MAGYAR  MILLENNIUM / III

Szabó Ferenc–András Imre

„A MEGNYESETT FA KIZÖLDÜL”

A magyar egyház az ezredfordulón

Tíz évvel ezelõtt, amikor Bécsben, elindítottuk a Távlatokat, programcikkünkben jeleztük, hogy a II. vatikáni zsinat szellemében szándékozunk folytatni a szolgálatot (amelyet elõdünk, a Szolgálat külföldön végzett): segíteni a magyar egyházat a zsinati korszerûsödés, megújulás feladatának megvalósításában. A szerencsés politikai fordulat lehetõvé tette hazatérésünket, és most már fokozottabban figyeljük a hazai helyzetet, és ráirányítjuk a figyelmet a társadalmi-politikai kérdésekre is. A nehezen kibontakozó magyar demokrácia építésében elkötelezett világiaknak segítséget nyújtunk az egyház szociális tanítása fényében. Fokozottabban számolunk a konkrét helyzetben hitükrõl tanúskodó keresztények élettapasztalatával, amikor világnézeti, lelkiségi és kulturális kérdéseket tárgyalunk. A zsinat szándéka szerint párbeszédet folytatunk keresztény testvéreinkkel és minden jóakaratú emberrel.

Az elmúlt évtizedben gyakran foglalkoztunk a zsinati korszerûsödéssel, a magyar egyház sajátos helyzetével, annak különbözõ szempontjaival, az új lelkipásztori kezdeményezésekkel, a megújult katekézissel, egyházi mozgalmakkal, a mûködésüket újrakezdõ szerzetesrendekkel, a katolikus iskolák és intézmények kibontakozásával. „Fórum az egyházról” címû rovatunkban többfajta véleménynek helyet adtunk. Figyelve Rómára és a világegyházra, igyekeztünk kitágítani a kommunista elnyomás miatt meglehetõsen beszûkült magyar egyházi látóhatárt. Mindezt a jövõben is folytatni akarjuk. Annál is inkább, mivel a szellemi vasfüggöny leomlásával, az európai integrációs folyamatba való bekapcsolódással, és egyáltalán a fokozódó és új problémákat is felvetõ globalizációval, az ezredfordulón európai és világtávlatokban kell szemlélnünk és mérlegelnünk a magyarországi keresztények – a történelmi egyházak – helyzetét, feladatait.

Mielõtt továbbmennénk a magyar helyzetképhez, elsõ megközelítésként idézhetjük Tomka Miklós szociológus cikkét, amely a Stimmen der Zeit 1999. májusi számában jelent meg (329–340) „Magyar katolikusok a pluralista társadalomban” címmel. Tomka három szóval jellemzi a magyar katolikusok mai helyzetét: szociológiai szempontból marginalizálódás, tehát a társadalom peremére szorulás; pszichológiai szempontból még a kommunista üldöztetés következményeként megmerevedés; ekkleziológiai szempontból egyházi hivatalközpontúság, illetve klerikalizmus.

Tomka statisztikai adatokat is szolgáltat a katolikus vallási helyzet érzékeltetéséhez. Jellemzõ a vallásgyakorlat csökkenése: a katolikusok 15%-a rendszeresen, 17%-a alkalmanként gyakorló; a többi felnõtt közül 35–40% vallásosnak mondja magát, de nincs kapcsolata az egyházzal. Mivel a hívõ katolikusok jó része nem a képzettebbek közül kerül ki, hanem a vidékiek, idõsebbek, dolgozók közül, a katolikusoknak manapság még kevés a súlyuk a társadalmi-politikai életben; bár már bizonyos mozgalmak, csoportok körében erõsödõben van az öntudatos katolikus fiatalok száma. A feladat az, hogy a katolikusok kitörjenek az intézményes egyház zárt keretei közül, nyitottak legyenek a mai világ felé, és a katolikus értelmiség kezdjen párbeszédet a pluralista világgal, és közvetítse az evangéliumot. E feladatok megvalósításától függ a magyar katolikusok jövõje.

Olvasni az idõk jeleibõl

András Imre S. J. 1991 húsvétján indult elsõ számunkban arra hívta fel a figyelmet, hogy „a legsürgõsebb teendõ: olvasni az idõk jeleibõl.” Az evangéliumi és zsinati „idõk jeleit” igyekezett értelmezni a magyar katolikus egyház számára. Visszapillantott az elmúlt negyven évre, hogy levonja a tanulságokat, és elõre tekintett, hogy a feladatokat is megjelölje. A következõkben ebbõl a cikkbõl ragadunk ki néhány, ma is érvényes megállapítást.

A pártállam egyházpolitikájának alapvetõ vonása volt a „pórázon tartás”, akár korbáccsal, akár a jó viszonyra való hivatkozással vagy az „engedmények” mézesmadzagjával. Ezt az egyházpolitikát szabályos jogi konstrukció bástyázta körül. A magyar állam és az egyházak viszonya, ahogy ezt egy alkotmányjogi szakkönyvben olvashatjuk, a „legális teórián” nyugodott, mely az államot tekintette a szuverén jogalanynak, és az egyház csak annyi joggal rendelkezhetett, amennyit neki az állam engedélyezett. Ezt az egyoldalú kapcsolatot módosították a partnerség irányában az ún. „szerzõdéses teória” alapján szerzett jogok, ami azt jelentette, hogy az állam az egyház jogait nem egyoldalúan, önkényesen határozta meg, hanem az egyházzal kötött megegyezések által. Így vált központi kérdéssé az egyház és az állam közötti megegyezés, mely részletesen szabályozta, milyen tevékenységet szabad az egyháznak a szocialista államrend keretében kifejtenie. Ebbõl a jogi konstrukcióból származott a megkülönböztetés a „legális” és az „illegális” vallásgyakorlat között. [. . .]

Az állam, felhasználva a katolikus egyház hierarchikus vezetési struktúráját, megpróbálta a vezetõk útján behajtani a hívõktõl is a saját egyházpolitikájában megkövetelt magatartást. Az állam parancsait a hivatalos vezetõknek a „szolgálati úton” kellett érvényesíteniük, különben nem remélhettek „elõrelépést”. Ennek az állami taktikának mûködését elõsegítette az amúgy is meglévõ klerikalizmus, a túlzott tekintélyelviség az egyházi vezetõknél, de a világiak passzivitása is, akik az ilyesmibe beletörõdtek. Az ÁEH „agytrösztje” erre számítva fejleszthette ki a katolikus egyházban azt a pórázrendszert, amely az államnak lehetõvé tette, hogy egyetlen személlyel tárgyalva ellenõrzése alatt tartsa az egész egyházat. Az állam fontos dolgokban csak a prímással tárgyalt. Ezt a többi püspök is kénytelen volt tudomásul venni.

A magyarországi egyház, ha „megnyesve” is, élt az elnyomatás évtizedei alatt: a Szentlélek ott mûködött a családokban, kisközösségekben, a mindennap helytálló és hûséges hívekben; a nagymamákban, akik titokban megkereszteltették unokáikat; a börtönbe hurcolt – és elõbb meghurcolt – papokban és szerzetesekben. Teljesen téves lenne az a szemlélet, amely szerint püspökök nélkül rendkívüli helyzetekben sem élhet az egyház.* „A nehéz évek alatt – hangsúlyozta András – a kovász szerepét töltötte be minden Krisztussal egyesült keresztény. Az egyház jellé vált a magyar társadalomban, annak ellenére, hogy a püspökeinek ez idõ alatt inkább az állam kezében levõ túszok szerepe jutott, mint az aktív vezetés.”

András Imre idézett cikke a továbbiakban – a zsinat szellemében – azt sürgeti, hogy meg kell honosítani a szolgálat szellemét; a lelkipásztorkodásban azoknak a kezdeményezéseknek kell az elsõbbséget biztosítani, amelyek a Lélek sugallatára, az „idõk jelei” figyelembevételével születtek. Egyre inkább az egyházi kisközösségekben, plébániai csoportokban jelentkeznek az egyházi élet dinamikus vonásai. Érvényesíteni kell a szubszidiaritás elvét; túlhaladva a klerikalizmuson egyre inkább mozgósítani kell a világiakat az apostoli munkában.  

A Távlatok 1991/3. száma az egyház megújulása központi témával foglalkozott, tekintettel II. János Pál pápa 1991 augusztusában tett apostoli látogatására. A pápa is azt sürgette, hogy a magyar helyi egyházban a zsinat szellemében kell megújítani az evangelizálást, a lelkipásztorkodást. Itt közöltük a közben elhunyt Alszeghy Zoltán S. J. tanulmányát a zsinati megújulásról. (Mint ez ismeretes, a szentatya magyarországi beszédeinek elõkészítésében jelentõs szerepe volt a Gergely-egyetem magyar teológusának, P. Alszeghynek.)

Alszeghy azt hangsúlyozta, hogy a zsinat mint történelmi esemény még most se, negyed századdal bezárása után se tartozik a múlthoz: az egyháznak fel kell dolgoznia a kapott irányelveket. Az egyházban a Szentlélek mûködik, és magyarázza a zsinatot, segíti annak befogadását (recepcióját) és fokozatos megvalósulását.

„Mi is mindannyian szereplõi vagyunk annak a drámának, amelyet a jövendõ évszázadok történészei »a zsinati megújulás« címszó alatt fognak elemezni.” (Távlatok, 1991/3,3.)

Ugyanebben a számban – miután Szabó Ferenc elkészítette a pápa magyarországi látogatásának mérlegét (beszédeinek fõ témája az ország erkölcsi megújulása, új evangelizálása volt!) – Szabó Ferenc és András Imre 1991. júniusi beszélgetését közöltük. (Ez tehát még a pápalátogatás elõtt készült Bécsben, de már a látogatásra való tekintettel.) Miután visszautaltunk a fentebb idézett András-tanulmányra, valamint egy kis kitérõt tettünk a kommunista hatalommal együttmûködõ egyháziak szereplésére, azt hangsúlyoztuk, hogy most már elõre kell nézni, igyekeznünk kell a lehetõségek szerint építeni Isten országát. Most csak felsorolásszerûen utalok a beszélgetés témáira:

– mindenkinek meg kell térnie, és felelõsséget kell vállalnia az új evangelizálásból;

– fontos lenne a belsõ párbeszéd az egyházban, minden szinten;

– püspököknek és szerzetesrendeknek együtt kell mûködniök a lelkipásztori munkában, az egész ország és az átfogó lelkipásztorkodás távlatában kell tekinteni a szerzetesek sajátos feladatait, nem pedig egyetlen egyházmegye szemszögébõl;

– a hagyományos plébániai kereten túl szükség van az úgynevezett kategoriális lelkipásztorkodásra is;

– túljutva a klerikalizmuson a világiakat fokozottabban bevonni a munkákba, pl. a hitoktatásba;

– a kisközösségeknek „mûhely” szerepet lehetne adni;

– sürgetõ az ifjúság erkölcsi nevelése; végül

– az elkötelezett keresztények tevékeny részvétele a közéletben, a politikában.

Ezeket a problémákat jórészt a szentatya beszédei is érintették; a pápai irányelvek ma is idõszerûek, ezért most ezeket választjuk vezérfonalul.

