Hugo Schwendenwein

AZ EURÓPAI IDENTITÁS AZ EURÓPAI UNIÓ SZERZÕDÉSEINEK SZEMSZÖGÉBÕL*

A legfontosabb szerzõdések, melyek az Európai Unió jogi alapjainak kialakulását jelölik: az 1957. márc. 25-i Római Szerzõdés¹, az 1992. febr. 7-i Európai Unióról szóló Szerzõdés (EU-Szerzõdés) és az 1997. okt. 2-i Amszterdami Szerzõdés (ASZ), mely módosította az Európai Unióról szóló Szerzõdést és az Európai Közösség Alapító Szerzõdését, illetve néhány ezzel összefüggõ jogi iratot.

Ezeket a szerzõdéseket messzemenõkig gazdaságilag rendezték el, mégis egyre inkább észrevehetõ az a törekvés, hogy az Európai Unió hatáskörét kibõvítsék, s hogy a Gazdasági Közösségre fennhatósági – állami – jellegû feladatokat bízzanak. Ezekben a kiterjesztési igyekezetekben egy egészen centrális pontot képvisel egy alapjogi Charta javaslata. Ez annyiban értendõ az európai identitás tanúbizonyságának, amennyiben az alapjogok együttes helyzetét úgy rögzíti, amint az Európa államaiban kialakult. Itt világosabban visszatükrözõdik az, ami az európai identitást jelenti, mint az elsõsorban gazdasági vonatkozású szerzõdésekben. Így tehát a következõ gondolatok középpontjában az Európai Unió Alapjogi Chartája áll, melyet az Európai Parlament elnöknõje, a Tanács elnöke és a Bizottság elnöke a 2000. december 7-én Nizzában megtartott Európai Tanács alkalmával aláírt és ünnepélyesen kihirdetett. Az Alapjogi Chartában – az Európai Unió történetében elõször – egyetlen szövegben foglalták össze az európai polgárok, illetve minden, az unió felségterületén élõ személy polgári, politikai, gazdasági és szociális jogainak összességét. Összesen 54 cikkelyben teszik láthatóvá az alapjogokat, amelyekkel az Európai Unió jogszabályai összemérendõk.**

Az Alapjogi Chartában megnevezett jogszabályok kiváltképp az Emberi Jogok Európai Egyezményében (EJEE) elismert jogokon és alapvetõ szabadságokon, az Európai Unió tagállamainak alkotmányos hagyományain, az Európai Szociális Chartán és a munkavállalók alapvetõ szociális jogairól szóló Közösségi Chartán alapszanak, illetve egyéb nemzetközi megállapodásokon, melyekhez az Európai Unió vagy a tagállamai tartoznak.

Ahogy az 1789-es francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata a jogok hatályát kihirdette, úgy a mostani nyilatkozat az Európai Unióban elért alapjogok védelme fejlõdési állapotának látható kodifikálására szolgál. Kifejezésre juttatja befelé és kifelé egyaránt az értékek konszenzusát, melyek az európai egyesülés alapját képezik. Ez az európai identitás része. Ezáltal a Chartának fontos legitimációs és integrációs feladata van.

1) A francia forradalom jelszavai
és az európai Alapjogi Charta

Az Alapjogi Charta preambulumában ez áll: Az Unió, lelki-vallási és erkölcsi örökségének tudatában, az emberi méltóság, a szabadság, az egyenlõség és a szolidaritás oszthatatlan és egyetemes értékein alapszik. A demokrácia és a jogállamiság elvein nyugszik. Cselekvésének középpontjába a személyt állítja, azáltal, hogy megalapozza az uniópolgárságot és a szabadságra, biztonságra és igazságra való lehetõséget.

Az európai identitásra való igény messzire vezethetõ vissza. Az évszázadok folyamán az európai jogi gondolkozást mindenekelõtt a római és a kánonjog formálta, melyet adott esetben a népi és törzsi törvények hatására kiegészítettek. Ennek a fejlõdésnek egy jelentõs lépése a felvilágosodás eszméiben mutatkozik meg. A felvilágosodás jogi vívmányainak jellemzésére elõszeretettel használják a francia forradalom „szabadság, egyenlõség, testvériség” jelszavait, melyek azonban a forradalmi évek gyakorlatával részben kiáltó ellentmondásban álltak, mégis egy új társadalmi és jogi gondolkozás képét mutatták, melynek köszönhetõen az általuk kialakított korszak világosan elüt a forradalom elõtti idõtõl. Az EU Alapjogi Chartája is ebbe az irányvonalba tartozik, amennyiben az emberi méltóságra való tekintettel a „szabadság, egyenlõség, szolidaritás” jelszavakat használja. A francia forradalom utáni idõket jellemzõ törekvés: az ember integritás- és szabadságszféráját az állammal szemben biztosítani, az állami szervek részérõl történõ önkény lehetõségeit a lehetõ leginkább leszûkíteni, az egyenlõtlenségeket megszüntetni, s minden embernek ugyanazt az esélyt megadni. Az alapalkotmányok bevezetése, az elidegeníthetetlen emberi jogok meghatározása, az államhatalmi ágak szétválasztása, röviden az, amit jogállamnak nevezünk, ennek a gondolkodásnak a gyümölcse. És a demokratikus elv is szorosan összefügg ezekkel az eszmékkel. Annak felismerése, hogy az ember a jogilag biztosított személyiségi szférájának megóvása ellenére gazdaságilag tönkremehet, sok országban következésképpen a szociális törvényalkotáshoz vezetett, mely a személyt gazdasági oldalról is a lehetõ legjobban biztosítani igyekezett. Ezt a szociális állammá való fejlõdést is, mely által a demokratikus jogállam vívmányai nem, vagy legalábbis nem szükségképpen, lettek feláldozva, hanem újabb értékekkel egészültek ki és gazdagodtak, véleményem szerint a francia forradalom kései gyümölcsének tekinthetjük, hiszen ez is a testvériség jelszavával kezdõdött – az EU Alapjogi Chartája „szolidaritásról” beszél. Itt is még az emberrõl van szó, az életterének védelmérõl.²

Amennyiben ma Európa egy olyan világ elõtt áll, mely egyre inkább összefolyik, melyben az eseményeket növekvõ mértékben befolyásolja a harmadik világban kibontakozó dinamika, úgy mégis ahhoz kell ragaszkodni, hogy az az érték, melyet Európa ennek a világnak adhat, a jogi kultúrája, mely az alapjogok katalogizálásában kiválóan kifejezõdik.

Szembenálló irányzatok és problémák. Találkozunk azonban olyan irányzatokkal is, melyek a felvilágosodás által kialakított, emberhez méltó jogrend képével nem, vagy legalábbis nem egyértelmûen, vágnak egybe.

– Az eddig a hagyományos emberkép által formált jogrendszer területén olyan újításokat igyekeznek megvalósítani, melyek már nem illenek ebbe a képbe; erre példa az Európai Unióban szórványosan elõforduló törvényes gondoskodás az aktív eutanáziáról.

– Új vívmányok. Természetesen manapság egyre több olyan terület létezik, mely az emberi méltóság hagyományos értelmezésének vonatkozásában problémákat vet fel, melyek korábban nem léteztek, mint például a géntechnikai beavatkozások kérdése, ill. a géntechnikai manipuláció. A tárgyalt Alapjogi Charta 3. cikkely, 2. bekezdése elutasítja az eugenikai, különösen az ember kiválasztódását célzó gyakorlatokat. De természetesen nagymértékben fog függeni a gyakorlati alkalmazástól, hogy kimerítõek-e az ilyen alapjogi rendelkezések, melyek az elõzmények és a körülmények területén történt intézkedésekkel végül behatolnak arra a területre, ahol a szelekció kezdetét veszi.

Az Alapjogi Chartát az európai identitást megõrzõ törekvések jellemzik, és – legalábbis bizonyos alapelvekben – megfelel annak az emberképnek, melyért Európa történelmének folyamán, különösen az újkorban kezességet vállalt. Az ezzel az emberképpel szembenálló nagy mozgalmak, mint a kommunizmus és a nemzetiszocializmus, nem tudták hosszan fenntartani korlátlan hatalmi pozícióikat. De, mint az abortuszkérdés és a már említett aktív eutanázia mutatják, léteznek behatolások ebbe az egyébként messzemenõkig ez által az emberkép által kialakított hagyományba, és ezek éppen az életnek némely, a tudomány és a haladás által újonnan feltárt területei, mint például a fentebb említett géntechnikai manipulációé; s ezek különösen fogékonyak az említett hagyományoktól eltérõ új szabályozásokra. Mindenesetre nagy éberségre és az elkötelezõdésre való készségre van szükség, hogy a hagyományos európai értékeket megóvjuk.

A nagy szervezõdés és a kis csoport. A felvilágosodás által formált korszak olyan törekvések jegyében telt el, melyek végül az egyénen gyakorolt hatalom megoszlásával, ugyanakkor a személyi hatalomgyakorlás felosztásával végzõdtek.³ De majdnem úgy tûnik, hogy a mai ember kétségbeesetten keresi a „személyeset”, melyet az elsatnyulás veszélye fenyeget az egyre inkább technikaivá váló világ tárgyilagosságában.

Természetesen látjuk azt is, hogy az emberek egyre közelebb húzódnak egymáshoz, az életterük és a kibontakozásra való lehetõségük – globálisan is nézve – egyre szûkebbé válik. Hiszen csak olyan városokra kell gondolnunk, mint Hongkong vagy Tokió. Az állam, a nagy szervezet, melynek az utóbbi idõben kifelé a békét kellett biztosítania, befelé pedig az igazságosságot megóvnia, növekvõ mértékben avatkozik bele az élet-, a gazdasági és a szociális struktúrákba. Átfogó nagy szervezetként áll az egyénnel és annak életterével szemben, így az ember berzenkedik az intézményi ellen is, ami tárgyiasulást jelent, és a nagy szervezetek fellazítására, átláthatóbb kis közösségek alakítására törekszik, melyekben õ nem egy szám, hanem személyiség. És néha szinte az a benyomásunk, mintha az embernek bekötött szemû Justitiából és a jogállam anonim intézményeibõl is elege lenne. Az emberiség fejlõdésének rohamos elõmenetelét tekintve ezen intézmények közül, melyeknek éppen inflexibilitásuk miatt meg kellene védeniük az embert az önkénytõl, némelyik manapság túlságosan mozdulatlannak bizonyul, és nem állja meg maradéktalanul a helyét a mai élet dinamikájával szemben, melyet az ember a törvénykezésben is számításba akar venni. A mai társadalmi törekvések között a legkülönbözõbb áramlatok rajzolódnak ki, melyek gyakran nehezen hozhatók közös nevezõre, mindazonáltal nyilvánvalóan nagyon sokat várnak a kicsi, messzemenõkig autonóm emberi közösségektõl, melyek ügyeikben az adott helyzetben maguk döntenek. Kétségkívül ez sokkal nagyobb rugalmasságot feltételezne.

Tömeg és egyén. Ha a francia forradalom vívmányainak egyidejû figyelembevétele nélkül itt kezdenénk, akkor körülbelül ismét az erõsen decentralizált és sokrétûen tagolt középkori rendhez érkeznénk, ahol az egyén nagymértékben, majdnem teljesen a csoportjától függött, s az újkorban az emberiség fejlõdésének fáradságos küzdelmekben elért eredményei egy csapással eltörlõdnének. S ha ma újra meg újra szabadságról, emberi méltóságról és emberi jogokról beszélnek, akkor nem ámíthatjuk magunkat azzal, hogy az ember nemcsak – ahogy már mondtuk – nagyon könnyen hajlamos feláldozni az egyént, ha versengésben áll a közösséggel, hanem hogy az ember egyáltalán semmit sem tesz annak érdekében, hogy jogi szféráját alaposan bebiztosítsa. A 70-es években Ausztriában kibocsátott munkajogi rendelkezéseknek megfelelõen az egyén még csak nem is védekezhet az elbocsátás ellen, csak az üzemi bizottság teheti ezt meg, mely a munkavállalók kollektíváját képviseli.

Azt hiszik, hogy mindennek eleget tettek, ha az egyén szavazhat valahol egy szavazattal, mely gyakran egyáltalán nem érvényesül. Nagyon is magáért beszél, amikor Ladislaus Boros azt mondja, hogy a nagy fejlõdési irány nem az individuum, hanem a kollektíva⁴ felé halad.

Ha azt látjuk, hogy az emberek egyre közelebb és közelebb húzódnak egymáshoz – különösen a nagyvárosok egybetömörülésével, ahol egyre szükségesebbé válik az „együtt”, a technika még mindig növekvõ munkamegosztása, a nagy szervezõdés minden felbontó próbálkozása mellett, ahol a gazdaság is annyira egymásba illeszkedik, hogy mindenki a másikra van utalva –, az embert megkísértheti az a gondolat, hogy nem vagyunk-e az újkor végén, melynek jellemzõihez számítja a történelem, hogy az ember egyre inkább kilép a középkori életmód gyakran életének minden területét felölelõ kötöttségeibõl. Azonban egyre inkább érezhetõ az az irányzat, hogy az egyén szférájának intézményesített biztosítását háttérbe szorítják, s az embert újra a társadalmi csoportok kötöttségébe helyezik.

