Patsch Ferenc

JÉZUS ÉL!

Húsvéti elmélkedés

Húsvétkor az Egyház méltósággal ünnepelt liturgia keretében felidézi, megjeleníti és újraéli Jézus Krisztus megváltó halálát és feltámadását. A szertartások szimbolikus jeleiben évrõl évre megvalósul az evangéliumi dráma, ami kétezer év óta élteti a kereszténységet. „Áldott éj – hangzik föl nagyszombat éjszaka az Exsultet himnuszban –: a halál bilincsét ekkor törte szét Krisztus, és az alvilág mélyérõl mint gyõzõ tért vissza.” A kereszténység központi titka: a mi Urunk, Krisztus dicsõségesen föltámadott a halálból. „Gyöngeségében ugyan megfeszítették, de Isten erejébõl él.” (2Kor 13,4)

Jézus él. Ezt hirdetik a keresztények az elsõ húsvétvasárnap reggele óta. De vajon mit jelentenek ezek az igaz szavak nem hívõ kortársainknak? Mit értene belõle valamely barátunk vagy munkatársunk, aki nem kapott vallásos neveltetést, és esetleg jobbára értetlen jóindulattal hallgatja beszámolónkat a „hétvégi programról”? És – legyünk õszinték! – nem okoz-e nehézséget olykor nekünk magunknak is értelmezni a szilárd tanítássá merevedett szavakat, melyeket minden vasárnap felállva ünnepélyesen megvallunk a hívek közösségében: „Harmadnapra feltámadott az Írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján. . .” Hogyan tudnánk elmagyarázni, megosztani õket hitetlen ismerõseinkkel? Ha nem akarjuk a mítoszok homályos ködébe számûzni az evangéliumi beszámolókat, mint amelyeknek nemigen van többé mondanivalójuk a harmadik évezred embere számára, és ha nem akarjuk mindenestül a gyökerében idejétmúlt tanítások közé utalni az egyházi igehirdetést, akkor lenniük kell ma is olyan módoknak, amelyeken keresztül a köztünk élõ Jézus Krisztus hitelesen megtapasztalható.

Az alábbiakban elõször a bibliai beszámolókat vesszük szemügyre, annak érdekében, hogy az elsõ tanítványok elbeszéléseibõl támpontokat kapjunk a Jézussal való találkozáshoz; majd ezekkel kapcsolatban elméleti (teológiai) észrevételeket teszünk; végül – miután aktualizáltuk a kérdést – olyan gyakorlati utakat szeretnénk javasolni, amelyek a Vele való mai találkozáshoz is elvezethetnek.

Találkozás a Feltámadottal a Szentírásban

Mik az Istenhez való kapcsolódás ma is lehetséges kitüntetett módjai? A hagyomány tanúsága szerint a róla szerzett tapasztalat, a vele való találkozás forrása és színhelye mindenekelõtt a Biblia. Belõle szerezhetünk megbízható értesüléseket e találkozásra vonatkozólag. Vegyük tehát szemügyre azokat a beszámolókat, amelyek a Szentírásban az elsõ keresztények Jézussal kapcsolatos tapasztalatairól szólnak.

Ha eltekintünk a misztikus tapasztalat, a magánkinyilatkoztatás és a viharos megtérésélmény különleges eseteitõl, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a mai hívõk hite, a feltámadás mai megvallóinak tanúsága mindenekelõtt az elsõ tanítványok bizonyságtételén alapul. Azt hisszük Jézusról, amit a Szentírásban olvasunk.

Vegyük szemügyre most ezeket a beszámolókat. Itt világosnak tetszõ kijelentések találhatók arra vonatkozóan, hogy Isten „a Názáreti Jézust Úrrá és Messiássá tette. . .” (ApCsel 2,36) Már a legkorábbi igehirdetésekkor is, például Péter húsvéti beszéde alkalmával – az evangéliumi hagyomány „korai” rétegeibõl – arról hallunk, hogy Jézus mûködését Atyja igazolta. Az apostol nagy meggyõzõerõvel arról tesz tanúbizonyságot, hogy „azt, akit ti kiszolgáltattatok és megtagadtatok Pilátus elõtt, . . . az élet szerzõjét . . . Isten . . . feltámasztotta a halálból”. (ApCsel 3,13–15) Ünnepélyes örömhírként, gyõzelmi ünnepként értelmezték ezt a tényt a keresztények õsidõktõl fogva, amely számtalanszor hangot kapott a liturgiában is. Egyebek között ez csendül meg a bizánci liturgiából származó õsi húsvéti tropárban: „Feltámadt Krisztus halottaiból, legyõzte halállal a halált, és a sírban lévõknek életet ajándékozott.”

Az õsegyház tehát töretlenül hitte, hogy Jézus „feltámadt a halálból” (ApCsel 3,15; Róm 8,11; 1Kor 15,20), és köztünk él. Tanúi ennek a Feltámadottal való találkozások. Az evangéliumok utolsó fejezeteiben erre vonatkozóan mindenhol igen színes leírásokat találunk. A jelenések nyomán az elsõ apostolok öröme határtalan, hiszen: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak.” (Lk 24,36) Az érzékletes leírások egészen reális, tapasztalható formában való találkozásokról számolnak be, amelyek során Jézus megszólal, a zárt ajtók mögött egybegyûlt tanítványok között megjelenik (Jn 20,19), akinek azonban mégis húsa és csontja van (Lk 24,39), ételt ad (Jn 21,13), sõt együtt eszik velük (Lk 24,43). Nem véletlen tehát, hogy minden korábbi bánatukat és félelmüket feledve azon buzgólkodnak, hogy elújságolják mindenkinek az eseményeket. „Mi azt az örömhírt hirdetjük nektek, amelyet Isten atyáinknak ígért, és beteljesítette a mi javunkra, gyermekeinek javára: Feltámasztotta Jézust.” (ApCsel 13,32–33) Az eseményekbe vetett hitük olyan nagy és magabiztos volt, hogy világosan látszik, a feltámadás Jézus minden korábbi csodájának jelentõségét messze meghaladta. Olyan meggyõzõdéssel hittek a feltámadás tényében, hogy úgy tartották, ha ez hamisnak bizonyulna, akkor az egész tanítás, és a Krisztus üdvözítõ mûvébe vetett remény is mindenestül értelmetlennek tetszenék: „Ha Krisztus nem támadt volna fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is.” (1Kor 15,14) Csakhogy minden rosszindulatú szóbeszéd (vö. Mt 28,15), hitetlenség és kétkedés ellenére „mi hisszük . . ., hogy Jézus meghalt és feltámadott.” (1Tessz 4,14) Õ ugyanis az, aki „a szentség Lelke szerint a halálból való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult.” (Róm 1,3–4) Mindez nem váratlanul történt, mintha semmi elõzménye sem lett volna, hanem nagyon is elõre megírt „forgatókönyv”, a próféták elõrejelzései szerint ment végbe. Hiszen „az atyáinknak tett ígéret beteljesedett, mert Isten azt teljesítette nekünk . . . feltámasztva Jézust, ahogy az a zsoltárban írva van: »Fiam vagy te, ma nemzettelek téged.«” (ApCsel 13,32–33) Ebben a tapasztalatban alapozódik az elsõ keresztények missziós buzgósága, hitükhöz való hûsége – egészen a vértanúságig. A Biblia tanúsága szerint az elsõ krisztushívõk arról tanúskodtak, amit láttak és hallottak (vö. 1Jn 1,3). A találkozások során pedig nyilvánvaló utasítást kaptak: „Menjetek, és vigyétek hírül testvéreimnek.” (Mt 28,10; Jn 20,17)

A feltámadásra való teológiai reflexió

A fentiekben nagy vonalaiban számba vettük az újszövetségi Szentírás mélyebb rétegeinek tanúságát Jézus feltámadásáról. Mindezt nem öncélúan tettük, hanem annak érdekében, hogy minél közelebb jussunk ahhoz az eredeti eseményhez, amelyrõl mi magunk is minél kifejezettebb tapasztalatra szeretnénk szert tenni, s amit Mária Magdolna így fejezett ki: „Láttam az Urat!” (Jn 20,18) Fontos észrevennünk azonban, hogy már ezek a Jézusról szóló elbeszélések sem „a puszta tények” érdekmentes leírásai, hanem már eleve „értelmezett tények”; az elsõ szentírók teológiai állásfoglalását tükrözik. Hogy pedig tovább egyengessük a Föltámadottal való mai találkozás útját, ezen a ponton további elméleti (teológiai) fejtegetésekre van szükség.


