RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ

Koncz Lajos

A SZENTÉV ÉS A MILLENNIUM  
CSÚCSAIN ÉS UTÁN

A világtörténelem legnagyobb eseményét, Isten beletestesülését az emberiségbe – kétezer éves nagy jubileumával, a szentévvel – méltó ünnepségekkel megültük és lezártuk. A mi magyar ezeréves millenniumunk is jórészt már mögöttünk van, bár augusztus 20-ig még pótolhatunk mulasztásokat, ha igényét érezzük. A kétezres szentév mindenesetre már értékelésekre is ad módot, de legalábbis igényelheti az összefoglalást, fõképp a csúcsesemények áttekintését és az egész esztendõ történelmi jelentõségének, üzeneteinek tudatosítását. Nincs kétségünk afelõl, hogy egykor, már majd történelmi távlatból, ezek közül válogathat a történetírás is anyagot, e kettõsen szent és felejthetetlen esztendõ megörökítéséhez. Elsõnek, a nyitó ünnepségek felidézése után, a magyar jubileum két nagy eseményérõl kell megemlékeznünk. Illetve még elõtte, alapvetésnek, egy a média által is tárgyalt és vitatott „korhangulati” problémát, lejáratási vádat tisztázni.

Az ünnepségek apológiája

Nemeskürty István, a hazai millennium kormánybiztosa is kénytelen volt ez ügyben már többször nyilatkozni az országos tapasztalatok alapján. A millenniumi országjárás c. központi kiadvány szeptemberi számában így hangzott a kérdésfelvetés: „Sokan azt mondják, hogy a millennium nem érintette meg az embereket. Igaz volna, hogy ennyire elfáradtunk, fásultak vagyunk? Ennyire nem számítana ez az ezer év?”

N. I. válasza: „Nem igaz. Ezt vagy tudatlanságból, vagy rosszindulatból terjesztik. A különbözõ események nagy lelki erõket mozgósítanak, különösen igaz ez az egészen kis helységekre. Nagy örömet hozott a magyar népnek a millenniumi ünnepségsorozat, és szépen ünnepelnek. . . Azelõtt, szinte mindig a történelem során, a nagy nemzeti ünnepeket központilag ültük meg. Ezért gondoltam arra, hogy végre lehetõséget kellene adni a nemzetnek, hogy magától ünnepelje önmagát. . . Elõtte elmondtuk, hogy minden magyar település önmaga határozhatja meg, akar-e egyáltalán ünnepelni; ha igen, mikor, hogyan, és azt is önmaga döntse el, hogy óhajt-e ehhez állami segítséget. Ez jelenthet pénzt, és pl. azt is, hogy a millenniumi zászlót egy kormánytag adja át a közösségnek. . . És bebizonyosodott, hogy ha egy közösség szépen megünnepli, esetleg megírja (megíratja) saját településének történetét, ez a létezés önérzetét, örömét és háláját erõsíti. Ez történt mindenfelé. 2000. január elejétõl megindult az ünnepségek sorozata. A 3200 településbõl máig szinte mindegyik jelentkezett már a dátummal.”

Az általános „ünneplési panasz” mellett volt konkrét vád és  szóvátétel is, pld. a Szent Jobbal és kultuszával kapcsolatban. A Népszabadságban olvasható (2000. júl. 1.) egész kolumnás cikkben „Az idõk jelei” cím alatt: „Történelmi egyházainknak haladéktalanul fel kell hagyniok nemzetegyházi ábrándozásaikkal. . . Mi értelme – a test pogány kultuszán kívül – egy halott király testrésze országszerte való körbehordozásának? Nem kellene-e végre megadni a nagy királynak a végtisztességet: eltemetni temetetlen testrészét, s vele együtt végbúcsút mondani a hatalom lokális kultuszának?” Brutális tudatlanság, történelmi és teológiai mûveletlenség írhat csak le ilyen sorokat. Mert a követelt „temetés” után további szentjeink valamennyi ereklyéje sorra kerülhetne, sõt az alapító Krisztuséit is mind el kellene földelnünk, nehogy emlékeztessenek kereszténységünkre és magyarságunkra. Persze próbálkoztak már sokan az elmúlt 40 év alatt eltemetni a vallást, s most nem tetszik, hogy újra feltámadt.  De talán gondoljanak a Népszabadságnál arra, hogy Lenin ugyan csak államalapító volt, de korántsem szent, mindössze 70 évre tudott csak államot alapítani, mégis az õ mumifikált maradványait sem adták át az anyaföldnek. A vallás világában egyébként az elvont, transzcendens valóságok kifejezésére, érzékeltetésére szolgálnak a földi valóságok, mint jelképek, szimbólumok. Ezek nélkül nem volt és nincs vallás, sõt emberi kultúra, mûvészet, költészet se volna.

