MÉDIA – TÁVLATOK



      Lázár Kovács Ákos

 AZ EGYHÁZ MÉDIAFOGSÁGA

„Élesen szólva: a késõ kapitalizmus kulturális logikájának, az uralom és a hatalom technológiáinak megértése nem fakultatív feladat, ha valaki felelõsséget visel, mint olyan sokan viselünk, akkor sem, ha ez nem tetszik némelyünknek, illetve kifejezetten összeférhetetlen kulturális identitásunkkal.”1

I. A vád: (bûn?)részesség
Média-ismeretelméleti elõzmények2


Mindaz, ami velünk történik, akarva-akaratlanul médiaügy. Az csak különös szerencsénk vagy szerencsétlenségünk, hogy nem Clintonok vagyunk vagy Monica Lewinskyk. Legtöbbünk élete általában nem kartotékos médiaadat, szemben, mondjuk, Putyin orosz elnökével. Õ egy riportban – a „hiszek az emberben, világban” konfesszió reneszánszosan humán erõterében – elhallgatja mindenféle transzcendensnek még a lehetõségét is, majd egy másik beszélgetésben elmeséli a mindenhol vele lévõ alumíniumkeresztjének történetét: a medál csodásan maradt épen dácsájának porig égett romjai között, és a kis kézimunka azóta is az elnök leghûségesebb útitársa. A kereszthez fûzõdõ viszonya a ministránsos gyerekkor, a hagyomány, az eddigi, a múlt akár nosztalgiaként értelmezhetõ jelének is vehetõ. A másik, az elhallgatott transzcendencia viszont inkább a jelennek szóló gesztus. De mondhatnánk azt is, hogy ez az egész putyini „kereszt és elhallgatás” ügy sajátosan új, posztmodern jelenség.3 Minden együtt, egy idõben: a kereszthit még megmaradt, „eb ura fakó” módján fel-feltörõ atavizmusa, és a transzcendenciának (vagy jelenlévõ hiányának) tényét eltagadó, kurrensen ateista nyilatkozat. Valami, ami már nem írható le a hagyomány és az azzal ellenkezõ, azt megtagadó újnak a sémájával.

Igyekszünk, hogy modellezhessük, értelmezõ keretbe foghassuk az elénk kerülõ jelenségeket, hogy aztán azokat elhelyezhessük világegészünk puzzle játékának különbözõ sarkaiba. Döntéseink, amik részleges tapasztalatainkon alapulnak, az állítások ki nem kerülhetõ, formát nyert tartalmaiban radikalizálódnak. Most abban kellene elõször is állást foglalni, hogy minek tekintsük, mondjuk, Putyint. Médiajelenségnek, aki nekünk keresztrõl meg elhallgatott transzcendenciáról szól, nem szól? vagy egy világméretû hatalom elsõ emberének, aki a Nagy Medvét igyekszik orrláncánál fogva vezetni? vagy egy teremtménynek, aki bizonytalan identitásával bizonytalan helyzeteket idéz elõ? Vagy csak egy össze-vissza beszélõ embernek tartsuk, akit lelkigyakorlatra kívánunk utalni? Nem lehet kikerülni a kérdést – olyan nincs, hogy ez nekem nem kérdés! Putyin van, most már csak az  kérdés, hogy hogyan van jelen Putyin. Úgy tûnik, Putyin komplex, manipulált, píárosított, médiásított formában van jelen. Nem lehet már vagy csak így, vagy csak úgy tekinteni. Ez a „vizsgálati módszer és vizsgálandó tárgy” daráló már nem mûködik. Putyin már nem a modern tudományeszmény önbizalmasan, eleve mindent tudó vagy tudni akaró magabiztosságával megragadható jelensége, dolga, tárgya. Nem mondhatjuk, hogy ez vagy az. Ha mégis mondjuk, akkor tévedünk. Putyin a „nemcsak, hanem, is” tételének igazi, posztmodernen skolasztikus példázata. Putyin és mi mindannyian (az eddigi szöveg kissé finomított változatába Putyin helyett akár a „cápa-pápát” is behelyettesíthenénk) posztmodernen ugyan, de mégis emberi jelenségek vagyunk, még akkor, ha a médiatér lényegileg manipulatív világába tévedünk. Ennek ellenére hiába mondjuk, hogy én ez és az vagyok. Itt, ebben a világban, sajnos, az leszek, amit mutatnak rólam.

Ha azt állítjuk, hogy a kereszt, a hit atavizmusa meg a transzcendencia elhallgatása egy idõben, együtt jelenlévõ és hozzánk tartozó jelenségek, akkor benne vagyunk a posztmodern „katyvaszban”, „mocsárban”, „relativizmusban”. Fel lehet háborodni, el lehet határolódni, ki lehet kapcsolni – kinek mi tetszik! Innentõl ugyanis rólunk van szó. Az egész egyházátvilágítási ügy mint médiajelenség az el-elálmélkodó közönség sörös, reklámos, akciófilmes, intimbetétes mûsorfogyasztásának (sajnos? szerencsére?) könnyen felejthetõ fejezete. Átvilágítható-e Putyin, vagy akár egy püspök, aki a hírek szerint egyszer, mondjuk, volt kommunista ügynök, máskor pedig, mondjuk, liberálisan toleranciázgató beépített szabadkõmûves? Az egyik az igaz, vagy a másik, vagy mindkettõ? És mi van akkor, ha – tegyük fel – egyik se? Egyébként ne legyünk naivak: mindenki átvilágítható. Van röntgen, Történeti Hivatal, ÁEH-iratok, egyéni és kollektív emlékezet. És mi lesz: hírbombák, médiakáosz, vagy kritikus, reflektált, tárgyszerû, független kiegyensúlyozott hírközlés?4 Ebben a vitában is, mint mindenben, az élet mondja ki az utolsó szót: a nézõ – aki akár sörözik, pattogatott-kukoricázik, akár nem – távkapcsolójával, Pesti Mûsorával a kezében dönt a program és még sok más egyéb dolog sorsa felõl.5 Mindenkirõl minden mondható, és mindenki mondhat mindenkire mindent.6 (Bûn?)részesek vagyunk tehát abban, amennyiben ez egyáltalán bûn, hogy nem lehet nem tételezni azt a médiateret, ami körülvesz bennünket, és ami bennünk is él. A posztmodern médiatérben, sajnos, nem posztmodern enciklikák mondják ki, állítják fel a való világ koordinátáit, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Egy zsurnaliszta fordulattal – hogy legyen egy kis csattanó – Marx jut eszembe: a filozófia feladata nem az, hogy értelmezze a világot, hanem hogy megváltoztassa azt. Ez akár azt is jelentheti, hogy bár elfogadjuk a médiatér beszédmódjának kereteit, de az ebben a térben kommunikálódó, közösségesítõ7 jeleket azzal az igénnyel bocsátjuk közre, hogy nemcsak információkat közlünk, hanem magunkat másokhoz közvetítve közösségek kialakítását is kezdeményezzük. Ennek a sajátos beszédmódnak egyrészt médiakompaktnak kell lennie, másrészt viszont belsõ elemeiben és külsõ formáját tekintve újszerû, formabontó, sajátos lehet. Sajátosan vallásos, hívõ8, megingathatatlanul hívõ abban, hogy a jóakaratú emberek érteni fogják szándékait. Ez az egy médiajelenlét lehet önmagunk számára megbocsátható és igenelhetõ, mert ez nem legitimál olyan idegenségeket, melyeket csak önfeladással lehetne elfogadnunk és képviselnünk.

