SZEMLE



A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai. (Szent István Kézikönyvek 2) Budapest, 2000, 980 oldal, 2980 Ft.


A nagy jubileum évében jelent meg a II. vatikáni zsinat dokumentumainak új, javított kiadása a régi bevezetõkkel; a függelékben pedig egy részletes tárgymutató dr. Diós István összeállításában (741–966. old.); itt a zsinati dokumentumokon kívül szerepelnek II. János Pál iratai (nevezetesen a Katolikus Egyház Katekizmusa), valamint az Egyházi Törvénykönyv paragrafusai. Nagyon hasznos ez a tárgymutató azoknak, akik egy-egy témát fel akarnak dolgozni, illetve összevetni a zsinati tanítást a késõbbi pápai megnyilatkozásokkal, intézkedésekkel. Újdonság az is, hogy a zsinati dokumentumok jegyzeteit a lap alján rögtön láthatjuk, nem kell õket az egyes dokumentumok végén visszakeresnünk. Az egyes dokumentumok sorrendje közzétételük idõpontját követi.

A II. vatikáni zsinat (1962–1965) mind a 16 dokumentuma elõször tíz évvel a zsinat befejezése után, 1975-ben jelent meg egy kötetben a Szent István Társulatnál. Annak idején, amikor a zsinat tanítását ismertettem a Vatikáni Rádióban, többször szóvá tettem azt, hogy – sajnos – a magyar papság és a hívek nem olvashatják valamennyi okmányt: a pártállam egyházügyi vezetõje ugyanis nem engedte három (szerzetesek, tömegtájékoztatás, világiak apostolkodása) közzétételét. Személyesen is sürgettem az akkoriban Rómában gyakran megforduló Cserháti József püspöknél a teljes anyag kiadását, míg végül sikerült engedélyt kapnia, és így az õ általános bevezetõjével, valamint a fordítók bevezetéseivel megjelenhetett a kötet.

Bár a fordítók tisztességes munkát végeztek, régóta szükség volt a javított kiadásra, amit az elõszóban felsorolt püspökök és professzorok végeztek el. Szerencsére nemcsak a zsinati szövegeken, hanem a bevezetõkön is javítottak itt-ott (tartalmi hûség és magyarosság szempontjából egyaránt). Több szúrópróbát végeztem. Néhányat megemlítek. A LG 8. pontjában szereplõ híres kitétel, amelyrõl nemrég a Dominus Iesus egyháztana kapcsán is vita folyt, a subsistit in a régi fordításban: „áll fenn” (ti. a hiszekegyben megvallott egy, szent, katolikus és apostoli egyház . . . mint alkotmányos és rendezett társaság, a katolikus egyházban „áll fenn”); az újban: „létezik”. A francia fordításban is: existe; a németben: ist verwirklicht, valósult meg; én ez utóbbit pontosabbnak tartom: ti. a Krisztus által akart egyház jegyei – egy, szent, katolikus, apostoli – „a Péter utóda és a vele közösségben élõ püspökök által kormányzott katolikus egyházban. . .” A helyes értelmezéshez figyelembe kell venni a II. vatikáni zsinat egész egyháztanát. Errõl most bõvebben nem szólok.

Egy másik szúrópróba a Gaudium et spes (GS) lelkipásztori konstitúció bevezetésére és a születésszabályozás (Humanae vitae) értelmezésére vonatkozik. 1977-ben, a dokumentumok megjelenése után, amikor a Vatikáni Rádióban ismertettem a kötetet (ti. ténylegesen 1977-ben került forgalomba), egy kritikai megjegyzést tettem a 437. oldalon olvasható magyarázathoz, amely az angol Osservatore Romano 1971. május 20-i számára hivatkozva nagyon sommásan foglalta össze a Papi Kongregációnak a washingtoni egyházmegyéhez intézett válaszát. Szerencsére az új kiadásban (638. oldal) elhagyták ezt a félreérthetõ útmutatást, illetve amikor utalnak rá, említést tesznek püspöki karok eligazító pásztorleveleirõl. Ugyancsak a GS bevezetésébõl, a dialógusról szóló szakaszból (régi: 435. old., új: 635. old.) elhagytak egy hosszú bekezdést, amely az akkori magyar helyzetre, a „szocialista társadalomra” vonatkozott.