Új évezred kapunyitása

Ilyenekkel indult az 1999-es karácsonyon a szentév nyitánya is, éspedig jelképek halmazával. Ez a karácsony ui. nemcsak a mennyek kapujának szimbolikus feltárulását jelentette Urunk földreszállásával, hanem a nagy jubileum szentévi kapuinak tényleges megnyitását is, Rómában és szerte a világon több ezer székesegyházban.

A római szertartásokat maga a szentatya végezte, aki számára ezzel beteljesedett egy nagy ígéret és jövendölés az 1978-as pápaválasztásról, ahogy ismerjük. Amikor a szavazási eredmény Wojtyla krakkói bíboros megválasztását jelezte, és õ meghátrálni látszott döbbenetében a roppant felelõsség elõtt, atyai barátja, a lengyel bíboros-prímás odasúgta néki: „El kell vállalnod, téged választott ki az Isten, hogy népét átvezesd az új évezredbe!” És íme, így történt. És bár ennek a pápaságnak számtalan tulajdonsága, különlegessége, gazdag eredménye mutatkozott már eddig is, de talán semmire sem fordított akkora figyelmet és energiát a szentatya, mint a nagy jubileumévre. Ötesztendõs lelki elõkészület nagyon pontos programmal, aztán a 26. szentév az Egyház történetében – különösen gazdag ünnepségsorozattal, fõképp Rómában, de a Szentföldön és a helyi püspökségek centrumaiban is. Persze az igazi gyümölcsöknek a lelkek bensõ világában kellett megteremniök, értve ezen a megtéréseket, hazatalálásokat is a mennyei Atyához, és a megszentelt, bensõséges keresztény életet, annak fölismerését és elmélyítését.

Az indulás már fenséges és kifejezõ volt, mikor a szentatya magasra emelt evangéliumos könyvvel (az üdvösség és örömhír letéteménye az idõk végezetéig) átlépett a szent kapun – az új évezredbe. És nálunk is újévkor az esztergomi mise, majd délután a Szent Korona ünnepi átvitele az Országházba, és az ott elhangzó miniszterelnöki beszéd bizonyságtétele: „Ezer esztendõs keresztény államiságunk jubileumához érkeztünk. . . Ahhoz, hogy honfoglaló magyarokként ne idegen betolakodók maradjunk, hanem a keresztény Európa részeivé váljunk, valami kellett: egy korona. Ezt küldte a keresztény Egyház feje Istvánnak, hogy általa felkent királlyá tegye, aki nemzetet és hazát ad népének Európában. Ezért visszük magunkkal az új évezredbe is a szent koronát, nem mint múzeumi kegytárgyat, hanem a magyar állam élõ szimbólumát, a nemzeti egység kifejezõdését.” Itt van hát közöttünk, a törvényalkotás házában, az eredetünkre, õsforrásainkra emlékeztetõ szent jel, sugárzó „szentség”, mint a  választott nép frigyszekrénye.

Prohászka püspök 100 évvel korábbi, újévi szentbeszéde már elõvételezte és meghirdette e programot (17, 31): „Ültünk már (honfoglalási) millenniumot, áttekintettük a nemzet életét, de nem igazán kutattuk, mi volt a harcokban ellenállásunk ereje, mi volt az ezeréves fennállásnak a titka. Nem kérdeztük, honnan az õsök hazaszeretetének önzetlensége és az erények törhetetlensége. Mondjuk ki hát most: hit, ház, haza, család, mûveltség, erkölcs, erény, mindez a kereszténységbõl való. És hazát is tulajdonképpen a hit adott.”

A zarándok nép útravalója

Ez tehát a titokzatos, szellemi õsforrás a magyar nemzet számára. Ehhez kell visszatalálnunk, hogy biztosan megmaradjunk.

