MAGYAR MILLENNIUM / II
– HAZÁNK HELYZETE



Kopp Mária–Skrabski Árpád


MAGYAR  LELKIÁLLAPOT
AZ  EZREDFORDULÓN


Mit értünk lelkiállapoton? Azt, hogy mennyire fogadjuk el önmagunkat, környezetünket, jövõnket, helyünket a világban. Mennyire tudunk azonosságot vállalni azzal a kultúrával, azokkal a közösségekkel, amelyekhez akarva-akaratlanul, vállalva-tagadva tartozunk. Az identitás, az azonosságtudat a modern pszichológia egyik alapfogalma. A mai világra általában az azonosságtudat válsága, kitolódása jellemzõ, az, hogy a fiatalok sokkal késõbb fogadják el saját felnõtt énjüket, a párválasztást, férfi és nõi szerepet, foglalkozási szerepet – ez világjelenség az ezredfordulón, nem csak Magyarországon. Az identitástudat válságokon keresztül fejlõdik, a mai világban tömegjelenség az „ötvenéves kamasz”, de még a 80 éves csitri is. Az önazonosság a kamaszkor keresésén, a felnõttkori realitáselfogadáson, az intim kapcsolatok készségén, az alkotás, munka világában betöltött szerep megélésén, az idõskor generációs felelõsségvállalásának szakaszain át alakul ki, érlelõdik meg. (Erikson, 1968; Pataki, 1982; Skrabski, Kopp, 1999.)

Az azonosságtudat a csecsemõ anyjával alkotott egységébõl az individualizáción át jut el a társadalmi-kulturális azonosulásig, az öncélú fejlõdési fázistól a magasabb szintû közösséghez tartozás élményéig. (Fonagy, 1996; Porges, 1995; Skrabski, Kopp, 1999.) Ez az összetartozásélmény, amelyet társadalmi tõkének neveznek, nem csupán a család, a munkahely, a kisközösség, a nemzet, a társadalom egészségének, hanem a lelki egészségnek is alapvetõ feltétele. Hiánya egyértelmûen bizonyított, testi egészséget veszélyeztetõ tényezõ is. (Kawachi, 1997 a, b; Marmot, 1976, 1989; Kopp, Skrabski, 1998.)

A ma talán legismertebb epidemiológiai munkacsoport vizsgálatai szerint az Egyesült Államokban élõ japán férfiak közül azok, akik japán identitásukban nagyon erõsek, akik a közösséghez tartozást az életük során kifejezik, tartják a szokásokat és a közösséghez tartozóknak érzik magukat, ötvenéves kor alatt ötször, ötvenéves kor felett háromszor ritkábban kaptak szívinfarktust, mint azok a japánok, akik modernizálódott és amerikanizálódott életmódot élnek. Tehát a közösséggel való azonosulásnak biológiailag kimutatható egészségvédõ hatása van. (Marmot, 1976, 1989; Matsumoto, 1970.) Ugyanezt bizonyította Kawachi, a Harvard Egyetem kutatója, aki kimutatta, hogy azokban az amerikai államokban, ahol az emberek kevésbé bíznak egymásban, kevésbé aktívak civil szervezetekben, tehát ahol kevesebb a társadalmi tõke, a halálozási arányok lényegesen magasabbak, valamint magasabb a bûnözés és az abortuszok aránya. (Kawachi, 1997 a, b)

Mit jelent mindez a mai magyar lelkiállapottal kapcsolatban? Mielõtt közvetlenül ezzel a kérdéssel foglalkoznánk, vizsgáljuk meg az úgynevezett közép-kelet-európai egészségparadoxon lényegét, amely világszerte felkeltette a kutatók érdeklõdését, nálunk azonban viszonylag kevés figyelem fordul ezeknek a megdöbbentõ tényeknek a megértésére. Ma Magyarországon az 50–65 éves férfi korosztályból többen halnak meg évente, mint az 1930-as években! 1930-ban a tuberkulózis pusztított, nem fedezték még fel az antibiotikumokat, nem ismertük a modern orvoslás azon csodáit, amelyekre méltán vagyunk büszkék. Mégis ma ezer férfi közül tízzel többen halnak meg ebbõl az alkotó, munkaképes férfi generációból, mint 1930-ban. A nõk esetében nem ilyen tragikus a helyzet, azonban például a középkorú nõk szív-érrendszeri halálozása háromszor gyakoribb ma nálunk, mint az európai átlag.

Nem igaz, hogy a magyar férfiak általában sérülékenyebbek, hiszen 1960-ban jobbak voltak a halálozási mutatóink, mint Angliának vagy Ausztriának, tehát nem lehet szó genetikus okokról. Az egészségügyi ellátó rendszerünk, bár sok kritika éri, mégis összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalú ma, mint 1930-ban volt. Mivel a halálozási arányok rendkívüli rosszabbodása 1990 elõtt következett be, nem magyarázhatja az anyagi helyzet romlása sem a halálozási arányok tragikus mértékû emelkedését, hiszen 1989-ig a nemzeti össztermék dinamikusan emelkedett. Egyre inkább elfogadottá válik az a magyarázat, hogy a társadalmi kohézió, társadalmi tõke csökkenése, tehát a lelkiállapot változásai a magyar halálozási arányok romlásának legfontosabb meghatározói. Büszkék lehetünk rá, hogy Andorka Rudolf professzor, a Közgazdaságtudományi Egyetem rektora már a 80-as évek elejétõl a társadalmi tõke csökkenésével – az ún. anómiás lelkiállapot terjedésével – magyarázta a magyar egészségi és demográfiai mutatók rosszabbodását. (Andorka, 1996)

Az emberi magatartás torzulásai, a modern társadalomban, szociológiai értelemben a Durkheim által leírt „anómiás”, gyökértelen lelkiállapot általánossá válásából erednek, ami a közös erkölcsi elvek felrúgását, az „ember embernek farkasa” állapotot, a személyes kapcsolatok fogyasztási cikké válását jelenti, ez a lelkiállapot devianciákhoz és lelki betegségekhez, reménytelenséghez vezet. (Durkheim, 1978) A magatartástudomány az 1950-es években ennek felismerése alapján jött létre, amikor az Egyesült Államokban néhány kutató – orvos, pszichológus, szociológus, politológus – felismerte, hogy miközben egyre többet tudunk részlettényekrõl, éppen magát az embert, az emberi magatartás törvényszerûségeit nem ismerjük eléggé, és nem vesszük figyelembe az emberi életforma alakításánál. Kísérleti állattá váltunk egy olyan világméretû laboratóriumban, ahol senki nem figyel arra, hogy a kialakuló világ megfelel-e az emberi személyiségfejlõdés feltételeinek; gondoljunk csak a zsúfolt városokra, valamint mindarra, amit a család válságaként tapasztalhatunk napjainkban.

A közép-kelet-európai egészségparadoxon
és a lelkiállapot összefüggései

Az ún. közép-kelet-európai egészségparadoxonról 2000 májusában rendeztünk a NATO Kutatóközpont által finanszírozott konferenciát Budapesten „A közép-kelet-európai szív-érrendszeri halálozás emelkedése – a stressz szerepe és a nemi különbségek” címmel. A konferenciáról a legnívósabb tudományos lapban, a Science-ben jelent meg interjú „Stressz: a kelet-európai halálozás láthatatlan kórokozója” címmel.

A lelki egészség nem csak a magyar és közép-kelet-európai országokban válik egyre fontosabb kérdéssé; az Egészségügyi Világszervezet, a WHO igazgatója, Gro Harlem Brundtland a 2001. évet a „Mental Health”, a „lelki egészség” évének nyilvánította. A jövõ évi World Health Report (Világ Egészségügyi Jelentés) témája az lesz, hogy a modern társadalmakban miért vált a lelki egészség megõrzése különösen nagy kihívássá, valamint hogy a lelki egészség zavarai milyen mechanizmusokon keresztül vezetnek egészségromláshoz. Ma már a 45 évesnél fiatalabb népesség körében a mentális zavarok jelentik a legsúlyosabb anyagi veszteséget is az egészségproblémák közül az egész világon, és ez a tendencia rosszabbodni fog, ha nem teszünk ellene tudatosan.

Számunkra a magyar helyzet megértése a különösen fontos, hiszen saját társaink – barátaink, házastársaink, szüleink és lassan már gyermekeink – hullanak el idõ elõtt. – Amikor a 60-as években hasonlóan tragikus egészségi helyzet alakult ki Finnországban, a finn nõk az Egészségügyi Minisztérium elé vonultak, és követelték, hogy segítsenek megmenteni a férfiakat, hiszen nem akarnak özvegyekké válni! Igen intenzív közösségi alapú programokkal, a helyi közösségek bevonásával talán a legeredményesebb egészségmegõrzõ programot vezették be, sikerült jelentõsen lecsökkenteniük a halálozási arányokat.

Mi történt Magyarországon az 1960-as években? Az 1956-os forradalom az összetartozás mindennél csodálatosabb élménye volt, amelyben szinte az egész ország osztozott, de elõtte is általános volt a „guggolva is kibírjuk”, a nehézségek ellenére, illetve éppen amiatt kialakult összetartozás érzése. Ezek alatt az évek alatt kimondottan jók voltak az egészségügyi mutatóink, Nyugat-Európához képest is. – Ebben természetes fontos szerepet játszottak a hatékony népegészségügyi intézkedések is. – Hasonló jelenséget figyeltek meg Angliában a német bombázások alatt, amikor a várható élettartam hét évvel nõtt.

Az 1956 utáni rezsim felismerte, hogy számára a legnagyobb veszély ez az összetartozás, ez a nemzettudat, az az élmény, hogy az élet feláldozásánál is fontosabb a szabadság, az ország függetlensége, amelyért valóságos világcsodára voltunk képesek együtt. Fokozatosan létrehozták a legvidámabb barakkot, ahol kiskapukat nyitottak az anyagi elõrejutás, a kocsi, a külföldi utak felé. Ebbõl az idõbõl származik a „kicsi vagy kocsi” tragikus szójátéka, hiszen valóban nagyon sokan választották inkább a kocsit, mint a kicsit. A társadalom értékrendjének ilyen átalakulását igen hatékonyan támasztotta alá, sõt vezényelte a televízió, a reklámok betörése, amelyek az anyagi elõrejutást vetítették az emberek elé mint egyetlen értékmércét. Különösen súlyos következményekkel járt ez a manipulált, sulykolt értékválság a férfiak esetében, hiszen egy még alapjaiban tradicionális társadalomban a férfiak, akik lemaradtak ebben a versenyben, saját magukat hibáztatták, míg a nõk számára egyéb értékek – a gyerek, a család, a barátok, rokonok – továbbra is fontos helyet töltöttek be önértékelésükben.

Ebben a helyzetben a magyar lelki alkat egyik legfontosabb jellemzõje, amelyet minden nyugati is elsõként említ magyar tulajdonságként – a nagyfokú teljesítménymotiváció – önmaga ellen fordult. Ha valaki úgy érzi, hogy nem sikeres ember, ha nem ér el külsõ sikereket az életben, és emiatt önértékelése csökken, állandóan hibáztatja önmagát, a kontrollvesztés, reménytelenség, depresszió lelkiállapota rendkívüli mértékben rontja egészségi kilátásait is. A reménytelenség, depressziós lelkiállapot ma már bizonyítottan önmagában is szív-érrendszeri veszélyeztetõ faktor, rontja a daganatos betegségek lefolyását, de például a csontritkulás súlyosbodásában is fontos tényezõ. Közvetve pedig, éppen elsõsorban a férfiak – a reménytelen lelkiállapot, csökkent önértékelésük oldására – sokkal inkább használnak pótszereket (alkohol, dohányzás). Az 1980-as évek eleje óta az alkoholos eredetû halálozás Magyarországon hihetetlen mértékben emelkedett, a férfiak között ma messze nálunk a legmagasabb a májcirrózis-halálozás a világon, utánunk, jelentõsen lemaradva, Moldova következik, majd más, régiónkba tartozó országok. A korábbi évtizedekben nem volt rosszabb nálunk az alkoholos eredetû halálozás, mint más alkoholfogyasztó országokban, hiszen kevés vörösbor, társaságban, vacsorához elfogyasztva, bizonyítottan védi az egészséget.

Tudományosan megalapozott állítás tehát ma már, hogy az 1956-os forradalom utáni értékválság az ezredforduló magyar lelkiállapotának és az ezzel szorosan összefüggõ egészségromlásnak alapvetõ összetevõje. (Wilkinson, 1996 a, b.)

 Az 1989–90-es politikai változások során átmenetileg megjelent az összetartozás élménye; ez azonban hihetetlenül gyorsan váltott át, még a régi barátok között is, bizalmatlanságba, gyakran ellenségességbe a politikai változások során. 1956 példája megmutatta, hogy a magyarok nem alapjaiban ellenségesek, azonban éppen a fokozott versenyszellem, a hirtelen megnyíló új lehetõségek, a nyugati minták téves átvétele, valamint a korábbi évtizedek besúgó társadalmából tudat alá szorított gyanakvás hihetetlen romboló erõ ma is a társadalomban. Az ellenséges beállítottság, a társadalmi tõke hiánya, az a lelkiállapot, hogy legbiztosabb nem bízni senkiben, hogy az emberek általában aljasak, önzõek, és csak ki akarják használni a másikat. A depressziós, reménytelen lelkiállapot legszorosabb kapcsolatban azzal áll, hogy ha egy jó barátom sikerérõl hallok, úgy érzem, hogy kudarcot vallottam. Ennek az ellenkezõje volt jellemzõ a legutóbbi évekig a japán társadalomra, ahol a másik sikerét sajátjának tekintette a közösség minden tagja, és ahol a várható élettartam a legmagasabbra emelkedett.

A legmegdöbbentõbb változás 1988 és 1995 között Magyarországon az ún. észlelt társas támogatás rendkívüli csökkenése volt. Két felmérésünkben (1988-ban 21 ezer, 1995-ben 19 ezer ember, akik a magyar 16 év feletti népességet életkor, nem és terület szerint képviselik) ugyanarra a kérdésre, hogy nehéz élethelyzetben kinek a segítségére számíthatnak a megkérdezettek, a rokonoktól, a szülõktõl várható támogatás mértéke közel egynegyedével csökkent. (Kopp, Skrabski, 1992, 1995, 1998.) Nem valószínû, hogy valóban ennyivel kevésbé segítõkészek a családtagok; sokkal inkább arról lehet szó, hogy a változó, néha drámai körülmények között az emberek magukra hagyottnak, kiszolgáltatottnak érzik magukat, és nem kapják meg azt az érzelmi vagy akár gazdasági segítséget, amelyet elvártak volna. Érdekes, hogy a házastárstól, illetve a gyermektõl kapott támogatás mértéke nem csökkent a két idõpont között. Igen súlyos kritika a segítõ foglalkozásúak felé, hogy mind 1988-ban, mind 1995-ben igen kevés segítséget érzékeltek az emberek a hivatásos segítõktõl – 3-4% válaszolta azt, hogy nehéz helyzetben számíthat hivatásos segítõkre –; ugyanakkor 1995-ben már a megkérdezettek 22,6%-a válaszolta azt, hogy nehéz élethelyzetben segítségre számíthat egyházi közösség részérõl. Ez az egyházak igen nagy bizalmi tõkéjét mutatja, minden lejáratási kísérlet ellenére is.

Biztató mutató, hogy az öngyilkossági magatartás, a társadalom lelkiállapotának, feloldhatatlan frusztráltságának leggyorsabban reagáló barométere igen jelentõsen javult 1989 óta. A daganatos, szív-érrendszeri halálozás, a májcirrózis hosszú évek kóros folyamatának végeredménye, míg az öngyilkosság akut esemény. Érdekes, hogy az elsõ világháború elvesztése után Ausztriában volt a legmagasabb a világon az öngyilkossági arány. A magyar öngyilkossági arányok Trianon után, amikor már el kellett fogadni az elfogadhatatlant, emelkedtek rendkívüli mértékben. A 60-as évektõl soha nem látott csúcsra futottak fel az öngyilkossági arányok a forradalom leverése utáni hallgatás és elhallgattatás légkörében. Ebbõl a szempontból mindenképpen biztató jel, hogy 1988 óta nagyon jelentõsen csökkent az öngyilkosságok aránya. 1988-ban a magyar öngyilkossági arány 40,3 százezrelék volt, ez 1996-ra 33,7 százezrelékre csökkent.

A boldogságkeresés útjai és útvesztõi

Országos reprezentatív felméréseinkben megkérdeztük, mit tartanak a legfontosabb értéknek az emberek, és elsõ helyen a boldogságot jelölték meg. Kérdés csak az, mit értsünk boldogságon? Érdekes módon, míg a depresszió, a boldogtalanság kutatásával könyvtárnyi irodalom foglalkozik, a boldogságfogalom nem szerepel a legújabb orvosi, pszichológiai, de a legtöbb filozófiai értelmezõ szótárban sem.

