|
TÁVLATOK 2000/2 – 48. szám Tartalom Az Egyház bocsánatkérése
Nemzetközi Teológiai Bizottság Emlékezet és kiengesztelődés
Kocsis Imre: Bűnbánat és megtérés Jézus tanításában
Brückner Ákos: ,,Határtalan és kimeríthetetlen Szabó Ferenc: A pápa szentföldi zarándoklata Hafenscher Károly: Csak egy lépés – de jó irányba
Pierre de Charentenay: Az épülő Európa Szabó Ferenc: Ötven éve történt Pálos Antal: Különös utazás államköltségen
A Magyar Püspöki Kar 2000. május 31-i körleveléből Keresztény szellemű
igazságtétel Gergely Jenő: A keresztény kurzusról Török Péter: A Magyarországon bejegyzett kisegyházak Szabó Ferenc: Kétszáz éve született Vörösmarty. (Szabó Ferenc) The Sopron Collection of Jesuit Stage Designs. (Tüskés Gábor) Dér Katalin–Horváth Pál: Bibliaismeret. (Nagy Ferenc) Czakó Gábor: Aranykapu. (Bárdosy Éva) Gereben Ferenc: Identitás, kultúra, kisebbség. (R.) Olofsson Placid: „Fekete” bárány a „fehérek” között
Nagy Ferenc: Papok és hívek
áldozásának néhány szempontja
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
MEGTÉRÉS ÉS KIENGESZTELŐDÉS AZ EGYHÁZ BOCSÁNATKÉRÉSE A nagy jubileum egyik kiemelkedő eseménye volt március 12-én vasárnap II. János Pál pápa bocsánatkérése a Szent Péter-bazilikában bemutatott szentmise alatt – a hívek könyörgése során. Péter utóda, Krisztus helytartója az Egyház nevében bocsánatot kért Istentől és az érintett emberektől is a katolikusok múltban elkövetett vétkeiért és mulasztásaiért. Az „emlékezet megtisztításáról”, az Egyház gyermekeinek evangéliumellenes magatartása által okozott botrányokról és a bocsánatkérésről a pápa többször nyilatkozott. Luigi Accattoli vatikanista újságíró 1997-ben kiadott könyvében összegyűjtötte II. János Pál valamennyi „mea culpá”-ját: 94 alkalommal beszélt az egyház múltbeli hibáiról, és 25 alkalommal kért bocsánatot. Különösen is fontos a 2000. év nagy jubileumát meghirdető, Incarnationis mysterium kezdetű bulla (1998) és A harmadik évezred közeledtével kezdetű apostoli levél (33–36.), amelyeknek gondolatait idézi, jobban kifejti és teológiailag megalapozza a Nemzetközi Teológiai Bizottság „Emlékezet és kiengesztelődés” című tanulmánya. Amikor ezt a dokumentumot bemutatták az újságíróknak, R. Etchegaray bíboros, a Jubileumi Bizottság elnöke fontos kijelentéseket tett: „Csak akik mélyen szeretik az egyházat, csak azok képesek éleslátó és erős tekintetet vetni rá. Akik kívülről szemlélik, könnyen figyelmen kívül hagyják a megbánás sajátos vallásos jelentését. Szent Ágoston mondta: Minél kevésbé figyelnek az emberek saját bűneikre, annál inkább kíváncsiak mások bűneire. Ezért van az, hogy a bocsánatkérés egy liturgikus ünneplésbe illeszkedik: a liturgia olyan titokzatos pillanat, ahol az Egyház a legintenzívebben megéli az Ura szentsége és saját tagjai bűneinek bocsánata miatti örömet, különösen is nagyböjt idején. (A bíboros itt a nagyböjt első vasárnapjára meghirdetett pápai bocsánatkérés liturgiájára utalt.) Az igazi bűnbánatban nincs semmi beteges, sem zajos, hanem derűs és bensőséges légkörben történik, élvezi Krisztusnak Egyháza iránti abszolút és múlhatatlan hűségét. Ha az Egyház alázatosan múltja felé fordul, ezt azért teszi, hogy jobban vállalja jelenét, és hogy öntudatosabban lépjen be az új évezredbe. Az emlékezés megtérésre kötelez, és a kiengesztelődést sürgeti. Egészen másról van tehát szó, mint belemerülni a képromboló történelmi »igazságtételbe«. Bátor és követelményeket támasztó tett, hogy építsük – a jelenből elindulva – a jövőt. Nem elmenekülés sem a múltba, sem a jövőbe. Az önmagunkra csukódó »mea culpázás« nem sokat érne, ha nem hosszabbítanánk meg nyitott és jóvá tevő tettel testvéreink irányában, ha nem tenne bennünket éberebbekké a mai egyházban, hogy lelkiismeretünket finomítsuk, nehogy a jövőben ugyanazokba a vétkekbe és tévedésekbe essünk, amint ezt II. János Pál kifejezetten mondta A harmadik évezred közeledtével kezdetű apostoli levelében (33. pont). Szolidaritásunk a tegnapi egyházzal így jobban felfedezteti velünk a holnapi egyház iránti felelősségünket.” A pápa 2000. március 12-i „mea culpá”-ját többen bírálták, éspedig ellenkező oldalakról. Egyesek, a hiperkritikus egyházon kívüliek, vagy olyan kontesztáló teológusok, mint Hans Küng, kevésnek találták: az egyház – a római központ , sőt a Tanítóhivatal – jelenlegi hibáinak bevallását és orvoslását várták volna. Mások, főleg konzervatívabb katolikusok, túl soknak tartották az egyháziak múlt vétkeinek kiteregetését (keresztesháborúk, inkvizíció, erőszakos térítések, antijudaizmus, a keresztények egységét megbontó tettek stb.). Ugyanakkor a katolikusok nagy többsége kedvezően ítélte meg a pápa tettét. Az alázat és a hitelesség gesztusának vették, miként sokan az egyházon kívül állók is, különösen a szentföldi út során a jeruzsálemi Soá Mauzóleumnál mondott beszédet és a Siratófalnál megismételt bocsánatkérést. (A márc. 12-i könyörgés Istenhez: „mélyen fájlaljuk azok magatartását, akik a történelem során szenvedést okoztak gyermekeidnek – ti. Ábrahám leszármazottainak –, és bocsánatot kérve tőled, el akarjuk kötelezni magunkat a választott néppel való igazi testvériségre.”) Az említett ellenvetések miatt is szükség volt a történelmi bocsánatkérés teológiai és erkölcsi alapjainak kifejtésére. Ezt tette a pápa kérésére a Nemzetközi Teológiai Bizottság, amelynek dokumentumát kivonatosan itt közöljük. Időközben megjelent a Szent István Társulatnál a dokumentum teljes magyar fordítása. (Franciából fordította Somorjai Gabi.)
EMLÉKEZET ÉS KIENGESZTELŐDÉS Az Egyház és a múlt hibái A Nemzetközi Teológiai Bizottság tanulmánya, 2000
A tanulmány elkészítését Ratzinger bíboros, a bizottság elnöke javasolta a 2000. jubileumi év távlatában. A munkát egy albizottságra bízták, amelynek tagjai a következők voltak: Christopher Begg, Mons. Bruno Forte elnök, Sebastian Karotemprel SDB, Mons. Roland Minnetah, Thomas Norris, P. Rafael Salasar Cardenas MSpS és Mons. Anton Strukelj. A témát több összejövetelen vitatta meg az albizottság, továbbá az 1998 és 1999-ben megtartott teljes üléseken is foglalkoztak vele. A 2000. márc. 7-én közzétett szöveget írásban szavazta meg a bizottság, majd Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa jóváhagyta, és elrendelte közzétételét.
Bevezetés A dokumentum bevezetése utal II. János Pál szentévet meghirdető, Incarnationis mysterium kezdetű (1998-as) bullájára, amely a jubileum egyik programjául jelöli meg „az emlékezet megtisztítását”. Az emlékezet megtisztítása összekapcsolódik a múlt hibáinak beismerésével. A dokumentum ilyen kérdésekre keres választ: Miért van szükség a hibák beismerésére? Hogyan kapcsolódik egymáshoz a történelmi ítélet és a teológiai ítélet? Milyen morális vonatkozásai vannak a kérdésnek? Milyen hatással lesz az egyház és a társadalom életére? A dokumentum célja nem a történeti esetek részletes vizsgálata, hanem azoknak az előfeltételeknek a vizsgálata, amelyek megalapozzák a múlt hibáival kapcsolatos bűnbánatot. A dokumentum azt is leszögezi a bevezetésben, hogy amikor egyházról beszél, nem csupán a történelmi intézményt jelöli vele, nem is csak a hit által megvilágított szívek lelki közösségét, hanem egyszerre, elválaszthatatlanul a látható, a történelemben működő és a Szentlélek által éltetett közösséget, vagyis azt az egyházat, amelyet a zsinat (LG 8) a megtestesült Ige misztériumához hasonlított. Ez az egyház, amely egyesíti magában a múltban élt gyermekeit és a most élőket, egyetlen Anya a kegyelemben, aki magára veszi még a múlt bűneinek súlyát is, hogy megtisztítsa az emlékezetet, és megújítsa a szíveket és az életet. A dokumentum a következő részekből áll: 1) A téma rövid történeti áttekintése. 2) A bibliai alapok keresése. 3) A bocsánatkérés teológiai feltételeinek elmélyítése. 4) A történeti ítélet és a teológiai ítélet összekapcsolódása. 5) Morális vonatkozások. 6) Lelkipásztori és missziós távlatok. A bizottság munkáját az a meggondolás sugallta, hogy az isteni igazságnak való engedelmesség a bűnök megvallásához vezet (confessio peccati), ez pedig Isten dicsőítése lesz (confessio laudis), mert egyedül Isten bocsáthatja meg a vétkeket, és engesztel ki bennünket önmagával Jézus Krisztusban, aki a világ egyetlen Üdvözítője, hogy aztán mi is képesek legyünk megbocsátani az ellenünk vétkezőknek. I. A probléma: tegnap és ma A II. vatikáni zsinat előtt A jubileumot mindig úgy élték meg az egyházban, mint az öröm idejét a Krisztusban kapott üdvösség miatt, és mint a bűnbánat és a kiengesztelődés kiváltságos alkalmát. A VIII. Bonifác által 1300-ban meghirdetett első szentév a rendkívüli búcsúk és a szentségi bűnbocsánat alkalma volt. A bűnbocsánat és a kegyelem éve során az egyház különleges módon osztja szét a Krisztus által rábízott kegyelem kincseit. De eddig egyetlen szentév alkalmával sem tudatosították az egyház múltban elkövetett vétkeit, nem is érezték szükségét annak, hogy bocsánatot kérjenek Istentől a közeli vagy távoli múlt magatartásáért. Ami még több: az egyház egész történelme során nem kértek bocsánatot a múlt hibáiért, amelyeket a Tanítóhivatal fogalmazott meg. Igaz, a zsinatok és pápai rendeletek szankcionálták a klerikusok vagy laikusok vétkes visszaéléseit, és sok lelkipásztor igyekezett hibáit jóvátenni. A dokumentum megemlíti VI. Adorján pápát, aki 1522. nov. 25-én a Nürnbergi Diétának küldött üzenetében nyíltan elismerte kora római kúriájának „gyalázatos vétkeit és visszaéléseit”, de egészen korunkig nem volt erre példa. 1963-ban VI. Pál volt az első, aki bocsánatot kért Istentől és kortársaitól, a keleti elszakadt testvérektől, akik sértve érzik magukat, és ő maga is késznek mutatkozott a megbocsátásra. Ez a zsinat második ülésszakának megnyitásakor történt. A zsinat tanítása A II. vatikáni zsinat ugyanabba távlatba helyezkedik, mint VI. Pál. Az ökumenikus dekrétum beszél az egység ellen elkövetett bűnökről: „Alázatosan könyörögve kérünk bocsánatot Istentől is, különvált testvéreinktől is, viszont mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” (UR 7) Más zsinati szövegekben is van utalás az egyház tagjainak múltban elkövetett vétkeire. Pl. GS 19: a hívők is felelősek az ateizmus létrejöttében; NA 4: az antiszemitizmus sokféle megnyilvánulását is sajnálja az egyház; LG 8: az egyház bűnösöket is foglal magában, „egyszerre szent is és folytonos megtisztulásra is szorul, a bűnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelen.” II. János Pál bocsánatkérései Már utaltunk A harmadik évezred közeledtével k. apostoli levél fontos pontjaira (33–36). II. János Pál más dokumentumaiban és megnyilatkozásaiban is szólt az egyház gyermekeinek múltban elkövetett bűneiről és a szükséges bűnbánatról. Az ún. szociális bűnök mindig a személyes bűnök összehalmozásából erednek. Ezért csak analóg módon beszélhetünk szociális bűnökről. Tehát egy vétket nem lehet a szó szoros értelmében kiterjeszteni ama személyek csoportján túlra, akik szándékosan elkövették azt tetteikkel vagy mulasztásaikkal. Felvetődő kérdések Az egyház gazdag múltjában találunk pozitív és negatív vonásokat, Földi zarándoklása során konkoly is keveredik a jó búzába, az életszentség mellett ott van a hűtlenség és a bűn. Ezért a múlt botrányainak emléke akadályozza az egyház mai tanúságtételét. Viszont az egyház gyermekei által elkövetett vétkek elismerése kedvez a mai megújulásnak és a kiengesztelődésnek. A nehézség az, hogy hogyan határozzuk meg a múlt hibáit, tehát ami megtörtént, és a felelősséget, amelyet az egyház tagjainak mint hívőknek lehet tulajdonítani, és mi az, ami az ún. keresztény századokban a hatalom struktúrájából eredt, minthogy szorosan összefonódott a lelki és az evilági hatalom. Szükség van tehát egy bizonyos történelmi hermeneutikára, hogy megkülönböztessük azt, ami az egyháznak mint hitközösségnek a tette, attól, ami az akkori társadalmi ozmózisból következett. Meg kell indokolni II. János Pál bocsánatkéréseit is, minthogy egyes hívőkben zavart keltettek az egyházi múlt hibáira való utalások, míg mások – egyháziak és világiak – az egyház vitalitásának és igaziságának a jelét látták a bocsánatkérésben. A nagy kérdés az, hogy a mai lelkiismeret hogyan vállalhatja azokat a vétkeket, amelyeket pl. a keresztesháborúk vagy az inkvizíció idején elkövettek, hiszen a morális lelkiismeret mindig egy adott időben szituált. II. Bibliai megközelítés Mind az Ószövetségben, mind az evangéliumokban és az újszövetségi levelekben a bocsánatkérés számos példáját találjuk. A bűnök megvallására vonatkozó szövegek két kategóriáját különböztethetjük meg: az egyik az egyéni vétkek megvallása, a másik pedig az egész nép bűneinek megbánása, olykor beleértve az ősökéit is. Az ősök tévedéseit gyakran kifejezetten a bűnbánatot gyakorló nemzedék mulasztásaihoz kapcsolják. Az atyák bűneire utaló szövegek esetében a bocsánatkérés mindig kizárólag Isten felé irányul. Az Izrael által más népek ellen elkövetett erőszakos tetteket az isteni utasítás végrehajtásának tekintik, tehát kizárják annak minden lehetőségét, hogy bocsánatot kérjenek e népektől, illetve leszármazottaiktól. A Biblia tanúságtétele szerint létezik egyfajta szolidaritás a nemzedékek között mind a bűnben, mind a kegyelemben, amely az ősök bűneinek Isten előtti megvallását fejezi ki. Dániel könyvében Azarja imádsága így hangzik: „Áldott vagy, Urunk, atyáink Istene. . . Vétkeztünk és elpártoltunk tőled, gonoszságra vetemedtünk, és parancsaidra nem ügyeltünk.” Így imádkoztak a zsidók a száműzetés után, magukra vállalva az atyáik által elkövetett bűnöket is. Az egyház követi példájukat, és bocsánatot kér gyermekei történelmi bűneiért is! Az Újszövetség tükrözi Isten abszolút szent mivoltának ószövetségi felfogását. A keresztény hit számára az isteni szentség a názáreti Jézus személyében lépett be a történelembe: az ószövetségi tanítás továbbfejlesztéseként Isten szentsége a megtestesült Fiú életszentségében válik jelenvalóvá. Jézus tanításában a jánosi evangélium „új parancsa” jelent döntő tényezőt: a tanítványoknak Jézushoz hasonlóan, azaz tökéletesen kell szeretniük és megbocsátaniuk, olyan mérték szerint, amely túlmutat az igazságosság minden emberi mértékén. Ebben a távlatban különösen nagy jelentőséget kap tehát a kiengesztelődés és az elszenvedett sértések megbocsátása. Aki képes arra, hogy megbocsásson testvérének, megértette, hogy saját magának is szüksége van Isten bocsánatára. A bűnös, aki tudatában van annak, hogy vétkei egyidejűleg megsebzik mind Istenhez, mind testvéreihez fűződő kapcsolatait, csak Istentől várhat bűnbocsánatot, mivel csak egyedül a mindig irgalmas Isten kész arra, hogy eltörölje bűneinket. Ezt fejezi ki Krisztus áldozata is, aki egyszer s mindenkorra megtisztított bennünket bűneinktől. Az elmondottak alapján levonhatjuk azt a végkövetkeztetést: a pápa egyházhoz intézett felhívására – hogy ismerje el vétkességét a gyermekei által a múltban okozott szenvedésekért, sérelmekért – és a hozzá fűződő gyakorlatokra nincs a Bibliában egyértelmű tanúságtétel. Ez a felhívás mégis azon alapul, amit a Szentírás Isten szentségéről, Isten népe nemzedékek közötti szolidaritásáról, bűnös állapotának elismeréséről közöl. A pápa felhívása tükrözi a bibliai jubileum lelkiségét, amely Isten teremtésre vonatkozó eredeti tervének visszaállítására szólít fel. A kegyelem egyedülálló tapasztalata továbbá Isten egész népét és minden megkereszteltet arra serkent, hogy egyre inkább az Úrtól kapott parancs tudatára ébredve mindig készségesen megbocsássa a kapott sérelmeket. III. Teológiai alapok „Miközben a kereszténység a második évezred végéhez közeledik, méltó és igazságos, hogy az egyház jobban tudatára ébredjen gyermekei bűnének, megemlékezvén mindarról, amivel ők a történelem folyamán eltávolodtak Krisztus és az ő evangéliumának lelkületétől, s ahelyett, hogy a hívő élettanúságát adták volna a világ számára, úgy gondolkodtak és cselekedtek, hogy ellentanúságot tettek és botrányt okoztak. Az Egyház Krisztussal való kapcsolatából következően szent, mégsem fárad bele a bűnbánatba: Isten és az emberek előtt mindig sajátjának ismeri el a bűnös gyermekeket.” (HÉK 33, vö. LG 8.) II. János Pál szavai a zsinat (LG 8) gondolatát tükrözik: „az Egyház egyszerre szent, és szüksége van a megtisztulásra.” E paradoxon jellemzi az egyház misztériumát. Innen vetődik fel a kérdés: Hogyan lehet összeegyeztetni a két szempontot: egyrészt az Egyház szentségébe vetett hitet, másrészt a bűnbánat és a megtisztulás állandó szükségességét? Az Egyház misztériuma A dokumentum a zsinat (LG 8) és a Katolikus Egyház Katekizmusa tanítására hivatkozva emlékeztet az Egyház kettős arcára: a hit által felfogható láthatatlan lelki valóságra és a látható, történelmi megjelenésére, amely misztériumot az Ige megtestesülésének analógiájára foghatunk fel, tehát isteni és emberi dimenziója van. Lényeges ez az analógia, azonban a különbséget is figyelembe kell venni, amint a zsinat is figyelmeztet (LG 8): mert „Krisztus szent, ártatlan, szeplőtelen (Zsid 7,26), bűnt nem ismert (2Kor 5,2l), hanem azért jött, hogy a nép bűneit kiengesztelje (Zsid 2,17); az egyház viszont, mely bűnösöket is foglal magában, egyszerre szent is, és folyton megtisztulásra is szorul, a bűnbánat útját járja szüntelen.” A megtestesült Ige bűntelenségét nem tulajdoníthatjuk egyház Testének, amelyben ugyan minden hívő részesedhet az Isten által adott kegyelemben, de azért mindegyiknek szüksége van a tisztulásra. Ezt már VI. Pál is ünnepélyesen kijelentette 1968-ban Isten népe krédójában. A szentmisében is ezt imádkozzuk: „Ne tekintsd vétkeinket, hanem Egyházad hitét.” Az Egyház szentsége A zsinat tanítja (LG 39): „Hisszük, hogy fogyatkozhatatlanul szent az egyház, amelynek misztériumát előterjeszti a szent zsinat. Krisztus ugyanis, az Isten Fia, akit az Atyával és a Szentlélekkel egyedül szentnek ünnepelünk, menyasszonyként szereti az egyházat, önmagát adta érte, hogy megszentelje (vö. Ef 5,25–26). Saját testeként kötötte egybe önmagával, s Isten dicsőségére elárasztotta Szentlelkének ajándékával. Ezért az egyházban mindenki (. . .) meghívást kap az életszentségre.” Megkülönböztethetjük azonban az egyház szentségét az egyházban való szentségtől. Az előbbinek alapja a Fiú és a Lélek küldetése, amely Isten népe küldetésének garanciája az idők végéig, az egyes tagok szentsége viszont a kapott szentségben gyökerezik, hogy teljesíthessék küldetésüket: a „szentség az egyházban” mindenki java felé irányul, lényegileg társas jellegű. A személyes életszentségnek tehát meg kell felelnie az egyház szentségének. „Az Úr Jézus, minden tökéletesség isteni mestere és példaképe, minden egyes tanítványát, együttesen és egyénenként és különbségtétel nélkül, hívta az életszentségre, amelynek ő a szerzője és bevégzője.” (LG 40) Minden megkereszteltnek arra kell törekednie, hogy a keresztségben kapott kegyelemnek szabadon megfeleljen. Senki sem lesz annyira önmaga, mint az isteni kegyelemmel együttműködő szent. A szentek világosságot sugároznak az egyházban, és próféciát jelentenek az egész világ számára. Az állandó megújulás szükségessége Az egyházban levő szentség ellenére, a bűn jelenléte miatt, szükség van az állandó megújulásra, Isten népe állandó megtérésére. „Az egyház csak a mennyei dicsőségben válik majd tökéletessé.” „Az egész egyház mondja: bocsásd meg vétkeinket. Tehát folt és ránc van rajta. De bűnbevallás révén a foltok eltűnnek. Az imádkozó egyház megtisztul a bűnbevallás révén, és ez így lesz, amíg ember él a földön.” (Szent Ágoston) Aquinói Szent Tamással hozzáfűzhetjük: a szentség teljessége az eszkatologikus időkhöz tartozik. Jóllehet a keresztség tiszta ruháját öltöttük magunkra, továbbra is vétkezünk, de visszatérünk Istenhez, mint a tékozló fiú. Megvalljuk bűneinket, megvalljuk egyszerre nyomorúságunkat és Isten irgalmát. Gyermekei bűneinek megvallása révén az egész egyház vallja meg hitét, ünnepli saját végtelen jóságát, és egyben a bűnbocsánatra való képességét. A Szentlélek kommuniót, szeretetközösséget létesít a megkereszteltek között térben és időben, így egymástól függnek, és kölcsönösen részesednek a lelki javakban. Hasonlóképpen a bűnök sem kizárólag egyéniek, mivel akadályt jelentenek mindenki üdvösség felé vezető útján. Tehát a bűn valóban érinti az egész egyházat az időn és téren át. Az Egyház anyasága Az a meggyőződés, hogy az egyház magára vállalhatja gyermekei bűneit, minthogy szolidaritás van a téren és időn át Krisztus teste, az egyház tagjai között a Szentlélek erejében, különösen is hathatós módon kifejeződik a „Mater Ecclesia”, az Egyház Anya eszmében. A zsinat (LG 64) ezt írja: Az egyház „az igehirdetéssel új, halhatatlan életre szüli a Szentlélektől fogant és az Istentől született fiakat”, ezért anya. Szent Ágoston így beszélt az egyház anyaságáról: „Az egyház, ez a tiszteletre méltó szent anya hasonlít Máriához: világra hoz gyermekeket, és ugyanakkor szűz; ti tőle születtetek, Krisztust szüli, mivel ti Krisztus tagjai vagytok.” (Sermo 25,8) E szemlélet szerint az egyház állandóan valósul a hívők kölcsönös cseréje és a Szentlélek által létesített szeretetközösség (kommunió) révén. Minden megkeresztelt az egyház gyermekének tekinthető, mert az isteni életre szüli őket; tehát az egyház anya, mert hite és szeretete által közreműködik Isten új gyermekeinek szülésében. Másrészt a megkeresztelt, ha bűnös, ismételten a kegyelem forrásához járulhat, és eltávolíthatja a súlyt, amely vétke miatt az Egyház Anya közösségére nehezedik. Az életszentség és a bűn az egyházban tehát visszahat az egész egyházra, még ha meg vagyunk is győződve arról, hogy az életszentség erősebb, mint a bűn. Nincs parallelizmus a kegyelem és a bűn között, sem szimmetria: a rossz befolyása sohasem győzhet a kegyelem ereje és a jó szétáradása felett. Amikor örvendezik az életszentség miatt, az egyház állandóan kötelességének érzi, hogy mély bűnbánatot tartson gyermekei gyengeségei miatt, akik eltorzítják arcát, és megakadályozzák, hogy teljesen tükrözze keresztre feszített Ura arcát. Különösen is bűnbánatot tarthat az, aki karizmája és szolgálata folytán legtömörebben kifejezi Isten népe kommunióját. Az egész egyház nevében nyilatkozhat a pápa, aki az egység egyetemes szolgálatát végzi az egyházban. (Vö. TMA 35) IV. Történelmi ítélet és teológiai ítélet Amikor a múlt vétkeit azonosítani akarjuk, meg kell állapítanunk, hogy mi is történt igazában, csak ezután lehet teológiailag kiértékelni, megítélni a történteket. Csak miután morális bizonyossággal megállapítottuk, mit tettek az egyház gyermekei az Evangélium ellen, éspedig az egyház nevében, csak azután lehet szó a múlt hibáinak kijavításáról. A történelmi ítélet és a teológiai ítélet összefüggése tehát bonyolult, tisztázása döntő fontosságú. Ezt a pápa hangsúlyozta, amikor pl. az inkvizíciót tanulmányozó nemzetközi szimpózium résztvevőihez szólt 1998 októberében. A történelem értelmezése Melyek a történelem helyes értelmezésének feltételei? Mindenekelőtt számolni kell az alany és a tárgy közötti viszonnyal: a múltat értelmező és a múltban megtörtént esemény idegenek egymásnak. Történeti-kritikai módszert kell alkalmazni, felhasználva minden lehetséges információt, hogy rekonstruáljuk a miliőt, a gondolkodásmódot, az élethelyzetet. Másodszor egy bizonyos összetartozásnak, kapcsolatnak kell lennie az értelmező és az értelmezett között. Ez a kommunikációs kapcsolat azon alapul, hogy minden emberi a történelmi vonatkozások együttesében helyezkedik el, és életéhez szüksége van egy történelmileg mindig meghatározott nyelvi közvetítésre. Valamennyien ugyanahhoz a történelemhez tartozunk. Természetesen mindig számolnunk kell egy bizonyos előzetes megértéssel az értelmezésnél, ami az értelmező motivációitól, annak céljától, nyelvezetétől is függ. Végül is az értelmező és az értelmezett múlt között egy bizonyos ozmózis történik a megismerés és kutatás folyamata alatt: ezt nevezik a „horizontok összemosódásának”. Ebben kifejeződik az események helyes értelmezése és annak jelentősége az értelmező és annak világa számára. Az élethelyzetek találkozása révén válik lehetővé a múlt megértése a jelenben. „A múltat jól megragadjuk ama lehetőségekben, amelyeket megnyit, és abban a ösztönzésben, amelyet felkínál, hogy módosítsuk a jelent. Az emlékezés képes lesz arra, hogy új jövőt nyisson.” A dokumentum ezután, utalva B. Lonergan S. J. egyik művére (a teológia módszere), még pontosabban meghatározza a szövegértelmezés módszerét. Történelmi kutatás és teológiai kiértékelés Ezek a műveletek részét képezik minden hermeneutikai tevékenységnek, tehát nem hiányozhatnak akkor sem, amikor a történeti ítélet teológiai kiértékeléséről van szó. Ez mindenekelőtt megköveteli, hogy nagyon ügyeljünk a jelen és a múlt közötti különbségre: a különböző korszellem, társadalmi, kulturális, vallási-egyházi helyzet, a személyek és intézmények sajátossága stb. Tisztázni, hogy kik voltak felelősek az eseményekért, szavakért, számolva azzal, hogy az egyházi bocsánatkérés ugyanazon teológiai tárgyat, az egyházat foglalja magában. Másodszor a történelmi és teológiai ítélet összekapcsolásának számolnia kell azzal a ténnyel, hogy a hit értelmezésénél a múlt és a jelen közötti kapcsolatot nem csupán a jelenlegi érdek, illetve az a tény motiválja, hogy az egész emberi nem ugyanahhoz a történelemhez tartozik, hanem Isten Lelke egyesítő tevékenységén is alapul, továbbá a hívők életét megalapozó elv maradandóságán, a kinyilatkoztatáson. „Az egyház, a Krisztus Lelke által benne létrehozott kommunió, a téren és időn át megvalósuló szeretetközösség erejében, egyetlen cselekvő alany minden időkben. Az egyetlen Lélekben való kommunió alapozza meg diakronikusan is (vagyis a korszakokon át) a szentek egyességét, amelynek erejében a mai megkereszteltek a múlt megkereszteltjeihez kapcsolódnak.” Amint részesednek érdemeikben, és táplálkoznak életszentségük tanúságtételéből, ugyanúgy kötelességüknek érzik, hogy magukra vegyék vétkeik jelenlegi súlyát, miután elvégezték a történeti és teológiai vizsgálatot. A dokumentum idézi A harmadik évezred közeledtével kezdetű apostoli levelet (35): „egy becsületes történelmi ítélet nem hagyhatja figyelmen kívül az adott pillanat kulturális föltételeit, melyek hatása alatt sokan jó lelkiismerettel vélhetik, hogy az igazság melletti tanúságtétel magával hozhatja a másik véleményének kiirtását vagy legalább kizárását. De az enyhítő körülmények figyelembevétele nem menti föl az egyházat ama kötelezettség alól, hogy nagyon bánkódjék annyi gyermeke gyöngesége miatt, akik eltorzítva arcát megakadályozzák, hogy egészen tükrözhesse megfeszített Ura képét. . .” V. Etikai megkülönböztetés Hogy az egyház megfelelő történelmi lelkiismeretvizsgálatot végezzen Isten előtt belső megújulása érdekében, el kell tudnia ismerni az ellen-tanúságtétel és a botrány formáit, amelyek a történelemben jelentkeztek. Ez bizonyos etikai pontosításokat követel. Néhány etikai kritérium Morális síkon a bocsánatkérés feltételezi a felelősséget, pontosabban egy mások ellen elkövetett hibáért való felelősséget. A morális felelősség rendszerint egy cselekedet és egy személy közötti viszonyra utal. A felelősség lehet objektív vagy szubjektív: az első egy önmagában tekintett jó vagy rossz cselekedet erkölcsi értékére vonatkozik, a második esetben az egyéni lelkiismeret jónak vagy rossznak ismeri el a véghezvitt tettet. A szubjektív felelősség eltűnik a tettet elkövető halálával, nem száll át egyik nemzedékről a másikra. Ilyen értelemben a megbocsátás feltételezi az egyidejűséget a megsértettek és a vétket elkövetők között. Csak az objektív felelősség hosszabbodik meg a történelmen át. Éspedig azért, mivel az elkövetett rossz túléli a vétkest, mivel következményei vannak. Ezért súlyos teher lehet a leszármazottak számára. Ilyen értelemben beszélhetünk olyan szolidaritásról, amely összeköti a múltat és a jelent a kölcsönösség viszonyával. A morális és vallási emlékezet lehet kollektív; objektív szolidaritásról tanúskodik, amely a múltban okozott rossz elkövetője és jelenkori örökösei között van. Ilyen esetben lehetséges objektív közös felelősségről beszélni. Úgy szabadulunk meg az ilyen felelősségtől, hogy kérjük Isten bocsánatát a múlt vétkeiért, és az emlékezet megtisztítása révén, amely a jelenben a bűnök és sértések kölcsönös megbocsátásában éri el csúcsát. „Megtisztítani az emlékezetet azt jelenti, hogy kiküszöböljük a személyes és kollektív lelkiismeretből a neheztelés és az erőszak minden formáját, amelyet a múlt hagyott örökségül, éspedig a történeti-teológiai ítéletalkotás alapján, amely egyben alapja a megújult erkölcsi magatartásnak.” A történeti és teológiai ítélet viszonyának helyes kiértékeléséhez a dokumentum megad néhány erkölcsi kritériumot: a. A lelkiismeret elve: egy tett erkölcsi megítélésében a legvégső tekintély. b. A történetiség elve: hogy valóban megértsük egy tett értékét, meghatározott helye és ideje horizontján belül kell az szemlélnünk, be kell lépnünk az illetők világába. c. A paradigmaváltás elve: a felvilágosodás előtt egy bizonyos ozmózis létezett az egyház és az állam között, a hit és a kultúra, az erkölcsiség és a törvény között. A XVIII. század óta ez a viszony lényegesen módosult. Az eredmény: átmenet egy szakralizált társadalomból egy pluralista társadalomba, vagy sok esetben a szekularizált társadalomba. A gondolkodási és cselekvési modellek, a cselekvési és értékítéleti paradigmák megváltoztak. Az ilyen átmenet befolyással van az erkölcsi ítéletekre, még ha ez a befolyás nem igazolja is az erkölcsi elvek relativizálását vagy magának az erkölcsnek a természetét. Ezenkívül ki kell még emelni a példajelleget is, vagyis azt, hogy a múlt hibái befolyást gyakorolhatnak az emberek mentalitására a mai egyházban és társadalomban. Ez megújult elkötelezettséget kíván az Igazságnak való engedelmességben, tehát mások személyének és jogainak, főleg a gyengébbekének a tiszteletét. Ilyen értelemben II. János Pál bocsánatkérései példamutatók és serkentők lehetnek, hogy más személyek és népek is lelkiismeret-vizsgálatot tartsanak a kiengesztelődés útjának egyengetése végett. Néhány példát idézhetünk a pápa leveléből. A keresztények megosztottsága A dokumentum itt A harmadik évezred közeledtével 34. pontját idézi, majd hivatkozik VI. Pál és Athenagorasz pátriárka szeretetpárbeszédére és a zsinat ökumenikus dekrétumára (7). Az erőszak alkalmazása az igazság szolgálatában Itt ismét a HÉK-t (35) idézi a dokumentum: „Egy másik fájdalmas fejezet, mellyel az egyház gyermekei csak bűnbánó lélekkel nézhetnek szembe, az a magatartás, mely, különösen bizonyos századokban, az igazság szolgálatára hivatkozva egyetértett a türelmetlen módszerekkel is.” Keresztények és zsidók Itt a zsinat Nostra aetate kezdetű dekrétuma vonatkozó pontjára, valamint arra a dokumentumra történik hivatkozás, amelyet egy külön bizottság készített el a katolikusok és a zsidóság kapcsolatáról, illetve a Soáról. Felelősségünk a mai bajokért A mai kor árnyai között említi a dokumentum a következőket: Isten tagadása számos formában, és ebből számos negatív jelenség következik: vallási közömbösség, az emberi élet transzcendenciája iránti érzék hiánya, a szekularizmus és az etikai relativizmus klímája, a születendő gyermek élethez való jogának megtagadása és ennek abortusztörvénnyel való szankcionálása, közöny a szegények jajkiáltásával szemben. A zsinat (GS 19) már beszélt arról, hogy hívők felelőssége is nagy az ateizmus kialakulásában, hiszen hamis képet mutattak fel a Szeretet-Istenről. Nemcsak arról van szó, hogy a keresztények elismerik a bűn létezését, hanem főleg arról, hogy hisznek a bűnbocsánatban. Ezenkívül szolidaritást vállalnak azokkal, akik jóban és rosszban megelőztek bennünket az igazság útján, példát mutatva az evangéliumi megtérésre is. VI. Lelkipásztori és missziós távlatok Ez a rész a gyakorlati, lelkipásztori szempontokat tartja szem előtt. Főleg arra vonatkozik, hogy az egyház egyes tagjai nem látják be, miért szükséges az egyházi bűnbánat, hogy a pápa vagy más vezetők miért nyilatkoznak a múltban vétkezők nevében stb. Egyszóval: fokozatosan kell rávezetni a hívőket az új szemléletre, másrészt óvakodni kell a bocsánatkérés túlzásaitól, ami botránkozást kelthetne. Valójában a most ismertetett dokumentum helyes megértéséről van szó. Végkövetkeztetés
Végül a dokumentum ismételten hangsúlyozza, hogy múlt hibáinak bármilyen
bevallása az egyházban mindenekelőtt Istennek szól, az ő irgalmasságának
magasztalására. Így az egyház tanúskodik arról, hogy hisz az igazságban,
amely megszabadít. (Jn 8,32) Az egyház „nem lépheti át az új évezred küszöbét
anélkül, hogy ne sürgetné gyermekeit, tisztuljanak meg a bűnbánatban a
tévedésektől, a hűtlenségtől, az állhatatlanságtól és a késedelmes szívűségtől.