A recenzióm elején említettem Diós István hasznos tárgymutatóját, amely megkönnyíti a zsinat tanításának tanulmányozását és részben „aggiornálását”. Hiszen késõbbi pápai megnyilatkozásokat is figyelembe kell vennünk a helyes értelmezéshez. Vegyük például az említett születésszabályozást. A Tárgymutató utal a Katolikus Egyház Katekizmusa = KEK megfelelõ pontjaira, ahol viszont hivatkozás történik a Humanae vitae-re és a Familiaris consortióra (ez utóbbiban II. János Pál jobban kifejtette a katolikus egyház családra vonatkozó tanítását).

Persze 25 év alatt több ponton megvitatták a zsinat tanítását. Jó lenne, ha a Szent István Társulat közzétenne – talán jó külföldi szakemberek írásainak lefordításával – egy kommentárgyûjteményt. Az ötlet már korábban felmerült; az Apostoli Szentszék kiadója most már megvalósíthatná, hiszen más katolikus kiadók sok, kevésbé fontos vallásos könyvet közzétesznek, ezen a síkon nincs már hiány. Ha pedig a terv valóra válna, jó lenne egy alapos bevezetést vagy utószót hozzáadni arról, hogy Magyarországon hol tart a zsinati aggiornamento.

 Örömmel gratulálunk a Szent István Társulat vezetõségének e fontos és hasznos kötet megjelentetéséért, és köszönetet mondunk mindazoknak, akik a revízió munkáját végezték.

Szabó Ferenc

Szabó Ferenc méltatásához hadd fûzzek néhány szót. Persze én is nagyon örültem, hogy új, javított kiadásban jelennek meg a II. vatikáni zsinat dokumentumai. Hiszen egyrészt általános panasz a magyar katolikus egyházban, hogy a zsinatot még nem ismerik, nem követik, pedig pápáink szerint és sokan mások szerint is, ez a zsinat volt a 20. század kereszténységének legnagyobb és legfontosabb eseménye. Másrészt pedig köztudomású, hogy az elsõ kiadás fordításaiban sok a hiba.

Tehát örültem az új kiadás hírének, de amikor kezembe vettem a 980 oldalas, kemény kötésû és 2980 forintba kerülõ hatalmas kötetet, elszomorodtam. Nem ez kellene a szegény magyar egyháznak, hanem egy puha kötésû, zsebkönyv formájú, olcsó kiadás, amelyet megszerezhet magának minden magyar pap, hitoktató és érdeklõdõ katolikus! Egész nyugodtan ki lehetett volna hagyni a hosszú bevezetéseket. Ezek hasznosak lehettek az elsõ kiadásnál, de most már elavultak. A részletes tárgymutató igen hasznos ugyan, de 220 oldallal vastagítja a könyvet. Külön füzetben lett volna jó kiadni.

Ami a fordításokat illeti, én is csak szúrópróbákat tettem. Sok esetben lényegesen jobb az új fordítás, mint a régi; de vannak esetek, ahol megmaradt a régi hiba, sõt vannak olyan esetek is, ahol az új fordítás hibásabb, mint a régi. Íme néhány példa.

Gaudium et spes, 22: in Ipsoque Deus nos Sibi et inter nos reconciliavit, a régi fordításban, hibásan így hangzott: Isten õbenne engesztelõdött meg irántunk, õbenne békített ki bennünket is egymással. Az új fordítás így hangzik: Isten benne szerzett kiengesztelést önmagával és az embereknek egymás között. Ez lényegesen jobb, de a fontos, elsõ nos kimaradt. A helyes fordítás ez lenne: Isten Õbenne engesztelt ki (vagy: békített ki) bennünket saját magával és egymás között.

