52HTM-anyag

MAGYAR PAPI EGYSÉG

Bosák Nándor püspök

A PAPSÁG HELYZETE EGY PÜSPÖK SZEMÉVEL

(Elhangzott az Unio Cleri összejövetelén
Bp. 2001. május 11-én.)

Elõször a címben szereplõ fogalmakat szeretném megvilágítani.

A cím második részére leszûkítést tartalmaz: „egy püspök szemével.” Hogy értsük ennek határait és értelmét, elmondom, mit tartok a püspök szerepérõl, feladatairól az egyházban, helyérõl a papság között. A C.J.C. 375. kánonja ezt mondja: „A püspökök, akik az isteni rendelés folytán lépnek az apostolok helyére a nekik adott Szentlélek által, az egyházban pásztorokká válnak, hogy maguk is a tanítás tanítómesterei, a szent istentisztelet papjai és a kormányzás szolgálattevõi legyenek.” A püspök tehát pásztor, akire mint az apostolok utódára rá van bízva egy meghatározott egyházi közösség, a hívek sokasága, hogy gondoskodjon azok tanításáról, szentségi életérõl és kormányzásáról. Ezt a feladatot csak a papok segítségével tudja ellátni. A papokat úgy kell tekintenie, mint szolgálatának részeseit. Fontos azonban, hogy mit tart „szolgálatának”.

Amikor a püspök a papok „helyzetét” nézi, elõször a funkcionális szempont kerül elõtérbe, hogy – mint munkatársak – miként tudnak neki segíteni püspöki feladataiban. Durván szólva: „mire használhatók”, miként segítik, vagy éppen akadályozzák a lelkipásztori szolgálatban. Ez önmagában természetes nézõpont, és nagyon komolyan kell venni, de nem elégséges, mert a valóságnak csak egyik oldalát érinti. A püspök nemcsak „fõnök”, a munka szervezõje az egyházmegyében, hanem az egész egyházmegyei közösség „atyja”, a lelki közösség „jele”. A pásztor a Szentírásban mindig többet jelent, mint funkcionárius. A nagycsütörtöki krizmaszentelési misében így kér imádságot magáért a püspök: „Imádkozzatok értem is, hogy hûségesen teljesíthessem az apostoli hivatást, melyet rám, méltatlan szolgájára bízott az Úr. Legyek egyre tökéletesebb képmása köztetek Krisztusnak, a papnak, a jó pásztornak, a tanítómesternek, mindenki szolgájának.” Mindez egy mélyebb dimenzióba helyezi a püspök szolgálatát, és ezzel együtt a püspök és a papok viszonyát is. Papságunk egzisztenciális gyökereire kell itt gondolnunk. A püspök és a papok képviselnek valamit, ami mélyebben van, mint a feladatok, amelyeket elvégzünk. Ebben az összefüggésben már nemcsak azt kell nézni (szabad nézni), hogy milyen munkára alkalmas egy pap, vagy mit végez, hanem figyelni kell lelki értékére, igényére, szükségleteire is. Arra, hogy miként felel meg a „jel”, a „képmás” szerepének. (Az „üdvösségére” is gondolni kell. A püspök a papok „lelkipásztora”.) Meg kell vallani, hogy ennek érvényesítése sokkal nehezebb, mint a pusztán funkcionális szemponté.

A mostani feladatom lényege mégis a cím elsõ részében van: „a papság helyzete.” Amikor próbálok errõl beszélni, az elõbb elmondottakat tartom szemem elõtt. Vagyis a papság helyzetét nemcsak funkcionálisan, sokkal inkább egzisztenciálisan szeretném szemlélni. És még valamit az én „szememrõl”. Amikor a papság helyzetérõl beszélek, akkor elsõsorban saját tapasztalataimra hagyatkozom, amelyeket én magam is mint egyszerû pap, és most mint püspök megélek, amelyekkel küszködöm, vagy amelyekbõl erõt nyerek. Benne van az a tapasztalat is, amelyet papnevelõként szereztem, és ezáltal bizonyos kérdésekre érzékenyebb lettem. Azt is meg kell mondanom, hogy nem ismerem egyformán a magyar egyházmegyék papjainak mentalitását, helyzetét. Ezért bizonyos értelemben én is tanulni szeretnék a mostani közös töprengésünkbõl. Amit elõhozok, önmagában nagyon töredékes, inkább csak mozaikkockák egy képhez. Arra talán jó lesz, hogy elindítsa a beszélgetést.

„Mire használhatók a papok?” – a lelkipásztori munka szempontjait nézzük elõször.

1. Már közhelynek számít, hogy mindig a paphiányra panaszkodunk. A paphiány tény, de a túlterheltség vagy az ebbõl fakadó bizonytalanság és nyugtalanság nem pusztán a számbeli hiányosságok következménye. Az egyházban egymás mellett él a hagyományos lelkipásztori tevékenység igénye és egy sor újabb kihívás, lehetõség. A papok jó része buzgó, él benne a hivatása iránti felelõsség, szeretne ezeknek a kihívásoknak megfelelni, de vagy nincs meg hozzá a megfelelõ fölkészültsége, jártassága, vagy a már eddig vállalt munkája is leköti teljes energiáját. Ebbõl adódóan aztán ide-oda kapkod, vagy belefullad a munkába.

Elfogadva a (számbeli) realitásokat, arra kellene helyezni a hangsúlyt, amit el tudunk végezni, ahelyett, hogy mindig azon panaszkodunk, amit nem tudunk megtenni. Ez az önmagunkkal és képességeinkkel való „gazdálkodás” kérdéséhez vezet bennünket. Idõbeosztás, prioritások szem elõtt tartása, mértéktartás – amire kell ügyelni kinek-kinek a maga életében, de a püspöknek is, akinek irányítania kell a papjait. Több figyelmet kellene fordítani egyénileg is és közösségileg is a kiegyensúlyozott tervezésre.

2. A „kiegyensúlyozott tervezés” kifejezést használom. Ennek hiányát, sajnos, tapasztaljuk. Biztosan több oka van ennek, ezek között egyiknek azt tartom, hogy nincs meg a papság és a püspökök (vezetõk) között a szükséges párbeszéd és a szolidaritás, illetve annak képessége. Valamiféle „vezetõellenesség” vagy „bizalmatlanság” tapasztalható. Ha egy püspök kerül szóba, vagy egy rendelkezés születik, akkor az elsõ reakció nagyon sokszor negatív. Ez vagy kritika formájában jelentkezik, vagy a rendelkezés semmibe vételében. Ebbõl a szemléletbõl keserûség fakad, ami akadályozza az egymás jóindulatú elfogadását és a szükséges szolidaritás kialakulását. A II. vatikáni zsinat tanítását meg kellene szívlelnünk.

„Mivel a papi szolgálat magának az Egyháznak szolgálata, csak az egész test hierarchikus közösségében végezhetõ. A pásztori szeretet tehát arra ösztönzi a papokat, hogy e közösségben cselekedvén saját akaratukat az engedelmesség által adják oda Isten és a testvérek szolgálatára, azáltal, hogy hittel elfogadják és végrehajtják mindazt, amit a pápa, saját püspökük vagy más elöljárójuk parancsol vagy ajánl. A rájuk bízott legszerényebb vagy legszegényebb munkakörben is örömest hozzanak áldozatot, sõt magukat is teljesen áldozzák föl. Ily módon megõrzik és megerõsítik a szükséges egységet azokkal, akik testvéreik a szolgálatban, fõképpen pedig azokkal, akiket az Úr egyházának látható vezetõivé rendelt, és Krisztus testének építésén dolgoznak, mely »a különféle ízületek összetartása által« növekszik. Ez az engedelmesség, mely Isten fiainak érettebb szabadságára vezet, természeténél fogva megkívánja, hogy amikor a papok munkájuk közben a szeretet sürgetésére és az Egyház érdekében bölcs megfontolásokkal új utakat keresnek, bizalommal terjesszék elõ elgondolásaikat, és bátran hozakodjanak elõ a rájuk bízott nyáj szükségleteivel. Legyenek azonban mindig készen arra, hogy azok ítéletének vessék alá magukat, akik Isten Egyházának kormányzói.” (Presbyterorum Ordinis 15)

Ez lenne az ideális: a tervek készítésénél a vezetõk gyûjtsék össze a szükséges információt (az érdekeltek véleményét), és ennek alapján döntsenek (a vezetõnek kell vállalnia a döntés felelõsségét). Amikor azonban megszületett a döntés, akkor álljon mellé mindenki, és vállalja a rá esõ részt a megvalósításból (akkor is, ha neki más volt a véleménye). Az engedelmességnek az ilyen megértése vezethetne el bennünket – papokat és püspököket – arra a párbeszédre és szolidaritásra, amely közös munkálkodásunkat eredményesebbé tehetné.

3. Azt is kell látni, hogy a papok egy része elfáradt, megcsontosodott (úgy, mint ahogy az idõs ember izületei megmerevednek). Ezen azt értem, hogy végzik a megszokott feladatokat, de már hiányzik belõlük a kezdeményezõ erõ, a lendület, a lelki kreativitás. Éppen ezért – tiszteletreméltó helytállás ellenére – nincs vonzása a munkájuknak, elidegenednek az emberektõl, és tõlük is az emberek. Szeretem hangsúlyozni, hogy a hivatás nem statikus valóság, amit az ember egyszer megkap, elfogadja, és ezzel minden rendben van. Ellenkezõleg, dinamikus valami, ami gyökérszerûen van az emberben, amit a szentségi karakter véglegesített, de napról napra újra válaszolni kell rá. A pap csak úgy teljesítheti megfelelõen hivatását, ha kiegyensúlyozott, intenzív lelki életet él.

4. A fiatal papok nehezen találják helyüket, munkaterületüket abban a papi közegben, ahol ilyen bizonytalanságok uralkodnak. Problémának érzem azt a távolságot is, amely az idõsebb és a fiatalabb papság között van munkamódszerben és gondolkodásban. Sok energiát fordítok arra, hogy egyházmegyémben egészséges kapcsolat alakuljon ki a fiatalabbak és idõsebbek között. Hogy a természetes különbözõség ne az ellenségeskedés forrása legyen, hanem egymást gazdagítsa. A fiatalabbak jelenthetik az újabb indításokat, az idõsebbek pedig az egészséges hagyományt az egyházmegyei papi közösségben.

(Meghívtam közös gondolkodásra azokat a plébánosokat, akiknél káplánok vannak, és akikhez diakónusokat küldünk lelkipásztori gyakorlatra. A fiatal papok továbbképzését ilyen tartalommal is megtöltöm.)

A megoldás keresésében a papnevelés és a szemináriumok helyzete nem kerülhetõ meg. Véleményem szerint amilyen a „papság állapota”, rányomja bélyegét a „szemináriumok állapotára” is. A lelkipásztori tervekben fontos helyet kell biztosítani a papnevelés kérdéseinek. Szükségesnek tartanám valamilyen párbeszéd kialakítását a szemináriumok és a lelkipásztorkodó papok között, az eredményesebb nevelés érdekében.

Milyenek a papok? – (A lelki minõség kérdése.)

1. Mintha több lenne a kötelességteljesítés, mint a jókedvû, örömteli szolgálat. „Becsülettel húzzuk az igát!” – ez egyrészt tiszteletreméltó, de megvan a veszélye is, hogy elfárad, bekeseredik az ember. Nagy érték a kitartás és a hûség a szolgálatban, de „Isten a jókedvû adakozót szereti”. Talán ennek az optimizmusnak a hiánya is okozza, hogy az igehirdetésünk, liturgiánk sokszor olyan ízetlen, szürke, megfáradt . . .