A tegnap bukásainak beismerése a hűség és a bátorság tette, mely segít
erősíteni hitünket, s figyelmesebbé és készségesebbé tesz a ma nehézségeinek
és kísértéseinek leküzdésére.” (HÉK 33)
A bűnösnek abban az állapotában, amelyben nem tud megtérni bűneinek elismerése nélkül, a kiengesztelődés egyházi segítsége mindig rendelkezésére áll, mely kimondottan a bűnbánatra irányul, azaz az embert önismeretre vezeti, hogy szakítson a gonoszsággal, megújuljon az Istennel való barátságban, helyreállítsa a belső rendet, visszatérjen az Egyházhoz.” (II. János Pál: Kiengesztelődés és bűnbánat, 13)
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
LELKISÉG – LELKIPÁSZTORKODÁS Kocsis Imre
BŰNBÁNAT ÉS MEGTÉRÉS
Előzmények: megtérés a próféták és Keresztelő János Márk evangéliumának elején Jézus igehirdetésének rövid összefoglalását találjuk: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1,15) Ez az összefoglalás igen találóan adja vissza Jézus igehirdetésének lényegét: Jézus Isten országának elérkeztét hirdette, s egyúttal megtérésre és hitre szólította fel kortársait. A megtérés tehát fontos szerepet kapott Jézus tanításában. Mielőtt azonban ennek kifejtésébe kezdenénk, szükségesnek látszik az előzményekről is szólnunk: arról, hogyan jelenik meg a bűnbánat, illetve megtérés témája az Ószövetségben, illetve Jézus előfutárának, Keresztelő Jánosnak az igehirdetésében. Éppen ezen előzmények ismeretében tárul fel igazán Jézus tanításának az eredetisége. Mindenekelőtt a témakörünkkel kapcsolatos bibliai kifejezések pontos értelmét kell tisztáznunk. Az Újszövetség görög szövegében a „metanoeó” igét, valamint a „metanoia” főnevet találjuk, amelyek voltaképpen – az etimológiát tekintve – gondolkodásváltozást fejeznek ki. Bár ez az értelem fontos szempontot domborít ki, mégsem adja vissza teljesen a megfelelő héber, illetve arám szavak tartalmát. A sémi nyelvekben használatos kifejezések ugyanis (a „sub” ige és a „tesuba” főnév) a helytelennek felismert útról való letérést, illetve a helyes útra való rátérést jelölik. Olyan magatartásról van tehát itt szó, amely az egész embert, annak minden erejét és képességét igénybe veszi. Ez a magatartás nélkülözhetetlen elemként magában foglalja a bűnbánatot is, de nem merül ki abban, hiszen a cselekedeteket, az életvitelt is érinti. Éppen ezért a szóban forgó bibliai kifejezések fordításánál a „megtérni”, illetve „megtérés” szavakat részesítjük előnyben. Az Ószövetségben elsősorban a prófétáknál kap nagy szerepet a megtérés, mégpedig az ítélethirdetéssel kapcsolatban. A próféták kemény szavakkal hívják fel a figyelmet arra, hogy hűtlensége, Istentől való elfordulása és Isten akaratának semmibe vétele miatt súlyos büntetés fenyegeti a választott népet. A büntetéstől, amely többnyire a történelem valamelyik tragikus eseményét (pl. babiloni fogság) jelenti, csak a megtérés mentesíthet. Ennek mibenlétét jól összefoglalja Jeremiás egyik felszólítása: „Térjetek hát meg, mindegyiktek a maga gonosz útjáról, és jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket!” (Jer 18,11) Természetesen az Istenhez való odafordulás szükségessége is megfogalmazást nyer, miként azt Ózeás egyik híres szövege mutatja: „Jöjjetek, térjünk vissza az Úrhoz. Mert ő sebzett meg, de ő is gyógyít meg minket. . . Ismerjük meg, törekedjünk megismerni az Urat!” (Óz 6,1–2) A próféták a különféle bűnbánati gyakorlatokkal kapcsolatban is (böjt, zsákruhába öltözés, gyász) állást foglalnak. Hangsúlyos, hogy ezek a cselekmények csak annyiban értékesek, amennyiben a bűntől való elfordulás és az Isten iránti megújított elkötelezettség jelei: „Megmondták neked, ember, hogy mi a jó, és mit kíván tőled az Úr: azt, hogy mindenképpen igazságot cselekedj, szeresd az irgalmasságot, és hűségesen járj Isteneddel!” (Mik 6,8) A megtérésnek az ember egész magatartásában, főleg a segítő szeretet tetteiben kell megmutatkoznia: „Íme, ez az a böjt, amely tetszik nekem: oldd le a jogtalan bilincseket, oldozd meg az iga kötelékeit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, és minden igát törj össze! Íme, törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a bujdosó szegényeket vidd házadba! Ha mezítelent látsz, takard be, és testvéred elől ne zárkózz el! Akkor majd előtör, mint a hajnal, világosságod, és sebed gyorsan beheged; színed előtt halad igazságod, és az Úr dicsősége zárja soraidat.” (Iz 58,6–8) Keresztelő János a prófétai hagyomány hiteles folytatójaként lépett fel, s ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy igehirdetésében központi helyet kapott a megtérésre való felszólítás. Ez persze nem egyszerűen a korábbi prófétai buzdítások lemásolása, hiszen János tanítása új elemeket is tartalmaz. János működésének megtérésre irányuló jellegét a szinoptikusok, főleg az ún. nagyszinoptikusok (Máté és Lukács) domborítják ki. Márknál ugyanis csak rövid, összefoglaló megjegyzést találunk: „(Keresztelő János) hirdette a megtérés keresztségét a bűnök bocsánatára.” (Mk 1,4) Máté és Lukács ellenben János igehirdetésének tartalmát is közlik, mégpedig majdnem szó szerint megegyező formában. Idézzük most Máté változatát: „Viperák fajzata! Ki tanított titeket menekülni a jövendő haragtól? Teremjétek hát a megtérés méltó gyümölcsét. És ne gondoljátok, hogy azt mondhatjátok magatokban: »Ábrahám a mi atyánk.« Mert mondom nektek, hogy ezekből a kövekből is képes Isten fiakat támasztani Ábrahámnak. A fejsze már a fák gyökerén van. Minden fát ugyanis, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek.” (Mt 3,7–10) Ezekből a mondatokból látható, hogy János a megtérést a közeledő végítélettel kapcsolatban, mint az ítéletre való felkészülést hirdette. A megtérés végérvényes döntést, egyszer s mindenkorra történő Istenhez fordulást jelent, amely a megtérés „gyümölcsében”, vagyis erkölcsi megújulásban, illetve annak megfelelő tettekben mutatkozik meg. A felszólítás egész Izraelnek szól: az életvitel radikális megújítása mindenki számára szükségszerű. Keresztelő János egyértelműen kétségbe vonja azt az eléggé elterjedt felfogást, mely szerint az Ábrahámtól való leszármazás, vagyis a választott néphez való tartozás elegendő biztosíték az üdvösséghez. A János működésében sajátos vonásként jelentkező „keresztelés” (alámerítés) is kapcsolatos a megtéréssel. A keresztség nem más, mint a megtérés megpecsételése. A szóban forgó szertartás nagymértékben különbözik a zsidóságban jól ismert rituális mosakodásoktól. Azokat ugyanis mindenki önmaga végezte, és rendszeresen megismételhetők voltak. János keresztsége ellenben egyszeri cselekmény, s ezáltal a végérvényes elkötelezettség szükségessége jut kifejezésre. A kortársak számára ez az utolsó lehetőség, hogy megmenekülhessenek az ítélettől, s elnyerjék a bűnök bocsánatát. Az is fontos, hogy a szertartást másvalaki – János mint a végítélet prófétája – szolgáltatta ki. Ezáltal az adomány jelleg domborodik ki: a keresztségben Isten ad lehetőséget arra, hogy az ember jelszerűen kinyilvánítsa megtérési szándékát, s életének megújítása által mentesüljön a kárhoztató ítélettől. Bár az evangéliumok szerint a keresztelés a „bűnök bocsánatára” történt, fontos hangsúlyozni, hogy a bűnbocsánat nem a rítus közvetlen („szentségi”) következménye. János keresztsége biztosíték volt: arról biztosította a megtérőt, hogy a végítéleten számíthat Isten bocsánatára, illetve részesedhet abban a keresztségben, amelyet a Jánosnál „erősebb” személy, vagyis a Messiás szolgáltat ki (vö. Mt 3,12; Lk 3,16). Megtérés és Isten uralma A megtérés mibenlétét illetően Jézus tanítása összhangban áll Keresztelő Jánoséval. A megtérésen Jézus is feltétel nélküli elkötelezettséget ért, amely konkrétan, cselekedetekben mutatkozik meg. Ám a megtérés megokolásában jelentős eltérés mutatható ki. Keresztelő János a közeledő végítéletre hivatkozva hangsúlyozta a végérvényes Istenhez fordulás szükségességét, Jézus ellenben az általa hozott üdvösségre adott válaszként kérte a legteljesebb elkötelezettséget. Jézusnál a megtérés az Isten uralmáról szóló örömhírhez kapcsolódik, miként az a fentebb idézett programszerű kijelentésből (Mk 1,15) kiderül. Isten uralma Isten üdvözítő cselekvését jelenti, amellyel leszámol a gonoszság minden formájával, a hívőket pedig az üdvösség javaiban részesíti. Jézus azt hirdette, hogy általa, az ő személye és működése által végérvényesen elérkezett Isten uralma, vagyis az üdvösség ideje. Isten Jézusban szeretetének teljességével fordul az emberek felé, hogy ingyenesen felajánlja nekik a bűnbocsánatot és az üdvösséget. Isten uralmának jelenlétét jelzik a csodák (beteggyógyítások és démonűzések), valamint a bűnösök keresése és a velük való asztalközösség. Bár Isten uralmának végső, egyetemes és dicsőséges állapota még hátra van, nem lehet kétséges, hogy az is meg fog valósulni. A Jézus által elérkezettnek hirdetett istenuralom ugyanis olyan belső erővel és dinamizmussal rendelkezik, amely feltartóztathatatlanul halad a kiteljesedéshez. A Jézus által kívánt megtérés az előzőek fényében nem más, mint az Isten uralmának meghirdetésére, lényegében az Isten üdvösségajánlatára adott válasz. A megtérés tehát nem az ítélettől való félelemből fakad, hanem abból a tudatból, hogy Isten határtalan szeretetére és irgalmára az emberi fél részéről is csak a fenntartás nélküli Istenhez fordulás és szeretet lehet a megfelelő válasz. Azt sem szabad persze figyelmen kívül hagyni, hogy az ítélet hirdetése Jézus igehirdetésében is jelen van. Ám nem az a kiindulópont, s nem is a legdöntőbb szempont. Az ítélet csak utólagos alátámasztásként szerepel: aki elmulasztja a felkínált lehetőséget, vagyis elutasítja (vagy nem veszi kellő komolysággal) Istennek Jézus által tett ajánlatát, annak viselnie kell az elutasítás következményét. Elmondhatjuk tehát: Jézus a megtérést elsősorban nem a kárhozat veszélye, hanem az üdvösség ajánlata miatt kérte. A megtérésnek ezt az alapvetően pozitív szemléletű megközelítését mutatják a Lk 15-ben megőrzött példabeszédek. Ezek közül felépítés szempontjából az első kettő (elveszett bárány, illetve elveszett drachma) tartozik szorosabban össze: mindkettő rövid, s ugyanazokat az elemeket tartalmazza (elveszítés, keresés, megtalálás, örömünnep). Emellett mindkettőben Isten örömén van a hangsúly: azon az örömön, amelyet a bűnös megtérése szerez (vö. Lk 15,7.10). A harmadik példabeszéd (Lk 15,11–32) – hagyományos nevén „a tékozló fiú története” – hosszabb és összetettebb, de mondanivaló szempontjából szorosan kapcsolódik az előzőekhez. Itt is nagy hangsúlyt kap a megtalálást követő öröm. A példabeszéd mindkét alegysége – a kisebbik fiúra (Lk 15,11–24), illetve az idősebbik fiúra (Lk 15,25–32) vonatkozó alegységek – az apa szavaival zárul, melyekkel megindokolja a tékozló fiú számára rendezett örömünnepet: „ez a fiam meghalt, és feltámadt, elveszett, és megtaláltatott.” Az első két példabeszéd és a harmadik történet között bizonyos hangsúlyeltolódás figyelhető meg. Az első kettőben a pásztor és az asszony keresik elveszett tulajdonukat, a harmadikban viszont nincs szó keresésről. Az apa csupán visszafogadja hazatérő fiát. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül, hogy ez a visszafogadás egészen rendkívüli. A tékozló fiúnak az apával való teljes kiengesztelődését igazában az apa magatartása teszi lehetővé. Igen tanulságos az, ahogyan az elbeszélés a kisebbik fiú „magába szállását” és jobb belátásra jutását bemutatja: a fiú nem a helytelen életmódja miatt bánkódik, hanem a jelenlegi megalázott helyzete (közel áll az éhhalálhoz) és az otthoni „jó élet” (a napszámosok is bővelkednek kenyérben) közötti különbségre döbben rá. Ám tudja, hogy mivel szabad használatra megkapta örökségét, nincs többé követelnivalója. Csak abban reménykedhet, hogy a béresek közé befogadást nyer. Az apa magatartása azonban a fiú minden várakozását felülmúlja: elébe fut; bármiféle jóvátétel igénylése nélkül megbocsát neki (ezt jelzi a csók); ünnepi ruha ajándékozásával különleges kitüntetésben részesíti; gyűrűt húzat az ujjára, sarut pedig a lábára, vagyis szabad emberként, sőt a család teljes jogú tagjaként kezeli őt (a gyűrűk egyben hitelesítésre használt pecsétgyűrűk voltak); levágatja a család biztosítékát jelentő hízlalt borjút. Az apa „fiúként” fogadja tékozló gyermekét, s ezzel teszi lehetővé, hogy a fiú is a szó teljes értelmében „apát” tudjon látni benne. A fiú életében az új kezdetet az apa magatartása teszi lehetővé. Nem kétséges, hogy az apa magatartása a mennyei Atya magatartását szemlélteti. A példabeszéd ennélfogva nemcsak azt tudatosítja, hogy Isten készséges szeretettel és kitörő örömmel fogadja a Hozzá térő bűnöst, hanem azt is, hogy a megtérésnél nélkülözhetetlen szerepe van Isten kegyelmének. Nyilvánvalóan a bűnösnek is – bűne beismerésével és megvallásával – lépéseket kell tennie a kiengesztelődés érdekében, hiszen Isten senkit sem „ragad meg” akarata ellenére. De mindezt Isten kegyelmi ajánlata teszi lehetővé és a jövő szempontjából gyümölcsözővé. Isten kegyelmét konkrétan Jézus adja azoknak, akik nyitott szívvel fogadják Őt és működését. Fontos látnunk, hogy a tékozló fiú történetével – éppúgy, mint az elveszett bárányról és az elveszett drachmáról szóló példabeszédekkel – Jézus saját, sokak számára botrányosnak tűnő magatartását, vagyis a bűnösök iránti nyitottságát és a bűnösökkel való asztalközösséget akarta igazolni (vö. Lk 15,1–2). Tehát Jézus az, aki által Isten keresi az elveszettet, s aki által mindazok, akik készek a megtérésre, elnyerhetik az istengyermekség méltóságát. A bűnösök keresése és megmentése Jézus küldetésének szerves része, miként az az alábbi mondásból is látható: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek; nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.” (Mk 2,17) Jézus az „orvos” feladatát látja el, amikor felkeresi a „beteget”, s felajánlja neki a megbocsátással és az üdvösséggel egyenértékű gyógyulást. Viszont a „beteg” részéről is szükséges, hogy világosan belássa saját sanyarú állapotát, és meglegyen benne a készség mindannak elfogadására és megtételére, ami a gyógyulást biztosítja. A megtérésre mindenkinek szüksége van Jézus megtérésre való felszólítása mindenkinek szól. Ennek hátterében nyilvánvalóan az a meggyőződés áll, hogy Isten előtt mindenki bűnös, és bűnbocsánatra szorul. Isten uralmának jelenléte éppen ennek a bűnbocsánatnak a lehetőségét jelenti. Ám a bűnök megbocsátása csak akkor lehetséges, ha az ember kész felismerni és beismerni bűnösségét, s egyben teljes szívvel Istenhez fordulni és Őrá hagyatkozni. Hogy a megtérésre mindenkinek szüksége van, az főleg azokból a mondásokból derül ki, melyekben Jézus két tragikus eseménnyel szemben foglal állást. Az egyik emberi önkény következménye: a római helytartó, Poncius Pilátus galileai zarándokokat mészároltatott le a jeruzsálemi templomban (Lk 13,2). A másik tragédia balesetnek tekinthető: Siloámban (Jeruzsálem egyik tavánál) tizennyolc ember vesztette életét, amikor rájuk dőlt egy torony (vö. Lk 13,4). Ezen szerencsétlenségek kapcsán Jézus először is arra a korabeli felfogásra utal, melyet főleg farizeusok képviseltek. Eszerint az embert érő szenvedés és a különféle tragédiák oka minden esetben a személyes bűn, sőt a kettő között arányos a kapcsolat, vagyis a büntetés mértéke a bűn nagyságától függ. Ezen felfogás szerint mind a lemészárolt galileaiak, mind pedig a Siloámnál szerencsétlenül járt jeruzsálemiek igen súlyos bűn állapotában lehettek. Jézus azonban határozottan kétségbe vonja ezen felfogás helyességét, amikor kijelenti, hogy az áldozatok nem voltak bűnösebbek Galilea és Jeruzsálem életben maradt lakóinál. (Lk 13,3.5) Ugyanakkor komoly figyelmeztetést intéz a hallgatóihoz: „De ha meg nem tértek, épp úgy elvesztek ti is mind.” (Lk 13,3) Jézus a tragikus eseményeket nem valamiféle különleges bűncselekmény következményeként, hanem felrázó, megtérésre felszólító jelként értelmezi. A bűn és a büntetés arányos viszonyát állító felfogás éppen ezt a felrázó, megtérésre ösztönző hatást tette szükségtelenné, hiszen a tragikus események kapcsán az ember az áldozatok vétkére és nem a saját bűnösségére gondolt. Az a gondolat, hogy Isten mindenkitől bűnvallomást és az élet megváltoztatásának szándékát várja, a farizeusról és a vámosról szóló példabeszédben is (Lk 18,9–14) kifejezésre jut. A példabeszéd két ellentétes imádságot, s ezáltal két ellentétes vallási magatartást mutat be. A farizeus Istenhez fordulva önmaga teljesítményét sorolja fel, s egyben elhatárolja magát a bűnösöktől. A vámos, akivel kapcsolatban Jézus külső megnyilvánulási formákat is – hátul állt meg (ellentétben a farizeussal), nem merte szemét az égre emelni, mellét verte – megemlít, beismeri bűnös voltát, és Isten irgalmát kéri. Bár mindkét szereplő „Isten” megszólítással kezdi imáját, a farizeus öndicsekvése mégis inkább monológnak tekinthető, főleg ha figyelembe vesszük az imádságát megelőző megjegyzést: „Imádkozott magában.” A megjegyzés nem halk imára utal – a nyilvános imádságok ugyanis hangosan történtek –, hanem arra, hogy a farizeus önmagának beszél, és nem Istennel folytat párbeszédet. Jézusnak a két ima, s ezáltal a két magatartás feletti ítélete radikálisan különbözik a farizeusok és a vámosok általános megítélésétől. A farizeusok a törvény hiteles megtartójának és vallási példaképnek számítottak, a vámosok ellenben megvetett és a kultikus közösségből kizárt bűnösöknek. Jézus viszont éppen a vámossal kapcsolatban nyilatkozik dicsérőleg, amikor kijelenti: „Mondom nektek, hogy ez (a vámos) megigazultan ment haza, az (a farizeus) nem.” (Lk 18,14) Mivel az imában mindkét szereplő Istent szólította meg, Jézus ítélete voltaképpen Isten válaszát tartalmazza: Isten tetszését a vámos imája nyerte el. A példabeszéd ennélfogva éppen arra buzdít, hogy a hallgatók a vámos magatartását tegyék magukévá. Csak ha ők is ki tudják mondani: „Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek” (Lk 18,13), válhatnak Isten előtt igazzá. A példabeszédből az is kiviláglik, hogy az ember sohasem állhat önelégülten az Isten elé. Sohasem gondolhatja, hogy akár Isten ismeretében, akár Isten akaratának teljesítésében tökéletességre jutott volna. Sohasem gondolhatja, hogy önerőből elérheti az üdvösséget. Isten előtt az embernek Isten szentségét kell tudatosítania, s ezzel együtt saját kicsiségére, gyarló teremtmény voltára kell rádöbbennie. Ez a gondolat jelenik meg abban a mondásban is, amelyben Jézus a megtérést a gyermekké válással hozza kapcsolatba. „Bizony, mondom nektek, ha meg nem tértek, és nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,3) „Olyanná válni, mint a kisgyermek” annyit jelent, mint elismerni a kicsiséget, az Istenre való rászorultságot, s egyben megnyílni Isten üdvözítő cselekvésének, amely konkrétan Jézus működésében tapasztalható meg. Megtérés, hit, elkötelezett élet A Mk 1,15-ben Jézus Isten uralmának elérkeztével kapcsolatban kettős felszólítást tesz: „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” A megtérés tehát szorosan összefügg a hittel. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a megtérés a hitbe torkollik, illetve a hitben fejeződik ki. A megtérés és a hit kapcsolatát más evangéliumi szövegek is egyértelművé teszik. Mindenekelőtt azokra a fenyegető mondásokra gondolhatunk, melyeket Jézus (feltehetőleg galileai tevékenységének végén) a hitetlen galileai városok ellen mondott: „Jaj neked Korozain! Jaj neked Betszaida! Mert ha a csodák, melyek bennetek történtek, Tíruszban és Szidonban történtek volna, már régen megtértek volna, zsákruhában és hamuban. De mondom nektek: Tírusznak és Szidonnak tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint nektek. És te Kafarnaum! Talán az égig emelkedsz? Alászállsz az alvilágba! Mert ha a csodák, amelyek benned történtek, Szodomában történtek volna, megmaradtak volna mind a mai napig. De mondom nektek: Szodoma földjének tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint neked.” (Mt 11,21–24) A három galileai várost éppen a megtérés elmulasztása miatt marasztalja el Jézus. Ezek a városok ugyanis a csodák által megtapasztalhatták Isten uralmának jelenlétét, de nem tanúsítottak megfelelő magatartást. Nem állíthatjuk, hogy a galileaiak, főleg a kafarnaumiak teljesen elutasítók lettek volna Jézussal szemben, hiszen a Mk 1,35–39 szerint kifejezetten lelkesedtek érte, és megpróbálták a maguk számára lefoglalni őt. Ám lelkesedésük felületes volt. A csodákban „időleges” hasznot, Jézusban pedig egyszerű karizmatikus csodatevőt láttak, a csodákhoz kapcsolódó s azokat értelmező jézusi tanítást pedig figyelmen kívül hagyták. Ennek következtében a Jézus tanításában és tetteiben megmutatkozó páratlan küldetéstudatot sem vették komolyan. Egy másik, szintén figyelmeztető jellegű mondásban Jézus éppen ezt rója fel kortársainak: „A ninivei férfiak föltámadnak majd az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és el fogják ítélni azt, mert ők megtértek Jónás igehirdetésére; és íme, nagyobb van itt, mint Jónás.” (Mt 12,41) A megtérés lényege tehát Jézus tanításának, végeredményben Jézus személyének a hívő elfogadása: annak elfogadása, hogy Jézusban – a Fiúban (vö. Mt 11,27) – közvetlenül Isten működik, s benne magának Istennek a szeretete tapasztalható meg. Ez a szeretet pedig az ember részéről is fenntartás nélküli választ vár, melynek lényege: elismerni saját kicsiségét, bűnösségét, megnyílni a kegyelemnek, és késznek lenni Isten akaratának teljesítésére. A megtérés végeredménye egy új életvitel, amelyet a Jézus által közvetített bűnbocsánat és kegyelem tesz lehetővé. Ennek az új életformának a részletesebb bemutatását a hegyi beszédben (Mt 5–7) találjuk. Az itt összegyűjtött mondások egy része azt tudatosítja, hogy az embernek minden tekintetben Istent kell első helyre helyeznie, s mindent félre kell tennie, ami akadályt jelenthet az Istennel való kapcsolatban. Mindenekelőtt a földi javaktól, a vagyontól való elszakadás szükséges, amelynek az Isten gondviselésébe vetett bizalommal kell párosulnia. (Mt 6,25–34; 7,7–11.) Ez nem jelenti a földi dolgok elvetését, csupán viszonylagossá tételét. A földi javak használata annyiban jogos és hasznos, amennyiben az az Isten uralmának szolgálatában történik: „Ti keressétek először Isten országát és igazságát, és mindezt kapjátok hozzá.” (Mt 6,33) A megtéréssel együttjáró új életvitelnek az embertársi kapcsolatokban is meg kell mutatkoznia. Hiszen Isten fenntartás nélküli szolgálata azt is magában foglalja, hogy az ember immáron Isten magatartását tekinti önmaga számára mérvadónak. Ha pedig Isten Jézusban mindenki iránt irgalmat tanúsít, és mindenki felé kiárasztja szeretetét, akkor az ember sem szabhat magának határokat a felebaráti szeretetben. Jézus tanítványának mindent meg kell tennie a kiengesztelődés érdekében, sőt az irgalmasság legradikálisabb formájára, az ellenségszeretetre is késznek kell lennie. Az ellenség iránti jóindulat és szeretet egyrészt Isten uralma új rendjének a legékesebb jele, vagyis a megtérés legegyértelműbb következménye, másrészt ösztönző és felrázó jellege is van: lehetőséget ad a másik félnek arra, hogy felülvizsgálja ellenséges magatartását. A tanítványoktól elvárt ellenségszeretet ennélfogva ugyanarra a célra irányul, mint Istennek a bűnösök iránti szeretete: a megtérést és a kiengesztelődést kívánja előmozdítani. Újbóli megtérés? A megtérés Jézus tanításában egész életet meghatározó, alapvető döntés: válasz arra az üdvajánlatra, amelyet Isten Jézus által mindenkinek felajánl. Vajon Jézus a megtérést csak egyszeri cselekményként fogta fel, vagy annak megismétlését, illetve megújítását is lehetségesnek tartotta? E tekintetben azok a szövegek a mérvadóak, melyekben Jézus az Isten uralma iránt elkötelezett személyekhez, vagyis a tanítványokhoz szól. Ezekből a szövegekből világosan látható: Jézus tudatában volt annak, hogy követői a megtérésük, vagyis az üdvajánlatra adott egyértelmű válasz után sem mentesek teljesen a bűntől. A miatyánkban, amely a tanítványok sajátos imája, a bűnbocsánat kérése is szerepel: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” (Mt 6,12) Mivel a miatyánkot Jézus az önmagukat Isten szolgálatának szentelő és Isten uralmáért munkálkodó személyek számára rendszeres imádságnak szánta, a bűnbocsánat rendszeres kérését is szükségesnek tartotta. Az elkötelezett tanítványnak is folytonosan szüksége van arra, hogy önvizsgálatot tartson, felismerje hibáit, mulasztásait, s ezekre Isten bocsánatát kérve megújítsa korábbi elhatározását. Azt is megfontolhatjuk, hogy az evangéliumokban gyakran esik szó a tanítványok gyengeségéről, értetlenségéről, sőt bűnéről. Főleg a szenvedéstörténet emelhető ki, amelyből világosan kiderül, mennyire gyengén viselkedtek a tanítványok Mesterük elfogásakor és elítélésekor, s mennyire szükségük volt egy újbóli megtérésre. Lukács evangéliuma Jézus búcsúbeszédének részeként az alábbi kijelentést is tartalmazza: „Simon, Simon, íme, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát. De én imádkoztam érted, hogy meg ne fogyatkozzék hited. Amikor megtérsz, erősítsd testvéreidet.” (Lk 22,31–32) Jézus itt arra hívja fel Péter figyelmét, hogy a sátán próbatétel alá fogja vetni a legközvetlenebb tanítványokat is. A „rostálás” képe komoly megrázkódtatásokra utal. Ám a tanítványoknak azt is tudniuk kell, hogy Jézus mellettük áll, közbenjár értük az Atyánál, és segítséget eszközöl ki számukra. Ugyanakkor a próbatételekkel együttjáró megingás, elbizonytalanodás után még Péternek is szüksége lesz megtérésre. Mindegyik evangélium beszámol Péter háromszori tagadásáról, majd az azt követő megtérésről. Márk és Máté azt hangsúlyozza, hogy a bűn felismerését és megbánását Jézus utolsó vacsorán tett kijelentésének beteljesedése tette lehetővé: „Erre mindjárt megszólalt a kakas, másodszor. Péternek eszébe jutott Jézus szava, amit mondott neki: »Mielőtt a kakas kétszer szól, háromszor tagadsz meg engem.« És sírni kezdett.” (Mk 14,72) Lukács a bűnbánatra való ösztönzést még közvetlenebbül Jézushoz kapcsolja. A tagadásról szóló elbeszélés végén ugyanis ez olvasható: „Az Úr erre megfordult, és rátekintett Péterre.” (Lk 22,61) Ez a mondat azt a benyomást kelti, hogy a tagadás idején Jézus is a főpap házának udvarán tartózkodott (itt tartották őrizetben), nyilvánvalóan bizonyos távolságra az eseményektől. A Péterre irányuló pillantása azt jelzi, hogy a tagadás ellenére sem utasította el magától a tanítványát, hanem segítségére siet, hogy bűnbánatra és megtérésre ösztönözze őt. Lukács bizonyára tanító célzattal iktatta be ezt a mozzanatot. Így tudatosítja olvasóiban, hogy nincs helyrehozhatatlan elbukás. Az Úr tekintete az Egyházban is ráirányul minden bűnösre, s ezzel nemcsak a bűnök felismerésére, hanem a korábbi elkötelezettség megújítására is lehetőséget ad számukra.
Benkő Antal TALÁLKOZNI A GYÓGYÍTÓ KRISZTUSSAL A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) figyelmes olvasójának feltűnhet, hogy a gyónás szentsége a betegek kenetével együtt a gyógyulás szentségei között található. A szakasz második bevezető paragrafusában arra emlékeztet a katekizmus, hogy „az Úr Jézus Krisztus, testünk és lelkünk orvosa, ő, aki, a béna embernek megbocsátotta bűneit, és visszaadta neki testi egészségét, azt akarta, hogy az ő Egyháza a Szentlélek erejében folytassa az ő gyógyító és üdvözítő művét saját tagjai között is. Ez a célja a gyógyítás két szentségének, melyek a bűnbocsánat szentsége és a betegek szentsége.” (KEK 1421) Ez a beállítás újszerű annyiban, hogy a bűnbocsánat szentségével kapcsolatban az utóbbi századokban kialakult felfogástól eltérően első helyen nem Isten bírói hatalmával, hanem gyógyító készségével szembesíti az egyház tagjait. Régen is tudtunk a gyónás szentségének eme oldaláról, de nem ezt hangsúlyoztuk; inkább a bírói, oldó-kötő hatalmat emeltük ki. Úgy tűnik, hogy Danneels belga bíborosnak az 1983-as püspöki szinóduson mondott szavai visszhangoznak a KEK szövegében: „Kortársaink – mondotta Brüsszel-Malines érseke – alig értik meg a biblikus és keresztény szókincset: bűn, bűnbocsánat, megigazulás, megváltás. Másrészt igen érzékenyek az orvosi szókincsre: a gyógyulás szinte varázsszó. Igaz, hogy a bűnök megbocsátása elsősorban teológiai valóság; a hozott gyógyulás a lélekre vonatkozik, túl esik az érzékelhető tapasztalaton. De a bűnbocsánat nem kevésbé belső gyógyulása is az embernek, az egész embernek. . . Sokkal többet kell tehát ezután beszélni kortársainknak a szentségnek erről a terapeutikus oldaláról.” Minden szentség lényegénél fogva isteni ajándék: kegyelemközvetítő. Egyszersmind azonban emberi cselekedet is, vagyis van antropológiai, lélektani összetevője (pl. a szándék, a feltételek teljesítése). Ezért emeli ki A. Vergote, a Leuveni Katolikus Egyetem professzora, hogy a szentség isteni cselekvés, de úgy, hogy csatlakozik a kegyelme által serkentett és fenntartott emberi cselekedethez. A bűnbánat szentségében is Isten cselekvése és az ember lépése egyetlen valóságot alkot: a bűnbánó bűneinek megbocsátását, a mennyegzős ruhába öltöztetést. A kiengesztelődés szentségénél Isten teszi lehetővé a bűnös ember számára, hogy bocsánatot nyerhessen; de megkívánja, hogy a tékozló fiúhoz hasonlóan felkeljen, és bűneit bevallva az Irgalmas Atyának kérje bocsánatát. Megfontolásainkban a bűnbocsánat emberi, lélektani oldalának néhány szempontját kívánjuk megvilágítani, azonban mindig annak a tudatában, hogy a teljes folyamat a kegyelem műve, mivel Isten irgalmas jóságában megelőzi, megvilágítja, kíséri és támogatja a bűnbánót a kiengesztelődés útján. 1. A bűnbocsánat szentségének megközelítése Sok lelkipásztor és egyes helyeken sok hívő is panaszkodik arról, hogy az emberek évek óta nem gyónnak, és mégis – úgy tűnik – minden lelkiismeret-furdalás nélkül a szentáldozáshoz járulnak. A mai embernek nem lenne bűntudata? Vagy másutt kell keresni az okokat? Néhány utalás igazolja, hogy a mai embernek is megvan a bűntudata. Így pl. a vietnami háború során végrehajtott kegyetlenkedések évekig lidércnyomásként nehezedtek a magukat „csak kötelességünket teljesítettük” érvekkel nyugtatni akaró katonákra. Az elvált házastársakat is gyakran bántja, hogy nem csak a másik, hanem mindketten felelősek azért, hogy kapcsolatuk tönkre ment. Az abortuszt vállaló nőknek pedig mintegy 80%-a annyira szenved, hogy nehezen javul még a pszichoterápiás kezelés ellenére is. Náluk „a leggyakrabban fellépő pszichikai következmények: bűntudat, önvád, érzelmi hullámzások és depressziók, indokolatlan sírás, szorongások és félelmet keltő álmok. Gyakran kísérik a pszichikai megnyilvánulásokat többrendű funkcionális zavarok, mint szívritmuszavarok, labilis vérnyomás, migrének, gyomor- és bélzavarok, alhasi fájdalmak, időelőtti fájdalmak egy újabb terhesség esetén, alvási zavarok stb.” A bűntudat tehát gyötri a modern embert is; de erre gyakran nem Isten és egyháza előtt, a szentségi kiengesztelődés útján, hanem tagadással vagy pedig – a pszichoszomatikus formában jelentkező szimptómák orvoslására – a modern „lélekgyógyászat”, a pszichoterápia segítségével keres megkönnyebbülést. A tagadás útját elsősorban a nem hívők választják: Ha nincs Isten, akkor minek nyugtalankodni? Végső soron az ember csak magának tartozik felelősséggel: legközelebb jobban vigyázzon, esetleg helyezze alacsonyabbra mércéjét, és minden sikerülni fog. Mások támadóan védekezve azt hangsúlyozzák, hogy mindenkivel egyenjogúak, s ezért nincs is abban semmi rossz, ha a másik fölébe akarnak kerekedni, el akarják tiporni. Jelszavuk: Védje magát a másik, én érvényesülni akarok! A tagadás azonban a hívők életében is jelentős szerepet játszik. A hívő embernek is könnyebb megoldásnak tűnhet, hogy nyugtatót szed, vagy egy pszichológus segítségével próbálja leküzdeni súlyos ballépése miatt érzett és félig bevallott, félig tagadott felelősségét, ahelyett, hogy ezt tudatosan vállalná, és Isten megbocsátó irgalmához folyamodna. Leginkább hasonló esetekben keresik a pszichológus segítségét hívő emberek is lelki bajaik orvoslására. Mintha félnének attól, hogy a pap dorgálásával csak tetézné bajaikat, és mintha nem bíznának abban, hogy megértő segítséget találnak a lelkipásztornál. Így már két okát megtaláljuk annak, hogy miért nem a Krisztustól megjelölt úton és módon, a bűnbocsánat szentségében keresi sok modern keresztény sem a bűneitől való szabadulás útját. Az első a szekularizált közfelfogás következménye. A hitetlen, a szekularizált környezetben felnőtt ember is érez valamiféle bűntudatot, ti. azt, hogy rosszat cselekedett. De a modern élet álprófétái (köztük főleg Marx és Freud) fennhangon azt akarják elhitetni az emberrel, hogy cselekedeteiért nem is ő felelős: ő csupán az elnyomó társadalmi energiák vagy a tudattalanból feltörő fékezhetetlen ösztönerők bábja. Felejtse tehát el a tudatában jelentkező hangokat, hiszen igazában úgy sem tehet semmit a társadalomból vagy az emberi természetből feltörő erőkkel szemben. Ezek az álpróféták függetleníteni akarják az embert az „elnyomó” Istentől és a lelkiismeretben megnyilvánuló szavától: kikiáltják az ember autonómiáját. Végső soron és ténylegesen azonban tagadják személyes szabadságát, s ezáltal leveszik válláról a felelősséget. Freud szerint marad ugyan valami „rossz közérzet” az így nagykorúvá vált emberben is, mivel sohasem lesz képes teljesen kielégíteni ösztönigényeit: ezt a rossz közérzetet az ösztönélet rugóinak valamelyes ismerete, valamint bizonyos humanitárius magatartás megkönnyítheti, de teljesen meg nem szünteti, el kell tehát viselni. A második ok egyes pszichológiai irányzatoknál keresendő. Az ortodox freudi pszichoanalízis mellett a klasszikus viselkedéselméletek (pl. a pavlovi feltételes reflexre valamint a watsoni és skinneri behaviorizmusra épülő személyiségelméletek és terápiás eljárások) azzal az igénnyel léptek fel, hogy pusztán pszichológiai technikák segítségével orvosolják az emberek lelki-szellemi bajait, s ezek között a bűntudatot is. Ezek a szélsőséges felfogások a XX. század második felében kétségtelenül hatottak a magyar keresztény életre. Legalább annyiban, hogy arra igyekeztek rászoktatni a magyar híveket, hogy lelki-szellemi bajaikkal ne a lelkipásztorokhoz forduljanak. Hála Istennek, ezek a hatások nem váltak kizárólagossá. Inkább az következett be, hogy a lelkipásztorok működése évtizedeken keresztül a templomra, illetve a sekrestyére szorult vissza. Egyrészt sem idejük, sem lehetőségük nem nyílt arra, hogy készen álljanak a hívők lelki-szellemi bajainak gyógyításában való kifejezett együttműködésre. Másrészt nem voltak felkészítve arra, hogy a bűnbánat szentségének kiszolgáltatásakor észrevegyék a beteges pszichikai tényezők hatását, és a tanácsadási pszichológia eszközeit felhasználva ezek gyógyulására is törekedjenek. Míg a XX. század harmincas-negyvenes éveiben a magyar pszichológusok és egyetemi tanárok között számos jól képzett papot és világi hívőt találunk (gondoljunk Kornis Gyula, Bognár Cecil, Noszlopi László, Zemplén György nevére), a 70-es években nagyítóval is alig fedezünk fel egyet-kettőt (pl. Előd István, Csirszka János és Gyökössy Endre református lelkész), de ezek sem igen gyűjthették maguk köré a fiatalabb nemzedéket, hogy mintegy magánúton pótoltassák a hiányokat. Valószínűleg nem tévedünk tehát, ha megkockáztatjuk azt a véleményt, hogy a megfelelő pszichológiai ismereteknek és alkalmazásuknak a hiányában is rejlik egyik oka annak, hogy gyakran a magyar hívek sem találnak elegendő gyógyító erőforrást a kiengesztelődés szentségében, s emiatt másutt keresnek pótlékokat. A gyónás szentsége gyógyító jellegének kidomborítása azonban elsősorban nem is különleges pszichológiai ismereteket kíván, hanem megfelelő szemléletet és gyógyító magatartást. A hitoktatás, előadások és írások által kialakuló megfelelő szemlélet feltárhatja a mai ember előtt, hogy sok modern betegség, „idegesség” gyökere éppen abban rejlik, hogy az embernek nincs átfogó és egész életvitelét irányító világ- és emberképe: nem ismeri fel és nem vállalja élete végső célját, nem rendezi Istennel való kapcsolatát. A gyógyító magatartás pedig elsősorban figyelmet igényel a másik bajaira, időt a türelmes meghallgatásra, és a tékozló fiának elébe siető és visszafogadó atya tükrözését a bűnbánó számára. Hasonlattal élve azt mondhatjuk, hogy a bűnbánat szentségénél a gyóntató első lépésként a beteggel őszintén törődő egészségügyi gondozó szerepét tölti be. A megfelelő fogadás, a megértő és a másik helyzetébe beleélő magatartás igen sok esetben gyógyító hatású. A pár éve elhunyt, neves bécsi pszichiáter, Viktor Frankl szerint „A gyónás lélekgyógyászati jelentőségét több oldalról is sokszor méltányolták. . . Ha »osztoznak« a fájdalomban, az egyben meg is »oszlik«.” (V. Frankl: Orvosi lélekgondozás, ÚR,1997, 221. o.) Ezen a téren főleg C. Rogersnek a személyre összpontosított eljárásmódja lehet a lelkipásztorok és hitoktatók segítségére. Ez a módszer sem tökéletes, de alapvetően keresztény emberképre épül. A gyógyító magatartásnak a bűnbánat szentsége keretében történő alkalmazása azonban nemcsak időt, hanem legtöbbször megfelelő külső körülményeket is megkíván a modern ember számára. Kevés ember képes térden állva hosszabban beszélni életbe vágó problémáiról. Ezért a korunk jogos igényeit figyelembe vevő lelkipásztori központok olyan helyiséget bocsátanak a bűnbánat szentségét kérő hívek rendelkezésére, amelyben, ha szükséges, megőrizhetik névtelenségüket, de ha jobbnak látják, szemtől-szemben történő beszélgetés során is feltárhatják bűneiket és elmondhatják nehézségeiket. Pl. a bécsi Stephans-dómban reggeltől estig állandóan lelkipásztor áll ilyen helyiségben a hívek rendelkezésére. Van, aki beléptekor mindjárt a gyóntatórács mögé térdel, míg mások a kis asztal mellett álló széken foglalnak helyet. 