Gaudium et spes, 39: manente caritate eiusque opere, a régi fordításban: A szeretet és mûvei megmaradnak. Az új: miközben csak a szeretet marad meg és annak cselekedetei. Mindkét fordítás téves, de az új rosszabb, mint a régi. Opus egyes számban áll és nem többes számban. A csak nincs az eredetiben. Helyes fordítás: megmarad a szeret és annak alkotása (vagy mûve). Az egész 39–40. pont azt próbálja éreztetni, hogy földi tetteinket (az emberi munka jó gyümölcseit) újra meg fogjuk találni az eszkhatonban. Nemcsak a szeretet és múlt cselekedeteinek érdemei maradnak meg, hanem az is, amit a szeretet létrehozott: a megistenült ember, az átformálódott emberi közösség. Tehát a csak beszúrása elrontja a szöveget.

Ugyanitt olvasható sollicitudinem hanc terram excolendi. Mind a régi, mind az új fordítás ezt így fordítja: a szorgoskodást, hogy szebb legyen a Föld: Ez nagyon homályos. Nyugodtan lehetne úgy fordítani, ahogy például a zsinati dokumentum spanyol fordítása teszi: la preocupación de perfeccionar esta tierra, vagyis: az igyekezetet, hogy tökéletesítsük ezt a földet.

A Dei verbum igen fontos 4. pontjában mind a régi, mind az új fordítás kettébontja a mondatot. Ebbõl az jön ki, hogy Jézus tökéletessé teszi a kinyilatkoztatást, és isteni tanúsággal erõsíti meg azt, hogy velünk az Isten, hogy kiszabadítson minket a halál és a bûn sötétségébõl, és föltámasszon az örök életre. Pedig így kellene hangzania a fordításnak: tökéletessé teszi és isteni tanúsággal megerõsíti azt a kinyilatkoztatást, hogy velünk van az Isten, aki kiszabadít stb. Nagyon fontos ez a szöveg, mert az isteni kinyilatkoztatás lényeges tartalmát fejezi ki.

A Lumen gentium 16. pontjában, a régi és az új fordítás sajnálatosan mohamedánokkal fordítja a musulmanit, pedig ezt az elnevezést a muzulmánok sértõnek érzik.

A vallásszabadságról szóló Dignitatis humanae nyilatkozat 3. és 4. pontjában az új fordítás ront a régin. Az eredetiben iusto ordine publico servato áll, amit a régi fordítás helyesen feltéve, ha tiszteletben tartja a jogos közrendettel fordít, az új fordítás szerint viszont föltéve, hogy tiszteletben tartja a nyilvános közrendet, vagyis kihagyja a nagyon fontos iusto (jogos, igazságos) szót. A közrendre hivatkozva rengeteg vétket követtek már el a vallásszabadság ellen!

A 4. pontban mindkét fordításban még két hiba van: inhonestam aut minus rectam nem tisztességtelen, illetve nem igazolható, hanem tisztességtelen vagy kevésbé helyes. Továbbá, singularem suae doctrinae virtutem nem milyen kiváló erõk rejlenek tanításukban, hanem tanításuk sajátos erejét.

 Meglepõ, hogy a magyar fordításban egyes dokumentumoknak kevesebb jegyzete van, mint a hivatalos latin szövegben; néhány példa: Ad gentes 171/175, Gaudium et spes 167/171, Dei Verbum 36/41.

Az is sajnálatos, hogy az új kiadás sem közli teljesen a lábjegyzeteket. Például milyen jó lett volna, ha a Gaudium et spes 22. pontjában a 20. jegyzetben lefordították, vagy legalábbis a latin eredetiben közölték volna Tertullianus gyönyörû szavait: „Mindabban, amit az agyag kifejezett, (Isten) a jövendõ emberre, Krisztusra gondolt.”

Bizonyára a szöveg részletes átnézésével még sok más javítanivalót is lehetne találni. A kiadónak valamelyik egyházi felsõoktatási intézményre, például a PPKE hittudományi karára kellene bíznia a magyar fordítás helyes és végleges szövegének megalkotását, amelyet olcsó zsebkönyvként adhatna ki. Ennyivel tartozik a magyar egyház az egyetemes egyháznak!