2. Sok a mellékvágány, pótcselekvés. Vannak, akiknél kialakul egy életvitel, amelyben ott van a papi szolgálat is, de egyre inkább a perifériára szorul, az „örömüket” nem abban találják meg.

3. Kísért az elmagányosodás, bezárkózás. Ez csak részben magyarázható az életformánkkal, illetve a korábbi (társadalmi) állapotokkal, vagy a ténylegesen megélt kudarcokkal. Ma különösen szükség van azokra a tulajdonságokra, készségekre, amelyek képessé teszik a papot, hogy egyrészt megálljon a maga lábán, ugyanakkor tudjon kapcsolatot teremteni emberekkel, ne féljen tõlük, képes legyen közösségben élni másokkal. (Szívesen használnám erre a „szociális készség” kifejezést.) A nevelésben, önmagunk nevelésében nagyon fontos erre figyelni, mert egyre több az olyan jelentkezõ a szemináriumokban, akik valamilyen „fejlõdési rendellenességet” hoznak magukkal a (sérült) családból, teljesen a hibájukon kívül. Ma – sokkal inkább, mint valaha – szükség van a „közösségre” nevelni, szüksége van a papoknak a közösségre. (A fiatalok egyébként erre vágynak, de sokszor magukban hordozzák az akadályát, mert nincsenek rá felkészülve.)

4. A fiatal papoknál pedig azt látom, hogy a „stabilitásnak” nincsenek meg a támaszai. Magukon hordozzák ennek a kornak a sajátosságait, ezért jószándékuk ellenére is sok bennük a bizonytalanság, és a környezet is jobban próbára teszi õket. Szoktam hangsúlyozni, hogy minden nehézség ellenére, nekünk idõsebbeknek a felelõssége, hogy a fiatal papok otthon érezzék magukat a papi közösségben, és kölcsönösen segítsük egymást a munkában.

Merre tovább?

Erre most nem akarok válaszolni, inkább az a célom, hogy elindítsak egy közös gondolkodást, keresést. Azt vallom, hogy ezekrõl a kérdésekrõl föltétlenül kell beszélni. Most ugyan inkább hiányosságokról beszéltem, de érdemes lenne összeszedni azokat a pozitív vonásokat is, amelyek ténylegesen jelen vannak a magyar egyházban, és a papságban, hogy teljes legyen a kép. Fontos a helyzet reális ismerete (nincs helye se a pánikot keltõ vészharangozásnak, se a strucc-politikának). Nagyon hasznos lenne, ha valamiféle konszenzus alakulna ki a „Merre tovább?” kérdésében, és ez megfelelõ hangsúlyt kapna a magyar egyház papi fórumain. (El tudnám képzelni, hogy a szociális vagy a család körlevélhez hasonlóan születne egy iránymutató állásfoglalás a papi élettel kapcsolatban, figyelemmel a mi magyar körülményeinkre.) Azt nem várhatjuk, hogy egy-egy nyilatkozat nyomán minden megváltozik, mindenki egyetért, mindenki arra fog menni, de ha van egy jó terv, az föltétlenül segíti a kibontakozást.

Ruzsik Vilmos

MINDSZENTY BÍBOROS
UTOLSÓ LELKIPÁSZTORI ÚTJA

Ez év májusában volt tíz éve, hogy Mindszenty bíboros holttestét Mariazellbõl hazahozták, és az esztergomi bazilika kriptájában újratemették. A hónap egyben halálának 26. évfordulója is volt. Amikor a volt franciaországi magyar fõlelkész a Távlatok 1998-as évfolyamában elolvasta Mészáros István professzornak a bíborosról szóló tanulmányát (618–627), leírta a címben jelzett utolsó lelkipásztori útról szóló személyes emlékeit. Mint volt latin-amerikai misszionáriust hívták meg Mindszenty bíboros egyik kísérõjének. Rövidítve közöljük a visszaemlékezést.

Lille-bõl, ahol éltem, egyszerû eljutni Angliába vonattal és hajóval. Csak arra nem számítottam, hogy 1975. ápr. 9-re egész váratlanul hatalmas hó borított mindent. A kocsik álltak az országúton, semmi kilátás a mozgásra. Szerencsémre Forgó Marika ajánlotta elõzõ nap, hogy kis kocsiján elvisz Lille-be a rendházunkból, hisz úgyis Lille-be jár tanítani. Fúrta magát a kis kocsi a hóban, és végre mégis csak ott voltunk a vasútállomás elõtt. 9 óra volt, az indulás ideje. Hála Istennek, a vonat is késett, így tíz perc múlva már indultunk is Boulogne-sur-Mer, a tengerpart felé. Hajón mintegy másfél óra Dower. Délután derekán Mgr. Ispánky Béla, angliai fõlelkész lakásán vártam a találkozást.

A Bíboros úr megérkezett már délelõtt. A délután a tévéprogramra és az újságírókkal való találkozásra volt szánva. Ez elhúzódott a késõ esti órákig. A repülõtér közelében levõ hotelben szállt meg a Bíboros úr és kísérõje, dr. Harangozó Ferenc, a jó „Feri bá”, aki igazi kísérõ-ápoló volt mellette, aki ismerte a gyógyszereket, tudta, mikor mit kell bevenni, mindent. (Azt is, hogy a szivart hogy kell kettévágni. A felet Bíboros úr magában elszívta ebéd után.)

Másnap reggel elég korán Ispánky atyával a hotelbe tartottunk, ahol Bíboros úr útra készen várt. Kommentálták az elõzõ napi mûsort. Úgy látszik, minden remekül sikerült.

Utazás Londonból Caracasba

Hamarosan ott vagyunk a repülõtéren a felszállás helyén. Elhelyezkedve a kijelölt üléseken hamarosan elõkerült az elmaradhatatlan breviárium, mely mindig kéznél volt az egész utazásnál. Aztán elkezdõdött a beszélgetés. Az órák gyorsan múltak.

Egyszer csak kezdenek feltûnni az Antilla-szigetek. Gyönyörû látvány! Nyugatnak repülve az órák csökkennek. La Antigua sziget az, ahol elõször földet érünk. Nagy a meleg, a szél viszont bömböl. Sétálási kísérletünk nem sokáig tartott. Hisz papi ruhánkba még jobban belekapaszkodott a szél. Egy szép teremben végül is leültettek; a Bíboros urat egy díszhelyen. Köszöntötték angolul és spanyolul. Röviden, mert máris hívtak a repülõre.

Mivel õk jegyeiket Bécsben vették, én pedig Párizsban, így négy sorral hátrább kerültem. Most a beszálláskor cseréltünk Feri bával. Bíboros úr most az otthoni helyzetrõl és fõleg az Egyház helyzetérõl beszélt. Szinte felsírt egész lelke, mikor a rengeteg visszaélést említette. Én vagyok az egyedüli magyar püspök, aki nem tette le az „államesküt” – jegyezte meg szomorúan. Ugyanakkor valami emberfeletti remény sugárzott belõle a jövõt illetõleg. Ez a szent ember valóban élte örömben-szenvedésben a legnagyobb ideálok szolgálatát; Krisztus Egyháza, hazánk, népünk jövõje töltötte ki egész lelki világát.

Mintegy ötnegyed órás újabb repülés után már ott keringtünk a Mayquetia nevû reptér fölött. Ez lenn fekszik a tengerparton La Guaira község területén. Alig hittünk a szemünknek látva a rengeteg embert, akik mind a mi repülõnkre vártak. Mikor Bíboros úr megjelent a kijárati ajtóban, mint egy csatakiáltás harsant fel az Isten-hozta! Mintha egész Caracas oda csõdült volna. A mai közömbös világunkban mindnyájunknak meglepõ volt, bár én egyre emlegettem, hogy ez Dél-Amerika, s hogy milyen lelkes nép ez. Fõleg a fiatalok csoportjai tûntek föl zászlóikkal, táblákkal. Már a repülõgépben ismételgettünk egy két szólamot. „Dilectos jovenes, os saludamos con carino!” Ez bevált, mindenütt lelkesen reagáltak. A leszállásnál Cardinal Quintero volt az elsõ az üdvözléssel. Jöttek a hivatalos köszöntõk, persze spanyolul. Alig találtak szavakat örömük kifejezésére. Talán a legmeghatóbb volt a katonaság kiállása. S ez az egész látogatás folyamán feltûnõ volt. Õk tudják talán legjobban, mit jelent az ország biztonságának védelme egy idegen hatalom ellen, fõleg egy istentelen ördögi rendszer ellen, mely régóta fenyegeti elnyeléssel az egész kontinenst. „Viva Mindszenty el heróico defensor de la libertad!” – olvasom az egyik hatalmas felírást. Ez a lelkesedés ízig-vérig õszinte; ki is tartott, sõt növekedett mindvégig.

Megindult a menet Caracas felé. Kanyargó, egyre emelkedõ jó úton az autók beláthatatlan sora. Elöl a motoros rendõrök állítottak le minden egyéb forgalmat. Két rendõrautó és a mienk akadálytalanul suhant felfelé, mígnem a hatalmas kerek völgyben megjelenik a fõváros: Caracas. A két mintegy õrként álló hatalmas épület közti kapun mindenkinek át kell haladnia. A városból csak egy-két fõbb helyet látunk, máris emelkedünk a körülvevõ dombok egyikére az El Hatillo felé. Ott van a késõi hivatások egyházmegyei szemináriuma, ahol a szállásunk lesz. Van egy külön szárnya az épületnek, magánkápolna, nagy fogadótermek és tágas, levegõs szobák. A trópusi klíma bizony érezhetõ, de itt mégis elviselhetõbb, hisz 800 m magasban vagyunk. Szerény vacsora után kijelölik szobáinkat. Bíboros úr mintegy fel sem figyel az eleganciára, rózsafüzérét morzsolgatja. Ágya úgy áll, hogy pont az ablakkal van szemben. Feri bá az orvosságokkal foglalkozik, és a szinte diadalmas utat emlegeti. Hogyan ünnepelték végig az úton Prímás urat. Boldognak láttuk, békés örömben, jóllehet az úton végig imádkozott, az ünneplést mintegy átutalta másnak.

Venezuela fõvárosában

Másnap megindult a fogadások áradata. A szeminárium rektora egy hosszú jegyzékkel jelent meg: a látogatást kérõk sora rajta. A délelõtt jóformán azzal telt el, hogy valami sorrendet állapítsunk meg. Bíboros úr az egyházi elöljárókkal kívánt mindenek elõtt találkozni és tárgyalni. A hivatalban levõ érsek J. A. Lebrún egyébként is már jelen volt, és hamarosan utána megérkezett a nyugdíjas érsek, H. Quintero bíboros. Az egyháziakkal való találkozásnál mindig a latin volt a társalgás nyelve. Az elõzõ államelnök, M. Calderas, aki most a Keresztény Demokrata Párt elnöke, adott valódi képet az ország helyzetérõl, kilátásokról, szinte az egész déli kontinensre várható eseményekrõl. Anyagilag jól állnak a nagy olajtermelés miatt, a földalatti felforgatás veszélye igen nagy, amely ellen a nép komoly keresztény öntudata állhat csak ellen. Az aktuális államelnök, C. A. Perez másnap fogadta Bíboros urat az elnöki palotában. A magyarok részére hosszú beszélgetésre volt alkalom a díszvacsora után. A fiatalok csoportjai egymás után, akik mindig az öröm vigasztaló jeleneteit hozták. Meg hát nem hiányozhattak az újságírók. Kérte mindegyiktõl, hogy írja fel a tárgyalandó pontokat, kérdéseket. Bíboros úr azonnal kihúzta a politikai buktatókat, újságírói fogásokat.

