KULTÚRA ÉS ÉLET



Tóth Sándor

ÉLETSZIMFÓNIA

Beszélgetés a 70 éves Czigány Györggyel

Bevezetésül: tíz lexikonmondat. Czigány György Budapesten született, de eszmélésének városa Gyõr. Zongoramûvész–tanári diplomahangversenye 1956 tavaszán volt a Zeneakadémián. Felesége gyógypedagógus; Ildikó lányuk pilóta, író, zenetörténész; Zoltán fiuk író, rendezõ; Gergely operatõr, zenetanár. Két unokájuk: Zsófi tizenhárom, Matyi hét éves.



Rádióban, televízióban több ezer zenei, irodalmi mûsort, interjút, vallási adást készített. Közvetítõje volt a két magyarországi pápalátogatásnak, alapító szerkesztõje s máig mûsorvezetõje a Ki nyer ma? – játék és muzsika tíz percben címû – 33 éves sorozatnak, kezdeményezõje a Házimuzsika, a Csak a derû óráit számolom adásainak.

Húsz éven át a Magyar Rádió fõmunkatársaként, újabb húsz évig a Magyar Televízió fõszerkesztõjeként volt gazdája mûvészeti mûsoroknak. Tíz éve tagja a Távlatok szerkesztõbizottságának; az Új Ember külsõ munkatársa. 1999 óta a Magyar Írószövetség költõi szakosztályának elnöke. 2000-ben Fél perc nyár címmel jelentek meg új és válogatott versei; idén pedig a Vándorévek prózakötet, Lisztre, Goethére is utalva a címválasztással . . . Kitüntetései: Erkel-díj, József Attila-díj, érdemes mûvész, Batthyány Strattmann László-díj, Aranytoll kitüntetés, Mûvelõdés szolgálatáért-díj, Pulitzer-életmûdíj.)



     I. tétel: Molto allegro


„. . . derû az áthatolhatatlan
mögött, ilyenkor kell felnyúlva
gyerekként belekapaszkodni. . .”


Arrabona és az Ister. Ahol felhõk vonulását bámulva nyílt meg gyermekkorod aranykapuja. A latin derû életformád lett, mulandóságban a kegyelem. Álmok és szenvedélyek – mondhatnám Berliozzal. . .


Gyõr és a Duna: a gyermekkor mennyei realitása egész életünket táplálja, minden álmunkban jelen van, képzeletünk röptének is ez a felhajtó ereje. Felnõttként döbbentem rá: régen vagy újabban olvasott bármiféle könyv, regény helyszíne számomra Gyõrött van, e táj, e városnyi „filmgyár” díszletei közt láthatók képzeletemben a legkülönbözõbb jelenetek. Egy zárt erkély a Tejfölös köz sarkán: Júliáé és Rómeóé. Giordano Brunót nem a Campo dei Fiorin, hanem itt a Széchényi téren égették meg, holott a lõcsei fehér asszony lefejezése tartozik ide. . . Együtt velük a gyermekkor életdarabjai: a majdani vértanú püspök éppen bérmál, Tûz Tamás kispapként, világoskék reverendában sétál a révfalusi hídon, Borsos Miklós nézi a Püspökerdõ szürkészöld lombjait a Duna partján, a Varga-kõnél.

„Mozart mélységesen hitt a formák életbõl fakadó életében.” Fültanúja voltam, amikor egyik zenekari próbán Mozartot vezényelve Solti György így kiabálta át a muzsikát, biztatván zenészeit: ez él, jobban él, mint mi valamennyien együtt! Hát számomra is élet, eleven valóság a mûvészet, élõ a vers: ezért lettem költõ. Emlékszem, Gyõrött, hétévesen, az óraközi szünetben együtt futottam körbe-körbe társaimmal a Batthyány téren, a parkban. Azután elszakadva az elõttem futóktól végre egyedül maradtam, szemben egy még virágzó bokorral. Nem világos, hogy mire gondoltam. Váratlanul tört rám az a különös boldogság, mely a halál megértésével fakad fel a létezésbõl. Azt hiszem, a pusztulás fényességében álltam. Kifulladva bámultam a virágokat, s a fölismeréstõl földbe gyökerezett a lábam. Ezt le fogom írni, képzeltem. Szeretném, azóta is.