A szentatya is a kinyilatkoztatás és kereszténység forrásvidékére zarándokolt el mindjárt a szentév elején. Februárban felkereste az Isten és ember nagy találkozásának földrajzi helyét, a Sínai-hegyet, a szövetségkötés és a tízparancsolat kihirdetésének szent helyét. Ez az esemény a Krisztus elõtti 13. században történt meg, de máig az emberhez méltó élet alaptörvényét jelenti. Ugyanakkor ez lett az alapja a késõbbi, végleges újszövetségnek is – a megtestesült Istenemberben, Jézus Krisztusban, a golgotai kereszthalállal. Március utolsó hete ezért a szentföldi zarándoklatnak lett szentelve, ahol a szentatya nemcsak az egykori Isten-látogatás múltjának hódolt, mely a világ üdvét hozta meg, de találkozott az egy-Isten-hívõ testvérnemzetek vezetõivel és népével, sõt a súlyos jelennek is tett szolgálatot. Ahogy egy izraeli újság írta: „A 67-es, hatnapos zsidó–arab háború máig feloldatlan feszültségeibe jött a pápa, de tudott személyi varázsával 6 napos illetõdött csöndet és békességet teremteni a Szentföldön.” (Sõt további gyümölcsöket is érlelt: a megszállott Libanonból pl. kivonult Izrael.)

Közben Rómában január eleje óta megindultak és zajlottak vasárnaponként a jubileumi zarándoklatok, a szent idõ legszebb, leglátványosabb, kézzelfogható ajándékai, a szentatya (és Istenünk) örömteli, erõsítõ találkozásai a társadalom legkülönfélébb rétegeivel. Csak a legegyszerûbben felsorolva: gyermekek, szerzetesek, betegek, egészségügyi dolgozók, mûvészek, iparosok, menekültek, emigránsok, munkások, papság, tudósok, újságírók, egyetemi oktatók, püspökök, családok, misszionáriusok, sportolók, magas közéleti méltóságok, földmûvesek, katonaság, rendõrség, színmûvészek stb. És ugyanezekkel párhuzamosan megindító ünnepségek: bocsánatkérés és kiengesztelõdés a világgal, boldoggá- és szenttéavatások tömege, eucharisztikus világkongresszus, az Egyház és a világ és az induló évezred ünnepélyes felajánlása a Szûzanyának – az eredeti fatimai szobor elõtt stb.

A magyar újjászületés örömünnepe:
nagygyûlés Budapesten

Nálunk pedig a millennium jegyében az elsõ nagy, országos ünnepség. Július 1-én a fõvárosban fél évszázados tilalom után újra országos katolikus nagygyûlést tartottak, s ez valóban a negyvenéves elfojtásból, haldoklásból való újjászületés tudatosodott örömében zajlott le.

Az egybegyûlteket (több ezer küldött és hívõ) Seregély István érsek, a püspöki kar elnöke köszöntette, mint Isten nagy földi közösségének tagjait. „Hálát adunk a múltért, a máért, és Kölcsey fohászával – Isten, áldd meg a magyart! – a jövõért.” Göncz Árpád személyesen, Orbán Viktor levélben üdvözölte a kongresszust. A nagygyûlés elsõ napján a múlton való eszmélkedés volt a program. Az elnök-érsek fogadta egymás után az egyházmegyei delegációkat, sokakat a határon túlról is, köztük a magyar ifjúság, fiatalok küldötteit, tanúsítva, hogy az Egyház él, fejlõdik, kontinuitása van, jövõje. Sinkovits Imre és Vitai András Szent István fiához, Imre herceghez írt Intelmeit és Karol Wojtyla „Amikor a Hazámra gondolok” c. versét adták elõ, és közben mûvészi jelenetek illusztrálták a szöveggel megidézetteket.

Ahogy szombaton a külsõ mozgások domináltak, úgy vasárnap a vallási élet belsõ dinamizmusa mutatkozott be, kilenc blokkban az elõadók részérõl. Papok, püspökök, világiak, fiatalok, öregek, szónokok, illusztrálók, vallomástevõk váltogatták egymást. Tomka atya és férfiak-nõk csoportja különösen örvendetes dologról számolt be: évente több ezer ember talál el, tér vissza Krisztushoz, és kezd (újra) elmélyült vallási életet. Egy délutáni, ünnepi szentmisével zárult a két nap múltat összegzõ és jövõt alapozó kegyelmi együttléte.