II. Enyhítõ körülmények
A megsértõdés nem piacképes

1. Idejétmúlt világképek – idejétmúlt beszédmódok

Nekünk, akik az egyházhoz tartozónak gondoljuk magukat, akik „faith-based” igyekszünk élni, dolgozni, igyekeznünk kellene arra is, hogy az „igen-igen, nem-nem” kínos radikalitása médiatényezõ lehessen. Hogy a különbözõ, sokszor egymást semlegesítõ, megkérdõjelezõ, egymással játékosan vagy harcosan évõdõ nyelvjátékok közé bekerüljön az általunk hihetõnek és szerethetõnek vélt Jézus evangéliumának nyulat bokorból kiugrató beszédmódja. György Péter Lengyel Lászlóról írja: „. . . sem rosszat, sem jót nem gondol a kapitalizmusról – ha valamit végül igen, hát inkább rosszat –, mindössze sikeresen kiszolgálja a kapitalizmus szörnyûségeitõl álmélkodó közönség igényeit, amennyiben újra és újra velük álmodik, és rázza a fejét, s csak mondja, hogy ejnye, ejnye. Micsoda világ ez, nahát, miféle rendetlenség ez.”9 Számunkra sem elegendõ folytonosan nyugtázni, hogy idegen számunkra a vadkapitalista média beszédmódja, úgyhogy mindeközben jellegtelen jelenlétünkkel magunk is legitimáljuk annak idegesítõen idegen személytelenségét. Idegenkedésünk okait kell feltérképezni ahhoz, hogy legyõzhessük ezt a személytelen idegenséget, hogy aztán otthon érezzük magunkat televízió-, rádió-, újság-, mozi-, internet-közelben is. „Ugyanis – s ez a kellemetlen helyzet lényege – egy múlófélben lévõ retorikai fordulat, egy kihunyóban lévõ metafora jelentéstanilag számunkra ízléstelen zöngéi miatt nincs kedvem egyszerûen lemondani egy mondatról, amelynek amúgy igazságtartalma van. Ugyanis, ha nincs égi és mennyei Internacionálé, ha igaz ugyan, hogy az Ég magas, de mégiscsak tudjuk, hogy üres és néma, akkor miért is nem gondolhatnánk, hogy nincs jobb és más utunk, mint a fennállót jobbá tenni.”10 Az idézett szerzõ itt nyilván egy, a politikai baloldallal kapcsolatos nyelvjátékon belül tematizálja a problémát, ami számunkra is ugyanilyen fontos. Le kell hántani minden triumfalizmust, klerikalizmust a médiatérben hatványozottan megjelenõ álságainkról, és bele kell vetnünk magunkat abba a médiagyürkölõzésbe, amiben az evangéliumnak is meg kell majd szólalnia. Kibicnek semmi sem drága – de mi nem vagyunk, vagy legalábbis nem szeretnénk kibicek lenni.

Itt is igaz, hogy „ebben a világban, de nem ebbõl a világból”. Benne vagyunk, de nem belõle. Hiába nincsen „égi és mennyei” média, hiába „üres és néma” itt is minden, nekünk kell jobbá tennünk itt, a földön még fennállót. Ez nemcsak a vallási és egyházi mûsorokat készítõknek szól, mindez minden jóakaratú ember kötelessége is, legyen õ akár baloldali, akár jobboldali. Az evangélium szakszerû megszólaltatásában bízzunk végre, és a politikai pártoktól mást várjunk el, mint az üdvösségünket. Nekünk is legitimálnunk kell magunkat a média közegében, mert itt sincsenek születési vagy egyéb elõjogok. Meg kell tehát találni azokat az eszközöket, melyekkel az evangélium üzenete hatékonyabbá – jelen esetben hatékonyan közölhetõvé válik. Itt technikai, dramaturgiai és más mûsorkészítõi szabályok érvényesülhetnek csak. Nem elég hinni, hogy jó az, amit mondani akarok, jól is kell azt mondani. Ez csak a lózungok szintjén egyszerû, szakmailag viszont bonyolult feladat. Az a legnehezebb, hogy állandó képi, nyelvi, metakommunikatív transzformációkra, van szükségünk ahhoz, hogy „bevehetõvé” tegyük üzenetünket, és hogy fordítani tudjunk a magunk számára.11 Itt is érvényes a teológiai közéletben már régóta bevett módszer: inkább az induktív utat kell választani ahelyett, hogy biztos és megingathatatlannak vélt, felülrõl kinyilatkoztatott önhittségeink kimondásai végképp nevetségessé tegyenek mindent, ami vallásos, egyházi. Nem arról van szó, hogy ne higgyünk az evangélium sajátmagában megálló hatékonyságában, de ha görögnek hirdetjük, akkor görögül kell hirdetni, ha pedig ugyanezt a médiában tesszük, akkor azt „médiául” kell. A média nyelvét mindenkinek meg kell tanulnia, akinek mondani-, mutatnivalója van, mert ha nem, akkor a távkapcsoló irgalmatlanul közbelép, és emiatt már értelmetlen lenne megsértõdnünk. Aki kimarad, az lemarad! – mondja a sárgakönyves szlogen. „Üdvözöllek a való világban, testvér!”

