RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ
Giovanni Marchesi
II. JÁNOS PÁL KAZAHSZTÁNI
ÉS ÖRMÉNYORSZÁGI ÚTJA
(Az olasz eredeti a La Civiltà Cattolica 3632. számában jelent meg: 2001/IV 172–181. A kivonatos fordítást [és rövidített összefoglalást] Nagy Ferenc készítette.)
„Kockázatos” és „bátor” utazásként határozták meg II. János Pál pápának a világ útjain tett 95. zarándoklatát, amelynek során szeptember 22. és 27. között eljutott elõször Kazahsztánba, Közép-Ázsia legnagyobb kiterjedésû volt szovjet köztársaságába, majd pedig Örményországba, a legrégibb keresztény nemzethez. Csakugyan a pápai látogatás alig tíz nappal azon terrormerénylet után kezdõdött, amely a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai meg a washingtoni Pentagon ellen irányult, vagyis akkor kezdõdött, amikor a háború szelei fújtak Afganisztán ellen, amelyet az Egyesült Államokat ért embertelen terrorcselekmény felelõseinek védelmezõjeként könyveltek el. Kazahsztán és Örményország tehát, Afganisztánnal való földrajzi szomszédságára való tekintettel, igen kockázatos zónának tûnt arra az esetre, ha a tálibok országát légitámadás éri; II. János Pál mégis nyugodtnak és derûsnek tûnt az utazás vállalhatósága tekintetében.
Ezért kazahsztáni látogatásának kezdetétõl Rómába való visszatéréséig számos kifejezett utalást tett az új és veszélyes nemzetközi helyzetre, mint ahogy ismételten felszólított az igazságosságra és a békére is. Ilyen nemzetközi összefüggésben, és tekintettel arra, hogy olyan országról van szó, amely mintegy száz, különbözõ fajú és különbözõ valláshoz tartozó népbõl tevõdik össze, különösen is idõszerûnek bizonyult az a jelszó, amelyet a pápa kazahsztáni útjára választott: „Szeressétek egymást!” (Jn 13,34.) Az apostoli út a maga egészében kettõs feladatot tûzött ki: meglátogatni és lelkipásztorilag megerõsíteni olyan katolikus közösséget, amely egy többségében iszlám országban él (Kazahsztán); tisztelettel adózni a legrégibb nemzetnek, amely népként kereszténnyé vált (Örményország). A pápa útjának azonban világvisszhangot biztosított az a figyelem, amellyel a szentatya a nemzetközi helyzet alakulását követte, hangsúlyozva a világ sorsának felelõsei felé annak szükségességét, hogy az igazságosság és a béke útjainak biztosítsanak elõnyt, tegyenek meg minden erõfeszítést a háború visszautasítása érdekében.
Kazahsztánban, a közép-ázsiai sztyeppek szívében
Kazahsztán a 23. olyan muzulmán többségû ország, amelyet II. János Pál meglátogatott. Kezdve a kazah fõváros fõmuftijától, az ország úgy fogadta a pápát, mint nagy vendéget, akinek látogatása megtiszteltetés az egész ország számára. Kazahsztán területe hatalmas: 2 724 900 km2 (Olaszország kilencszerese, Magyarországnak majdnem harmincszorosa); gyéren lakja nem egészen 15 millió ember, népsûrûsége 6,3. Ahogy már említettük, mintegy százan vannak a népcsoportok, köztük többségben a kazahok (46%) meg az oroszok (34,8%); a számos kisebbség közül megemlíthetjük az ukránokat, németeket, üzbégeket, lengyeleket, litvánokat, tatárokat, fehéroroszokat. Az éghajlat erõsen kontinentális, olyannyira, hogy az ország közepében, egy mérhetetlen félsivatagi alföldön, a hõmérõ határértékei a téli –50% meg a nyári +50% körül ingadoznak. Olasz szójátékkal: 9 hónap inverno (tél) és 3 hónap inferno (pokol) uralja a vidéket. Kazahsztánt a 17. században a cári hadsereg hódította meg, és moszkvai befolyás alatt maradt1 a Szovjetunió felbomlásáig: 1991-ben a volt szovjet köztársaság kikiáltotta függetlenségét, aztán csatlakozott a Független Államok Közösségéhez (FÁK).
[Régészeti leletek bizonyítják, hogy a kereszténység Kazahsztánba, amely az õsi selyemút mentén fekszik, már a IV–V. században eljutott. Következtek olyan közösségek, amelyek Perzsiából menekültek, majd a VII. században az arab invázió elõl. 1254-ben IV. Orbán pápa megegyezett a mongol kánnal, hogy ferences misszionáriusokat küld a vidékre; ezek tevékenysége majdnem egy évszázadig volt eredményes. A XX. század harmincas éveiben a betelepítettek között voltak keresztények is; kis közösségek szervezõdtek, de megkezdõdtek a sztálinista üldözések is. Jelenleg az ország lakosságának 1,2%-a (180 000) katolikus; 47% szunnita muzulmán, 8% a moszkvai pátriarkátushoz tartozó ortodox, 2% protestáns, és sok a nem hívõ.]