1) Az elsõ szembeötlõ adat, ami már a Biblia alaposabb tanulmányozása során is feltûnhet, hogy a feltámadásról szóló leírások nem mentesek az ellentmondásoktól. Ha a komolyabb szövegkritikai apparátus használatától el is tekintünk, elgondolkodtató, hogy a Szentírás elsõ olvasóit, sõt még a könyvek összeállítóit sem zavarta az a tény, hogy a találkozások sorrendjének megállapításában vagy lefolyásuk leírásában szembeötlõ különbözõségek figyelhetõk meg. Feltûnõ, hogy az õsegyház semmit sem tett ez ellen. Bár késõbb bizonyíthatóan történtek kísérletek „evangéliumharmóniák” készítésére, a kezdeményezés összességében nem talált elismerésre, elszigetelt jelenség maradt. Ha mindezek az egyenetlenségek gondot okoztak volna a korabeli olvasóknak és a hívõ értelmezõknek, valószínûleg sürgõs lépéseket tettek volna annak érdekében, hogy legalább a kanonikus iratokban harmonizálják, összehangolják a számtalan helyen egymásnak jelentõsen ellentmondó elbeszéléseket. Úgy tûnik azonban, hogy mindez nem volt fontos. Ebbõl nyilvánvalóan következtethetünk arra, hogy az evangéliumi elbeszélések nem „helyszíni tudósítás” pontosságának igényével készültek. Sokkal inkább már eleve hitbõl fakadó s e hitet értelmezõ beszámolók voltak.

Mi ennek a jelentõsége? Mindebbõl arra a következtetésre bátorodhatunk, hogy még az újszövetségi szerzõk esetében sincs olyan egyszer s mindenkorra érvényes megfogalmazása Jézus feltámadásának, amely többé ne szorulna rá a további magyarázatokra. Még tovább menve: bármilyen egyértelmûnek látszódjanak is az evangéliumi beszámolók némelyeknek, bármilyen ünnepélyesen nyilatkozzon is az Egyházi Tanítóhivatal az értelmezések egyes kitüntetett módjait ajánlva – és bizonyos keretek között jogosan meghatározva a feltámadáseseményrõl való beszéd lehetséges módját –, mindez nem változtat azon, hogy minden magyarázatot is újra csak értelmezni kell, ki kell fejteni a mai gondolkodás számára. Mindez pedig nem történhet a hivatalos tanítás puszta megismétlésével. Annak érdekében, hogy ugyanazt mondjuk a szavak értelmét tekintve, gyakran éppenséggel mást kell mondanunk, ami az egyes szavakat illeti. Természetesen ezt az észrevételt nem szabad radikális értelemben vennünk. Az Egyházban létezik az értelmezés kitüntetett módja, amely zsinórmértékül kell, hogy szolgáljon a hit mindenkori értelmezõinek, de még ez sem abszolutizálható. Hiszen minden magyarázat igazságmagja történelmi, nyelvi és szocio-kulturális összefüggésbe tartozik, ha nem is oldható fel benne teljes mértékben. Az igazság végsõ próbaköve, az egyetlen és végérvényes instancia maga a Feltámadott, akivel találkoztak, és akirõl tapasztalatot szereztek mindazok, akiknek beszámolóit ma is olvashatjuk. Õ az Atyától minden idõkre adott kinyilatkoztatás, a pótolhatatlan és végérvényes út Istenhez. Szükséges azonban, hogy a vele való találkozások mindenkor értelmezett volta bennünket is személyes tapasztalatszerzésre és az átélt tapasztalatok önálló értelmezéséhez való bátorságra indítson.

A fenti (értelmezéselméleti) megfontolások egyúttal kijelölik minden lehetséges, a feltámadásról alkotott modell elvi korlátait is. Ezeken kívül persze további megszorítások is léteznek. Részben már a fentiekbõl is kiderült, hogy bármennyire szeretnénk is, nyilvánvalóan nem lehet visszamenni az apostolok és evangélisták elsõ beszámolói „mögé”, mintegy a történettudomány nagyjából a múlt század közepéig érvényes tárgyilagosságigényével mérve a ránk hagyományozott beszámolókat. A feltámadás dolgában tehát elvileg az apostoli igehirdetés írásos megfogalmazásának szavahihetõségére, az elsõ tanúk beszámolóiba vetett hitre vagyunk hagyatva. Hitünk pedig eszerint maradandóan hozzá van kötve az apostoli tanúságtételhez.


2) Csakhogy tévúton járnánk, ha azt gondolnánk, hogy a feltámadásról alkotott fogalmunkról egyáltalán nincs „tapasztalatunk” valamely sajátos értelemben hétköznapi életünk horizontján. Nyilvánvaló ugyanis, hogy amennyiben Jézus egyedülálló és egyszeri feltámadását – a szó valódi jelentését alapul véve – úgy tekintjük, mint ami által Isten végérvényesen igent mondott az emberi egzisztenciára, elfogadta és megmentette azt, akkor látnunk kell, hogy ez a tett a maga egyszeriségében a legmélyebb emberi igénnyel találkozik oly módon, hogy beteljesíti azt, amire kivétel nélkül minden ember szívének legmélyén vágyik. Ebben az értelemben természetesen van tapasztalatunk a feltámadásról, mint ami létünk reménybeli lehetséges beteljesedése, s mint amire hitünk és egész szellemi vágyódásunk természeténél fogva ráirányul.

Megalapozott állásfoglalás az, miszerint nincs olyan ember, aki természetes irányultságánál fogva ne arra törekedne, hogy élete Istenben beteljesedjék, hogy õ maga üdvözüljön, azaz „feltámadjon az életre” (vö. Jn 5,29). Minden emberi vágy erre a beteljesedésre mutat, amely Jézus feltámadásáig – vagy arról való híradás híján azóta is – szüntelenül minden emberben tényleges történeti megvalósulását kereste – illetve sokakban keresi ma is –, mint annak megvalósult mintáját. A „feltámadás” tehát az, ami egyedül és „természeténél fogva” megfelel annak a dinamizmusnak, amely teljességre és végtelen boldogságra tör bennünk.

Végsõ soron tehát aki nem szeretne „feltámadni”, aki nem akarja Õt, az „elsõszülöttet a halottak közül” (vö. Kol 1,18), a Feltámadottat követni dicsõségébe, arról vélelmezhetjük, hogy minden valószínûség szerint vagy nem értette meg, vagy a maga teljességében rosszul értette azt, amit visszautasított. Gyakorlatilag elképzelhetõ persze, hogy valaki önmagát megmakacsolva megátalkodottan elutasítja azt a meghívást, amelyet Isten Jézusban kinyilvánított minden ember számára. Az örök kárhozatra való feltámadás ennyiben reális lehetõség. Ám sohasem lehetünk biztosak abban, hogy elutasító állásfoglalását csakugyan maradéktalan önrendelkezése birtokában, valóban szabadon teszi-e; nem játszott-e benne meghatározó szerepet sokféle empirikus (genetikai, lélektani stb.) meghatározottság, nagymértékben megkérdõjelezhetõvé téve a döntés felelõsségét. A tetteinkért való felelõsség dolgában az ítélet egyedül Istené. Azt pedig ki képes elõre megmondani, vajon Õ mennyi mentõ körülményt talál a nyilvános bûnösöknek, s menni súlyosbítót a színleg igazaknak?

A feltámadásba vetett remény, mely minden emberi szív mélyén ott lakozik, végsõ soron tehát találkozik a ténylegesen feltámadott Názáreti Jézussal, aki ennek a reménynek elsõ valóságos beteljesítõje. Õ nem ebbe a világba tért vissza, hanem benne az anyag maga dicsõült meg, nyert végérvényes új formát. Arra az ellenvetésre, hogy a feltámadást általában nevetségesnek tartja a csak a saját érzékelésében és hétköznapi tapasztalataiban bízó átlagember, nyugodtan válaszolhatjuk – amellett, hogy a kijelentés ismeretelméleti tarthatatlanságára rámutatunk –, hogy a valóság bizonyára nagyobb titok annál, mint amit a legelbizakodottabb és legfelületesebb ember is képes belátni róla. Kár volna egy meghaladott magabiztos tudományeszmény nevében abszolutizálni mai megértéshorizontunkat. Érdemes észrevenni eszerint, hogy alapvetõen tévútra jutunk, ha figyelmen kívül hagyva magának a Szentírásnak is az útmutatásait (vö. 1Kor 15) úgy képzeljük a feltámadás jelenségét, mintha az visszatérés volna a mi téridõbeli világunkba. Amennyire bármit is biztosan állíthatunk Jézus föltámadásával kapcsolatban, azt kijelenthetjük, hogy egyszeri és egyedülálló jelenség volt, amelynek nincs tapasztalatvilágunkban megfelelõje. Benne és életében Isten minden idõkre szánt végsõ és meghaladhatatlan Szava van jelen, amelynél többet már nem lehet mondani. Hiszen Isten valóban és szó szerint véve önmagát ígérte oda Jézusban.

Az élõ Krisztussal találkozni – ma?

