SZEMLE


Jean-Yves Lacoste (szerk.): Dictionnaire critique de Théologie, Presses Univ. de France, Párizs 1998, 1298 kétoszlopos oldal. A 15 tagú szerkesztõbizottság vezetõje Paul Beauchamp, tagjai között a magyar származású Viola Kálmán.

E vastag „teológiai szótár” felér egy kis könyvtárral. Mintegy 250 szakember közremûködésével készült, akik tizenöt nemzetiséget képviselnek. Teológiai szótár, vagyis az Istenrõl szóló beszéd és tudomány kérdéseit tárgyalja, elsõsorban a keresztény teológiára figyelve (ezen belül is különösen a katolikusra), de más vallások, illetve a vallásfilozófia és teológiát érintõ más tudományok nézeteit is számba veszi.

Szótár: a felvett szócikkek a tudás egyetemi szintû átadását szolgálják. Mintegy 500 szó sorakozik fel: események, tanok, szerzõk, teóriák. . . Az eszmeáramlatok, teológiai fogalmak, dogmák, zsinatok általában történeti távlatban jelennek meg; mindig tárgyilagos (nem polémikus vagy egyoldalú) az ismertetés. Nagy érdeme a lehetõ legkorszerûbb tájékoztatás és a bõséges bibliográfia (az egyes szócikkek végén). A kötet elején az ABC-rendben közölt cikkek, illetve a keresztutalások már jelzik a szerzõket is, a kötet végén pedig az általános mutató az összes szócikket és az azok végén közölt átutalásokat is felsorolja. Ezt megelõzõen megtaláljuk a szerzõk névsorát, foglalkozásuk és az általuk írt szócikk megjelölésével.

Itt jelzem, hogy a szerkesztõbizottságban is szereplõ hazánkfia, Viola Kálmán, a párizsi CNRS kutatóintézet munkatársa, három cikket írt: Szent Anzelm, aseitás, triteizmus. Az ismert Anzelm-kutató, Viola Kálmán Frederick van Fleteren közremûködésével közzétett az Egyesült Államokban egy gyûjtõkötetet Szent Anzelmrõl (egy nemzetközi konferencia anyaga: Saint AnselmA Thinker for Yesterday and Today, The Edwin Mellen Press, 1996, 600 oldal). Húsz szakember angol, francia, és német nyelven elemzi Canterburyi Szent Anzelm életmûvét, módszerét, teológiáját. Maga Viola Kálmán vezette be a konferenciát, továbbá elõadást tartott Anzelm sokat vitatott, úgynevezett ontológiai istenérvérõl, illetve annak kanti kritikájáról, majd még egy-egy elõadásban vázolta Anzelm portréját, és megvilágította a középkori teológus (1033–1109) mának szóló üzenetét. Mindezt összefoglalja Violának a szótárban közölt Anzelm-cikke (54–58.), bõséges bibliográfiával.

Ezt az Anzelm-kutatást azért is kiemeljük, mert Magyarországon is többen foglalkoztak Anzelm filozófiájával és teológiájával. Köztük kitûnik Dér Katalin, aki elõzõleg Anzelm-fordításai elé írt bevezetõivel vonta magára a figyelmet, nemrég pedig egy nagyszerû monográfiát tett közzé: Szépséges értelem. Canterburyi Szent Anzelm teológiája és filozófiája. (Szent István Társulat, Budapest 2001, 357 old., 2200 Ft.)

De térjünk vissza a szótárhoz. Természetesen nem lehet itt szó arról, hogy ezt a kis könyvtárnak megfelelõ vaskos kötetet részletesen ismertessem. Csak szúrópróbáim eredményével érzékeltetem a munka fontosságát. A címben szereplõ kritikai jelzõt látva attól tartottam, hogy merész, a katolikus hitet kikezdõ kritikákkal is találkozom. A „kritikai” jelzõ ugyanis azt jelenti, hogy a szótár nemzetközi és ökumenikus; a cikkírókat a világ minden tájáról és minden keresztény felekezet képviselõibõl verbuválták. Ezért megtörténik, hogy a katolikus tant érintõ, kényes kérdéseket nemegyszer protestánsok, vagy esetleg nem hívõk írták. Jelzett aggodalmam néha bizony megalapozottnak bizonyult. Megemlítem Daniel Marguerat Lausanne-i professzor cikkét a „történelem Jézusáról”. Ennek III/3. része: „Jézus, Keresztelõ János tanítványa.” (600. old.) Egészen határozottan állítja, hogy Jézus a Keresztelõ tanítványa volt; ez a tény zavarta az elsõ keresztényeket és az evangélistákat, ezért megfordították a szerepeket: a tanítványból mester lett, a mesterbõl elõfutár. Szerencsére a cikkíró azért kidomborítja Jézus és tanítása eredetiségét. Jó lesz, ha a szótár katolikus olvasói „kritikusan” viszonyulnak a katolikus hitet és egyháztörténelmet érintõ cikkekhez, ha azok szerzõje nem katolikus.

 Arra törekedtek, hogy a tárgyalt témák kifejtésénél megõrizzék a tartalom diakronikus vagy szinkronikus bonyolultságát, vagyis hûségesen bemutassák a történeti fejlõdést, illetve a nézetek egyidejû változatosságát. Nemcsak a Denzingerre hivatkoznak, hanem még a Katolikus Egyház Katekizmusára is, hogy a mai hivatalos katolikus tanítást jelezzék. Mindig érvényesül – a II. vatikáni zsinat szellemében – az ökumenikus szemlélet. Egyrészt a katolikus egyház és más keresztény egyházak között folytatott teológiai párbeszéd eredményeinek ismertetésével, másrészt azzal is, hogy pl. a nagy protestáns teológusokat tárgyilagosan mutatják be.

Egy szótár esetében mindig lehet kifogásokat is felhozni: miért vannak bizonyos aránytalanságok, illetve miért nem szerepelnek szócikkel jelentõs teológusok, gondolkodók. Példákat hozhatok fel: Congar és Chenu nem kapott szócikket, õket is, miként J. Maréchalt egyszerûen a tomizmushoz utalták. Ez utóbbit Kantnál és K. Rahnernél is említik, viszont az istenérveknél nem. B. Sesboüé S.J. kiváló krisztológia-cikkében szerencsére egy oszlopot szentel Teilhard de Chardinnak, de a kötet elején csak az evolúció cikkre utalnak Teilhard nevénél. Említettem, hogy Congar nevénél csak a tomizmusra való utalás szerepel. Pedig Daniel Bourgeois laïcat = laikátus cikke nagyon helyesen kiemeli Congar szerepét a laikátus teológiájának kidolgozásában. (Miért nincs utalás erre a szócikkre?) Egyébként közismert, milyen nagy szerepet játszott Congar a II. vatikáni zsinat egyháztanának elõkészítésében és az ökumenizmusban; ezt hangsúlyozzák is a megfelelõ cikkek. Miért nincs utalás tehát a II. vatikáni zsinat, Egyház, ökumenizmus címszavakra? Még egyszer: méltatlan, hogy nem foglalkozik külön szócikk Y. Congar domonkos teológussal.

H. de Lubac (1896–1991) jezsuita életmûvét jól összefoglalja Olivier de Berranger, jelezve az ún. „nouvelle théologie” körüli vitákat is (a római cenzúrát, amely a domonkos Chenut és Congart is érintette). Ezenkívül a Surnaturel = természetfeletti szócikk (Olivier Boulnois) még részletesen ismerteti a vitatott központi probléma történetét és H. de Lubac (illetve M. Blondel) megoldását.

Ilyen kis aránytalanságoktól eltekintve a Dictionnaire nagyszerû segédeszköz teológiai tanároknak és hallgatóknak, valamint a teológia világában tájékozódni akaró értelmiségieknek. Persze ismerniük kell a francia nyelvet. A szótárt böngészve arról álmodoztam, hogy hátha egy magyar kiadó lefordíttatja magyarra. . . Nagy hiányt pótolna. Tömörebb, mint a Lexikon für Theologie und Kirche (ez nemcsak teológiával foglalkozik), bõvebb és szélesebb távlatú, mint a már magyarra fordított Teológiai Kisszótár (Rahner–Vorgrimmler), és korszerûbb, változatosabb, mint az új magyar Katolikus Lexikon teológiai (dogmatikai) cikkei, amelyeket jórészt egyetlen teológus írt meg. A Lacoste-féle Dictionnaire critique de Théologie magyar fordítása jól kiegészítené a X. Léon-Dufour-féle Biblikus Teológiai Szótárt és a Herbert Haag-féle Bibliai Lexikont. Szép feladat várna a Szent István Társulatra.

