EURÓPA


  Tomka Miklós

AZ EURÓPAI ÉRTÉKREND
ÉS IDENTITÁS VÁLTOZÁSAI

1993 nyarán Samuel P. Huntington politikai röpiratot tett közzé a nemzetközi függõségek és meghatározottságok alakulásáról1. A tanulmány hamarosan az évszázad legtöbbet vitatott írásává vált. Lehet, hogy hatásáért részben sarkos, túlzó megfogalmazásai a felelõsek. Bizonyos viszont, hogy a cikk új gondolatokat vitt a világpolitikai gondolkodásba. Huntington 1993-ban az iszlám hagyomány és a nyugati világ közötti összeütközést jósolta. Volt, aki ezt képtelenségnek vagy éppen mesterséges ellenséggyártásnak minõsítette. Aztán jött 2001. szeptember 11-e, ami akár ebben a vitában elhangzó érvnek is tekinthetõ. A cikk egészéhez, majd a könyvnyi tanulmányhoz mérve azonban az iszlámmal való konfliktus Huntington gondolkodásában alig több, mint szemléltetõ példa. Az amerikai tudós megközelítésmódja sokkal általánosabb2.

A világ korábbi nemzeti-politikai struktúráit a globalizáció felszámolja. Helyükbe a gazdaság, a multik, a média és a nemzetközi intézmények mindent átfogó világa lép. Ezek nem ismernek határokat. Mindent egy kaptafára húznak. Helyi sajátosságokkal nem törõdnek. Nemzetektõl független érdekeket és McDonald’s meg Coca-Cola kultúrát3 képviselnek. Valóban nyomtalanul megszûnnek a korábbi különbözõségek? Tényleg zavaros, tagolatlan szecskává válik a világ? Elképzelhetõ, hogy mindaz, ami mai nemzeti, vallási, kulturális identitásunkat jelenti, hamarosan a múltba tûnik?

Huntington kérdésében kimondatlan állítás szerepel. Az, hogy ma léteznek jellegzetes etnikai, regionális, felekezeti és egyéb különbözõségek. Ezt a meggyõzõdést folytatja az idézett könyv fõ tétele, ami szerint ezek a különbségek, vagy legalábbis közülük a legfontosabbak idõtállóak, a belátható jövõben is meg fognak maradni. S hogy mely különbségek a „fontosak”? Ezt fejti ki a tanulmány. Szerinte történelme során, a világ különféle tájain, az emberiség egymástól eltérõ, sajátos kultúrákat teremtett. Az egyes civilizációk jellegzetes, a többiektõl eltérõ módon gondolkodnak életrõl és halálról, az evilági és a túlvilági dolgokról. Rájuk jellemzõen határozzák meg és szabályozzák az emberrõl való felfogást, az emberek közötti viszonyokat, a munka és a munkátlanság, a pihenés és a szórakozás értékét. Mást gondolnak arról, hogy mi az élet értelme, és hogy hogyan jó élni. Ennek megfelelõen különbözõ társadalmi normák betartatására törekszenek. Az egy-egy kultúra lényegét jelentõ, történelmileg kialakult szokásrendek és magatartási minták maradandóak – állítja Huntington. S az egymás mellett létrejött különféle civilizációk világméretû mozaikot alkotnak, amivel a jövõben is számolni kell, s ami magyarázatot ad például arra, hogy miért sikeresek Dél-Kelet-Ázsia „kistigris” államai, és miért nem képesek felzárkózni a mellettük fekvõ egyéb országok. Ugyanezek a történelmi berögzõdések Európán belül is fontos szerepet játszanak, például abban, hogy miért mások a reflexek, az életformák, a városképek a katolikus-protestáns múltú Nyugat- és Közép-Európában és az ortodox hagyományú Kelet-Európában.

A régiónként váltakozó jellegzetességeknek számos oka van. Közöttük egyaránt fontosak a gazdasági-politikai tényezõk és a társadalmi-kulturális rendszernek a történelem során kialakult differenciálódása. A sokféleség ellenére mindenütt igaz viszont, hogy az évszázadok-évezredek során kialakított világértelmezést, kultúrát és társadalmi rendet az egyes civilizációk nem az ember által „csinált”, pusztán földi elrendezésként kezelték, hanem kapcsolatba hozták Istennel és a természetfeletti valósággal. Sõt abból merítették a végsõ megerõsítést. Ennek megfelelõen a civilizációk sajátosságai visszatükrözõdnek a (világ-)vallásokban. Ez a – Huntington szerint nyilvánvaló – tény megfordítva is nézhetõ. A világvallások térképe kétféle jelentést hordoz. Egyfelõl kifejezi, hogy melyek azok a régiók, amelyek jellegzetes kultúraértelmezésük és társadalmi rendfelfogásuk miatt összetartoznak, amelyeket összeköt, hogy ezeket a felfogásokat tekintik magától értetõdõnek, és ezekhez igazodnak ösztönösen. Másfelõl kihangsúlyozza az egymástól eltérõ kultúrák különbözõségét, és meghúzza a közöttük lévõ határokat.

Óvatosabb kritikusok csak azt kérdezték: bizonyítható-e ez a látványos hipotézis? Tényleg igaz-e, hogy az egyes civilizációk a világ és az ember különféle értelmezéseit képviselik? Ki lehet-e mutatni az említett sajátosságokat és eltéréseket a jelenkori társadalmakban? A merészebbek egyenesen kétségbe vonták, vagy legalábbis bizonyíthatatlan filozofálásnak minõsítették Huntington érvelését. A volt keleti tömb országaiban pedig egyesek azzal a gondolattal nem akartak megbékülni, hogy a világvallásokkal kapcsolatba hozott kulturális különbözõség a jelen és a jövõ szempontjából is lényeges dolog lenne4. A vitát egymástól eltérõ szakmai és módszertani elvárások is erõsítették. A történeti és politikai helyzetértelmezõkkel szemben az empirikus társadalomtudományok szószólói biztosabb, kézzelfoghatóbb, ellenõrizhetõbb bizonyítékokat követeltek.

Európa keresztény identitása?

A kulturális gyökerek kérdését nem Huntington vetette fel elõször. Ez a 20. század nagy témái közé tartozik. Nemcsak a globalizáció teszi égetõvé, hanem kisebb népek és csoportok önazonosság-keresése is. Közéjük tartoznak a század eleje óta saját államiságot szerzõ kelet- és kelet-közép-európai nemzetek, az amerikai négerek, a világméretû kínai szórvány, a 20. század közepén függetlenné váló, de különbözõ népek és törzsek sokaságából álló volt gyarmati országok; a belgiumi flamandok és vallonok, a franciaországi elzásziak, bretonok, baszkok, szárdok és sokan mások. Ez a globalizáció ellensúlya. A szûkebb körû összetartozások és identitások megerõsödése mellett persze zajlanak a nagy egységesülési folyamatok. Hajtja õket a nemzetközi gazdasági és politikai verseny. Vajon csak ez hajtja?

Közismertek az EU gazdasági elõzményei: a Montánunió, az Európai Atomközösség, a vámuniók, az EFTA, az Európai Gazdasági Közösség stb. Kevesebb figyelmet kap, hogy a gazdasági együttmûködés kölcsönös politikai bizalmat követel, aminek a megteremtése, évszázados vetélkedések és ellenségeskedések és különösen a nácizmus pusztításai után, nem volt könnyû feladat. Az 1945 utáni megbékélésben három nagy kereszténydemokrata politikusnak, Adenauernek, Schumannak és De Gasperinek volt kulcsszerepe. Törekvéseikben erõre kapott az európai egységesülés gondolata. Utólag megállapíthatjuk, hogy az európai egységfolyamat megindításához szükséges politikai erõvel is rendelkeztek. A hetvenes évekre viszont az Európai Közösségek irányító testületeiben erõsödött a bizonytalanság, hogy Európa vajon tekinthetõ-e még kulturális és értékközösségnek, vagy az EK-t (a majdani EU-t) pusztán gazdasági racionalitás és érdek irányítja-e. Ha pedig él és mûködik még a közös hagyomány, van-e benne szerepe a vallásnak, a kereszténységnek? S ha nem lenne, akkor mi helyettesíti azt?

A hetvenes évek közepén a flandriai leuveni (louvaini) egyetem jezsuita szociológiaprofesszora, Jan Kerkhofs meghallotta az idõk szavát, és az európai értékrend feltérképezésére készülõdött. Munkatársai hamar akadtak a világ legtekintélyesebb szociológusai között. A kutatás szinte rögtön nemzetközivé terebélyesedett, Európán kívüli országokra is kiterjedve. Az anyagi feltételek megteremtésében nem elhanyagolható szerepet vállalt az EK. 1981-ben világszerte 24 (Európában 16) országban vagy régióban (mint amilyen például Észak-Írország) lezajlott az „Európai Értékrend Vizsgálat” („European Value Study” /EVS/) – ma már úgy mondjuk – elsõ hulláma. 1990-ben, a második adatfelvételben 44 (Európában 25) ország, 1995–97-ben 61 (Európában 32) ország vagy körzet (közte a spanyolországi Baszkföld) vett részt. Az 1999. évi negyedik hullám adatai ma – 2000 nyarán – 32 európai országból és körzetbõl állnak rendelkezésre. Magyarország mind a négy hullámban részt vett. Ez az idõbeli változások jelzésére is alkalmas nemzetközi összehasonlító adatfelvétel, amit az Európán kívüli országok bevonása óta egyesek „Világ Értékrend Kutatásnak” („World Value Survey” /WVS/) neveznek, a szociológiatörténet kimagaslóan legnagyobb volumenû vállalkozása. Eddig kétszáznál több könyv s tengernyi tanulmány született belõle5.

Mi a kutatás eredménye? Közel kétszázezer interjú és több mint százezer oldalnyi elemzés és következtetés eredménye nem fogalmazható meg néhány sorban. Összefoglalható azonban a kezdeti kérdésekre kapott válasz. Vannak a nyugati világ egészében érvényesülõ egységes trendek. Köztük a legfontosabb az individualizáció. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi sokféleség fokozódásának és a változások gyorsulásának következtében az egyén döntéseivel egyre inkább magára marad. Továbbra is léteznek ugyan hagyományok, és vannak közösségek, de ezek kevéssé meghatározóak, mert túl sok van belõlük, összekeveredtek és egymást gyengítik. Elvesztették kényszerítõ erejüket, hiszen az egyénre marad annak meghatározása, hogy közülük melyiket választja, melyikhez (vagy milyen kombinációjukhoz) igazodik. Korunkban kéz a kézben jelentkezik a szabadság és a választás kényszere.

Az összehasonlító értékelések egybehangzóan bizonyítják a nagy kulturális régiók különbözõségét, és ezen belül Európa sajátos jellegét. Az egyháziasság Európa északnyugati felében (de nem az Ibériai-félszigeten, nem Itáliában, és különösen nem Kelet- és Kelet-Közép-Európában) az elmúlt egy-két évtizedben látványosan csökkent ugyan. Ez azonban nem változtat azon, hogy létezik egy értékrend, ami Európára jellemzõ, és ami ma is változatlanul kifejezi az évezredes keresztény megalapozást. Ennek nyomai pedig még a leginkább elvallástalanodott skandináv országokban is kimutathatóak6.

A más civilizációkkal való összehasonlítás érdekes módon világítja meg, hogy melyek azok a sajátosságok, amelyek a kereszténység talaján (noha nemegyszer a hivatalos egyházi állásponttal vitatkozva és szembeszállva) fejlõdtek és erõsödtek. Kaufmann7 arra tanít, hogy minden kultúrának állást kell foglalnia abban, hogy miképpen viszonyítja egymáshoz a szent és a profán dolgokat, az evilágot és a túlvilágot. Tisztáznia kell továbbá, hogy mennyire fontos számára a múlt, a jelen és a jövõ, azaz az idõbeliség. És meg kell határoznia az egyén és a társadalom viszonyát, szabályoznia kell az emberek közötti kapcsolatok rendjét. Ezekben a témákban a kereszténység olyan markáns álláspontot foglalt el, ami megteremtette az európai modellt, és új útra terelte a világtörténelmet. Kultúrtörténeti értelemben a kereszténység olyan innováció, ami a fejlõdésnek évezredekre sajátos dinamikát adott, és elvezetett a modern korba8. Érdemes mind az elvi (vagy ha tetszik, teológiai) kiindulópontot, mind a felsorolt dimenziókat egyenként is szemügyre venni.

A jelen összefüggésben a keresztény meggyõzõdés három alapeleme érdemel külön figyelmet. Ezek együttese az, ami radikálisan megkülönbözteti a nyugati kultúrát más világvallások civilizációitól. Az elsõ elem Isten abszolút voltának, ám ezzel egyidõben a világ és az evilági dolgok relatív autonómiájának is a megállapítása; a második: a világ jónak tartása és a világért való felelõsség elfogadása; a harmadik: az egyén értékének és szabadságának és ugyanakkor a közösségért és a társadalomért való felelõsség és elkötelezõdés normájának a hangsúlyozása.