Minden korban számtalan olyan ember élt, aki hitt a Názáreti Jézus feltámadásában. A miénket megelõzõ korokban, amikor a mitologikus gondolkodásmód számított természetesnek, talán ez a hit kevesebb nehézséget okozott. Csakhogy nem pusztán a régmúltban, de ma is sokan változatlanul úgy tartják, hogy azért hisznek, mert „találkoztak Jézussal”, mert megtapasztalták Õt. Efféle tapasztalat nélkül valószínûleg nem is lennének hívõ emberek. Persze minden a „tapasztalás” szó jelentésén, a „találkozás” mikéntjén fordul meg. Mit kell érteni ezen? K. Rahner híres és sokat idézett megjegyzése szerint nem is lehetséges kereszténynek maradni, ha valaki nem rendelkezik reális tapasztalattal Istenrõl: „A XXI. század kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem is lesz egyáltalán.” Ám vajon milyen értelemben lehetséges ez a találkozás? Miért hiszünk a feltámadásban? Hiszen maga a misztika teológiája is azt tanítja, hogy még maguk a misztikusok, akiknek Jézus megjelenik, õk sem „tanúi a feltámadásnak”, látomásaik pedig nem ugyanolyanok, mint az apostolokéi, akik valóban látták a Feltámadottat.    

Ma senki sem dicsekedhet azzal, hogy ugyanolyan formában találkozott Jézussal, ahogy az megadatott az elsõ tanítványoknak, az asszonyoknak, az apostoloknak. Még a rendkívüli kegyelmi adományok tapasztalata is, amelyekkel közülünk kevesen dicsekedhetnek, reálisan különböznek ettõl. Isten persze szuverén módon kinyilváníthatja magát bárkinek és bármilyen helyzetben. Természetesen Õt nem kötik az általunk megállapított törvények. Ma is részeltetheti kiválasztottjait az önmagával való találkozásban. De milyen módon? Az Egyház megszentelt hagyományából kiolvasható néhány olyan út, amelyen Isten találkozni szokott az emberekkel. Olyan utak ezek, amelyek valós istentapasztalat lehetséges színhelyei, amelyekhez megannyi keresztény hitének alaptapasztalata kötõdik.

Jézussal, a Feltámadottal nyilvánvalóan ma is kapcsolatba lehet lépni. Kiváltságos helye a Feltámadott megtapasztalásának – az abszolút, tiszta, erõs felebaráti szeretet élménye mellett – az imádság. Az imádkozó emberek minden korokban elegendõ bizonyságot tettek errõl, akiknek tapasztalatai, melyeket életük és elkötelezettségük radikalitása messzemenõen igazolt, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az is nyilvánvaló azonban, hogy a Jézussal való kapcsolat nem ugyanúgy történik, ahogyan más élõ emberekkel, bármely kortársunkkal kapcsolatba kerülünk.

Bizonyság erre a különbségre, hogy milyen nehéz azt a tapasztalatot, amelyet az imában átélünk, megosztani olyanokkal, akiknek nincs ehhez hasonló élményük. Egy ilyen beszélgetésben a helyzet hasonlatossá válhat ahhoz, mint amikor egy színvaknak próbáljuk bizonygatni a Rippl-Rónai-tárlat nagyszerûségét, eleven színeinek ránk gyakorolt hatását. Az illetõ nyilván megérthet valamit lelkesedésünkön keresztül, esetleg beleérezhet a dolog számunkra való fontosságába, ám nemcsak nehéz, de egyenesen lehetetlen részeltetni õt ugyanabban az érzületben. Hasonló a helyzet a vallási élményben átélt találkozás esetében. Az illetõ – ha számára Jézus esetleg csak egy kétezer éve meghalt ember – felfoghat valamit elbeszélésünkbõl; de ugyan mi módon adható át az ima bensõségessége, az ünnep emelkedettsége, milyen módon osztható meg az a benyomás, amely múltkorában esetleg a húsvéti szertartások után hazafelé menet vonta bûvkörébe a szívünket? „Azt át kell élni!” – szoktuk mondani joggal. A vallási és az esztétikai élmény tényleg hasonlóságot mutat. Ez az analógia megmutatkozik abban is, ahogy sokan lelkesednek nagy festõkért, esztétikai manírokat vesznek magukra anélkül, hogy érezhetõ volna rajtuk a tapasztalat elevensége, mely minden szót – még a legügyefogyottabb dadogást is – képes hitelesíteni. Ahogy a mûélvezet nem azonos az esztétizáló széplelkûséggel, úgy a vallásosságot sem szabad kiszolgáltatni egyfajta érzület- és élményteológiának. Az esztétika hitelét egy „az esztétizálást megelõzõ” tapasztalat adja, mely annak valódi alapja és lehetõségének feltétele. A Feltámadottal való találkozáshoz is vissza kell mennünk valami „a vallásoskodást” megelõzõ eredeti tapasztalatra, mely távolabbról az apostolok, az emmauszi tanítványok élményéhez hasonlít. Ez a tapasztalat ma – a misztikus élmények ritka és kierõszakolhatatlan ajándékán kívül – egyedül az imádságban képes megnyílni.

Élõ kapcsolatban Jézussal

Az ima Isten ajándéka. Azt, hogy mi fog történni abban az idõben, amit rászánunk, sohasem befolyásolhatjuk közvetlen módon. Tõlünk csak az elsõ lépések megtétele függ: vajon áldozunk-e rá tudatosan idõt, adunk-e esélyt Istennek, hogy szólhasson. Önmagában már az igény is, hogy vágyódunk a mélyebb, személyesebb kapcsolatra Istennel, végsõ soron Tõle származik. Régóta tudnak errõl a keresztények. Az IV–V. századi nagy egyházatya, Nyugat tanítója, Ágoston így fogalmaz: „Az Istent megszólító vágyakozás már egyfajta ima. Ha szüntelen akarsz imádkozni, ne szûnj meg vágyakozni. . .”

Olyan sokan vágynak ma Jézussal szoros személyes kapcsolatban élni! Miért van mégis, hogy a legtöbben elégedetlenek az imaéletükkel? Imádkozni nyilvánvalóan sokan szoktak, de a gyermekkorban betanult kötött szövegek lefekvés elõtti elhadarásán nem mindenki jut túl. Ennek egyik oka valószínûleg, hogy kevesek életében teljesülnek az elmélyültebb ima feltételei. Hiszen oly módon, hogy ne kiegyensúlyozott egészséges életritmus szerint élnénk, ne fordítanánk figyelmet a táplálkozás, a mozgás és az alvás alapvetõ biológiai követelményeire, ne tartanánk fönn figyelmes, türelmes, harmonikus kapcsolatot a környezetünkben élõ emberekkel, ne mértékkel dolgoznánk, aligha lehet elmélyült imaéletet élni.  Akiknek életébõl mindez hiányzik, ott Istennek – ha szólni akar – erõsebb hangra, nyomatékosabb kifejezésekre van szüksége. Elõfordul, hogy már csak egy-egy közeli családi tragédia, egy ismerõs öngyilkossága, elkeserítõ élethelyzet, személyes megoldhatatlan nehézségek, valamely váratlan vallási tapasztalat, találkozás, vagy éppen egy gyermek születése fölötti öröm lehet olyan esemény, amely kizökkent a megszokott magabiztos életértelmezésbõl, és az Istennel való kapcsolat újra felvételére sarkall. Ilyenkor végre átéljük, hogy nem minden áll a mi hatalmunkban, s talán azt is: életünk legfontosabb eseményei fölött nem rendelkezünk. „Ami igazán lényeges, a szemnek láthatatlan.” Valahogy úgy, ahogy a Feltámadott is hétköznapi átlagos mindennapjainkban.

Az ajtó kulcsa, amelyen beléphetünk az imába, mindig a mi zsebünkben van. Jézus személyesen vágyódik belépni, egységben élni velünk. „Nézd, az ajtóban állok, és kopogok. Aki meghallja szavamat, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, õ meg velem.” (Jel 3,20) Elkísér buszon, villamoson, mellettünk jár a hivatalban, Nagy Szent Teréz szerint ott van „a konyhában, a fazekak között” is. Várja, hogy megszólítsuk, vagy egyszerûen csak szavak nélkül keressük jelenlétét.


1) Az ima egyik módja a Jézussal való személyes beszélgetés. Ebben a formában a Vele való kapcsolat analógiája a hétköznapi személyes kapcsolatoké. Az emberekkel és az Istennel fenntartott viszony nyilvánvalóan sok mindenben hasonlít, de jelentõsen különbözik is egymástól. A személyközi kapcsolatok hajtóereje többnyire az érzelmi meghittség. Ha egy fiú és egy leány szerelmesek lesznek egymásba, akkor ezt mindketten tapasztalják – könnyû leellenõrizni. Órákon át beszélgetnek, s alighogy hazaérnek, máris újra a telefonhoz ülnek, hogy hallhassák egymás hangját. Annyi mesélnivalójuk van! Késõbb persze itt is támadnak nehézségek, szükség van a hûségre és a kitartásra. Így van ez az imában is. Egy intenzív istenélmény, esetleg friss megtérés után az emberben olthatatlan érdeklõdés ébred az újonnan megtapasztalt valóság, az isteni világ iránt. Másról nem is tud beszélni, mindenkinek ezt meséli, errõl akar hallani, és szenvedélyesen igyekszik minél többet megtudni. Értelme tudással, szíve további érzelmekkel vágyik kielégülni; epekedik az után, aki egyedül képes vágyait betölteni. Ahogy a nagy szerelemben, úgy a megtérésben is gyakran felébreszti az „elsõ szeretet” a végérvényes elkötelezõdés igényét is: azt akarom, hogy mindig velem maradjon! Csakhogy ezen a perióduson – mint a mindenkori szerelmesek és megtérõk szükséges fejlõdési szakaszán – egyszer mindenki átesik. A házaspárnak már komoly felelõsséggel kell megterveznie, óvnia, ápolnia kapcsolatuk további épülését.  Ahogy az imában is, itt jut szerephez a másikba vetett hit. Ez a hit és hûség éppúgy fontossá válik az imaéletben is.

