RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ

II.  JÁNOS  PÁL  UKRAJNAI  LÁTOGATÁSA

(2001. június 23–27.)

Amint ez történni szokott, ez alkalommal is a nagyon kényes és  nehéznek ígérkezõ apostoli út meglepõ sikerrel járt.

II. János Pál ötnapos ukrajnai látogatása – 94. külföldi útja – mindenekelõtt a katolikus–ortodox párbeszéd megtorpanása, még pontosabban az ukrajnai görög katolikusok és az ortodoxok közötti feszültség, sõt ellenségeskedés miatt tûnt igen kényesnek. A Moszkvától függetlenült Filarét kijevi pátriárkával ugyan lehetségesnek ígérkezett a párbeszéd, de a Moszkvához hû ortodoxok tüntettek a pápalátogatás ellen, tiltakoztak a pápa „prozelitizmusa”, „erõszakos” térítése ellen. Ismeretes, hogy a katolikus–ortodox teológiai párbeszéd a II. vatikáni zsinat után kezdett kibontakozni, de a vegyes bizottság 8. teljes ülése júl. 9–19. között a marylandi Emmittsburgben teljes csõddel végzõdött. Nem annyira teológiai nehézségek akadályozzák az egységtörekvést (kivéve a pápai primátust), mint inkább politikai-történelmi okok; egyrészt Nyugat Kelettel szemben elkövetett bûnei, másrészt – fõleg Ukrajna nyugati részén – az 1596-os breszti uniót eltörlõ 1946-os „szinódus”, amely kommunista nyomásra erõszakkal beolvasztotta a görög katolikusokat az ortodoxiába, a Rómához hû „egyesülteknek” pedig mérhetetlen szenvedést, üldöztetést és vértanúságot hozott. A kommunizmus bukása után a görög katolikusok igyekeznek visszaszerezni elkobzott templomaikat, intézményeiket; ezt a törekvésüket az ortodoxok jogtalannak tartják.

II. János Pál mindjárt Kijevbe érkezésekor a repülõtéren mondott beszédében békejobbot nyújtott az ortodox „testvéreknek”, bocsánatot kért a „múltban elkövetett tévedésekért”. „Mint a béke és a testvériség zarándoka bízom abban, hogy barátian fogadnak azok is, akik – bár nem tartoznak a katolikus egyházhoz – kitárják szívüket a párbeszédnek és az együttmûködésnek. Biztosítani akarom õket, hogy nem a prozelitizmus szándékával érkeztem.”

Lubomir Huszár lvovi (lembergi) görög katolikus nagyérsek, akit a pápa február 21-én bíborossá kreált, a görög katolikusok szenvedéseirõl nyilatkozva ezeket mondotta: „1946-ban hivatalosan likvidáltak bennünket, nem létezhettünk tovább, eltörölték létünket, történelmünket. Mindezt lehetetlen megmagyarázni azoknak, akik nem élték át személyesen. 6 millió katolikusnak egyik napról a másikra el kellett tûnnie. Püspökeinket letartóztatták, és azoknak a fõpásztoroknak, papoknak, akik túléltek az üldöztetést, két lehetõségük volt: vagy ortodoxok lesznek, de még jobb volt, ha nyilvánosan ateistának vallották magukat, vagy 10 évi szibériai láger. Minden egyes templomot – ismétlem: mindegyiket – elvették: lerombolták, világi célokra használták, vagy az ortodoxoknak adták azokat. Ugyanez történt a kolostorokkal és az iskolákkal. Az ukrán egyház a vértanúk, hitvallók, tanúságtevõk egyházává lett, sokan az üldöztetés között is megõrizték a hitet. Sajnos, sokak nevét és történetét ma már lehetetlen lenne rekonstruálni.”

Íme néhány statisztikai adat Ukrajnáról: A kb. 51 millió lakos 60%-a ortodox, éspedig két részre oszlanak: egyesek a moszkvai pátriarkátushoz tartoznak, mások a két autokefál ukrán egyházhoz. A bizánci szertartású katolikusok a lakosság 7%-át teszik ki, 1–2% pedig latin szertartású katolikus. A lakosság többi része nem tartozik egyik egyházhoz sem; nincsenek Isten és egyház ellen, de a kommunista nevelés folytán vallástalanok, közönyösek. Érdekes tény, hogy ez a csoport rokonszenvvel követte a pápalátogatást.

A szentatya több alkalommal megemlékezett a nácizmus és a kommunizmus ukrajnai áldozatairól – keresztényekrõl, zsidókról, és muzulmánokról, külön is a sztálini népirtásról, Kijevben és Lvovban pedig összesen 30 vértanút és hitvallót a boldogok sorába iktatott: Kijevben Bilczewski érseket és Gorazdowski papot jún. 27-én, Lvovban pedig összesen 28 személyt, püspököket, papokat, szerzeteseket, szerzetesnõket és egy világit. Köztük volt Romzsa Tódor munkácsi püspök, akinek életét most összefoglaljuk.

Romzsa Tódor püspök, aki 1947-ben a szovjet vallásüldözés áldozata lett, Kárpátalján Máramaros megyében, Nagybocskón született 1911-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idején. Szülei szerény körülmények között éltek, de vallásosságuk miatt mindenki tisztelte õket. Kilencedik gyermeküket György Tivadar névre keresztelték, majd felnõtt korában a cseh útlevélben Jur Tivadar, mint magyar katona egyszerûen György, a római Gergely Egyetemen pedig Theodorius néven szerepelt. A hivatalos iratokban nemcsak személynevét változtatták meg, hanem azokban a viharos idõkben Kárpátalja neve is többször megváltozott. A család otthon magyarul és rutén nyelven beszélt. A huszti gimnáziumban szerzett diploma után Romzsa Tódor 1930-ban Rómába, a Német–Magyar Kollégiumba került, hogy a Gergely Egyetemen  és a Russicumban végezze tanulmányait. 1936 karácsonyán a Santa Maria Maggiore bazilikában szentelik görög katolikus pappá. Kárpátaljára visszatérve a munkácsi szeminárium spirituálisa és filozófiatanára lesz, majd 1944-ben az ungvári székesegyházban Dudás Miklós apostoli adminisztrátor – a szatmárnémeti Scheffler Jánossal és a kassai Madarász Istvánnal együtt – püspökké szenteli. Tódor püspök szinte elõre érezte a végzetes idõk közeledtét, amikor egyik levelében ezt írta: „Ungvárt csak hatvan kilométer választja el a Szovjetunió határától. Történjék, aminek történnie kell. Az se lenne baj, ha megölnének, hiszen meghalni Krisztusért az örök életet jelenti!” 1944 végén a Vörös Hadsereg elfoglalta Kárpátalját, és megkezdõdött a vallásüldözés. A görög katolikus templomokat a szovjet hatóságok ortodoxoknak adták át, és a katolikus híveket arra akarták kényszeríteni, hogy hagyják ott a pápához  hû  papjaikat.

1945-ben Kárpátalját Szovjet-Ukrajnához csatolták. Romzsa püspök már papjaival is alig tudott érintkezni, így elhatározta, hogy lelkipásztori körútra indul. Gépkocsija már nem volt, lovas szekéren utazta be az egyházmegyét. A szovjet parancsnokság néhány papot együttmûködésre akart rábírni, és „jutalmul” püspöki címet ígért nekik, de mindnyájan visszautasították az ajánlatot. Romzsa püspök minden fenyegetés ellenére folytatta a gondjaira bízott plébániák látogatását. 1947 augusztusában Nagyboldogasszony ünnepén Ungváron nyolcvanezer katolikus zarándok gyûlt össze, míg az ortodox egyházat alig háromezren képviselték. A szovjet megszálló hatóság bosszút akart állni a Krisztushoz hû, állhatatos püspökön. 1947. október 27-én a fõpásztor Lokóban egy felújított templomot szentelt fel. A helybeli lakosság kérte, hogy maradjon ott éjszakára, mert észrevették, hogy a városka határában fegyveresek gyülekeznek. A püspök azonban az õt kísérõ két pappal és két szeminaristával együtt lovas kocsin útnak indult. Nemsokára a keskeny országúton egy hatalmas katonai teherautó teljes erõvel elütötte õket, úgyhogy a két ló azonnal szörnyethalt. A kocsiban ülõk csak könnyebben sérültek meg, és ezt látva a teherautóról leugró katonák vasdorongokkal ütlegelni kezdték a püspököt és társait, amíg azok eszméletüket nem vesztették. A katonák azt hitték, hogy áldozataik meghaltak, s a teherautóval eltûntek az éjszakában. A környékbeli parasztok azonban Romzsa püspök és társai segítségére siettek, és Munkácsra, a kórházba vitték õket. Itt lassanként javulni kezdett a fõpásztor állapota, de ekkor az õt ápoló bazilita szerzetesnõvéreket váratlanul eltávolították, és helyükre a szovjet hatóságok egy „megbízható” ápolónõt küldtek, aki 1947. november elsején gázzal megmérgezte a hitéért vértanúságra is kész fõpásztort. 1997. november 8-án megkezdõdött a vértanú püspök szenttéavatási eljárása.