               II. tétel: Andante


„Nincs más, csak égi történések csendje.
Ki láthatatlant néz, belõlük élhet.
Anya, Apa halott. . .”



Vezérmotívumod a mûvészet, a generálbasszus életed bensõ dallama. Hit és toll, hangok, fájdalmak, örömök, találkozások. Ha szembenézel velük, közelebbnek érzed, „Ki létbe hívott”?


Hálát kell adni a létezésért. Tragédiák, katasztrófák, szomorúságok ellenére is. Hálás vagyok szeretteimért, barátaimért. Külön öröm, hogy munkám révén nagyszerû emberek beszélgetõ társa lehettem a mikrofon, a kamera elõtt, s baráti körben. . . Kodály, Weöres Sándor, Illyés, Farkas Ferenc, Ottlik Géza, Borsos Miklós. Cs. Szabó, Ferencsik. És mennyien még! Kormos Pista, Rákos Sándor, Pilinszky Jancsi, Fodor Bandi. . . Mándy Iván és Nemes Nagy Ágnes, Vas István, Szántó Piroska. Már nem él egyikük sem. Fiatal rádiósként Lausanne-ban Coitot-nál jártam, Neuchâtelben Dürrenmattnál; Soltival a Városmajorban egykori otthonát keresgéltük; – közvetítettem élõ adásban Bartók hamvainak hazaérkezését, Antall József temetését, két pápalátogatást, Apor Vilmos boldoggá avatását. . . Tizenhat éves voltam, amikor gyõztes novellámért (1946 októberében a Gellért-hegyen) Mindszenty Józseftõl vehettem át elsõ irodalmi díjamat. S megjelent, késve bár s nem keltve különösebb föltûnést, tizenöt könyvem, fõleg verseskötetek. Ezek: a képzeletvalóság tetté, mûvé emelt darabjai testi és lelki megtörettetéseink ellen születnek meg, jóvátételként. . . Létünk elvesztésének emberileg egyetlen lehetséges rehabilitációja a költészet, a teremtõ mûvészet, mely valamiféle végleges valóság szépségét elõlegezi számunkra.


III. tétel: Menuetto

„Édes börtönünket
halállal töri szét
szívünk ritmusára
hajló angyal-ének.”


Játékban és muzsikában a „sors” nagy kérdései, látomások, elcsöndesedések, csattanó „nevetéssel”, vanitatum vanitás-kedéllyel. Legutóbbi könyvedben, a Vándorévekben, áttekintve eddigi pályádat, különösen a lelkedbe csendülnek Nakonxipán zenéi. Meddig kell kóborolni-keresni, hogy egyszer meghalljuk? Mi hát a boldogság?

Ha fölismerjük magunkat a Teremtésben. Ha rádöbbenünk a személyes Szeretet létére. Ajándékul kapott képzeletünk lehetõségeire. Azt mondod: Nakonxipán. Képzelt világa volt ez a szegény Gulácsynak, Juhász Gyula idézte hozzá Watteaut, aki viszont Debussyt inspirálta, hogy megteremtse zongorán a boldogság szigetét. S folytatta Weöres és Kormos – különös találkozások, lelki érintkezések, kézfogások sora ez is! És a játék. Ottlik azt mondja, nincs is más humánus tevékenység, mint a játék: ez az ember méltósága, mert a játék szabályaival, szigorával, elõírásaival fenntartás nélkül tisztaságra törekszik, erkölcsi kényességre. . . Nevethetünk jó szívvel a veszteségen is, nevethetünk (mint Verdi Falstaffjának gyarló és bölcs figurái) egymáson. Minél magasabb fokú az élõ, annál inkább nevethetünk rajta. Az emberen leginkább – állította a nagy filozófus, Bergson. Hiszen ez társadalmi tünet: a teremtõ szabadság tünete a nevetés. . . Az egymásnak megörülõ tekintetek fölszabadult vidámsága, az önirónia, a gyengeségek, esetlegességek, képtelen véletlenek bensõ rehabilitációja a nevetés, a humor. Az emberi lélek mûködésének legnemesebb játéka: csak szeretni való dolgokon nevetünk jóízûen, ártatlanul. A barátok, bajban összetartó bajtársak, gyerekek és szülõk, szerelmesek szemeinek értõ, örömteli összevillanása: szemérmes szeretetvallomás. Mennyei játék: kisgyerekre, kiskutyára, egymásra és egymáson nevetni! A lélek föloldozása ez: felülemelkedés a napi valóság nyûgein, akár betegségen, halálon is. Ha pedig minket az Úr a maga hasonlatosságára teremtett, akkor az örömnek ez az ösztönös fölfakadása bennünk (a derû, a nevetés, a humor) a szeretet része. A Teremtõbõl fakadt ajándék, a teremtménynek.