Felméréseinkben azt is vizsgáltuk, hogy a magyar társadalomban kik érzik magukat „boldognak”, pontosabban kik jellemzik úgy saját magukat, hogy mindig meg tudják oldani a nehéz helyzeteket. Bár a felsõbb társadalmi rétegekben több ilyen embert találtunk, de a 60 évnél idõsebb, csak nyolc általánost vagy kevesebbet végzettek között, akik saját bevallásuk szerint az élethez legszükségesebb cikkeket sem tudják megvásárolni, szintén szép számmal találtunk ilyen értelemben „boldog” embereket. Megvizsgáltuk, melyek ennek a csoportnak a legfõbb jellemzõi; ezek sorrendben: az elsõ, hogy saját magukat megbízhatónak tartják, vannak életcéljaik, nehéz helyzetben számíthatnak, vagy ha már meghalt, számíthattak a házastársukra. Szüleikre, akik már nem élnek, nagyon számíthattak nehéz élethelyzetekben. Bár ez a kérdés csak közvetve vonatkozott a „boldogságra”, de megfelel annak a filozófiai boldogságmeghatározásnak, amely szerint a boldogság belsõ szabadságot, nem külsõ körülményektõl függõ harmóniát jelent, kölcsönösséget, bizalmat és megbízhatóságot, valódi emberi kapcsolatokat, célokat és tartalmat az életben. Mindezek az érett személyiség jellemzõi, természetesen minden életkorban más szinten, a személyiség érési szakaszainak megfelelõen.

Míg a boldogságot jelölték meg mint legfontosabb értéket, második helyen a családi biztonság szerepelt, ami azt jelenti, hogy a mai magyar társadalom, legalábbis az elvek szintjén, családbarát. Ugyanezt találta Pongrácz Tiborné (1999) és Tóth Olga (1998) felméréseiben, hogy a magyar nõk legfontosabbnak a gyermeket tartják, míg pl. a volt keletnémet tartományokban a karriert sokkal elõbbre helyezték. Rendkívüli lelki tartaléka a magyar társadalomnak, hogy az összehasonlító felmérések szerint nálunk mondják a legtöbben a megvizsgált országok lakói közül, hogy üres az élete annak, akinek nincs gyermeke, és szintén boldogabbnak tartják a házasságban élõket a nem házasoknál.

Ennek a „boldogságeszménynek” a következményei jól mérhetõek a statisztikákban, pl. a rendkívül magas magyar halálozási arányokon belül a magányos középkorú férfiak halálozása teszi ki a legnagyobb hányadot. Felméréseink szerint az öngyilkossági kísérletek aránya az elváltak és különélõk között 10%-nál magasabb, a házasok között 3%; a drogfogyasztás háromszor gyakoribb az elváltak és különélõk között, mint a házasoknál. A filmek, a televíziós sorozatok úgy állítják be a válást, mint valami könnyed váltást, nem mutatják azt a mérhetetlen boldogtalanságot, kiúttalanságot, amellyel jár. Különösképpen nem beszélnek a gyermekek százezreirõl, akik a szülõk válásának áldozatai, akik ezeket a mintákat, a bizalom alapvetõ sérülését hurcolhatják egy életen át. (Hajnal, 1999)

Felmérésünk szerint ötödik helyen szerepelt az értékek sorrendjében az igaz barátság, hetedik helyen a kényelmes élet, csak kilencedik helyen a siker és 16. helyen az élvezetek. Mi az oka mégis, hogy a gyakorlatban egészen mást látunk?

A kollektivizmus jelszavai lejáratták, kiüresítették a legszebb fogalmakat is, mint az összetartozás, a közösség. Így termékeny talajt talál a fogyasztói társadalom boldogságeszménye, amely a szabadságot a kapcsolatoktól való szabadságban látja, és a magány csapdájába sodorja a manipulálható tömegeket.

A fogyasztói társadalom boldogságideálja

A fogyasztói társadalom az emberi kapcsolatokat ugyanolyan fogyasztási cikknek tekinti, mint az anyagi javakat – azt sugallja, hogy a sikeres ember partnereit mindig jobbra, mutatósabbra cserélve válik egyre irigylésreméltóbbá. A cél, az ideál a mindenki által irigyelt filmsztár, a lehetõleg csak magának élõ világfi, aki mindent meg tud szerezni, a pénz és hatalom révén mindent meg tud vásárolni. Ez az embereszmény, amelyet minden korábbinál hatékonyabb módon közvetít a média, a hatalmas bevásárlóközpont-szentélyek, a már gyermekkorban kialakuló versengés a státuszszimbólumok eléréséért, anélkül, hogy tudatosulna, egyre inkább jellemzõ az emberek millióira Magyarországon is. A fogyasztói emberideál mögött egyértelmû üzleti érdekek állnak, a mai világ ipara és kereskedelme a fogyasztó emberbõl él. Nem véletlen, hanem alapvetõ gazdasági érdek a kapcsolatok nélküli, magányosan szorongó emberek tömegtermelése. Hiszen minél magányosabb, minél kiszolgáltatottabb egy ember, annál inkább befolyásolható, a reklámpszichológia ezt egyértelmûen bebizonyította.

Nem valamiféle gonosz hatalom, nem is egyes emberek elvetemültsége, hanem a puszta gazdasági érdek és verseny alakítja azt a világot, amely éppen a magasan fejlett társadalmakban vált legáltalánosabbá.

Modern paradoxon: az érett személyiség nem ideális fogyasztó, az ideális fogyasztó a kapcsolataitól, céljaitól megfosztott, magányosan szorongó ember. Az emberi kapcsolatok is fogyasztási cikké válnak.

A fogyasztói társadalom ideálja az infantilis személyiség, akinek jellemzõi: bizalmatlanság, sõt ellenségesség, unalom, öncélú izgalomkeresés, erõszak, agresszivitás mint szorongásoldás. Az az ember, akinek nincsenek hosszú távú céljai, aki nem bízik senkiben, és a kapcsolatokat is fogyasztási cikknek tekinti, a legkönnyebben manipulálható, befolyásolható. Hiszen nincs valódi társa, a célja a jobb nõ, kocsi, napszemüveg megvásárlása – és kicserélése, amint jobbat talál. A fogyasztói társadalmat fenntartó gazdasági erõket nem szabad gonosz erõknek tekinteni, hiszen mindannyian élünk a kényelem adta lehetõségekkel, mi hoztuk létre. De alapvetõ érdeke a társadalomnak, hogy felismerje, óriási gazdasági erõk állnak a kiszolgáltatott, magányosan szorongó tömeg, a legjobb fogyasztó „elõállításában”, ezt szolgálja a reklámok legnagyobb része, a szórakoztató ipar: filmek, videók. – Így a Fromm által „társadalmilag szentesített defektállapot” állt elõ, és ezeknek az anyagi, sõt hatalmi érdekeknek az ellensúlyozására nincs ugyanakkora anyagi erõ, sõt összehangolt stratégia sem, amely a társadalom hosszú távú érdekeit szolgálná. (Fromm, 1973)

A társadalom hosszú távú érdekeit ezzel szemben a hosszú távon tervezõ, együttmûködõ, harmonikus, érett személyiségek kialakulása biztosíthatja.

A dolgozó nõk helyzete

Az 50-es években a magyar nõk vezettek a munkába állás tekintetében, tehát az akkori Szovjetunió után, ahol még többen dolgoztak a nõk közül, Magyarországon dolgozott a legtöbb nõ. Ez az egyik oldalról pozitív jelenség a modern társadalomban, hogy egy nõ is dolgozhat, és a gyermeknevelésen túl más hasznos tevékenységet is folytathat, azonban az, hogy akkoriban a nõk csak nagyon rövid ideig maradhattak otthon a gyerekeikkel, a mai középkorú magyar népesség súlyos halálozási és egészségi állapotának a hátterében fontos tényezõ lehet. Ugyanakkor viszont a késõbbiekben a magyar gyes és gyed rendszer, tehát az a gyermekgondozási rendszer, amely egyesek szerint a koraszülött jóléti állam kinövése volt, valójában egyedülálló és példaértékû kísérlet, amire nagyon büszkék lehetünk. A jelenlegi kormányzat igen nagy jelentõségû intézkedése ezeknek a lehetõségeknek a visszaállítása.

A gyermek világrahozatala át nem ruházható hivatás a nõk számára; meg kell teremteni a feltételeket a kettõs szerepre: arra, hogy a nõk anyákká válhassanak, ugyanakkor a társadalomban is kifejthessék azokat a hatásokat, amelyekre a nõknek kiváló képességei vannak, pl. kevésbé érzékenyek a hierarchiára, már biológiai adottságaiknál fogva is, így a demokratikus társadalom alakításában kitüntetett szerepük lehet.

Janne Matlary Sigrid Undset írónõt idézi evvel a kérdéssel kapcsolatban A család és az állam címû kitûnõ tanulmányában: „A férfiakéval egyenlõ jogokat adni a nõknek – ami egyenlõ kötelezettségekkel is jár – többletterhet ró a nõkre, nem pedig egyenlõséget jelent. A gyermekek harmonikus fejlõdésének az a feltétele, hogy legyen valaki, aki mindig – akár éjjel, akár nappal – hajlandó odafigyelni a felnövekvõ kicsinyekre.”

„A nõk speciális feladata a változó idõkben annak biztosítása, hogy meg ne feledkezzünk a társadalom alapsejtjérõl – az emberrõl. A nõk formálják a friss »nyersanyagot«, és gondoskodnak arról, hogy az mindig változatlanul jó legyen.”

Hogy mennyire alapvetõ a nõk számára az anyaság, a kínai nõk valóságos öngyilkossági járványa mutatja az utóbbi években. Míg a világon mindenhol több férfi lesz öngyilkos, a szigorú gyermekellenes légkörben ez a tendencia megfordult: Kínában sokkal magasabbá vált a nõk öngyilkossági aránya.

Az 1998-ban a 16–24 éves fiatal nõk között végzett felmérésünk eredményei is azt mutatják, hogy a mai világban nõnek születni különlegesen szép kihívás, amelynek azonban igen nehéz megfelelni. Ezt tükrözi, hogy a fiatal nõk közül minden második bûntudatról számolt be, ez a nõk között a leggyakoribb panasz – hiszen mindig úgy érzik, hogy nem tudnak eléggé megfelelni a sokrétû feladatoknak. A másik figyelmeztetõ jel, hogy, mint ezt számos további tanulmány is leírta, a fiatal nõk sokkal több gyermeket szeretnének, mint ahány ténylegesen megszületik. Az élettársi kapcsolatban élõ fiatal nõk kiszolgáltatottabbak, mint a házasságban élõk, több közöttük az abortusz, és lényegesen kevesebb a gyermek, akkor is, ha az egyéb tényezõk szerint korrigáljuk az adatokat. (Fojtyik, 1999; Kopp, Csoboth, Purebl, 1999.)

Az ember mind biológiailag, mind pszichológiailag éretlen állapotban jön világra, és akkor, ha nem biztosítjuk a csecsemõ, a gyermek számára az alapvetõ pszichológiai fejlõdési feltételeket, nagyon könnyen válhat szeretetre, kölcsönösségre, bizalomra képtelen, minden manipulációnak kiszolgáltatott lénnyé, aki egész életében céltalan és boldogtalan. Valamennyi statisztika azt mutatja, hogy a depressziók, szorongásos állapotok, drogfüggés a civilizált társadalmakban a legsúlyosabb egészségügyi, de társadalmi problémává váltak. Ezek a problémák nagyságrendekkel gyakoribbak az intézetben nevelkedõ gyermekek között, az elvált szülõk gyermekei fokozottan veszélyeztetettek, valamennyi pszichiátriai zavar és magatartászavar lényegesen gyakoribb az elváltak között. (Hajnal, Csoboth, 1999.)

A személyiség fejlõdésében az anya és a gyermek közötti szimbiózis a bizalom képességéhez, illetve annak hiánya a születés után a bizalom képességének hiányához vezet. Ha ez a kapcsolat kialakul, a gyermek késõbb képes lesz kölcsönösségre, ennek hiányában befelé forduló magányra lehet kárhoztatva. Ez a bizalom felvértez a külsõ nehézségekkel szemben, ha képesek vagyunk adni és elfogadni, hiányát viszont állandó kiszolgáltatottságként, szorongással éljük át.

Megoldási kísérletek;
hogyan fejleszthet
õ a lelki egészség?

A társadalmi jelenségeket leírhatjuk, mint a természetieket, pl. a személyiségzavarok gyakoribbá válását, a válások arányát, igen sok szociológiai tanulmány meg is teszi ezt. Mivel azonban mi alkotjuk a társadalmat, itt a jelenségek megfigyelése és leírása nem elég, hiszen nem megváltoztathatatlan fizikai törvényszerûségekkel állunk szemben. A társadalomnak, a politikának, az oktatásnak és a civil szervezeteknek a feladata világszerte, hogy a különbözõ érdekektõl függetlenül megvizsgálja, mi a fejlõdés valódi célja.

Meghatározható ez a cél?

A társadalom „egészségének”, de valódi „boldogulásának” is az alapja: érett személyiségek kialakulása, ennek legfontosabb feltétele a bizalom és megbízhatóság. Fukuyama, a század egyik legismertebb társadalomtudósa nemrég megjelent „Bizalom, a prosperitás alapja” címû könyve azt elemzi, hogy az amerikai társadalom fejlettségének alapja nem a verseny, hanem a bizalom. (Fukuyama, 1995.) Ha egy üzleti tárgyaláson valaki ígéretet tesz, ennek betartásában feltétlenül megbízhat a partnere. Az utóbbi évtizedekben gyengült ez a bizalom és megbízhatóság, és evvel párhuzamosan jelentkeztek a krízisjelenségek. Magyarországon a század elsõ felében híresek voltak a mesteremberek errõl a megbízhatóságról; ha megkérdeznének, mi legyen az ország legfontosabb fejlesztési terve, a megbízhatóság újraépítését emelnénk ki.

Hogyan fejleszthetõ ki a bizalom és megbízhatóság? A bizalom és megbízhatóság képessége a családban alakul ki, mivel az ember mind biológiailag, mint pszichológiailag rendkívül éretlenül születik. Elég csak Harlow híres majomkísérletére gondolnunk. A drótanyán nevelt kismajmok, annak ellenére, hogy biológiailag mindent megkaptak, felnõtt korukban képtelenek voltak normális kapcsolatokra; ha mégis megtermékenyítették õket, nem tudták gondozni, sõt elpusztították kicsinyeiket. Mennyivel nagyobb szüksége van az emberi csecsemõnek a megfelelõ környezetre ahhoz, hogy érett, a jövõért felelõsséget vállalni képes személyiséggé váljék.

Valószínûleg senki sem vonná kétségbe, hogy az érett, a jövõért felelõsséget vállalni képes személyiségek fejlõdése társadalmi érdek; ugyanakkor, miközben egy hibátlanul üzemelõ gépkocsi gyártásához szükséges feltételek megteremtéséért óriási összegeket áldoz a társadalom, a jövõért, másokért áldozathozatalra, komoly erõfeszítésekre képes személyiségek mûhelyeit, a kölcsönösségen alapuló, egészséges családokat gyakran magukra hagyja. Ez a tendencia jellemzõ az úgynevezett civilizált világra.

Hogyan segíthetik elõ a nevelés, az egészségmegõrzõ programok a lelki egészség fejlesztését?

A mai iskolarendszerben Magyarországon, miközben hihetetlenül nagy ismeretanyagot kell elsajátítaniuk a diákoknak, minden oktatáskutató két területen lát igen nagy elmaradást, pl. az angolszász iskolarendszerrel összehasonlítva:

– a problémaközpontú, problémamegoldó készségek kialakítása,

– a gyakorlati készségfejlesztés, elsõsorban a kommunikációs, együttmûködési készségek terén.

A két terület igen szorosan összefügg, az egészségnevelés csak erre a két alapelvre támaszkodva lehet eredményes. Nem csupán elvont ismeretekre van szükség, hanem azokra az alapvetõ kommunikációs, konfliktusmegoldási készségekre, amelyek nem csupán a család, hanem valamennyi közösség életében alapvetõek. Siralmas látni, hallani, hogyan futnak zátonyra ma a kapcsolatok a legjobb szándékú partnerek fel nem ismert „játszmáinak” csapdájában.

Már az óvodától kezdõdõen a tananyag részévé kellene tenni annak átélését, hogy az együttmûködés hatékonyabb a másik legyõzésénél – mindkét fél többet nyer ezáltal. Kezdetben a csoportos sporttal és a közös színjátékokkal, drámapedagógiai eszközökkel fejleszthetõek leghatékonyabban ezek a képességek. – Nem véletlen, hogy az iskola sportcsapatai és színjátszó körei az angol iskolarendszer tartópillérei.