A június 27-i boldoggá avatás a lvovi lóversenypályán felállított szabadtéri oltárnál történt: a szent liturgiát Lubomir Huszár bíboros, lvovi görög-ukrán rítusú nagyérsek celebrálta egymillió hívõ jelenlétében. A három és fél órás szertartáson részt vett Leonyid Kucsma ukrán elnök, számos fõpásztor Európából: Magyarországról Seregély István egri érsek, Keresztes Szilárd hajdúdorogi görög katolikus megyéspüspök és Takács Nándor székesfehérvári megyéspüspök. A liturgia végén a pápa köszöntötte a külföldrõl érkezett zarándokokat is, köztük a magyar nyelvûeket magyarul: „Szívélyesen üdvözlöm a magyar kormánydelegációt. Szívbõl köszöntöm a magyar híveket, akik püspök atyáikkal érkeztek. Romzsa Teodor püspök életpéldája és vértanúsága az egyház természetének megértése szempontjából kettõs üzenetet hordoz. Egyrészt amikor az evangéliumot hirdette a mai munkácsi egyházmegye területén, az új boldog az egyház hitét tanította. Másrészt a Péter hivatala iránti hûségével, melyet a legfõbb áldozatig megõrzött. Arra emlékeztet, hogy a misszionárius mivoltnak hiteles vonatkozási pontra van szüksége. A Jó Pásztor példája adjon erõt mindannyiunk számára Krisztus követésére a szûkös és szoros úton. Apostoli áldásommal. Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

Július 4-én, a szerdai általános kihallgatás során maga a szentatya összegezte ukrajnai apostoli útját, amely „tiszteletadás akart lenni az ukrán népnek, a hit, a tanúságtétel és a vértanúság hosszú és dicsõséges történetének”. Miután köszönetet mondott az ország püspökeinek és Kucsma elnöknek a meghívásért, hangsúlyozta: „Kijev a keleti kereszténység bölcsõje. Ukrajna, ahonnan ezer évvel ezelõtt szétsugárzott a keresztény hit és kultúra Kelet-Európában, jelentõs »laboratóriumot« képez, ahol együtt létezik a keleti és a latin keresztény hagyomány. Feledhetetlen tapasztalat marad számomra, hogy Kijevben és Lvovban elnökölhettem a latin és a bizánci-ukrán rítusú eucharisztikus liturgiákon. Mintegy a »két tüdõs« liturgiát éltem át. (. . .) Együtt imádkoztunk, hogy a hagyományok különbözõsége ne akadályozza az egységet a hitben és az egyházi életben. »Ut unum sint!« Krisztus imájának szavai ékesszólón visszhangoztak azon a földön, amelynek történelmét vérrel írták, és amely, határvidék lévén, arra hivatott, hogy »híd« legyen a megosztott testvérek között. Ukrajna e különleges ökumenikus hivatására emlékeztettem az Egyházak Pánukrán Tanácsa és a Vallási Szervezetek képviselõit. (. . .) Ez különösen is fontos egy olyan országban, amely elszenvedte a vallásszabadság súlyos korlátozását (. . .) a nácizmus és a szovjet rendszer részérõl.”

A nemzetközi sajtó és elektronikus média közelrõl figyelte a pápa ukrajnai látogatását, még a moszkvai televízió is beszámolt róla. A görögországi intrazigens ortodoxok és most a Moszkvától függõ ukrajnai ortodox vezetõk ellenséges magatartását nem számítva, még az ortodox hívek nagy többsége is örömmel köszöntötte a római pápát, akinek tanúságtétele megindító volt. Mindenkit tiszteletben tartva, mindenkinek felajánlva a párbeszédet, valóban a béke és a testvériség hírnöke volt, hangoztatta a sajtó is. Íme néhány visszhang.

A meglehetõsen „laikus” párizsi Le Monde jún. 28-i száma beszámol a lvovi boldoggáavatásról, „amelynek során a pápa ismételten felhívást intézett az ortodox egyházzal való  kiengesztelõdésre és a vértanúság ökumenizmusára.” „Egymilliós hívõsereg, amelynek jelenlétében a pápa 28 olyan görög katolikus vértanút boldoggá avatott, akiket a sztálini idõszakban üldöztek.” A napilap ismerteti a pápa és Alekszij pátriárka különbözõ álláspontját, kiemelve II. János Pál bocsánatkérését és készségét a párbeszédre, illetve a moszkvai pátriárka elutasító magatartását. – A La Croix címû katolikus napilap jún. 27-i száma leírja a lelkes lvovi fogadtatást (a hívõsereg között sok lengyel volt), majd kiemeli, hogy a homíliában a pápa ismételten a kiengesztelõdésre szólított fel, továbbá óvott a nacionalizmustól és mindenfajta etnikai viszálytól. (A pápa is, Huszár bíboros is utalt a lengyel és az ukrán származású keresztények közötti régi viszályra.) – A Süddeutsche Zeitung szerint Ukrajna történetében soha sem gyûjt össze ilyen nagy tömeg, mint most Lvovban. Ez a lap is emlékeztet II. Alekszij álláspontjára, és hangsúlyozza a pápa ismételt felhívását a kiengesztelõdésére. – A „liberális” olasz Repubblica (jún. 28-i számában) a lvovi misére és néptömegre utalva megjegyezte: „II. János Pál most mint a boldogságok ikonját magasztalta azt az egyházat, amelyet lábbal tapostak és eltöröltek.” „A pápa elítéli a nácizmust és a kommunizmust”, amelytõl annyit szenvedett az ukrán lakosság. – A spanyol ABC (jún. 27.) az ifjúsággal való találkozást emeli ki (ukrán, lengyel, belorusz, magyar, szlovák, román . . . fiatalok jöttek össze): a pápa emlékeztette õket az igazi szabadságra, amely erõs lelkiismeretet, felelõsséget és érettséget követel, és óvta õket a konzumizmus (fogyasztói szemlélet és magatartás) bálványától.

(Szabó Ferenc, részben a VR adásai nyomán)

Angelo Serra

A GENOMFORRADALOM*

Vívmányok, elvárások, kockázatok

    „Nagy ajándékot kapott az emberiség. Az emberi genom szekvenálásának [a részek közötti kapcsolódási sorrend olvasásának] teljes befejezésével hatalmas eszközt nyertünk, hogy feltárjuk génörökségünk titkait, és megtaláljuk helyünket a többi lény között, amely részt vesz az élet kalandjában.” Ezekkel a kifejezésekkel kezdõdött az a szerkesztõségi tanulmány, amelyet a Science címû ismert tudományos folyóirat vaskos számának elején találunk¹; ez a szám közli az Emberi Genom Terv elért célkitûzéseit. Ezek valójában egy újabb csodálatos hatalmas lépést jeleznek, amelyet az élettudományok megtettek, a technológia és az informatika fejlõdésétõl felkínált rendkívüli és hatalmas eszközök segítségével: végérvényesen leleplezõdött biológiai életünk – minden emberi személy elsõ változója – titkos kódjának „szövege”.

    Pillantsunk vissza, ha csak összefoglaló rövidséggel is, a fõleg a legutóbbi 25 évben elért eredményekre. Ebben az idõszakban nagy tudományos intézetek és igen modern ipari laboratóriumok igyekeztek elolvasni a teljes emberi genom kódját. Ez a visszapillantás lehetõvé teszi, hogy egyfelõl kiértékeljük a megtett lépések és az elért célok rendkívüli nagyságát, további fejlõdés elõfeltételét, és hogy másrészt reflektáljunk azokra a nagy elvárásokra, amelyek kirajzolódnak, de azokra a tévedésekre is, amelyeket máris elkövetünk, és a kockázatokra, amelyek akkor fenyegetnek, ha a tudósok, a technikusok és a társadalom hagyják magukat elsodorni a mindenhatóság vonzó, de elvakító prometheuszi kísértésétõl.

