Mészáros István

HÁROM ZALAEGERSZEGI TANÉV
(1917–1919)

Zala vármegye székvárosában, Zalaegerszegen 1895–1902 között épült ki az állami gimnázium nyolc osztálya 10–18 éves fiúk számára. (1923-tól Deák Ferenc, 1950-tõl Zrínyi Miklós nevét viselte.) Az 1916/17-i tanévben összesen 324 tanulója volt; közülük 234 fiú volt katolikus vallású.1 A következõ tanévekben is hasonlóak voltak a létszámarányok. Mindegyik osztályban heti két órában kötelezõ volt a hittan-erkölcstan tantárgy oktatása-tanulása.

A szombathelyi egyházmegye püspöke 1917 elején a fiatal Pehm Józsefet, késõbbi nevén Mindszenty Józsefet nevezte ki a zalaegerszegi állami fiúgimnázium hittanárává. Alig volt 25 éves; elõzõleg másfél évet szolgált falusi káplánként. Ezalatt – 1916-ban – két kiadásban is megjelentette Az édesanya címû könyvét a budapesti Stephaneum Nyomda. 1917. február 1-tõl Zalaegerszegen ellátta heti 16 hittanóráját; vasárnaponként megtartotta a plébániatemplomban a diákmisét; elmondta szentbeszédét; vezette a tanulók Mária Kongregációját.

Nehéz idõk voltak ezek az iskola életében: az elsõ világháború tombolásának ártó hatásai átjárták a gimnázium belsõ világát. 1917 májusában 13 tizennyolc éven felüli gimnazista tett hadiérettségit, a következõ év végén 14. Õk bevonultak katonának. A tanárok közül öten teljesítettek katonai szolgálatot a fronton; akárcsak a diákok családjaiból is sokan. A város, az ország háborús közhangulata nem kedvezett a nyugodt, fegyelmezett, eredményes iskolai munkának, annál is inkább, mert a gimnázium épületének fele részében ekkor katonai kórház volt, telve háborús sebesültekkel.

1917. február elsõ napjaiban az új hittanár megismerhette a gimnázium III. osztályában tanuló Keresztury Dezsõt; a II. osztályban Czinder Jenõt, aki késõbb Kerkai Jenõ néven vált ismertté; a gimnázium tantestületének tagja volt ekkor Marton Boldizsár magyar–latin szakos tanár, aki évek múltán mint Marcell kármelita atya fejtett ki széleskörû lelkiségi tevékenységet.

* * *

A fiatal új hittanárról több helyen találhatók feljegyzések a gimnázium tanévvégi értesítõiben.

Az 1916/17-i értesítõ közölte a tanári kar névsorában; „Pehm József, szombathely-egyházmegyei áldozópap, a kath. ifjúság hitszónoka, a Mária Congregatio praesese [= vezetõje]. Tanította a r. kath. hittant heti 16 órában az iskolai év II. felében.”

Az õ idejében magas volt – 60 körül járt – a Mária-kongreganisták száma: különválasztva az alsó és a felsõ négy osztályos fiúkat, hetenként tartották összejöveteleiket; májusban nagyszabású díszgyûlést tartottak meghívott neves elõadókkal.

Az 1917/18-i tanévben, majd az 1918/19-i tanév elsõ felében hittanárunk más feladatot is vállalt: a IV. osztályban – tehát 13–14 éves fiúknak – õ tanította heti 6 órában a latin nyelv és irodalom tantárgyat, hadbavonult tanártársát helyettesítve. Ebben az osztályban a hittannal együtt heti 8 órát tanított; õ volt e tanulók osztályfõnöke is.

Érdemes e mozgalmas két esztendõ – 1917, 1918 – adatait továbbiakkal kiegészíteni Mindszenty emlékiratai nyomán2. Mint a gimnázium hittanára sok városi és vármegyei tisztviselõvel került kapcsolatba. „Barátaim kérésére vállaltam a [Zala] vármegyei hetilap szerkesztését, a hitelszövetkezeti igazgatósági tagságot és a megyéspüspök megbízásából tagja voltan a városi képviselõtestületnek.” Megszervezte és vezette diákjai édesanyáinak Mária Kongregációját.

1918. október 31-én az „õszirózsás” forradalom nyomán Budapesten a Károlyi-kormány vette át a hatalmat. Ekkor „a megyei hetilap szerkesztésétõl megváltam, de ugyanakkor megindítottam egy saját hetilapot, a Zalamegyei Ujságot, melynek elsõ száma 1918 karácsonyán jelent meg.” Ennek munkálataiban nagyobb diákjai is segédkeztek. „Az általam szerkesztett lapban bíráltuk a forradalmi túlkapásokat, és igyekeztünk felkészülni a tavaszra kilátásba helyezett új választásokra. Barátaim és a megyei papság felkérésére vállaltam a keresztény meggyõzõdésû nép választási harcának a vezetését a megyében.”

Ez 1919 elején történt; ifjú hittanárunk még nem volt 27 éves. „Nemcsak a sajtóban, de népgyûléseken, a városházán és a megyei gyûléseken is megindokoltam pártunk álláspontját.” Ez irányú tevékenysége mintegy másfél hónapon át tarthatott. „A Károlyi-párt hívei a mi tevékenységünk következtében igen megfogyatkoztak Zalaegerszegen és a megyében. Így a törvénytelenség és a terror eszközeit próbálták felhasználni ellenünk azok, akik a demokráciát és a szabad szervezkedés jogát hirdették úton-útfélen.”

A Károlyi-kormány Vas megyei kormánybiztosa 1919. február 9-én a zalaegerszegi hittanárt letartóztatta, s Szombathelyre internálta. A Tanácsköztársaság kikiáltásának napján, 1919. március 21-én a szombathelyi rendõrkapitányság fogdájába került, majd másfél hónap múlva, május 15-tõl szülõfalujában tartották házi õrizetben. Fogsága 1919. augusztus 1-én, a proletárdiktatúra bukásakor szûnt meg.

A gimnázium a Tanácsköztársaság idején nem jelentetett meg értesítõt; az 1919/20-i évkönyv adott visszatekintést e gyászos tanévre. Ebben többek között ez olvasható: „Dicséretére válik tanulóifjúságunknak, hogy a szovjet [= a magyar tanácsköztársaság] haza- és vallásellenes tanítása nála süket fülekre talált; növendékeink – pár tanuló kivételével – híven ragaszkodtak tovább is hazájukhoz, nemzetükhöz, és híven csüngtek vallásukon. Egyik tanulónk bátran kijelentette a mûvelõdési osztály elnöke elõtt, mikor szóbajött a vallásoktatás, hogy õk nem tágítanak hitüktõl, tanulni fogják azon  túl is a hittant; ezt nekik senki meg nem tilthatja.”

„Minthogy a forradalmi kormány Pehm József hittanárt letartóztatta, a hitoktatást innen kezdve a helybeli [plébániai] segédlelkészek végezték mindaddig, míg a diktatúra meg nem szüntette.”

„Pehm József kat. hittanár, ki a vörös uralom alatt fogságot szenvedett, itteni készséges, buzgó és eseménydús szolgálata után megvált intézetünktõl, hogy a kat. egyházközség egyhangúan megnyilvánult óhajára mint Zalaegerszeg városának plébánosa szélesebb hatáskörben fejtse ki buzgóságát és tehetségét.” Ez 1919 õszén történt. Pehm József ekkor még nem volt 28 éves. Aligha volt rá példa a 20. század magyar egyháztörténetében, hogy ilyen fiatalon egy megyeszékhely, az egyházmegye második legnagyobb települése plébánosává nevezzen ki valakit püspöke.

* * *

Zalaegerszeg város polgármestere 1914-tõl dr. Keresztury József ügyvéd volt. Fia, Keresztury Dezsõ (a késõbbi neves költõ, író, irodalomtörténész, vallás- és közoktatásügyi miniszter) a helyi gimnázium alsó osztályait végezte 1914 szeptemberétõl 1918 júniusáig.

Itt azonban a polgármester fia éppen nem rendes, példamutató magatartásával, szorgalmas és eredményes tanulásával tûnt ki; nem sok pedagógiai sikerélményt szerzett tanárainak. Ellenkezõleg. Ebben alighanem közrejátszott annak tudata, hogy õ a város elsõ emberének a fia, egy kétségtelenül elkényeztetett, szabadjára engedett úrigyerek; valamint az is, hogy szüleinek házasélete – éppen az õ III–IV. osztályos korában – zátonyra futott (anyja más férfivel tartott gyermekáldásban végzõdõ szoros kapcsolatot; emiatt a férj a városvezetés aprómunkájával foglalta el minden idejét; súlyos depressziós állapotban az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta, amelyet azután 1918 õszén végre is hajtott). A magas értelmi képességû, kellõ önállósággal (és zsebpénzzel) rendelkezõ, korán kamaszodó fiú otthonról kevés szülõi eligazítást kaphatott, s ezért sem tudott beilleszkedni a gimnáziumi tanulók hagyományosan megkívánt, szükséges közösségi rendjébe3.