2.Versenyhelyzetben vagyunk

Az látszik, hogy nem találjuk a helyünket, de az nem lehet vigaszunk, hogy mások se. Akik csinálják a mûsorokat, csak a problémák egyik részét látják, míg akik nézõi a mûsoroknak, más jellegû problémákat vélnek látni, tudni. Itt nézõként most fõleg a hivatalos egyház döntéshozóira gondolok. Mivel mások készítik a mûsorokat, és mások döntenek a mûsorok felõl, el kell érni, hogy a két tudás ne süketek párbeszédévé váljon. Ha a mûsorkészítõ és a hivatalos egyházi döntéshozó kölcsönösen lenézi a másikat annak problématudatát hiányolva, nem lesz másunk, mint egy frusztrált médiatér, ahová médiaszakember, püspök és plébános, újságíró, mûsorkészítõ és egyszerû érdeklõdõ azzal a szomorúsággal érkezik, hogy itt úgysem értik meg õt, szempontjait úgysem integrálják.12 Különbözik a döntéshozó, a teológia, a mûsorkészítõ és a nézõ kompetenciaköre. Mégis egyre nehezebb lesz ezeket pontosan elkülöníteni egymástól. (Ez szintén posztmodern jelenség. Igaz, az egyház ismer erre is egy régóta mûködõ megkülönböztetést, amit hierarchikus és karizmatikus egyháznak nevez.) A mûsorkészítõ, akár tetszik ez nekünk, akár nem, amikor mûsorát megtekintik, ugyanazt a feladatot látja el, mint a pap, aki a szószékrõl igét hirdet. Még akkor is, ha ezt nem ilyen direkt módon, sõt annál jobb, minél indirektebben, a legkevésbé sem didaktikusan teszi. Tehát el kell dönteni: vagy csak papok készíthetik a mûsorokat, vagy ugyanúgy legitimálni kell a csellengõ világosítókat, operatõröket, gyártásvezetõket, vágókat és újságírókat, és még sok-sok mást is, amint ezt az egyház a szószékrõl beszélõvel teszi. Az „ugyanúgyon” nem azt értem, hogy fel kell szentelni õket, vagy hogy ki kell fizetni az otthoni villanyszámlájukat, hanem azt, hogy el kell hinni nekik, hogy legjobb szándékukkal igyekeznek mûsorokat készíteni, és segíteni kell õket abban, hogy bátran lépkedjenek föl-le a média képzeletbeli szószékeire. Természetesen már a szószék metafora is idejétmúlt, hiszen a „beszélõ fejekrõl” kapcsol át leggyorsabban másik csatornára a képi információra éhes nézõ.

A többnyire nyugati pénzekbõl és a garantált, stabilan beérkezõ, hitért-cserébe-beszedett-egyházi-tizedek, valamint a célnak megfelelõ, nyugatról érkezõ szakmai tapasztalatok révén az amerikai kisegyházak mintájára szervezõdõ magyarországi keresztény közösségek sokkal könnyebben, oldottabban mozognak a jelenlegi szabadrablásosan tradíciótlanított médiaközegben, mint a nehézkes nagyegyházak. „S nincs olyan evangélikus, református pap, nincs olyan rabbi és pópa, akit mindez nem idegesítene, ha végigtekint öregecske, savanyú szegényszagú hívei gyülekezetén. A történelmi magyar egyházak lemaradtak az edutainment* globális show business versenyében, Isten szomorú vidéki szolgái elhasznált és a Kádár-rendszerhez rohadt egyházaikkal a hátuk mögött szinte esélytelenek az újdonság, a tisztaság, a bûnmentesség, a militáris szervezettség és szórakoztatóipar eme új vegyületével szemben. Nékik Ravasz László és Komlós János, az antiszemita püspök és az ÁVH-s rabbinövendék kabarészínész árnyai alól kellene kimászniuk, s ráadásul a politikai pártok kereszténységet naponta emlegetõ pártjai sem kedveznek nékik, túl sok mocsok és hisztéria tapad a parlamenthez vagy a Gyûlölet terein Isten nevéhez, ahhoz, hogy sikerük kibontakozhasson.”13 Világos beszéd. Mindegyik történelmi egyház küszködik a maga idegenségeivel, de a „semper reformanda” követelményét minden fájó kritika és önkritika ellenére sem lehet elsinkófálni, és tanulni kell az elõzményekbõl és jelen helyzetünk feltérképezésének eredményeibõl. Az „idõk jeleirõl” nemcsak beszélnünk kell, hanem fel kell készülni a versenyre, amit különbözõ rendû, rangú és természetû, bennünk és kívülünk körözõ, „ordító oroszlánok” ellen vívunk. Hogy el ne „nyeljenek”.

    3. Nem vagyunk egyedül

Az egyházi, vallási mûsorajánlat nem az egyetlen ajánlat sem a vasárnap délelõtti idõszakban, sem augusztus 20-án. Ebben a versenyhelyzetben, ami a nézettségi indexek számítgatásainak metafizikájában lesz teljessé, meg kell találnunk önmagunkat. Ez azonban nem megy egyedül. Szükség van a médiában dolgozó jószándékú emberekre, akik segítenek nekünk, hogy mi is segíthessünk nekik. Nemcsak õk mondhatják meg, hogy mi kik vagyunk nekik, hanem mi is megmondhatjuk nekik, hogy õk kik is nekünk.14 Aztán majd együtt ki tudjuk talán mondani magunkról-egymásról, hogy mit jelent ma nekünk Magyarországon magyarnak, polgárnak, liberálisnak, toleránsnak és esetleg kereszténynek lenni. Szükségünk van egymásra, még azokra is, akik gyûlölnek bennünket, és mindeközben nem szabad elfeledkezni arról, hogy „áldjuk azokat, akik bennünket üldöznek”. De nem is ez a legfontosabb, hanem inkább az, hogy tudatosítsuk azt, hogy mindenkit megviselt az elmúlt diktatúra, aztán a rendszerváltozás bizonytalanságai, hívõt, nem hívõt egyaránt. Segítenünk kell egymásnak abban, hogy félelmeinktõl megszabadulva hiteinkben megtisztuljunk, hogy azzá lehessünk, akik valójában vagyunk. Ez pedig mindenkitõl hajlamot a változásra, kedvet, alázatot követel, mert tudtommal még senki sincs közülünk, aki már tökéletes lenne. Mindenki, aki ebbe a posztmodernesített médiatérbe kerül, „egyszerre fogadja el sértõdés nélkül a hatalomból való kikerülése tényét, nyelje le bizonyos fokú marginalizáltságát, és tegye magát és hagyományát nélkülözhetetlenné a késõ kapitalizmus logikája szerint mûködõ kulturális piacon, a felelõsség és hatalom szörnyû kísértését megértve és elfogadva mentse át a kritikai tudat tradícióját, és vegye tudomásul, hogy az új világ megértése nélkül azt sikeresen soha nem teheti meg. Egyszerre értse meg az új világot, és ne felejtse el az ó-t.”15 Nem kell megijedni és elkeseredni, ha kikapcsolják a mûsort, ahol, amiben részünk volt. Megsértõdni nem kell, de jobb és jobb mûsorokat készíteni állandó feladat. Mindez azt is jelenti, hogy saját identitásunk legmélyebb gyökerei felé kell törekednünk, hogy magatartásunk legbiztosabb alapzatát kell kimunkálnunk, hogy kritikusan és önkritikusan kell léteznünk, és hogy mindenkit, aki hasonló feladatokkal találja magát szembe, elõzékenyen, nagyvonalúan és türelmesen segítenünk kell abban, hogy embernek és Istennek tetszõ életet élhessen. Sértõdések és mutogatások nélkül.