    A kezdetek

    Az 1900-as év a biológia területén egy forradalom kezdetét jelezte, amely kiterjedésében és támadóan kihívó modorában nõtt, végig a 20. századon.² 1900-ban H. de Vries, K Corrend és E. Tschermak egymástól függetlenül felfedezték azt a munkát, amelyben G. Mendel nyolc évig (1856–1863) tartó kutatásainak eredményeit foglalta írásba. Õ néhány növénnyel kísérletezve felfedezte a fenotípusos jellegzetességek – vagyis a minden élõlény biológiai szerkezetét jellemzõ tulajdonságok – átöröklésének törvényeit, és megfogalmazta a következõ záróhipotézist: 1) ezeket a jellegzetességeket egymástól különbözõ részecskéknek kell meghatározniuk; 2) ezeknek az egységeknek az ivarsejtekben kell jelen lenniük, amelyek szabályozzák a nemzedékrõl nemzedékre való átöröklésüket.

    Fel kellett fedezni ezeket a részecskeegységeket, és hogy hogyan származhatnak át apáról fiúra. 1902-ben egy nagyon fiatal, mindössze 26 éves, amerikai tudós, W. S. Sutton³, Mendel hipotézisének ismeretében – a testsejtekben és ivarsejtekben jelen levõ, kromoszómáknak nevezett apró testecskék viselkedésére irányuló saját kutatásai alapján –, posztulátumként feltételezte, hogy azoknak az „egymástól különbözõ részecsketesteknek”, amelyekrõl Mendel beszélt, pontosan azokban az apró testecskékben, a kromoszómákban kell megtalálhatónak lenniük, és hogy mindenegyes kromoszómának egynél többet kell magában rejtenie. E részecskéknek W. Johansen 1909-ben a gén nevet adta. 1910 és 1913 között Sutton hipotézisét kísérletileg megerõsítette T. H. Morgan és A. H. Sturtevant.

    1913-ban tehát a gén olyan anyagi szerkezet volt, amelynek létezésében többé már nem lehetett kételkedni, és fõleg amelynek pontosan meghatározott információt kell hordoznia. Igazi természetét azonban ténylegesen és véglegesen csak akkor értették meg, amikor molekuláris szinten elemezték a genetikus anyagot. Nagy vonásokban négy fázisa volt eme veszõdséges kutatásnak, amely 1940 és 1970 között alapvetõ ismeretekre vezetett. 1) Felismerték a genetikai információ hordozó kémiai anyagát: a dezoxiribonukleinsavat (DNS). 2) Meghatározták a DNS kémiai szerkezetét⁴: hosszú makromolekulának bizonyult, amelyben folytonos sorozatban követi egymást négy olyan különbözõ molekula (adenozin, guanin, citozin, timin), amelyeket egy foszfo-dezoxiriboszilik váz fog össze. 3) Feltételezték, aztán ki is mutatták a DNS térbeli modelljét: egy kettõs láncú, hosszú makromolekula^{5 5a}; ez magyarázattal szolgál a genetikai információ sejtrõl sejtre történõ átörökléséhez, és azt sugallja, hogy minden gén informatív sajátosságát a DNS-t alkotó négy molekula fajlagos és korlátozott sorrendjének kell tulajdonítani. 4) Végül felfedezték a genetikai kódot⁶, vagyis azt a nyelvet, amelyen az említett információ írva van, valamint megfejtésének módját⁷.

    Ezek voltak a fõbb vívmányok, amelyekbõl az a következtetés folyt, hogy a gének szervezik a sejtek és a szervezetek differenciálódását, azzal, hogy igen nagy részben ezek diktálják számtalan protein termelését és szerkezetét, valamint igen kis részben egyéb makromolekulák – tRNA [transzfer-ribonukleinsav] és rRNA [riboszóma-ribonukleinsav] – termelését, amelyek a genetikai információ lefordításában mûködnek közre. Mindannak, amit addig feltételeztek és bebizonyítottak, végérvényes ellenpróbája volt egyes gének mesterséges elõállítása és mûködésük elemzése. 1976-ban Th. H. Maugh-nak⁸ sikerült szintetikusan elõállítania a tirozin tRNS-ének apró génjét, amely, beleépítve egy bakterofágba, amelybõl a nevezett gént elõbb kivágták, visszaadta neki a burjánzásra való képességet, amelyet elvesztett a kivágás következtében.

    Végérvényesen felfedezték az élet titkát! A gének összességét, amelyet genomnak mondanak, el kellett ismerni azon programtervként, amelyet minden élõ szervezet beírva hordoz minden sejtjében; alapvetõen az egész szervezet fejlõdése és mûködése e programtervtõl függ, összhangban és kiegészülve ezernyi más információval, amelyek átszármaznak sejtrõl sejtre és magából a környezetbõl az egyes sejtekre. Szükséges volt azonban megismerni a tervet a maga teljességében és egyes részleteiben.

    A genomforradalom: vívmányok és kilátások

    Elkezdõdött akkor, zaklatottan és egyben igézetesen is, a genom forradalma. Immár sürgetõ szükségnek éreztek három dolgot: 1) elolvasni a DNS eredeti és teljes szövegét, vagyis hogy hogyan követi egymást az egyes kromoszómákban a négy típushoz – adenozin, guanin, citozin, timin – tartozó mintegy három milliárd molekula, amelyek a kód ábécéjének alapbetûit alkotják; 2) megkülönböztetni a „szavakat”, vagyis azonosítani a géneket és helyzetüket a kromoszómákban; 3) elemezni és megérteni e „szavak” jelentését, vagyis minden egyes gén fajlagos tevékenységét.

    A feladat valóban nehezen megoldhatónak tûnt: olvasni és értelmezni egy olyan kódexet, amely molekuláris betûkkel van megírva, és amely összehasonlítás alapján megfelel egy hatalmas könyvtárnak: ezer kötet, mindegyik ezer oldal, minden oldalon háromezer betû. Akkor azonban, 1973-ban, megkezdõdött a géntechnika, amely az új genetika sikereihez és a genomikához vezetett. Többé már nem a gének kódolta termékeknek vagy a végsõ hatásoknak szenteltek nagyobb figyelmet, hanem mindenekelõtt maguknak a géneknek: felfedezni õket, meghatározni helyüket, tanulmányozni sajátos tevékenységüket, módosulásaikat, patológiai következményeiket, megismerni egymás közötti kapcsolataik hálózatát, végül is kézbe venni õket, hogy alkotó módon rendelkezzünk velük. Elkezdõdött a „genom forradalma”. Három korszakát lehet megkülönböztetni.

    A gének feltérképezése volt az elsõ korszak (1973–1988). Ténylegesen még nem voltunk készen az egész genom szövegének teljeskörû olvasására, másfelõl pedig sürgetett a gének azonosítása, fõleg azoké, amelyektõl mintegy négyezer genetikai betegség függ. Célba vettük tehát a gének feltérképezését, vagyis egyes gének pontos elhelyezkedését a különféle kromoszómákban. Ennek a mintegy 15 évnek az eredményeit tanúsítja az Emberi Géntérképezés Nemzetközi Mûhelyeinek (International Workshops on Human Gene Mapping) tizenegy kötete; az utolsó kötetben F. H. Ruddle és K. K. Kidd meghirdette az Emberi Genom Terv formalizálását [szabatos tartalmi és képleti meghatározását], és megelégedettségüket fejezték ki a „kis tudomány” területén már elért eredmény okán⁹. 1989 augusztusában ismert volt mintegy 3750 DNS-töredék – közülük 1677 kódoló jellegû, vagyis gén –, jól meghatározott helyükkel különféle kromoszómákban: valójában csekély szám, mégis jelentõs lépés elõre. Az azonosítottak közül jelentõségüknél fogva említést érdemelnek: az izomdisztrófia génje (Duchenne és Becker) az X kromoszómában, a hólyag rostos elfajulásának génje a 7-es kromoszómában, valamint egy fontos enzim: a katekol-O-metiltranszferáz a 22-es kromoszómában¹⁰. Fõleg új technológiákat alakítottak ki, hogy megnyissák az utat a második idõszaknak.