Egyébként külön pont lenne az újságírók és politikusok iránti magatartása. Néha talán kis elõítélettel, de gyakran alapos okoknál fogva. Ez az Isten jelenlétében járó, mindenkihez annyira jóságos, megértõ lelki ember egyetlen dolgot nem bírt, és veszítette el türelmét: Amikor ravaszsággal, kétszínûen közeledtek hozzá. Innen az újságírók és publicisták iránti valamelyes elõítélete. Volt rá bõven oka. Az a hazugságáradat, csaknem intézményesen kiépített kétszínû beszéd- és életmód, amely körülvette, egész érthetõen megviselte lelkét.

A kimagasló események közt fõ helyre a katedrálisban bemutatott fõpapi szentmisét tehetjük. Ez inkább az ottaniak nagy ünnepe lett. Latin-Amerika vallásos népe ott remekelt. Nemcsak az ünnepélyes külsõ, ami meglepett; a rend és fegyelem, ének, ima bensõsége nekik is szép emlék maradt.

Délutánra családlátogatás szerepelt. Rafenspergerék tengerparti hétvégi nyaralójába voltunk hivatalosak. A magyarok nagy száma, mozgalmas élete különben is meglepte Prímás urat; el kell látni papokkal azt a kontinenst, ismételgette; és ha valahol otthon érezhette magát, akkor itt e példás, magyarságában is kiváló családnál minden megvolt. Egyik fõ szervezõje a látogatásnak több meghívott családdal együtt. A házigazda legidõsebb fia orvos. Magyartudása iskolapéldája annak a törekvésnek. mely annyira Bíboros úr szívén feküdt: Tanítsák a szülõk a magyar nyelvet! Ez a fiú korán elkerült a családi házból tanulmányai miatt. Az egyetemet az USA-ban végezte. Most is messze az ország déli határán dolgozik az Orinoco folyó partján, indiók között. Egy társával tartják fenn kis kórházukat. Már diák korától édesapjával csak magyarul leveleztek. Lassan, gondolkozva, de helyesen beszél magyarul. Nagy az öröm! Mindjárt meg is kapja a feladatot: Olvasson mindennap magyarul, hangosan egy negyed órát! Ez a talpig úri ember, aki oly tisztelettel, boldogan beszélget, kissé zavarba jön. Van nap, amikor 24 órát dolgozunk, mert hozzák egymás után a betegeket a sürgõs kezelésre. – Hát ilyenkor, kérem, ne olvasson; de akkor másnap fél óra legyen az olvasás. Mindenki felnevetett.

Április 13. vasárnap, a magyarok napja. A kapucinusok hatalmas templomában már reggeltõl jött-ment a sok nép. A listán 200 bérmálandó, 55 elsõ áldozó szerepelt. A rendet nehéz fenntartani. A meleg valami fojtogató. Lehet vagy 38–40 fok. Fõpapunk teljes ornátusban, ahogy a régi nagy ünnepeken szokott lenni. A szentmise latinul, egy meghívott kórus remek éneke, de az igazi ünnepi hangulatot a felcsendülõ magyar ének hozta. A szentbeszéd közbeesõ fordítással, megható, de kissé hosszadalmas lett. Mindenki szerette volna írásban megkapni. Dömötör atya azonnal ajánlotta: Készítsen Bíboros úr egy körlevelet, és azt terjesztjük. Így született utolsó nagy körlevele a világ magyarságához caracasi dátummal. Az elsõ szentáldozás a kis magyar gyerekekkel, aztán a bérmálás megható látvány a sok esetben örömtõl könnyezõ szülõkkel. Mivel a bérmálás a szentmise végén volt, az óriási templom telve néppel, a rendfenntartás kissé sántított. Az elõkészített bérmálkozókon túl újabbak jöttek, nagy buzgóságukban mind bérmálkozni akart. Bíboros úr látva a megindult tömeget, megállította õket. Persze ezek nem értették. Helybeliek voltak, így eréllyel kellett fellépni. Különben is a már 3 órája tartó szertartás teljesen kimerítette Bíboros urat. Még egy magyar ének, áldás. Mindenki csodálta, hogy milyen érces, ünnepi maradt a hangja mindvégig.

Beérve a kapucinus rendházba, úgy kellett lefejteni a ruhát a testérõl. Teljesen átizzadva kísértük Harangozó atyával a fürdõszobába. Feri bá már megszokta, de én, amikor megláttam hátán a verések nyomait, azt hittem, elájulok. Ezt kellene látni, minden óvatos bizalmatlannak, akik a Mindszenty-ügyet csak kommunista tálalásban ismerik. Igazi vértanúnk van; ezt késõbb az Emlékirataim megjelent kitûnõ spanyol fordításából meg is érthette az, aki érteni akart. – Õ viszont soha nem beszélt szenvedéseirõl. Inkább mentette a „hitetleneket”.

Félóra múlva már ott ültünk a nagyteremben, kellemesen beszélgetve, iszogatva valamit. A cserkészek ott jöttek-mentek, mintha táborverés lenne. Mintegy 250–300 fiatal készíti elõ az esti mûsort a Magyarok Otthona díszes helyiségében. Odafelé indult minden kocsi. Ha valaha igen boldognak láttam Bíboros urat, hát most ragyogott az örömtõl körülvéve a magyar jövõ ifjú reményeitõl. A gyerekek remekeltek, az egész este valóban vidám hangulatos lett. Ének, zene, tánc, mókák és mutatványok változata nem akármilyen kiadásban. Itt-ott csaknem mûvészi formában. Az emelkedett hangulat, a sok taps, nevetés, ki tudja, meddig mehetett volna. A sok nép Bíboros urat akarta újból hallani. A program különben is ezt helyezte a középpontba. Mondhatom, mindannyiunk ámulatára szinte fiatalosan, derûs arccal lépett az emelvényre. Frissességgel, mintha eddig semmi fárasztó munkája nem lett volna, beszélni kezdett. Mintha az egész világ magyarjait maga elõtt látta volna: egész életprogramot adott. Helyenként keménynek is találták, amikor a szülõk felelõsségteljes kötelességeire hívta fel magyarjai figyelmét. Láttam ismételten, milyen szomorú lett, mikor 8–10 éves gyerekektõl kérdezte: tudsz-e magyarul? s a válasz hallgatás volt. De még inkább, amikor azt kérdezte: tudsz-e imádkozni? Akármilyen nyelven, ha már nem magyarul. És a gyerek nem tudta a miatyánkot. Persze ott megvolt a képe az egész családnak. A beszéd mégis lelkes ünnepléssel végzõdött, és a következõ heti programok ismertetésével.

A bogotai program

A Kolumbiába tervezett út ellen látszottak szólni az országban támadt zavargások. A bíboros és környezete úgy döntött, hogy Ruzsik atya utazzon elõre, és mérje fel a helyzetet.

Bogotában két fontos audienciát kértem: az érsek, Aníbal Muñoz Duque bíboros hivatalánál, meg Angelo Palmas, nuncius úrnál. Lelkemben még mindig Prímás urunk mély tekintete élt, ahogy fejemre tette kezét, és sóhajtva, mintegy a Szentlélek Úristent kérve bizalommal, elindított jóságos öleléssel. Ennek emléke, gondolom, egész életemre megmarad. Így biztonságérzettel léptem az érseki hivatalba. Ki jön elém, mint maga a bíboros, kitárt karral kiáltva a „bien venido”-t. Régrõl ismerjük egymást, mikor õ is szemináriumi igazgató volt. Egyszerre mint Aníbal és Guillermo tárgyaltunk. Rátérve az elriasztó hírekre egybõl megnyugtat. Ez az örökös izgága politizálók lármája. Nemcsak az egyháziak, de a hivatalos körök józan része is nagy érdeklõdéssel várja Bíboros Urunkat. Telefonáljam meg azonnal: minden készen áll fogadására, és nagyon örül bátor elhatározásának. Még délután (ápr. 15.) bejutottam a nuncius úrhoz. Csupa mosoly és kedvesség a fogadás és beszélgetés. Igen nehéz idõket élünk, Isteni Mesterünk elõrejelzése szerint: Engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. (Pár nappal korábban egy lázongó csoport a nunciust kicibálta autójából, összerugdosta, futásra kényszerítette, kocsiját pedig felgyújtotta.) Ezzel azonban csak arról gyõzõdhetünk meg, hogy igazi követõi vagyunk. Õ is nagyon örül Prímás urunk jövetelének, s az elsõ ebédmeghívást õ szeretné felajánlani. Így is lett. Este már a magyar szervezõbizottsággal ültünk együtt a németek plébániáján. E szép modern épületben készítették elõ Bíboros úr szállását. Egész közel az egyetem. Melegh Gábor a szervezõje, vezérkari tiszt, mindjárt meg is jegyzi: Hát csak jöjjenek az „egyetemista urak”, majd megmutatjuk nekik, merre az út. Telefonhívásomra meglepõen sokan összejöttek. A Bécsbõl már jóváhagyott program megtárgyalását holnapra hagytuk. Telefonok, látogatások ismétlõdtek naphosszat. Az 50 km-nyire fekvõ Zipaquira város püspöke feltétlenül részt kért a látogatásból. Ez különben nagy turistaközpont kilenc emeletes sóbányáival, ahol a teherkocsik sora ki-be közlekedik. Az egész hegység só. Belül egy remek katedrálist faragtak ki, négyhajós templomot, kidolgozva mintegy negatív formában a kupolát, oszlopokat, oltárokat, rácsokat. Hatalmas modern szemináriuma otthonos. Hat évig dolgoztam ott. Hamarosan egész füzet telt meg a rengeteg jelentkezõ címével, telefonjaival, és hát sehol egy tiltakozó. Inkább a várakozás lázában élt egész Kolumbia, fõvárosával együtt. Csaknem naponta hívtam Caracast. Nagy lett az öröm.

Végre elérkezett ápr. 21. hétfõ, az érkezés napja. Az Eldorado nevû repülõtér különös díszben pompázott. Igen, mert ott egy magyar család, Lenz Józsefék rendelkeztek. Fia, János évtizedek óta repülõt vezet. Klára, a leánya egyik fõhivatal vezetõje, ugyancsak János felesége, Stella. Nyilván ünneplõbe öltözött minden. Várakozó sokaság minden épületben és körül. Végre itt a gép. A biztonsági szervek szinte aggályosan intézkednek. Magyarok mindenütt elõnyben, mert hát a várakozás izgalma az ottaniakban is fellépett. A legszebb terem áll rendelkezésünkre.

