KULTÚRA

Szabó Ferenc

MADÁCH TRAGÉDIÁJA – ISTEN NÉLKÜL

Széljegyzetek Szikora Tragédiájához

Még csak videokazettáról tudtam megnézni az új Nemzeti Színház nyitóelõadásában Madách Imre „Az ember tragédiája” c. „drámai költeményének” modern feldolgozását, Szikora János ötletes, nemegyszer meglepõen találó aktualizálását. A színházépület létrehozása is, a nyitóelõadás is a viták kereszttüzében áll: kétségkívül a választások elõtti feszült és felhevült légkör is hozzájárul ahhoz, hogy a tárgyilagos ítéletalkotás helyett politikai pártállások szerint magasztalják vagy marasztalják el a rendezõ megoldását.

E jegyzetben szeretném magam függetleníteni a politikai felhangoktól, és kizárólag a Tragédia szerzõjének szándékáról, alapvetõ történelemfilozófiájáról (sõt: -teológiájáról), illetve a szöveghez való hûtlenségrõl mondanám el meglátásaimat. Nem vitatható az, hogy remekmûveket lehet „modernizálni”, a színrevitel vagy a film eszközeivel. Ezt megteszik ma, pl. Shakespeare drámáival vagy akár Tolsztoj Háború és békéjével. . . Madáchot is a modern embernek „átélhetõvé” lehet értelmezni rendezõi fogásokkal, ahogy azt Szikora tette (M. Krœtíæ díszleteivel), felhasználva pl. Peter Stein Faust-rendezésének ötleteit, vagy önmagát is plagizálva.

Nem szólok itt a három fõszereplõrõl sem. Csak annyit jegyeznék meg, hogy a legfõbb szerepet a kétségkívül kitûnõ Lucifer (Alföldi Róbert) viszi; Ádám (Szarvas József) és Éva (Pap Vera) nemegyszer csak zsinóron rángatott bábuk a kezében. Valójában Madách Tragédiájában van egy negyedik fõszereplõ is: az Úr, akinek hangját az elsõ színben a háttérre vetített szöveg helyettesíti, az utolsó színben pedig már a szöveg is eltûnik.^* Pedig – szerintem – e tizenötödik színben, Ádám és Éva ébredése után, adja meg az eredeti szöveg az egész Tragédia (az álomban látott jövõképsorozat) kulcsát, villantja fel a pesszimista szemléletbe belehasító reménysugarat. Igazat adok a Népszabadság (2002. márc. 18.) kritikusának (M. G. P.): „Istentelen elõadás Szikora tragédiája. (A kiemelés tõlem: Sz. F.) Nem halljuk az Úr hangját az elsõ színben sem. A háttérre vetített szöveg helyettesíti. Alföldi Lucifere nem az Úrral harcol meg. A falra írott szöveggel küzd. Az égi hang biztató zárószavai elmaradnak. . .”

Valójában nemcsak az utolsó biztatás marad el: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”, hanem Szikora megnyirbálta az egész utolsó színt: Ádám és Éva, az Úr és Lucifer, az Úr és Ádám párbeszédei elhagyva vagy megcsonkítva. A rendezõ így amolyan egzisztencialista, istentelen és abszurd „darabot” fabrikált. Jellemzõ Ádám utolsó kiáltozása, amely válasz nélkül marad: „Uram! rettentõ látások gyötörtek, / És nem tudom, mi bennök a való. / Oh! mondd, oh! mondd, minõ sors vár reám: / E szûk határu lét-e mindenem, / Melynek küzdése közt lelkem szürõdik. . . / Mégy-é elõbbre majdan fajzatom. . . / . . . Világosits fel, / S hálásan hordok bármi végzetet; / Csak nyerhetek cserémben, mert ezen / Bizonytalanság a pokol.”

Itt végzõdik a színrevitel. A meztelen Ádám és Éva összeölelkezik a sárban, mezítelenül. Vízsugár tör fel a színpadi fényárban. De ez nem ad katarzist. Camus Sziszüphosz mítosza c. abszurd darabjának végére gondolok: „Boldognak kell képzelnünk Sziszüphoszt” – a sziklával a hegy lábánál. Ha a cél a halál vagy a küzdés maga, akkor abszurd a lét, abszurd a történelem. Akkor az öngyilkosság kísértése érthetõ.