Tanulmányi eredményei eleinte átlagosak voltak, majd romlottak: az I–II. osztályban legtöbb jegye kettes, III-ban kettes-hármas volt (ekkor a legjobb jegy az egyes, legrosszabb a négyes). Abba a IV. osztályba járt, ahol Pehm József volt a latintanár és az osztályfõnök. Ennek végén, 1918 júniusában az iskolai értesítõ nem tantárgyanként közölte a tanulói osztályzatokat, hanem a diákokat hat csoportba osztotta mindegyik osztályban, átlageredményeik alapján. Ekkor mintha valamit javított volna a 14 éves Keresztury fiú: a harmadik csoportba került (az elsõ volt a legjobb).

A IV. osztály befejeztével – az osztályfõnök tanácsára – a szülõk a budapesti Érseki Katolikus Fõgimnáziumba s a vele kapcsolatos Rákócziánum katolikus nevelõintézetbe íratták be. Az elõkelõ fõvárosi, budai intézménybe való felvételéhez az eléggé gyenge bizonyítványú fiú számára a hittanár-osztályfõnök ajánlása alighanem döntõ hatású volt. 1918 nyarán édesapjának ez volt róla a véleménye: a családból „legtöbb gondot Dezsõ fiam okozza: vad kamasznak indul, önfejû, nehezen kezelhetõ”4.

Az egykori „rossz tanulók” késõbb, felnõttkorukban – magukat igazolandó – általában úgy vélekednek: „rosszak” voltak a tanáraik. Keresztury is így látta. Közel 90-dik évéhez, 1993-ban közreadta visszaemlékezéseit. Ebben eléggé lekezelõen, nem sokra becsülve szólt a zalaegerszegi gimnázium egykor, nyolc évtizeddel korábban õt oktató tanárairól (kivéve Marton Boldizsárt). Jobb véleménye volt budai tanárairól: ezek nem egy vidéki sárba ragadt kisváros pedagógusai voltak. Érdekes, hogy a budai konviktus bentlakásos zárt világának hagyományos-konzervatív, közismerten igen kemény szigoráról egyetlen rossz szót sem szólt. Ez is érthetõ: a rákényszerített fegyelem következtében a 15–18 éves fiatalember már egyre inkább kellõ felelõsséggel fogta fel saját életét, s az érettségihez közeledve kitûnõ tanulóvá fejlõdött.

Hozzátehetjük: ebben áttételesen meghatározó szerepe volt zalaegerszegi hittanára ide irányító tanácsának, jóindulatú, neki jót akaró beajánlásának.

Említett emlékezéseiben azonban Keresztury csupán negatív vonásokat õrzött meg róla. „Igen fontos szerepet játszott felnõtt életemben is a gimnázium másik hitoktatója, Péhm József” – aki tehát 1917 februárjától három féléven át tanította, 1918 júniusáig; az 1917/18-i tanévben latintanára és osztályfõnöke is volt. „Bevonult tanárainkat egyre inkább azokkal a használható pedagógusokkal kellett helyettesíteni, akik, fölmentve a katonai szolgálattól, a gimnázium rendelkezésére álltak. Így lett negyedik osztályos koromban hittanárunkból latin tanárunk és osztályfõnökünk Péhm József. Inkább szigorú, mint jó tanár volt. Rendet tartott, de nem a szeretet, a tekintély, hanem a parancsuralom rendjét. Akkor éltem át viharos, rossz gyermekkoromat, a konferenciákról intõket és rovókat vittem haza szegény apám legnagyobb bánatára. Mikor [az osztályfõnök] átadta negyedikes év végi bizonyítványomat, azzal búcsúzott: »rád fog férni a szigorú Rákócziánum!«”5

Recenziójában Orosz László így kommentálta ezt az életrajzi tényt: „Rossz gyerek volt? Az eminensnek induló diák a kamaszkor viharaiban nem találta meg jobbik felét: intõket, rovókat vitt haza, csavargott, verekedett. Az iskolai tananyagnál jobban érdekelte az akkor az újság ingerével ható mozi meg a könyvek közt még nem válogató mohó olvasás.”6

Kovács Sándor Iván ezt fûzte hozzá: 1918 õszén a szétzilálódott Keresztury családtól „a Dezsõ fiú is messze került. Péhm osztályfõnök úr szerencsére a szigorú budai Rákócziánumba tanácsolta, ahol hamarosan eminenssé vált, végképp levetkõzve »strabancerségét«”7.

Keresztury Dezsõ azután felnõttkorában 20. századi magyar értelmiség egyik jellegzetes, népes csoportjának lett a tagja: „katolikus neveltetésû, de vallásilag közömbössé vált magyar értelmiségi” volt hosszú felnõtt életében mindvégig. Vagyis mûveltségének alapjait a hagyományos keresztény kultúra, keresztény etika értékei alkották, de a katolikus egyház közösségével nem tartott kapcsolatot, annak életében semmi formában nem vett részt.

Nem tudjuk, hogy Mindszenty és Keresztury a következõ évtizedekben találkozott-e egymással. Az 1945 utáni hazai események azonban újra kapcsolatba sodorták õket: egyikük hercegprímás, másikuk vallás- és közoktatásügyi miniszter lett. (Keresztury a baloldali népi írókat tömörítõ, a kommunistákkal rokonszenvezõ Nemzeti Parasztpárt tagjaként lett a kormány minisztere 1945. november 15-tõl 1947. március 14-ig.)

1945. november 29-én a Magyar Kurír jelentette: „A hercegprímás a kultuszminiszternél. Mindszenty József, Magyarország hercegprímása Zakar András titkár kíséretében 1945. november 28-án felkereste hivatalában Keresztúry Dezsõ vallás- és közoktatásügyi minisztert, hogy visszaadja a miniszternek a nála tett látogatást.” Hivatalbelépése után tehát Keresztury igen közeli idõpontban tiszteletét tette egykori tanáránál, amelyet az is hamarosan viszonzott.

Keresztury fél évszázad múlva így emlékezett vissza erre a találkozásra: „»Rossz gyerek volt, kedves Dezsõ!« – fogadott, amikor vallás- és közoktatásügyi miniszterként tisztelegni mentem hozzá, a hercegprímáshoz. »Remélem, megjavultam, Osztályfõnök Úr!« – feleltem, s mosolyogva folytattuk a beszélgetést.”8

Egészen biztos, hogy a zalaegerszegi polgármesterfiú sohasem ismerte osztályfõnöke édesapját, a távoli csehimindszenti egyszerû, falujából soha ki nem mozduló parasztembert. Alighanem Keresztury sajátos apakomplexusa fejezõdött ki abban a levélben, amelyre semmiféle protokollszabály nem kötelezte õt, mégis megírta 1946. február 9-én Mindszentynek:

„Szeretett jó Édes Atyjának halálhíre mélyen megrendített. A hálás fiú szívének fájdalmait emberi szavak vigaszával enyhíteni nem lehet. Ezért én is csak a jó Istent kérem, hogy adjon Eminenciádnak mélységes gyászában enyhülést.”9

„Édesatyám elhunyta alkalmából kifejezett együttérzõ részvétéért” Mindszenty február 14-én írt válaszában mondott köszönetet.10

Tanár és tanítvány érdekes találkozása lehetett 1946. június 2-án az Angolkisasszonyok szerzetesnõvéreinek budapesti Váci utcai intézetében. Az általuk vezetett Polgári Iskolai Tanárképzõ Fõiskola 50 éves fennállására emlékezve a hálaadó szentmisét a bíboros mutatta be, nagy beszédet mondott a keresztény nevelésrõl. Jelen volt és felszólalt Keresztury miniszter is.11

Sajátos virtuális találkozás létesült közöttük 1946–1947-ben. A második világháború után szervezett új iskolatípus, az általános iskola tantervét 1946. július 6-i dátummal adta közre Keresztury miniszter. Ez az állami fenntartású általános iskolák számára volt kötelezõ. 1868 óta a katolikus népiskolák számára – számuk jóval több volt, mint az államiaké – az egyházi tanügyi hatóság az államitól lényegesen különbözõ külön tantervet adott ki. Most is ez történt: 1947. február 28-i ülésén hagyta jóvá a püspöki kar a katolikus általános iskolák tantervét. Ez azonban – néhányszavas betoldás kivételével – mindenben megegyezett az állami tantervvel. Még Keresztury miniszter ottani részletes eligazító bevezetését is tartalmazta, benne például: „Különös súlyt vetek arra, hogy az általános iskola nevelõmunkáját a Magyar Köztársaság mélységes demokratikus és emberséges szelleme hassa át.” A kinyomtatott tantervkötet ajánlását – 1947. március 1-én – Mindszenty bíboros írta alá.12

Feltûnõ és elgondolkodtató lehet az a tény is, hogy Mindszenty nem nehezményezte a Keresztury által közreadott tantervben az állami általános iskola feladatmeghatározását. Abból ugyanis hiányzott az arra való utalás, hogy az állami általános iskolákban valláserkölcsi szellemben történjen az oktatás-nevelés. 1945 elõtt mindegyik hazai állami népiskolai (és középiskolai) tanterv ezt megkívánta, hiszen az állami iskolák tanulóinak zöme vallásos volt.