A másik nagy, talán legnagyobb jubileumi ünnepünk lett Budapesten az augusztus 20-i Szent István-nap. Errõl az Új Ember ezzel az örvendezéssel adott hírt: „Ötvenhárom év után ismét százezer zarándok a Szent Jobb-körmeneten.” A Szent István-bazilika elõtti téren került sor a szentmisére délután 5 órakor, de a körmenet csak este 8 óra után, a parlamentnél fejezõdött be, ahol a Szent Korona és a Szent Jobb találkozót adott egymásnak. A szentmise fõcelebránsa a szentatya legátusa volt, Angelo Sodano bíboros államtitkár. Vele misézett még nyolc érsek, legalább két tucat püspök, egyházi méltóságok itthonról és külföldrõl, köztük a határon túli magyar püspökök, külföldrõl is igen rangos vendégek. És az elsõ sorban láthattuk Mádl és Orbán elnököket hitvesükkel együtt. A szentmise elején Sodano bíboros megáldotta a bazilika megújult homlokzatát, és evangéliumkor a szentatya népünkhöz szóló üzenetét hallhattuk, melyet Seregély elnök érsek olvasott fel. A hívek könyörgése után került sor az ország felajánlására a Magyarok Nagyasszonyának. Az imát Paskai László bíboros mondotta el. I. Bartolomaiosz konstantinápolyi ortodox pátriárka köszöntõje után Semjén Zsolt egyházügyekért felelõs h. államtitkár ismertette azt a bullát, amely hivatalosan az ortodox egyház is szentjévé nyilvánította Szent István királyt.

Ezen ünnepnek igen örvendetes része volt több ökumenikus mozzanat is. Hiszen pl. itt láthattuk a moszkvai pátriarkátus küldöttét is Pityirim metropolita személyében. És a szombati elõünnepen különféle protestáns és görög keleti érsekek együtt imádkoztak az egységnek, az egymás elfogadásának kegyelmi ajándékáért. Bölcskei ref. püspök imájából  pl. nagyon figyelemreméltó volt a szentírási felhívás: „Vegyétek szemügyre az õsi utakat, és kérdezõsködjetek a régi ösvényekrõl: Melyik volt a jó út? És azon járjatok!” (Jer 6,16) Bartolomaiosz pátriárka arra emlékeztetett, hogy Szent István korában a kereszténység keleti, görög és latin, római ága egyképpen jelen volt Magyarországon.

Sodano bíboros nagy jelentõségûnek minõsítette, hogy Szent Istvánt kanonizálta az ortodox egyház is. Szent István korában ui. még egységes volt az egyház. Ez a szentté avatás ezért arra inspirálja mindkét egyházat, a keletit és nyugatit egyképpen, hogy folytassanak párbeszédet, és keressék meg az egység helyreállításának a módját.

2000. augusztus 20. értékelése

Az elõbbi tények együtt – Róma, Budapest, Konstantinápoly és Moszkva összetalálkozása – szinte a kegyelem csodájának mutatkoznak, és hogy ez itt  nálunk Budapesten történt, isteni ajándék a magyar millennium számára. Ezért nem túlzás a mérhetetlen öröm, amely elfogta a Jézussal érzõ hívõ emberek lelkét, látván a magyar katolikus hívek végeláthatatlan folyamát – a Szent István-bazilikától a Parlamentig. Szinte bibliai a látomás: íme, a Jézust hívõ hûségesek földi vonulása – a mennyei Jeruzsálem felé. Még a tévénézõk milliói is a menny békéjének ragyogását érezhették fényleni Budapest fölött, mintha máris teljesülne a pápai üzenet kívánsága: „Az õsi király Szent Jobbja kísérje és védelmezze életeteket!”

És e nagy örömünket még fokozta, hogy a világi megemlékezések ugyancsak emelkedett légkörben hódoltak a jubileumnak. Orbán miniszterelnök egy „ezeréves magyar álom” útját és képeit idézte föl a parlament elõtt. Emese álmával kezdve, Szent Istvánnal folytatva: „Ezer évvel ezelõtt élt itt egy férfi a Kárpát-medencében, aki hinni mert abban, hogy Európa szívében megszületik egy erõs, gazdag, független, szabad ország, európai ország, a magyarok hazája. Ezt álmodta a szent király. . . S mi most itt állunk ezer év után egy új évezred küszöbén. Miénk ez az esztendõ, melynek minden napja a mi közös ünnepünk. Miénk 2000. augusztus 20., hazánk ezredik évének legfényesebb napja. Mondjuk: kell, hogy legyen újra magyar álom, egy gazdag és erõs Magyarország, egy nemzet Európa szívében, melyet magukban bízó, szabad és büszke emberek építenek maguknak, a magyarok országa, ami mindannyiunké. . . S érezze ezt minden székely, Kolozsvár minden magyar lelkû polgára, a Márai nyelvét õrzõ Kassa, érezzék Kárpátalja nehéz sorsú magyarjai s a háború dúlta Délvidék megszomorítottjai is. Szent István álmában õk is benne vannak. Mert az álomnak nem lehet határt szabni.” És Mádl államelnök mondta a zárószót: „Mindenki önérzéssel tekinthessen fölfelé, és azt rebeghesse Alkotójához: Hála Istennek, van Hazám.”