Csakhogy Madách elõkészíti a megoldást éppen a kihagyott szövegekkel. Nem „szûk határu lét”-be vagyunk bezárva; „túl örök idõ vár” – mondja az Úr, bár ezt a titkot „jótékonyan takarta el istenkéz”; csak hittel fogható fel. Az ember jövõje most „ködön csillogva át” sejthetõ. „Tükör által homályosan” – ahogy Pál írta. Hiába gúnyolódik Lucifer, Ádám most az Úrra figyel, õt faggatja; a hideg tudás itt nem segít. Az égi szózatra kell figyelnie – mondja az Úr; és a „gyönge nõ tisztább lelkülete” is segíti, mert „szíverén keresztül” meghallja az égi lángot. Mintha Pascalt hallanánk: „A szívnek megvannak az érvei, amelyeket a hideg ész nem ismer.” És: „Istent a szív érzi meg.”

Csakugyan, már korábban, a „dõrének” nevezett asszony így válaszol Lucifernek, aki az õsbûnt említi: „Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik / Más a nyomorban, aki eltörûli, / Testvériséget hozván a világra.” Itt világos az utalás Ter 3,15-re, az ún. õsevangéliumra: „Ekkor az Úr Isten így szólt a kígyóhoz: . . . Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé: ivadékod és az õ ivadéka közé:  Õ széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod.” Szépen értelmezi Madách e szakaszát Ravasz László (Protestáns Szemle, 1924): „Az ember élete onnan kezdõdik, ahol a mû véget ér, de ez már nem tragédia, hanem misztikus éposza az örökkévalóságnak. – Az Éva méhében ott van már az ígéret magva az Asszony Fiáról, aki megtöri a kígyó fejét, s az elsõ Ádámmal szembeállítja önmagát, a második Ádámot, Krisztust. (. . .) Pesszimista-e tehát Madách? Az, mint Pál, Szent Ágoston, Kempis, Luther, Kálvin, mindenki, aki az Isten nélkül való életet abszolút rossznak látta, az Istennel való életet az egyedül jónak.”

Ha Madách Tragédiáját megnyirbáljuk úgy, ahogy ezt Szikora János tette, akkor valóban pesszimista, sõt nihilista darabbal állunk szemben. Sokat vitatkoztak e kérdésrõl. Prohászka pesszimizmust, Babits nihilizmust vélt felfedezni a Tragédiában. De Madách nem volt ateista, mint mondjuk Sartre, aki Szikora Tragédiáját magáévá tehette volna. „Az angyalok kara” hirdeti: A szabadságot tiszteletben tartó Isten csak kegyelmével ösztökélheti a bûnre hajló embert a jóra. De ez a kegyelem – Krisztus Lelkének segítsége – bõségesen rendelkezésre áll a hívõ embernek.

Isten nem az ember helyett cselekszik, nem alacsonyítja le bábuvá, ahogy Szikora Lucifere teszi ezt Ádámmal és Évával. Az Úr vállalta a kockázatot, amikor szabad lényeket teremtett. Vállalta azt is, hogy az ember fellázadhat ellene, és így az önmagának elég – Istentõl elszakadt – ember a történelmet az embertelenség, a kegyetlenség és a gyilkolás káini történésévé alakítja át. A modern emberarcú barbárság (homo homini lupus), amelyet itt-ott jól érzékeltet Szikora színrevitele, nemde annak következménye, hogy az ember akar az ember istene lenni: homo homini deus?

Az Örökkévaló nem halhat meg – állítja Martin Buber zsidó filozófus. De az ember gõgje, bûne elhomályosíthatja a Napot: napfogyatkozás áll be. A modernséget jellemzõ „Isten meghalt” metaforának ez az értelme: az ember elszakítja magát az élõ Istentõl, és így számára Isten halott. Hallgat az Isten? Nem, szól az égi hang az érzékeny lelkiismeretnek. Csak az ember legyen nyitott a Hangra.

„Az ember tragédiájából, a tudás pesszimizmusából van fölemelkedés a hit optimizmusába.” (Kardeván Károly, 1935.)

(2002. III. 25.)

* Nem szólok itt más vágásokról. Minden bizonnyal figyelmetlenség következtében cserélte össze a konstantinápolyi jelenetben a (géppisztollyal hadonászó) pátriárka a homoúsziont és a homoiúsziont! A híres i betû különbözteti meg a niceai igaz hittõl (homoúszion = Krisztus egylényegû az Atyával) a szemiariánus homoiúsziont (= hasonló lényegû). Itt ennek az i betûnek fontos szerepe van.

Tomka Emil

A NIZZAI EMBERI JOGI CHARTA
ÉS A KONVENT:
EGY EURÓPAI ALKOTMÁNY FELÉ?