Megnyílik a díszterem ajtaja. Harangozó atya kíséretében megjelenik Bíboros urunk. Tomboló tapsvihar, éljenzés. Elsõnek a bogotai bíboros meg a nuncius köszöntik, utána vagy tíz püspök, az államelnök nevében a kabinetiroda fõnöke. Magyarruhás leányok csokrot adnak át a szokásos rituálé szerint. Helyet foglal végre a nép. Nászay Miklós építészmérnök, a magyarok senior elnöke szép magyar köszöntõt mond. Egyébként magyar pap hiányában Miklós tart elmélkedést a német pap által bemutatott szentmisén. Utána a bogotai bíboros úr spanyolul köszönti Egyházunk nagy mártírját. Köszöni többek közt, hogy Prímás urunk nem adott semmit a bajkeverõ maffiára. Nagy hála az Úr Istennek, hogy csodás módon mégis csak itt lehetek. Persze magam is igyekeztem – köszönte meg a sok kedves köszöntést. A balkonról még harsány hangon szólt a magyar fiatalokhoz. A felsorakozó fiatalok csoportjai hozták mindig a legboldogabb mosolyt az arcára. Még egy áldás a balkonról a kinn várakozó nép felé, aztán elindul a hosszú kocsisor Bogota felé. Az úton láttunk itt-ott kiégett kocsikat. Fél óra sem kellett, és máris ott voltunk a német kolónia Szent Mihály-plébániáján. Akárcsak Caracasban, itt is orvost hoztak elõvigyázatosságból, aki azonban a legtökéletesebb formában találta Bíboros úr egészségi állapotát.

A Bécsben jóváhagyott program a lelkiekre helyezi a hangsúlyt. Így mindjárt az elején kimondott lelki napot tartunk a magyar közösség számára. Reggel van ugyan egy fél órai találkozás a német plébánia híveivel, mint bemutatkozás a Bíboros úr részérõl. Utána rövid tárgyalás a magyar hölgyekkel és férfiakkal, akik különbözõ szerepeket vállaltak. Fõleg a lelki elõkészítés terén. Már ment is mindenki a munkájára. Ápr. 22-én, kedd délután Harangozó atya vezetésével felkészülés a szentgyónásra. Én a bérmálkozókkal foglalkozom, aztán az elsõ áldozókkal. Utána öten gyóntatunk: Bíboros úr, Harangozó atya, a német lelkész, a megérkezõ Gróza József atya meg én. Öt óra 30-kor minden készen a szentmisére. Prof. Mindszenti Béla orgonajátéka megteremti az ünnepi hangot. Négyen várnak a keresztelésre. Bevonul az öt elsõáldozó s a tizenkét bérmálkozó (ketten hiányoznak). A kolumbiai magyarok száma lényegesen kisebb, mint a venezuelai szomszéd kolóniáé: annak mintegy 10–15%-a. A Bíboros úr hangja telve meghatódottsággal. Néha alig tudja mondani a liturgikus szöveget. Szentbeszéde viszont eleven: betölti a közepes méretû templomot. A bogotai tévé igazgatója is befut a szentmisére kis Mercedes nevû leányával, akinek megbérmálását kéri. A szentbeszéd valóban kitölti és megteremti az igazi lelkiséget. Csak úgy csillognak a szemek a megindultságtól. A népének észrevehetõen a lélek mélyébõl emelkedik, s a himnusz valósággal imává lesz.

Kivonulva a sekrestyébe megjelenik egy kisebb csoport: gyermekek szüleikkel, agyonázva. 600 km-es távolságból érkeznek. Elkapta õket a zivatar, nem tudtak haladni, s így lekésték a szentmisét és a kicsik bérmálását. Bíboros úr kész lett volna egybõl visszamenni az oltárhoz. Harangozó atya tanácsa látszott helyes megoldásnak: ezek, ha 600 km-rõl jönnek, ma már úgyse mennek vissza. Hagyjuk a holnap reggeli szentmisére a szertartást. Elõ tudjuk készíteni õket. Így is lett. Másnap reggel meggyóntattuk õket, és a 3 kis bérmálkozót is fel lehetett készíteni a Szentlélek jövetelére. A meghatódottság lett úrrá a lelkeken, mivel a Bíboros urat annyira elfogódottnak láttuk. Mise után egyszer csak jön az egész család a sekrestyébe. Az apa újságpapírba göngyölt csomagot húz elõ. A mestersége cipész, ezért gondolta, hogy egy kényelmes cúgos cipõ jó lenne a Prímás úrnak, aki mindjárt át is cserélte cipõjét. Egészen jónak találta, pontosan az õ méretére készült. – Késõbb a koporsójába is ez a pár cipõ került.

Aznap este volt a magyar ünnepi vacsora. Szépen rendezett terem rengeteg terítékkel, virágokkal díszítve a nagy alkalomnak megfelelõen. Ezt az alkalmat, mikor mindenki személyesen beszélhet a Prímás úrral, senki sem akarta elmulasztani. Többször feltûnt más helyen is, hogy e látogatások igazi ereje ezek a beszélgetések voltak. A vacsora elõtt dr. Székessy László, az Andes egyetem tanára, egyházközségi elnök köszöntötte a magyarok nevében, s utána egy volt zalaegerszegi tanítványa, Eitner Ákos v. országgyûlési képviselõ. A rendezés lelke itt is Melegh Gábor és finom lelkû francia tanárnõ felesége voltak, a velük figyelmesen együttmûködõ hölgyekkel és urakkal.

A vacsorán nem vettem részt. Ugyanerre az estére a francia követség is rendezett fogadást valakinek, ahová Prímás urat is meghívták. Engem kért, hogy menjek el õt képviselni. A magyar vacsora végére értem vissza, amikor az este legfontosabb része kezdõdött. Egy emelvényen helyet foglalva fogadta Bíboros úr az egyes családokat, mindenkit, aki vele beszélni akart. Micsoda megrendítõ beszélgetések voltak ezek. A családoknak küzdelmes történetei, amelyeket valakinek végre el lehetett mondani, aki teljes odaadással hallgatta és figyelte kérdéseivel. Igen fárasztó lehetett a hosszú beszélgetés, mivel egymás után változtak a körülötte ülõk, és mind más és másféle életküzdelmek képe. Az õ érzékeny s a lelkekért minden áldozatra kész szívének mit jelentett a szétszórt magyarok életének ez a feltárulása, elképzelhetõ.

Április 24 -én, csütörtökön: látogatás a Tóth Tihamér-közösségnél (kilenc kolumbiai pap és húsznál több szeminarista, akik névadójuk szellemében nevelik az ifjúságot), ünnepi ebéd az érseki palotában, televíziós riport készítése.

Április 25, péntek: utolsó aktív napja a látogatásnak. Az ünnepi nagymise a bogotai prímási székesegyházban. Fontos részletet kell említenem. Az egyházmegye védõszentje a mi Árpád-házi szentünk, Magyarországi Szent Erzsébet. Meglepetés volt számunkra is, mikor 1948-ban odaérkeztünk. A katedrálist látogatva a plébános, Msgr Restrepo azzal fogad: Hisz maguk hazaérkeztek. A fõegyházmegyének, sõt régebben egész Kolumbiának védõszentje a maguk Szent Erzsébetje. Itt tiszteljük ereklyéit. Már vezetett is be minket a sekrestyébe. Annak kincstári részében vert ezüstbõl készült mellszobor. Ember méretû, melynek mellén kis ajtó. Kinyitva látható a két színaranyból öntött levélutánzat, amely öt kis csontot zár be. A koponyacsont-darabkák közt az egyik mintegy 4-5 cm nagyságú kidomborodó koponyacsont. A többi kisebb. Nagy áhítattal, meglepetéssel csókoljuk az ereklyéket.

Reggeli után visszaidéztük az elõzõ nap élményeit. Milyen kár, hogy ily gyorsan vége a látogatásnak. Annyi család érdemelne külön látogatást, kik nemcsak hogy becsülettel megállták helyüket, de országos érdemeik vannak. Beszélgetés közben jut eszembe, hogy itt van még egy bíboros, az idõs nyugdíjas Luis Concha. Prímás úr felkiált: okvetlen meg kell õt látogatnunk. Nem tartott sokáig, máris ott álltak szolgálatunkra a motorosok és a rendõrök nagy kocsija. Idõ van bõven, hisz az ünnepi mise csak déli 12-kor lesz. Bogotának északi elõkelõ negyede az irány. A domboldali csinos villához kanyarodunk. A háznép térden állva fogadja Prímás urat. Tan amable el Padre (mily szeretetreméltó Atya), sóhajt fel az egyik cseléd. Egyszerû szobájában karosszékében ülve fogad a Bíboros. Meleg üdvözlések, köszöntések. A társalgás természetesen csak latin. A kolumbiai fehér szakállát simogatva mondja: Milyen boldog ember vagy Te, hogy e korban ilyen nagy utakat tudsz még tenni. Látod, én már 15 éve itt ülök tétlenül, vakon. Ismételt operációk után teljesen megvakult, pedig a rossz nyelvek azt mondták, többet van Rochesterben, mint Bogotában. Prímás urunk közelebb hajlik hozzá, és szép lassan mondja: Tudod, jól van ez elrendezve mindnyájunk számára. Te elõbb dolgoztál, és most ülsz. Én elõbb ültem, most tehát dolgoznom kell.

A szentmise a szó igazi értelmében ünnepi lett, dél-amerikai lelkesedéssel. Huszonkét püspök koncelebrál, és tíznél több a stallumokban vesz részt. A zipaquirai hozza a kölcsönadott mitrát és díszes pásztorbotot. Nagy a mozgás a sekrestyében. A templom zsúfolásig tele. A fõoltár elõtt egy kisebb igen díszes oltáron Szent Erzsébet ereklyéje. A bevonulás nehézkesen ment, mindenki közelrõl akarta látni a vendéget. A magyar szentekhez szól az ének. Fönséges orgonakíséret. Harangozó atyával ott vagyunk Prímás urunk mellett. Mögöttünk a helyi bíboros, a nuncius és még két püspök. Az oltárkerülés a tömjénezésnél kissé nehezen ment. A szentbeszédet viszont mindenképp a szószéken kívánta elmondani. Mikor ott állt pásztorbottal a kezében, díszes mitrával a fején, mintha Milánói Szt. Ambrus vagy Szt. Ágoston állt volna ott, jegyezte meg az egyik püspök. Hatása nagy volt a magyarokra, és hát az ottaniakra is, bár nem értették. A spanyolt viszont rövidebbre fogtam ismerve a nép hangulatát. Az úrfelmutatásnál, mivel a kehely nagyon tele volt, megremegett kissé Bíboros úr keze, és a Szent Vér kicsurrant keze fejére. Törölgettük, õ meg oly szomorúan nézte. A szentmise végén az ereklyéhez vonultunk. Ima a magyarok felajánlása Szent Erzsébet oltalmába. Tömjénfüst, ének, és a körmenet elindult végig a hosszú templomon. Csengett a magyar ének. Prímás urunk karjaiban vitte az ereklyét tartalmazó mellszobrot. Fejét ráhajtotta, mintha elbeszélgetett volna a Szenttel. Aki talán meg is súgta neki, hogy hamarosan együtt lesznek az égben.

Utolsó visszaút Bécsbe

Reggel egy kis nátha jelentkezett. Orvosnõ jött, de kis hûlésen kívül minden rendben volt. Nagyot tüsszentett, s örömmel felkiált: Vége a náthának. Az idõ borús lett, kicsit szemergett is. Lassan indulni kell a repülõtérre. Mivel a vasárnap közel, megkért, hogy maradjak pár napig Bogotában, és tartsam meg a vasárnapi magyar szentmisét. Harangozó atya kísérte a visszaúton. Nagy búcsúzkodás itt a plébánián is meg a repülõtéren is. Sok nép jött újra egybe. A bogotai bíboros, a nuncius, vagy 10 püspök, magyar ruhás lányok, hivatalos személyek mind nagyon köszönték a látogatást, amely áldást jelent Kolumbiának. Mind jó utat kívántak. Még egy ölelés és áldás. Nem gondoltam, hogy az utolsó ezen a földön.