[A pápa Asztana fõváros repülõterére érkezett meg, majdnem tíz évvel az ország függetlenségének kikiáltása után, és többek között a köztársasági elnök, az apostoli nuncius, a helyi hierarchia fogadta. „Hitvallók és hívõk földje, elhurcoltak és hõsök földje”, „különbözõ hagyományok és kultúrák közötti találkozás és együttélés földje”: így határozta meg a pápa az országot. Örömmel nyugtázott egy bátor kezdeményezést: már 1991-ben bezárták a szemipalatyinszki nukleáris poligont2, késõbb pedig kihirdették a nukleáris fegyverkezésrõl való egyoldalú lemondást, és csatlakoztak az atomkísérletek teljes eltiltását célzó egyezményhez.]
[A pápa apostoli ténykedései ezek voltak: szombaton a totalitárius rendszer áldozatainak emlékmûvénél tett látogatás és csendes ima; orosz nyelvû vasárnapi eucharisztia a Szülõföld (Haza Anyánk) téren; ebéd Közép-Ázsia fõpásztoraival; udvariassági látogatás a köztársaság elnökénél; találkozás a fiatalokkal az Eurázsia Egyetem nagytermében; hétfõn a fõváros székesegyházában koncelebrált szentmise és annak végén Kazahsztán felajánlása a Béke Királynõjének; délután a fõváros kongresszusi palotájában találkozás a kultúra, a mûvészet és a tudomány világának képviselõivel. Kedden a szentatya továbbindult Örményországba.]
[. . .]
Erõteljes bátorítás a kicsi, de tevékeny kazah katolikus közösségnek, és ugyancsak erõteljes felszólítás a keresztények és muzulmánok közötti együttmûködésre: ez volt a II. János Pál katekézisében visszatérõ két téma. Kazahsztán egyházi és társadalmi helyzetével a háttérben, a pápa tekintettel volt a nemzetközi helyzetre is; az Asztanában lezajlott elsõ koncelebráció végén felhívást intézett az összegyûltekhez a vallás politikai célokra, a népek közötti viszály céljaira eszközként történõ felhasználása ellen. [. . .]
Hétfõn, szeptember 24-én délután II. János Pál keményen hangoztatta a vallás erõszakos és fanatikus használatának – mint valami istenkáromlásnak – elutasítását: „Valamennyi hívõnek egyesítenie kell erõfeszítéseit, hogy Istent soha többé ne tegyék meg az emberek ambíciói túszának. A gyûlölet, a fanatizmus és a terrorizmus megszentségtelenítik Isten nevét, és eltorzítják az ember hiteles képét.” [. . .]
[Vasárnap a székesegyházban, papokhoz, férfi és nõi szerzetesekhez, szeminaristákhoz beszélve,] tisztelettel adózott a kazahsztáni katolikus egyház vértanúinak, „a kommunista uralom hosszú telének” idején; „a Krisztus keresztjével egyesült vértanúk szenvedésein virágzott ki az új élet.” [Kiemelt egy fontos nyelvi tényt: a kazah nép sok fajú és sok vallású összetételét; ez jelzés olyan irányba, hogy egyre inkább az egység és együttmûködés hídja legyenek Európa és Ázsia, Kelet és Nyugat között. Ez nem csupán türelmet jelent, hanem tiszteletet és párbeszédet is, sõt „a párbeszéd édességét” mindenki, hívõk és nem hívõk között; a katolikusok ökumenikus párbeszédét az ortodoxokkal és építõ párbeszédet a muzulmánokkal.] „Tisztelet és párbeszéd a muzulmán közösség felé, a más vallásokhoz tartozók felé, és az iránt is, aki nem hívõnek vallja magát.”
II. János Pál pápa Örményországban: „szeretetpecsét”
[. . .]
II. János Pál örményországi apostoli zarándoklata szeptember 25. és 27. között zajlott, a kazahsztáni lelkipásztori látogatás folytatásaként. E látogatáshoz alkalmul az 1700. évfordulós ünneplése szolgált annak, hogy a kereszténységet kikiáltották az örmény nép hivatalos vallásának. Õsi örmény hagyomány szerint ez 301-ben történt, amikor Világosító Szent Gergely megtérítette és megkeresztelte III. Tiridát királyt és udvarát. Püspökké szentelve a kappadóciai Kaiszareiában, katholikosz, vagyis általános püspök címmel, a királyság fõvárosában megalapította az elsõ székesegyházat Ecsmiadzin („itt szállt le az Egyszülött”) néven, azon a helyen, amelyet állítólag Krisztus mutatott neki. Az õsi Örményországot azonban, amely már a bibliai szövegekben szerepel „Urartu királysága” néven, a hagyomány szerint Júdás Tádé és Bertalan apostolok evangelizálták: igen régi örmény templomok, beleépítve megerõsített monostori együttesekbe, az Azerbajdzsánnak nevezett vidéken, még mindig õrzik a két apostol emlékét. [. . .]