Mérlegkészítés a pápai beszédek tükrében

1991-ben feltûnõen sokat hangoztatta a pápa az egységet a püspökök, papok és hívek között, az egységet a keresztények között, mintegy a kommunista évtizedek „divide et impera” gyakorlatának orvoslására. Már látogatása elõtti tévéüzenetében ezt olvassuk:

„A magyar egyháznak csak akkor lesz új tavasza, ha a keresztények képesek lesznek mély szeretetkapcsolatra lépni egymással és Krisztussal, valamint teljesen nyitottak maradnak a Szentlélek indításaira. Az egység azonban ne legyen csupán a keresztények kiváltsága és igyekezete. Kedves magyarok! Arra van szükség, hogy mindannyian egyetértésre jussatok az igazi humanizmus olyan alapvetõ értékeiben, mint az igazság, az igazságosság, a szabadság, a kölcsönös tisztelet és a szolidaritás.” A debreceni ökumenikus találkozón szintén a keresztények egységére buzdított a pápa. „A mai változások közepette különösen értékes a keresztények készsége arra, hogy közösen együtt dolgozzanak Európa keresztény alapjainak helyreállításában. [. . .] Krisztusban kedves Testvéreim! Ez a találkozó maga is egy lépés a cél, az egység felé vezetõ úton. Az »idõk jelein« át az Úr Lelke arra buzdít: folytassuk utunkat. . .”

A püspöki karhoz szólva pedig ismételten ezt hangsúlyozta: „Az isteni Mester által ajándékozott egység az Egyház egyik lényegi tulajdonsága. Pontosan ezért imádkozott Jézus szenvedésének elõestéjén. [. . .] A magyar egyház hálát ad Urának az egység ajándékáért, és állhatatos imádsággal könyörög azért, hogy ebben az egységben megerõsödjék úgy, hogy a püspökök együttmûködnek egymással, továbbá a papok a püspökökkel, és a világi hívek, a papok által, az egyházmegye fõpásztorával.” A pápa ezután részletezi az itt említett csoportok közötti egység és együttmûködés módozatait.

A püspökök egymás közötti egyetértésérõl és együttmûködésérõl szólva figyelmeztet arra, hogy múltbeli magatartásuk miatt nem szabad bizalmatlanságot táplálni egyesek személye iránt: „Nagy megértéssel és szeretettel legyetek egymás iránt: ebben senkit se hátráltassanak olyan személyes megfontolások, amelyeket a többi testvér jellemvonásai vagy múltbéli események táplálnak.” – Sajnos, az elmúlt évtized során részben még megmaradt – mintegy a múlt sebeként – a bizalmatlanság és megosztottság. A lelkiismeretekbe csak Isten lát, õ ítéli meg kinek-kinek személyes felelõsségét. Azt azonban hangoztatni kell, hogy objektíven nem mindegy, hogy valaki érdekbõl vagy félelembõl együttmûködik az elnyomó hatalommal az egyház kárára, vagy pedig – mivel hûségesen kitart hivatása teljesítésében, mivel nem alkuszik meg – üldöztetést és börtönt kell elviselnie. Mindez vonatkozik az egyházi vezetõkre, papokra és világiakra egyaránt.

A pápai beszéd egyik nagyon fontos felszólítása: „Szükséges továbbá, hogy mindegyiktek átfogó képet alkosson az egész magyar egyház problémáiról. Ennek érdekében nagy haszonnal jár majd, ha konferenciátok ülésein megfelelõ idõt szántok azoknak az alapvetõ kérdéseknek vizsgálatára, amelyek a magyar társadalmat az átalakulásnak ebben a nehéz szakaszában foglalkoztatják. Ez teszi lehetõvé egy közös lelkipásztori terv kidolgozását, amely kijelöli majd a tervszerû irányelveket a közérdekû kérdésekkel kapcsolatos együttes cselekvésre.”

E ponton jelentõs lépés volt elõre a Magyar Katolikus Püspöki Kar két szakszerûen elõkészített, kidolgozott körlevele: Igazságosabb és testvériesebb világot! (1997) és A boldogabb családokért! (1999) Mindkét körlevélben mélyreható elemzést kaptunk a hazai helyzetrõl, illetve a fõpásztorok részben körvonalazták a teendõket is, éspedig nemcsak a hívõkhöz, hanem minden jó akaratú emberhez szólva, külön is kitérve az állami vezetõk feladataira.

Különbözõ rendezvények, konferenciák, kerekasztal-beszélgetések keretében megvitatták a körlevelek által felvetett problémákat, kiegészítve és elmélyítve, de fõleg tudatosítva a teendõket. A Távlatok 1997/2–3–4. számai több cikkben foglalkoztak az 1997-es körlevél egyes szempontjaival; különféle számok a politikai helyzet, a család, az oktatás-nevelés, katekézis stb. problémáival. Legújabban pedig, a magyar millennium alkalmával, a helyzetfelmérést „aggiornáltuk”, pontosítottuk az újabb fejlõdést figyelve.

A pápa kiemeli a hatékony püspökkari titkárság szerepét. E ponton is fontos elõrelépés történt az új székház megszerzésével és az ott mûködõ titkárság egyre szélesebb körû tevékenységével. E titkárság igyekszik „összefogni” a megyéspüspökök tevékenységét.

A titkárság egyik új kezdeményezése a „hirdetés” a tévében és a plakátokon, lapokban: „1000 éve velünk és értünk a Magyar Katolikus Egyház.” Bármint legyen is e kezdeményezés megítélése (sokan bírálják!), nem feledhetjük azt, hogy hathatósabb lenne az egyházi vezetõk tanúságtétele, a szegény és szolgáló egyház képének gyakorlati felmutatása. Úgy, ahogy ezt Andrásfalvy Bertalan megírta az Egyházfórum új évfolyama 1. számában: „Az egyház ellenségeinek érdekében áll, hogy az egyházgazdagság közismert, látható legyen: egyre jobban templomokban, palotákban, mûgyûjteményekben, impozáns mûvészi alkotásokban – mert annál nagyobb az ellentmondás, a megbotránkoztatás, ha ezzel szemben áll a szegénység, az egyháztagok magára hagyottsága, gondja. Így lehet hiteltelenné tenni azokat az egyházi megnyilatkozásokat, melyeket az elnyomottak, a kiszolgáltatottak, a szegények, az üldözöttek, a családok érdekében tesz. Az egyház ellen nem a hatalom, az elnyomás eszközével harcol a világ, hanem a felvilágosodás, a liberalizmus jelszavaival, és ha teheti, a szociális demagógiával, ha arra az egyház alkalmat ad. Az információ, az anyagi javak és a gazdálkodás átláthatósága, tisztázása, nyilvánvalósága az egyik fontos elem, ami a közösséget átláthatóvá, elsajátíthatóvá teszi. . .” Úgy tûnik, egyes fõpásztorok számára a távlat az egyházmegye határaira szûkül le. Ez megmutatkozott abban a reakcióban is, amelyet az egyházmegyék újrafelosztásakor egyesek kinyilvánítottak; vagy az egyházmegyei zsinatok (szinódusok) megszervezésében; fõleg pedig a papnevelés kérdésében, az egyházmegyei szemináriumok létesítése és mûködtetése területén. Mintha elsikkadt volna a papnevelési programban az a szempont, hogy az új papi nemzedéknek, a meglévõ hívek gondozásán túl, szólniuk kell majd a hitükben meggyengültekhez, az új eszmékben csalódottakhoz, a keresztény kultúrát nem vagy csak alig ismerõkhöz, a „valláselvonással” felnevelkedettekhez is.

Nemigen lehet belátni, hogy miért kell új szemináriumokat nyitni, amikor nincsenek megfelelõ teológiatanárok. Az egyházmegyei papság egységének szellemét, mely eddig a közös neveltetés során alakult ki, más módon is sikerrel ki lehet alakítani a fiatal papi nemzedékben. Egyébként ma már nem szól bele az ÁEH abba, hogy kit küldjenek külföldre alaposabb tanulmányok elvégzésére. Tervszerûbben kellene mindezt megszervezni, biztosítva a teológiatanárok utánpótlását; és a tervezést püspökkari szinten kellene elvégezni. Természetesen a kérdés bonyolult. Itt is, mint több konkrét kérdésben, csupán jelzést adtunk, mert tervezzük, hogy a jövõben visszatérünk részletesen az egyes problémákra. Ami a papnevelést és papképzést illeti, utalunk J.-M. Lustiger párizsi bíboros beszámolójára: „A papképzés párizsi modellje.” (Vigilia, 2001/1.) Az ilyen és hasonló külföldi példákból hasznos indításokat lehetne kapni. Az átfogó tervezés hiánya mutatkozik egyéb kezdeményezéseknél is, pl. az évek óta húzódó médiakoncepció kidolgozásánál. Itt is vannak egyházmegyei kezdeményezések (egyházmegyei rádió stb.), de országos tervezésnek nemigen látjuk jeleit. Nem tudjuk, hogy az ad limina látogatás elõtt milyen beszámolók, felmérések készültek. Ez jó alkalom volt a mérlegkészítésre. Milyen értékes szolidarizáló hatást váltott volna ki a püspökök gondját osztó hívek körében ez a római beszámoló, ha – természetesen a köteles diszkréciót kívánó részek elhagyásával – a híveknek is tudomására hozzák.

A szentatya megemlíti azt is, hogy kívánatos ápolni a kapcsolatokat a földrész többi püspökeivel is, hogy tanulhassanak az õ tapasztalataikból, lelkipásztori kezdeményezéseikbõl. Ez kétségkívül kezd megvalósulni; bár néha az a benyomásunk, hogy elsõsorban anyagi támogatást várnak és kérnek a fõpásztorok saját egyházmegyei szükségleteihez, intézményeik mûködtetéséhez, templomok építéséhez, és nem utolsósorban palotáik „restaurálásához”. Milyen jó lenne, ha a rendes egyházi forrásokból jutna pl. az országos katolikus sajtó, média támogatására!

II. János Pál kiemelte a szerzetesek és szerzetesnõk szerepét is az ország lelki újjászületésében. „Biztos vagyok benne, hogy egyenként is, és mint püspöki kar is, minden lehetõt megtesztek azért, hogy a hazátokban élõ különféle szerzetesi családoknak felajánljátok azt, ami az élethez szükséges. A szerzetesi élet újraindulása bizonyára gazdagítani fogja mind az egyház lelkipásztori tevékenységét, mind ennek a szeretett nemzetnek a társadalmi életét.” Rákosi Mátyás tudta, hogy az egyház elnyomásának egyik fontos lépése a szerzetesek szétszóratása, mûködésük betiltása. A rendszerváltozás után a szerzetesrendek újraélednek, részben visszaszerzik iskoláikat, intézményeiket. Miként az egyházmegyékben a paphiány, e rendeknél is az utánpótlás kérdése képezi a legfõbb nehézséget; persze az anyagi feltételek biztosítása is problémát jelent. Sok szép kezdeményezést, hõsies erõfeszítést tapasztalunk országszerte. De e téren is az országos távlat hiányzik: egyházmegyés fõpásztorok és szerzetesrendek, illetve a szerzetesek egymás között még nem találták meg a kellõ egyetértést és együttmûködést. Jellemzõ, beszédes tény: a most elkészült Katolikus Almanachból hiányoznak a szerzetesek, mintha nem is a magyarországi egyházhoz tartoznának! (Vö. Távlatok 50, 651–653.) Hányszor halljuk, hogy a megyés fõpásztor „elveszettnek” tartja azt a papját vagy szeminaristáját, aki szerzetesrendbe jelentkezik! Persze a nagy paphiány miatt érthetõ, hogy közvetlenül „veszteség” az ilyen lépés az egyházmegye számára, de nem az összmagyar egyház számára.

Végül, de nem utolsósorban a pápa hangsúlyozza az együttmûködést a világi hívekkel. Idézi a zsinat Lumen gentium kezdetû konstitúcióját (33. pont):

 „A világiak apostoli tevékenysége részesedés magának az Egyháznak üdvözítõ küldetésében, erre az apostolkodásra maga az Úr rendeli õket a keresztséggel és a bérmálással. . .” A világiak bevonása nemcsak a paphiány miatt sürgetõ, hanem a zsinati egyháztanból lényegileg következõ követelmény. Számtalan formája lehetséges a világiak apostolságának – részletezi a pápa –; fõleg olyan területeken, ahol különös szakképzettségre van szükség: „Ilyenek pl. a tömegtájékoztatási eszközök használata, az egyházi élet adminisztratív és gazdasági igazgatása, és olyan sajátos területek (az iskola, az egyetem, a kórházak, a fegyházak, a politika és a munka világa stb.) lelkipásztori ellátása, ahol hosszú éveken keresztül akadályozták az evangéliumi üzenet hirdetését.”

Többször hallhatjuk – nem minden alap nélkül –, hogy a magyar egyház még nagyon klerikális (túlzottan papi tekintély alapján mûködõ) szervezet. „A világi személyek lelkipásztori tevékenységének szabályzata”, melyet az ÁEH elnöke is láttamozott, és amely a „póráz” végét a világiakkal szemben a lelkipásztor kezébe nyomta – már nincs érvényben. A plébániai adminisztrációt, pénzkezelést (!), a sajtóapostolkodást és sok más tevékenységet miért ne végezhetnék világiak?! Nem a nõk pappászentelését kell sürgetni, hanem helyet kell adni a világi nõknek is az új evangelizálásban, felkínálni a számtalan lehetõséget, hogy a pap energiáját felszabadítsák olyan tevékenységre, amelyekhez a felszentelés szükséges. Prohászka Ottokár már a század elején (Modern katolicizmus, 1907) leszögezte azt, amit a század második felében a II. vatikáni zsinat:

„A laikus a kereszténységben nem a profán elem, melytõl a klérus megborzadjon: a házas nem az a tisztátalan, kire a zárdaszûz sajnálkozva tekintsen; mi mindnyájan az egyház tagjai vagyunk, az apostol szerint »szentek«, »kiválasztott nép«, »királyi papság«; mindnyájan Krisztus titokzatos testének tagjai, s mint királyi papság arra hivatvák, hogy apostolkodjunk, buzgólkodjunk, térítsünk, neveljünk, tanítsunk; kivált a mai világban lesz ez hivatásunk, mikor a fejlõdés a lelkipásztorság eddigi keretezésein messze túlcsap. [. . .] Legyen tehát testvér laikus, klérus, apáca és hitves; legyenek apostolok, próféták, doktorok nem a rend, hanem a bennük lángadozó szellem erejében, s ne tartsa magát a laikus az egyházban másodrendû katolikusnak!”

Prohászka e ponton is – mint annyi, az egyház reformjára vonatkozó nézetével – fél évszázaddal megelõzte a zsinatot. A Modern katolicizmus ma is iránymutató lehet az új evangelizálásban. (Az itt érintett problémákhoz lásd még Szabó Ferenc tanulmányát: „Merre és hol tart a magyarországi egyház?” – Távlatok, 1998/3.)

II. János Pál a magyar püspöki karhoz intézett beszéde vége felé is hangsúlyozza, hogy a zsinat kívánalmai szerint tartsanak egyházmegyei zsinatokat, és dolgozzák ki a korszerû lelkipásztorkodás alapvetõ irányelveit:

„Ezekbõl nemcsak papok, a szerzetesek és a szerzetesnõk, hanem a világi hívek is irányítást kaphatnak arra, hogy veletek együtt az ország újraevangelizálásán fáradozzanak, Magyarország megkeresztelkedésének immár ezredik és a keresztény kor kétezredik évfordulójára készülve, és az egész közösség megfelelõ buzgósága nélkül nem lehetséges a Lélek kegyelmét követni, aki ma is ugyanúgy szól az egyháznak, mint egykor (vö. Jel 2,7). Fontos tehát, hogy hasztalan siránkozás nélkül a Lélekre hallgassunk, és kitartó következetességgel »nekirugaszkodjunk a jövõnek«. Úgy azonban, hogy a körülmények fényénél, meglássuk, hogyan lehet és kell a jelen pillanatban Isten Országát építeni. [. . .] Missziós egyház akarunk lenni!”

 A francia katolikusok már a háború másnapján rádöbbentek arra, hogy „Franciaország missziós ország”. A XX. század második felében Európa-szerte fokozódott a szekularizáció, az elkereszténytelenedés, elvallástalanodás. A volt keresztény Európa, benne hazánk is, „missziós” terület lett. Ezért van szükség a pápa által oly sokat hirdetett „újraevangelizálásra”, vagy inkább „új evangelizálásra”. A magyar ezer év érthetetlen lenne a kereszténység nélkül, miképpen Európa önazonosságához is hozzátartoznak keresztény gyökerei.

Úgy véljük, nem „lázálom” e gyökerek felélesztése, hiszen Európa jövõje függ tõle. Hiába fogalmazzák meg és írják alá az Európai Unió számára az emberi jogok Chartáját, ha nincs arra garancia, hogy azokat meg is tartsák. Csakis az egyének, a hívõk és más jóakaratú emberek „megtérése”, evangéliumhoz való térése biztosíthatja e jogok gyakorlati megvalósítását.

Az év elején jelent meg II. János Pál pápa Novo millennio ineunte kezdetû apostoli levele. A szentatya elõbb elkészíti a nagy jubileum mérlegét, hálát ad Istennek a kegyelmi esztendõért, majd pedig elõre tekint, a harmadik évezred felé. Krisztussal találkoztak a hívek milliói; Krisztus arcát kell szemlélniök a jövõben is a vándorló egyház tagjainak, a kereszten meghalt és feltámadott Krisztusét. Tõle, Belõle merítve kell új lendületet vennie az evangelizálásnak, a lelkipásztorkodásnak, a helyi egyházak konkrét terveinek (29). A 35 éve befejezett II. vatikáni zsinat óta sok minden történt az aggiornamento terén (a római Kúria reformja, szinódusok, püspökkari konferenciák mûködése stb.), de még sok a tennivaló (44). A pápa ismételten hangsúlyozza a zsinat szellemében történõ reformokat, a lelki megújulást, a kor kihívásaira adandó választ, az ökumenikus párbeszédet, a világiak elkötelezettségét stb. Továbbra is fõ feladat marad a zsinat recepciója, irányelveinek megvalósítása (57). Lényeges a vallásokkal folytatandó párbeszéd is, a vallási relativizmus kerülésével, és a missziós elkötelezettség: az evangelizálás. Az ima és a szentségek révén a kommunió (szeretetközösség) lelkiségét kell kialakítani: a Krisztus-hívõk legyenek a világban a szeretet tanúi.

* Gondolunk itt Casaroli bíboros emlékiratainak nem egy szakaszára, ahol „keleti politikáját” igazolandó azt hangsúlyozza, hogy a püspöki székek betöltése elengedhetetlen feltétele volt az egyház továbbélésének.

Dávid Ibolya

A KORRUPCIÓ ELLENI FELLÉPÉS JELENTÕSÉGE

nemzeti és nemzetközi vonatkozásban

Az ENSZ korrupció elleni globális programja keretében, az ENSZ melletti bécsi Állandó Magyar Képviselet által rendezett, korrupció elleni szemináriumon, Bécsben, 2000. október 26-án elhangzott beszéd szerkesztett változata.

A korrupció leküzdése, visszaszorítása nemzetközi együttmûködés, tapasztalatcsere nélkül elképzelhetetlen.

A korrupció a gazdasági tevékenység, a kereskedelem nemzetközivé válásával együtt egyre inkább nemzetközi jelleget ölt.

Az elburjánzó korrupció súlyos erkölcsi és politikai következményekkel jár: károsan hat a gazdasági fejlõdésre; zavarja a tisztességes verseny feltételeit; végsõ soron aláaknázhatja az önkéntes jogkövetést; s hatástalanná teheti a demokrácia mûködését.

Nem új jelenséggel van dolgunk, de kétségtelen, hogy a veszély ma közvetlenebb, a kockázat tétje pedig nagyobb lett.

Elõadásomban tájékoztatni szeretném Önöket arról, hogyan látom a korrupció helyzetét Magyarországon, milyen megoldások között választottunk, és milyen válaszokat gondolunk helyesnek.

I

A latin corrumpere ige azt jelenti, hogy valamit eltörni, összetörni. A kérdés az, hogy mit tör el a korrupció.

A kézenfekvõ válasz az, hogy törvényt (a törvényes rendet), kötelezettséget, morális normát tör meg.

De ennél még veszélyesebb lehet az, hogy a korrupció megtöri az emberi személyiséget, és megtöri a közösséget.

Megtöri az emberi személyiséget, mert: hazugságra, színlelésre, rejtõzködésre kényszeríti; korlátozza az ember szabadságát, aláássa személyiségének autonómiáját; cinizmusra, cinkosságra készteti.

Megtöri, szétzilálja a közösséget, mert: megzavarja, eltorzítja a közösségi együttélés szabályrendszereit; gyengíti az emberek törvénytiszteletét és társadalmi felelõsségérzetét; aláássa az emberek hitét a társadalmi igazságosságban; aláássa az emberek hitét az adott társadalmi rendben és az ország vezetõiben; akadályozza, torzítja a demokratikus intézmények mûködését; eltorzítja a piac és általában a gazdaság mûködését, aláássa a versenyszellemet, csökkenti a teljesítményeket.

II

A 10 millió lakosú Magyarországon 1999-ben összesen 500 ezer bûncselekményt követtek el.

A korrupciós bûncselekmények száma ehhez képest elenyészõ és lényegében változatlan, évente 500 és 1000 között ingadozik. Az utóbbi évek nemzetközi indexeiben Magyarország megítélése javult.

Ám a közvéleménynek ennél markánsabb (határozottabb) az elvárása.

Már a 90-es évek második felében végzett hazai közvélemény-kutatás szerint is a magyar emberek 30–40%-a a legfontosabb kormányzati feladatok közé sorolta a korrupció elleni küzdelmet.

Ezek után két kérdést tettünk fel: vajon tükrözik-e a statisztikai adatok a korrupció elterjedtségét? vajon elégséges-e a jelenlegi normatív és hatósági reagálás?

Az elsõ válaszunk az volt, hogy nem a számszerûség számít. A bûnügyi statisztika érzéketlen, és nem alkalmas arra, hogy lemérje a korrupció társadalmilag káros hatását, „fertõzõképességét”. Vesztegetés esetén mindkét fél érdekelt a cselekmény titokban maradásában, hiszen mindketten elõnyöket remélnek, illetve tartanak a felelõsségre vonástól

A második válaszunk az volt, hogy a jelenleginél világosabb, egyértelmûbb, az állami mûködés minden pontjáról jól közvetített és vállalt üzenetre van szükség, mely szerint a korrupció közrossz.

Ezért kezdte el a magyar kormány a cselekvési program elõkészítését.

Magyarország az Európai Unióhoz történõ csatlakozásra váró ország. Magyarország részese az összes korrupcióellenes nemzetközi egyezménynek, együttmûködésnek. Kézenfekvõ volt tehát, hogy nemzetközileg megfogalmazott ajánlások, elvárások összegzése elõzze meg a hazai program kialakítását. Alapvetõ szükség a reális helyzetmegítélés.

Ezért is fontos részvételünk az Európa Tanács Korrupció elleni Államok Csoportjában (Groupe d’Etats contre la Corruption, GRECO).

És ezért tartottam fontosnak, hogy Magyarország csatlakozzon ahhoz a kutatási programhoz, amelyet az ENSZ tavalyelõtt indított el.

Az ENSZ-program metódusa alapján az egész országra kiterjedõ helyzetfelmérést végeztünk el. Ezzel párhuzamosan pedig kidolgoztuk a szükséges intézkedéseket. Ma tehát biztos helyzetismeret van a birtokunkban, amelyhez a tervezett intézkedések szervesen kapcsolódnak.

III

Az intézkedések kialakításánál négy szempontot vettünk alapul:

1. A korrupció mértékét.

2. A korrupcióval szembeni fellépés iránt mutatkozó (politikai és társadalmi) nyitottság mértékét.

3. A korrupció jelenségének, alanyainak a veszélyességen alapuló kockázati értékelését.

4. A közvagyonnal való gazdálkodás kiemelkedõ fontosságát.

1. A korrupció mértékérõl már szóltam. (Jelenlegi) megítélésünk szerint nem a mindent átható korrupció nézõpontjából kell kiindulni. Ezért a javasolt intézkedések meghagyják az egyes területek számára az önálló kockázatelemzés alapján történõ cselekvés lehetõségét. Ám fenntartják az ezekrõl való elszámolás, monitorozás követelményét.

2. A második döntési pontot a korrupció elleni fellépés iránt mutatkozó nyitottság mértéke kínálta. A korrupcióval szembeni markáns fellépéshez a kormányzati szándék adott, ennek társadalmi fogadókészsége is fennáll. Ezért nem pusztán az állami cselekvés lehetõségeiben bízunk.

3. A veszélyessége szerinti kockázati körökbe soroltuk a korrupció lehetséges fajtáit és alanyait. Ez adja meg a végrehajtás során követendõ hangsúlyokat.

a) A korrupció három lehetséges fajtáját vettük alapul, vagyis: a hatósági korrupciót, az üzleti korrupciót, és a legfelsõ szintû politikai-igazgatási-pénzügyi korrupciót. A kockázatelemzéseket a korrupció morális kockázataira, a korrupció által okozható károkra és a korrupció gyakoriságára tekintettel végeztük el.

b) A korrupció két oldalán álló alanyokat illetõen a passzív oldal (a megvesztegetett) magatartását veszélyesebbnek tartjuk, mint az aktív oldalon lévõét (a vesztegetõét).

A passzív oldalon a veszélyességi sorrend élén a politikai élet szereplõje áll, õt követi a nemzetközi élet tisztségviselõje egy sorban a hatósági jogosítvány gyakorlójával, majd az üzleti élet szereplõje következik, és a sort a polgár zárja.

Az aktív oldalon lévõ (a vesztegetõ) alanyoknál a veszélyességi sorrend élén a hatósági jogosítvány gyakorlója áll, õt követi a politikai élet és az üzleti élet szereplõje, a nemzetközi élet tisztségviselõje, és a sort a polgár zárja. A gyakoriságban rejlõ veszélyesség tekintetében az utóbbi sorrend megfordul, és a polgár kerül elõtérbe.

c) A tevékenységi kör szempontjából az állami és a magánszférát különböztettük meg.

Az állami szférán belül a helyi és országos politikai élet területén lévõ korrupciót tartjuk a legveszélyesebbnek, ezt követi a polgárokkal közvetlen kapcsolatban álló hatósági jogalkalmazás, végül pedig a gazdasági és pénzügyi élet területe.

A magánszférán belül a vállalkozások szintjeit vettük alapul. Ehhez képest a legveszélyesebbnek tartjuk a multinacionális vállalkozások korrupcióit, ezt követik a nagyvállalkozások, és a sort a kis- és középvállalkozások zárják.

Fontos tanulság, hogy a közvélemény a gyakoriságban rejlõ kockázat mellett sokszor elfelejti a korrupcióval okozható anyagi és morális veszteségeket. Az intézkedések célja, hogy ezekre felhívja a figyelmet.

A korrupció olyan, mint az AIDS. Legyengíti az egyén immunrendszerét, és kockázatok elé állítja a társadalmat. Ha hagyjuk a kockázatokat nõni, akkor elõbb utóbb elviselhetetlenek lesznek vagy bekövetkeznek.

Ezért nincs a korrupciónak veszélytelen formája.

4. Megkülönböztetett figyelmet fordítunk a közvagyonnal való gazdálkodásnak (a közpénzek korrupciómentes elosztásának) területére.

Korrupcióra különösen érzékeny területnek tartjuk: a kívülállók támogatására elkülönített összegek elosztását, a (köz)vagyontárgyak elidegenítését, kizárólagos állami jogosítványok átengedését (koncesszió) és a közpénzbõl történõ beszerzést (közbeszerzés).

A közbeszerzés ezek közül csak az egyik, és feltehetõ, hogy nem ezzel lehet a legnagyobb károkat okozni a közvagyonban. A közvagyon tárgyainak elidegenítése vagy a támogatások elosztása során történõ korrupció jóval nagyobb veszteséget okozhat. Az utóbbi esetekben ugyanis bevételtõl esik el a költségvetés, illetõleg felesleges kifizetés történik.

Ez nemcsak a központi költségvetés és a hozzá tartozó kincstári vagyon tekintetében jelent kockázatot, hanem a helyi önkormányzatoknál, a társadalombiztosításnál, és az elkülönített állami pénzalapok kezelésénél, továbbá a közalapítványoknál is.

Magyarországon a közbeszerzésre egységes, törvényi szintû és – a közelmúltban történt módosítások eredményeként – a legnagyobb átláthatóságot és a leggyorsabb jogorvoslatot biztosító szabályozás vonatkozik. Ugyanezt kívánjuk elérni a közvagyonnal való gazdálkodás többi területének szabályozásában.

A stratégia kialakítását, végrehajtását az igazságügyi tárca koordinálja, és a büntetõ, valamint a civil jogászok mellett a gazdasági, a kriminológiai és a közvélemény-kutató intézetek képviselõi vesznek benne részt.

Szoros munkakapcsolatban vagyunk a Transparency International magyar tagozatával, és természetszerûen az ENSZ munkatársaival.

Ebbõl is adódik, hogy jogi, gazdasági jellegû és közvélemény-formáló lépések egyaránt vannak, és nagyban számítunk a civil társadalom támogatására is.

IV.

Az intézkedések és jogalkotási feladatok köre öt csoportba sorolható:

Elsõként említem azokat az intézkedéseket, amelyek célja az állam védekezõ, megelõzõ szerepének erõsítése. Ezen belül szó van: a közélet szereplõire vonatkozó elvárások megfogalmazásáról; a korrupciós esetekrõl történõ tájékoztatást elõsegítõ intézkedésekrõl; a hatósági jogosítványt gyakorló szervek tevékenységének, eljárási szabályainak felülvizsgálatáról; a korrupcióval szembeni magatartásformák kialakítását elõsegítõ nevelési, képzési és oktatási programok elindításáról; az etikai kódexek megalkotását elõsegítõ szakmai programok szervezésérõl; a költségvetési források és privilégiumok korrupciómentes elosztását szolgáló jogszabályi módosításról.

Másodikként említem azokat az intézkedéseket, amelyek az állam információhoz jutásának elõsegítését (az állami mûködés átláthatóságának fokozását) célozzák. Ezen belül szó van: a korrupciós bûncselekményekre vonatkozó bejelentési kötelezettségek elõírásáról; a polgárok általi bejelentés megkönnyítése érdekében internetes kapcsolat megteremtésérõl.

Harmadikként említem az állami reagálás erõsítésére vonatkozó intézkedéseket. Ezen belül fõként büntetõ jogalkotási feladatok vannak: komolyan gondolkozunk arról, hogy megteremtjük a jogi személlyel szembeni büntetõ szankcionálás lehetõségét (megszûntnek nyilvánítás, mûködés felfüggesztése, egyes jogviszonyokból kizárás, tevékenységi körtõl eltiltás, pénzbírság, szakmai felügyeleti ellenõrzés alá vonás); bevezetjük az uniós pénzügyi érdekeket sértõ szubvenciós csalás szankcionálását; szigorítjuk a korrupciós bûncselekmények büntetését (a büntetési tételek emelése a – korábban már említett – veszélyességi hangsúlyok szerint); megvizsgáljuk, hogy a felderíthetõség és bizonyíthatóság érdekében milyen kedvezmények biztosíthatók a hatóság munkáját segítõ elkövetõnek; szankcionáljuk a hatósági személyek esetében a feljelentési kötelezettség elmulasztását; kiterjesztjük a foglalkozástól eltiltás alkalmazását.

Az intézkedési csomag negyedik csomópontját a szervezeti változtatások képezik. Ezen belül van szó arról, hogy az összes korrupcióval összefüggésbe hozható bûncselekmény felderítését, nyomozását egy helyre kell koncentrálni; a belsõ ellenõrzésre vonatkozó elõírásokat felül kell vizsgálni; független testületet kell felállítani a stratégia végrehajtásának figyelemmel kísérésére.

Végül a kutatási célú intézkedéseket említem. Ezek körében esettanulmányok, helyzetfelmérések és látenciavizsgálat rendszeres végzése, valamint a média korrupcióval kapcsolatos tájékoztatásának rendszeres elemzése szerepel. Az említett veszélyességi rangsor szerint folyamatosan elemezzük a korrupció hazai jelenségeit.

Kérem, engedjék meg, hogy a közélet szereplõire vonatkozó intézkedések körébõl kiemeljek párat tájékoztatásként. Ezek nem elhanyagolható célja, hogy már puszta létükkel olyan üzenetet közvetítsenek, amely elgondolkodtatásra késztet és a közvélemény számára bizalomerõsítõ.

– Elõírjuk, hogy az érintett szervek az ellenõrizhetõség és a számonkérhetõség fokozottabb biztosítása érdekében vizsgálják felül az összeférhetetlenség eseteire, a kiválasztásra, alkalmazásra és minõsítésre vonatkozó szabályozásokat.

– Felülvizsgáljuk a pártok finanszírozására vonatkozó elõírásokat az áttekinthetõség és a kimutathatóság fokozása érdekében.

– Felülvizsgáljuk a képviselõk, kormánytagok jövedelmének, vagyonának közzétételére vonatkozó szabályozást.

– Bõvíteni kívánjuk a vagyonnyilatkozatra kötelezettek körét (bírák, ügyészek, és az objektív veszélyeztetettség alapján más állami alkalmazottak).

– Felvetjük a képviselõk mentelmi jogára vonatkozó elõírások módosítását a korrupciós ügyek gyanújának vonatkozásában. (Nem biztos, hogy demokratikus társadalomban szükség van olyan elõjogokra, amelyek az államélet közbizalmát megrendítõ korrupciós ügyekben a felderítés akadályát képezhetik.)

– Javasoljuk a lobbitörvény megalkotását is. (Alapvetõen a közhatalmi döntések lobbiztatásának áttekinthetõ rendezése érdekében.)

A célom az volt, hogy tájékoztassam Önöket arról, milyen stratégiát követünk a korrupció visszaszorítása érdekében. Az elmondottak talán támpontot adhatnak másoknak is, de úgy vélem, hogy a helyes megoldást, a hangsúlyokat minden országnak magának kell megtalálnia. Átláthatóság, kimutathatóság, ellenõrizhetõség, számonkérhetõség: számunkra mindez egyaránt fontos.

Nem hiszek abban, hogy van a korrupciónak megérthetõ formája; de abban sem hiszek, hogy vele szemben csak a drákói eszközök hatásosak.

Sokkal inkább úgy látom, hogy a demokratikus társadalom sebezhetõségérõl van szó, amit hiteles, szakmailag is megalapozott, tiszta értékrend mentén való politizálással, világosan lefolytatott érdekegyeztetések utáni, reális kockázatelemzésre épülõ jogalkotással, következetes jogalkalmazással, ellenõrzött végrehajtással, a gazdasági élet és a civil társadalom támogatottságával és a nyilvánosság mellett lehet kivédeni.

Nem arról kell meggyõzni magunkat és országaink polgárait, hogy miért rossz a korrupció, hanem arról, hogy miért jó tisztának maradni.

EUTANÁZIA

A „fekete angyal” elrémisztõ esete fokozottabban felvetette az emberi élet védelme, az eutanázia és az emberölés súlyos problémáját. E kérdéskörrel bõvebben foglalkozott a Távlatok 1991. karácsonyi (4.) száma. Addig is, míg majd júniusi számunkban alaposabban tárgyalunk az idõszerû kérdésrõl, idézzük A Katolikus Egyház Katekizmusa eutanáziára vonatkozó pontjait (2276–2279):

„Különös tiszteletre szorulnak azok, akiknek élete megfogyatkozik vagy meggyengül. A beteg vagy hátrányos helyzetû személyeket támogatni kell, hogy a lehetõségekhez képest normális életet élhessenek.

Bármi legyen is a közvetlen eutanázia indítóoka vagy eszköze, lényege az, hogy a hátrányos helyzetû, beteg vagy haldokló emberek életének véget vessen. Ez erkölcsileg elfogadhatatlan.

Hasonlóképpen gyilkosság minden olyan cselekedet vagy mulasztás, amely akár önmagától, akár szándékosan halált okoz azért, hogy megszüntesse a fájdalmat, és súlyosan ellenkezik az emberi természet méltóságával és Teremtõjének, az élõ Istennek tiszteletével. A téves ítélet, amelyet jóhiszemûen hozhat az ember, nem változtatja meg e mindig is üldözendõ és elkerülendõ gyilkos tett jellegét.

Indokolt lehet azonban a költséges, veszélyes, rendkívüli vagy a várt eredményekhez képest aránytalan orvosi beavatkozások abbahagyása. Ez a »terápiai szenvedély« visszautasítása. Így az ember nem a halált idézi elõ, hanem elfogadja, hogy nem tudja megakadályozni. A döntést a betegnek kell meghoznia, ha szakértelme és képességei lehetõvé teszik, vagy ha nem, akkor a jogilag illetékeseknek, mindenkor tiszteletben tartva a beteg ésszerû akaratát és törvényes érdekeit.

Egy beteg személynek általában kijáró gondoskodás még akkor sem szüntethetõ meg indokoltan, ha a halál bekövetkezése várható. Erkölcsileg megfelelhet az emberi méltóságnak az érzéstelenítõk alkalmazása a haldokló szenvedésének csökkentésére, még azzal a kockázattal is, hogy napjai megrövidülnek, ha a halált sem célként, sem eszközként nem akarja, csak mint elkerülhetetlent beszámítja és elviseli. A tüneti gyógyítás az önzetlen szeretet kiváltságos formája. Ilyen minõségében bátorítható.”

Grynaeus András

„ÉRTED HARAGSZOM, NEM ELLENED!”

Levél a miniszternek az érem másik oldaláról

Pokorni Zoltán oktatási miniszter úr a Távlatok 2000. karácsonyi számában leírta a magyar oktatás jövõjérõl vallott nézeteit, gondolatait. Köszönet ezért; de engedtessék meg, hogy gyakorló tanárként néhány megjegyzést fûzzek a cikkhez, és itt is felhívjam a figyelmet azokra a csapdákra, melyek a miniszter úr terveit, elképzeléseit a remények kategóriájába sodorják. Írásommal nem személyeket akarok bántani vagy sérteni, hanem a (közös) gondokra felhívni a fegyelmet. Ha valaki véletlenül magára ismerne, az nem szándékos, csupán a véletlen mûve, és a megbántás szándéka távol áll tõlem!

Az alább leírt kép komor és riasztó, de, sajnos, valós. Nagyon fontos hangsúlyozni viszont, hogy a jelen helyzet sok évtizedes rossz döntések és mulasztások eredményeként született, és létrejöttükért nem tehetõ felelõssé sem a mostani kormányzat, sem annak oktatási minisztere. Aki – amint ez olvasható volt – számos elgondolkoztató és távlattal rendelkezõ reform, változtatás megvalósításán fáradozik munkatársaival. Ám az oktatás düledezõ épületében e nemes célú kísérletek nemcsak rendre elhalnak, hanem nagyon sokszor ellenkezõ eredményre vezetnek. . .

Ez a sajátos ezredfordulós helyzet képezi a ma (minden felet egyaránt érintõ) tragikumát, és ez indokolja a címben szereplõ, József Attilától kölcsönzött mondatot.

A Miniszter Úr cikkben leírt gondolatmenetének legfontosabb tévedése, hogy nevelési feladatokat oktatási feladatokkal kíván megoldani, holott a nevelés hatékonyabb, egyszerûbb és emberibb lenne. Példájával élve: a bankkártyák használata és a pénzkezelés megtanítása valóban fontos. Ám sokkal egyszerûbb átadni ezen ismereteket egy kiránduláson „élõ” helyzetben, mint egy órán, még akkor is, ha videó, írásvetítõ vagy más technikai eszköz segíti a munkánkat. De ugyanez elmondható lenne a mobiltelefonok helyes kezelésérõl is, hisz minden magára valamit adó nyolcadikosnak van már. . . (Még szerencse, hogy a harmadikos környezetismeret-tananyagban – egyelõre – szerepel a telefonálás. . ..) Arról nem is beszélve, hogy egy „bankkártyahasználati-óra” erõsen hasonlít az elprimitívesedõ amerikanizálódás azon tipikus esetére, amikor az autó visszapillantótükrére felkerül a figyelmeztetõ felirat: „A tükörben látott autó Ön mögött van!”

És ez esetben megkerültük azt a sokkal súlyosabb, és társadalmi tragédiát sejtetõ, napi gondot, hogy a gyerekek nevelésmentes volta miatt rengetegszer közelharcot kell vívni azért, hogy a tanár megkezdhesse az óráját. . .

A mindenki által óhajtott nevelésnek legfõbb akadálya az a sajátos, három elemû ördögi kör, amely blokkolja oktató-nevelõ munkánkat, és ahol az elemek egymást erõsítik, sõt gerjesztik. . .

Ennek elsõ eleme az anyagiak. Az óhajtott és valóban hatékony megoldásokra – a szakkörre, gyakori kirándulásokra és hasonlókra – a tanároknak sem idejük, sem erejük, sem pénzük nincs, elsõsorban megélhetési okok miatt. Való igaz, amint ez a cikkben is olvasható: az elmúlt két évben a kormányzat komoly erõfeszítéseket tett a pedagógusok bérének növelésére. De mindaz, ami történt, csupán csepp a tengerben! A tanári „órabérem” ma is a McDonald’s dolgozóinak fizetésével mérhetõ össze, és tizede-huszada az azonos fokú végzettséggel rendelkezõ mérnök, számítástechnikus vagy közgazdász órabérének. . . Ha ez nem változik meg a legrövidebb idõn belül, és nem emelkedik a mai 3-4-szeresére (!), akkor nem lesz, aki végrehajtsa a Miniszter Úr szép elgondolásait!

Igaz, és erre számtalan példát láthatunk magunk körül, hogy a valóban elkötelezett tanár ennyi pénzbõl is képes megélni. De ennek ára van! Az „ügyesebb” tanár a tanítás mellett „mellékes” (a fizetésével nominálisan egyenértékû vagy nagyobb) jövedelmeket szerez, és a pihenésre, családra, önképzésére, a – horribile dictu –  diákjaira szánható idejét fordítja erre „inkább”, és így rövid idõ alatt kiég, elhasználódik. . . Vagy sikeresen házasodik, és házastársa (általában a férje) keres annyit, hogy a család megengedheti azt a „luxust”, hogy õ a szakmájával, a tanítással foglalkozzon. . .

Ám amíg egy kukás többet keres, mint a nemzet napszámosai, addig a világot nálunk sok esetben jobban ismerõ és egyértelmûbben látó diákjaink a szemünkbe röhögnek, vagy a megszállottaknak kijáró „tisztelettel” adóznak. Nyílt és õszinte kérdésükre mindkét esetben csak igen nehezen tudunk válaszolni: „és mondja, mibõl él a tanár úr?”

A második elem a szakmai szint-telenség. E ponton utalok a cikk másik gondolatsorára: az új tantervek készítésére és megvalósítására. Amely ötletként jó, de hiányoznak hozzá az iskolákból a megfelelõ szakemberek. Ki tanítson például drámapedagógiát? A magyartanár végezzen el egy gyorstalpaló továbbképzést, vagy a nem létezõ keretbõl vegyünk föl erre egy szakembert, esetleg külsõs óraadót? Ráadásul a tantervi keretek adta mozgástér minimális: 2 órát kell elosztani 8 új tantárgyra, „modulra”.

A tantestületek tekintélyes része (a kivételeket természetesen messzemenõ tisztelet illeti!) szakmailag nem képesek arra az átfogó látásmódra, amelyet a Miniszter Úr cikkében felvázolt, sem ennek befogadására, sem az elmélet gyakorlati megvalósítására, adaptálására, vagyis az eredeti elképzelést szolgáló tantervek összeállítására. Ennek oka egyszerû: e sajátos ördögi körbe kapcsolódó gondhármas szinte mindenhol egyre jobban kontraszelektálja a tanári karokat. Az anyagi és tudásbeli elismerés hiánya miatt a jó tanárok utódai gyengébbek lettek, ami rontotta az amúgy sem nagy megbecsültségû tanárképet, így a még gyengébbek mentek a következõ generációból tanárnak. . . Jelenleg ott tartunk, hogy tanárnak (ritka kivételektõl eltekintve) az megy, aki másnak nem jó. A rideg számok ezt egyértelmûen jelzik: az ELTE fizikatanári szakára például 80 pont körüli „teljesítménnyel” be lehet kerülni, holott a fizikus végzettségûek iránt ma a gazdasági élet piacán nagy a kereslet! Így érthetõ, hogy a többre – sajnos – nem képes többség, McDonald’snyi fizetést érõ munkát végezni képes munkaerõként áll a katedrán. . .

Ezt a szakmai helyzetet súlyosbítja az egyetemek által végzett tanárképzés két nagy gondja: semmilyen pályaalkalmassági vizsga nincs, hisz nem biztos hogy tanári diplomát szerez a jelentkezõ a képzés végén, és ami rosszabb: a módszertani és nevelési képzés a nullával egyenlõ a legtöbb helyen! Történelemtanárként tanultam 1,5 év pszichológiát, ugyanannyi pedagógiát, ahol tanárainkon múlott, hogy ez mennyire volt elméleti, és mennyire gyakorlati (nekem szerencsém volt, amit ezúton is köszönök!), majd jött 1 év neveléstörténet, majd a tanítási gyakorlat huszonvalahány óra hospitálással és ugyanannyi óra letanításával (amely értéke megint személyfüggõ, és vezetõtanáromnak jár érte köszönet. . .). Ezen tudással „felvértezve” kellett bemennem a 8/a diákjaihoz, akik már „elhasználtak” egy osztályfõnököt és egy történelemtanárt, és engem szántak a következõ áldozatnak. . .