A többit már Feri bá elbeszélésébõl tudom. Bogota 2600 m magasan fekszik. La Guaira, a caracasi reptér csak legfeljebb 5 méter. A légnyomás másfél óra alatt ennyit változik: ez még egy fiatalnak is sok. A hõmérséklet 12 fokról 35-re emelkedik. Magában is nagy próba a szervezetnek. A röptéren várt a sok magyar, lehettek vagy 200-an. Bíboros úr beszélni kezdett mikrofon nélkül erõltetve, habár nagy lelkesen. Arca kipirosodott, lángvörös lett, de utána fehér, majd szinte földszínû lett. A repülõben a visszaút keserves volt. Az asszonyok felhívták Feri bá figyelmét: A Bíboros úr nincs jól! A repülõn nagy fáradtan leült, breviáriuma mellette, pedig máskor az az elsõ, hogy imádkozik. Most behunyt szemmel, szótlanul ült. Enni nem akart. Késõbb a rosszullét fokozódott. Úgyhogy az orvos ajánlotta azonnal a kórházat, ha leszállnak. Casablancában a szabad levegõn jobban lett. Semmi kórház, megyünk tovább. Frankfurt, és onnan egy másik gépen Bécs.

A mûtétet õ maga határozta el, mert a párisi útra készen akar lenni. Az május végére volt tervezve. Aztán felébredt az örökkévalóságra. Annyira a jó Isten jelenlétében élt, és áldozta fel életét, hogy maga az áldó Krisztus fogadta õt kitárt karjaiba. Nekünk meg egy maradandó boldogság marad, hogy egy igazi szent társaságában élhettünk, járhattunk, akinek meleg szíve biztos, hogy ma is úgy érez irántunk vagy még inkább, mint földi életében.

Tóth Veremund

JORDÁN EMIL OSB (1912–1999)

a) Curriculum vitae

Hároméves küzdelemmel Emil rendtársunk megvívta utolsó harcát az alkotó, tevékeny életét lezáró betegséggel. A mindig dolgos, imádságos szerzetest fokozatosan gyengítette a szervezetén elhatalmasodó kór. 86 évével még az év kezdetén is bemutatta a korai szentmisét hûséges híveinek, akik szomjas lélekkel hallgatták tartalmas szentbeszédeit. Majd búcsút mondva a külsõ tevékenységnek egyre inkább befelé fordult, engedelmességgel vállalta a gyógykezelés sok kínját. Értelme csodálatosan tiszta maradt a végsõ órákig, és az õt jellemzõ világos logikával fûzte gondolatait Isten misztériumáról való elmélkedéseiben. Míg az utolsó hetekben egyre gyengébb lett, kezét is alig tudta felemelni keresztvetésre, az olvasó szemeit is csak tétován pergette, de a dicsõségre megmozdultak ajkai, hogy az elõimádkozóval együtt imádhassa az annyiszor átelmélkedett Szentháromságot. 1999. július 31-én csendesen elhunyt az Úrban.

Dr. Jordán Emil ugyan Budapesten született, de Gyõr városában nevelkedett az ottani bencés gimnáziumban. Érettségi után a pannonhalmi Szent Benedek Rendbe lépett 1939-ben. A noviciátus végeztével a római Sant’ Anselmo pápai egyetemen tanult filozófiát, majd Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetemen teológiát. 1937-ben pappá szentelték, és 1939-ben megszerezte a teológiai doktorátust. (Ez év májusában adták át neki bensõséges ünneplés keretében a gyémántdiplomát.) Hivatását tiszta idealizmussal és tudatos lemondással vállalta. Már utolsó heteiben mondta el emlékét az ünnepélyes fogadalomról. Az ünnepség után apja írásokat tett eléje: „Tudd, meg fiam, hogy hány millióról mondtál most le fogadalmaddal.” Emil hozzátette: „Sohasem bántam meg és sohasem kívántam vissza, amirõl lemondtam.”

Mivel a halálban mindannyian kicsik leszünk, és az isteni irgalmasságra kell bízzuk életünket, nem bánthatom meg Emil emlékét azzal, hogy szuperlatívuszokban idézzem fel életét.

De azt hiszem, hogy nekünk, akik itt maradtunk, igen sokat kell megköszönnünk az isteni Gondviselésnek, aki az Õ hûséges szolgáján keresztül gazdag áldását osztogatta mireánk: rendtársaira és híveire egyaránt.

1939-ben önként jelentkezett Emil Aurélián rendtársával együtt a brazíliai magyar misszióra. Három évre érkezett volna, de a háború miatt véglegessé vált a kivándorlás. Így kerek 60 éven át szolgálta Isten Országát Brazíliában.

Elsõ munkaköre Villa Anastációban bontakozott ki, ahol részt vett a Szent István-plébániatemplom létrehozásában. Néhány évvel késõbb lehetõvé tette a szombathelyi Anunciata-nõvérek letelepedését Villa Anastáción, ahol a magyar szerzetesnõk brazil testvéreikkel együtt áldásos szociális tevékenységet fejtenek ki mind a mai napig.

Másféléves pittsburghi (USA) lelkipásztorkodása alatt jó szolgálatot tett az oda kivándorolt Kelemen Krizosztom fõapátnak. De újra hívta Emilt a São Pauló-i magyar munka, hiszen a háború után megindult a menekült magyarok tömeges kivándorlása. Rendtársaival együtt magára vállalta a bevándorlók gondjait, tanácsaival, segéllyel, lakás- és állásszerzéssel. Eléggé nem érzékeltethetõ tette volt, hogy megszervezte a Brazil Vöröskereszt égisze alatt a Magyar Komitét, és összeköttetéseivel elérte, hogy a brazil külügyminisztérium személyére megadta a konzuli jogokat, amellyel a bevándorlók hivatalos iratait, légyen az iskolai, személyazonossági igazolvány vagy diploma, törvényesen hitelesíteni tudta.

Minden magyar kezdeményezésnek, mint a dél-amerikai magyar Hírlap, Szabadegyetem, egyházközségi iroda, Brazil–Magyar Kultúregyesület, végrehajtója vagy legalábbis fõ támogatója volt.

Az 1956-os forradalom eseményei Bécsbe szólították, ahol a Brazil Nagykövetség segítségével támogatta a menekültek kivándorlását. Megérkezésük után a Magyar Komité anyagi és jogi segítségét élvezhették a bevándorlók.

1950-ben az Emil irányította hattagú kis közösség nagy fába vágta fejszéjét. Mivel valamennyien diplomás tanárok voltak, elhatározták egy portugál nyelvû bencés elemi és középiskola alapítását. A tõkeszegény alapítás 1951-tõl emberfeletti áldozatot követelt minden rendtárstól, akik az iskolai munka mellett tovább folytatták a magyar lelkipásztori munkát is. A magyar nevelõi hagyományok értékesítése meghozta gyümölcsét, és már Emil igazgatósága alatt São Paulo nagynevû iskolái mellé felsorakozott a Szent Imre Kollégium is. 12 évi bérletes mûködés után Emil megszerezte az akkor még külvárosi Morumbi-negyedben a több mint hat hektárnyi területet. 1963-ban az iskola a szerzetesközösséggel együtt kiköltözött új impozáns épületébe.

1953-ban az új tagokkal szaporodó közösséget Emil szentszéki engedéllyel önálló perjelség rangjára emelte, amelynek õ lett az elsõ alapító perjele. Ezzel a tettel véglegessé vált a magyar bencések letelepedése Brazíliában. Kétéves szükségmegoldás után a rendtársak bevonultak az új kolostorépületbe is, amelyet ugyancsak Emil szervezõi rátermettsége tudott megvalósítani.

Emil felismerte, hogy az intézmény földrajzi fekvésénél fogva választóvonalon van a jómódú polgári és a szegény munkásnegyedek között. Ezért az építkezés elkészültével elsõ gondja volt az iskola tõszomszédságában fekvõ Villa Morse munkásnegyedben területet szerezni egy napközi otthon részére. A területen felépült ezután a bölcsõde és az óvoda. Az elmúlt évtizedek alatt nemcsak rászorult családok élvezhették az új intézmény szolgálatait, hanem a sok önkéntes munkatárson és támogatón keresztül Emil megvalósíthatta álmát: közelebb hozni egymáshoz az elõítéletek és osztályharc jelszava által mély szakadékkal elválasztott társadalmi osztályokat.

Sok éves elõkészület után a São Pauló-i bíboros, Agnelo Rossi erkölcsi támogatásával Emil létrehozta a szociális intézetet (Instituto social) az Egyház szociális tanításának megismertetésére kurzusok rendezésével, kiadványok terjesztésével, valamint bentlakásos programok szervezésével fiatalok és házastársak részére. Múlhatatlan érdemeket szerzett úttörõ munkásságával a kábítószerek leküzdése terén. Kiadványait országszerte felhasználták az iskolákban, újságokban és rádióelõadásokban. Önmaga fáradhatatlanul tartotta az elõadásokat mindenütt, ahová csak meghívták. Egyénileg is fogadta és irányította mind a szenvedély rabjait, mind azok szüleit. Ezt a tevékenységet egészen 80 éves koráig folytatta.

Tizenöt éven keresztül végezte a 70-es évektõl kezdve áldásos lelkipásztori munkáját házastársakkal és fiatalokkal. Közel 100 rendezvényen több ezer ember részesülhetett apostoli tevékenysége áldásában. Lelki vezetõi munkáját egyéni irányításával – mint már mondtuk – szinte haláláig végezte. Sokak életében nagy ûrt hagyott maga után.

Érdemei elismeréséül a Magyar Köztársaság elnöke, Göncz Árpád a Magyar Érdemrend Tisztkeresztjével, a brazil állam pedig a Rio Branco-Rend „Comendador” (lovag) keresztjével tüntette ki.

Jordán Emil Isten kegyelmével kamatoztatta a belé helyezett talentumokat. Ha gazdag egyéniségének kulcsát keressük, talán leginkább az õ minden akadállyal szembeszálló, jóra irányuló törekvésében tudjuk megtalálni. Szívós akaraterõvel fogott hozzá minden kezdeményezéshez. Amikor kitûzte a célt maga és közössége elé, bátran vállalta a kockázatot és a nehézségeket az akadályok leküzdésében.

Az akaraterõ géniusza örökös küzdelemben állt önmagával is. Ideálja volt mindig jót tenni, szolgálni, legyõzve saját emberi korlátait. Látogatói megindultan vették észre a telefonkészülékre ragasztott cédulát: TÜRELEM. Az emberi gyengeségét felismerõ szerzetes még betegségében is folytatta a küzdelmet önmagával. Önmagához való szigorúságában kétségtelenül igényes volt másokkal szemben is. Diákjai sokat beszélhetnének egykori tanárjuknak tökéletes figyelmet és fegyelmet követelõ magatartásáról. Szigorúságát mégis elfogadták ragaszkodó szeretettel, nemcsak azért, mert õ maga volt mindenben (pontosság, kötelességteljesítés, segítõkészség) az élõ példa, hanem mert szigorúságát is szellemes humorral tudta fûszerezni.

Mély együttérzéssel fordult minden ember felé, aki nála eligazítást, jó tanácsot, vigaszt, lelki békét keresett. Pál apostol tüze égett lelkében: mindenkinek mindene lenni.