2. Úton az Atya felé Tagadhatatlan tény, hogy napjainkban egyes helyeken a gyónás szentségét nem értékelik kellőképpen. Gyógyító jellegének és szerepének felfedezése és értékelése időt követelhet meg a hívek részéről. Ezen a téren a szentbeszédek és a plébániai értesítők hasznos szolgálatot tehetnek. A bűnbánat szentségének teljesebb megértését és a vele kapcsolatos mai problémák megoldását szolgálja az is, hogy a KEK a bűnbánat és a bűnbocsánat szentségéről szólva elsőnek felteszi a kérdést: Hogyan nevezik ezt a szentséget? Válaszként öt nevet sorol fel: a megtérés, a bűnbánattartás (penitencia), a gyónás, a bűnbocsánat és a kiengesztelődés szentsége. Hogy öt névvel világít rá a szentségre, érzékelteti, hogy egyedül és önmagában tekintve egyik megnevezés sem meríti ki teljesen a bűnbánat és a bűnbocsánat lényegét. Sőt – amint látni fogjuk – félreértést is magukkal hozhatnak. Az első három inkább a bűnbánó oldalát, tetteit emeli ki, míg a két utolsó az irgalmas Isten és az Egyház működését helyezi előtérbe. Valószínűleg időbe kerül, amíg a bűnbánat szentségének jelölésére a megszokott gyónás kifejezés mellett – és esetleg helyette – a másik négy forma is használttá válik mind a lelkipásztorok, mind pedig a hívek részéről, s a kifejezések mögött meghúzódó sajátos hangsúlyok jelentősége is átmegy a köztudatba. Az első kifejezés az Istenhez vezető út két pólusára irányítja a tekintetet: el valamitől – a bűntől –, és oda- vagy visszafordulni valamihez, valakihez – a szerető Atyához. Ez a folyamat lényeges a bűnbánatnál. Ugyanakkor a kifejezés sokak számára egy váratlan, csodás vagy ehhez hasonló rendkívüli esemény megtörténését idézheti fel, mint amelyet az egykori keresztényüldöző Saul tapasztalt meg, amikor Pál apostollá vált. S ez a mód mintha kendőzné a kifejezés valódi és mély értelmét. A tényleges megtérési folyamat ugyanis legtöbbször hosszú és göröngyös úton át vezet. A penitencia szó nemigen tetszik a modern embernek. Önmegtagadást, önsanyargatást szimatol mögötte. Pedig eredeti értelme a belső diszpozíció megváltozása, a metanoia, vagyis a megtérés. Ebben az értelemben tagolt és összefüggő folyamatot jelent, amelyet a bűnbánó – kegyelem vezetése alatt – végrehajt, hogy helyes kapcsolata alakuljon ki Istennel. A gyónás szó elsősorban a bűnöknek Krisztus papja előtti megvallását idézi fel. Ennyiben lényeges eleme a bűnbánat szentségének. Azonban gyakran feledésbe megy az az igazság, hogy bűneink Krisztus Egyházában történő bevallása, a „gyónás” Isten irántunk való határtalan irgalmas szeretetének megvallását is jelenti. Valamint annak tudata is gyakran homályban marad, hogy nem elég a bűnök „felsorolása”, hanem megkívánja az igazi megbánást és megtérést. A három első kifejezés lélektani közös vonása az, hogy megkívánja a bűnök Isten előtti beismerését, azaz felvállalását, megvallását és megbánását. A pszichoterapeuták tapasztalata igazolja, hogy az emberek könnyebben hajlanak arra, hogy őszintén feltárják nehézségeiket, és a terapeuta segítségével keressék ezek okait. Azonban már igen nehezen vállalják fel hibáikat, ballépéseiket. Vagyis egyszerűbb megvallani a gyengeséget, mint ezzel szembesülni és ezt valóban felvállalni. Félig tudatosan vagy tudattalanul az ember nem akar szembenézni önmagával. Kitér ez elől, mivel valamiképpen érzi, hogy ha valóban beismeri, hogy ő maga is kiváltó oka bajainak, akkor – ha ezektől ténylegesen meg akar szabadulni – meg kell változnia. A változás pedig mindig az eddig megszokott életmód elhagyását s így egy adag bizonytalanságot hoz magával. – Sajnos hasonló magatartás nem ritka a „gyónók” között sem. Képesek valamiképpen „elmondani” bűneiket, de ezekkel nem igazán szembesülnek. Bevallásuk módja arra enged következtetni, hogy nem vállalják a felelősséget őszintén Isten és közössége, egyháza előtt, vagy egyenesen másokra próbálják áthárítani. „Ezt és ezt tettem, de . . . ilyen rosszak a körülmények, a házastársam, munkatársam így meg úgy viselkedett. . .” Úgy is mondhatjuk: „legyónják”, „megosztják” bűneiket, hogy ezáltal „oszoljanak” bajaik, anélkül, hogy őszintén megbánnák, amit tettek, és valóban meg akarnának térni, azaz Istenhez fordulni, új életet kezdeni. Ez a magatartás gyakran megjelenik már az előkészületnél, a bűnbánat szentségéhez vagy (ahogy mondani szokták) a „gyónáshoz” való járulás előtt. Sok ember a legfontosabbnak s szinte kizárólagosnak ugyanis azt tartja, hogy pár perc alatt emlékezetbe idézze bűneit, hogy ezeket majd fel tudja sorolni. Az ilyen gyónás ugyan formailag eleget tehet a bűnbevallás kötelezettségnek, viszont inkább egy rövidebb-hosszabb ideig ható nyugtatónak, talán keserű pilulának tekinthető, viszont az igazi megtérésnek szinte nyoma sincs benne: hiányzik az őszinte bánat. A nevelési lélektan hangsúlyozza, hogy a gyermek akkor képes megváltozni, ha megtapasztalja, hogy szeretik. A jó gyónásnak is ez a lényege. A gyónásra való helyes felkészülésnél is a megoldás útját jelentheti, ha követjük a régebben (pl. Szent Ignác által) is ajánlott öt lépést. Ne a lelkiismeret-vizsgálattal kezdjük. Nem elég még a Szentlélek segítségül hívása sem. Hanem (1) mindenekelőtt idézzük emlékezetbe „Atyánk házát”: vagyis adjunk neki, Istennek hálát irántunk tanúsított szerető jóságáért. Mégpedig úgy, hogy nemcsak általában fejezzük ki hálánkat pl. a teremtés és megváltás kegyelméért, hanem addig nem állunk meg, amíg nem találunk néhány (3-5) konkrét pontot, amelyek az utolsó gyónásunk óta eltelt időszakaszban különösképpen is tanúskodnak Isten gondoskodó szeretetéről. Szeretetének ilyen megtapasztalása után (2) kérjük a Szentlélek megvilágosító kegyelmét, hogy világosabban lássuk, minként feleltünk az Atya szeretetére. (3) A szorosan vett lelkiismeret-vizsgálat csak ez után s ilyen beállítottság fényében történjék. Az Ő szeretetét és a mi hálátlanságunkat látva (4) őszinte szívből fakad majd a következő, negyedik lépés: a bánat. Azaz felkelek, „Atyámhoz megyek. Atyám, mondom neki, vétkeztem . . . teellened! Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. . .” (Lk 15,18) Isten jósága, irgalmas szeretete, amelyet már a hozzá vezető út elején felidéztem és újra átéltem, bátorít arra, hogy (5) benne bízva megtegyem az ötödik lépést: erőt merítsek az újrakezdéshez. A vele való találkozás ad erőt, ő gyógyítja lelkemet, s ez az öröm kiárad egész lényemre! Aki ilyen lelkülettel járul a bűnbánat és kiengesztelődés szentségéhez, az könnyebben kikerülheti a beteges, szorongós bánatformákat. Az önmarcangolás az igazi bánat torzképe, mert a bűnös még saját vélt vagy kívánt „tökéletességének” hiányára, nem pedig a szerető Istenre szegezi tekintetét. A betegesen aggályos sem az irgalmas Atya elé járult, hanem a betű fenyegetése tartja fogságban. Minden szentség örömünnep: Istennel való bensőséges találkozás, szeretetével való töltekezés. Bár a bűnbánat szó közvetlenül nem az örömre emlékeztet, a bűnbánat szentsége kifejezés lényegében mégis örömteli esemény. Béke és öröm tölti el a feleket már minden emberek közötti kibékülésnél, a megbékélés alkalmából. Az öröm, a zene hangja zendül fel az eltévelyedett fiúnak atyjával való találkozáskor is. Ez a öröm található meg a kiengesztelődés szentsége kifejezésben is. Hiszen ezek a kifejezések nem azt akarják tudtunkra adni, hogy Isten meg volt sértődve, s azt sem, hogy mi saját erőnkből, mintegy egyenjogú félként békülhetünk ki vele, hanem hogy Ő az, aki kiengesztel minket önmagával Szent Fiában. Ő az, aki ismét teljesen magához ölel, istengyermeki életben részesít. 3. Új élet útján Lelkiismeretes emberek néha azzal védekeznek, hogy azért nem járulnak a bűnbánat szentségéhez, mert hiábavalónak tartják: gyónnak, de nem javulnak meg, újra meg újra visszaesnek ugyanazokba a hibákba, ahelyett, hogy haladnának az életszentség útján. Ezen a ponton különösen is megnyilvánulhat a szentség gyógyító hatása, a „lélekgondozás” fontossága. Bűnösségünk elismerése emberi természetünk gyengeségének megvallása is, ugyanakkor hitvallás Isten irgalmas és szerető hűsége mellett. Amikor Jézus elvárja, hogy mi hetvenszer hétszer bocsássunk meg a másiknak, egyúttal azt is jelzi, hogy ő nem szab határt irgalmas szeretetének. Gyengeségünk megtapasztalása alázatra és reményre késztet: az Ő erejében, nem pedig saját tökéletesedési vágyunkban és elhatározásunkban kell bíznunk. Ő nem hagy el minket a keskeny úton, még ha emberileg úgy tűnik is, hogy nemigen haladtunk előre. A gyökeres változás azonban ismét időt és figyelmet kíván mind a gyónó, mind a gyóntató részéről. A gyónónak Isten színe előtt elsősorban azt kell megvizsgálnia, hogy valóban akar-e szakítani a rosszal, rossz szokásával, rossz viselkedésével. Őszinte szívvel tudja-e mondani, amit a „Szent vagy, Uram, szent vagy” ének egyik verse fejez ki: „Készebb vagyok meghalni, mint téged megbántani!” Vagyis bánata teljes szívéből fakad-e, vagy csak félig-meddig kész új utat járni. Ez utóbbi esetben ne csodálkozzon, ha hamarosan ismét elbukik. Akaratunknak vannak félig tudatos gyökerei is: teljesen be nem vallott vágyaink erősebbek lehetnek, mint tudatosan hangoztatott szándékunk. Másrészt fel kell fedeznie, hogy tulajdonképpen mit is akar – talán tudattalanul, de ténylegesen – elérni szokásos bűneivel. Ismételt hibái vagy mulasztásai milyen előnyöket, milyen kielégüléseket okoznak, amelyekről a gyakorlatban nem kíván lemondani. Ez az ún. „miért terápia” hasznos eszköz lehet a fokozatos haladás útján. Tudjuk azonban, hogy Péter is fogadkozott: ha mindenki elhagyja is az Urat, ő kitart mellette (Lk 22,33). De benső világa gyenge, zavaros volt, s mivel önmagában, saját erejében bízott, mégis elbukott. Csak a Szentlélek kiáradása kölcsönzött neki tényleges erőt, hogy kiállhasson a Főtanács elé, és ott megvallhassa: „inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek.” (ApCsel 5,29) A bűnbánat szentségében való gyakori részesedés hiúságunkat, gőgös önbizalmunkat gyógyítja. Arra késztet bennünket, hogy alázatosan, egyszersmind bizalommal könyörögjünk a Szentlélek erősítő kegyelméért. Az alázat segíthet abban, hogy elismerjük: a rossz szokások, idegzetünk gyengesége sebezhetővé tettek minket, talán felelősségünk is csökkent. Ennek ellenére haladhatunk az életszentség útján, csak ilyen esetekben ne várjuk azt, hogy eddigi bűnös, lelkileg-szellemileg beteges viselkedésünk egy csapásra meg fog változni. Lehet, hogy hosszú és állhatatos küzdelemre lesz szükségünk a tisztulás útján. Elkerülhetetlen lesz tehát nemcsak az Isten kegyelmébe vetett bizalom, hanem a rendszeres önnevelés is, amellyel belső világunkat (fantáziánkat, vágyainkat. . .), valamint viselkedésünket egyre inkább Isten felé fordítjuk. Kérjük és pozitíven azon munkálkodunk, hogy Isten Lelke hassa át egész felfogásunkat és viselkedésünket, s így megteremhessük a Lélek gyümölcseit, amelyek a „szeretet, öröm, békesség, kedvesség. . .” (Gal 5,22). Úgy is mondhatjuk, hogy legtöbbünknek – a fogászatban használt kifejezéssel élve – gyökérkezelésre van szüksége. Ez rendszerint fájdalmas, hosszadalmas és „költséges” vállalkozás. A hét főbűn kigyomlálása éltünk végéig tart, mert ez vagy az újra meg újra felüti a fejét. Ebben a küzdelemben segítséget nyújthatnak egyrészt a klasszikus lelki írók, másrészt a bűn elkerülésére vonatkozó ígéretünket hatékonyan támogathatja a gyóntatónak ezekből a forrásokból merített megértő közreműködése. Másrészt a fentebb említett és a Rogers által sürgetett megértő, gyógyító magatartás abban is segíti a lelkipásztort, hogy ne képzelje magát mindenhatónak és mindentudónak, hanem megfelelő szakemberhez (klinikai pszichológushoz vagy pszichiáterhez) továbbítsa azt a hívőt, akinél beteges (pl. kényszerképzetes) bűntudat vagy neurotikussá vált személyiségvonás alakult ki, illetve akinél a helyzet világosabb felmérése további vizsgálatokat kíván. Ezt az utat példaszerűen követte pl. Fr. Dander, osztrák jezsuita atya, aki Karl Rahner társaként évtizedeken keresztül dogmatikát tanított az innsbrucki egyetemen, és a Canisianum nemzetközi papnevelő-intézet spirituálisa volt. A gyóntatószékbe mindig két telefoncímet is magával vitt, hogy kéznél legyenek: a lelki telefonsegély és az egyházmegyei életviteli tanácsadó (Lebensberatung) számát. Nem habozott ezeket a telefonszámokat a gyónóval közölni, ajánlva, hogy a szentségi megbocsátás elnyerése után problémáival ezekhez a segítőszolgálatokhoz is forduljon. Tudta, hogy sok esetben nem választani kell a gyónás és a pszichoterápia között. Modern világunkban a kettő igen gyakran kiegészíti egymást. Együttesen lehetnek annak a gyógyításnak a hatékony eszközei, amelyet Jézus maga is gyakorolt, s amelynek szolgálatával megbízta tanítványait, egyházát. SIMON, M.: Praenatales Menschenleben und die Folgen nach seiner Abtreibung. In: STEIN, R.–SÜTTLER, J. (Hrsg.): Ehe und Familie in anthropologischer Sicht. Eine interdisziplinäre Textsammlung für Hochschulen und Erwachsenbildung, Kolping, Vlg. Köln,1991. – A német felméréseket nemcsak hívőkön végezték. A megkérdezettek kb. 48%-a mondotta magát vallásosnak, 33%-a pedig nem hívőnek (pl. nincs szükségem egyházra). A katolikus nők gyakran még többszöri szentgyónás után is tovább szenvednek pszichikailag. A megkérdezettek 20%-a tagadni próbálja – legalábbis egy ideig – a pszichikai következményeket. A Szent István Társulat 1998-ban új sorozatot indított Középkori Keresztény Írók címmel. Ez mintegy folytatása a Vanyó László által szerkesztett Ókeresztény Írók sorozatnak. A jórészt latinul író középkori szerzők ismerete hozzátartozik az egyetemes művelődéshez, így a magyarhoz is. Sorozatszerkesztő: Sarbak Gábor. Az 1. kötet: Az első és második keresztes háború korának forrásai: Gesta Francorum. Keresztesek levelezése. Szent Bernát: Az új lovagság dicsérete. Válogatta, fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Veszprémy László. 246 old. – 2. kötet: Jan van Ruusbroec: A lelki menyegző. Misztikus írások. Fordította, a jegyzeteket és a bevezetőt írta Balogh Tamás. A középkori németalföldi misztikus pap, Jan van Ruusbroec (1293–1381) folytatja az Areopagita újplatonikus rendszerétől és Nüsszai Szent Gergelytől, majd Szent Bernáttól és St. Thierry-i Vilmostól sugallt jegyesi misztika kifejtését, ez viszont az ún. devotio moderna ihletője lesz.
Brückner Ákos
„HATÁRTALAN ÉS KIMERÍTHETETLEN
Szempontok a bűnbocsánat szentségének szíves „Határtalan és kimeríthetetlen az Atya készsége arra, hogy befogadja tékozló fiait is, ha hazatérnek. Ugyanezért végtelen a bűnbocsánat lehetősége és gyorsasága is: a Fiú csodálatos áldozatának értéke miatt. . .” – mondja II. János Pál pápa a Dives in misericordia kezdetű enciklikájában (1980. nov. 30., 78. p.) A közelmúltban, az Atya évében újra átelmélkedtük ezt a biblikus teológiai alapozású körlevelet Isten atyai irgalmáról. Nagyon is látjuk, mai világunk mennyire rászorul arra, hogy az Egyház minél hatékonyabban teljesítse a megtérés és a bűnbocsánat szolgálatában álló krisztusi küldetését. Amikor lépten-nyomon emlegetjük a kiengesztelődés kifejezését, és mert a keresztények között többfelé válságba került a gyónási kultúra, megrázóan hat befelé az Egyházra is, kifelé a társadalomra is az a történelmi ténnyé vált egyetemes bocsánatkérés, amelynek az idei szentévi nagyböjt első vasárnapja volt az alkalma. „Mint Péter utóda azt kértem, hogy az Egyház, amely erős az Urától kapott szentségben, térdeljen Isten elé, és könyörögjön bocsánatért gyermekei múlt és jelen bűneiért.” Részünkről itt eleve adottságnak és ajándékozottságnak fogadjuk el mindazt, amit a katolikus hit, pl. a Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) a bűnbánat szentségéről tanít (1420–1498. p.). Tanulságosnak tartjuk a lelki vezetés és gyónás két évezredes történetét, annak hangsúlyváltozásait (Szentmártoni Mihály: Lelkipásztori pszichológia 66–67. old., Alszeghy Zoltán: A gyónás, TKK, főként 16–32. old., KEK 1447. p.). Nem térnék ki arra, hogy hol, miért és mennyire roppant meg napjainkban a gyónás kedve, akarása. A következőkben öt olyan szemponton szeretnék elgondolkodni – a teljesség igénye nélkül –, amelyek megszívlelése vonzóbbá és hatékonyabbá teheti Isten irgalma nagy ajándékának elfogadását. 1. Reményt keltő szemléletváltozás A lelkiismereti kultúra elbizonytalanodásának leküzdésében és a keresztény Isten-szeretetnek, valamint az abban gyökerező hívő méltóságtudatnak megújulásában segíthet, ha felfigyelünk néhány hangsúlyváltozásra, amelyek sok szempontból a II. vatikáni zsinat gyümölcsei. Ezek a megfrissítő szempontok a gyónási kedvünket, bátorságunkat gyógyíthatják. Túlsegítenek ugyanis azon, hogy túlságosan csak a saját lelkiállapotunkra figyeljünk. A gyermekkori gyónási, áldozási felkészítés szintjén maradt fogalmainkat kitágítják. Segítenek abban, hogy ne csupán rutinos vallásgyakorlatnak fogjuk fel a megtérés szentségét, hanem az Istennel való személyes, megrázó és énünket átalakító találkozásnak. a) Elgondolkodtató, hogy a KEK a bűnbánat szentségét a szent kenettel együtt a gyógyulás szentségének nevezi. A közelmúltban az Esztergomi Pasztorálteológiai Konferencián már az a tény megelmélkedtette a jelenlevők népes körét, hogy a katekizmus ötféle néven nevezi meg ezt a szentséget (a megtérés, a bűnbánattartás, a gyónás, a bűnbocsánat és a kiengesztelődés szentségének). A katekizmus tehát nemcsak a középen említett, olykor kényelmetlennek érzett vallomástétel felől nézi „gyónásnak” a szentséget. Az ember személyes lélektani teljesítményének hangsúlyozásával szemben figyelmünk ma Isten túláradó, ingyenes, feltétlen irgalmának felkínálására terelődik. Korunk lelki írója fogalmazta, hogy „az igazi alázat nem kedveli a túlzott önmagunkra figyelést”. A keresztény élet attól krisztusi, hogy nem csupán az ember természetes vallási igényét elégíti ki, hanem – a vallások közül egyedül – Isten felől értelmezett és támogatott kapcsolat. Nem csupán a felőlünk induló, nyújtózkodó, felsíró Isten-keresésen alapul, hanem a hiten, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy Egyszülött Fiát adta oda. . . Így tehát nem mi szeretjük az Istent, hanem Ő szeretett minket (vö. 1Jn 4,10.19). Hitünk tehát az Atyától a Fiában felkínált út elfogadására épül. Nemcsak az igaz, hogy Istennek egykor elszámolunk életünkről, hanem hogy Fia abban segít, hogy eredményesen számolhassunk el, mert Őáltala, Ővele, Őbenne élhettünk. b) Erre, az Isten-szeretet elsőbbségének tényére épül a fogalmazásunk is: „. . . csaknem minden fordítás félreteszi az emberek között egyedül lehetséges kifejezési formát, és nem azt mondja: »Isten kiengesztelődött a világgal«, hanem nyelvteremtő szabadsággal így beszél: »Isten kiengesztelte magával a világot.« Ha valakit megengesztelek, kibékítek, akkor enyém a kezdeményezés, és tevékenységem megváltoztatja egy másik személy beállítottságát. . . A »kiengesztelődik« ige viszont némileg »szenvedő« magatartást fejez ki, a kezdeményezés a másiké, aki engesztel, és én változom meg irányában . . . A megtérésben ugyanis Istené a kezdeményezés, az Ő megelőző, kísérő és beteljesedést adó kegyelme műveli a bűnös változását, míg lelkébe árasztja a Szentlelket, közli vele az Isten alapmozzanatát, a szeretetet, és ezzel a változással igazzá teszi őt, tehát megbocsát neki.” (Alszeghy: A gyónás 70. old.) c) A zsinatnak a krisztológiából következő ekkleziológiai szemlélete beláthatóbbá és elfogadhatóbbá teszi azt a „botrányt”, hogy Istennel emberi közvetítés közbejöttével lehet szentségileg kiengesztelődni. „Az Egyház nem úgy szolgálja üdvösségünket, mint egy felhúzott óramű, amely a kellő pillanatban magától elkattan. Az Atya küldte a Fiút, de nem szűnt meg működni a megtestesült Fiúban; Krisztus Urunk küldi egyházának papjait, nem azért, hogy helyette működjenek, hanem hogy bennük Ő maga működjék. A hagyományos magyar formula: »Gyónom a Mindenható Istennek és Isten helyett neked, lelki atyám«, nem azt jelenti, hogy a gyónó Isten helyett a paphoz fordul, hanem hogy a gyóntató paphoz intézett bűnvallomást Krisztus hallgatja meg, fogadja el, és a gyóntató szaván keresztül Krisztus Urunk műveli a gyónó teljes megtérését, Istennel való kiengesztelődését.” (Alszeghy i. m. 44. old.) A gyóntató papban tehát az élő Isten ereje működik. Az egyház egész oldó-kötő hatalma és annak gyakorlási módja ebből a gyökérből érthető meg és fogadható el. (Alszeghy i. m. 32–46. o. 72–90. o.) Ugyanakkor az egyház, különösen a gyóntatók, Krisztussal együtt küzdve-szenvedve szolgálják testvéreik kiengesztelődését. „Alexandriai Kelemen mondja el, hogyan térített meg Szt. János apostol egy fiatal keresztényt, aki rablógyilkossá lett. Az apostol fölkereste az elveszett bárányt a hegység rejtekében, együtt imádkozott és böjtölt vele, buzdította, kérte, korholta, míg végre szilárd és állhatatos kitartás reményében vissza tudta vezetni az egyház ölébe.” (Alszeghy i. m. 78. o.) Az egyház gyóntatói szolgálata tehát nem részvétlenül osztogat alkalmilag rábízott javakat a feloldozáskor, hanem saját életében, szentlelkes szeretetében részesíti a hozzá folyamodó bűnösöket. d) Néhány évtizede a gyónást elsősorban a múltbeli bűneink eltörlése, az egyes vétkek kiengesztelődési lehetőségei felől néztük. Ez a defenzív szemlélet sokkal nyíltabbá tágult a II. Vatikanum nézése nyomán. A katolikus hagyomány a gyónást és az áldozást együtt tartja az Istennel való egyesülés két főpillérének. Az leszűkített értelmezés, mintha a gyónás kizárólag a múltra vonatkoznék, az áldozás pedig kizárólag a jövőre. A mai, lélektanilag is megalapozott látás szerint „a bűnöket nem úgy kell tekinteni, mintha előzmények és következmények nélküli elszigetelt események volnának, . . . a megigazulás abban áll, hogy Isten kegyelmének vonzása alatt immár az Isten szeretetének kegyelme uralkodik az emberben. . . Amikor a bűnök megbocsátásában Krisztus közli velünk Lelkét, annak ajándéka nemcsak lázadás a bűn zsarnokságával szemben, hanem egyben erő is a bűn »ellenforradalmának« legyőzésére.” (Alszeghy i. m. 87–88 old.) A gyónás így jövőt alakító, nevelő, gyógyító szentség, ugyanakkor az Eucharisztia vétele sem csak az örök élet felé táplál, hanem egyben orvosolja az örökölt, még nem teljesen érett, bűnre hajló természetünket is. (Vö. számos áldozás utáni könyörgést a misekönyvben.) e) Nem elszigetelt vallási mozzanat, hogy Isten irgalmával találkozunk, hanem folyamatos magatartás. „Isten irgalmának és jóságos szeretetének igazi megismerése, a megtérésnek nem csupán mint átmeneti belső tettnek, hanem egy szünet nélküli érzületnek és állandó lelki állapotnak is örök és kiapadhatatlan forrása. Akik ugyanis ezen az úton ismerik meg Istent, és ilyen módon látják Őt, nem tudnak másként élni, csak szüntelenül megtérve Hozzá. Tehát a megtérés állapotában élnek, ez pedig a földön élő zarándok emberek mindegyikénél az élet jelentős összetevője.” (Dives in misericordia 80. p.) „Ez az evangéliumi átalakulás nem egyszer s mindenkorra lezáródó történés, hanem állandó folyamat, életstílus, amely a keresztény hivatásnak szükségszerű és elmaradhatatlan tulajdonságát jelenti.” (83. p.) Így az irgalmas szeretet természete szerint teremtő szeretet. f) Míg az emberi megítélés szerint az irgalom egyoldalú tett, kiszolgáltatottság, gyöngeség, a pápa nem győzi hangsúlyozni az irgalmasság kölcsönösséget igénylő, kölcsönösségbe vonzó erejét és az igazságossággal való kapcsolatát. (DiM 68–72, 85–90) „Elmondhatjuk, hogy az igazi irgalom az igazságosság legmélyebb forrása. Ha ugyanis az igazságosság egymagában alkalmas arra, hogy döntőbíró legyen a javak egyenlő elosztásánál, akkor vele szemben a szeretet, és egyedül a szeretet (mégpedig a jóságos szeretet, amelyet »irgalomnak« nevezünk), képes arra, hogy emberré tegye az embert.” (DiM 85. p.) „Az emberi jogok mai hangsúlyozása mellett sem szakadhatunk el attól a keresztény hagyománytól, amely »égő parazsat« gyűjt oda, tehát a túláradó szeretetben felülmúlja azt, amit a puszta igazságteremtés nem tud elérni. . . . Egyebek mellett történelmi tapasztalatból született ez a tétel: a végsőkig érvényesített jog a legnagyobb igazságtalanság. . . Ez a tétel nem az igazságosságot becsüli le, nem is a ráépülő jogrendet gyalázza, hanem csak egy másik szempontból mutatja meg, hogy a lélek erőinek mennyivel magasabb rendű forrásokból kell fakadniuk, mint azok, amelyek az igazságosság rendjét határozzák meg.” (DiM 71. p.) 2. A bűnbocsánat elérhetősége Sok tapasztalatot gyűjthettünk a közelmúltban arra vonatkozólag, hogy milyen fontos elérhetővé tenni a bűnbocsátás lehetőségét. a) Elérhetővé, egyszerűen fizikailag is, lehetőséget biztosítva erre. Megállapítható, hogy oda könnyen térnek be gyónni a rászorulók, ahova rendszeresen várják őket. Az egyik regionális központi szerepet betöltő városunk szerzetestemplomát akkor is sokan keresték föl messzi földről a gyónók, amikor ott már alig lehettek jelen a szerzetesek, az ún. 40 év alatt. Ennek a templomnak ugyanis a korábbi mindennapi rendszeres gyóntatói szolgálatát megszokták és megszerették. – Bátran térhet be napközben – a déli időt kivéve – a pesti ferencesekhez az az ember, akit nyom a lelkiismerete, ott biztosan talál gyóntatót a szentély közeli helyiségben. – Széles körű igénybevétele van karácsony előtt és a szent negyven nap végén az olyan templomnak, amelyben meg tudják szervezni a gyóntatók folyamatos szolgálatát. A készséges gyóntató nem munkanélküli. – A nagymarosi találkozó szépsége és áldása, hogy ott a fiatalok, fiatal felnőttek százai vehetik igénybe a feloldozás lehetőségét a találkozás kezdetétől legalábbis a közös szentmiséig. Ennek az elérhetőségnek sodrása van. Sokan következetesen ilyenkor rendezik az elmúlt félévük lelki adósságait, és vesznek irányt a következő félévre. Már a vezetők előesti felkészülése alkalmával tapasztaljuk, milyen igény van a feloldozás szolgálatára. – Egyáltalán, a lelkipásztorokhoz szólva, de a bátor világi testvéreinkhez is, kérnünk kell, hogy egy-egy zarándoklat, kirándulás, táborozás, cserkészportya, lelkinap alkalmával kölcsönösen bátorítsuk egymást, hogy szükség van a belső felfrissülésre: merjük a gyónás lehetőségét felkínálni, kérni. Újra tanult szervezési készségünk jó akarata mellett is gyakran elfeledkezünk ma még arról, hogy a személyes lelki vezetésben is testvéreink szolgálatára álljunk. b) Napjainkban talán még érvényesebb, hogy erkölcsileg is, lélektanilag is biztosítanunk kell a feloldozás lehetőségét. A lelkipásztori tanácsadásnak nevezett szolgálat és eljárás nélkülözhetetlen annak a részére, aki még nem jutott el oda, hogy megfogalmazza, kimondja lelki sebeit. A Testvéreink hite (Jálics Ferenc), a Lelkipásztori pszichológia (Szentmártoni Mihály [főként a 36–84. old.], a Testvéreink szolgálatában (Benkő Antal, Szentmártoni Mihály) és más erre vonatkozó tájékoztató irodalom által leírt mai empatikus módok, a testvéri figyelem számos gesztusa mennyire kellenek ahhoz, hogy az összekuszált lelkű ember eljusson a benne rejlő valóság felismeréséhez. Tudjuk, tapasztaljuk, hogy sokszor váratlan fordulatokkal tárulnak fel a lenyelt, nem tudatosított bonyodalmak, megkötözöttségek. Tapintattal, ráérzéssel, „visszatükröző” szeretettel figyeljünk azokra, akik meghallgatásukat kérik. Ilyen esetekben nem a direktív útbaigazításokra, főként nem a kioktatásra van szükségük, hanem a megértő meghallgatásra. A témában szakember lelkipásztorok figyelmeztetnek bennünket, milyen fontos, hogy el ne hanyagoljuk a személyes, én–te kapcsolatrendszerben mozgó lelkivezetői, gyóntatói szerepünket. Ezt a szolgálatot tehát arányosan egyeztetnünk kell a kor sürgetésére fel nem adható szükségszerűséggel: a közösségek, kisközösségek szervezésével. Szélesítenünk kell azok körét, akik értenek ahhoz, hogyan lehet másokkal segítő beszélgetéseket folytatni, és akik ezen a téren hitelesek és áldozatosak is. Nem kizárólag fölszentelt papok feladata a telefonszolgálatos vagy a plébániai lelki tanácsadó rendszer kiépítése és fenntartása, hanem a kellően kiképzett és felelős diakónusok, nővérek vagy világi szakemberek is nélkülözhetetlenek e téren. Példa rá, milyen sokat számít az ún. katekumenális eljárás szerint felkészített keresztelendők, bérmálandók esetében a kezes szerepe. Olyan elfogadott, vonzó életű keresztény a kezes, aki a beavatás szentsége felé küszködőt hatékonyan tudja segíteni önmaga és Krisztus megértésében. Az itt csak vázlatszerűen említett segélynyújtás igen újszerű annak, akinek a kialakult gyónási gyakorlata, felvett szokásrendje nem is okoz gondot neki abban, hogy egy gyóntatószékbe belépjen. De mennyire meg kell teremteni az út járhatóságát annak, akit már egy zárt sötét „szekrény” jellegű gyóntatószék is elijeszt a lelki felszabadulás krisztusi útjának vállalásától. Lehet, hogy számára egy „gyóntatószoba” a maga mértéktartó közvetlenségével, természetességével jobb környezet a bűnvallomásra. Hogy a lelkipásztori tanácsadásban szolgálattevők hitelüket ne veszítsék, és hogy szolgálatukban el ne fáradjanak, mennyire megszívlelendők pl. Gyökössy Endre ajánlásai a beszélgetés előtti ún. „bemosakodásról”, vagyis imádságos lelki hangolásról, vagy az időnkénti ún. szupervizori, a tanácsadás gyakorlatát áttekintő, ellenőrző szolgálat elfogadásáról. „A gyóntatónak tapintatos tisztelettel és mértéktartással segítenie kell a gyónót abban, hogy saját vétkeivel őszintén szembenézzen, és hálásan fogadja Isten megbocsátó kegyelmét. Jó, hogy nemcsak egyik oldalról ismeri a bűnbánat szentségét, hanem neki magának is szüksége van bűnbánatra, lelki vezetőre.” (A tékozló fiú drámájának szereplői, Magyar Nemzet, 2000. jan. 15. 13. o.) 3. Bűnbánati liturgiák A Katolikus Egyház gyakorlatában olyannyira személyes szentgyónásoknak jótékony közösségi jelleget és támaszt ad a zsinat óta a bűnbánati liturgiák alkalmazása. A II. vatikáni zsinat, mint minden hasonló esemény, a kor fő problémáira igyekezett válaszolni, a kor betegségeire kínált fel orvosságot. Amikor egyre ijesztőbb a társadalom elidegenedése és bomlása – a nagy közösséghez való odatartozás tudatának leépülésétől egészen a családok széteséséig –, akkor az Úr Lelke az egyházat arra késztette, hogy önmaga közösségét tárja a társadalom elé. A zsinaton ez minden eddigit felülmúló önvizsgálat és értékelés után történt abban a hitben, hogy az Egyház, bár „nemegyszer kicsiny nyájnak tűnik, mégis az egész emberiség számára az egység, a remény és az üdvösség életerős magja” (LG 9.). Ennek a megújuló közösségi szemléletnek – jól tudjuk – jelentős hatása van a szentségekkel élés szemléletére és gyakorlatára. A zsinat ugyanis krisztológiai oldaluk mellett mind a hét esetben rámutatott ekkleziológiai oldalukra is (LG 11.). Amikor Istent sértő bűneinkre a szentgyónásban Isten irgalmas bocsánatát kapjuk, egyszersmind az egyházzal is kibékülünk. Éppen maga az egyház segít ebben, amikor ehhez közösségi környezetet és keretet kínál fel a bűnbánati liturgiák bevezetésével. Számtalan papi, kispapi, szerzetesi lelkigyakorlat, számtalan egyházközségi, katolikus iskolai lelkinap, ifjúsági, lelkiségi találkozó gyakorlatából tanúsíthatjuk, milyen hatékony, mennyire magával ragadó lehet az ilyen bűnbánatra való kalauzolás, gyónáshoz elvezetés. Az Esztergom-Budapesti Egyházmegye Hitoktatási Bizottsága pl. segédanyagot adott ki a családi bűnbánati liturgia végzéséhez, a gyerekek első gyónása előtti estére. A tény tanúsításán túl arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a bűnbánati liturgiának is van stílusa, belső egysége, művészete. A Bűnbocsánat és Oltáriszentség c. 1976-os kézikönyvünk igen gazdag elirányításában több mintát találunk a szolgálat végzésére. (A II. fejezetbeli két alapvető minta [36–52. old.] sem jelenti azt, hogy okvetlenül az adott bőségben aknázzuk ki a liturgia soron következő elemeit. Ugyanezt elmondhatjuk a Függelékben közölt mintákról is; 147–214. old.) Azt azonban szeretnénk hangsúlyozni, hogy a bűnbánati liturgia egyes elemei, amelyek az igeliturgia olvasmányait és homíliáját követik, – bármilyen röviden is – mindenképpen alkalmazandók. (Vö. 49–57. old.) Főként az egyéni gyónások utáni közös hálaadást, Isten irgalmának felszabadult dicsőítését ne hagyjuk el. Ez úgy lehetséges, ha a közös felkészítés után az adott templomban/térben lévőket lekötjük; jó hazai gyakorlat szerint velük – világi munkatársaink segítségével – szentségimádást, keresztutat vagy zenével, énekkel kísért szentórát tarthatunk azalatt, amíg az alkalomra összehívott gyóntatók a térség közelében vagy peremén meghallgatják a bűnvallomásokat, és tömör útbaigazítás után feloldozást adnak. A közösség egésze ezáltal mintegy elősegíti szolidaritásával, imájával minden egyes tagjának, főképpen a leginkább rászorulóknak személyes gyónását. A közösség gazdagodik is a megtértek „lelki föltámadása”, tisztasága, öröme által. Megfigyelhetjük elsőáldozó gyerekek első gyónásától kezdve a vidéki, városi, akár elhanyagolt lelkiállapotból megtérők köréig, milyen jótékony ez a korunknak adott ajándékos forma. Az említett szertartás végén a felszabadult örömet kifejezhetjük a szertartáskönyvben adott módon (57–62), vagy azáltal, hogy az együttlévő közösség bűnbánati liturgiája az egyéni gyónások után szentmisébe torkollik. Ez utóbbi lehetőség igen megfelel a krisztusi bűnbocsátások gyakorlatának, hiszen az Újszövetség szerint a megtértek mindig vendégül is látták az Üdvözítőt. (Természetesen a szentmisén maga az Üdvözítő lát vendégül bennünket.) Isten gondviselő szeretetének valóban ünnepelendő ténye korunkban a bűnbánati liturgia gyakorlásának elterjedése. Az a korszak, amelynek XII. Pius szerint az a legnagyobb bűne, hogy már nincs bűntudata, remek és vonzó gyógyulási utat találhat a közösségi gondozás erejében, ha jól aknázza ki a bűnbánati liturgiák felkínált áldását. Az ősegyházi nyilvános bűnvallomások, bűnbocsátások lelkületéből újul meg ilyenkor valami, korunknak a személyiség titkait, sebeit jobban védő tapintatával. A liturgia útmutató szövegei, rubrikái olyan világosak, szépek és rövidek, hogy akár „prédikálhatóak” is. 4. A kiengesztelődés látszólagos eredménytelensége Magának a kiengesztelődés szolgálatának mélységeit érdemes jobban átgondolnunk, és választ adnunk azokra a kérdésekre, amelyek a látszólagos eredménytelenségre vonatkoznak. a) Fel kell oldanunk azok kínlódását, akik röstellik, hogy mindig ugyanazt gyónják. Joggal mondhatjuk, hogy az már jó jel, ha valaki kezdi ismerni önmagát, jellemének erős és gyenge oldalait. Ilyen szinten már megkereshetők a karakterhibák, a bűnök gyökerei. Lelepleződhetnek az ürügyek, a vádaskodások. Tudatosabbá válhat a bűnnel ellentétes erények gyakorlása is. Különben is úgy tűnik, az Úr sokszor csak azt várja el, hogy figyeljünk rá, tegyük meg azt, ami tőlünk telik. Ő aztán a Gondviselés útján váratlanul a képzeletünket felülmúló mértékben tud csiszolni, alakítani lelkünk állapotán. Azért mindenképpen figyelmeztetni kell az örökké ugyanazt gyónókat, hogy bánat nélkül nem lehet gyónni, hiszen a bűnbocsánat szentségének feltétlen tartozéka az őszinte bánat. A tudatos hittel rendszeresen gyónók általában rendezettebben élnek és küzdenek, mint az alkalmi indításból jelentkezők. Tanítható a többedik megtérésre vonatkozó keresztény tapasztalat is. (Vö. R. Garrigou Lagrange: A megkezdett örök élet, in Szentmártoni Mihály: Lelkipásztori pszichológia 89–92. o., 97–101. o.) b) Kiaknázható az az aszketikus tanítás, amelyet a KEK a belső töredelemről, a szív megtéréséről, bánkódásról, a belső bűnbánatról tanít (KEK 1430–33), továbbá a bűnbánattartás különféle formáiról a keresztény életben (1434–39). Hasonlóképpen megfrissíthet az, amit a bűnök meggyónásáról, e szentség hatásáról mond a katekizmus a hagyomány és korunk érzékenysége alapján (1455–60, 1468–70). c) Megemlíthető, hogy az Esztergom-Budapesti Egyházmegyei Hitoktatási Bizottság katekézismintákat dolgozott ki a gyerekek, az ifjúság és a felnőttek számára, és a hitoktatókat is arra képezi, hogy meg tudják különböztetni az elnézés (kellemetlen, de nem személyes sértés elviselése), a megbocsátás (egyoldalú bocsánatnyújtás) és a kiengesztelődés (kétoldalú kapcsolatrendezés) eseteit. Felhívják figyelmünket, hogy sok kapcsolatbeli probléma a haragból, a bosszúállásból, az érzelmek rossz kezeléséből fakad. Dr. Ross Campbell szerint: „A társadalmunkban előforduló problémák javarésze a helytelenül kezelt haragra vezethető vissza.” (Dühöngő ifjak, bevezetés.) Már kiskorukban meg kell tanítani a gyermekeket arra, hogyan bánjanak agresszív érzelmeikkel, hogy ne károsuljanak tőlük. Hasonlóképpen tanulhatjuk a lelki gyógyulás útját Eamon Tobin könyveiből (A kiengesztelés szentsége, Korda, 1997; Hogyan bocsáss meg magadnak és másoknak, Korda 1995), továbbá Balthasar Staehlin: Lelki gyógyulás a keresztény megújulás útján (Korda, 1992) írásaiból stb. Míg a jótettekre indító érzelmeink általában kreatívok, addig a káros érzelmek – a bosszúvágy, a gyűlölet – statikusan megülnek bennünk. Különféle manipulációval még meg is magyarázzuk ezeket, pedig a harag büntetni akar, és a halál irányába mutat. Ellenszere az érzelmi állapotunk őszinte feltárása, fájdalmaink le nem tagadása, az „agere contra”, vagyis „cselekedj a rossz ellenében” ősi elve. Imádkozzunk megbántóinkért! Ugyanígy gyógyít az ismételt megbocsátás. d) Ahhoz, hogy a föloldozás erőivel jól gazdálkodjunk, fontos a helyes önértékelés is. Aki szeretetreméltónak tudja magát, könnyebben bocsát meg a másiknak is. Csak azt tudjuk megbocsátani másoknak, amire magunk is bocsánatot kérünk. Isten irgalma lélektanilag is felülmúlhatja az önös önérzetünket. Érdemes tehát a személyiség értékelését és megerősítését szolgáló hangsúlyokra odafigyelnünk. Ma, amikor az eltömegesedés, az elszemélytelenedés, az elmagányosodás kísértése és kínja olyan általános, több lelkiség, többféle lelkigyakorlat és lelkivezetői törekvés, pl. a Cursillo, megpróbálja jobban aláhúzni a konkrét ember életének értékes voltát. Isten egyszeri csodája vagyok önmagamban is. A megváltás, az üdvözítés műve személyesen énrám is irányul Krisztus gesztusa révén. Önismereti és egymás megismerését szolgáló mintákat, játékokat, teszteket kínálunk fel a házasságra felkészítő kurzusainkon, hogy megelőzzük a későbbi vetélkedések, veszekedések eluralkodását. e) A jubileumi év rendkívüli kegyelmeinek jele „elsőként az emlékezés megtisztításának” jele: mindenkitől az alázat bátor cselekedetét igényli, ti. azoknak a vétségeknek a megbocsátását, amelyeket a Krisztus nevét viselők követnek és követtek el. (Incarnationis mysterium 11. p.) „Fölszólítom a keresztényeket, hogy vallják meg Isten és az emberek színe előtt ellenük elkövetett vétkeiket. Úgy kell ezt megtenniük, hogy semmi viszonzást nem várnak, s erőt egyedül Isten szeretetéből merítsenek, »mely kiáradt a szívünkbe«”– mondja és jelzi elénk az egyháztörténelem bűneiért ismételten bocsánatot kérő pápa (uo.). Szentévi követelmény tehát a leterhelő emlékek kiengesztelése, az emlékek megtisztítása. „A megbocsátás fölötti örömnek erősebbnek és nagyobbnak kell lennie minden bosszankodásnál.” (Uo.) 5. A búcsúk jelentősége Végül a kiengesztelődés következetes végigvitelének szándéka újszerűen tárja elénk a búcsúk jelentőségét. A búcsúszerzés csak az egyik módja annak, hogy a kiengesztelődés teljes és gyógyító hatású legyen. A személyes feloldozás kiengeszteli ugyan Istent és az Egyházat, de nem zárja ki a bűn következményeinek visszamaradását. Nem elég bocsánatot kérnünk Istentől, hanem az okozott anyagi, erkölcsi kárt is jóvá kell tennünk. Az ún. ideig tartó büntetések, a bűn okozta vakrozsdák, sebhelyek begyógyításának egyik eszközeként segít a búcsú Krisztus és a szentek érdeméből a törlesztésben. Három vonatkozása nyilvánvalóan építő jellegű: a) arra késztet, hogy teljes odaadással, minden legkisebb bűnvonzalmat is letéve, egészen tisztán álljunk Isten elé (a gyónás, az áldozás, a pápa szándékára való ima); b) fogadjuk el, hogy Krisztus bevon minket üdvözítő művébe, a szentek közösségébe, az egyház nagy belső szolidaritásába, egymás segítésébe; és c) kíván valamilyen meghatározott tettet, amely kilépést jelent a megtért életvitel, az életszentségre törekvés felé. „Az egyház története az életszentség története.” (Inc. myst. 11) Ez utóbbi lehet zarándoklat Rómába, a Szentföldre, egyházmegyénk valamelyik kijelölt templomába, de lehet igen szerencsésen – korunk lelkiségének megfelelően – olyan bárhová történő látogatás is, amely nehéz körülmények között élő társainkat keresi meg úgy, hogy lélekben Krisztushoz zarándokolunk bennük. Krisztus jelen van a betegben, az egyedülálló öregben, a fogolyban, a mozgáskorlátozottban. De ez a lépés történhet valamilyen egynapos böjttel is, amellyel a fölösleges vagy káros fogyasztásról – dohányzás, alkoholos ital – mondunk le, és egy arányos pénzösszeget a szegények javára fordítunk. Lehet vallási, szociális kezdeményezést támogatnunk; vagy szabad időnkből személyes áldozattal valamennyit a közösség javára fordítunk. Ilyenkor a bibliai szegény Lázár „megvendégelői” vagyunk. A jelzett gesztusok igen nevelő hatásúak, és a megtérés tartós, teljes voltát szolgálják. „A jubileumi év felhívás a szív megtérésére, az életmód megváltoztatása által.” (IM 10.) Hogy korunk annyira átható szorongása ne vámolja meg a jobb jövőnek feszülő akaratunkat, a szentatya egyre fokozódó erőteljességgel mutat rá a vértanúk tanúságtételére és kihívására, hiszen elmúló századunk az izmusok, ideológiák, faj- és népirtások következtében megszámlálhatatlan társunkat tette vértanúvá. Odaadásuk a maradék nélküli teljes önátadás mintája. „A gyónás tulajdonképpen egy nagy dráma két felvonásban. Az első felvonás bűneink megvallása és az értük való felelősségvállalás . . . A szívnek ez a megtérése mindig negatív, megalázó, fájdalmas érzés . . . A második felvonásban Isten lép a színre, és ezt mondja: tudom, milyen vagy, tudom, mit tettél, de még mindig szeretlek. És ez a tudat felszabadít, örömmel tölt el.” (Szentmártoni Mihály i. m. 131. o.) A megváltás erejét, „ezt a hatalmat semmiféle emberi bűn nem képes felülmúlni, de még csökkenteni sem. Egyvalami képes arra, hogy megkösse az emberben: a jóakarat hiánya. Más szóval, a bűnben való megátalkodottság . . . Főleg Krisztus keresztje és föltámadása tanúságtételének elvetése.” (DiM 78.). Minden sorunkat azért írtuk, hogy gyónásaink alapállása ne a bűn söprögetése legyen elsősorban, hanem Isten szeretete. Találkozás a minket feltétlenül szerető Istennel. Aki ráébred arra, hogy Isten személy szerint szereti őt, az elfogadja, hogy Jézus őérte is vált emberré, és érte is vállalta a kereszthalált. „Határtalan és kimeríthetetlen az Isten irgalma.”