„Jelentõs pecsét azon a szeretetkapcsolaton, amely egyesíti a katolikus egyházat az örménnyel”: errõl beszélt nyilvánosan a szentatya. II. Karekin, az örmények katholikosza, vagyis legfõbb pátriárkája, II. János Pál örményországi látogatásának elõestéjén szintén nagy örömét fejezte ki a küszöbön álló „gondviselésszerû esemény” miatt, és kijelentette: „Vele az apostoli örmény egyház meg a római katolikus egyház közötti kapcsolatok új fázisba léptek, amelyet nagy szívélyesség és barátság jellemez.”
A pápa Örményország kereszténységének tett látogatása során sokféle nyilvános jele mutatkozott annak a szeretetköteléknek és új szakasznak, amely jellemzi a két egyház ökumenikus kapcsolatait; a zarándoklat egész tartama alatt a pápa meg a katholikosz együtt végezték a program különbözõ tervezett gesztusait: ismételten együtt áldották meg a híveket, és többször békeköszöntést váltottak; a pápa a pátriárka személyes vendége volt (ilyesmi az elõzõ 94 külföldi út során sose fordult elõ); együtt elnököltek az ökumenikus ünneplésen Jerevánban Világosító Szent Gergely új székesegyházában, amelyet pár nappal korábban (szeptember 20–22-én) szenteltek fel, és ahol II. János Pál tisztelettel adózott a szent ereklyéjének, amelyet tavaly õ maga ajándékozott a katholikosznak római látogatása során. Másnap reggel II. János Pál Világosító Szent Gergely eucharisztiáját celebrálhatta, latin szertartás szerint, néhány örmény nyelvû énekkel és imával, annál a nagy szabadtéri oltárnál, amelyet a pápa érkezésének elõestéjén fejeztek be és szenteltek fel. Az örmény apostoli egyház elsõ ízben állít fel a szabadban eucharisztikus ünneplésre szánt oltárt. Ebben az ünnepélyes órában is, örmény keresztények és Örményország meg más szomszédos országok vidékeirõl jött katolikusok jelenlétében, II. Karekin testvéri üdvözlettel fordult a pápához. Ez a mise, mint pár nappal késõbb a Szent Péter téren összegyûlt hívek elõtt a pápa tanúskodott róla, „két tüdõvel”3 ünnepelt mise volt. A mise végeztével a katholikoszt meg kíséretét, a szentatyával és kíséretével együtt, vendégül látták azon a hivatalos ebéden, amelyet a kanakeri katolikus központban rendeztek Jerevánban, Örményország fõvárosában. Végül szeptember 27-én délután, miután újból felkereste az ecsmiadzini apostoli székesegyházat, hogy ott röviden imádkozzék, II. János Pál megint csak az örmény pátriárkától kísérve elvégezte az örmény egyháznál tett apostoli látogatásának utolsó aktusát: a székesegyházból a Khor Virab nevû monostorba ment, amely egy dombon emelkedik a török határon, az Ararát lábánál, amely hegy az õsi és a modern Örményország szimbóluma. A Khor Virab név jelentése „mély kút”; a helyi hagyomány szerint arra a 40 méter mély kútra emlékeztet, amelyben III. Tiridát király 13 éven át fogva tartotta Világosító Szent Gergelyt keresztény hite miatt. Rövid csendes ima után az örmény katholikosz a pápának egy fáklyát ajándékozott, amelyet a kútban állandóan égõ lángról gyújtottak. II. János Pál, Rómába visszatérve, ezt a fáklyát, egy egész nép õsi hitének szimbólumát, abban az új kápolnában helyezte el, amelyet a püspöki szinódus aulájában október 1-én avattak fel.
Különbözõ szempontok szerint különösen ünnepélyes és jelentõs pillanatok voltak fõleg a következõk: a pápa és a pátriárka közös imája a Tzitzernakaberd emlékmûvénél (a név jelentése „a fecskék erõdítménye”), melyet 1967-ben állítottak az 1915-ös örmény áldozatok emlékének (másfél millió áldozatról beszélnek), akiket az ottomán birodalom gyilkolt meg; valamint egy közös nyilatkozat, amelyet II. János Pál pápa és II. Karekin katholikosz szeptember 27-én, csütörtökön délután írt alá Jerevánban az ecsmiadzini székesegyházban. A nyilatkozat sorra veszi az örmény nép keresztény történetének magasztos és gyakran gyötrelmes lapjait, majd kifejezetten hivatkozik „a XX. század elsõ népirtására”, vagyis „másfél millió örmény keresztény kiirtására”; a pápa és a pátriárka aztán kijelenti: „Itt, a szent Ecsmiadzinban, megújítjuk ünnepélyes elkötelezettségünket, hogy imádkozni és dolgozni fogunk ama nap siettetése érdekében, amelyen megvalósul a Krisztus hívei nyájának valamennyi tagja közötti közösség, igazi kölcsönös tisztelettel mindegyikünk szent hagyományai iránt. Isten segítségével nem fogunk semmit tenni a szeretet ellen.”
Ez alkalommal tehát megint elsõbbséget adtunk Krisztus akaratának, aki azt akarja, hogy tanítványai egy legyenek, és tanulékonyak arra, amit a Lélek mond az egyházaknak.