Szabó Ferenc





Harsányi Pál Ottó

HUMÁNEMBRIÓ: BIOLÓGIA, FILOZÓFIA, TEOLÓGIA ÉS JOG EGYSZERRE

„Pro Life – Pro Choice” vita vagy valami több?


Meglepõ címet adott 1971-ben megjelent könyvének Van Rensselaer Potter amerikai onkológus: Bioetika. Híd a jövõbe (Bioethics. Bridge to the Future). A bioetika azóta már múlttal rendelkezõ tudomány, mégis keveset hallunk róla. Az 1978-ban, Angliában született elsõ lombikbébi, Louise Brown esete, a transzgénikus állatok problémája, a lélegeztetõgép lekapcsolása, és nem utolsó sorban a humánembrióval kapcsolatos kérdések is ehhez a viszonylag új diszciplínához tartoznak. Nagy megdöbbenést váltott ki például 2000 nyarán az úgynevezett Donaldson jelentés, amely Nagy-Britanniában lehetõvé tette emberi magzatok mesterséges megtermékenyítéssel történõ létrehozását kísérleti célra: embrionális õssejtek elõállítására. Ez az ígéretes technika komoly etikai kérdéseket is felvet, hiszen minden esetben az embrió szükségszerû elpusztításával jár együtt. Ezekben a kérdésekben kikerülhetetlenül összefonódik a természettudományos megfontolás a jogtudománnyal, a filozófiával és a teológiával is. A bioetika bravúros karmesterként igyekszik a nagymértékben eltérõ jellegû tudományterületek közötti párbeszéd megvalósítására, és megalapozott etikai állásfoglalás kialakítására úgy, hogy eközben tiszteletben tartja az egyes tudományágak önállóságát.

Az Apostoli Szentszék az emberi élettel kapcsolatos, húsba vágó problémák tudományos igényû és átfogó elemzésére hozta létre a Pápai Életvédõ Akadémiát, mely az élet kezdetével és végével, a genetikai ismeretek rohamos bõvülésével járó problémákat, és még számos kérdést vizsgál, mikor filozófusokat, biológusokat, orvosokat, jogászokat és teológusokat kérdez. Az 1997-ben tartott harmadik plenáris ülés a humánembrióval foglalkozott; ennek anyagát adja közre A humánembrió identitása és jogállása címû tanulmánykötet, mely a Szent István Társulatnál kapható. A tudományos igényû könyv az említett Akadémia elsõ, magyar nyelven megjelent publikációja.*

A személy fogalmának tisztázása elsõ ránézésre akadémiai kérdésnek tûnik, ám korántsem az, ha a korai fejlõdési fázisban lévõ magzat vagy a kómában lévõ ember önazonosságára gondolunk. Laura Palazzani, a római Tor Vergata Tudományegyetem jogfilozófusa korunk egyik jellemzõ és veszélyes tendenciájára, a személyfogalom redukcionista szemléletére hívja fel a figyelmet. Sokak szerint az aktuális kapcsolatteremtõ képesség elsõdleges a személy létének vagy hiányának megítélésében. Ezen vélemény szerint a megvastagodott méhnyálkahártyába még be nem ágyazódott embrió szabad rablás tárgya, hiszen kapcsolatteremtõ képesség hiányában nem kell személyként tisztelni, és így nem is jogalany. Azonban amint igaz, hogy a kapcsolatteremtõ képesség az ember személyes létezésének nélkülözhetetlen eleme, ugyanúgy igaz az is, hogy a kapcsolat nem lényegileg alkotja a személyt, hanem eleve feltételezi azt! Már a zigóta is birtokában van az emberi lét minõségének és, bennfoglaltan (implicit módon), annak a szakadatlan és jól koordinált fejlõdési folyamatnak, ami a személyes lét késõbbi döntéseit és kapcsolatteremtõ képességét is lehetõvé teszi. Itt tehát az emberi természetbõl fakadó belsõ lehetõségen, és nem ennek konkrét megnyilvánulásain, manifesztációin van a hangsúly. Mi történt volna velünk, ha életünknek ebben az érzékeny és igen sérülékeny fázisában nem véd bennünket családunk és a társadalom?

Angelo Serra római genetikus és Roberto Colombo milánói humánbiológus azt a közismert, de mégis sokak számára meglepõ tényt támasztja alá, hogy az embrió egyedfejlõdésében nincsenek minõségi ugrások. Így aki a személyeknek kijáró védelmet „mágikus határvonalhoz” kívánja kötni, inkább a határvonal elõtti illetéktelen beavatkozást támogatja, és nem az ezt követõ védelmet kívánja elõsegíteni. Az egyik legerõsebb érv a humánembrió egyedisége, individualitása ellen az ikresedés lehetõségének emlegetése, amely a megtermékenyülést követõ elsõ 14 napban következhet be. Egyedfejlõdésünknek ebben az idõszakában alakulhatnak ki egypetéjû ikrek, akik gyakorlatilag azonos génállománnyal rendelkeznek. Ez a jelenség valójában kivétel, hiszen a zigóták 99-99,6%-a egyetlen organizmusként fejlõdik. Mindez logikailag azt jelenti, hogy a zigóta önmagában úgy determinált, hogy egyetlen emberi egyedként fejlõdjék. Az újabb embriológiai kutatásokat figyelembe véve a tanulmány két szerzõje szerint igen ésszerûnek tûnik kijelenteni azt, hogy létezik egy elsõ emberi individuum, akibõl egy második ivartalan (aszexuális) szaporodással keletkezik. Ennek fordítottja, mely szerint egy nem meghatározott rendszer (a korai embriót sokan puszta sejthalmaznak tekintik!) két határozott rendszerré alakul, nem tûnik helyesnek. Továbbá a „nem meghatározott rendszer” fogalma biológiai szempontból értelmezhetetlen.

Arisztotelész etikai rendszerének egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy az erkölcsi kötelességeket a finalitásból, a célra irányultságból vezeti le. Aquinói Szent Tamás a Nikomakhoszi etikához írt kommentárjában a morálfilozófiát olyan tudásként határozza meg, amely az emberi cselekvéssel a célra rendeltség szempontjából foglalkozik. Ebben az összefüggésben az élet nem pusztán technikai jellegû ismeretek tárgya – amelyre a hatékonyság és a kompetens beavatkozás fogalmai vonatkoznak –, hanem etikai megfontolások is kapcsolódnak hozzá, amennyiben számos emberi cselekvés nem rajtunk kívül, a fizikai szférában, hanem bennünk, a lelki valóságban végzõdik. A pusztán tárgyi-termelõ és az emberi kapcsolatokat valóban fejlesztõ tettek különbsége Erich Fromm Birtokolni vagy létezni? (To Have or to Be?) címû könyvében is megmutatkozik. Így az embrióra vonatkozó erkölcsi normákat nem a természet merev és determinisztikus felfogása alapozza meg, amely figyelmen kívül hagyja az embernek önmagával, más személyekkel, az anyagi világgal és Istennel való kapcsolatát, hanem egy dinamikus szemlélet, mely az emberi személyt céllal rendelkezõ, megvalósulásra törekvõ jelenségként értékeli – állapítja meg Mauro Cozzoli, a Pápai Lateráni Egyetem professzora.

A keresztény etika meglepõ újdonsága, hogy a kötelességeket a célra irányultságból, a finalitásból vezeti le, azaz elõremutató jellegû. Ezzel szemben a természettudományos felfogás, melynek kizárólagos hangsúlyozása a már említett redukcionista személyfogalom fõ oka, a kauzalitás talaján áll, azaz minden jelenség okát, és nem a célját kutatja. A keresztény szemléletmód klasszikus alapokon nyugszik, hiszen, ahogy említettük, egészen Arisztotelészre nyúlik vissza. Ennek az etikának a középpontjában az elérendõ jó, az ember végsõ javának fogalma áll. Így a kanti formalizmus óta elterjedt gondolatot, mely szerint a jó függ a kötelességektõl, és nem a kötelesség a jótól, megfordítja! Az arisztotelészi-tomista finalizmus (célra irányultság) középutat foglal el két szélsõséges álláspont között. Az egyik szerint a tények és az értékek között nincs semmiféle kapcsolat, a másik elgondolás a morális értékeket tapasztalati (empírikus) tényekre korlátozza. Az arany középút felismeri és elismeri a magzat belsõ dinamizmusát, ami egy önértéket képviselõ célra, az élet kibontakozására irányul. Így a lét, annak jövõbeli kiteljesedése egyben kötelesség is! Ez az etikai felfogás nem korlátozódik a helyes cselekvésre, hanem kinyílik a jól létezés (görögül eudaimonía) felé, amit akkor is elõmozdítunk, ha nem vagyunk rá kötelezve, állapítja meg Adriano Pessina, a milánói Katolikus Egyetem filozófiaprofesszora.