Bernard Sesboüé MÁRIA AZ EGYHÁZ HITÉBEN – MA A Christus c. francia folyóirat (183. szám) fontos cikket közöl Máriáról, Jézus Anyjáról ezzel a címmel: Beszélhetünk-e még Máriáról? A szerző – a neves francia jezsuita teológus, Bernard Sesboüé – vázolja a mariológia jelenlegi problémáit, és kiegyensúlyozott választ kísérel meg. Ökumenikus szempontból is lényegbevágó és időszerű ez a tanulmány, ezért közöljük most P. Szabó Ferenc fordításában. B. Sesboüé professzor Párizsban a jezsuita főiskolán és a katolikus egyetemen. Népszerű krisztológiája – Krisztus pedagógiája – magyarul is megjelent. (Vigilia, 1997.) Vegyük kiindulópontnak a II. vatikáni zsinatot. Régóta tudtuk, hogy Szűz Mária ökumenikus viták tárgyát alkotta. De amit akkor a zsinaton felfedeztek, az az, hogy katolikusok között is vita tárgya volt, egymás gyanúsítása és meg nem értése közepette. Így történt, hogy a zsinaton volt egy kritikus pillanat, amikor el kellett dönteni, hogy hol beszéljenek Szűz Máriáról: önálló konstitúcióban, avagy a Lumen gentium kezdetű (ezentúl LG) konstitúció keretében? A zsinati atyák véleménye megoszlott, kb. egyenlő arányban álltak az egyik és a másik oldalon. Végül, nem megindultság és szenvedés nélkül, a második megoldás mellett döntöttek. Egyesek azért panaszkodtak, hogy visszautasították azt, hogy „egy új drágakövet tegyenek a Madonna koronájába”, míg mások örültek, hogy Szűz Mária „egyházi kiközösítését” végre feloldották. Mária nem az egyház felett áll, hanem annak egy tagja, még ha rendkívüli tagja is. (Vö. R. Laurentin: La question mariale, Seuil 1963.) A II. vatikáni zsinat óta ez a két teológiailag elkülönülő nézet még jobban radikalizálódott, elannyira, hogy három álláspontnak adott helyet. Egyrészt megjelent egy kulturális kontesztálás Mária alakjával és a keresztény misztériumban betöltött szerepével kapcsolatban, amely még katolikus körökben is terjed; másrészt visszatérés mutatkozott a régi típusú mariológiához egyes „buzgólkodók” körében, akik nem fogadták el a II. Vaticanum által vett fordulatot; végül harmadiknak az az irány, amely hűséges akar maradni a zsinat választásaihoz, amelyekről VI. Pál azt állította, hogy a legszélesebb szintézist adta Máriának Krisztus és az Egyház misztériumában elfoglalt helyéről. Ez az áramlat Máriának meg akarja adni ezt az egész helyet, de óvakodik a különféle „kinövésektől” a Mária-tiszteletben és a teológiában, és el akarja kezdeni az ökumenikus párbeszédet Szűz Máriáról. Mária alakja vitatott Mária alakja vitatott e századvégen, és ez kapcsolatban van Nyugat nagy kulturális fejlődéseivel. Említsünk meg két jelentősebb tényt: az egyik a szexualitással kapcsolatos, a másik a mai feminizmus követelményeivel. Az első Mária szüzességét érinti, amelynek védőit azzal vádolják, hogy súlyos és igazságtalan gyanút táplálnak a szexualitás gyakorlatával szemben; a második az anyaságnak alávett és szentelt nő képére vonatkozik, amelyet az egyház Szűz Márián keresztül ideálként javasol híveinek. Mária szüzessége Különböztessünk meg világosan két szempontot, amelyek nem ugyanolyan horderejűek a hit misztériuma tekintetében: Jézus szűzi fogantatása és Mária örök szüzessége. (Az első biztosan sokkal központibb, mint a második, minthogy Krisztus istenségét érinti.) Mintegy harminc év óta Jézus szűzi fogantatásának történetiségét vitatják még katolikus körökben is. Súlyos kérdésfeltevések kétségbe vonták, nem is csupán annak értelmét, hanem annak tényét, miként a feltámadásét is. Csak egy hivatkozás: emlékezünk arra, hogy a Holland katekizmus milyen vitákat keltett, amelyek következtében új szöveget kellett megfogalmazni. Jézus szűzi fogantatását egyesek egy isten által megtermékenyített nő pogány mítoszának transzponálásaként fogják fel; mások úgy vélik, hogy csupán egy „hajdan” találó szimbólumról van szó. Jézus emberségének valósága is kérdéses, ha olyan rendkívüli módon jött a világra, továbbá az antropológia és a szexualitás viszonya is. A vita látszólag elcsitult, de mindig lappang, és időnként előtör, amint ezt Eugen Drewermann brutális állásfoglalásai mutatják. A pszichoterapeuta pap exegéta a szűzi fogantatás értelmét visszavezeti az „angyal” és az „isteni gyermek” egyiptomi archetípusaira, valamint fáraó születésének elbeszélésére, akit Amon isten nemzett, szexuálisan érintkezve Ahmosé királynővel. A témát tárgyalták az exegézis és a teológia síkján, a viták tisztázták ezeknek az állításoknak természetét és értelmét. (Vö. Sesboüé: Krisztus pedagógiája.) Először is a keresztény hit nem mondja, hogy a Szentlélek „nemző” szerepet játszott Jézus fogantatásában, amint ezt leírják pogány elbeszélések az istenek és a nők egyesüléséről beszélve, hanem a Szentlélek teremtő tevékenységéről van szó, ami egészen más. Jézus szűzi fogantatása sem nem nehezebben, sem nem könnyebben hihető, mint a világ teremtése Isten által – két „elképzelhetetlen” isteni közbelépés. Kiemeli a szüzesség témáját, de egyáltalán nem a szexualitás megvetésének jele. Mert egy egészen más szimbolikába illeszkedik: a szűzi fogantatás által az egész emberiség teremtése újra megtörténik új fejében, Jézusban. Ezenkívül, ha ez az állítás (ti. Jézus szűzi fogantatása) Jézus istenségének kiváltságos jele is, hiszen egyedül Isten az ő Atyja, mégis az istenség nem függ közvetlenül tőle. Valójában a feltámadáson alapul: ebben látta a hit azt, hogy Isten fényesen megerősítette Jézusnak azt az igénybejelentését, hogy ő egyedülálló értelemben Isten Fia. Ha így áll a helyzet, a lelkipásztorkodásnak és a katekézisnek nem azzal kell kezdenie, hogy bejelenti ezt a tényt, azzal az ürüggyel, hogy azt elbeszéli a gyermekségtörténet. A szűzi fogantatást, amelyet túl korán bemutatnak, elszakítva Jézus életétől, halálától és feltámadásától, könnyen mítosznak veszik. Személy szerint én hiszek Jézus szűzi fogantatásában, mivel hiszek feltámadásában, és hitem e két eseményben lehetővé teszi a hitet egy olyan misztériumban, amelyet csakis a korlátozott evangéliumi hagyományon keresztül tudok elérni. Ma inkább Mária örök szüzességét vitatják egyesek, minthogy az evangéliumok gyakran említik Jézus testvéreit és nővéreit. (Vö. J. Duquesne: Jésus, 1994, és F. Refoulé: Les frères et les soeurs de Jésus, 1995.) A kérdés kényes történelmi szempontból: a kutatás mai állása szerint ma senki sem tud felhozni e szinten végleges érvet e rokonság pontos természetét illetően: sem azt nem lehet biztosan állítani, hogy Jézus igazi testvéreiről van szó, sem azt, hogy Jézus unokatestvéreiről, mivel az evangéliumok nem adják meg a szükséges elemeket ehhez az ítéletalkotáshoz. (Ezzel kapcsolatban lásd a dombes-i ökumenikus csoport állásfoglalását: Marie dans le dessein de Dieu et la communion des saints, 1999.) Ezt a pontot tehát a hiten belül, a keresztény hagyomány által felhozott doktrinális érvek alapján kell megítélni. Az első századok keresztényei fokozatosan dolgozták ki ezt a tant, abban a meggyőződésben, hogy nem ellenkezik az evangéliumok adataival. Azt látták benne, hogy természetes következménye a Mária és Jézus közötti egyedülálló köteléknek, amely az anyát teljesen odaszentelte Fia küldetésének. Mária, a nő keresztény „ikonja” A feminista irányok visszautasítják Máriát mint a keresztény nő mintaképét, mivel a passzivitásra, a hallgatásra, a szerénységre, az engedelmességre, az alázatosságra, a beletörődésre való felszólítást látják benne, röviden azt, hogy a nő mosódjon el a férfiszolgálat szerepében. Kétségtelen, a történelem folyamán egyes kultúrák túlságosan kifejlesztették ezt a képet. De elég, ha visszatérünk az evangéliumi tanúságtételekig, hogy lássuk: Mária alázata és fiatja egyáltalán nem valamiféle megkínzott vagy elnyomott személyiségből ered. Názáreti Mária meri énekelni a Magnificatot, e „forradalmi” éneket, ha egy kicsit figyelünk jelentésére. Mária, engedelmeskedve Isten terveinek, telve van bátorsággal, merészséggel és szabadsággal. Mária a túlbuzgók áldozata Másrészt Mária bizonyos körökben megmarad a II. vatikáni zsinat előtti máriás mozgalomtól örökölt jámborság és teológia tárgyának. Ez az irányzat, minden legjobb szándék ellenére, nem képes összhangba kerülni a zsinat szemléletmódjával. Ez a tendencia erősebben nyilatkozik meg napjainkban, kétségkívül a középkori mondás nevében: „De Maria nunquam satis” (Máriáról sohasem elég). Ezt a mondást általában Szent Bernátnak tulajdonítják, bár nem található műveiben. Ez a szemlélet különböző módokon nyilatkozik meg: a teológiában, a Rómának benyújtott petíciókban és bizonyos népi jámborsági gyakorlatokban. Teológiai túlzások Korábbi, nem kiegyensúlyozott tézisek helyett új és meglepő tézisek jelentkeznek. Minthogy Éva részt vett Ádám bűnében, Máriának részt kellett vennie annak ellentétében, a Krisztus által hozott megváltásban. Mária haszonélvezője a Szentlélekkel való „unio hypostaticá”-nak, amint Jézus az Igével való unio hypostaticából élt. Ezt a furcsa tézist fogalmazta meg Leonardo Boff brazíliai ferences, aki inkább a felszabadítás teológiájának tanújaként ismert. Ez a vonás nála a Szentlélek női dimenziójáról szóló hangsúlyos állításhoz kapcsolódik. Női vonás a sajátja a Szentléleknek, akinek e tényből kifolyólag az lenne a küldetése, hogy „hiposztatikusan megistenítse” a női mivoltot, miként Krisztus divinizálja a férfi elemet. Erre a tézisre kategorikus nemmel kell válaszolni. Ez világos visszaélés az „unio hypostatica” kifejezéssel, amely egyedül Krisztusra vonatkozik, és amely Máriát kiemelné a teremtett világ határaiból. Jogosan vetünk fel kérdéseket a Szentlélek és Mária kapcsolatáról. De bizonyos állítások Máriáról, a „Szentlélek jegyeséről” veszélyesen kétértelműek, éppen a már említett oknál fogva: azt a gondolatot sugallják, hogy a Szentlélek „nemző” szerepet játszott a megtestesülésben. Új definíciók kérése A zsinat előtti mariológia új dogmadefiníciókat akart előkészíteni. A II. vatikáni zsinat kereken visszautasította ezt az utat, amely nem felel meg sem a dogmadefiníciók természetének, sem azok célkitűzésének. Nos, manapság megint csak új definíciókat akarnak egyesek, mintha a Mária-dogma nem lenne befejezett vagy teljes. Egyébként ma nem lelki útjának egy szempontjáról van szó, sem az üdvösségtörténetben elfoglalt helyéről, hanem személyes címeit akarják definiálni. Az utóbbi években különféle kérések (állítólag 40 bíboros, 435 püspök és négymillió hívő aláírásával) érkeztek a Szentszékhez, hogy definiálják Mária három új címét: Közvetítő, Társmegváltó, Szószóló. (Vö. D. Lacouture, Marie Médiatrice de toutes grâces. Ed. des Béatitudes, 1995, 35. old.) E kérések teológiája bőven ki van fejtve egy kétkötetes munkában, amelyet 1995-ben és 1997-ben adtak ki az Egyesült Államokban, és II. János Pálnak ajánlottak: Mark I. Miravalle (éd.), Mary, Coredemptrix, Mediatrix, Advocate. Theological Foundations. Toward a papal definition? (1995), II. Papal, Pneumatical, Ecumenical (1997). A tanulmányok fele igazolja a címet: Coredemptrix (Társmegváltó), ami kétértelmű, hogy ne mondjuk, téves, bármi legyen is a túlbuzgók szándéka. Tudjuk, hogy a II. vatikáni zsinat visszautasította, és a pápák beszédeiben régóta nem szerepel. Hogy tanulmányozza az e kérdésekre adandó választ, a Szentszék felállított egy 15 teológusból álló bizottságot, amely Czestochowában ült össze, és a következő választ fogalmazta meg: „Úgy, ahogy megfogalmazták, a címek kétértelműeknek tűnnek, mivel különféleképpen lehet őket érteni. Ezenkívül úgy láttuk, hogy nem kell elhagyni a II. vatikáni zsinat által követett teológiai vonalat, amely egyiket sem akarta közülük definiálni (dogmaként kihirdetni). A zsinat tanítóhivatala nem alkalmazta a »Coredemptrix« szót, és nagyon ritkán alkalmazta a »Közvetítő« és a »Szószóló« kifejezéseket. Valójában a pápák tanítóhivatala nem használja a »Coredemptrix« (Társmegváltó) kifejezést fontos dokumentumokban XII. Pius kora óta. E szempontból van tanúbizonyság arról a tényről, hogy ez a pápa szándékosan elkerülte alkalmazását. (. . .) Végül a teológusok, különösen a nem katolikusok érzékenynek mutatkoztak az ökumenikus nehézségek iránt, amelyeket e címek alkalmazása magával hozna.” (Documentation Catholique, 2 avril 1995, 2113, 693.) A Nemzetközi Pápai Mária Akadémia így kommentálja a bizottság válaszát: „A bizottság válasza szándékosan rövid, egyhangú és pontos: nem lenne helyes elhagyni a II. vatikáni zsinat által megjelölt utat és új dogma kihirdetésére készülni.” Az akadémia még kifejezi meglepetését amiatt, hogy a Coredemptrix cím definícióját kérik, amellyel szemben a Tanítóhivatal fenntartásokkal él – és amelyet rendszeresen elutasít. (Uo. 694–695.) Máriának nem kell új definíciók tárgyának lennie az egyházban, amelyek – ha feltételezzük is, hogy megalapozottak a hitben – csak nehezebbé teszik sokaknak a hitet, és akadályozzák az ökumenikus kapcsolatokat. A dogmadefiníció célja az egyházi hagyományban nagyon pontos: dönteni kell egy kritikus pillanatban, amikor a hit valamelyik életbevágó pontját kétségbe vonják. Ha a jámborságnak kellene vezérelnie a dogmát, miért ne kérnék először új krisztológiai dogmák definícióját? Manapság az lenne kívánatos, ha Szűz Mária buzgó hívei elfogadnák azt, hogy ne ártsanak túlzásaikkal, és elismernék azt, hogy azzal tisztelik legjobban Máriát, ha az Evangélium által neki adott cím szerint tisztelnék: az Úr szolgáló leánya. Az újabb jelenések sikere Lehetetlen itt meg nem említenünk Mária legújabb megjelenéseinek sikerét, még ha nem ránk tartozik is, hogy ítéletet mondjunk igaziságukról. Annak csak örülhetünk, hogy a jelenések helyein igazi lelki gyümölcsök mutatkoznak. De nyugtalanító a nekik tulajdonított fontosság és a velük kapcsolatos irodalom, miként az általuk kiváltott viták is, a püspökök óvatosságra intő figyelmeztetései ellenére. Néha az az ember benyomása, hogy ezeket a jelenéseket fontosabbaknak tartják, mint magát az Evangéliumot. Nagyon érzékeny pontot képeznek ezek napjainkban. A legkisebb fenntartást velük szemben rögtön úgy értelmezik, mint a Szűz Mária iránti hit és szeretet hiányának a jelét. Újabban Franciaországban láthattuk a „zarándok Szüzeket”, a templomról templomra vándorló Mária-szobrocskákat, jámbor beszédek és gesztusok kíséretében, amelyek nagyon messze vannak a II. vatikáni zsinat irányvételétől. Jobban, mint valaha, szükség van az éberségre a Máriáról szóló katekézisben. Mária hihető bemutatásáért Hivatkozzunk a zsinat felszólítására (LG 67), amely „nyomatékosan buzdítja a teológusokat és az igehirdetőket, hogy gondosan tartózkodjanak minden hamis túlzástól, de az indokolatlan szűkkeblűségtől is az Istenszülő páratlan méltóságának szemléltetésében”. A legutóbbi zsinat szellemében kíséreljük meg tehát a korunk számára hihető, Máriára vonatkozó teológia és Mária-tisztelet kritériumainak vázolását. – Máriát sohasem szabad elszigetelni a keresztény hit egészétől. A Lumen gentium VIII. fejezetének első tanítása ez: elhelyezi Máriát, Isten Anyját Krisztus és az egyház misztériumában. Még a „mariológia” szó kétértelműsége is azt sugallhatja, hogy Máriával különleges, kizárólag csak neki szentelt teológiának kell foglalkoznia, tehát amely elszigeteli őt a teológia egészétől és az üdvtörténettől, amelynek középpontja Krisztus személye. Márpedig VI. Pál formulája szerint „Mária teljesen relatív Istenhez és Krisztushoz képest”. Át kell tehát mennünk a „mariológiától” a Máriával foglalkozó teológiához, és a zsinatot követve le kell mondanunk végleg a spekulatív szándékú, a skolasztikából származó mariológiáról, amely szőrszálhasogató distinkciókkal olyan nyelvi merészségekbe bonyolódik, amelyeknek minden reális jelentőségét tagadnia kell, ha nem akar eretnekségbe esni. A legjobb példa erre a Mária Társmegváltó címmel kapcsolatos spekuláció. Ami áll a teológiára, áll a prédikációra és a jámbor gyakorlatokra is: Mária Krisztushoz vezet, ő, akit a hagyományos ábrázolás úgy mutat be, hogy karján a Gyermek vagy ölében a keresztről levett Jézus holtteste (Pietà). – Máriát az Egyház Isten Anyjának vallja; mindannak, ami Reá vonatkozik, ebből kell kiindulnia, és ide kell visszatérnie. Személyének méltósága kiválasztottságából ered, amelyben tisztán Isten kegyelméből részesült. Így a két kihirdetett dogma – IX. Pius által a szeplőtelen fogantatás (1854) és XII. Pius által a mennybe felvitel (1950) – nem úgy tekintendők, mint önkényes kiváltságok, amelyek Máriát az emberi család közös sorsán kívülre helyeznék, hanem az üdvösségtörténeten belüli jelentésük szerint. Mária szeplőtelen fogantatása érvényben hagyja, hogy Máriát ugyanolyan címen Krisztus szabadította meg az áteredő bűntől, mint minden más emberi lényt, csak a mód volt különböző: előzetes megőrzés, nem pedig megtisztítás által. Ez a dogma kifejezi azt, hogy Mária elővételezte azt a tökéletes szentséget, amelyre minden ember meghívást kapott. A mennybe felvitel pedig azt mondja, hogy az egész Egyház meghívást kapott a dicsőségbe, amelynek Mária elővételező példaképe (típusa). – Máriát mindig úgy kell bemutatni, mint Isten teremtményét, mint nővérünket, mint Izrael leányát, zsidó asszonyt, aki népe hitéből és reménységéből élt, mint olyasvalakit, aki vállalta, minden kockázatával együtt, hogy egy gyermek anyja legyen. Mária női emberségét különböző szempontjaival kell bemutatni: teljes készség Isten terveinek megvalósítására, de ugyanakkor élő és néha merész személyiség, aki nemcsak Magnificatot énekel, hanem szemrehányást is mer tenni Fiának (Lk 2,48). Máriát sohasem szabad bemutatni Isten oldalán, ő mindig az emberek oldalán marad. Ő a miénk, és elkísér bennünket utunkon. Sion leánya, Mária az Egyház tagja ugyanolyan címen, mint mindenki más. Teljesen kölcsönös viszonyban áll az Egyházzal. (R. Laurentin) Kétségtelen, első helye van az Egyházban, minthogy azt képviseli az angyali üdvözletkor, és annak típusa vagy ikonja lett. De lelki anyaságának gyakorlása feltételezi, hogy a nagy egyházi családban vállalja az anya szerepét. Mária megelőzött bennünket a hit zarándokútján: ezt a zsinati témát (LG 58) kifejtette II. János Pál enciklikája, a Redemptoris Mater (1987), 12–19). – Végül Mária szolgáló volt, mielőtt királynő lett volna. A mi mentalitásunk már nem középkori, és nem rezonál már a nagyság és a szépség címeinek halmozására. Világunk már kissé telítődött a Mária Királynő teológiájától, amelynek pedig hagyománya van. Mária maga az angyali üdvözletkor az Úr szolgáló leányának nevezte magát (Lk 1,38). Tartsuk tiszteletben azt a címet, amelyet ő maga választott. Amint Jézus, a Szolga megalázta magát (Fil 2,8) egészen a kereszthalálig, ugyanúgy az Isten rátekintett szolgálója alázatosságára (Lk 1,48). Ma már nem a kiváltságok vonják magukra a figyelmet, hanem Izrael szüze, aki Jahve szegényeit képviseli, aki mindennapi életet élt, és félrehúzódott Fia küldetése előtt, hogy újra megjelenjen a kereszt megpróbáltatásakor. Mária így áll előttünk példakép gyanánt. * * * Fejezzük be egy formulával, amelyet elfogadnak katolikusok és protestánsok: Máriában minden Isten kegyelméből ered (sola gratia); benne minden a hit válasza (sola fide); végül Mária megdicsőíti Istent (soli Deo gloria).
Tomka Miklós GONDOLATOK A GYERMEKIMÁRÓL* Imádkoznak-e még a gyermekeink? Hogyan? Kik? Hányan? – A jövő múlik a válaszon! De kérdezni másként is lehet. Hol tanulhatnak meg a gyermekek imádkozni? Kitől? Mit? Mennyire saját világuknak megfelelően? Vagy megint másként kérdezve: mit jelent a gyermekeknek az ima? Fantáziálást? Kilépést a köznapokból? Vagy Isten szeretetét? Erkölcsöt, ami egyszerre földi és gyakorlati, valamint örök és isteni? Angliában a tanítás reggelente imával kezdődik. A skandináv országokban a lelkész az anyakönyvvezető. Bajorországban és Svájc számos kantonjában az iskolákban, kórházakban és középületekben a közelmúltig természetes módon volt ott a feszület. Ezt a gyakorlatot azért változtatták meg, hogy a más vallásúak istenhite ne sérüljön. Az amerikai elnök Istenre és a Bibliára esküszik. Az „Isten engem úgy segéljen” sok más országban is normális esküszöveg. Nálunk az ilyesmi legfeljebb távoli emlék. Az elmúlt évtizedekben itt nagyot változott a világ. A „keresztény Magyarországnak”, a magától értetődő vallásosságnak vége. A hit egyre inkább személyes döntés tárgya. Van, aki jár templomba, van, aki nem. Nem kétséges, hogy a kelet- és közép-európai változásokért részben a kommunizmus a felelős. Ennek „köszönhető”, hogy a változás hirtelen, erőszakosan, a társadalom akarata ellenére ment végbe. Az átalakulás módját és ütemét Rákosi, Kádár, vagy távolabbról a szovjet hatalom vezényelte. A változás ténye azonban nem rajtuk múlott. Világok változásában a kommunizmus jelentéktelen intermezzo. Persze korántsem jelentéktelen azok számára, akik megszenvedték. Legalább két generáció a kárvallottja ennek a „történelmi epizódnak”. A szovjet diktatúra ideológiai kísérletet végzett – emberek millióinak rovására. Sikerült megakasztania a hagyományt s megtörnie a kultúrát. Sikerült a társadalom autonóm szervezetét szétzilálnia. Az egyházak is megroppantak. És elbizonytalanodott a hit. Életrajzainkban évtizedeken át gyűltek a veszteségek. A pártállam uralma megmérhetetlen kárt és egyéni sérelmet okozott. Van miért panaszkodni. Hosszú a lista, hogy mit kell sürgősen helyrehozni. De vigyázni kell, hogy a fák láttán ne veszítsük szem elől az erdőt. Akármilyen hihetetlen, az elmúlt évtizedekben valami fontosabb dolog is történt, mint a kommunizmus. Észrevétlenül új időszámítás kezdődött Magyarországon, a modern kor időszaka. Szent István a kereszténységet tette az ország, az államszervezet, az erkölcs alapjává, és az is maradt egy évezreden keresztül. Erre épült a jogrend, de még fontosabb: erre nevelt a család, a szomszédság, a különféle települések népe. Magyarország életét a közös hagyomány irányította. Ugyanazt tartotta erkölcsösnek a gazdag és a szegény, a falusi és a városi, a tanult és a tanulatlan. A családok, a rokonsági hálózatok, a lakóhelyi közösségek közösen képviselték ugyanazt a keresztény értékrendet, s hagyományozták azt tovább a felnövekvő generációknak. S mivel mindenki számára ugyanaz volt a természetes és magától értetődő, a nevelés a szülőktől sem igényelt speciális tudatosságot, felkészültséget. A gyermek minden különösebb tanulás nélkül belenőtt, beleszokott, „beleszocializálódott” ebbe az egységesen érvényes erkölcsbe és értékrendbe. A mindennapok gyakorlatában tanulta meg, hogy a társadalom mit vár tőle, s hogy ő mivel és hogyan boldogulhat. Az iskola és a társadalom nyilvánossága is ezt képviselte. Alternatíva, „ellenkultúra” nem létezett. Lehet, hogy az előbbi kép idealizált, elnagyolt. A harmonikus egység évszázadok óta bomladozott. A közös kultúra hatalmas szociális ellentmondásokat takart. Az ország középső részén nem csak nyomor volt, de az elvallástalanodás is megkezdődött. Egyébként is kérdés, hogy a hagyomány túlereje mennyire jó és mennyire rossz. Egy dolog azonban bizonyos. Az ötvenes, hatvanas, hetvenes években hirtelen roppant meg a nemzet kultúrája, erkölcse, önértékelése. A közös célok és mércék a múltba vesztek. S a kommunista hatalom megakadályozta, hogy a társadalom egyetértésre jusson arról, hogy milyen célokhoz, értékekhez igazodjon. Az elmúlt évtizedekben a társadalom nem csak önállóságát veszítette el (a politikai hatalommal szemben), hanem belső összhangját is. Az eredmény közismert. Különböző emberek, családok különféle világnézeteket és erkölcsiséget ápolnak, és próbálnak gyermekeiknek továbbadni. Más az otthoni meggyőződés, mint a közélet rendje. A munkahely szabályai ismét más követelményeket képviselnek – és így tovább. Életünk különféle rendek közé feszült. Talán egyiket sem vesszük már egészen komolyan. Mindenképpen rajtunk múlik, hogy milyen ideálokat s erkölcsöt tartunk önmagunk számára meghatározónak. A kommunizmus saját ideológiáját igyekezett ránk erőltetni. A társadalom (egy része) pedig ellenállt, és őrizte saját meggyőződését, hagyományát. A gyermekek „kettős nevelést” kaptak. Megtanulták, hogy otthon mi a helyes, a jó és a kívánatos, amiről azonban másutt gyakran beszélni sem volt szabad. S megtanulták, hogy mit kell mondani az iskolában és a nyilvánosságban, olyasmit, aminek viszont otthon nem volt igazi súlya. Ezt a helyzetet évtizedeken át tudathasadásnak hittük. Ma sóhajtva látjuk, hogy milyen egyszerű volt akkor a világot feketére és fehérre osztályozni. Mára a zűrzavar teljessé vált és meghatványozódott. A család képtelen áttekinteni, hogy felnövekvő gyermeke majdan – a tanulás, a párválasztás, a lakóhely, a szakma világában, a szaporodó változtatási lehetőségek között – miféle kihívásokkal kerül szembe. Legfeljebb azt látja, hogy a külső adottságok állandó változásban vannak. Emiatt napról napra újra kell gondolni, hogy mi a jó, mi a hasznos, mi az ember képességeinek a leginkább megfelelő. A nevelés immár elsősorban nem társadalmi szabályok és minták megtanítása, hanem annak a készségnek a fejlesztése, hogy az ember hogyan válasszon különböző elvárások és normák közül. Régebben talán elég volt a vallásos szemléletet és a keresztény erkölcsi rendet elsajátítani, a megfelelő magatartásmódokat begyakorolni. Ma kérdésessé vált, hogy mi a leginkább keresztény felfogás és magatartás különböző helyzetekben. A válasz mérlegelést és választást követel. Korunk vallásossága nem törvények betartása, hanem a jézusi út keresése, kinek-kinek saját körülményei szerint. Ez önállóságot és tudatosságot követel. Lehet erre készülni egyáltalán? A családban kapott szeretet biztos kiindulópont. A szülők hite, vallásgyakorlata jó példa. Az első lépéseket otthon kell megtenni. Ilyen lépés a gyermekkorban megkezdett rendszeres imádkozás, és az a tapasztalat, hogy a legfontosabbnak tartott személyek, a szülők, a testvérek, a nagyszülők szintén imában találkoznak Istennel. A miatyánkra Jézus tanított. Azóta is ez az egyik legfontosabb keresztény ima. De vajon ki hogyan érti, értelmezi? Erre a kérdésre a kötet dokumentumai beszédes választ adnak. A miatyánk gyermekszemmel Mi Atyánk, „Ki az az Atya?” – Isten (sokan válaszolják ezt). „Hogy képzeled el?” – Hát kedves, meg vigyáz a mi életünkle. Nekem egy kicsit nem jól néz ki, de azért jó. Olyan naaagy! És meghallja a beszéngeket, ha magunkban beszélünk, vagy csöndben vagyunk, akkor is. (D. Máté, 5 és fél éves) – Isten? Olyan, mint egy nagy óriás, aki a felhőkön lépdel, és amikor arra mennek a repülők, akkor felugrik az űrbe. (V. Máté, 10 éves) ki vagy a mennyekben, „Hol van a menny?” – Hát egyesek szerint ott fönt van a fellegek felett. „És mások szerint?” – A földön van valahol, az Édenkert környékén. „Szerinted?” – Szerintem is a fellegek felett van. Még akkor sem tudnánk megtalálni, ha repülővel próbálnánk megkeresni őt. (P. Ágnes, 12 éves) – A menny az Ő birodalma, ott az Ő akarata teljesül. A föld is az Övé, de itt már nem minden ember engedelmeskedik neki. (K. Sára, 13 éves) – Lelkileg van menny. Például, ha meghal egy ember, akkor a lelke azért tovább él. Ha hitt Istenben, ha úgy cselekedett, ahogy Ő szerette, ha Isten látta, hogy jó volt, segített az embereken, akkor a lelke Hozzá kerül. Régebben, amikor kicsi voltam, én is azt hittem, hogy a felhő fölött van az Úr, meg hogy ott vannak az angyalok. (L. Anita, 13 éves) szenteltessék meg a Te neved, „Ki az a szent?” – Aki jó. Aki soha nem tesz rosszakat, csak jókat, az szent. Én tudom, hogy Isten jó, és ezt akarom neki kívánni, szenteltessék meg a Neve. (M. Katus, 13 éves) jöjjön el a Te országod, – Azt jelenti, hogy olyan ország legyen, ahol nem hazudnak, nem csalnak, nem káromkodnak, hanem szépen tanulnak, sportolnak, meg szót fogadnak. Így néz ki Isten országa, és ez jöjjön el. (Sz. Zsolt, 10 éves) – Én úgy képzelem el az Isten országát, hogy ott csak úgy röpködnek az angyalok! Van egy boltjuk, és ha valaki vesz abban egy csokit, és odamegy egy másik, akinek nincs rá pénze, akkor a csokit elfelezik. (V. Máté, 10 éves) legyen meg a Te akaratod, – Ne mi döntsünk, hanem Ő, ne a saját fejünk után menjünk, hanem Őt kövessük. (P. Ágnes, 12 éves) – Ne az legyen, amit mi akarunk, hanem amit Isten akar. Mert lehet, hogy ebben a pillanatban azt gondoljuk, hogy valami nekünk így jobb, de azt Isten tudja, hogy nekünk mi jobb. Volt már olyan, hogy én elgondoltam valamit, és egészen máshogy sült el. Utólag mégis kiderült, hogy úgy volt jó, ahogy történt. (N. Nóra, 14 éves) miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is, – Már a mennybe eleve csak azok juthatnak, akik itt a földön az Ő törvényei szerint éltek, és azok már biztosan betartják az Isten akaratát. De a földön is legyen meg ugyanez, akkor a föld is tulajdonképpen Isten országa lesz, ami még mostanában nem olyannak tűnik. (F. Ferenc, 12 éves) mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, – Hogy ne fogyjanak el a boltból az ennivalók. Meg aki börtönben van, annak is legyen ebédje. Mert az kellemetlen, ha nincs. „És más szükségre is gondolhatunk, nem csak kenyérre?” – Igen. Ruhára, cipőre, gyógyszerre, kezelésekre, menőótóra, hogy tudja elhordani a betegeket. (M. Sándor, 5 és fél éves) – Szerintem nem csak szó szerinti értelmezésben a mindennapi kenyerünk legyen meg, hanem minden, ami egy napra szükséges, pl. vigyázzon ránk, meg az öröm, hogy ne úgy teljék el a 24 óra, hogy semminek ne tudjunk örülni. Úgy gondolom, hogy a mindennapi kenyerünkben a mindennapi örömünk is benne van. Tehát amitől egy nap jól érezzük magunkat. Meg az is hozzátartozik a napi jó érzésekhez, hogy békességben éljünk. (N. Máté, 13 éves) és bocsásd meg a mi vétkeinket, „Mi a vétek?” – Bűnök. Például amit megtehettünk volna, és nem tettünk. Segíthettünk volna valakin, és nem segítettünk. Vagy valakinek éppen rosszat tettünk átgondolás nélkül. Szerintem Isten jobban megbocsát, mint ahogy mi megbocsátunk. Mi szeretünk haragudni, olyan jól esik kicsit. Amikor visszafeleselek, mindig van bennem egy olyan, hogy enyém legyen az utolsó szó. De nehéz megállni, meg utána bocsánatot kérni, nagyon megalázó. (Sz. Vivien, 14 éves) „Szoktál bocsánatot kérni?” – Azt gondolom, hogy az a normális, hogy ha valaki bűnt követ el, akkor utána bocsánatot kér. Ez a rendes. Ez a normális. Ez az egyenes út, be kell ismerni, hogy ezt meg ezt tettem. (Gy. Szabina, 11 éves) miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, – hogyha én rosszat csinálok, a jó Isten azt megbocsájtja nekem, hogyha viszont például egy gyerek belém rúg, vagy másképpen megbánt, akkor azt nekem is meg kell bocsátanom neki. Mostanában történt, hogy a barátom véletlenül rám esett, az egész arcomról lejött a bőr, de én megbocsátottam. (N. József, 9 éves) – . . . első haragjában az ember nekiront egy másiknak, de amikor megfékezi magát, úgy utólag visszagondolva azt mondja, hogy de jó, hogy nem mentem neki. És amikor két fél összeveszik, utána nagyon jól esik kibékülni. És biztosan ez az Isten akarata. (F. Ferenc, 12 éves) és ne vígy minket a kísértésbe, – Ezt azért nem értem, mert végül is nem Isten szokott kísérteni, hanem inkább a Sátán. A kísértést én csak rossz értelemben ismerem. (K. Sára 13 éves) – A Sátán minket is meg szokott kísérteni, hogy hű, ez de jó dolog, aztán kiderül, hogy mégsem. (D. András, 12 éves) de szabadíts meg a gonosztól, „Ki a gonosz?” – Az ördög. Ő visz be ezekbe a helyzetekbe. Hogy lopjunk, meg csaljunk, meg ilyesmi. Azt akarja, hogy kapjanak el, vigyenek be a börtönbe, és ott ítéljenek el. És vagy lefejeznek, vagy pár év börtönt kapunk. Ha lefejeznek, tehát meghalunk, akkor az Isten nem bocsát meg nekünk, és akkor leküld bennünket a gonoszhoz. (Sz. Zsolt, 10 éves). – Szerintem a fiatalok is a Sátán kísértésébe estek, mert csak úgy nekimennek az embereknek, meg csúnyán beszélnek. A cigi meg az alkohol is az ördög kísértése. A kábítószeresek is úgy vannak, hogy nem tudnak leszokni, ha már egyszer megkóstolták. (L. Anita, 13 éves) mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. Amen. – Ez azt jelenti, hogy Neki hatalomja van, őt nem tudják legyőzni. (L. Zoltán, 6 éves) – A hatalom az uralkodás. Tud uralkodni a rossz felett úgy, hogy a rossz embereknek megbocsát, és jó emberekké válnak. A dicsőség pedig azt jelenti, hogy Ővé minden eredmény. (K. Bence 9 éves) – Például ha egy úr és egy hölgy összeházasodik, és nagyon boldogok, akkor ez Istennek a dicsősége. Mindenki tudja, hogy Ő jót akar, és most ezt az örömet megszerezte nekik, és Övé érte a dicséret. (Gy. Szabina, 11 éves) – Ez az ország, Magyarország, de az egész világ is az Övé, megtehet velük bármit, amit akar, van hatalma fölöttük. „És a dicsőség?” – Azt jelenti, hogy például van egy verseny, és XY első helyezett lesz futásból, akkor örül neki, és akkor mindenki őt éljenzi. Ilyesmi az, hogy Isten megteremtette a világot, Övé érte a dicsőség. Ő hozta létre ezt a gyönyörűszép univerzumot, amiben élünk. (Gy. Lilla Ilona, 14 éves) Az ember és a vallásosság fejlődése Az, ahogyan az 5–14-évesek a miatyánk sorait, fogalmait értelmezik, sok mindent elmond a gyermekek imavilágáról és vallási felfogásáról. Eközben igazolódik az, amire a fejlődéspszichológia tanít. És nyilvánvalóvá válik az is, hogy az években mért kor nem azonos a személyes vallási fejlettséggel. Az idősebbek között is vannak nagyon gyermeteg hitűek. S megfordítva, a fiatalabbak között is találkozunk érettebb gondolkodásúakkal. Erikson, Piaget, Kohlberg és sokan mások1 vallják, hogy az emberi gondolkodás, a fogalomalkotás, a személyes önállóság, az erkölcsiség és a vallásosság módja is fokozatosan, egyik szintről a másikra fejlődik ki. Argyle és Beit-Hallahmi számos nagyobb adatgyűjtést összegez2. Ezek arról tanúskodnak, hogy a 3–6 évesek számára Isten (és ugyanígy az ördög) némileg a csodalények, az óriások és a sárkányok világába tartozik, csak még azoknál is nagyobb. Leírása, elképzelései konkrétak és a templomi képekhez igazodnak. A 7–12 évesek Istent realista módon valódi személynek, apának képzelik, hasonlóan a tradicionális vallási (keresztény) felfogásokhoz. Ez a korosztály nem hitetlenkedik, de tele van vallási kérdésekkel, hogy minél részletesebb fogalmat alkothasson magának. A gyerekek ebben a korban tanulják meg, hogy mely egyházhoz tartoznak, továbbá tekintélyes vallási ismeretanyagra tesznek szert – ha van honnan. A 10. év táján kezdődik az Istennel való beszélgetés és a bele vetett személyes bizalom. 