    A genom szekvenálása [a részek kapcsolódási sorrendjének olvasása és átírása] volt a második idõszak (1989–2001). Ahhoz, hogy az óhajtott célt elérjük, nyilvánvalónak tûnt egy hatalmas és nagyon kiterjedt szervezet szükségessége, hogy megkönnyítse a nemzetközi együttmûködést, és lehetõvé tegye nagy ipari kombinátok bevonását. Többéves, bizonytalanságok és ellentmondásos vélemények között lefolyt viták után végre eljutottak egy gigászi kutatásterv kidolgozásáig, a neve Emberi Genom Terv (Human Genome Project, HGP)¹¹. Fõ célkitûzés volt az emberi genom szekvenálása, vagyis annak a mintegy 3500 millió molekulapárnak, amelyek a haploid [egyetlen szerelvénybõl álló] emberi genomot alkotják, a pontos természetes egymásutánban való olvasása és átírása. Irtózatos nagy és elképesztõ méretû pénzbeli befektetéssel járó munka, amely azonban, mint gondolták, könnyebbé és véglegessé tenné az egyes gének feltérképezésének munkáját. A terv hivatalosan 1988. szeptember 8-án lépett a megvalósítás fázisába, az Emberi Genom Szervezet (Human Genome Organisation, HUGO) irányítása alatt; e szervezet tanácsa, amelyet 13 nemzetbõl származó 42 szakember alkot, szeptember 7-én és 8-án tartotta elsõ ülését a svájci Montreux-ben. 2005-re jósolták a teljes szekvenálást. Az Egyesült Államokban, amely a vállalkozáshoz a legnagyobb hozzájárulást biztosította évi 200 millió dolláros pénzbeli elkötelezettséggel, a vezetést az Országos Egészségügyi Intézetek (National Institutes of Health, NIH) meg az Energiaügyi Minisztérium (Department of Energy, DOE) vették kézbe; ezek 1988-ban egyességet kötöttek, hogy együttmûködnek, és közösen vállalják a felelõsséget az Emberi Genom Terv elsõ és legkáprázatosabb célja felé vivõ nagy és nem könnyû út vezetésében. Laboratóriumok, fõleg az Egyesült Államokban, Európában és Japánban, százával társultak ehhez a gigászi tervhez; a DOE különleges elkötelezettséget vállalt a nélkülözhetetlen új technológiák folytonos javítására, amelyek a bioinformatika új stratégiáit is magukban foglalják. A munka megszakítatlanul folyt, bár egyhangú és szinte kizárólagosan technikai jellegû volt, és ezért jórészt átment az iparba.

    1998 szeptemberében a NIH és a DOE kitûzték a célokat az Emberi Genom Tervnek a következõ öt évben – az elõirányzottnál két évvel hamarabb – történõ teljes befejezése érdekében, azzal a döntéssel együtt, hogy a teljes emberi genom elsõ vázlatát (working draft) 2001-en belül közzéteszik¹². 1999 márciusában több tíz egyéb nagy akadémiai és ipari laboratóriumot közös erõfeszítés jegyében összecsoportosítottak számos más már mûködésben lévõvel. 2000. március 14-én F. Collins, a NIH Emberi Genom Kutatási Országos Intézetének (National Human Genome Research Institute) igazgatója a Science folyóiratnak adott interjújában azt állította, hogy a kezdõdõ tavasz folyamán közzé teszik az emberi genom 90–95%-ának elsõ vázlatát; az elsõ milliárd molekulát négy év alatt olvasták el, a második milliárdot négy hónap alatt, a harmadik milliárd pedig (amelynek olvasása elõrehaladott állapotban van) még kevesebb idõt igényel. Pár nappal késõbb, április elején, a sajtó hírül adta, hogy a Celera Genomics – egy magánvállalkozás, J. C. Venter elnöklete alatt, aki nézeteltérések miatt elszakadt a közületi kutatói csoporttól, és ösztönzõ versenyben állt vele – teljesen befejezte az emberi genom lekódolását (szekvenálását). A további hónapokra esett a végsõ kattanás a NIH-DOE közületi társulás részérõl: 2000. június 26-án nyilvánosan bejelenthette az emberi genom elsõ vázlatának befejezését, amely vázlat a DNS mintegy 95%-át tartalmazza, és a végsõ megszerkesztés elkészítését 2003-ra. Közben pedig meg kellett ismertetni a tudományos világgal a bejárt utakat, a fõbb állomásokat és a valós vívmányokat; ezek között a legfeltûnõbb volt az emberi genom teljes szövegének megszerkesztése két kiadásban¹³. A két nagy tudományos folyóirattal, Nature és Science, folytatott hosszú tárgyalások után olyan döntés született, hogy a – F. Collins vezette – közületi terv eredményeit a Nature-ben teszik közzé¹⁴, a – J. C. Venter irányította – magántervéit viszont a Science-ben¹⁵. Így közkinccsé és mindenki számára hozzáférhetõvé lettek azok a tüneményes célkitûzések, amelyek megkoronázzák a genetika és különösen a humángenetika egy évszázados, folyton növekvõ fejlõdését, amely a genomforradalomban érte el tetõpontját. A nagy Human Genome Data Base tartalmazza az emberi genom teljes szövegét; a NIH-DOE közületi társulás adta ki, és a hozzáférhetõség – legalább is egyelõre – fenn van tartva a kutatóknak.

    A gének annotálása és mûködése a jelenleg is folyó negyedik idõszak. A genomot „annotálni” kell, vagyis a különféle kromoszómákhoz rendelni az egyes géneket. Olyan tevékenység ez, amely valójában a szekvenálás elõrehaladásával és új stratégiák kialakulásával már a második idõszakban jelentõs eredményeket mutatott fel. 1994-ben¹⁶, hat évvel a terv megkezdése után, már feltérképeztek 4000 kódoló gént, közülük 700 (mutált formájában) súlyos örökletes betegségek biztos oka. Különös jelentõségükre való tekintettel említsük meg néhány daganatos betegség génjét: a vastagbél mirigyhámdaganatos polipózisának APC génje az 5-ös kromoszómában; a BRCA1 gén a 17-es kromoszómában, valamint a BRCA2 gén a 13-as kromoszómában, amelyek az emlõ-, illetve a petefészekrákban érdekeltek; az ABL gén a 9-es kromoszómában, amely a krónikus myeloid-leukémiában aktív; az MYC gén a 14-es kromoszómában, amely a Burkitt-féle lymphomában,  a tüdõ-, az emlõ- és a méhnyakkarcinómában aktív; végül a p53 meg a p21 gének, amelyeknek termékei normális állapotban kulcsszerepet játszanak a sejtszaporodás negatív ellenõrzésében, megakadályozva a ciklinek és a ciklinfüggõ kinázok [mûködésgyorsító enzimek] tevékenységét. Ennek a megfeszített és összehangolt munkának köszönhetõen 2001. április 8-án a Genome Data Base (GDB) nevû nagy adatbank¹⁷ ismertként adott meg teljes számban 12 084 gént, közülük 10 431 végérvényesen feltérképezve, vagyis elhelyezve adott kromoszómák jól meghatározott pontjain, 1743 pedig még nincs feltérképezve; ezekhez hozzá kellene adni 38 798 „vélelmezett” gént, ezeket illetõen a kutatásnak még folytatódnia kell. Az ismert génekbõl 1593 mutált állapotában genetikai betegségekkel áll kapcsolatban.

    Ebbõl a még ma is teljes fejlõdésben lévõ hatalmas munkából fontos információk kerültek felszínre; az elsõ, hogy minden génnek vannak kódoló részei (exonok) és nem kódoló részei (intronok); a másik, hogy egy adott gén kódjának sajátos elváltozásai (mutációi) sokfélék lehetnek, és így különbözõ súlyosságú megbetegedéseket kelthetnek. Elég a Duchenne- meg a Becker-féle izomdisztrófiára gondolni (az elsõ nagyon súlyos, a második sokkal enyhébb), amelyek a disztrofin génjének két különbözõ mutációjából erednek¹⁸, a disztrofin pedig az izomsejt normális tevékenységéhez szükséges protein; elég gondolni a cystás fibrosis génjének¹⁹ 300-nál több mutációjára; ettõl a géntõl függ egy hártyaszabályozó protein termelése²⁰, amely protein szükséges azon ioncserékhez, amelyek elõsegítik a sejttermékek normális kiválasztódását.