III. Ítélet: az alázat fogsága16

Misztika a TV elõtt

Sok mindent tudunk, és még többet nem. Sok mindenkinek tudunk segíteni, és sok mindenki tud segíteni nekünk. De csak akkor, ha felajánljuk és elfogadjuk a segítséget. Ismeretes, hogy az elmúlt diktatúra kultúrpolitikai védõvám-intézkedései mindenek elõtt a vallásos, humán területeken dolgozókat érintették, azt is tudjuk, hogy konzerválódtak bennünk mint közösségben a háború elõtti reflexeink, hogy félelmet ültettek születõ szabadságunk virágágyásaiba.17 Sírni itt volt az elmúlt 12 év, most ki kell menni a régen nyitott börtönkapun, és meg kell keresnünk a helyünket kinn, a világban. Le kell venni, el kell hagyni a rabruhát, a sértett ember túlkompenzálóan fitymáló ajakbiggyesztéseit, és iskolába kell menni, legyen az akár médiaiskola. Akárki legyen is közülünk, aki médiaügyekben nyilatkozik, ismernie kell a mûsorkészítés folyamatát, nehézségeit, a médiatér technikai, szakmai, emberi követelményeit. Az ontológiai többlet nem médiakompakt.18 Egyre több fiatal, aki már nem sumákolja el életébõl a mindent kikövetelõ Krisztust, tanul külföldön és itthon is kommunikációt, médiaelméletet, operatõrködést, rendezést, vágást. Az övék lesz a szakmai kesztyû, amivel mérkõzéseket vívnak majd. Mi addig kisöpörhetjük az öltözõt ÁEH-s iratostól, III/3-sostól, 56-os nyugati szemforgatásostól, rendszerváltozásbeli kölcsönös sértegetésestõl. Mi úgy lettünk szocializálva, hogy sumákoljunk. Sumákoljunk melót, hitet, Krisztust, lelkesedést, vonzalmakat, sikert, sikertelenséget.

Most itt állunk a nyilvánosság kegyetlenül lemeztelenítõ tereiben, és meg nem érdemelt, ki nem harcolt eredményekért járó sikereket akarunk magunknak. Azért, mert „minket üldöztek”, már nem hallgatnak, néznek meg. Fogják a kapcsolót, a Pesti Mûsort és elmennek szórakozni, mûvelõdni, kultúrálódni, úgy, ahogyan õk szeretik, ahogy nekik jó. Nem azt mondom, hogy hagyjuk, hanem azt, hogy csináljuk, csináljuk, de jól. Néri Fülöp, de Ignác sem üldögélt „savanyú, szegényszagú”, sötét plébániák mélyén, és várta a sült galambot. Kinyitották az ablakokat, ajtókat, kimentek õk is, és engedték, hogy bejöhessenek, ki-bemászhassanak, akár az ablakokon át a srácok. A piacon az igények diktálnak. Az emberi szükségletek piacán is. („Isten tudja, hogy mire van szüksége az embernek” – tanultuk, de hisszük is?) Ismerni kell tehát az igényeket ahhoz, hogy ajánlataimmal elõállhassak – sikert remélve. Ehhez tudnom kell, hogy ki vagyok, hogy milyen igényeket tudok és nem tudok, akarok és nem akarok kielégíteni, megsegíteni, meggyógyítani. Önismeret kell, mert csak a helyes önismeret fényében léphetek a másik elé, foghatom meg a kezét, vagy utasíthatom rendre. Média-önismeretünk hiányos. Önmagunk felett hozott ítéletünk nem lehet más, mint a helyes önismeret elsajátításának iskolája, az alázat gyakorlása. „Márpedig a késõ kapitalizmus számunkra új játékszabályai kíméletlenek és megkerülhetetlenek. Semmiképp sem kedvezõek olyan emberek számára, akik nem szoktak hozzá ahhoz, hogy társadalmi cselekvésük és kulturális identitásuk között szoros összefüggés van, akik megszokták, hogy szabadon bánhatnak az idejükkel, s akik végül, de nem utolsósorban roppant érthetõen nehezen viselik el, ha in aeterno modo náluk tudatlanabbak és érdemtelenebbek, jobban eligazodva az új világban, naponta kioktatják és megsértik õket.”19 Ez a szeretet másik fele; amikor akár kioktathatnak, megsérthetnek. Egyházunkat (bennünket) mélyebb önismeretre taníthatja a társadalmi nyilvánosság bármelyik szelete. A nyilvánosság Tamás módjára sebekben kutakodó bizalmatlanságának vagy közömbösségének tapogatózó fogságában élünk ezentúl. Létünk cellájának ajtaján ott a kukucskáló, ahonnan valaki mindig figyel, rajtunk tartja a szemét. Vagy belemerevedünk ebbe a pillantásba, vagy merünk gyermekek lenni elõtte. Ahogy Teréz anya tanítóinak nevezhette és ismerte el a szegény sorsú, mosdatlan szájú gyerekeket, nekünk is le kell ülnünk szegény sorsú, mosdatlan szájú TV-mûsoraink elé, és figyelmesen, csalhatatlan érzékenységgel kell meghallanunk a létezés tétjét elsumákolni akaró nyüzsgés mélyén azt az artikulálódó zokogást, amit semmilyen videoklip, politikai önhittség, nézettségi index, szappanopera nem képes elhallgattatni.



1 György Péter: Az ó-új világ, Budapest, 1997, 167. György Péter jelen könyvének többszöri idézésével igazolni szeretném, hogy a jelen szövegben felvetõdõ kérdések világnézettõl és politikai hovatartozástól jórészt függetlenek, hiszen azoknál elementárisabb és lényegileg fontosabb rétegekbõl forrásoznak.

2 Szabó Ferenc: A tömegkommunikáció problémáiról, Távlatok, 11/ 366–368.

3 Jürgen Habermas: Egy befejezetlen projektum – a modern kor, in Posztmodern állapot, Budapest, 1993, 151–179.

4 Tomka Miklós: Az egyházak és a média, Távlatok, 33/12–24.

5 Nathalie Sarraute: Werden wir richtig informiert?, München, 31–47. Az írás azon túl, hogy politikai tényezõként írja le, döntõ jelentõségûnek nevezi a médiát abban a folyamatban, ami az elnyomott társadalmakat a nyilvánosság térnyerésén keresztül elvezeti az elnyomatásból a szabadságba. Ugyanezt másképp: Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása, Budapest, 1993, 266–332.

6 Természetesen ez a megállapítás inkább csak Európa azon felére igaz, ahol a „médiaetika” kifejezés arra jó, hogy káromkodásként használják. Ahol nincs nyilvánosság, nincsenek oknyomozó, tényfeltáró riportok, ahol a hírt összekeverik a hír interpretálásával, ahol nem vonnak felelõsségre riportereket, médiaszereplõket azért, mert hazudnak, vagy mert nem járnak a hírben elmondottak végére, ott nem várható el, hogy a cselekedeteket cselekedetekként értelmezzék. Márpedig, hogy a moralitás mint szempont egyáltalán megjelenhessen, minimum tettekre lenne szükség. Jelenleg egy nem létezõ, valótlan csinálmányt nevezünk médiának, ahol se nyilvánosság, se tények, se kritika, se számon kérhetõ szavak, állítások. Ez a fajta „médiavilág” úgy van, hogy nincsen is.