Keresztury szerint „az általános iskola feladata, hogy a tanulót egységes, alapvetõ, nemzeti mûveltséghez juttassa, mindenirányú továbbnevelésre és önmûvelõdésre képessé tegye, és közösségi életünk tudatos és erkölcsös tagjává nevelje”.13

(Az 1941-ben kiadott állami népiskolai tanterv feladatmeghatározása: „a gyermeket vallásos és erkölcsös állampolgárrá nevelje, illetõleg a nemzeti mûvelõdés szellemének megfelelõ általános és gyakorlati irányú alapmûveltséghez juttassa, és ezáltal az életben való helytállásra és további tanulmányokra képessé tegye.”14

A Mindszenty-féle 1947-i katolikus általános iskola feladatmeghatározása: „A katolikus általános iskola feladata, hogy a tanulót valláserkölcsös-hazafias lelkülethez, egységes, alapvetõ, nemzeti mûveltséghez juttassa, mindenirányú továbbnevelésre és önmûvelésre képessé tegye, és közösségi életünk tudatos és erkölcsös tagjává nevelje.”15


Szinte hivatalba lépése elsõ pillanatától kezdve nehéz helyzetbe került Keresztury, illetve kettejük kapcsolata. A baloldali politikai erõk – a kommunisták irányításával – folyamatosan támadták a katolikus iskolákat, a szerzetestanárokat, apácákat, népiskolai tanítókat, a legdrasztikusabb vádakkal illetve õket. A belügyi szervek, ávósok sorra helyezték el titokban a fegyvereket, lõszereket a katolikus iskolákban, hogy azután összeesküvéssel vádolhassák a tanárokat, diákokat. Mindszenty e rengeteg vád mindegyike ügyében következetesen szót emelt, követelve az igazság kiderítését. S ez a vallás- és közoktatásügyi minisztérium hatásköre és feladata volt. . .16

Mindszenty 1947. március 14-én Keresztury Dezsõnek – VKM-miniszterségérõl való lemondásának bejelentésére válaszolva – megköszönte „az Egyház érdekeit messzemenõen figyelembe vevõ” miniszteri tevékenységét.17 Útjaik ezután végképp szétváltak.

* * *

A diák Keresztury jól ismerhette az alatta levõ osztályba járó Czinder Jenõt, azaz a késõbbi Kerkai Jenõt, aki 1915 szeptemberében lett a zalaegerszegi állami fiúgimnázium I. osztályának tanulója. De aligha kerülhettek közel egymáshoz: a kerkaújfalui molnár fia – a szertelen magatartású, egyéni különútjait járó polgármester-fiúval ellentétben – minden tekintetben jó gyerek, kitûnõ tanuló volt. Osztályzatai mindvégig jelesek, s buzgó tagja volt az iskolai Mária Kongregáció alsós tanulók számára szervezett csoportjának. Negyedikes korában a „kiskongregáció” jegyzõje volt.

Pehm hittanár õt a II. osztály második félévében, a III. osztályban, majd a IV. osztály elsõ félévében tanította, tehát 11–14 éves korában.

Kerkai Jenõ – mint ismert – az 1930-as években a nagyhatású katolikus agrárifjúsági mozgalom, a KALOT megszervezõje és vezetõje volt. Egyik közeli KALOT-munkatársa, Farkas György felesége emlékezéseiben ezt is elmondta: „Emlékszem, hogy Jenõ Zalaegerszegen járt gimnáziumba, és ott Pehm prelátus, a késõbbi Mindszenty prímás úr volt a hitoktatója. Hogy ez melyik évben volt, azt nem tudom, azt viszont már Irén néni [= Kerkai Jenõ édesanyja] mesélte, hogy a fiatal hittanár és Czinder Jenõ között olyan jó volt a tanár–diák kapcsolat, hogy a barátság átterjedt a családra is.”18

Más foszlányok maradtak Kerkai Jenõ öccsének, Kerkai Györgynek emlékezetében. Õ 1917 februárjában – Pehm hittanár érkezésekor – elsõ osztályos gimnazista, tehát 10 éves volt, majd három féléven át kapta tõle a hittan-erkölcstan oktatást. „Õ katonás fegyelmet vezetett be a gyermekpasztorációba – emlékezett Kerkai György saját kisgyermekkorára. – A gyermekek nyelvén kevésbé értett, szuggesztív egyénisége inkább félelmet keltett. Hogy Jenõre mennyire hatott, arról nincs tudomásom. Azt hiszem, a harcos  kereszténység eszméjét hintette el a lelkében. . .”19

(Saját egykori félénk kisgyermeki lelkivilágát Kerkai György jól felidézi egy jelzõvel: a zalaegerszegi városplébános akkor a „rettegett Legát apátúr volt. . .”20)

A zalaegerszegi gimnázium felsõ osztályaiban tovább folytatódott Czinder Jenõ erkölcsi-lelki-szellemi fejlõdése: sokat sokféleképpen szerepelt a gimnázium, sõt a város kulturális életében. Természetesen kitûnõen érettségizett. A „vidéki poros kisváros” gimnáziumának tanárai õt képesek voltak felkészíteni a legmagasabb szintû hazai és külföldi tanulmányokra. . .

A felsõs gimnazista Czinder Jenõ annak idején nyilván tudomást szerzett arról, hogy hittanárát a kommunisták 1919 tavaszán letartóztatták, fogva tartották. Majd gyakran találkozhatott vele mint helyi plébánossal, egészen 1923 nyaráig, amikor az innsbrucki egyetemen folytatta tanulmányait. Jezsuita szerzetes lett, s a KALOT körüli szerepe közismert.

Mindszenty tájékozott volt az 1930-as évek végének nagy KALOT-sikereirõl. 1943 februárjában a Zalaegerszegen tartott KALOT-tanfolyam elõadássorozatát õ nyitotta meg. „Igen értékesnek tartotta – szól a beszámoló –, hogy a falusi ifjúságot a népfõiskolákon elõkészítik a közéleti szereplésre. A földreformról úgy nyilatkozott, hogy azt meg kell oldani, az igény már itt dörömböl az ajtókon. Tehát a legfontosabb feladatok közé tartozik, hogy a földhöz juttatandók kapjanak elõzetes kiképzést.”21

S hogy a KALOT háború utáni újjászületését a legnagyobb elismeréssel, megelégedéssel és boldogsággal fogadta, bizonyítja az a levél, amelyet – még mint veszprémi püspök – közvetlenül a háború után, 1945. augusztus 10-én írt Kerkai Jenõnek a KALOT fennállásának 10. évfordulója alkalmából. „Akár a taglétszámot, akár a helyi szervezetszámot, akár a munka sokaságát és mélyszántását tekintjük, nem volt hazánkban hozzá fogható ifjúsági mozgalom!” A magyar katolikus közösség „a régi büszkeséggel, példás együttérzéssel tekint a mozgalomra, és ennek szabadságát az új idõk komoly követelményének tekinti”.22

Kerkai Jenõ azután – a megváltozott politikai közegben – szoros baráti kapcsolatokat, sõt együttmûködést igyekezett kialakítani a hazai baloldali, kommunista vezetés alatt álló, harcosan materialista-ateista irányú, a proletárdiktatúra rejtett elõkészítésének segítését célul tûzõ MIOT ifjúsági szövetséggel. Megállapodásuk aláírását Mindszenty helytelenítette 1946. március 26-án kelt levelében: „A szövegen változtatást kellett volna eszközölni, és biztosítékot is kellett volna a vallásos nevelést illetõen szerezni.” A megállapodás aláírásával „a nem politikai KALOT-mozgalmat” átvitték „az ingoványos, erõsen szélsõséges napi politikai mezõnyre. Taktikai kényszerhelyzettel nem menthetõ a rohamozók ilyetén erõsítése és a katolikus egység súlyos megtörése.”23 Véleményét Mindszenty az Actio Catholica ifjúsági osztályának állásfoglalására alapozta.