IV. tétel: Allegro assai

„Megint a kék sivatag:
kiapadni képtelen
tûz zúdul a dallam-hiány
vonagló kertjeire.”


Évek, évtizedek, s mindez nem változik. Vagy mégis? Mi az, hogy keresztény vigasztalás? Talán csak egyike a teozófikus énekeknek? A XXI. század szomjúságára a mûvészetnek van-e még kútja-forrása?

A költõ termékeny és teremtõ hiányt hagy versében: jövendõ gondolat megvalósulni vágyó lehetõségeit. Nyitott a jó mû: élõlényként formál sorsot magának. Persze igaza van Németh Lászlónak is: a termelés gazdagsága különös ellentmondásban van az asszimiláció restségével. . . Alkotás és befogadás feszültségében, lelki csereforgalmában a magunk lehetséges legjobb minõsége tesz próbát. Valami közös, bensõ cselekvésre adatik alkalom. Heidegger úgy látja, hogy a mûvészetnek életbevágóan fontos célja van: feltárja a létezést. A költõi nyelv gyökerei magába a létbe nyúlnak. S a mûremek értésének, élvezésének pillanatában egy eddig még el nem gondolt létigazság derül ki. A mûvészi megvilágítás leleplezi a rejtõzködõ lét igazságát, és mi megvilágítottan állunk a mû szemlélésében. . . „Szolgálati szabályzatunkban sehol nincs szó arról, hogy ha elveszik a hajómat, akkor megszûnök tengerész lenni.” Ez Ottlik Géza biztatása, és összecseng ezzel a gondolattal Vörösmartyé, aki egyáltalán nem volt derûlátó, mégis azt írta: „Rakjuk le hangyaszorgalommal, amit / Agyunk az ihlett órákban teremt. . .” Hogy benézhessünk a menny ajtaján?

Sok versemben igyekeztem errõl írni, például az Antifóna szûkre szabott négy strófájában is:




    Lyukakat üt az ûrben                Ahol bordák és drótok
gyûszûnyi végtelen                          rezgése egy zene
   Létben a lét hiánya                         Majd befogad az ország
már döfködi szívem                        Isten képzelete



    Nem tudlak elkísérni               Nézése megvilágít
jövendõ napokig                             s nyílik szájként a zár
   Ami van nélkülem van                  A ketrecekre átcsap
A sírkõ megkopik                           kalitkám is madár



Szentjeink és nagyjaink Európa kereszténységéért. Miscellanea Ecclesiae Strigoniensis I. Szerk. Beke Margit 2001. 205 old.

2000. május 4–5-én Budapesten történészkonferenciát rendezett a Vatikáni Kiállítást Elõkészítõ Bizottság, az Esztergom–budapesti Fõegyházmegye Egyháztörténeti Bizottsága és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem. Ez a kötet a konferencia elõadásait teszi közzé idegen nyelvû összefoglalókkal. A magyar szentek (fõleg az Árpád-háziak) bemutatásán kívül szerepelnek szent életû magyarok,  illetve olyan személyiségek, akiknek meghatározó szerepük volt a magyar történelemben (Oláh Miklós, Pázmány Péter, Prohászka Ottokár, hogy csak néhány nevet említsek). Spányi Antal püspök ajánlása és Bíró László püspök beköszöntõje után olvashatjuk Paskai László bíboros elõadásának szövegét: „Magyar szentek a keresztény Európában”, valamint Seregély István érsekét: „Az újraevangelizáció a kezdõdõ évezred küszöbén.” Francesco Brunelli, a Vatikáni Múzeumok igazgatója olasz nyelvû és magyarra fordított elõadása a Vatikáni Múzeumokat mutatja be, ahol októberben megnyitják a millenniumi magyar kiállítást. A konferencia alkalmával kiállítás nyílt a központi szemináriumban Prokop Péter papfestõ alkotásaiból „Magyar szentek” címen.  (Sz. F.)