Nemeshegyi Péter


Rotterdami Erasmus: Krisztus fegyverzetében


„Habent sua fata libelli” (A könyveknek sajátos a sorsa) – tartja egy régi mondás. Ez nagyon ráillik a 16. századbeli keresztény humanista, Rotterdami Erasmus Enchiridion militis christiani címû könyvecskéjére. A néhány napi gyors munkával 1501-ben elkészült latin kézirat 1504-ben jelenik meg nyomtatásban, és azonnal egész Európára szóló hatalmas könyvsiker lesz belõle. Egymást követik a kiadások és fordítások. A nagy tudós híre hamarosan Magyarországra is eljut. II. Lajos király felesége, Mária és környezete rajonganak érte. E csoport egyik tagja, Piso, örömmel írja mesterének, Erasmusnak: „Rólad van szó a reggelinél éppúgy, mint az ebédnél, akár állunk, akár ülünk, avagy kilovagolunk vagy sétálunk, mindig velünk vagy. Szóval köztünk élsz, viszont mi is veled vagyunk testestül-lelkestül, csupán a távolság szakít el bennünket.” (Péteri János, Az elsõ jezsuiták Magyarországon, Róma, 1963, 28. old.) Különös, hogy e nagy népszerûség ellenére több mint egy századnak kellett eltelnie, hogy az Enchiridion magyar fordításban is megjelenjen. Még furcsább, hogy az élete alkonyán Lutherral élesen vitázó Erasmus e könyvének lefordítására éppen a református fejedelem, Rákóczi György adott megbízást egy általa pártolt református diáknak, Salánki Györgynek. Salánki lelkiismeretes munkával el is készítette a fordítást, amely 1627- ben jelent meg Lyonban a következõ címmel: „Rotterodámi Rézmánnak az keresztény vitézséget tanító kézben viselõ könyvecskéje, melyet mostan újonnan deákbul Magyarra fordított, és hazájához való szeretetibõl közönségessé tölt Salánki György.”

A szorgalmas diák úttörõ munkája után megint több mint háromszáz évig kellett várni, hogy az Enchiridion új magyar fordítása napvilágot lásson. Annál meglepõbb, hogy a 2000. évben szinte egyszerre az Enchiridionnak két magyar fordítása is megjelent: Babics Zsófia fordítása, „Krisztus fegyverzetében” címmel a Szent István Társulat–Új Ember kiadónál, és Heidl György fordítása a Paulus Hungarus–Kairosz  kiadónál.

Nem ismeretes számomra ennek a sajátos eseménynek az oka, és csak sejtem, hogy a két fordító és kiadó nem nagyon örül annak, hogy egyszerre került két fordítás is a piacra. Az olvasó számára azonban érdekes búvárkodásra ad alkalmat a két fordítás összehasonlítása egymással és az eredetivel. A latin eredeti nem áll rendelkezésemre, úgyhogy – miután végigolvastam Babics Zsófia fordítását – csak néhány szúrópróbával hasonlítottam össze a két fordítást, és az a benyomásom, hogy mind a két fordító lelkiismeretes, komoly munkát végzett. Ritkán használják ugyan a fordításnál ugyanazokat a szavakat, de az értelem nem tér el lényegesen egymástól. Mindkét fordítás szövege gördülékeny, élvezetes. Az olvasó szinte úgy érzi, hogy ott ül Erasmus mellett, aki kellemes csevegõ hangon magyarázza neki, hogyan is illik élnie „Krisztus katonájának”.

Amint azt mindkét fordító megjegyzi, a görög „enchiridion” szónak kettõs értelme van: jelenthet kézikönyvet, de jelenthet tõrt, kézifegyvert is. Erasmus szándékosan választotta ezt a kettõs értelmû szót: rövid kézikönyvet akart írni abból a célból, hogy a keresztény embert felfegyverezze a kísértõ elleni harcában.