Megújulás és a régiekhez való ragaszkodás. Ha az európai összefogástól függetlenül a nagy gazdasági és szociális átalakulások idejét éljük, a következõkkel tisztában kell lennünk. Alfred Kobzina már 1956-ban, azaz abban az idõben, amikor úgy tûnt, hogy a jogállamot még semmiféle veszély nem fenyegeti, utalt arra, hogy „ha mi . . . kitartunk a hagyományos jogi fogalmak mellett, és ha nem sikerül az új társadalmi renddel szemben . . . új jogi értékeket is szembeállítani, . . . a szociológiai megjelenési formák összetevõje lesz az, ami ezt az immanens hatalmat, a jog hatalmát felváltja.”⁵ Megdönthetetlen tény, hogy a francia forradalom után bekövetkezett a második ipari forradalom, s hogy a jog alakulásának sincs még vége, hanem tovább folytatódik. Természetesen ez a továbbhaladás nem történhet atavisztikus hanyatlásként a rég túlhaladottnak hitt, mintegy a középkori struktúrákra emlékeztetõ módon.

Véleményem szerint nem kellene a jogalkotó és döntéshozó struktúrákat túl kicsi egységekre bontani, a különbözõ fokok között egyensúlynak kellene lennie. A jog ama próbálkozása, hogy az embert az alapvetõ méltóságára irányuló visszkeresettel a más emberek és társadalmi hatalmak által történõ függõségtõl, kártól és szolgaságba való döntéstõl megóvja, részben azzal járt, hogy az embert érintõ döntéseket kiemeli az emberi közelhatási térbõl, ahol könnyen közrejátszhatnak érzelmi töltésû befolyások és személyes kötõdések. Hiszen nagyon találóan szimbolizálták ezt a bekötött szemû Justitiával, aki a kezében mérleget tart, akinél tehát nem az illetõ tekintélye vagy a hozzá való viszonya, hanem az ügy súlya dönt. Ebben az értelemben még az abszolutista állam is – a maga centrális, az anonimitás felé hajló intézményeivel, azzal a törekvéssel, hogy a törvényt egységesen mindenki számára rögzítse, s a mindenekelõtt az uralkodónak, és nem a helyi és csoportérdekeknek engedelmes hivatalnoki apparátusával – legalábbis részben nagyobb törvényi védelmet biztosított, mint ahogy az adva volt a középkor bizonyos szakaszaiban – amelyek ugyan gyakran kis szakaszok voltak, de az embert teljesen uralták, és a személyes elemtõl és ezáltal a mérvadó egyének önkényétõl voltak meghatározva –, valamint az újkor kezdetén a rendi állam bizonyos szakaszaiban. A felvilágosodás ebben az emberek javára történõ szolgáltatást látott. Ennek a rendszernek azonban az volt a gyengéje, hogy végül minden hatalom az uralkodó kezében volt. Ezt a csorbát a francia forradalom által formált korszakban kiküszöbölték, amelyben az újkor azon igyekezete, hogy az embert az elõtérbe állítsa, és kioltsa belõle a hátráltató társadalmi függõségeket, csúcspontjára érkezett az elidegeníthetetlen, az államhatalmat is kötõ emberi jogok és a hatalommegosztás deklarálásával. Azt hitték, hogy a modern jogállam személytõl elszakított intézményei messzemenõkig garantálják a közösség hivatali életének nem korrupt, hanem tárgyilagos végrehajtását.⁶

Véleményem szerint nagyon fontos az emberi szféra szavatolása, és itt természetesen az alapjogok állnak az elõtérben, a manapság kialakuló, államok fölötti szervek magas szintjén is. Ezenkívül az egymáshoz való húzódás, a globalizáció és a nagy gazdasági összefogások következményeként az ember gazdaságilag nagymértékben függ a másiktól, és fontos, hogy a gazdasági, szociális helyzetét biztosítsák. Így ma a klasszikus alapjogok mellett megjelennek a szociális jogok, amelyek természetesen nem ítélhetõk meg úgy, mint a többi alapjog.

Ezen kívül az új dimenzión kívül természetesen figyelembe kell venni, hogy, tekintettel az új fejlõdésekre (pl. az orvostudományban, a genetikában), némely pontban szükség van a klasszikus alapjogok konkretizáló kibontására vagy pontosítására.

2) Alapjogi katalógus nemzetközi szinten

A francia forradalom óta – és különösen az 1848-as polgári forradalom óta – számos országban hozzáfogtak az államalkotmányokban az alapjogi katalógusok megfogalmazásához.⁷

A második világháború után az államközösség tudatában volt annak, hogy szükség van az alapjogok nemzetközi biztosítására. 1948. december 10-én az Egyesült Nemzetek közgyûlése elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. A szöveg nem volt kötelezõ jellegû, és elõször csupán erkölcsi tekintéllyel bírt. Jogilag köteleznek az 1966-os gazdasági, szociális és kulturális, valamint polgári és politikai jogokról szóló Egyesülési Szerzõdések. Az 1950-es Emberi Jogok Európai Egyezményének (EJEE) nem várt erõs befolyása van a különbözõ európai országok emberi jogaira. Nagyon hatékony védelmet biztosít, mivel lehetõvé tette a részt vevõ államok feletti kötelezõ ítéleteket.

(. . .)

3) A Charta kötelezõsége

A jogi státusz kérdését – vagyis az EU-szerzõdésbe való felvétel után a Charta jogi kötelezõségét – felvetette már a kölni Európai Tanács, mely a tervet elindította.

A konvent a Charta tervezetét a szerzõdésbe való valamikori bevételt szem elõtt tartva dolgozta ki, és az Európai Parlament is síkra szállt a szerzõdésbe való felvételért. A nizzai Európai Tanács úgy határozott, hogy a Charta jogi státuszának kérdését a 2001. január 1-én az Európai Unió jövõjérõl szóló vita keretében vizsgálja meg.

Abból indultak ki, hogy a nizzai ünnepélyes nyilatkozat kezdetben jogilag nem lesz kötelezõ, és hogy a tagállamok parlamentjei foglalkoznak a Chartával anélkül, hogy a jóváhagyáshoz kifejezett beleegyezésüket adnák. Az Európai Parlament, Tanács és Bizottság a nyilatkozattal kötelezik magukat, így a jogrendszer és a joggyakorlat gyakorlatában számolni kell a Charta figyelembe vételével.

Jóllehet évekig eltart még, míg a Charta az EU-szerzõdésekben gyökeret ver, a három EU-szerv (Bizottság, Tanács és Parlament) ünnepélyes nyilatkozataként a Charta látványos elismerések között az EU de facto jogi forrásává vált.

Már 2001. március 7-én a Bizottság jóváhagyta az elnök közlését a Bizottság összes tagjával, mely szerint a Chartának a bizottsági munkák minden területén feltétel nélkül érvényt kell adni.

Hangsúlyozzák, hogy az Alapjogi Charta kihirdetésének ünnepélyes eseményébõl a Bizottságnak konkrét következtetéseket kell levonnia. A Charta eszerint a Bizottság mindennapi cselekedeteiben irányelvként él, és a Bizottság minden jogi aktusánál igénybe kell venni. Különösen a jövõben egy jogi aktus minden javaslatát a Charta rendelkezéseivel való kompatibilitása alapján kell felülbírálni. A mindenkori jogi aktus megindokolásánál is a Charta határozataival való egyezésnek határozottan alátámaszthatónak kell lennie.

Ami az EU-Bíróságot illeti, várható volt, hogy a Chartát – mint az általános alapjogi konszenzus kifejezõdését – a formális kötelezõség kivárása nélkül alkalmazni fogja. Az erre a bíróságra bízott, a tagállamok közös alkotmányos tradícióinak⁸ megállapításánál ajánlatos a Chartában lefektetett konszenzushoz visszanyúlni⁹. Ehhez az irányhoz igazodik az Európai Törvényszék fõügyésze, aki 2001. február 8-án egy eljárás kapcsán írásbeli ítélettervezetben nyomatékosan hivatkozik a Charta szolidaritásfejezetére mint jogi forrásra¹⁰. Az az ember benyomása, hogy nem kell már a Charta nagyobb tartalmi változtatásával számolni. A Charta azonban mozgásteret ad az értelmezésnek.

Túl a szövegbéli és tartalmi gyengeségeken az Alapjogi Charta az EU szerzõdéseiben minõségi ugrást jelent, s közömbös, hogy mikor és milyen módon fog a szerzõdésekbe betagozódni. Az ünnepélyes kihirdetés – mint a tagállamok politikai határozata – a Chartát értelmezési szabálynak és vezérfonalnak teszi meg a szerzõdés további kidolgozásában. Az Unió szerzõdései ezzel véglegesen túllépték egy kizárólag gazdasági közösség státuszának határait.

A „harmadik generáció” alapjogainak (szociális jogok) elsõ bevonása megerõsíti azok jogi jellegét, függetlenül attól, hogy ezek az akkori megfogalmazásban már igazságügyiek-e, vagy sem. Némelyek a Chartát mint a világ jelenlegi leghaladóbb alapjogi dokumentumát említik.¹¹

4) Az EU Alapjogi Chartájának tartalma

Az Alapjogi Charta jogai 6 nagy fejezetre tagozódnak: Az emberi méltóság, szabadságok, egyenlõségek, szolidaritás, polgári jogok és igazságügyi jogok. Mellõzték a kiegészítõ alapkötelességek katalógusának kidolgozását, mivel a kiegészítõ alapkötelességek az alapjogok elõfeltételébõl levezethetõk.

Az Alapjogi Charta I. fejezetébõl kiviláglik, hogy a konvent meg tudott abban egyezni, hogy a Charta legfõbb értéke az emberi méltóság sérthetetlensége, s ezzel mintegy követi a bonni GG 1. cikkelyét. A kínvallatási tilalmat, illetve a halálos ítélet kiszabásának és végrehajtásának tilalmát mindenekelõtt a külkapcsolatokra és az Unió megfelelõ emberjogi politikájára való tekintettel vették be a Chartába (vö. 2. és 3. c.).

Ebben a fejezetben kétségkívül figyelembe vettek modern problémákat is. A testi és szellemi sérthetetlenség jogának megfogalmazásánál (3. c.)¹² kimondják többek között az eugenikai, különösen az emberi kiválasztódást célzó gyakorlatok tilalmát.¹³ Nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy az orvostudomány és a biológia keretein belül tiszteletben kell tartani, hogy szükséges az érintett személy szabad és elõzetes tájékoztatáson alapuló beleegyezése, a törvényben rögzített módoknak megfelelõen.

Itt egy megjegyzés: A Charta 3. cikkelyének alapjai már megtalálhatók az Európa Tanács által elfogadott, emberi jogokról és biogyógyászatról¹⁴ szóló megállapodás keretein belül.

A Charta nem akar ezektõl a határozatoktól eltérni, és ezért csak a reproduktív klónozást tiltja meg. A klónozás más formáit a Charta nem engedi meg, de nem is tiltja. Tehát semmiképp sem akadályozza meg az egyes államok törvényhozó hatalmát abban, hogy a klónozás más formáit is megtiltsák.

Az eugenikai gyakorlatokra – különösen az emberi kiválasztódást célzó gyakorlatokra – való utalással meg kell értenünk annak lehetõségét, hogy szelekciós programokat szerveznek és véghezvisznek, melyek például magukba foglalják a sterilizációs kampányokat, kierõszakolt terhességeket, és a kötelességet, hogy a házastársat a saját népcsoportból kell kiválasztani, stb.

Örvendetes, hogy a Charta figyelembe vett olyan problémákat, melyek korábban nem játszottak szerepet, és így az alapjogok megkülönböztetõ kijelentéseivel a kor követelményeihez igazította és konkretizálta a hagyományos értékekrõl való elképzeléseket.

A hagyományos európai értékkódexnek a jelenlegi helyzethez való alakítása még további differenciálásokat igényelt volna, melyeket a Charta nem tett meg. Az említett értékfelfogás szerint az embernek mint lelki-erkölcsi egyedülálló lénynek a közhatalommal szemben szüksége van arra, hogy létezésének minden szakaszában mint szubjektumot, és soha se csupán mint objektumot kezeljék. Ebbõl a felfogásból kiindulva az orvostudományban és a biotechnológiában napfényre kerülõ irányzatok arra indították a COMECE-t, hogy nyomatékosan fogalmazzon:

    – Minden emberi lénynek joga van az élethez annak kezdetétõl a természetes módon bekövetkezett végéig.

    – Minden emberi lénynek joga van arra, hogy férfi és nõ nemzze.

Bár ezt korábban jogilag nem is ennyire differenciált módon fogalmazták meg, ez megfelel a hagyományos alapjogi értelmezésnek, és annak logikus következménye. Korábban nem gondolkodtak ezen a kérdésen, magától értetõdõnek feltételezték a kifejezést, de az új fejlõdés (az orvostudományban, a biológiában stb.) és a benne rejlõ kihívások és fenyegetések differenciált megfogalmazást sürgettek, a COMECE által javasolt értelemben. Így nézve, egy korábban használatos és elégséges alapjogi megfogalmazás puszta megtartása, ha ez nincs differenciált mellékletekkel kiegészítve, oda vezethet, hogy a korábban óvott ügyek nincsenek egyértelmûen lefedve. Ha a szóban forgó esetben a COMECE által javasolt értelemben vett megfogalmazást nem veszik be a Chartába, tehát nem foganatosítják a mai viszonylatban kívánatos differenciálást, akkor kísértésbe eshetünk, hogy ezt arra való utalásnak vegyük, hogy nyitva hagyjuk annak a lehetõségét, hogy ne mondjunk ellent a alapjogokról való megváltozott felfogásnak, egy olyan felfogásnak, mely szerint az élethez való jog már nem foglalja magában mindazt, amit a hagyományos európai vélemény ezzel a joggal kapcsolatban magában foglalt. Gondoljunk csak a különféle országok abortusztörvényeire, melyek némely esetben változtatás nélkül kerültek bele az alapjogi katalógusokba.