A teljes iskolarendszer idejére gyakorlati programot kell kidolgozni – természetesen felhasználva az óvónõk, tanítónõk kreativitását – arra vonatkozóan, hogy a fenti készségeket milyen módon fejleszthetjük leghatékonyabban. Ebben a programban a tanítóképzõknek alapvetõ szerepe van, elsõ lépésként a tanítóképzõkben kellene elindulnia ilyen programoknak.

A modern gyermeknevelési elvek egyik vadhajtása, illetve a szülõk túlhajszoltságának gyakori következménye, hogy a gyereket teljesen elfogadják, szeretettel veszik körül – azonban éppen emiatt nárcisztikus, önimádó személyiséget alakítanak ki. A gyerek úgy nõ föl, hogy nem talál más célt önmagán kívül. Minden igényét azonnal igyekeznek kielégíteni, nem tanulja meg a felfedezés, a nehézségek legyõzésének örömét, nem tud hosszabb távon gondolkodni, tervezni. A nevelés célja a reális énideál, pszichológiai célok, attitûdök kialakítása, a játék, a felfedezés örömének megismertetése, amely az unalom legjobb ellenszere.

Nem is olyan régen, még a mi gyerekkorunkban is a falu, a játszótér közösségében a társak rosszallása vagy elismerése jelezte vissza folyamatosan, hogy hogyan kell viselkednünk, mit várnak tõlünk a többiek. A találkozások során fedeztük fel, hogy milyenekké szeretnénk válni, kit tekintünk példaképnek. Ma ez a szoros és a magatartást alapvetõen formáló háló megszakadt. Ma a gyerekek többsége ideje nagy részét a televízió vagy a videó elõtt tölti. Úgy érzi, társaságban van, miközben valójában teljesen magányos. Tetszése szerint válogatja ki a videofilmeket, a szereplõk nem jeleznek vissza, nem pofozzák meg, nem dicsérik, nem szidják. Az ilyen módon felnövõ gyermeknek nem alakul ki a reális önképe, és késõbb a legcsekélyebb nehézségtõl, kritikától is összetörhet. Így jön létre a „fogyasztó” ember típusa, akinek egyedüli célja önmaga, illetve a javak fogyasztása, amely típus, sajnos, a mai Magyarországon is egyre gyakoribbá vált.

Az értékválság tudatosítása, a lelki „egész”-séghez alapvetõ
értékek felmutatása, ezek hiteles képviselete

Ha megkérdezik a külföldieket, hogy milyen képük van a magyarokról, általában a teljesítménymotivációt emelik ki, erre mutat a nyugatra kerülõ magyarok példája. Valóban úgy tûnik, hogy a magyarság legfontosabb jellemzõje a magas teljesítménymotiváció, amit valószínûleg a folytonos történelmi frusztrációk, az azokkal való megbirkózás elkerülhetetlensége kényszerített ki. Abban az esetben azonban, ha valaki úgy érzi, hogy nem tud megfelelni a sajátmaga elé állított irreális, fokozott elvárásoknak, az önvádlás reménytelenségbe, kudarcélménybe fordulhat. Az értékválsággal összefüggésben igen gyakori az a szemlélet, hogy csak az az értékes ember, aki külsõ sikereket ért el életében. A nevelés igen fontos feladata, hogy ezt az értéktorzulást korrigáljuk.

Az objektív mutatók szerint is ma az az édesanya, azok a szülõk, akik több gyermek érzelmileg gazdag nevelését vállalják, legalább annyit tesznek a társadalomért, mint akármelyik tudós vagy üzletember. Az az idõs ember, aki élete példájával bemutatja, hogy öregkorban, a fájdalmak, betegségek ellenére is lehet valaki derûs, kiegyensúlyozott, példájával sokkal értékesebb, mint az, aki másokkal nem törõdve vagyonossá válik. A mai magyar önkép legsúlyosabb hiányossága ez az értéktorzulás, a külsõ anyagi, társadalmi siker legfontosabb értékként, mérceként való elfogadása.

Szerencsére nem általános még ez a felfogás; egy jellemzõ példával fejeznénk be a tanulmányt. Julika néni nyugdíj-korhatárnál idõsebb kézbesítõnõ, mindig derûs, kiegyensúlyozott. A napokban megemlítette, hogy õ még soha életében nem fogadott el olyan pénzt, amiért nem dolgozott meg. A beszélgetést többen hallották, az egyik titkárnõ kedvesen átölelte a vállát: „Látszik is, Julika néni ezért nem vitte semmire az életben!” Az idõs asszony valósággal felcsattant: „Még hogy én nem vittem semmire? Mindenem megvan, amire vágytam. Mindkét fiam saját házat épített, mindig van otthon annyi liszt, hogy egy fél évre való tésztát tudok gyúrni belõle. Még spagettit is tudok gyúrni, hogy az milyen finom! Hónap végén a szomszédasszonyom tõlem kér kölcsön, mert ami kevés van, azt beosztom.” Látható megdöbbenéssel hallgatták a legtöbben ezt az öntudatos kifakadást, zavarba jöttek. Hogyan lehetséges, hogy Julika néni sikeres embernek érzi magát? Valóban sikeres lenne? Egyetlen ilyen példának is valószínûleg komoly hatása lehet az értéktorzulás kijavítására. Azt nem is tudták a többiek, hogy Julika néni plébániáján rendszeresen segít a gyûjtésben a kárpátaljai családok részére, pedig a reális önelfogadás, önértékelés egyik alapvetõ jellemzõje, hogy képesek vagyunk segíteni másoknak.

A keresztény erkölcsi tanítás, ha valóban átéljük, ezt az értékrendet sugallja a társadalom számára, a világ ennek a képviseletét várja el a magukat vallásosnak mondó emberektõl. A magyar lelkiállapot jelentõsen gyógyulna, ha legalább a keresztények valóban hitelesen közvetítenék ezt az értékrendet.


Irodalom

Andorka Rudolf: Merre tart a magyar társadalom? Antológia Kiadó, Lakitelek, 1996.

Durkheim, E.: A társadalmi tények magyarázatához. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1978.

Erikson, E.: Identity Youth and Crisis. W. W. Norton and Company Inc. New York, 1968.

Fojtyik I., Kiss K., Rózsa S.: Fiatal nõk szexuális életének egyes dimenziói: fogamzásgátlás, gyermekvállalás, terhességmegszakítás. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 10, 1999, 3–4,30 –40.

Fonagy P.: Patterns of attachment, interpersonal relationships and health. In: Health and Social Organization, (Eds: Blane D., Brunner E.,Wilkinson R.) Routledge, New York, 1996, 125–151.

Fromm, E.: The Anatomy of Human Destructiveness. Penguin, New York, 1973.

Fukuyama, F.: Trust, the Social virtues and the creation of prosperity. The Free Press, New York, 1995.

Hajnal Á., Csoboth Cs.: Szülõdepriváció: a szülõk válása és halála fiatal nõk mintájában. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 10, 1999, 3–4, 16–22.

Kawachi, I., Kennedy, B. P., Lochner, K., Prothwow-Stith, D.: Social Capital, Income Inequality, and Mortality, Am. J. Publ.Health, 87, 1997. 9, 1491–1498.

Kawachi, I., Kennedy, B. P.: Health and social cohesion: Why care about income inequality, Br. Med. J., 314, 1997, 1037–1040.

Kopp M.: A mentálhigiénés megelõzés alapelvei. Népegészségügy, 1999, 80., 2., 4–21.

Kopp M.: A magyar társadalom egészségi állapota. Magyar Szemle, 1999, 8,9–10, 8–16.

Kopp M., Csoboth Cs., Purebl Gy.: Mit jelent a fiatal nõk „egész”-sége a mai magyar társadalomban. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 10,1999, 3–4, 2–16.

Kopp M., Skrabski Á.: Magyar lelkiállapot. 1–301., Végeken, Budapest, 1992.

Kopp M., Skrabski Á.: Alkalmazott magatartástudomány. A megbirkózás egyéni és társadalmi stratégiái. Végeken, Budapest, 1995.

Kopp M., Skrabski Á., Szedmák S.: A szociális kohézió jelentõsége a magyarországi morbiditás és mortalitás alakulásában. (In: Magyarország az ezredfordulón, Szerk: Glatz F.) MTA Stratégiai Kutatások, Népegészség, orvos, társadalom, Budapest, 1998, 15–37.

Marmot, M. G., Kogevinas, M., Elston, M. A.: Social/economic status and disease. Annual Rev. Public Health 8: 1987, 111–135.

Marmot, M. G., Davey-Smith, G: Why are the Japanese living longer? BMJ, 1989, 299,1547–51.

Marmot, M. G., Syme, S. L.: Acculturation and coronary heart disease in Japanese-Americans. Am. J. Epidemiology, 1976, 104., 225–247.

Matsumoto,Y. S.: Social stress and coronary heart disease. Milbank Mem Fund, 1970 Q. 48,9–36.

Pataki, F.: Az én és a társadalmi azonosságtudat. Kossuth, Budapest, 1982.

Pongrácz T. Gyermekvállalás házasság nélkül. In: Szerepváltozások, TÁRKI, 1999. (Szerk: Pongrácz T., Tóth I. Gy.) 173–189.

Porges, SW Orienting in a defensive world: Mammalian modification of our evolutionary heritage. A polyvagal theory, Psychophysiology, 32., 1995, 301–318.

Skrabski Á., Kopp M.: Társadalmi beállítottság, társadalmi tõke. Századvég, 1999, 12, 128– 146.

Tóth O.: Házasság és gyermek, vélekedés és viselkedés. Századvég, 1998, 11, 80–93.

Wilkinson, R. G.: How can secular improvements in life expectancy be explained? In: Health and Social Organization, (Eds: Blane D., Brunner E.,Wilkinson R.) Routledge, New York, 1996.

Wilkinson, R. G.: Health and civic society in Eastern Europe before 1989 (In: C. Hertzman, Environmental and Non-Environmental Determinants of the East-west life expectancy gap), Kluwer, Amsterdam, 1996.





Pokorni Zoltán


ÚJ  ÉVEZRED:  
MÉRLEGEN  AZ  OKTATÁS


A két évezredet elválasztó küszöbhöz közeledve, amely nemcsak egy ember életében, hanem az emberiség történelmében is szimbolikus jelentõséggel bíró határpont, már-már kötelesség számot vetnünk az eddig megtett út sikereivel és kudarcaival, feltérképeznünk a jövõ évszázad várható kihívásait, hogy átgondolhassuk, megtervezhessük a tennivalókat. Különösképp igaz ez az oktatásra, amely a társadalmi fejlõdés feltételrendszerében mindig az elsõk között állt. Bármely oktatással kapcsolatos döntésünkhöz társul a kérdés: Hogyan szolgálja ez az egyes társadalmi csoportok boldogulási esélyeit, mobilitását? Elõsegíti-e az ország sikerét a térség országai között, a helytállást a nemzetgazdaságok önérdeke szerinti kíméletlen versenyfutásban?

Természetesen a felemelkedéshez, a jólét megteremtéséhez nincs egyetlen üdvözítõ eszköz. Az oktatás önmagában nem oldja meg a gyermekszám csökkenése, a korai halálozás, az aránytalan szociális különbségek, a munkahelyteremtés problémáit, de jelentõsen hozzájárulhat a gazdaság versenyképességéhez, a munkavállaló jobb anyagi megbecsüléséhez, a családok megélhetésének biztonságához. Életünk valamennyi területén a parlament, az önkormányzatok, a kormány, a társadalom egészének hosszú idõn át egy irányba ható munkálkodására van szükség ahhoz, hogy egy mai húsz-harmincéves meggyõzõdéssel mondhassa el: itt érdemes gyerekeket vállalni, a munkám megteremti számukra az eredményes szakmai életpálya, a nyugodt megélhetés lehetõségét.

Az oktatási tárca feladata ebben az, hogy megteremtse egy minõségelvû oktatás feltételeit. Mondhatnánk, hogy ehhez kedvezõek a feltételek, hiszen pedagógiánk nemzetközi összehasonlításban eredményes. Ez azonban nem tehet bennünket elbizakodottá: van tennivalónk bõven.


Melyek a legfõbb gondok, és hogyan tudjuk ezeket orvosolni?

Számos felmérés, kutatás alátámasztotta, hogy Magyarországon a kistelepülési lét és a szociális gondok rendszerint oktatási hátrányt is teremtenek. E hátrányok felszámolása érdekében növeltük a kistelepülések költségvetési támogatását, és arra ösztönözzük õket, hogy társuljanak a felsõ tagozatok közös megszervezésére, amely lehetõvé teszi, hogy a tárgyakat megfelelõen képzett szakos tanárok taníthassák. Intézkedéseink egy másik köre az óvodától a második szakképzettség ingyenességén át a felsõoktatási tandíjmentesség kiszélesítéséig azt szolgálja, hogy az iskola sikerrel támogathassa a valamilyen tekintetben hátrányos helyzetû, többek között cigány tanulók sikeres iskoláztatását és szakmaszerzését a tanulás teljes idõszaka alatt. Ehhez a Phare-program keretében külföldi támogatást is kapunk, de a közoktatási törvény is jelentõsen szélesítette a diákok pedagógiai segítésének lehetõségeit. Az iskolai hátrányok, lemorzsolódás, szakképzetlenség csökkentése nem pusztán azért érdekünk, mert az oktatás eszközrendszerével orvosolható gondokat az iskolákban kell megoldanunk, hanem azért is, mert a nem megfelelõen képzett fiatalok késõbb is rá lesznek utalva az állami támogatásra, hogy fedezni tudják napi szükségleteiket, egészségügyi, lakhatási és egyéb költségeiket.

* * *

Az iskolai oktatás tartalma, követelményei az utóbbi két évtized alatt jelentõsen földuzzadtak. Miközben ragaszkodtunk a hagyományos tananyaghoz, aközben helyet követeltek maguknak új, korszerû ismeretek is, mint például az informatika. Mindemellett számos olyan tudásterület nem találta meg a helyét, amelyre az iskolából kilépve szükségünk van. Ma egy gyerek elvégezheti úgy az iskoláit, hogy nem tudja, miben más a kialakított demokratikus állam intézményrendszere és jogrendje, mint az elõzõ, milyen banki ügyleteket és hogyan bonyolít ma naponta egy polgár, vagy hogyan igazodjék el a média világában.

Nem elég azonban eldönteni, hogy mi kerüljön be a tananyagba, meg kell mutatnunk azt is, mi kerüljön ki. Tudjuk jól, hogy mindenki által jónak tartott tanterv nincs, hiszen állítható, hogy a jó tanterv angolból négyszer két óra, informatikából háromszor kettõ hetente. A szakmasoviniszták által összeállított tanterv így akár heti hatvan órát is kitenne. A Nat a „vagy ez tanítjuk, vagy azt” választását kínálta, amit az iskolák érthetõen úgy értelmeztek, hogy „ezt is és azt is” tanítjuk. Hiszen ki merné kockára tenni diákjai továbbtanulását azzal, hogy a magasabb iskolafok követelményeire nem készíti fel õket mondván: nem ésszerû ennyi ismeretet a gyerek fejébe gyömöszölni. A tananyag növekedésének tehát nem lehet az iskola szintjén útját állni. A kerettanterv vállalta ezeket a sokszor igen kényelmetlen, de tovább nem odázható döntéseket.

Az ezzel összefüggõ másik probléma az információ robbanásszerû növekedése. Nem tanultunk meg különbséget tenni fontos és kevésbé fontos között, ezért az iskolában és azon kívül sok olyan ismeretet sajátítunk el, amelyeknek késõbb semmi hasznát nem látjuk. Hány ember boldogulása szempontjából van jelentõsége a gleccserképzõdés vagy az ionrácsok ismeretének? Mégis minden diák elmélyül a kérdésben. Ezért föl kell tegyük magunknak a kérdést: mi értelme az oktatásnak átszaladnia feldolgozhatatlan adatok, összefüggések során? Ennek a tudásnak a felezési ideje minimális. Mindez pusztán arra jó, hogy a diák úgy érezze, nem tud megfelelni, a tanulnivalók mérhetetlen tömege betemeti, kudarcra kárhoztatja õt, amiért aztán az iskolát okolja. Ez senkinek sem jó.

A kerettantervben a tanulás tartalma új hangsúlyokat kapott: a végeláthatatlan ismerethalmaz elsajátítása helyett azok a tevékenységek kaptak jelentõséget, amelyek révén a tanulók képességei fejlõdnek, mindenekelõtt a tanulás képessége. Hiszen a ma érvényes tudásunk jelentõs része egy-két évtized múltán elavul, ezért megnõ az értéke annak, ha a munkában töltött éveink folyamán mindvégig képesek vagyunk megújítani ismereteinket. Természetesen az eddigi információ-központú oktatástól a kompetenciafejlesztõ pedagógiáig az út hosszabb annál, semhogy egyetlen lépéssel, a kerettantervekkel megoldhatnánk a kérdést, mert ma is vannak olyan szakemberek, akik „zsugorított” tudománytörténetet és tudományelméletet szeretnének kínálni a gyerekeknek. Ezt a bajt elsõsorban a pedagógusképzésnek kell orvosolnia.