12 év fölött az értelmezések hirtelen sokszínűvé válnak, és a kételkedés is megkezdődik. Ekkortájt kezd a vallásos vagy azzal szembenálló egyéni álláspont kiformálódni – nagy mértékben annak a függvényében, hogy a gyermeknek milyen a viszonya szüleihez, továbbá, hogy szülei vallásosak-e vagy sem. Amerikai adatok szerint a fiúk 16–17 éves korban, a lányok egy-két évvel korábban lázadnak a gyermekkori vallási fogalmak ellen, majd önálló, a szüleikétől függetlenedő világnézeti álláspontot fogalmaznak meg. Ebben az életkorban, a vallásos családokból jöttek között is, sokan élnek át „megtérés”-élményeket. Kérdés azonban, hogy mindezek az elméletek és adatok mennyire alkalmazhatóak a mi körülményeink között. Hiszen mind olyan országokból származnak, ahol a vallás a kultúra elválaszthatatlan része, és ahol a gyermek otthon, barátai között és a tágabb társadalmi környezetben egyaránt a vallási fogalmak és szemléletmód magától értetődőségét hallja3. Nálunk más a helyzet. (Hogy milyen, avval a következő pontban foglalkozunk.) Érdekes lenne viszont megtudni, hogyan beszélgetnek Istenről, a vallás(osság)ról, vagy éppen a miatyánkról a hívő és a nem hívő osztálytársak. Annyi bizonyos, hogy a gyerekek már igen kicsi korban találkoznak azzal a ténnyel, hogy környezetük egy része nem hívő, és hogy a nyilvánosság (a televízió, vagy éppen a tankönyv) nem ritkán kritikus, sőt gúnyolódó vallási dolgokkal kapcsolatban. A nagyobb gyerekek egy része talán arról is hallott, hogy nem is olyan régen a vallásosság társadalmi hátrányokkal járt. Végeredményben bizonyos, hogy az a kulturális légkör, amivel a gyermekek a családon kívül találkoznak Magyarországon, legfeljebb részben támogatja a gyermeki vallásosságot, részben ellenben gyengíti azt. Sőt az is biztosan állítható, hogy sok olyan szülő, aki gyermekét vallásossá szeretné nevelni, önmaga nem vallásgyakorló, s mivel vallási dolgokban bizonytalan, gyermeke kérdésére adott esetben nem tud megfelelő választ adni. Ilyen megközelítésben kikerülhetetlen az a kérdés, hogy az 50 miatyánkolvasat átlag-e vagy kivétel? Erre a kérdésre most nem tudunk választ adni. Áttekinthető ellenben, hogy a magyar családokban az elmúlt évtizedekben hogyan alakult a vallásosság (vagy nem vallásosság) és az erre való nevelés. Gyermekkori vallási emlékek A családi vallási légkör az elmúlt évtizedekben drámaian változott Magyarországon. A különböző korú emberek gyermekkori vallási emlékei nagy mértékben különböznek. A ma 50 évesek és idősebbek között a felekezeten kívüli szülő éppoly kivétel számba ment, mint a gyermek meg nem keresztelése. A most 30–49 évesek is 95 százalékban meg lettek keresztelve, de egy hatodukat (16%) vallástalanul nevelték. A 30 évnél fiatalabbaknak már egy ötödét (18%-át) nem keresztelték, s több mint egy negyedük (28%) kifejezetten vallástalan nevelést kapott4. Más adatok5 szerint a ma 18–25 év közötti korúak közel egy harmada családjában, amikor ők gyermekek voltak, sohasem esett szó vallásról. Az idősebbek több, mint háromnegyedének otthonában volt kereszt vagy valamilyen vallási kép vagy jelkép, amikor ők gyermekek voltak. A mai 25 évesek és fiatalabbak között ez az arány 50 százalék alá esett6. Ezzel egybecsengenek az anyák korábbi templombajárására vonatkozó emlékek. A legöregebb népesség több, mint három negyede, a 21–30 éveseknek már csak egy ötöde, a 20 évnél fiatalabbaknak pedig csak egy tizede meséli, hogy amikor ők körülbelül 12 évesek voltak, az édesanyjuk legalább hetenként templomba járt. A változás a másik irányból is olvasható. 12 éves korára visszaemlékezve a 60 évesnél idősebbek 5 százaléka, az 51–60 évesek 10 százaléka, a 31–40 évesek 23 százaléka és a 20 évesek és fiatalabbak 35 százaléka mondja, hogy anyja soha nem ment templomba7. A szülők vallásosságának/vallástalanságának változását követte a gyermekeké. Emlékezetei szerint gyermekkorában legalább hetente templomba járt a mai 60 év fölötti generáció 81 százaléka, az 50–61 évesek 62, a 41–50 évesek 51, a 31–40 évesek 39, a 21–30 évesek 26, és a 20 évesek és fiatalabbak 16 százaléka. Alig kétséges, hogy mindegyik korcsoport emlékezetei szépítenek. Mindamellett a visszaesés nyilvánvaló8. Hasonló a kép a gyermekkori napi imával. A legidősebbek 59 százaléka mondja, hogy gyermekkorában naponta imádkozott. Az arány aztán korcsoportról korcsoportra csökken. A 20 éveseknek és fiatalabbaknak csak 14 százaléka mondja, hogy 12 éves kora táján naponta imádkozott9. Az egymást követő korosztályok legalább két harmada az elmúlt fél évszázadban is járult első áldozáshoz, illetve konfirmált. A rendszeres hitoktatásra vagy/és bibliaórára járók aránya ellenben 1960–1990 között nem érte el az egyes korosztályok 30 százalékát, 1990 óta némileg efölött van. Eszerint egy fél évszázad óta az a helyzet, hogy a gyermekek kétharmad része nem vesz részt huzamosabb hitoktatásban! A neveléstudományok és a szociológia egyhangúan állítják, hogy a vallásosság továbbadásának legáltalánosabb, normális útja évezredeken át a családi vallási nevelés volt. Hívő szülők nevelték gyermekeiket hívő emberekké. Bizonyos, hogy ez az út ma is a leggyakoribb10. De rögösebbé vált. A szülők vallásossága nem ritkán hiányos, elmarad ismereteik, magabiztosságuk egyéb területei mögött. Más akadályok is mutatkoznak. A világ úgy változott, hogy a család kevésbé tud felkészíteni az élet későbbi részleteire, mint ötven vagy száz évvel korábban. Az iskola, a munkahely, a tömegkommunikáció gyakran a vallásos hit ellen hat. Különösképpen pedig az osztálytársak, barátok, munkatársak jelentős része nem hívő. Mindez kettős következménnyel jár. Egyfelől az egyszer megszerzett gyermekkori vallásosság megtartása további és hosszú erőfeszítéseket követel – a szülőktől s a gyermekektől egyaránt. Másfelől az otthon és a családi szocializáció immár nem az egyedüli útja a vallásosság megszerzésének. Világméretű tapasztalat, hogy nő a megtérők száma, egyre többen felnőttként válnak nem vallásosból vallásossá11. Mindkét következménnyel kapcsolatban hasonló kérdések merülnek fel. Mi a meglevő gyermeki vallásosság ápolásának a legjobb módja? És hogyan, mikor, minek a hatására válik egy nem vallásos ember vallásossá? A keresztény tanítás szerint a hitet Isten adja. Ennek megfelelően a kérdés úgy hangzik, hogy mi tesz alkalmassá a hit befogadására, megtartására. A hitoktatók és a társadalomtudósok válasza egybecseng. A hit lényege nem az alapos ismeret, hanem az Istenhez igazodás. Hitet nem lehet „tanítani”, hiszen annak nem a fejben, hanem a szívben az igazi helye. A hitet elsajátítani és élni és gyakorolni kell. Erősíteni az tudja, ha mások hívő gyakorlatával találkozik. A hit átadásának az útja a példa, a tanúság, a megélt hit. A hit ápolásának a helye pedig a család s a hívő közösség. A hitet Isten adja. Erősítése érdekében két dolgot lehet tenni. Tudatosítani, hogy a hitet és a keresztény magatartást napról napra ápolni, építeni, fejleszteni kell. És olyan emberek közösségét keresni, akik hasonlóan gondolkodnak. A vallásosnak induló gyermekek akkor maradnak meg ezen az úton, ha hasonló társakra lelnek. A kereszténység jövőjének pedig a kulcsa, hogy a hívek komolyan veszik-e a közösségteremtésben rájuk háruló felelősséget. „Jöjjön el a Te országod! Legyen meg a Te akaratod!” – imádkozzuk a miatyánkban. Jézus azt mondta tanítványainak, hogy arról ismerjék meg őket, hogy szeretik egymást12. Azt is mondta, hogy ahol ketten-hárman összejönnek az Ő nevében, Ő ott van közöttük13. Isten országa itt kezdődik – az Isten útján járók közösségeiben. És aki nem építi ezt a közösséget, hamisan imádkozza a miatyánkot. Jegyzetek
1 Fowler, James W.: Stages of Faith. San Francisco, Harper and Row 1981. 2 Argyle, Michael–Beit-Hallahmi, Benjamin: The Social Psychology of Religion. London–Boston, Routledge and Kegan Paul 1975. 3 Helve, Helena: The Formation of Religious Attitudes and World Views: A Longitudinal Study of Young Finns. Social Compass 38 (4), 1991. 373–392. o. 4 Tomka Miklós–Zulehner, Paul M.: Religion und Kirchen in Ost(Mittel)Europa: Ungarn, Litauen, Slowenien. Ostfildern, Schwabenverlag 1999. 87. o. 5 Az 1998. évi „Aufbruch” kutatás másutt még nem közzétett adata. 6 Uo. – 7 Uo. 8 Uo., Ezzel egybehangzó korábbi adatok vö.: Molnár Adrienn–Tomka Miklós: Ifjúság és vallás. Világosság 1989. 4. 246–256. o. – 9 Uo. 10 Vaskovics, László A.: Familie und religiöse Sozialisation. Wien, Notring 1970., Arndt, Manfred (szerk.): Religiöse Sozialisation. Stuttgart, Kohlhammer 1975. 11 Knoblauch, Hubert–Krech, Volkhard–Wohlrab Sahr, Monika (szerk.): Religiöse Konversion. Konstanz, UVK Universitätsverlag Konstanz 1998. Nock, A. D.: Conversion. Oxford, Oxford University Press 1933. 12 Jn 13,35. – 13 Mt 18,20. Megjegyzés. Gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt könnyebb lenne a miatyánk megértése, ha a fordítás pontosabban tükrözné az igazi értelmet. Főleg két kifejezésre vonatkozik ez. 1) Nem „ország” (vagyis egységes államszervezetbe tartozó földrajzi terület), hanem „királyság, uralom, királyi uralom”. 2) Nem „kísértésbe vinni”, hanem „kísértésbe juttatni” (hagyni, hogy kísértésbe kerüljünk). Ráadásul mindkét kulcsszónak sajátos értelme van: „Isten Uralma” és a végső, döntő, nagy „Kísértés”. Az értelem tehát: 1) „a te Uralmad (állandóan) jöjjön, közeledjék”; 2) „ne hagyj Kísértésbe jutnunk, hanem szabadíts meg a Gonosztól!” Egyébként más kulcskifejezéseket is lehetne nagybetűvel írni: pl. Neved ( = Te, magad). Jó tudni, hogy az egyik kérés pontosan így hangzik: „engedd el tartozásainkat, amint mi is elengedjük adósainknak.” (Nagy Ferenc) . |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ Szabó Ferenc A PÁPA SZENTFÖLDI ZARÁNDOKLATA (2000. március 20–26.) A szentatya pápasága kezdetétől dédelgette azt a vágyát, hogy ellátogat Jézus szülőföldjére, ahol a II. vatikáni zsinat idején már járt egyszer mint krakkói főpásztor. A nagy jubileum, Jézus születésének 2000. évfordulója különleges alkalomnak kínálkozott, hogy tervét megvalósítsa. Szerencsére a közép-keleti politikai helyzet kedvező alakulása, valamint az Izraellel és a palesztin hatósággal folytatott tárgyalások, megegyezések is lehetővé tették, hogy Péter utóda elzarándokoljon a kereszténység forrásvidékére. Miután lélekben felkereste Ábrahám szülőföldjét, és ellátogatott a Sínai-hegyhez (a Szent Katalin-kolostorhoz), a jordániai Ammanon át jutott el Izraelbe. 1999. június 29-én levelében kifejtette, hogy milyen indítékokkal és lelkülettel akart elzarándokolni az üdvösségtörténethez kapcsolódó szent helyekhez. (Lásd Távlatok, 2000,1.) Ez a 91. külföldi út a legnehezebbnek ígérkezett, és a legfontosabbnak mondható. Az idős és beteg pápa bámulatra méltó, hősies erőfeszítéssel teljesítette a kijelölt programot, sőt néha még meg is toldotta azt. Milliók követhették a képernyőn zarándoklata állomásait, a hívők bekapcsolódtak szentmiséibe, elmélkedéseibe. Persze a világsajtó elsősorban a látogatás politikai vonatkozásaira figyelt, elismeréssel adózva a pápa diplomáciai érzékének, amellyel sikerül az izraelieket és a palesztineket egyaránt „meghódítani”. Valójában ez az út mindenekelőtt zarándoklat akart lenni, ahogy ezt a szentatya ismételten hangsúlyozta. Péter utóda az Üdvözítő nyomdokain járva önmaga és valamennyiünk számára felidézte – szinte megjelenítette – Jézus történetének legfőbb eseményeit, elmélkedett az evangéliumi üzenetről, bűnbánatra, megtérésre buzdított, ami a jubileum legfőbb programja. De mivel olyan földön járt, ahol két (egymással szemben ellenséges érzelmeket tápláló) nép és három vallás él, e realitással számolni kellett. A pápa szavait és tetteit, szinte minden mozdulatát (pl. hogy hol csókolja meg a földet, ami egy-egy ország elismerését jelenti) figyelték és értelmezték a politikai hatóságok éppúgy, mint a sajtó emberei. Ezer Weizman izraeli elnökkel vagy Jasszer Arafattal találkozva hallhatta, hogy mindkettő Jeruzsálemet népe örök fővárosának mondta, a palesztin menekülttáborban vagy a Jad Vasem mauzóleumában eleget tett mindkét nép kívánságának, amikor a hazára vágyó palesztinok jogos követeléseire felhívta a figyelmet, illetve a Soá-mauzóleumban ismételten elítélte a zsidók ellen elkövetett embertelenséget. A deheisehi menekülttáborban többek között ezeket mondta: „A politikai felelősökhöz fordulok, hogy szerezzenek érvényt a már aláírt egyezményeknek, és folytassák a béke keresését, amelyre minden eszes emberi lény vágyódik, az igazságosság jegyében, amely a palesztinok elvitathatatlan joga.” A Jad Vasem mauzóleumnál tett látogatásakor pedig, miután idézte a 31. zsoltárt, így kezdte emlékezetes beszédét: „Az emlékeknek ezen a helyén az értelem, a szív és a lélek a csend rendkívüli szükségét érzik. Csendre van szükség, hogy emlékezzünk, azért, mert nincsenek elég erős szavak, hogy elítéljük a Soá rettenetes tragédiáját. (. . .) Azért jöttem el a Jad Vasem mauzóleumba, hogy lerójam tiszteletemet a zsidók milliói előtt, akiket megfosztottak mindenüktől, különösen emberi méltóságuktól, és a holokausztban meggyilkolták őket. (. . .) Azért akarunk emlékezni, hogy biztosítsuk: soha többé nem kerekedik felül a gonosz, mint ahogy ez történt a nácizmus ártatlan áldozatai millióinak esetében. (. . .) Mint Róma püspöke biztosítom a zsidó népet, hogy a katolikus egyház, amelyet az evangéliumi igazság és szeretet törvénye, nem pedig a politikai megfontolások vezérelnek, mélyen fájlalja azt a gyűlöleletet, üldöztetést, az antiszemitizmus minden megnyilvánulását, amely a keresztények részéről bárhol, bármikor zsidók ellen irányult. Az egyház elutasítja a fajgyűlölet minden formáját, mivel tagadja a Teremtő minden emberben jelen levő arcát.” Luigi Accattoli, a Corriere della Sera c. rangos olasz napilap vatikanistája március 27-én mérleget készített a pápa szentföldi útjáról. Éleslátó cikkéből idézek, amelyben „remekműnek” nevezi azt, amit a beteg és 80. évéhez közeledő pápa megvalósított egy hét alatt. Mi a pápa sikerének titka? A kulcs, amely magyarázatot ad, a következő: „sikerült neki egyenlő szinten és egyenlő tisztelettel bánni, tárgyalni a két egyenlőtlen és egymással ellentétes partnerrel. (. . .) A palesztin féllel úgy bánt, mintha már állammal rendelkezne. Ugyanakkor teljes tiszteletet mutatott Izrael állam iránt, bőven kiegyensúlyozva az ellenfélnek tett előzékeny gesztusokat. Minthogy a palesztinok nem rendelkeznek még állammal, a pápa három, az államiságot mintegy előre elismerő gesztust tette feléjük: 40 nappal korábban létrejött a Palesztin Felszabadítási Szervezet és a Szentszék közötti egyezmény; amikor elrepült a palesztin terület fölött, a pápa táviratilag üdvözölte Jasszer Arafatot, mint ahogy az államfőket szokás; végül Betlehembe érkezve megcsókolta a palesztin földet. Ugyanakkor elérte azt, hogy ezek a gesztusok ne merevítsék meg az izraeli hatóságokat. Ezt pedig úgy tette, hogy teljes testvéri szeretettel ölelte magához az »idősebb testvért« szavaival és három látogatásával: a Soá emlékműnél, a rabbinátuson és a Siratófalnál.” Végső soron – jegyzi meg Accattoli – a pápa nem diplomáciai számításaival, hanem nagylelkű szeretetével érte el sikereit: „Többet adott a palesztinoknak, mint amit a jelenlegi nemzetközi jog megszab, és sokkal többet adott Izraelnek, mint amennyit a palesztin közösség és maga a katolikus közvélemény elfogadhatónak vagy igazságosnak képzelt volna. (. . .) A Siratófalnál tett lépése már ráadás volt: amikor a márc. 12-i bűnbánati liturgia könyörgésének szövegét (amellyel Istentől bocsánatot kért a keresztények antijudaizmusáért) a Siratófal nyílásába helyezte, egy pillanatra zsidó lett a zsidókkal: Ábrahám fiai ugyanis így szokták írásos kéréseiket a Salamon által épített templom falmaradványának réseibe helyezni. Amikor odahelyezte a lapot, amelyet aztán a Soa-mauzóleumba vittek el megőrzésre, a pápa megáldotta a lapot és a falat. Feltételezhetjük, hogy az öntudatosabb zsidók ezért nem nehezteltek meg rá, hiszen testvérük tette, aki előzőleg ott helyben megölelte őket.” Simon Perez a Corriere della Sera most idézett számának adott interjújában az izraeli–palesztin ellentétről szólva (nevezetesen Jeruzsálem státusáról) megállapítja: a pápa látogatása eddig nem látott páratlan siker volt, megnyerte mindenki tiszteletét, azokét is, akik nem vallják az ő hitét. „Közel-Kelet négyezer éves története a konfliktusok sorozata: vallásháborúk és küzdelem a föld birtoklásáért. Jól tudjuk, hogy – mint a múltban, ma is – a politikai béke hitvallásainkhoz kapcsolódik. II. János Pál megtanította nekünk, hogy reálisan mi lehetséges.” A három együtt élő monoteista vallás híveinek egyaránt „szent város” Jeruzsálem, amelynek státusa még nem rendezett. Nehéz elképzelni, hogy Izrael államnak és a leendő palesztin államnak egyaránt fővárosa lesz. Mindenképpen nemzetközi garanciával biztosítani kell, hogy a szent helyek mindhárom vallás híveinek szabadon hozzáférhetővé legyenek. A közel-keleti békefolyamat lassan halad előre, főleg a szélsőséges, fundamentalista elemek nehezítik meg ezt mindegyik félnél. Talán a pápa zarándoklata valamelyest hozzájárult az igazságos béke megvalósításához, a párbeszéd és a tárgyalások révén megvalósítandó kiengesztelődéshez. De ehhez bűnbánatra és megbocsátásra, a szív igazi megtérésére van szükség – és ebben a szentföldi keresztényeknek kellene élen járniuk, sőt mindenekelőtt a különböző rítusú katolikusoknak kellene gyakorolniuk a „belső ökumenizmust”. Mert csakis a hegyi beszéd, a nyolc boldogság jézusi szellemében lehet igazságos békét és testvéribb világot építeni, ahogy a szentatya Galileában a világ minden részéről összesereglett százezer fiatalnak hangoztatta. ———— A szentatya szentföldi beszédeinek fordítása megjelent a Szent István Társulat kiadásában Bocsássunk meg és kérjünk bocsánatot! címmel. (Fordította dr. Diós István.)
Ötven évvel ezelőtt, amikor Egyházunk Jézus Krisztus születésének 1950. évfordulóját szentév keretében ünnepelte, újabb súlyos megpróbáltatás nehezedett a magyar egyházra a szerzetesrendek feloszlatásával. Kötelességünknek érezzük, hogy az évforduló kapcsán erről a szomorú eseményről közösségileg is megemlékezzünk. A kommunizmus vallásellenes harcának lényeges része volt a szerzetesrendek működésének a betiltása, amely Romániában 1948-ban, Csehszlovákiában és Magyarországon 1950-ben következett be. Magyarországon egészen kegyetlen formában történt azért, hogy a püspököket ezzel is kényszerítsék az állammal való tárgyalásra. A felszámolás úgy kezdődött, hogy a szerzetesek egy részét kényszertartózkodási helyre szállították. Az elhurcolásokat az Államvédelmi Hatóság meglepetésszerűen, éjszaka hajtotta végre, először június 8-án és 9-én a Jugoszláviához közeli kolostorokból az ország belsejében fekvő egyházi épületekbe, majd folytatódott június 14-én, július 11-én és július 14-én is. A legtöbb helyen csak egy-két negyedórát adtak a szerzeteseknek arra, hogy felkészüljenek az útra. A velük szemben tanúsított magatartás sok helyen durva és kegyetlen volt. A kényszertartózkodási helyeken összezsúfolták őket, nem egy helyen még a legelemibb életfeltételeket sem lehetett biztosítani. Hiába panaszkodtak a püspökök az állami hatóságoknál a bánásmód miatt, semmit sem tudtak elérni. Csak a környékbeli hívek gondoskodtak arról, hogy a fogva tartottaknak legalább élelmük legyen. Nagy megbecsüléssel gondolunk azokra a hívekre, akik a háború utáni nehéz időben hónapokon keresztül áldozatos szeretettel gondoskodtak a deportált szerzetesekről. (A Magyar Katolikus Püspöki Kar 2000. május 31.-i körleveléből)
Hafenscher Károly CSAK EGY LÉPÉS – DE JÓ IRÁNYBA
Közös Nyilatkozat a Római Katolikus Egyház Címünkben próbálom meg összefoglalni, ami történt Augsburgban a Közös Nyilatkozat recepciója alkalmából a justificatio kérdésében. Józanul kezelem a Közös Nyilatkozat méreteit: csak egy lépés, és modellértékűnek tartom az esemény jó irányát. Előre léptünk! Írásom nem akar válasz lenni Nemeshegyi Péter SJ atya kitűnő analizáló és értékelő cikkére, amit az első jelentős szakszerű magyar visszhangnak tekintek a Közös Nyilatkozatra (Távlatok, 1999/4., 544. kk: Mérföldkő a keresztények egysége felé vezető úton. . .), inkább saját cikkem folytatása kíván lenni (Távlatok, 1999/2. 249. kk: Ökumené – ökumenizmus, még mindig?), annak egy szűkített területét érintve, a római katolikus–evangélikus kapcsolat legújabb eredményére fókuszolva. Ott az önvallomás és öninterjú műfaját használtam, itt egy egyháztörténelmi esemény jelentőségét kísérelem meg értékelni, a részletekből kibontakoztatni és az alapokra utalni. Karl Rahner professzor a II. vatikáni zsinat után már 1976-ban írta a következőket: „A keresztények sokkal mélyebben egyek, mint nem egyek, habár igazi és jelentős a különbségük is. . . Ki kell jelentenünk, hogy ami egyesít bennünket a hitvallásban, az alapvetőbb, döntőbb és az üdvösség szempontjából fontosabb, mint ami elválaszt. . . Feltétlenül lehet pozitív hatása az evangélikus teológiának, az evangélikus kereszténységnek és az evangélikus egyháznak a katolikus egyházra is, amikor a kereszténység végső elveibe és mozgató erejébe próbálnak visszaállni. . .” Az Ágostai Hitvallás első három cikkelyét illetően így ír: „A 16. századi reformátorok ugyanis nem tagadták az Istenről, Krisztusról, a Krisztusban lévő isteni személyről és a két természetről szóló hagyományos tanítást, hanem nyilvánvalónak vették.” Ezek a mondatok azt jelentik, véleményem szerint, hogy a hitigazságok hierarchiájában nagyobb az egység, mint a gyakran emlegetett morális és társadalmi vagy egyházi közéleti dimenziókban. Karl Rahnernek ez a gondolata, véleménye és magatartása beleillik abba a vonulatba, ami jellemző a II. vatikáni zsinat óta konszenzust kereső teológusok és egyházi vezető emberek sorára. Más szavakkal, az egyházak egységtörekvésében nemcsak a hasonló külső helyzet, környezet, mai atmoszféra tudatosítása jelentős (basic problems today), hanem az alapvető hitigazságokban (Grundwahrheiten) van konszenzus is, és ezért már a felépítmények különbségei is elviselhetők (tragbar, acceptable). Végeredményben ez a gondolkodásmód érvényesült a justificatióval kapcsolatos dialógus eredményre juttatásában. I. A Közös Nyilatkozat (KNY) előzményei Már a Confessio Augustana 450 éves jubileumára készülve, 1980-ban érzékelni lehetett, hogy nem marad csupán evangélikus belügy a megemlékezés névadó hitvallásunkról. Mivel az Ágostai Hitvallás alapvető célja nem új egyház megalapítása volt, hanem az egység érdekében jött létre, nem volt támadó szándéka. Az evangélikus tanítás tisztázása akart lenni. Az univerzális egyház tanúságtételének szánták, megmutatva a kontinuitást a korai egyházzal és a közösséget az univerzális, katolikus ecclesiával. Nem csoda hát, hogy nem csupán a Római Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség Közös Bizottságában született jelentős állásfoglalás, All under one Christ címen, hanem már az előző évben több egyház jelentős teológusa tartott értekezletet és közölt nyilatkozatokat. Például az anglikán St. W. Sykes, a baptista A. B. Crabtree, a metodista G. Rupp, az ortodox E. Timiadis, a református B. A. Gerrish és a római katolikus Walter Kasper (akkor még tübingeni professzor). Evangélikus részről a közös kiadványban Edmund Schlink professzor és a szervező Harding Meiyer, a strasbourg-i Evangélikus Ökumenikus Intézet tanára írása is olvasható (The Augsburg Confession in Ecumenical Perspective, Stuttgart, 1979). A publikáció hallatlanul gazdag irodalmi utalásokat tartalmaz.
Érdeklődésünkre tarthat számot, hogy a különböző felekezetek képviselői más és más aspektusból közelítettek. Ez egyúttal az evangélikusok számára is kötelezővé tette, hogy újra olvassák a Confessio Augustanát, ha már ilyen ökumenikus érdeklődést keltett. Négyszázötven év után „falainkon kívül” is foglalkoztak vele, vitáztak róla. Az anglikánokat a papi szolgálat és a püspöki hivatal érdekelte leginkább. A baptistákat az irénikus alapállás. Sajnálkozásukat fejezték ki, hogy 1530-ban nem járt eredménnyel az egységtörekvés. A keresztség témájára nem tértek ki részletesen, noha ez annak idején nemcsak heves vitákra, de ellenségeskedésekre is sort kerített. A metodisták az egyház katolicitása felől közeledtek, arra a kérdésre kerestek választ: „Hol volt az egyház Luther és Wesley előtt?” Megvallották az egyház katolicitásába vetett hitüket, saját eredetüket az egyházon belüli lelki ébredési folyamatnak tekintették, Jézus Krisztus ugyanazon egyháza egy történelmi eseményének. Az ortodoxok a Szentháromságtan és Krisztológia felől közelítettek. Az Ágostai Hitvallás 1., 2. és 3. cikkelyére fókuszáltak. Testvéri stílusban írtak, megemlítvén, hogy Melanchthon már 1559-ben elküldte az ÁH görög szövegét Konstantinápolyba, majd 1573-ban hivatalos görög fordítás is készült, és több levélváltás történt a 16. század folyamán. Református álláspontról az ÁH két ellentétes kijelentés miatt vált különösen érdekessé. Kálvin 1546-ban még így írt az ÁH-ról: „Nincs semmi a Confessio Augustanában, ami nem egyezne a mi tanításunkkal”. Karl Barth viszont 1949-ben félig tréfásan, félig komolyan így írt: „Fafejűnek kell lenni ahhoz, hogy valaki azt higgye, az ÁH olyan szikla alap, amire a mai egyházat építeni kell, vagy az ÁH lehetne a protestantizmus fundamentuma.” Ez a feszültség újraolvasásra késztetheti a reformátusokat. A mostani KNY szempontjából a legérdekesebb írás Walter Kasper előadása, hiszen ő ma az egyik lelkes, szíves pártolója az Augsburgi Nyilatkozatnak. Szerinte a nyugati egyházban a tragédia ott kezdődött, hogy a római katolikus egyház válasza, a Confutatio, támadásnak vélte az ÁH szándékát, és viszonttámadott. Így vált az eredetileg egységet szolgáló irat egy különvált felekezet kezdő hitvallásává, és világszerte úgy tolmácsolták, mint a reformáció alapiratát, ami természetesen a Római Katolikus Egyházzal szemben íródott. „Ez a nyugati egyház katasztrófájához vezetett.” Friedrich Heilert (1930) idézi, aki a katolicitás Magna Chartájának nevezte Melanchthon szelíd hangú, halk léptű fogalmazványát, de általában a különválás dokumentumának kezelik, néha a szöveg és a körülmények ismerete nélkül. II. A Közös Nyilatkozat nóvuma, sajátosságai 1. Most az egyház szabta meg saját ágendáját, és nem az egyházon kívül álló, esetleg birodalmi vagy állami egységpolitika érdekében jött létre a konszenzus kezdeményezése, mint egykor Nagy Konstantin idejében vagy V. Károly császár idejében vagy Frigyes porosz uralkodó korában (4. sz., 16. sz., 19. sz.). Ez a konszenzuskeresés belső szükségszerűség. II. János Pál pápa 1984-ben necessitasnak nevezte és irreverzibilis folyamatnak a két egyház közötti dialógust. A nyugati kereszténység kettévált ágai szükségszerűen kell, hogy közös alapigazságokat kifejezésre juttassanak. 2. A KNY beleilleszkedik az ökumené–ökumenizmus kontextusába. Amszterdam 1948, az EVT megalakulása és Róma 1962–65, a II. vatikáni zsinat (különösen az Unitatis redintegratio) logikus következménye a mostani KNY is. Itt most nem a fáziseltolódás a döntő, vagy a protestáns kezdeményezés hangsúlyozása, hanem a kölcsönhatás. Ebben a vonatkozásban 469 év óta az első reális eredmény konszenzus tekintetében. Igazolódott, amit Karl Rahner egykor így írt (1976): „az evangélikus egyház a Római Katolikus Egyház sorsává lett”, vagy ahogy ő fejezte ki másutt: „tövis adatott a római egyház testébe, amitől szabadulni sem tud.” Ez a tövis nem úgy vétetett el, ahogy évszázadokig gondolták, rekatolizálással, visszatéréssel, hanem, egy magasabb szempontot figyelembe véve, az evangélium elsődlegességét és az egyház mint una sancta catholica et apostolica természetét komolyan véve egy ponton tűnhettek el az elválasztó közös elítélések. 3. Nem maradt csupán egyoldalú kísérlet vagy néhány ember magánkezdeményezése a konszenzusra törekvés, hanem megvalósult a kétirányú forgalom, Krisztushoz közeledve egymáshoz is közelített a két egyház. 4. Kölcsönös, hivatalos recepció követte a teológiai tárgyalásokat. Megbecsülve szaktudósokat és a theologia sacra vitathatatlan fontosságát mindkét egyházban, most a két egyház minden rétege, így az egész populus Dei találkozott istentisztelet keretében, és lett tanúja a KNY aláírásának. Nem egyházi diplomáciai keretben, hanem coram deo és coram hominibus hivatalos aláírásra került sor. Volt már más dialógusban is eredményesnek mondható teológiai tárgyalás és szakértői állásfoglalás, de recepció nem történt. Ilyen esetet ismerünk az anglikán egyház és a Római Katolikus Egyház Közös Bizottságában 1971–81 között, vagy a Római Katolikus Egyház és a Református Világszövetség Közös Bizottságában, ahol teológiai professzorok nyilvánítottak véleményt, de a hivatalos recepció mindkét esetben elmaradt. 5. Mindkét félnek nemcsak egymás iránt kellett toleranciát tanúsítania, hanem saját belső köreiben mutatkozó ellenállást is le kellett győznie. Római katolikus integristák és német evangélikus teológusok gyakran jelentettek be negatív véleményt a KNY kialakításának idejében. 6. Nem maradt regionális vagy kontinentális ügy a KNY eseménye. Például nem vált német üggyé, nem maradt európai téma (Cassidy bíboros Ausztráliából, Noko főtitkár Afrikából jön), nem korlátozódott az Alpokon innen és Alpokon túli régiók ősi képleteinek megfelelően, hanem világméretű Közös Nyilatkozat született. 7. Nem maradhat következmények nélkül a KNY. Gyakorlati és elméleti kérdések megválaszolására támad igény a közeli és távoli jövőben. Terminológia, közös nyelv, teológiai gyökerek tisztázása, ökumenikus etika és etikett kialakítása többlépcsős feladat. Alapvető kérdések és hangsúlyok tisztázódása, pl. a bűn kérdése (eredeti, halálos és bocsánatos bűn), a szabad akarat problémája, a páli teológia egyoldalúsága stb., stb. 8. A KNY az első lépés volt, de kétségtelenül jó irányban. Krisztus felé léptünk, Krisztus követésében kell továbbra is járnunk. Egymás gazdagítása, tanácsolása, féltő szeretetből óvása, konstruktív kritika elfogadása és gyakorlata szükséges. Dr. Christian Krause, braunschweigi evangélikus püspök, az LVSz elnöke 1999. október 31-én Augsburgban a Szent Anna-templomban, közvetlenül az aláírás percei előtt tartott igehirdetésében többek között a következőket mondta: „Négyszázhatvankilenc év után érkeztünk el a mai naphoz, újra próbáltuk közösen tisztázni, Isten hogyan viszonyul az emberiséghez, és az emberiség válaszként hogyan tartozik Istenhez. Ez a justificatio kérdése mai szavakkal. Számtalan ülésen, római katolikusok és evangélikusok már közeledtünk egymáshoz, hallgattunk egymásra, imádkoztunk egymásért és egymással. Megtapasztaltuk, hogy több az, ami összeköt, mint ami szétválaszt, megértettük, hogy további lépések szükségesek, sok kérdés vár ugyan még tisztázásra, de az irány kétségtelenül jó. Ez az, amit a KNY világosan és egyértelműen meghatároz. (Fil 1,3–5-öt idézte: „hálát adok Istennek, mert közösséget vállaltatok az evangéliummal az első naptól a mai napig, éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte a jó munkát, el is végzi a Krisztus napjáig.”) Sokan jöttünk itt most össze . . . tudjuk azonban, amit Luther is tanított: mégsem mi vagyunk azok, akik az Egyházat tartják és megtartják, nem is őseink voltak azok, nem is leszármazottaink lesznek, hanem Ő egyedül az, aki tegnap, ma és a jövőben joggal mondhatja magáról: Én veletek vagyok a világ végezetéig.” 9. A KNY aláírásával először történt az ökumenizmus korában, hogy az elfogadott modell: a megbékélt különbségek egységmodellje egy konkrét ügyben realizálódott. Ez a modell egyúttal példaértékű lehet más felekezetek egységkeresésében, csakúgy, mint kívülállók számára. A nyugati kereszténységen belül létrejött dialógusokban és a keleti kereszténységgel folytatott párbeszéd viszonylatában is iránymutató lehet. 10. A KNY aláírásával rájöttünk arra, hogy nemcsak építeni, de újjáépíteni is csak ugyanazon a fundamentumon lehet. Idézek Cassidy bíboros úr prédikációjából, amit az aláírás alkalmával tartott istentiszteleten – 1Kor 3, 9–15 versei alapján „Más fundamentumot senki sem vethet, mint ami, Aki vettetett Jézus Krisztus” – mondott homíliájában: „ez nemcsak az építőknek, hanem az újjáépítőknek is szól. . . Nagy viharok, áradások és földrengések után vagyunk. . . A károkat, a pusztulásokat, a földrengés és árvíz sújtotta épületet nekünk kell újjáépíteni . . . de a fundamentum most is ugyanaz. Gondosan kell dolgoznunk az előttünk álló időben . . . az út még hosszú és sok nehézséggel teljes, de amint II. János Pál pápa írta enciklikájában, telve van örömmel is. Ezért éljetek igazságban és szeretetben, növekedjetek mindenben, mindig a Krisztusba, aki a Fő, és akiben az egész test egybeszerkesztetett, különböző ízületek segítségével ő tartja össze az egész testet, a test minden tagjának a maga mértéke szerinti hathatós közremunkálásával, hogy a test ekképpen szeretet által építse önmagát. ” (Ef 4) III. Távlatok Nemcsak címe szerint szeretem a magyar jezsuiták folyóiratát, a Távlatokat, hanem tartalma szerint is, és igyekszem visszamenőleg is elolvasni az ötven szám kihagyott részeit is. Valóban távlatokat nyújt: 2000 év mélységébe és öt világrész szélességébe. Ugyanezt a távlatban való gondolkodás- és látásmódot igénylem magam és mások számára a KNY-tal kapcsolatban is. A hiteles magyar fordítás elkészítése közben minden mondatot részleteiben tárgyaltunk meg az előkészítő bizottságban, ízlelgetve a 44 pont és a Függelék minden szavát. Megéreztük, hogy minden kifejezés mögött gondos teológiai munka, komoly diszkusszió és döntés rejtőzik. Új távlatot nyertünk.
Ilyen távlatban kell újraolvasni egyháztörténetünk közös kincseit. Ilyen
távlatban kell látnunk az egyháztörténet jelentős személyeit és a kereszténység
mai vezető szellemeit. Ilyen távlatban újraértékelődnek megszokott, beidegzett
képleteink is.