Amennyire csodálták talentumait anyagi források elõteremtésében, apostoli munkája céljaira, annyira igénytelen volt önmagával szemben. Pázmányról mondják, hogy miközben meghallgatott egy kéregetõ testvért, kioltotta mécsét, hogy ne égjen hiába. Emil is önuralommal mondott le minden saját kényelemrõl, költekezésrõl, de nemes bõkezûséggel támogatott minden jó ügyet. Plébániám szegény hívei a mai napig sem tudták meg, kinek segítségével voltak képesek rendbe hozni megrongált barakkjukat a nyári felhõszakadás után.

Hatalmas erõk feszültek, viaskodtak benne: Nagy ellenpólusok között kereste szellemi-lelki egyensúlyát. Egyrészrõl racionalista alkatával pontosan kidolgozott számítással, tiszta logikával építette fel gondolatait és életterveit. Másrészrõl misztikus hajlamával kutatta „Isten egy világának” és az öröklétnek evilági halandó számára felfoghatatlan titkait. Mikor a földi érdekek és kapcsolatok sorra semmivé feloszlottak lelkében, egyre mélyebbre hatolt az „elrejtõzõ Isten” megtapasztalásában, akiben mindnyájan élünk, mozgunk és vagyunk.

Szent volt Jordán Emil? Ember volt. Küzdõ ember. Õ sem volt kivétel: nagy fának nagy az árnyéka. Csak amiként a fa lombjai lehullanak, és egyre inkább tisztul az árnyék, a szenvedés kérlelhetetlensége egyre jobban letisztította, tökéletesítette a szenvedõ lelkét. Ez a megtisztult fa aztán ráhajlott a keresztfára. Átélte, hogy a Krisztus-ember vele van az õ borzasztó magányában. Szenvedését Krisztussal együtt vállalta, tudva, hogy részt vesz az Õ megváltó mûvében (Kol 1,24), és hogy imái, szenvedései embertestvérei javára szolgálnak.

Temetésén azt mondta egyik lelki gyermeke, hogy Emil atya sohasem fog meghalni az õ számára.

Akkor az érteni tudók ragyogni fognak,
mint a fénylõ égbolt,

s akik igazságra tanítottak sokakat
tündökölnek örökkön örökké, mint a csillagok.

(Dán 12,3)

b) Indulóban hazafelé

Beteglátogatásaim alkalmával Emil rendtársam szinte minden órában azzal mentegetett: „Veremund, ne veszíts velem annyit drága idõdbõl. Tudom, mennyi sok elfoglaltságod van.” Én mindig azt válaszoltam neki õszinte szívvel, hogy vele lenni lelki gazdagodás, valóságos lelkigyakorlat számomra. Valóban így éltem át Emil távozásának utolsó két hónapját. Mindazoknak tartozom élményeim megírásával, akik tisztelték és szerették Emilt, de mégsem lehettek közel hozzá élete utolsó hónapjaiban, hogy általa gazdagodjanak.

Búcsú a világtól

A világtól távozó számára elsõ tapasztalatként fokozatosan elszíntelenednek zaklatott világunk érdekei. A világ távlatai egyre inkább beszûkülnek környezete, családja, háza tényeire és híreire. Hivatásának, munkájának gondjait betegségének kórtüneteivel, a vizsgálatok újdonságaival cseréli fel.

A korábban környezetét irányító személynek most gondos kezek helyezik türelemmel szájába az ételt. Egykor az õ volt ura minden helyzetnek, most azonban a másoktól való teljes függõségben él. Nemrég még éberen ügyelt az imádság szavaira, de most már nincs ereje legyõzni az õt hatalmába ejtõ álmot.

Eltávolodtak tõle régi élete ízei, szépségei, és az életnek más dimenziói tárulnak fel elõtte.

Az új életforma felfedezése nincsen fájdalom nélkül. Elgyengülésének megtapasztalásában félelmek és szorongások támadnak fel lelkében. Megretten attól is, hogy vissza-visszatérnek benne az evilági gondok. Isten irgalmáért esedezik „világias” gondolatai miatt, melyek már oly idegenek újabb belsõ világának. De azért még fellobban benne a régi temperamentum: kritizálja ápolójának balkezességét; fellázad, amikor észreveszi, hogy dolgai felett már más rendelkezik.

Elkésve tanuljuk meg az evangélium leckéjét: „A csalóka gazdagság és a többi vágy szívünkbe hatol, elfojtja az is az isteni szót, úgyhogy terméketlen marad.” (Mk 4,19) „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelke azonban kárt szenved?” (Mk 8,36)

Az élet végül is megtanítja a keresztényt a nagy igazságra: arra, hogy nem e világból való. Jézus azt mondja, hogy Õ kivett minket e világból. (Vö. Jn 15,19.) Nagy kegyelem, ha az élet utolsó szakaszában szeretettel el tudjuk fogadni Jézus igazságát.

Közeledik a vég

A keresztény lélek fokozatos eltávolodása az evilági gondoktól nem megy végbe minden szenvedés nélkül:

Akkor, mikor a növekvõ feledékenységben küzdenie kell szinte minden egyes szó felidézésében.

Mikor kegyetlen tárgyilagossággal számot ad magának elméje megtorpanásáról, szellemi erejének és tárgyilagosságának gyöngülésérõl.

Mikor visszaemlékezve mindkét szülõjének hosszú éveken át tartó ugyanazon betegségére, felteszi magának a kérdést: vajon nekem még meddig fog tartani?

Mikor tekintve a jámbor vigasztalásokat, az Örök Bíró színe elé helyezi magát elmúlt életének hiúságaival és tevékenységével.

Mikor visszatérnek emlékezetében haszontalan, súlytalan szavak, akkor már minden szó teljes súllyal hagyja el ajkát, visszanyerve eredeti szûzi tisztaságát. Õvele tanuljuk meg Jézus szavainak valódi jelentését: „beszédetek legyen: igen, igen, nem, nem!” (Mt 5,37)

Szenvedései közepette jobban kiált fel a próbatételeiben: „Ó, bárcsak fölírná szavaim valaki, följegyezné õket egy táblára! Ó, bár vas íróvesszõ és ólommal örökre bevésnék õket a sziklába!” (Jób 19,23–24)

A zsoltáros is megkapó realizmussal szólaltatja meg a bensõ szenvedés hangját:

„A szívem remeg bensõmben,
és halálfélelem környékez.”

(Zsolt 54/55,5)

A szenvedés kohójában a zsoltár szavával sikolt fel a próbára tett lélek:

„Meddig feledkezel meg rólam, Uram,
meddig rejted el arcodat elõttem?
Meddig emészti még lelkem a fájdalom
és szívemet a mindennapi gond?”

(Zsolt 12/13,2–3)

Jób már egyenesen azt kívánja, hogy sújtson rá Isten, és törje össze életét:

„Ó, ha teljesülne kívánságom,
és Isten megadná, ami úgy szeretnék:
Jó volna ha Isten összezúzna,
fölemelné kezét és megölne.”

(Jób 6,8–9)

Lelki szorongatásában szabadulásért esedezik a szenvedõ:

„Ne taszíts el színed elõl,
    és szent lelkedet ne vond meg tõlem:
Add meg újra üdvösséged örömét,
    erõsíts meg a készséges lelkületben!
                (Zsolt 50/51,13–14)

„Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?” (Mt 27,46)

Egyedül Istennel

Miközben elhalványulnak szeme elõtt e világ csalóka fényei, ragyogó világossággal veszi körül Isten jelenléte. Vár rá a nagy felfedezés: lezárultak számomra ennek a világnak történései és feladatai. A zajló világból kilépve csupán egy marad számomra, az Isten. Egyszer leveri a gondolat, hogy betegségében nem került közelebb Istenhez, másszor az Õ irgalmasságában keres menedéket. Ezért olvassa, míg ereje engedi, Szent Lukácsot, az isteni irgalom evangéliumát.

Kéri a kegyelmet, hogy átélhesse, érezhesse Isten jelenlétében az Õ szeretetét: „Uram, ne hagyj el, add, hogy érezhessem, hogy velem vagy. Add meg a békét és a megnyugvást Tebenned.”

A lelki felemelkedés egy órájában boldogan érezte az Isten jelenlétét, meggyõzõdve, hogy a lelke Istennel egyesült. Ebben az élményben az imádság nemcsak szó volt és megszokás, hanem minden egyes tagoltan kimondott szó tükrözte az élményben átélt tartalmat.

Visszatértek régóta ápolt gondolatai Istennek Egyetlen Világáról a szentek egyességében, melyben a lelki energiák kisugárzása járja át a mindenséget és benne az értelmes teremtményt. Az Isten egyetlen világának erõközpontja, a Krisztus-ember, aki õt megerõsíti, magával ragadja, és el nem hagyja az õ rettenetes magányában.

Krisztussal egyesülve vállalja a szenvedést, és vele együtt részt vesz az Isten megváltói mûvében. Jól tudja, hogy imái és szenvedései embertestvérei javára szolgálnak. Elmélkedéseiben, imáiban gyakran felidézi a Szentháromság titkát. A legmélyebb összeszedettséggel kísérte a Szentháromság dicséretét, még utolsó napjaiban is, csupán ajkával, elrebegte az örök Szentháromság imádását.

„Öregkoromra, aggságomban se hagyj el Istenem: hadd hirdessem a nemzedéknek karodat, és minden utódomnak hatalmadat.” (Zsolt 70/71,18)

Krisztus világossága vagyunk (1Kor 5,14–15), az Õ fénye ragyog fel szívünkben (vö. 1Kor 2,4–6). Jézus Krisztus jó illatát árasztjuk szét a világban (vö. 2Kor 2,15), míg végül Isten lesz mindenben és mindenünkben (vö. 1Kor 15,28).

Krisztussal egyesülve az Õ keresztfáján, részt veszünk az Õ megváltói mûvében: „örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedésébõl, Testének, az Egyháznak a javára.” (Kol 1,24; vö. Gal 2,19–20; 6,14)

Legyen már földi életünk is a dicsõ Szentháromság imádása: Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal. Ámen.

Nagy Ferenc

A LITURGIKUS SZÖVEGEK FORDÍTÁSA

2001. március 25-i keltezéssel az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció kiadta Liturgiam authenticam kezdetû 5. instrukcióját a latin nyelvû liturgikus szövegek élõ nyelvekre történõ fordításáról. A dokumentum május 8-án került a nagy nyilvánosság elé, április 25-én azonban már érvénybe lépett. A kongregáció úgy rendelkezik, hogy ezentúl a liturgiafordítás elveit és gyakorlati megvalósítását csak az egymást kiegészítõ 4. és 5. instrukció szabályozza (az 1994-es 4. instrukció az inkulturáció összetett kérdésérõl szól). A jelen instrukció három évtized tapasztalatait értékesíti. Mostani megjelenése talán bonyolítja a már folyamatban lévõ fordítói munkát, de nyilván azt is jelzi, hogy a liturgiafordítás nagy mûve koránt sincs lezárva. – Ismertetésünk csupán néhány szemelvényre és annak illusztrálására szorítkozik.

Liturgikus nyelvnek csak olyat lehet használni, amelyik elég elterjedt, tudományosan és kulturálisan eléggé ki van mûvelve, rendelkezik a fordításhoz szükséges személyekkel és anyagi forrásokkal, a használathoz pedig elegendõ számú pappal és egyéb liturgikus személlyel. (Nyilvánvaló tehát, hogy liturgikus használatra az egyetlen magyar köznyelv alkalmas; tájszólást legfeljebb a homíliában, a népénekben, az egyetemes könyörgésben lehetne alkalmazni.)