Keresztesné Várhelyi Ilona

„ARCHAIKA”, AVAGY KÍSÉRLET
AZ ERDÉLYI ZSUZSANNA-JELENSÉG
MEGFEJTÉSÉRE A SZÜLETÉSNAPI
KÖTETEK ÜRÜGYÉN

Lékai László bíboros, aki minden eszközzel támogatta az addig egyházi részrõl is gyanakvással fogadott vallási néprajzi kutatást, találó és szeretetteljes becenevet adott Erdélyi Zsuzsannának: Archaikának nevezte el az archaikus népi imádságok felfedezõ gyûjtõjét, aki most, 80 évesen is, egészséges humorral vállalja a becenevet és a munkáját messzemenõen segítõ néhai püspököt.

A Barna-féle „barna könyv”

Barna Gábor, az ifjabb kolléga, a szellemi tanítvány tiszteletével és – a tudományos közéletben egyre ritkább – bensõséges szeretettel szervezte és szerkesztette meg azt a vaskos kötetet1, amely az azóta Kossuth-díjjal és II. János Pál pápa személyes levelével megtisztelt Erdélyi Zsuzsannát köszönti születésnapja alkalmából.

A Szent István Társulat kiadásában napvilágot látott kötetnek jobb címet nem is találhatott volna a szerkesztõ, mint ezt az emberi lélek csendjébõl felfakadó, zsoltáros hangvételû, eredendõen tiszta fohászt: „Nyisd meg, Uram, szent ajtódat.” A régi imádságokat, a népi mûveltség fundamentumának egyik szegletkövét – a legjobb régészekre emlékeztetõ módszerrel – feltáró tudós maga is szent ajtón lépett be, amikor az emlékezet mélyérõl elõhozta azokat a kincseket, amelyek most – az eddig elérhetõ teljességükben – szemlélhetõk a pozsonyi Kalligram kiadó által kiadott, új, immáron harmadik Hegyet hágék. . . kötetben2. Tovább játszva a címmel, és ismerve az anyaggyûjtés körülményeit, azt is mondhatnám, hogy ez a szent ajtó le volt lakatolva, és megtévesztõ külsõségek mögé volt rejtve. Erre talált rá, és ezen a zárt ajtón keresztül lépett be Erdélyi Zsuzsanna, egyenesen az emberi lélekbe. Belülrõl tárta fel az ajtót, amelyen át az évszázadok misztikus tapasztalatai és emberi fájdalmai elemi erõvel áradtak elõ.

Az új, bibliásan testes kiadást, a tisztelgõ tanulmánykötetet, s még a Kalligram ünneplõ folyóiratszámát3 is méltó és illõ alkalommal adták át az ünnepeltnek. A Szent István Társulat jóvoltából a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának Szentkirályi utcai dísztermében barátok és tisztelõk sokasága gyûlt Erdélyi Zsuzsa köré. A jól szervezettségében is baráti hangulatú köszöntés minden mozzanatában, derûs komolyságában, hasonlított az ünnepelt Erdélyi Zsuzsannára.

A „barna könyv” elsõ ötven oldalán magát Erdélyi Zsuzsannát ismerhetjük meg. Lovász Irén lebilincselõen változatos életrajzi beszélgetése már a Vigiliában is izgalmas olvasmánynak bizonyult4, most pedig, fényképekkel kiegészülve, kitûnõ, többdimenziós portrévá elevenedett. Olyasmit is megkérdez Lovász Irén, amit több évtizedes barátság után is csak kevesen tudnak Zsuzsáról. Azt szerettem volna megtudni – írja Lovász Irén –, milyennek látja saját életét, a családjáét a XX. századi magyar történelem és jelentõs élettapasztalata szûrõjén keresztül. Azt gondolom, õ nem elsõsorban szakmai, hanem sokkal több, emberi és nõi minta az új generációk számára. Egy kivételesen hiteles tudós emberi, asszonyi, anyai arcával is szembesül az olvasó. Tanúsítják Erdélyi Zsuzsanna hitelét a Tabula gratulatoria illusztris nevei is.