„Világ fiataljai: az egyház szíve”

És most váltsunk helyszínt, de még nem dátumot és idõt. Ugyanezen napokban Rómában is kulminált a szentév, és a mienkéhez hasonló csodák is történtek: Aug. 15. és 20. között a világegyház központja soha nem látott tömegû fiatalt fogadott vendégül a 15. Ifjúsági Világtalálkozó keretében. Már az itáliai elõtalálkozók színterein is (Padova, Firenze, Velence, Bergamo, Perugia stb.) mutatkozott a példátlan méretû és mélységû érdeklõdés, de a záró két római nap 2-3 milliós tömegáradata mindenki számára fantasztikus meglepetés volt. Hazánkból is 3000 fiatal indult útnak autóbuszok tucatjaival különféle központokból.

Az ott jártak felejthetetlen emlékei szerint csodálatos volt egy emberként énekelni a sokszínû nemzetközi kavalkádban a világtalálkozó himnuszának („Siamo qui = Itt vagyunk!”) hitvallását: „Krisztus fényében együtt járni, keresztje körében állni, egy szívvel énekelni: Jöjj, Emmanuel!” És megtapasztalni, átélni a helyszínen a világegyház egyetemességét, látni a megrendítõ szertartást, mikor sok helyütt magas rangú, idõs egyházi személyiségek térdelve megmosták a messzirõl jött zarándokok lábát, fehérét, sárgáét, feketéét.

És fõképp együtt imádkozni a szentatyával a szombati éjszakában, szentmiséjén részt venni, áldozni. És többszöri igehirdetésébõl – vagy spontán megnyilatkozásaiból – fogadni Isten üzenetét a 3. évezred indításához, a szentév csúcsán, azokhoz, aki ezt az évezredet hivatattak megalapozni. (Az olasz miniszterelnök szerint a pápa tud beszélni a fiatalok nyelvén, el tudja bûvölni õket.)

„Világ fiataljai! Ti vagytok az én örömem és koronám. Ti vagytok az egyház fiatal szíve; menjetek és vigyétek szét az egész világba a békét, legyetek az új évezred tanúságtevõi! Krisztus szeret benneteket, és mindig is szeretni fog. Ha azok lesztek, akiknek lennetek kell: lángba fogjátok borítani az egész világot. A bennetek lévõ erõnek köszönhetõen ez a föld egyre jobb lesz. . . Ezen az estén rátok bízom az evangéliumot. A pápa ajándéka ez, mit rátok bízok ezen a felejthetetlen estén.” (Ekkor az öt kontinenst képviselõ öt fiatalnak a szentatya átnyújtotta a Márk-evangélium ökumenikus fordításának egy-egy példányát.) „Menjetek el az egész világra, hirdessétek az örömhírt minden teremtménynek!”

Két magyar nap a szentévi Rómában

Alig egy hónappal az augusztusi varázslatos napok és ünnepségek után, szeptember 22–23-án, két dominánsan „magyar nap” volt a szentévi Rómában. „A kereszténység természetes erõforrása a magyarságnak” – mondotta Mádl köztársasági elnök röviddel a pápai magánkihallgatás után, amelyen felesége és a miniszterelnök társaságában vett részt. Itt szó esett Mindszenty József boldoggá avatásáról, aki Mádl elnök szerint hõsies áldozatvállalással állt ki a kereszténység és a magyarság értékei mellett, példát mutatva ezzel a nemzetnek. Téma volt a határon túli magyarok hitéletének nehézsége, ezek közt az egyházi ingatlanok hiánya, az erdélyi egyházmegyék átszervezése, a szlovákiai magyarság igénye egy magyar püspökre. A szentatya elismerõen szólt a magyarság helytállásáról a történelem idõkben és napjainkban is.

Elsõ napon a fõ program egy magyar képzõmûvészeti kiállítás megnyitása volt a Római Magyar Akadémián. Címe: „Ecce Homo – Krisztus-ábrázolások a 19–20.századi magyar  képzõmûvészetben.” Nagy festõk Krisztus-arcai csodálatos magyar vallomások emberrõl, Istenrõl, világról és hitrõl. A másik fõ program szept. 23-án este volt, amikor magyarok foglalták el a Vatikán hatalmas VI. Pál-termét, elsõsorban a zenekari emelvényt és a hatezer fõt befogadó széksorok jelentõs részét is. A pápát, aki Paskai bíboros és Seregély érsek kíséretében érkezett meg a koncertre, hatalmas taps fogadta. A „színpadon” pedig a magyar Danubia ifjúsági zenekar tagjai, többségükben zenemûvészeti fõiskolai hallgatók Héja Domonkos vezetése mellett, Liszt Ferenc Missa Sollemnisét adták elõ – a szentatya tiszteletére.