Közös konferenciát rendezett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának dísztermében 2002. március 1-én 14 és19 óra között az OCIPE Magyarország, a Faludi Ferenc Akadémia és a Barankovics Akadémia Alapítvány.

A konferencia elsõ szekciója az „Európai Unió – Alapvetõ Jogok Chartája” létrejöttét és a kihirdetése (Nizza, 2000. december) óta szerzett tapasztalatokat elemezte.

Bevezetésként az elnöklõ Kovács K. Zoltán vázolta a mintegy száz fõs hallgatóságnak a Barankovics István Akadémia céljait, melyek között kiemelt szerepet kap Magyarország múltja  európai és keresztény aspektusainak bemutatása.

Az elnök – ezt követõen – Tomka Emilnek, az OCIPE Magyarország ügyvezetõ igazgatójának adta át a szót, aki röviden bemutatta az Európai Katolikus Információs Központ küldetését, céljait és mûködését. Köszöntésében felhívta a figyelmet a teremben kihelyezett igen sokféle tájékoztató anyagra, köztük a magyar nyelvû (kissé pontatlan megnevezésû) „Alapjogi Chartára”, valamint az OCIPE folyóiratára, az Europe Infos-ra; ezeket az OCIPE Magyarország díjmentesen bocsátja rendelkezésre.

Tomka Emilt Frivaldszky János, a Faludi Ferenc Akadémia Európa Mûhelyének vezetõje követte. A PPKE-JAK oktatója a konferencia fõ szervezõjeként utalt az éppen az elõzõ napon Brüsszelben megnyílt Konvent-ülésre, mely aláhúzza, mily fontosak a konferencián megvitatásra kerülõ kérdések.

Az elsõ elemzõ elõadást Sonnevend Pál tartotta „A nizzai emberi jogi charta értékelése” címmel. Az ELTE ÁJK Nemzetközi Jogi Tanszék tanára részletesen bemutatta és példákkal illusztrálta a Luxemburgi Európai Bíróság jogforrás jellegû használatát. Az Unió e legfõbb döntési fóruma hangsúlyozza ugyan az EU közös jogrendszerének elsõbbségét a nemzeti alkotmányokkal szemben, de egyidejûleg ügyel arra is, hogy az esetleges eltérések ne okozzanak konfliktust a tagországok és az Unió között.

Hallhattunk arról is, hogy bár a nizzai döntés nem tette kötelezõvé az ott elfogadott „Alapvetõ Jogok Chartáját”, mégis számos bíróság már hivatkozik rá. Az elõadó problematikusnak ítélte a Charta esetleges hatályba léptetését, tekintettel számos pontatlanságára, különösen két területen:
– mely esetekben lesz kötelezõ a tagországokra, illetve az Európai Bíróságra az Alapvetõ Jogok Chartájának alkalmazása?
– miként alkalmazhatók a Charta eltérései az Emberi Jogok Európai Egyezményének kötelezõ elõírásaitól?

Sonnevend tanár – az elõzõek alapján – nem számít a Charta elõírásainak rövid idõn belül bekövetkezõ kötelezõvé tételével.

A következõ elõadás még inkább kiemelte, hogy a közösségi jogok és normák területén egyelõre nemcsak hiányos a szabályozás, de még jogelméleti kérdések is megoldásra várnak. Kardos Gábor „Emberi jogok egy új korszak határán? – A közösségi jogok” címû elõadásában rámutatott arra, hogy pl. panasszal élni a jog szabályozása szerint általában személy tud, és nem csoport vagy közösség.

Egyelõre úgy tûnik, hogy félelem tapasztalható a közösség és csoport jogalanyiságának elismerésével kapcsolatban. Ez különösen kirívó pl. az egyházak és a kisebbségek vonatkozásában. Megdöbbentõ, hogy az Alapvetõ Jogok Chartája nem tartalmaz elõírásokat a kisebbségekre vonatkozóan, miközben viszont az Európai Unió a csatlakozó országoktól számon kéri a kisebbségek helyzetét.

Nyilvánvaló, hogy ez a kettõs jogi mérce is a felszín alól ki-kiütközõ (angol–francia–német) érdekérvényesítésbõl és hatalmi döntésekbõl vezethetõ le. Az ELTE ÁJK Nemzetközi Jogi Tanszék tanára azon meggyõzõdésével zárta elemzését, hogy a nemzeti és uniós jogrendszerek ellentmondásai és belsõ feszültségei egyelõre csak önkorlátozással csökkenthetõk.