Egy svéd egyháztörténész, a patrisztikus Siver Dagemark könyve jelentett
számomra új látásmódot (Siver Dagemark: Augustinus – Munk och Biskop. Idealbild
gentemod självbild. Göteborg, 1995). Augustinusról mutatja ki, hogy más
a megszokott ideális kép (a Vita Augustini), mint az egyházatya önmagáról
alkotott képe (Confessiones). Modellé, típussá tettük, olyan hőssé, akiben
elvesztek a gyarló emberi vonások, és csak a nagyság maradt, illetve az
említésre méltó hitmodell (Zsid 11). Ez más egyháztörténeti alakkal is
megtörténik. Képletté teszünk hús-vér embereket, Luthert vagy Loyolát;
a valóságban minden esetben árnyaltabb a kép. Ugyanezt el lehet mondani
nemcsak Ágostonról, de Aquinói Tamásról is, Luther római katolikus vagy
protestáns beállításáról, de Pázmányról vagy Prohászkáról, Newmanről vagy
Friedrich Heilerről szintén. Ma újra kell olvasnunk nemcsak Pascalról,
de Pascalt, nemcsak Kierkegaard-ról, hanem Kierkegaard-t, nemcsak Bonhoefferról,
hanem Bonhoeffert. Repesztenünk kell a megszokott képleteket, és rá kell
csodálkoznunk a valódi személyekre. Ma együtt olvasom Luther 95 tételét
és II. János Pál bűnvallásait, Otto Pescht, Bea bíborost, Schüttét. A másik
felekezet álláspontjára helyezkedés új látást biztosít, új távlatot nyit,
és meggazdagít. Ugyanezt elmondhatom Európán kívüli teológusok írásaival
kapcsolatban is.
Számomra a Nemzetközi Teológiai Bizottság dokumentuma (Emlékezet és kiengesztelődés) éppen olyan új távlatot nyit, mint amikor először olvastam a Tridentinumot. (1546–47-es szövegekre gondolok.) Etalont jelentenek számomra a II. vatikáni zsinat iratai, VI. Pál Evangelii nuntiandi kiegészítésével, a pápai enciklikák legtöbbjének szövege, modern gondolatformák közötti kifejezésmódjai, valóban új távlatot nyitnak. Evangélikus felekezetemet is megkísérlem római álláspontról figyelni, értékelni. Figyelem pozitívumainkat, és megértem mások hiányérzetét felekezetünkkel kapcsolatban. Megtanulok figyelni a szimbolikus cselekedetekre, igyekezvén megérteni a nem verbális kommunikáció szerepét, anélkül, hogy feladnám az Ige prioritását. Jobban figyelek a 2000 év kontinuitására, mint azelőtt, amikor a communio viatorum népe számomra öt világrész kereszténységét jelentette csupán. Tanulom, hogyan lehet kifejezni más terminológiában relevánsan az örökké aktuális mondanivalót, és minden tiszteletem ellenére sem tartom a 16. századot az idők második teljességének. Nem mindent értek természetesen meg abból, ami a Római Katolikus Egyházban ma történik, de igyekszem követni a római gondolkodásmódot és életgyakorlatot. Távlatunk szélesítéséhez segít a KNY-ra kapott visszhangok komolyan vétele is. Egyházi és világi sajtóban sok és különböző visszhang hallatszott Augsburg 1999 óta Európában, világszerte, így hazánkban is: pozitív, neutrális és negatív visszhangok. II. János Pál pápa mérföldkőnek nevezte az aláírás napján az augsburgi eseményt. Ez a megállapítás határozta meg a hivatalos római katolikus visszhangok nagy részét. Tudunk református, anglikán, sőt ortodox pozitív visszhangról is. A nem egyházi sajtóorgánumokban egyrészt semleges, objektív közlések jelentek meg, másutt tévedések, félreértések, találgatások. Negatív visszhangként ünneprontó szavak, gyanakvás, vád is elhangzott, érzékeltetve, hogy reformációi történetünket és hőseinket elárultuk, átléptünk a protestáns táborból a rómaiak oldalára. Ha van távlatunk, lényegében minden visszhangért hálásnak kell lennünk, ezekre figyelve érthetjük meg, hol kell jobban, tisztábban fogalmaznunk, vagy magyaráznunk, mi is történt. Tizenkilenc előadás van mögöttem a KNY aláírása témájában, újra meg újra el kellett mondanom, nincsen szó egyházak közötti unióról, a római egyház jogrendszerének elfogadásáról vagy strukturális egységről. Mint ahogy nem beszélhetünk hálátlanságról, őseink elárulásáról, vallásgyakorlatunk feladásáról, templomaink és istentiszteleti életünk újrarendezéséről. Nem mondhatjuk, hogy minden eddig vitatott témában egyezségre jutottunk, de azt igen, hogy történt valami, előre léptünk, és kell, hogy ennek az első lépésnek folytatása is legyen. Nem udvariassági szinten, hanem egy lényeges tanítás vonatkozásában beszélgetésünk konszenzust ért el. A Közös Nyilatkozatot kiegészítő Függelék szerint is további elmélyülés szükséges a megigazulás tanításának részleteit illető kutatásban és más alapvető igazságok tárgyalásában. A Krisztusban való egységünk már az utóbbi évtizedekben kifejezésre jut közös imaheteken, bibliatanulmányozásban, missziói, diakóniai és társadalmi tevékenységekben. Különösen adósaknak érezzük magunkat az interkommunió tekintetében, vagy a Krisztusban való egység megmutatásában, a vegyes házasságokban és ilyen családokban élő emberek számára. Közös érdekünk, hogy tanításbeli kérdésekről (pápaság, szentek tisztelete, mariológia stb.) éppen úgy essék szó, mint gyakorlati életünk több közös ügyéről (bibliafordítás, énekeskönyv, imádságoskönyv). Teológusok, egyházi vezetők és gyülekezeti tagok számára égetően szükség van közös állásfoglalásra morális és társadalmi ügyekben (az élet tisztelete, környezetvédelem, közbiztonság stb.). Napi gondjainkból, környezetünkből kiemelkedve, de azokat el nem felejtve, nagyobb távlatokban lehetne gondolkozni és cselekedni. Imádságunk határait is szélesebb távlatokba helyezhetnénk, nem feledve, hogy az imádság az ökumené szíve-közepe. Amikor hangsúlyozzuk, hogy a két nagy egyház életében jelentős lépés történt, előre léptünk, emlékeznünk kell arra is, amit az ApCsel 5-ben olvasunk a bölcs Gamáliel rabbi szavaiként. A szünhedrion tagja így szólt a tanácsban: „Ha ez a mozgalom, ez az ügy emberektől származik, úgyis semmivé lesz, de ha Istentől van, nem semmisíthetitek meg, különben Isten ellen lázadókká lesztek.” A KNY egészét és minden egyes tételét ebben a távlatban értékelhetjük helyesen.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
EURÓPA Pierre de Charentenay
AZ ÉPÜLŐ EURÓPA Amikor e téma tárgyalására vállalkoztam, nem voltam tudatában a nehézségeknek. Mert fel kell vetnem olyan kérdéseket, amelyek egész hagyományunkat, filozófiai és kulturális múltunkat, lelki tapasztalatunk gazdagságát érintik. Felidézhetném a múltunkat szimbolizáló három várost: Rómát, Athént és Jeruzsálemet. Ebből nagyon érdekes megállapításokat vonhatnék le Nyugat születésével kapcsolatban, de nem vezethetnék le olyan elemeket, amelyek közvetlenül érintik témánkat, és amelyek érthetők kortársaink számára ezen a sietős és felgyorsult második évezredvégen. Felidézhetném a keresztény múltat is írországi Kolumbánnal, clairvaux-i Bernáttal, csehországi Vencellel, svédországi Brigittával vagy dániai Kanuttal. Hasonló tanulmány hosszú lenne, de főleg olyan múltról adna számot, amely csupán egy eleme jelenünknek. Az azonosság történelem. Nos, Róma és Athén után, miként a keresztény múlt nagy szentjei után, számos új elem gazdagította ezt az azonosságot. Mindezzel számolnunk kell, nehogy képünk nagyon hiányos legyen. Az azonosság cselekvés, építés eredménye is. Nincs adva felülről vagy máshonnan. Az lesz, amivé tesszük, ahogy megéljük. Európa kulturális és lelki azonosságának keresésében tehát főleg az a fontos, hogy lássuk ennek az azonosságnak mai összetevőit, és azt, hogy mi különbözteti meg az európaiakat más földrészektől. I. Miért beszélünk ma Európa azonosságáról? A kérdés nem jelentéktelen. Mert az ember rendszerint nem kérdez rá önazonosságára, hanem egyszerűen éli azt. Ha valaki azt kezdi kérdezni magától, kicsoda ő, ez azt jelenti, hogy problémája van; és az önazonosság problémái súlyosak mind az egyén, mind az intézmények számára. Európa kérdéseket tesz fel önmagának különböző okokból: először, mivel gyakori ez a keresés ma, a globalizáció korában. Minél inkább globalizálódik bolygónk, annál inkább hangsúlyozni kell minden személy, minden ország, minden kultúra sajátosságát. A nyugtalanság általános, és napjainkban tanúi lehetünk a nemzeti önazonosság robbanásszerű tudatosulásának, sőt a nemzetek megsokszorozódásának, azzal, hogy kiválnak nagyobb egységekből. Jugoszlávia feloszlása öt független országra jó példa erre. Ez a keresés új Európa számára. Az 1960-as években még nem nagyon érdekelte ez az embereket: ezek az évek a növekedésnek, a fejlődésnek, Európa technikai építésének évei voltak. Az értelmiségiek nemigen beszéltek róla, sőt ellene voltak. Így pl. Edgar Morin Elgondolni Európát c. könyvében megmagyarázza, hogy hosszú ideig Európa-ellenes volt. Csak a 80-as években, amikor egymás után összeomlottak az ideológiák, és főleg 1989 után érdeklődött Európa iránt. Ha Európa szívesen úgy határozta meg önmagát, mint a demokráciához és az emberi jogokhoz hű Nyugat-Európa, 1989 után meg kellett nyílni egy sokkal tágabb valóság felé minden gondolati vezérelv nélkül. Innen ered önazonossága keresése. Az Európai Unió keretében a téma nem volt annyira napirenden, kivéve bizonyos köröket, amelyek a kultúrával foglalkoztak. Jacques Delors csak 1992-ben vetette fel a nagy kérdéseket Európa lelkéről, amit aztán átvett Mgr Daloz egy cikkében, amely az Etudes-ben jelent meg 1999 szeptemberében: „Európa megvalósulhat-e lelki dimenzió nélkül?” Csakugyan Európa fejlődött gazdaságilag, mígnem nagyhatalom lett, nagy terveket valósított meg az egyetlen közös pénzig. Európa tehát csupán egy gazdasági és intézményes testületnek, egy hatalmas növekvő gépezetnek tűnt. De mindenkinek az az érzése volt, hogy a közvélemény nem értette meg, nem osztotta e fejlődéseket, és hogy szoros értelemben vett nemzeti logikában gondolkodott. A maastrichti egyezmény 1992-ben öntudatra ébredés alkalma volt. Európa népei nem figyeltek. Nem voltak tudatában annak, hogy Európához tartoznak. Nem tudták kifejezni európai önazonosságukat. Rájöttünk tehát, hogy Európa önazonossága alapvető. Nem lehet előrehaladni csupán Európa gazdasági fejlesztésében, harmonizálásban, illetve a felgyorsított egyesítésben anélkül, hogy meg ne kérdeznénk, mi is Európa, és mit akar. Minden állampolgárnak meg kell adnia beleegyezését. De még az is szükséges, hogy megtapasztalja igazi Európához tartozását. És hogy ezért osztozzék az önazonosság érzésében. Mert a végrehajtandó változások nagyon fontosak ahhoz, semhogy mindenki beleegyezése nélkül építhessünk. Különben tisztességtelen lefölözések lesznek, meg nem értések, körvonalazhatatlan ellenállások, amint Maastricht esetében a bizalmatlansági szavazatokkal. Vagy pedig figyelmen kívül hagyják a népességet, és szakértőkre bíznak mindent. Előbb-utóbb jóvá kell hagynia a népességnek ezeket a szép építményeket. A demokrácia forog kockán. És az Európai Parlament emlékeztetni akarja az Uniót arra, hogy nem fejlődhet az állampolgárok nélkül. Mindenki egyetért abban, hogy szükséges az önazonosság keresése. Innen erednek azok a kérdések, amelyek Európa másik dimenziójára vonatkoznak: kulturális, szellemi, lelki arculatára, Európa lelkére. Hogy elkezdjen válaszolni e kérdésekre, a német elnöklés felvetette a gondolatot, hogy meg kell szerkeszteni az alapvető jogok kartáját. Az Unió e munkához 18 hónapot ad magának. Az Európa Tanács már 1950-ben megszerkesztette az „Emberi Jogok Európai Egyezményét”, amely alapot adott a nemzetek ezen egyesülésének. Az Európai Unió ugyanebben az irányban kutat: felveti a kérdést, hogy vajon alkalmas-e magára vállalni ezt az Egyezményt. Ezt a kérdést még nem döntötték el, de jele annak, hogy az önazonosságra vonatkozó kérdés felvetődött az Unióban is. De most már tartalmat kell adnunk e fogalmaknak. II. Milyen önazonosságról beszélünk? Mielőtt megvitatnánk ezt az önazonosságot Európával kapcsolatban, még egy második előzetes megjegyzést kell tennünk: Mi is igazában az önazonosság, nevezetesen a kollektív és nemzeti önazonosság? Mi a kulturális önazonosság? Mi a lelki önazonosság? Európa lelkéről akarunk beszélni, de hol találjuk ezt a lelket, ha nem abban, amit megélünk? Hol találjuk egy személy, egy nemzet lelkét, ha nem múlt és jelen életében, választásaiban, gondolatainak hullámzásában? Hangsúlyozni akarom azt a tényt, hogy ez a kérdés nem csupán Európa számára merül fel, hanem minden ország, minden vidék, minden állampolgár számára. Sok cikket, sőt sok új könyvet olvastam „Európa lelkéről”. Valójában nagyon nehéz meghatározni ezt a fogalmat. Vágyakkal töltjük meg. Kerülgetjük, mint a forró kását, gyakran nagy a zűrzavar. Két problémát kell itt tárgyalnunk. Az első valamennyi mai politikai konstrukcióra vonatkozik. Európai országaink modernizálódnak, technikai és tudományos fejlődésük lényegileg materialista civilizációhoz vezet, amely sokféle problémákat vet fel. Az embert nem lehet lefokozni fogyasztói lénnyé. Tömegkultúra van kialakulóban, amely nemigen hagy helyet a nemzeti sajátosságoknak vagy a helyi kultúráknak. Ellenkezőleg idegenként, nagyon egysíkúnak jelenik meg. Meg kell tehát mutatni, hogy minden politikai konstrukció, így az európai is, több, mint egyszerű piackonstrukció, és hogy az Európai Közösség vagy az Unió, amely alakulóban van, magában foglalja az azonosságra, a lélekre, a lelkiségre, a kultúrára irányuló kutatást. Ez az első probléma. Kapcsolódik a fejlődéshez, a közgazdasághoz, a fogyasztói társadalomhoz, a médiához stb. Milyen lesz a lelke a 2000. év kifejlődött kollektivitásainak? A második probléma maga Európa építésének problémája mint új jelenség, amely azt követeli, hogy európai szinten épüljön ki egy különleges új identitás, hogy ez az építés folytatódhasson. Arról van szó, hogy új identitást kell teremteni és megalkotni, amely eddig csak nagyon részlegesen létezett. Nagy Károly vagy Napóleon óta létezett valamiféle eszme Európáról, de ez uralmi terv, politikai nézet, császári álom volt. Ma a fal mellé vagyunk állítva: egy új, eddig nem látott építkezés előtt állunk, amely a jóakaraton és a szabadságon alapul, de azért még nem dolgoztunk igazán az identitás kérdésén. Mindenestre ne kérjük Európától azt, amit sohasem tudna adni. Nem lesz soha olyan erős európai identitás, mint a francia, republikánus, központosított identitás. Más országoknak egyáltalán nem olyan az identitásérzésük, mint a franciáknak. A német, olasz, a fortiori a belga identitás egészen új keletű, és egyáltalán nem a nemzetre összpontosul, hanem ugyanúgy a vidékre (régióra) is. Ne nézzük tehát Európát egyedül a francia identitás modelljén keresztül, mert nagyon csalódunk.
III. Hogyan határozzuk meg Európa kulturális Hogy előrehaladjunk reflexiónkban, talán előbb el kell helyeznünk a kultúra és a lelkiség szavakat, amelyeket használunk. A lelkiség mezőnye a bonyolultabb. Amikor az ember lelkiségről beszél, igyekszik alapvető kérdésekről beszélni, amelyek egy ország vagy egy földrész értékeit sugallják, anélkül, hogy bármelyik egyházra vagy vallási intézményre hivatkoznának. Lelkiség itt nem jelenti a transzcendenciának és/vagy valamelyik vallás létezésének elfogadását, Európa lelke ma sem nem katolikus lélek, sem nem muzulmán, nem közvetlenül vallásos, minthogy magába kell foglalnia minden európait, akik közül sokan nem hívők, de mégis van lelkük (mert a nem hívőknek is van lelkük). Ne keverjük tehát össze a lelket és a vallást, ami kísértés lehetne a vallásosak számára. Szeretnék itt idézni egy szakaszt Mgr Daloz cikkéből: „A lélek igazában csak a testhez való viszonyában lélek. Lelket adni Európának nem azt jelenti, hogy hozzáadunk valami misztikus vagy esztétikai dimenziót, amely betöltené az európaiak lelki igényeit, kiegészítve anyagi szükségleteik kielégítését. Sürgető, hogy igazi lelki dimenziót keressünk, amely integrálódott a mindennapi életbe, az európai építmény minden dimenziójába, vagy amely, ha tetszik, integráló, de nem kívülről hozzáadott. Ha igaz, amit Péguy mondott: a lelki maga is testi, szükséges, hogy a testi is valamiképpen lelki legyen. A létezés lelki dimenziója szükségképpen »misztikus« és »esztétikai« távlattal rendelkezik. De csak akkor igazi, ha tiszteli az etikai távlatot is.” Ezek a fogalmak viszonylag közel állnak a kultúrához, ha a kultúrát legalapvetőbb értelmében vesszük, mint „a szokásoknak, az ügyeskedéseknek, a gondolkodás és művészi kifejezés módjainak összességét, az egyéni és közösségi viselkedési szabályok összességét, amelyek egy társadalmat jellemeznek”. Az angoloknak különböző kultúrájuk van különböző nyelvük miatt éppúgy, mint azért, mert pudingot esznek, teát isznak, és krokettet játszanak. Amikor tehát kulturális azonosságról beszélünk, akkor ezekről az életmódokról beszélünk. Az amerikai filmek inváziója és a McDonald-vendéglők szaporodása ilyen értelemben agresszió az európai kultúra ellen. A lelkiség a maga részéről szintén a szellemnek egy dimenziója, amely kifejeződhet a művészetben (ez a kulturális minisztériumok kultúrája), de amely főleg a gondolkodásmódban, az értelmiségi vonatkozásokban fejeződik ki, olyan lelki tapasztalatokban, mint az öröm és a szomorúság, a halál és az élet, a nyugalom és a nyüzsgés. Ilyen értelemben egy nemzetnek lehet lelki tapasztalata. A berlini fal leomlásakor egész Németország és Európa erős lelki tapasztalatot élt át. Hasonlóképpen a keleti nemzetek, amikor igyekeztek felszabadulni a szovjet iga alól: 1956-ban Budapesten, 1968-ban Prágában, 1981-ben Varsóban. Ha van lelkiség, akkor azt ki kell építeni. Ahogy Václav Havel mondta: „a lelki megújulás nem az égből pottyan közénk. Olyan feladat, amelyet életünk minden pillanatában teljesítenünk kell.” Megadni az életnek minden dimenzióját: ez hosszú és bonyolult feladat, éppen mivel az azonosság etikát teremt, kapcsolatokat egyazon közösség tagjai között. Az azonosulás nem jön létre csupán valami elvont, hanem a konkrét Európához. Szolidaritás polgártársakkal, hozzátartozás egy közösséghez. Megteremteni egy konkrét közösséget közösségi szellemmel – ez sokkal nehezebb, de ez az azonosság kulcsa. Most vázolom e közös európai etika különféle elemeit, amelyeket két sajátos európai összefüggésben élünk meg: egyrészt a különbözőség kontextusát (IV.), másrészt az azonosság különféle szintjeinek jelenlétét: régió, nemzet, Európa (V.). Végül majd néhány európai vonásról szólok (VI.). IV. Különbözőség és egység Európa első jellegzetessége természetesen kultúráinak hihetetlen különbözősége. Nyelvek különbözősége (a finntől a görögig, a bretonon, a baszkon vagy a provanszálon át), a földrajzi térségek, a konyhai és családi szokások különbözősége. Különbözőség a politikai cselekvésben: egyesek a fejlődést, mások a forradalmat részesítik előnyben. Különbözőség a közösségi életben: egyesek centralizált módon működnek, mások csak szövetségben tudnak élni. A szakszervezeti élet különbözősége: egyesek nagyon az ideológiára támaszkodnak, mint a latin országok, mások pragmatikusok és együttműködők, mint az északi országok. Különbözőség a nemzet és az állam közti viszonyban is. Néha az állam teremtette a nemzetet, mint Franciaország esetében, máskor fordítva történt, mint pl. Németország vagy Itália esetében. Különbözőség a vallások társadalmi helyzetét illetően: a konkordátumtól az egyház és az állam szétválasztásáig, olyan különbözőség, amely néha megnehezíti katolikusok, ortodoxok és muzulmánok együttélését; stb. E különbözőség ügyvezetése a szubszidiaritás révén történik, amely Európa építésének egyik alappillére – amely egyébként az egyház szociális tanításának is lényeges eleme. E gyakorlati különbözőség mögött a pluralizmus rejtőzik, amely filozófia arra szólít fel, hogy éljük meg az eredetek, a nyelvek, a vallások különbözőségét. E pluralizmus létezése Európában e földrész identitásának egyik jellegzetessége, amelyet tiszteletben kell tartani. Európa mégis egységként létezik; előbb inkább mitikus, mint valóságos ez az egység, de egyre inkább valóságos lesz, hullámvölgyek és hullámhegyek után, számos konfliktus és sokféle hatalmi kísérlet után, egészen Hitlerig. Századokon át a kereszténység és a feudalizmus volt az alapja, amikor számos nagyszerű eszme, keresés és megvalósítás jellemezte a földrészt. És lassanként az evilági elvált a lelkitől, hogy aztán az európaiak saját erőforrásaikból, a vallás együttműködése nélkül építsék jövőjüket. És ma a kultúra válik el az államtól, ami új állami szerveződést tesz lehetővé a kultúrák különbözőségének tiszteletben tartásával. De amint Edgar Morin mondja, ez az egység párbeszédes: mindig a néha végletesen ellentétesek dialógusának gyümölcse. Ezt jól kifejti Elgondolni Európát c. könyvében: „Ha Európa a jog, Európa az erő is; ha a demokrácia, az elnyomás is; ha a mérték, a féktelen gőg is; ha az ész, a mítosz is, beleértve magát az ész eszméjének belső magját is.” Ami tipikus Európában, az a belső küzdelem, de mindig dialogikus küzdelem, amint E. Morin mondja (harc a dialógusban és az egymásra találásban), és amely napjainkban jut el az egységig, az után, amit a második világháború Kairoszának nevezhetnénk; a „nincs visszafordulás” helyzete ez, amely megmutatta az elfogadhatatlan határait. Ahhoz, hogy belépjünk az európai logikába, a nacionalizmusokon való felülkerekedés volt a feltétel, ez pedig a második világháború földrengésének eredménye, amely az első világháború szörnyűségesebb megismétlése volt. V. Régió, nemzet, Európa Ha Európa identitásáról beszélünk, pontosan meg kell határozni a nemzetekhez való viszonyát. Még akkor is beszélhetünk európai identitásról, amikor léteznek már nagyon is valós nemzeti identitások? Ez nem nyilvánvaló. Sokan azt gondolják, hogy Európa nem tud testet adni ennek az azonosságjelenségnek, mivel nincs saját kultúrája, és nagyon kevés intézménye van. Egyedül a nemzet adhatja ezt az azonosítást. Ezért tehát a nemzeti identitást kell erősíteni. Tisztáznunk kell az identifikáció eme három helyének kapcsolatát: régió, nemzet, Európa. Nem találhatunk egyetlen, központosított, egyszerű, karókkal jelölt megoldást, hogy meghatározzuk az európai kultúrát és lelkiséget. A három valóság – régió, nemzet, Európa – nem ellentétes egymással, hanem manapság kiegészítik egymást, különböző szükségleteknek felelnek meg. Európa minden országának megvan egyébként a saját elgondolása e három identitás egyensúlyáról. A centralizáló és állama által megformált Franciaország éppoly nehezen fogadja el a régiókat, mint Európát. Látva, hogy számos döntést föderális szinten hoznak meg, a franciák megállapítják, hogy az állam, amely minden jóról és minden azonosságról gondoskodik, már nem a régi szerepét tölti be. A francia, attól félve, hogy elveszíti ezt a gyámot, nem tudja, mi a föderalizmus, és nem is akar róla hallani. Egy francia kisváros lakójának nehéz lenyelnie az európai identitást. Egészen más a helyzet a német vagy a belga számára, akik föderális rendszerben élnek. Nekik nem tűnik idegennek, ha föderális Európáról beszélünk. Számukra a probléma az, hogy meg kell őrizni a nemzeti állam minden erejét. Nincs szó ugyanis arról, hogy megszüntessük az állami emeletet az európai épületben. Mert a nemzet számos értéket hordoz, múlt és jelen értékeket, amelyeket nem kell elveszíteni. Mindegyik országnak meg kell tehát találnia ezt az egyensúlyt az identitás három szintje között, olyan keverékben, amely még sokáig különbözni fog egyik országról a másikra, mivel a hagyományok nem ugyanazok. De éppen ez teszi Európa sokszínűségét, és ezt nem kell megváltoztatni. Viszont minden országnak meg kell tanulnia élni e három szinttel. Mindegyik szint hozzájárul Európa kulturális és lelki azonosságához. Világos, hogy Andalúzia nagyon ősi muzulmán hagyományával és narancstermesztésével nem ugyanúgy járul hozzá, mint Burgundia apátságaival és szőlőültetvényeivel. A laikus Franciaország nem ugyanazokat az elemeket nyújtja, mint a nagyon katolikus Lengyelország. A nagyon provinciális és individualista Dánia nem ugyanazt a színezetet képviseli, mint a nagyon európai és családias Itália. Az európai önazonosságot ez a nagy változatosság alkotja: rendkívüli gazdagság ez, amelyet az ember a találkozás minden szintjén megtapasztal, a helyi eseménytől az európai távlatokig. VI. Néhány kiugró európai jellegzetesség Minden szükséges óvatossággal most már beszélhetünk néhány olyan elemről, amelyek Európa kulturális és lelki identitását jellemzik. Olyan vonásai vannak, amelyeket nem találhatunk más földrésznél; most ezeket kell pontosítanunk. Nem rossz gondolat az, ha a különbségek révén keressük a meghatározást. Nem vagyunk ázsiaiak, sem amerikaiak, sem afrikaiak. Mi tesz bennünket európaiakká? Két olyan európai jegyet említek, amelyek sok magatartást meghatároznak. 1) Először is egy bizonyos egyensúly az egyén és a közösség között. Európa az egyén fellépésének és az emberi jogok kihirdetésének a földrésze; még sincs beállítva az egyén jogainak feltétlen védelmére, mint az Egyesült Államok, hanem ugyanakkor a szolidaritás kifejezéseit és eszközeit is előnyben részesíti. Például az európai országok valamennyien bekapcsolódtak az egyetemes társadalmi biztosításba. Van bizonyos közösségi érzékük, annak követelményeivel és korlátaival. És ez bele van írva a jogba. Sok afrikai és ázsiai ország e tekintetben még nem állapodott meg, és a jog, amely vezérli őket, nem felel meg gyakorlatuknak, mert náluk a közösség sokkal nagyobb jelentőségű, mint a nyugati világban. Íme egy antropológiai elem, amely – szerintem – alakítja a földrész identitását. Ennek közvetlen következményeit megtaláljuk abban, amit szociális Európának hívunk: ez a média és a közvélemény különleges figyelmének tárgya. De beszélünk-e szociális Franciaországról és Németországról? Amit a szociális Európa jelöl, az konkrét intézkedések foganatosítása, hogy kifejezzék szolidaritásérzékünket európai szinten. Szociális intézkedésekben kell konkretizálódnia, nevezetesen a munkanélküliség és a foglalkoztatás kérdéseiben. Ennek kapcsán megvitathatnánk a Közösség szó felcserélését az Unióval 1992-ben. Az Unió jobban tiszteletben tartja a sajátosságokat, de nem szükségképpen gyengébb, mint a Közösség. Beszélünk, és helyesen, a szívek uniójáról. A CECA-t közösségnek hívták, mivel bizonyos javak közösbe adása volt. De most, hogy minden közös, fel kell tenni a kérdést, hogy mi alapozza meg ezt a közösséget, vagyis meg kell találni az Unió kulcsait. Ott hátul van az identitás. . . 2) Másik jellemzője a laicitás: Európának laikus dimenziója van, amely alapvető, még ha nem is általános. Miután századokon át a kereszténység középpontja volt – egyik országa (Franciaország) egyenesen az Egyház legidősebb leánya –, Európa ma laikus földrész olyan értelemben, hogy kultúrájának nincs többé vallásos alapja, nincs vallásos horizontja, talán Görögországot kivéve. A pluralizmus a szekularizációval és egy jellegzetesen európai racionalizmussal együtt visszaszorította a vallást a társulási szférába. Nem azt mondom, hogy pusztán a magánszférába, mivel a vallás sohasem szorosan privát ügy, hanem a társulási szférába, vagyis többé nem része a kulturális alapnak, amelyen e nemzetek minden eseménye folyik. Az európai identitás többé nem épül a kereszténységre. Ez nyilvánvaló: kitűnik a vallási pluralizmusból és a földrészen jelenlevő hitetlenségből. Ami egyáltalán nem tagadja a vallások létezését, annál is inkább, mert az antiklerikalizmus csökkenőben van. E laicitás alapján lehettek a keresztények Európa építésének első szereplői. Kezdetben ott volt Robert Schuman, ma ott van Romano Prodi: ők e vállalkozás mozgatói közé tartoznak. Nem követelik a jogot, hogy keresztény vállalkozást csináljanak belőle. De mint keresztények cselekszenek olyan politikai tevékenység közepette, amely mindenki közös javát szolgálja. Mennyiben sajátja ez Európának? Hiszen minden más földrész megőrzött olyan kultúrát, ahol a vallás vagy a lelkiség többé-kevésbé kifejezett módon jelen van. Ázsiában és Afrikában ez nyilvánvaló. De áll ez az Egyesült Államokra is, ahol egy bizonyos civil vallás működik, név nélküli és pap nélküli vallás, de amely felhatalmazza az Egyesült Államok elnökét, hogy hűséget esküdjön a Bibliára, vagy hogy Istenre bízza magát a televízióban, miközben Isten rá van vésve minden pénzre: „in God we trust”. Európa e különféle vonásai mögött létezik az egyetemes állandó keresése, a keresztény hit vagy az ész vagy mindkettő révén, mindenesetre európai módon. A 18. század óta Európa az egyetlen földrész, ahol ez a keresés egyedül evilági értékek alapján történik, nem vallásos egyetemes értékek alapján, amelyek evilági utópiákat szülnek. Ezek nagyon termékenyek, amikor megnyílnak a másságnak, rombolók, ha önmagukra csukódva fejlődnek ki. A haladás utópiája ilyen, miként a szabadság vagy az egyenlőségelvű utópia. E kereséseket a végletekig vitték Európában vallási referencia nélkül, katasztrofális következményekkel, mint amilyen a sztálinizmus és a nácizmus volt. Amikor a már létező valósággal párbeszédet folytatva végezték, szép sikereket értek el: Nyugat-Európa fejlődése, a jogállam megerősödése, az általános társadalmi biztosítás, amely egyedülálló a világban. VII. Az egyházak és a vallások részvétele Az előbb azt mondtam, hogy a vallásoknak Európában társulási jogállásuk volt. Csakugyan nyilvános szerepet kell játszaniok, és nem fogadhatják el, hogy beszoruljanak a magánszférába, ahogy egyesek szeretnék. Ez a szerep lényeges, még ha nem lehet is központi. A vallások ugyanis szimbolikus javak és értékek legerősebb és legjobban megalkotott tárolói, hagyományaik és az egész világon való elterjedtségük következtében. Romano Prodi nemrég emlékeztetett erre, kérve a Rómában szinódusra összegyűlt püspököket, hogy járuljanak hozzá Európa építéséhez, felmutatva a reménység jeleit. A vallások így jelen vannak, de új összefüggésben, a pluralizmus összefüggésében. Meg kell tanulniuk a pluralizmusban élni, amely a különbözőségben az élet kulcsa, pozitív viszonyban kell lenniük minden más vallással. Ilyen szempontból az ökumenizmusnak és a vallásközi dialógusnak alapvető szerepe van. Ezek a párbeszéd olyan formáját képviselik, amely mintául szolgálhat a dialógus más formái számára. Az ökumenizmus így alapvető lesz a kultúrák párbeszédében és az európai béke építésében. Ezek a dialógusok építik a békét. Építik a béke kultúráját. Ha ez nem történik, látjuk negatív következményeit, mint pl. a Balkánon. A vallások igen nagy szolgálatot tehetnek azzal is, hogy megtanulják megérteni és tisztelni a különböző nemzeti hagyományokat és azok gazdagságát. A francia egyház, miként a többi nyugat-európai, jobban megérthetnék, hogy nem ők az egyedüliek Európában, hogy nincs szükségképpen mindig igazuk, sőt hogy szükségük van Európa más országainak egyházaira, hogy behatoljanak a mélyebb igazságba, nevezetesen szükségük van arra, hogy találkozzanak Kelet-Európa egyházaival. A Kelettel való kiengesztelődés elsőrendű követelmény Európa jövője szempontjából. Ez alulról épül, a társulások és az egyházak által. Ez a közös szellem, a közös kulturális identitás építésének nagyon konkrét útja. Ezt az utat nem könnyű megtenni, mert Európa rosszul, nagyon rosszul élte meg a vallási szakadásokat az ortodoxia elszakadása óta. Ezer éve lesz hamarosan, hogy vallásilag megoszlott, ezért a keresztény Európa a kiengesztelődés óriási telephelye, és az egyházak utat mutathatnak. Visszahajolni e múlthoz nagyon fájdalmas, de szükséges. Így ez a kis Európa, Ázsia félszigete, nagy és lelki lesz, mert túl fog jutni a régi viszályokon. Kovász lesz a tésztában és lámpás az asztalon, hogy serkentsen és világítson. Belemerülve a szekularizált, Isten nélküli világba, az egyházaknak üzenetet kell hallatniuk, nehogy Európa becsukódjék önmagába, hanem nyitott maradjon saját szegényei és a nehézségekkel küzdő más nemzetek felé. Amikor ezt élik, az egyházak nem ragadják újra magukhoz Európa lelki és kulturális azonosságát, de hozzájárulhatnak ahhoz, hogy tartalmat adnak neki. Küldetésük alapvető. Nélkülük Európa lelki és kulturális identitása nem lenne ugyanaz. Végkövetkeztetés Európának már van lelki és kulturális identitása. Van lelke, mert kezd létezni. Olyan értékekre támaszkodik, amelyeket ennek az építésnek számos munkálója akar és gyakorol. De ez nem látszik, mivel nem beszél róla. Ennek az identitásnak a kifejezése magához a létezéshez lényeges. Ha Európa nem beszél erről a témáról, hogyan tudhatnák az állampolgárok, Európa micsoda, mi alapozza meg, mi élteti. Nem elégséges leírni az egyetlen pénzt vagy a strukturális alapokat. E tervek etikai dimenziója csak akkor jelenik meg, ha azt kifejtik, megmagyarázzák. Persze mindig lehet azzal érvelni, hogy nemzeti szinten a kormányok csak munkanélküliségről, gazdasági növekedésről, beruházásról és hatalomról beszélnek. De a politikai vezetőknek nem kell emlékeztetniük országuk identitására, mert minden állampolgár tudja, hol lakik, ismeri nemzete múltját, tudja, hogy mi teszi franciává, németté vagy magyarrá. Az azonosságot ismerik és megosztják. Magától értetődik, mert mindenki ismeri történelme csapásait és örömeit. Az egyesült Európa, az Európai Unió története csak 50 éves. Sőt még csupán 20 éves sok olyan állampolgár számára, akik először 1979-ben szavaztak az európai választásokon. Ami előtte volt, az számukra az ismeretlenbe vész. A nagyközönség soraiból ki emlékszik Robert Schuman Nyilatkozatára vagy a Római Szerződésre? Ezért ideje, hogy fennen és erősen hangoztassuk, mi alapozza meg és mi élteti az Európai Uniót. Európának állampolgárai előtt akkor kezd identitása lenni, amikor majd hallanak róla. Szükséges tehát, hogy beszéljünk Európa kulturális és lelki identitásáról. A kifejtés és a pedagógia elengedhetetlen. Meg kell tanulnunk európaiul beszélni az európaiakhoz. Edgar Morint kivéve az értelmiségiek ezt még nem próbálták meg, és valószínűleg ezért olyan vérszegény az Európáról szóló vita. Az európai identitásnak abban a mértékben lesz tartalma, ahogy az európai személyiségek – politikusok, közgazdászok, a kultúra és a vallás képviselői – beszélnek Európáról. Ha világosabban szólnak a szolidaritásról, az emberi méltóságról, a kölcsönös tiszteletről, az egyetemes nyitottságról. Így az európaiak kezdenek egymásra ráismerni ebben az Európában, amely lakóhelyük. (Fordította Szabó Ferenc)
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
MAGYARORSZÁG Szabó Ferenc ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT A szerzetesek internálása és szétszóratása A szerzetesek internálása és szétszóratása1950 júniusában történt a vörös diktátor, Rákosi Mátyás parancsára. Június 7-én és 9-én éjszaka előbb a dél-magyarországi (a jugoszláv határhoz közelebb eső) házakból, majd az ország más részeiről internálták a férfi szerzeteseket és az apácákat. Az intézkedésnek 23 férfi rend 182 rendházzal, 40 női rend 450 szerzetesházzal esett áldozatul. Bár ehhez joga nem volt, a 34/1950 ET sz. tvr. rendelet visszavonta a szerzetesrendek működési engedélyét, azzal az indoklással, hogy nincs rájuk szükség. Hosszas tárgyalások eredményeként hat fiú- és két leánygimnázium kapott engedélyt a működésre: bencések, piaristák, ferencesek, valamint a Miasszonyunkról nevezett iskolanővérek taníthattak továbbra is különböző korlátozásokkal. Ezek a rendek – csak ezek – vehettek fel évente két újoncot is a tanári kar utánpótlására. Tanulságos az 1950-es egyezmény előtti tárgyalások jegyzőkönyveinek olvasása. Ezeket Gergely Jenő készítette el kiadásra, és a Vigilia tette közzé 1990-ben. A történész az 1950. augusztus 30-án aláírt megállapodás előzményeit, okait, tartalmát és következményeit mutatja be az eredeti dokumentumok első teljes közlésével. – Egészen világos, hogy a megbeszélések két főszereplője, Rákosi Mátyás, a Minisztertanács elnökhelyettese és Czapik Gyula egri érsek volt. Czapik ügyeskedése és érvelése hiábavalónak bizonyult a diktátorral szemben, aki (régi francia mintákat és II. József intézkedéseit is szem előtt tarva) döntő fontosságúnak tartotta a szerzetesrendek szétszórását a katolikus egyház megnyirbálásához. Aki ezeket a dokumentumokat figyelmesen elolvassa, nem mondhatja, hogy Rákosi nyitott volt (az akkor már elítélt Mindszenty bíborossal szemben) a Vatikánnál folytatandó tárgyalásokra. Maga Gergely Jenő az idézett kötet bevezetőjében (11–12. old.) hangsúlyozza: „Az 1950-es megállapodáshoz vezető tárgyalások jegyzőkönyveiből kitűnik, hogy a hatalom nem kompromisszumra, modus vivendire, békés egymás mellett élésre törekedett, hanem győzelemre és az egyház alávetésére, soha nem látott »államegyháziság« létrehozására tört. [. . .] Az 1948. augusztus 20-i Szent István-napi körmenet elmaradása a hatósági akadékoskodás miatt, s ezzel egyidejűleg Rákosi Mátyás kecskeméti beszéde a kolhozosításról, már a leszámolás végső fázisának közeledtét sejtetik. A Rákosi által meghatározott menetrend szerint útszéli hangvételű propagandakampányt indítottak Mindszenty ellen. [. . .] A hatalom úgy vélte, hogy a katolikus egyház együttműködése adminisztratív eszközökkel kényszeríthető ki. Ennek legsúlyosabb megnyilvánulása volt Mindszenty József bíboros 1948. december 26-i letartóztatása. . .” Rákosi minden eszközzel igyekezett tárgyalóasztalhoz ültetni a püspöki kar képviselőit, hogy a „megegyezés” látszatát keltse a világközvélemény előtt, tehát elhárítsa a vallás- és egyházüldözés vádját. Két drasztikus intézkedéssel érte el célját 1950 nyarán: „az egyik éppen a szerzetesrendek felszámolása, a másik az egyházszakadással is fenyegető papi békemozgalom megindítása. Mindehhez a hidegháborús hisztéria szolgált nemzetközi háttérül, és még egy külső mozzanat: a lengyel püspökök és a szocialista lengyel állam megállapodása.” (Gergely, i. m. 16) Előbb a határsávból internálták a szerzeteseket, minthogy már folyt a Tito-ellenes „kis háború”, majd máshonnan. Az elhurcolás durvaságairól, embertelenségeiről tanúskodhatnak azok, akik még életben vannak az áldozatok közül. (Bővebben minderről és a következményekről lásd Pálos Antal S. J. könyvét: „Viharon, vészen át”, Jezsuiták a szétszóratásban. „Anima Una”-könyvek 1, 1992, 27–57. old.) Ez az intézkedés – Gergely szerint – a megfélemlítés eszközének tekinthető: a pártvezér az egyház szerves részét képező szerzetesrendekre mért csapással ki akarta kényszeríteni a tárgyalásokat. A megállapodás után született meg az Elnöki Tanács 34/1950. sz. törvényerejű rendelete (megjelent a Magyar Közlöny 1950. szeptember 7-i számában), amely a szerzetesrendek működési engedélyének megvonásáról intézkedett. Szept. 7. és dec. 5. között a szerzetesházakat ki kellett üríteni és átadni az államnak. Az 1988-as Katolikus Almanach szerint 2300 férfi szerzetes és 8800 apáca került így szétszóratásba. A négy rend számára engedélyezett 8 katolikus gimnázium 1950. szept. 17-én nyitotta meg az új tanévet. Mi lett a deportált szerzetesek sorsa? Az aug. 30-án aláírt megállapodás után elhagyták kényszertartózkodási helyüket, de régi lakóhelyükre legtöbben nem térhettek vissza, mert azokat mások elfoglalták. Rokonoknál, albérletben laktak, valamilyen munkát kerestek. Többeket internálótáborba vagy börtönbe zártak. „A magyar szerzetesség örök dicsősége – írja P. Pálos Antal, aki mint provinciális hosszú éveket töltött a kommunisták börtöneiben –, hogy ezeket a vészterhes hónapokat oly szilárd lélekkel és elszántan tudták átélni, és igen kevés számban voltak csupán, akik föladták az eszményt, és lélekben is elszakadtak közösségüktől.” (I. m. 54) Az elmúlt évtizedben több könyv jelent meg a szétszórt szerzetesek hősies helytállásáról, börtönviselt papokról. (Lásd pl. Hetényi Varga Károly dokumentumköteteit, Havasy Gyula, Elmer István, Bindes F.–Németh L. kiadványait, vagy az „Anima Una”-sorozat 8. kötetét: „Üldözött jezsuiták vallomásai” . . .) Most, hogy a szerzetesek szétszóratásának 50. évfordulójára emlékezünk, fejet hajtunk a modern kor e vértanúi előtt, akik üldöztetést szenvedtek Krisztusért, az ő kegyelmével hűségesek maradtak a legnehezebb megpróbáltatások közepette is. A Szentatya a nagy jubileum előkészítésére írt, A harmadik évezred közeledtével kezdetű apostoli levelében (37. pont) emlékeztet az első évezred vértanúira, majd hozzáfűzi: „A második évezred végén az Egyház újra a vértanúk egyháza lett. A papokat, szerzeteseket és laikusokat ért üldözések a világ legkülönbözőbb részein vértanúk vérének nagy magvetését végezték. [. . .] E tanúságtételt nem szabad elfelejteni. [. . .] Amennyire csak lehet, az Egyháznak meg kell őriznie tanúságtételüket. Miként a bíborosi konzisztórium sürgette, a helyi egyházak mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy a szükséges dokumentáció összegyűjtésével megőrizzék a vértanúk emlékezetét.” Ha sokan nem fizettek is életükkel hűségükért – ilyenek is voltak bőségesen –, az üldözött, börtönviselt szerzetesek és világiak vértelen vértanúk; ha nem iktatják is őket a boldogok sorába, boldogok, mert Jézus megmondotta: „Boldogok vagytok, ha miattam szidalmaznak és üldöznek titeket. . .” (Mt 5,11–12)
„A szerzetesrendek feloszlatását állami részről azzal indokolták, hogy munkájukat – elsősorban a tanítást és a betegápolást – az állam átvette, ezért nincs rájuk szükség. A négy évtized tapasztalata megmutatta, hogy ezzel mennyi veszteség érte az egész magyar társadalmat. A hívő közösségnek azonban nemcsak az általuk végzett munka hiányzott, hanem az evangéliumi tanácsok követésével Istennek szentelt élet közössége is, amely egyik fontos formája a sokféle keresztény hivatásnak, és hozzátartozik az Egyház életéhez.” (A Magyar Katolikus Püspöki Kar 2000. május 31.-i körleveléből.)