Barlay Ö. Szabolcs a Szent István Társulatnál megjelent fordítás utószavában igen találóan jellemzi Erasmus személyiségét, gondolatvilágát és az Enchiridion jellegét. Egy olyan keresztény humanista jelenik itt meg elõttünk, aki Jézus feltétlen követésére, a krisztusi erények gyakorlására, a világ csábításainak megvetésére, az evilági hasznok és élvezetek iránti közömbösségre buzdít minket, nagy ékesszólással és lelkesedéssel. Miután a bevezetõ fejezetekben az igazi bölcsességrõl, az önismeretrõl, a Szentírás által említett „belsõ” és „külsõ” emberrõl, az ember három alkotóelemérõl, vagyis a szellemrõl, a lélekrõl és a testrõl beszélt, huszonkét pontban fejti ki az erkölcsös keresztény élet reguláit, majd egyes vétkek elleni „orvosságot” ad a kezünkbe.

Erasmus keresztény humanistaként nem a skolasztikus filozófia száraz fogalomrendszerét követi, hanem a Szentírást és az ókori egyházatyákat. Ez utóbbiak nyomán, nem Arisztotelésznél, hanem Platónnál keres útmutatásokat. Ajánlja az egyházatyáknak, fõképp Órigenésznek tipologikus, allegorikus szentírás-magyarázatát. Mérséklettel ugyan, de szorgalmazza a klasszikus, pogány görög és latin írók mûveinek forgatását. Latin stílusában nem a skolasztikusok nehézkes mondatszerkezetét, hanem az ókori klasszikusokat követi, és gyakran fûszerezi magyarázatait a görög és latin szerzõk mûveibõl vett illusztrációkkal. Közben egyszer-másszor kiröpíti kritikájának nyilait azok ellen a keresztények ellen, akik hosszú imák mormolásában és ceremóniák halmozásában keresik az ájtatosság lényegét, vagy csak a szerzetes életet azonosítják az istenfélelemmel; õ ezzel szemben a belsõ meggyõzõdésbõl fakadó feltétlen és nagylelkû Krisztus-követést tartja fontosnak: „Ne fontolgasd, ne gondolkodj rajta, hogy mennyit hagysz ott, az biztos, hogy Krisztus egymaga elegendõ lesz neked mindenért. Csak merd magad egész szíveddel rábízni.” (Babics, 62. old.)

Erasmus, Morus Tamás barátja, a béke embere volt. Meggyõzõdéses keresztény, de a másképpen gondolkodókat nem erõszakkal, hanem ésszel kívánja meggyõzni. A „docta pietas”, a „mûvelt áhítatosság” embere, és távol áll minden fanatizmustól. Mint sokan mások, az egyház reformját szorgalmazta, de nem akart forradalmat és egyházszakadást. Tragédiája, hogy az egyre inkább polarizálódó vallási és politikai helyzetben kiegyenlítõ, békítõ hangjának nem volt a sikerre esélye. Dühösen támadták az általa kritizált szerzetesek. Másfelõl pedig Luther De servo arbitrio (A szolgaságba vetett akaratról) címû mûvében élesen és megvetõen bírálta Erasmusnak De libero arbitrio (A szabad akaratról) címû, Luther-ellenes könyvét. Az Erasmus által nagyra becsült Órigenészt Luther a pokolba helyezi, az ókori egyházatyáktól származó erasmusi allegorikus szentírás-magyarázattal szemben pedig a Szentírás szó szerinti értelmét tekinti egyedül mérvadónak. Luther vulkanikus természetével szemben Erasmus mérsékeltsége és békés humanizmusa nem tudott érvényesülni.

A frontok kialakulnak. III. Pál pápa még felajánlotta Erasmusnak a bíborosi méltóságot, de a trienti zsinat már mûveit a tiltott könyvek jegyzékébe illeszti. Egyre élesedik a viszály, míg végül a keresztények közötti ellenségeskedés a harmincéves háború vérzivatarába torkollik. Az egyház nagyon is szükséges reformját szorgalmazó, de minden erõszakos forradalmat elítélõ keresztény humanistát mindkét csatározó fél félreismerte. Az Enchiridiont már csak azért is érdemes elolvasni, hogy helyreálljon az a téves Erasmus-felfogás, amely hosszú ideig mindkét táborban uralkodó volt, és amely – amint Barlay helyesen megjegyzi – Magyarországon azáltal ferdült el még inkább, hogy „az elmúlt hetven évben a liberális szellemtörténet-írás, majd a marxista ideológia felismerhetetlenségig eltorzította az eredeti Erasmus-képet” (182. old.).