* * *

A globalizációra és az európai uniós csatlakozásra való felkészülés kétségkívül kort és embert próbáló feladat. A gazdasági és pénzügyi tárcák vezetõitõl gyakran hallhatjuk, hogy „milyen jól állunk”, hány és hány milliárd dollár befektetés, beruházás érkezik Magyarországra. Ez valóban jó és hasznos. De azt is pontosan tudjuk, hogy a befektetõt nem valamiféle hazafiúi öntudat vagy emberbaráti érzület vonzza ide, hanem többek között az az egyszerû ok, hogy például a magyar szakmunkás negyed-ötödannyi bért kér vagy kap, mint svéd, francia vagy német társa. Természetes elõnynek számít az autópálya megléte, a pénzügyi szolgáltatás, a telefónia, az infrastruktúra, a képzettség szintje és még jó néhány mutató is; azonban a külföldi beruházó számára jelenleg maga az olcsó élõmunka a meghatározó, amikor döntést hoz.

Azért állunk a csatlakozás pártján, mert úgy gondoljuk, azáltal majd többet is fogunk keresni, jobban is fogunk élni. Hogy legalább a gyermekeink életfeltételei egyenlõvé válnak majd egy portugál, görög, dán vagy holland munkavállalóéval. Ehhez viszont pillanatnyilag szinte egyedüli „értékünk” a magyar gazdaság vonzerejét képezõ olcsó élõmunka. Az esélyteremtés egyedüli útja tehát csakis az lehet, ha egy másik, valós értékkel tudjuk ezt a „elõnyünket” kiváltani: a munkaerõ képzettségével, hogy folyamatosan kiszámítható színvonalon legyen képes szolgáltatni, feladatát ellátni.

Így korántsem közömbös, hogy a fiatalok és a felnõttek számottevõ hányada nem rendelkezik a mind igényesebb és új elvárásokat megfogalmazó munkaerõpiacon értékesíthetõ szaktudással.

Ezért hozzá kellett fognunk a szakmarendszer korszerûsítéséhez, amely idõ- és költségigényes folyamat, és mindemellett bõvítenünk kell a versenyképes szaktudás megszerzésének lehetõségeit. A jogi keretek megteremtése után megkezdõdött olyan tanulási utak szakmai kidolgozása, amelyek megfelelõ motivációt képesek biztosítani az iskolai kudarcaik miatt tanulmányaikban elmaradt fiataloknak, hogy megszerezzék azokat az alapismereteket és készségeket, amelyek a szakmatanulás megkezdéséhez elengedhetetlenek. Ezzel igen sok olyan fiatalt benntarthatunk az oktatásban és juttathatunk szakképzettséghez, akik eddig befejezetlen iskolákkal és szaktudás nélkül érték el a felnõttkort.

* * *

Az oktatás sokakat érintõ, igen költségigényes terület, és nehezen fogadható el, hogy csak a ráfordítás mértékét látjuk, annak megtérülésérõl nincs képünk.

Az oktatás finanszírozásában négy területen tartom különösen indokoltnak a források bõvítését.

Mindenekelõtt minõségelvû oktatás csak úgy valósítható meg, ha a pedagógusok bére másodállások és magánórák nélkül is tisztességes megélhetést biztosít, és nem kényszerülnek arra, hogy minimalizálják a pedagógiai munkába való befektetést. 1998-tól – az addigi folyamatot megfordítva – megindult a bérek emelkedése, és az elkövetkezõ években terveink szerint ennek üteme növekedni fog.

További teendõ az intézményenként jelentõsen eltérõ felszereltség, eszközellátottság kiegyenlítése. Az iskolákban szükséges eszközök, felszerelések jegyzékét rendelet szabályozza, az önkormányzatok feladata, hogy ezekrõl a kitûzött határidõre gondoskodjanak, de indokolt esetben állami támogatással járulunk hozzá a feltételek megteremtéséhez.

A harmadik kiemelten finanszírozandó terület a tanulási, kulturális hátrányokkal küzdõk felzárkóztatása, segítése. A költségvetés már ma is több olyan normatív támogatási formát tartalmaz, amely ezt a célt szolgálja. A többletráfordítás nemcsak abban a generációban térül meg, amely ezt a fokozott segítséget megkapja; bízhatunk abban, hogy az õ gyerekeik a tanulást, a tudást, a munkát sokkal inkább saját megélhetésük, boldogulásuk eszközének tekintik majd, mint diákkorukban az õ szüleik tették.

Finanszírozás tekintetében a negyedik fontos terület már a kimeneti oldal vizsgálata, befektetés abba, hogy láthatóvá tegyük az oktatás eredményességének fokát. Ki kell alakítanunk azt az intézményrendszert, azt a mérési, értékelési, minõségfejlesztési gyakorlatot, amely képes az iskolaügyben érdekeltek igényeinek föltárására, az iskoláknak, az önkormányzatoknak és a szülõknek képes megmutatni az egyes intézmények eredményességét, segít kijelölni az országos és a helyi: önkormányzati, intézményi szintû fejlesztés irányait. Az oktatás élõ és bonyolult rendszer, nem egyszerûsíthetõ az iskoláknak a továbbtanulók számából kialakított rangsorára, a helyi vagy országos versenyek iskolai teljesítménymutatóira. Hiszen egy nehéz sorsú gyerekeket tanító falusi iskola pedagógusai olykor magasabb szintû szakmai munkával jutnak a tanítványaikkal ötrõl hatra, mint amilyen befektetéssel eredményes egy elitiskola. Ha pedig ez így van, akkor tegyük ezt láthatóvá a szülõk, az önkormányzat számára.

* * *

Miközben a pedagógia a munkaerõ-piaci szükségletekre, a nemzetgazdaság fejlõdésére, az Európai Unióhoz való csatlakozás feltételeire gondol, azalatt sem szabad megfeledkeznie arról, hogy nem matematikát és gazdasági ismereteket tanítunk, hanem gyerekeket.

Mindenekelõtt azt kell hangsúlyoznunk, hogy a gyerek nem az életre készül fel, amikor tanul, iskolába jár, hanem ott éli a gyermek- és az ifjúkorát. Ennek az idõszaknak az örömét nem szabad elvennünk, de a mai iskola vagy a túlzott szülõi elvárások eredménye mégis sokszor ez. A feldolgozhatatlanul sok tananyag, a gyerek életkorát, gondolkodási szintjét sokszor figyelmen kívül hagyó, teljesíthetetlen követelmények, a számtalan különóra sok diák számára teszi nyomasztó idõszakká az iskolás éveket. A feltétlen szorgalmas és sikeres tanulókat leszámítva, a diákok a terhelés egy fokán túl joggal érzik úgy, hogy választás elé kerültek: az iskolai teljesítményük szintjét szállítsák-e le, vagy mondjanak le számukra fontos dolgokról. Arról, hogy játsszanak, találkozzanak a barátaikkal, felfedezzék, fejlesszék magukban azokat a képességeket, amelyeket az iskolában nem tudnak kifejleszteni, vagy elmélyüljenek mindabban, ami érdekli õket.

Szabad-e ilyen választás elé állítanunk a gyerekeket? Meggyõzõdésem szerint nem. Az iskolai és az otthoni tanulás mellett a gyereknek maradjon ideje önmagára, saját szükségleteire is. S nem csupán azért, mert ez mindannyiunk elemi igénye, lelki egészségünk feltétele, hanem mert a jövõ társadalmában már nem csak a munka világában kell megtalálnunk a helyünket; képessé kell válnunk arra is, hogy a várhatóan növekvõ szabadidõt jól, értelmesen használjuk fel.

A gyermek- és ifjúkor örömét tehát vissza kell adnunk. Ennek szükségessége mellett pedig azt is be kell lássuk, hogy az egyén sikerességének, a teljesebb élet megteremtésének a feltétele több, mint a jól eladható szaktudás, s így az oktatás célja sem pusztán az, hogy a munka világára felkészítsen. A gyerek a saját kortársi közösségeiben, a felnõttekkel való együttmûködésben, a nevelés iskolai és iskolán kívüli terepein tanul meg felelõsséget vállalni önmagáért, másokért, ott fejlõdik empátiakészsége, képessége a kooperációra. Így készül fel hosszú évek alatt arra, hogy barátként, házastársként, szülõként, munkatársként sikerrel töltse be szerepét. Az a gyerek, fiatal tehát, aki nélkülözi a pedagógiai közremûködéssel megszerezhetõ szükséges és élményszerû tapasztalatokat, helyes döntései pozitív megerõsítését, aki nem tanulja meg cselekedeteit morálisan mérlegelni, az gyakrabban vallhat felnõttként is kudarcot.

Bár a nevelés szerepét minden korban felismerték, mégis az elmúlt egy-másfél évtizedben az iskolákban mindinkább háttérbe szorult, és helyette a cél a versenyelvû oktatás kiszolgálása lett. Most a kerettantervben a nevelés szempontjai a korábbiaknál hangsúlyosabban jelennek meg. Ennek egyik fontos eleme az etika oktatása, amelynek az a feladata, hogy a diákokat elgondolkodtassa az értékek közötti választásról. Fontos, hogy a diák lássa: a döntések nem egyszerûsíthetõk a siker–vereség, kár–nyereség dilemmájára, a kérdéseknek mindig van etikai dimenziójuk is. Felnõttkori döntéseit is befolyásolni tudjuk, ha arra neveljük, hogy lássa a morális értékproblémákat, s ne forduljon elõ, hogy észre sem veszi azokat.

Az etika tanítása igen érzékeny kérdés. Azt látjuk, hogy a Kádár-korszak ideológiai üvegburája alól kikerülve nem alakult ki világnézetünk megvallásának szabad világa, hanem hûvös, óvatos tartózkodás maradt közöttünk, amely azt diktálja, hogy ebbe a kérdésbe ne bonyolódjunk bele. Így ez személyiségünk egyik meghatározó, de eltakart, elfojtott területe maradt. Meg kell törnünk ezt a hallgatást, az a cél, hogy megnyissuk ezt a beszélgetést. Tudjuk, hogy ezzel létrejöhetnek viták, konfliktusok szülõk, gyerekek, pedagógusok között. Abban kell bíznunk, hogy az eltelt évtized alatt e kérdésben is kialakult annyi pedagógiai kultúra, hogy talán a keletkezõ feszültség elviselhetõ azért a nyereségért, hogy mindezeket a gyerek elõl nem rejtjük el, megismerkedhet vele. A viták ma már a tapasztalatok alapján mederben tarthatók.

Az etika tanítása igen nehéz feladat. Szabályozására a törvény durva megoldás, a pedagógiai kultúra a finom eszköz. Igen keskeny az az ösvény, amelyen a tanárnak haladnia kell, hisz kevés választja el az áttetszõ egyéniségû, a nézeteit megvalló szuggesztív tanáregyéniséget a tüzes szemû hittérítõtõl. A kérdés azért is kényes, mert szociológiai értelemben a gyerek kiszolgáltatott, hiszen a tanár méri, osztályozza, értékeli. Abban bízhatunk, hogy ma már a magyar társadalomban van annyi türelem, hogy ezt az ügyet nem árnyékolják be politikai indulatok, félelmek, és a nevelés kiteljesíthetõ.

* * *

Az iskola feladatáról megváltozott képünk arra ösztönöz, hogy a mainál jobban vegyük tekintetbe tanítványaink szükségleteit, irányultságát, motivációit. Ne csak a gyerek figyeljen ránk, mi is figyeljünk õrá. Ahogy a gyerek a tananyagot tanulja meg, úgy kell nekünk megtanulni a gyerekeket. Mindegyiket. Külön-külön.

Ez egyben azt is jelenti, hogy kétségbe nem vonva a szaktudományi felkészültség fontosságát, csaknem végig a közoktatás 12 éve alatt nagyobb súllyal esik a latba a tanár személyisége: képes-e együttérzésre, képes-e együttmûködni diákjaival, elfogadó, a fejlõdésüket segítõ, támogató attitûddel közeledik-e tanítványaihoz, vagy le akarja leplezni a nemtudást, erkölcsileg meg akarja ítélni az (iskolai) élet terepein sokszor ügyetlen, esetlen, tapasztalatlan diákjait? A pedagógus bizalma, ösztönzõ szándéka, amellyel tanítványai felé fordul, rendszerint több teljesíteni akarást, önbizalmat olt diákjaiba, mint egy szaktárgy ismereteinek precíz, mélyreható tudományossággal történõ átadása.

Az a változás tehát, amelyet az oktatás igényel, újfajta feladatokat ró a pedagógusképzésre is. Az erõteljes szakmai specializáció, a szakmai elméleti ismeretek eddigi túlsúlyával szemben arra kell törekednünk, hogy a pedagógus személyiségének, pedagógiai kultúrájának fejlesztése, eszköztárának gazdagítása kerüljön a felkészítés homlokterébe. Természetesen szó sincs arról, hogy a tanár ne rendelkezzék fölényes szakmai tudással az iskolai követelményekhez képest, de a pedagógus személyiségére, pedagógiai kultúrájának minõségére jobban figyelõ képzés jelentõsen növelheti az iskolai munka hatóerejét.

* * *

Az elõttünk álló feladatok hosszabb idõ, több kormányzati ciklus alatt érhetõk el. És minden erõfeszítés csak egy idõ után hoz eredményt. Bizonyosan lesznek nehézségek is, felmerülnek majd kételyek, hogy valóban jó-e, amit csinálunk. Ez természetes. Ezekre a problémákra, kérdésekre azonban csak akkor tudunk elõrevivõ válaszokat adni, ha van bennünk kellõ türelem.

E tekintetben bizakodó vagyok. Úgy látom, hogy a harmadik évezred küszöbén a legtöbb szakmai és politikai erõ felismerte és elfogadta ezt a szükségszerûséget. Az oktatás kérdései végre valóban szakmai alapon dõlhetnek el, s nem törekszik senki arra, hogy ezen a jövõ, a nemzet szempontjából sorsfordító területen szerezzen magának napi pártpolitikai árfolyamnyereséget. Majdnem minden fél felismerte, hogy – ahogyan egy kortárs magyar szerzõ fogalmazott : „Aki fát ültet, az nem rángathatja ki naponta a földbõl, hogy lássa, mennyit nõttek a gyökerei!”

Magyarország ma ismét abban a helyzetben van, hogy sikeres lehet. Ehhez adottak a külsõ és – megfelelõ gondossággal – biztosíthatóak a belsõ feltételek. Széchenyi szavaival: „Tõlünk függ minden, csak akarjunk. S nem lelki, testi s országbeli javaink dicsérete emelheti fel hazánkat, hanem hátramaradásink s hibáink nagylelkû elismerése, s azoknak férfias orvoslása. Annyi Jó s Nemes van bennünk, hogy a jónak mértéke könnyen levonja annak kisded súlyát, ami még hátra van.”

Tisztában vagyok azzal, hogy az elõttünk álló kihívások óriásiak. Az ezekre adandó válaszok megfogalmazása többletmunkát ró mindannyiunkra, s az átalakulás olykor egyéni érdekeket is sérthet. Az elmúlt évtized oktatási reformjainak sikerei és kudarcai azt igazolják, hogy csak azok a fejlesztési elképzelések lehetnek sikeresek, amelyek valódi társadalmi-gazdasági igényeken és a pedagógusok, oktatók széles körének egyetértésén alapulnak.  

Sokféle tanterv, fejlesztési elképzelés, jogszabály célozhatja azt, hogy elõbbre vigyük az oktatás ügyét. Ám ezek csak papírok. Hogy e nemes célokat sikerül-e megvalósítani, azt valójában egyetlen dolog dönti el: ki áll a gyerekeink mellett az osztályteremben, az egyetemi elõadóban. Egyetlen pillanatra sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy soha, egyetlen ember életét sem változtatta meg egy papír. Csak egy másik eleven ember bír ezzel a képességgel. Ezért a harmadik évezred egyik legfontosabb kihívása is éppen az, hogy ne csupán a tudás, de a tudás átadóinak a tiszteletét és tekintélyét is sikerüljön megõriznünk.




Hámori József


KELL-E  TUDOMÁNY  ÉS  TUDOMÁNYOS
KUTATÁS  MAGYARORSZÁGON?