1 A szovjet korszak tragédiáiról az ország elnöke 2001. augusztus 9-én a következõ adatokat írta II. János Pál pápának: „1921–22-ben kb. egy millió személy halt meg éhínségtõl és betegségektõl; 1930–31-ben 6 800 000 személyt hurcoltak el az ország határain kívülre; 1931–33-ban példa nélkül álló ínség folytán 2 millió és 200-250 ezer kazah halt meg, azzal a következménnyel, hogy a népesség a felére csökkent.”
2 Kazahsztán lakossága számára a legpusztítóbb tragédia a nevezett atomerõmûbõl származott. 1949-ben a szovjetek ott robbantották az elsõ nukleáris bombát: ezzel kezdõdött a hidegháború. 40 év alatt az ország sztyeppéiben összesen 456 nukleáris és termonukleáris bombát robbantottak, ebbõl 116-ot a felszínen vagy a levegõben. A szemipalatyinszki poligonban végzett kísérletek során felrobbantott atomtöltetek összessége meghaladja az 1945-ben Hirosimára ledobott atombomba 2500-szorosát. Ennek az õrült politikának egyik következménye lett az Aral-tó kiszáradása; helyében csupán egy bûzlõ mocsár maradt.
3 [Célzás II. János Pál kedvelt és találó kifejezésére, amely a keleti meg a nyugati egyházak egymásra utaltságát fogalmazza meg.]
A Kazahsztán volt fõvárosában, Alma-Atában élõ Lesskó László a Vatikáni Rádióban hosszan beszámolt az országban élõ magyarokról. Számuk 4-6 ezer lehet. Egyéni sorsuk alakulása általában drámai, tragikus, kezdve attól, ahogy több hullámban Kazahsztánba érkeztek. Férfiak voltak, és más nemzetiségû nõkkel alapítottak családot. A jelenlegi szabad vallásgyakorlás lehetõvé tett templomépítést (más nemzetiségûekkel együtt), a közösségépítés azonban nehéz. És aki szeretne hazatelepedni, legyõzhetetlen nehézségekkel találja magát szemben.
A pápát magyar nyelvû plakátokkal fogadták: „Isten hozta a kazahsztáni magyarokhoz! Szentatya, segítsen hazatérni magyar hazánkba!” A szentatya rövid magyar köszöntést is mondott.
A pápa kazahsztáni és örményországi útjáról bõséges és részletes beszámoló olvasható a Magyar Kurír 2001/37. számában, valamint az Új Ember 2001. október 7-i számában. A teljes dokumentációt 112 oldalas kötetben kiadta a Szent István Társulat Szeressétek egymást! címmel; rendelési száma 178, ára 600 Ft.
II. János Pál
MATTEO RICCI
KÍNAI MISSZIONÁRIUS JUBILEUMA
Matteo Ricci olasz származású jezsuita atya (1552–1610) 400 évvel ezelõtt, 1601. január 24-én érkezett császári meghívásra Bejdzsingbe (Pekingbe), a kínai császári fõvárosba. 1582-tõl Makaóban, 1583-tól kezdve pedig Dél-Kínában (Saokingban, Saocsovban és 1595-tõl Nancsangban) élt; szívta magába a kínai nyelvet, a kínai kultúrát; rendkívüli matematikai és csillagászati tudásával annyira megnyerte a kínai tudósok és elõkelõségek rokonszenvét, hogy õk ajánlották be a császárnak. Kilenc évet élt még Pekingben, és elmélyült abban, amit ma inkulturációnak nevezünk. Három évtizedes kínai tartózkodása során kiérlelõdött álláspontja szerint a kínai népies (taoista-buddhista) vallásossággal meg az újkonfucianizmussal szemben az eredeti konfucianizmust kell elõnyben részesíteni. – Ricci atya halálakor mintegy 2500 kínai keresztény élt négy közösségben. Boldoggá avatása ügyének egyházmegyei vizsgálata már befejezõdött.
Maga Ricci atya pozitívan, egyben okos mérséklettel viszonyult az õsök és Kung Fu-ce tiszteletéhez; utóda, Longobardi atya viszont ennek ellene fordult. 1631-tõl, amikor domonkos és ferences misszionáriusok érkeztek Kínába, a rítusvita kiélezõdött. Az egyik álláspontot maga Matteo Ricci így fogalmazta meg: a kínai rítusok „eredetileg nem bálványimádók és talán nem is babonásak”; a másik oldalon az animizmussal meg a mágiával szorosan összefüggõnek értékelték. Az elsõ római döntések még elvi síkon mozogtak: 1645-ben a rítusok ellen, 1656-ban megengedhetõségük mellett. A további vitát erõsen befolyásolta a szerzetesrendek közötti versengés, a spanyol meg a portugál politikai védnökség (patronátus) ellentéte, az európai erkölcstani viták (janzenizmus). 1700-ban Kangszhi császár hivatalosan jóváhagyta a jezsuita álláspontot. Késõbb pápai legátusok egymásnak ellentmondóan hoztak döntéseket. Végül 1743-ban XIV. Benedek pápa ünnepélyesen minden misszionáriust esküvel kötelezett annak elfogadására, hogy az õsök rítusa az 1707-es és 1715-ös római rendelkezés értelmében tiltva van. Csak XII. Pius 1939-ben szüntette meg a tilalmat, a rítusok értelmének megváltozására, elvilágiasodott jellegére hivatkozva.