Pálos Antal KÜLÖNÖS UTAZÁS ÁLLAMKÖLTSÉGEN „50 éve történt” Ha valaki a szegedi Dómban jár, észreveheti és olvashatja a Magyarok Nagyasszonya festménye fölött XI. Pius mondását: – Facere magna et pati fortia: Hungarorum est. – Nagy dolgokat cselekedni, és sokat szenvedni: ez a magyarok jellemzője (vagy sorsa). Ez a program a most már végóráját töltő szörnyű századunkban valóban sokszorosan megvalósult. Igaz, csak egyetlen nagy dolgot cselekedtünk az 1956-os forradalom és szabadságharc kirobbantásával, de ez meghatározta e század második felének történéseit. Viszont annál jobban valósult e században a pápa programjának második fele. Valóban alig van nép és nemzet, mely ebben a században annyi megpróbáltatást volt kénytelen eltűrni, mint országunk és népünk. Nem csak az I. világháborút lezáró trianoni béke fosztotta meg országunkat 2/3-ad részétől, és több százezer honfitársunkat taszított ellenséges érzelmű népek uralma alá. De talán még ennél is mélyebben érintették társadalmunkat a II. világháborút lezáró jaltai és potsdami döntések, melyek kiszolgáltatták országunkat és népünket egy minden gátlás nélküli zsarnok rendszernek. Jelen írásunkban a rendszer csak egyetlen ténykedését kívánjuk idézni: a szerzetes családok 1950 nyarán történt kifosztásáról és elhurcolásáról kívánunk megemlékezni. A bizonyos taktikai manipuláció ellenére, már 1945 nyarától kezdve világossá lett, hogy a magukat felszabadítónak nevező szovjet csapatok a saját rendszerüket kívánják e térségben is megvalósítani. Ez az itt lévő hatalmas katonai erő jelenlétében viszonylag elég gyorsan sikerült. 1948 végén a párt által irányított erőszakszervezetek lényegében átvették az ország irányítását. E programhoz tartozott a szovjet bolsevista ideológiának megfelelően a vallási élet háttérbe szorítása és lehetőleg megsemmisítése. Minderre komoly, kidolgozott tervvel jöttek ide azok, akiket erre a feladatra Moszkvában és másutt alaposan felkészítettek. Így kerülhetett sor először az egyházi javak elkobzására, a vallásos egyesületek feloszlatására, majd 1948 nyarán a felekezeti iskolák államosítására. A katolikus egyház 1945–1948 között minden rendelkezésre álló eszközzel próbálta ezt a folyamatot akadályozni vagy hátráltatni. Ebben a küzdelemben kiemelkedő szerep jutott Mindszenty József bíboros hercegprímásnak, aki az egész országot bejárta, és százezres tömegek előtt tiltakozott minden jogsértés ellen, amit most már, az egész államapparátussal rendelkezve, a kormány végbevitt. Őt azonban Moszkva parancsára 1948. karácsony másnapján letartoztatták. Embertelen módon megalázták és megkínozták, és 1949. február elején egy jellegzetes kirakatperben életfogytiglani börtönre ítélték. A magyar társadalom megdöbbenéssel vehette tudomásul, hogy az országot megszálló erők számára most már minden eszköz bevethető. Az egyház szolgasorba vetésének újabb fejezete az volt, hogy a főpásztorokat tárgyalóasztalhoz kényszerítsék. E cél elérésére került sor arra az eseményre, amelyről most akarunk megemlékezni. E minősíthetetlen terv nyilvánosságra került abban az előadásban, melyet Révai József, a párt ideológusa tartott 1950 júniusában. Ezt az előadást teljes terjedelmében a Szabad Nép, a Magyar Dolgozók Pártjának lapja első oldalán közölte. „A klerikális reakció, mely szavakban a család szentségét hirdeti, a valóságban nem riad vissza a család békéjének és egységének megbontásától” – mondja Révai elvtárs. „A klerikális reakció melegágya az a 606 kisebb-nagyobb rendházban élő 23 férfi és 40 női szerzetes közösség, amely tagjai közül nem is egy arra vetemedett, hogy családlátogatás címén rábírja a szülőket, hogy írassák be a gyermekeiket hittanra.” „Nincs szükség a társadalom e naplopóira – mondja tovább Révai elvtárs –, mert azokat a funkciókat, melyeket eddig végeztek (tanítás, szociális gondoskodás, egészségügyi szolgálat), immár a szocialista állam vette át. Nincs szükségünk a nagybirtokosok leányait nevelő angolkisasszonyokra, a ferencesekre, akiknek 550 tagjuk, 41 rendházuk van.” „Nincs szükségünk arra a rendre, amelynek tagjai a klerikális reakció politikai fő irányítói, a jezsuitákra.” Elvégeztetett, várhattuk a végrehajtást, ami be is következett a június 10-ére virradó éjszakán. Egy szemtanú a pécsi rendház elhurcoltatásáról a következőképpen számol be: – Feszültségekkel teli napok után elérkezett június 10-ének éjszakája. Éjjel 11 órakor jelentette a portástestvér a házfőnöknek, hogy a rendőrség betörte a bejárati ajtót, és behatolt a rendházba. Egyenként felébresztették a már alvó rendtagokat, és anélkül, hogy felvehették volna felsőruhájukat, kényszeríttették őket durva hangon, hogy a rendház ebédlőjében jöjjenek össze. Amikor végre valamennyien, jórészt alsóruhában, összegyülekeztünk az ebédlőben, felolvastak egy véghatározatot, amely szerint valamennyiünket kényszertartózkodási helyre visznek, mert jelenlegi tartózkodási helyünk állambiztonsági szempontból veszélyes. Hozzátették, hogy fellebbezésnek helye nincs; egy kicsiny táskában ruhaneműt vihetünk magunkkal, de semmi mást. A rendtagok rendkívül fegyelmezetten viselkedtek, és szomorúan vették tudomásul, hogy csomagjaikat átkutatták, és minden iratukat, okmányaikat, könyveiket elkobozták. Mivel a rendház lakói között öregek és betegek voltak, az akció meglehetősen elhúzódott, és már jócskán szürkült az ég alja, amikor az erősen leponyvázott kocsik elhagyták a várost. Úti célunkat nem közölték, jövendő sorsunkról semmiféle felvilágosítást nem adtak. Délben nyújtottak a kocsiba egy kancsó vizet, hogy szomjunkat csillapíthassuk. A kocsi végén fegyveres őr ült, aki kijelentette, hogy parancsba kapta: aki szökni próbál, azonnal lelőheti. Később megtudtuk, hogy micsoda dúlás-fúlás volt az elhagyott rendházban. Az ottmaradtak megrohanták az éléskamrát és pincét, és nagy áldomást rendeztek. Ez az akció két hét múlva, június 18-án megismétlődött, és így mintegy 2500 szerzetest fosztottak meg mindenüktől, és hurcoltak el egy másik szerzetesházba. Többnyire olyan házba, ahol eredetileg hárman-négyen éltek, és ott kellett elhelyezkednie 40-50 vagy 100 személynek. És most két csodáról kell megemlékezni. – Az első: Mivel az állam az elhurcolt szerzeteseknek semmiféle szolgáltatást nem nyújtott, a helyi és környékbeli lakosság rendkívül készségesen sietett a szerzetesek segítségére hálóhelyek, élelmiszerek és minden egyéb szükséges eszközök előteremtésével. Ebben teljesen egységes volt a nép. Fóton például a református lelkész felesége volt az egyik főszervező az élelmiszerek összegyűjtésében. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a mindenüktől megfosztott szerzetesek e kilátástalan helyzetben lényegében szükséget nem szenvedtek. Meg kell jegyezni, hogy a falusi nép különböző megszorításokkal küszködött, hiszen az erőszakos téeszesítés kora volt. Ennek ellenére a száműzött szerzeteseknek jutott bőven tejre, tojásra, sőt még csirkére is. – Most ejtsünk szót a második csodáról is. A legfőbb vezetőség utasítására e kényszertartózkodási helyeken, rendszerint éjszakánként, megjelentek a rendőrség emberei. Fölverték a már alvó szerzeteseket, létszámellenőrzést tartottak, és felszólították őket, hogy hagyjanak fel a szerzetes élettel, vessék le a szerzetes ruhájukat, és legyenek a szocialista társadalom építői. Ez esetben azonnal távozhatnak, és számíthatnak a szocialista állam mindenféle támogatására. Ha diplomájuk van, akár iskolát is választhatnak. Ezeket az ajánlatokat néha nyugodt hangon, néha fenyegetőzve tették meg, kilátásba helyezve, hogy a Szovjetunióban létesített munkatáborokba szállítják őket. A válasz mindig nagy hallgatás volt. Nincs tudomásunk arról, hogy e felszólításnak engedve ebben a helyzetben csak egyetlen szerzetes is elhagyta volna hivatását. A mindenható kommunista párt időközben tárgyalóasztalhoz kényszerítette a püspököket. A háttérben óvatosan elterjesztették a rémhírt, hogy az elhurcolt szerzeteseket tovább vihetik, pl. a szibériai munkatáborokba. Rákosi Mátyás nagy hangon kijelentette: a szerzeteskérdés csak koporsó kérdése. Amíg maguk a szerzetesek mindent vállaltak volna, a püspöki kar feladta követeléseit, és engedett az állami kívánalmaknak; ezzel csupán csak azt érte el, hogy nem ő, hanem az állam vállalja a szerzetesrendek feloszlatását. Ez meg is történt 1950. szeptember 7-én elnöki tanácsi rendelettel; ebben az állam megvonja a szerzetesek működési jogát. Nagyon törvényes eljárás: előbb a végrehajtás, utána a törvény. Mi szerzetesek megdöbbenéssel olvastuk a döntést: a tárgyalások eredménye a teljes megsemmisülés, mely püspökeink számára kapitulációt jelentett. Néhány hónap múlva jó néhány száz szerzetespap kapott a főpásztortól egy írást. Ebben értesítik, hogy ezen túl semmiféle papi működést nem végezhet, csak szentmisét mutathat be, de azt is csak úgy, ha hívek nincsenek jelen. Az aláíró püspök és a címzett szerzetes is nagyon jól tudta, hogy a rendelet nem érvényes, hisz kényszer alatt cselekedett a főpásztor. De valójában fájt nekünk, szerzetespapoknak ez az aláírás, mert tudtunk arról, hogy az erdélyi főpásztorok közül egyetlen egy se írt alá ilyen utasítást, és valamennyien börtönbe kerültek. Közülük hárman ott is haltak meg. Amikor visszaemlékezünk ezekre az eseményekre, úgy érezzük, hogy valamit még szóvá kell tennünk. A nácizmus, mint tudjuk, 13 évig tartott; a kommunista uralom nálunk 35 éven keresztül rombolhatta le azokat az értékeket, melyeket az egyház szorgalmazott. A német egyházi vezetés elég gyorsan létrehozott egy bizottságot (Institut für Zeitgeschichte); ennek feladata az volt, hogy megörökítse mindazon eseményeket, pozitívakat és negatívakat egyképpen, melyek a nácizmus regnálása közben az egyházzal és az egyháziakkal történt. Ez az intézmény eddig közel száz lexikonnagyságú kötetet jelentetett meg. Nálunk ilyenféle kísérlet se történt. Csupán egy beteges, leszázalékolt tanár egyéni ambíciója következtében jelent meg eddig négy hatalmas kötet. Ezekben megtalálhatók a Kárpát-medence papjainak (a 4. kötetben* szerzetesei egy részének) meghurcoltatásai, megaláztatásai, és igen sokuk életáldozata. Erről egyik magyar főpásztor így nyilatkozott: mi úgyis tudjuk, kik voltak börtönben, a nagyközönséget viszont ez nem érdekli, az egész könyv felesleges. Ez a vélemény egyáltalán nem felel meg a pápa szándékának, aki a jubileumot meghirdető levelében kijelenti, hogy meg kíván emlékezni az üldözéssel sújtott papok, püspökök százainak vértanú haláláról, és felszólítja az egyház felelőseit, hogy emléküket őrizzék. (Tma 37) Szerencsére a magyar püspökök között is akad valaki, aki hasonlóképpen gondolkodik. Íme: „Tulajdonképpen nagyon gyorsan a tudattalanba száműztük az egész kellemetlen közelmúltat. Sok szempontból tragikus ez, mert mi magunk sem engesztelődtünk ki múltunkkal, és környezetünknek sem tudtunk ezzel példát adni. Pedig nagy szükség lett volna rá. Nemcsak arról van szó, hogy egy kényszerrel kompromisszumos utat választó egyházi vezetés próbáljon szembenézni saját múltjával – még csak azt sem mondom, hogy saját gyengeségével –, és próbálja újraértékelni helyzetét, hanem ebben az egyházban – miképp az evangéliumi hasonlat mondja, az egyház nagy hálójában – bizony különböző halak voltak. Ebben a nagy közösségben volt sok mártír, hitvalló, névtelen üldözött keresztény is, irányukban is tenni kellett volna engesztelő gesztusokat. Most talán még nem késő. Mi is, mint a cseh főpásztorok, ünnepélyesen bocsánatot kérünk a magunk és elődeink mulasztásaiért, azért a nemtörődömségért, közönyösségért, hidegségért, amit magunk és elődeink követtek el hosszú évtizedek folyamán azokkal szemben, akik a tiszta evangélium forrásából akartak, mertek meríteni, és azt vallották, hogy az evangélium szolgálata nagyon is egyértelmű, egy nagy IGEN mindenre, amit csak a gondviselő Isten küld. Ha nincs többé különbség megalkuvás és hősies helytállás között, akkor nem léphetünk fel semmiféle erkölcsi követeléssel híveink és a jelenlegi társadalom tagjai előtt sem.” Most, ötven esztendővel az események után, a jó Isten iránti mélységes alázattal és hálával szerényen megállapíthatjuk, hogy a tízezernél több magyar szerzetes a megpróbáltatások, fenyegetőzések, kifosztottságok ellenére zömmel Ura és Istene mellett döntött. Legyen ezért hála a mindenható Istennek! * A kötet ismertetése olvasható a 273. lapon.
KERESZTÉNY SZELLEMŰ IGAZSÁGTÉTEL Miloslav Vlk: „Az egyház és a »tisztogatások« problémája.” Forrás: Mladà fronta dnes = Mai fiatal front, Prága, 1992. május 5. Miloslav Vlk prágai bíboros érsek, aki megszenvedte a kommunista elnyomást, cikkében leírja az egyházüldözés módszereit, taktikáját az 50-es évektől, a szerzetesek szétszóratásától kezdve egészen az 1989-es fordulatig. Az idők folyamán „finomult” ugyan az elnyomás, de mindig megmaradt az állandó ellenőrzés, jó papok áthelyezése vagy akár letartóztatása, miközben a „Pacem in terris”, a kollaboráló békepapok mozgalma virágzott. Prága bíboros érseke a helyzetleírás után az igazságtételről ír. Cikkének ezt a második részét részletesebben ismertetjük. A főpásztor hangsúlyozza, hogy az egyházban nem alkalmazható a társadalmi-politikai életben gyakorolt „tisztogatási” módszer. (Egyházunknak egyébként megvan a kétezer éves tapasztalata a nyilvános penitenciatartásban.) Nem lenne célravezető, ha a társadalom védelme ürügyén közzétennék a kollaboránsok névsorát, mivel egyrészt talán éppen a vezető kollaboránsok nevei nem szerepelnek a kartotékokon, másrészt a nevek puszta közzététele még nem jelzi az egyes személyek bűnét, felelősségük mértékét, és nem segít a megtérésben és a penitenciatartásban. Vlk érsek szerint tehát az egyháznak nem a „tisztogatás”, hanem a penitencia útját kell javasolnia. Ő maga a következő eljárást kezdeményezte. Személyes levelet írt minden papjának, és arra kérte személy szerint azokat, akikről tudta, hogy a titkosrendőrség beszervezte őket, hogy keressék fel őt, és személyes beszélgetés során tárják fel helyzetüket. Sok papja elment hozzá, és elmondta személyes drámáját. Sokan kifejezték hálájukat, hogy így tisztázhatták helyzetüket. Megkérdezték, hogyan tehetik jóvá a vétkes kollaborációt. Vlk érsek hangsúlyozza, hogy a penitenciának önkéntesnek kell lennie, mert csak így lehet gyümölcsöző a megbocsátás és a kiengesztelődés. Csakugyan, sokan önként kérték a penitenciát. Egyesek emberi gyengeségből, pszichológiai gátlásból, vagy mivel nem hisznek a penitencia tisztító erejében, nem tették meg az említett lépést; mások nem éreztek bűntudatot, mentegették kollaborációjukat. Viszont azok, akik elismerték vétküket, és penitenciát kértek főpásztoruktól, megkönnyebbültek; helyreállt a bizalom légköre, a feszültség feloldódott. Ezután a kapcsolatok könnyebbé váltak. Felismerték, hogy a penitencia volt az a kulcs, amellyel megnyitották a kaput olyan helyen, ahol látszólag nem volt kijárat. Tudatára ébredtek annak, hogy mindenki tartozik a másiknak, másoknak, és hogy mindenki rászorul a bocsánatra. Csak akik tisztának hiszik magukat, mint a farizeusok, azok vessenek követ testvéreikre. Ui. A témáról már régebben írtunk. L. Távlatok 1 (1991) 88–95; 3 (1991) 78–87, főleg 80–82. Mészáros István
HETÉNYI VARGA KÁROLY A jubileumi év küszöbén, 1999 legvégén megjelent Hetényi Varga Károly ismert, nagyjelentőségű sorozatának újabb kötete. 1992-ben, 1994-ben és 1996-ban adta közre a Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában című terjedelmes három kötetét, amelyekben feldolgozta azoknak a magyarországi egyházmegyés papoknak az életére vonatkozó adatokat, akik a náci-nyilas, illetőleg a kommunista diktatúrák különféle erőszakszerveitől atrocitást szenvedtek. Ez a néhány napos fogva tartástól az internálótáborok sokéves rabságán, a keserves kínzásokkal teli hosszú börtönéveken át számos esetben a mártírhalálig terjedt. De újabb három kötete kész a megjelenésre Szerzetesek a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában címmel. Ezekben a hasonló sorsú férfi és női szerzeteseket mutatja be a szerző. A most kézbe vett kötetben a bazilita, bencés, ciszterci, domonkos, ferences és irgalmas rend meghurcolt tagjainak sorsát ismerteti. Kiadásra vár még két kötet: egyikben a többi férfiszerzetesrend, másikban a szerzetesnővérek náciktól-nyilasoktól és kommunistáktól szenvedett tagjainak bemutatása következik. Hetényi Varga Károly emberfeletti munkát végez a magyar közelmúlt e keservekkel teli területének feltárásával. Évtizedek óta széles körű hazai és külföldi könyvtári és levéltári kutatások, kiterjedt levelezés, személyes interjúk alapján s az információszerzés számos más lehetséges módját felhasználva, minden adatát pontosan dokumentálva állította össze e könyvét is éppen úgy, mint az előzőket. Hatalmas anyagának összegyűjtését, rendszerezését és feldolgozását, sajtó alá rendezését egymaga végezte. (Érdemes megjegyezni: a hasonló, de különféle okok miatt erős reflektorfénybe állított és anyagilag bőven dotált hasonló történelmi kutatásokat nem egyetlen ember, hanem intézetek végzik, számos munkatárs közreműködésével.) S Hetényi Varga Károly terjedelmes munkája eredményeinek közreadására sem a múltban, sem a jelenben nem talált kiadót. Sem egyházi, sem világi kiadót, nyilván piaci meggondolásokból. Ezért saját maga adta ki előző köteteit, ezt is, néhány „egyszerű” ember, pap és hivatal anyagi segítségével támogatva. Ezért nem csupán a szerző tudományos köztörténeti-egyháztörténeti teljesítménye érdemel igen magas fokú elismerést, de emberi-erkölcsi elkötelezettsége, felelősségteljes magatartása, óriási erőfeszítése és áldozatvállalása is tiszteletet vált ki az olvasóból. (A kézirat leadása után jutott tudomásunkra, hogy a kötet végül is a Márton Áron Kiadó kiadásában került a könyvpiacra. Szerk.) * * * Az előző kötetekben összesen 1514 egyházmegyés pap, e kötetben 264 szerzetes meghurcolását regisztrálta szerzőnk. Közöttük számos olyan személy található, akinek teljes élete, benne a hitéért, papi szerzetesi hivatásáért elviselt szenvedése a mai és a következő papi generációk számára is példa, követendő ideál lehet a Krisztus melletti rendíthetetlen hűségben. Ők – szemben a különféle oldalakról jött későbbi rágalmakkal – nem voltak „egzaltáltak”, „forrófejűek”, nem ártották magukat a politikába, nem „konfrontálták” magukat az ellenféllel, nem mentek „fejjel a falnak” Nem ezt tették. Az a számos pap, szerzetes, akiket az e kötetekben felsoroltak közül fénylő példáknak tekintünk, papi hivatásukat teljesítették, Krisztus igazságát hirdették felnőtteknek, fiataloknak, gyermekeknek, „opportune et importune”, ahogy lehetett. Ezt diktálta papi-szerzetesi lelkiismeretük; tiszta ésszel, tiszta lélekkel tették kötelességüket, a felebaráti szeretet krisztusi parancsát abszolút módon komolyan véve. Nem hősködni akartak: nem szenvedni, netán meghalni, hanem élni, dolgozni, munkálkodni akartak Krisztusért a rájuk bízott hívek érdekében. De amikor választás elé kerültek, s látták-tudták, hogy Krisztus ügyének vállalása számukra a börtönt jelenti, akkor azt választották. Nem véletlenül, nem akaratukon kívül, nem mások által sodortatva: azt tudatosan vállalták, választották. Pedig megmenekülhettek volna a szenvedéstől, megmenthették volna szabadságukat. Mindegyikük megtehette volna: „kompromisszumot” köt üldözőivel, megtagadja múltját, korábbi tevékenységét. Könnyen átállhattak volna ellenfeleik oldalára, nekik szolgálatot teljesítve; feladatokat vállalhattak volna azok megbízásából. De nem ezt tették. A kötetekben szereplők közül számos papra, szerzetesre igen keserves szenvedéseket mértek kínzóik, s ők ezek közepette is hűek maradtak Krisztushoz, hitükhöz, hivatásukhoz – vajon nincs szükség éppen ilyen életmintákra, ösztönző példákra éppen e tekintetben, éppen mai világunkban? Amikor – a tömeges hitehagyás, a nagy aposztázia évtizedei után – olyan vonzó lett sokak számára a langyos kereszténység, az erőfeszítésektől mentes „heppening”-kereszténység, a látszatkereszténység, a választási ciklusoktól függő divatkereszténység, a politikai kereszténység? Hetényi Varga Károly köteteiben számos, hivatásukért sokat szenvedett hitvalló papi egyéniséget állít elénk. Az isteni Gondviselés adta őket követendő példaként Isten magyar népe elé, nem véletlenül, hanem gondviselésszerűen, éppen a mi korunk, az ezredforduló idejére, hogy tiszteljük őket, hogy kövessük példájukat, keserves kínok ellenére is töretlen maradt hitüket, hűségüket. Ennek alapfeltétele, hogy ismerjük őket. Hogy 1940 és 1990 között áldozatos életük ismeretlen maradt főpapok-papok-világiak előtt? Ez talán valamelyest megérthető. De ma, az 1990-es években, napjainkban? Vajon ismerik-e az ezekben a kötetekben felsorolt, kiemelkedő példaként felmutatható papokat, szerzeteseket a papnevelő intézetekben, szerzetesi noviciátusokban a jövő papságára készülő fiatalok? Ismerik-e a lelkipásztorkodó papok, iskolákban tanító szerzetestanárok? Felidézik-e követendő példájukat a prédikációkban, a hitoktatásban, az erkölcstan tanításában? A magyar egyházmegyés és szerzetespapság nagyobb része – e kötetekkel kapcsolatban is tapasztaltam, de egy egyházmegyére kiterjedő saját tesztelésem is ezt mutatta – nemigen akar tudni a magyar egyház 1940–1990 közötti valós történetéről. Vége van, elmúlt, felejtsük el, ne bolygassuk – mondják legtöbben –, inkább koncentráljunk a jelenre, a jövőre, rengeteg az ezzel kapcsolatos munkánk, feladatunk. Sokféle oka lehet e vélekedésnek, más az idősebbeknél, más a fiatalabbaknál. Jó, egyetértek: felejtsük el a hóhérokat, a verőlegényeket, börtönőröket, vallatótiszteket és az embertelen kínzások többi kivitelezőjét. De ne felejtsük el, nem szabad elfelejtenünk azokat, akik e kínzásokat hősiesen elviselték Krisztusért, hitükért, egyházukért, engesztelésül magyar egyházunk, magyar népünk bűneiért. Örök, időtlen példaképek ők; emlékük megőrzése, példájuk felmutatása éppen a jelent és a jövőt szolgálja, segíti. A hitükért, papi hivatásukért megkínzottak kétezer éves, hosszú, beláthatatlan hosszúságú sorának végén állnak ők. De tanúságtételük híre sohasem fog eljutni Rómába, őket sohasem fogják boldoggá vagy szentté avatni, ezt senki sem kívánja, nincs is rá semmi szükség. De az isteni Gondviselés – szenvedésükkel megjelölve – kiemelte közülünk és elénk állította őket. Példamutató személyüket imádságos tisztelettel körülvéve nekünk kell megőriznünk és továbbadnunk a következő generációknak; nekünk, magyar egyházunknak, azoknak az egyházközségeknek, egyházmegyéknek, szerzetesrendi családoknak s más kisebb-nagyobb közösségeknek, amelyekben áldozatos életüket kifejtették, hálát adva értük az Úr Istennek, példamutató életük nekünk adott ajándékáért. És követve más nemzeteket saját sok-sok hitvallójuk, mártírjuk tiszteletében, elsősorban nekünk, Isten magyar népének kell követnünk példájukat a katolikus hitünket fenyegető mindenfajta mai új nehézség közepette. Vagy csak a már réges-régen elmúlt századok távoli, más égtájakon élt hős és bátor tanúságtevői lehetnek napjaink példaképei? * * * De e kötetekből – a kiemelkedő, példamutató, követendő személyiségek mellett – sokféle más arc is elénk villan; megismerhetünk számtalan emberi-lelki-papi tragédiát, identitásválságot, kisiklott életutat is. Ezek tanulmányozása sem tanulságok nélkül való. Nagy meglepetést szerzett például számomra az egyik szerzetes neve: szerepel ebben az új kötetben, 1952 és 1956 között négy évet töltött börtönben, hamis vádak alapján. Én is írtam róla Kimaradt tananyag. 1945–1990 című magyar egyháztörténet-könyvem III/B. kötetének 128–130. oldalain: ugyanő az 1970-es években mint a nyírségi békepapszervezet egyik legfőbb aktivistája írásban-könyvben-szóban lelkesen hirdette „a kommunizmus igazságait”, a szocialista eszmék jótékony hatását a magyar katolikus egyház belső életére, hogy a szocializmus győzelme a jövő katolikus egyházának nagy perspektívája. Ez is – s az ezekhez hasonlók – is beletartoznak a kép egészébe, a 20. század második felének hazai valóságába, valós egyháztörténetébe. * * * De túl a szorosabban vett magyar egyháztörténeti vonatkozásokon, Hetényi Varga Károly kötetei e korszak magyar köztörténetének egyik sajátos vetületét is megvilágítják: a korabeli magyar társadalom teljes kiszolgáltatottságát, megfélemlítettségét, megtévesztettségét; a hatalmat gyakorló kisebbség kíméletlen kegyetlenségét; a politikai beszédek, újságcikkek, rádióadások hazugságait; a hatalom különféle, a legfelsőtől a legalsókig terjedő szintjein szolgáló civilek és egyenruhások embertelenül barbár, brutális kegyetlenségét, 20. századi borzalmas szadizmusát, a politikusok erre épülő hatalomgyakorlását. E tények tudatosítása azért is fontos, mivel manapság egyre inkább terjed a vélemény, s a korszakot csak hallomásból ismerő fiatalokban is ez tudatosul: nem is volt olyan rossz az a kommunista, szocialista időszak, Rákosiék, Kádárék világa. És – szól a régi fáma ma is – a magyar katolikus egyház virágkora kezdődhetett volna 1948-ban, ha „kiegyeznek” püspökeink Rákosival, aki állítólag őszinte jó szándékkal támogatta az egyházat. S Kádár országlása idején sem volt semmi baja az egyháznak (az 1960-as, 1970-es években hőzöngő papokon, kisközösségieken kívül), hiszen később a vatikáni Ostpolitik is támogatta az 1956-os forradalmat eltaposni segítő magyar kommunista pártvezért. E vélemény akkori terjedésében alighanem közrejátszott az akkori szentatya jóhiszeműsége is.* Köztudott, hogy VI. Pál pápa francia szimpátiái nyomán rokonszenvezett baloldali francia filozófusokkal (és bizonyos francia egyházi körökkel), akik a kereszténnyé tehető kommunizmusban látták a jövő ideális társadalmát, szemben az embertelenné-istentelenné vált kapitalizmussal; ezt a jövőt kell segíteni a szocialista-kommunista országok diplomáciai és egyéb támogatásával. Ezt célozta meg a vatikáni diplomaták „Ostpolitik”-programja a szovjet típusú kommunista országok felé (a francia kommunizmus-felfogás persze egészen más volt). Ez azonban kétes eredményeket hozott. S e paradox egykori törekvés elfedésére, súlytalanítására, új ideologizálására manapság olyan fantasztikus vélemény is hallható, hogy az 1960-as, 1970-es évek vatikáni „Ostpolitik”-tevékenysége is elősegítette „a fal lebontását”, a kommunizmus bukását 1989–1990-ben. Ez kolosszális képtelenség: ha volt valami, ami erősítette, szilárdította „a falat”, akkor az az „Ostpolitik” volt; ha volt valami, ami elősegítette, támogatta a kommunizmus megmaradását, továbbélését, az az „Ostpolitik” volt. Ma már kétségtelen, hogy a Szovjetunió vezette szocialista-kommunista tábor világpolitikai helyzetének téves megítélésén alapult az „Ostpolitik” diplomáciai akciója: a hidegháborús körülmények között az 1960-as évek elején (tehát nem sokkal az 1956-os magyar forradalom leverése után) úgy gondolták Casaroliék, hogy a kommunista világhatalom szovjet formájában beláthatatlan ideig megingathatatlan, illetve idővel majd minden tekintetben emberibbé, „emberarcúvá”, s lassan kereszténnyé válik. Ezzel szemben nálunk, Magyarországon a repedések már az 1960-as évek végén mutatkozni kezdtek a hazai szocializmus építményén, majd az 1970-es, 1980-as években már recsegett-ropogott az egész. Ez persze Rómából nem látszott, Franciaországban ekkor még virágzott a baloldal. S az „Ostpolitik” megindítása után 25 évvel összeomlott a fantombirodalom. Tévedés volt a vatikáni „Ostpolitik”, emberi tévedés, politikusok-diplomaták tévedése – ez természetes dolog, hiszen erre nem vonatkozik semmiféle infallibilitás. S egy másik egykori nyugat-európai vélekedés mai, itthoni továbbéléséről is számos ismertetést olvashatunk a történeti szakirodalomban: politikusok és más közvélemény-formálók a hitlerista gaztetteket a legmesszebbmenőkig elítélik, teljes joggal; de szemet hunynak a kommunista kegyetlenségek fölött, jóllehet ezek semmiben sem különböztek azoktól, sőt jóval meghaladták azokat. A felebaráti szeretet furcsa hasadása ez. Megkínzott papjaink megbocsátottak kínzóiknak (jóllehet azok nagyon jól tudták, hogy „mit cselekszenek”), de a bűn bűn marad, akármelyik ideológia jegyében követték is el azt. * * * Visszatérve Hetényi Varga Károly köteteire: nélkülük aligha érthető meg igazán a hazai, illetőleg az európai köztörténet sem; ezek ugyanis nem csupán katolikus hitről, hűségről, egyházról, papokról szólnak. Ezért nyugodtan kijelenthető: nélkülük katolikus iskolákban nem tanítható meg hitelesen a 20. század történelme a tanulóknak. (Persze más iskolákban sem, de maradjunk családon belül.) Vajon ott vannak-e ezek a kötetek a katolikus általános és középiskolák, főiskolák és az egyetem könyvtáraiban? Kialakult-e az a didaktikai eljárásmód, ahogyan ez az anyag előadásra, megbeszélésre, magyarázatra kerül a tanítási órákon? Vajon milyen szempontokat ad a szaktanár a diákoknak e kötetek tanulmányozására? Írtak-e már efféle témákról tanulmányt a pedagógiai szaklapokban? Születtek-e ilyen témájú dolgozatok a katolikus iskolák tanulmányi versenyein, szakdolgozatok a főiskolákon, egyetemen? Ismerik-e a katolikus általános és középiskolák történelemtanárai e köteteket? Azok is, akik még a proletárdiktatúra idején, 1990 előtt szerezték diplomájukat? Vajon sor kerül-e e kötetek tanulmányozására a pedagógus-továbbképzési tanfolyamokon? A nagy jubileumok esztendejében vagyunk: egyházunk elmúlt kétezer évére, hazánk ezer évére emlékezünk. Sok ünnepi beszéd, tudományos előadás, könyv, tanulmány, cikk szól az elmúlt évszázadokról. Jó lenne, ha e nagyszabású történelmi visszaemlékezésben nem csupán az egykorvolt régi „klasszikus” korszakok kapnának helyet, hanem kellő súllyal szerepelne magyar egyházunk 20. századi történelme, annak második fele is, hiteles és pontos előadásban, korrigálva azt a sok téves és torz vélekedést, amely róla az elmúlt évtizedekben szóban elhangzott, írásban megjelent. Már hallom is az ellenvetést: még nincs meg a történelmi távlat. Ellent kell mondanom: bőséges távlatunk van már e furcsa század magyar egyháztörténelmi eseményeinek, folyamatainak értelmezésére, kritikájára, hiteles feltárására és interpretálására. És egyébként is: amikor e sorokat írom, s az olvasó azt olvassa, a 20. század szinte már múlt század, már az elmúlt évszázadok közé tartozik. * * * „Tudomásul veszem, hogy az internálótáborral és a táborban lévő személyekkel kapcsolatos minden hír vagy adat »állami titkot« képez. Az »állami titok« megsértését a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1951. XXI. sz. t. e. rendelete 10 évig terjedhető börtönbüntetéssel súlytja (!), amennyiben a cselekmény súlyosabban nem minősül. Kelt Recsk, 1953. szeptember 17.” Számos ilyen „tudomásulvétel”– lapot közöl könyvében Hetényi Varga Károly, a kellő aláírásokkal: mindegyik – internálótáborból vagy börtönből szabaduló – rabbal aláírattak ilyet a börtönirodán. Természetesen aláírták. Az irat, szövege szerint, a szabadulótól nem kívánt ígéretet a hallgatásra, de mindegyikük – saját és közösségük érdekében – hallgatott. Tíz évvel a kommunizmus bukása után most már jó lenne, ha végképp megtörne a hallgatás erről az embertelen-istentelen korról, s annak igaz története válna tudatossá papokban és világiakban, hívőkben és nem hívőkben egyaránt. Ehhez ad kitűnő segítséget Hetényi Varga Károly könyvsorozata, amelynek is hátralévő két kötetét érdeklődéssel várjuk. * Az Ostpolitikról lásd még Szabó Ferenc két tanulmányát: Vigilia 1992/11, 844–848; Studia Religiosa (András Imre 70. születésnapjára; Szeged, 1998) 114–124. Ezekből kiderül, hogy a keleti politika fő művelője és felelőse A. Casaroli volt. Minden üldöztetés ellenére a szerzetesek legnagyobb része hűséges maradt hivatásához. Bár az állami hatóságok részéről sokszor tapasztaltak különféle zaklatásokat, sőt nagyon sokan igen súlyos börtönbüntetést szenvedtek. A szétszóratásban is tanúságot tettek a fogadalmaikkal vállalt elkötelezettségükről. Amikor a szentatya először járt Magyarországon, kifejezte irántuk megbecsülését. Esztergomban 1991. augusztus 16-án többek közt ezeket mondta nekik: „Krisztus Urunk megőrzött benneteket, kedves Paptestvéreim, a megpróbáltatások nehéz éveiben. . . Krisztus adott erőt nektek, kedves Nővérek, amikor kiűztek benneteket a rendházakból, az intézményekből, amikor a legszükségesebb dolgokban is szükséget szenvedtetek, beteg és idős rendtársaitokkal együtt. Hány pap és kedvesnővér mondhatta el Szent Pállal: »Fáradtam és kínlódtam, éheztem és szomjaztam, gyakran koplaltam, fagyoskodtam, és nem volt mit felvennem« (2Kor 11, 27), s Krisztus nevéért mégis mindezt el tudtátok viselni. . . Hadd sugározzam felétek különleges szeretetem tanújelét.” (A Magyar Püspöki Kar 2000. május 31-ki körleveléből.)
