E  SZÁMUNK  ELÉ

ÚJ EZREDÉV KÜSZÖBÉN

(Szerkesztõségi beköszöntõ)

Nemzedékünknek minden bizonnyal az volt a legnagyobb, hátborzongató (külsõ) esemény, amikor a televízión keresztül néztük az elsõ ûrhajósok holdra szállását. Múlt júliusban emlékeztünk arra, hogy harminc évvel ezelõtt az Apollo–8 utasai a Holdra léptek. Az ûrhajóról látott – láttatott – Föld kis zafír gömbként jelent meg, kivilágítva a világûr sötétségei közepette. Ezen a gömbön nem lehetett látni az országhatárokat, még kevésbé szögesdrótokat; egyetlen harmonikus egészet, egy fénylõ drágakövet alkotott bolygónk. Eszményi – utópikus – képe annak a megálmodott egységnek, emberi közösségnek, amelynek egyszer meg kellene valósulnia a sokat emlegetett, sok pozitív lehetõséget és ugyanakkor fenyegetést is rejtõ „globalizáció” révén, amikor az emberiség egyetlen „falut”, egyetlen „családot” alkot. (Teilhard „planetizációról” beszélt.)

Igen, de ennek szellemi-erkölcsi feltételei vannak. Nem elégséges a technikai haladás, ha azzal nem jár együtt az etikai felelõsség elmélyülése. „Mi haszna, ha a Holdra szállunk, csak azért, hogy ott öngyilkosok legyünk, mert nem találjuk a létezés értelmét” – mondotta a szkeptikus francia író, André Malraux. A híres regényíró, aki élete utolsó szakaszában Charles de Gaulle kultuszminisztere is volt, korunk szellemi helyzetét vizsgálva azt is kijelentette, hogy „a XXI. század vagy vallásos lesz, vagy egyáltalán nem lesz”. Mintha az ateizmus és nihilizmus tele után egy bizonyos vallási ébredés (elsõsorban mindig az ún. „nyugati világra” gondolok) azt jelezné, hogy Malraux prófétai szavai beigazolódnak. Persze ha a kommunizmus bukásával a harcos (marxista) ateizmus eltûnõben van is, az egyre erõsödõ szekularizmus (= teljes evilágiság, amely tagadja a transzcendenciát) arra vall, hogy az emberek megvannak Isten nélkül, az „egydimenziós” ember gyakorlatilag materialista, termelõ és fogyasztó lény. . .

Sokan felvetik a kérdést: Mi lesz a kereszténység jövõje e posztmodern korban, milyen legyen a keresztények magatartása a szekularizált, világnézetileg-vallásilag pluralista világban? Milyen tanúságtételre szólítja a hívõket Jézus Krisztus ma is idõszerû üzenete?

A véget ért század második felében – a zsinat utáni válság idején – a katolicizmus felbomlásáról, a kereszténység, sõt a vallás eltûnésérõl beszéltek a borúlátók. Csakugyan a szekularizmussá alakuló szekularizáció, elvilágiasodás következtében egyre többen elszakadnak az egyháztól, a vallásgyakorlat egyre alábbhagy, a templomok kiürülnek. Szociológusok statisztikákkal szolgálnak mindennek illusztrálására. De, anélkül, hogy ezt a tényt tagadnánk, fel szeretnénk hívni a figyelmet arra, hogy itt nem pusztán a megkereszteltek és vallásgyakorlók statisztikájáról van szó.

Különben is az utolsó évtizedben az új vallások és ezoterikus gyakorlatok, a New Age-féle gnosztikus ideológiák és a szekták szaporodása azt jelzi, hogy a vallás igénye tovább él, a történelmi egyházakat elhagyva az emberek (fõleg a fiatalok) valamiféle valláspótlékot keresnek. „Napjainkban sokfelé találkozunk a hatvanas, hetvenes évek »progresszív« gyermekeivel, akik annak idején a vallás gyors és végérvényes eltûnését várták, most viszont egyik-másik guru odaadó híveként bukkannak fel ismét, netán síita misztikában mélyednek el, vagy sámánista praktikákat ûznek” – állapítja meg Lluís Duch OSB (Mérleg, 99/2, 142.). Majd késõbb (143.) Jacob Taubes berlini filozófiaprofesszort idézi: „ha az eszkatológia, az utópikus álom és az emberibb jövõ reménye válságba kerül, akkor az apokaliptika tör felszínre, a szorongás és a zûrzavar klímája uralkodik el, s felrémlik a teljes pusztulás lehetõsége – mintha a wagneri »istenek alkonya« köszöntene be. Csakhogy – fûzi hozzá Taubes – az emberi lény nem élhet hosszabb ideig apokaliptikus légkörben, a végleg lezárult jövõ tudatában anélkül, hogy meg ne nyílna valamiféle »azon túli« jobb világ felé. Épp ezért a teljes megsemmisülés apokaliptikus látomásával szemben a gnózis merül fel hatékony ellenszerként. Jelenleg gnosztikus éghajlat alatt élünk, legalábbis egyfajta neosztoicizmus állapotában, amelynek fõ ismertetõ jegye az egyén befelé fordulása, s következésképpen a közügyektõl való elfordulása.”