A bíboros megjegyzését azonban a KALOT vezetõi nem vették figyelembe, sõt a kommunista irányítású diákszövetséggel, a MADISZ-szal új közös nyilatkozatot adtak ki. 1946. június 8-i dátummal írt Mindszenty újabb levelet Kerkaihoz: „Most újra közös megnyilatkozást írt alá a KALOT, mely kifejezetten világnézeti, erkölcsi kérdéseket is érint.” Ezért „a korábban adott pártfogásomat a KALOT-tól visszavonom”.24

Kerkai tragikuma: éppen azok, akikkel szoros baráti együttmûködést tervezett, a kommunisták a KALOT-ot egy hónap múlva, 1946 júliusában betiltották, s magát Kerkait 1949 februárjában letartóztatták. A börtönben szinte halálra gyötörték, s emberroncsként szabadulva néhány keserves év múlva meghalt.

Mindszenty ekkor a budapesti USA-követségen volt „félrabság”-ban. 1970. november 22-én ezt jegyezte fel magának: „P. Kerkai Jenõ S. J. 66-dik évében Pannonhalmán meghalt. 21 népfõiskolát állított. Kedves gimnáziumi tanítvány. Sokat raboskodott. . . Fájt egy ellentét. Õ hajolt a kommunista ifjúsággal való megegyezésre. Én persze nem engedhettem meg.”25

* * *

Nem csupán a gimnázium, de egész Zalaegerszeg szellemi-kulturális életének meghatározó személyisége volt Marton Boldizsár magyar–latin szakos tanár, aki 1914 szeptemberétõl egy évtizeden át oktatta-nevelte a megyeszékhely gimnáziumának tanulóifjúságát. Népszerû volt a diákok körében; tanulói, kollégái egyaránt tisztelték, szerették. 1916. december 18-án katonai szolgálatra hívták be, a szerbiai fronton fõhadnagyként szolgált. Két év múlva, 1919 elején tért haza. Súlyos háborús élményeit „Muzulmán sírokon” címû regényében dolgozta fel, amelyrõl Pehm plébános írt hosszú, elismerõ recenziót a Zalamegyei Ujság 1923. január 14-i számában.

Kerkai György idézett emlékirataiban írta, hogy nagy hatással volt testvérére „a háborúból hazatért Marton Boldizsár városszerte ünnepelt egyénisége, aki a magyar irodalom kultúráját vallásos elmélyedéssel egyesítette”.26 Keresztury Dezsõ szinte elragadtatással ír róla (jóllehet csupán kezdõ kisdiák korában, elsõs gimnazistaként tanította): „Legemlékezetesebb s rám legmélyebb hatást gyakorló tanáromként Marton Boldizsárra emlékszem, aki elsõ gimnazista koromban osztályfõnököm volt. Kiváló tanár: rajongtunk érte. Az õ keze alatt az eminensek [?] közé tartoztam; szüleim is igen szerették, egész életén át a család barátja maradt. Õt kértem (kértük) meg, hogy legyen bérmaapám. Nemcsak gyönyörû ajándékkal: egy ezüst íróeszköztárral fejezte ki szeretetét, hanem azzal is, hogy a háborúból visszatérve és Zalaegerszeg szellemi életének vezérévé nõve is megmaradt írásaim sugallójának, bírálójának, a megyei lapban megjelentetõjének. . . ”27

Vallási, hitbeli, lelkiségi hatást nem említ Keresztury; viszont Kerkai György rámutatott a szeretett magyartanár egy másik személyiségvonására is: „Marton ezekben az években [= az 1920-as évek elsõ felében] tért vissza gyermeki Mária-tiszteletéhez, amelynek késõbb mint karmelita spirituális, Marcell atya néven, országos propagátora lett.”28 1925 nyarán ugyanis Marton Boldizsár abbahagyta tanári mûködését. A zalaegerszegi gimnázium 1926/27-i tanévvégi értesítõje ezeket írta: „Marton Boldizsár r[endes] tanár, aki az 1925/26. tanévre – más pályára való elhelyezkedés céljából – illetmények nélküli szabadságra ment, tanári állásáról lemondott.” Ugyancsak az értesítõ tanúsága szerint a gimnázium könyvtára gyarapodott, mert „Marton Boldizsár intézetünk volt tanára” a következõ Ady-köteteket ajándékozta az iskolának: Rövid dalok egyrõl s másról; Az utolsó hajók; Új versek; Az Illés szekerén; Vér és arany; A menekülõ élet; Szeretném, ha szeretnének; Ki látott engem? A minden titkok versei; A magunk szerelme; A halottak élén; Így is történhetik. Tehát az összes Ady-kötetet megszerezte magának „az álmos poros vidék kisváros” gimnáziumának magyartanára! Még egy Babits-kötetét is odaadta: Levelek Irisz koszorújából.

A zalaegerszegi magyar-latin szakos gimnáziumi tanár 1925 nyarán belépett a kármelita szerzetesrendbe, neve ezután Marcell atya lett, Lelkiségi tevékenysége révén a következõ évtizedekben országos hírûvé vált.

Mindszenty veszprémi püspök 1944. szeptember 17-én a Zala megyei Kiskomárom faluban bérmált. Részlet szentbeszédébõl: „Megindultsággal és meghatottsággal jövök hozzátok. Családom õse a töröktõl felszabadító háborúban itt harcolt és szerzett nemességet. Zalaegerszegi plébánosi idõm egyik legszebb hitéleti virága volt a zalaegerszegi gimnázium kiváló tanára, tanártársam, majd alázatos kármelita szerzetes, aki a világ mindennemû javáról lemondott, itt látta meg a napvilágot, hogy azután végigharcolja az elsõ világháborút, majd mint áldozatos szerzetes, üdvözítse a saját lelkét, de üdvözítse Gyõrött, Budapesten és szerte az országban százak és ezrek lelkét. . .”29

Részlet P. Marcell 1947. március 29-én kelt, Mindszenty bíboroshoz írt levelébõl: „Az édes Szûzanyát nagyon kértem, és sûrûn kérem: vezesse és áldja meg Eminenciádat gyönyörûségesen komoly, vigasztaló és szédületesen szép történelmi munkájában. Végtelen hálát érzek azért, hogy drága Szûzanyánkat, egyetlen reményünket Gyõrött is, és mindenütt az egész országban, oly mély hatással kegyeskedik diadalra juttatni. Milyen igazi máriás gondolat volt a jövõ esztendõt a Boldogasszony Évévé tenni. . .”30

Marcell atya a szentség hírében halt meg, tisztelete halála után is élt rendjén belül s azon kívül is. Mindszenty bíboros 1973. május 30-án Bécsbõl levelet írt Rómába a sarutlan kármelta rend nagykáptalanjának: tanúsítja, hogy  „P. Marcell karmelita szerzetes szent életet élt”, és méltónak találja azt, hogy a nagykáptalan foglalkozzék boldoggáavatási ügyével.31 Majd 1973. november 10-én a vatikáni Szenttéavatási Kongregáció illetékeseinél érdeklõdött – mások mellett – Marton Marcell kármelita atya boldoggáavatási ügyének állásáról.32  Mindszenty 1975-ben bekövetkezett halála után azonban a kezdeményezés elakadt (de napjainkban ismét felújult).33

* * *

Még egy ekkori zalaegerszegi gimnazistáról érdemes megemlékezni. Mind Kereszturynál, mind Kerkainál néhány évvel idõsebb volt Litványi György. Õ 1911 szeptemberétõl kezdte itt tanulmányait, s a nyolc osztályt végigjárva a zûrzavaros 1918/19-i tanév végén érettségizett. Szegény sorsú tanuló volt, evangélikus vallású. Pehm hittanár ezért a gimnáziumban tanítási órán nyilván sohasem találkozhatott vele.

A budapesti USA-követségi „félrabság”-ból Rómába kiérkezett Mindszenty bíboros 1971 októberében levelet kapott Tokióból. A feladó: Jorge Esteban Lidoni jezsuita atya. S benne ezt olvashatta:

„1920. július 18-án a kedves zalaegerszegi templomban Eminenciás Uram engem, kit akkor Litványi Györgynek hívtak, az evangélikus felekezetbõl az Anyaszentegyház érdemtelen tagjává tetszett tenni. Azóta 51 év telt el, s közben beléptem a Jézus Társaságba. Isten után Eminenciádnak köszönhetem ezen új életet. 22 évig Kínában voltam misszionárius, utána Japánban vagyok a katolikus egyetemen már 23 éve. . .”