Gergely Jenő A KERESZTÉNY KURZUSRÓL* A keresztény kurzusról szólni valóban kényes vállalkozás. A „keresztény kurzus” kifejezés nem a kommunisták találmánya, és nem egy ellenséges kitaláció. Ezt 1919 után ők használták, maguk az ellenforradalom vezetői. Majd fogok idézni Prohászka Ottokártól is, aki szintén használta ezt a kifejezést. Tehát önmagában a kifejezés nem valamiféle elátkozott fogalom, ahogyan a mai közgondolkodásban vannak olyan fogalmak, amelyekhez mindig negatív előjelek, érzelmek társulnak. Tessék arra gondolni, hogy például a forradalomhoz pozitív, az ellenforradalomhoz negatív előjelű érzelmek társulnak, holott ennek semmi értelme nincsen, a történelem nem eszerint osztályoz. 1945 után a Horthy-korszak egészét nemcsak keresztény kurzusnak, hanem fasizmusnak nevezték, és mintegy megtagadandó „anti” rendszernek értelmezték annak érdekében, hogy a kialakuló új, szocialista rendszernek a pozitívumait kiemeljék. Sokkal nagyobb problémát jelent az, hogy 1989–90 után, a rendszerváltozás után, amikor polgári demokrácia kezdett kialakulni Magyarországon, hogyan fordulhatott az elő, hogy az ún. „keresztény kurzust” mintegy vádként szegezték szembe azokkal a polgári törekvésekkel, amelyek a kereszténységet és a nemzeti eszmét a politikai programok középpontjába állították. Végül is ez történt, és ez a mai napig sem szűnt meg. Tehát azok a baloldali, szocialista, szociáldemokrata, liberális csoportok, amelyek ezeket az eszméket nem tartják alapvető rendező elvnek a társadalom működésében, ők ezt ma is dehonesztáló, leküzdendő, elhárítandó eszmének tartják. Tehát azt hiszem, hogy valóban aktuális, hogy erről az ún. keresztény kurzusról beszéljünk. Én történészként próbálom megközelíteni a dolgot. Maga a keresztény kurzus nem vallási fogalom. Ez nem egy teológiai problematika, ez egy merőben politikai kategória, amely 1919 augusztusában merült föl. Az 1919 augusztusától, a Tanácsköztársaság bukásától 1921-ig, gróf Bethlen István kormányra kerüléséig tartó időszakot szokták keresztény kurzusnak nevezni. Tehát az első világháború utáni összeomlás, a forradalmak következtében hatalomra jutó ellenforradalom által kialakított új Magyarország berendezkedésének első hónapjait nevezték keresztény kurzusnak, amely a bethleni konszolidáció idejéig tart. * Előadás a KÉSZ szervezésében. Elhangzott 1999. május 27-én Székesfehérvárott. Arról van szó, hogy 1919 nyarán, amikor megszűnik a régi Magyarország területileg és államberendezkedését tekintve is, ki kellett találni az új Magyarországot. A hatalomra került embereknek arról kellett dönteni, határozni, hogy milyen legyen ez az új Magyarország. Nyilvánvaló, hogy amilyen 18 előtt volt, olyan nem lehet. A történelemben – bár hasonló dolgok előfordulnak – a dolgok nem ismétlődnek. Az a világ, amely 1918 előtt, a boldog békeidőkben, a dualista Magyarországon volt, az megszűnt. Azt a háború, a háborús összeomlás, a forradalmak elsöpörték. 1919 nyarán, őszén valami egészen újat kellett kitalálni. De hogy milyen eszmék szerint szerveződjön ez meg, ehhez kellett a kapaszkodót keresni. Ugyanis arra nem volt példa a világtörténelemben, hogy egy ország történelmét, életét hogyan rendezi be akkor, amikor volt egy polgári demokratikus és egy kommunista forradalom, és az megbukott. Hogyan lehet ezután egy országot újraéleszteni? 1919-ben nem volt példa Magyarország előtt. Itt volt egy kommunista diktatúra 133 napig, és utána kellett egy Magyarországot csinálni. Egészen új határok között, megcsonkított területen, egészen más nemzetközi konstellációban, ellenséges nemzetközi közegben, és ezeknek az embereknek valamiféle kapaszkodó után kellett nézni, hogy melyek legyenek azok az eszmék, amelyek alapján az új Magyarországot be lehet rendezni. Tessék belegondolni. A Kádár-féle szocializmus bukása után a mai napig, ha tőlem valaki megkérdezi, hogy milyen rendszer van ma Magyarországon, én nem vagyok biztos benne, hogy meg tudnám mondani. Ez az alkotmányjogilag polgári demokráciának mondott rendszer liberális, konzervatív vagy milyen? Kapitalizmus vagy nem kapitalizmus, piacgazdaság vagy micsoda? Ennek fényében tessék meggondolni, hogy ‘19 nyarán valami egészen váratlan kihívásokkal találkozott a magyar vezető réteg. Mik voltak azok az eszmék, amelyek szerint egy országot meg lehetett szervezni? Induljunk ki onnan, hogy ezt megnézzük. Nyilvánvalóan csődöt mondott egyszer a liberalizmus. Az a liberalizmus, amelyik a 19. században, főleg a dualista korszakban Magyarországon az állam szervező elve volt. Ez a liberális állameszme, liberális politika vezetett oda, hogy a történelmi Magyarország széthullott. Szekfű Gyula a Három nemzedék című művében írja 19-ben, hogy a magyar társadalomtól történelmileg idegen liberalizmus csődhöz vezet, és okozza a 18-as összeomlást. Utána jönnek Károlyiék, jön a polgári demokratikus berendezkedés, a polgári demokrácia, amely a bolsevizmusba torkollott. Ez a polgári demokrácia 1919. március 21-én csődöt mond, mert sem a külpolitikai, sem a belpolitikai problémákat nem tudta megoldani. Utána jöttek Kun Béláék. Jött a kommunista megoldás, jött a szocializmus. Ez a szocializmus 133 napig működik, augusztus elsején megdől. Megdől a liberalizmus, megdől a polgári demokrácia, megdől a szociáldemokrácia, a kommunizmus. . . Akkor milyen elvek szerint lehet újjászervezni ezt az országot? Ez volt a dilemma. És kérem szépen, azok az emberek, akik akkor hatalomra kerültek, úgy gondolták, hogy két eszme van, aminek alapján ezt meg lehet próbálni. Az egyik a nemzeti eszme, a másik a kereszténység. A nemzeti eszme az államalapítást, a magyarságot kifejező nemzeti gondolat, amely ennek az országnak a szervező elve. A magyar állam létrejöttétől kezdve ennek a nemzetnek a megmaradását a kereszténységhez való csatlakozás jelentette, tehát a másik eszme a kereszténység, amely mint társadalomszervező elv működik. A kereszténység alatt én nem az imádságos életet értem, vagy nemcsak azt. Nem a hívő emberek kereszténységét, hanem erkölcsi értékrendet, társadalomszervező elvet értek. Így lett a keresztény és a nemzeti eszme, a keresztény gondolat ennek a ’19 utáni Magyarországnak a rendező elve. Ezt a keresztény és nemzeti programot igen jelentős gondolkodók dolgozták ki. Az egyik alapító Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, aki a Kultúra és terror című művében már 1918 őszén összefoglalta gyakorlatilag ezt a programot. E szerint a szociáldemokráciával, a terrorral, a diktatúrával szemben a keresztény kultúra és a nemzetállam jelenti a kibontakozást. A másik fontos mű 1919-ben jelent meg, meglepő módon a Tanácsköztársaság idején, Szabó Dezsőnek Az elsodort falu című könyve. Szabó Dezső a két háború közötti magyar irodalmi élet kiemelkedő alakja. Az elsodort falu nem tudományos mű, hanem regény, de ez a regény mutatja be legjobban, hogy mit jelent a történelmi Magyarország, a régi világ összeomlása, és hogyan próbál ebből kikerülni a magyar nép, a magyarság mit tehet 1918-ban. A harmadik munka: Szekfű Gyula műve, a Három nemzedék. Szekfű Gyula történész volt, s ebben a művében azt írta le, hogy a liberalizmus, a polgári demokrácia és a szociáldemokrácia csődje után a keresztény és nemzeti értékekre támaszkodó negyedik nemzedék kelt életre egy új Magyarországot. S az utolsó ilyen munka, amely szerintem nagymértékben meghatározta ennek az új, keresztény és nemzeti Magyarországnak a kialakítását, az Bangha Béla jezsuita atyának Magyarország újjáépítése és a kereszténység című műve. Ez a munka 1920-ban jelent meg. Bangha Béla azt hangsúlyozta elsősorban, hogy ennek az újjáépítésnek, az új Magyarország kialakításának az alapfeltétele a hithez, a valláshoz való visszatérés kell, hogy legyen. Míg az előbbiek inkább a politikára helyezték a hangsúlyt, addig Bangha – mint jezsuita – azt mondta, hogy elsősorban a hitélet felől kell megközelíteni a társadalmat, és hogy ha az embereket vissza lehet hozni az egyházba, a kereszténységhez, akkor a keresztény ember erkölcsei, a keresztény ember mentalitása a társadalom igazságosságának megvalósítását is szolgálhatja. Ezek az alapművek az ún. keresztény kurzusnak az ideológiai, elméleti megvalósítását szolgálták. Tehát az 1918–19 után felépült Magyarországnak az elméleti programját az előbb említett szerzők fogalmazták meg. A kérdés azonban az, hogy miért nem működött ez igazából? Miért nem lehet rá úgy tekinteni, mint egy sikeres, jól megvalósult programra? Hadd idézzek Prohászkától egy-két mondatot. 1920. június 30-án ezt írja naplójába: „Keresztény kurzus kereszténység és keresztények nélkül. Ez a baj. Azok az emberek nem keresztények. Igaz, hogy elvben, teóriákban elfogadják a kereszténységet, de tettekben nem vallják.” Ez az egyik idézet, amelyet Prohászkától fontosnak tartok. A másik helyen pedig azt mondja, hogy „ez az egész keresztény kurzus, bár eszmékben valóban a kereszténységre hivatkozik, de az emberek maguk, akik csinálják, azok igazából nem keresztények”. Miért nem keresztények? Ha valakit megkeresztelnek, akkor az keresztény; de hogy a közéletben, a politikában, keresztény módon keresztény-e, az már más kérdés. Prohászka tehát azt mondja, hogy ez keresztény kurzus, kereszténység és keresztények nélkül. Ezek az emberek, akik ezt csinálják, azok egy korábbi, liberális korszakban nőttek fel, akik megtanulták, hogy mi a politika, hogyan kell a hatalmat gyakorolni, hogyan kell kormányozni, de azokat a keresztény eszméket, amelyeket a kereszténység a közélet szereplőinek kötelezően előír, azokat nem tartják meg. Prohászka – aki Fehérváron 1920-ban, a keresztény párt színeiben került a Nemzetgyűlésbe – csalódott abban a kurzusban, amely a keresztény nemzeti programot hirdette. Azt mondta, hogy ez kis koponyák, nagy akarnokok gyülekezete. Az egész politikát ő megvetette, és viszonylag gyorsan kiábrándulva, 1922-ben le is mondott, visszajött Fehérvárra, és távol tartotta magát a napi politikától. Tehát itt az a fő probléma, hogy ez a keresztény kurzus programját tekintve keresztény nemzeti programot és társadalmat hirdet, de akik csinálták, azok nem igazán keresztények, hanem csak jelszóként használják a keresztény szót. Valljuk meg őszintén: nem szabadna ennyire szigorúnak lenni, mert ki az a közéleti személyiség, ki az a politikus, aki tényleg mindig a keresztény hit és erkölcs elvárásai szerint tevékenykedik? Egy dolog a szándék, hogy mit szeretne csinálni, a másik dolog a lehetőség, hogy mit lehet csinálni. Az objektív valóság sokszor akadályozza a keresztényi szándék megvalósulását. Erre mondhatják Önök, hogy az a megoldás, hogy lemondok, és visszavonulok a közéletből. Igen ám, de ha én lemondok és visszavonulok, akkor átadom a helyemet másnak, aki talán még rosszabbul csinálja, vagy még kevésbé keresztényi módon fog politizálni. Fel kell tenni a kérdést: az 1919 utáni hónapok, évek mennyiben hoztak magukkal keresztényinek mondható változást a magyar társadalomban? Én azt hiszem, hogy Prohászka kritikája ellenére is – aki azt mondja, hogy ez keresztény kurzus keresztények nélkül – azért mégiscsak feltűntek bizonyos változások. Ennek az országnak először is kellett csinálni egy új törvényhozást, egy új parlamentet. Az 1920-as Nemzetgyűlés, a magyar történelemben először, általános, egyenlő és titkos választójog alapján ült össze. Ilyen demokratikus választójog Magyarországon még soha nem volt. A keresztény kurzusnak a vívmánya, hogy olyan választójogot csináltak, mint az általános, egyenlő és titkos, kötelező községenkénti választás. Ennek a választójognak köszönhetően olyan parlament ült össze, amelyben számos csizmásparaszt -kisgazda képviselő ült Nagyatádi Szabó Istvánnal az élen – aki ugyan nem volt katolikus, hanem református, de azért jó keresztény volt –, és ott voltak a keresztény párti képviselők. Az első nemzetgyűlés számos olyan törvényt alkotott, amely nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a trianoni Magyarország végül is 25 évig működőképes államnak bizonyult. Igaz, hogy ez nem a nyugati értelemben vett polgári demokrácia volt, hanem tekintélyelven alapult, de mégis biztosította az állampolgárok alapvető szabadságjogait. Hogy a keresztény kurzusnak a mentalitását érzékeltessem: tessék arra gondolni, hogy minden háború, forradalom után az emberek anyagilag elszegényednek, egzisztenciális problémák adódnak, mindenki keresi a megélhetési lehetőségeket, infláció van. 1919–20-ban is óriási infláció bontakozott ki. Kialakult a batyuzás, a cserekereskedelem, a feketézés. A Nemzetgyűlés elfogad egy törvényt az illegális kereskedelem visszaszorítására, mely szerint az ilyen bűnt elkövetőket botbüntetéssel kell sújtani. Magyarán szólva, vissza kell állítani a derest. Ebben a nemzetgyűlési vitában felszólalt Slachta Margit, a Keresztény Női Tábor képviselője, aki az első nő volt a magyar parlamentben. Szerinte a törvényjavaslatot oly módon kell kiegészíteni, hogy a nőkre is vonatkozzon. Mert mi történik akkor, ha a férj a feleségre hárítja a bűncselekményt? Ezt a törvényt azonban soha nem alkalmazták. Senkit nem botoztak meg, és senkit nem húztak deresre; de az a mentalitás, mely az egyszerű embert bosszantja, hogy a másik gazdagszik, és őt kijátssza, ilyen radikális szankciót gerjesztett. A keresztény kurzussal kapcsolatos kérdéskör az antiszemitizmus. Amikor Horthy Miklós bevonult Budapestre, 1919. november végén, a Gellért Szállóban lévő főhadiszállásán a pesti izraelita hitközség vezetői felkeresték, és felajánlották neki a budapesti zsidóság anyagi és erkölcsi támogatását. A nemzeti hadsereg asztalára komoly összeget tettek le. Budapesten semmiféle antiszemita pogrom nem volt. Tehát nem arról van szó, hogy Horthy és a nemzeti hadsereg ab ovo antiszemita és zsidóellenes célokat követett volna. A keresztény kurzus nem az a fajta antiszemitizmus, ami 44-ben, a rendszer végén áll fenn, hanem a keresztény érdekek érvényesítéséről van szó. Van egy olyan jogszabálya a keresztény kurzus időszakának, amit a leggyakrabban szoktak idézni: a numerus clausus. Ez a törvény – melyet 1920-ban fogadtak el – a felsőoktatásban való részvételről szól. Sokan – akik pedig a korszakot elég jól ismerik – úgy állítják be, hogy a numerus clausus törvény az első zsidótörvény Magyarországon. Ezzel szemben mi a valóság? A törvény nem általában szól a felsőoktatásról, hanem a tudományegyetemekre, a Műegyetemre és a jogakadémiákra való bejutást szabályozza. Tehát nem általánosan az egész felsőoktatásba, hanem az általa felsorolt intézményekbe. Az első helyen az áll, hogy ezekbe az intézményekbe azok iratkozhatnak be, akik megfelelő tanulmányi előmenetelt tanúsítanak. A második helyen azt mondja, hogy annyi fiatal kerüljön be, amennyinek a képzését kellő színvonalon biztosítani tudják. Korábban bárki – aki érettségivel rendelkezett – beiratkozhatott bármely felsőoktatási intézménybe, tandíj megfizetése ellenében. Semmiféle korlátozás nem volt. Vajon miért került be ez a létszámkorlátozás? Azért, mert a háború alatt feltorlódtak a korosztályok. Akit elvittek katonának, az négy évig nem tudott jelentkezni. Vagy éppen egyetemista volt, de abbahagyta tanulmányait. Tehát 4–5 évfolyam összetorlódott. A másik probléma az volt, hogy az elcsatolt területekről idemenekült ifjúság az itteni egyetemeken akart tanulni. Pesten, Szegeden, Pécsett. Mert hát kik menekültek el az elcsatolt területekről? Nem a parasztok, nem a munkások, hanem az értelmiség és a tisztviselők, akik itt akartak tanulni, mert nem tudtak Amerikába vagy Párizsba menni. Tehát az adott körülmények miatt korlátozni kellett az értelmiségi túltermelést. A harmadik szempont az volt, s ez a kardinális kérdés, hogy azok iratkozhatnak be, akik erkölcsi szempontból és nemzethűség szempontjából megbízhatóak. Tehát itt jött be egy olyan szempont, ami korábban soha nem fordult elő, hogy politikailag vizsgálták a jelentkezőket. Aki 1918–19-ben vöröskatona vagy direktóriumi tag volt, tehát a forradalomban részt vett, nem vették fel. A zsidósággal szembeni megkülönböztetést a törvény 3. paragrafusa tette lehetővé: „arra is figyelemmel kell tenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók között elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát.” Az 1920-as népszámlálás adatai szerint az izraelita vallásúak a lakosság 6%-át tették ki. Ennek megfelelően a felsorolt intézményekbe felvehető zsidó hallgatók száma nem haladhatta meg az összhallgatóság 6%-át. Ennek a törvénynek ez az egy pontja az, amely valóban az állampolgári jogegyenlőségen csorbát ejt, és a keresztény-nemzeti szempontot érvényesíti, mondván, hogy a keresztény és a nemzeti elemnek az erősítését kell támogatni a nem kereszténnyel szemben. Mi ennek az objektív oka? Az, hogy a felsorolt, intézményekben az izraelita vallású hallgatók számaránya nem 6 % volt, hanem esetenként 70–80%. Tehát itt a szándék az volt, hogy a keresztény és magyar elem arányát javítsák a többivel szemben. A törvény nem kollektíven sújtott egy népcsoportot, hanem csak azokat, akik oda jelentkeztek. És tegyük hozzá azt is, hogy akik már beiratkoztak, azokat nem zárták ki. Ez csak a jövőre vonatkozott, és 1928-ban a törvénynek ezt a paragrafusát hatályon kívül helyezték. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter a paragrafust töröltette a törvényből. Ha összefoglalni akarnám, azt tudnám mondani, hogy a keresztény kurzus végül is kísérlet volt arra, hogy Magyarországon egy olyan rendszert teremtsen, amelyben a vezető szerep nem a hagyományos uralkodó elité. Tehát nem az arisztokratáké, nem a nagybirtokosoké; nem is a nagypolgárságé, gyárosoké, tőkéseké, bankároké, akiknek a nagyobbik része izraelita származású volt, míg az arisztokrácia többségében katolikus. Az volt a cél, hogy azok a csoportok kerüljenek be a hatalomba, akik eddig nagyrészt ki voltak rekesztve. A középosztálynak volt egy úri középosztály része, amely nemesi származású, volt egy polgári része, amely alulról emelkedett fel, a kisemberek, a kispolgárság, a parasztság és a munkásság bizonyos rétegeiből. Kisgazdapárti politikusok, keresztényszocialista munkás politikusok vettek részt a hatalom gyakorlásában. És ha megnézik 1919 nyarán a kormányokat, akkor ezekben a kormányokban a miniszterelnökök és a miniszterek többsége ezekből a rétegekből származik. Friedrich István első kormányában olyan emberek vannak, akik tanítók vagy újságírók voltak. De találunk itt egy Oláh Dániel nevű vasmunkást, aki keresztényszocialista volt, és egy csomó parasztot, akik a Nagyatádi-féle pártból kerültek ide. Ez a szisztéma 1921-ig működik, amikor Bethlen jön, és ezeket az embereket kiebrudalja a hatalomból, és visszaáll a régi rendszer, amelyben újra a nagybirtokos arisztokrácia és a nagypolgárság az úr. Tehát 1919 és 1921 között ez egy kísérlet volt arra, hogy egy népi jellegű hatalomgyakorlás alakuljon ki. Az első nemzetgyűlés ezt bizonyítja. De az történt, hogy ezek az elemek gyengék voltak ahhoz, hogy a gazdasági hatalom birtokában tévő, nagybirtokosok és nagytőkések vezette rétegeket kiszorítsák a hatalomból. Azok ugyanis a forradalmak után félreállnak egy darabig, de amikor a rendcsinálás megtörténik, akkor ők megszabadulnak azoktól az emberektől, akik ezt elvégezték, és lényegében visszaáll a korábbi szisztéma. Úgy fogalmazhatnánk, hogy a „mór megtette kötelességét”, a keresztény kurzus elsöpörte a forradalom maradványait. Megteremtette az új rendszer lehetőségét, de már berendezkedni nem tudott. Amit Bethlenék csináltak, az már nem keresztény kurzus volt. Az egy konzervatív-liberális rendszer, ahol abszolút nem számított, ki keresztény, ki nem keresztény. Az számított, kinek mennyi pénze, kinek milyen pozíciója van. Az izraelita származású éppúgy érvényesült, mint a keresztény. Az a véleményem, hogy a keresztény kurzus – a történelmi Magyarország összeomlása utáni, és a Horthy rendszer kialakulása előtti – átmeneti időszak volt. Ha megnézem újra a történelemkönyveket, én azt látom, hogy ez úgy egységes korszak, hogy az összeomlástól a bethleni hatalomátvételig egységes. Ezek a rendszerek mind megbuknak, mert a hagyományos politikai elit erősebb. És nem tud kialakulni Magyarországon egy olyan rendszer, amelyben a keresztényszocialista és a kisgazda párt lenne a hatalom tényleges birtokosa. Ahogyan tőlünk nyugatra Ausztriában a politikai rendszer két oszlopa az Osztrák Szocialista Párt és az Osztrák Keresztényszocialista Párt. Így működött Ausztria, vagy a Weimari Köztársaság Németországban: a Centrum Párt – a katolikus párt – és a szocialisták. Magyarországon az új típusú tömegpártokat Bethlen felszámolta. Nálunk nem a kisgazda párt és a keresztény párt teremti meg az új rendszert. Bethlen mindkettőt félreállítja, és csinál egy egységes pártot, amelyben az arisztokraták és a nagytőkések vannak túlsúlyban. Maga a rendszer így működött, egészen 1944-ig. Én nem becsülném alá sem Horthy Miklós szerepét, sem Bethlen István szerepét, sem Gömbös Gyula szerepét a két világháború közötti Magyarországon. Ők is nagy kaliberű, történelmi személyiségek voltak. Vannak pozitív és negatív történelmi figurák. 1919 nyarán-őszén, sajnos, ennek a keresztény-nemzeti programnak a kialakításában nem jelentkezett ilyen kaliberű ember. Prohászka ezért haragudott rájuk. Ezért mondta, hogy ez keresztény kurzus keresztények nélkül. Ő nem vállalta, hogy ennek az élére álljon. Bethlennek pedig már nem ez a programja. A ’30-as években Gömbös nem a keresztény kurzus politikusa. Gömbös a kereszténységet nem is használta föl. Gömbös a nemzeti szempontokat állította előtérbe. Ő nemzeti öncélúságról, nemzetállamról beszélt. Őt a nemzeti program foglalkoztatta. Nem a valláserkölcsi oldalról közelítette meg ezeket a problémákat. Tehát az egész korszak megítélése szempontjából azt mondhatjuk, hogy ez egy olyan átmeneti helyzet volt, amikor megkísérelték lerombolni a régi rendszert, a nagybirtokos, nagytőkés úri Magyarországot, és helyébe keresztény és nemzeti Magyarországot teremteni, amit azonban a meglévő hatalmi és gazdasági viszonyok eleve kudarcra ítéltek. Én azon csodálkozom, hogy azok, akik később bírálják ezt az időszakot, nem ezt látják benne, hanem csak az antiszemitizmust, a sovinizmust, a nacionalizmust. De kérem szépen, hát mit lehetett tenni 1920 nyarán? Hát ki örült volna annak, hogy létrejött a trianoni békeszerződés? Magyarországon nem lehetett elvárni az emberektől, hogy örüljenek annak, hogy megcsonkították az országot. Tehát egy olyan korszakot állítanak be negatívan, amelyben számos pozitív törekvés nyilvánult meg. Ezek azonban félresiklottak az előbb említett körülmények miatt. Miért vállalt egy európai horizontú ember, Prohászka Ottokár püspök nemzetgyűlési képviselőséget? Ő volt az egyetlen püspök, aki ilyet vállalt. A püspökök addig a Tórendi házban foglalnak helyet, nem pedig választásokon megmérettetett mandátummal kerültek be a parlamentbe. Prohászka 1920. februárban vállalta, hogy Székesfehérvár keresztényszocialista képviselőjeként részt vesz a nemzetgyűlésben. Azt gondolta, hogy ennek az új Magyarországnak a kialakításában ez a keresztényszocialista program lesz a mérvadó. E program megvalósításának jött el az ideje. Nem azért, mert a fehérterrort támogatta, hisz milliószor elmondta, hogy a vörösterror megbosszulását célzó fehérterror is keresztényietlen. Ő vállalta a napi politikai szereplést az igazságosabb kereszténytársadalmi rend megteremtése reményében, de amikor kiderült, hogy azok a képviselők, akik vele együtt bekerültek a parlamentbe, nem ezt akarják, hanem csak a saját hatalmi pozícióikat erősítik, akkor azt mondta: köszönöm, elegem volt. Azt írja naplójegyzeteiben: Végre vége van a Nemzetgyűlésnek, hazajöttem Fehérvárra, végre jól kialudtam magamat. Azt hiszem, hogy Prohászkának ebben igaza volt. Ötven év elteltével a magyar egyház közössége is tisztelettel és megbecsüléssel emlékezik a szerzetesekre, akiknek el kellett hagyniok szerzetesházaikat, mégis hűségesek maradtak vállalt hivatásukhoz. Különösen is értékeljük azoknak a tanúságtételét, akik börtönt szenvedtek Istennek szentelt életük és apostolkodásuk miatt. Tanúságtételük és munkájuk magyar egyházunk éltető ereje volt a vallásellenes időszakban. A szabadság elnyerésekor valamennyi szerzetesrend törekedett az újraszerveződésre. Négy évtized után számuk nagyon megfogyatkozott, mégis idős koruk ellenére emberfeletti erővel azon igyekeznek, hogy megteremtsék közösségeiket. Akadályozza a megújulásukat, hogy a jogtalanul elvett kolostoraikból csak keveset adtak vissza, azokat is lassan és romos állapotban. Ahhoz, hogy közösségeik megújuljanak, a sokféle külső feltétel mellett különösen is új hivatásokra van szükségük. A hívő közösségnek is feladata a hivatások ébresztése azokban a lelkes fiatalokban, akiket Isten az evangéliumi tanácsok vállalásával hív Krisztus követésére. A szerzetesrendek feloszlatásának ötvenéves évfordulója adjon indítást a hivatásokért való imára. Pünkösd ünnepére készülve kérjük a Szentléleknek, az egyház éltető Lelkének a kegyelmét a szerzetesrendek újjászerveződéséhez, hogy tanúságtételük és munkájuk hatékonyan szolgálja magyar egyházunk megújulását. (A Magyar Katolikus Püspöki Kar 2000. május 31.-i körleveléből.)
Török Péter
A MAGYARORSZÁGI BEJEGYZETT A titokzatosság, amely a kisegyházak tagságának méretét körüllengi, sok találgatásra, félreértésre és főleg félretájékoztatásra ad alkalmat a kisegyházaknak is, de még inkább azok ellenzőinek. Ezt a titokzatosságot szeretném csökkenteni jelenlegi írásommal, amely remélhetőleg serkentőleg hat majd a további kutatásokra, pontosításokra is. A titokzatosság okai1 Tanulmányomban a bejegyzett kisegyházakról írok, mert egyelőre csak így tudom megkerülni azt a problémát, amely abból adódik, hogy lehetetlen megnyugtatólag meghatározni, mitől lesz az emberek egy bizonyos csoportja egyház. A titokzatosság következő oka ismét definíciós eredetű: a tagságot is nehéz egyértelműen meghatározni, mert egyes kisegyházaknak nehéz mind a saját vallási identitásukat, mind pedig tagsági kritériumaikat lefektetni2. A titokzatosság negyedik oka, hogy a kutatók nem szívesen veszik a fáradságot a gomba módra szaporodó, kis létszámú, általában nem hosszú életű3 és – sokszor okkal – titkolódzó egyházak tanulmányozására. Kutatásomban nekem is csak egy zárótanulmány állt segítségemre4, melyben dr. Szigeti Jenő foglalkozik a kisegyházak tagságával. Szigeti írása, a jelenlegi tanulmány célkitűzése miatt, három okból kifolyólag is igen fontos. Először is, mert ez az egyetlen tanulmány, amely foglalkozik a magyarországi kisegyházak tagságának nagyságával. Másodszor, mert Szigeti lefektet egy elvet az egyházi vezetők által megadott tagság létszámának kiértékelésére, márpedig egy ilyen elvet felülvizsgálat nélkül hagyni nagy mulasztás lenne. A harmadik ok pedig az, hogy az általam gyűjtött adatok összevetése Szigetiével lehetőséget ad egy valamelyest pontosabb taglétszám megállapítására. Végezetül problémát okoz az is, hogy mely egyházakat soroljunk a kisegyházak kategóriájába. Szigeti megkülönbözteti a történeti vagy klasszikus szabadegyházakat a kisebb történeti egyházaktól – az ortodoxoktól és az unitáriusoktól –, valamint az újabb keresztény és nem keresztény felekezetektől. Megkülönböztetésének alapja, hogy szerinte a „klasszikus szabadegyházak szigorú, gondos tanításon, megvizsgáláson alapuló egyháztagságot vallanak . . . így viszonylag pontos taglétszámot tudnak megadni, ami viszont nem vethető össze a történelmi egyházak laza egyháztagsági normáival”5. Emiatt Szigeti vizsgálódásából kihagyja az ortodoxokat és az unitáriusokat, valamint az Erdélyi Gyülekezet Megbékélés Közösségét is, mert az szerinte szociológiai értelemben nem tekinthető önálló egyháznak. Sajnos, Szigeti sem azt nem mondja meg, hogy szerinte szociológiai értelemben mi felelne meg egyháznak, sem azt, hogy minek lehetne az Erdélyi Gyülekezetet nevezni6. Engem viszont az a szempont vezet, hogy minden olyan bejegyzett egyházi közösségről próbáljak adatot szolgáltatni, melyek az országos kérdőíves felmérések során kimaradnak, így tanulmányomban bennhagytam az ortodoxokat, az unitáriusokat és az Erdélyi Gyülekezetet is. Ezért aztán jobb híján és az egyszerűség kedvéért összefoglalóan „kisegyházakról” beszélek7. A megkérdezés A fenti problémákat figyelembe véve maradt az a lehetőség, hogy a bejegyzett kisegyházak vezetőit kérdezzem meg tagságuk létszáma felől. Nemcsak a bejegyzés miatti „ismertség” az indok erre, hanem az is, hogy leginkább ezek a kisegyházak azok, amelyek a magyar hit- és közélet alakításában szerepet akarnak vállalni, legalábbis a bejegyzettség iránti igény erre (is) utal. S amellett, hogy természetesen a vezetők azok, akik a legpontosabb információ birtokában vannak, Szigeti hasonló módszere is erre irányított. Adatgyűjtésünkben volt azonban egy jelentős különbség. Amíg Szigeti 1994-ben levélben érdeklődött a tagság akkori létszáma iránt, én személyesen kerestem fel a vezetőket 1996. október 10. és 1997. április 14. között, s az akkori létszámuk mellett az 1990-es tagságuk és más adatok iránt is érdeklődtem. Amellett, hogy a személyes beszélgetés8, valamint a más adatokra való rákérdezésből adódó bővebb információ így nagyobb pontosságra ad lehetőséget, a Szigeti adataival való összevetésből a tagság alakulásának tendenciájáról is nyerhetünk némi ismeretet. Az adatok és értékelésük A táblázatban a Szigeti és az általam gyűjtött 1990-re, 1994-re és 1996 végére, 1997 elejére vonatkozó tagsági adatok láthatók az adott egyház magyarországi megjelenésének dátumával. Szigeti ugyan csak az 1994-es taglétszám után érdeklődött, jelentésében mégis két számot közöl. Az első a saját bevalláson alapuló adatot mutatja, vagyis hogy „hány fő tekinthető az egyes vallásfelekezetek többnyire szigorú normái alapján egyháztagnak. A második oszlopban pedig azoknak a megközelítőleges számát találjuk, akik valamilyen szintű kapcsolatban állnak az illető vallásfelekezettel. Ezek nagyon sok esetben támogatják anyagiakkal a vallásfelekezetet, részt vesznek rendezvényeiken, lelkigondozói szolgálatukat igénylik, de nem tekintik magukat az illető egyház tagjainak [sőt, esetenként] több vallásfelekezettel is kapcsolatot tartanak”9. Szigeti ebből a második adatból igen fontos következtetéseket von le10, és én magam is utalni fogok kettőre – ezért tartottam szükségesnek megemlíteni –, de az itt tárgyalt kérdés, a kisegyházak tagsága szempontjából ez kevésbé fontos, ezért én nem is közlöm. Bár Szigeti jelentése sok szempontból útmutató, azt az elvi jelentőségű kitételét, hogy a saját bevalláson alapuló tagsági adatok a vallásfelekezetek szigorú normáinak felelnek meg, több okból is szeretném megkritizálni. Először is, a vallási vezetők ismerték Szigeti kérdezésének politikai hátterét11, ami létszámuk felülbecsülésére sarkallhatta őket. Másodszor, több vallási közösség nem vezet pontos tagnyilvántartást. Ahogy Farkas Pál, A Tan Kapuja nevű buddhista főiskola rektora elmondta12, ők csak addig számolták a tagságot, amíg az el nem érte a 108 főt, mert a 108-as szám egyrészt szent számukra, másrészt pedig meghaladta a bejegyzéshez szükséges száz főt. Harmadszor, sem a valódi tagság, sem a vonzáskör tagsága nem lehet irányadó az olyan esetekben, ahol a tagság elismerten tag máshol is. Ez a helyzet a buddhista közösségeknél, ahol a vezetők szinte egyhangúlag elismerték, hogy tagjaik eljárnak a többi buddhista közösségekbe is. De a Magyar Vallás képviselője szerint is tagságuk főleg a katolikus és a református egyházak tagja is. A metodisták vezetőjének elmondása szerint közöttük vannak más kisebb egyházak tagjai is. Ez a kevertség a kommunizmus ideje alatt alakult ki, amikor a metodista istentiszteletekre több üldözött és betiltott közösség tagjai is eljártak. Végezetül Szigeti elvének alkalmazása kétséges olyan esetekben is, ahol nincs pontos kritérium a vallási identitás, s ennek következtében a tagság definiálására sem. Ez az helyzet, például, az OM Vishwa Guru Deep Hindu Mandir, valamint a Karma Decsen Özel Ling és más buddhista közösségeknél, ahogy arra Farkas Pál fentebb idézett szavaiból következtethetünk. Szigeti kategorizálása sem mindig következetes, vagy legalábbis a klasszikus szabadegyházak és az újabb keresztény felekezetek közti megkülönböztetés kritériuma ismeretlen marad. Így aztán az 1947-es alapítású őskeresztény Apostoli Egyház klasszikusnak minősül, de az 1940-ben megalakult Evangéliumi Szabad Eklézsiát újabb felekezetként említi. A hazánkban 1898 óta folyamatosan jelenlévő – ámbár sokáig betiltott – Jehova Tanúi sem minősültek eléggé „klasszikusnak”13. Hasonló sorsra jutottak a mormonok is, akik először 1888-ban jelentek meg hazánkban. Hogy az ilyen „következetlenségeket” elkerüljem, én „klasszikusként” kezeltem minden olyan egyházat, amelyek a kommunizmus, tehát 1948 előtt jelentek meg Magyarországon. De kritika vagy legalábbis kérdés tárgyává lehetne például azt is tenni, hogy az Üdvhadsereg és a Krisna Mozgalom esetében a vonzásköri létszám miért tízszerese az önbevalláson alapuló létszámnak, amikor a többi egyház esetében a vonzáskör az esetek nagy többségében csak kb. háromszorosa az önbevalláson alapuló létszámnak. Valószínűleg a vonzáskör meghatározásában szereplő anyagi támogatást adók nagy száma miatt kalkulálta így Szigeti, de éppen a nagy arány teszi ezt az eljárást kérdésessé. Csak azért, mert valaki, akár egy ateista is, adományt ad az Üdvhadseregnek vagy a Krisna-tudatúak Váci utcán gyűjtögető tagjának, még kétséges, hogy annak vonzáskörében érezné magát. De ezt csak azért említem meg, mert természetesen másként kell elbírálnunk az egyes egyházak ún. frontszervezeteit14, mert azokon keresztül az egyházak ténylegesen növel(het)ik társadalmi befolyásukat. Mindezzel a kritikával azonban nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha Szigeti elvét teljességgel el kellene vetnünk. Igenis vannak olyan közösségek, amelyek pontos tagsági kritériumokkal rendelkeznek, s az ő adataikat ennek megfelelően kell kezelnünk. Tudom, hogy a hetednapos adventisták létszámának és egyéb adatainak gyűjtésével, elemzésével megbízott dr. Szigeti valós képet nyújt a tagságukról, és – ami legalább ennyire fontos – ennek következtében reális képet tud nyújtani vonzáskörük nagyságáról is. Egy dolgot ugyanis nem szabad elfelejtenünk: egyes szigorúbb kritériumokkal rendelkező felekezeteknél a tagság felnőtt döntés kérdése, vagyis a nem tag házastársakat és gyermekeiket mindenképp a vonzáskörbe kell számolnunk, ha már a tagság létszámába nem kerülhetnek is be. De éppen ezért nagyon fontos, hogy ismerjük azokat az egyházakat, amelyek ilyen kritériumokkal rendelkeznek, s természetesen a létszám helyes értékeléséhez ismernünk kell kritériumaikat is. A Szigeti által közölt adatokat viszont sokkal inkább fenntartásokkal, mintsem abból az elvből kiindulva kell kezelni, hogy azok a „többnyire szigorú normáknak” megfelelőek. Tizenegy esetben Szigeti 1994-es adatai ellentmondanak, vagyis megtörik az általam gyűjtött, 1990-re és 1996/97-re megadott adatok trendjét15. Az ellentmondás a Buddhista Misszió esetében azonban csak látszólagos, illetve azonnal magyarázatra lel, ha tudjuk, hogy az 1990-ig „gyűjtőzsákként” szereplő, jobbára intellektuális érdeklődésű Misszióból önállósodtak a különféle buddhista csoportok, ami természetesen jelentősen csökkentette a Buddhista Misszió létszámát. Hasonlóképp, a Budapesti Nemzetközi Egyháznál tapasztalt 1994-es enyhe csökkenés sem lehetetlen. Ennek az egyháznak a tagsága ugyanis jobbára külföldi diákokból áll, akiknek a létszáma évenként változik. Négy esetben16 Szigeti adatai valószínűleg megbízhatóbbak, mert alacsonyabb létszámot jeleznek17, mint én. A fennmaradó öt esetben18 azonban úgy érzem, hogy az én adataim a megbízhatóbbak. Önbizalmamat nemcsak az alacsonyabb létszámra alapozom, hanem más körülményekre is. Négy egyház az ötből csökkenő, vagy legalábbis nem változó tagságot jelentett, amely az alacsonyabb létszámmal együttvéve szerintem az őszinteség jele. Az egyetlen egyház, amely gyarapodó tagságról tudósított, az Üdvhadsereg. De az általam rögzített taglétszám nagyságrendileg még ebben az esetben is elmarad Szigeti adatától, s őszinteségükben „katonás” szervezettségüknél fogva sem kételkedem. Végezetül az öt közül két esetben az egyházi vezetők személyes bizalma is közrejátszott. A fenti megfontolások után a kevésbé megbízhatónak ítélt adatokat a táblázatban idézőjelbe tettem. Újból szeretném azonban hangsúlyozni, hogy a táblázatban közölt adatokat még a fentebbi megfontolások után is csak irányszámokként ajánlom, elsősorban azért, mert a vezetők jelentős része minden bizonnyal felülbecsült adatokat közölt. Néhány megállapítást azonban a bejegyzett kisegyházak létszámának alakulására így is megkockáztathatunk. A bejegyzett kisegyházak – tehát a nem történelmi egyházak – együttes tagsága a vezetők bevallása alapján 1996 végén, 1997 elején 189 523 „fő” volt. E szám bármilyen formában való értékelése – pl. az ország lakosságának százalékában való kifejezése – a tagsági kritériumok esetenkénti hiányából, a kritériumok jelentős különbözőségéből, az átfedésekből, valamint a felülbecslésből adódóan megbízhatatlan lenne. Így a kisegyházak összlétszámának azt a „növekedését” is, amelyre az 1990-es adattal való összevetésből következtethetnénk, mindaddig meg kell kérdőjeleznünk, amíg más kutatások ezt meg nem erősítik19. Ha viszont mégis történt növekedés, akkor az jól leszűkíthető néhány közösségre. Az általam „klasszikusnak” minősített szabadegyházak létszámának növekedése szinte kizárólag három közösségnek tulajdonítható: a Jehova Tanúinak, a Mormonoknak és az Evangéliumi Pünkösdi Közösségnek. