E SZÁMUNK ELÉ

A SZABADÍTÓ JÉZUS TANÚI

Kedves Olvasóinknak Istentõl
áldott, békés karácsonyi ünnepeket kívánunk!

A nagy jubileum során ünnepelve emlékeztünk Jézus Krisztus születésének 2000. évfordulójára. A megtestesülés nagy ünnepe volt ez az év. „Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott.” Szent János prológusának ez a verse emberi történelmünk legvigasztalóbb tényére utal. Karácsony az Élet születése, az örök élet reményének felvillanása. Isten Fia emberré lett, hogy mi Isten gyermekei, az isteni élet részesei lehessünk. Mindazok, akik hisznek benne, elnyerhetik ezt az isteni életet.

Legutolsó számunk bevezetõjében a hit forrásairól, illetve keresztény hitünk mai nehézségeirõl elmélkedtünk. Elsõsorban a krisztusi hit tanúinak kell lennünk ebben a hitetlenségre hajló korban, a szekularizált társadalomban. Nem propagandisták vagyunk, hanem tanúságtevõk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hitet nem kell közvetítenünk az új nemzedék felé. Szülõk, nevelõk, lelkipásztorok sürgetõ feladata a hit átadása. Sürgetõ és nehéz feladat.

Mindenekelõtt azoknak kell elmélyíteniük, korszerûsíteniük hitünk kifejezését, nyelvezetét, akiknek a hit átadása hivatásbeli kötelességük. Át kell adnunk a hit ajándékát. Kegyelmi ajándék ugyanis a hitünk, amelyet a keresztséggel kaptunk. Persze nem valami birtokolt dologról, elzárható és változatlanul õrzendõ kincsrõl van szó. Hiszen a hit, miként a remény és a szeretet is, magát az embert alakítja át: új emberré teremt, és általa állandóan megújulunk a Lélek erejében. Személyes az ajándék, tehát igazában nem közölhetõ, nem „adható át” a szó szoros értelmében. Az „átadás” a személyes tapasztalat, az élmény tanúsításával történik. A hiteles keresztény élet „ragályos”, sugárzó és másokat is vonzó, hívó, ébresztõ erõ. A hiteles keresztények, a szentek Isten és Krisztus hathatós tanúi a földön. Igaz, ismereteket is át kell adnunk, mai nyelvre fordítva az evangéliumi üzenetet; közölhetjük katekézisben, igehirdetésben hitünk igazságait. De a hitaktus olyan tett, amely nemcsak az értelmet, hanem az akaratot is, az egész embert elkötelezi.

Egy Élõt, a kereszten meghalt és feltámadt Jézus Krisztust kell hirdetnünk, Jézust, az egyetlen üdvözítõt a régi és új vallások forgatagában, a nyugodt ateizmus és a szaporodó szekták világában.

Meg kell találnunk azt az utat-módot, ahogy az új nemzedéknek vonzón bemutathatjuk a keresztény hitet, Krisztust és üzenetét. A mai ember büszke méltóságára: a totalitarizmusok és a kolonializmus eltûntével szabadon lélegzik, méltóságát elsõsorban a szabadság gyakorlásában látja. Jóllehet az ösztönök, a környezet, a neveltetés bizonyos mértékig meghatározzák szabadságunkat, tudjuk, hogy nem vagyunk beprogramozott lények, nem vagyunk teljesen alávetve a természet determinizmusának. A szellem önmeghatározó. A szülõktõl kapott génkódot – „természetünket” – életünk során, személyiségünk kibontakozásával alakítjuk, továbbá meg tudjuk változtatni életünk irányát, környezõ világunkat is.