A bíboros válasza: „Kedves Gyurkám! Öröm ez a levél számomra. Emlékezem az idézett eseményekre. Istennek hála, hogy szerény eszköz lehettem szép életedben. Köszönöm imádságos megemlékezésedet. . . ”

* * *

Öt emberi sors érlelõdött e három tanévben Zalaegerszegen, öt – valamiképpen egymásba kapcsolódó sorsú – emberé. Mindszenty József, Keresztury Dezsõ, Kerkai Jenõ, Marton Boldizsár, Litványi György életsorsa ekkor, innen indult el.

Megkérdezhetjük azt, amit Thornton Wilder világhírû regényében – „Szent Lajos király hídja” – megfogalmazott: vajon miért éppen úgy alakult ezeknek az embereknek a sorsa, mint ahogyan alakult? „Véletlen volt ez, vagy isteni rendelés?” – kérdezi Kosztolányi a kötet magyar kiadásának elõszavában. S a regény fõhõse, Juniper atya már elsõ mondataiban felveti az alapvetõ kérdést: „Miért történt ez éppen ezzel az öttel ?”


* Az értesítõkbõl vett adatok forrását külön nem jelezzük: az évszámok alapján megtalálhatók: A zalaegerszegi magyar királyi állami fõgimnázium értesítõje.

2 Mindszenty József: Emlékirataim. Bp. 1989. 19–23.

3 Keresztury Dezsõ: Emlékezéseim. Bp. 1993., a gyermek- és ifjúkorra vonatkozó fejezetek.

4 Uo. 68.  – 5 Uo. 52.

6 Keresztury Dezsõrõl. Cikkek, kritikák. Szerk. Téglás János, Bp. 1994. 149.

7 Uo. 145. – 8 Keresztury i. m. 52.

9  Prímási Levéltár, Esztergom, Mindszenty-magánlevéltár, 17. doboz.

10 Mindszenty-leveleskönyv. Szerk. Mészáros István, Bp. 1997. 82. sz.

11 Magyar Kurír 1946. június 2.

12 Tanterv a katolikus általános iskolák számára. Kibocsátotta a bíboros hercegprímás. Bp. 1947.

13 Tanterv az általános iskola számára. Kiadta a magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter. Bp. 1946.

14 Tanterv a nyolcosztályos népiskola számára. Kiadta a m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter. Bp. 1941.

15 Ld. 11. sz. jegyzet.

16 Leveleskönyv 101. sz.; Körlevél 1948. aug. 16. Egyházam és hazám III. Bp. 1997. 118–122. – 17 Leveleskönyv 131. sz.

18 Kerkai Jenõ emlékezete. Bp. 1995. 63.

19 Uo. 22–23. – 20 Uo. 22. – 21 Leveleskönyv 5/b. sz. – 22 Uo. 19/a. , 21. sz. – 23 Uo. 86. sz. – 24 Uo. 102. sz.

25 Mindszenty József: Napi jegyzetek: Szerk. Csonka Emil. Vaduz, 1979.

26 Kerkai Jenõ emlékezete, 26. – 27 Keresztury i. m. 51.

28 Kerkai Jenõ emlékezete, 26.

29 Leveleskönyv 8/b. sz.

30 Prímási Levéltár, Esztergom, Mindszenty-magánlevéltár, 17. doboz.

31 Leveleskönyv 451/a. sz. – 32 Uo. 480. sz.

33 Vértanúink, hitvallóink (negyedévi értesítõ) 2001. június.








Hernádi Mária

  CARL GUSTAV JUNG: VÁLASZ JÓB KÖNYVÉRE

Bevezetés

Carl Gustav Jung ebben a kései mûvében az ószövetségi Jób könyve elemzésének segítségével ismerteti és foglalja össze vallással kapcsolatos nézeteit.* Hogy választása pszichológusként miért erre a könyvre esett, azt részben a szentírási rész tárgya magyarázza: az ártatlan ember szenvedésének ténye nyilvánvalóan izgalmas terület a lélektan számára. Jungot azonban – úgy tûnik – nemcsak lélektani, hanem erkölcstani szempontból is érdekli ez a téma. Az igazságtalanság ténye is foglalkoztatja, amelyet egy ártatlan ember szenvedett el. És hogy ki követte el vele ezt az igazságtalanságot? „. . . valahányszor Istenrõl beszélek, mindig arra a képre gondolok, amelyet az emberek róla képeznek-képzelnek maguknak”1 – szögezi le a pszichológus. Ennek fényében olvasandó Jung itt tárgyalt könyve, azaz a benne foglalt bírálat sem magára Istenre, hanem a Róla alkotott képre vonatkozik. Jób könyve esetében meghatározott mûfajú irodalmi alkotásról van szó, amely mint olyan sokféle értelmezést tesz lehetõvé. Jung mûve is egy értelmezés a sok közül – a század egyik legkiemelkedõbb pszichológusa szemszögébõl. „Amit én állítok, az nem hit, hanem tudás, nem magáról Istenrõl, hanem a lélek tényeirõl”2 – állapítja meg. Jung a szentírási könyv istenképét próbálja értelmezni, s éppen azért, mert értelmezésrõl van szó, a saját istenképe, istenfelfogása alapján dolgozik. Mivel pedig a pszichológus írása esszé, azaz nemcsak tudományos mû, hanem irodalmi alkotás is egyben, maga is többféleképpen értelmezhetõ. Az én szövegem is egy ezek közül: értelmezési kísérlet Carl Gustav Jung mûvéhez.

A szenvedés mibenlétére vonatkozó fejtegetések már az ókori Kelet más irodalmaiban is megjelennek, pl. a „Babiloni Jób”-ként, illetve „Sumér Jób”-ként emlegetett mezopotámiai szövegemlékekben.3 A szentírási Jób könyve alapvetõen abban különbözik ezektõl, s az teszi a maga nemében egyedivé, hogy a Jahvéba vetett hit fényében keresi a választ a szenvedés kérdésére. Szándékosan használtam a hit kifejezést, ugyanis ezt e momentumot – amelytõl Jung szerint a modern tudat „viszolyog”4 – nem lehet figyelmen kívül hagyni, amennyiben szentírási könyvet vizsgálunk.


Jung „határátlépése”

Bár a pszichológus többször is hangoztatja, hogy nem akarja átlépni az általa mûvelt tudomány illetékességi körét, sõt könyvének vége felé „teológiában járatlan embernek”5 nevezi magát, mégiscsak megalkot egy rendhagyó „teológiai” rendszert. A pszichológia hatáskörén való túllépés6 azonban – legyen ez tudatos vagy akaratlan – logikusan következik Jung vallásról alkotott véleményébõl. A pszichológusnak az a feltevése ugyanis, hogy az emberben élõ Istenkép csupán pszichikai tényezõ7, a transzcendens pedig azonos a tudatalattival8, magában foglalja azt a következtetést, hogy a teológiának, azaz az „Istenrõl való beszédnek” (vö. görög theologosz) mint önálló tudománynak nincs létjogosultsága, hanem csak úgy, mint a pszichológia részterületének. A Martin Buber által is említett határokat tehát annyiban lépi át Jung, amennyiben nem érzékeli ezeket határokként.

A Válasz Jób könyvére címû mûben a tudatalatti és az emberben élõ istenkép azonosságáról leírtakat – amelyekre az imént utaltam – cáfolni látszanak azonban a pszichológus más mûveiben található megállapítások: „Tapasztalati szakemberként – írja Jung egyik levelében – csak azokat a képeket ismerem, amelyek eredetileg a tudattalanból álltak elõ. Ezek az emberben képzõdnek az istenségrõl, vagy, jobban mondva, az istenség alkotja meg ezeket a tudattalanban.”9 (Kiemelés tõlem: H. M.) Egy másik könyvében ezt olvashatjuk: „Ez a mélymag (Selbst) soha, de soha nem áll Isten helyén, hanem talán az isteni kegyelem edénye.”10 Ezek alapján úgy tûnik, az istenkép Jungnál mégsem azonos a tudattalannal, hanem az utóbbi csak magában foglalja, tartalmazza az emberben élõ transzcendens irányultságot. A pszichológus errõl vallott felfogása, ha nem is ellentmondást, de nyelvhasználatbeli ingadozást mutat. Ez az ingadozás jelenik meg – egy mondaton belül – a következõ idézetben: „Ha feltételezzük, hogy Isten a lélek mélyét érinti és mozgatja, avagy éppenséggel õ a lélek mélye, akkor az archetípusok úgyszólván Isten munkaeszközei.”11 (Kiemelés tõlem: H. M.) A Válasz Jób könyvére címû mûben – úgy tûnik – az istenkép és a tudatalatti azonosságának gondolata az erõteljesebb, legalábbis a nyelvhasználat erre utal.