De nem csak liberálisok és marxisták ismerték õt félre. Egy jezsuita író még 1963-ban is a következõket írja Erasmusról: „Életelve a nyugodt, független küzdelemnélküliség: epikureizmus és racionalista sztoicizmus ez. Menekül mindentõl, ami áldozatot kíván tõle. A középkori keresztény ideál nem lelkesíti. Krisztusban a filozófia bámulatos fejedelmét látja, akitõl azonban nem áll messze Arisztotelész, Platón vagy Cicero.” (Péteri, id. mû, 28–29. old.) Az Enchiridion ékes cáfolata mindezeknek az állításoknak.

Persze igaz, hogy Erasmus, az Enchiridion harcias nyelvezetének ellenére, nem volt szellemi hadvezér-típus. Alulmaradt az óriások viaskodásában. Nem õt követte a történelem folyása. Luther és Kálvin reformációja meg IV. Pál pápa és II. Fülöp király inkvizíciós ellenreformációja csapott össze kérlelhetetlenül. De talán sok- sok háborúskodás után megokosodva inkább elfogadjuk Erasmus ajánlását: „Egyáltalán nem haragudni: ez hasonló leginkább az Istenhez, és éppen ezért a legszebb dolog. A rosszat jóval gyõzni le: ebben versengjünk Krisztus Jézus tökéletes szeretetével.” (Babics, 170. old.)

Köszönet illeti a fordítókat, hogy megajándékoztak ezzel a szép könyvvel.

                                          Nemeshegyi Péter

Skultéty Csaba: A Szabad Európa Rádiótól az Ung partjáig, Budapest, 2000. 251 oldal.

A tavalyi könyvnapon, július 4-én dedikálta régi ismerõsöm és rádiós „szaktársam” ezt a szép kiállítású könyvet (a dátum alatt zárójelben: „80 éve Trianon”). Skultéty Csaba mindegyik itt közölt írásából (rádiós adások, kisebb-nagyobb cikkek folyóiratokban és újságokban) a magyarság féltõ gondja, fõleg a Trianon óta jelenlegi határainkon kívül élõ magyar testvéreink sorsáért való aggódás sugárzik. Önéletrajzi vallomások, riportok, kulturális esszék váltakoznak laza csoportosításban. Kárpátaljáról indult el, Nagykaposról (1920-ban született, tehát a csehszlovák állam megalakulásakor). Itt, Nagykaposon volt lelkész 1920 és 1931 között a papköltõ, Mécs László, aki keresztelte és egyben keresztapja lett. Mécs László (Martoncsik József) költészete akkor bontakozik ki. Több kedves emléket idéz fel Skultéty a premontrei szerzeteshez fûzõdõ élményeibõl. – Megtudjuk, milyen kanyargós utat tett meg: szovjet hadifogságot is megjárva, majd Budapestrõl Párizsba „disszidálva”, onnan pedig 1951-ben az akkor megalakuló müncheni Szabad Európa Rádióhoz, ahol 1983-ig elõbb hírszerkesztõ, majd nemzetközi politikai kommentátor lett. 1985 és 1990 között a Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom, KMÉM, a magyar Pax Romana elnöke, majd ennek hazatelepülése után kisebbségi ügyekkel megbízott tagja. Színes „mazsolákat” kapunk a SZER belsõ életérõl, a rádiósok által jól ismert bakikról, humoros helyzetekrõl. Még mielõtt a KMÉM elnöke lett volna, tevékenyen részt vett a mozgalom mûködésében; ekkor ismertem meg. (Békés Gellért elõtt magam is pár évig a mozgalom lelkésze voltam.) Többször együtt tanácskoztunk, elõadtunk, hozzászóltunk a vitákhoz. Skultéty átélte a KMÉM „hazatelepülését”. Az itthoni kongresszusokon egyre több kárpátaljai fiatal vett részt; nagy felelõsséggel tartozott a mozgalom vezetõsége, hogy e fiataloknak keresztény világnézetet is nyújtson, azon túl, hogy a bolsevizmustól megszabadult Kárpát-medence, az anyaországi és a határokon túli hívõ magyar értelmiség „keresztény felelõsséggel” segítse a kibontakozást, a demokratikus átalakulást. Skultéty Csaba megfelelt ennek a feladatnak. (Remélhetõleg elnök utódai sem felejtik, hogy katolikus-keresztény mozgalomért felelõsek.)