A mai fiatalok különösen is érzékenyek a szabadságra, bár néha összetévesztik azt a szabadossággal. Jézust bemutathatjuk úgy, mint szuverén módon szabad embert. Független volt kora nézeteivel és a zsidó vallási szokásokkal szemben. „Mondatott a régieknek, én pedig mondom nektek. . .” Fõ bûne az volt az írástudók, farizeusok és fõpapok szemében, hogy megváltoztatta a Törvényt, felforgatta az õsök szokásait. Jézus élete tündöklõ világossággal megmutatja, hogy az ember szabadsága és Isten (az Atya) akaratának teljesítése nem zárják ki, hanem szólítják egymást. Ezt korunk embere nem veszi észre, amikor elvet minden tekintélyt, és abszolút autonómiára törekszik. Jézus megszabadít bennünket a bálványoktól, a magunk alkotta istenképtõl, és kinyilatkoztatja az élõ és igaz Istent, az õ Atyját és a mi Atyánkat. Jézus a teljes felszabadítást hozza: nemcsak a bûntõl szabadít meg, hanem különféle rabszolgaságoktól, bár századoknak kellett eltelnie, hogy üzenete átalakítsa a világot, a megrögzött szokásokat. Az ókori rabszolgaságtól a latin-amerikai felszabadításmozgalomig (ennek teológiája is született) hosszú az út. (Sajnos, modern társadalmunkból még nem tûnt el teljesen a rabszolgaság: gondoljunk a leány- és gyermekkereskedelemre.) Jézus nem ment fel bennünket ama kötelesség alól, hogy küzdjünk mindenfajta szolgaság ellen, türelmesen törekedjünk humanizálni a világot, ami politikai elkötelezettséget is jelent.

Jézus az elsõ századi Palesztinában Isten országa (uralma) közelségét hirdette. Legtöbben politikai felszabadítót láttak benne: azt remélték, hogy megszabadítja õket a római elnyomás alól, hiszen mindenki nyomorult elnyomásban élt, a nép és a fõpapok, a vezetõ réteg egyaránt. A nagy prófétai ígéreteknek nem volt már hitelük: mert a várt szabadság nem közelgett el. Ezért az emberek apokaliptikus várakozásban éltek: várták Isten hatalmas, szabadító közbelépését, aki beteljesíti a prófétai ígéreteket. Ezért, amikor Jézus az Isten uralmát kezdte hirdetni, felkeltette a reménykedést nemcsak a nép körében, hanem egyes farizeusoknál és írástudóknál is. Elsõsorban a forrongó zelótákkal kellett vitatkoznia, talán összetûznie.

Kétségtelen, hogy Jézus, az Üdvözítõ elsõsorban a bûntõl szabadít meg, de a bûnnek vannak a társadalomban megmutatkozó igazságtalan struktúrái. A mai egyház azt hangoztatja, hogy a hithirdetést, az evangelizálást nem lehet teljesen elválasztani az igazságosságért való küzdelemtõl. Csak emberi lények, tehát kellõen felszabadított emberek hallják meg az igét. Jézus nemcsak hirdette az Isten országát, hanem kenyeret is adott az éhezõ tömegnek. Jézus nem olyan csodatévõ Messiás, aki pillanatok alatt átalakítja a valóságot, meggyógyít minden beteget, fegyveres lázadást hirdet a római uralom ellen. Nem törli el az emberi történelmet. Az emberi történelem fejlõdés, lassú tapogatódzás, türelmes elõrehaladás, néha bukás és csõd is. Nem lehet apokaliptikus, világ végét hirdetõ, isteni beavatkozást jövendölõ ténykedéssel egy szempillantás alatt átalakítani a világot. A valóságos (profán) társadalmi viszonyokat kell megjavítanunk, a magunk és mások átalakításával humanizálnunk a világot. Teilhard hasonlatával: a mi feladatunk a világ, a nagy ostya elõkészítése, de az átváltoztatást majd a Feltámadott Lelke viszi végbe, amikor eljön az a nap.

II. János Pál pápa Sollicitudo rei socialis kezdetû körlevele befejezésében, mintegy az enciklika összefoglalásaként, a teljes felszabadításról szól. Utal a latin-amerikai felszabadításteológiára, annak pozitív szempontjaira, de egyoldalúságára is, ti. hogy figyelmen kívül hagyja az ember természetfeletti dimenzióját.