„Róma a magyaroké”: nemzeti zarándoklatunk

Aztán ismét meglepetés, de még rövidebb idõ múltán, alig két hét múlva – az Új Ember okt. 15-i számának címlapi felkiáltása szerint: „Róma a magyaroké!” Magyar nemzeti zarándoklat és a világ püspökei az Örök Városban október 7–9. napjaiban. Több ezer magyarországi zarándok mellett hazánkon kívül Erdélybõl, Németországból, Svájcból, Ausztriából, Nagy-Britanniából, Kanadából és Franciaországból is sokan jöttek magyar hívõk a szent városba, hogy együtt ünnepeljenek.

Okt. 8-án,  vasárnap délelõtt a Szent Péter-téri nagymisén a világegyházzal találkozhattunk. Püspökök százai jöttek el messze távolságokból is a világegyházi jubileumi találkozóra, a szentatya meghívására. Ott voltunk Péter utóda elõtt, együtt imádkoztunk vele. Akkor is, mikor a Fatimai Szûz kegyszobra elé vonulva a püspökökkel együtt felajánlották a világot és az egyházat az új évezred kezdetén a Szent  Szûznek. Megható, drámai percek – a világ mindig drámai, szorongató órájában.

Másnap reggel a Szent Péter-bazilikát a magyar zarándokok ezrei vették birtokukba. Az összes Rómában lévõ magyar pap és fõpásztor jelen volt a Paskai bíboros vezette koncelebrációs szentmisén, melynek szónokaként Keresztes Szilárd hajdúdorogi püspököt hallgathatták. De az igazi központi esemény 11 óra 30-kor kezdõdött. Lelkes taps, énekszó jelezte a pápa érkezését a bazilikába, aki a nemzeti zarándoklat résztvevõivel külön találkozni akart. Seregély egri érsek, a püspöki kar feje köszöntötte a szentatyát ékes latin szónoklattal, tolmácsolva egész magyar népünk hódolatát és szeretetét iránta.

A szentatya hosszabban és magyarul üdvözölte a zarándokokat, majd – néhány fontosabb mondanivalót magának tartva fönn – szózatának felolvasását Ternyák püspök úrnak engedte át. A pápa szavai súlyosak, de bátorítóak voltak. „Csak az egészséges és szilárd családokra épülõ nemzet tud fennmaradni és nagy történelmet írni. Errõl tanúskodik a magyar múlt is. Segítsétek minden fórumon az élet kultúráját! Védelmezzétek az emberi személyt: fogantatástól a halálig. Értékeljétek az apaságot és anyaságot, becsüljétek meg a nõknek a házimunkában és a gyermeknevelésben betöltött nélkülözhetetlen, áldozatos hivatását a jövõ szolgálatában” – mondotta a szentatya beszéde végén, melyet véget nem érõ tapssal és lelkesedéssel köszönt meg a boldog magyar zarándoksereg.

A végén  átadták a szentatyának a nemzeti zarándoklat ajándékát, egy 50 kg-os, e célból öntött harangot, melynek felirata, évszámai a nándorfehérvári magyar gyõzelemre és a déli mementó-harangszóra utalnak; az ajándék így kétségtelenül a Szentszék és Magyarország õsi, történelmi kapcsolatának emlékeztetõje és hálakifejezése. E harangnak a szentatya által történt megkongatása és csengõ hangjai zárták be a pápai fogadás örömteli óráját és a római zarándokutat.

Utószó: „Új évezred beköszöntével”

Záradékul – „Novo millennio ineunte” (II. János Pál) távlati tétovaságunk becsületes bevallásával utat is keresõn – egy kis történelemfilozófiát és -teológiát is hívjunk segítségül! A szentévi eseménysor jogos optimista fényei után szembesítsük e századvégi derûlátást egy negatív diagnózissal ugyanezen 20. század elejérõl, de a ma tudós elemzõinek történeti felismeréseivel is.