    Most kezdõdik a „genom utáni korszak”, amely még nehezebben megoldható feladatokat támaszt. A legközvetlenebb és legsürgõsebben megszerzendõ ismeretek a valamennyi gén fellelését és feltérképezését, valamint fajlagos funkciójuk tanulmányozását és esetleges patogén mutációik elemzését illetik. A gének megközelítõ száma 24 000 és 40 000 közöttire becsülhetõ; ez a szám „kizárólagosan számítási eljárások eredménye”²¹. Máris megnyílóban vannak rendkívüli kutatási sávok, alkalmasak arra, hogy számos kérdésfelvetésre alapvetõ válaszokat adjanak, amelyek szükségesek ahhoz, hogy egyre jobban megértsük az „élet titkának” részleteit. Fontosságuk miatt kiemelünk három kutatási irányt: 1) a „proteomika”; ez lehetõvé teszi ama többezer protein gyors megismerésének elérését, amelyeket az emberi szervezet termel, és hogy ezek hogyan oszlanak meg a szervezetben jelenlévõ és mûködõ mintegy 250 sejt bonyolult valóságában; 2) a „funkcionális genomika”; ez eredeti bioinformációs eszközökkel (nevük microarrays) mûködik, amelyek képesek igen kicsi térben összegyûjteni az emberi genomok teljes együttesét; tehát lehetõvé teszi, hogy megismerjük nem csupán az emberi gének játékát, hanem globális játékuk eredményét is; ez a játék, egészen a zigótától kezdve, felelõs a különféle sejtekben és a különféle szövetekben meg szervekben folyó fejlõdésért; így válik majd könnyebbé annyi sok patológia, nevezetesen a poligenikusnak vagy polifaktoriálisnak mondott bonyolult patológiák megértése; lehetõvé teszi végül azt is, hogy megtaláljuk a leküzdésükhöz vezetõ utakat; 3) a „farmakogenetika”; ez máris rohamosan hódít meg új határokat az ötven országban mûködõ, 5000 feletti biotechnológiai vállalat jelentõs részében, és mind ez ideig hozzáférhetetlen gyógyászati módszerek tartós reményét kínálja fel. Joggal jegyzi meg E. S. Lander, a genomika egyik úttörõje: „A biológiai tudományok szempontjából elképesztõ átmeneti idõszakot élünk. A molekuláris genetika minden évtizedben új forradalom magjait hintette el, és most az élet globális víziójának küszöbéhez vezetett el minket.”²²

Várakozások és kockázatok: „új orvostudomány” felé

    Ahogy a tudományos kutatásban tett minden elõbbrejutással történni szokott, a „genomika” gyors fejlõdése is élénk várakozásokat keltett az alkalmazás széles területein. Szemügyre veszünk közülük négyet, amelyek orvosi vonalon felettébb érdekesek, azzal a céllal, hogy egyrészt megértsük eme rendkívüli fejlõdés nagy értékét olyan szempontból, hogy elébe siessünk az emberiség igazi java részérõl felmerülõ, egyre sürgetõbb követelményeknek, és hogy másrészt megértsük a visszaélések könnyû kockázatait, amelyek folyamatosan felmerülnek, vagy már folyamatban vannak.

    A kórokozó gének hordozóinak azonosítása az elsõ és legközvetlenebb alkalmazás. Ma viszonylag könnyû módon lehetséges biztos kórjelzést felállítani, akár olyan személyrõl, aki egy adott kórokozó gén „egészséges hordozója”, akár olyan személyrõl, akit elõbb-utóbb „meg fog támadni” egy meghatározott genetikai betegség, ha még nem mutatkozott is meg. Azoknak a genetikai betegségeknek a száma, amelyek diagnózisa lehetségessé válik, napról napra növekszik, a feltérképezett és sorrendbe szedett (szekvenált) gének számának növekedése arányában, és a betegség megállapítható lesz a születés után, a születés elõtt, sõt a beágyazódás elõtt. A diagnózishoz elegendõ: pár milliliter vér születés utáni diagnózishoz; pár ml magzatvíz vagy köldökzsinórvér vagy pár mg magzatburokbolyh a születés elõtti diagnózis esetében; egy vagy két sejt, melyet egy 8–16 sejtbõl álló embrióból vesznek, beágyazódás elõtti diagnózishoz. A minta alapján végezni lehet citogenetikai vizsgálatot, hogy felderítsék a kromoszómák rendellenességeinek esetleges meglétét, vagy a mintából kivont DNS molekuláris vizsgálatát, hogy felderítsék a megváltozott gén meglétét, és végeredményben biztos diagnózist, sõt olykor prognózist is lehet felállítani²³.

    A születés elõtti meg a beágyazódás elõtti diagnózisnak nagy lépést kellett volna képviselnie, amelyet a természet- és az orvostudomány az utóbbi 25 esztendõben a még meg nem született beteg érdekében tett. Sajnos azonban fennáll annak lehetetlensége vagy nehézsége, hogy a genetikai betegségeket megelõzzük és gyógyítsuk, fõleg pedig kialakult egy erõs társadalmi nyomás – amely hamarosan kulturális ténnyé vált – olyan irányban, hogy ne fogadjuk el egy olyan alany életben való megõrzésének felelõsségét, aki az emberi személyhez nem méltó „életminõséggel” rendelkezik; nos, ez a két tényezõ szabad folyást engedett a szelektív magzatelhajtásnak, amely immár törvényileg elismert gyakorlattá vált. Ez a helyzet, ha igazi valóságában elemezzük, nem csupán a visszaélés kockázatát rejti magában. Ténylegesen az orvostudomány nagy és vészes összeroppanása; figyelmes, pusztán emberi etikai és orvosi deontológiai megfontolás számára elfogadhatatlan; nagy talajcsuszamlások és, következésképpen, társadalmi ingatagság széles övezete kíséri. Leromboljuk a gyengébb struktúrákat, a kevesebb ellátmánnyal rendelkezõket; de összeomlanak az alapok, az értékek is; lábbal tapossuk a szegényebben ellátott egyént, aki mégiscsak „emberi lény”, és megtagadjuk tõle az élethez való jogát; szétzúzzuk a szeretetet, amely fölébe hajol a gyengének és a szenvedõnek, nem pedig megsemmisíti.

    A génterápia szomatikus úton a második alkalmazás, amely ma már több ezer kutatót és számos gyógyszergyárat foglalkoztat, és teljesen arra irányul, hogy genetikai betegségekre új gyógyítási eljárásokat fejlesszen ki. 1984-ben W. F. Anderson fogalmazta meg az óhajt²⁴, és hamarosan komoly megfontolás tárgya lett. Pontos tanulmányok tényleg kimutatták, hogy normális gének átvihetõk (transzfekció) beteg sejtekbe – a csontvelõ sejtjeibe, nyiroksejtekbe, kötõszöveti sejtekbe –, és ott meglehetõsen jól mûködhetnek. Akkor 1991-ben megkezdõdtek az elsõ kísérletezések a szomatikus úton történõ génterápia területén, miután aprólékosan és gondosan kiválasztották és jóváhagyták a kísérleti jegyzõkönyveket. A daganatos megbetegedések, az AIDS és a genetikai betegségek gyógyítása voltak az elõszeretettel választott területek.

    Intenzív munka folyt. A kezdeti optimizmus, amint várni lehetett, átalakult bátor igyekezetbe, melyet okosságot sürgetõ figyelmeztetések kísértek.²⁵ Még egészen frissen is az American Society of Human Genetics (ASHG) kiadott dokumentumot Statement on Gene Therapy címen, amelyben a visszaélések megelõzése céljából nagyon erõteljesen kiemelte: „A génterápia sok reményt nyújt a sikerre. Mindazonáltal ezt a sikert azokon a legalapvetõbb mechanizmusokon végzett szakadatlan gondos kutatással lehet majd elérni, amelyek az állatokban a génmûködést és -kifejezõdést a figyelem központjában tartják. A klinikai kísérletezésekhez csak azután kellene hozzáfogni, hogy megfelelõ állati modelleken a biztonság és a hatékonyság szilárd bizonyítékát értük el.”²⁶ Mindenképpen a szomatikus úton történõ génterápia igézete marad az egész genomkutatás egyik legbûvöletesebb és legígéretesebb távlata²⁷. Sõt megtették már az elsõ lépéseket a méhben folyó génterápia kikísérletezése felé is²⁸; ezt a felelõs bizottságok egyelõre az állatvilágban végzett tanulmányokra korlátozták.