A dokumentum legfontosabb része a fordítás elveinek és szabályainak elmélyült, körültekintõ elõadása. Legyen a fordítás szakrális jellegû és közérthetõ, legyen benne méltóság és ritmus. Se többet, se kevesebbet ne mondjon, mint az eredeti; óvakodjék a politikai, kereskedelmi, ideológiai közhelyektõl; vonatkozási pontja Isten kinyilatkoztatott szava és népével folytatott történelmi párbeszéde legyen inkább, mint a modern kifejezésmód, a pszichologizálás, a hívek szubjektív világának tükrözése. A fordítás legyen csoportmunka.

Különös gondot igényel a Szentírás liturgikus célú lefordítása; egyesítenie kell az alapos exegézis és a liturgikus használat igényeit; a latin Neovulgata a fordítás fontos segédeszköze.

Idõszerû részletprobléma a névszók neme. Egyes nyelveknek (a magyarnak is) vannak fõneveik, amelyek férfiakra és nõkre egyaránt utalnak (ember [az angol, francia, olasz, spanyol nyelvek egyazon szóval jelzik a férfit meg az embert], testvérek, gyermekek); ezek kiválóan érvényesülnek a liturgikus használatban is. Más nyelvekben viszont nemegyszer nehézséget jelent a személyi kapcsolatokat kifejezõ fõnevek és személyes névmások kizárólagos hím- vagy nõneme. (Ebbõl adódik pl. az angol nyelvterület ,,inclusive language” elnevezésû, napjainkban sokat vitatott problémája.) Lényeges teológiai és hagyományi elemeket a liturgikus fordításoknak érvényesíteniük kell: az isteni Személyek neve Atya és Fiú, és ezek hímnemûek; az Egyházra nõnemû személyes névmás utal; angyalok, démonok, pogány istenségek neveit le kell fordítani, és nyelvtani nemüket megtartani.

Magyar nyelvünknek egy sajátossága, hogy a teljesen azonos jelentésû apa és atya szavak mindegyikének megvan a maga használati összefüggése. Konkrétan errõl az instrukció természetesen nem beszél; szellemével azonban megegyezik, hogy nyelvünknek ezt a sajátosságát értékeljük.

A bibliai és liturgikus hagyomány képes kifejezéseit meg kell tartani képszerû jellegükben: Isten ujja, keze, arca; Isten jár-kel közöttünk; stb. – Ilyen vonatkozásban a magyar nyelvnek évszázados sajátosságait, amelyek pontatlanul adnak vissza hagyományos bibliai és keresztény kifejezéseket, nyilván ezután sem lehet megváltoztatni és az eredetihez közelíteni; Szentlélek helyett nem mondható Szent Szellem, és még kevésbé mondható: Az Ige hússá lett, vagy a hitvallásban: hiszem a hús feltámadását. (Az instrukció egyébként külön hangsúlyozza, hogy az apostoli hitvallásnak ezt a kifejezését szó szerint kell fordítani.)

Az instrukció szövegének majdnem fele a fordítás megszervezésével, jóváhagyásával és kiadásával foglalkozik.

Bosák Nándor

A HÚSVÉTI VIGÍLIA SZERTARTÁSA

(Vö. Magyar Papi Egység, 2001. húsvét;
régebben: 1999. Péter-Pál)

1. Alapvetõnek tartom, hogy amikor a liturgiához hozzányúlunk, ne tévesszük szem elõl az egyház alapvetõ szándékát a szóban forgó konkrét liturgikus cselekedettel. Azt kell keresni, hogy mivel segíthetjük a híveket egyre közelebb, egyre „beljebb” a liturgia gazdagságába. Nem szabad olyan lépéseket tenni, amelyek a meglévõ szertartást szétdarabolják, vagy relativizálják. Az Egyházi év leggazdagabb liturgikus cselekménye a vigília szertartása. Logikusan van felépítve, és szerves egységet alkot. Ehhez természetesen kapcsolódhat a nálunk szokásos feltámadási körmenet is, de csak a misét követõen (így illeszkedik be az egész szerves egységébe).

2. Mindkét javaslat a körmenet kedvéért ajánl változtatást a hivatalos liturgia rendjében. Ezt nem tartom indokoltnak. Nekem az a tapasztalatom, hogy akik ragaszkodnak a körmenethez, azok nem valamiféle, most kitalált új körmenetre vágynak, hanem a hagyományos feltámadási körmenetre Oltáriszentséggel és a megszokott formaságokkal. Ilyent pedig csak akkor tarthatunk, ha már megünnepeltük Jézus feltámadását az eukarisztiában. (Vagy, ha akkor nincs rá mód, húsvétvasárnap az ünnepi mise után.) – Abban sem vagyok biztos, hogy a körmenet kérdése manapság olyan súlyú, hogy emiatt kellene hátráltatni a teljes liturgia végzésének gyakorlatát.

3. Az igaz, hogy még a hívek nagy többségénél nem sikerült a húsvéti vigíliának olyan vonzóerõt biztosítani, mint amivel a karácsonyi éjféli mise rendelkezik. (De hát a vasárnapi mise esetében sikerült?) Hosszú évek óta tapasztalom: ahol megfelelõ rendben, szépen végzik a szertartásokat, egyre nagyobb létszámmal vesznek részt rajta. Egyre többen vannak, akik megértik, akik igénylik a bensõséges és teljes liturgián való részvételt (ezek legtöbbször a körmenetet sem hiányolják, ha elmarad). Ezért meg is hozzák az áldozatot. Ahol tehát szépen végzik a szertartást, ahol nem esnek túlzásokba (pl. túl késõi idõpont, túl hosszadalmas végzés. . .), egyértelmûen az a tapasztalat, hogy növekszik a résztvevõk száma, szeretik, és nem sajnálják az idõt. (Két, két és fél óra alatt pontosan és áhítatosan el lehet végezni.)

4. Nekem tehát az a véleményem, hogy a hangsúlyt arra kell fektetnünk, hogy lehetõleg minden plébániatemplomban elõírás szerint végezzék a vigíliai szertartásokat, és természetes részévé váljon a katolikus vallásosságnak. Kényelmi szempontokból nem szabadna föllazítani a szertartás gondosan fölépített rendjét.

5. Én az igazi gondot a paphiányból adódó nehézségekben látom. Sok közösséghez nem jut el a pap, hogy elvégezze a szertartást. Az lenne a nagy veszteség, ha ezen hívek vallási élményvilágából, gyakorlatából kimaradna a húsvét megünneplése. Erre kellene valami megoldást találnunk.

6. Én a következõképpen gondolom el (ezt ajánlom a papjaimnak is – megvallom, eddig nem nagy sikerrel, de néhányan megértették, és bevált): a plébániatemplomban (egy helyen) tartsák meg a húsvéti vigíliai szertartást az elõírásoknak megfelelõen és kellõ ünnepélyességgel. Erre hívják meg a szomszédos falvak híveit is. (Vannak már pozitív tapasztalatok.) Egyébként azokban a helységekben, ahová nem jut el a pap, tartsanak „pap nélküli” húsvéti liturgiát. Hiszen a lucernárium, az igeliturgia és a feltámadási körmenet megtartható diakónus, akolitus vagy lelkipásztori kisegítõ vezetésével is. Ebbe az elgondolásba egész jól beleillene a hagyományos feltámadási körmenet. Azt a beidegzõdést kellene feloldani, hogy pap nélkül semmiféle „liturgiát” nem lehet végezni. Véleményem szerint ebben az irányban kellene segítséget adni a papoknak és a híveknek is.

A RÓMAI MISEKÖNYV ÚJ FORDÍTÁSA – III.

Folytatjuk az elõzõ számokban megkezdett javaslatainkat.

G) A Római Kánon az egyházi év fõbb ünnepeire (karácsony, Urunk megjelenése, nagycsütörtök, húsvét, Urunk mennybemenetele, pünkösd) és néhány rituális miséhez külön megemlékezéseket tartalmaz. Ennek mintájára a misekönyv olasz meg német fordítása a II. meg a III. eucharisztikus imában is számos külön megemlékezést és/vagy fohászkodást közöl még több liturgikus naphoz és (még a IV. kánonban is) rituális miséhez: vasárnapok (on), karácsony (on), Urunk megjelenése (on), húsvét (on), Urunk mennybemenetele (on), pünkösd (on), templomszentelés (n), Urunk bemutatása (n), Urunk hírüladása (n), Keresztelõ János születése (n), Mária mennybevitele (n), Mária születése (n), mindenszentek (n), szeplõtelen fogantatás (n), felnõttek keresztelése (o), gyermekek keresztelése (o), bérmálás (o), elsõ áldozás (o), nászmise (on). Jó lenne a misekönyv készülõ új magyar kiadásába szintén bevezetni ilyen tartalmi gazdagodást. (Nagy Ferenc S.J.)

H) Az eucharisztikus ima egyes szakaszainak a koncelebrálók közötti felosztását a magyar fordítás mindig a párosság vagy szimmetria elve szerint eszközli (2 vagy 4 koncelebráns). Ez gyakran rendben is van: az I. kánon 4 ilyen szakaszt tartalmaz, a VI. és VII. pedig 2-2 szakaszt. Más esetekben viszont e szakaszok száma 3, nem pedig 2 vagy 4: nevezetesen a II., a III. és a IV. kánonban. (A III. kánonban a Kérünk, Istenünk, meg a Teljesítsd kegyesen kezdetû részek egyetlen szakaszt alkotnak.) A szimmetriahiány nem fest rosszul a liturgiában sem! (Nagy Ferenc S.J.)

9) A Római Kánon egyik szakasza nem igazán jól hangzik úgy, hogy a -val/-vel rag egyhangúan kapcsolódik 15 egymást követõ személynévhez; bizonyára jobb lenne így: ,,Nekünk is, bûnös szolgáidnak . . . szent apostolaiddal és vértanúiddal: [Keresztelõ] János, István . . . Barnabás (Ignác, Sándor . . . Cecília, Anasztázia) vértanúkkal és minden szenteddel.’’ (Nagy Ferenc S.J.)

Egyházügyi hangulat-jelentések 1951–1953. Párhuzamos archívum sorozat, Osiris–Budapest Fõváros Levéltára 2000., 463 o.

Az utóbbi idõkben érdekes kiadványok láttak napvilágot. Olyan leírások, melyek másfél-két évtizeddel korábban – legalábbis a vasfüggönyön belül – még szigorúan titkosnak számító témákat feszegetnek. Ilyen a Kommunizmus fekete könyve, az ÁVH ténykedéseit taglaló kötet és ilyen a jelen kötet is. Szükséges, nagyon is szükséges ez a fajta tényfeltárás, bevilágítás a történelem azon sötét sarkaiba, melyek politikai titkokat takarnak. E kiadványok segítenek feltárni a közelmúlt politikai bûncselekményeit, hogy megértsük, miért tartunk ma ott, ahol tartunk.