A feltámadott Krisztussal való kapcsolat azonban némiképp más is, mint a körülöttünk élõ földi emberekkel való. Az elõbbinél is a hit a fõ hajtóerõ ugyan, ám ebben az esetben minden a mi hitünkön áll vagy bukik. Isten hûségében biztosak lehetünk: „Ha mi hûtlenekké válunk is, õ hû marad, mert önmagát nem tagadhatja meg.” (2Tim 2,13) Itt válik nyilvánvalóvá az is, hogy a hit olyan ajándék, amit nem lehet kikényszeríteni. Mivel az egész emberi egzisztenciát, annak minden dimenzióját érinti, életformánk mély átalakuláshoz kell, hogy vezessen. A hívás erre az új életformára Istentõl jön: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” (Jn 15,16)

Természetesen képesek vagyunk szeretetet befogadni egy emberi lénytõl: pl. saját házastársunktól is, valamint Jézustól is; a kettõ azonban nem teljesen ugyanazon a szinten történik. A „fölvevõkészülék” megegyezik, de alapvetõen más hullámhosszon történik az adás. Kissé talán érzékenyebb antennára is van szükség. Persze a keresztények – és korántsem csak a papok és szerzetesek – két évezredes tapasztalata az, hogy Jézustól sokkal többet lehet kapni, mint egy másik embertõl; de az ilyen állítás végsõ soron igazolhatatlannak bizonyul a pozitivista ész ítélõszéke elõtt. Csak a békében, Isten- és emberszeretetben kiteljesült, önzetlenséget és jóságot sugárzó emberi élet szolgálhat végsõ (ám cáfolhatatlan) bizonyítékául. Õsidõk óta ezt jelölik meg a keresztény élet céljaként: a feltámadott élet elõlegezése már itt a földön.


2) Sokan vannak, akik nem is ismerik más módját a Jézussal való személyes kapcsolatnak, a keresztény imának, mint a fent leírt dialógust. Pedig az imádkozás számtalan más módja is lehetséges, amelyek közül nem is biztosan a verbális beszélgetés vezet a legmélyebb egységre. Az ima elmélyüléséhez vezetõ következõ lépés lehet bizonyos kötött formulák (például az üdvözlégynek vagy Jézus nevének) monoton ismételgetése. Nyugodt körülmények között ilyenkor észrevétlenül Jézus jelenlétébe kerülünk, és ott tartózkodunk. Szállást veszünk Isten szívében. Ám a személyes kapcsolatokban is eljöhet egy pillanat, amikor a szavak – mintegy maguktól – elhallgatnak. Ismerünk szavakon túli kommunikációt is: két személy jelentésteli néma együttlétét. Ez az a pont, ahol leginkább képes maga Isten szóhoz jutni. A Jézussal való kapcsolat itt bensõségessé válhat, és rendkívül elmélyül. Többé nincs szükség feltámadásának külsõdleges bizonyítására. Immár spontán módon egy mindennél beszédesebb eleven tapasztalat, evidenciaélmény veszi át a róla való gondolkodás helyét. „Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2,20) Az ima itt nyugvópontra jut a hitben. Innentõl kölcsönös körmozgásban egymást támogatják.

o  o  o

Mi hát az értelme a húsvéti örömhírnek: Jézus feltámadásának? Van-e mának szóló mondanivalója az egyházi tanításnak: Jézus él, s a „halál nem lesz többé úrrá rajta.” (Róm 6,9) Isten üzenete egyszülött Fián keresztül egészen nyilvánvaló: mi sem élünk többé a céltalan világtörténelem reménytelenségének ködében. A végesség, a bûn és a halál egyszer s mindenkorra megszûntek az emberiség legyõzhetetlen ellenfelei lenni. „Krisztus feltámadott a halálból, elsõként a halottak közül. . .; amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel.” (1Kor 15,20–22) Megalapozott reményünk, hogy az ember a maga szeretetével, hûségével, fájdalmával, felelõsségével, szabadságával együtt végérvényesen Istené lesz, s addig is érte élhet.

S hogy miért a feltámadás? Miért tette Isten mindezt? Mi oka volt rá? A ténynek nincs valódi magyarázata. Minden Isten irántunk való személyes szeretetében talál megalapozatlan megalapozást. Ez a szeretet csordult túl a teremtésben, a megváltásban, a feltámadásban is, mely üdvünk záloga. A valódi szeretet ugyanis ingyenes és feltétel nélküli. Aki csak egyszer is megtapasztalja, válaszút elé kerül. Isten kérdést tesz föl neki; sõt, valójában Õ maga vonja kérdõre: vajon képes-e életreszólóan elkötelezõdni a mellett, aki „meghalt mindenkiért, hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (2Kor 5,15)?


ISTEN SZOLGÁJA,
CHARLES DE FOUCAULD

2001. április 2-án a szentatya jelenlétében felolvasták a Charles de Foucauld egyházmegyés pap (1858–1916) boldoggá- és szenttéavatását célzó dekrétumot. A Szenttéavatási Kongregáció prefektusa bemutatta Isten Szolgája életét, majd a kongregáció titkára kihirdette: „a pápa elismerte, hogy Charles de Foucauld hõsies fokon gyakorlata az erényeket.” Most közöljük a határozat szövegét, amely vázolja a Jézus kistestvérének lelki útját.

Határozat az erényekrõl

„Uram, Jézus, aki azt mondottad: »senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért«, teljes szívembõl vágyom életemet adni érted. Nagyon buzgón kérem ezt tõled, de azért ne az én, hanem a te akaratod teljesedjék. Felajánlom neked az életemet: éljek vagy haljak, ahogyan legjobban tetszik neked: benned, általad és érted!”

Önmagának ez a felajánlása, amelyet Isten szolgája, Charles de Foucauld tett, egy hitben, reményben és az Isten meg a felebarát iránti szeretetben megélt életté lett, és rendkívül hasonlóvá teszi õt az Úr Jézushoz.

Megtérése 28 éves korában meghatározza egész eljövendõ életét: felfedezi az Atya irgalmas szeretetét, amely Jézusban nyilvánult meg, valamint Jézus szeretetét, aki az Evangéliumban és az Eukarisztiában adja magát nekünk, és szeretete által magával ragadja õt, és azt akarja, hogy a legszegényebb testvéreiben jelenlévõ Jézusnak adja egész életét. Késõbb így ír egy barátjának: „Az a názáreti Jézus, akit 1900 éve keresztre feszítettek, meghódította a szívemet, és azzal töltöm az életemet, hogy amennyire gyengeségem engedi, keresem, hogyan kövessem Õt.” „Amint hittem, hogy van Isten, azonnal megértettem, hogy nem tehetek mást, mint hogy egészen érte éljek: szerzetesi hivatásom hitemmel egy órában született meg; . . . az Evangélium megmutatta nekem, hogy mindent a szeretetbe kell belefoglalni.”

Így aztán valóban úgy lehetett meghatározni az Isten Szolgáját, mint azt az embert, „aki szeretetté teszi a vallást”, akinek a jelmondata „Jézus–Szeretet” lesz.

Charles 1858-ban Strasbourg-ban született, egy mélyen keresztény családban. Már serdülõ korában a vallási szkepticizmus és a pozitivizmus, akkor divatos irányzatok hatására, elveszti a hitét. Elmerül a világi élet élvezeteiben és kicsapongásaiban, ezek azonban nem elégítik ki. Húszéves korában katonatiszt, és Algériába küldik. Három évvel késõbb elhagyja a katonaságot, és élete veszélyeztetésével tudományos kutatómunkát kezdeményez Marokkóban. A muzulmán hittel való találkozása, az igazság bensõséges keresése, unokanõvérének tapintatos jósága és barátsága, Henri Huvelin abbé segítsége, újra felfedeztetik vele a keresztény hitet 1886 október vége felé. Megtérése teljes és végleges.

1887 márciusában egy mondat mély nyomokat hagyott a lelkében: „Jézus annyira elfoglalta az utolsó helyet, hogy soha senki nem ragadhatta azt el tõle.” Ugyanígy, 1888 végén, a szentföldi zarándoklata alkalmával megrendíti a Megtestesülés teljes valóságának megértése, és errõl így ír: „Názáret utcáit járva, amelyeket Urunk, a szegény kétkezi munkás lábai tapostak”, felfedezi „Názáret isteni munkásának egyszerû és rejtett életét”. Ettõl kezdve Charles szüntelenül keresi, hogy szeretetbõl Jézusnak, az Egyetlen Példaképnek nyomaiban járjon.

Azért, hogy kövesse és utánozza ezt a názáreti Jézust, aki elrabolta a szívét, 1890-ben belép a trappistákhoz. Hét évig marad náluk. Kiüresíti a szívét mindentõl, ami túlságosan emberi, azért, hogy csak Istenért lelkesüljön, és hogy Isten akarata legyen életének „egyetlen nélkülözhetetlen . . . mindennapi kenyere”.

A hit élteti, az a hit, amelyet kifejezésre juttat az Egyháznak, Krisztus Jegyesének tana iránt, a legteljesebb és szeretetbõl fakadó engedelmességével is: „Rendíthetetlen ragaszkodás az egyházhoz, amely Jézus jegyese, ragaszkodás, amelyben Jézus valóságosan él, amelynek Jézus a lelke, amelyet jegyesként szeret . . .  ragaszkodás mindahhoz, ami tõle származik, intézményeihez, szertartásaihoz, papjaihoz . . . ragaszkodás a Szentatyához, az Egyház fejéhez, képviselõjéhez. . . Nagyon imádkozzunk a Szentatyáért, a szándékaiért, az Egyházért. . . Nagyon szeressük az Egyházat, amelyet Jézus, a Jegyese, olyan nagyon szeret: minél jobban szeretjük az Egyházat, annál inkább bírjuk a Szentlelket.”

Törekvése Isten akaratának teljesítésére és a vágy egy olyan szegény életre, amilyent Názáret utcáit róva megismert, a trappisták elhagyására készteti. Majd négy évet tölt Názáretben, a klarisszák kolostorának közelében.

A visszavonultságnak, az Eukarisztia hosszan tartó szerelmes szemlélésével végzett imának és az Írások kitartó átelmélkedésének az ideje volt ez. A hite által örömét leli abban, hogy éjjel-nappal hosszú órákat tölt a tabernákulum elõtt; az a vágya, hogy egyre tökéletesebben kövesse Jézust, aki áldozatul ajánlja fel magát, lassanként megérleli benne azt az elhatározást, hogy a papi hivatást válassza azért, hogy ott is jelenvalóvá tegye Jézust az Oltáriszentségben, ahol még soha nem volt jelen. Így aztán a Szentírás és az Eukarisztia által táplálva egyre jobban magával ragadja a szeretet dinamikája, hogy mint az „élõ Evangélium” tanúságot tehessen Jézus szeretetérõl, hagyja elragadni és átalakítani magát nagyon szeretett Testvére és Ura képére, annak eukarisztikus sorsában.

A megtestesült Szeretet misztériumától elbûvölve, felfedezi a názáreti élet apostoli dimenzióját, amely elválaszthatatlan a Megtestesülés titkától, és a Vizitáció misztériumában nyer kifejezést: mint Mária, csendben elvinni Jézust a többiekhez, elvinni azokhoz, akik még nem ismerik – nem szavakkal, hanem egy oltár, egy tabernákulum felállításával, amely beragyogja az egész vidéket.

Názáretet elhagyja. 1901-ben Viviers-ben (Franciaország) pappá szentelik, és a Szaharában fekvõ Béni-Abbès-be megy. Az algériai egyházba Mgr Guérin, a Szahara apostoli prefektusa fogadja be, és mély barátság szövõdik kettejük között a misszió szolgálatában.

Egész életére jellemzõ, hogy pontos rendszabályt ír elõ magának; de Isten akaratát keresve mindig kész a Szentlélek sugallatát követni, a pillanatnyi körülményeket mint jelzéseket értelmezve. Innen van az az állandó képessége, hogy megváltoztasson egy látszólag szilárdan megalapozott élettervet, mert nem õ, hanem egy Másik úgy akarja. Annyira, hogy lassanként egy új életstílust látunk nála kialakulni. Így aztán az a vágya, hogy befogadjon mindenkit, aki az ajtaján kopogtat, remeteségét hamarosan reggeltõl estig egy méhkassá alakítja át. Nemsokára így ír unokanõvérének: „Rá akarom szoktatni az összes itteni lakost, keresztényeket, muzulmánokat, zsidókat, hogy testvérüknek tekintsenek, egyetemes testvérnek. A házat már kezdik »testvériségnek«  nevezni, és ez nagyon kedves nekem.” A legszegényebbeket befogadva rájön a „rabszolgaság szörnyûségére”, amelynek az ország sok lakosa esett áldozatul. Minden tõle telhetõt megtesz, hogy erélyesen leleplezze ezt az igazságtalanságot: „Nincs jogunk, hogy »alvó õrszemek« legyünk, »néma kutyák« (Iz 56,10), »közönyös pásztorok« (Ez 34). . . Nem akarom megcsalni gyermekeimet, és nem megtenni a tagjaiban élõ Jézusért azt, amire szüksége van. Jézus van ebben a fájdalmas helyzetben: amit egynek tesztek e kicsinyek közül, nekem teszitek.” „Ez az ember, aki elmegy mellettünk, aki szegény, mezítelen, utas, aki szenved, semmit sem kér tõlünk, de tagja Jézusnak, egy darab Jézusból, része Jézusnak.”

1903-tól kezdve Charles testvér a Szahara legdélibb részén fekvõ hegyvidékre, Hoggarba megy, amelyet a tuaregek, tisztán muzulmán nomádok laknak. Életének ebben az új szakaszában egyedül az Istenbe vetett reménysége tartotta fenn és segítette, hogy le tudja küzdeni egy a pusztaság magányában folytatott élet nehézségeit, nagy szegénységben és idõszakonként létbizonytalanságban, az eleinte gyanakvó muzulmán népesség közepette. Mgr Guérinnel való kapcsolatából merít erõt ahhoz, hogy remélni tudjon minden ember üdvösségében és abban, hogy az iszlám vallásban élõk is be tudják fogadni Jézus üzenetét.

Ezentúl életének nagy része a sivatagot bejáró nomád élete lesz; ezek a vándorlásai lehetõvé teszik számára, hogy kapcsolatba lépjen az ország lakosaival. Mert nem azért ment a pusztába, hogy a magányt keresse, hanem azért, hogy mint egészen kicsi és megközelíthetõ eljusson azokhoz, akikhez senki más nem menne. Ez a lelkület vezeti, amikor Tamanrassetet választja szállásul, ahol egyetlen francia sem él, és ahol Assekrem hegyes fennsíkján 1911-ben egy remeteséget állít fel. Megkísérli, hogy az élet viszontagságai és nyomorúságai között mindig a názáreti Jézus életének fényében, egyszerûen a tuaregek barátja és testvére legyen.

Úgy tekintette a jelenlétét, mint elõkészületet az Evangélium hirdetésére; meg kell állapítania, hogy még nem érkezett el a vetés ideje, de ha nagyon korai is, elõ kell készíteni a talajt. Megtanulja a tuaregek nyelvét, megismeri kultúrájukat, és egyre inkább meggyõzõdik arról, hogy ahhoz, hogy elvigyük nekik az Evangéliumot, valóságosan szeretnünk kell azokat, akikhez a küldetésünk szól: ez a mélyreható indoka az õ óriási, türelmes, tudományos nyelvészeti munkájának.

Egyre inkább felfedezi, hogy apostolkodásának a jóság apostolkodásának kell lennie: „aki engem lát, ezt kell mondania: mivel ez az ember ilyen jó, a vallásának is jónak kell lennie. Ha valaki megkérdezi tõlem, hogy miért vagyok szelíd és jó, azt kell mondanom: mert egy nálam sokkal nagyobb jónak vagyok a szolgája.”

A trappistáknál töltött idõ óta nem szûnt meg ápolni azt a gondolatot, hogy testvérei legyenek, akik követnék Jézust názáreti rejtett életében („Jézus férfi és nõi kistestvérei”). A feladat végtelen nagyságát felmérve szorgalmazza a laikusok részvételének fontosságát az evangelizációban – újabb Priscillák és Aquilák. . . (Róm 16,3–5) . . .  Így határozza meg ennek lelkiségét: „Minden kereszténynek apostolnak kell lennie. (. . .) Különösen testvért kell látnia minden emberben, Isten gyermekét. Minden kereszténynek nagyon szeretett testvérének kell tekintenie minden embert . . . minden ember felé Jézus Szíve érzelmeivel kell fordulnia.”

Amikor 1914-ben kitör a háború Franciaország és Németország között, elhatározza – nem kis szívfájdalommal, mert hazafisága Franciaországba való visszatérésre buzdítaná –, hogy Tamanrassetben marad, véglegesen azokhoz kötve a sorsát, akik befogadták. Ezalatt a muzulmán szenusziták társaságának növekvõ befolyására a Hoggárban megszaporodnak a szórványos támadások. 1916. december elsején este a tueregek meglepetésszerûen elfogják Charles testvért. A remeteség fosztogatása közben az õrzésével megbízott fiatal fiú fejvesztettségében véletlenül megöli õt.