7 Kiss Ulrich: Információ és kommunikáció, Távlatok, 33/24–30.

8 Bencze Lóránt: Egyház és kommunikáció, Távlatok, 33/3–12.

9 György Péter: i. m. 113.

10 Uo. 112. Az idézet folytatása – „Mindössze annyit állítok, hogy e világon élek, s e világon kívül csak a túlvilág van, melynek állapota nemigen szorul munkálkodásra. Vagy van, vagy nincs” – szintén érdemes volna arra, hogy elidõzzünk felette, de nem tartozik szorosan témánkhoz.

11 David Gunkel: Virtually Transcendent, Journal of Mass Media Ethics, London, 1998, 111–123. A cyber-kultúra, a virtuális terek és testek kihívó idegenségével és sok egyéb médiajelenséggel még nem is szembesültünk igazán, mintha nem is lennének.

12 Ambrosius Karl Ruf O.P.: Fernsehen – Rundfunk – Christentum, Paul Pattloch Verlag, Aschaffenburg, 1960, 83–123. A kis könyvecske körülbelül azokat az állapotokat írja le az akkori német területen, melyekkel – 40 éves késéssel – itthon nekünk is szembesülnünk kell.

13 György Péter: i. m. 158. Nem kell most azzal foglalkoznunk, hogy nincs olyan, hogy „református pap”, vagy hogy mit is érthet György Péter az „öregecske, savanyú szegényszagú hívei gyülekezete”, a „Kádár-rendszerhez rohadt egyházaik”, vagy az „antiszemita püspök” kifejezésen. A szerzõ idézett állításai – véleményem szerint – kontextusukban lényegileg helytállóak.

14 Daniel Yankelovich: Coming to public judgment: Making democracy work in a complex World. N.Y. Syracuse Univ. Press 1991.

15 György Péter: i. m. 171–172. Az idézet folytatása: „Tanuljon meg sértõdés nélkül tizenvalahány órát dolgozni egy nap, s ne is nagyon reménykedjen abban, hogy mindezért különösebb jutalom jár. És akkor talán elmondhatnánk magunkról, hogy azok voltunk, akik szerettünk volna lenni. Értelmiségiek. És nem sértõdött káderek vagy nyavalygó úriemberek.”

16 Életemben eleddig két igazán jó alázatdefiníciót hallottam. Az egyik a skolasztika idejébõl való: az alázat a helyes önismeret. A másik Nemeshegyi Péter SJ egyik prédikációjából: az alázat a szeretet másik oldala. Magyarázatlanul hagyom mindkettõt, a maguk enigmatikus kerekdedségében.

17 Tomka Miklós: Csak katolikusoknak, Budapest, 1995, 73–129.

18 Errõl a kérdésrõl bõvebben, tõlem: Távlatok, 51/81–88.

19 György Péter: i. m. 97.

* Edutainment: úgy látszik, tipikus angol szóalkotás; jelentése talán: edu(cation)+(enter)tainment, vagyis kb. nevelõ célzatú szórakoztatás. (Szerk. megjegyzés.)





mérleg

Lapok és könyvek szemléje

Fõszerkesztõ: Boór János

Negyedéves folyóirat

Megrendelhetõ: MÉRLEG Expedíció

2484 Agárd, Moha u. 16.

T./Fax/Ür.: 06-22-371-763

E-mail: [email protected]


Radnóti Katalin

MOZGÓKÉP-TÁVLATOK

Beszélgetés Tóth Erzsébettel, a Magyar Mozgókép
Közalapítvány fõtitkárával*

R.K. Igaz-e, hogy soha nem jutott ennyi pénz a magyar filmre, mint manapság?

T.E. Valóban, három- és négymilliárd forint közötti az az összeg, amely az Alapítvány pénzén kívül magyar filmekre fordítódott az elmúlt három évben. A Millenniumi Filmprogrammal, amely közvetlenül a NKÖM-höz tartozott, kettébomlott a támogatási rendszer. Az Alapítvány tíz éve mûködik gyakorlatilag ugyanabban a finanszírozási kategóriában, éves költségvetése egyegész- egytized milliárd forint. Ennek többszörösét kapta a Millenniumi Filmprogram.


R.K. A Filmprogram kapcsán általában két nagy produkcióról esik szó: a Hídemberrõl és a Bánk bánról. De itt a Sacra Corona, a Csodaszarvas címû animációs film Jankovics Marcell rendezésében, ismeretterjesztõ tévésorozatok várakról, kastélyokról, ahol a „vége”-fõcímen az áll, hogy támogatta a NKÖM. A millennium pedig kifejezetten jó alkalom, hogy a szakma kapjon egy extra lehetõséget, egy „injekciót”, amely talán hosszabb távon inspirálhatja az alkotókat. Az Alapítványnak megmaradt a pénze, nem így van?

T.E. De így van, de mi ebbõl a pénzbõl a szakma egészét támogatjuk. Tehát minden mûfajt, dokumentum-, játék-, animációs filmeket, tudományos filmeket, magyar és európai filmek forgalmazását, moziban való terjesztésüket Budapesten és vidéken, filmes rendezvényeket, filmklubokat, filmtörténeti mûvek könyvkiadását, filmes CD-ROM írást. A költségvetésünkbõl évente körülbelül négyszázmillió Ft jut játékfilmre. Ezzel 10–15 játékfilmet támogatunk, de egyre kevesebbel tudunk hozzájárulni ezeknek a filmeknek a költségvetéséhez. A producereknek ezért pályázni kell televíziós pénzekért, a Kulturális Alap pénzéért, az ORTT pénzéért, tehát három-négy finanszírozó tud befejezni egy filmet. A Filmprogram esetében a minisztérium 100%-ban tudta finanszírozni a Hídembert, a Bánk bánt, a Csodaszarvast és még jó néhány mûvet. Megrövidült az elõkészítés ideje, mert nem kellett pénz után szaladgálni. És a kiválasztás szempontjai jobban tudtak érvényesülni. Itt a tematikára gondolok.

R.K. A Millenniumi Filmprogram természetesen ragaszkodott a történelmi témákhoz, a magyarság, az ezeréves államiság történetéhez. Mindenütt a világon, ahol állami támogatás van, a támogatás egy része kötõdhet valamilyen témához, lehet ez család, haza, foci, ifjúság, bármi.

T.E. Kormányzati, költségvetési pénzekbõl lehet ambicionálni tartalmi vagy akár mûfaji hiányok betöltését, és ez tekinthetõ megrendelésnek. Ezzel nincs semmi baj. Emellett azonban folyamatosan léteznie kell a lehetõségnek, hogy az alkotók a saját ötleteiket is megvalósíthassák. Tehát a kortárs filmnek is léteznie kell. Mi nem tematikus pályázatokat írunk ki. Több ezer pályázat érkezik hozzánk évente, és a forgatókönyvek közül szakkuratóriumok választják ki, melyiket támogatjuk, és melyiket nem. Minden kategóriában külön szakkuratórium illetékes. Azt gondolom, hogy a futópályákat szerencsés volna különválasztani, és nem szerencsés, ha aránytalanságok jelennek meg, ha egyik vagy másik törekvés elnyomja a másikat.