    A génterápia csírasejtek szintjén a harmadik alkalmazás, amelyre egyre nagyobb érdeklõdéssel tekintenek. A géntranszfekciót [a gén DNS-sel való fertõzését] az érõ petesejtekben vagy magában a zigótában vagy pedig az egészen korai embrionális stádiumokban kellene létesíteni. Állatokon végzett tanulmányok kimutatták: a) hogy a DNS-t a megtermékenyített pete elõmagjába be lehet fecskendezni (mikroinjekciózás); b) hogy az így nyert gének átkerülnek a fejlõdõ új lény csíravonalára is; c) hogy mennyiségi és szövetfajlagos kifejezõdésük ellenõrzés alatt tarthatónak tûnik; d) és hogy állatokon laboratóriumban csírasejtek szintjén végzett génterápiás kísérletek pozitív eredményeket adtak²⁹. Lehet majd tanulmányozni az ember vonatkozásában is egy téves genetikai információ megelõzés céljával történõ igen korai kiigazításának útjait-módjait, úgy azonban, hogy azok mindig tiszteletben tartsák az emberi lény különleges méltóságát és jogait fogantatásától kezdve. Mindazonáltal erõs, és méltán, az ellenállás azzal szemben, hogy az embert illetõen is rálépjünk erre az útszakaszra. P. R. Billings írta egy a témába vágó jegyzetében: „A felelõs tudósoknak ellene kellene szegülniök olyan hatalmas genetikai eszközök alkalmazásának, amelyek ütköznek a csírázási folyamattal. . . Tragédia lenne, ha megint egyszer a redukcionizmus [csökevényesítés] szirénje megvakítana jószándékú interventistákat [a beavatkozás híveit], megengedetté téve meg nem felelõ genetikai módszerek használatát nagyfokúan fejlett és kölcsönhatásban lévõ emberi alakulatok módosítása céljából.”³⁰ Ezekben az állításokban nyilvánvaló a „javító jellegû” genetikai kiválasztásra szóló utalás: olyan út ez, amelynek mások szerint³¹ éppenséggel nyitva kellene állnia, bár (legalábbis egyelõre) nehezen létrehozható. Kétségtelenül az a kibúvásos félmegoldás, amely ezen a vonalon készülõben van, igen súlyos kockázatokat láttat elõre, különösen szociális szinten: megnyitná az utat egy elõre meghatározott emberi kiválasztásnak. L. Cavalli-Sforza, befejezve egy újabb írását az emberi evolúcióról, az „emberiség jövõjére” irányuló tekintettel azt állítja: „egyelõre nem kell aggodalmaskodnunk, hogy valami öntelt õrült megkíséreljen megteremteni egy »felsõbbrendû fajt«”, mivel „szerencsére még szinte nem létezik genetikailag legyártott emberek valószínûsége”; de helyesen figyelmeztet: a mi dolgunk, hogy „kikerüljünk egy szándékolt evolúciót mesterséges genetikai módosításokon keresztül”³².

    A gyógyászati klónozás a negyedik alkalmazás; értéke akkor kezdett felbukkanni, amikor bebizonyosodott, hogy egy felnõtt sejt genomja továbbra is õrzi azt a képességét, hogy visszanyerje totipotenciáját [vagyis az egész szervezet létrehozására való képességét]. 1996. július 5-én valósult meg ennek végleges bizonyítéka: megszületett a Dolly nevû bárány, egyetlen életben maradt klón abból a 277 „rekonstruált” embrionális klónból, amelyek azonos genetikai információval rendelkeztek.

    A klónozás lehetségessé vált³³. Megsejtették az emberre leselkedõ fenyegetést. Elszabadult a fergeteg. Felszólaltak etikai bizottságok, a kísérletek felfüggesztésének módozatait javasolták, határozatokat tettek közzé kormányszinten³⁴. Tudomány és technológia munkához látott. 1998. november 6-án J. A. Thomson³⁵ és munkatársai kimutatták annak lehetõségét, hogy 5-6 napos emberi embriók sejtjeit – amelyeket magától értetõdõen el kell pusztítani – használják fel, hogy „embrionális õssejteket” (embryonic stem cells, ES) nyerjenek. Lehetségesnek tûnt akkor, hogy készítsenek emberi embriókat is, amelyek egy meghatározott egyén genomját hordozzák: beleillesztik egy sejtjének a magját egy magjától megfosztott petesejtbe, így „embrionális klónokat” nyerve³⁶. Ezeket aztán arra használták volna, hogy õssejteket hozzanak létre, amelyekbõl elkészítsék a kívánt típusú differenciált, és esetleg transzgenikus, de immunológiailag megfelelõ sejtjeit különös gyógyászati kezelések céljára. Az egész folyamatot tehát „gyógyászati klónozásként” határozták meg. Erõs nyomás alatt³⁷ 2000 augusztusában az angol kormány, végleges törvényhozásra várva, engedélyezte, miután elfogadta a Chief Medical Officer’s Expert Group Report (tiszti fõorvos szakértõi csoportjának jelentése) valamennyi ajánlását³⁸. Mindebbõl az következett, hogy az angol szabadalmi hivatal a kaliforniai Menlo Park-i Geron Company-nak – amely J. A. Thomson munkáit finanszírozta, és közben megvásárolta az edinburgh-i Roslin Biomed nevû vállalatot – átengedte „az állati embriókhoz való kizárólagos jogot, amelyeket átalakítottak (rekonstruáltak) oly módon, hogy egy nyugvó diploid sejt magját átvitték egy alkalmas befogadó sejtbe”, egészen a hólyagcsíra (blasztociszta) állapotig bezárólag. Ez a szabadalom, a Geron szellemi tulajdonának elnökhelyettese szerint, magában foglalja az emberi embriót is, mivel egybehangzik annak a két angol bizottságnak az ajánlásával, amelyek az új törvényt kérték³⁹. Az emberi embrióval való visszaélés tehát nem csupán kockázat, hanem most már kész tény.^39a Az emberi embriót lefokozták szabad rendelkezés alá esõ, szabadalmaztatható és visszaélésre használható tárggyá.

 Határok és felelõsségek

    A felvázolt kép egy ígéretes tudomány és egy hatalmas technológia feltartóztathatatlan óriási haladását tárja elénk, amely további rendkívüli kutatási távlatokra és mérhetetlen értékû sokféle alkalmazásokra nyílik; mindazonáltal megsejtet már tornyosuló kockázatokat, és megláttat folyamatban lévõ visszaéléseket. Ilyen kép láttára különös jelentõséget nyer az ismert Hastings Center két tudósának gondolata; az említett központ a bioetika nagy témáinak elemzését és elmélyítését vállalta magára. Nézzük elsõnek D. Callahan gondolatát: „Az a kutatás, amely erkölcsi határok között áll, tiszteletre méltó. Az a kutatás, amely fáradhatatlanul igyekszik utat találni, hogy e határokat kijátssza, elõterjesztvén valami feltételezett nagyobb jót, nem méltó a tiszteletre.”⁴⁰ C. S. Campbelltõl való a második gondolat, hivatkozva az elõbbire: „Parancsjellegû az, hogy a kutatók és a politikai vezetõk tartalommal töltsék meg ezt az álláspontot. Különben nem más, mint erkölcsi jelentés nélküli üres politikai frázis, amely arra szólít fel, hogy emberség nélküli tudományba vessük be magunkat.”⁴¹

    Tényleg erõsen éreztük és érezzük ezt a követelményt: meg kell határozni az alapot adó erkölcsi irányvonalakat, amelyeket aztán szem elõtt tartunk mindazokban a megállíthatatlan fejlõdési folyamatokban, amelyek jellemzik és jellemezni is fogják a genomikát. Maguk a nagy Emberi Genom Terv alapítói kezdettõl fogva elhatározták, hogy az évi finanszírozás 3%-át – amely késõbb 7%-ra ment fel – ama gigászi terv etikai, törvényi és társadalmi vonzatainak (ELSI: Etikai, Legális, Szociális Implikációk) tanulmányozásába fektetik be. Sõt az Emberi Genetika Amerikai Társaságának Emberi Genom Bizottsága egy, az Emberi Genomra Irányuló Kutatás Országos Központjának igazgatójához intézett levelében sürgette: „Új információk megszerzése nem szavatolja, hogy az emberiség érdekében használják fel, tiszteletben tartva a társadalomról és az egyén méltóságáról szóló, túlsúlyban lévõ elgondolásokat. (. . .) Szükség van gondos kutatásokra, hogy elõre meghatározzuk a problémák pontos természetét, és képzési programokra, hogy szakértõket készítsünk fel az orvosi genetika területén esedékes etikai és törvényi döntésekre.”⁴²

    Magától értetõdõen a megoldás azokra a problémákra, amelyek a „genom utáni” korban feltáruló távlatok és alkalmazások kivitelezésében elénk merednek, és amelyek közül néhányat futólag érintettünk, nem adható meg másként, mint egy olyan etikai áttekintésben, amelynek bázisán ott van egy minden erkölcsileg helyes döntés számára fundamentális ítélet: ez a cselekedet jó vagy nem jó? helyes vagy nem helyes? Ezt a kérdést megválaszolni a tudomány vagy a technológia a maga módszereivel nem képes. Szükséges, hogy a tudós, a technológus, különösen pedig az orvos ne maradjanak bezárva a maguk axiomatikus [magyarázatra nem szoruló axiómákon alapuló], reduktív [leegyszerûsítõ] rendszerükbe, hanem megnyíljanak egy „bölcsességi rendszer” befolyásaira; ez olyan gondolatba vezet be, amely önmagunk kritikusan megkérdezett mélyébõl jön, az igazságot keresõ ész pedig kibontakoztatja⁴³. E gondolat az a fény, amelyet minden személy teljes valóságának a mélyében hordoz, és amely cselekvésének normáját diktálja; fény, amely különbözõ okoknál fogva elhomályosulhat, sõt el is lehet utasítani. Ez a bensõséges létréteg – amely egyazon dolgot alkot a „biologikummal”, de azt felül is múlja – bárkivel, aki õszintén felteszi neki a kérdést, felismertetheti az „Ember” nevû „állandó” igazi értékét, korrekt és helyes látásmódot nyújtva róla neki, és jelezheti azt, ami jó, és azt, ami rossz, megnyitván õt ezzel a korlátok/határok értelmére és következésképpen a felelõsségérzékre.