A szabadságokról szóló II. fejezetben többek között a házasság és a család területéhez tartozó jogok számításba veszik a megváltozott társadalmi viszonyulásokat. A széles körû médiaszabadság a többségi elvnek kötelezte el magát. A foglalkozás megválasztásának szabadsága magában foglalja a „munkavégzéshez való jogot” (nem a „munkához való jogot”), és ezt kiegészíti a vállalkozás szabadsága (vö. 15. és 16. c.).

A foglalkozás megválasztásának a 15. cikkelyben lefektetett szabadságát a törvényszék bírói határozata is elismeri.¹⁵ A Charta erre vonatkozó határozata az 1961. október 18-án aláírt és mindegyik tagállam által elfogadott Európai Szociális Chartára, valamint az 1989. december 9-i, a munkavállalók alapvetõ szociális jogairól szóló Közösségi Chartájának 4. szakaszára támaszkodik. A „munkafeltételek” kifejezés az EG 140. cikkelyének értelmében értendõ. A 2. bekezdésbe felvették azt a három szabadságot, amelyeket az EG 39., 43. és 49. cikkelye és a következõk garantálnak (a munkavállalók szabad költözködési joga, a letelepedési szabadság és a szabad szolgáltatás nyújtása).

A tulajdonról szóló megfogalmazást (17. c.) idõszerûbbé alakították, mégis a III 52. c. szerint ennek a törvénynek ugyanaz a jelentése és ugyanaz a jelentõsége, mint az EJEE-ben szavatolt jogé, miközben nem szabad túllépni az EJEE-ben tervbe vett korlátozásokon.

A tulajdonjogról szóló kijelentéshez még hozzáfûztek egy, a szellemi tulajdonról szóló fejezetet. A szellemi tulajdon védelme ugyan a tulajdonjog egy aspektusa, mégis a növekvõ jelentõsége és a levezetett közösségi jog folytán a 2. bek.-ben nyomatékosan hangsúlyozva van. A szellemi tulajdon az irodalmi és mûvészi tulajdon mellett magában foglalja a szabadalmi és védjegyjogot, illetve az ezekkel rokon oltalmi jogot. Az 1. bek.-ben számításba vett garanciák értelemszerûen a szellemi tulajdonra is vonatkoznak.

A 16. bek. szavatolja a vállalkozás szabadságát a közösségi jog és az egyes államok jogi elõírásai és szokásai alapján. Ez a cikkely a törvényszék bírói határozatára támaszkodik, mely elismerte a gazdasági vagy üzleti tevékenység gyakorlásához való jogot csakúgy, mint az EG I 4. c. és II, melyek elismerik a szabad versenyt. Ezzel a joggal természetesen csak a közösségi jog és az egyes államok jogi elõírásainak betartásával lehet élni.

A kérdésre, hogy vajon az európai hagyományban meglévõ jogoknak a modern feltételekhez igazított kibontásáról van-e itt szó, csak pontos korlátozásokkal lehet igennel válaszolni. Adódtak ugyan a múltban is próbálkozások és törekvések arra nézve, hogy a jogi keretfeltételeket olyan irányban alakítsák, mely megfelel az említett szabadságoknak, ugyanakkor azonban mindig újra voltak – az egyes országokban nagyon különbözõ módokon – olyan szabályozások, melyek nem ezt az irányt követték. Mindenesetre a más irányokat szem elõtt tartó szempontokat teljességgel kizáró igény – majdnem abszolút igényrõl beszélnék –, mellyel ezeket a szabadságokat az EU-ban képviselik, újak, és még nem gyökeresedtek meg a hagyományban. Itt éppen az bizonyosodik be, hogy a Brüsszeli Unió bölcsõjénél közös gazdasági tér van, melyben a fõ helyen a piac és annak törvényei állnak.

A III. fejezet az „Egyenlõségrõl” – a 20–26. cikkelyeket foglalja magában – a modern követelményeknek megfelelõ és csiszolt. Fontosnak tûnnek különösen a férfiak és nõk egyenlõségérõl, valamint a gyerekek, idõs emberek és sérültek jogairól szóló határozatok. A 21. c.-ben egy összefoglaló katalógusban többek között megtiltják a nemzeti kisebbséghez való tartozás alapján történõ diszkriminációt, s ebbõl a szempontból lényeges a következõ, a 22. c. is, mely tiszteletet követel a kultúrák, vallások és nyelvek sokféleségének. A konvent nem tudott specifikus csoportjogokban megegyezni.

Az Unió elismeri és tiszteletben tartja az idõs embereknek a méltó és független élethez való jogát, valamint a szociális és kulturális életben való részvételük jogát. Ez a cikkely a revideált Európai Szociális Charta 23. cikkelyére, valamint a munkavállalók alapvetõ szociális jogairól szóló Közösségi Chartájának 24. és 25. cikkelyére támaszkodik. A szociális és kulturális életben való részvétel természetesen magában foglalja a politikai életben való részvételt.

A gazdasági és szociális alapjogok tekintetében a IV. fejezetben, mely a „szolidaritásról” szól, a konvent tagjainak nem volt egységes kiindulópontjuk, így a 27–38. cikkelyekben a kompromisszum vonásait fedezhetjük fel, mely végül mégis a fennálló közös jogállapotot mutatja. Az 1965-ös Európai Szociális Chartához való visszanyúlás nehézkesnek bizonyult, mivel az Uniónak nem minden tagállama kötelezte el magát egyhangúlag eme Charta összes jogainak tiszteletben tartására. Az 1996-os revideált Chartát még nem mindegyik tagállam ratifikálta. Mivel az Európai Közösség a szociálpolitika területén szûk hatáskörrel bír, a különféle jogok szavatolását az egyes államok jogi elõírásaihoz és szokásaihoz kellett igazítani. A környezet- és fogyasztói védelem tekintetében a konszenzus csak homályos kezeskedéseket eredményezett, melyek inkább célelõírásoknak felelnek meg (37. és 38. c.).

A polgári jogokról szóló V. fejezet lényegében hivatkozhatott az uniópolgároknak az Európai Közösség Alapító Szerzõdése 17. és azt követõ cikkelyeiben megtalálható jogaira. Kiemelendõ a megfelelõ ügyintézéshez való jog (41. c.)¹⁶, mely különféle kifejezõdésekben a modern közigazgatási jog minimális standardját adja vissza, mely az idõk folyamán a különbözõ államokban kialakult. Olyan jogról van szó, amely a felvilágosodás által formált fejlõdés logikus következményeként a jogállam konkretizálódását eredményezte. Emellett szó van az Unió szerveivel és intézményeivel szembeni jogról; ebben az összefüggésben az egyes államok nincsenek megnevezve. Az egyént érintõ ügyek megfelelõ idõn belüli, igazságos és pártatlan kezelésérõl van szó.¹⁷ (. . .) A Charta különösen kiemeli a meghallgatás és az aktákba való betekintés jogát (amennyiben ez nem ütközik a bizalmasság és a hivatali, illetve üzleti titkok legitim érdekeibe) és a döntések megindokolásának kötelezettségét.¹⁸ Kimondja még a hivatalos eljárás során keletkezett károk megtérítéséhez való jogot is.¹⁹ Az irányelv jelentõsége azonban azáltal csökken, hogy a kártérítési igényt a tagállamok általános jogi elvei szerint mérik, és az erre vonatkozó standard némely tagállamban nem túl magas. Még pár évvel ezelõtt az Európa Tanácsban nagy kételyek és viták adódtak egy akkoriban elõkészületben lévõ nemzetközi megállapodással összefüggésben. (. . .) A hatékony jogorvoslat jogát, mely emellett fontos szerepet játszik, a Charta 47. cikke szavatolja.

A VI. fejezetben befejezésül felsorolt, az igazságszolgáltatással kapcsolatos jogok mindenekelõtt az európai és nemzeti bíróságok által érvényre juttatott perjog számára fontosak. Itt is az európai jogállami gondolkodás konkretizáló kibontásáról van szó. Az alapjogok kiegészítõ fellebbezését nem tervezi a Charta, mivel a fennálló jogállapot szerint az egyénnek kielégítõ eljárási jogvédelem áll rendelkezésére. A 47. c. 2. bek. szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ügyét egy független, pártatlan és elõzõleg a törvény által felállított bíróság korrekt eljárással, nyilvánosan és megfelelõ határidõn belül kezelje. Minden ember tanácsot kérhet, megvédheti magát és képviseltetheti magát. (. . .)

A 48. c. 1. bek. megállapítása aprólékosan megkülönböztetõ módon biztosítja a „nulla poena sine lege praevia” elvet. Meglepõ módon a 2. bek.-ben ehhez kapcsolódik egy kiegészítõ határozat, amely véleményem szerint már nem egészen ezen elvet követi, s ez így hangzik: „Ez a cikkely nem zárja ki, hogy az egyént egy olyan cselekedet vagy mulasztás miatt ítéljék el vagy büntessék meg, mely elkövetésének idejében az általános, a nemzetek összessége által elismert elvek szerint büntethetõ volt.” Lehetséges, hogy ez a kivétel a történelmi tapasztalatokkal hozható összefüggésbe. Kétségkívül nem mentség az államközösség által levezetett nemzetközi háborús bûntettek pereiben – gondoljunk csak a nürnbergi vagy hágai törvényszékre –, hogy az embert megvetõ, aljas bûncselekmények megfeleltek az akkori jogi elõírásoknak vagy az akkori államhatalom parancsának. Mindenesetre a 48. c. 2. bek.-e megmutatja, hogy mi a helyi értéke az általános, a nemzetek közössége által elismert elveknek.

5) A Charta vonalvezetése

Az EU Alapjogi Chartájának nagy vonalai. Elõször találhatók egy és ugyanazon dokumentumban a klasszikus mellett gazdasági és szociális alapjogok, mint a munkaközvetítéshez való hozzáférés vagy a megfelelõ munkafeltételekhez való jog. Az alapjogok eme oszthatatlansága 6 fejezetben válik nyilvánvalóvá. Az utoljára megnevezett jogok (a szociális alapjogok) azonban kezdettõl fogva csak korlátozottan judikálhatók (a liberális állam biztosíthat ugyan jó keretfeltételeket a munkához, de nem tud mindenkinek fizetett munkahelyet szerezni). A szociális biztonsághoz való jogot az Unió nyomatékosan csak a közösségi jog és az egyes államok jogi elõírásai és szokásai szerint ismeri el és tiszteli. A Charta annyiban eredeti, hogy mintegy az Unió vállalásaként elismeri a polgár megfelelõ ügyintézéshez való jogát (a méltányos határidõn belüli döntéshozatalt, az iratokba való betekintést stb.). Ellenben mellõzi a politikailag érzékeny témákat, mint a meg nem született élet védelme vagy az etnikai kisebbségek speciális jogai.

Az EJEE-hez való viszony. A Charta III. 52. és 53. cikkelye értelmezi az EJEE-hez való viszonyt, mely a tanácskozások középpontjában állt: A Chartának egyetlen határozatát sem szabad úgy értelmezni, hogy az EJEE-hez viszonyítva alacsonyabb védelmi színvonalat érjen el. Ugyanakkor kiemeli az Unió jogának autonómiáját, mely az EJEE-nél szélesebb körû védelmet nyújt. Ez különösen azoknál a jogoknál jut kifejezésre, melyek a modern kihívásokra (többek között adatvédelem) és jövõbeli veszélyekre (pl. II/3. cikkely a bioetikáról) vonatkoznak.

Mégis adódhat az EJEE-hez viszonyítva szûkebb védelmi színvonal.²¹ Az élethez való jog, mely az alapjogok foglalataként értendõ, az EJEE-ben egyértelmûen magában foglal egy védelmi kötelességet („Minden embernek az élethez való jogát a törvény védi”). A Chartában más a helyzet („Minden egyénnek joga van az élethez”). Az EJEE szerint az államnak nem szabadna minden, az élet védelmében hozott büntetõ határozatot eltörölni, a Charta szövege szerint ellenben ez elméletileg lehetséges. Ezzel a divergenciával akarták az abortuszkérdést lehetõleg kikerülni. Az EJEE egy az 50-es években készült dokumentum, és akkoriban az élet védelmérõl való közfelfogás lényegében olyan volt, hogy a meg nem született életet ehhez a védelemhez tartozónak tekinthették, akkor is, ha a múltban a hivatalos szövegek nem mindig utaltak kifejezetten erre. Ma már persze egy kifejezett erre utalás hiánya adott esetben a jogi védelemhez nem tartozás irányába mutathat. Véleményem szerint itt megmutatkozik, hogy a mai civil társadalom értékkonszenzusa egyes kérdésekben az európai emberjogi gondolkozás hagyományos vonala által meghatározott tradíció mögött marad.