Ez utóbbi szemlélet segít visszaállítani a család értékének elismerését, ami a legmegfelelõbb közeg az emberi személy hiteles önkifejezõdésének biztosítására. Egyre inkább bebizonyosodik, hogy a gyermek nem tehertétel a társadalom számára, hanem éppen ellenkezõleg vitalitást és gazdaságilag is kimutatható versenyképességet biztosít, ami egyben egy biztató jövõkép alapját is jelenti.


* A humánembrió identitása és jogállása. A Pápai Életvédõ Akadémia dokumentációja. (Családpasztorációs füzetek/2.)     Püspökkari Családpasztorációs Bizottság, Budapest 2001. Szerk. Juan de Dios Vial Correa és Elio Sgreccia. A magyar kiadást gondozta és rendezte Harsányi Ottó OFM és Somorjai Ádám OSB. az elõszót írta Bíró László püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Kar Családpasztorációs Bizottságának Elnöke. 365 o., ára: 2100 Ft.













Nemeshegyi Péter

AMATECA, KATOLIKUS TEOLÓGIAI
KÉZIKÖNYVEK SOROZAT

E 22 kötetre tervezett, teológiai kézikönyvekbõl álló sorozatot kilenc nyelven – angolul, franciául, horvátul, lengyelül, magyarul, németül, olaszul, portugálul és spanyolul – jelenteti meg az olaszországi AMATECA (Associazione Manuali di Teologia Cattolica) szakbizottság. A könyvek szerzõi között sok az olasz, de képviselve vannak francia, német, svájci, spanyol stb. teológusok is. A sorozat szerzõinek közös vonása, hogy „Henri de Lubac és Hans Urs von Balthasar mûvére támaszkodó rendszerezõ elvekre alapozva osztják fel az egész anyagot” (6. kötet, 197. old.). Értesüléseim szerint már Hans Urs von Balthasar életében felmerült e sorozat megírásának gondolata, de Balthasar maga nem lelkesedett érte. Henri de Lubac irodalmi hagyatékának kezelõje, Georges Chantraine S.J. pedig kilépett a kiadói tudományos szaktanácsból. A sorozat elkészítését jelenleg a Comunione e Liberazione nevû, olasz alapítású ifjúsági mozgalom irányítja. A könyvek szerzõi között Christoph Schönborn bécsi érsek kivételével nemigen találunk nagy tekintélyû teológusokat. Ennek következménye, hogy, az eddig magyar fordításban a szegedi Agapé Kiadónál megjelent hat kötetbõl ítélve, a sorozat egyes köteteinek nívója nagyon egyenlõtlen.

Az egész vállalkozásban két alapvetõ nehézséget látok. Az elsõ az, hogy a német, francia stb. szerzõk nem képesek tekintettel lenni arra a teológiai ismeretszintre, amellyel például a magyar, horvát vagy lengyel olvasók rendelkeznek. Nem gondolnak arra, hogy a német vagy francia olvasók ismereteit feltételezõ odavetett utalások érthetetlenek más kultúrkörök olvasói számára. Az ajánlott irodalomban felsorolt, német vagy francia nyelven íródott, de Magyarországon a legtöbb olvasó számára hozzáférhetetlen mûvek felsorolása sem segíti az itteni olvasóközönséget.

A vállalkozás másik nehézsége az Henri de Lubac és Hans Urs von Balthasar teológiai szemléletéhez való elvi ragaszkodás. Mindkét teológus a II. vatikáni zsinat elõtti megújulás úttörõje volt, és nagy lépésekkel vitték elõre a katolikus teológiát. A II. vatikáni zsinat után azonban mindketten megmaradtak elõzõ teológiai felfogásukban, miközben a zsinat nyomán a katolikus teológia egésze továbbhaladt. Ennek következtében ez a zsinat elõtti két nagy újító a zsinat után fékezõ lett. Például feltûnõ, hogy sem von Balthasar, sem de Lubac nem foglalkoznak behatóan a történelemkritikai szentírástudomány eredményeivel, pedig e nélkül ma már nem lehet teologizálni. Ez a hiányosság az AMATECA sorozat könyveinél is érezhetõ. Persze a katolikus teológia kertjében ma is sok virág virágozhat, hadd illatozzon továbbra is a két nagy teológus, de Lubac és von Balthasar virága. De nem tartom szerencsésnek, hogy egy 22 kötetben kilenc nyelven guruló hengerként jelenjék meg ez a teológia. Igaz, az eddig magyarul megjelent könyvek szerzõi közül Norbert Fischer és Wendelin Knoch mûveiben nem tûnik fel a von Balthasar–de Lubac-i vonal. A sorozat, úgy látszik, – szerencsére – mégsem lesz egy teológiai iskola kizárólagos szócsöve.

A következõkben néhány szót mondanék az egyes, eddig magyarul megjelent kötetekrõl.

A legjobban tetszett a sorozat 4. kötete: Wendelin Knoch, bochumi dogmatanár Az emberkeresõ Isten – Kinyilatkoztatás, Szentírás, hagyomány címû 235 oldalas tanulmánya. A szerzõ a II. vatikáni zsinatnak az isteni kinyilatkoztatásról szóló kiváló konstitúcióját követve nagyon jól fejti ki az isteni kinyilatkoztatásról, a Szentírás sugalmazottságáról, értelmezésérõl és az egyházi hagyomány szerepérõl szóló mai teológiai felfogást. Magyarázataiban nem annyira von Balthasarra és de Lubacra, hanem inkább Yves Congarra és Karl Rahnerre támaszkodik. A könyv nehézsége az, hogy a gyakran komplikált német fejtegetéseket a magyar fordító – kiváló nyelvtudása ellenére – nem volt mindig képes érthetõen tolmácsolni. Néha nem világos, hogy mi a szerzõ által cáfolt nézet, és mi magának a szerzõnek a felfogása. Például: ember legyen a talpán, aki a sugalmazástanról a 117–141. oldalakon olvasható fejtegetések labirintusát képes nyomon követni.

A sorozat 6. kötete, Hans Courth vallendari teológusnak A Háromságos Szeretet Istene címmel az istentant és a szentháromságtant ismerteti. A mû szolid teológiai tankönyv. A Szentháromság kinyilatkoztatását bemutató újszövetségi szentírás-magyarázat nagyon rövidre sikerült (79–93. old.), talán azért, mert a krisztológiát és a szentlélektant a sorozat más kötetei tárgyalják. A szentírási rész rövidségével szemben a mû részletesen leírja a szentháromságtan kialakulását az ókori egyházban (94–143. old.), de a nézetek és ellennézetek felsorolásának útvesztõjében nehezen ismeri ki magát az olvasó. A fordító kiválóan tud németül, de néhány teológiai szakkifejezés fordítása nem sikerült. Például Rahner „übernatürliches Existenzial”-ja nem „természetfölötti egzisztencia” (27. old.), hanem „természetfölötti »egzisztenciál (vagyis: egzisztenciameghatározás)«”. „Via negationis” nem „behatárolás útja” (41. old.), hanem „tagadás útja”. „Affirmative” (uo.) nem „helyeslés”, sem nem „megerõsítés” (43. old.), hanem „állítás”. Nazianzoszi Gergely Szentháromság-magyarázatában nem „kapcsolatokról” (109. old.), hanem „viszonyokról” beszél, és nem az „egyik isteni lét” (108. old.) valósul meg szerinte a trinitárius személyekben, hanem „az egy isteni lét”. A 115. oldal alján kimaradt a „szerint” szó, ami elég nagy baj, mert a következõ oldalon leírt eretnek Szentháromság-felfogás nem „Hippolütosz tanítása”, hanem „Hippolütosz szerint Novatianus tanítása”. Elég nagy hiba csúszott be a 126. oldalon olvasható konstantinápolyi hitvallás szövegébe: dehogy mondja ez a hitvallás, hogy a Szentlélek „az Atyától és a Fiútól származik” (126. old.), hanem csak azt, hogy „az Atyától származik”. Hiszen a máig sem megoldott „Filioque vita” éppen abból született, hogy a nyugati egyház több száz évvel késõbb önhatalmúlag a hitvallásba illesztette az „és a Fiútól” szavakat, amint azt a könyv következõ oldalai bõven kifejtik.

A rendszertani áttekintésben a szerzõ több jelenkori teológus Szentháromság-teológiáit mutatja be röviden, és ezekhez saját megfontolását csatolja. Sajnálom, hogy kimaradt Karl Rahner nagyon eredeti szentháromságtana. Ennek a szisztematikus résznek nagy hiánya az, hogy nem veszi figyelembe Gisbert Greshake 1997-ben megjelent, Der dreieine Gott címû nagyszerû, 568 oldalas mûvét, amelynek meglátásai nélkül ma már nem lehet szentháromságtant írni. Persze a szerzõ ezt a könyvet nem vehette figyelembe, mert mûvét 1993-ban írta. Az 1999-ben megjelent magyar fordításhoz jó lett volna, esetleg a német szerzõ beleegyezésével, kiegészítõ jegyzetet fûzni.

Két érdemi kritika: A szerzõ ezt írja: „A préegzisztencia nem két isteni lényt jelent, hanem: öröktõl fogva nincs más Isten, mint az, aki magát Jézus életében kinyilvánította.” (84. old.) Ez a mondat nagyon félreérthetõ. Igenis, öröktõl fogva az Atya nem a Fiú, és a Fiú nem az Atya. Amint azt Greshake helyesen kifejti, az egység és a többség egyaránt õseredeti Istenben. „Egy az Isten, de nem magányos” – mondta már Szent Hilarius.

A második kritika: a szerzõ Áriuszt „az Alexandriai Órigenész hagyományát õrzõ presbiter”-nek nevezi. Ez Aquinói Tamás óta továbbmondogatott vaskos tévedés. Órigenész a leghatározottabban tanította, hogy a Fiúisten öröktõl fogva születik az Atyától, és maga Atanáz említi, hogy Órigenész az Atyát és a Fiút egylényegûnek vallotta. Ez a két pont merõben ellentétes Áriusz tanításával.

A sorozat 2. kötete, Norbert Fischer paderborni filozófiatörténész A filozófusok istenkeresése címû mûve érdekes olvasmány. Végigkíséri az istenkeresõ gondolkodók fejtegetéseit, Platóntól kezdve Ágostonon, Anzelmen, Aquinói Tamáson, Nicolaus Cusanuson, Descartes-on, Pascalon, Kanton, Hegelen, Hölderlinen, Heideggeren át egészen Emmanuel Lévinasig, és kritikusan elemzi a modern ateisták, Feuerbach, Nietzsche, Camus és Sartre nézeteit. Fischer meggyõzõen mutatja ki, hogy az ember számára a transzcendentáló gondolkodás kikerülhetetlen szükségszerûség. „(Az ember) észleli az igényt, hogy minden ellenállás ellenére meg kell maradnia a keresés útján. . . Képes megmaradni a keresés útján, ha elfogadja a szabadságával szemben támasztott kihívást, hogy jóságban éljen. . . (De) minél mélyebben hatol a keresett igazságba, annál világosabb lesz számára, hogy nem lehet szavakba önteni, amit megél. . . Arról képes beszélni az ember, ami Istenre utal, Isten maga azonban kimondhatatlan titok marad.” (320–321. old.) A könyv különös értéke, hogy a szerzõ a nagy gondolkodók szövegeit eredeti nyelven is idézi. Kár, hogy a magyar kiadásban a számos német gondolkodó szövegei csak fordításban szerepelnek. A szerzõ szándékának jobban megfelelt volna, ha ezeket az eredeti németben is közölné a fordítás.

A sorozat 11. kötete Daniel Bourgeois Az egyház pasztorációja címû mûve. A szerzõ a Máltai Szent Jánosról elnevezett apostoli szerzetesek közösségének tagja, és a franciaországi Aix-en-Provence-ban mûködik. Ez az 535 oldalas mû elég sajátos alkotás. Nem a szokásos pasztorálteológiát, vagyis az egyház gyakorlati életének és mûködésének teológiáját tárgyalja, hanem a „szakramentum”-fogalom alapján fejti ki a katolikus teológia egészét. A szakramentum, szakramentális szavak számtalanszor fordulnak elõ magyarázatában. A francia nyelvész, É. Benveniste rendszerét veszi alapul, és a „jel”–„jelzett valóság”, illetve „jelölõ oldal” és „jelölt oldal” fogalompárral igyekszik minden kérdésre fényt deríteni. Igaz, hogy a II. vatikáni zsinat az Egyházat az „üdvösség egyetemes szakramentumának” nevezte, de mégsem ezt a fogalmat tette az Egyház misztériuma megértésének egyetlen kulcsává.

A szerzõnek a „szakramentalitásra” vonatkozó fejtegetéseit olvasva néhány kétségkívül helyes meglátást találunk. Így például gyümölcsözõ meglátás a szerzetesélet sajátosságát annak „jel”-mivoltában keresni.

Sok más esetben azonban a szakramentalitás elvének hangoztatása a „jelölõ oldal” feltétlen szükségességét állító túlzásokhoz vezeti. Jó lett volna, ha a szerzõ figyelembe veszi a katolikus teológia hagyományos adagiumát: „Deus non alligatur sacramentis”, vagyis „Az isteni kegyelem mûködését nem kötik meg a szakramentumok.” A Szentlélek ott fú, és úgy fú, ahol és ahogy akar. Idézzük a szerzõ néhány furcsa állítását. Helytelen azt állítani, hogy „az üdvösség csak szakramentum formájában jut el hozzánk ontológiailag, a lét rendjében” (31. old.). Vagy hogy „az embernek a Szentháromság életében kell részt vennie, ez azonban csak jelek által valósulhat meg: ez a részvétel szentségi” (249. old.). Mit mondjunk akkor azokról az embermilliókról, akiket az Egyház látható keretein kívül érint meg a Szentlélek, és vezet el a Szentháromság életében részesedõ üdvösségre (vö. GS 22)? A szerzõ furcsa módon helyeslõen idézi A.-J. Festugière szavait: „A pogány embernek át sem futott az agyán, hogy az istenség személyesen szeretheti õt.” (48) Ilyesvalamit csak a vallástörténetben járatlan ember állíthat. A karizmák gyakorlására vonatkozólag megfontolandó dolgokat mond a szerzõ; de az az állítás, hogy „a karizmák sokféleségének a helyi egyház fókusza felé kellene konvergálnia, ahol a gyülekezet összegyûlik püspöke, az egyház krisztusi feje körül” (195. old.), irreális követelmény, amely talán megvalósulhatott az ókorban, amikor a kis közösségek püspöke volt a helyi lelkipásztor, de még ott sem a földrajzilag meghatározott „helyi egyház” volt minden karizma fókusza, a vándormisszionáriusok legalább ugyanolyan fontosak voltak, mint a helyi egyházi elöljárók. Hasonlóképpen tévesek a következõ állítások: „Az egyháznak mint anyának a tekintélye teremti meg a hitet. . . Nem gondolható el a hívõ valódi kapcsolata a kinyilatkoztatott Misztériummal, ha nem az a tekintély közvetíti, amely alkalmassá teszi minden emberi képességét e Misztérium ismeretére és szeretetére.” (249. old.) Ha ez igaz lenne, sem a protestánsoknak, sem a nem keresztényeknek nem lehetne hite. Furcsa állítás, hogy „a püspöki szolgálat minden szentségi élet forrása az egyházmegyében” (321. old.) Még furcsább állítás: „A püspök az egész nép számára a tökéletesség egyedüli elve.” (Az „elv” valószínûleg a principe szó téves fordítása. A szövegösszefüggésbõl világos, hogy itt a principe okot, forrást jelent.) Hasonlóképpen furcsa: „A konkrét mód, ahogyan az Istennek szentelt személyek keresztségi és kultikus életük szentségét megélik, ontológiai síkon a püspöktõl függ.” (330. old.) Mindezek az állítások csak a Pszeudo-Dionüsziosz neoplatonikus „hierarchia”-felfogásában lennének igazak, ahol minden isteni mûködés a felsõbbön keresztül közvetve éri csak el az alsóbbat. Ezzel szemben a kereszténységben Isten közvetlenül mûködik minden teremtményének szívében. Még furcsább állítás, hogy „a hét szentség bemutatása alkotja az egyházat mint szakramentumot” (321. old.). Inkább fordítva áll a helyzet. Mivel az Egyház „Grundsakrament” (alapszakramentum), azért lehet és kell a hét szentséget az Egyház életfunkciójaként szakramentumnak nevezni.