Ezek a szakmai gondok további komoly feszültségeket szülnek az iskolákon belül, hisz az iskola vezetése oktatáson felüli többletfeladatokat nem tud a tanárokra róni, illetve nem mer, hisz óriási „érték” egy angoltanár, és nem célszerû õt „megsérteni” és óratartáson felüli feladatokkal terhelni, mert mi lesz, ha õ is elmegy? A rendszer csak azért nem omlik össze, mert szerencsére mindig akad egy-két ember (legtöbbször ugyanazok), akik „elviszik a balhét”, és megszervezik a kirándulást, ünnepélyt. . .

Nehéz mindezt elfogadni, de, sajnos, ez a rideg valóság, és a helyzet nemcsak romlik évrõl évre, hanem most fog igazán felpörögni a folyamat, mert az alsó tagozatot már elérte a demográfiai hullámvölgy, így néhány éven belül a felsõ tagozatban és a gimnáziumokban tanárfölösleg lesz! Ez ideig-óráig kompenzálható kis létszámú csoportokkal és osztályokkal, de a vége egyértelmûen az elbocsátás lesz! Ezt megelõzendõ azok, akik kellõen „ügyesek”, innovatívak, mozgékonyak, „váltani” fognak (a nagyvilág elvárásának megfelelõen. . .), és a középszer marad. . .

A harmadik elem a társadalmi meg nem becsültség. A Miniszter Úr írása végén célként határozta meg a tudás átadóinak tiszteletét és tekintélyének megõrzését. Sajnos, ez a program mára idejétmúlttá vált, és ma nem megõrizni kell a tanárok megbecsülését, hanem visszaadni! Ma a szülõ és a tanár nem szövetségesek, hanem szemben álló felek, és a kivételes tanári élmények közé tartozik, amikor a szülõ megerõsíti, netán megköszöni a tanár intézkedését, nevelõ célú tettét. Sokkal gyakoribb a gyerek „megvédése” („a Tanár Úr csak ne vádolja a fiamat. . .”) és a kioktatás („nem kellene annyi évszámot tanítani történelembõl. . .”). Ennél is végzetesebb az általános szülõi nemtörõdömség, amely a tanárt légüres térbe helyezi. Ugyanis a gyerek nem féli õt a tekintélytelenség miatt, és ezt megerõsíti az otthon magatartása, ahol sem nem érdekes, sem nem fontos, hogy mi történt az iskolában. Így csak egyetlen fegyelmezõ eszköz marad a tanár kezében: a folyamatosan csúcsra járatott, mindenkit lekötõ és kellõen megterhelõ óra. . .

A diákjogok hangoztatása EU-szabványú(nak tûnõ) törekvés, de a (szándékolt vagy nem szándékolt) éle szintén a tanárok ellen irányul: hány dolgozatot szabad írni „szegény” diákoknak egy nap? mi minõsül nagydolgozatnak? azt mennyivel korábban kell bejelenteni? és a sor folytatható napestig. Ez a tanárt jogi nüanszok közötti lavírozásra kényszeríti, illetve a tanár vagy folyamatosan retteg a bepereléstõl, vagy vállalja a sötétbe ugrást, és bízik abban, hogy „személyes varázsa” elfogadhatóvá teszi nevelési eszközeit, és tartósan tud a tojáshéjon táncolni, és reméli, hogy senki nem hurcolja meg õt egy „meggondolatlan” témazáró dolgozat miatt. . .

E három gondon felül is vannak olyan sérülései oktatási rendszerünknek, melyek önmagukban is halálosak lehetnek.

Komoly gond, és ez a Miniszter Úr gondolatmenetével is ütközik, hogy az oktatás célja még mindig eldöntetlen, és nincs közmegegyezés e téren (sem). Tudás- vagy szemlélet- és módszerátadás a cél?

Gimnazistaként (’80-as évek elsõ fele) osztályfõnökünk keményen ellenezte a számítástechnikában való elmélyülést, és azt mondta, érjük be azzal, amit technikából tanulunk (elméleti alapok+gépírás). Ezt akkor nem értettük, és nehezen fogadtuk el. Viszont késõbb egy-egy gép vagy program használatának megtanulása nem jelentett nehézséget, mert volt hozzá alapunk! Mi a fontos tehát? Az adott szoftver használatának megtanulása, vagy a nyitottság elsajátítása és az adott világ gondolkozásmódjának megértése?

További kérdés: lehet-e rangsorolni az iskolai oktatásban szereplõ területeket? Melyik a fontosabb? A magyar nyelv és irodalom, mely nemzeti önazonossághoz segít, és értékrendet ad? A nyelvek, amelyek a kommunikációt lehetõvé teszik? A matematika, mely megtanít az elvont, de logikus gondolkozásra? A természettudományok, amelyek megismertetik velünk a körülöttünk levõ világ részleteit, és hozzásegíthetnek az Egészrõl való átfogó kép kialakulásához? Vagy a mûvészetek, melyek szépérzékünket alakítják? Esetleg a sport, mely a testünket formálja? Ez azért merül föl kérdésként, mert az új keretek maximalizálják a diákok óraszámát, a tananyag csökkentése nélkül. . . Így a szaktanároknak egyenként és iskolánként kell megvívniuk egymással, és eldönteni, hogy Berzsenyi a fontosabb, vagy a gleccserek, vagy esetleg a gerundivumos szerkezet. . . Valamint eldönteni, hogy mi az üdvösebb: piacképes és az iskolát versenyképessé tevõ angoltanítás heti 5 és a kevésbé piackonform magyartanítás heti 2 órában, vagy fordítva. . .

A Miniszter Úr példájával vitába szállva: a gleccserképzõdés igenis fontos ismeret, legalább annyira, mint a löszképzõdés és a DNS szerkezete. De való igaz, hogy rohamosan bõvülõ tudásunk mellett nehéz a minimumot meghatározni. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy a minimumot nem lehet minimalizálni, és – tetszik, nem tetszik – mennyisége folyamatosan nõ! A rosszul meghúzott alapszinten túl van egy sokkal súlyosabb veszély, melyet a fizikaoktatás sorvadása jelez: diákjaink életében nincs olyan tárgy, amely a részismereteiket egy egész képbe összefogná, az adott terület „szemüvegén” keresztül. Számomra érettségi tájára a fizika összefogta, vagy inkább összegezte, szintetizálta mindazt a tudást, amit matematikából, kémiából, földrajzból, biológiából tanultunk, „alapismeretként”. Ha ettõl „megkíméljük” diákjainkat, akkor valóban felesleges a gleccserekrõl, az éghajlati övekrõl és a Van Allen-övezetekrõl tanulni, tanítani. . .

A Miniszter Úr komoly gondot vet fel cikkében, amikor a tanulók túlterheltségérõl ír, amely legtöbbször gyerekségük rovására megy. Ez igaz és fájó; de kérdéses, hogy ezért az iskolát vagy közvetlenül a tanárokat terheli-e a „felelõsség”. Ugyanis a gyerekek életét általában nem az iskolai feladatok tömkelege „teszi tönkre”, hanem az ezen felüli terhelés, a második mûszak: a külön nyelvóra, a felvételi elõkészítõ, a sport.

A cikkben leírt recept logikus; de kik, mibõl és minek a rovására szervezzenek, támogassanak önképzõkört, énekkart, színjátszást, sportkört, szakkört? Ez nyíltan visszautal a három gondról írtakra, de a szülõk érthetõ magatartása is ebbõl fakad: ha a gyerek nem tanulja, kapja meg a (vélt) boldogulásához szükséges „mindent” az iskolában, akkor ezt pótolni kell, akár anyagi áldozatok árán is. Hogy miért kivételes az ezen összetett igényeket kielégítõ és magas szintû oktatás, az a fentiekbõl sejthetõ. . .

A túlterhelés másik vetülete a tanév idõbeosztásának kérdése. Szent tehénként kezeljük a tanítási napok számát, és a szünetek miatt augusztus utolsó hete már az iskoláé lett, és egyre inkább belenyúlunk a júniusba is. Holott e bûvös számot a Horn-kormány idején módosították, növelték (a közhiedelmek szerint az EU-csatlakozásra készülvén). Lehet, hogy átgondoltan történt ez, de egy szempont mindenképpen kimaradt a számításból: hazánk éghajlati sajátossága (ez is alapvetõ tanagyag a földrajzórákon. . .) és ennek biológiai következményei: 30 fokos hõségben sem a gleccserképzõdés, sem a bankkártyahasználat nem tanítható eredményesen még a drámapedagógia módszereivel sem!

Súlyos és élõ gond az általános és középiskolák egymásra épülésének a kérdése is. A rendszerváltást követõen az addigra „beállt” 8+4-es rendszerhez hozzányúltak, megcélozva a 6+6-os és 4+8-as rendszert. Ám ez a folyamat torzóként maradt, és a mai 4+8/6+6/8+4 kaotikus rendszere vált szent tehénné, és senki sem meri venni a bátorságot a beavatkozásra. Függetlenül az egyes rendszerek melletti és elleni érvektõl egy biztos: a jelen rendszer a gyerekeknek a legrosszabb. Ugyanis a látszólagos pluralizmus ellenére a diákok és a szüleik kiszolgáltatott helyzetben vannak, bármely rendszert választják is szabadon vagy a helyzet adta kényszerûségbõl! Az általános iskolák felsõ tagozatai a legjobb vagy az átlagos, de korán érõ tanulók nélkül kezdik meg életüket, hisz õk a nyolcosztályos gimnáziumokba kerülnek. A hetedik osztály után jön a második érvágás, és marad a „reszli”, akikbõl a jobbakat viszontláthatjuk a négyosztályos gimnáziumban. A helyzet fonákságán túl gond akkor keletkezik, ha valaki iskolát vált, és az egyik típusból átmegy a másikba, és mondjuk a történelmet általános iskolai hetedikesként a boldog békeidõig ismeri, ám a hatosztályos gimnáziumban még „csak” Rómánál tartanak. . . Súlyosabb a helyzet, ha átlag németesként emelt németes osztályba kerül. . . Természetesen ez a szituáció is kezelhetõ, de az ideálistól erõsen távol áll. És ekkor azokról a szinte megoldhatatlan helyzetekrõl még nem is beszéltünk, amikor egy-egy új iskola felvételijénél sem a gyerek, sem a tanár nem tudja, hogy mit várhat el igazságosan a másiktól.

Mindez eredményezi a tervezett, folyamatban lévõ reform kilátástalan helyzetét: szakmailag fölkészületlen, elkötelezettséggel nem rendelkezõ, motiválatlan tanárokkal nem lehet megvalósítani! A megoldás ugyanakkor sürgetõ: a drasztikusan csökkenõ számú gyerekeinkrõl van szó, akik néhány évtized múlva munkatársaink, eltartóink lesznek! Ha valakit nem hoz lázba a „nemzeti érdek”, az gondoljon a rideg (köz)gazdasági tényekre. . .

Valakinek végre át kellene vágni eme gordiuszi csomót. És nem holnap vagy a következõ ciklusban, hanem most!