A nemzetek alkotmányos jogaihoz való kapcsolat vonatkozásában az 53. c. a végén aláhúzza, hogy a Chartának a határozatait nem szabad úgy értelmezni, mint amelyek szûkítik a nemzeti alapjogokat. Amennyiben egy ilyen értelmezés nem jön számba, az Unió joga elsõbbséget élvez. Mégis adódhat probléma, mégpedig abban az esetben, ha alapjogi védelem áll szemben alapjogi védelemmel.

Nyitott kérdések. A jogok Chartába való felvételének mértéke egyrészt az egyén létfeltételeinek veszélyeztetési foka – tekintve a nagyhatalmú igazságszolgáltatást, mely éppen egy túlnyomóan gazdasági közösségi társulásban, mint az EU, szerepet játszik –, másrészt a fenyegetés foka, melyet a közösség megtapasztal, már csak az emberrõl alkotott képével kapcsolatos kérdéseinek szaporodtával is.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy az alapjogok szóban forgó átírása során méltányosan jártak-e el a modern fejlõdésekkel is. Mégiscsak kimondtak egy tilalmat az ember reproduktív klónozásáról, és arról, hogy az emberi testet és annak részeit mint olyanokat nem szabad haszonszerzés céljából felhasználni. Az is kérdés – s ez ma még kevéssé átlátható –, hogy a mai kommunikációs technikák területén az erõsebben differenciáló alapjogi határozatok segítenek-e vagy szükségesek-e.

Korlátozó rendelkezések és szabadság a modern világban. Mindig újabb problémák adódnak az elektronikus kereskedelem által, a fogyasztói és termelõi védelem problémái az élelmiszer-irányelvek keretén belül, illetve a kommunikációs technikák problémái a képzésre és a nevelésre való hatásuk miatt. Egyrészt fel kell állítani korlátokat ott, ahol mindenkinek a szabadságát akadályozzák, másrészt viszont a korlátozás nem mehet túl messzire. Minél differenciáltabb lesz a technika világa és a kommunikáció, annál inkább adódik a kérdés, hogy elegendõek-e a korlátozó szabályozások, úgy, ahogy az EJEE-ben vannak.

Vasár- és ünnepnapok. Az alapjogok felsorolása nélkülözi mindenekelõtt a vasár- és ünnepnapok védelmét, melynek jelentõsége nem csak a munkaszünet szempontjából van. A vasárnap, lévén az összes tagállam közös szünnapja, identitásuk kifejezõdése és közös kulturális örökségük része. Sok államban törvény, különféle államokban alkotmányos jog is védi.²²

A család jelentõségének ügye. Az örökölt európai értékek értelmezésének természetesen a hagyományos értelemben vett házasság és a család különös hangsúlyozása felelt volna meg, de erre nem került sor, tekintettel a társadalmi tudatban bekövetkezett változásokra, illetve némely állam legújabb törvényalkotására, amelyek nyitottak a családhoz hasonló együttélés más formáira is. A magán- és családi élet megbecsülésére való puszta igény még nem húzza alá a törekvést, hogy a hagyományos értelemben vett házasságot és családot különösebben támogassák.²³ Az európai tradícióban abból indultak ki, hogy házasságot csak két különbözõ nemû személy köthet egymással.

Ha több korábbi alapjogi szövegben a házasság és a család ügyérõl nem is, vagy csak nagyon általános formában tettek említést,²⁴ tekintve a társadalmi helyzetet, az azonos nemû, házasságszerû partneri kapcsolat lehetõségeit, manapság mégis helyénvalónak tûnik egy differenciált nyilatkozat; ha a Charta kidolgozása során nem tudtak megegyezni semmilyen, vagy a korábbi differenciált nyilatkozatnál nem erõsebb nyilatkozatban, azért történhetett, mert már a megfogalmazásban részt vevõk közül nem mindenki áll az európai tradíció hagyományos emberképének talaján, mely az alapjogi katalógusnak alapul szolgál.

Az európai alapjogok fejlõdésének kulturális és vallási háttere. Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke, azt mondja a magas értékekrõl, amelyek Európát alakították – és ehhez tartozik az alapjogokat átfogó igazságosság értéke –: „They are part of Europe’s distinctive political and ethical heritage, and they reflect in large measure our humanist tradition and the moral legacy of the three Mediterranean faiths.”

És csak ezen a területen találhatjuk meg az Egyház feladatát is. Az EU-nál az apostoli nuncius a COMECE ülésén egyik beszédében utalt arra, hogy az Egyház nélkülözhetetlen feladata nem abban áll, hogy az europaizálódás „technikájáról” állást foglaljon, hanem abban, hogy azon értékeket és elveket megvédje, melyek nélkül sem az Unió, sem más emberi közösség nem maradhat fenn.

Az európai identitással szorosan összekapcsolódó alapjogok fejlõdésének természetesen látnunk kell vallási hátterét. Ez pedig a keresztény Nyugaté, melyben mindig is jelen volt a zsidó hitközösség. Nem becsülhetjük alá Európában az iszlám kultúra befolyását sem. A Bizottság elnöke ezt figyelembe veszi, mikor a mediterrán térség három nagy vallásának erkölcsi hagyatékát említi. Ezzel azt a tényt is figyelembe veszi, hogy az iszlám mint vallás ma Európában egyre nagyobb jelentõségre tesz szert. Egyrészt nem szabad túl magasra becsülni e három nagy egyistenhívõ vallásban az ember etikai értékelését illetõ különbséget. Másrészt természetesen az iszlámból származó vallási és kulturális befolyással valami olyan történik, ami Európa jövõjét tekintve csak nehezen hagyható figyelmen kívül, és esetleg világosabban kerül napfényre, mint a múltban.

6) A vallási szféra védelme

A francia vezetés beavatkozása ellenére, mely az alapjogi Charta preambulumában a „szellemi-vallási örökség” elnevezést „spirituális örökség”-re akarta kicserélni, a német megfogalmazásban megmaradt a „szellemi-vallási örökség” szövegezés. A laicitás francia alkotmányos elve a vallásoknak, különösen a kereszténységnek az Unió társadalmi-politikai létére ható meghatározó jelentõségét sem nem kisebbítheti, sem nem emelheti. Az Unió vallási örökségének megtagadása csak arra szolgálhat, hogy a polgári társadalmat megfossza fontos motiváló forrásoktól, melyek a civil társadalom mûködéséhez nélkülözhetetlenek. A preambulum francia szövegének kizárólagos hivatkozása az Unió „spirituális örökségére” ezenfelül egy félremagyarázás veszélyét rejti magában, tekintettel a vallások és a szektajellegû mozgalmak, sõt a nacionalizmus légkörébõl származó pszeudovallási jelenségek egyenjogúvá tételére.

Tekintve azt a jelentõséget, ami megilleti a szellemi-vallási örökséget – ez szerepet játszott az európai népek történelmi fejlõdésében, melynek során jogi rendszerüket is kialakították –, fontosnak tûnik ennek a területnek a tekintetbevétele egy európai alapjogi rendben.

A gazdaság vagy a szellemi értékek hangsúlyozása. Azt a hangot, hogy az új Európa nem csak egy gazdasági összefogás lehet, hogy a szellemi és vallási értékek is fontosak lesznek az új Európában, nézetem szerint nem úgy kell érteni, hogy az EU-szabályozás a vallásokat érinti, és a kultuszjogi hatáskört, amely az egyes államoké maradt, magához vonja. Magában véve az egyház- és valláspolitika területeit nem rótták az EK-ra.²⁵ Mégis az idõk folyamán az európai jog közvetett következményeinek tulajdonítható a tagállamok vallási társulásainak jogi helyzetére gyakorolt hatásuk. Az Európai Közösség és az Európai Unió által megvalósult európai jogrend megalapozása és konszolidálódása az élet szinte egyetlen területén sem hagyta érintetlenül a már létezõ tagállami szabályozást, így a vallásét és a világnézetét sem. Véleményem szerint azáltal keletkezik probléma, hogy az EU elõírásai megelõzik – legalábbis általában – az egyes államok jogi irányelveit, és megtörik a nemzetek törvényeit, még alkotmányos törvényeket is, úgyhogy adott esetben egy, nem kultuszjogi tanácskozások eredményeként született EU-határozat rangban a nemzeti alkotmányos jog elõtt van. Az európai összefogásban, véleményem szerint, a vallási tényezõ erõsebb tekintetbevételének oda kellene vezetnie, hogy a vallásjogi határozatokat kivegyék a közösségi elõírások hatáskörébõl, tehát oda, hogy a nemzeti kultuszjogi elõírások bizonyos alapja elõnyt élvezzen, az EU- joggal való ütközés esetében is – de legalábbis az EU gazdasági jogával való ütközés esetében.

Véleményem szerint helyénvalóak lennének az ilyenfajta megfontolások a kultusz hatáskörén túl a kultúrjog egyik-másik ágendája számára is.

Az amszterdami egyházi záradék. Ami az EU speciálisan vallásjogi szabályozásait illeti, a következõ mondható, függetlenül attól a kérdéstõl, hogy az Alapjogi Charta a kötelezõség milyen fokán tartozik az EU-hoz, tehát függetlenül az ebben a Chartában levõ határozatoktól:

Az EU nem csupán a személyi, hanem a kollektív vallásszabadságot és a vallási közösségek szabadságát is elismeri. Az amszterdami vezetõi konferencia 11. sz. nyilatkozata (melyet némelyek amszterdami egyházi záradékként vagy egyházi nyilatkozatként emlegetnek) nyomatékosan rögzíti: „Az Európai Unió megbecsülésben részesíti tagállamaiban az egyházak és a vallási egyesülések vagy közösségek státuszát, és nem akadályozza. Az Európai Unió ugyanilyen módon tiszteletben tartja a világnézeti közösségek státuszát.”

A tagállamokhoz való viszonyban a közösségi eljárás jogi robbanóereje a „vallás és világnézet” és az „államegyházjog” területein kevésbé a hatáskörön, mint inkább annak korlátain múlik:

    a) A szubszidiaritás elve (az Európai Közösség Alapító Szerzõdésének 5. c. 2. bek.) éppenséggel csak kivételes esetekben foganatosítható.

    b) A nemzeti identitásra vonatkozó tisztelet parancsának nagyobb a védõértéke (Európai Unióról szóló Szerzõdés 6. c. 3. bek.). Ez ugyan nem szavatolja a bizonyos államegyházjogi rendszerek minden egyéni kifejezõdését, hanem annak lényeges tartópillérét. Tekintetbe véve a német és az osztrák alkotmányos jogot, nem csak a vallás- és világnézeti szabadság intézményei és a vallás és világnézeti alapon való diszkrimináció tilalma említendõk, hanem az államegyház tilalma. Másrészt azonban az államegyház léte elválaszthatatlan része lehet a nemzeti identitásnak (pl. Nagy-Britanniában, Skandináviában).

    c) Azokon a területeken, ahol a tagállamot már nem illeti meg a szabályozás, a közösség sem rendelkezhet, integrációs meghatalmazások hiányának következtében. Különösen jelentõsséggel bír ez a „belsõ egyházi ügyek” komplexuma esetében.

Ezenfelül figyelembe kell venni: Ott, ahol a közösség rendelkezik egy, a vallásjogi tényállás szabályozásának közvetett kompetenciájával, figyelembe kell vennie a vallási és világnézeti szabadság anyagi követelményeit.

Különféle kérdések. Az idõk folyamán, részben már a Charta befejezése elõtt, adódtak kérdések a diszkriminációs tilalommal összefüggésben; az egyik a vallási közösségek egyenlõségét érinti, a másik az egyházi szolgálattevõkkel szemben támasztott igényeket.

Tendenciavédelem. Az Európai Unióban mindenkinek szabad hozzáférést akarnak biztosítani a munkaerõpiachoz. Semmiféle megkülönböztetés nem történhet e téren. Az Amszterdami Szerzõdés elõször ismerte el az EK explicit valláspolitikai hatáskörét. Az Európai Közösség Alapító Szerzõdésének 13. cikkelye szerint a Tanács „e szerzõdés egyéb határozatainak megsértése nélkül . . . a szerzõdésben a közösségre ráruházott illetékesség keretein belül a Bizottság javaslatára és az Európai Parlament meghallgatása után egyhangúlag megajánlott intézkedéseket tehet, a nemi, faji, etnikai származás, vallás vagy világnézet, fogyatékosság, kor, szexuális beállítottság alapján történõ hátrányos megkülönböztetés legyõzésére.” Akaratlanul is felmerül a kérdés, hogy vajon az Európai Közösség Alapító Szerzõdésének 13. cikke meg tudja-e jelentõsen változtatni az egyházi munkajogot.