A mû tehát egy sajátos teológiai szisztémát tükröz, amely egységességében imponáló talán, de ugyanakkor félelmetesen egyoldalú. Feltûnõ, hogy szinte mindig páli és jánosi krisztológiával operál, és a szinoptikusokban elénk táruló történelmi Jézussal alig foglalkozik. A teológiában az egyetlen regiszteren való játék sohasem eredményes. A teológiát mindig több hangszeren kell játszani.

Fordítási tévedések is vannak e kötetben: Laurent nem Lóránt (69.,186. old.), hanem Szent Lõrinc vértanú. Godin és Daniel abbék nem apátok (84. old.), hanem egyházmegyés papok. Réformé nem református (160. old.), hanem a reformációhoz tartozó (tehát az evangélikusokról is szó van).

Végül szóljunk a sorozat 3. kötetérõl, amelyet Horst Bürkle müncheni vallástörténész írt, Az istenkeresõ ember. A világvallások istenkeresése címmel. E kötet az eddig magyarul megjelent kötetek között a leggyengébb alkotás. A szerzõ nem veszi figyelembe a II. vatikáni zsinat és II. János Pál pápa tanítását, amelyek szerint a Szentlélek a nem keresztény vallásokban is mûködik. A pápa Redemptoris missio kezdetû körlevelében így ír: „A Szentlélek jelenléte és mûködése nem csak egyéneket érint, hanem a társadalmat, a történelmet, a népeket, kultúrákat és vallásokat is. . . Az Egyháznak más vallásokkal való viszonyát kettõs tisztelet diktálja: az életének legmélyebb kérdéseire adandó választ keresõ ember iránti tisztelet és az emberben mûködõ Szentlélek tevékenysége iránti tisztelet.” (28. pont) A pápa által kinevezett Nemzetközi Teológiai Bizottság A kereszténységrõl és a vallásokról címû, 1996-ban kiadott dokumentumában a következõket olvashatjuk: „Minthogy II. János Pál pápa Redemptoris missio kezdetû körlevele kifejezetten elismeri Krisztus Lelkének jelenlétét e vallásokban, nem lehet kizárni annak lehetõségét, hogy ezek a vallások mint olyanok bizonyos üdvhozó mûködést fejtenek ki, vagyis – kétértelmûségük ellenére – segítik az embereket végsõ céljuk elérésében.” (85. pont)

Bürkle, amikor más vallások értékeirõl beszél, mindjárt hozzáteszi, hogy mennyire másképpen és mennyivel jobban található meg mindez a kereszténységben. Ha másoktól nem akarunk semmi újat tanulni, ha a bennük mûködõ Szentlélek hatására nem akarunk ráfigyelni, akkor nincs értelme a párbeszédnek.

„Aki úgy gondolja, hogy a saját belsõ életébõl – és nem Jézus Krisztusból – kiindulva éri el a tudást, lényegében semmit sem tud Istenrõl.” (24. old.) Ez az állítás nemcsak az egyházatyák (Jusztinosz stb.) felfogásával, hanem az I. vatikáni zsinat tanításával is ellenkezik, amely szerint igenis van a krisztusi kinyilatkoztatáson kívül is hiteles istenismeret. A „természet” és „kegyelem” viszonyát Aquinói Tamás felfogásával igyekszik magyarázni a szerzõ, de elégtelenül. (Egy súlyos fordítási hiba olvasható a 41. oldalon; az eredeti Tamás-idézet így szól: „cum gratia non tollat naturam, sed perficiat, oportet quod naturalis ratio subserviat fidei.” A téves fordítás: „az isteni kegyelem a természetet iktatja ki, nem semmisíti meg, ellenkezõleg segíti, fölemeli és kiteljesíti.” A helyes fordítás: „Mert az isteni kegyelem nem iktatja ki, hanem tökéletesíti a természetet. . .” A 43. oldalon is van egy nagy hiba: Nicolaus Cusanus nem contemplatióról, hanem complicatióról beszél.)

Jó lett volna, ha a szerzõ a vallások közötti dialógust elõmozdító pápai tanácsnak a dialógusról 1991-ben kiadott instrukcióját részletesen ismertette volna. Ebben világosan ki van fejtve – a pápa tanítása alapján –, hogy a hithirdetés és a dialógus az egyháznak két különálló, lényeges tevékenysége, amelyeket nem szabad összekeverni, és egyik sem helyettesítheti a másikat.

Bürkle ismerteti mûvében a fontosabb vallásokat: az ún. természetes (fõleg afrikai törzsi) vallásokat, a hinduizmust, a buddhizmust, a kínai univerzizmust és az iszlámot. Az ismertetések általában helyesek, de megdöbbentõ hibákkal is találkozunk. Így például a hinduizmusnál brahman helyett mindig brahmát ír. Brahman a hinduizmusban az õsvalóság, Brama pedig az egyik nagy isten. (Talán csak a fordító tévedett.) Feltûnõ, hogy teljesen kihagyja az indiai vallások ismertetésénél az ottani monoteista vallásokat. A buddhizmusról szólva a szerzõ szembeállítja a buddhisták által megkövetelt legvégsõ erõfeszítést a krisztusi megváltással (108. old.), de mindjárt hozzátehette volna, amit a 110. oldaltól kezdve el is mond, hogy a mahájána buddhizmusban a bódhiszattva segítségére való ráhagyatkozás lényeges szerepet játszik. Egy komoly fordítási hiba található a 108. oldalon. „Ebben a hõsies tartásban mutatkozik meg a buddhizmusnak a Nyilatkozatban (a NAe nyilatkozatról van szó) említett »radikális elégtelensége« és »teljes felszabadulásra« irányuló vágya”. A helyes fordítás ilyesvalami lehetne: „Ebben a hõsies magatartásban mutatkozik meg a buddhizmusban a világ radikális elégtelenségének felismerése és a tökéletes felszabadulásra irányuló vágyakozás”. (A német eredeti nem áll rendelkezésemre, ezért csak a zsinati nyilatkozatból tudok következtetni az eredetire.)

A kínai „univerzizmusról” szóló fejezet különösen gyenge. A szerzõ egybeveszi a konfucianizmust és taoizmust, pedig az utóbbi az elõbbinek kritikája. Egészen mást jelent az Út (Tao) a taoizmusban, mint a konfucianizmusban. Az elõbbi minden lét õselve, az utóbbi az erkölcsi élet útja. A konfucianizmusról a szerzõ a következõ megdöbbentõ állítást teszi: „Nézzük meg például a konfucianizmust. Arra nem »térhet át« senki. A kínai konfuciánus alapítású népcsoportnak származás és etnikai hovatartozás folytán lesz valaki a tagja.” (65. old.) Hát nem tud a szerzõ arról, hogy a konfucianizmus elterjedt Koreában, Japánban és Vietnamban, anélkül, hogy az ottani konfuciánusok a kínai népcsoport tagjaivá lettek volna? Magában Kínában sem népcsoportot alapít a konfucianizmus, hanem a Han-dinasztia fogadja el állami tanításnak. Nagyon jó lett volna, ha a szerzõ Kong mester (Konfucius) erkölcsi tanításait bemutatta volna, amelyektõl a keresztény ember legalább annyit tanulhat, mint amennyit Aquinói Tamás tanult Arisztotelész etikájától. Lao-Ce titokzatos bölcsességét is érdemes lett volna jobban bemutatni. Vajon miért nem szabad Kong mester jenét „semmi esetre sem a felebaráti szeretet keresztény értelmezésével összetéveszteni”? (124. old., 168. jegyzet). Ha nem is azonos a kettõ, nagyon sok közöttük a hasonlóság. Megdöbbentõ a szerzõ azon állítása, hogy „ha végignézünk a nemes jellem kiváló tulajdonságainak katalógusán, feltûnik, hogy hiányzik belõle az, amit a Szentírás »irgalmasság«-nak nevez” (125. old.). A konfucianizmusra vonatkozólag ez igaz, de Lao-Ce – éppen a konfucianizmussal polemizálva – mondja: „Én a jó emberekhez jó vagyok, és a nem jó emberekhez is jó vagyok. Így lehet eljutni a jósághoz.” (Tao te csing, 49) Mi ez, ha nem irgalmasság?