Nagy és örök dilemmája a recenzensnek, hogy egy ünnepi kötet kapcsán csak a könyv tartalmáról beszéljen-e, vagy azokról is, akiknek a kötet a létét köszönheti, tehát a szerkesztõrõl, kiadóról, a tanulmányok íróiról, s legfõképpen az ünnepeltrõl. Különös erõvel támad a szubjektivizmus kísértése akkor, ha sokukban régi jó barátokra, kedves kollégákra ismer az ember. Éppen ezért, bármennyire a tárgyilagosság igényével íródnának is egy szokványos recenzió sorai, úgy tûnhetne fel az olvasó elõtt, mintha csak a barátság mondatná az elismerõ szavakat. Ám néhány kisebb-nagyobb sajtóhibát, sietségbõl fakadó pontatlanságot leszámítva, valóban egy kivételesen gazdag, rendkívül értékes, sokoldalú és mégis egységes szellemû gyûjteményt tarthatunk a kezünkben. S bár minden tanulmány megérdemelné a részletes ismertetést, mégis arról kell beszélnem, ami ezek mögött van, s amit másként nem tudok nevezni, mint Erdélyi Zsuzsanna-jelenségnek.

A jelenség

Mi is ez a jelenség? Azt a fergeteges és osztatlan sikert kell így neveznem, ami a hetvenes években az Új Írás hasábjain5, majd az egymást követõ kiadásokban megjelenõ archaikus népi imádságokat fogadta6, és azt a szimpátiát, amely minden világnézeti irányból sugárzott az addig alig ismert kutató felé. Elragadtatott méltatások, többször újranyomott Hegyet hágék . . . kötet, tanulmányok, külföldi kutató- és gyûjtõutak, konferenciák, zsúfolt elõadótermekké változott templomok és templommá változott kultúrtermek. . . Mindez a szocializmus egyre puhuló T-i7 közepette, egy deklasszált, négygyermekes, értelmiségi asszony életerejébõl, kényszerû pályamódosítás után! Aztán késõbb, már a rendszerváltás idõszakában, tovább szaporodott a jó szó, a nemzetközi kitüntetés, és szaporodott a munka is, s mellette Csanád Béla KÉSZ-ének diadalmas építése, a katolikus értelmiség cselekvõ öntudatra ébresztése. . .

A jelenség tehát sok arccal mutatta fel magát, s minden arca természetes, és mégis ünnepi arc volt. Ahogy Bíró László püspök – baráti körben megismert – születésnapi köszöntõ levelében nagyszerûen megérezte, a 88. zsoltár boldogságmondása vált megélhetõvé e jelenségben: Boldog a nép, amely tud ünnepelni, arcod fényében, Uram, járni-kelni! A pápa jól informált, szeretetteljes köszöntése és áldása egyszerre szólt az életmûnek és az embernek. Minden elismerés Erdélyi Zsuzsanna személyében az imára képes, kortalan, faji, nemzetiségi, nemi kötöttségektõl mentes emberi léleknek szólt. Amint a Kossuth-díj átvételekor maga is elmondta, végre kitüntetést kapott az évszázadok, évezredek imádkozó embere, aki még a kutató számára sem lehet pusztán adatközlõ, hanem a megrendítõ találkozásokban feltárulkozó lélek.

A lényeg

Szerencsés esetben a jelenség a lényegrõl ad tudósítást, de a lényeget csak körülírja, és aligha képes teljes mélységében feltárni azt. A Hegyet hágék, lõtõt lépék c. kötet különbözõ kiadásairól írott kritikák, ismertetések szerzõi szinte kivétel nélkül megérezték, hogy az imádságok hihetetlen szellemi-lelki energiákat sûrítenek. Minél inkább elzárják az imádság természetes zsilipjét, annál nagyobb lesz az ereje.