Mind az osztrák munkajog, mind a német vallási társulásoknak a német szövetségi alkotmányos bíróság és az államegyházjogi irodalom által jóváhagyott gyakorlata szerint egy munkaviszony megindoklásánál feltételezhetõ egy bizonyos hitbeli hovatartozás, s a munkatársakra bizonyos vallásos lojalitási kötelezettség róható. Jóllehet ezekben az esetekben a személyeket vallási meggyõzõdésük miatt nem egyenlõ módon kezelték (esetleg nem alkalmazták vagy erõsítették meg állásukban), itt mégsem törvényellenes diszkriminációról van szó. Ebben az összefüggésben szívesen hozzák fel egy homoszexuális példáját, aki panaszt emelt, mivel magakadályozták a lelkipásztori kinevezését. Tekintettel az olyan intézményekre, amelyeknek különleges céljuk van, s amelyeknek, e cél elérése érdekében, a munkatársaiktól bizonyos hozzáállást, ill. tulajdonságokat kell megkövetelniük, különféle európai országok úgynevezett „tendenciavédelmi határozatokat” bocsátottak ki. Egy bizonyos tendenciavédelem mindenképp összeurópai birtokállomány.²⁶

Hála különösen az egyházi reprezentatív képviselõk intenzív fáradozásainak, az európai antidiszkriminációs irányvonal kidolgozásánál (2000. okt. 17-i megfogalmazás) sikerült egy tendenciavédelmi záradékot hozzáfûzni. Francia részrõl a tendenciavédelmet a lényegesre („essential”), a tendencia szorgalmazásának magvára akarják korlátozni. Ennek az lenne a vége, hogy a lelkipásztor életmódjával szemben különleges igényeket lehetne felállítani, egy egyházi gazdasági üzem alkalmazottjának viszont nem. Itt felvetõdik a kérdés: mi a helyzet az ún. harmadik szektor intézményeivel, tehát a Caritas intézményeivel, egyházi óvodákkal és kórházakkal vagy egyházi iskolákkal? Adódhatnak problémák olyan intézmények számára, amelyeket a tendenciavédelem hatáskörébe nem tartozó szolgálattevõk is vezetnek. (. . .)

A vallási közösségek közötti különbségek. Az utóbbi években többször szóba került a vallási közösségek különbözõ jogi besorolásának kérdése. Így néhány állam jogrendszerében a törvényileg elismert vallási közösségeket azok fölé emelik, amelyeknek nem jutott osztályrészül a törvényi elismerés; Ausztriában a törvényileg elismert egyházak és vallási társulások, illetve vallási hitközösségek közötti különbségtétellel találkozunk.

Németországban hagyományos módon a nagy és a kis paritás között van különbség, ahol is a nagy paritás a két nagy (katolikus és evangélikus) Egyház között áll fenn. Ez a különbségtétel azzal függ össze, hogy különféle intézmények, mint például az állam által fenntartott teológiai fakultások, csak számszerûen nagyobb vallási közösségeknél jönnek szóba. Az említett módon történõ állami gondoskodás esetében gyakran nem diszkriminációkról van szó, hanem az érintett ország alkotmányos tradíciójában meggyökeresedett különbségtételrõl. A vallási közösségeknek megadott szabadság megköveteli, hogy ezeknek egy differenciált, a mindenkori önértékelésnek megfelelõ kibontakozást biztosítsanak. Az elismert és nem elismert vallási közösségekkel szemben tanúsított különbözõ bánásmód egy sor tagállam alkotmányos tradíciójának felel meg. Emellett azonban a nem elismert vallási közösségek nem minden esetben, ill. nem egészükben sorolhatók a vallásszociológusok által szektáknak nevezett közösségekhez.

A megkülönböztetett bánásmódnak is kedvezhet az az igyekezet, hogy a személyes kibontakozás és az önmegvalósítás szabadságának eleget tegyenek, és ráálljanak az érintett közösségek önértelmezésére. A megítélés súlya, hogy a megkülönböztetés valóban fennáll-e, az érintett védett csoport szerint változhat. Az egyházak és vallási közösségek sokfélesége és ezeknek az Unió egyes társadalmaiban és közösségeiben való különbözõ meggyökeresedésük lehetõvé teszi, s egyben megköveteli az egyenlõtlen bánásmód és a diszkrimináció közötti laza határt, elsõsorban azért is, mert egy egyházhoz vagy vallási közösséghez való tartozás szabadon választható, s így eleve nem lehet összehasonlítani a faji, kor, állami hovatartozás vagy nem szerinti megkülönböztetés problematikájával. A foglalkoztatásért és szociális ügyekért felelõs EU-megbízott is elutasította a konferenciának szóló üzenetében a homogenizáló törekvéseket, melyek éppen a vallás és világnézet területein az Amszterdami Szerzõdés 11. számú, az egyház és a világnézeti közösségek státuszáról szóló nyilatkozatának is ellentmondanak, s itt utalt ismételten és nyomatékosan az európai spektrumon belüli individualitás és sokféleség követelményére is.

Az EU-Charta vallási alapjogi határozata (10. c. 1. bek.) hangsúlyozza: „Minden személynek joga van a gondolati, lelkiismereti és vallásszabadsághoz. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy világnézet változtatásának szabadságát, és annak a szabadságát, hogy a vallását vagy világnézetét egyénileg vagy másokkal közösen nyilvánosan vagy egyedül istentiszteleten, oktatásban, szokásokban vagy szertartásokban megvallja.”

A 10. c. 1. bek.-ben garantált jog megfelel az EJEE 9. c. által garantált jognak, s az 52. c. 3. bek. szerint ugyanaz a jelentõsége és hatásköre, mint ennek. A korlátozásoknál ezért meg kell tartani az EJEE 9. c. 2. bek.-t, amely így hangzik: „A vallás vagy a világnézet megvallásának szabadságát csak olyan korlátozásoknak szabad alávetni, melyek törvényileg számításba vannak véve, és egy demokratikus társadalomban szükségesek a nyilvános biztonság szempontjából, és a nyilvános rend, egészség vagy erkölcs védelme miatt, vagy mások szabadságának és jogainak érdekében.”

Így nézve a tárgyalt Charta aláhúzza az EJEE jogi szavatosságát.

7) Út a jövõbe

Ami a Charta további sorsát illeti, a Nizzai Szerzõdés 23. számú nyilatkozata elõirányozza²⁷, hogy 2001 decemberében laeken/ brüsszeli ülésén az Európa Tanács foglalkozzon az „Európai Unió Nizzában kihirdetett Alapjogi Chartájának státuszával a kölni Európai Tanács végkövetkeztetései szerint”. Az, hogy az EU-szerzõdésekben mi lesz a Charta helyi értéke, a szerzõdés további fejlõdésétõl függ.²⁸ A már meglévõ javaslatok²⁹ alapján ki lehetne dolgozni egy szerzõdésszöveget, melyet a 2004-re tervezett vezetõi konferencián együtt határozathozatalra elõterjesztenének. (Ebben az összefüggésben többek között fontolóra veszik a szerzõdések alkotmányos törvényi és egyszerû törvényi irányelvekre való felosztását.)

A szerzõdések és az EU-szervezet újrarendezése fontos szerepet játszik az új országok EU-felvételével kapcsolatban. A jelöltek esetében lényegében közép-európai államokról van szó, melyek mindig is Európához tartoztak, melyek bevonása nélkül az Európát jellemzõ nélkülözhetetlen kulturális sokszínûség hiányozna. (. . .)

Ebbõl adódik számomra a kérdés, hogy vajon a globalizáció nem hoz-e magával újabb problémákat, melyekkel a hagyományos értelemben vett vagy az ún. szociális alapjogokként számon tartott alapjogok nem tudnak megbirkózni. Itt csak a nagy cégegyesülésekre gondolok, melyek végül is mégis útjába állhatnak a szabad versenynek, és ezáltal természetesen nagyon alkalmasak arra, hogy az embereket függõségbe döntsék. Itt elsõsorban arra van szükség, hogy a nyilvános tekintély, különösen az EU hordozói rendezõ intézkedéseket hozzanak, de kérdéses, hogy a további fejlõdés folyamán ilyen hatalmi képzõdmények ellen az ember védelmére nem lehet-e szubjektív jogokat bevonni vagy pontosítani.

Végsõ megjegyzés. Lehet, hogy a jövõbe való áttörés néha olyan keménységgel következik be, hogy majdnem úgy tûnik, mintha az eddigit szét akarná zúzni; de a jövõ nem úszhatja meg, hogy a még kidolgozandó, új, a modern tömegtársadalomhoz méltó jogi formákba integrálja az értékeket, melyeket az emberiség eddigi fejlõdése és különösen a francia forradalom utáni korszakok magukkal hoztak. Semelyik tudomány, a jogtudomány sem képes az újért való küszködéssel az eddigi értékes felismeréseket semmissé tenni.³⁰ Így a francia forradalom által formált korszakok jogpolitikai vezérfonalai, akkor is, ha mi új formák után szaladunk, a jogra irányuló jövõközpontú törekvés legitim ügyének tûnnek, melynek lényegéhez tartoznak az alapjogok.³¹

Függelék: A legfontosabb közösségi szerzõdések

A Közösség alapító szerzõdései

    – 1957. 3. 25: az Európai Közösség Alapító Szerzõdése

    – 1957. 3. 25: az Európai Szén- és Acélközösség alapító szerzõdése

    – 1957. 3. 25: az Európai Atomenergia Közösséget létrehozó szerzõdés

    – 1957. 3. 25: Az EGK-t létrehozó szerzõdés

Európai Unióról szóló Maastrichti Szerzõdés 1992. 2. 7.

Az Amszterdami Szerzõdés: az 1997. okt. 2-i Amszterdami Szerzõdés (ASZ), mely módosította az Európai Unióról szóló Szerzõdést és az Európai Közösség Alapító Szerzõdését, illetve néhány ezzel összefüggõ jogi iratot.

Jegyzetek:

^* Az elõadás elhangzott 2001. május 11-én a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jog- és államtudományi kara meg az OCIPE által rendezett nemzetközi konferencián. A szerzõ az Osztrák Tudományos Akadémia tagja, a grazi egyetem kánonjogi intézetének ny. professzora. Rövidített változat. A magyar fordítást Tomka Emil készítette.

¹ Ebben az összefüggésben a következõket kell megemlíteni: Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) alapító szerzõdése 1957. 3. 25.; Európai Atomenergia Közösséget (Euratom) létrehozó szerzõdés: 1957. 3. 25. és az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) létrehozó szerzõdés: 1957. 3. 25.

^** Errõl a chartáról közöltük Pierre de Charentenay két tanulmányát: Távlatok 2001, 60–68 és 367–370.

² H. Schwendenwein, A francia forradalom vívmányai és a kánonjog, AKKR 21, 1970, 130.

³ Közelebbrõl ld. H. Schwendenwein, A francia forradalom vívmányai és a kánonjog, AKKR 21, 1970.

⁴ Egy kollektív tudat kialakulására vonatkozólag történjen utalás P. Teilhard de Chardin fejtegetéseire: L’avenir de l’homme, Paris 1959, 255.

⁵ A mérlegelés mozgásteréhez, JBl. LXXVIII, 1956, 524. o. Hans R. Klecatsky az itt említett jelenségre utalva azt mondta, hogy az emberiség történelme a „totális stagnációra”, tehát a társadalmi fejlõdést elõsegítõ jogi intézményekhez való alkalmazkodás hiányos készségére újra meg újra csak „egyetlen választ” adott: „a totális forradalmat” (Föderalizmus és bíráskodás, JBl. XCI, 1969, 22. o.; vö. ua., Általános osztrák közigazgatási jog, uo. , LXXI, 1954, 473skk, 503skk, különösen 508.

⁶ H. Schwendenwein, A francia forradalom vívmányai és a kánonjog, ÖAKR 137. o. XXI.,1970.

⁷ A Hirosimára és Nagaszakira ledobott nukleáris bombák árnyékában a második világháború után kialakítottak egy rendszert, mely elõször vetett véget az „európai államok közötti anarchiának”. A béke intézményes biztosítása sikerült, mint az eltelt fél évszázad mutatja. Legkésõbb Koszovó után a nemzetek fölötti valóság váltotta fel a területi elvet (a nemzeti államok egyedüli illetékességét). Ez a fejlõdés történelmi szükségszerûség volt, és az ma is.

⁸ EU-szerzõdés, II. 6.c.

⁹ A bíróságok azonban felül is múlhatják a Charta védelmi színvonalát, ha léteznek szélesebb körû alkotmányos tradíciók. A Charta nem rövidítheti meg az alapjogok védelmét, mindamellett, mint a következõk mutatják, elszórtan elõfordulhat, hogy ezt az elvet nem maradéktalanul követik. Vö. a Bizottság becslésével a 2000. 10. 11-i közleményben KOM (2000) 644 endg.

¹⁰ Ebben az esetben még ki kell várni a Törvényszék döntését. Legyen itt megemlítve egy 2001. február 20-i alsófokú ítélet, melynek esetében visszautasították a Chartára mint jogforrásra való hivatkozást azzal az indoklással, hogy a Chartát csak 2000. december 7-én proklamálták, és ezért egy korábbi peres ügy esetében (egy bizottsági hivatalnok a Bizottsággal szemben) nem lehet alkalmazni. Itt tehát a Chartát nem mint az õt megelõzõ alapjogi konszenzusok lecsapódását, hanem mint egy olyan dokumentumot értékelték, mellyel egy jogi helyzet megokolandó. Véleményem szerint szükség lenne ennek a folyamatnak további tisztázására.

¹¹ Megfontolandónak látszik ennek legitimációja egy uniószerte történõ népszavazással.

¹² A 3. cikkely diszkrimináló cselekedeteitõl eltérõeket a Nemzetközi Büntetõ Törvényszék 1998. 7. 17-én Rómában elfogadott statútumában (ld. 7.c 1 lit.g), mint nemzetközi bûncselekményt tekintik.

¹³ Véleményem szerint megfontolandó lenne még egy kiegészítõ megfogalmazást indítványozni, melyben átfogó módon kifejezõdik az egészség vagy különleges genetikai feltételek alapján történõ diszkrimináció minden formája elleni védelem joga. Tekintve, hogy a genetikában újra meg újra részben látványos felismeréseket céloznak meg, elképzelhetõnek tûnik visszaélésszerû gyakorlatok kialakulása, olyan személyek esetében, akiknek felfedezik bizonyos betegségekre való hajlamát (pl. a munkaszerzõdés vagy a biztosítási összegek fizetésének vonatkozásában).

¹⁴ STE 164 és kiegészítõ jegyzõkönyv STE 168.

¹⁵ Ld. többek között EU Törvényszék 1974. gyûjt., kb. 12–14=NJW 1975, 518 – Nold, 979 gyûjt. 3727=NJW 1980, 505 – Hauer; 1986 gyûjt., 2897 kb. 8 = NJW 1987, 568 – Keller.

¹⁶ A 41. c. egy jogi közösség létére támaszkodik, melynek jellemzõ ismérveit az a joggyakorlat fejlesztette ki, mely kiváltképp a megfelelõ ügyintézés elvét fektette le.

¹⁷ Vö. 41. c. 1. bek.: Minden személynek joga van ahhoz, hogy ügyeit az Unió szervei és intézményei pártatlanul, igazságosan és megfelelõ határidõn belül intézzék.

¹⁸ 41. c. 2. bek.: Ez a jog magában foglalja kiváltképp

– minden személy jogát ahhoz, hogy az ellene történõ, õt negatívan érintõ individuális intézkedések meghozatala elõtt meghallgassák,

– minden személy jogát ahhoz, hogy betekintsen a személyére vonatkozó nyilvántartásba, a bizalmas kezeléshez, illetõleg a szakmai és üzleti titokhoz fûzõdõ jogos érdekek tiszteletben tartása mellett,

– az igazgatási szervek azon kötelezettségét, hogy döntéseiket megindokolják.

¹⁹ 41.c. 3. bek.: Minden személynek joga van ahhoz, hogy a Közösség jóvátegye az intézményei és tisztviselõi által kötelességük teljesítése során neki okozott károkat, a tagállamok törvényeibe foglalt közös általános elvek alapján.

²⁰ EGMR, A széria 32. kötet, 11. o. – Airey.

²¹ Erre utaltak osztrák alkotmányos jogászok (különösen Berka).

²² Vö. A Weimari Birodalmi Alkotmány 139. C.-vel, és az EU-tagállamainak közös alkotmányos hagyományaival.

²³ Mint a társadalom természetes sejtmagja a család és a házasság a nyilvános közösség lehetõ legnagyobb védelmét és támogatását érdemlik fennállásuk egész ideje alatt.

²⁴ A házasság, ill. a család ügyének vonatkozásában gyakran utalnak az EJEE 8. és 12. cikkelyére, az 1948.12. 10-i Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 16. c. 1. sz. és 25. c.-re, valamint az Európai Parlament 1989-es alapjogokról és alapszabadságáról szóló Nyilatkozatának 7. C.re; vö. E-Convent 13. C. 13.

²⁵ Vö. az Európai Közösség Alapító Szerzõdésének 2, 3-kal.

²⁶ Itt különösen a munkavállalókkal szemben támasztott vallási követelmények rangsorolása iránti igény áll az elõtérben. Kézenfekvõ, hogy az olyan szervezeteknél, melyek bizonyos vallási értékeket képviselnek, bizonyos munkahelyek vagy tevékenységek esetében csak megfelelõ vallási meggyõzõdésû munkavállalók jönnek számításba.

²⁷ EU hivatalos lapja C80/86 2001. márc. 10.

²⁸ Ezt egy kezdetben még vitatott javaslat szerint egy konventre kell bízni.

²⁹ Vö. többek között a Firenzei Fõiskola tanulmányával a szerzõdések 2000. máj. 15-i újrafogalmazásáról.

³⁰ Hiszen az elektronika korában még értékeljük a mechanika felismeréseit is.

³¹ H. Schwendenwein, A francia forradalom vívmányai és a kánonjog, ÖAKR 21, 1970, 140/141.

„Az állampolgárok ápolják magukban nagylelkûen és hûségesen a hazaszeretetet, de minden szûkkeblûség nélkül, vagyis úgy, hogy mindig legyenek tekintettel arra a nagy emberi családra is, amely sokféle kötelékkel összekapcsolt fajokból, népekbõl és nemzetekbõl áll.

Krisztus összes hívei érezzék át, hogy saját külön hivatásuk van a politikai közösségben: példájukkal mindannyian mutassák meg, hogy él bennük a kötelesség tudata, és hogy odaadóan szolgálják a közjót. Tettekkel mutassák meg, hogyan lehet a tekintélyt a szabadsággal, a személyes kezdeményezést a szolidaritással és az egész társadalmi testület szoros együvétartozásával, a kellõ egységet a termékeny sokféleséggel összhangba hozni. A földi ügyek rendezését illetõen ismerjék el a véleménykülönbség jogosságát, és tiszteljék azokat a polgártársakat, akik egyénileg vagy csoportot képezve becsületesen védik eltérõ álláspontjukat. A politikai pártoknak pedig kötelességük azt szorgalmazni, amit megítélésük szerint a közjó megkövetel, de sohasem szabad a közjónak elébe helyezni a maguk külön érdekeit.”

(II. vatikáni zsinat, Gaudium et spes, 75)

Heinrich Mussinghof

NAPNYUGATI EURÓPA?

Az ortodoxia az európai intergrációs folyamatban

A Renovabis 5. nemzetközi kongresszusán elhangzott elõadás. Magyarra fordította Kiss Ulrich. A kongresszusról lásd Kiss Ulrich beszámolóját: Távlatok 54, 570–576.

Európa összenõ. Amióta 1989-ben leomlott a „fal” Európában, szétszakadt a „vasfüggöny”, és a polgárháború-jellegû konfliktusok és nacionalista kavargások elcsendesedtek, világossá vált, hogy a nyugat-európai uniónak „keleti bõvítésre” van szüksége, hogy Kelet- és Délkelet-Európa népei történelmüknél és kultúrájuknál fogva egészen Európához tartoznak. Ennek felel meg az EU döntési helyzete.

Felejthetetlen vallási szempontból az ökumenikus pátriárka, I. Athénagorasz és VI. Pál pápa találkozása 1964-ben Jeruzsálemben, amellyel megindult a „szeretet párbeszéde”, ahogy azóta is nevezzük a katolikus és ortodox egyházi vezetõk rendszeres találkozóit. II. János Pál, aki nélkül nem történt volna meg a kommunista ideológia és az államszocialista rendszerek összeomlása Keleten, nagyon hamar felismerte, hogy Kelet- és Nyugat-Európa összetartoznak. Ezért is nevezte ki 1980-ban Nursiai Szent Benedek mellett Cirillt és Metódot Európa védõszentjeivé; 1999-ben pedig még kiegészítette a sort Szent Brigitta, Sziénai Szent Katalin és Szent Stein Edit nevével, és ismételten hangsúlyozta, hogy Európának „két tüdõvel” kell lélegeznie, egy keleti (ortodox és ó-keleti) meg egy nyugati keresztény szárnnyal.

A pápa arra törekszik, hogy elõkészítse a talajt az egyházak nagyobb közeledésére és végül egységére Krisztus akaratának megfelelõen. Mindannyiunk emlékezetében még élénken él a román pátriárka, Teoctist és II. János Pál találkozása 1999-ben, Bukarestben, és visszhangzik az emberek kiáltása: „Unitate! Unitate” (Egység! Egység); de Krisztodulosz (Christodoulos) érsek és a pápa közötti találkozásé is 2001-ben, Athénban; ez utóbbi alkalommal a pápa elismerte a felelõsséget mindazért, amit a keresztesek a konstantinápolyi ortodox kereszténység ellen elkövettek; emlékezzünk végül az ukrajnai pápalátogatásra.

I. Visszapillantás Európa történelmére és kultúrájára

Jó, ha a harmadik évezred küszöbén rákérdezünk a szellemi nézõpontra és vezéreszmékre, melyek meghatározzák az embereket ma Európában. Ezt a kérdést mint Aachen katolikus püspöke teszem fel. Aachen az a város, amelybõl kiindulva Nagy Károly császár és korának európai vezetõi – Yorki Alkuin, Einhard, Metzi Ottó és mások – olyan eszméket fejlesztettek ki, amelyek 1000 évre meghatározták Európa politikáját és kultúráját: a keresztény Napnyugat, amelyben újra ötvözõdött a görög–római kulturális örökség, a keresztény hit és a germán életvitel. Mindamellett tudatában vagyok annak, hogy az „új Róma” – Bizánc-Konstantinápoly-Isztambul – történelme, kultúrája és szellemisége hasonló formáló erõrõl tanúskodtak.

Három nép- és nyelvcsoport, a latin, a germán és a szláv népek, és három felekezeti család, az ortodox, az evangélikus és a katolikus keresztények, valamint a reneszánsz, a humanizmus és a felvilágosodás nagy szellemi mozgalmai alakították Európának azt az arculatát, amely aztán nagy, sokszor meghatározó befolyást gyakorolt a Föld valamennyi kontinensén.

Hatalmasak azok a változások, amelyeken Európa a most lezárult században ment át. Két világháborút hagytunk magunk mögött, az elsõ 10 millió, a második 50 millió áldozatot követelt, nem beszélve azokról, akiket a háborúk megcsonkítva, lelkileg sérülten, magányosan és hontalanul hagytak hátra. Sok európai trón megingott és ledõlt. A demokratikus gondolat nehezen vert gyökeret az európaiak szívében a totalitárius kommunista és fasiszta diktatúrákon áthatolva. Hosszú volt a harc a munkásság jogaiért, és az út a Manchester-liberalizmusból a szociális piacgazdaságba [kiemelés a fordítótól]. Úgy tûnik, a gazdaság mai globalizációja a nemzeti gazdasági törvénykezéseket hatástalanítja; a technikai forradalom a médiában új, hatalmas kommunikációs lehetõségeket és uralmi eszközöket hoz létre. Európa népei a világ nagy részét gyarmatokként osztották fel maguk között. Az ipari forradalom következtében megerõsödött a Harmadik Világ országaiban a nyersanyagok és természeti kincsek kizsákmányolása és az ezzel járó szellemi magatartás, a kolonializmus. Az utóbbi két évszázad alatt a felszabadulási mozgalmak lassan lerázták Európa igáját, bár a gazdasági és kulturális gyarmatosítás továbbra is fennáll. Emancipációs törekvések különféle mozgalmai küzdenek a nõk, a gyermekek, a homoszexuálisok, a munkások, az etnikai kisebbségek jogaiért. A biogyógyászat és a géntechnológia új, nehéz etikai kérdéseket vetnek fel, amelyek tétje az emberi méltóság és az élethez való jog.

Két totalitárius ideológia, a nemzetiszocialista és a kommunista, hatalmas károkat okozott az emberek lelkében: megrontották gondolkodásukat és cselekvésüket. Aki vallás-, lelkiismereti és szólásszabadságot követelt, az Hitler koncentrációs táboraiban, illetve Sztálin és utódai gulágjában kötött ki. Hatmillió zsidó, köztük másfélmillió gyermek, lett a Soah áldozata a koncentrációs táborok, mindenekelõtt Auschwitz gázkamráiban és kemencéiben. A szocialista uralmi rendszerek, rendõri biztonsági szerveikkel és ateista ideológiájukkal, Kelet- és Délkelet-Európában erõszakrendszert állítottak fel, mely alatt nagyon sok ember végtelenül sokat szenvedett.^* A Fal leomlása 1989-ben Európa közepén ezt a rendszert békés forradalomban törte szét. De az emberek fejében és szívében még nem omlott le a fal. Több mint ötven év idegen uralom nem engedte meg, hogy megtanulják a szabadság helyes használatát, míg az úgynevezett nyugati szabadság pénzügyi és gazdasági cápái mohón kizsákmányolták Keletet. A nacionalista és részleges érdekek kegyetlen polgárháborúkat és végtelen szenvedést okoztak az egykori Szovjetunióban és Jugoszláviában.

Fáradságosan alakul az immár ötven esztendeje tartó kísérlet, hogy politikailag egységes Európát hozzunk létre: egy szoros uniót vagy a „hazák Európáját”. Maastricht, az euró, a kelet-európai országok integrálása sok nehézséget okoznak. A Keletrõl és Délrõl induló (nép)vándorlás és menekülési hullámok félelmeket keltenek éppúgy, mint a munkapiac és a szociális biztonság összeomlása.

A mobilitás, amelyet a modern ipari társadalom tagjaitól megkövetel, felbontotta a természetes szociális hálózatokat. A hatalom, a pénz és a szex iránti éhség sokaknál a belsõ üresség helyére lép. Az egyházak kötõereje ezért Európában egyre gyengül. Sokrétû az „értelem”-kínálat: a médiokrácia, a szekták, a New Age és mások. Kiválasztjuk saját „értelem”-kínálatunkat és saját vallási keverékünket. „Az Isten az, akit én akarok annak!”¹ – így alkotjuk meg Istent saját képmásunkra. Munkanélküliség és növekvõ szegénység, menekültek és vándorlók, kábítószerek és AIDS nyomorgatják Európát. A szolidaritás, az együttérzés felmondása és növekvõ individualizmus, az egyén kultusza, olyan magatartásformák, amelyek egy magányossá váló és önzõ társadalomról tanúskodnak. Mégis jelentkezik az éhség az „értelem” után, a szomjúság a szolidáris, együttértõ és megtapasztalt közösség iránt, amely Európa „hazátlan” (szó szerint házatlan) embereinek otthonosságot és hazát nyújt.