Ennek a magatartásnak van hátránya és elõnye. Hátránya az, hogy a világtól való elmenekülés – befelé – elfordítja a keresztényeket evilági feladataik teljesítésétõl. Mert a krisztusi üzenetnek kovászként kell áthatnia a világot, prófétai és kritikus szerepet kell játszania a társadalomban; az üzenethez ugyanis szervesen hozzátartozik a történelmi, társadalmi és politikai hatóerõ. Jó, hogy szétvált a lelki és az evilági hatalom, hogy az egyházak képviselõi nem ûznek pártpolitikát, de a keresztény világiaknak igenis jelen kell lenniük a közéletben, a politikában és a parlamentben is. Nem „keresztény kurzusról” van szó, amely Prohászka szerint csak program volt a kereszténységrõl, de képviselõi nem voltak hiteles keresztények. Ha az író, a tudós, a politikus hitelesen keresztény, ez a tény szakmájában vagy hivatalában (hivatásában) az evangélium szellemében hozott döntésekre és elkötelezettségekre serkenti.

De a befelé fordulásnak, a misztika felé történõ tájékozódásnak nagy elõnye is van. Karl Rahner a zsinat utáni években kijelentette: „a jövõ kereszténye vagy misztikus lesz, vagy egyáltalán nem lesz.” Rahner már akkor diaszpórakereszténységrõl beszélt: a szekularizációval a keresztények szórványt alkotnak a társadalomban. De ha nem tudjuk a felszínen kiterjeszteni a kereszténységet, elmélyíthetjük azt: minden öntudatos Krisztus-hívõ egymaga is a kereszténységet képviselheti a szekularizált társadalomban. A mennyiség helyett a „minõség forradalmára” kell törekedni.

Az idézett rahneri kijelentéshez J. Ratzinger (A föld sója, Bp. 1997, 217) a következõ kommentárt fûzi: „Ilyen nagy kijelentéseket én nem tennék, hiszen az ember mindig ugyanaz marad. Egyformán gyöngék maradunk, tehát nem lesz mindegyikünkbõl misztikus. De az igaz, hogy a kereszténység kihalásra volna ítélve, ha nem tapasztalnánk meg valamit az elmélyülésbõl, melyben a hit a személy mélyére hatol, ott tartást ad és megvilágosít. A puszta akció és intellektuális konstrukció nem elegendõ. Nagyon fontos az egyszerûségre, a bensõségességre figyelés s a valóság racionalitás fölötti és azon kívüli tudomásulvétele.” És késõbb még: „Épp a számbelileg lecsökkent kereszténység korszaka képes a tudatosabb kereszténység elevenségét fölmutatni. Ennyiben valóban a keresztény kor új távlata elõtt állunk. Itt nem mernék idõbeli jóslásokba bocsátkozni, hogy ez lassan vagy gyorsan történik-e, de aláhúzom: a kereszténységben mindig van új kezdet.” [. . .] „Akikre szükségünk van, azok olyan emberek, akiket a kereszténység belülrõl fogott meg, akik a kereszténységet boldogságként és reményként élik, s ezáltal szeretõ emberekké válnak, és õket nevezzük késõbb szenteknek.”

* * *

Tíz évvel ezelõtt, 1991 húsvétján indult el a Távlatok, a korábbi (1969-tõl mûködõ) Szolgálat folytatásaként, de megújult külsõvel és tartalmi változással. Már a Szolgálat is, amely a hazai és külföldi magyarságnak szellemi-lelki táplálékot, tájékoztatást és programot adott a zsinati korszerûsödéshez, idõvel fokozottabban a világi hívek felé is fordult, a „papi lelkiség” lapja, a Magyar Papi Egység tehát világnézeti, lelkiségi és kulturális folyóirat lett a Távlatokkal, amelynek 50. száma 2000 karácsonyára jelent meg.