Az Istenrõl való beszéd mibenlétének problémái

„. . . most a pszichológus orvosé a szó, sokkal inkább, mint a teológusé, aki megragadt a maga régimódi, képies nyelvhasználatánál”12 (kiemelés tõlem: H. M.) – jegyzi meg Jung Válasz Jób könyvére címû mûvében.

Mivel Isten a keresztény felfogás szerint végtelenül más, mint az ember, és – anélkül, hogy megközelíthetetlenné, tõlünk idegenné válna – végtelenül felülmúlja emberi világunkat, a Róla való beszéd leghitelesebb eszköze valóban a kép. (Ahogy a mûvészet eszköze is az, hiszen ott is mindig valami mondhatatlannak a kifejezésére törekszünk.) A nyelv által megfoghatatlan, mondhatatlan valóságokról az ember vagy képekben beszél, vagy nem beszél (vö. Wittgenstein híres mondása13), vagy pedig tagadja az emberen kívüli (és nyelven kívüli) létezésük számunkra való megtapasztalhatóságát – ahogy Jung is tette. Ezzel azonban – hogy Martin Buber szóhasználatával éljünk – éppen ezeknek a valóságoknak a megszólíthatóságát, TE-voltát szünteti meg. Hiszen ha az ember a benne élõ istenképet szólítja meg, gyakorlatilag saját magával, tulajdon belsõ világával, valami vele azonossal folytat párbeszédet, anélkül, hogy az ÉN-bõl kilépne. Ezáltal pedig lemond arról, hogy a számára fontos valóság közelébe kerülhessen. Ahogy Buber mondja: „A tulajdonképpeni mással úgy találkozom, hogy lelkem kapcsolatba kerül vele, mint valamivel, amivel nem azonos, és amivé nem tud válni. Lelkem nem fogadja magába, és nem is tudja magába fogadni a mást, mindazonáltal ebben a leginkább valóságosnak nevezhetõ kapcsolatban mégiscsak megközelíti azt. (. . .) Tehát csak ha tudatára ébredek egy lény integrálhatatlan másságának, és lemondok arról, hogy bármiképpen is bekebelezzem vagy lelkem részévé tegyem azt, akkor válik valóban te-vé számomra. S ez éppúgy érvényes Istenre, mint az emberekre.”14

    Ez a „bekebelezésrõl való lemondás” a megalapozója mindenféle Istenrõl való, teológiai (képi!) beszédnek (és véleményem szerint a mûvészi nyelvnek is, vö. Pilinszky: „mozdulatlan elkötelezettség”!). Jungtól azonban – akit Buji Ferenc „ikonrombolónak” nevez az „ikontisztelõ” Buberrel szemben15 – távol áll, hogy lemondjon errõl, hiszen az õ véleménye szerint a bennünk élõ Isten már eleve része a lélek tudatalatti mûködésének, tehát a „bekebelezés” – elvi szinten – már megtörtént dolog. A pszichológus határozottan vallja a bennünk élõ Isten(kép) tapasztalhatóságát16, azt azonban tagadja, hogy a tõlünk függetlenül, rajtunk kívül létezõ Isten is tapasztalásunk tárgya lehetne. Ezzel viszont a közvetítõ (isten)képek nélküli én–te viszonyt kérdõjelezi meg Isten és ember között. Pedig az istenkép nem mindig közvetítõje az istentapasztalatnak, sõt az is elõfordul, hogy az utóbbi gyökeresen megváltoztatja a bennünk addig élõ képet – Jung maga is beszámol ilyen élményekrõl17.

A hit szerepe Jób könyvének értelmezésében

    A buberi „bekebelezésrõl való lemondás” a hit mibenlétét is megvilágítja. A hit célja nem a mindentudás és mindent értés (értésen itt csak az értelmi tevékenység eredményére gondolok), hanem a megmaradás a megszólítottal – Jób esetében Jahvéval – való szeretetközösségben. Miért törekszik Jób a Jahvéval való egységre, miért bízik benne? Az én értelmezésem szerint nem félelembõl, ahogyan Jung magyarázza, hanem mert tapasztalata van Jahvéról, méghozzá pozitív tapasztalata. Ebbõl fakad az a bizonyosság, amellyel Jób – átkelve az Istentõl való elhagyatottság poklain – felkiált: „Mert én tudom, hogy az én Megváltóm él. . .”18

Jung Istentõl való félelemként19 értelmezi az „istenfélelem” szókapcsolatot, amelyben pedig az „Istent féltés” jelentéstartalma ugyanúgy benne van, vagyis az Isten elvesztésétõl, a kapcsolat elvesztésétõl való félelem (is) értendõ rajta. Jób számára sem az õt sújtotta csapásokat a legnehezebb elviselni, hanem azt a tudatot, hogy Istene talán megfeledkezett róla, talán elhagyta õt. Az ettõl való félelem érzõdik Jézus keresztfán elhangzó kiáltásából is: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”20 Az Istentõl való elhagyatottság a súlypontja Jób és Krisztus szenvedésének is.

 Jób emberi szemmel nézi Istent, emberi kategóriák szerint gondolkodik róla, emberi mérték szerint logikusan és következetesen. Jogos a csalódása, panasza, perlekedése, jogos a szemrehányása, felháborodása és kétségbeesése. Ahogy jogosak modern védõbírájának vádjai is a bibliai könyv alapján számára megformálódó istenképrõl. Jób azonban képes – ha túllépni nem is, de – túllátni saját ok–okozati rendszerén. A Biblia a maga képi nyelvén véleményem szerint azt fogalmazza meg, hogy Jóbnak szenvedései mélypontjára kell eljutnia ahhoz, hogy az Isten-nélküliség poklában megtisztulva (nem bûneitõl, hanem a szemléletében) meglássa és felismerje Jahvét – azt a Jahvét, aki más, mint õ, aki nem mérhetõ emberi kategóriákkal, és akit õ életében soha nem ismerhet meg, nem foghat fel teljesen. Megpillantotta Jahvét úgy, mint rajta kívül álló Te-t, aki egy bizonyos szinten túl örök titok marad elõtte.

A bibliai Jób tehát tiszteli a vele szemben álló személyiség törvényeit akkor is, ha azok nem érthetõk számára, mert õ maga (mint ember) teljesen más törvények szerint „mûködik”. Mivel pedig személyiségnek, rajta kívül álló Te-nek tekinti Jahvét, el tudja fogadni, hogy Istene nem feltétlenül az õ (Jób) elvárásai szerint cselekszik. Az istenismeret egy magasabb szintjére jut el azáltal, hogy elismeri: Jahve nem érthetõ és nem is mérhetõ emberi kategóriákkal. Ez egyben annak a belátását is jelenti, hogy léteznek emberi értelmen túli kategóriák.

Jób választhatta volna a könnyebb utat: emberi okfejtés nyomán kimutathatta volna, hogy Jahve igazságtalan, kétszínû, megbízhatatlan és gonosz. Erkölcsileg elítélhette, megtagadhatta volna Istenét, és azon túl nem kellett volna tovább „törõdnie” vele. Õ azonban a nehezebb út mellett döntött: Jahvéról szerzett korábbi (pozitív) tapasztalatait nem felejtve felülemelkedett a saját gondolatrendszerén és kategóriáin, s ez (a saját hite) mentette meg az életét, és nyitott elõtte új távlatokat.

Egy tökéletesen kiszámítható automatában könnyebb hinni, mint egy személyiségben. Valójában nincs is szükség valódi hitre egy géppel szemben, amelyrõl tudjuk, hogy mindig úgy fog cselekedni, ahogy azt elvárjuk tõle. Egész más viszonyulást kell jelentenie egy olyan Valakivel való kapcsolatnak, aki egy másik létrendben létezik. A hit képességét azonban nemcsak egy ilyen jellegû, „speciális” viszony követeli meg, hanem minden komolyabb emberi kapcsolat is. A hit a másik emberben azt is célozza, hogy „megengedem” neki, hogy más legyen, mint én, és nem tárgyiasítom, nem szûkítem le a létezését valamilyen körülöttem betöltendõ szerepre. Elfogadom azt is, ha átmenetileg nem értem, miféle törvények mozgatják. Ezért van szükség az Istenbe vetett hitre is, és ezért nem elég, ha csak tudom, hogy Isten létezik. Természetesen a hit más és több egyszerû „elhivésnél”. Nem azt jelenti – ahogy Jung használja a szót –, hogy amit nem értek, azt kénytelen vagyok elhinni, hanem az Istenre való szeretõ ráhagyatkozásról, a benne való bizalomról van szó.

A „diagnózis”

Jahve – a Válasz Jób könyvére tanúsága szerint – egyáltalán nem az „elvárásoknak megfelelõen” cselekszik. Tettei nehezen, vagy egyáltalán nem értelmezhetõk emberi kategóriák alapján. Jung mégis megpróbálja a maga okfejtésével „leleplezni” ezt az istenképet.