II. János Pál így fejezte ki aggodalmát 1986-ban (levél az Európai Püspökkari Konferenciák elnökének, 1986. I. 2.): „Európának új lelket és öntudatot kell adni.” Új lelket Európának? Szüksége van Európának arra, hogy új lélek adassék neki? Miért épp lélek? Miért nem gondolkozási készség, értelem, ratio? Úgy tûnik, a felvilágosodás racionalizmusa, amelyen Európa keresztülment, mégse hozta magával azt az ésszerû cselekvést és gondolkodást, amelyet az eszme atyái megálmodtak. Miért nem szív, több emberséggel, melegséggel, gyöngédséggel, érzelemmel egybekötve? Úgy tûnik, a romantikus és restauratív mozgalmak Európában sem hoztak magukkal általános gyógyító és egészséges fejlõdést. Ha lelket kívánunk Európának, akkor a „lélek” szerintem magába foglalja ugyan az értelmi és érzelmi képességeket, de inkább utal olyan képességre, amely megjelölhetõ, alapvetõ meggyõzõdések alapján kiindulva egységes gondolkodást és cselekvést tesz lehetõvé. A lelketlen ember halott, vagy olyan ember, aki hideg, számító, érzelmektõl mentesen követi és hajtja végre céljait, mit sem törõdve másokkal. Amint az „anima forma corporis” (a lélek a test formája) skolasztikus elv azt jelenti, hogy az emberben a lélek az élet alapelve és a test formálója, alakítója, úgy a lélek szükségessége Európa esetében azt jelzi, hogy Európa gazdasága, politikája és kultúrája nem létezhet életadó elv nélkül, amely átformálja Európa egész életét.

Milyen bölcselet, milyen világnézet vagy vallás, milyen szellem lenne képes Európában az emberek gondolkodását, érzelmeit és cselekvését alakítani? Mindenképp ide tartoznak az európai szellemtörténet olyan nagy emberi vívmányai, mint az emberi méltóság; az emberi jogok; az alapjogok és alapvetõ kötelességek; a vélemény- és lelkiismereti szabadság; a szociálisan elkötelezett szabad gazdasági és társadalmi rend; a hatalom megosztásának állampolitikai elve – amelybe a média is bevonandó –; az európai kulturális örökség védelme; a nyelvcsaládok és régiók önálló fejlõdése; a munka joga és minden ember részesedése a nyereségben; valamint a család és a személy számára egyaránt megfelelõ jövedelem. Mindezek lényeges gyökerét megtalálhatjuk a keresztény szociális tanításban. Ezek a személyiség, a szolidaritás, a szubszidiaritás és a közjó keresése.

Történelme miatt Európa nagy felelõsséggel tartozik a világnak. A feladat nem gazdasági és kulturális elszigetelõdés a Föld többi nemzetétõl, hanem a világ népeinek és nemzeteinek integráns fejlõdése, a föld anyagi és szellemi javainak megosztása és továbbadása. Az anyagi megosztás eszközei a technika és a fejlõdés, a szellemi megosztás eszköze a részesítés a demokráciában, az emberi jogokban és a szociális biztonságban.

Mindez azonban még nem érinti annak magját, amit „Európa lelkén” értünk. Ehhez mindenekelõtt a humanitás, az emberség tartozik. Az emberi (a humánum) azonban csak akkor õrizhetõ meg, ha létezik abszolút indokolása és lehorgonyzása. Századunk diktatúrái megmutatták, hogy a humánum ott és olyan mértékben vész el, ahol és amennyiben az istenség, Isten elismerése és tisztelete veszendõbe megy (Joshua Abraham Heschel)². Az emberi végsõ megalapozása csak olyan filozófiai és vallási hitben lehetséges, amely kötõdik a transzendenshez, Istenhez. Ernst Wolfgang Böckenförde német szövetségi alkotmánybíró egy alkalommal ezt mondta: „A világnézetileg semleges, szabad állam polgárai felelõsségébõl és erkölcsi kötõdésébõl él, és ezzel olyan elõfeltételekbõl, amelyeket maga sem megteremteni, sem biztosítani nem tud.” Ezért, úgy vélem, elengedhetetlenül szükségesek a keresztény hit, egyházak és vallások, ha azt akarjuk, hogy Európa megtalálja, illetve megújítsa lelkét.

II. Az ortodoxia hozzájárulása
az európai integrációs folyamathoz

Az európai kultúra a zsidó–keresztény örökségben gyökerezik, amely meghatározta nyelvét, irodalmát, képzõmûvészetét, jogrendjét és mindennapi magatartását. A keresztény örökség azonban elõször is görög jellegû. Bár Jézus maga zsidó volt és arámul beszélt, és a héber kultikus nyelvet használta, az Újszövetség írásait azonban a Földközi-tenger görög világnyelvén fogalmazták meg, amely egyúttal a Septuaginta, a legelterjedtebb bibliafordítás nyelve is volt. Ezenkívül a kereszténység elsõ közös zsinatjaira a kisázsiai görög kultúra térségében került sor, és a görög egyházatyák kiemelkedõ szerepet játszottak. Ez a görög örökség maradandóan beágyazódott az egész kereszténységbe, és minden különválás elõtt és után mint a keresztény hit közös alapját kell megértenünk és elfogadnunk. Ebbõl a szempontból csak sajnálhatjuk, hogy a klasszikus görög nyelv és kultúra az utóbbi évtizedekben szinte teljesen eltûnt az európai iskolák mûvelõdési terveibõl. Ne feledjük, hogy politikai életformánk, a demokrácia, Görögország városaiban alakult ki. Csak megjegyezni óhajtom, nem kifejteni: igen fontos a párbeszéd számára Európában, hogy a görög irodalom (így Arisztotelész írásai) spanyolországi muzulmán tudósok közvetítésével jutott el hozzánk.

Az ortodox lelkiség és szellem lényegét megélhetjük a bizánci liturgiában, megcsodálhatjuk a tiszteletre méltó és tisztelt ikonokban, és felismerhetjük az élõ szerzetességben. Itt megfigyelhetjük, hogy az ortodoxia erõsen liturgikus és spirituális célzatú, míg a szociális tevékenység, a szeretetszolgálat (diakónia) és az etikai párbeszéd a társadalommal a kommunista totalitarizmus miatt nem bontakozhatott úgy ki, amint azt szociális intézmények alapítása és szociális kezdeményezések a XIX. században remélni engedték. Az orosz ortodoxia dokumentuma a szociális kérdésrõl mutatja, hogy e téren a jövõben az ortodox egyházak részérõl jelentõs hozzászólásokra számíthatunk. Az ortodoxia, amely mindenekelõtt Kelet-Európában és a Közel-Keleten bontakozott ki, de Európa, Amerika és Ausztrália diaszpóraegyházaiban is a hit kötelékében éli az eucharisztikus egyháztant. Amióta Konstantin császár 330-ban a régi Bizáncot „második Rómaként” kiépítette, az Ökumenikus Patriarkátus mint „primus inter pares” tiszteletbeli elsõbbséget élvez a pátriárkák (Konstantinápoly, Alexandria, Antióchia, Jeruzsálem, Oroszország, Szerbia, Románia, Bulgária és Grúzia), az autokefál egyházak (Ciprus, Görögország, Lengyelország és Albánia) meg az autonóm egyházak (Csehország, Szlovákia, Finnország és Észtország) elõtt, mivel „a boldog Konstantinápoly legszentebb nagy egyháza, mindnyájunk anyja, minden más egyház feje” (Codex Justinianus I, 2, 24). Ezen Egyház Mega Nomikonja így szól: „Az egyházak ügyeit a konstantinápolyi trónus elé viszik, és döntésére bízzák, mivel az [Konstantinápoly] a kánon szerint ugyanazon jogokkal bír, mint a régi Róma.”

Hogy megértsük a mai ortodoxiát, értékelnünk kell azt a hosszú idõt, amíg a keresztesek járma alatt élt, korlátozták (csak módjával engedélyezett) liturgikus tevékenység végzésére, késõbb elnyomta a létezõ szocializmus ateista ideológiája és állami gyakorlata, ki volt téve – mivel „nemzetegyháznak” tûnt – a kommunista párt és az államhatalom nyomásának, amely eszközévé tette, és az állambiztonsági szervek felügyelete alá helyezte. Amikor 1989-ben a kommunista rendszerek összeomlottak, az emberek és egyházak megkapták a vallásszabadságot, de harcolniuk kellett és kell az egyházi javak visszaadásáért, a szükséges intézmények helyreállításáért és az egyházi személyzet költségeinek fedezéséért. A nyugati szabadosság sokkja a gazdaság, a szexuális magatartás terén és az elvilágiasodás jelei elhatárolásra és elõvigyázatra késztettek az uralkodó nyugati befolyással szemben. A felszabadított országok belsõ bizonytalanságai következtében az etnikai különbségekbõl származó ellentétek nacionalista polgárháborúkká fajultak. Az ortodoxián belül szakadár mozgalmak léptek fel, mindenekelõtt Ukrajnában, de Bulgáriában és a balti térségben is. Ebbõl a zavaros helyzetbõl fakadnak az uniatizmus és a prozelitizmus vádjai is a katolikus egyházzal és a protestáns misszionáriusokkal szemben, ahogy az ukrajnai pápalátogatás alkalmából felszínre került. Egy római katolikus–ortodox bizottság már 1993-ban megfogalmazott a libanoni Balamandban egy dokumentumot „Uniatizmus, egy meghaladott egyesülési módszer és a teljes közösség jelenlegi keresése” címen, amely elutasította az uniatizmust mint egységmodellt, és elítélt mindenfajta prozelitizmust, túlbuzgó térítést. A katolikus és ortodox egyházak egyértelmûen testvéregyháznak ismerik el egymást. „Ami a katolikus keleti (rítusú) egyházakat illeti, világos, hogy mint a katolikus közösség tagjainak joguk van létezni, és cselekedni úgy, ahogy a hívek lelki igényeinek megfelel.” (NE 3) Ezeket a katolikus keleti egyházakat be kell vonni a teológiai párbeszédre. Ez a dokumentum mindkét oldalon beleegyezést, de ellenkezést is váltott ki. Az ortodoxia szemszögébõl mindenekelõtt a katolikus egyház gyakorlatát kérdõjelezik meg és ítélik el. Itt a következõ években a katolikus fél részérõl tapintatos odafigyelésre és cselekvésre lesz szükség, ha azt akarjuk, hogy az ökumenikus párbeszéd újra beinduljon, és a haladás lehetséges legyen. Javaslom, hogy az ortodox és a katolikus vértanúk tanúságát jobban vegyük figyelembe, és tegyük kutatásunk tárgyává, mivel a vértanúk az egység útjára vezethetnek, amelyet Isten bölcsessége az õ szenvedésükön keresztül mutatni akar nekünk.

Az Ökuménikus Patriarkátus már 1920-ban egy „Krisztus valamennyi egyházához” intézett levélben – a Népszövetség megalakításának ürügyén – „hasznosnak és értékesnek ítélte a nyitott és élõ eszmecserét az egyházak között . . . az egyház egész teste javára”, és ennek megfelelõen konzultációkat javasolt és kért. 1948-ban, Amszterdamban az Egyházak Ökumenikus Tanácsának alakulásakor 20 ortodox képviselõ volt jelen. Jelenleg az ortodoxia kritikus vizsgálatnak veti alá közremûködését az ökumenikus tanácsban, mivel a protestáns tagegyházak száma erõsen megnõtt, a többségi döntések a hit kérdéseiben nem problémamentesek, és a társadalompolitikai és szociális kérdések összességükben az egyház egységének alapvetõ kérdését háttérbe szorítják. Az ökumenikus trón kezdeményezésére idõközben négy pánortodox konferenciára került sor, és három további zsinatot elõkészítõ pánortodox konferenciára, melyek célja az „ortodox egyházak szent és nagy zsinatjának” összehívása³.

Ami az ortodoxia és a katolikus egyház viszonyát illeti, I. Athénagorasz ökumenikus pátriárka és VI. Pál pápa találkozása 1964-ben Jeruzsálemben úttörõ tett volt. Még 1965. december 7-én semmisnek nyilvánították az 1054-es kölcsönös kiátkozást, mégpedig egyszerre a konstantinápolyi pátriárka templomában és a II. vatikáni zsinat utolsó nyilvános ülésén, és „az emlékezet tisztító erejének ajánlották”. Azóta gyakran került sor találkozásokra a „szeretet párbeszédében”, amely az „igazság párbeszédéhez” vezetett. Ez utóbbi teológiailag fontos és az Egyház egységét elõmozdító iratoknak adott életet: 1982-ben, Münchenben a „Az Egyház titka és az eucharisztia a Szentháromság titkának fényében” címen; 1987-ben, az olaszországi Bariban a „Hit, szentség és az Egyház egysége” címen; és 1987-ben pedig Valamóban a „Papság szentsége az Egyház szentségi struktúrájában, különös tekintettel az apostoli utódlás fontosságára Isten népének egysége és megszentelése érdekében”.