Göncz Árpád már 1974-ben ráérzett8, hogy íme, elõbukkant az Ómagyar Mária-siralmat folytató búvópatak-líra, „átszakadt a százados némaság”, s ez az áradás megóvta Erdélyi Zsuzsannát attól, hogy tudománnyá szikkassza a varázslatot, sõt ellenkezõleg, a filológia módszerességét, a szociológiai-pszichológiai megfigyelések gazdagságát élettel telíti, megszínesíti maga a kutatás tárgya, a népi imaköltészet. Göncz Árpád még csak kérdéseket fogalmaz meg, miként fog hasznosulni a tudományban és a költészetben ez a hatalmas kincs, s talán gondolni sem mert arra, vagy csupán az ügy érdekében nem írta le azt, hogy az imádságok termékenyítõ ereje az egyszerû, érdeklõdõ olvasó lelkében is szikrát vethet. Felsajoghat a veszteség, a mulasztás, vagy összevillanhat a nagymamák által az unokák lelkének legmélyébe titkon belevésett, azóta elhalványult, elleplezett, kilúgozott, ideológiákkal felülírt imaemlékkel.

Ezt a századok távlatából a mai lélekkel összevillanó gyújtó szikrát katarzisnak is nevezhetjük. A megtisztító, önazonosságra döbbentõ erkölcsi energia teszi érthetõvé Erdélyi Zsuzsanna életmûvének fogadtatását. Szakolczay Lajos9 a középkor szellemének tulajdonítja ezt az erõt, s bizonyára igaza van abban, hogy az egyes történelmi korok jobban vagy kevésbé kedveznek az imaköltészetnek; én mégis inkább az Isten iránti örök lelki vonzalom koroktól független erejét, magát az ihletõ Szentlelket vélem megjelenni a népi imádságban és annak mai hatásában. De megteszi hatását Erdélyi Zsuzsanna törekvése is, amelyrõl Bertha Évának10 így vall: Nemcsak az imádságokat akartam bemutatni, hanem a hozzájuk kötõdõ embert: lelkiségét, hagyományok iránti felelõsségét, mai szóval elkötelezettségét, önmagához és elõdeihez való istenes hûségét.

Hiánypótlás

A Kölcsey által irodalmunkból oly nagyon hiányolt nemzeti hagyomány11, a történelmi eredet és hõsi helytállás megéneklése valamiképpen transzformálódott ezekbe az imádságokba. Nem historikus adatszerûséggel ugyan, hanem a másik oldalról, a történelmet csapásaival és sikereivel együtt elviselõ ember lelki reakciójának szavakba öntésével, krisztusi sorspárhuzamok lírai kifejezésével. A szóbeli hagyományozás lehetõséget ad a nemzedékek tapasztalatainak hozzáadására, az imádság újabb és újabb élményekkel való feltöltésére, telítésére, frissítésére. Ezért tárhatók fel nehezen a szövegek stílusrétegei, de ugyanezért mondhatja Erdélyi Zsuzsanna, hogy a mai ember is tanulhatna valamit az õsi imákból, ha még mélyebben nézne lelke és az idõk mélységébe. Ha végigmenne történelmünk rétegein, és fölfokozná lelke érzékenységét, akkor megértené, hogy miért játszott olyan nagy szerepet a hit, a belsõ béke szabályozója. S megértené nemzedékek ítéletét, amelyet a sok száz éves, egyénibõl közösségivé sûrûsödött tapasztalat alakított ki az imádságokkal, az imamondással kapcsolatban.12

Itt érkezünk el a lényeg magvához: az imádság magába sûríti, az imádkozás pedig felszabadítja a lelki energiákat. Aki az összegyûjtött imákat olvassa és tanulmányozza, azon kapja magát, hogy a szöveg számára egyszerre csak imává válik. S ha néha szelíden meg is mosolyogja a hozzájuk fûzõdõ babonás használati utasításokat, ráébred azok szokásformáló értékére.

Asszonyok titka

Az õsi imák „használói” és adatközlõi többnyire nõk, asszonyok. Ma is tapasztaljuk, hogy az asszonyok reális életszemléletükkel, ugyanakkor intuitív képességeikkel könnyebben megkerülik a hideg racionalitás hitet csorbító csapdáját. A hagyományos családi életben játszott szerepük különösen kedvezett az életmóddal kapcsolatos tradíciók átadásának, és erre – még gazdasági értelemben is – nélkülözhetetlen érdekek késztették õket. A családot összetartó identitás lényegi eleme a hagyomány, amely nagyban befolyásolta a tágabb közösség véleményét. Egy család pozitív megítélése több nemzedék alatt formálódott ki, amire mint legnagyobb értékre vigyázni kellett. A családnak a faluközösségben elfoglalt helye nagyban függött – az anyagiakon túl – a vallási aktivitásától.