    Ünnepelhetjük ugyan az Emberi Genom Terv nagyszerû vívmányait; de azt is el kell ismernünk, hogy a rátermettség, a hatalom és a birtoklás egyre növekvõ megélésének hatására meggyengült bennünk annak érzéke, ki az „Ember”, annak érzéke, ami jó, és ami rossz, és következésképpen a korlátok érzéke; mivel pedig elveszett a korlátok/határok érzéke, ezért utat tévesztett a felelõsségérzet, ennek valamennyi következményével, amelyeket nem lehet nem siratni. Csak ha, bár fáradságosan, fõleg a tudósok, a technológusok meg az orvosok visszatérnek a megértésre – az „Ember” valósággal meg az ember életterét alkotó „Természet” valósággal szemben fennálló korlátok megértésére –, ez a megértés biztosíthat tisztességes és mindenkor jótékony gyõzelmet a „genomforradalomnak”.

    * A szerzõ jezsuita, a La Civiltà Cattolica szerzõi kollégiumának tagja. A tanulmány eredeti címe: „La rivoluzione genomica”; megjelenési helye: La Civiltà Cattolica 152, 2001, II 439–453 (3623. szám, 2001. június 2). Magyarra fordította Nagy Ferenc. [A fordító szögletes zárójelben hozzáfûzte a szakkifejezések olyan értelmezéseit is, amelyek az olasz eredetiben nem olvashatók.]

A magyar szöveg szabatosabbá és világosabbá tételére nyújtott javaslatokért köszönetet mondunk dr. Koch Sándornak, a biológiai tudományok doktorának.

¹ B. R. Jasny–D. Kennedy: „The Human Genome”, Science 291, 2001, 1.153.

² Vö. A. Serra: „Un modello di dinamica nella ricerca sperimentale: lo sviluppo della teoria del gene”, in C. Huber (ed.): Teoria e metodo delle scienze, Roma, PUG, 1981, 65–96.

³ Vö. W. S. Sutton: „The chromosomes in heredity”: Biological Bulletin 4, 1903, 231–251.

⁴ Vö. E. Chargaf: „Chemical specificities of nucleic acids and mechanism of their enzymic degradation”, Experientia 6, 1950, 201–209.

⁵ Vö. J. D. Watson–F. H. Crick: „Molecular structure of nucleic acids. A structure of deoxyribose nucleic acid”, Nature 171, 1953, 737–738 964–967.

^5a A legkisebb DNS-molekulák vírusokban vannak (1 vagy kevés mm hosszú, azaz 2000–180 000 bázispár); a legnagyobbak a valódi sejtmagot tartalmazó szervezetekben találhatók (pl. a gyümölcslégy egyes kromoszómáiban 2,1 cm hosszú, 620 millió bázispárt tartalmazó, összetekeredett DNS-fonalmolekula van). Ha a DNS-molekula arányait vasúti sínpárral szemléltetjük, akkor a legrövidebb, 1 mm hosszú és kétszer egymilliomod mm vastag DNS, a kólibacilus egyetlen DNS-molekulája (a szabványos vasúti nyomtáv majdnem 1,5 méteres szélességét véve alapul) kb. 720 km hosszú pályaszakasznak felel meg. Összehasonlításul: Magyarország határa 2242 km hosszú. (A ford. jegyzete, magyar kiadványok nyomán.)

⁶ Vö. H. G. Khorana: „Polynucleotide synthesis and the genetic code”, The Harvey Lectures, Series 62, 1968, 79–105.

⁷ Vö. M. Niremberg: „RNA codewords and protein synthesis. The effect of the trinucleotides upon the binding of sRNA to ribosomes”, Science 145, 1964, 1.399–1.407.

⁸ Vö. Th. H. Maugh: „The artificial gene. It’s synthesized and it works in cells”, Science 194, 1976, 44.

⁹ Vö. F. H. Ruddle–K. K. Kidd: „The Human Gene Mapping Workshops in transition”, Cytogenetics Cell Genet 51, 1989, 1–2.

¹⁰ Vö. L. M. Kunkel–A. P. Monaco és mások: „Molecular genetics of Duchenne muscular dystrophy”, Cold Spring Harbor Symposia in Quantitative Biology 51, 1986, 349–350; B. G. Kerem–J. M. Rommens és mások: „Identification of the cystic fibrosis gene: genetic analysis”, Science 245, 1989, 1.073–1.080; C. Brahe–P. Bannetta–A. Serra és mások: „Assignement of catechol-O-methyltransferase gene to human chromosome 22 in somatic cell hybrides”: Human Genetics 74, 1986, 230–234.

¹¹ Vö. Az Egyesült Államok Kongresszusa: Mapping Our Genes. Genome Projects: How Big, How Fast, Baltimore, The John Hopkins University Press, 1988.

¹² Vö. F. S. Collins–A. Patrinos és mások: „New Goals for the U. S. Human Genome Project: 1998–2003”, Science 282, 1998, 682–689.

¹³ Vö. E. Pennisi: „Finally, the Book of Life and instructions for navigating it”, Science 288, 2000, 2.304–2.307.

¹⁴ Vö. The Genome International Sequencing Consortium: „Initial sequencing and analysis of the human genome”, Nature 409, 2001.II.15, 860–941.

¹⁵ Vö. J. C. Venter és mások: „The Sequence of the Human Genome”, Science 291, 16.II.2001, 1.341–1.351.

¹⁶ Vö. J. C. Murray–J. Weissenbach–R. White és mások: „A comprehensive human linkage map with centimorgan density”, Science 165, 1994, 2.049–2.054.

¹⁷ Vö. GDB: „Count of Mapped Genes by Chromosome”, Last Updated: Sun. Apr. 8, 2001, in http://www.gdb.org/gdbreports/Count GeneByChromo some/html; GDB: „Genetic Disorder by Chromosome”, Last Updated: Sun. Apr. 8, 2001, in http:/www.gdb.org/gdbreports/GeneticDeseases.html

¹⁸ Vö. E. P. Hoffman–C. M. Knudson–K. P. Campbell és mások: „Dystrophin: The protein product of the Duchenne muscular dystrophy locus”, Cell 51, 1987, 919–928.

¹⁹ Vö. L.-C. Tsui: „The spectrum of cystic fibrosis mutations”, Trends in Genetics 8, 1992, 392–398.

²⁰ Vö. D. P. Rich–M. P. Anderson–R. J. Gregory és mások: „Expression of cystic fibrosis transmembrane conductance regulator corrects defective chloride channel regulation in cystic fibrosis airway epitelial cells”, Nature 347, 1990, 358–363.

²¹ Vö. J. C. Venter és mások, (15) jegyzet, 1.321.

²² E. S. Lander: „The new genomics: global views of biology”, Science 274, 1996, 539.

²³ Vö. A. Serra–G. Bellanova: „Accertamento prenatale di rischio di patologia cromosomica fetale. Aspetti scientifici, etici e deontologici”, Medicina e Morale 1997, 1/15–35.

²⁴ Vö. W. F. Anderson: „Prospects of human gene therapy”, Science 226, 1984, 401–409.

²⁵ Vö. G. Ross–R. Erickson és mások: „Gene therapy in the United States: A five-years status report”, Human Gene Therapy 7, 1996, 1.781–1.790.

²⁶ Board of Directors of the American Society of Human Genetics, „ASHG Statement on Gene Therapy, April 2000”, American Journal of Human Genetics 67, 2000, 272–273.

²⁷ Vö. T. Gura: „After a setback, Gene Therapy progresses ... gingerly”, Science 291, 2001, 1.692–1.697.

²⁸ Vö. E. D. Zanjani–W. F. Anderson: „Prospects for in utero human gene therapy”, Science 283, 1999, 2.084–2.088; A. L. Caplan–J. M. Wilson: „The ethical challenges of in utero gene therapy”, Nature Genetics 24, 2000, 107.