Így beteljesedett egyik legkitartóbb vágya: hogy kövesse Jézust a végsõkig, kiontott vérét adva szeretete jeléül. Húsz évvel korábban írta: „Bármilyen szándékkal ölnek is meg bennünket, ha lélekben úgy fogadjuk az igazságtalan és kegyetlen halált, mint kezed áldott ajándékát, . . . ha engedelmeskedve szavaidnak: »Ne álljatok ellen a gonosznak« (Mt 5,39), nem állunk ellen, és a te példádat követjük . . ., akkor bármilyen szándékkal  ölnek is meg, mi tiszta szeretetbõl halunk meg, . . .  és ha a szó szoros értelmében és az emberek szemében nem is számít mártírhalálnak, a te szemedben mégis az lesz. Tökéletes képmása lesz a te halálodnak . . . mert ha ebben az esetben nem ajánlottuk fel a vérünket a hitünkért, teljes szívünkbõl felajánlottuk és kiszolgáltattuk a szeretetedért.”

Charles testvér az életét felajánlva valóban követte Jézust, mindvégig szeretve, mint Õ. (Jn 13,1) Négy hónappal a halála elõtt bizalmasan közölte egy barátjának minden ember, de fõleg a szegények iránti szeretetének titkát: „Azt hiszem, nincs az evangéliumnak olyan mondata, amely mélyebb hatással lett volna rám, és jobban átalakította volna az életemet, mint ez: »Mindaz, amit e kicsinyek közül egynek is tesztek, nekem teszitek.« Ha az ember belegondol, hogy ezek a szavak a teremtetlen Igazság szavai, hogy annak ajkáról hangzottak el, aki ezt mondta: »Ez az én testem . . . ez az én vérem«, micsoda erõvel kell keresnünk és szeretnünk Jézust ezekben a »kicsinyekben«, ezekben a bûnösökben, ezekben a szegényekben.”

Isten Szolgájának halála után szentségének híre, amelyet már életében élvezett, megerõsítést nyert és elterjedt világszerte. Sok férfi és nõ kezdte követni példáját és tanítását, különbözõ kongregációkat és jámbor társaságokat létesítve. Így újra beteljesültek Jézus szavai: „Ha a búzaszem nem esik a földbe és el nem hal, egyedül marad: de ha elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24)

A boldoggá- és szenttéavatási pert a szaharai Ghardaïa apostoli prefektúráján indították el (az 1927–1947. években), a rendes informatív eljárás keretében, amelyhez 12 periratot csatoltak a római Kúria informálására. Ezeknek a kánoni adatgyûjtéseknek szavahihetõségét és értékét a Szenttéavatási Kongregáció elismerte az 1991. június 21-én kihirdetett határozatával. A „Positio” megfogalmazása után megvitatták a szabályok szerint, hogy megállapítsák, Isten Szolgája vajon hõsi fokon gyakorolta-e az erényeket. A teológiai konzultorok gyûlését kedvezõ eredménnyel 2000. október 20-án tartották meg. Ezt követõen a bíboros atyák és a püspökök 2001. február 6-i szokásos ülésszaka folyamán, miután meghallgatták Mgr Laurent Chiarinelli, Viterbo püspöke és egyben a per megbízottja jelentését, hivatalosan elismerték, hogy Charles de Foucauld áldozópap a teológiai és sarkalatos erényeket és a többi erényt hõsies fokban gyakorolta.

Végül az alulírott bíboros prefektus, miután gondosan mindenrõl jelentést tett II. János Pál pápának, Õszentsége, elfogadva és jóváhagyva a Szenttéavatási Kongregáció kívánságait, elrendelte, hogy fogalmazzák meg az Isten Szolgája erényei hõsiességérõl szóló határozatot. Mindezeket szabályszerûen elvégezve s erre a napra beidézve az alulírott bíboros prefektust, a per felelõsét és saját magamat, alulírottat, a Kongregáció püspöki titkárát, és mindazokat, akiket hasonló alkalmakkor kijelölnek, a fentiek jelenlétében a Szentatya ünnepélyesen kijelentette: „Megállapítást nyert, hogy Isten Szolgája, Charles de Foucauld (Charles Jézus Kistestvére) egyházmegyés pap, hõsi fokon gyakorolta a teológiai erényeket, a hitet, a reményt és a szeretetet, mind az Isten, mind a felebarátok felé, valamint az okosság, igazságosság, mértékletesség és erõsség sarkalatos erényeit, és az ezekhez hozzájáruló, ebben az esetben megkívánt más erényeket.”

A Szentatya elrendelte e határozat nyilvánosságra hozatalát és a Szenttéavatási Kongregáció irattárában történõ elhelyezését.

Kelt Rómában, 2001. április 24.






Várnai Péter

KELLETT NEKÜNK
A BIZALOM ZARÁNDOKLATA?

„. . . mondd el az életeddel!”

Egy Taizé névre hallgató francia falucska ma az öreg kontinens legismertebb kistelepülése. Jelentéktelen falu, melynek osztatlan, körzeti elemi iskolája tizenegy településrõl gyûjti össze tizenhét nebulóját. Évtizedek óta egyszerû körülmények között ad helyet fiatalok ezrei találkozására. Különbözõ felekezetû, vallású, kultúrájú népek gyermekei érkeznek csendet, bizalmat és megbékélést találni. Amolyan európai méretû lelki erõmû. Kiapadhatatlan fûtõanyagáról a Szentlélek gondoskodik, és a lelkekben felgyülemlett energiákat az imádság és a baráti szálak távvezetékei továbbítják.

A X. századi clunyi szerzetesi megújulás központja közelébõl, a burgundiai lankák mellõl felkerekednek az itt élõ szerzetesek, és ellátogatnak a nagyvárosokba. Immár húsz esztendeje minden év fordulóján az imádságra, a csendre, az egyszerû életre és a megbocsátás elmélyítésére invitálnak. Ahogy õk nevezik: járják a bizalom zarándokútját a Földön. Ennek állomása 2001. december 28. és 2002. január 1. között Budapest volt. A taizéi találkozó, vagy hivatalos nevén a „Bizalom Világméretû Zarándoklata”. Huszonnegyedik alkalommal került sor a találkozóra. Jól bevált hagyományok szerint Európa egy-egy nagyvárosa ad otthont, lehetõség szerint a keleti és a nyugati részekben felváltva. A testvérekben pozitív benyomásként maradtak meg az 1989-es pécsi regionális és az 1991-es budapesti európai találkozók. Ezek az emlékek és a folyamatos személyes kapcsolatok is hozzájárultak ahhoz, hogy 2001 februárjában egy budapesti találkozó ötletével kerestek meg. Paskai László bíboros úr nem zárkózott el a befogadás gondolatától, így került sor 2001. március 23-án az elsõ személyes megbeszélésre.

Roger Schütz, a taizéi ökumenikus közösség vezetõje célzottan a találkozóra levelet adott ki „Szeress, és mondd el az életeddel!” címmel, mely az elõkészítõ csoportokban hasznosan szolgálta a lelki felkészülést. A Szent Ágostontól származó buzdítás – ki nem mondott formában – az ökumenikus törekvéseket szolgálta, a többi szöveggel együtt is az alapvetõ emberi értékek tiszteletére utalt, és a világban tapasztalható idõszerû gondok megoldását kereste. Olyan gyógyszert kínál az evangélium fényében, amely nemcsak a felismert igazság követésére, hanem a bizalom, a kiengesztelõdés, a szépség és az ember szívében lakó jóság felfedezésére irányítja a figyelmet.

A találkozó befejezõdött, a HUNGEXPO paravánjait lebontották, a kiértékelések az egyházközségekben és a taizéi közösség kereteiben is lezajlottak, a testvérek és a segítõ fiatalok hazautaztak. Örömmel tapasztaltuk, hogy az elõkészítésben és a lebonyolításban részt vevõk megelégedéssel értékelték az eseményeket. A tíz évvel ezelõtti budapesti találkozó máig is ható eredményeit felidézve helyesnek bizonyult az újbóli befogadás. Sokakkal együtt módunk volt megtapasztalni, hogy „többet kap az, aki adni tud”.

Az adatok tanúsága szerint 60 ezer fiatal érkezett Európa országaiból, és közel 10 ezer magyar vett részt. Érdemes megjegyezni, hogy nagyságrendjében hasonló az évek óta augusztusban megrendezett, „Pepsi sziget” diákfesztiválhoz. A hasonló életkorú fiatalokat megcélzó rendezvények között még csak megkísérelni sem érdemes párhuzamot vonni.