A nõk helyzetének gyökeres megváltozása következtében a családot, és így a társadalmat ért veszteségek legnagyobbika talán éppen a hagyományozó funkciók elsorvadása. Erdélyi Zsuzsanna nem véletlenül beszél az utolsó óráról, hiszen már csak a végsõ pontokon, a legöregebb asszonyoktól lehet ezt az értéket összegyûjteni.

Azt hiszem, Erdélyi Zsuzsannában adatközlõi megérezték a hozzájuk hasonló „hites asszonyt”, aki nem kívülrõl csodálkozik rá a tudat „múzeumára”, hanem maga is képes az imádságok által Isten jelenlétében élni, derekasan részt vállalni a keresztbõl, és Isten eszközének tekinteni önmagát és minden képességét. Ezért nemcsak felmondani merik a „szöveget”, hanem beleélten tudnak elõtte (és vele) imádkozni. S az olvasó is kedvet kap ehhez.

Itt a titok nyitja, szerintem. Az ima gyûjtése más lelkületet kíván, mint mondjuk a mese vagy ballada gyûjtése, nem is beszélve a néprajzi tárgyakról. Erre mondja Varga Lajos Márton13, hogy a feladat megtalálta emberét: csakis Erdélyi Zsuzsanna tudta megtalálni, eredeti színeiben bemutatni az asszonylélek titkát. Itt az empátia az elsõdleges tudás, amely soha nem okoskodik. Magával ragadja az imákat csak a kötetbõl megismerõ olvasót az a törekvés is, hogy a nyomtatás a lehetõ leghûségesebben adja vissza a gyûjtés hangulatát. Ezek a körülmények még inkább kiemelik az imádságok évszázados aszúsodásának14 zamatát. Voigt Vilmos veszi észre, hogy Erdélyi Zsuzsanna mûve a csodával határos hatása mellett komoly elméleti és rendszertani eredményeket is hoz.

Imaelméleti és történeti szempontból az archaikus népi imádságok rendkívüli lehetõséget adnak a liturgikus és paraliturgikus egyházi imák folklorizálódásának nyomkövetésére. Ha innen nézzük az imaszövegeket, már csak félig-meddig tekinthetjük népi eredetûeknek, hiszen rengeteg „hivatalos” egyházi motívum épült beléjük. Néprajzi szempontból pedig éppen a babonásnak ítélt hiedelmek rugalmassága tûnik fel, amely képes befogadni és céljaihoz igazítani a keresztény tanítás tartalmát. Az teszi igazán érdekessé ezt a szöveganyagot, hogy a népi és az egyházi, vagy inkább: a naiv és a tudatos réteg az imádságokban kölcsönhatásba lép egymással, sõt teljesen egymásba épül.

Természetes, hogy nemigen találkozunk miseszövegekbõl vett kölcsönzésekkel, hiszen a latinnyelvûség ellenállt a folklorizálódásnak; de a litániák, keresztutak, evangéliumi történetek, tehát mindaz a keresztény tartalom, amivel a nép anyanyelvén találkozhatott, átivódott, és a népi hiedelmekkel vegyülve új minõséggé vált. Így tudta az ima maradéktalanul ellátni a lelki, esztétikai és – az egyáltalán nem mellékes – hasznossági funkcióit.

Imagyökerek

Jobban belegondolva, az újszövetségi szövegekbõl született hivatalos egyházi imák, még a Jézus tanította miatyánk is, de fõként az üdvözlégy és az úrangyala, valamint a nép által kevésbé használt biblikus Magnificat, a Simeon éneke, a Benedictus is egy-egy ilyen folklorizálódott imádság. A zsoltárokban és más ószövetségi könyvekben már imává szilárdult, ihletett költõi, prófétai alkotások a zsidó nép szóbelisége révén épültek át az evangéliumokba, hogy majd ez a másodlagos írásbeli rögzítés is új és új alakot nyerjen a vallásos nép ajkán. De a népi imádságok nemcsak a korokat és forrásokat, hanem igen gyakran a mûnemeket is összevonják, lírai, epikus és drámai elemek sûrûsödnek benne, és alkotnak sajátos imamûfajt.

Az archaikus imádságok bája éppen azzal bûvöl el mindnyájunkat, hogy a nép a transzcendens lét kézzelfogható bizonyítékainak tárházát nyitja ki, és határtalan kreativitással, olthatatlan hevülettel hiszi az emberi élet Istenre utaltságát.

És „Archaika” sorstitka ugyanez.


1 „Nyisd meg, Uram, szent ajtódat. . .” Szent István Társulat, Bp. 2001.

2 Pozsony, 1999.

3 Kalligram 2001. 1–2. sz.

4 Vigilia 1998/12, 952–960; 1999/1,63–75.

5 Új Írás 1970/9, 73–100.

6 1974, Kaposvár; 1976, Budapest; 1978, Budapest.  

7 Támogatás, tûrés, tiltás. (Szerk.)

8 Századok üzenete. Élet és Irodalom, 1974. okt. 19. 11. old.

9 Erdélyi Zsuzsanna varázslatai. Könyvpiac 2000 június–július, 6. old. és Kortárs 2001/1, 7–10.

10 Múltfaggatóból jövõkémlelõ is lehetek. . . Remény, 2000. dec. 24. 13. old.

11 Kifejtése a Kalligram folyóirat fent hivatkozott köszöntõ számában megjelent tanulmányomban olvasható.

12 Remény, 2000. dec. 24. 13. old.13 Népszabadság, 2001. jan. 10, 7. oldal.

14 Voigt Vilmos kifejezése = Egyre magasabb hegyekre hágva. Magyar Nemzet, 2000. május 22. Sz.



Gergely Jenõ–Szabó Tamás–Csorba László: Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolata. 1920–2000. (Szerk. Zombori István.) Színes és fekete-fehér fotókkal. Szent István Társulat–METEM, Budapest 2001. 140 old. 1990 Ft.

Ez a könyv a magyar–vatikáni kapcsolatok elmúlt 80 évének elemzése. Martonyi János külügyminiszter és Jean-Louis Tauran érsek, a vatikáni államközi kapcsolatok titkára írt hozzá elõszót. Törzsanyagát Gergely Jenõ történelmi áttekintése alkotja (1920–1990); az 1990 utáni történetet Szabó Tamás vázolja, Csorba László pedig a római Fraknói-villát, a magyar szentszéki nagykövetség székhelyét mutatja be. Gergely Jenõ az 1945 utáni idõszak történetét, így a kényes Mindszenty-kérdést is nyugodt tárgyilagossággal elemzi. Akik ismerik a történészprofesszor korábbi mûveit, ahol egyházpolitikai eseményekrõl írt, vagy pl. éppen a Mindszenty-kérdést tárgyalta, meglepõdve könyvelhetik el a szakember szemléletének fokozatos átalakulását pozitív irányban, a tárgyilagosság felé. (Egyébként ezt tapasztaltam Prohászka-értékelésében is. Mindenképpen elismerés illeti a Prohászka-kutatásban végzett úttörõ és egyre tárgyilagosabb értékeléséért.) Minthogy manapság is még hamis, igazságtalan Mindszenty-kritikákkal találkozunk itthon (pl. a „szocialista” ideológiával átitatott baloldali katolikus Hegyi Gyula „Mindszenty bálvánnyá emelésérõl” ír, Magyar Hírek, aug. 18.) és külföldön is, sürgetõ feladat, hogy újra meg újra tisztázzuk pl. azt, hogy mi volt Mindszenty álláspontja 1956-ban. A júliusban elhunyt olasz újságíró, I. Montanelli hamis állítását római nagykövet asszonyunk igazította helyre. Vajon ki mutat rá (franciául és angolul) Molnár Miklós magyar történelme (Histoire de la Hongrie, Párizs, Hatier 1996) számos hiányosságára, ferdítéseire, így pl. torz Mindszenty-képére? Remélhetõleg emigráns szakembereink megteszik ezt. Bárcsak a magyar iskolákban is a tankönyveket végleg megtisztítanák a marxista-kommunista ideológia és történelemszemlélet torz vonásaitól. (Sz. F.)