Mottó: „Az emberi halhatatlan lélek s ennek legfõbb széke, az emberi agy jelöli ki a kultúra ösvényét, s csak ez bírja vezérelni a nemzeteket a lehetõ legmagasabb civilizációs fokba”

                                        (gróf Széchenyi István)

Az embert valójában igen fejlett agya „emelte ki” az állatvilágból – helyesebben azok a tulajdonságok, lehetõségek, amelyek az agyhoz köthetõk. Ezek – nem teljes felsorolás szerint – a tudatos gondolkodás, a kérdezés tudománya, az absztrakcióra, szimbólumképzésre való képesség, annak belátása, hogy valamikor születtünk, s testi mivoltunkban történetünk záros határidõn belül véget ér, küzdelem az (idõben és térben) véges és végtelen problémájának, valószínûen az emberi agy korlátosságának is betudható megoldhatatlanságával. (Bár Teilhard de Chardin metaforájában közvetett megoldásra tesz javaslatot: „A véges és végtelen kapcsolódása a mulandó emberi tettekben válik halhatatlanná.”) Természetesen a beszéd, ez az egyedülálló kommunikációs lehetõség is agyi „tulajdonságunk”. Mégis különös fontosságot kell tulajdonítanunk a születéskor potenciálisan minden emberben meglévõ s agyhoz kötõdõ tulajdonságnak, a kreativitásnak, alkotóképességnek, amely nélkül az emberi kultúra legfeljebb igen csökevényesen alakulhatott volna ki. Ez mozgatta az altamirai festõ kezét 30 000 éve, s ez munkált az emberi kultúra csúcsteljesítményeit létrehozó mûvészekben azóta is. De kreativitás, az újra való képesség nélkül a tudományosság, a kíváncsiság vezérelte kutatás, az ember és társadalom életét fokozatosan megkönnyítõ technikai fejlõdés sem lett volna lehetséges. Más szóval, az emberi kultúra kialakításának két fontos pillérét, a mûvészeteket és a tudományos kutatásra való képességet ez az egyedülálló emberi képesség, a kreativitás tette lehetõvé, bár természetét illetõen – ahogy azt Pilinszky megfogalmazza – a mûvészetek és a tudomány két különbözõ kategória. Míg a mûvészetek, Pilinszky szerint, inkább holisztikusan közelítik (a vélt vagy a valódi) igazságot, a tudomány az igazságot lépésrõl lépésre, a logika szabályai szerint „bizonyított részigazságon keresztül” véli elérni. Persze, hozzátehetjük, a mûvészetek sem nélkülözik a kísérletezõ sokszor fáradságos apró munkáját, s megfordítva, a kutató is képes sok, áthághatatlannak gondolt lépcsõ kiiktatására: sok nagy tudományos felfedezés valójában így született.

    A tudományosság és a mûvészetek tehát egymást nem kizáró, hanem egymást feltételezõ következményei az unikális emberi tulajdonságnak, a kreativitásnak.

    A tudományos felfedezések azonban nemcsak önmagukért érdekesek (bár ez sem lényegtelen!), hanem tápot adnak a gyakorlatnak, a gyakorlati alkalmazásokon keresztül a technológiai fejlõdésnek, azaz hasznosulnak a társadalom számára mind spirituálisan, mind materiálisan. Természetesen ott, ahol erre lehetõség van. Egészen a XX. századig ugyanis jelentõs különbségek voltak egyes társadalmak között, éppen a tudományos kutatás támogatása, ill. a gyakorlatban történõ alkalmazása, az úgynevezett innováció vonatkozásában. „Jó” példa erre a kínai és európai történelem utolsó 2000 éve. Kínában már több mint 2000 éve, azaz a kínai centralizált császárság Kr. e. 221-ben történt kialakításakor ismerték a puskaport, a papírkészítést, a nyomtatást, a mágneses iránytût, azaz technológiai értelemben jóval Európa elõtt jártak ez idõben. Mégis Kr. e. 221 után az egyeduralkodó császár s utódai az egész birodalomban akadályozták az innovációt s a technológiai fejlõdést (pl. tengerjáró hajók építését), s ez a kreativitás/innovációellenesség (az állapotok és a társadalom konzerválása érdekében) két évezredre ellehetetlenítette az igen tehetséges nép kulturális-civilizációs fejlõdését. Európában ugyanakkor a középkor második részében ugrásszerû fejlõdés indult meg (technológiában, innovációban), egy idõben az önálló egyetemek kialakulásával. Késõbb, a XV. századtól a tudományos, innovatív fejlõdésben részes emberek 90%-a már egyetemet végzett, illetve egyetemen tanított. Az egyetemek egyértelmûen a kritikus, kreatív gondolkodás, a tudományosság, a kutatás legfõbb, helyenként kizárólagos központjai lettek, megalkotva a máig is érvényes modellt, vagyis az egyetemek a magasabb színtû oktatás és a kutatás együttes színterei. Kutatás nélküli egyetem pedig nem egyetem! (Érdekes vita zajlott le 1946-ban Bibó István és Szent-Györgyi Albert között: Szent-Györgyi, aki nem lelkesedett az oktatásért, annál inkább a kutatómunkáért, azt javasolta, hogy az egyetemek csak oktassanak, s a kutatást önálló kutatóintézetek végezzék. Bibó az egyetemek kettõs funkciója mellett érvelt – sikerrel.) Persze az egyetemek mellett kizárólag kutatásra szakosodott intézményi rendszerek is kialakultak: MRC Nagybritanniában, Max Planck intézethálózat, CNR Itáliában, MTA-kutatóintézetek, nem is szólva a fõleg fejlesztéssel foglalkozó ipari-mezõgazdasági kutatóintézetekrõl. Valójában azonban máig az egyetemek, a kettõs funkciójú egyetemek azok a szellemi központok, ahol az értelmiségképzésben részt vevõ fiatalok a tudásanyag elsajátításán kívül módszereket és inspirációt kaphatnak az újabb tudományos felfedezésekre vezetõ úthoz, ahol a kutatás, a kutatómunka szépségeivel elõször és közvetlenül is találkozhatnak. – Míg Európában az egyetemek kifejlõdése és következésképen a tudományos-technológiai fejlõdés az elmúlt 1000 évben felgyorsult, Kínában ilyen rendszer egészen a legújabb korig nem mûködött, sõt Kínában az esetleges tudományos kíváncsiságot a császár (beleértve Mao elnököt is) egy tollvonással betiltotta – az egész nagy országban. Igaz, az elmúlt évtizedekben sokat tettek Kínában az így kialakult hátrány legalább részleges ledolgozására és a kutatásfejlesztéshez szükséges szellemi-humán háttér megteremtésére (pl. jelenleg is több mint 40 000 kínai fiatal tanul fõleg amerikai, részben európai egyetemeken), de az évezredek során mesterségesen kialakított mentális barrier lebontása, a kísérleteket is felhasználó tudományosság, innováció beillesztése a felnövõ generációkba még jelentõs erõfeszítéseket, s ami a legnehezebb, egy „bebetonozott” gondolati, tudati magatartás flexibilisebbé, befogadóbbá tételét igényli – s ez bizony idõigényes folyamat.

    A kínai–európai fejlõdés összehasonlításából a probléma nemzetközileg elismert szakértõje, Graeme Lang 1997-ben közzétett munkájában egyértelmûen arra következtet, hogy az emberi kreativitás individuális és társadalmi szintû kibontakoztatása a megfelelõ, tudományosságra is nevelõ oktatási (egyetemi) rendszer nélkül csak korlátozottan lehetséges, s akkor is elsõsorban az empirikus hátterû technológiai fejlesztésekre vonatkozik. A „nagy ugrás”, a szellemi, gazdasági és társadalmi fejlõdésben az új oktatói-nevelési rendszer, az egyetemek megjelenéséhez köthetõ; az elmúlt ezer esztendõben jelentõs mértékben ez határozta meg – differenciáltan – a fejlõdés irányát a különbözõ társadalmakban.

* * *

    Magyarországon a tudományosság elsõ nyomaival a kereszténység felvétele kapcsán beszélhetünk; a nyugatról érkezett szerzetesrendek hozták magukkal azt a tudásanyagot, amely Európa nyugati felében megtalálható volt; sõt az elsõ „oktató” intézmény is (996-ban) a pannonhalmi bencéseknél létesült. Mégis a tudományosság „legitimációja” a sajnálatosan rövid életû pécsi egyetem megszûnése utáni évtizedekben kezdõdött, részben magyar tehetséges fiatalok itáliai (Padova, Bologna) és nyugat-európai egyetemekre juttatásával (és ami akkor természetes volt, visszatérésükkel), részben pedig a Mátyás király udvarában, a Vitéz János esztergomi érsek aktív közremûködésével kialakult „tudósi” társaság tevékenységével (ahol már néhány évtizeddel Kopernikusz elõtt arról írtak és beszéltek, hogy a Föld forog a Nap körül, és nem megfordítva). Mátyás Pozsonyban alapított olyan, európai szintû egyetemet, amelyen a kor kiváló professzorai tanítottak – sajnos, ugyancsak nem hosszú ideig.

    Az erdélyi fejedelemség, a fejedelmek nagy fontosságot tulajdonítottak az iskolai rendszer kialakításának, de a tehetséges fiatalok továbbra is külföldi egyetemeken (Krakkó, Utrecht, Groningen, Padova, Bologna, Heidelberg, Prága) jutottak hozzá a tudományos légkör biztosította elõnyökhöz, amelyeket ezután ugyan hazahoztak, de megfelelõ fogadókészség hiányában általában nemigen tudtak kamatoztatni. – A Pázmány Péter által alapított nagyszombati egyetem volt az elsõ, amely magyar földön tette lehetõvé a fiataloknak az alkotóképességük kibontakoztatásához szükséges tudás megszerzését – egyben a hazai szélesebb körû értelmiségképzés megindítását. Késõbb, Budapestre kerülése után ez az egyetem még kiterjedtebb körben tudta misszióját teljesíteni. – Újabb egyetemek (Kolozsvár az 1860-as éveket követõen, Pozsony, majd Debrecen, késõbb Szeged, Pécs) jelezték a második világháborúig mûködõ magyar kormányzatok elhatározását a megfelelõ felsõoktatási infrastruktúra kialakítására. A bõvülõ magyar egyetemi rendszer lehetõségeit tovább gazdagította (1940-ig) az a lehetõség, hogy a tehetségesebb (vagy éppen tehetõsebb) fiatalok egyetemi rész- vagy teljes tanulmányokat végezhettek kisebb európai egyetemeken is (Eötvös Loránd pl. a heidelbergi egyetemen tanulta a fizikát – és szerette meg a kutatást).

    Nem volt teljesen váratlan, hiszen csatlakozott más európai társadalmak pozitív tapasztalataihoz gróf Széchenyi István 1825. november 3-án tett felajánlása (birtokainak egy évi jövedelme) a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Az új intézmény, melynek tagságát az egyetemen, ill. azon kívül tevékenykedõ nyelvmûvelõk, irodalmárok (poéták), késõbb mind több természettudós, orvostudós stb., vagyis a magyar tudományosság elitje adta, az akkor induló társadalmi-nemzeti reformkorba ágyazva, óriási lökést adott a XIX. századi magyar tudománynak – alap- és alkalmazott kutatási szinten egyaránt. – Alapkutatásban olyan tudósóriások fémjelezték ezt a gyors, a XX. sz. elsõ feléig folytonos fejlõdést, mint Bolyai János, az új, nem euklidészi geometria megalkotója; Semmelweis Ignác orvosprofesszor, az aszeptikus szülés tudományosan is megalapozott bevezetõje, így az „anyák megmentõje”, Herman Ottó, a kiváló természetbúvár, Eötvös Loránd, a világhírû, ma is részben használatos, róla elnevezett inga kidolgozója. Itt kell megemlíteni Bláthy, Déri, Zipernovszky nevét, akik a villanygenerátor, vagy Jedlik Ányosét, aki a villanymotor feltalálója. Kandó Kálmán a villanymozdony kidolgozója volt, Szilárd Leó, akinek nevéhez az atomreaktor és – ki hinné? – a frizsider szabadalmaztatása fûzõdik (Einsteinnel közösen); Wigner Jenõ, az elsõ plutóniumreaktor megalkotója. Asbóth Oszkár, aki a helikopter propellerjét dolgozta ki; Kármán Tódor, a szuperszónikus repülés megteremtõje, nem beszélve a telefonhírmondó közismert feltalálójáról, Puskás Tivadarról. Bay Zoltán a radar, Csicsátka Antal a sztereó rádió kialakítója, Goldmark Péter a színes televízió szülõatyja, Gábor Dénes a hologram és így az áruházi vonalkód létrehozója. A XX. század egyik legnagyobb tudósa, Neumann János a számítógépet indította pályájára, Kemény János a mikrokomputer és a számítógépes alapnyelv kidolgozója, a chipek atyja pedig Gróf (Grove) András. Valamennyien hatalmas mértékben járultak hozzá a világ tudományos fejlõdéséhez és a kutatás-fejlesztéshez.

    Ez a kis ország 12 Nobel-díjast adott a világnak, s bár közöttük csak egy (Szent-Györgyi Albert) volt az, aki itthon nyerte el a kitüntetést, valamennyien itthoni iskolákban, egyetemeken kapták meg azt a nevelést, tudást, amely lehetõvé tette – itthon, vagy külföldön – a Nobel-díjhoz vezetõ kutatói karriert. Az iskolai háttér fontosságát nem lehet túlbecsülni: két nagy hullámban sikerült hazánkban az oktatást – alapfoktól a felsõfokig – európai szintre hozni. Trefort Ágoston kultuszminiszter a múlt század utolsó harmadában alakította ki az alap- és középfokú oktatás racionális rendszerét, a kötelezõ alapfokú oktatást is beleértve; Klebelsberg Kunó miniszter pedig a trianoni sokkot követõen, az 1920-as években fejlesztette tovább az alap- és középfokú oktatást, és új egyetemek létrehozásával bõvítette a tanulni vágyók lehetõségeit. Klebelsberg emellett – külföldi példán – tudományos intézetek létrehozásán is fáradozott (pl. Tihanyi Biológiai Intézet). De erre az idõre esik Johann Béla mûködése is, aki az egészségügyi országos hálózat létrehozása mellett, a Rockefeller Intézet mintájára hozta létre az Országos Közegészségügyi Intézetet, amelyben fontos kutatómunkák is folytak. Az orvosi kutatásoknak egyébként is jelentõs, Semmelweisig visszanyúló tradíciói voltak; legnagyobbjai tisztában voltak azzal, hogy hazai földön hazai kutatásokat kell megteremteni. Korányi Sándor belgyógyász professzort idézzük, 1909-bõl: „Az a nemzet, mely kultúrájában a külföld termékeinek átültetésével megelégednék, szellemi rabszolgaságra kárhoztatná magát, ami nem kisebb csapás, mint az a hanyatlás, amely a nemzetre vár, ha nyelvének határai szellemi körének határait is jelentik. Hazánk gondoskodott materiális kellékeirõl a produktív tudományos munkának.”

    Kitûnik, hogy 91 évvel ezelõtt Korányi és sokan mások az akkori tudósok közül tisztában voltak azzal a veszéllyel, amelyet ma is sokszor észlelhetünk: „miért kell nekünk saját tudományos kutatás, amikor az eredményeket átvehetjük és alkalmazhatjuk már »fejlettebb« országoktól, elsõsorban az Egyesült Államok tényleg fantasztikusan fejlett tudományos iparától?” – hallhatjuk sokszor a „Total Quality Management” bajnokaitól. Érdekes, hogy a veszélyre, nevezetesen hogy egyes országok (USA, Japán) a tudományos-technológiai fejlõdésben rövidesen behozhatatlan elõnyre tesznek szert, éppen az Európai Unió mutatott rá egy éve készített elemzésében. Ebbõl kiolvasható, hogy a tudományos kutatás és technológia eredményei a legfontosabb forrása a bõvülõ gazdaságoknak. Így az USA-ban a nemzeti termék 1999-es 3,5%-os bõvülésének (GDO) már 70%-a a kutatás-fejlesztésbõl származik. (Informatika, biotechnológia – nanotechnika.) Ez az EU államaiban csak 25–50%, aminek egyik oka, hogy míg az USA-ban a GDP 3%-át (Japánban is!) invesztálják kutatásfejlesztésbe, az EU államok átlagában ez csak 1,8%. (Bár a skandináv államokban, Svédországban és Finnországban ez több, mint 3%, ami közvetlen összefüggésbe hozható ezen államok igen magas – több mint 30 000$/fõ – nemzeti jövedelmével.) – Az Európai Unió Bizottsága ezért elhatározta, hogy erõteljesebb beruházásokkal, az „Európai Kutatás Terület” kialakításával, a fiatal, Európában képzett kutatók itt- és megtartásával („Brain Drain” nemcsak bennünket veszélyeztet, de még Nagybritanniát is!), új, támogatási programok, pályázati rendszerek indításával igyekszik a különbséget (USA és Európa között) csökkenteni. Hiszen, mint ahogy olvasható az Uniós határozatban: „Nem mindegy, hogy a XXI. század egyik célkitûzése, a tudásalapú társadalom, hol és hogyan valósul meg.”