Elõször is tudathasadást állapít meg: „(. . .) Jób (. . .) világosan látja, Isten önmagával ellentmondásban létezik. . .”21 Azután a hatalommániás zsarnok képét jeleníti meg, aki „. . .mértéktelen haragra tudott gerjedni az emberek (. . .) ellen, ha azok nem úgy viselkedtek, ahogyan õ kívánta és elvárta. . .22”, és akit – Dávid király zsoltárát átfogalmazva – felelõsségre is von: „Te, szedd már össze magad, hagyd ezt az értelmetlen tombolást. Mégiscsak nevetséges, ha ennyire felháborodsz bizonyos hajtásokon, melyek a te vétked nélkül nem burjánozhatnának ilyképp. Lehettél volna észnél már akkor elõbb is, és a kertecskéd ápolod, ugye, nem végül széttaposod.”23

Ezután következik a függõség leleplezése, annak kimutatása, hogy Jahve nem létezhetne az ember nélkül: „. . . e létnek ugyanis tudatos visszatükrözésre van szüksége, hogy ténylegesen egzisztáljon. A lét természetesen csak ott érvényes, ahol valakiben tudatosul. Ezért van szüksége az Alkotónak a tudatos emberre. . .”24 Mivel pedig Jahve végleges ellentmondásba keveredett önmagával Jób esete kapcsán („Jób nem egyéb, mint külsõ ürügye valami Istenen belüli összecsapásnak”25), az önmagával való kénytelen szembesülés által jellemfejlõdésen megy keresztül, megváltozik.26 Elhatározza, hogy emberré lesz, hogy így vezekeljen Jóbbal szemben elkövetett bûnéért: „Jahve kénytelen emberré lenni, mert az emberrel szemben követett el igazságtalanságot. Õ, aki az igazságosság védelmezõje, tudja: minden igazságtalanságért bûnhõdni kell, és a bölcsesség tudja, hogy felette is az erkölcsi törvény az úr. S mivel teremtménye megelõzte, neki magának is meg kell újulnia.”27

Jung „istenkép-történetében” tehát Jób könyvének egyenes folytatása Krisztus eljövetele. Ekkor azonban újabb tudathasadást mutat ki a megtestesült Isten(kép) személyén belül: „Jahve mintha nem ismerné saját fiának szándékait.”28 Krisztus „tudathasadásos rémtetteit” mutatja be Jung a Jelenések könyvének elemzésével is.29

Ezután következik a feloldás: egy külsõ személy, Sophia bevonása a „tudattalan természeti lény”30, Isten tevékenységébe. Sophia, akit késõbb – egy merész logikai csavarral – Máriával, Jézus édesanyjával azonosít Jung, tudatos lény, õ maga a bölcsesség, szinte a felettes én szerepét tölti be Jahve mellett, aki tudattalansága miatt – mint egy gyermek – nem vonható felelõsségre.

Jahve létrendjének leszállítása

A szerzõ tehát nem tekinti autonóm személyiségnek Jób istenképének szólítottját. Erre vallanak arra vonatkozó kételyei, hogy vajon rendelkezik-e egyáltalán öntudattal Jahve.31 Ezekbõl kiindulva pedig még egy szinttel „lejjebb szállítja” a Jahve-kép létrendjét: „A tudattalanság állati-természeti állapot. Miként a régi istenek mindegyikének, Jahvénak is megvan a maga állatszimbolikája. (. . .) Ez a szimbolika magyarázza Jahve – emberi szempontból tekintve – elviselhetetlen magatartását. Nevezetesen: ez valami elsõdleg tudattalan lény viselkedése. . .”32

A Jelenések könyve Isten-látomásának elemzésével Jung még egy lépéssel tovább megy: azt sugallja (a metaforikus képeket a költõi nyelvbõl kiragadva és szó szerint véve), hogy Jahve talán még csak élõlénynek sem tekinthetõ, csupán valamiféle szervetlen anyagnak, öntudatlan, szellem nélküli erõnek.33

Az ember(kép) elárvulása

 A Jung által bemutatott istenképnek nyilvánvalóan magasan fölébe állítható az emberkép, mint a „tudatalattinak” a „felettes én”. S Jung szerint a tudatos embernek szinte kötelessége is fellázadni az (ön)tudat(ta)lan erõ, „isten” ellen, és azt kordában tartani, azaz saját céljainak megfelelõen használni és irányítani, mint tudatalattink erõit vagy az anyagot.

Jung több helyen utal rá, hogy Jahve azzal, hogy felhívta az ember figyelmét a bûn lehetõségére, saját maga kergette a bûnbe teremtményét.34 Tehát a pszichológus a bûnalkalom megismerése után szükségszerûnek tekinti a bûnbeesést (a bûn ismerete következményének tekinti a bûn elkövetését), azzal az eshetõséggel egyáltalán nem számolva, hogy az ember ellent is mondhat a kísértésnek. Pedig erre is temérdek példa van a Bibliában, hogy ne menjünk túl messze: Jób is visszautasította az Isten-tagadás kísértését, és hûséges maradt.

Jahvénak a Válasz Jób könyvére tanulsága szerint kötelessége volna minden olyan lehetõséget elzárnia az ember elõl, amely eltávolíthatja tõle, Jahvétól. Ezzel nem mást, mint a választás szabadságát kellene megvonnia az embertõl. De hogy férne ez össze az emberi szabadsággal, méltósággal?

Jahve teremtménye iránti szeretetével pedig még kevésbé férhet össze, hiszen Jób istene a Biblia tanúsága szerint gyermekeként szereti és becsüli saját képére formált teremtményét. Ha Isten valóban megfelelne, vagy meg akarna felelni az istenképpel szemben támasztott (emberi) elvárásoknak, akkor az ember saját maga kiszolgáltatottjává, saját korlátoltságának áldozatává válna.

Záró megjegyzések

Jób könyvének jungi értelmezése mögött a pszichológus istenfelfogásának, „teológiájának” az a sajátos tétele áll, miszerint Isten egyszerre jó is és rossz is, pontosabban fogalmazva: a bennünk élõ Istent egyszerre tapasztaljuk meg úgy, mint jót, és úgy, mint rosszat. „Minthogy a világban végtelen sok rossz van, s mivel a rossz a jónak elengedhetetlen ellenpárja a jó-rossz antitézisében – vélekedik a szerzõ –, annak feltételezése, hogy Isten csak jó, önkéntelenül beszûkítené az istenfogalmat, a rosszat pedig megfosztaná valós lététõl. Ha Isten csak jó, akkor minden jó. Sehol nem volna árnyék. A gonosz nem létezne, sõt jó volna az ember, nem is tudna semmi rosszat tenni. Ez megint egy olyan paradoxon, amelyet a pszichológiának föl kell számolnia javunkra.”35 Jungnak errõl a meglátásáról gondolkodva megintcsak a szabad akarat téziséhez jutunk. A keresztény felfogás szerint az ember, amikor jó és rossz között választ, nem Isten két pólusa, létmódja között, hanem Isten és valami tõle különbözõ, a Rossz között választ. Nem lehet Istent és a rosszat egyszerre választani, ahogy ezt Ádám és Éva története a maga szimbolikus nyelvén a Teremtés könyvében elbeszéli. Bár Isten a rosszat is felülmúlja, nem foglalja magába azt. Hatalma van a gonosz fölött, de teremtményének, az embernek is hatalmat adott a választásra a gonosz és Õközötte. Irántunk való szeretetébõl – nem élve hatalmával – megengedi még annak megtörténését is, hogy elutasítsuk Õt.

A keresztény hagyomány és a jungi felfogás között léteznek tehát áthidalhatatlan szakadékok, mégis – ezzel együtt – azt gondolom, hogy Jung tapasztalat- és gondolatrendszere felbecsülhetetlenül fontos meglátásokkal gazdagítja ezt a hagyományt. Különbözõ írásaiban folyamatosan figyelmeztetett az istenélmény központi szerepére és jelentõségére az egyén életében. Mint orvos mindent a gyógyítás szent céljának szemszögébõl vizsgál. A hivatalos egyházzal való meghasonlása is többek között talán annak köszönhetõ, hogy a vallás céljának is a gyógyítást tekintette36, nem fogadva el, hogy a vallás célja az Isten-keresés, és a gyógyulás „csak” ennek kegyelemszerû velejárója. A tevékeny emberszeretet azonban Isten felé vezetõ út még egy vallásos meggyõzõdés nélküli embernél is, nemhogy Jung esetében, aki köztudottan hívõnek vallotta magát.