A rítusvita jó két évszázadon át a kínai meg a vietnami élet peremére szorította a katolikus egyházat. Alkalmazkodási és inkulturációs problémáról van szó, de szélesebb és mélyebb háttérrel: a kínai élet valóságát a misszionáriusok egymással ellentmondóan értelmezték, a római hatóságokat pedig dogmatikai tuciorizmus (túlzott biztonság merev keresése) és a szinkretizmus kerülésének egyoldalú gondja vezérelte.
A négyszázéves évforduló megünneplésére 2001 októberében két nemzetközi kongresszust tartottak. Október 14. és 18. között Pekingben folyt le egy nemzetközi szimpózium, mintegy harminc kínai, hongkongi, makaói, tajvani, észak-amerikai és európai szakember részvételével; a Kínában mûködõ misszionáriusok munkáját tanulmányozta az 1368 és 1911 közötti idõszakban (két nagy dinasztia korában), különös hangsúllyal a nyelvi és irodalmi formák alakulására, a misszionáriusok, a megtérõk és a kínai nép közötti nyelvi kölcsönhatásokra. A második kongresszust Rómában szervezte a Pápai Gergely Egyetemen az Olasz–Kínai Intézet; témája ez volt: ,,Matteo Ricci: a Kína és a Nyugat közötti párbeszéd érdekében.” Ez utóbbi kongresszushoz intézte alábbi szövegezésû, nagy fontosságú üzenetét II. János Pál pápa. A magyar fordítást P. Nemeshegyi Péter készítette. Az október 24-én kelt üzenetet Rómában október 25-én tették közzé.
Már a kongresszusok szervezésének idején, amikor szeptember 5-én a szerdai általános fogadáson a szentatya külön szólt az említett intézet vezetõihez, ezeket mondotta nekik: ,,Minden sikert kívánok Önöknek, mert Matteo Ricci alakja érvényes modell mindazok számára, akik a különféle kulturális és vallási összefüggésekben az evangelizálás területén dolgoznak.”
Rögtön az üzenet közzététele után Pekingben a külügyminisztérium szóvivõje úgy nyilatkozott, hogy a kínai kormány bizonyos feltételek mellett kész arra, hogy a Vatikánnal fennálló kapcsolatain javítson; a Vatikán azonban szakítsa meg a Tajvannal kötött diplomáciai kapcsolatait. Október 30-án a külügyminisztérium szóvivõje sajtókonferencián nyilatkozott hasonló értelemben. Azt is kiemelte: sajnálatos, hogy a pápa nem kért bocsánatot az egy évvel ezelõtti szentté avatásért; „ez nagyon sértette a kínaiak érzéseit.” [2000. október 1-én II. János Pál szentté avatott 120 kínai vértanút, akiket 1648 és 1930 között vittek halálba.] A kétoldali kapcsolatok javításának két feltétele van: a Vatikán szakítsa meg a diplomáciai kapcsolatokat Tajvannal, és vallás ürügyén ne avatkozzon be Kína belügyeibe. [Ilyesmi lenne az, hogy a pápa Kína számára püspököket nevez ki. Kínában csak az 1951-es alapítású kínai katolikus patrióta szövetség tagjai gyakorolhatják hivatalosan vallásukat.] – A pekingi „hazafias” egyházmegyei vezetõség egy munkatársa kérdésre azzal felelt, hogy sok pap és hívõ nagy hálával fogadta a pápának a kínai néprõl tett nyilatkozatait és értékelését; ,,most fennáll a remény, hogy a kínai egyház számára sok minden jobbra változik.” – Giuseppe Pittau érsek úgy nyilatkozott, hogy a pápa kész haladéktalanul Kínába utazni, ha meghívják. Legyõzhetetlen akadályai nincsenek a meghívásnak; a pápa már több technikai megoldást kipróbált (pl. patrióta püspökök utólagos elismerését). Hongkong püspökei a reményt keltõ jelek és lépések ellenére szkeptikusak a helyzet igazi javulását illetõen. San Kuo-hszi tajvani jezsuita bíboros szerint Kína és a Szentszék közötti kapcsolatok mindaddig feszültek maradnak, amíg a kommunisták uralma tart. – A tajpeji külügyminisztérium nyilatkozatban szögezte le, hogy Kínában [= Tajvanban] továbbra is vallásszabadság van; ,,jó kapcsolatokat tartunk fenn a Vatikánnal, és ebben semmi változás nem lesz.” Tajvan vatikáni nagykövete kifejezte: ,,Reméljük, hogy az Õszentsége tanúsította alázatos magatartást a kínai nép mindenütt a világon baráti gesztusként értelmezi”; a tajpeji kormány boldog lenne, ha a Szentszék és a Kínai Népköztársaság között újra felvennék a diplomáciai kapcsolatokat, és a kormány azt is reméli, hogy a híd szerepét vállalhatja a Vatikán meg a népköztársaság között. A tajpeji külügyminisztérium szóvivõje október vége felé kijelentette: Kína a saját belügyeibe való illetéktelen beavatkozásnak tekinti a Vatikán és Tajvan közötti diplomáciai kapcsolat fenntartását, valamint kínai püspökök pápai kinevezését. (Nagy Ferenc, 2001. XI. 2.)