    Magyarország e tekintetben, mondhatni, különös helyzetben van. Egyrészt rendkívül biztatóak a friss közvélemény-kutatás adatai, amelyek szerint a megkérdezettek több, mint 80%-a fontosnak tartja a tudományt és eredményeit a nemzet jövõbeni boldogulásában. A tudomány megmaradt presztízsét jelentheti az is, hogy a megkérdezettek majdnem 80%-a szívesen adná gyermekét kutatónak. (Szinte hihetetlen a kutatók mostani anyagi „juttatásainak” ismeretében: de ebbõl is látszik, hogy a „köz” sokszor bölcsebb az okosoknál, ha a jövõrõl van szó.)

    S az is kiolvasható a közvélemény-kutatás eredményeibõl, hogy az 1995-ben fungáló pénzügyminiszter elhíresült mondása („Burundi is megvan egyetemek nélkül”) a közemberben is ellenkezõ elõjelû reakciót váltott ki. A magyar tudományosság, a jól megalapozott iskolarendszer tradíciói erõsek voltak, s átsegítették az országot a kommunizmus („szocializmus”) sötét színekkel, olykor csak nehezen jellemezhetõ 40 évén. Az iskolarendszer – beleértve az egyetemeket – többé-kevésbé sikerrel rezisztált a szovjetizálási kísérleteknek. Az egyetemek pedig, s még inkább az akadémiai intézetek lehetõséget adtak tudományos értékek és kutatók-tudósok átmentésére – a jövõ számára. A kutatás két szférájából az alapkutatások humán infrastruktúrája ugyan összeszûkült 1990 óta, azaz a szabadság 10 esztendeje alatt (sokan dolgoznak külföldön) – de az állomány még mindig elégséges ahhoz, hogy átmeneti hanyatlás után újra elérje azt a szintet (20-ik a világ országai közül), amelyre a 80-as évek végén jutott. Ugyanakkor a fejlesztõ kutatások elsõsorban az ipar privatizációja következtében (s azt kell mondjuk: természetszerûleg) drámaian csökkentek. A közeljövõ feladatai között ezért az szerepel, hogy 1) a jelenlegi GDP 0,9–1%-ról 2002-re 1,5%-ra növekedjék a kutatásfejlesztésre, innovációra fordítható költségvetési és ipari-vállalkozási finanszírozott támogatás. (Ez egyébként a jelenlegi kormányprogram egyik kiemelt elhatározása.) 2) A jelenleg méltatlanul alacsony bérezést – a felsõoktatási, oktatási szférában s a kutatóknál – korrigálni kell úgy, hogy növekedjék a kutatók-oktatók itthon (meg-)tartása. 3) Hidakat kell építeni az alapkutatások és a jelenleg hibernált állapotú fejlesztõ kutatások között, azért is, hogy növekedjék a K + F szféra a társadalom számára közvetlenül is érzékelhetõ produktivitása.

    Ezért a 2001–2002-es költségvetés jelentõsen növeli a K + F-re fordítható támogatást; ebbõl új, K + F nemzeti program kialakítása válik lehetségessé (pályázati formában), de az OTKA (alapkutatás) és KMÜFA (technológiai fejlesztések) pályázati rendszerek is jelentõs anyagi többlettel gazdálkodhatnak 2001 januárjától. Sor kerül az egyetemi oktatók és kutatók bérének emelésére is.

    Reményeink szerint tehát emelkedõ pályára kerülhet a magyar tudomány, a tudományos kutatás, s több lehetõség lesz – nem keveseknek, de sokaknak – a velük született kreativitás tudományosságban való kiteljesítésére. Ami nemcsak a magyar nemzet, de a nemzetet alkotó egyének boldogulásának egyik, ha ugyan nem a legfontosabb forrása.




Alexa Károly


CSAK A RENDSZER VÁLTOZOTT?


    Árulkodó már az is, hogy ki milyen szóválasztással él, ha az elmúlt tíz év magyar történetérõl kíván beszélni. Elsõ miniszterelnökünk ragaszkodott a „rendszerváltozás” és a „rendszerváltoztatás” formulához, a második négy évben viszont a „rendszerváltás” kifejezés divatozott a hivatalos-hivatali közbeszédben, ezt használták korábban is, és ezt használják ma is a politológiában és a sajtóban azok, akik hajlamaik és érdekeik révén a „szocialista” vagy a „liberális” oldalhoz tartoznak. Aligha szükséges hosszú jelentéstani fejtegetésbe bocsátkozni annak jellemzésére, hogy a terminológiai eltérés miféle érzelmi és politikai elkötelezettségrõl vall, ahogy arról sem, hogy miért kénytelenség macskakörmök közé tenni az olyan jelzõket, mint a „liberális” vagy a „szocialista” (meg a többi), amikor egyes jelenkori pártszervezõdések önmeghatározásaira utalunk.

    E sorok írója – minden „másfelé” mutató tapasztalata ellenére, az utóbbi idõben szinte már csak az 1988–94-es évekhez kötõdõ nosztalgiával – mondhatni rögeszmésen ragaszkodik a „rendszerváltoz(tat)ás” megjelöléshez, ha történelmünk ezredvéget záró lustrumaira gondol, ám szinte még a „rendszerváltás” kifejezést is túlzóan eufémisztikusnak érzi, amikor a Távlatok nagyrabecsült szerkesztõinek felkérésére az „irodalom”, a „televízió” és a „film” állapotrajzához készül valamiféle vázlatot rögtönözni.

    Tízegynéhány év elteltével a magyarországi rendszerváltozás hozadékát lehet lekicsinyelni, a globalizáció marginális eseményének minõsíteni, nem éppen indokolatlan rámutatni a rendszerváltoztatásra szövetkezõ és a rendszerváltást elviselõ politikai elitek mulasztásaira sem, sõt helyénvaló számontartani azt is, hogy a hatalom átmentése és a hatalomban való részesedés során és érdekében miféle elvfeladó egyezkedések történtek, hogyan számolta fel az eszményeket a politikai praxis, és még sorolhatnánk; az azonban se nem volna etikus, se nem vallana históriai gondolkodásra, ha felednénk: Magyarországon a kommunista uralom félszázada alatt maroknyi értelmiségi csoportok (s kisebb vallási közösségek – róluk azonban máskor és másutt) folyamatosan vívták a maguk szerény szabadságharcát. Kisebb-nagyobb „hírértékû” események sora jelezte, hogy mindenféle „történelmi kompromisszum”, a hivatalosan generált amnézia felmérhetetlen károkozása ellenére a hatalom nem lehetett nyugodt: se a szabadelvû, demokratikus polgári tradíciókat, se az 1956-ban radikálisan kinyilvánított nemzeti szabadságeszményeket nem lehetett végleg kiiktatni azok tudatából, akik a kisnemzeti politizálásban a vezetõ szerepet hagyományosan birtokolták. Emlékezetes versek, filmek és regények (és elhallgattatások. . .) „beszéltek” a hatalmi terror és az elnyomás természetérõl, a magyar történelem végzetes meghatározottságairól, a darabokra szakított nemzet fantomfájdalmairól, a kedély és kétségbeesés, az anekdota és káromlás szüntelen egyidejûségérõl – egyszerre lehetsz „mámor-fejedelem” és „eltévedt lovas” –, ezek tartották folyamatosan életben a magyar mitológia Koppányait és Dózsáit, Mikszáthjait és Mikeseit. Jókait és Kemény Zsigmondot.

Mindenki számára természetes volt tehát az, hogy a rendszerváltoztatás két vezetõ mozgalma érzelmileg elkötelezett és jellegzetesen ideologikusan meghatározott párt volt, és az is, hogy az új idõk törekvéseinek fõ kinyilvánítói a politika legkülönfélébb színterein írók és történészek lehettek. Miközben csaknem ötven éven át mindenkinek, minden résztvevõnek tudatosítania kellett – mert csak a hallgatás volt alternatíva –, hogy „a mûvészeti piac” teljes egészében, minden ízében és összes összetevõjével együtt az állam tulajdona, azért az – kevés kivétellel – az alkotók számára elemi igényként volt jelen, hogy magukat ne (csak) egy hazug, manipulált piac termelõinek tekintsék, hanem a nemzeti hagyományok és az európai szabadságigények letéteményeseinek is. Ezért lehetett szinte „egészségtelenül” nagy a presztízse a mûvészetnek, elsõsorban az irodalomnak és a filmnek, olyannyira, hogy a politika is kénytelen volt ezt tudomásul venni: tudjuk, minden terrorisztikus rezsim rajongva gyûlöli a mûvészeit. A pártállam szigorúan ellenõrzött ideológiai és információs rendjében – Magyarországon talán még inkább, mint a többi sorstárs államban – a mûvészet nemzeti legitimitása soha nem lehetett kérdéses. Az a hit vezette a rendszerváltozás eseményeihez az írókat, az egyéb mûvészeket és humán tudományok jeles mûvelõit, hogy a tudás és a mûvészet nélkülözhetetlen az emberi teljességhez, és olyan nemzeterõsítõ tényezõ, amely a kisnemzetek számára védelmet jelent a história szeszélyes változásai közepette. Megváltoztató, sõt megváltó erõ, a vajákosabb fogalmazásmód kedvelõi számára nélkülözhetetlen erõforrás ahhoz, hogy a tevékeny nemzet nyomorúságos históriai századok után az üdvtörténet útjára léphessen.

Visszanézve most arra a tíz évre, amit magunk mögött hagytunk az elsõ szabad választás után, csalódásainkat, kudarcélményeinket, politikai ellenfeleink iránti ellenszenveinket egy nagy ezredvégi paradoxonnal magyarázhatjuk, s talán némileg csillapíthatjuk is. Mi is ez a groteszk fejlemény? Mindössze annyi, hogy éppen akkor számolódott fel Magyarországon a mûvészetek állami piaca, éppen akkor lépett (vissza és elõre) a mûvészet a polgári szabadság világába, éppen akkor kapott lehetõséget arra, hogy a maga civil feladatkörével újraismerkedjen (szabadságharcának diadalra jutása után, kényszerû prófétai szerepkörének megszûntével), amikor Magyarországot is bekebelezte az a globális fogyasztói szemlélet, amely a mûvészettõl kíméletlenül megvonta a romantikától örökölt „isteni” erõt és öntudatot, amely a mûalkotást az egyetemes fogyasztói termékszerkezet szolid s szinte bármikor és szinte bármivel helyettesíthetõ elemévé változtatta. A szabadságharcos múltjára, rendszerváltoztató tetteire, nemzeti közszereplõi státusára büszke magyar mûvészt észrevétlen mozdulattal hessentette át az idõ a – megszokott s kiismerhetõen egyszerû, bár gyakran hisztérikus – pártállami piacról oda, ahol definiálhatatlan gazdasági és véleményhatalmak mûködtetnek manipulált és manipuláns céljaik érdekében mindent, a botrány és az izgalom, a szórakoztatás és a hamis jelenléttudat, azaz az olyan kivédhetetlenül szisztematizált „feledtetés” (személyiségfeladás) jegyében, amelyrõl a XX. század naiv terrorista államai nem is álmodtak.

    Furcsa ellentmondás például az – ha néhány szimpla tényt is rögzíteni akarunk eme lehangoló helyzetértékelés és hangulatjelentés bizonyítására –, hogy a szakmai színvonalára, világméretekben „konvertálható” tudományos és mûvészi eredményeire oly büszke liberális-libertinus felfogás (az egyik rendszerváltoztató párt által képviselve) milyen következetesen vállalja a szállásadó szerepét minden kommersz „piackonform” szellemi-szórakoztatóipari termékcsoport számára. Elég utalni arra, hogy a kritikai közéletben szinte kötelezõen elfogadtatott „posztmodern” eklektika egyik alaptétele szerint semmi nem indokolja azt, hogy a század- és ezredvég elvi választóvonalat feltételezzen a „magasmûvészet” és a „szórakoztatás” között. . . S arra is gondolhatunk, hogy az a sztárkultusz, amelyet ez a felfogás a tömegmédia által folyamatosan mûvel (változó arcokkal, de egy „körön” belülrõl válogatva), mennyire független a mûvészi produkciótól, amiben az a lehangoló, hogy egybemossa a társasági-társalgási beszédtémát azzal az értékrenddel, amely korábban – viszonylag – megbízhatóan tájékoztatott a mûvek között.

    Ez a példa korántsem marginális eleme annak az elvileg pozitív történetnek, amely során az állam kivonult arról a piacról, ahol semmi keresnivalója nincs, esetleg bizonyos – szemérmes – karitatív szerepvállalástól eltekintve. Az állam kivonulását a mûvészeti életbõl (amely teljes soha nem lehet, természetesen) a rendszerváltozás elsõ kormányának kellett levezényelnie. S itt megint egy sajátos ellentmondásra érdemes emlékeztetni. A miniszterelnök a kultusztárcát nem volt hajlandó koalíciós partnereire bízni, tudván tudta – mint jeles történész –, hogy a mûvelõdésnek milyen stratégiai jelentõsége van. Ám képtelen volt megbirkózni azokkal a pártján belüli erõkkel, amelyek a legnemesb szándéktól vezérelve többre becsülték a „nemzeti” hevületet, mint a szakszerûséget, nagyobb garanciát láttak klienseik érzelmi elkötelezettségében, mint abban, hogy a változtatásokat intézményes szinten is véglegesítsék. Ehhez járult még az is, hogy az illetékes parlamenti bizottságot az ellenoldal (lásd fentebb) belehajszolta abba a médiavitába, amely minden mástól elvonta a figyelmet és az energiát. Mindazonáltal elmondhatjuk, hogy azok a konstrukciók, amelyekkel ez a kultuszkormányzat a mûvészet támogatását „államtalanította”, de meg nem szüntette, a demokrácia és a szocializált finanszírozás jegyében alakultak meg és véglegesedtek. Az állam a költségvetés által feltöltendõ „alapokat” létesített, amelyeket szakmai testületek kezeltek, s kezelnek máig – lényegében „lefedve” minden mûvészeti ágat és közmûvelõdési-közvetítõi tevékenységet. Megjegyezhetõ, hogy végül is ez a szerkezeti séma valósult meg a médiatörvényben a közszolgálati médiumok helyzetének rendezésekor is – és éppen ezek mûködése során vált nyilvánvalóvá, hogy a finanszírozás társadalmi kontrollját mennyire veszélyes érdekérvényesítõ koalíciós egyeztetésekkel és pártközi alkukkal helyettesíteni.

    Miként a rendszerváltozás egyéb terepein, a kulturális és a mûvészeti élet átalakításakor – a szó szoros értelmében: „civilizálásakor” – sem élvezhette a kormányzó koalíció azt a társadalmi felhatalmazást, amely a gyors és határozott törvényalkotást segítette volna, s amely megakadályozhatta volna azt is, hogy az állami tulajdon ellenõrizetlenül „privatizálódjék”. Gondoljunk a nagy könyvkiadók elenyészésére, a könyvterjesztõi vagy a mozihálózatok „elidegenítésére”, a köztelevízió humán- és eszközállományának sorsára, s annyi minden másra.

    A második kormányzati ciklusban a vezetõ koalíciós párt – a hajdani ideológiai kánon birtokosa – az 1980–90-es évek fordulójára végleg elsajátított pragmatizmusával nem tulajdonított különösebb szerepet annak a kultúrának és mûvészetnek, amelynek közvetlen politikai szerepét csekélynek vélte, amelynek „kezeléséhez” nem volt elég szakértelme; megelégedett néhány baloldali és „népi” kádernek a bevonásával a parlamenti és pártpolitizálás felsõbb köreibe. Nem így a kisebbik koalíciós partner (lásd fentebb), amely a rendszerváltoztatás során – máig – az egyetlen felkészült, ambiciózus és koncepciózus minisztert delegálta a mûvelõdés- és mûvészetirányításhoz. Ezek az évek a liberális csoportérdekek érvényesítésének kíméletlen idõszakát jelentik, törvényesen-intézményesen véglegesen elbirtokolván azt, amit 1990 és 1994 között „spontán” módon – pl. folyamatos botránykeltésekkel – sikerült kisajátítani. Mi sem jellemzi jobban ezeknek az éveknek a hatalmi beszédmódját, mint az oly gyakori hivatkozás a „piac”-ra, hiszen „mi más is lehetne irányadó, és európaibb”? Ám ezen a piacon nem termék és fizetõeszköz cserélõdött az értékekre is ügyelõ szociális mechanizmusok jelenlétében, hanem mindazok a technikák uralkodtak, amelyek – elõjelektõl függetlenül – egyszerre jellemzik a pártállami és a vadkapitalista idõket: „protekcionizmus”, „védõvámok”, „kartellek”. . .

Sajnálkozással írva le a határozót – „természetesen” – mindeközben s napjainkig az éves költségvetési alkuk során egyetlen kormányzat sem vette a bátorságot arra, hogy a financiális elosztási szempontokkal szemben a hosszabb távú és nemzeti érdekû kulturális finanszírozásnak valamelyest elõnyöket csikarjon ki. A maradékelvû támogatás meglehetõsen védtelen helyzetben tartja az alkotókat, és fõleg azokat a mûvészeti ágakat, amelyek erõsebben pénzigényesek. Jelesül a filmet és a színházat. Ez a tény a legfontosabb eleme annak a csõdhelyzetnek, amely az egész magyar kulturális és mûvészeti élet szerkezeteit jellemzi, amelynek még olyan összetevõi vannak – a nagy globális és globalizáló tendenciák mellett –, mint a generációváltozás, az utódállamok és az emigráció szellemi eredményeinek integrációs problémái stb. Ez a kiszolgáltatottság szabadsághiányt jelent, s ott munkál az önkormányzatok által fenntartott színházak silány mûsorrendjében, egyes külföldi támogatottságú filmek kétes szemléletmódjában, s az egyes pártok által „elérhetõ” magántõke kirekesztõ gesztusaiban. S azt sem szabad feledni, hogy a médiatörvény nemcsak sugalmazva, de tételesen kimondva is a közszolgálati médiumokat, mindenekelõtt a három tévécsatornát jelölte meg a magyar kultúra valós piacaként, otthonaként mindannak, ami új, s mindazoknak a szellemi értékeknek, amelyek a nemzeti mûvelõdés sztenderdjeinek ítélhetõk. A magyar közéletnek ez a tízéves botrányhalmaza több szót nem is érdemel. . . Talán még a könyvkiadás vészelte át a legjobban ezeket a változó és változtató éveket; mind a mennyiségi, mind a minõségi mutatókat tekintve elmondható, hogy az állami finanszírozás és a tõke érdekeltsége ezen a területen hozta (mondjuk inkább: engedte érvényesülni) a legtöbb színvonalas produktumot – egy teljesen áttekinthetetlen közegben, a terjesztési anomáliák, az olvasóközönség „marginalizálódása” és a hagyományos folyóirat-szerkezet mindennapos veszélyeztetettsége ellenére.

A rendszerváltoztatás harmadik ciklusa, nyilván tekintettel az egyik, a rendszerváltoztató ideológiát képviselõ koalíciós partner ízlésigényeire is, kiegyensúlyozottabb kulturális támogatást folytat, noha erre a legújabb idõre is jellemzõ az erõteljes kliensrendszer, a „visszaállamosító” hajlandóság és bizonyos közöny azon globalitások iránt, amelyekkel szemben még a jóval erõteljesebb kultúrnemzetek is manapság már utóvédharcokra kényszerülnek. A mai vezetõ kormányzati erõ maga is a pragmatikus pártalakzatok csoportjába tartozik, zavarbaejtõen sokszínû ideológiai háttérrel és retorikával, amelyre az mindenképpen jellemzõ, hogy könnyen tesz engedményeket ama ideologikus párt számára (lásd fentebb), amelynek ideológusai által nevelõdött, amellyel együtt volt ellenzékben az elsõ kormányzati ciklus alatt, amelynek struktúrái könnyen olvadnak bele az ideológiamentes kormányzati szerkezetbe. Elég megnézni tíz év magyar parlamenti képviselõinek iskolázottsági szintjét és iskolázottsági irányait ahhoz, hogy szinte (sajnálatos módon) természetesnek vegyük az elmondottakat. Hogy fájlalván ugyan, de nyugtázni kényszerüljünk: az állam számára a kultúra ma sem nemzetstratégiai tényezõ, hanem jobb esetben merõ reprezentáció, rosszabb esetben a kliensszervezõdés harci terepe.

    Ha a globalizációs információáradás esendõ „terepeként” és „tárgyaként” szemléljük mindazt, ami magyar kultúra és magyar mûvészet, mindazt, ami sokszáz év óta egyik megtartó ereje volt a hatalomból mindig kiszorított nemzet életének, ahol nyelv és etosz egymást feltételezve létezett, meglehetõs tanácstalansággal fordíthatjuk körbe tekintetünket és nézhetünk elõre. Optimizmusra talán csak ama remény adhat némileg alapot, amelyet a hosszabb ideje mûködõ demokráciák példája sugároz, ahol, ha a hagyományos kultúrának nincs is különösebb politikai és nemzetgazdasági jelentõsége, mindenesetre van olyan „érvényessége”, ami az államot és privát tõkét arra indítja, hogy tudomásul vegye és támogassa az alkotó törekvéseket és a befogadói igényeket. Már csak szikár tõkefelhalmozásként is, hiszen, ki tudja, mikor szolgáltat ez a tér olyan profitot, ami esetleg konvertálható. Legalább nemzeti reprezentációként.




Fasang Árpád


ECSETVONÁSOK  A  „FÜGGETLEN”  
ÉS  „EL  NEM  KÖTELEZETT”  
MAGYAR  ÉRTELMISÉGI  PORTRÉJÁHOZ


Amikor 1995 tavaszán az értelmiség hivatásával foglalkozó könyv publikálására vállalkoztam, nem reméltem, hogy a kezdeményezés három év leforgása alatt – 186 értelmiségi közremûködésének köszönhetõen – több mint 1500 oldalnyi háromkötetes „trilógiává” fog terebélyesedni.* A második és harmadik kötet, a Hivatás és hitvallás** 1999. januári bemutatója után úgy döntöttem, hogy a témával legalább húsz évig nem fogok foglalkozni, s esetleg két évtized elmúltával – ha megérem – térek vissza e fontos kérdéskör újbóli tanulmányozásához.

Feltételeztem, s ma is úgy vélem, hogy két évtized alatt sok minden „leülepedik”. A folyók életéhez hasonlóan a társadalomban is bekövetkezhet egyfajta „lerakódási” folyamat, amely által a víz – egy adott társadalom élete – tisztábbá válik. Várni kell, hogy az ülepedés magától következzék be. Fölösleges fölkavarni az iszapos hordalékot, amelybõl értékes anyag nem igen kerül elõ, a víz minõségét – a társadalom életkedvét – ellenben nagyon is ronthatja.

A nyár folyamán viszont felkérést kaptam a Távlatok c. folyóirat szerkesztõségétõl. Szabó Ferenc fõszerkesztõ arra kért, hogy a Magyar Millennium címû kötetekhez küldjek írást a magyar értelmiség jelenlegi helyzetérõl. Nem tudtam nemet mondani. Hosszas töprengés után arra az elhatározásra jutottam, hogy általános helyzetrajz helyett csupán egy, a magyar közéletben jól ismert értelmiségi típus megrajzolására vállalkozom, amely önmagát „el nem kötelezettnek” és „függetlennek” tekinti. Csupán az a kérdés, hogy azok, akikre ez a jellemrajz vonatkozik, milyen értelemben tartják magukat el nem kötelezettnek? Függetlenségüket milyen kritériumok alapján határozzák meg?

A rendszerváltás, rendszerváltoztatás fontos vívmánya, hogy az emberek a korábbiakhoz képest nyíltabban kezdtek beszélni. Nem volt ÁVO, amely kijelentéseik elhangzása után fogdába kísérte volna õket. A saját vélemény kimondásának eufóriájában a meggondolatlan kijelentések úgyszintén teret kaptak, amelyek indokként szolgáltak egy permanens háborúhoz az úgymond szélsõségekkel szemben. (Ami viszont nem zárja ki azt a tényt, hogy szélsõségek mindig voltak, vannak és lesznek, s az ellenük való fellépés – kellõ mértékkel és körültekintéssel – indokolt, s mi több, szükséges.) Az útkeresés, kiútkeresés korszakát éltük.

A magyar értelmiség elõtt is három út kínálkozott. Sajnos, egyiket sem futotta végig teljes következetességgel. Az elsõ annak kimondása lett volna, hogy korábban utat tévesztettünk, sajnáljuk, hogy zsákutcába futottunk, nincs más hátra, mint hogy visszatolassunk. Helyette tanúi lehettünk a damaszkuszi úton történõ tolongásnak, cinikus sürgés-forgásnak, ami már-már társastánc jelleget öltött.

A második út annak bevallása lett volna, hogy nem tudjuk, hogy merre tartunk, de a józan eszünk és a mindennapi tapasztalataink alapján – egymásra támaszkodva, egymást segítve – minden tõlünk telhetõt megteszünk, hogy kikerüljünk abból a gödörbõl, amelybe beleestünk.

A harmadik, legszélesebb út a „szolgai másolás” útja. Bár sokan óvták a magyar és a kelet-európai népeket a csalódásoktól, és figyelmeztettek arra, hogy a nyugati világ demokráciáiban sem minden rózsaszínû, s az onnan kapott információkat, hatásokat próbáljuk megszûrve értékesíteni, ebbe a csapdába is – sajnos – beleléptünk. A nyugati hatásokat felfogó szûrõrendszer nem, vagy rossz hatásfokkal mûködött, s óhatatlanul is – mint egyfajta fizikai törvény – a gyengébb minõségnek is szabad utat engedett. A Nyugatról beáramló vitathatatlan értékeken kívül a sekélyesség és az igénytelenség is zöld utat kapott. Ma már nem tudjuk (vagy csak nagyon kevesen tudják), hogy melyek örökletes betegségeink, s melyek azok, amelyeket az elmúlt tíz évben másoktól kaptunk el.

E háromféle út – háromféle értelmiségi magatartás – sok tekintetben kiegészítette egymást, s érdekes módon szinte párhuzamosan futottak. Ilyen körülmények között vált prototípussá az ún. „el nem kötelezett” értelmiségi, aki a rendszerváltás elõnyeit a maga javára igyekezett a legnagyobb mértékben kihasználni anélkül, hogy annak terheit is magára vállalta volna. A korábbi „élcsapat” tagjainak sajátos metamorfózison kellett átesniük. Így sikerült elérniük, hogy a „megszüntetve megõrzés” dialektikáját érvényesítve most is a nyerõk, és ne a vesztesek oldalára kerüljenek.

Az általam jellemzett értelmiségi – most nevezzük így: „haladó gondolkodású” – a marxizmus–leninizmus eszmerendszerében nevelõdött fel. Utólag már világosan látjuk: az akkori idõkben elenyészõen csekély volt a kommunizmusban hívõk száma, de mivel a marxista-leninista nyelvezet használata kötelezõ volt, s e nyelvezetet használók lelkébe senki sem láthatott, nem lehetett pontosan kimutatni, hogy ki az, aki meggyõzõdésbõl vagy kényszer hatása alatt szajkózza az osztályharcnak, a munkásosztály vezetõ szerepének, az imperializmus elleni küzdelem „fokozódásának” jól ismert sztereotípiáit. El nem kötelezett emberünk múltjával úgy-ahogy elszámolt, de talán még a kérdés felvetésének szintjéig sem jutott el annak tisztázása érdekében, hogy miért volt képes magolni olyan „szentnek” vélt szövegeket, amelyek valótlanságáról maga is mindennap meg volt gyõzõdve. Mindössze odáig jutott, hogy ezentúl nem tekinti magára nézve kötelezõ érvényûeknek a korábbi tantételeket. Idõközben olyan bûvszóra is talált, amelynek segítségével korábbi múltját igyekezett gyorsan elfelejteni, s hatalmi pozícióit az új társadalmi rendszerben is megõrizni és tovább építeni. E bûvszó a „függetlenség”, és annak sajátos értelmezése volt.

A függetlenség – mint sajátosan magyar terminus technicus – a magyar történelem egyik legszebb korszakát idézi fel az emlékezetünkben. A múlt században az ország társadalmi és kulturális felemelkedése párhuzamosan haladt a függetlenségi törekvésekkel, de ez a rendkívül pozitív folyamat az 1848–49-es forradalom elvesztésével és a megtorlással megszakadt, s következményei a magyar szellemi élet fejlõdését napjainkig érezhetõen formálták és formálják.

A függetlenség a szolgai alávetettség, a kiszolgáltatottság ellentéte. Más jelentéstartalma van a szónak az államközi kapcsolatok terén, és más az önálló gondolkodásra való törekvés és a széleskörû tájékozódás feltételeinek biztosítása szempontjából. Nem nehéz belátnunk, hogy abszolút politikai függetlenség sehol a világon nem létezik. A szabad gondolkodás mint cél viszont reális és elérhetõ.

A helyi és a világpolitika eseményei, egy adott társadalomban, sajátos láncolatban, egymásra hatva és részben egymástól függve is fejtik ki hatásukat. A függetlenség klasszikus értelemben az abszolutisztikus, hegemón és autoriter törekvésekkel szembeni ellenállás kifejezõdése. Napjainkban vajon tudjuk-e, hogy mivel álljunk szemben? Egyáltalán, negációban fogalmazva meg tudjuk-e határozni az elõttünk lévõ idõszak feladatait? Nem lenne-e helyesebb a pozitív megközelítésre való törekvés? Korunkban melyek azok az intellektuális hatások, amelyekkel kapcsolatban az állásfoglalás egyúttal erkölcsi parancs is?

Az „el nem kötelezett” és „független” értelmiségi nem kíván tudomást venni arról a világjelenségrõl, hogy a sokat átkozott globalizáció egyúttal a finom vagy kevésbé finom eszközökkel mûködtetett nemzetközi kölcsönös függésrendszer sajátos terméke, amelynek keretében a lokális és partikuláris érdekeket kell egyeztetni az egyetemes, az Univerzumot érintõ folyamatokkal az emberiség jövõje érdekében. Melyek ezek? Tiszta víz, tiszta föld, tiszta levegõ, tiszta szellemi légkör.

Az utóbbi nem utópia, mert szervesen egészíti ki az elõbbieket. Ebben a szellemi öntisztulásban az értelmiségi nem játszhatja a semleges megfigyelõ szerepét, csökönyösen védve a maga „függetlenségét”. Egyértelmûbb fogalmazásra van szükség, amelynek során a „függetlenség” elveszti mitikus jellegét.

Egy modern jogállamban, amelynek egész jogi intézménye beépül a nemzetközi jogrendszerbe, a függetlenség más minõséget, új dimenziókat kap. Az egyéni és közösségi érdekek valahogy ki kell, hogy egészítsék egymást, mert különben a nemzetközi kapcsolatok egész rendszere összeomolhat. A felelõsen gondolkodó és cselekvõ egyén – demokratikus társadalmakban – ha mégis erõszakkal találja magát szemben, akkor jogaival élve megtalálja a módját, hogy a saját belátása szerint cselekedjék. A lehetõsége elvileg adott, hogy felismerje (vagy felismerni vélje), hogy mi „a felismert szükségszerûség”.

A mai magyar értelmiség nagy része „függetlenségét” öncélúan használja ahelyett, hogy a modern társadalmakra jellemzõ kölcsönös függõségi viszonyokat pontosan meghatározná, a megoldási módozatok sorrendiségére vonatkozóan állást foglalna, az ezekbõl adódó lehetséges konfliktusokra rámutatna, és keresné a megoldást a lépten-nyomon tapasztalható anomáliák feloldására. Rá kellene jönnie, hogy el nem kötelezettségének és függetlenségének örökös hangoztatása anakronisztikus helyzeteket teremt.

A fogalmaknak, kifejezéseknek is megvan a maguk sajátos története, s használatuk nem választható el történeti környezetüktõl. Erre jó példa az „elkötelezettség” hangoztatása a kommunista idõszak alatt és napjainkban. Íme egy példa. Az 1972-ben az Akadémiai Kiadónál megjelent magyar értelmezõ szótár az „elkötelezett” jelzõt többek között így definiálja: „(az irodalomban, mûvészetben): világnézetileg egyértelmû, haladó írói, mûvészi magatartás” (idézett mû 288. oldal). Ember legyen a talpán, aki ma a haladást és az elkötelezettséget pontosan meg tudja határozni, és a „haladó” és „elkötelezett” jelzõt minden irónia és gúny nélkül, értékének és eredeti értelmének megfelelõen tudja használni.

Az évtizedek folyamán kialakult fogalmi zûrzavarban nem könnyû rendet teremteni. A címben jellemzett értelmiségünknek azt tudnám tanácsolni, hogy hagyja el a korábban oly nagyon kedvelt epiteton ornánsait, s próbálja magát elhelyezni abban a nagy feladattengerben, amelyet a mindennapi élet kihívásai idéznek elõ. Ne essünk abba a hibába, hogy magunk is elhisszük – Sütõ András kifejezésével élve –, hogy szavainknak immár nincs többé önálló értelmük, hanem csak érdekek szerinti értelmezésük. Sajnos, mára odáig jutottunk, hogy a deformált szavak tömeges használata és elterjedtsége következtében nincs az a kifejezés, amelynek értelmét a visszájára ne lehetne fordítani, illetve kisajátítani. Egy új fogalmi rendhez való következetes ragaszkodás, egy új „nyelvújítás” sokat segítene az említett bajokon. Az oly gyakran emlegetett erkölcsi megújulás és morális talpra állás alapjai is valahol itt keresendõk. Én ebben a hatalmas munkában látom a mai értelmiség roppant felelõsségét és egyben lehetõségét. De ehhez viszont az kell, hogy a „független” és „el nem kötelezett” értelmiségi lemondjon korábbi privilégiumairól, társadalmi mozgásterét úgy szélesítse, hogy közben kockázatokat is vállal, és áldozatokat is képes hozni.