O. Spengler, nagy német gondolkodó, az I. világháború végén egy félelmetes víziójú könyvben megjövendölte „Nyugat alkonyát”. Eszerint a nyugat-európai (fauszti) kultúra menthetetlenül hanyatlóban van, sõt itt körülöttünk és bennünk haldoklik. Még egy-két száz évünk van a „kimúlásig”. Mindmáig nem jutottunk túl e prófécia sötét fenyegetésén, sõt úgy látszik, hogy részterületekre is le kell bontani a teljesebb látáshoz. Az Új Ember nov. 12-i számában pld. egy ilyen cím sötétlik: „Az európai kereszténység alkonya.” A szerzõ egy nyugalmazott történész professzor, Katus László, és a cikk mindenképp tanulságos kis esszé, amelyet tanácsaival emésztgetni érdemes és, sajnos, megkerülhetetlen.

Hiszen már a kereszténység legteológikusabb ismerõjétõl és hitelvi irányítójától, Ratzinger bíborostól is évek óta halljuk a figyelmeztetést, hogy véget ért a kereszténység történetének több mint másfél évezredes korszaka, a „keresztény társadalom” idõszaka, a „keresztények ma újra kisebbséget jelentenek, olyan mértékben, ahogy az ókor végétõl nem volt.”

Valóban a történeti folyamat és a szociológiai mérések vizsgálata két alapvetõ tanulsággal jár napjaink és a jövõ keresztényei számára. Az egyik: le kell számolnunk „a magyar lakosság kétharmada keresztény katolikus” illúziójával, s tudomásul kell vennünk, hogy valóban kisebbség lettünk egy szekularizált, vallásilag közömbös, pluralista társadalomban. Európa és benne Magyarország missziós terület (ahogy ezt szentatyánk is megállapította), ráadásul a szükséges „újra evangelizálás” feladatában aggasztó felismerés, hogy világunkban az evangelizáció hagyományos, eddigi módszerei nem hatékonyak. A másik: nagy léptekkel halad elõre a kereszténység globalizációja is, hisz a keresztények többsége már Európán kívül él.  Az pedig egy új inkultúráció feladatát jelenti: a kereszténységnek testet kell öltenie, gyökeret vernie egy új világban. És már Európa is ilyen „új világnak” számít szellemi átalakulásában. . .

Kétségtelen tehát, hogy hatalmas feladatok elõtt állunk az új évezred kapujában. Mégsem szabad visszariadnunk még a modern világ újnak, idegennek tûnõ mozgásaitól, jelenségeitõl sem; ezt bizonyítják a mögöttünk elcsendesedett szentév eseményei, de a bennük eredményesnek bizonyult modern „tömegmódszerei” is (ami nem zárta ki százezrek személyes megtérését, gyónását, „búcsúszerzését” sem). A holnapot teljes valóságában nem ismerjük. De a holnap mindig Istené. Õ majd segít e holnap feladatainak meglátásában és a megoldások módszereinek felismerésében. A végsõ szó tehát a hité, a világ végéig velünk maradó Krisztusról és ígéretérõl (Mt 28,20) szóló hité. Valóban Krisztus a jövõnk, ahogy ezt a szentatya évezredfordulót elõkészítõ és ezrednyitó enciklikájában egyképpen olvashattuk. De a szentév és a magyar jubileum fölemelõ ünnepi órái s ezeknek kegyelmi ajándékai mindenképp isteni segítség és erõsítés számunkra, az új idõk, új évszázad Istenben élõ és Érte is munkálkodó emberei számára.

Nagy Ferenc

ABLAK A VILÁGRA ÉS A VILÁGEGYHÁZRA

(Rovatunknak ebben az elsõ kiadásában csak kevés – és nem feltétlenül elsõrendûen fontos – tényt mutatunk be.)

Vatikánállam 1929-bõl származó alkotmányát 2001. február 22-én új alkotmány váltotta fel. Ez az elõzõnél élesebben megkülönbözteti a törvényhozói meg a végrehajtói hatalmat, és világosabban meghatározza az Államtitkárság koordináló feladatát. Végérvényesen megszünteti a kormányzó (governatore) tisztjét, és nem tesz említést a halálbüntetés lehetõségérõl (amelyet VI. Pál 1969-ben már törvényileg eltörölt). A pápa mint az állam uralkodója birtokolja a törvényhozói, végrehajtói és igazságszolgáltatói hatalom teljességét. A törvényhozás egyébként öt évre kinevezett bíborosbizottság feladata; a végrehajtást a bizottság elnöke irányítja egy fõtitkár támogatásával; az igazságszolgáltatást négy bíróság végzi. – Mint tudjuk, Vatikánállam nem azonos a Szentszékkel; ez utóbbi az egyetemes Egyház ügyeit intézi a pápa irányításával és nevében, a Vatikánállam viszont világi jogi értelemben vett szuverén állam.