Skultéty könyve elején és végén Szabó Zoltán 1940-es vallomását idézi – nyilván azonosult vele: „A világban szétszórt magyarokkal az ember mindenütt találkozik. Szemük valamivel hidegebb, mint az otthoniaké. Valamivel élesebb. Messzirõl nézik az országot, komolyak és vizsgálódók. Az országot egészben látják.”

Skultéty Csaba az emigrációban ilyen magyar volt, ilyen ma itthon is.

Szabó Ferenc

Katolikus világiak a magyar közéletben. VSZE Koordinációs Iroda, Corvinus Kiadó, 2000. 240 oldal. Szerk.: Huszthy Ádám, a Világiak Szolgálata az Egyházban Koordinációs Iroda megbízásából.

A jubileumi év egyik szép meglepetése ez a korábban sose volt kötet. Hézagpótlónak olyan szempontból nevezhetõ, hogy az eddigi kiadványok megálltak a szolgálati papság személyes bemutatásánál. Márpedig az általános papság részese minden megkeresztelt. Ezek közül keveseknek jut az a tisztesség, hogy nagyobb nyilvánosság elõtt megmutatkozhatnak. Illõ és hasznos gondolatnak tûnt hát, hogy végre elkészüljön egy összeállítás, mely fontosabb életrajzi adataikat, utolérhetõségüket sorolja fel. Ennek a megcélzott sokaságnak a határait természetesen nagyon nehéz megjelölni. A szelektálást maguk a jelölt személyek végezték el, mert – mint Huszthy Ádám írja a kötet elõszavában – az 1600 kiküldött kérdõívbõl mindössze a feldolgozott 338 válasz volt értékelhetõ. Hogy milyen nehéz volt a szerkesztõ dolga, az is jelzi: bár kért és néhányunktól kapott is fényképet, olyan elenyészõ számban tettek eleget eme kérésének, hogy elállt azok megjelenítésétõl. (Megjegyzem, kár, annál is inkább, mivel a könyv mûnyomó papíron készült, mely kitûnõ a képanyagok rögzítéséhez.)

Megjelent tehát ábécérendben felsorakoztatva 338 rövid életrajz, 338 emberi sors írásos vetülete. Elsõ olvasása alkalmával azokat az ismerõsöket keressük, akiknek szerintünk „feltétlenül” benne volna a helye. Többnyire csalódnunk kell. Adódik, hiszen a magam becslése szerint is legalább tízszer ennyi világinak illene itt szerepelnie. Még feltûnõbbé válik a dolog, ha fellapozom a katolikus szervezetek, alapítványok, intézmények mutatóját. Az abban megnevezett képviselõk életrajzi adatait sem fogom megtalálni néhány üdítõ kivételtõl eltekintve a személyes részben. Második átlapozásakor felfigyeltem arra, hogy milyen a benne szereplõ nemek aránya. Ezt pontosítottam is. Az összes személybõl 82 nõ életadatait hozza, ez 24,2%, mely kétségkívül kevesebb, mint az eklézsiáért ténylegesen munkálkodók sokaságában mérhetõ arányuk, de sokkal kedvezõbb gyakoriság, mint a közéletben általában megszokott.

Nagyon jó, hogy megjelent ez a kötet, mely egyben kiindulási alapja lehet egy következõ kiadásnak. Jó lenne, ha kiegészülne a végén elhelyezett névjegyzékkel: ki, hol szerepel az almanachban. Reményem szerint a második kiadásban már ki-ki megmutatja arcát is, hogy könnyebb legyen azonosítása, felidézése, nem beszélve arról, hogy a könyv használhatóságát, információs értékét nagyon megnöveli a képjegyzék.