Megemlítem még, hogy a görög betûs szövegekben nagyon sok a sajtóhiba, és hogy a könyvjegyzékben a még magyarul létezõ pápai körleveleket is a német püspöki kar kiadványaként jelez.

Most, hogy a más vallásokkal való építõ, tiszteletteljes párbeszéd nagyon fontos lett az emberiség jövõje szempontjából, Horst Bürklénél jobb vezetõt kell keresnünk. Nem „missziós dialógust” (39. old.) kell folytatnunk más vallásúakkal, hanem missziót (evangéliumhirdetést, de alázatosan, és amikor itt az ideje) és dialógust. Az azonban igaz, hogy – amint Bürkle mondja – a keresztényeknek a „feltétlen melletti tanúságtétele” is „a történelem keretei között jelenik meg. A vallások dialógusa így egy jövõbe nyúló folyamatsorozat történetévé válik” (39. old.). Mûködjünk közre ebben a folyamatban jézusi finomsággal és alázattal.


Szabó Ferenc: Keresztények az ezredfordulón – Összegyûjtött tanulmányok. Budapest, Távlatok, 2001, 403 old.

Szabó Ferenc kifinomult érzékenységgel, ugyanakkor igen határozott szándékkal és a filozófus mindent átfogó szemléletmódjával, a tudás és a tapasztalat számtalan ágazatára kiterjedõ gondolatsoraival irányítja figyelmünket gigantikus méretû korfordulónk problémáira és azok gyökereire. Egyéniségére, szellemiségére jellemzõek Lacordaire általa idézett szavai:  „Nem a saját igazamról akarom meggyõzni a másikat, hanem igyekszem egyesülni vele a teljesebb igazságban.” Tanulmányainak egy része már megjelent különféle publikációkban: könyvekben, folyóiratokban (több a Távlatokban), illetve elõadásokként hangzottak el.

A most kezünkbe vett, kiemelkedõ fontosságú és értékû gyûjtemény legfõbb célkitûzését így határozza meg: „A szekularizáció–ateizmus–vallásosság–keresztény hit és tanúságtétel témakör alkotja . . . a kötet gerincét. Ennek különbözõ szempontjait elemeztem, figyelve az európai és magyar szellemi helyzetre, a katolikus egyházban lassan kibontakozó zsinati korszerûsödésre.”

A Teilhard de Chardin és Prohászka szellemében, a teológus Pázmány ihletésében élõ szerzõ rádöbbent bennünket arra, hogy korunk a pozitív fordulat, de a katasztrófa lehetõségét is magában hordozza. Idézi André Malraux-t: „A XXI. század vagy vallásos lesz, vagy egyáltalán nem lesz”, s ezt a dialektikát a planetizáció óriási lehetõséggé vagy félelmetes kudarccá növeli. Ebben „az emberi szolidaritásnak és az evangelizációnak is mérhetetlen lehetõségei nyílnak”, ugyanakkor „az önzésbõl fakadó agresszivitás és viszály szintén felhasználhatja a technikai haladás vívmányait. A hominizáció után a humanizálódás az emberi együttélés fõ feladata.” Az ateizmus fenyegetõ jelenlétében állítja, hogy „a hit és a hitetlenség határvonala, miként a jó és a rossz mezsgyéje is, a saját szívünkön keresztül húzódik”.

Az irodalomtudós, író és fordító Szabó Ferenc azt is látja, hogy „a szétesettség, a céltalanság, az abszurd életérzés kifejezõdik az irodalomban és a mûvészetben” is. „Beckett egyik hõse szerint »az egész világegyetem hullaszagot áraszt«.” És döbbenetes e megállapítás következtetése: „Az alkotók »nevet adnak a pusztulásnak is«.” A „modernista válság” után a II. vatikáni zsinat szerint „a racionalizmus és a fideizmus közötti helyes út keresése az ész és a hit (az intellectus fidei) kérdése”.

Ez a 403 oldalas mû fölszabadító erõvel tárja föl a szédületes gyorsulással fejlõdõ, kibontakozó korfordulóban megnyilvánuló szellemi-lelki tényezõket, a kor nagy tanulságait, kihívásait és lehetõségeit. A szerzõ filozófián és minden tudáson túli bölcsességben fogant gondolatai tanúságtételre hívják azokat a bölcseket, akik segítenek, eligazítanak bennünket. Idõszerû figyelmeztetésként álljanak itt II. János Pál pápa idézett szavai: „Ott, ahol az ember nem tisztel olyan nagyságot, amely õt felülmúlja, transzcendálja, félõ, hogy kiszolgáltatja magát az önkény és az abszolútumok féktelen hatalmának, amelyek aztán lerombolják õt.”

E kötet tanulmányaiban megvan az a világosság és erõ, amely a fölismerésen túl rávezet bennünket arra a megdöbbentõ felelõsségre, amely most – hic et nunc – életre-halálra kötelez bennünket.

Dékány Endre


Végül örömmel gratulálunk Szabó Ferenc fõszerkesztõnek, akit március 15-e alkalmával a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere, Rockenbauer Zoltán Táncsics-díjjal tüntetett ki írói tevékenységéért. (A Szerk.)






Henri Bergson: Az erkölcs és a vallás két forrása. Franciából magyarra fordította dr. Dienes Valéria. A fordítást lektorálta, a kiadást gondozta, az elõszót és az utószót írta dr. Szabó Ferenc S. J. Szent István Társulat, Budapest, 2002, 364 old. (1980 Ft)

Henri Bergson (1859–1941) francia filozófus utolsó nagy mûve most jelent meg elõször magyar fordításban. Annak idején, 1933-ban Babits Mihály a Nyugat hasábjain ismertette a „várva várt” könyvet: „Az elsõk közt voltam, akik a nevét Magyarországon leírták. Azóta ez a név kiirthatatlanul beivódott az európai köztudatba. S nem is annyira maga a név, mint a bergsoni gondolkodás. Akit ez a gondolkodás egyszer megérintett: aligha láthatja többet a világot pontosan úgy, ahogy azelõtt volt szokás. [. . .] Az elsõ érzésem, mikor Bergsont fiatal koromban elõször olvastam, a fölszabadulás érzése volt. Ez a gondolkodó kétségtelenül megszabadította a filozófiát a »természettudományos« és agnosztikus század bizonyos fojtó elõítéleteitõl és csüggedéseitõl, s közvetlen adatokból s pszichológiai tapasztalatokból indulva ki, az empirikus naturalizmust a saját fegyvereivel verte meg. Ezzel ismét utat nyitott a metafizika felé, mely az emberi szellemnek örök és megtagadhatatlan szomjúsága, s melyet Kanton kezdve már annyian megöltek, hogy a XX. század elejére már tökéletesen halottnak látszott.” (Nyugat, 1933. március 16.)

Bergson kiváló tanítványa és mûveinek magyar tolmácsolója, Dienes Valéria fordította le ezt a mûvet is, de fordítása kéziratban maradt. Az 1932-ben megjelent Les deux sources de la religion gépelt magyar fordítását Szabó Ferenc találta meg dr. Dienes Valéria hagyatékában az Országos Széchényi Könyvtárban (Fond 223), és a filozófusnõ fia, dr. Dienes Gedeon engedélyével tette közzé a Szent István Társulat a „Szent István Könyvek” c. sorozat 8. köteteként.

Most még idézünk Szabó Ferenc Utószavából: „»Éjszaka és köd« borította Franciaországot és Európát, amikor Henri Bergson 1941. január 4-én Párizsban meghalt. A német megszállás idején temették: csak leánya, Paul Valéry költõ és egy katolikus pap kísérte el utolsó útjára a zsidó származású filozófust, akit 1914-ben a Francia Akadémia tagjai közé választott, és aki 1928-ban megkapta a Nobel-díjat. A Collège de France tanára, aki a század elején lázba hozta a francia és külföldi értelmiséget, élete vége felé az evangéliumok Krisztusa mellett tett hitvallást, és egészen közel került a katolicizmushoz. Szellemi-lelki fejlõdését nagy figyelemmel nyomon kísérte a tudomány és a kultúra világa. Hatása szinte felmérhetetlen a modern gondolkodásban és irodalomban.