1. Nagy örömet okoz nekem, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy önökhöz fordulhatok annak a nemzetközi konferenciának alkalmából, amely megemlékezik a nagy olasz misszionárius, humanista és tudós, Matteo Ricci atya, a Jézus Társasága nevezetes fia Pekingbe érkezésének négyszázadik évfordulójáról. Külön üdvözlöm a Pápai Gergely Egyetem rektorát és az Olasz–Kínai Intézet igazgatóit. E két intézmény fizette és rendezte ezt a konferenciát. Egyben szívélyesen köszöntöm a Kínából, Ricci atya szeretett második hazájából ide érkezett tudósokat.
Tudomásom van arról, hogy ez a konferencia mintegy folytatása a nemrég (október 14. és 17. között) Pekingben „Találkozások és Párbeszéd” témáról tartott fontos nemzetközi szimpóziumnak, amelyen különös figyelmet szenteltek a Ming-dinasztia végén és a Csing-dinasztia elején Kína és a Nyugat között megvalósult kulturális kapcsolatoknak. E szimpóziumon is tudományos érdeklõdés irányult Matteo Ricci Kínában végzett egyedülálló munkájára.
2. Ez a mai találkozó lélekben elvisz bennünket Pekingbe, a modern Kína nagy fõvárosába, amely Ricci atya idejében a Középsõ Birodalom fõvárosa volt. Ricci atya, miután huszonegy hosszú éven keresztül mohón és behatóan tanulmányozta Kína nyelvét, történelmét és kultúráját, 1601. január 24-én érkezett Pekingbe, a császár városába. Nagy tisztelettel fogadták, nagy becsben tartották, gyakran látogatták tudósok, mandarinok és mindazok, akik azon új tudományok iránt érdeklõdtek, amelyeknek õ volt elismert mestere. Ricci atya hátralévõ napjait a császári fõvárosban élte egészen 1610. május 11-én bekövetkezett szent haláláig. Életének ötvenhét évébõl csaknem huszonhetet töltött Kínában. Örömmel említem, hogy Ricci atya Pekingbe érkezésekor emlékiratot nyújtott be Van-li császárnak, amelyben úgy mutatkozott be, mint nõtlenségben élõ szerzetes, aki nem pályázik semmiféle udvari kegyre, hanem csak azt kéri, hogy a császár õfelsége rendelkezésére bocsáthassa személyes szolgálatát és azon tudományokban való jártasságát, amelyeket a „nagy Nyugaton” sajátított el, ahonnan Kínába érkezett. (Vö. Opere Storiche del P. Matteo Ricci S.I., ed. P. Tacchi Venturi S.J., 2.kötet, Macerata, 1913, 496kk old.) A császár kedvezõen fogadta Ricci atya ajánlatát, és ez fokozta a katolikus jelenlét fontosságát és jelentõséget a modern Kínában.
Négy évszázadon át Kína nagyra becsülte Li Madout, „a nyugati bölcset”, ahogy Matteo Ricci atyát ismerték, és ma is ismerik. Történelmi és kulturális téren Ricci atya úttörõ kapocs Nyugat és Kelet között, az európai reneszánsz mûveltség meg a kínai mûveltség között, valamint az õsi és nagyszerû kínai civilizáció meg Európa világa között.
Amint a Matteo Ricci Kínába érkezésének négyszázadik évfordulóján (1582–1982) tartott Nemzetközi Ricci-Konferencia alkalmával módom volt említeni, Ricci atya az inkulturáció terén szerzett érdemeket. Kínai terminológiát hozott létre a katolikus teológia és liturgia számára, és így megteremtette a feltételeket, hogy Krisztust megismertessük a kínaiakkal, és megvalósítsuk az evangéliumi üzenet és az Egyház megtestesülését a kínai kultúrában. (Vö. Insegnamenti di Giovanni Paolo II, V-3. kötet, 1982, Libreria Editrice Vaticana, 1982, 923–925. old.) Matteo Ricci annyira kínaivá tette magát a kínaiak között, hogy a szó legmélyebb kulturális és szellemi értelmében sinológus szakértõ lett, mert önmagában rendkívüli bensõ harmóniát hozott létre a pap és a tudós, a katolikus és az orientalista, az olasz és a kínai között.
3. Ma, 400 évvel Matteo Ricci Pekingbe érkezése után fel kell tennünk a kérdést: mi az õ üzenete a nagy kínai néphez és a katolikus egyházhoz? Õ mindig mélységesen kötõdött mindkettõhöz, és mindkét részrõl õszintén értékelték és szerették, és értékelik és szeretik.