²⁹ Vö. J. W. Gordon: „Micromanipulation of embryos and germ cells: an approach to gene therapy?” American Journal of Medical Genetics 35, 1990, 206–214.

³⁰ P. R. Billings: „In utero gene therapy – The case against”, Nature Medicine 5, 1999, 255.

³¹ Vö. H. Schneider–C. Coutelle: „In utero gene therapy – The case for”, uo. 256–257; J. W. Gordon: „Genetic enhancement in humans”, Science 283, 1999, 2.023–2.024.

³² L. Cavalli–Sforza: Genes, Peoples and Languages, New York, North Point Press, 2000, 227.

³³ Vö. A. Serra: „Verso la clonazione dell’uomo?” Civ. Catt. 1998 I 224–234.

³⁴ Vö. A. Serra: „La clonazione umana in prospettiva »sapienziale«”, Civ. Catt. 1998 I 329–339.

³⁵ Vö. J. A. Thomson–J. Itskovitz–Eldor–S. S. Shapiro és mások: „Embryonic stem cells lines derived from human blastocysts”, Science 283, 1999, 1.145–1.1147; G. Vogel: „Harnessing the power of stem cells”, uo. 1.432–1.434.

³⁶ Vö. D. Solter–J. Gearhart: „Putting stem cells to work”, Science 283, 1999, 1.468–1.470.

³⁷ Vö. E. Marshall: „Britain urged to expand embryo studies”, Science 282, 1998, 2.167–2.168.

³⁸ Vö. Governement Response to the recommendations made in the Chief Medical Officer’s Expert Group  Report „Stem Cell Research: Medical Progress with Responsability” (a parlamentnek benyújtotta az egészségügyi államtitkár), in http://www.doh.gov.uk/cegc/govresp.htm – Szó szerint ez az állítás olvasható: „A kormány teljes egészében elfogadja a jelentésben foglalt ajánlásokat, és ahol szükséges, törvényt fog kibocsátani, mihelyt a parlamenti program lehetõvé teszi.”

³⁹ Vö. G. Vogel: „Company gets rights to cloned human embryos”, Science 287, 2000, 559.

^39a A tanulmány után rövid függelékben összefoglaljuk újabb fejlemények néhány elemét. (A fordító.)

⁴⁰ D. Callahan: „The puzzle of profound respect”, Hastings Center Report 25, 1995, 40.

⁴¹ C. S. Campbell: „Awe diminished”, uo. 46.

⁴² ASHG Human Genome Committee Report: „The Human Genome Project: Implications for Human Genetics”, American Journal for Human Genetics 49, 1991, 689.

⁴³ Vö. R. Colombo: „The human genome project: the aim and limite of research”, in J. Vial Correa–E. Sgreccia (eds): Human Genome, Human Person, and the Society of the Future, Città del Vaticano, 1999, 40–141; G. J. Annas–A. Caplan–S. Elias: „Stem cell politics, ethics and medical progress”, Nature Medicine 5, 1999, 1.339–1.341; R. Lucas Lucas: Antropologia e problemi bioetici, Cisinello Balsamo (MI), San Paolo, 2001.

Függelék: A legújabb fejlemények néhány eleme

    Amikor II. János Pál pápa július 23-án találkozott George W. Bush amerikai elnökkel, szóba került az embriómanipulálás is. A pápa határozottan figyelmeztette az elnököt, hogy az emberi õssejtek kutatásában minden olyan módszert utasítson vissza, amellyel embriókat hoznak létre, hogy aztán megsemmisítsék.

    Az elnök július végén a képviselõházzal olyan törvényt kívánt megszavaztatni, amely megtilt és büntet minden klónozást. Tudósok azzal a céllal akarnának embriókat klónozni, hogy bizonyos betegségeket (Alzheimer-kór, Parkinson-kór, cukorbaj) hatékonyan gyógyítani tudjanak. A képviselõház egy másik törvényjavaslattal is foglalkozott: arra vonatkozik, hogy mesterséges megtermékenyítéssel embriókat hoznak létre, amelyekbõl õssejtek nyerhetõk. Heves viták után a képviselõház nagy többséggel megszavazta a két törvényt, amely minden emberi klónozást tilt: akár szaporodás, akár tudományos kutatás céljából történne.

    Az Egyesült Államok lakossága mintegy 55%-ban a õssejtkutatás állami támogatása mellett foglal állást, 62% igen fontosnak tartja az ilyen kutatási terveket; a polgárok 68%-a a felnõttek õssejtjein végzett kutatás mellett nyilvánít véleményt, 28% embriók klónozásával is lehetségesnek gondolja az õssejtek elõállítását, 55% a mesterséges megtermékenyítésbõl eredõ „felesleges” embriók felhasználására szavaz. – Az ellen, hogy felnõtt emberek testébõl nyerjenek õssejteket, alapvetõ erkölcsi kifogás nem merül fel; az orvosok szerint azonban az embriókból vett õssejtek hatékonyabbak, viszont ez az embriók elpusztításával jár együtt.

    Augusztus 9-én Bush elnök televíziós üzenetben állást foglalt embriók õssejtjeivel végzendõ, részben államilag is finanszírozandó kutatások mellett. Az elnök elmondta: nehezen hozta meg azt a döntést, hogy elfogadható kompromisszum, ha a kutatásokat korlátozzák arra a mintegy 60, már létezõ tenyészetre, amelyhez az õssejteket régebben vették ki embriókból. Az elnök tudja, hogy ezzel a kompromisszummal „etikailag aláaknázott területen” mozog. Igazában a választások elõtt tett ígéretét is megváltoztatta. – A katolikus püspöki kar elnöke és több más püspök Bush döntését elfogadhatatlannak minõsítette, és rámutat arra, hogy az ellentmondásban áll a pápa júliusi figyelmeztetésével. Nem csupán az eddig végzett in vitro megtermékenyítések és manpulálások ütköznek alapvetõ erkölcsi normákba, hanem fennáll, sõt egyre növekszik további, késõbbi súlyos visszaélések fenyegetõ veszélye is.

    Az Egyesült Államok mellett számos más országban heves vita folyik a kérdésrõl. Egy-egy orvos már a 2001-es évre kilátásba helyezi klónozott bébik születését.

    Csupán egyetlen, gyakorlati konkrét részletrõl szóló véleményütközést szeretnénk megemlíteni. Az egyik oldalon azt mondják: a gyógyászati klónozás eredményeként több száz millió embert lehet majd végzetes betegségekbõl kigyógyítani. A másik oldalról ellenvetik: a rengeteg szegény ember közül kinek lesz pénze a kezelés csillagászati költségeinek megfizetésére? Jelenleg a világon évi 900 ezer gyermek hal meg kanyaróban, pedig rendelkezésükre állhatna nem is túlságosan költséges védõoltás.

Szabó József László: Bemutatkoznak a katolikus gimnáziumok. Márton Áron Kiadó, év nélkül. 246 o.

Ismerjük a közmondás megfordítását: A jó bornak is kell cégér. Hogyne kellene amúgy is megfogyatkozott ifjúságunk továbbtanulási lehetõségeinek színvonalas bemutatása. Ilyennek tekinthetõ az a színes és fekete-fehér ábrákkal tarkított kötet, mely a kiadó jóvoltából azt az 50 katolikus gimnáziumot mutatja be, mely a szocialista idõk nyolc gimnáziumával szemben ma már mûködik. Az 1946/47-es tanévben Magyarországon 173 gimnáziumból 48-nak, a 129 szakközépiskolából 22-nek volt a katolikus egyház a fenntartója. Örülnünk kell, hogy a közelmúlt meglehetõsen mostoha körülményei között ilyen jelentõs számban éledtek újra az egyházi középfokú tanintézmények, bizony-bizony helyenként nem kevés harc eredményeképpen. Mikor köszönetet mondunk mindazoknak, akiknek erõfeszítése és imái következtében megnyíltak az egyházi gimnáziumok, köszönjük a kiadónak is, hogy nívós kötetbe foglalva teszi közzé eme ifjúságmûvelési intézmények sorát. Megtaláljuk benne az intézményeknek és igazgatójuknak a nevét, valamint az összes utolérhetõségét: tel., fax, e-mail, postacím. E kötetben azok az iskolákról készült riportok követik egymást, amelyeket a szerzõ a Keresztény Életben jelentetett meg 1999 márciusa és 2000 júniusa között. A gondolatokban és elméleti megalapozásaiban egyaránt gazdag kötetet mindazoknak érdemes forgatni, akik a közeljövõben a továbbtanulás kérdésével szembesülnek.  (Gy. M.)