Az egyházügyi hangulatjelentésekrõl szóló kötet két egykori besúgó jelentéseit tárja a nyilvánosság elé. A jelentéstevõk rendszeresen írásban értesítették megbízóikat arról, hogy az általuk megfigyelt templomban melyik pap mirõl prédikált, az milyen összefüggésben állt a napi politikával. A besúgók figyelme kiterjedt a templom környékére is. Jelentették, hogy egy-egy iskola pedagógusai hogyan foglalnak állást az állam és egyház viszonyát érintõ kérdésekben, de a templomok elõtti padokon beszélgetõk nyilatkozatait is begyûjtötték, törekedve arra, hogy lehetõség szerint néven is nevezzék a nyilatkozókat. A megfigyeltek között szerzetesek, tanárok, világi papok szerepelnek s számos diák is, akiket könnyebben szóra tudtak bírni. A terrorisztikus állapotokra jellemzõ, hogy a templom falai közé szorított egyház papjait, valamint a szétszóratás éveit szenvedõ szerzetesrendek tagjait még ebben az állapotukban is minél teljesebb ellenõrzésük alá akarták vonni a hatalom emberei. Széles körû megfigyelõ-rendszert alakítottak ki. Bár a kötet két jelentõje önkéntes és idõs ember, a besúgórendszerhez alkalmazkodott az õ tevékenységük is. Megfigyeltek mindent, s valamennyi hasznosítható kijelentést feljegyeztek. A kötetben lapozgatva e sorok írója találkozott egykori tanítójának, az albertfalvai–kelenföldi Kucsera-házaspárnak a megfigyelési anyagaival, de annak nevével is, aki a szemközti plébániatemplomban elsõáldozásra felkészítette, Teész Imréével. Találkozott piarista tanárai nevével (Maklári Lajos, Meggyes János, Medvigy Mihály, Somogyi Zoltán) de a Regnum Marianum tagjairól (pl. Tompa Nándorról, Werner Alajosról) szóló feljegyzésekkel is.

Meglep a jelentések szószátyársága, a prédikációkból vett sok közömbösnek tetszõ idézet. Ám elég volt adott esetben bármilyen témát megpendíteni a kihallgató tisztnek, úgy vélhette a vádlott, hogy az ÁVH mindent tud róla. Hiszen még a jellegtelen kijelentéseket is idézni képes. Régi vallatómódszer ez.

Meg kell jegyeznem, hogy még ötven év távlatában is meglep a besúgók arcátlansága., akik rendszeresen „gyóntak”, azaz a gyóntatószékben próbáltak négyszemközti beszélgetés keretében olyan információkat kicsikarni papoktól, melyeket késõbb aztán ellenük fordíthattak. Tevékenységüket nem menti, csak még érthetetlenebbé teszi az a tény, hogy mindezeket ellenszolgáltatás nélkül cselekedték az akkor ötödik, illetve hatodik évtizedükben járó beépített emberek.

A vastag kötet összesen 83 jelentést tesz közzé. A két besúgó nem érdemli meg, hogy nevét leírjam, inkább hadd álljon itt a szerkesztõ Szabó Csaba neve, aki a bevezetõ tanulmányt és a mutatókat elkészítette. A könyvet Balogh Margit és Mészáros István lektorálták.

Gyorgyovich Miklós

HALOTTAINK 2000-BEN ÉS 2001-BEN:

Györkös János Gyula (1939, 1963, veszprémi, pálos; volt plébános, lelkész) júl. 5-én Vácott; tem. Márianosztrán júl. 12-én.

Mihályi Imre (86, 62, gyulafehérvári; ny. fõesperes, plébános) aug. 2-án Csíkszeredában; tem. ugyanott aug. 5-én.

Dr. Halász Ervin (1919, 1943, székesfehérvári; volt szemináriumi tanár és meghurcolt lelkész, pápai prelátus) nov. 7-én Kölnben; tem. Budapesten nov. 24-én.

Farkas Mátyás (1931, 1954, egri; jászberényi plébános) nov. 19-én; tem. Törökszentmiklóson nov. 25-én.

Völgyes Oszkár (1920, 1946, pécsi; ny. plébános) nov. 20-án; tem. Pécsett nov. 27-én.

Kátai Géza (1931, 1955, váci; ny. plébános) nov. 21-én; tem. Gödöllõn nov. 30-án.

Dr. Kilián Csaba (1916, 1941, ferences; ny. teológus, egy. tanár, majd lelkész) dec. 1-én Bronxville-ben (NY, USA); tem. Roeblingban (NJ, USA) dec. 5-én.

Kovács-Kopácsy Lajos (1914, 1939, szombathelyi; ny. plébános) dec. 4-én Sopronban; tem. ugyanott dec. 14-én.

Elek Béla (1922, 1944, veszprémi; zalaszentlászlói plébános) dec. 4-én; tem. Zalaszentlászlón dec. 12-én.

Dr. Fábián János (1918, 1940, esztergom-budapesti; protonotárius õrkanonok, budavári plébános, volt fõegyházmegyei kormányzó) dec. 5-én Budapesten; tem. Esztergomban dec. 16-án.

Dr. Szappanyos Béla (1913, 1938, esztergom-budapesti; kanonok, az Actio Catholica volt országos titkára, volt egyetemi lelkész és plébános, a papi otthon igazgatója) dec. 6-án; tem. Székesfehérvárott dec. 15-én.

Dr. Csáti Vilmos (1912, 1938, egri; ny. teológiatanár, esperes, plébános) Miskolc-Görömbölyben; tem. ugyanott dec. 15-én.

Koroncz László (1925, 1948, veszprémi, kaposvári; a leányfalui lelkigyakorlatos-ház volt igazgatója, ny. nagykanizsai plébános) dec. 10-én Székesfehérvárott; tem. Balatonfenyvesen dec. 18-án.

Szûcs Ferenc (1920, 1945, pécsi; ny. geresdlaki plébános) dec. 11-én; tem. Geresdlakon dec. 16-án.

Czettele Jenõ Dezsõ (86, 43, ferences; ny. dési plébános) dec. 12-én Désen; tem. ugyanott dec. 14-én.

Balázs Endre (1917, 1940, veszprémi, kaposvári; ny. plébános) dec. 13-án; tem. Budapesten jan. 13-án.

Dr. Antalóczi Lajos (1947, 1972, egri; plébános, fõegyházmegyei könyvtárigazgató) dec. 16-án; tem. Egerben dec. 22-én.

Nagy László Tamás (1955, 1979, váci, kapucinus; tartományfõnök, máriabesnyõi plébános) dec. 19-én; tem. Máriabesnyõn dec. 27-én.

Gyovai Jenõ Gyárfás (1914, 1940, ferences, váci; ny. fábiánsebestyéni plébános) dec. 21-én Szegeden; tem. ugyanott.

Dojcsán Ernõ (1922, 1945, váci; ny. lelkész) dec. 22-én; tem. Nyitranagykéren dec. 29-én.

Ferenc József György (74, 43, gyulafehérvári; ny. esperes plébános) dec. 23-án Brassóban; tem. ugyanott dec. 26-án.

Thiry István (1933, 1956, esztergom-budapesti; nyugdíjas, sashalmi lelkipásztor) dec. 31-én; tem. 2001. jan. 12-én az új köztemetõben.

Kiss György Gyula (1936, 1960, veszprémi; felsõrajki plébános) jan. 5-én Felsõrajkon; tem. ugyanott jan. 12-én.

Szirbek Ferenc Hugó (1926, 1951, cisztercita, gyõri; plébánoshelyettes, volt esperes) jan. 6-án Zircen; tem. ugyanott jan. 12-én.

Szabari László (1920, 1944, egri; ny. plébános) jan. 11-én Nyíregyházás; tem. Kálon jan. 17-én.

Szûcs József (1906, 1934, szalézi, szeged-csanádi; ny. lelkész) jan. 15-én Székesfehérvárott; tem. Péliföldszentkereszten.

Dr. Lelkes József (1918, 1941, szombathelyi; kanonok, ny. esperes plébános) jan. 17-én; tem. Szombathelyen jan. 25-én.

Zóni István (1922, 1947, székesfehérvári; ny. gyúrói plébános) jan. 25-én Székesfehérvárott; tem. Sóstón febr. 14-én.

Virányi Ottó (1927, 1951, piarista; a Róm. Kat. Szeretetszolgálat ny. igazgatója) jan. 5-én Budapesten; tem. az új köztemetõben febr. 8-án.

Sasvári Jenõ (1933, 1956, kalocsa-kecskeméti; templomigazgató) jan. 26-án Kecskeméten; tem. Ceglédbercelen febr. 6-án.

Gombos Gyula Cézár (1921, 1946, bencés, gyõri; ny. lelkész) jan. 27-én; tem. Pannonhalmán jan. 31-én.

Bolváry László Pál (pálos) febr. 1-én; tem. Pécsett febr. 15-én.

Kovács János (1922, 1946, egri; ny. plébános) febr. 4-én Miskolcon; tem. Diósgyõrön febr. 9-én.

Kövér Imre (1923, 1948, gyõri; ny. plébános) febr. 10-én; tem. febr. 16-án Sopronban.

Fedorek Imre (1914, 1940, nagyváradi; ny. váradszõllõsi plébános) Váradszõllõsön; tem. ugyanott febr. 17-én.

Márton Mihály (1942, 1966, váci, esztergom-budapesti; Pestújhely és Újpalota plébánosa) febr. 10-én; tem. Pestújhelyen febr. 23-án.

Medgyesi Imre Dezsõ (1902, 1929, kapucinus, gyõri; ny. plébános) febr. 15-én; tem. Gyõrött febr. 21-én.

Bartl János (1928, 1952, váci; ny. plébános) febr. 15-én; tem. Kakucson febr. 22-én.

Kovács Imre (1925, 1956, veszprémi, kaposvári; balatonlellei plébános) febr. 16-án Mosdóson; tem. Balatonlellén febr. 24-én.

Jambrich Ignác (1917, 1942, szombathelyi; ny. sárvári plébános) febr. 18-án Székesfehérvárott; tem. Sárváron febr. 26-án.

Harmat József (1920, 1944, veszprémi; ny. plébános) febr. 22-én Székesfehérvárott; tem. ugyanott márc. 2-án.

Dr. Mosolygó Marcell (1928, 1953, hajdúdorogi; ny. fõesperes, paróchus) febr. 22-én; tem. Nyíregyházán márc. 1-én.

Erõs Ferenc (1945, 1971, nagybecskereki; püspöki helynök, törökkanizsai plébános) febr. 24-én; tem. Törökkanizsán febr. 24-én (?).

Romvári Illés (1916, 1944, pécsi; ny. lelkész) febr. 25-én; tem. Baján márc. 7-én.

Fenyõváry Antal (1915, 1946, jezsuita; ny. lelkész) márc. 10-én Pilisvörösváron; tem. a Kerepesi úti temetõben márc. 22-én.

Bíró Lajos (1915, 1939, pécsi; ny. plébános) márc. 13-án; tem. Pécsett márc. 27-én.

Dr. Fürdök Frigyes (1917, 1942, minorita, egri; ny. plébános) márc. 16-án Egerben; tem. ugyanott márc. 22-én.

Dallos Gyõzõ (1923, 1947, váci; érd. esperes, szentlõrinckátai plébános) márc. 17-én; tem. Szentlõrinckátán márc. 23-án.

Borsányi Lajos (1909, 1934, egri; ny. esperes plébános) márc. 18-án Nyíregyházán; tem. Kömlõn márc. 23-án.

Tóth Antal (1906, 1929, egri, debrecen-nyíregyházi; ny. plébános) márc. 19-én Jászberényben; tem. ugyanott márc. 24-én.

Nyugodjanak Krisztus békéjében!