Szabó Endre

CSALÁDI ÉLETRE NEVELÉS

A Nagycsaládosok Országos Egyesülete budapesti Szent Lõrinc Csoportjában elhangzott elõadás

Témafelvetés

Tekintettel a kerületi születésszám drasztikus csökkenésére, úgy gondoljuk, hogy sürgõs tennivalókra van szükség kerületen belül is. Gondolatébresztõm elsõ részében a lehetséges okokat veszem sorra, majd ezt követõen a lehetséges tennivalókkal foglalkozom. (Természetesen fõként globális folyamatokról van szó.)

Mert elsõdleges az a szempont, hogy tenni lehet és kell valamit; nem tudom elfogadni azt az álláspontot, hogy a születésszám csökkenése globálisan észlelt jelenség, okainak összetettsége és bonyolultsága miatt nem lehet semmit tenni ellene. A fatalista álláspont a manipulálhatóság eszköze.

Az Ifjúságpolitikai Tanácsban tapasztalható igen szerény részvételi kedvre tekintettel a téma fontossága miatt a teljes elõadás anyagát írásban is közreadom, hogy az teljességében is minden taghoz eljuthasson.

Bevezetés

A család az evolúció által „kitermelt” legmagasabb szintû olyan kisközösség, amely biztosítja az utódok egészséges fejlõdését. Kezdeményei már az állatoknál is megfigyelhetõek, de az ember esetében a család jelenti a társadalom alapvetõ és létfenntartó egységét (ENSZ-Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozata).

Amennyiben ez az intézmény károsodik, abban az esetben a családból kikerülõ egyének is megsérülhetnek. Ekképpen mindenféle fiatalkorban elõforduló deviancia (drogabúzus, alkoholizmus, kóros magatartásformák kialakulása, mint pl. a bûnözés vagy a homoszexualitás, illetve egyéb szexuális devianciák, valamint idesorolható akár a dohányzás is) prevenciójának az alfája és az ómegája a családvédelem. Közhelynek tûnik az a megállapítás, hogy egy egyén felnõttkori viselkedésformáinak leginkább az a meghatározója, hogy mit hozott otthonról. Ugyanis az egyén elsõdleges szocializációjának a helye a család. Ez olyan pszichológiai törvényszerûség, amelyet nem lehet megkerülni. Ekképpen, ha beteg a család, a kóros magatartásformát továbbviszi az utód is – mivel ez volt a minta otthon –, és ezt is adja tovább. Így ördögi kör alakul ki, amit igen nehéz befolyásolni. Sérült családokból infantilis személyiségû, a külsõ tényezõk által könnyen befolyásolható, éretlen gondolkodású egyének kerülnek ki, akik káros külsõ hatások befolyásának könnyen esnek áldozatul. Azt a nehézséget kell napjainkban áthidalni, hogy míg a biológiai érés egyre fiatalabb életkor felé húzódik, addig a pszichés érettség egyre késõbb realizálódik. Tehát a serdülõkor meghosszabbodik, amely alatt az ifjú személyiségének a kialakulása a külsõ hatásokkal szemben a legérzékenyebb.

A tények

1982 óta fogy a magyarság, és ez számokban is markánsan kifejezhetõ. Míg 1982-ben 10,7 millióan voltunk, addig valószínûleg a jövõ év (2001) elsõ felében 10 millió alá csökken a lakosság száma a határokon kívüli magyarság folyamatos migrációjának ellenére. Kb. 170 000 terhességre kb. 70 000 abortusz esik évente. Kerületünkben is drasztikusan visszaesett a születésszám; 1993-ban még 1110-en születtek, 1999-ben viszont 798-an (kb. 30%-os csökkenés).

A család alapja a stabil házasság. Míg 1949-ben 1000 lakosra 11,7 házasságkötés jutott, addig 1997-ben csak 4,6. A házas népesség aránya 1980-ban 52% volt, ez manapság már 45% alatt van. A házasságkötések csökkenõ száma ellenére a válások száma folyamatosan nõ: 1970-ben 1000 házasságra 236 válás jutott, jelenleg 510. Tehát minden második házasságkötés napjainkban válással végzõdik. A csonka családok számának növekedésével nõ a csonka családokban nevelkedõ gyermekek aránya is: 1980-ban a csonka családokban nevelkedõ gyermekek aránya 10% volt, jelenleg ez 17%. Ez az arány a jövõben még jobban torzulni fog, hiszen jelenleg a születõ gyermekek pontosan egynegyede születik házasságon kívül, 1990-ben (!) ez a szám még 13% volt. A szülési kedv is rohamos csökkenést mutat; 1949-ben 100 lakosra 14,7 szülés esett, ez a szám napjainkban 10 alatt van.

Ugyanakkor a SOTE Magatartás-tudományi Intézete által elvégzett felmérésekbõl kiderül az is, hogy a családokban élõ házasok esetében jelentõsen alacsonyabb az öngyilkossági kísérlet aránya (3%, szemben az elváltak esetében tapasztalható 12,5%-kal), kisebb az illegális drogfogyasztók aránya a házasságban élõknél (2,8%, szemben az élettársi kapcsolatban élõk 9,9 és az elváltak 10,3%-ával). Az alkoholfogyasztás és a dohányzás mennyiségével kapcsolatosan is ez az arány figyelhetõ meg. A depressziós és a neurotikus panaszegyüttes elõfordulási aránya is a házasságban élõknél a legalacsonyabb. Megdöbbentõ, de könnyen kimutatható adat az is, hogy a házasságban élõk mortalitása (halálozási aránya) a legalacsonyabb a vizsgált populációban (élettársi kapcsolat, elváltak, meg nem házasodottak). Magyarul: a házas emberek élnek a legtovább.

Mindezek az adatok magának a házasság intézményének a fontosságát húzzák alá, szemben a jelenleg egyre jobban preferált, de sokkal kisebb biztonságot nyújtó – és a felmérések alapján kevésbé termékeny – élettársi kapcsolatokkal. Magyarországi felmérések alapján (SOTE, Magatartás-tudományi Intézet) a házasemberek értékrendjében a családi és a nemzeti biztonság sokkal hangsúlyosabban jelenik meg, míg az élettársi kapcsolatban élõk esetében az értékek között a siker, a kényelmesség, a szabadság, az izgalmas élet, valamint az élvezetek jelentõsége nagyobb.

A házassági intézmény gyengülésének okai

– Talán legfontosabb ok a családokban az értékvesztés. A gazdasági érdekeket szolgáló fogyasztói társadalomban a partner is egy fogyasztási cikké degradálódik. A siker, a karrier szimbóluma a mutatós partner, aki tetszés szerint jobbra cserélhetõ. A válás ugyanolyan természetes, mint az, hogy új autóra cseréljük a régit. A gyermek vagy mint a szexualitás kóros mellékterméke, vagy mint kiváló fogyasztó jelenik meg, csupán kiváló örömforrást biztosítva. A fogyasztói családkép tehát tagadja magát a családot, a házasságot, helyébe a partnerkapcsolatot állítja. Az a modern paradoxon áll fenn, hogy az érett személyiség nem ideális fogyasztó, mert az ideális fogyasztó a befolyásolható, kapcsolataitól megfosztott szorongó ember. Az emberi kapcsolatok is fogyasztási cikké válnak. Ugyanakkor a társadalom érdekeit hosszú távon az érett személyiségek kialakulása szolgálja.

– Felborultak azok a hagyományos szerepek, amelyeket biológiai és pszichés törvényszerûségek hoztak létre. Összekeveredtek az anyai és az apai szerepek. Elhomályosul a férfi ideál, sok esetben hiányzik az apa szerepét betöltõ személy. Az anyai szereppel is bajok vannak. Az anyaság megbecsülése jelentõsen csökkent, az anya, pláne ha többgyermekes, már nem példakép, a fiatal lányoknak nem követendõ modell, mert sok esetben nem volt, aki ezt megtanította volna nekik, amellett, hogy a társadalmi közvélemény és a média is anyaellenes. A fiatal nõk csökkent házasodási kedvét mutatja az is, hogy a házasságkötés és az elsõ szülés ideje az idõsebb életkor felé tolódott ki.

– Megváltozott a családok szerkezete is. A korábban általános többgenerációs családot felváltotta a kétgenerációs családmodell, ezáltal a családok nehezebben tudnak gondoskodni a gyermekek nevelésérõl, valamint az idõs, esetleg távolabb élõ családtagok gondozásáról. Megnõtt a családok mobilitása is, amely szintén nem kedvez a stabil családok kialakulásának. A nõk munkába állásával kezdõdött meg a 1950-es években a hagyományos családmodell szétzüllése. Jelenleg is munkaerõ-piaci konfliktusok nehezítik a nõk helyzetét. A nõk otthoni gyermeknevelésbe és családépítésbe fektetett munkáját sem anyagilag, sem pedig erkölcsileg nem ismeri el jelenleg a társadalom. Megkerülhetetlen az a fiziológiai tény, hogy a gyermek 3 éves koráig az anyának otthon kellene maradni, mert a szoros anyai kontaktus ebben az életkorban nélkülözhetetlen a gyermek normális pszichés fejlõdéséhez. Sokan nemcsak anyagi okok diktálta kényszerbõl, hanem a szakmai elõrehaladás, karrierizmus miatt térnek vissza idõ elõtt a munkahelyükre, engedve a korszellemnek. Örömteli az a tény, hogy a korábbi patriarchális modell visszaszorulóban van, és az apák egyre nagyobb szerepet vállalnak a gyermeknevelésben és a háztartási munkában egyaránt.

– A családnak egészséges személyiségek kifejlõdését kellene biztosítani, ehelyett napjainkban egyre inkább csak probléma- és konfliktusmegoldó intézménnyé válik. A családi életben a közösségépítõ programok (akár az étkezések is ide sorolhatóak) szerepe lecsökkent.

– Gyakran hivatkoznak gazdasági törvényszerûségekre, de a gyermekvállalás elmaradásának leginkább szemléletbeli okai vannak. Sokkal nehezebb gazdasági-politikai környezetben sokkal stabilabb volt a család és a házasság intézménye, valamint több gyermek is született (még 1945-ben az ostrom alatt és után is).

– A családtámogatási rendszer kiszámíthatatlansága is hozzájárult a születésszám csökkenéséhez és a családok instabilitásához. 1990 és 1994 között alig csökkent a születésszám azért, mert az akkori kormányzat a gazdasági nehézségek ellenére fenntartotta az örökölt családtámogatási rendszert. Országosan, így kerületünkben is, a népességfogyás 1995–1996-ban gyorsult fel a megszorító gazdasági intézkedések nyomán. Az intézkedések, anyagi oldalukon túl, sokkal nagyobb sérülést okoztak a fiatal családok szemléletében (a „nem érdemes gyermeket vállalni ilyen nehéz körülmények között” vélemény ekkor vált általánossá).

– A korlát nélküli szexuális szabadosság terjedése is az egészséges családok létrejöttét hátráltatja. A szexualitás egyre inkább eszköz helyett céllá válik. Az ifjúság családi életre történõ nevelése az iskolákban a házasságra való felkészítés helyett a fogamzásgátló (és nem a családtervezõ!) módszerek ismertetésévé degradálódik.

– Végezetül a család és a házasság intézménye hagyományos támaszának számító egyházak társadalmi szerepének meggyengülését lehetne itt még megemlíteni. A politika célja évtizedeken keresztül a családok szétzüllesztése, társadalmi szerepének visszaszorítása volt; a családok helyét az ún. „kollektív nevelés” vette volna át.