R.K. Ha a filmszakma egésze kapna évente három-négy milliárdot, és a Millenniumi Filmprogram egyegész-egytized milliárdot? Sztálin kifogásolta, ha jól emlékszem, hogy az évente készülõ 150 filmbõl csak három a korszakalkotó mû. Azt kérdezte, hogy akkor miért nem csak az a három készül el.

T.E. Évente egy kosztümös történelmi dráma elkészítéséhez kell annak a húsz játékfilmnyi alkotókedvnek, kapacitásnak, ipari háttérnek az ereje, amibõl kikerekedik és kiemelkedik az a nagyon körültekintõen kiválasztott, sokszor megvitatott, véleményezett, átírt, javított forgatókönyv, amelynek alapján egy történelmi film elkészül.

R.K. Ahogyan a sajtóból értesülni lehet, most az a vita tárgya, hogy a kormányzat a Filmprogram kapcsán miért nem írt ki pályázatot, ahol szakmai zsûri dönthetett volna a legjobb történelmi téma, a legjobb forgatókönyv és a legalkalmasabb megvalósító alkotógárda kiválasztásáról.

T.E. A szakma és a minisztérium közötti vita tárgya a nyilvánosság és az egyenlõség elvének értelmezése. Nem írtak ki pályázatot, hogy a millennium kapcsán adjanak be történelmi témájú filmforgatókönyveket. De olyan pályázat sem volt, hogy írjanak a Bánk bánból forgatókönyvet. Semmi nem volt. Egyébként minden közpénzfelhasználásnál kötelezõ, hogy a döntéshozatalnak a megadott szempontrendszer szerint a nyilvánosság elõtt kell zajlania.

Az újságból tudjuk, és ezt elõszeretettel mondja Várhegyi államtitkár úr, hogy a minisztérium döntött. De konkrétan nem lehet tudni, hogy ki vagy kik döntöttek. Nekünk szabálykönyvünk van a pályázatok feltételeirõl, hogy mindenki hozzáférhessen a lehetõséghez. Azt nem kérdõjelezi meg senki, hogy a minisztérium jól döntött. De mindenkit hagyni kellett volna indulni. Mert most mindenki úgy érzi, hogy neki is lehetett volna egy Mátyás király-ötlete, egy Dózsa György-ötlete, egy Petõfi Sándor-ötlete, egy Wesselényi Miklós-ötlete, és akkor most õ készíthetne játékfilmet. Az Alapítványra azért haragszanak, mert nem csinál szép, nagy, látványos történelmi filmeket. De a képlet, akár innen, akár onnan nézed, nem fekete-fehér. Nem az a baj, hogy a filmesek hazafiatlanok, liberálisok, és nem szeretnek történelmi filmet csinálni. Négyszázmilliónk van ebben az évben egy több mint kétmilliárdos igény kiszolgálására. És ez egy fél, de inkább egy negyed kosztümös film elkészítéséhez elegendõ. Ezzel szemben nekünk egy teljes iparágat kell támogatni, egy teljes alkotói kört. De itt visszatérhetünk Sztálinhoz: nem lehet megengedni, hogy csak egy film készüljön el, mert meghal a szakma, ha nincs folyamatosság. Ha a Hídembert nézzük, ami 1,8 milliárdba kerül, a játékfilmes támogatás éves összege ennek kevesebb, mint negyede. Nyilvánvaló, hogy az Alapítvány az elmúlt tíz évben bele se foghatott ehhez hasonló vállalkozásba.

R.K. 1999 õszén neveztek ki miniszteri biztosnak. Ma már nem vagy az. Miért nem?

T.E. Mert másfél évre szólt a mandátumom. Feladatom volt a filmtörvény kidolgozása, az ezzel kapcsolatos szakmai egyeztetés lebonyolítása, az audiovizuális koordináció megszervezése, ami az állami támogatók összehangolását jelentette, és a filmes infrastruktúra fejlesztési tervének elkészítése, konkrétan a MAFILM-é.

A filmtörvény tervezetét 2000 nyarán adtuk be a minisztériumba. Eurokonform volt, és szinte teljes szakmai konszenzus állt mögötte. Helyreállította volna a támogatási arányokat, adó- és befektetési kedvezményeket adott, serkentette volna az iparszerû mûködést külföldi bérmunkák ideérkezésének garanciáival, és kialakított egy új metódust az elosztási rendszerben, méghozzá úgy, hogy a pályázati szelektív támogatási rendszer mellé egy normatív támogatási rendszert állított. Ez azt jelenti, hogy minden magyar film, amelyik a költségvetésének 70%-át összeszedte, biztosan kapja meg a hiányzó 30%-ot, és minden magyar film, ahol az önerõ a producer részérõl 10, illetve 20%, biztosan még ugyanennyit megkapjon. Tehát hogy valamiféle kiszámítható automatizmus legyen a támogatásban. Ennek a rendszernek egyik legfontosabb eleme, hogy a sikert, az eredményt jutalmazta volna. Százezer nézõ, kétszázezer nézõ és különbözõ fesztiválsikerek után jutalmat kapott volna a producer, amit a következõ film elkészítéséhez lehetett volna felhasználni.

Féléves hallgatás után a minisztérium elejtette ezt a tervezetet. Elõálltak egy másikkal, és ez volt éppen az az idõpont, amikor az én mandátumom lejárt. És a tárca nem hosszabbította meg, mivel új koncepciója volt. Nem támogatta a koordinációt, amire javaslatot tettünk, és amit a mindenkori kulturális miniszter mûködtetett volna, az ORTT, a minisztérium, az Alapítvány és a közszolgálati televízió bevonásával, amelyhez saját elhatározásból csatlakozhattak volna kereskedelmi televíziók is, akik részt vállaltak volna a finanszírozásban. Az volt a lényeg, hogy a pályázatokat összehangoltan írjuk ki, úgy, hogy tudunk az egymás által támogatott filmekrõl, és tudjuk, hogy mennyi a támogatás. A finanszírozási rendszerünk egybehangolása nem adott volna lehetõséget visszaélésekre, hogy több helyre lehet pénzeket elszámolni.

Továbbá itt a MAFILM infrastruktúrája. A tavaly õsszel elkészült fejlesztési terv a MAFILM-et komplex szolgáltatóként építette volna fel újra, sikeresen elindult az ezzel kapcsolatos külföldi kampány is, hogy bérmunkára érkezzenek megrendelések. Márciusban azt a vezérigazgatót, aki partneremként dolgozott, menesztette az ÁPV Rt, a fõtulajdonos. Sipos Kornél eredetileg a Hídember producere is volt. Stumpf István államtitkár úr, akihez az ÁPV Rt. tartozik, úgy nyilatkozott, hogy nem haladnak elég jól a film elõkészületei. Sipos Kornélt nemcsak a producerségrõl, a vezérigazgatóságról is leváltották, a filmet elvitték egy produceri irodához.

R.K. A magyar filmszakma hogyan áll a többiekéhez – csehekéhez, lengyelekéhez, románokéhoz, svájciakéhoz, franciákéhoz – képest?