Az elsõ szekció harmadik elõadását Paczolay Péter professzor tartotta „Európai emberi jogi ítélkezési gyakorlat fõ tendenciái” címmel. Az ELTE ÁJK Politológia Tanszék tanára rámutatott az Európai Unió kezdetek óta fennálló „demokratikus deficitére”. Véleménye szerint – ha egyáltalán lehetséges – akkor is nagyon hosszú idõnek kell eltelnie, míg lépésrõl lépésre létrejöhet egy európai alkotmány.

Jelenleg ugyanis a közösség egy „színlelt államiság” állapotában van, mely kettõs veszélyt hordoz. A szakemberek egyik fele egyrészt ezt az állapotot megfelelõnek tartja, másrészt azt állítja, hogy a Római Szerzõdés az EU alkotmánya (ennek viszont nem a demokratikus mûködés volt a fõ célja). Egy másik, széles körben hangoztatott vélemény, hogy nincs szükség EU-alkotmányra egyrészt, mert az EU nem állam, másrészt, mert ha ez létrejönne, akkor egy-egy tagországban két alkotmány (a nemzeti és a közös) volna egyidejûleg érvényben.

Egyelõre tehát nem célszerû más módon eljárni, mint ami már mûködik: vagyis hogy a nemzeti alkotmánybíróságok egyre szorosabban együttmûködnek a luxemburgi uniós bírósággal az alapvetõ jogok egyre pontosabb meghatározásában.

A kávészünetet követõ második szekció a Charta és a Konvent társadalmi és politikai aspektusaival foglalkozott.

Navracsics Tibor (ELTE ÁJK Politológia Tanszék) „A Konvent és hatása az európai belpolitikára” címû  elõadását úgy kezdte, hogy rámutatott a Konvent szó (francia forradalommal összefüggõ) kellemetlen kicsengésére. Javaslata szerint inkább a Konvenció megnevezést kellene alkalmaznunk.

Az igen érdekes elõadás egyértelmû szkepticizmust tükrözött a testület legitimitása, valamint munkája eredményességének vonatkozásában. Ezt a Konvención elnöklõ Giscard d’Estaing bevezetõ elõadása „definiciójával” is alátámasztotta: nem parlament, nem hivatalos szervezet, közjogi tekintéllyel nem bír, így csak ajánlásokat készíthet. A politológus elõadó úgy fogalmazott, hogy a Konvenciót a Bizottság „találta ki”, hogy megpróbálja udvariasan kikapcsolni a nemzetállamok véleménynyilvánítását (a küldöttek csak magánemberként szólalhatnak meg). Navracsics Tibor úr nem hisz ezen uniós vállalkozás gyors sikerében, mert ebbõl egyelõre valószínûleg csak homályos javaslattömeg fog létrejönni.

A vitaindító tézisekhez elsõnek Balogh István, az MTA Politikai Tudományok Intézete munkatársa szólt hozzá, jogfilozófiai szempontból is aláhúzva a Navracsics Tibor által elmondottakat.

Véleménye szerint az alkotmányozás alapvetõen nem jogi, hanem érdekeltségi kérdés. Arra kell tehát összpontosítani, hogy milyen „a társadalmi diskurzus az alkotmányozási folyamatban”.

A jelen helyzetet úgy látja, hogy a Charta nem növeli, hanem csökkenti az emberi jogokat, sõt nehezíti azok érvényesítését, hiszen az EU a szankcionálásban egyelõre tehetetlen. Hosszú társadalmi vitákra van tehát szükség, és csak utána lehet elkezdeni az alkotmányozást.

A másik felkért hozzászóló, Frivaldszky János „az emberi jogok radikális politikai használatában rejlõ veszélyekrõl” beszélt, a jogfilozófia elméleti szemszögébõl. A PPKE JÁK Jogbölcseleti Intézet munkatársa rámutatott, hogy nincs emberkép a Charta megalkotása mögött.

A hozzászóló részletesen kifejtette, milyen súlyos veszélyeket rejt magában az, hogy a társadalmi kapcsolatok minden viszonylatában a felszabadításelmélet vagy a liberalizáció kerül fölénybe. Nem az emberi jogok átpolitizálásával kell foglalkozni, hanem hierarchizálni kell az értékeket, mert különben a jog elveszti alapvetõ értelmét, a szabályozó funkciót. Az elsõ feladat tehát nem az alkotmányozás jogi elemzése, hanem az emberképhiány hatásainak vizsgálata. Filozófiai, antropológiai alapon személyképet kell alkotni, és erre lehet majd ráépíteni az alkotmányozást.