Hálát adva a Gondviselésnek, köszönetet mondva mindazoknak, akik lapunkat szellemileg és anyagilag támogatták, most az ezredfordulón új lendülettel, új külsõvel és némi profilmódosítással kívánjuk folytatni szolgálatunkat. Egyre inkább jelen szeretnénk lenni a magyar valóságban, ezért is fõleg a „Magyar Figyelõ” rovat bõvül. Mivel ma már – hála Istennek – egyre több világnézeti, teológiai, általában vallásos könyv jelenik meg a magyar könyvpiacon (hazai termés is, de fõleg fordítások), a „Tanulmányok” rovatot leszûkítjük – nem a horizontját, hanem olyan értelemben, hogy kevesebb nagyobb lélegzetû (szakszerû) tanulmányt közlünk; általában nem törekszünk arra sem, hogy tematikus számot adjunk ki. Hogy kitágítsuk a magyar szellemi-vallási látóhatárt, figyelünk a katolikus világra, ezért rendszeresítjük a „Róma és a világegyház” valamint az „Európa” rovatokat. Ez utóbbit a jezsuiták brüsszeli OCIPE-központja és annak magyar részlege közremûködésével szerkesztjük. A „Magyar Figyelõben” pedig a közéleti/politikai, a vallási/egyházi eseményekre, valamint a médiumok vallást és erkölcsöt érintõ mûsoraira reflektálunk szakemberek bevonásával. Marad továbbra is a „Kultúra és élet” rovat, továbbá a „Lelkiség”, amelyrõl leválasztjuk a „Lelkipásztorkodást”, és áthelyezzük a Távlatok mellékletébe, a Magyar Papi Egységbe. „Könyvszemle” rovatunkat igyekszünk úgy szerkeszteni, hogy a bõséges könyvtermésbõl kiválogatjuk a figyelemre méltókat. Végül, de nem utolsó sorban a szerkesztõségi bevezetõ az eddigi két oldalnál hosszabb lesz; a közösen kidolgozott szöveg általában egy-egy aktuális problémát tárgyal, esetleg bevezetõül szolgál a számban közölt fontosabb írásokhoz.

A szentatya szándéka szerint feladatunknak tartjuk a hit és a kultúra párbeszédét, illetve az Evangélium „inkulturációját” mint a közvetett evangelizálás elõkészítését.

A Távlatok – korábbi felmérésünk szerint – fõleg a városi/világi értelmiségieket, valamint papokat és szerzeteseket szólítja meg. Nem szaklap, de színvonalas írásokat közöl a vallási/egyházi élet, a világnézet-lelkiség-kultúra világából. Úgy hisszük, hogy a számos magyar nyelvû egyházi lap között megõrzi sajátosságát, és így létjogosultságát is. Mivel bizonyos idõszerû témához nem mindig sikerül hozzáértõ szerzõt találnunk, a jövõben fokozottabban élünk azzal a lehetõséggel, hogy szükség esetén a hasonló profilú európai jezsuita testvérlapokból veszünk át tanulmányokat. A jezsuita folyóiratok e célból megegyeztek; sõt néha egyszerre több nyelven megjelentetnek cikket ugyanarról a témáról. (Így tettünk pl. korábban a maffiáról, az orosz ortodox egyházról vagy legutóbb IX. Pius boldoggá avatásáról közölt, idegenbõl fordított cikkekkel.)

Ehhez a húsvéti számunkhoz a Távlatok 1–50. számainak repertóriumát mellékeljük. Olvasóink ebbõl is láthatják a tárgyalt témák gazdag változatosságát. Egyben kérjük, hogy ha valakinek ötlete vagy kívánsága van bizonyos témák tárgyalására, jelezze szerkesztõségünknek. Mint ahogy szívesen vesszük kritikájukat, hozzászólásaikat is. Végül szeretnénk kérni, fõleg pap olvasóinktól, hogy terjesszék lapunkat, hívják fel a figyelmet rá, esetleg kérjenek meg lelkes világiakat a folyóirat (általában a katolikus sajtó) terjesztésére. Anyagi helyzetünk újabban némileg javult, mert sikeres pályázatok révén kaptunk állami támogatást. De a folyóiratok mûködtetése mindig problematikus marad a mai Magyarországon: csak elõfizetésbõl egyetlen polgári vagy egyházi lap sem élhet. És jórészt így van ez más európai országokban is, amint az európai jezsuita folyóiratok évi összejövetelein megállapíthattuk. Köszönetet mondunk minden szellemi és anyagi támogatásért. Paptestvéreinknek külön is azért, hogy intencióvállalásaikkal lehetõvé teszik, hogy szegényebbeknek, szeminaristáknak ajándékba küldhetjük lapunkat.

Ezekkel a gondolatokkal kívánunk mindannyiuknak áldott húsvétot, Isten áldását az új ezredév küszöbén!

Szeretõ üdvözlettel:

A Szerkesztõk