Az elsõ elem a természetes és a természetfeletti valóság viszonyának újraértelmezése. A kereszténység tökéletesen abszolút Istent ismer, Akit nem korlátoz teremtménye. Isten nem a világ, s még kevésbé az ember vagy az emberi vágyak visszatükrözõdése, kivetítése, hanem mindezek felett álló abszolút valóság. Isten viszont a maga képére és hasonlatosságára, szeretetbõl, társnak teremtette az embert, rábízta a teremtett világot, és õt ezáltal a Teremtõ mûvének továbbfejlesztõjévé tette9. Az emberre bízott világot pedig önállóvá, öntörvényûvé tette. Az istenképmásiság magában hordozza a teljes szabadságot, akár az Istennel való szembefordulásra is. Az ember szabadsága az az alapérték, amire minden más támaszkodik, a szeretés és az Istenhez fordulás képessége is. Ez a szabadság annyit jelent, hogy Isten nem programozza elõre, nem predesztinálja sorsunkat. Nem dönt helyettünk. Nem manipulál. Nem mozgat madzagon. A szeretõ lény a szeretettet nem akarja kiforgatni önmagából, hanem ösztönzi, hogy az minél inkább önmaga legyen. Ahhoz, hogy szabadságát meg tudja valósítani, Isten az általa szeretett embernek és a profán valóságnak autonómiát adott10.

A világ öntörvényû! Ennek fel- és elismerése a keresztény civilizáció második nagy teljesítménye. A szabadság ellenben feladattal is jár, felelõsséggel a teremtett világért. Az ölbe tett kézzel ülés éppúgy, mint a világtól való függetlenedés kísérlete a felelõsség megtagadása! A keresztény tanítás cselekvõ állásfoglalást követel. A ránk bízott világgal gazdálkodni kell! A kereszténység világigenlõ civilizációt teremtett. A világ jó, hiszen Isten alkotása! A világban ugyan benne van a bûn, de benne van a megváltás is. A világ tökéletlen és esetleges, de a tökéletesedés útja. A világ az a tér és az az anyag, amelyben és amelybõl Isten országa építhetõ. Az embernek ebben a világban kell Isten álmait megvalósítania, önmagát kiteljesítenie11. Ki-ki erre a munkára kap valahány évet, amelynek minden pillanatáért felelõs. A kapott meghívás nem halasztható holnapra, netán egy következõ életre. Még kevésbé mondható, hogy a világ egy szörnyû hely, ahonnan csak menekülni érdemes. A keresztény meggyõzõdés szerint az evilági dolgok nem Isten ellenlábasai, hanem Isten terveinek részei. Ennek megfelelõen kell szeretni õket! A kereszténység konkrét küldetés az aktivitásra, a világ szebbé, jobbá tételére. Vagy még élesebben fogalmazva: a kereszténység olyan civilizációt teremtett, amelyben a profán dolgok, a test, az érzékek, a társadalom rendje nem semleges minõségek, hanem az emberi teljesség Isten által teremtett és akart részei. Az egyénnek egyszerre emberi és vallási kötelessége, hogy ezeket ne tagadja meg, hanem megfelelõ módon használja és fejlessze õket.

A keresztény civilizáció harmadik kulcseleme az egyén és a közösség közötti egyensúly. Az emberi szabadságnak és a profán dolgok autonómiájának már említett felfogása kellett ahhoz, hogy a modern értelemben vett individuum kifejlõdhessen. A kereszténység az önmaga és mások sorsáról való felelõs személyes döntés képességének és e döntés aktív felvállalásának, egyszóval az – így értelmezett – individualizmusnak a szülõanyja!12 Ugyanakkor a keresztény tanítás központi normái közé tartozik a másik emberért s a tágabb közösségekért, a sorstársakért, a nemzetért, az azonos hitûekért, az emberiségért való felelõsség vállalása. Ebbe beletartozik mind a személyesen ismert felebarátok iránti szeretet, mind a szegényekért és a hátrányos helyzetûekért való megkülönböztetett elkötelezõdés, mind pedig általában a közjóért való munkálkodás13. A kereszténység az egyén önállósodását összekapcsolta a szociális elkötelezõdés követelményével, és ezzel megtalálta az egyensúlyt a közösséggel nem törõdõ egyéni önzés meg az egyén önállóságát, szabadságát és fejlõdését akadályozó – családi, törzsi, nemzeti és egyéb – társadalomszervezõdési formák között.

A nyugati keresztény civilizáció Jézus tanításán nyugszik. Bûn lenne azonban elhallgatni, hogy kibontakozását az egyház hivatalosai idõnként nem elõbbre vitték, hanem inkább akadályozták. Elég legyen itt egyetlen példa. A lelkiismereti szabadságot, ami mellett a II. vatikáni zsinat nyomatékosan hitet tett14, XVI. Gergely pápa alig másfélszáz éve még õrültségnek nevezte15, IX. Pius pedig téves nézetnek és a katolikus Egyházra és a lelki üdvösségre a legmesszebbmenõen ártalmasnak ítélte, visszautasította, megtiltotta és megátkozta (sic!).16

Arra is lehetne példákat említeni, hogy az európai fejlõdés néhány elõbb említett jellegzetességét nem az egyház képviselõi, hanem éppen az egyház kritikusai érvényesítették. Ez nem mellékes körülmény. Semmit sem változtat azonban azon a tényen, hogy a keresztény hit és civilizáció feltételrendszere kellett ahhoz, hogy Európa a maga sajátos útján elindulhasson és haladhasson.

Eddig a múlt. Az EU politikusait ellenben a jövõ érdekli. Számunkra is az a fontos. Az Európai Értékrend Vizsgálat elemzõi is mérlegelték, hogy a kapott adatok mennyiben tájékoztatnak a jövõrõl. Sokan mondják, hogy 1945-ben vagy 1989-ben világtörténelmi váltás történt. Vége az Amerika felfedezésével, a reformációval vagy a francia forradalommal megkezdõdött újkornak, az ipari társadalomnak, az osztálytársadalomnak, a nemzetekre tagolódott világnak. Valami más kezdõdött: a globalizáció, a nemzetközi vállalatok, az információs társadalom, a meggyorsuló mobilitás, a jólét társadalma. Modernitás? Posztmodern kor? Nem a címke a fontos! Véglegessé vált, hogy a fejlettebb országokban olyan korszakba léptünk, ami különbözik szüleink, nagyszüleink világától. Ezután is fontos a múlt. Az új jövõt is csak régi készségeinkre támaszkodva alakíthatjuk. Mégis: a jövõ nem egyszerûen a múlt folytatása, hanem valami minõségileg más. Ez a változás az európai identitást és értékrendet is alaposan megrázza. Érdemes alaposabban szemügyre venni!

Új korszak határán

Ferdinand Tönnies, a szociológia egyik klasszikusa a 19. század legvégén adta ki „Közösség és társadalom” címû mûvét17. Ebben felvázolja a változás lényegét. Az emberiség évezredeken át áttekinthetõ közösségekben élt. Ugyanaz a néhány tucat ember egyszerre volt szomszéd, rokon, munkatárs, falubeli, az egyházközség tagja, a helyi közélet szereplõje és ivócimbora. Az élet minden területén ugyanazok az emberek találkoztak. Egyetértésükben egy volt az erkölcs, és egyfélék a közös élet szabályai. A tisztességet a gyermek a családban tanulta, de ugyanazt erõsítette benne a környezet apraja, nagyja. A hittan és a prédikáció inkább csak pontosította azt, ami úgyis benne volt a hagyományban. S mindenekelõtt mindent személyesen meg lehetett beszélni, el lehetett rendezni. Ez a közvetlen kapcsolatok és az egynemû rend világa volt, aminek a modern város megszületésével vége szakadt.

A jelenkori társadalom rendje személytelen, szerzõdésszerû, formális, elidegenedett. Elrendezi, hogy miképpen kell együtt élni olyan személyekkel, akiket jóformán nem is ismer az ember. Az elõírások ennek megfelelõen csak az élet egy-egy szeletére vonatkoznak: a munka világára, vagy az egymás mellett lakásra, vagy a gyermek iskoláztatására, vagy a közlekedésre, vagy a sportpályára, vagy valamilyen más helyzetre. S a szabályozás alapja nem az erkölcs vagy a közmegegyezés, hanem az a gyakorlati követelmény, hogy az adott összefüggésben az emberek jól meglegyenek egymással. Sõt a szabályozás gyakorta nem is az emberekhez igazodik, hanem a helyzet szükségleteihez. Ahhoz, hogy mire van szükség a nagyobb termelékenység érdekében. Vagy ahhoz, hogy az orvosi váróteremben a kezelés nyugalma mit követel a páciensektõl. A nem közösségi társadalmi rendben az ember statisztává válik személytelen, „magasabb rendû célok” mellett.

Az elõbbi képet az amerikai David Riesmann a 20. század derekán kiegészítette18. Õ azt vizsgálta, hogy mi tartja fenn a társadalom erkölcsét és rendjét. A világtörténelem Tönnies-féle két szakasza mellé odatette harmadiknak a modern kor körülményeit. Így három lépcsõs fejlõdési modellhez jutott.

Az elsõ helyzet a változatlanság, a falu, a közösségek világa. Benne a hagyomány dominál. Egymásra rakódik a nemzedékek tapasztalata, és irányítja és kötelezi a késõbb jövõket. A múlt elõírja a gondolkodás, a cselekvés, az értékek és a hitek rendjét. Ehhez a rendszerhez egy-egy újabb nemzedék csak alig látható apróságokat tesz hozzá. Szinte minden változatlannak, magától értetõdõnek és megváltoztathatatlannak tûnik.

A második szakaszban, az újkor kezdetén a „hagyomány irányította” szabályozást a „belsõ irányítás” váltja fel. Az egyén önállósul. Viselkedésében immár saját meggyõzõdését és lelkiismeretét tekinti irányadónak. Egyre kikerülhetetlenebb számára, hogy saját maga döntsön, noha ehhez gyakran nem rendelkezik elegendõ információval. Megnõ a szabadság, de még inkább megnõ a választás kényszere. A társadalom egyre összetettebb. A viszonyok egyre gyorsabb ütemben változnak. A múlt tapasztalata egyre kevésbé igazít el. S az ember egyre kevésbé képes áttekinteni világa viszonyait, amelyek napról napra bonyolultabbak, és növekvõ kockázatot jelentenek19.

Riesman szerint a huszadik század vége óta egy harmadik alaphelyzettel kerültünk szembe. Korunkban az egy helyen élõ emberek sokfélesége az az alapprobléma, amivel boldogulni kell ahhoz, hogy a társadalom egyáltalán mûködni tudjon, vagy egyszerûbben: hogy a különbözõ emberek a közös térben – a munkahelyen, lakóhelyen, politikában, egyházban – nagyobb konfliktusok nélkül kibírják egymás mellett. Nincs megfelelõ közeg, nincsen mód és nincsen idõ arra, hogy az emberek elképzeléseiket egyeztetni tudják. Legtöbbjük nem is igényli ezt. De mindnyájan békében és saját fejük szerint szeretnének élni. Ám az egyes vágyak és életmódok esetleg homlokegyenest ellentmondanak egymásnak. Olyan felsõ instancia pedig már régen nincs, amely igazságot tudna tenni, megmondván, hogy mi a helyes. De még ha lenne is, olyan hatalom sem létezik, amely ki tudná kényszeríteni a gondolkodások és magatartások egyöntetûségét. Egyszóval: korunk megváltoztathatatlan adottsága a pluralizmus, a közös nevezõre nem hozható sokféleség és a viszonyok változékonysága. Egyetlen megoldás marad: a másik ember elviselése, sõt annak az elfogadása, hogy neki éppúgy joga van saját magatartásának megszabására, mint ahogy erre az ember önmaga is jogot formál. Jó esetben ezt lehet egyszerûen a másik személy elfogadásának és toleranciának nevezni. Könnyen átfordulhat azonban a „mindent szabad” permisszivitásába. Riesman óvatosan csak „kívülrõl irányított” társadalomról beszél.

Egy harmadik iskola az elõbb mondottakat pici, de fontos részlettel egészíti ki. Lehet, hogy a változások nem lassacskán, folyamatosan, hanem generációs ugrásokkal jelentkeznek. A II. világháború elõtti kort a gazdasági hiány és az anyagi javak megszerzéséért folytatott küzdelem határozta meg. A ’45 elõtt felnõttek zöme még hagyományõrzõ vagy „belsõ irányítású” volt. A háború utáni nemzedékre hirtelen szakadt rá a jólét, a szabadság, s ugyanakkor a változékonyság bizonytalansága. Vezérértékeik immár nem a munka, a teljesítmény, a takarékosság és a fegyelem, hanem a szabadság, a tolerancia, az empátia, a környezetvédelem. Az amerikai társadalomtudós Ronald Inglehart ezt a változást a „materialista” értékrendrõl a „posztmaterialista” értékrendre való áttérésként értékeli20. Annyi bizonyos, hogy a modern társadalomban érvényesülõ célok, értékrendek és életstílusok eltérnek a korábbiaktól. A nemzedékek közötti életfelfogásbeli különbségek feszültségeket okoznak. Nyugaton a világháború elõtti és utáni nemzedékrõl beszélnek. A világháború után születettekbõl lett a ’68-as generáció. És a sajátosságok tovább öröklõdnek. A ’68-asok gyermekei az utóbbi évtized értékváltásának és elvallástalanodásának képviselõi21.

Kelet- és Kelet-Közép-Európában az életstílusok és a társadalmi szabályozók terén is a politikai korszakhatárok a meghatározóak. Ám a Lajtától és az Elbától keletre 1989 még hirtelenebb váltást hozott, mint a ’45 utáni újjáépítés Nyugaton. Ennek megfelelõen nálunk a nemzedéki különbségek is élesebbek.

Sokféle megközelítés közös következtetése, hogy új korszak kezdõdött körülöttünk. Az ember jövõje azon múlik, meg tud-e birkózni új adottságaival. A legfontosabbak gyorsan megismételhetõek, sorolhatóak.

1. Életvilágunk darabokra töredezett, és folyamatosan tovább aprózódik. Az egyén – otthonában, a munkahelyen, a közéletben, a templomban, baráti körben stb. – különbözõ környezetek részese. Váltakozva különféle szerepeket kell betöltenie, különbözõ elvárásoknak és erkölcsöknek kell megfelelnie. A gyakori szerepváltás nem csekély erõfeszítést követel.

2. A kapcsolatok, a szokásrendek és a normák sokfélesége megszüntette azok korábbi magától értetõdõ, természetes és kötelezõ természetét. Mindegyik relatívvá válik. S egységes társadalmi szabályozás híján az egyénnek magának kell kialakítania helyét a világban. Neki kell meghatároznia, hogy a különbözõ értékek és elvárások között õ maga melyiket teszi az elsõ, második, harmadik stb. helyre. Egyszóval reá hárul, hogy eldöntse, mi az, ami neki fontos, és hogy életkörülményeinek világát önmaga számára milyen rendbe rendezi. Fõként pedig nem tudja kikerülni a döntést. Ha nem választ, az is döntés.

Továbbá neki kell meghatároznia, hogy kikkel barátkozik, kikhez igazodik. Komoly idõbefektetéssel és erõfeszítéssel neki kell megteremtenie közösségét (ami szülei, nagyszülei számára még mintegy önmagától adódott). Megteheti, hogy ezzel nem törõdik, de akkor alkalmi ismerõsök sokaságában végsõ soron magányos marad. Akkor senkitõl nem kap megerõsítést saját véleménye és életstílusa képviseletére. Különösképpen pedig, támogató közösség híján, nem lesz képes arra, hogy gyermekeinek és másoknak megmutassa, hogy hite és életformája nem egyszemélyes vagy egycsaládos furcsaság, hanem általánosan és különbözõ körülmények között is megvalósítható vonzó modell.

3. A változás nap nap után új kérdésekkel szembesít, és új állásfoglalást követel. Ezért minden átmenetinek s emiatt még inkább relatívnak tûnik. A modern társadalomban gyakorivá vált a lakóhely, a munkahely, a pártállás, a baráti kör, akár az élettárs változtatása. Széleskörû vizsgálatok állítják, hogy az amerikaiak egyötöde élete során felekezetet vált22. Azok négyötöde pedig, akik valamikor elvesztették hitüket, késõbb visszatér egyházába23. A maradandóság, az életre szóló házasság, a kitartó hûség minden korábbinál nagyobb erõfeszítést követel. Az is igaz viszont, hogy ennek megfelelõen értéke is megnõ.

4. Különféle emberek különbözõ döntéseket hoznak, egymástól eltérõ értékekhez igazodnak, sokféle életstílust követnek. A helyzethez hozzátartozik a másként gondolkodó és viselkedõ emberekkel való együttélés. Bábelben vagyunk. Önálló feladattá vált a saját identitás megõrzése és a szeretteinknek való továbbadása. Nem kisebb feladat a másként gondolkodókkal való kapcsolat és együttélés. S a keresztény ember azzal a kérdéssel is szembe kerül, hogy az életformák ilyen zûrzavaros sokféleségében miképpen tehet tanúságot az Evangéliumról.


A szociológia a társadalmi-kulturális változást differenciálódásnak, az egyén helyzetének megváltozását individualizációnak nevezi. Mindkettõ a modern kor tünete, tehát azt várhatnánk, hogy Európában, Amerikában vagy Ausztráliában és másutt egyaránt megjelenjen. A valóság némileg más. A harmadik világban, annak gazdaságilag fejlett országaiban is, a társadalmi mozgás általában kisebb, s a hagyomány változatlanul olyan erõ, ami – legalábbis átmenetileg – legyengíti az elõbbiekben vázolt modernitás érvényesülését. Észak-Amerikában és Ausztráliában más a helyzet. E két kontinens hosszú ideje formálja a saját modern viszonyait. Mindkettõ kialakította azokat a közösségi formákat, amelyek a modernitás atomizálódását és elmagányosodását ellensúlyozni képesek. A tengerentúl fejlett országaiban magas fokú az individualizáció, ám ugyanakkor erõteljes a vallásosság, és jól fejlett a közösségi élet. Nyugat-Európát a hirtelen társadalmi-gazdasági átalakulás, a hagyománybomlás, a gyorsütemû individualizáció és az utóbbi évtizedben meggyorsuló elvallástalanodás jellemzi. Kelet- és Kelet-Közép-Európa népei tudatosan csak a rendszerváltás táján döbbentek rá a modernitás kihívásaira, s azóta keresik az utat, hogy miképp reagáljanak. Bizonyos, hogy az itteni adottságok nem egyeznek az amerikai társadaloméval, azaz – ha tetszik, ha nem – továbbra is európai tapasztalatokhoz kell igazodni. Ebben a régióban ellenben egymás mellett vannak elmaradottabb és hagyományõrzõ, valamint magas szinten modernizálódott életkörülmények és társadalmi csoportok. Ennek következtében jelentõsek a társadalmi feszültségek. Azt pedig csak a jövõ tudja majd eldönteni, hogy a volt szocialista országok mennyire képesek hasznosítani másoknak a modernizáció folyamatában elkövetett hibáit és elért eredményeit. 1989 ellenben nemcsak nekünk, a volt szovjet tábor országainak, hanem az egész földrésznek fontos dátum. Európa végre két tüdõvel lélegezhet. Ezzel válik teljessé Európa identitása!

Jegyzetek:

1 Huntington, Samuel P.: The Clash of Civilizations? Foreign Affaires 1993, nyár.

2 Huntington, Samuel P.: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Budapest 1998.

3 Ritzer, George: The McDonaldisation of Society. Newbury Park 1993.

4 Kulcsár Kálmán: Jövõkép, aszinkronitás és politika. In: Konfliktus, konszenzus, kooperáció. Pécs 1996.

5 Néhány fontosabb áttekintést lásd még: Halman, Loek: The European Values Study. The Third Wave. Tilburg 2001., Inglehart, Ronald: Modernization and Postmodernization. Cultural, Economic and Political Change in 43 Societies. Princeton 1997., Koralewicz, Jadwiga (szerk.): The European Value System. Warsaw 1999., Riffault, Helene (szerk.): Les valeurs des français. Paris, 1994., Tomka Miklós: Európa változó (?) értékrendje. Mérleg 1995. 3. 333–343. o., Van Deth, Jan W. – Scarbrough, Elinor (szerk.): The Impact of Values. Beliefs in Government IV. Oxford 1995., Zulehner, Paul–Denz, Hermann: Wie Europa lebt und glaubt. I–II. Wien–Düsseldorf 1993.

6 Pettersson, Thorleif–Riis, Ole (szerk.): Scandinavian Values. Religion and Morality in Nordic Countries. Uppsala 1994.

7 Kaufmann, Franz-Xaver: Religion und Modernität. Tübingen 1989.

8 Nelson, Benjamin: Der Ursprung der Moderne. Vergleichende Studien zum Zivilisationsprozess. Frankfurt a.M. 1977.

9 Gaudium et spes. Lelkipásztori konstitúció az Egyházról a mai világban. 44. pont. In: Diós István (szerk.): A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai. Budapest 2000., valamint II. János Pál pápa Laborem Exercens kezdetû enciklikája. 111–114. pont. In: Tomka Miklós–Goják János (szerk.):  A keresztény társadalmi tanítás. Dokumentumok. Budapest 1993. 367–413., különösen 408. o.

10 Schillebeeckx, Edward: Sacramentum salutis. Leipzig 1973.

11 Metz, Johann Baptist: Zur Theologie der Welt. Mainz 1968.

12 Dumont, Louis: Tanulmányok az individualizmusról. Pécs 1998.

13 Tomka Miklós–Goják János (szerk.): A keresztény társadalmi tanítás. I. m.

14 „Nincs az az emberi törvény, mely az emberi személy méltóságát és szabadságát annyira biztosíthatná, mint Krisztusnak az Egyházra bízott evangéliuma. Mert ez az evangélium Isten gyermekeinek szabadságát hirdeti és nyilvánítja ki, elutasít minden szolgaságot, . . . a lelkiismeret méltóságát és szabad döntését (viszont) szentnek tiszteli” – fogalmazott a Gaudium et spes. Lelkipásztori konstitúció az Egyházról a mai világban” 41. pont. In: Diós István (szerk.): A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai. I. m.

15 XVI. Gergely pápa 1832. augusztus 15-i Mirari vos enciklikája. Vö.: Zsigmond László (szerk.): Politikai és szociális enciklikák I–II. Budapest 1970.

16 IX. Pius pápa 1864. december 8-i Quanta cura enciklikája. Uo.

17 Tönnies, Ferdinand: Közösség és társadalom. Budapest, Gondolat 1983.

18 Riesman, David: A magányos tömeg. Budapest 1983.

19 Beck, Ulrich: Risikogesellschaft. Auf dem Weg in eine andere Moderne. Frankfurt a.M. 1986.

20 Inglehart, Ronald: Cultural Change. Princeton 1989.

21 Roof, Wade, Clark–Carrol, Jackson W.–Roozen, David A. (szerk.): The Post-War Generation and Established Religion. Cross Cultural Perspectives. Boulder 1995.

22 Francis, Leslie J.–Yaacov J. Katz (szerk.): Joining and Leaving Religion: research perspectives. Leominster 2000.

Roof, W. C. and W. McKinney: American Mainline Religion: its changing shape and future. Journal for the Scientific Study of Religion 1987. 23: 202–205.

23 Roozen, David A: Church Dropouts: Changing Patterns of Disengagement and Re–Entry. Review of Religious Research 1980. 21 (Supplement): 427–450.







Erdõ Péter

KULTURÁLIS ÉS EMBERI HELYZET KELET-EURÓPA EGYETEMEIN*

1. A kérdés körülhatárolása

Kontinensünk különféle régióiban szerzett egyetemi tapasztalatok kicserélése és összesítése hatékonyan hozzájárulhat Európa egységének erõsödéséhez. Ez az egység pedig nem csupán gazdasági, politikai és szervezeti, hanem nagy mértékben a szívek és az emberi értékek közösségében áll. A több nemzet szemszögébõl szemlélt történelem például olyan árnyalt képpé állhat össze, mely minden eddiginél jobban megközelíti az igazságot. Azt az igazságot, mely nem szubjektív véleményeink puszta átlaga, hanem vélekedésünk objektív értékmérõje.

Kelet-Európa egyetemeinek kulturális és emberi helyzetérõl szólva, elõre kell bocsátanom néhány alapfogalmat, hogy az egyes kifejezéseken ugyanazt értsük.

Az elsõ tisztázandó fogalom Kelet-Európa. A korábbi évtizedekben katonai és politikai okból szokás volt a vasfüggöny és az Ural hegység közti egész területet Kelet-Európa néven emlegetni. A Varsói Szerzõdés és a kommunista világrend megszûnése óta azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez a térség egyáltalán nem homogén, hanem – néhány igen sajátos helyzetû kisebb területtõl eltekintve – éppen történelmi és kulturális szempontból két nagy régióból áll:

1) Azokból a latin, nyugati kultúrájú országokból, ahol a többség vallása hagyományosan latin rítusú katolikus vagy protestáns volt, s amelyek ma részben már a NATO tagjai, s várhatóan hamarosan felvételre kerülnek az Európai Unióba is.

2) A volt Szovjetunió országaiból, illetve a bizánci kulturális örökségû délkelet-európai országokból.

Említést érdemel, hogy a latin kultúrájú Közép-Európa keleti felét már a középkori pápák is egyetlen régióként kezelték, és gyakran küldtek olyan legátusokat, akiknek megbízatása Magyarország, Csehország és Lengyelország területére szólt. Az alábbiakban inkább Kelet-Közép-Európa, mint a valódi Kelet-Európa egyetemeivel foglalkozom, bár néha az utóbbiakra is utalok hasonlóság vagy különbözõség miatt.