T.E. Pontosan a Hídember és a Bánk bán kapcsán emlegetik a lengyel Pan Tadeuszt és a Tûzzel-vassalt, és ez kézenfekvõ, de ehhez ismerni kell a két ország filmtörténetét. A lengyelek az ötvenes évek végétõl, a hatvanas évek elejétõl folyamatosan – lengyel újhullám – szinten tartották a történelmi drámák készítésének ügyét, ami nálunk megszakadt a hetvenes évek elején. Másrészt a legújabb kosztümös filmek finanszírozásánál nagyon kevés a lengyel állami részvétel, azok valódi koprodukciós vállalkozások, külföldi befektetõkkel.

R.K. Nyilván azért találtak könnyebben külföldi befektetõt, mert a piac nagyobb. Ezeket a filmeket egyenként 7-8 millióan nézték meg Lengyelországban. Magyarországon gyakorlatilag nem lehet rentábilis filmet csinálni.

T.E. Ráadásul a lengyeleknél szerencsésen megmaradt az a szerkezet, hogy a közszolgálati televíziónak kötelezõ azokat a filmeket támogatni, amelyek az Állami Filmbizottság támogatását élvezik. Ez a finanszírozásnak mintegy ötven százalékát teszi ki. A cseheknél nincs ilyen támogatási forma, minimális filmes alapjuk van, a szlovákoknál pedig még az sincs. A románoknál készült egy törvénytervezet, amely, hasonlóan a miénkhez, média- és filmtörvényként szeretett volna a kereskedelmi televíziókból, a piacból, a mozijegyek árából pénzt visszaforgatni, de ezt a törvényt nem tudták elfogadtatni az ottani kereskedelmi televíziók lobbija miatt. A románok egy-két filmet állítanak elõ évente, a filmgyárukat eladták az amerikaiaknak, ott bérmunka-tevékenység folyik. Európában nagyon sokféle modell van, mi mindig a francia modellhez szeretnénk hasonlítani, ahol állami költségvetést osztanak el, plusz média- és mozijegybevételeket gyûjtenek össze, és az elosztás nagyon sok csatornán történik. Az általunk kidolgozott törvénytervezet onnan vette a mintát a pályázati és a normatív elosztásra. Ott bizonyos feltételek teljesítése mellett automatikusan jár a támogatás. Mint már mondtam, ezt a verziót nem fogadta el a minisztérium, a minisztérium verzióját pedig a szakma nem fogadta el. És most nincs törvény.

R.K. A minisztérium azt javasolta, hogy az alapítványi elosztás helyett legyen egy Rt., amelynek az elosztás a feladata.

T.E. Csakhogy az Rt. piaci szereplõ, és mint ilyen teljesen alkalmatlan állami támogatások elosztására.

R.K. Nem lett volna logikus a szakma részérõl, hogy elfogadja az Rt. megvalósulásának tervét, és ha már ott a pénz, azt mégis fel lehet használni?

T.E. Ebben az ínséges világban úgy szólt az ajánlat, hogy kaptok évi három milliárdot, ha az Rt. osztja el, vagy nem kaptok semmit. És a szakma legnagyobb része ragaszkodott ahhoz, hogy a rendszer átlátható legyen. Egy közalapítványnak kötelezettsége van, hogy nyílt pályázati úton ossza el a pénzt, az Rt.-nek nincs ilyen kötelezettsége. Az Európai Unióban sehol sem fogadják el, hogy egy osztályvezetõ, egy államtitkár, egy minisztérium saját hatáskörében döntsön közpénzekrõl.

A másik örök vitatéma a kulturális tárca és a szakma között, de a szakmán belül is, hogy mennyire legyen szempont, hogy hány nézõ vett jegyet egy filmre. Nézetem szerint egy kereskedelmi televízió, egy forgalmazó cég esetében természetesen ez a fõ szempont, de egy egész nemzeti filmgyártás irányításában nem mindenáron, és nem feltétlenül. Ha a Tarkovszkij-filmeket nézzük, de mondhatnám Mihalkovot is, Magyarországon maximum tízezer nézõt vonzanak. De ettõl még nem kérdõjelezi meg senki, hogy az õ filmjeiknek el kell-e készülniük! Az persze a másik véglet, mikor egy magyar filmnek nyolcszáz nézõje van. Az elmúlt tíz évben a magyar film megpróbált kimászni abból a szakadékból, ami közte és a nézõk között tátongott. A Sose halunk meg, a Csinibaba, a Hyppolit más-más színvonalon, de teljesítette ezt a feladatot. A nézõszám egyébként sok mindentõl függ. Hogy Enyedi Ildikó Simon mágusát egyetlenegy kópiával – mert többre nem volt pénz – ötvenezren nézték meg, sikernek könyvelhetõ el. A Sacra Coronának huszonhét kópiája volt, és hatalmas reklámkampánya, így jutott el kétszázezer nézõhöz.

R.K. Miért beszélünk mindig a játékfilmrõl, amikor az ország mozgókép-kultúrájáról esik szó?

T.E. Mert ez a leglátványosabb szelete a szakmának, bár valóban csak egyik szelete. A többi területtel foglalkozni bonyolultabb, de hitem szerint ugyanolyan fontos. Hála Istennek, a videofilm, a filmklubmozgalom ellepi az országot. A mozgókép nyelvén kommunikálni egyre kevésbé a kiváltságosok privilégiuma. Ez a nyelv lassan köznyelvvé lesz. Bûn volna gátolni ezt a folyamatot. Amikor támogatásról, elosztásról beszélünk, az egyetemes magyar mozgóképkultúra sorsáról beszélünk, ezért olyan fontosak ezek a kérdések.



* Következõ számunkban a cikkben megszólítottakkal készült riportot közöljük.





Czigány György

A KÉPERNYÕ-TÜKÖR ÁLTAL. . .

(A szerkesztõ jegyzete)

Ökumenikus tévésorozat az Útmutató. Évek óta jelentkezik. Általában a „magyar egyes” szerda délutánjain; ismétlése a „kettesen” van vasárnap reggeleken.

Egy-egy evangéliumi gondolatot, motívumot választunk témaadóként, az aktualitás meglehetõsen szabad képzettársításai jegyében. A rendezõ és az operatõr gondja, hogy a történések színhelye háttérnél élõbb módon legyen egyik eleme a filmetûdöknek, változatoknak, melyeket régebben talán „feature”-nek neveztünk volna. Mindenesetre többszólamú szerkezetekrõl van szó. A beszélgetésekhez odaillõ vers, zene, képzõmûvészeti anyag társul. Ezeknek az adásoknak nem célja a didaktikus értelemben vett tanítás. A vallási gondolat szándékait csak a mûvészi eszközökkel megteremtett élmény teheti hitelessé. Ez az élmény pedig hívõt, hitetlent, tájékozott templomjárót és naiv kíváncsit egyaránt megérinthet. A mûsoroknak sohasem a stúdió a helyszíne, hanem életszerûen a mezõ, a Duna-part, uszoda, temetõ, valamely szereplõnk dolgozószobája, otthona, vagy kertje, tele – mondjuk – bibliai növényekkel. . .