A HUNGEXPO csarnokaiban tartott déli és esti imádságokra valamennyi keresztény egyház püspökét meghívta a közösség. Az elsõ nap esti imádságán vett részt Paskai László bíboros úr, és találkozott Roger testvérrel. A magyar püspökök közül együtt imádkoztak még a fiatalokkal Seregély István, Balás Béla, Gyulay Endre, Beer Miklós, Spányi Antal, valamint Veres András püspök urak is. A találkozó elsõ napjaiban az imákon részt vevõ református és evangélikus püspökök és a román ortodox egyház püspöke is tapasztalhatták a zarándok fiatalok átütõ lelkesedését. Látogatását követõen Mádl Ferenc köztársági elnök úr személyes hangvételû, elismerõ szavakkal értékelte tapasztalatait.

Az egyházközségek bekapcsolódása

A szervezés legfontosabb alapfeladatait (szállások felkutatása az egyházközségeknél) a testvérek és a velük érkezett segítõk végezték. Két elõzetes fázisban – tavasszal és õsszel is – személyes hangú levélben keresték meg a plébánosokat, és kérték fel õket a bekapcsolódásra. Szeptembertõl folyamatosan 14 segítõ járta az egyházközségeket, szálláshelyeket keresve. A három egyházmegye területét érintve összesen 218 egyházközség kapcsolódott be. Ebbõl 192 katolikus (88%), 11 református (5%), 6 evangélikus (3%) és 9 egyéb (4%). Az egyházközségek a közeli iskolákat, óvodákat, kollégiumokat is bevonták a szállásadásba, ami mintegy 350 intézményt jelentett. Ez is jelzi az egyház társadalommal folytatott párbeszédének a fontosságát, melyet a helyi közösségek és vezetõik a hétköznapok során élõ módon tartanak fenn. Ha csak a katolikus elõkészítõket számítjuk, akkor mintegy 2–2500 fõ hónapokon keresztüli együttmûködését követhettük nyomon, és 7500 család nyitotta meg otthonát a 20 ezer zarándok elszállásolására. Plébániáinkon pedig összességében mintegy 30 ezer ember került személyes kapcsolatba a találkozóval.

Az érintett három egyházmegye papjai és ifjúsági közösségvezetõi szinte teljes egészében részt vettek a szervezésben. Azt az öt budapesti plébánost, aki elzárkózott már a kezdeti megkeresések elõl is, talán korábbi, negatív tapasztalatai motiválták. Katolikus intézményeink – óvodák, iskolák és a szerzetesi kollégiumok – egy-két kivételtõl eltekintve bekapcsolódtak. Papjaink részérõl különösen is méltányolandó ez a készség, hiszen a folyamatosan növekvõ plébániai alapfeladatokra „emelték rá” a szervezés tennivalóit.

Az egyházközségeknél „lecsapódott” lelki hozadékként többen fogalmazták meg azt a felismerést, hogy az Egyház alapfeladataira irányította a figyelmüket. Megerõsítette az imádság fontosságát, közelebb hozta egymáshoz a csoportokat és közösségeket, valamint újra felfedeztette a környezetükben élõ nem hívõkkel vagy az Egyháztól eltávolodottakkal folytatott párbeszéd fontosságát.

Fiataljaink részvétele

Valamennyi egyházközségben fiatalok látták el az összekötõi feladatokat. A szükséges külsõ kapcsolatok (pl. iskolai szállások) felkutatásában papi segítségek álltak a hátuk mögött. Döntõ többségük odaadóan és nagy felelõsséggel végezte a munkát. Az utóbbi évek APOSTOLISKOLA és HAJSZOLÓ vezetõképzõin végzettek szinte mindegyike konkrét feladatot látott el az egyházközségben és a központi szolgálati területeken. Barátaink dolgoztak az információs asztalok mellett, az ételosztásnál, a tolmácsolásban és számos helyen. Több nyelven mûködtették a recepciót, hajnalban elõkészítették a reggelit, vezették a zenei hátteret, és irányították a kiscsoportos beszélgetéseket. Figyelemre méltó volt az a szolgálat, amelyet a KIM 20 fõs segítõcsapata a vonatközlekedés lebonyolítása során végzett. Itt hangzott el a híressé vált mondat, miszerint: „A fiatalok érkeznek, a testvérek a helyükön vannak, mi lekezeljük a botrányhelyzetet.”

Öt olyan nap telt el, amelynek az elõkészítése már 2001 márciusában megkezdõdött. Azaz kétszázötven nap befektetés az öt nap eseményhez. Micsoda arány. . .? Érdemes megkérdezni magunktól: csupán elmúlt ez a szûk egy hét, vagy valamit meg is éltünk, meg is tapasztaltunk alatta? Hogyan emlékszünk vissza a felkészülés idõszakára? Tényleg felkészültünk-e a találkozóra, és ha nem, miért zárult mégis eredményesen? Igazán többet kaptunk-e, mint amit adhattunk a befogadó szeretetünkkel? A választ egy Pest környéki plébános adta meg: „A Szentlélek és a fiatalok megoldottak mindent. Mindkettejükkel szeretném szorosan tartani a kapcsolatot.”

Az egyházközségeknél vagy a központi helyeken szolgálatot vállaló fiatalok nagy számban tapasztalták meg, hogy az Egyház számít rájuk. Pontosan körülhatárolható feladatokban szívesen dolgoznak. Az egyházmegyei ifjúsági referensek rövid távú tervei között szerepel az összekötõknek és közvetlen munkatársaiknak az egyházmegyei szintû összefogása és bekapcsolása a meglévõ ifjúságpasztorációs rendszerekbe.

Ökumenikus együttmûködés

Érdemes emlékeztetni a tíz évvel ezelõtti találkozó negatív ökumenikus fogadtatására. Református körökbõl akkor ellenkampányt indítottak, és „igei alapok nélküli, szinkretikus vallási gyökerû” jelzõkkel illették a közösséget és programjaikat. Való igaz, hogy a közösség élete és lelkisége erõs õsegyházi jelleget is hordoz. A szerzetesség, a liturgia, a csendes meditáció katolikus képzeteket ébreszthet. Protestáns részrõl ezért részesült ellentmondó fogadtatásban az elõzõ és a mostani találkozó is. A református oldalon erõsödõ politikai kihívásokkal párhuzamosan folyamatosan értékelik az ökumenikus törekvéseket. Most is bebizonyosodott, hogy személyes baráti kapcsolatokra, a kölcsönös bizalomra építve lehetett eredményeket elérni.

Az ifjúságpasztorációval kapcsolatos együttmûködésnek más programok és szervezések kapcsán biztató jelei vannak. Emlékezetes a Nagy Jubileumhoz kapcsolódó Keresztény Ifjúsági Találkozó, amelyen háromezer fiatal vett részt az ország minden részébõl. Rendezett az együttmûködés a három egyház által fenntartott Ökumenikus Ifjúsági Iroda tevékenysége és a keresztény ifjúság társadalmi jelenlétét szorgalmazó munkája területén. A Budapesten mûködõ evangélikus és református lelkészek is óvatosan kapcsolódtak be, aminek valószínûleg belsõ, egyházfegyelmi okai voltak.

Életforma és kultúra, amely a hitbõl fakad

Valamennyi ifjúsági találkozóhoz szorosan hozzátartozik annak az életformának és kultúrának a megismertetése, amely át- meg átszövi az együttlétet. Az osztozás mindig kulturális osztozást is jelent. Az eltömegesedett és a helyi kultúrák küzdelme ma a legtöbb európai országban megfigyelhetõ. Az imádságokat kísérõ közéleti és mûvészeti rendezvények segítik a hétköznapok világára lefordítani a hit titkát. Így születik meg a hitbõl fakadó kultúra, a környezõ világ eseményeinek értése és értelmezése. A találkozó során olyan idõszerû kérdések és érdekes rendezvények kerültek be a programokba, mint a „Politika mint szolgálat.”Hogyan látjuk Európát Budapestrõl?”,Hogyan nyújthatunk segítséget a szegénység áldozatainak?” Sokak számára emlékezetes percekként marad meg a pravoszláv kórus koncertje, vagy a magyar zenérõl szóló bemutató, melyet fiatal muzsikusok magyarázata kísért. Megértve a hit és a kultúra összefüggéseit adtak helyet a programoknak többek között a Parlament épületében, a Legfelsõbb Bíróság nagytermében és az Iparmûvészeti Múzeumban.

Szintén a hagyományokhoz tartoznak a biblikus elmélkedés- és elõadássorozatok, melyekre a templomok mellett sportcsarnokokban és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem nagyelõadójában került sor. Témaválasztásai olyan alapkérdéseket érintettek, amelyek az Istennel való találkozás személyes és közösségi területeit ölelik fel. „Az Isten utáni vágy életet ad”, „Lehet a nyolc boldogság egyszerûségében élni.