A lehetséges tennivalók

Bármilyen családvédelmi intézkedést hoz egy hatóság, azzal preventív lépéseket tesz a drogprevenció, a bûnözés megelõzése és az egészségnevelés területén is. A börtönök és a kórházak támogatása helyett (mellett) a személyiségzavarok kialakulásának egyetlen hatékony megelõzése a családok támogatása.

– Kizárólag anyagi okokból valószínûleg kevesen fognak plusz gyermeket vállalni. Mégis a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a hosszú távú, kiszámítható, megbízhatóan és tartósan érvényesülõ családtámogatási formák (az eltartottak számát figyelembe vevõ adóterhek, születési támogatás, gyed, gyes, gyet, a beiskolázáshoz nyújtott támogatások) kedvezõ hatással vannak a termékenységi mutatókra. Ezen a téren lehetne tenni kerületen belül is, néhány ajánlást ennek szellemében fogalmaztam meg. Különösen igaz ez a nagycsaládok esetében, amelyek a családtagok létszáma miatt kikerülhetetlen extra kiadásokra kényszerülnek (pl. nagyobb lakás). Kimondható, hogy a nagycsaládok jelenleg aránytalanul nagy mértékben veszik ki részüket a közteherviselésbõl (csak arra érdemes gondolni, hogy a többgyermekes családok ugyanannyi keresetbõl több villanyt, mosóport, élelmiszert stb. fogyasztanak, amelyekbõl a befizetett áfa is persze nagyobb, és ezt nem kapják vissza). Az anyagi segítség mellett fontos az önkormányzat által közvetített, megbecsülést sejtetõ erkölcsi támogatás is.

– Külön ki kell emelni az anyák számára létesítendõ 4 órás munkahelyek megteremtésének a jelentõségét, aminek segítségével a többgyermekes anyák családjuk ellátása mellett munkát vállalhatnának, családjukat többletjövedelemhez juttatva. Így ezáltal az önkormányzatok által kifizetett segélyek összege is csökkenthetõ lenne.

– A családbarát közhangulat megteremtése elsõdleges fontosságú. A médiákban ezt oly módon lehetne megvalósítani, hogy az élet tiszteletét, pozitív családi példákat kellene bemutatni, és vissza kellene szorítani a családellenes magatartásformákat „reklámozó” mûsorokat. Ezt a helyi tévécsatornákon keresztül is meg lehetne valósítani. A helyi lapokban (VÁROSKÉP) a családi és általában a pozitív értékeket bemutató cikksorozatokat lehetne indítani, amint erre a közelmúltban javaslatot is tettem. A közhangulat kevésbé családellenes irányba történõ befolyásolására fórumokat, pl. egy kerületen belüli konferenciát lehetne szervezni, melynek célja a kerületi családok problémáinak a megvitatása, a családi életre való nevelés, a serdülõkori problémák kezelése és ezek kapcsán az ifjúságpolitika lehetne.

Tudatosítani kellene a közvéleménnyel, hogy a válás milyen károsodást okoz a családtagokban, és a házasság intézményét akár önkormányzati szinten is pozitív diszkriminációban kellene részesíteni.

– Az önkormányzat szervezésében továbbképzéseket, tanfolyamokat lehetne tartani, melyek célja egyrészt a gyermeknevelés, önismereti képzés lenne, másrészt a serdülõkorban levõ ifjúság problémáinak a kezelése, illetve általában a konfliktuskezelés lehetne. Ezeket a tanfolyamokat, konferenciákat a NOE már kb. 10 éve szervezi, ezek megszervezésében és az elõadók meghívásában segítséget tudna nyújtani.

– Nagyobb lehetõséget és támogatást kellene biztosítani a családvédelemmel foglalkozó civil szervezetek és az egyházak számára, szoros együttmûködést kialakítva.

– A lehetõségekhez mérten önkormányzati szinten is biztosítani kellene a szociális hálót a (többgyermekes) családok számára, akár a fõállású anyaság eddiginél nagyobb mértékû anyagi elismerésével.

– A kormányzat bérlakásprogramjába bele kellene kapcsolódni, hiszen ezáltal számos fiatal család juthatna lakáshoz.

A demográfiai adatok ellenére – nemzetközi felmérések alapján – a magyar társadalom értékítéletében, szemben a nyugati mintákkal, az a boldog ember, akinek családja és gyermekei vannak. Ez egy olyan tartalékot jelent, amely segítséget nyújthat a demográfiai hullámvölgybõl való kijutáshoz. A gyermekvállalási kedv minden társadalomban a jövõ vállalásának, a hosszú távú tervezés lelkiállapotának, azaz a társadalmi beállítottságnak a jele. És ez igaz kerületi szinten is. A magyar társadalomban a (több) gyermek vállalása egyre inkább tudatos vállalás eredménye, és ezt a magatartásformát erõsíteni kell.

A családokat, a házasságot erõsítõ törekvéseivel a civil társadalomban a NOE már 10 éve élen jár, és aktuálpolitikai gondolkodástól mentesen végzi családtámogató és ezzel társadalommentõ tevékenységét.

Böszörményiné Szirmai Judit

MIT TEHETÜNK
   A  HAJLÉKTALANOKÉRT?*

„. . . a kölcsönös befogadás a
Krisztusban való közösség
és új élet jegyében.”

(A pápa üzenete a hajléktalanokról  1997 nagyböjtjére;  1996. október 25.)

Rendszeresen vásárolom a Fedél nélkül címû lapot. Naponta járok a Ferenciek  tere környékén, sokszor vezet az utam a Kálvin téren át. Mikor meglátok egy-egy férfit, aki árulja az újságot, megérint valami. Pontosan érzem, hogy ettõl a pillanattól kezdve már felelõsek vagyunk egymásért.

Természetesen nem tudunk egymásról semmit: nem tudjuk, mi minden történt a másikkal eddigi életében, hogyan élt, hogyan gazdálkodott az eddig eltelt idõvel, mindazzal az értékkel, amivel megszületett, és amit kapott vagy nem kapott a többi embertõl. Mindez most nem igazán fontos. Egyszerûen találkozik két ember, mindkettõ egyszeri, megismételhetetlen valóságában, akik ugyanúgy értékesek Isten elõtt. Találkoznak, és az egyik is, másik is tud adni valamit.

Az, hogy ki mit ad a másiknak, az egy egyszeri „szereposztás”. Lehet, hogy némi idõ múlva majd én állok ott az újsággal a kezemben, fürkészve, kit is szólíthatnék meg.

Amikor átveszem a lapot, mindig van bennem egy kis rosszérzés: milyen jó lenne többet adni; elbeszélgetni egy kicsit arról, ami fájdalom érte, és a reményrõl, ami minden látszat ellenére létezik; közösen keresni a megoldást, hogyan tovább.

Igen, egy-egy percünk van csak egymásra, de ebben a percben nagyon szeretném, ha a tekintetemben benne lenne: „Kedves újságárus, tudom, hogy nagyon nehéz a munka, amit itt végezni kell. Hideg van, sok a visszautasítás, talán kellemetlen megjegyzés. Mégis biztos vagyok benne, hogy nemcsak én, hanem sokan mások is érzik a tiszteletet, hogy akik itt dolgoznak, küzdenek, nagyon komolyan TESZNEK azért, hogy jobb legyen a helyzetük, hogy a mai nap munkával keressék meg az ennivalóra szánt pénzt.”

Amikor elköszönök, sokszor mondják: „Isten áldja!” A néhány újságot áruló hölgy talán még el is mosolyodik egy kicsit, a férfiak is kedvesen búcsúznak.

Isten áldja valamennyiüket!

* * *

Valószínûleg mindannyian átéltük azt a szívszorító tehetetlenséget, amikor meglátunk az utcán, a pályaudvarokon, az aluljárókban vagy a templom lépcsõjén toprongyos, megtört tekintetû férfit, egy kis gyermekét tartó kolduló asszonyt vagy egy kabátjával takarózó, alvó embert a földön. Hány és hány érzelem fut át ilyenkor szívünkön, agyunkon, hányszor torpan meg lábunk, továbbmenjünk-e, hányszor áll meg pénztárcánkban aprópénz után kotorászó kezünk: Mit tegyek?

Legtöbbször tanácstalanok vagyunk; megérint minket az emberi kiszolgáltatottság nyilvánvalósága, megszólal bennünk a Tanítás: a szenvedõ ember Krisztus képmása; és felsejlik bennünk mindaz, amit olvastunk a „bérkoldusokról”, a kirabolt, összevert jótékony papokról és ismerõseink hajmeresztõ történeteirõl, akiknek hányszor és hányszor éltek vissza jóhiszemûségével. Toporgunk, vívódunk ott az utcán vagy az aluljáróban, és pillanatok alatt dönteni kell.

Egyetlen dolog biztos csak: nem tehetünk úgy, mintha nem láttuk volna meg azt az embert. Döntésünk legtöbbször esetleges. Függ attól, mennyire sietünk, van-e nálunk aprópénz, milyen élményeink voltak korábban.

Ha többször, esetleg rendszeresen elõfordul ilyen, egyszer csak ráébredünk, hogy szembe kell néznünk ezzel a kérdéssel.

Szerencsére nem vagyunk magunkra hagyva ebben a problémában. A Püspöki Kar nagy érdeklõdést kiváltó körlevele (Igazságosabb és testvériesebb világot!) pontos helyzetképet, az egyház társadalmi tanításának alapelveit és a gyakorlati lehetséges alternatívákat is felvázolja. (14–15, 23–36. pont)

A sok-sok gondolat közül kiindulópontul három alapelv:

– általában nem áll módunkban és megkérdõjelezhetõ megítélnünk, ki „érdemli meg” a segítséget;

– a társadalmi és az egyéni felelõsség területén is sok alternatíva van; a közösségi tevékenységek nagyon hatékonyak lehetnek;

– a másik ember segítésekor nagyon fontos az empátia: az õ alapvetõ igényei, szükségletei nem feltétlenül a mieinkkel egyezõek.

* * *

Gondolatébresztõként néhány egészen konkrét lehetõség

1) A hajléktalanokkal való találkozás esetén kezükbe adhatunk egy címlistát (szükség esetén segíthetünk megkeresni a legközelebbi címet), ahol átmeneti szállást, ennivalót, ruhát, tisztálkodási lehetõséget, orvosi ellátást, jogsegélyt kaphatnak.

2) Gyorssegélyként (ha lehetõségünk engedi) vásárolhatunk élelmiszert számukra (a „bérkoldus” ezt a lehetõséget általában nem fogadja el, ez is egy tájékozódási pont lehet).

3) Érdeklõdhetünk mi is, hol mûködik a környékünkön olyan segítségnyújtó hely, ami még nem szerepel a listán.

4) Civil szervezõdésként elõsegíthetjük ilyenek létrehozását pl. a plébániai karitász mozgalomhoz kapcsolódva.

A legfontosabb az, hogy valamennyien keressünk akár egy parányi tennivalót is, amivel hozzájárulhatunk a helyzet változásához. Biztosan akadnak olyanok, akiknek van „talentumuk” ahhoz, hogy civil vagy más szervezetekben a bajok gyökeréig hatolhassanak, és felrázzák a társadalom lelkiismeretét.

A legtöbbünk azonban azzal tud segíteni, hogy a saját környezetében kiáll amellett, hogy a szemünk elõtt tengõdõ, testileg-lelkileg szerencsétlenek között van olyan, aki nem saját hibájából jutott idáig. Lehet, hogy száz közül csak egy.

De egy biztosan van. . . Õérte (is) tegyünk valamit!

*Az írás elsõ harmada már megjelent a hajléktalanok Fedél nélkül címû lapjában.