A kulturális és humán helyzet témájában azokról a tényezõkrõl kívánok szólni, melyek az emberi közösség életét értelmes egésszé teszik. A nyelv, a mûvészetek, tudományok, a lakás, konyhamûvészet, szokások és tevékenységi formák, sõt a mindezek egységének magvát alkotó, közösségileg is közvetített világnézet, többnyire a vallás, témája is ide tartozik.

A humán helyzet keretében az egyéni életfelfogás és életvezetés, az emberek közti személyes kapcsolat kérdésrendszerének szentelnék leginkább figyelmet.

2. A társadalom és a felsõoktatás viszonyának
megváltozása és ennek szerkezeti következményei

a) Az általános keretek

A szocializmus idõszakát a tervgazdálkodás jellemezte. A felsõoktatásnak a gazdaság, az államapparátus, a politika követelményeihez kellett igazodnia. Ez azt is jelentette, hogy a felsõoktatás teljesen vagy – mint Lengyelországban – majdnem teljesen állami monopólium volt. Az egyetemre felvehetõk létszámát intézményenként, karonként és szakonként szigorúan meghatározták, és alacsony szinten tartották. Ezen a számon felül nem lehetett fizetség ellenében sem hallgatót felvenni. Tehát a felsõoktatás ingyenességének elve egyben szigorú létszámkorlátozással járt. E korlátozott létszám miatt az egyetemek nagy részén jelentõs túljelentkezés volt, szigorú felvételi vizsgákkal, fõként a kommunista idõszak utolsó évtizedeiben. Ezenkívül egyes társadalmi osztályokból való származás jogszabályban meghatározott elõnyt vagy hátrányt jelentett a felvételkor. Meg volt határozva, hány százalék munkás- vagy parasztszármazású jelöltet kell felvenni. Bizonyos tisztségek viselõinek vagy kitüntetések birtokosainak gyermekei számára jogszabályok biztosítottak elõjogot az oly kívánatos egyetemi felvételre.

Az eredmény az lett, hogy ezekben az országokban a felsõoktatásban részt vevõk aránya sokkal alacsonyabb volt, mint a nyugat-európai országokban. Ugyanakkor volt ennek a helyzetnek néhány pozitív vonása is. A végzõs diplomások számára a munkahely garantált volt, bár a fizetés és a munkakörülmények gyakran nyomorúságosak voltak. Egy másik következménye volt a szigorú korlátozásoknak, hogy akik viszont diplomát szereztek, egyfajta elit – a polgárságot helyettesítõ értelmiség (intelligencia) – tagjaivá váltak. E ténynek magas volt a társadalmi presztízse. 10-15 évvel ezelõtt a házassági hirdetésekben mindenki diplomás partnert keresett. Ma ez ebben az összefüggésben ritkábban kap hangsúlyt.

Az 1989–90-es politikai változások a piacgazdaság kialakulásával jártak. Kelet-Közép-Európában szinte minden párt és kormány hivatalos programként hirdette meg az Európai Unióhoz való csatlakozást, vagy legalább a nyugat-európai felsõoktatáshoz való felzárkózást. Ennek legfõbb témája a hallgatói létszám növelésének célkitûzése volt. Emellett kezdettõl hangsúlyosan hivatkoztak arra is, hogy ahhoz, hogy az Európai Unió támogassa, vagy a Világbank hitellel segítse a régió felsõoktatásának fejlesztését, nagyobb intézmények kialakítása, több intézmény összevonása, integrációja szükséges.

A felsõoktatásban részt vevõk létszáma az utóbbi években régiószerte valóban jelentõsen emelkedett. Ez azonban nem a társadalom és a gazdaság szerves fejlõdésének eredménye volt, hanem részben az emberek spontán igénye az adminisztratív korlátozások feloldása után, részben pedig kormányzati politika, mely a nyugati létszámszinthez akarta közelíteni a diákok számát. A felsõoktatásra fordítható pénzeszközök nem nõttek ezzel arányosan. Az átmenet kezdeti szakaszában általános életszínvonal-csökkenés és gazdasági válság volt a jellemzõ, így a szigorú fiskális megszorítások a felsõoktatásból is inkább elvonták az anyagi eszközöket. Az utóbbi 2-3 évben a kelet-közép-európai (nyugati kultúrájú) régióban ez a gazdasági szorítás lassan enyhül, de még mindig inkább a súlyos alulfinanszírozottság a jellemzõ.

Ezen belül még a korábbi állandó összegû vagy egyszerûen létszám- és tanulmányi irány szerinti finanszírozás egy részét is elvonták, és „pályázati” alapon osztják fel, illetve az európai pályázatokban való részvételre nyíltak bizonyos lehetõségek. Ez az amúgy is rosszul fizetett és erre fel nem készült oktatók számára hatalmas többletmunkát jelent. A jól képzett tudósok is sokszor kénytelenek idejük jó részét adminisztrációval tölteni.

Ezen túlmenõen a pályázatok nem mindig segítik a minõség növekedését, hiszen a vállalások ellenõrzésére az államnak nincs kellõ apparátusa. Ilyen szervezet létrehozása felemésztené a szétosztható pályázati összegeket.

Az európai pályázatokon nyert összegek egy része a pályázó intézmény számára csekély hasznot jelent, inkább a nyugati partnerintézmények profitálnak belõle, akik számos – a helybelieknél nem is mindig magasabb színvonalú – oktatót küldenek, akik felemésztik a nyert összegeket.

A kormányoknak ilyen célra adott világbanki hitelek pedig inkább ezen országok eladósodását fokozzák, ezért a kormányok a felsõoktatási intézményeknek e forrás terhére nagy fejlesztéseket ígérnek, de a hitelek felvételét szívesen halogatják.

A létszámnövelés másik jelentõs forrása az önköltséges képzés. Ezt az állami egyetemek számára is lehetõvé teszik az államilag finanszírozott hallgatói helyeken felül. Ezenkívül a térség országaiban többnyire megszûnt a felsõoktatás állami monopóliuma. Romániában igen sok államilag nem finanszírozott magánegyetem létesült, de fõleg közgazdasági és jogi képzést folytatnak. Magyarországon néhány egyházi egyetem alakult, melyek állami finanszírozásban részesülnek megállapodások és törvények alapján. Magán felsõoktatási intézmények is alakultak, ám ezek csak bizonyos állami finanszírozást kapnak közfeladat-vállalás címén.

Szlovákiában az állam felsõoktatási monopóliuma csak néhány hónapja szûnt meg. Mostanra azonban már szinte minden kis városban új állami egyetemek alakultak. Így nehéz dolga lesz az újonnan induló nem állami egyetemeknek, így a pozsonyi Parlament által nemrégiben elfogadott szlovák katolikus egyetemnek is. Ez utóbbi esetben is egy korábban állami intézmény átvételérõl van szó, nem új alapításról. Ez természetesen a személyi állományt és a mûködés jellegét is meghatározza. Ilyen átvételekre Magyarországon is volt példa két pedagógiai fõiskola esetében; ezek olyan épületben mûködtek, amelyet az 1940-es évek végén államosítottak, az 1990-es években pedig visszaadtak az egyháznak. Ez nagy emberi bizonytalanságot keltett az oktatókban. Az imént felsorolt összes tényezõk azt az általános érzetet keltik, hogy a régió felsõoktatásában jelentõs színvonalesés valósult meg, és növekszik az egyenlõtlenség.

A diploma és a tudományos minõsítés rendszere is alapvetõen megváltozott a térségben az utóbbi évtized során. A korábbi idõszakban az egyetemek nem adhattak ki tudományos fokozatot. A teológiai doktorátus címét ugyan az állam elismerte, de ez a terület amúgy is el volt zárva az állami tudományos élettõl. A jogászok és orvosok ugyan viselhették a térség sok országában, és ma is viselhetik egyetemi diplomájuk megszerzése után a doktori címet, de ez ún. „kisdoktorátus”, nem tudományos fokozat. A tudományos fokozatokat (candidatus scientiarum, doctor scientiarum) csakis az egyes országok tudományos akadémiái adhatták ki. Ezek a gyakran a II. világháború elõttrõl fennmaradt neves tudományos testületek a tudomány területén dolgozók politikai szûrését is szolgálták.

A tudományos akadémiák fokozatadási monopóliumának megszûnése tehát a felsõoktatás emancipálódásának egyik fõ lépése volt. Ma a térség országaiban az egyetemek adhatnak tudományos doktorátust (PhD, DLA, dottorato di ricerca), így maguk adhatnak olyan minõsítéseket, melyekkel vezetõ oktatóiknak a törvény szerint rendelkezniük kell. A diploma után tehát magán az egyetemen még legalább 3 évig – munka mellett vagy továbbra is diákként – tanulnak azok, akik tudományos pályára készülnek.

A tudományos akadémiák sorait az utóbbi években újabb tudósgenerációval bõvítették, ami javított megítélésükön. Ugyanakkor a felsõoktatás finanszírozásában újra figyelembe veszik az ezek által az akadémiák által adott címeket, mivel az ilyenekkel rendelkezõ oktatók számát a minõség mutatójának tekintik. Egyesek szerint ez a régi oktatói réteg pozícióit erõsíti egy további generációra.

Az egyetemek, karok, szakok, diplomakurzusok a rendszerváltozás elõtt a minisztériumok (illetve a Parlament) alapító intézkedésével jöttek létre. Ma – tekintettel a nem állami felsõoktatás lehetõségére és az egyes intézmények közötti ekvivalencia igényére – a térség országaiban az akkreditáció rendszere terjedt el. Az akkreditációt többnyire egy az állam által létesített, de nagy függetlenséggel rendelkezõ szerv, az Akkreditációs Bizottság végzi. Ez kapcsolatot tart fenn a nyugati világ hasonló bizottságaival, illetve azok szervezeteivel. A problémát sokszor az okozza, hogy ezen bizottságok döntései ellen – a tudomány autonómiájára hivatkozva – nincs helye jogorvoslatnak. Így fennállhat a veszély, hogy ezeket sokszor  bizonyos  egyetemi  érdekcsoportok a konkurencia kiküszöbölésére használják. Rontja a helyzetet, hogy az akkreditációs követelmények csak nagyon kis mértékben vannak jogszabályban meghatározva. Igen sok múlik e bizottságok maguk alkotta belsõ szabályain. Így elõfordulhat, hogy bizonyos intézményeket, szakokat akkreditálnak, majd megváltoztatják belsõ határozattal a kritériumokat, s így más ugyanolyan értékû intézmények hátrányosabb helyzetbe kerülnek. Kisebb-nagyobb anomáliák persze a világon mindenütt elõfordulhatnak, ám a vizsgált térség jellemzõje, hogy általában a jogbiztonság csak lassan közeledik a nyugat-európaihoz, valamint hogy a felsõoktatási szisztéma majd minden eleme új, és még nem konszolidálódott teljesen.

Azt a tényt, hogy a régió nagy részében fõként a felsõoktatási szektor régi vezetõsége irányít ma is, legalább is az intézmények többségében, valamint a különbözõ testületekben, természetes jelenségnek kell tekintenünk, hiszen a tudományos életben a változásoknak valódi összefüggése van az emberi generációk változásával. Így volt ez az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása után is, amikor a nagy tudományos iskolák még évtizedekkel a birodalom széthullása után is kreatív munkát végeztek, bár körülöttük a társadalmi, politikai feltételek már jelentõsen megváltoztak.

b) Intézményi átstrukturálódás

Mint már említettük, az állami intézmények mellett a régió számos országában egyházi és magán felsõoktatási intézmények is keletkeztek. Ezenközben azonban egy másik jelentõs változás is lezajlott: a térség több országában sok új, kisebb állami egyetem keletkezett (pl. Szlovákia), másutt számos új, többnyire kisebb, magánegyetem nyílt (pl. Románia). Ugyanakkor több országban hivatalos politika szintjére emelkedett az intézmények összevonása. Erre jellemzõ példa Magyarország, de Romániában és a térség más országaiban is találkozunk hasonló jelenségekkel. A kormányok e tekintetben is többszörösen arra hivatkoznak, hogy a Világbank csak akkor ad hitelt a felsõoktatás fejlesztésére, ha növelik az intézmények átlagos méretét. Máskor arra hivatkoznak, hogy a régi típusú szakegyetemek (pl. vegyipari, nehézipari egyetem) helyét a különféle tudományterületeken karokkal rendelkezõ egyetemeknek kell elfoglalniuk. Így nemcsak a méret, hanem a profil sokoldalúsága is a célok között szerepelne.

A régió országainak egy részében minden felsõoktatási intézmény egyetem néven szerepel, bár pl. Szlovákiában folyamatban van a felsõoktatási törvény olyan módosítása, mely az egyetemek különbözõ kategóriáit különböztetné meg, és egyeseket tudományos, másokat nem tudományos igényûnek minõsítene. Ez utóbbiak esetében persze kérdés, hogy indokolt-e az egyetem elnevezés használata. Más országokban, így Magyarországon a felsõoktatási intézményeknek két típusa van: az egyetemek és a fõiskolák. Az egyetemek tudományos szintû oktatást és kutatást, tudományos doktori képzést is kötelesek folytatni. Mivel egy hallgatóra vetítve az egyetemek sokkal magasabb finanszírozást kapnak, mint a fõiskolák, megfigyelhetõ az a törekvés, hogy a nagyarányú létszámemelést elsõsorban a fõiskolákon valósítsák meg, mivel ez olcsóbb az állam számára.

Az integráció folyamata helyenként azt jelentette, hogy állami törvénnyel, gyakran az intézmények akarata ellenére, több intézményt egyesítettek. Az elmúlt évek tapasztalatai komoly negatívumokat is tanúsítanak. A nagyobb intézményi méret kialakításának ugyanis a gazdaságosság volna az indoka. Csakhogy ebben a térségben számos kisváros is rendelkezik valamilyen fõiskolával vagy egyetemi karral, s a nagyobb városokban sem csupán egyetlen egyetem mûködik. Az egyes intézményeknek megvan a maga székháza, mely nem mindig korszerû. De arra természetesen senkinek nem volt pénze, hogy az elszórtan lévõ karokat, a kisebb intézmények épületeit eladják, és sok intézményt egyetlen nagy campusra költöztessenek össze. Így, néhány kedvezõ kivételtõl eltekintve, minden kar maradt a régi helyén. A probléma gyakran az, hogy az új, integrált intézményekben hogyan tartsák a kapcsolatot a távol lévõ karok között, amelyek hajdan külön intézmények voltak. Ugyanakkor az integrált egyetemeknek is több típusa jelent meg. Vannak olyanok, melyek egy városon belül több intézményt egyesítenek, mások egy egész régió különbözõ intézményeit foglalják magukba. A tanulmányi, gazdasági és adminisztratív egységesítés a vártnál nagyobb problémákat okozott. Gyakorlatilag a kari, illetve a régi önálló intézményi adminisztratív apparátusokat nem szüntették meg, egyrészt az elbocsátások elkerülése végett, másrészt mivel az adott helyen azok mûködése továbbra is szükséges volt. Ugyanakkor kialakult az integrált intézmény központi apparátusa is. Ez pedig így a költségeket nem csökkentette, hanem növelte. Különösen az okoz gondot, hogy az intézmények egyes részlegei gazdaságilag is jelentõsen eltérnek. Egyes képzéseknek magasabb az állami támogatása és a költségigénye, másoké alacsonyabb. Egyes karokon nagy az önköltséges képzés, másokon elenyészõ. A hajdani önálló orvosi egyetemek közül egyesek megõrizték önállóságukat, mások beolvadtak egy integrált egyetembe, de különleges státuszt harcoltak ki maguknak. Erre szükség is volt, hiszen az orvosi egyetemek klinikákkal rendelkeznek, gazdálkodásuk volumene ezért sokszorosan felülmúlja az átlagos karokét, továbbá finanszírozásuk egy jelentõs része nem az oktatásügyi tárcától, hanem az egészségügyi tárcától, illetve a társadalombiztosítástól származik. Mivel ezek az összegek céljuk tekintetében meghatározottak, technikai nehézségbe ütközött az ilyen részlegeket is tartalmazó integrált egyetemek egységes gazdálkodásának megvalósítása. Hasonló a helyzet a mezõgazdasági egyetemek és karok, valamint tangazdaságaik vonatkozásában is. A kari autonómia és az intézményi egység, valamint a felelõsségek megoszlása mindmáig jelentõs bizonytalanságot hordoz. Ez a bizonytalanság pedig sem a képzésnek, sem az oktatók és hallgatók munkahelyi közérzetének nem válik javára.

c) A tanári karok átrendezõdése,
a tanárok személyes helyzetének alakulása

A természettudományok területén a térségben a kutatások jelentõsége drámaian csökken. A KGST rendszerében a közép-kelet-európai országok egy-egy fontos szakterületen feladatul kapták az egész gazdasági közösség számára az alapkutatások és alkalmazott kutatások végzését. A nagy szocialista ipari vállalatok és állami kutatóintézetek végezték e kutatások zömét, de részesedtek belõlük az egyetemek is. Mindenesetre bizonyos szektorokban az egyetemi tudósképzésnek országon belül is volt felvevõ piaca. A rendszerváltozás után ezek az országok a nyugati világgazdaság rendszerébe kerültek át. Ebben a nagy szisztémában pedig a térség szellemi kapacitásának relatív értéke sokkal kisebb, hiszen Észak-Amerika, Nyugat-Európa és a Távol-Kelet nagy természettudományos kutatóbázisokkal rendelkeznek. Az alapkutatások leépülése általában vagy az állami kutatóintézetek gazdasági tönkremenésében nyilvánult meg, vagy úgy ment végbe, hogy jelentõs kutatással is foglalkozó iparvállalatok nyugati cégek birtokába kerültek, melyek a kutatásokat leépítették vagy csökkentették. A nyugati gazdaságba való bekapcsolódásnak ez az alárendelt módja jól ismert a térség történetében, például a barokk kori és a XIX. századi mezõgazdasági fejlõdés esetében.

A kutatókra és tudományos szintû oktatókra nézve e folyamat azzal a következménnyel járt, hogy sokan rövid idõre munkalehetõséget kaptak Nyugaton, a legjobb szakemberek tartósan is el tudtak helyezkedni. Az agyelszívásnak ez a módja teljesen természetes és spontán volt, hiszen az átlagos nyugat-európai színvonalhoz képest a térség egyetemi oktatóinak jövedelme messze elmarad, országoktól függõen annak esetleg csupán a 10-20 százalékát teszi ki. Ennek a helyzetnek a következménye az is, hogy az egyetemi oktatók általában egyszerre több helyen is oktatnak: állami és magánintézményekben, különbözõ városokban. Gyakran párosítják az oktatást a felsõoktatási intézményeken kívüli kutatási, fejlesztési vagy menedzseri tevékenységgel. Hogy az oktatókat az egyetemeken meg lehessen tartani, egyes országok, különösen a magasabb színvonalú tanárok számára, jelentõs fizetéstöbbletet, ösztöndíjakat kínálnak, de ezt ahhoz kötik, hogy az illetõ saját oktatási intézményén kívül jelentõsebb munkát ne vállaljon. A természettudományos szektorban a kvalifikált szakemberek elvándorlását a felsõoktatásból, sõt olykor a térségbõl is, mégsem fõként a kevés pénz okozza, hanem az, hogy az általuk megszokott színvonalú és képességüknek megfelelõ kutatás intézményükben vagy térségükben lehetetlenné válik. Így emberileg elmondható, hogy ebben a szektorban a 35 és 55 év közötti réteg többsége szakmai, olykor egzisztenciális válságba is került, esetleg félti állását, témájában nem kutathat, stb. Természetesen ennek a helyzetnek jelentõs lélektani hatása van az új generációk pályaválasztására és életstratégiájára is. A legtöbb mûszaki és természettudományi fakultás iránt csökkent az érdeklõdés. Valódi kivételt csak az informatika jelent, bár itt is megjegyzendõ, hogy a jól képzett fiatal informatikusok könnyen találnak jól fizetett, de alárendelt munkát nagy cégeknél, viszont néhány év után nincs több szakmai perspektívájuk és fejlõdési lehetõségük.

A társadalomtudományok területén, fõleg a jog és a közgazdaság szektorában az egyetemi oktatói gárda szintén nagymértékben elvándorolt az oktatásból, mivel munkájára sürgetõ szükség volt a megújuló politikában, a kormányhivatalokban, az Európai Unióhoz kapcsolódó intézményekben, a fejlõdõ privátgazdaság minden területén, de az átalakuló jogrendszerrel párhuzamosan az új típusú ügyvédi és jogászi feladatok egész sorában is. A különbözõ bölcsész szakok iránt az utóbbi tíz évben többnyire csökken az érdeklõdés, hiszen azok minimális elhelyezkedési, illetve kereseti lehetõséget kínálnak. Ez a térség azonban a kicsiny, de viszonylag fejlett kultúrájú, saját nyelvvel és erõs identitással rendelkezõ nemzetállamok világa. Az újkori nacionalizmus ebben a térségben viszonylag késõn terjedt el, ezért szinte napjainkig bizonyos konfliktusok potenciális forrása is. Ezzel a pszichológiai és társadalmi háttérrel együtt még drámaibbnak élik meg sokan, hogy az irodalomhoz és a nemzeti nyelvhez kötõdõ kultúrák gazdaságilag leértékelõdnek. Kivételt képeznek bizonyos mértékig azok az országok, amelyek csak a rendszerváltozás után nyerték el szuverenitásukat, így a volt Szovjetunió egyes országai, pl. Ukrajna. Ezekben az országokban ugyanis a nemzeti nyelv azelõtt másodlagos szerepet játszott, most viszont elsõ államnyelvvé lépett elõ, így annak mûvelése is új lendületet kapott.

d) A diákok pályalehetõségei, kilátásai

Az egész térség ifjúsága világosan látja, hogy az életben való elhelyezkedésének esélyei döntõen növekszenek azzal, ha külföldön, Nyugaton is folytatnak tanulmányokat. Ez a diákmobilitás e régió fiataljai számára sokkal parancsolóbb szükséglet, mint nyugati kortársaik részére. Azok ugyanis általában már egy nagy nyugati nyelven kapják képzésüket, gyakran saját egyetemükön is angolul folyik a doktori képzés. Az egyéb oktatási feltételek is magas színvonalúak. Ezzel szemben térségünk diákjai tanulmányaikat nemzeti nyelvükön végzik. Ezek pedig, az orosz kivételével, kicsiny és tudományosan nem is széles körben használt nyelvek. Sok ösztöndíj-lehetõség is van nyugati egyetemeken, bár ezek többnyire rövidek, a graduális képzés idõszakának vége felé hat hónapot, esetleg egy évet tesznek ki. Ezek az ösztöndíjak mégis nagy segítséget jelentenek, és hosszú távon erõsítik az együttmûködést. A posztgraduális képzésre is léteznek viszonylag nagy számban ösztöndíjak. Ezek közül a térség fiataljai körében legkeresettebbek a Fulbright-  és az egyesült államokbeli PhD-ösztöndíjak. Ezeket azonban nehezebb megszerezni. Gyakran a PhD-képzésnek a fiatalok csak egy részét töltik Nyugaton, de magát a fokozatot hazai egyetemen szerzik meg. Egy szûkebb réteg azonban PhD-fokozatát is Nyugaton szerzi. Ezzel többnyire megnyílnak számára a nyugati munkalehetõségek. Szívesen szereznek a térség fiataljai hazájukban is olyan diplomát, amelyet valamelyik nyugati, fõleg amerikai egyetem ad ki. Mindennek az a következménye, hogy a legtöbb tehetséges hallgató megszakítja tanulmányait, külföldön is tanul valamit, de többnyire nem a teljes alapképzést végzi el ott, arra ugyanis általában nincsenek ösztöndíjak. Így az eredmény gyakran ismét csak nyugati kapcsolatokra képes, de alárendelt, függõ helyzetû értelmiség kiképzõdése lesz.

Mivel a diplomások iránti igény sûrûn és drasztikusan változik, a hallgatók többsége több diploma megszerzésére törekszik, nincs konkrét pályaképe vagy elképzelése a saját szakmai jövõjérõl. Sokan gyakran változtatnak tanulmányi irányt és oktatási intézményt is. Szinte már azt mondhatjuk, hogy ennek a nemzedéknek a rugalmasság vált a stratégiájává. Ez a rövid távú pénzkeresésben hasznosnak bizonyulhat, de néhány év után a magasabb tudományos vagy szakmai kategória eléréséhez egy konkrét szakterületen való nagyobb elmélyülés szükséges. Ennek hiányában a fiatal életében nagyon gyakran egzisztenciális válság következik be. Csak kevesen ismerik fel, hogy nélkülözhetetlen, sõt hosszú távon érdemes is vállalni a konkrét szakmai választás és elmélyülés kockázatát.

e) Az adminisztráció problémái

Mint már fentebb említettük, az átszervezés, de a finanszírozás módjának változása is egyre több adminisztrációt kíván az intézményektõl. Ennek súlya részben a túlterhelt oktatókra nehezedik. Az állami pályázatokkal elérhetõ források sok országban nem növelték a finanszírozás volumenét, mert a korábban normatív módon leosztott állami összegbõl kerültek levonásra. Így csak a pénzhez jutásra fordított energia növekedett, de nem a megszerzett összeg. Más a helyzet az európai pályázatokkal, ahol ugyan többletforrások érhetõk el, de azok felhasználása gyakran olyan speciális célokra van lekötve, amelyek az adott intézmények tényleges szükségleteihez képest valójában nagyon marginálisak vagy irreálisak. Némelyik pályázat európai szintû adminisztrátori bérek kifizetését is megkívánja, melyek esetenként többszörösen meghaladhatják a professzorok fizetését. Mivel az európai pályázatok beadási módja szuperbürokratikus, és általában angol nyelvû munkát kíván, ehhez külön specialistákat kell foglalkoztatni. A munka nagyfokú monotonsága miatt azonban az ilyen kvalitású munkaerõ, melynek létszáma ezekben az országokban korlátozott, inkább a magángazdaságba vagy a kormányhivatalokba vándorol. Ugyanez mondható el a vezetõ felsõoktatási gazdasági menedzserrétegrõl is. Rendkívüli módon megnehezíti mindezt a munkát ezeknek az országoknak a jogbizonytalansága és sûrû jogszabályi változásai. Képzeljük el mindezt párosulva az európai uniós bürokráciával és a nagyfokú pénzhiánnyal. Mindennek eredménye az, hogy nem kis részben maguknak az oktatóknak kell a saját munkájuk finanszírozásához szükséges adminisztrációt is elvégezniük. Az áttekinthetetlenség, a túlterheltség, a nagyfokú mobilitás kihat az egész egyetemi közösség pszichikai állapotára.

3. A kulturális és emberi helyzet

a) A diákok mentalitása

A diákok többségét nagyfokú szakmai, tanulmányi és emberi bizonytalanság jellemzi. A korábbiakhoz képest feltûnõen sok a jó tehetség. Hogy ennek pontosabban mi az oka, az külön vizsgálatot érdemelne. Lehet, hogy a nagyobb tanulási szabadság is szerepet játszik ebben. Ugyanakkor nagyon sok agresszivitás és anyagiasság is megnyilvánul, mert sok fiatal úgy látja, hogy enélkül nincs esélye az életben. Nagyon gyakori, hogy minden külön erõfeszítésért pénzt kérnek. Már az autonóm diáktevékenységek szervezését is kereseti forrásnak tekintik, sõt már ezért akarnak bekerülni is az ilyen szervezetekbe. Több szakon, több egyetemen párhuzamosan vagy egymás után tanulnak sokan; gyakran egyidejûleg dolgoznak, pénzt keresnek. Általában sokkal jobban akarnak keresni, mint az ugyanott dolgozó idõsebbek. Ez gyakran sikerül is nekik, bár általában rövid ideig maradnak egy helyen, és nem bizonyulnak megbízható munkaerõknek.

A tanulmányi bizonytalanság kialakulásához az is hozzájárul, hogy sok helyütt jogszabállyal kényszerítették ki a kreditrendszer bevezetését, amit gyakran az intézmények vezetõi, oktatói és adminisztrátorai sem értettek meg teljesen, vagy alkalmaztak kellõ óvatossággal. Ez sokszor túlzott terheket rótt az oktatókra, színvonalcsökkenéssel járt, lehetõvé tette, hogy a diákok lényeges fõtárgyakat kihagyjanak a kurrikulumból. Sok helyütt nagyszámú, rendszertelen mellékkurzust vezettek be. Ezt gyakran azzal indokolták, hogy növelni kell a diákok általános mûveltségét, nem ritkán viszont az volt a tényleges ok, hogy az egyetem vezetésével jó viszonyban lévõ oktatók fõállásuk mellett mellékkeresethez jussanak. Egyébiránt az általános mûveltséget adó tárgyak az egyetemen is egyre szükségesebbek, mert a hagyományosan színvonalas közép-kelet-európai középiskolák az utóbbi idõben e tekintetben romlottak: túl sok az óra, hatalmas már a gyerekeken is a terhelés, a jobb egyetemekre való bejutáshoz is olyan szakismeretek, tanulmányi eredmények és pluszteljesítmények szükségesek, melyek éjszakába nyúló rabszolgamunkára kényszerítik a középiskolásokat. Tehát az emberi nevelés és az általános mûveltség átadása (irodalom, mûvészet, zene, sport, világnézet, viselkedés) gyengül. Ezt az egyetem igyekezete ellenére sem tudja pótolni.

Elõnye a mai középiskolai és egyetemi képzésnek, hogy javul a nyelvi képzés. Még a latin oktatása is emelkedett kissé, fõként azonban az angol, melynek ismerete már szinte általános, de Közép-Kelet-Európában jelentõs a német nyelv oktatása is. A francia többnyire csökkenõ tendenciát mutat. Az olasz és a spanyol iránti érdeklõdés növekszik. Az orosz nyelv oktatása, mely korábban mindenütt kötelezõ volt, látványosan csökkent. Valami már érzõdik a nyugati világ illemtanából és öltözködésébõl is. Megjelent a viszonylag magas jövedelmû, fiatal menedzser értelmiségi réteg. Ennek a rétegnek egyes képviselõi már magasabb szellemi igényeket is hordoznak. E tekintetben azonban még nem érik el a nyugat-európai elitek színvonalát. Jelentõs részük a volt vezetõréteg tagjaiból vagy azok gyermekeibõl kerül ki, bár egyes országokban, különösen a Cseh Köztársaságban, a visszatérõ régi arisztokrácia is bizonyos szerephez jutott.

Mindennek a lélektani következménye a szolidaritás meggyengülése, az egymás elleni konkurencia (tanárok, intézmények, diákok között), a politikai érdekkeresés, megjelentek bizonyos csoportkonfliktusok is. Megjegyzendõ, hogy a politikai érdeklõdés általában nem idealizmusból fakad, hanem az alapvetõ apátia talaján álló rövidtávú érdekérvényesítés motiválja. Nem úgy, mintha valamely párt politikájában egy társadalmi csoport érdekének szolgálatát ismernék fel, hanem pl. úgy, hogy egy diák valamilyen párthoz csatlakozva állami megbízatást vagy jobb állást remél. Jelentõs a bizonytalanság a párválasztás terén is. Nagyon hosszúra nyúlik a tanulás és az egzisztenciális bizonytalanság idõszaka. Egyben a társadalmi igény is egyre magasabb a házassághoz és a családi élethez elvárt anyagi feltételek terén (lakás stb.). Ez a házasodási kor kitolódásához és, több más tényezõvel együtt, a népesség vészes fogyásához vezet a térség számos országában.

A külföldi diákokkal való kapcsolatok és a diákcsere meglehetõsen egyenlõtlen képet mutat. Ezekbe az országokba kevés külföldi jön tanulni. Bár szerveznek idegen nyelvû oktatásokat. Ha ezek alapképzés jellegûek, többnyire olyan nyugatiak vesznek részt rajtuk fizetség ellenében, akik hazájukban kimaradtak a numerus claususból. Van néhány olyan doktori képzés, ahol a vizsgált térség különbözõ országaiból fogad egy-egy intézmény tanulókat, pl. Lengyelországban a Lublini Katolikus Egyetem Kánonjogi Karán számos ukrán és szlovák hallgató is tanul, a Budapesti Katolikus Egyetem Kánonjogi Posztgraduális Intézetében pedig Romániából, Ukrajnából, Szlovákiából és Németországból is tanulnak hallgatók.

b) Az általános szellemi klíma

Közép-Kelet-Európa általános szellemi klímáját az egyetemeken és az értelmiség körében jelentõsen megváltoztatta az a tény, hogy a rendszerváltozással szinte korlátlanul szélesre nyíltak a publikációs lehetõségek. Mindaz, ami korábban nem jelenhetett meg, most napvilágot lát: tudományos értékek és gyenge vagy szélsõséges hangvételû irodalmi termékek egyaránt. Különleges jelentõsége van a nyugati humán tudományos és kulturális irodalom fordításának. Magyarországon pl. ez a kommunizmus utolsó évtizedeiben is lehetséges volt már, de a fordításban kiadott mûvek még kultúrpolitikai szelekció alá estek. Romániában és más országokban erre korábban még kevesebb volt a lehetõség. Most viszont 50 év humán tudománya és kultúrája, emberi értékei és hóbortjai, divatáramlatai egyszerre lepik el ezeknek az országoknak a könyvpiacát. Sokszor az egyes irányzatok vagy mûvek jelenlétének aránya nem felel meg az illetõ írások nyugati kulturális jelentõségének, hanem esetleg csak a mögöttük álló szponzorok gazdasági erejét tükrözi. Ezoterikus vallási tanok és hithû katolikus teológia, a protestáns és ortodox irodalom klasszikusai, az Annales-kör francia történészei, angolszász pszichológusok és politológusok, minden irányzatú politikai gondolkodók és filozófusok munkái szabadon hozzáférhetõk. Természetesen a fantasztikus irodalom, az erõszak és a pornográfia is nagy mértékben betört a piacra. Szinte a politikai változással egyidejûleg, de attól majdnem függetlenül, a technikai fejlõdés eredményeként váltak hozzáférhetõvé minden lakásban a mûholdas TV-csatornák. Ez önmagában is átalakította a széles tömegek gondolkodásmódját. Az elit és az egyetemi körök viszont a nyomtatott sajtóra is élénkebben reagálnak. A színházak jelentõs gazdasági válságba kerültek a régióban, mégis programjukban a szabadság és a kísérletezés ugyanolyan gazdagsága figyelhetõ meg, mint az irodalom területén. Messzemenõen jellemzõ a térségre a nagy áruházi bevásárlóközpontok gyors terjedése. Ezek némelyike szabadidõközpont szerepét is betölti, mozival, sportpályával, könyvesbolttal és számítógépteremmel. Természetesen ezek a központok inkább a szélesebb néprétegek szórakoztatását szolgálják; közvetlen kulturális hatásuk az egyetemi világra gyengébb.

Általános jellemzõje a fiatal értelmiségnek a teljes világnézeti bizonytalanság. Közép-Kelet-Európában a kommunizmus alatt sem a hivatalos ideológia adta az értelmiség gondolkodásának vezérfonalát, de bizonyos országokban erõs szubkultúrák mûködtek, amelyek akár a többség világnézeti és kulturális tájékozódását is meghatározták. Így pl. Lengyelországban rendkívül erõs volt és viszonylag még ma is rendkívül erõs a katolikus ihletésû humán kultúra. Ugyanakkor nemcsak a keletnémet, de a cseh értelmiség is sokkal szekularizáltabb. Ezen az összefüggésen belül nagyon személyes, baráti összetartozás és hasonló világnézet jellemez bizonyos közösségeket és csoportokat. Ilyen csoportok kapcsolódhatnak pl. valamilyen amerikai kisegyházhoz, katolikus lelkiségi mozgalomhoz, vagy más szellemi irányzathoz. Ezeknek a jelentõsége és értéke akkor mérhetõ le, ha meggondoljuk, hogy az egyetemisták többségét viszont nagyfokú izoláltság jellemzi. Így a társasági kötõdés jelei, kivált ha ennek még világnézeti és kulturális tartalma is van, ritka értéket képeznek társadalmunkban.

A közérzet jellemzõ vonása, hogy fontosnak tekinti a teljesítményt, de még fontosabbnak az úgynevezett „sikert”. A térség országaiban az értelmiségiek legdivatosabb jelzõje ma az, hogy „sikeres”. Ugyanakkor a teljesítmény társadalmi elismerése, értékelése nem logikus, bizonytalan, kiszámíthatatlan, gyakran szubjektív. Vagyis nem a legintenzívebb, de még csak nem is a társadalom számára legfontosabb munkával lehet a legtöbb pénzt és elismerést szerezni. Ez így volt ugyan a hagyományos társadalom korában is, de akkor a származás határozta meg az ember vagyoni és társadalmi helyzetét. Ma a származás szerepe egyre jelentõsebb, bár a „szocialista rendszerekre” jellemzõ, régi, származás alapján végzett diszkriminációk megszûntek. Hogy ki hol tanulhat, vagy diplomájával milyen állást kaphat, az nem kis mértékben családja anyagi helyzetétõl és kapcsolataitól függ. Mégsem alakult ki e tekintetben olyan mozdulatlanság, mint a hagyományos világban. Ezért hát a teljesítmény és a siker közötti összefüggés kiszámíthatatlanságának demoralizáló hatása érvényesül. Ez is oka lehet az egyetlen foglalkozás választásától való tartózkodásnak, sõt annak az igénynek is, hogy ki-ki több diplomát is szerezzen, illetve minél késõbb kezdjen el dolgozni.

Valódi posztmodern jelenségeket is megfigyelhetünk ifjúságunk szemléletmódjában. A nagy társadalmi utópiák messzemenõen elveszítették hitelüket és mozgósító erejüket. Különösebb logika és összefüggés nélküli érzelgõs vagy éppen brutális reakciók figyelhetõk meg sokak gondolkodásában és cselekvésében. Ha tetszik, ez is egy formája lehet a híres posztmodern gyenge és erõs gondolkodásnak.

Különleges bizonytalanságforrás, hogy a nyugatról érkezõ demokráciát sokan úgy értelmezik, hogy a puszta többség vélekedésének kell mindig helyt adni, mivel az objektív igazság világnézeti, politikai, de gyakran még társadalomtudományi, sõt természettudományi kérdésekben is megismerhetetlen. Ennek megfelelõen szinte szervetlenül áll a közgondolkodásban az alapvetõ jogok, emberi jogok tisztelete. Ezek tartalmának meghatározása vagy felismerése ugyanis az emberrõl és a társadalomról alkotott többé-kevésbé objektív és stabil képet tételez fel, amely a felvilágosodás korában valóban általánosan elfogadott volt, mára azonban szinte teljesen eltûnt. Így ha a többség valamelyik országban nacionalista, az emberi életet nem tisztelõ, vagy esetleg idegengyûlölõ nézeteket vall, általános a bizonytalanság afelõl, hogy ki, milyen alapon gyakorolhat kritikát a többség felfogásával szemben. Kétségtelen, hogy ezekben a társadalmakban az alkotmányok nem demokratikusan megválasztott alkotmányozó nemzetgyûlések munkájának eredményei, hanem a szocializmusból való békés átmenet keretében különféle egyezségek és paktumok nyomán jöttek létre vagy módosultak. Így, fõleg a változás utáni elsõ években, régiószerte felvetõdött az egész államhatalom legitimitásának kérdése is. Ez a probléma a térség nyugati felében annyiban enyhült, hogy a hétköznapi viszonyok lassú rendezõdése mintegy a tények erejével részben legitimálta a fennálló berendezkedést, igazolta a lakosság szemében azt, hogy ilyen berendezkedés mellett is lehet normális életet élni. Ez azonban, természetesen, még messze nem valamiféle világnézeti rendszer vagy meggyõzõdés. Ilyen összefüggésben tehát – különösen a katolikus kulturális hátterû értelmiség és diákság körében – sokak számára bátorítólag hat II. János Pál pápa tanítása, mely pl. a Fides et ratióban fogalmazódott meg. A katolikus hit mint Krisztusra visszamenõ tradíció és az Egyház mint a hívõk referenciaközössége megerõsítheti az ember biztonságérzetét, bizalmát az igaz megismerés lehetõségében. A teremtõ és kinyilatkoztató Istenbe vetett hit a világ, az ember és a társadalom megismerhetõségébe vetett bizalom forrása is lehet.

   * * *

    Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy térségünkben az egyetemek kulturális és humán helyzete messze nem egységes, rengeteg bizonytalanság terheli, gyors változásban van, a nyugati országokkal való szellemi kapcsolata egyre erõsödik, de ebben a kapcsolatban inkább a befogadó, mint a kisugárzó szerepe áll elõtérben.

    Általános érvényû receptet térségünk nehézségeire senki sem tud adni, de egyes középiskolákban és egyetemeken épülnek és erõsödnek az emberiesség és a magas színvonal szigetei, amelyek a szellemi és emberi értékek nemzetközi körforgásában máris kiveszik a részüket.



* Elhangzott az Alcalá de Henares-i Egyetemen 2000. július 5-én.







Kiss Ulrich

MILYEN EURÓPÁT AKARTOK?

Erre a kérdésre kereste a választ mintegy ötszáz részvevõ augusztus végén a Renovabis 5. nemzetközi kongresszusán. A magyar nagyközönség a német egyesületet – ha egyáltalán – mint egyházi segélyszervezetet ismeri, mely sok magyar plébánia, egyházi óvoda, iskola és intézmény felújítását, illetve rendezvény megtartását tette lehetõvé, vagy segítette jelentõs anyagi támogatással. Az jóval kevésbé ismert, hogy a német püspöki kar által a szovjet rendszer összeomlása után létrehozott szervezet, mely hivatalosan a német katolikusok szolidaritását hivatott kifejezni a közép- és kelet-európai térség lakóival, évente, immár ötödik alkalommal, nagyszabású mûhelyben elemzi Kelet- és Nyugat-Európa növekvõ egységének kérdéseit. Elemzi nevezetesen annak lelki, szellemi dimenzióit, hogy Európa ne csak egy piac legyen, hanem hivatásának megfelelõen olyan kulturális, lelki közösség, mely nemcsak tagjainak, de a világnak is nyújt egy többletet – talán épp a humánumot.

Erre emlékeztetett a szervezet ügyvezetõje, Eugen Hillengass jezsuita páter, Konrad Adenauert, a Német Szövetségi Köztársaság alapító kancellárját idézve: „Azon munkálkodunk, hogy a nemzetállamok ellentétei Európában idõvel eltûnjenek. Ez érvényes azokra az országokra is, amelyek ma a keleti blokkhoz tartoznak. Célunk, hogy Európa egykor az európaiak közös háza legyen, a szabadság háza.” Ugye meglepõ, hogy a Mihail Gorbacsovnak tulajdonított, vagy legalábbis általa népszerûsített kifejezés, a „közös európai ház” fogalma valójában a korabeli szovjet propaganda által hidegháborús vezetõnek minõsített német honatya gondolata? Ennél már csak az meglepõbb, hogy mindezt 1961-ben mondta, a berlini fal építésének évében! Hillengass arra emlékeztette hallgatóit, hogy az európai egyesülés dinamikája olyan alapító atyák kezdeményezésére indult meg – és itt a német ugyanazt a kifejezést használja, mint az amerikaiak független köztársaságuk alapítóira – akik a második világháború borzalmainak hatása alatt Európa békéjét az államok összefonódásával és szoros együttmûködésével remélték hatékonyan biztosítani. Az Európa-politika tehát békepolitika volt, és erre a mostani puskaporos légkörben jó emlékezni! Nyugat-Európa negyven év alatt „összenõtt”, a folyamat megfordíthatatlan, folytatta köszöntõjében P. Hillengass. Míg azonban hamarosan egységes pénznemben fizetnek Európa nyugati felében, addig a közös szellemei gyökerek, amelyekre az alapítók tudatosan hivatkoztak, egyre inkább feledésbe merültek. Renovabis azonban – jelentése „megújítod” (vö. Zsolt 104[103],30) nem elégedhet meg azzal, hogy kollektív emlékezetünket felfrissítse. Jövõbe mutató akcióra serkent, és ezért az idei kongresszus alaptémája tudatosan politikai irányú volt. Állami vezetõk – így a német parlament elnöke –, európai képviselõk, püspökök és egyetemi tanárok, kutatók, köztük András Imre és Tomka Miklós magyar egyházszociológusok, és civil szervezetek vezetõi együttesen keresték a választ arra a kérdésre: mi a teendõ? Hogyan lesz Európa „európaibbá”? Emberibbé? 

Georg Sterzinsky berlini bíboros érsek is azt hangsúlyozta, Európának szüksége van szellemi alapokra, és ezek csakis lelki, vallási talajból nõhetnek. Ha azt akarjuk, hogy Európa alakítása megfeleljen az ember teljességének, figyelembe véve képességeit és elkötelezettségeit, akkor a kereszténység nem nézheti részvétlenül, mintegy kívülrõl az európai egyesülés folyamatát, mintha az értékmentes társadalmi jelenség lenne, pusztán politikai ügy, mely számára csak annyiban jelentõs, amennyiben az Egyháznak cselekvési szabadságot, életteret biztosít. „Ellenkezõleg, az európai egyesülés mûvének alapja szükségszerûen vallási eszme kell, hogy legyen – hangsúlyozta a fõpap –, különben elszalasztunk esélyeket, átalusszuk az eseményeket.” Mit is tehetünk? Sterzinsky kettõs feladatot tûz az Egyház, a keresztények elé: egyfelõl Isten kérdését kell – mintegy hozományként – bevinnünk az (európai) közösségbe, másfelõl meg kell õrizni – és tovább kell adni – a Napnyugat (a nehezen lefordítható „Abendland”) bölcsességi hagyományait. Mit jelent ez? Az elsõ azt jelenti, hogy ébren tartjuk, vagy éppenséggel újra felélesztjük a vágyakozást Isten után, „napirenden” tarjuk az Isten-kérdést. A néha nosztalgikusan emlegetett középkor embere nem volt erkölcsösebb, mint a mai ember, de feltétel nélkül elismerte Isten uralmát maga fölött. Kissé pongyolán fogalmazva, de ez fején találja a szöget – mondta a bíboros –, „a középkori emberek többet vétkeztek, de többet is vezekeltek”. Mára a teremtett világ abszolútummá vált, tagadják a végtelent, annak létét, vagy legalábbis jelentéktelennek tartják. Ebbõl adódik feladatunk, mondja Sterzinsky, hogy (meg)valljuk Európa színe elõtt: Isten mérvadó az emberek számára, az egyének és az emberiség számára egyaránt. E hitvallásra jó lehetõséget nyújt az európai alkotmány vitája. Ennek szövegében utalni kellene az ember felelõsségére Isten elõtt, hasonlóan a német alkotmányhoz. Az európai alapjogok okmányába Nizzában ezt nem vették fel, de az egyházak és vallási közösségek szabadságát sem szavatolták. A második említett feladatot illetõen Berlin fõpásztora emlékeztetett VI. Pál gesztusára, aki Szent Benedeket Európa védõszentjének tette meg. Benedek a helyes mérték tanítója, amennyiben megvalósította életében és szabályzatában az ima és a munka – azaz a cselekvés és szemlélõdés –, az egyéni és a társas lét, az állandóság és változékonyság egyensúlyát, miközben egyidejûleg volt képes lemondani a világról és igent mondani rá. Ma a kollektivizmus és a szubjektivizmus, a legalizmus vagy a fundamentalizmus és a liberális kicserélhetõség között ingadozunk, és ugyancsak szükségünk volna a benedeki szintézisre, egységteremtésre. Tekintetünket egyúttal messzebb is kell hordoznunk, Kelet felé, hisz II. János Pál Cirillt és Metódot is Európa védõszentjeivé tette. A bíboros azzal zárta köszöntõjét, hogy az Egyházak egy további „hozományára” emlékeztetett, ez pedig: képességük a párbeszédre, amelynek jelentõségét egyre inkább felfedezzük a vallások közötti párbeszédben, és amely nem egy világvallás létrehozását szolgálja, hanem a kultúrák és vallások kölcsönös megértését és elmélyülését. Ennek elõfeltétele nem csupán a vallási türelem, amely tiszteletben tartja a másik fél véleményét, hanem a világosan kifejtett álláspont. 

Míg az egyházi vezetõ a szellemi alapokat ismertette, addig Wolfgang Thierse, a szövetségi parlament elnöke – bár elõadásának címe „Az európai integrációs folyamat szellemi távlatai” volt – a gyakorlati politikai feladatok felé terelte hallgatói figyelmét. Az elkötelezett protestáns keresztyén kissé csodálkozva, de ugyanakkor csodálva idézte a lengyel külügyminisztert, Bartoszewskit, aki a konferencia elõtti vasárnap úgy nyilatkozott a „Welt am Sonntag” újságíróinak, hogy hazája „hozománya” – ez a konferencia egyik kulcsszava volt – egyebek között 35 millió megkeresztelt római katolikus polgár. „A negyedik legnagyobb katolikus ország vagyunk Európában” – vallotta büszkén Bartoszewski. „Hány nyugat-európai ért egyet ezzel a válasszal, tud azonosulni vele?” – töprengett fennhangon a német parlament elnöke. Válasz gyanánt emlékeztetett arra, hogy õ maga „keletnémet”, és így egy évtizede még sok millió honfitársával együtt csak álmodott egy olyan békés Európáról, ahol nincsenek határok. A határok nélküli Európa látomása tartott minket életben – vallotta. „Akartuk a német egységet, és úgy akartuk, mint hozzájárulásunkat az európai egységhez!” – ezt 1990-ben az NDK elsõ szabadon választott parlamentje kinyilvánította. A „keletnémetek” fájdalmas leckét kaptak abból, hogy a gazdasági, politikai integráció még nem azonos a „belsõ egységgel”. Ha ez a belsõ egység az integráció mértéke, akkor még messze vagyunk Európában az egységtõl! Európa „unalmas” lett, „altató” – jegyezte meg rezignáltan az egyesülés veteránja. Mi a teendõ? Hat pontban foglalhatjuk össze.  

Elõször is Európa a béke utáni vágyból született, a „béke konkrét utópiájaként” – mondta Thierse. Az Unió „civil” hatalom, nem katonai tömb. Lemondtunk az erõszak alkalmazásáról mint a politika eszközérõl, és ez változatlanul kötelez. 

Másodszor: a szociális állam Európa legnagyobb találmánya. Ez a találmány válaszul született a globalizáció egy korábbi szakaszában (értsd: válaszul a XIX. századi Manchester-kapitalizmusra). Stratégiánk ennek megfelelõen legyen az át-építés, ne a le-építés! – követelte a szociáldemokrata politikus. (Jó lenne, ha ezt a magyar szocialisták is megszívlelnék!) Véleménye szerint, miközben létrehozzuk a szolidaritás hatékonyabb eszköztárát, egyúttal a szükséges társadalmi differenciálódásra is sort keríthetünk. Mivel azonban a lakosság egyetértésétõl, beleegyezésétõl függ, hogy kiépíthetõ, továbbfejleszthetõ-e a történelmileg kialakult szociális hálózat, tisztáznunk kell: mit is értenek Európa népei igazságosságon és szolidaritáson? Ez nyilvánvalóan döntõ kérdés. Válaszunk függeni fog az egyházak meggyõzõ erejétõl is e kérdésben – és persze attól, hogy egyáltalán hallassák hangjukat, tehetném hozzá.  

Harmadszor: látnunk kell, hogy (Nyugat)-Európa „bõvítése” felér egy új alapítással, annyira megváltoztatja a probléma dimenzióit. Elengedhetetlen a sokféleség elfogadása. Ez azonban feltételezi a közös értékeket. Az európai alapjogok okmánya jó indítás e téren. Szabadság, egyenlõség és szolidaritás a közös alap. Thierse szerint is elgondolkodtató – de az európai valóság része –, hogy nem sikerült viszont elfogadtatni a laicista hagyományú országokkal az „Isten és ember elõtti felelõsség” alaptételét. Végül: hogyan õrizzük meg ezeket az értékeket? Hogyan biztosítsuk, hogy élõk és éltetõk legyenek? Valóban, erre még sokáig kell keresnünk a választ! 

Negyedszer: Európa kulturális egység, nem pusztán földrajzi fogalom. Meg tudjuk védeni azokat az értékeket, amelyeket ez a kultúra hozott létre? Be tudjuk olvasztani Európa keleti felének kulturális örökségét a nagy egészbe? Se szeri, se száma az ilyen kérdéseknek. Úgy tûnik, a német egységgel megszûnt Németországban az érdeklõdés a „kultúrnemzet” fogalma iránt, amely pedig politikai hitvallás volt a szétszakadozottság idején. Ez bizony aggasztó, és figyelmeztetés Európa számára is! 

Ötödször: vannak olyan hangok – és itt Thierse Richard Münch bambergi szociológust idézte –, akik úgy vélik, nincs „nemzetek fölötti integráció nemzeti dezintegráció nélkül”. Ez csupán egy vastag tanulmány utolsó mondata – tette hozzá Thierse, és feltette a kérdést: Hogyan lehetséges ez, amikor Európa másik felében a „nemzeti”, a nemzet eszköze volt a kommunizmustól való elszakadásnak, felszabadulásnak, és a folyamat katalizátora volt. Válaszként három elõfeltételhez kötötte az európai nemzet kialakulását:

(1) szükség van egy európai polgártársadalomra (Bürgergesellschaft) – amely nem pusztán polgári társadalom (Bürgerliche Gesellschaft!)

(2) létre kell hozni az Európát átfogó politikai nyilvánosságot

(3) létre kell hozni azt a politikai kultúrát, amelyben megosztozhat Európa minden polgára

 Végül hatodszor: ami Európát összetartja, az annak a tudata, hogy az ember ugyan minden kétséget fölülmúló módon egyén, egyedülálló, megismételhetetlen és kicserélhetetlen, de legalább úgy igaz, hogy rá van utalva más emberek közösségére. A közösség nem csupán kényszer, hanem pozitív fogalmazásban az önmegvalósítás színtere. „A személy azonossága akkor bontakozhat ki teljességében, ha egyszerre biztosított (szó szerint „összejön”, a ford.) az egyén szabadsága, hogy megvalósítsa egyéniségét, és az esély, hogy más emberekkel közösen kézbe vegye életfeladatait, melyeket senki sem tud egymagában megoldani.” Majd hozzátette: ez nem csak az egyénre igaz, de a nemzetekre is. Csak együtt valósíthatjuk meg küldetésünket és azonosságunkat. Európa nemes küldetése, hogy a tömegtársadalomban tegye lehetõvé az emberi méltóság kibontakozását. Mindebbõl adódik Európa értékrendjének hármas pillére: a személy méltósága, a szubszidiaritás és a föderalizmus. 

A politikus beszédét újból egy egyházvezetõé követte. Meglepõen politikus volt. Josef Homeyer hildesheimi püspök, a ComCEE (Az Európai Közösség Püspökkari Konferenciáinak Bizottsága) elnöke „Az egyházak politikai feladatai tekintettel az Európai Unió bõvítésére” címmel tartott elõadásában bevezette a vitába a politikai diakónia fogalmát. Az egyházak erkölcsi és teológiai kötelessége, hogy részt vegyenek az európai közjó alakításában. A „politikai szeretetszolgálat” ennek az átfogó politikai elkötelezettségnek a megjelölésére szolgál. Az erkölcsi elkötelezettség Európa történelmének keresztény formálásából adódik. Egyháztörténelem és európai történelem mintegy elválaszthatatlan ikrek. Bár nem egy teljesítményünkre büszkék lehetünk, van elég szégyellnivalónk is – fejtette ki, és éppen ebbõl adódik Homeyer szerint erkölcsi kötelességünk. Kissé kiélezve, de találóan megjegyezte: nem építhetünk emlékmûvet Berlinben a holokauszt áldozatainak, miközben magánügynek nyilvánítjuk a vallást. Zsidó és muzulmán polgártársainknak tartozunk azzal, hogy harcolunk a már többször említett hivatkozásért Istenre alkotmányainkban, mert ennek elhagyása érthetetlen és bántó számukra. Európa nem keresztény belügy – és fõleg nem egyfajta szekularizált, elvilágiasodott kereszténység belügye. A teológiai indokolás pedig az lenne, hogy Isten az „egészen Más”. Feléje fordulni mindig egyben azt is jelenti, hogy a másik ember felé is fordulok. A másik mássága nem magánügy, nem is pusztán evilági, egzisztenciális fogalom, hanem egyúttal politikai is. Homeyer a felszabadulás teológiáját is idézte: ha az életet választom, a szegényeket választom. Majd egy meglepõ fordulattal kijelentette: Európában nincs hiány értékekben. A hiányosság az értékek megkövetelésében, behajthatóságában mutatkozik meg, az értékekhez való kötõdésben (Wertebindungsmangel). 

Mindebbõl adódik – folytatta a püspök –, hogy ne bõvítésrõl beszéljünk, hanem „európaiasításról”. Amire sokan, fõleg a jelenlevõ ortodoxok, felkapták fejüket. Homeyer a páazonban pát idézte, aki Európa tüdejének két szárnyáról – a nyugatiról és a keletirõl – beszélt. Befejezésül néhány kihívást vázolt fel, melyre Európának felelnie kell majd a közeljövõben. Ezek a demográfiai összeomlás, azaz az öreg kontinens kihalása – és ez ebbõl adódó szociális kérdések –; a globalizáció szociális következményei, ti. a „nem versenyképesek”: az öregek, a sokgyermekesek stb. kirekesztése a jóléti társadalomból; az ún. információs társadalom és annak következményei, így a képzés és mûvelõdés megnõtt szerepe; végül a meggyorsult technológiai fejlõdés beláthatatlan fejleményei, így a megváltozott emberkép, ti. az európai egyéniségfogalom veszélyezettsége a biológiai determinizmus által, stb. 

Ebben a folyamatban nem lehetünk tétlen szemlélõk. Támogatnunk kell a jogállam demokratikus intézményeit, fõleg fejlesztenünk kell a polgári (civil) társadalom (erõ)forrásait. Intézményesítenünk kell politikai szolgálatunkat, így fórumok létrehozásával, ahol megvitatjuk az elõttünk álló szociáletikai és politikai kérdéseket. Végül részt kell vennünk az európai tudástársadalom kialakításában és annak kritikus átvilágításában, és megbízható hálózatokat kell létrehoznunk az így szerzett tudás terjesztésére. 

A fentieket kiegészítette a munkaközösségekben végzett intenzív munka, és a keleti – ortodox és uniált – testvérek beszámolói, amelyek külön cikket érdemelnének. Itt csak röviden idézném Mussinghof aacheni püspököt, a német püspökkari konferencia alelnökét, aki a pápát idézve sürgette, hogy „lelket adjunk Európának”. És ebben nagy szerepe lehetne az ortodoxiának, a keleti egyházaknakhangsúlyozta. Az ortodoxia „hozományát” elemezve kiemelte a communio, a koinónia adományát, ti. hogy az ortodoxia autonóm egyházai teológiájukban és gyakorlatukban eredeti módon valósítják meg az egységet a sokféleségben, ami modell lehet a nemzetállamoknak is! De értékesek tapasztalatai, amelyeket az iszlámmal együtt élve szerzett, sõt ellenállása a nyugati materializmussal szemben – a kommunista uralom alatt szerzett tapasztalatai hasznosításával –; valamint a liturgiája gazdagságából táplálkozva is példamutató lehet.*


Számomra világossá vált, hogy az egyház fent vázolt jövõképébõl a jezsuita rend és intézményei, különösen a társadalmi párbeszédben eddig is élenjárók, a Távlatok, a Faludi Ferenc Akadémia, a Manréza Konferenciaközpont, a Szent Ignác Szakkollégium és az OCIPE számára sokrétû feladatok bontakoznak ki.

 

* Az aacheni püspök elõadását 2002/1. számunkban fogjuk közölni. (Szerk.)






Dr. Ferencz Antal: A bioetika alapjai. Szent István Társulat, Budapest, 2001, 312 old.

Ferencz Antal orvosprofesszor, a Magyar Bioetikai Társaság elnöke, aki folyóiratunkban már több ízben jelentkezett tanulmányokkal, most magas szintû, de mégis olvasmányos könyvében a forradalmi gyorsasággal fejlõdõ bioetika alapvetõ kérdéseit tárgyalja. A katolikus morális is igyekszik lépést tartani az 1970 óta kibontakozó tudományág által felvetett problémákkal. Általában egyetlen etikai területen sincsenek kész     receptmegoldások. A Biblia és a keresztény hagyomány tanítása alapján kell szembenéznünk az állandóan felmerülõ új kérdésekkel. Az orvostudomány, a filozófia, a teológia és még más tudományágak összefogására van szükség a helyes megoldások keresésében. Az egyes vallásfelekezetek ökumenikus párbeszéde is segíthet, amint ezt a szerzõ is jelzi, és irodalomjegyzékével megkönnyíti a továbbkutatást. (Szabó Ferenc)

AZ EURÓPAIAK ÉRTÉKSZEMLÉLETE

Jan Kerkhofs flamand jezsuita szociológus összefoglalja egy széleskörû felmérés eredményeit. Az European Values Study Alapítvány (Tilburgi egyetem, 1978-tól) három alkalommal (1981, 1990, 1999/2000) több tízezer interjúval felmérést végzett Európában és Észak-Amerikában az értékek rangsorolásáról. A legutóbbi felmérés mintegy 800 millió személyt képvisel: Oroszország, Ukrajna és Törökország is benne van. Az eredményt egy kötetben közzétették: L. Halman: The European Values Study: A Third Wave (Tilburg University, 2001.).

Igen nagy a változatosság az értékek rangsorolásában. Az egyenlõség és szabadság értékeit különbözõképpen állítják országok szerint. Az Egyesült Államokban a szabadság áll messze az elsõ helyen, míg Oroszországban az egyenlõséget részesítik elõnyben. Európa egészére vonatkoztatva: szabadság 53%, egyenlõség 41%. Néhány országban – Magyarország, Itália, Görögország és Horvátország – az egyenlõség áll elsõ helyen.

Az európaiak mindenütt messze elsõ helyre teszik a családot, tehát ezt tartják a legfontosabbnak. Ezután következik a munka, a barátok, a szórakozás, a vallás és a politika.

Európa-szerte növekszik az individualizmus, fõképp a személyes etika területén: válás, abortusz, eutanázia, homoszexualitás; fõleg a fiatalabb nemzedék hangsúlyozza a személyes választás jogát; tehát a szituációs etika áll elõtérben. Kevesen bíznak az intézményekben (oktatás, hadsereg, egyház, rendõrség, sajtó, szakszervezet).

Az európaiak nagyon is tudatosították a környezetvédelem problémáit: 60% hajlandó felajánlani jövedelme egy részét a levegõszennyezõdés megelõzésére, de 52% elutasítja azt, hogy e célból növeljék az adózást; 70% kijelenti, hogy az államnak kell ezzel a kérdéssel foglalkoznia, de ez nekik ne kerüljön semmibe. Világos itt az ellentmondás.

Vajon Európa ismeri-e az értékek közös rendszerét? Egyáltalán nem. Nyugat- és Közép-Európában igen nagy a változatosság e kérdésben; még a hagyományos vallások sem jelzik a demarkációs vonalakat: a szociológiailag katolikus, protestáns vagy ortodox országok között a különbségek e téren nem jelentõsek. Mindenki tapasztalja Európában – az Egyesült Államoktól eltérõen – a szekularizáció felgyorsulását. Európa fokozatosan többkultúrájú és többvallású földrész lesz. Ez a fejlõdés feltételezi a nagy toleranciát; ezt fõleg a fiatalok hangsúlyozták. Az európaiak bizalmatlanok a szélsõ ballal (31%) és a szélsõ jobbal (36%) szemben. A többség a demokráciát akarja, de panaszkodik annak hiányosságai miatt. 43% az Európai Unióra, 51% az ENSZ-re nagyobb bizalommal tekint, mint saját nemzeti parlamentjére (35%). Mint mindig, a fiatalok és a jól tájékozottak támogatják jobban az Egyesült Európát. Az európaiak 79%-a boldognak mondja magát.

Europe-infos no. 31 (2001 október)