Carl-Gustav Jung (1875–1961) életútját megvilágítják önéletrajza, levelei és a róla szóló tanúságtételek. A svájci Kesswil és Laufen helységekben paraszti környezetben töltötte gyermekkorát: „ez Isten rendezett világa volt, titokzatos értelemmel teljes.” Orvosi egyetemet végzett Bázelben (1895–1900), majd pszichiátriai gyakorlatot folytatott Zürichben: „megérteni: ez egyedüli szenvedélyem; de rendelkezem az orvos ösztönével is: segíteni akarom az embereket.” 1907-ben találkozik Freuddal: „tizenhárom óra hosszat társalogtunk szinte megszakítás nélkül.” 1913-ban szakít vele: „végül elhatároztam, hogy írni fogok; ez a Freuddal való barátságba került nekem.” További állomások: A tudattalannal való konfrontálódás („csak nagy erõfeszítések árán sikerült kijutnom a labirintusból”); mûvének kibontakozása („életemet áthatotta, átszõtte, egyesítette mûvem, amely egy célra irányult: behatolni a személyiség misztériumába”); megújulása az utazások révén (Itália, Észak-Afrika, Kenya, Uganda, India); a Zürichi-tó melletti otthon alkotó „mûhelye”; a szeretet és a halál misztériumának kutatása („sohasem sikerült érvényes választ adni e misztériumra; mint Jób, én is kénytelen voltam számra tenni kezem”).

Jung analitikus pszichológiája megvilágítja a mítoszokra jellemzõ képletes megismerést, a szimbólumok konkrét funkciójához és a nagy vallások sikeréhez kapcsolva e megismeréstípust. A mítosz szó szüleménye, egy ember és egy hagyomány útkeresztezõdésének sajátságos terméke, hasonló a hitvalláshoz; feltárja a „kollektív tudattalan” mély rétegét. Jung szerint ez az „archetípusok” õsi ösztönös indításának köszönhetõ, amelyek az emberi tapasztalat legõsibb éjszakáját szórják be csillagokkal: õsibb ez, mint a személyes tudattalan erõi és formái. A személyiség önfejlõdését, az individualizáció folyamatát segíti a mítosz, amelynek szimbolikus logikája átalakulhat szabadsággá, ami hasznos a kozmikus egyensúlyhoz. Jung mindezt felhasználta a vallások értelmezésénél.

Még életében a legtöbb teológus ellene volt Jung mûvének, fõleg „Válasz Jób könyvére” c. írását bírálták, joggal.

Jung egyik kiváló ismerõje, Raymond Hostie könyve (Du Mythe à la Religion, Desclée, Párizs 1955) utolsó részében (195–203) elemzi a Válasz Jób könyvére (Antwort auf Hiob) Isten-képét, hangsúlyozva, hogy ez a könyv mintegy Jung vallási felfogásának összefoglalása. Rávilágít arra, hogy Jób elképzelése Jahvérõl egyoldalú: egy despota mindenhatóságáról van szó. Majd más ószövetségi könyveket idézve megmutatja Isten „emberibb” arcát, bölcsességét, mindentudását, igazságosságát. Végül pedig az emberré lett Isten-Fia, a Szûztõl született Krisztus, aki magára veszi Jób sorsát, valósítja meg az igazi „bölcsességet” és a megváltást. A protestáns Jung, a terapeuta pácienseitõl vett át bizonyos szempontokat a katolikus dogmatikából, és azokat sajátos módon építette be rendszerébe. (Pl. Mária mennybevételének 1950-es dogmáját a legfontosabb vallási eseménynek tartotta a reformáció óta.) Raymond Hostie rávilágít arra, hogy Jung teóriája és annak gyakorlati alkalmazása között ellentmondás van. Ez onnan magyarázható, hogy mivel nemcsak elméleti tudós, hanem mint terapeuta segíteni akarja az embereket, Jób kérdésére a mai ember szempontjából keresi a választ. Õ, aki a XIX. század végi materializmus és racionalizmus szellemében kapta képzését, ellene fordul e szellemiségnek, amely annyi pusztítást okozott páciensei lelkében. Megtapasztalta azt, hogy a vallásos hitnek gyógyító ereje van, ezért a pszichológus egyre inkább a vallási kérdések felé fordult, és – mintegy szándéka ellenére – filozófiai és teológiai kérdéseket is feszegetett, túllépve a pszichológia területét, és mintegy elméletének ellentmondva.

Az 1959-es híres BBC-interjúban, amikor azt kérdezték tõle, hisz-e Istenben, ezt válaszolta: „Nem hiszek, tudom” (ti., hogy van). Ugyanabban az idõszakban ezt írta: „Nincs szükségem arra, hogy higgyek Istenben, mert tudom.”

(Szabó Ferenc jegyzete)

Felhasznált irodalom:

Jung, Carl Gustav: Válasz Jób könyvére, Akadémiai Kiadó, Budapest 1992. (Hermész Könyvek sorozat.) Fordította Tandori Dezsõ.

Jung, Carl Gustav: „Vallás és pszichológia”, ford. Buji Ferenc, in Mûhely 1999/2, 43–45. o.

Buber, Martin: „Vallás és modern gondolkodás”, ford. Buji Ferenc, in Mûhely 1999/2. 38–42. o.

Buber, Martin: „Válasz Carl Gustav Jungnak”, ford. Buji Ferenc, in Mûhely 1999/2. 46–47. o.

Buji Ferenc: „A hívõ és a gnosztikus” (hozzászólás Martin Buber és Carl Gustav Jung vitájához), in Mûhely, 1992/2. 47–58.

Biblia, Szent István Társulat, Budapest 1982.

Rózsa Huba: Ószövetségi bevezetõ, Budapest 1993.

C. G. Jung: Gondolatok a vallásról és a kereszténységrõl, Kossuth Kiadó, 1996. Fordította Bodrog Miklós.

Jegyzetek:

* A tanulmány végén szerkesztõségi megjegyzés olvasható.

1 Jung, Carl Gustav: Briefe, III. kötet 118. o., id.: Jung Carl Gustav: Gondolatok a vallásról és a kereszténységrõl, 36. o.

2 Jung, Carl Gustav: Briefe. III. kötet 105. o. id.: Jung Carl Gustav: Gondolatok. . . 14. o.

3 Rózsa Huba: Ószövetségi bevezetõ 216. o.

4 Jung, Carl Gustav: Seelenprobleme der Gegenwart. Zürich, 1931, 417. o., id.: Buber, Martin: Vallás és modern gondolkodás ford. Buji Ferenc, Mûhely 1999/2 39. o.

5 Jung, Carl Gustav: Válasz Jób könyvére 110. o.

6 Ugyanezt állapítja meg Jung vallással kapcsolatos nézeteit bírálva Martin Buber i. m. 38. oldalán.

7 Jung, Carl Gustav i. m. 121. o.

8 I. m. 8. o.

9 Jung, Carl Gustav: Briefe I. kötet 252. o., in: i. m. 15. o.

10 Jung, Carl Gustav: Grundwerk 9. kötet 117–118. o.

11 Das Carl Gustav Jung Lesebuch, ausgewalt von Franz Alt, 347. o. id: Jung Carl Gustav: Gondolatok a vallásról és a kereszténységrõl 35. o.

12 Jung, Carl Gustav: Válasz Jób könyvére 111. o.

13 „Amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”

14 Buber, Martin i. m. 41. o.

15 Buji Ferenc:  A hívõ és a gnosztikus, Mûhely 1999/2 49. o.

16 Jung, Carl Gustav: Grundwerk 8. kötet 359–360. o. id.: Jung, Carl Gustav: Gondolatok. . . 23. o.

17 Jung, Carl Gustav: Briefe. III. kötet 274. o. id. Jung, Carl Gustav: Gondolatok. . . 17. o.

18 Jób 19,25

19 Jung, Carl Gustav: i.m. 100. o.

20 Márk 15,34.

21 I. m. 17. o. – 22 I. m. 18. o. – 23 I. m. 19. o. – 24 I. m. 21. o.

25 I. m. 27. o. – 26 I. m. 41. o. – 27 I. m. 57. o. – 28 I. m. 54. o.

29 I. m. 93. o. – 30 I. m. 34. o. – 31 I. m. 60. o., 88. o., 118. o.

32 I. m. 32. o. – 33 I. m. 92. o. – 34 I. m. 23. o.

35 Jung, Carl Gustav: Briefe III. kötet, 270. o. id.: Jung, Carl Gustav: Gondolatok. . . 17–18. o.

36A vallások lélekgyógyító rendszerek a szó legsajátabb értelmében s a legnagyobb mértékben.” – Jung, Carl Gustav: Grundwerk 10. kötet 197. o. id.: Jung, Carl Gustav: Gondolatok. . .