A Biblia, teljes egészében vagy szemelvényesen, 2261 nyelvre fordítva forog közkézen. 2000-ben 28 újabb nyelvvel bõvült a fordítások száma. Így továbbra is, mint a múltban már régóta, a Biblia az egész világon a legtöbb nyelvre lefordított könyv. Ebben a „könyvek könyvét” terjesztõ tevékenységben élen jár a stuttgarti Német Bibliatársaság; munkatársai jelenleg 627 fordításon dolgoznak. A világon beszélt nyelvek számát mintegy 6500-ra becsülik.

Rómában harminc olyan katolikus misszionárius jegyzékét tették közzé, akik 2000 során vértanúként haltak meg; közülük vagy tizenöten Afrikában, nyolcan pedig Ázsiában. Ez csupán a jéghegy csúcsa; lehet, hogy a 165 ezret is eléri azoknak a katolikus, ortodox, anglikán, protestáns híveknek a száma, akiket 2000-ben hitükért meggyilkoltak.

A prostitúció által felszippantott pénz jó 8 milliárd US-dollárt tesz ki Európában, világviszonylatban pedig 55 milliárdnál többet. (A kábítószerhez ennek a duplája kötõdik; a kétféle kereskedelmet meg a pénzszõkítést jórészt ugyanazok a körök ûzik.) Európában fõleg a keleti országokból, Afrikából, Amerikából származó nõk (sõt férfiak és gyermekek is) kényszerülnek prostitúcióra. Számuk az egész világon meghaladja az ötmilliót, ebbõl kétmillió a gyermek. 80%-ban gyermekkori szexuális visszaélést szenvedtek el. Számuk ijesztõ mértékben nõ; ez természetesen azt is jelenti, hogy nõ a kereslet, aminek oka a személyes, családi, társadalmi tartóerõk lazulása, elvesztése. – Franciaország püspökeinek szociális bizottsága egy december elejei nyilatkozatban rabszolgaságnak minõsíti a prostitúciót: az emberi kapcsolatok az áru szintjére süllyednek. Vannak körök, amelyek megkülönböztetnének szabad és kényszerû prostitúciót; mintha jogos lenne jó és rossz prostitúció megkülönböztetése. – Valamennyi nemzetközi megegyezés leszögezi, hogy a prostitúció a következményeivel együtt összeegyeztethetetlen az emberi személy méltóságával; az államok megegyeztek abban, hogy büntetnek minden olyan személyt, aki más személyt, még ha ez beleegyezik is, prostitúcióra toboroz, erõszakol vagy csábít. Szükség lenne arra, hogy a törvényhozások a prostitúciót ne tekintsék mesterségnek vagy szolgáltatásnak, és biztosítsanak érvényt az emberkereskedelem meg mások prostitúciós kizsákmányolása elleni 1949-es egyezménynek.

Hollandia képviselõháza és szenátusa 2000 végén, a világon elsõnek, megszavazta azt a törvényt, amely intézményesíti homoszexuális párok házasságát, és lehetõvé teszi, hogy gyermeket fogadjanak örökbe. Más országok (pl. Svédország, Dánia, Franciaország, Magyarország) elismerik a partneri kapcsolatot homoszexuálisok között. Hollandiában a katolikus püspökök ellenezték a törvényt, és kizártak bármilyen vallási szertartást, amellyel az egyházban ilyen házasságokat lehetne kötni, vagy amely az ilyen kapcsolatokat házasság színében tüntetné fel. A református egyházak, kivéve a „remonstrálók” gyülekezetét, szintén elhatárolódnak a törvénytõl.

A legutóbbi 12 év során a jezsuiták létszáma évi átlagban háromszázzal csökkent; ez év elején 21 354-en vannak. Európában és az Egyesült Államokban a legjelentõsebb az esés; pillanatnyi létszámuk 7622, illetve 3635. Növekedés tapasztalható Afrikában és Ázsiában, különösen Indiában. A létszámcsökkenés valószínûleg már lassulóban van.

A Chiune Szugiharáról elnevezett japán díjat ítélték oda nemrég posztumusz elismerésként Angelo Rotta volt budapesti nunciusnak, aki a második világháború alatt mintegy tizenötezer menlevelet állított ki zsidók számára, hogy az üldözéstõl és haláltábortól megvédje õket. Ugyanezt a díjat hasonló indokolással megkapta Kína volt bécsi fõkonzula, Feng San Ho is. Rotta nunciust a jeruzsálemi Jad Vasem Alapítvány szintén kitüntette.