A konferenciát záró kerekasztal-beszélgetés rámutatott többek között arra is, hogy tárgyilagosan látni kell: az unióban mindig a nagy országok lesznek a meghatározók, míg a kisebbek legfeljebb csak csoportosan (pl. Visegrádi Országok) befolyásolhatják a döntéseket. (Példa erre az USA-t ért támadás utáni angol–francia–német egyeztetés, melyet a többi tagállam kritikával illetett.) Egyelõre elég ingatag az EU legitimitása a kisebb tagországok népessége körében, hiszen az eddigi két népszavazás (Dánia, Írország) elvetette az uniós döntéseket.
A hozzászólások másik fõ csoportja a közösségi jogalkotás trendjeit vette nagyító alá:
– Vajon autonómiákat, közösségeket nem illetne-e meg valamely közösségi jog?  
– Nem kellene-e hasonló kiinduló követelménnyé tenni a jogalkotásban a demokráciát, mint az emberi jogokat?
– Milyen veszélyei lehetnek az egyházak ellenében alkalmazott Chartának?

Összegezve: a konferencia üzenete talán leginkább az, hogy idõre, tapasztalatra, közösségi-társadalmi vitákra van szükség, csak ezt követõen célszerû alkotmányozni.

 A Szív

A magyar katolikus családok, hitoktatók,
nevelõk, lelkipásztorok lapja.

Megjelenik minden elsõ pénteken.

Kiadja: a Jézus Társasága
Magyarországi Rendtartománya.

Elõfizetés egy évre 1560 Ft.

Megrendelhetõ: 1026 Budapest, Sodrás u. 13.
Telefon: 200-8054, 200-9476; Fax: 275-0269

ÜNNEPELT AZ ORSZÁG

(Utószó a magyar millennium megünnepléséhez)

Paskai László bíboros, Magyarország prímása, Esztergom-Budapest érseke 2002. április 8-án, Gyümölcsoltó Boldogasszony liturgikus ünnepén nyújtotta át

DR. NEMESKÜRTY ISTVÁNNAK

II. János Pál pápa kitüntetését, a Nagy Szent Gergely Rend tiszti keresztjét. Szentatyánk ezzel fejezte ki elismerését a magyar millennium kormánybiztosának a 2000. január 1-tõl 2001. augusztus 20-ig tartó ünnepségsorozat megszervezéséért és irányításáért. Paskai bíboros a budai prímási palotában megtartott ünnepségen méltatta az eseményekben gazdag millennium jelentõségét. Utalt az Ünnepel az ország c. pazar emlékkönyvre (Budapest 2001.), amelyben a szerkesztõk – a kormánybiztosi hivatal munkatársai – közzétették az ünnepségek dokumentumait, fényképeket, megemlékezéseket: a 445 oldalas kötet háromnegyedét az egyes települések ünnepléseinek felsorolása, illetve a kormánybiztosi hivatal mûködési körében keletkezett és támogatott millenniumi alkotások bemutatása teszi ki. Paskai bíboros külön is kiemelte a millenniumot lezáró eseményt: a Szent Koronát 2001. augusztus 15-én hajón Esztergomba vitték, hogy jelen legyen az ünnepi záró szentmisén, amikor felolvasták II. János Pál pápa erre az alkalomra küldött üzenetét. Nemeskürty István, amikor megköszönte a pápai kitüntetést, az üzenetbõl kiemelte ezt a mondatot: ,,A magyar nép számára ez az õsi korona nemzeti önazonosságának jelképe.”0

A kormánybiztos – aki a Távlatok 54. számában (578–580.) maga számolt be a millenniumi megemlékezésekrõl – 2000. január 3-án az Operaházban tartott nyitóünnepségen így kezdte beszédét: ,,A magyar nép ezer évvel ezelõtt elhatározta, hogy megmarad. Megmarad mint állam, és megmarad mint nyelv. Megmaradtunk.”

Miután áttekintette történelmünket, feltette a kérdést: a történelmi viszontagságok és tragédiák után mi adta mindig az erõt a megmaradáshoz, a ,,feltápászkodáshoz”? – A hit és az önbizalom. Végül így következtetett: ,,Nekünk most, a harmadik évezred kezdetén, egy új évszázad küszöbén az a feladatunk, hogy a Szent István és a többi nagy államférfi által rakott alapokon építsünk egy új hazát, mely szebb a réginél.”

A Távlatok szerkesztõi és munkatársai örömmel gratulálnak Nemeskürty István tanár úrnak a pápai kitüntetéshez.

(R.)