Az ifjúsági referens szerepe

Nagy energiaforrás volt a katolikus elõkészületekben, hogy a szomszédos (Vác és Székesfehérvár) egyházmegyei referensekkel összhangban kezdtük el a munkát. Mivel az együttmûködés évekre tekint vissza, így nem volt idegen a folyamatos egyeztetés gyakorlata. Már az elsõ bemutatkozó látogatásokat megszervezve és azokba bekapcsolódva biztosítani tudtuk a polgári hatóságokat arról, hogy a találkozó katolikus egyházi támogatottságot élvez. Szinte egyöntetûen tapasztaltuk a hatóságok és intézmények (BKV Rt., MÁV, élelmiszeripari vállalkozók stb.) készséges együttmûködését az elõkészítés idõszakában. Pontos munkájuk a találkozó gördülékeny lebonyolításának egyik fontos eleme volt.  [. . .]

Rendszeres és sok területre kiterjedõ (szervezés, imák, énekszövegek. . .) internetes információs rendszer segítette a találkozót. Ügyesen szerkesztették meg és terjesztették a „TZ-i Hírek” címre hallgató levelezõlistára kerülõ anyagokat. A számítástechnikai háttér mellett szükség volt személyesen is válaszolni az atyáknál, helyi szervezõknél felmerülõ kérdésekre. Az informatikai háttér és a személyes kapcsolatok együttes alkalmazása jó példáját adta az evangelizáció érdekében a technikai erõforrások és az emberi kapcsolatok együttmûködésének.

A világi sajtó a találkozó elsõ napjától kezdve hírt adott az eseményekrõl. Beszámolóikban jórészt a tények közlésére szorítkoztak, és terjedelmükben sem aknázták ki a civil társadalom számára is érthetõ üzenetekben rejlõ lehetõségeket. Ezzel szemben maradandóan szép pillanatokat hozott közel a Szent István-bazilikából élõben sugárzott vasárnapi szentmise és a HUNGEXPO-csarnokból szintén egyenes adásban közvetített esti imádság is.

Ifjúsági referensként az egyházmegyei elõkészítõ munka mellett személyesen is részt vettem a helyi befogadásban és annak szervezésében. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai campusán 340 zarándokot helyeztünk el. A szervezés alkalmat adott az egyetem, a falusi egyházközség és a kollégiumok kapcsolatának szorosabbá fûzésére. Így nemcsak „távoli szemlélõként”, hanem személyes bekapcsolódással aktív szolgálóként is részese lehettem a találkozónak.

A találkozó folytatása: Krisztus arcát szemléljük,
és „KÖRBEIMÁDKOZZUK BUDAPESTET”

A találkozó befejezõdött, a fiatalok hazautaztak, de az „élet” néven ismert zarándoklat folytatódik. A hátizsákunkban lévõ kincseink közül hármat az eddigieknél is jobban szeretnénk értékelni: az imádságot, a közösséget és a párbeszéd fontosságát. Mindháromban felfedezzük és szemléljük Krisztus arcát. Feltárulkozik a Krisztussal való kapcsolatunk. Kapcsolatunk személyesen Vele, kapcsolatunk Általa a közösségben, és kapcsolatainkban Õt továbbadva.

A találkozó lelki folytatásaként január 20-val kezdõdõen ikonokat indítottunk el, amelyek körbejárva az egyházközségeket, közösségeket egy-egy hétre az imádság segítõivé válnak. „Ti vagytok a föld sója. . . Ti vagytok a világ világossága.” (Mt 5,13–14) Jézusnak ezt a jól ismert bátorítását választottuk jelmondatnak, amikor a „KÖRBEIMÁDKOZZUK BUDAPESTET” programját meghirdettük. Az ikonok körútja alkalmas, hogy arra a zarándoklétre emlékeztessen, amely az Egyház alaphelyzete. Remélhetõleg továbbfejleszti a szomszédos egyházközségek kapcsolatait is. Útjukat egy-egy emlékkönyv is kíséri, amelyek az egyházközségek, közösségek lelki tapasztalatainak rögzítésére, összegyûjtésére alkalmasak. Az ikonokat nem számoztuk meg, hanem „felismerésüket” egy sajátos jelzés adja (pl. A HITBÕL SZÜLETIK A MEGBOCSÁTÁS, vagy A HITBÕL SZÜLETIK A KÖZÖSSÉG), amely egy szentírási részlettel együtt indíttatást adhat az elmélkedésre.

Az imaórák szabadon alakított liturgiáin vagy vasárnap a templomban méltó módon elhelyezett ikonok fel-felidézik az Egyház egyetemes küldetését és benne a mi személyes jelenlétünk tapasztalatát is. Az ikonok fogadása a helyi közösség szabad döntése csakúgy, mint a liturgikus alkalmak megszervezése (pl. hittanórákon, ifjúsági és családi összejöveteleken, szentmiséken. . .). Budapest területén hat – a fõegyházmegyéhez kapcsolódva, a szomszédos váci és székesfehérvári területekkel együtt tíz – ikon jár körbe. Az ikonok „körútja” szervezési feladatokat az egyházmegyék régióinak összekötõi látják el. (Észak-Buda, Dél-Buda, Észak-Pest, Közép-Pest, Dél-Pest, Esztergom környéke és a Dunakanyar, Vác, Sülysáp, Székesfehérvár és Bicske.)

A találkozó hosszabb távú folytatásaként érdemes megemlíteni, hogy – az eddig befutott jelzések szerint – a fiatalok részérõl nagy érdeklõdés mutatkozik a Taizébe szervezett lelkigyakorlatok iránt. Egy-egy hétre a nagyhéten és a nyári hónapokban is örömmel fogadják be az érdeklõdõket a testvérek. Az eddigi gyakorlatnak megfelelõen a KIM szervezi a kiutazásokat.

Összefoglaló értékelés

A rendszerváltás óta eltelt tizenkét év alatt megfigyelhetõ volt a fiatalok erõteljes mobilitása. Személyes, baráti kapcsolataik, tanulmányaik és kis számban munkavállalásuk is az európai országok felé irányítják a figyelmüket. Életterük és látásmódjuk alaposan kitágul. A nyelvek és a kultúrák közelsége a fogyasztói tömegkultúra terjedése során napi élményükké válik. Az Egyház, miközben elutasítja magától a felszínes igényeket, felkínálja az emberi méltóságra alapozott életet és kultúrát. Igyekszik felmutatni, hogy a minden kor emberét körülvevõ kérdések közel azonosak. A válaszokat Krisztus útját járva Istennél lehet megtalálni. Vitatkozás helyett lehetõséget ad a fiataloknak tapasztalataik megosztására, az õket körülvevõ események, valamint önmaguk és életmódjuk megszentelésére. Az utóbbi évek ifjúsági világtalálkozói (Párizs 1997, Róma 2000), valamint az egyházmegyei vagy lelkiségi mozgalmakkal kiépülõ kapcsolataik is erõsítik az Egyház nemzetköziségének, nemzetekfelettiségének a tapasztalatát. Ezt egy nagyon erõs, személyes élményekre alapozott, lelkiségben mélységeket kutató motiváció is kíséri.

A találkozókat alapos, általában több hónapos lelki felkészülések elõzik meg. A vezérfonalul szolgáló elmélkedések korunk gondjait vetik fel a fiatalokhoz közel álló „hangszerelésben”. Rendszerint olyan egzisztenciális mélységeket tárnak fel, amelyek a keresõ vagy az egyházzal kapcsolatban nem lévõk számára is izgalmas felvetések.

A találkozók az értékeink megosztására és szolgálattételre is lehetõséget adnak. A kulturális programokra való felkészülés hetei vagy a helyi csoportok összefogásai mind olyan közösségi tapasztalatok forrásaivá válnak, ahol megszületik a szolgáló szeretet és a szolidaritás. A passzív, szellemi-lelki befogadó csoportok utat találnak egymás felé, és az Egyház felé is, és élethelyzetükben tapasztalják meg a maguk fontosságát. Az Egyházzal így, konkrét feladatokon keresztül élik meg: „Fontosak és értékesek vagytok.”

Az a lelkiség, amely végigkíséri a programokat, alapvetõen személyes, baráti kapcsolatokra alapozott. Rendszerint kiinduló pontjául szolgál egy-egy helyi közösség létrejöttének. Nemegyszer ebbõl a „kapcsolati tõkébõl” erõsödik meg az együttmûködés az egyházmegyei ifjúsági régióban. Az ifjúsággal foglalkozó lelkipásztorok és világiak egymással is összemûködve, egymás értékeit megismerve és felerõsítve alakíthatják tovább az egyházmegye sajátos stílusát.

Végezetül pedig meg kell említeni, hogy egy – a Bizalom Világméretû Zarándoklatához hasonló léptékû – nagytalálkozó már olyan szervezési, technikai, pénzügyi, biztonsági elõkészületeket és háttérmunkát követel meg, amely feltételezi a világi intézményekkel való szoros együttmûködést. Jó példáját adta ennek a KIM, amely a maga szervezeti háttérével lebonyolította a beszállítói szerzõdéseket, valamint biztosította azok pénzügyi hátterét. Egy magas szinten elvégzett szakmai munka is párbeszéd a társadalommal, amelynek a hátterében az evangélium meghívó ereje és a tanúságtétel van.