Henri-Louis Bergson élettörténetének külsõ adatai pár sorban összefoglalhatók. 1859-ben született Párizsban lengyel és angol származású zsidó szülõk gyermekeként. Párizsban nevelkedett. Diplomavizsgája után elõbb vidéken, majd a fõvárosban középiskolában tanított. 1900-tól a Collège de France katedráján adott elõ, mivel a Sorbonne-on nem kapott fórumot. Népszerûsége egyre nõtt. A világ minden részérõl magához vonzotta a hallgatóközönséget. Dienes (Geiger) Valéria is tanítványai közé tartozott: õ lett Magyarországon mûveinek fordítója és fõ értelmezõje.

Bergsonnak számolnia kellett ismeretelméleti kérdésekben a német idealizmussal (fõleg Kanttal), a francia tudományelmélettel és a darwini eszmékkel, továbbá evolucionizmusát és filozófiáját szembesíteni kellett a korabeli biológia-pszichológia eredményeivel. Bergson nem a pszichológiától indult el, hanem mindenekelõtt a »biológia inspirálta« (Valéry); a természetbölcselettõl jutott el a tudattények elemzéséhez, majd az élet fejlõdésének átfogó szemléletéhez. Maine de Biran, Ravaisson és Lachelier spiritualista antropológiája is segítette abban, hogy igazi evolucionizmusát a durée (megélt idõtartam) tapasztalatára alapozza: »az életet mint a szellem hordozóját látta és fogta fel« – mondotta Valéry

Bergson halála utáni megemlékezésében.

Amint H. Gouhier hangoztatja Bergson mûvei összkiadása bevezetõjében (Oeuvres, PUF, 1970), a filozófus eszmevilágát tökéletesen összefoglalja négy fõmûve: Tanulmány a tudat közvetlen adottságairól (1889), Anyag és emlékezet (1896), A teremtõ fejlõdés (1907), Az erkölcs és a vallás két forrása (1932). E négy alapvetõ munka egyben fejlõdésének állomásait is jelzi.”

(R.)



Prohászka Ottokár. Magyarország apostola és tanítója. Tanulmányok Prohászka eszmevilágáról. Agapé, Szeged, 2002. 183+IV o.

A kötethez Takács Nándor püspök írt bevezetõt, melyben röviden áttekinti a Prohászka-kutatást az 1995-ös indulástól kezdve napjainkig. Dióhéjban ez történt: Visszatérõ módon a kutatási anyagok felvillantásával emlékeztek meg Prohászka születésének (október 10.) és halálának (április 2.) évfordulóin a szent életû püspök életérõl és munkásságáról. A kutatási eredményeket írásba foglalták. Így jelentek meg Prohászka immár teljes Naplójegyzetei két kiadásban (3-3 kötetben), valamint két kötetben: Prohászka ébresztése I (1996) és II (1998). Utóbbiak sorába illeszkedik a halála 75. évfordulójának tiszteletére kiadott tanulmánykötet Prohászka Ottokár Magyarország apostola és tanítója címmel, Szabó Ferenc és Mózessy Gergely szerkesztésében. A kötetben található munkák szerzõinek a neve ismerõsen cseng azok fülében, akik figyelemmel kísérték a már hét éve folyó Prohászka-kutatást.

Így a bevezetõ tanulmány Szabó Ferenc mûve. A jezsuita szerzõ Prohászka eszmevilágának fejlõdését kíséri nyomon. Megmutatja, hogy a „Római Iskola” és a jezsuita professzorok hogyan hatottak Prohászkára. Tanulmányának második részében azt fejtegeti, hogy bár a modernista gondolkodásmódot alaposan ismerte Prohászka, de õ maga nem vált modernistává, viszont élete egyik törekvése volt valóban a kor színvonalán álló gondolkozás, sõt kimutathatóan meg is haladta saját korát. Meg tudta szólítani korának értelmiségét, olyan eszméket hirdetett és valósított meg, melyeket majd a II. vatikáni zsinat fogalmaz meg két-három emberöltõvel késõbb. Ez az alapozó tanulmány továbbgondolásra készteti az olvasót, és tovább árnyalja a Prohászka Ottokárról kialakított képünket.

Horváth Pál filozófus munkájában bemutatja azt a szellemi közeget – a hazai hagyományos filozófiát –, melyben Prohászka alkotott. Felvillantja kora nevesebb magyar gondolkodóinak látásmódját összevetve Prohászkáéval. Törekszik láttatni a teológus Prohászkát, aki figyelemmel kísérte, ismerte, nagyra becsülte és felhasználta korának természettudományos eredményeit.

Tauber Gabriella az Esztergom c. lapban publikáló Prohászka munkásságát elemzi az 1896–1905 intervallumban. Sarnyai Csaba Máté Prohászka és a katolikus autonómia kérdését elemzi írásában. Fazekas Csaba tanulmányában Prohászkának az egyházi földbirtoknak a tanácsköztársaság idején sorra kerülõ likvidálása elleni fellépését taglalja.

Még két nagyobb lélegzetû tanulmány kapott helyet a kötetben. Így Mózessy Gergelyé, mely Prohászka püspöknek a püspökkari tanácskozásokon való szereplését méltatja, elemzi és értékeli fõleg a levéltári dokumentumok, jegyzõkönyvek alapján. A másik Barlay Ö. Szabolcs érdekes dokumentumsorozata, mely a részleteket tekintve viszonylag kevéssé ismert eseményt boncolgat: a püspök bronzszobra ledöntésének körülményeit. Az írásban az olvasó elé idézi azt a Faludy Györggyel készült interjút, melyet a szobordöntés kapcsán Hegyi Béla készített a Recsket is megjárt költõvel. A kutúrtörténész mondandóját három szövegközti ábra teszi érzékletesebbé.

A kötet végén hasznos adatsor található, mely Prohászka Ottokár életének fõbb állomásait sorolja fel, valamint színessé teszik a kötetet azok a püspöki levéltár tulajdonát képezõ fényképfelvételek, melyekbõl négytáblányi anyag Prohászkát életének fõbb mozzanataiban ábrázoljat.

       Gyorgyovich Miklós





Tanulmányi napok anyagai

1. A hitrõl. Budapest, 2000.   2. A családról. Budapest, 2001.

Mindkét kötet a Katolikus Pszichológusok Baráti Körének és a Faludi Ferenc Akadémiának a közös kiadványa. A tanulmányi napokat pszichológusok és teológusok részvételével a Manrézában rendezték, 1999, illetve 2000 novemberében.

1. A kötet témájának teljesebb megjelölése: a hit fejlõdése teológiai és pszichológiai szempontból. P. Benkõ Antal SJ elõadása sorra veszi az egyes életkorokat a hit fejlõdése aspektusából. Érdekes végigtekinteni a hit fejlõdését: differenciálatlan hit, intuitív-projektív hit, mitikus-literális hit, szisztematikus-konvencionális hit, individuális-reflektív hit, összekapcsoló-elmélyülõ hit, univerzáló egyetemes hit. Változik a hitünk. Ezért önmegismerésünk hasznosan egészül ki, ha szembesülünk azzal: hol is tartunk. Stagnál-e hitünk, fejlõdik-e vagy visszafejlõdik. Fráter Judit az Isten-kép alakulásának változásait vizsgálja s veti egybe a pasztorálpszichológia szempontjaival. Leírásának legérdekesebb része a hit nemek szerinti eltéréseinek taglalása. Szalay Márta Isten-képünk problémáiról értekezik. Frielingsdorf SJ nyomán felveti, hogy démonikus vonásokkal ruházzák fel Istent azok a felnõttek, akik hamis Isten-képet hordoznak    magukban   kiskoruktól.

Így egyesek könyörtelennek, mások a halál Istenének, könyvelõ-ítélkezõ Istennek, illetve teljesítménycentrikusnak képzelik Istent. A pszichológa kitér természetesen a terápiára is. P. Nemeshegyi Péter SJ a leggyakrabban elõforduló hitbeli konfliktusokat vázolja fel, melyeknek hátterében a bizalom hiánya, a meg nem értés, a kritikai történettudomány és a hit paradoxonai, az egyház intézményjellegébõl adódó feszültségek, esetleg téves teológiai magyarázatok állhatnak. Az ismert jezsuita így figyelmeztet: Ne képzeljék a teológusok, hogy mindentudók! Blanckenstein György a praktizáló lelki kísérõ szemszögébõl elemzi az emberek egymáshoz és Istenhez fûzõdõ kapcsolatát. Életteli, esetenként kritikus írása egyik alapvetõ mondandója, hogy a lélektelen vallásos cselekedetek nem visznek Istenhez, továbbá hogy az emberek szeretetén keresztül ismerhetjük és szerethetjük meg Istent. Azt is hangsúlyozza, hogy kapcsolatunk mind az emberrel, mind az Istennel gyógyításra szorul, mert sebeket hordozunk magunkban. Fogassy Judit SDSH mindennapos praxisából építkezõ gondolatait olvashatjuk a kisgyermekek vallásosságáról, Rosta Gergely pedig azt vázolja fel, hogy a szociológus hogyan elemzi a vallásosság egyes kérdéseit.