Ahhoz, hogy valaki megõrizze a hitelképességét mások elõtt, belsõ fedezetre is szüksége van, amelynek birtokában „hitelt vehet fel” másoktól. Mint ahogy mások számára is adhat szellemi kincseibõl, „részletre”, „hitelre”, vagy – ha úgy tetszik – ingyen, ellenszolgáltatásra nem várva. Sajnos, a jelenlegi magyar szellemi cserekereskedelem a kufárkodás legalantasabb formáinak jegyeit viseli magán. Hiányzik a nagyvonalúság és annak belátása, hogy én attól nem leszek sem okosabb, sem szebb, ha a másik embert mozgásában, szellemi képességei kibontakozásában akadályozom.

Kétségtelen, az „örök helyezkedõ” típusa nem napjaink kreatúrája. Ellenben ha az „el nem kötelezett” és „független”, az „örök helyezkedõ” az új demokráciákban is tömegjelenségként jelentkezik, akkor az a társadalom szellemi vérkeringésében okoz súlyos zavarokat.

Tévedés ne essék, bárki nevezheti magát függetlennek, el nem kötelezettnek, ennek használatát semmi sem tiltja; de elcsépelt és kiüresedett voltuk miatt alkalmatlanok arra, hogy a XXI. századba forduló magyar közélet légkörét jó irányba befolyásolják. Új fejezetet abban az esetben lehetne írni a magyar értelmiség (s általában a nyugat-európai értelmiség) történelmének krónikájában, ha új mérõegységet vezetnének be a helyes közéleti cselekvés értékelésére. Az ilyen, eddig általánosan még el nem terjedt – nagyritkán óvatosan már használt – mérõegység, egy új etalon az emberi kapcsolatok humanizálására: a felelõsség. S amennyiben a szolidaritással is ki tud bõvülni, új cselekvõ energiákat tud megmozgatni az értelmiségen belül is, lehetõséget nyújtva, hogy kiszabaduljon abból a zsákutcából, amelybe öncélú függetlenséghajszolása és kiüresedett el nem kötelezettsége hajtotta.

Nem kétséges, hogy olyan vajúdó korszaknak vagyunk a tanúi, amikor a kvantitatív és kvalitatív tudás megszerzéséért vívott harc áldozatokat is von maga után. Szerény véleményem szerint az elkövetkezendõ idõszaknak az egyik legnagyobb tétje az lesz, hogy az értelmiség felismeri-e: mindazt, amit tudásban megszerzett, nem monopolizálhatja, hanem azt a felelõsség áramkörén és a szolidaritás véredény-rendszerén keresztül az egész társadalom és az emberiség érdekében igyekszik közkinccsé tenni.

Párizsból figyelve a magyar szellemi élet mozgásait úgy látom, hogy a magyar értelmiség sem tudásban, sem felkészültségben nem kisebb és kevesebb, mint a nyugat-európai értelmiség átlaga. Ellenben van egy rossz tulajdonsága, amelyen eddig nem tudta túltenni magát, ez pedig a hisztériára való hajlama. Ennek orvosságát én ugyan meg nem mondhatom, s csupán rámutatni tudok erre az akut betegségre – Zrínyi Miklós szavaival, áfiumra. De talán szabad reménykednünk az elmúlt idõszak tapasztalatai alapján is abban, hogy ez az áfium s annak hatása mérsékelhetõ. Így talán nyugodtabban nézhetünk a jövõbe, s talán jobb véleményünk lesz önmagunkról is és mindarról, amit az emberi együttélés normális rendjének szoktunk nevezni.



* Az (magyar) értelmiség hivatása. Írta és szerkesztette: ifj. Fasang Árpád. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 1997.

** E két kötetrõl Nemesszeghy Ervin írt folyóiratunkban. (Távlatok 1999/2 311–313. o.)






-------------------------------------------------------------




A magyar társadalom az átmeneti kor mély válságát éli át. Még mindig szenved a diktatúra elmúlt évtizedeinek következményeitõl, ugyanakkor erõsen fenyegeti a szekularizmus veszélye is. Alapvetõ erkölcsi erényeket nemegyszer elhanyagolnak vagy egyenesen nevetségessé tesznek. A kultúra embereinek egyik elsõ feladata az, hogy az újonnan megszerzett szabadság keretében az új társadalmat az olyan emberi erények alapjaira építsék, mint a becsületesség, az igazságosság, a kölcsönös tisztelet, a szolidaritás, az egyetértõ együttmûködés.

(II. János Pál a kultúra és a tudomány képviselõihez
Budapesten 1991. augusztus 17-én)





ISTENDICSÉRET  
A  KÖZSZOLGÁLATI  TELEVÍZIÓBAN


Csiszér Ferenc és Czigány György beszélgetése

Czigány György: Vallási és Egyházi Mûsorok Szerkesztõsége, Stúdiója; mi is a hivatalos elnevezés? Mi a vallási, és mi az egyházi, miért a kettõs név a tízéves szerkesztõség címében?

Csiszér Ferenc: A különbözõ elnevezések – szerkesztõség, produceri iroda, stúdió, fõszerkesztõség, majd ismét szerkesztõség – inkább csak a különbözõ átszervezésekre utalnak, melyek természetes velejárói voltak a Magyar Televízió élén átlagosan másfél-kétévente bekövetkezett vezetõségváltásnak.

A vallási és egyházi jelzõkrõl – 10 eltelt év után – már egyszerûbb a válasz, az elején nem volt ilyen egyszerû. Egy megállapodás köttetett annak idején: mondom mindezt éppen annak, aki a megállapodást tetõ alá hozta, Czigány Györgynek. Gyakorlatilag ez a megállapodás az egyházi mûsorokra vonatkozott. Két év eltelte után vált nyilvánvalóvá, hogy a beérkezõ mûsorötletekre nem tudunk reagálni. Nem volt járható út az egyházi megállapodás mûsorkontingensét bolygatni, ezért elindítottunk elõször egy ismeretterjesztõ sorozatot, majd portrék, dokumentumfilmek következtek, ezekbõl a mûsorokból egy új terület nõtt ki, melyet vallásinak neveztünk el. Talán az a magyarázat is helyénvaló, hogy az egyikben az egyházak szólítják meg híveiket, a másikban igyekszünk mindenkihez szólni. Ez így persze részben leegyszerûsítés, részben pedig egy olyan ellentétre utalhat, ami nem létezik. Ha jól mûködünk, már pedig igyekszünk, akkor a két mûsorterület segíti, kiegészíti egymást.

Czigány György: Ezeknek a mûsoroknak a lényege: hogyan tudják megszólítani a vallásos és a nem hívõ tömegeket? Mert ahhoz képest, amennyi embernek egy pap prédikál a templomban, gondolom, sokszorosa egy-egy rétegmûsor nézõszáma. Tehát fontos lehet az, hogy milyen módon szólalnak meg ezek a mûsorok. Gondolom, hogy nem csak a mennyiségben van az erényük, hanem abban, hogy milyenek, mennyire jó televízió-mûsorok. Hogy kezdõdött és mennyi lett abból, amennyivel elkezdtük, amennyi a kötelezõ anyagunk volt?

Csiszér Ferenc: Az elsõ év 40 órás adásideje az eltelt évek során fokozatosan növekedett. A tavaly decemberben megújított megállapodás már 200 órát tartalmaz. Mindez jelenleg hetente 14 mûsort jelent, a háromperces Hajnali gondolatoktól a 60–70-perces miseközvetítésekig. Ezzel a mennyiséggel Európa közszolgálati televízióinak vallási szerkesztõségei közül az ötödik helyet foglaljuk el. A portugálok, spanyolok, olaszok és lengyelek elõznek meg bennünket.

Folytassuk a nézettséggel. Kezdem talán a Hajnali gondolatok címû rövid meditációval, mely a hajnali kezdés ellenére néha eléri a 70 000-es nézõszámot. A mûsor ennyire jó, vagy ennyien szenvednek álmatlanságban? A tréfát félretéve mûsoraink átlagos nézõszáma 150 000–200 000 között mozog, de hogy friss példát említsek, a Szent Jobb-körmenet több mint háromórás közvetítését 700 000-en nézték végig.

A megújított megállapodás régi vágyunkat is teljesíti: ötször 26 perc ismétlési lehetõséget kaptunk a „magyar kettõn” vasárnap reggel, így azok is láthatják, akik hét közben lemaradtak a mûsorról. Igen jó a visszhangja, egész Európában látható, több visszajelzés érkezett telefon, levél, fax vagy éppen e-mail formájában.

A megszólítás mikéntjérõl valóban nem lehet felsorolt számokkal válaszolni. Ugyanis sok mindentõl és sok mindenkitõl függ a képernyõ mindkét oldalán. A készítõi oldalon figyelembe kell venni a mûsorkészítés személyi, tárgyi és anyagi feltételeit, lehetõségeit, körülményeit, az sem baj, ha tisztában van az ember az Egyház elképzeléseivel, stratégiájával, áramlataival, irányzataival. Mindannyian sokféle módot ismerünk, a megszólítás sokféle gyakorlatával találkozunk. A másik oldalon ismerni kell a nézõ körülményeit, elképzeléseit, reagálásait, mindennapjait. Csak a felsoroltak mindegyike egy-egy külön beszélgetés témája lehetne.

A heti 14 mûsorunk lehetõvé teszi számunkra, hogy sokféleképp tudjuk megszólítani nézõinket, az eddig felsoroltakon kívül információs, hitoktató, Biblia-magyarázó mûsoraink biztosítják hétrõl hétre azt a sokszínûséget, mely elhatározott célkitûzésünk.

Czigány György: Megrendítõen szép esemény egy Urbi et Orbi áldás, pápai üzenet közvetítése Rómából, a Szent Jobb-körmenet, az éjféli mise, vagy egy ünnepi szentmise sugárzása; de vajon érdekes-e egyáltalán számunkra a tévénézõk reagálása, részvétele vagy kívülállóként történõ szemlélõdése?

Csiszér Ferenc: Érdekes, hogy éppen ezt kérdezed. Ugyanis az utóbbi idõben egyre többen kérik, hogy emeljük a miseközvetítések számát. Ez arra utal, hogy inkább résztvevõi, mint kívülálló szemlélõi az adásoknak.

Czigány György: Most már tíz éve és sok órában sugároz a Magyar Televízió – különbözõ egyházi lapokban, például az Új Emberben is meghirdetett módon – vallási és egyházi mûsorokat. A remélt visszhang megjött-e a papok, a lelkészek részérõl, nézik-e, hallják-e, reagálnak-e ezekre a mûsorokra, vagy pedig valami párhuzamos dolog zajlik, bizonyos kisebb kör foglalkozik a médiában való egyházi, vallási mûsorokkal, az egyházak képviselõi pedig ezt nem a jelentõségéhez mérten fogják föl, propagálják, veszik észre, mert egyszerûen nincs rá idejük, s épp csak a tévéhíradót nézik?

Csiszér Ferenc: Ebben is, mint sok mindenben, nagyok a változások. A kezdeti idõszakról még el lehetett mondani, hogy kisebb kör foglalkozott az egyházi mûsorok szakértõi segítésével, készítésével, ma már kiegyensúlyozottnak nevezhetjük mindezt. A vallásosság megélésében jelentkezõ sok színt a mûsorkészítés sokszínûsége is igyekszik követni. Említed a papokat és lelkészeket. Nem hiszem, hogy a sok feladatuk mellett ezen mûsorok követése is beleférne mindennapjaikba. Azt gondolom, ha sikerül ezeket a mûsorokat megismertetni, elfogadtatni velük hivatásuk teljesítéséhez szükséges hasznos és hatékony eszközként, akkor majd jobban odafigyelnek minderre.

Nem vagyok elégedetlen: médiakonferenciák szervezõdnek, médiabizottságok foglalkoznak az elmélet kérdéseivel, filmfesztiválokon lehet lemérni a kész mûvek hatását. Ha beütjük a „katolikus” szót az internet keresõjébe, 42 000 találatot jelez a magyar oldalakon. Három éve ez a szám 4200 volt. Mindez inkább annak illusztrációja, hogy mennyire felgyorsult minden. Annak a monopóliuma, hogy mondandónkat eljutassuk a többiekhez, eltûnõben van, minden megváltozik. Valójában szándék kérdése, hogy mindebben mennyire veszünk részt.

Czigány György: Nem tudom, véletlenszerû-e, de úgy érzem, hogy – túl természetesen a püspöki kar illetékesein és azokon, akik nyilvánvalóan áttekintik az egész magyar egyházi életet, és így fölismerték azt, hogy a médiáknak nagy jelentõsége van az evangelizálásban – a mindennapi munkába beleszakadt, különbözõ kis falvakban, városokban dolgozó káplánok, papok mintha a kelleténél kevésbé volnának tájékozottak arról, hogy ilyen lehetõségek vannak. Holott az ember azt gondolná, hogy a legelemibb érdeke volna minden egyházi személyiségnek, hogy ezeket a lehetõségeket, ezeket a hatásos evangelizáló eszközöket igénybe vegye.

Csiszér Ferenc: Természetesen vannak hibák. Ezek közös hibák, hiszen a mûsorok összekötnek bennünket, mi magunk is érdekeltek vagyunk a mûsor hatásosságában, sikerében. Ugyanakkor ugyanolyan létszámgonddal küszködünk, mint a plébániák. Meg tudom érteni, ha valakinek nem marad ideje mondjuk az „Útmutató” mûsor megtekintésére, hatásosságának felmérésére. A plébániák rendszeres tájékoztatása fontos feladat, ahogy az internet intenzívebb használata is. Ezeket a terveket az új médiapüspök úrral, Veres Andrással már elkezdtük egyeztetni, és azt gondolom, hogy a hibák folyamatosan javíthatók.

Czigány György: Igen, mert a televízió a maga profán világában egy amúgy is nézett szappanoperát vagy játékfilmet, híradót szakadatlanul propagál. Az emberek hozzászoknak ahhoz, hogy szájukba rágják, méghozzá valamilyen ínycsiklandozó módon azt, hogy mire legyenek kíváncsiak. A vallási, egyházi mûsorok szerények.

Nem hiszem, hogy elképzelhetõ lenne, hogy a bemondó azt mondja: Ma délután majd fél ötkor megnézhetik, hogy mit mond a teológus: mi volt elõbb, a tyúk vagy a tojás? Arról lesz szó, hogy Isten teremtette az idõt, s hogy mi volt az idõ kezdete elõtt. Aki kíváncsi rá, nézze meg!

A televíziózás a video-klippekkel és a látásmód változásával szakadatlanul változik; vajon lehet-e az egyházi és a vallási mûsorokban ezeket az eszközöket a tartalom megváltoztatása nélkül használni?

Csiszér Ferenc: A rendelkezésünkre álló eszköztárból – mely egyre szélesebb – annyit tudunk használni, vagy egy kicsivel többet, amennyit még nézõink elviselnek, amennyit még az Egyház elvisel, és amennyit még a mi ízlésünk megenged. Több kísérletünk volt, és jelenleg is foglalkoztat bennünket több új megoldás. Ismerjük az európai és amerikai vallási televíziós mûsorkészítés gyakorlatát. Nyugodtan állíthatom, hogy a legtöbb megoldás számunkra kicsit harsány, kicsit idegen, sok minden elképzelhetetlen volna itthon. Gondolok itt a témaválasztásra, az öltözködésre, a hátterekre, a környezetre vagy a végén villogó számlaszámra, ahova az adományt át lehet utalni. Ugyanakkor több olyan megoldással is szembesültünk, mely a téma felvezetése, kibontása és a kameramozgások, effektusok között olyan összhangra utalt, mely a mûsor hatásosságát ugyancsak megemeli.

A mûsoraink ismertetésérõl annyit, hogy elõzetesen gyakran hívjuk fel a figyelmet; nemcsak a napilapok, hetilapok, de internetes oldalaink és különbözõ hivatkozások (linkek) szolgálják az elõzetes hírverést.

A következõ évtized változásaira adandó válaszainkat meghatározza majd az együttmûködés, mely azért kiállta az elsõ 10 év próbáját, s melyrõl azt gondolom, hogy nekünk televíziósoknak igen sok örömet szerzett, arról nem beszélve, hogy mindannyiunk életét egy kicsit meg is változtatta, jobbá, tartalmasabbá tette. A többiek nevében is elmondhatom, hogy szerencsésnek érezzük magunkat, hogy valamit segíthetünk, mely hozzájárulhat az egyes ember, a család, a társadalom életének, mindennapjainak szebbé, jobbá, boldogabbá tételéhez.