Megemlítenem még, hogy a kötet végén bemutatkozik a fent említett VSZE, valamint a Renovabis, mely eddig a magyar egyháznak 370 millió DEM támogatást adott. Szót érdemel Tomka Miklós rövid tanulmánya a magyarországi vallásos változások bemutatásáról és az a anyag, mely a világiak szerepérõl szóló egyházi tanítás rövid összefoglalása.

Miközben köszönetemet fejezem ki mindazok munkájáért, akik a mû létrejöttét elõmozdították, egyben kitartást és jó munkát is kívánok egy új és teljesebb anyag összeállításához.

GyM



SOMMAIRE


Millénaire hongrois III

F. Szabó–I. András: L’Eglise de Hongrie au versant du millénaire

Ibolya Dávid: L’importance de la lutte contre la corruption

András Grynaeus: Remarques sur l’article du ministre de l’Éducation

Endre Szabó: L’éducation à la vie familiale

Judit Böszörményi: Que peut-on faire pour les sans-abri?


Rome et l’église universelle

Lajos Koncz: Le Grand Jubilée et le millénaire hongrois

Ferenc Nagy: Nouvelles de l’Église universelle


Europe

Péter Erdõ: Le pays de Saint Etienne dans l’Europe Centrale du XXI-e siècle

Pierre de Charentenay: Une Charte pour l’Europe

István Muzslay: La politique agraire de l’Union Européenne

Katalin Radnóti: Conférence sur les déficients mentaux


Media

Ákos Lázár Kovács: L’Aetatis novae comme alternative de la communication?

Katalin Radnóti: Observations sur les media hongrois


Culture

Ervin Nemesszeghy: La théorie du „Big Bang” et ses conséquences

Ferenc Szabó: Lettres inédites du poète László Mécs

Jenõ Gergely: Les recherches sur l’oeuvre de l’ évêque Prohászka


Spiritualité

Gyula Donát Lelóczky: Pâques: Le sens et la joie de notre vie

Avery Dulles: Le charisme ignatien et la théologie d’aujourd’hui

Péter Prokop: Prière au Christ crucifié


Revue des livres



Jelen számunkban közölt
írások szerzõi


András Imre SJ, egyházszociológus (Bécs–Budapest) – Böszörményiné Szirmai Judit, logisztikus (Budapest) – Pierre de Charentenay SJ, OCIPE-igazgató (Brüsszel) – Dávid Ibolya, igazságügyi miniszter (Budapest) – Dolhai Lajos, szemináriumi tanár (Eger) – Avery Dulles SJ, bíboros, teológus (New York) – Erdõ Péter, püspök, egy. rektor, kánonjogász (Budapest) – Gabriele Ferrari, xavériánus – Gergely Jenõ, történész, egyetemi tanár (Budapest) – Grynaeus András, történész-régész, cserkészvezetõ (Budapest) – Gyorgyovich Miklós, Távlatok-munkatárs (Budapest) – Horváth Árpád SJ (München) – Stefan Kiechle SJ, novíciusmester (Nürnberg) – Koncz Lajos, szemináriumi tanár (Miskolc) – Lázár Kovács Ákos, egyetemi tanár (Budapest) – Lelóczky Gyula Donát OCist, teológiatanár (Irving, TX, USA) – Muzslay István  SJ, közgazdász, ny. egy. tanár (Leuven, Belgium) – Nagy Ferenc SJ, társszerkesztõ (Budapest) – Nemeshegyi Péter SJ, teológus, ny. egy. tanár (Budapest) – Nemesszeghy Ervin SJ, volt gimn. igazgató (Dobogókõ) – Pakot Géza SJ (London) – Prokop Péter, pap, festõ (Budapest) – Radnóti Katalin, filmesztéta (Budapest) – Roska Péter, szemináriumi spirituális (Esztergom) – Szabó Endre, belgyógyász (Budapest) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író, fõszerkesztõ (Budapest) – Tõzsér Endre  SP (Róma)