A Ricci atya kínai mûködését eredetivé és tartósan jelentõssé tevõ egyik tényezõ az a mély beleérzés, amelyet a kínai nép egész történelme, kultúrája és hagyományai iránt fejlesztett ki önmagában kezdettõl fogva. Az 1595-ben Nankingben elsõ kiadásban megjelent, a Barátságról szóló rövid tanulmányának (De Amicitia) tartós nagy sikere és huszonnyolc éves kínai tartózkodása alatt állandóan mûvelt, széleskörû és mély baráti kapcsolatai egyaránt megcáfolhatatlan bizonyítékai az õt szívesen befogadó kínai nép iránti hûségének, õszinte szeretetének és baráti érzelmeinek. A legnagyobb tiszteletrõl tanúskodó ezen érzelmek és viselkedések a kínai kultúra iránti megbecsülésbõl származtak. Ezért tanulmányozta, értelmezte és magyarázta az õsi konfuciánus hagyományt, és értékelte újra a kínai klasszikusokat.
A kínaiakkal való elsõ érintkezésétõl kezdve Ricci atya egész tudományos és apostoli módszertanát két pillérre alapította, amelyekhez, sok külsõ és belsõ nehézség és félreértés ellenére, haláláig hûséges maradt. Elõször: a kínai új keresztényeknek a kereszténység felvételénél semmiképpen sem kellett feladniuk az országuk iránti hûséget. Másodszor: Isten misztériumának keresztény kinyilatkoztatása semmiképpen sem rontja le, hanem ellenkezõleg gazdagítja és beteljesíti mindazt a szépet és jót, helyeset és szentet, amit az õsi kínai hagyomány hozott létre és hagyott az utókorra. Ahogyan ezt az egyházatyák tették századokkal korábban Jézus Krisztus evangéliuma meg a görög–római kultúra közötti találkozásban, úgy Ricci atya is e meglátást a keresztény hit Kínában történõ inkulturációjára irányuló türelmes és messzire tekintõ munkájának alapjává tette, miközben állandóan kereste e nagy ország értelmiségieivel való megértés közös alapját.
4. A kínai nép, fõképpen az újabb idõkben, a szociális haladás területén fontos célokat tûzött maga elé. A katolikus egyház a maga részérõl tisztelettel szemléli e lendületes haladást és a jövõbe tekintõ tervezést, és diszkrét módon felajánlja saját együttmûködését az emberi személy, valamint a személy értékeinek, lelkiségének és transzcendens hivatásának elõmozdításához és védelméhez. Az egyház nagyon szívén viseli azokat az értékeket és célokat, amelyek a modern Kína számára is elsõrendûen fontosak: a szolidaritás, a béke, a szociális igazságosság, a globalizáció jelenségének bölcs kezelése és minden nép polgári haladása.
Ricci atya életének utolsó két évében éppen Pekingben írta Jézus Társaságának és a kereszténységnek belépése Kínába címû mûvét (vö. Fonti Ricciane, 2. köt., 617. pont, 152. old.). Ez az úttörõ mû alapvetõ fontosságú ahhoz, hogy a világ többi országa megértse Kínát. Benne Ricci atya már megírta azt, amit a katolikus egyház ma is vall: az egyház nem kér Kínától és vezetõitõl semmi kiváltságot, hanem csak a párbeszéd újrafelvételét, hogy tiszteleten és mélyebb megértésen alapuló kölcsönös kapcsolatokat építhessünk ki.
5. A katolikus egyház e nagy fiának példáját követve én is újból kijelentem, hogy a Szentszék mély szeretettel és nagy figyelemmel tekint a kínai népre. Tudatában van a szociális, gazdasági és nevelési téren elért jelentõs haladásnak, és ismeri a még fennálló nehézségeket is. Tudja meg Kína: a katolikus egyház égetõ óhaja, hogy újra felajánlhassa alázatos és önzetlen szolgálatát a kínai katolikusoknak és Kína egész népének javára. E szempontból szabadjon megemlítenem a férfi és nõi misszionáriusok hosszú sorának kiváló evangelizáló elkötelezettségét, valamint az emberi fejlõdés terén századokon át megvalósított alkotásait. A misszionáriusok számos szociális kezdeményezést vállaltak, különösen az egészségügy és a nevelés terén. E szolgálataikat a kínai nép széles körei hálával fogadták.
A történelem azonban azt a szomorú tényt is emlékünkbe idézi, hogy az egyház tagjainak mûködése Kínában nem volt mindig mentes a tévedésektõl; e tévedések személyes korlátozottságuknak és mûködésük korlátjainak voltak keserû gyümölcsei. Ezenfelül mûködésük gyakran olyan nehéz helyzetektõl vált függõvé, amelyek bonyolult történelmi eseményekkel és egymással ütközõ politikai érdekekkel álltak kapcsolatban. Rossz érzéseket szülõ és az evangélium hirdetését súlyosan nehezítõ teológiai viták sem hiányoztak. A modern történelem egyes korszakaiban az európai politikai hatalmak által vállalt „védnökség” nem ritkán az Egyház cselekvési szabadságának korlátozásában végzõdött, és negatív következményekkel járt a kínai egyházra nézve. Különféle helyzetek és események összjátéka akadályokat helyezett az egyház útjára, és megakadályozta, hogy teljes mértékben végrehajthassa – a kínai nép javára – az alapítója, Jézus Krisztus által rábízott küldetést.