A „Zsinatiság és az Egyház tekintélye” témát 1990-ben Freisingben már nem tudták megtárgyalni, mivel az uniatizmus és prozelitizmus mindent uraló vádjai a beszélgetéseket megakasztották, és a balamandi dokumentum 1993-ban ugyan elméleti választ adott a kérdésre, de nem vezetett mindkét félt kielégítõ gyakorlatra.

Papandreou metropolita szerint: „Az ortodox egyház különösen közel áll a római katolikushoz”, és vele együtt bízom abban, hogy „a párbeszéd további eredményekhez vezet.”⁴

Az egyik legnehezebb kérdés az ortodoxia és a római katolikus egyház párbeszédében a péteri hivatal és ehhez fûzõdõen a tévedhetetlenség dogmája, illetve a jogi primátus (elsõbbség) kérdései. Létezik három nyilatkozat, amely e kérdésben engem bátorít:

1. Athenagorasz ökumenikus pátriárka VI. Pált köszöntve mondta a Phanarban Antióchiai Szent Ignácra utalva: „Minden várakozás ellenére közöttünk van Róma püspöke, aki tiszteletben elsõ közöttünk, akié a »szeretet elsõbbsége«”. (Vö. PG 5, 801) Ez a tiszteletbeli elsõbbség és a római püspök ezen elsõbbsége a szeretetben olyan elem, amely beleillik az ortodox teológia alapvetõ felfogásába.

2. Joseph Ratzinger bíboros megállapította, hogy „Rómának nem kell többet követelnie a primátus (elsõbbség) tanát illetõen, mint ami az elsõ évezredben megfogalmazódott és gyakorlat volt”⁵, majd egy késõbbi mûvében: „A régi egyház nem ismert ugyan semmiféle elsõbbségi gyakorlatot a római katolikus teológia 2. évezredi értelmezése szerint, de nagyon is ismerte az egyetemes egyház egységének olyan formáit, amelyeknek nem volt tüntetõ jellege, hanem alkotó elemei voltak az egyes egyházak egyháziságának . . . Ilyen megfontolásoknak nem kell a »római« egyoldalú igazolásához vezetniük. A hivatal egységének elvére utalnak, de kihívják a római katolikus teológia önbírálatát is, amelyben minden kétséget kizáróan fellelhetõk voltak a primátus teológiájában és gyakorlatában adódó téves fejlõdések; ezeket ugyanolyan éberen és elfogulatlanul kell felfedni, mint ahogy ezt Meyendorff tette a pusztán a helyi egyházra irányuló teológia és gyakorlat esetében.”⁶

3. II. János Pál pápa Ut unum sint kezdetû 1995-ös enciklikájában hangsúlyozza, hogy péteri hivatalát Krisztus akaratának megfelelõen mint az egység szolgálatát tekinti, és ebben a szellemben kívánja gyakorolni. Felhívja az egyházakat és más egyházi közösségek teológusait testvéri, türelmes párbeszédre vele, a pápával, arról, hogy hogyan értelmezhetõ, gyakorolható és alakítható az egyházak egységének péteri szolgálata kollegialitásban minden püspökkel, hogy valóban a szeretet szolgálata legyen az egység javára.⁷

Ez három sarokkõ az ökumenikus párbeszéd számára, amelyben emlékezni kellene a régi öt egyházi patriarkátus – Róma, Konstantinápoly, Alexandria, Antióchia és Jeruzsálem – pentarchátusára, természetesen úgy, hogy kifejlesszük az új patriarkátusok és a többi felekezet közösségei közremûködésének formáit.

Amit itt elmondtunk az ökumenikus párbeszédrõl a katolikus egyházzal, azt ki kellene egészíteni a protestáns, ókatolikus, keleti és anglikán egyházakkal folytatott párbeszéd bemutatásával. Mutatja, hogy az ortodoxia ténylegesen viseli az ökumenikus párbeszéd terhét, és nem veszíti szem elõl az egyházak egységének célját. Amennyiben az EU keleti bõvítésérõl döntés születik, nyilvánosan figyelembe kell majd venni az ortodox kereszténység ökumenikus erõfeszítéseit, mivel az ortodox egyházak híveik számára az európai egység fontos motivációhordozói, mely egység nem lesz hosszú életû, ha nem gyökerezik a keresztény hitben.

Az ortodox teológia azonban annyiban is fontos szerepet játszhat az európai szellemiségben, amennyiben az újkori filozófia Nyugaton a reneszánsz és a felvilágosodás révén a szubjektum felé fordulást hozott magával, amely az autonóm önmegvalósítás elvén keresztül olyan individualista antropológiát fejlesztett ki, amely lehetõvé tette a Manchester-liberalizmust, az iparosítást és a fasizmus, a nemzetiszocializmus és a kommunizmus ideológiáit. Az ortodox egyházak közremûködnek az európai társadalomban az értékekre vonatkozó közmegegyezés (konszenzus) létrehozásában, mely a keresztény hitben gyökerezik, és tõle kap ihletet. Káros lenne az európai integrációs folyamat számára, ha az ortodox egyházak és teológiák nem teljesíthetnék eredeti hozzájárulásukat, hisz a kelet- és délkelet-európai népek kultúráját és szellemét alapvetõen meghatározták, és a kölcsönös megértés Kelet és Nyugat-Európa között részvételük nélkül csonka maradna. Ezért remélem, hogy az ortodox egyházak és teológusok erõteljes impulzusokat adnak annak az Európának, amely bevonja Keletet és Délkeletet.⁸

Ha feltesszük a kérdést, „Mivel járulhatnak hozzá az ortodoxok Európához?” – most mint nyugat-európai beszélek –, akkor értelmi és érzelmi szinten meg kell értenünk, hogy az ortodox országok teljesen és maradéktalanul Európához tartoznak. Ha az osztrák pénzügyminiszter, Johannes Farnleitner kijelenti: „Európa ott ér véget, ahol az ortodox egyházak kezdõdnek”, akkor ez nem egy elszigetelt egyéni vélemény, hanem Samuel Huntington Harvard-szociológusra hivatkozik, akinek elképzeléseit a korábbi amerikai külügyminiszter, Henry Kissinger is osztja, és amelyek – úgy tûnik nekem – háttérül szolgálnak ahhoz a rettenetes pusztításhoz, amelyet az amerikaiak és a nyugat-európaiak Koszovóban véghezvittek, állítólag azért, hogy véget vessenek az „etnikai tisztogatásnak”, de reálpolitikai szemmel nézve azért is, hogy biztosítsák a nyugati ideológia befolyási övezetét, mindenesetre anélkül, hogy lenne elképzelésük arról, hogyan kellene ezen népeknek lehetõvé tenni a demokratikus élet felépítését.⁹

„Mivel járulhatnak hozzá az ortodoxok Európához?” – Az ortodoxia megteremtette eucharisztikus ekkleziológiája (egyháztana) révén^** az autokefál, illetve autonóm egyházak életét egymás között, amely teológiailag tükrözi az egységet a sokféleségben, és ami az európai népek kapcsolatára Keleten és Nyugaton példaképe lehetne a „communio – koinónia” (közösség) eszméjének, ti. példa a népek együttélésére ebben az egy Európában. Az ortodoxia hozzájárulhat ahhoz, hogy kialakítsuk a communio kultúráját, amely az emberi személyre épít, és feloldja a nyugati beszûkítést az individuumra, megenged regionális változatokat, és úgy értelmezi önmagát, mint értékes hozzájárulást az egészhez.

Az ortodoxia megtanulta a kommunista és ateista ideológia évtizedes elnyomása alatt, hogy ellenállásban élje túl azt. Európának olyan tapasztalatot közvetíthet, amely felmondja az egyoldalú beszûkülést a gazdasági célokra és a katonai fölényre, és materialista irányultságú nyugati civilizációnkban ragaszkodik olyan spirituális és szellemi értékekhez, mint a meditáció, a böjt, az ima és a misztikus tapasztalat.

Az ortodoxia hozománya az, hogy szükség van vallásra és világnézetre, hogy a társadalmak értelmes életet élhessenek. Templomok és istentiszteletek, értékek és jelek, ének és tömjénfüst, fény és építészet a világ szemében „értéktelenek”, valójában azonban értelmes életet jelentenek, amennyiben Isten istenségérõl tanúskodnak az egyházi közösségben dicsérettel, kéréssel és köszönettel a Világ elõtt és felé. Az ima megõrzése az aacheni dómban fontosabb az emberek számára, mint a sejtkutatás és a düsseldorfi repülõtér kiépítése.

Az ortodoxia kincse a nagy tapasztalat, amellyel rendelkezik az együttélésben az iszlámmal, amelyet Nyugat-Európának még fáradságosan kell megtanulnia. Az ortodoxia elkötelezte magát a Teremtés megõrzésére, és 1992. szeptember elsején, az ortodox újév kezdetén, felvette e napot az ortodox egyházi naptárba mint a környezet, a Teremtés és a Megváltás ünnepét, ami példamutató az ökológiai elkötelezettségre.¹⁰

Fel kell tennünk a kérdést: mit tehetünk, hogy Európát a jövõben ne a Napnyugattal és a nyugati kereszténységgel azonosítsák?

Keresnünk kell a találkozást az ortodox keresztényekkel Németországban. Idõközben hozzávetõleg egymillió ortodox keresztény él Németországban, akik a különféle ortodox egyházak tizennyolc püspöke alá tartoznak. Épp õk lehetnének a közvetítõk és a békítõk a nyugati és keleti lelkiség között Európában, õk építhetnék le az idegenkedést, õk akadályozhatnának meg félreértéseket, amelyek kulturális különbségekbõl adódnak, õk mozdíthatnák elõ a barátságot és az ökumenikus megértést.¹¹

Keresnünk kell a találkozást az ortodox keresztényekkel Kelet- és Délkelet-Európában, vagyis nemcsak Olaszországban, Franciaországban és Spanyolországban kellene töltenünk nyári szabadságunkat, hanem Kelet- és Délkelet-Európába kellene utaznunk, hogy saját tapasztalatot nyerjünk az ortodoxia örökségérõl, és tudatosítsuk a kulturális értékeket, amelyeket ezek az országok behozhatnának az Egyesült Európába. Számomra nagy szellemi és lelki nyereséget nyújtott tavaly a kétszeres utazás Isztambulba, ahol az ökumenikus pátriárka vendége lehettem, és meglátogathattam az örmény pátriárkát.

Egy napnyugati Európa csonka maradna. Csak az az Európa teljes, szép és életképes Európa, mely tüdejének mindkét szárnyával, a keleti és a nyugati kultúra szárnyaival lélegzik. Szerafim metropolita írja: „Európa növekedésének kovásza, hajtóereje a kereszténység volt.” Vele együtt csatlakozom Yves Congarhoz: „Európát a kereszténység hozta létre. A modern Európát nem lehet a kereszténység nélkül felépíteni.”¹²

Jegyzetek:

* És több tízmillió ember lett a bolsevizmus áldozata. (Szerk.)

¹ Ez a németben a náci vezér, Göring híres mondására utal : „Az zsidó, akit annak tartok!”

² Heschel, Joshua Abraham. Der Patient als Person. In: Heschel: Die ungesicherte Freiheit: Essays zur menschlichen Existenz. Neukirchen-Vluyn, 1985: 23.

³ Vö. Papandreou, Damaszkinosz. A Szent és Nagy Zsinat, in: Orthodoxes Forum 5 (1991), 297–318. valamint: A pánortodox zsinat elõkészítése, in: Dialog als Leitmotiv (Párbeszéd mint vezérfonal), Athén: 2000. 233–63.

⁴ Papandreou, Damaszkinosz. Ökuméne az európai egység folyamatában. In: Dialog als Leitmotiv, op.cit. 160–182, különösen 172–174. Különösen megható testvéri hangneme és a párbeszéd nehéz helyzete miatti levélváltása Ratzinger bíborossal, Communio 30 (2001), 282–296.

⁵ Ratzinger, Theologische Prinzipienlehre, München: 1982, 209.

⁶ Ratzinger, Ökumene und Politik. Einsiedeln: 1987, 77 (74–78).

⁷ Ut unum sint, Nr. 95, AAS 80 (1988), 714.

⁸ Vö. Oldemann, Johannes. Die Erweiterung der europäischen Union nach Osten – eine Herausforderung zur Integration des Ostens, in: Ost-West, Europäische Perpektiven 2 (2001), 53–61.

⁹ Vö. Szerafim, Janata metropolita. Europa und die Christen – eine orthodoxe Perspektive, In: Wende-Zeit: Wie Christen Europa verändern. 3. Internationaler Kongress Renovabis. Hrsg. Renovabis: München, 1999. 139–147.

** És persze erõteljes politikai tényezõk hatására. (Szerk.)

¹⁰ Vö. 1998-ban az ökológiai körutat a Fekete-tengeren és az Ökumenikus Patriarkátus további ökológiai szimpóziumait. Lásd: Hobson, Sarah és Lubcsenko, Jane. Revelation and the Environment. AD 95–1955, Szingapúr–New Jersey–London–Hong Kong, 1997.

¹¹ Vö. Mussinghof, Heinrich. Rückblick auf das 20. Jahrhundert aus katholischer Sicht. In: Kallis, Anastasios és Iris: Zeitenwende – Abschied vom Jahrhundert der Spaltungen, Münster, 2000. 37–70, különösen 59 ff.

¹² Szerafim Metropolita (id. mû) 140.