Ez a mûsor tehát nem televíziós homília vagy hittanóra, holott ilyenekre is szükség van megfelelõ kivitelben. Útmutatóink a választott témák sugallatait az alkotások révén szeretnék felerõsíteni. Remélve, hogy az élmény elvont áttételei, a maguk titokzatosságában, inkább hatnak a lélekre (a zenén kívüli elemek is szinte zeneként), mint a nyilvánvaló, jó szándékú agitáció. A tartózkodó tapintatban, finomságban nagyobb erõk rejlenek. Ahogy egyik utóbbi adásunk evangéliumi példázata is költõi szépséggel, indulattal szólhatott a mezõk liliomáról. Az elpusztult egykori falu, Gercse románkori temploma magányosan áll az elvadult mezõ közepén. A gaznövények színei közt, vadvirágok rengetegében áll a szerzetes, Nemeshegyi Péter, aki szelíden és boldogan tûnõdött el velünk Jézus vigasztaló, biztató szavain; nem feledve el a lét tengernyi nyomorúságát. És mégis! ne féljünk, legyünk nyugodtak – mondta – minden szorongattatásban, még a halál közelében is.

Ugyanez a bizalom csendült ki néhány héttel korábban Kerényi Lajos piarista szavaiból is, amikor a betegek szenvedéseirõl, kórházlelkészi évtizedeinek a tapasztalatairól szólt a nagyböjti, „Kútja égi szeretetnek” címû mûsorunkban, amelyben persze elhangzott részlet Pergolesi Stabat Materébõl, s színész vendégünk elmondta „Isten bolondjának” – Jacopone da Todinak – verses dicséretét. Jó volt hallani ezek után Erdélyi Zsuzsanna melegszívû nyilatkozatát a népi imádságok öregasszonyainak mélységes, de józan hitérõl. Csodák és káprázatok mottójú adásunk is ezt sugallta: bármely jelenésben boldogan és józanul, csakis a kinyilatkoztatás ablakait nyithatjuk egymásra. . . De ez a néhány utóbbi szó már a Kanadában meghalt papköltõ versébõl való, Tûz Tamástól.

Máskor Dávid Katalin eszmefuttatását élvezhettük a Lukács fürdõ kertjének hatalmas platánfái tövében a víz, a vizek ó- és újszövetségi szimbolikájáról. „Kedves húgunk, a víz” – ez volt a filmszerûségében is igen vonzó huszonhat perces mûsorunk címe. Természetesen egy ferences szerzetes kommentáló szavai után elhangzott Szent Ferenc Naphimnusza, majd Liszt zongoramûve is, a „Szent Ferenc prédikál a madaraknak” legenda.

Álmok a Bibliában. . .  Errõl a témáról többek között Hámori József agykutatóval beszélgettünk. Felvetette: vajon a régi idõk nagy szellemei, prófétái nem voltak-e nyitottabbak Isten szavára? – az õ álmaik, képzeletük a figyelem megszentelt eszköze lehetett. S talán inkább használták agyuk jobb féltekéjét, mint mi, a mai logikus-praktikus kor emberei . . . épp ezért lehet a jelenben nagy szükség a mûvészetek eleven áramaira, mert hiszen a remekmûvek (Heidegger mondja) mindig egy még eddig el nem gondolt létigazságra derítenek fényt, általuk minket is megvilágítva.

A címadó témához illõ versek, zenék, képek mellett persze elõfordulhatnak mûsorainkban feszültséget teremtõ, „ellentmondó” alkotások is. Így hangozhatott el a Mi a kárhozat? témájú vallási mûsorban Baudelaire A sátán litániája címû verse Babits fordításában. Jelen lehetnek néha a kétely kétségbeesését gyönyörûen megfogalmazó versek, a szenvedõk, a nyomorgók kiáltásaival. És jelen kortárs és régi költõk (utóbbi magyarok személyesen) – meg zsoltárok, imák, vagy az Amor sanctus darabjai.

A természet: Isten ajándéka . . . Idõszerû téma ez, nemcsak a nyár hangulatában, szépségei közt, a Duna fényeiben. És idõszerû téma, ha unokánk megkérdezi: mi volt elõbb, a tyúk vagy a tojás? Jó elgondolkodni Jean Guitton szavaival, õt idézve a teremtés pillanatának misztériumán. . . Tudhatjuk: egy szál virágban atomok milliárdjainak tánca van jelen, sejthetjük, hogy az, amit valóságként véltünk megszokni: hallucináció. És hogy a teremtett idõt valójában a megtestesülés, Krisztus teszi számunkra igazán személyessé.

Mi az istenfélelem? – errõl II. János Pál egyik beszélgetésében találunk szép gondolatot. Ez nem lehet valamiféle 17. századi dráma módján rettegés Isten hatalmától, sokkal inkább félelem attól, hogy megsértünk egy gyermeket. . . A televízió e vallási rétegmûsorai lehetnek líraian közvetlenek. Többek között pedig azért fontosak, mert egy-kétszázezer ember biztosan látja õket. Nyári délutánon is, vasárnap délelõtt is. A nézõk sokasága nem tömeg. A televízió-mûsor nem is szól tömegekhez: intim mûfaj lehet: magányos embereket, kis családokat képzel joggal a képernyõ elé, hangvétele ezért lehet bensõséges, közvetlen, személyes. Családba, baráti körbe illõ.

Kik mûködnek közre az Útmutató adásaiban? Teológusok, filozófusok, orvosok, az utca emberei és mûvészek! Csak példaként néhány név! Gergely Ágnes, Nagy Gáspár, Lator László, Mezei András, Kalász Márton költõ; Gerzson Pál, Schéner Mihály, Udvardi Erzsébet festõ; R. Törley Mária, Kõ Pál szobrász; Petrovics Emil, Decsényi János zeneszerzõ; Lantos István, Leányfalusi Vilmos orgonamûvész; Hegedûs Endre zongoramûvész – s versmondók: Mácsai Pál, Mécs Károly, Kubik Anna, Hûvösvölgyi Ildikó meg még sokan mások.

A sorozat egyházi tanácsadója dr. Török József – gyakori közremûködõként is. Sós Árpád, Czigány Zoltán korábban, jelenleg Török Ilona és Gál Katalin rendezi az Útmutató adásait, melyek lassan egy évtizede láthatók a képernyõn, s talán nem észrevétlenek. Bár amikor a napokban egy fõvárosi plébánost szerettem volna interjúra felkérni, hivatkoztam a sorozat korábbi adásaira, gondolván, így talán tudni fogja, miféle jellegû mûsorban szeretnénk most õt is szerepeltetni. De a nyilván igen elfoglalt, szeretetreméltó pap csak elcsodálkozott. – Vannak a Magyar Televíziónak vallási mûsorai?!