Mély szomorúságot érzek a múltnak e tévedései és korlátozottságai miatt, és sajnálom, hogy ezek a hibák sok emberben azt a benyomást keltették, hogy a katolikus egyházban hiányzik a kínai nép iránti tisztelet és megbecsülés, sõt azt érezték, hogy az egyház tevékenységét Kína iránti ellenséges érzület irányítja. Mindezért bocsánatot és megértést kérek azoktól, akik úgy érezhették, hogy a keresztények ilyen tettei valamiképpen megsértették õket.
Az egyháznak nem szabad félnie a történelmi igazságtól, és kész arra, hogy – mély fájdalommal – elismerje gyermekeinek felelõsségét. Ez áll az Egyháznak a kínai néppel való múltbeli és jelen viszonyára is. A történelmi igazságot nyugodt lelkülettel, pártatlanul és a maga egészében kell kutatni. Ez fontos feladat a tudósok számára, és ennek elvégzéséhez önök is, a kínai valóság jó ismerõi, hozzájárulhatnak. Biztosíthatom önöket, hogy a Szentszék mindig kész arra, hogy e kutatáshoz szíves közremûködést nyújtson.
6. Ricci atyának a Barátságról szóló tanulmánya elején (1. és 3. pont) írott szavai jelenleg újból idõszerûek és jelentõségteljesek. A késõi 16. századbeli kínai kultúra és civilizáció szívébe bevitte a barátságra vonatkozó klasszikus görög–római hagyományt és keresztény felfogást, és így határozta meg a barátot: „énem másik fele, egy másik énem”; ezért „a barátság létértelme a kölcsönös szükség és a kölcsönös segítség”.
Ezzel az egész kínai nép iránti megújult és mélyen átérzett barátsággal fejezem ki azt a reményt, hogy a Szentszék és a Kínai Népköztársaság közötti érintkezés és együttmûködés konkrét formái hamarosan létrejönnek. Érintkezések, örömök és bánatok megosztása a különféle helyzetekben, szolidaritás és kölcsönös segítség táplálják a barátságot. Az Apostoli Szentszék minden nép barátja szeretne lenni, és mindenütt a világon együtt kíván mûködni minden jóakaratú emberrel.
Történelmileg – különbözõ, de egymással nem ellentétes módokon – Kína és a katolikus egyház két olyan intézmény, amely a világ színpadán létezõ és mûködõ legrégibb intézményekhez tartozik. Mindkettõhöz, bár különbözõ területeken – az egyiknél politikai és szociális síkon, a másiknál vallási és lelki síkon – több mint egy-egy milliárd ember tartozik. Nem titok, hogy a Szentszék az egész katolikus egyház nevében és – úgy vélem – az egész emberiség javára reméli, hogy a Kínai Népköztársaság vezetõivel valamilyen formában párbeszédet kezdhet. Miután legyõztük a múltból származó félreértéseket, e párbeszéd lehetõvé tenné, hogy együtt dolgozzunk a kínai nép javára és a világbéke érdekében. A mai nagy nemzetközi nyugtalanság mindenkit arra szólít fel, hogy buzgón elkötelezze magát a népek közötti megértés, barátság és szolidaritás kapcsolatainak megteremtésére és elõmozdítására. Ebben az összefüggésben a Kínai Népköztársaság és a Szentszék közötti kapcsolatok normalizálása kétségkívül kedvezõ hatást gyakorolna az emberiség fejlõdésére.
7. Még egyszer kifejezem örömömet egy ilyen jelentõs történelmi esemény jól idõzített megünneplésén, és remélem és imádkozom, hogy a Matteo Ricci atya által a Kelet és a Nyugat, a kereszténység és a kínai kultúra között megnyitott út a párbeszéd és a kölcsönös emberi és lelki gazdagodás új magaslataira fog felemelni. E jókívánságaimmal együtt örömmel adom mindnyájuknak apostoli áldásomat, és kérem Istent, hogy minden boldogság és jólét adományát adja meg önöknek.
Vatikán, 2001. október 24.
II. János Pál pápa
Takács J. Ince O.F.M.–Pfeiffer János: Szent Ferenc fiai a Veszprémi egyházmegyében a 17–18. században, 1–2. kötet, Pápa-Zalaegerszeg 2001, 896 old. 32 színes fényképmelléklettel.
A két szerzõ, P. Takács János Ince (1894–1974) ferences rendi történész és Pfeiffer János (1897–1983) nagyprépost, a Veszprémi Egyházmegye múltjának kutatója, csaknem húszévi kutatás után, 1948-ban fejezte be az 1777 elõtti veszprémi egyházmegye területén élt ferencesek történetét feldolgozó monográfiáját. Az 1949-es fordulat – a kommunista berendezkedés – miatt a könyv nem jelenhetett meg. Most Kapiller Imre, Kiss Gábor, Mezei Zsolt és dr. Szinku Mihály gondozásában, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és más szervezetek támogatásával jelent meg ez az értékes forrásmunka, amelynek kéziratát csak néhány kutató ismerte és használta. Külön értékes a függelékként hozott okmánytár, a forrás- és irodalomjegyzék. Történészkutatók hálásak lehetnek e posztumusz monográfia megjelentetéséért.
(Sz. F.)