A keresztény nem feledheti isteni hivatását; el kell kerülnie az „egydimenziós ember” elméleti és gyakorlati materializmusát egyaránt. És olyan politikáért kell küzdenie, amely tiszteletben tartja az emberi személy transzcendenciáját, és szabad teret enged hitélete gyakorlásához, és nem akadályozza az egyház evangelizáló tevékenységségét.

      * * *

Amikor e sorokat írtuk, szerte a világon számtalan országban tiltakozó felvonulásokat tartanak az afganisztáni tálibok ellen folyó katonai támadás miatt, amely – sajnos – számtalan ártatlan polgári lakos életét is kioltja. A pápa „az emberi történelem sötét napjáról” beszélt szeptember 12-én, több ízben is elítélte a terrorcselekményt, és azt kérte a hívektõl, hogy imádkozzanak nemcsak az áldozatokért, hanem az igazságos békéért is. A Szentszék a pápával együtt elítéli a bosszúállást és a gyûlöletbõl fakadó féktelen erõszakot, amely erõszakot szül.

Jogos az önvédelem törvénye alapján történõ küzdelem a terrorizmus ellen, de csak akkor lehet az erõ (katonai beavatkozás) eszközeihez folyamodni, ha elõzõleg már kimerítettek minden politikai, diplomáciai és pénzügyi lehetõséget – hangoztatta Jean-Louis Tauran érsek, a vatikáni államközi kapcsolatok titkára a La Croix c. francia katolikus napilapnak adott interjújában. A francia érsek rámutatott arra, hogy a jelenlegi válság egyik oka a közel-keleti békefolyamat elodázása, a palesztin nép hiábavaló várakozása, hogy létrehozzák a palesztin államot. Nem az iszlám és a nyugati kultúrák között folyik a harc: az igazi iszlámot elismerjük, keressük a mozlimokkal a párbeszédet, és velük együtt imádkozunk az igazságos békéért. „A terrorizmus – mondotta Tauran érsek –, miként a szegénység, amely az emberiség nagy részét sújtja, a meg nem oldott konfliktusok, a legmodernebb és legveszélyesebb fegyverek felhalmozása – mind annak a jele, hogy mennyire bûnben élünk. Az evangéliumi tanítás fényében tudjuk, hogy a béke nem pusztán a háború hiányát jelenti. A béke a szívek állandó megújulását, a lelki, szellemi értékek gyakorlati megvalósítását is igényli.”

Szeptember 11. után általában a fanatikus, õrült, gyilkos terroristákat bélyegezték meg – joggal. Ilyen súlyos terrorcselekményt határozottan el kell ítélnünk; az emberiségnek össze kell fognia, hogy felderítse annak okait, és elhárítsa jövõ veszélyeit. A jogos önvédelemrõl van szó. De ugyanakkor tudatosítanunk kell, hogy pusztán a katonai visszavágás – bármennyire az igazságosság szerint történik is – nem elégséges a probléma megoldására. A katonai mellett a politikai és gazdasági szempontokat is figyelembe kell venni. Mivel a szeptember 11-i merénylet nemcsak Amerikát, hanem az egész nyugati civilizációt és gazdaságpolitikát érinti, a terrorizmus elleni küzdelem feladata az egész „nyugatra” hárul.  

2001. szeptember 11. mindannyiunkat lelkiismeret-vizsgálatra és megtérésre szólít. Meg kell látnunk, hogy a világban levõ igazságtalanság a fõ forrása a békétlenségnek: a reménytelen helyzet taszít sokakat a terrorizmusba. Olyan testvéri világért kell küzdenünk, ahol senkit sem sodor öldöklõ erõszakba a reménytelen helyzet.

A betlehemi Kisded, a Béke Fejedelme adja meg azt a békét, amelyet az angyalok ígértek karácsony éjszakáján a jóakaratú embereknek!

     Budapest, 2001. november 5.