2. E könyv témáját a kiadók röviden így foglalják össze: Kommunió és kommunikáció a családban. A kötet alapozó tanulmányát Szegedi Márton írja, definiálva a házasságot pszichológiai szempontból. Felhívja a figyelmet arra, hogy a helyesen megélt házasság gátolja a depressziók, szenvedélybetegségek kialakulását. Fontos megállapítása az is, hogy a tévé sztárkultusza, a szórakoztatóipar zsarnoksága az interakciók körét elszegényítik, és így az elkötelezettség bizonyításának helyzetei nem tudnak megteremtõdni. Oláh Miklós a görög katolikus pap élettapasztalatait osztja meg az olvasókkal. Vianney Szent Jánost idézi: „Egy óra türelem többet ér, mint a több napos böjt.” De idézi többek között Gyurkovics Máriát is, aki szerint a gyermeket élete gyökereinél támadja és roncsolja szülei boldogtalansága. Felelõsség a nevelés, a szeretetre nevelés. Csiky Miklós értekezésének címe és témája: Találkozás. Egyik értékes gondolatát hadd idézzem: Ha egy kapcsolatban két ember együttes tekintete nem irányul a MÁSIK, azaz Isten tekintetére, egymás számára elvesztik személyi mivoltukat, együttlétük találkozásjellegét. Horváth-Szabó Katalin szerint az elkötelezõdés függõségvállalás, az elõre nem látható nehézségek vállalása. Ez lemondással és más választások korlátozásával is jár. Ám az elkötelezõdésbõl fakadó biztonság szabaddá teszi az embert arra, hogy önmaga legyen, nem kell félnie a másik kilépésétõl. A továbbiakban részletezõen kifejti az intimitás mibenlétét és meghatározó fontosságát. Nemeshegyi Péter a japánok családi életét mutatja be, Székely Ilona saját családterápiás módszerét, a Somogyi házaspár egy jegyesoktatási modellt, a Forián Szabó-házaspár pedig a Házas Hétvégét ismertetik.

A két kötet elolvasása azért vált élménnyé bennem, mert a konferenciák tárgyának megválasztása ezúttal is telitalálatnak bizonyult. Olyan alapvetõ fontosságú témák kifejtésére vállalkoztak a szervezõk, melyek életünk hétköznapjainak valóságát alapjaiban meghatározzák. Így hozzásegíthetik az olvasókat is ahhoz, hogy szemléletmódjuk jó irányba mozduljon el, s ha szükséges, magatartásuk korrekcióját a tények felismerése, belátása segítse.

Gy. M.

Czigány György: Vándorévek. Miskolc, 2001, Felsõmagyarország Kiadó.

Életdarabok és mozaikok áradása, pontos, hû meghatározások és elbûvölõ, izgató élmények és képek – s folytathatnám az olvasó (kritikus?) véleményét, élményét Czigány György prózai kötetének bemutatásakor. A szerzõ talált és kimunkált egy ábrázolásmódot, korunk sajátos, egyénivé párolt stílusélményeit, amelyeket az olvasónak kemény, de élvezetes munkával kell összeilleszteni, saját élménnyé elmélkedni. Amikor elcsodálkozunk egy-egy helyzet konkrét ábrázolásán, az oly rejtett s finoman árnyalt érzékiség rezzenésein, a mikroorganizmikus képek, hangok vagy mozaikkockák színes játékán, a hagyományos és a szürreálisba hajló elemek, törtrészek játékos-komoly tüneményein – akkor kezdõdik az olvasó magányos komparatisztikai munkája. Mert rejtvényszerû ez az írásgyûjtemény – régiek és újak; riportok, novellák, esszék, naplók –, s ez adja igazi értékét, amiért az olvasónak meg kell küzdeni.

A szuggesztivitás hullámain sodródva éljük át azt a sajátos varázslatot, amint egyéni élménnyé oldja korának – kiváló kortársalkotóknak – meghatározó jegyeit, gondolatait, megérezteti látásmódját, mûvészi és emberi karakterét. Czigány György, a muzsikus, a költõ, a novellista, a rádió- és tévériporter élete kimunkált gazdagságát, a megtapasztaltak, az átélt események, megismert dolgok lényegét úgy is, mint korának java tüneteit, áramoltatja át a mi tudatunkba, szépre, igazra éhes szívünkbe-lelkünkbe.

Régóta tudom, Ég és Föld ívén feszülnek legmélyebb gondolatai, s ebben az izzásban forrnak eggyé mindenek, „mit zord erkölcs tépett szét”. Ahogyan párbeszédeinek szereplõi is vallják, a muzsikus szerzõ is tudja: a zene a legtöbbet kifejezõ, legmélyebbre ható mûvészet, amely szavakkal csak megközelíthetõ, de nem lefordítható. Czigány György, a muzsikus a muzsika és a szó harmóniájába oldja az eseményeket, szépírói gondolatait, a beszélgetõtársak megnyilatkozásait. Rendkívül súlyos és jellemzõ mondanivalót és karaktereket hordoznak és közvetítenek felénk ezek a rövidebb-hosszabb remekmûvek, és sajátos megvilágításba helyezik a szerzõt magát, akinek érzékeny, „multilaterális” fölkészültsége mélyreható szimpátiával jelenik meg elõttünk. Írtam már, hogy nem díjai, kitüntetései teszik õt kiemelkedõ kortársi jelenséggé, hanem minden helyzetben ki tudta vívni emelkedett szemléletmódjának megbecsülését.

A vers, az irodalmi és más mûvészeti összefüggésekrõl, jelenségekrõl vallatja Ottlikot, Pilinszkyt, Weörest, Illyést, Cs. Szabó Lászlót, és ír egy esszét költészetünk keresztény élményérõl. A beszélgetések, interjúk helyszíneit szívet gyönyörködtetõ lírai szépséggel írja le, jeleníti meg. S a „derû óráit számolja” Borsos Miklósnál, egy-lelkû barátjánál, beszélget Illés Árpáddal, Cziráki Lajossal, a római találkozások emlékével Szõnyi Zsuzsával, egy „etûd”-öt szentel Somogyi Józsefnek, szóportrét vetít elénk Sárdyval, Lator Lászlóval, Gulácsy költõi koszorúit, Mándyt, Nádasdy Kálmánt, Medgyaszay Vilmát idézi és Fodor Andrást. Majd záróakkordként olvashatunk nyolc elbeszélést, amelyeket a költõ és a zenész sajátos atmoszférája leng át.

Mindez a szépséges „kavalkád” nagy-nagy szellemi öröm forrása lesz sokaknak – amint nékem is.

Dékány Endre


AMDG

Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya kiadásában – Kiss Ulrich S.J. szerkesztésében  megjelent egy tájékoztató füzet a jezsuita rend küldetésérõl, a magyar rendtagok tevékenységérõl. Az AMDG (= Ad maiorem Dei gloriam) címû, 48 oldalas, színes és fekete-fehér fényképekkel illusztrált füzetben több rendtag (novícius, tanuló fiatal, különbözõ munkákban elkötelezett atya) vall apostolságáról, ezenkívül világiak is elmondják, hogy mit gondolnak a jezsuitákról. A bevezetõben Ádám János volt tartományfõnök hivatkozik az 1995-ben megtartott 34. általános rendgyûlésünkre, amely így fogalmaz

ta meg a mai jezsuita küldetését: „Jezsuita küldetésünk valami alapvetõt érint az emberek szívében: azt a vágyat, hogy megtalálják Istent a bûntõl sebzett világban, és azután éljenek teljes következetességgel az Isten Evangéliuma szerint. A hit szolgálatára és Isten Országa igazságosságának elõmozdítására szóló hivatásunk ezt a teljesen Isten szeretetében élni vágyó embert szólítja meg.”

Jelmondatunk: AMDG = Ad maiorem Dei gloriam, (Mindent) Isten nagyobb dicsõségére. A jezsuitákról további információk:

www.jezsuita.hu.

A füzet megrendelhetõ P. Kiss Ulrich e-mail-címén:

[email protected].

(R.)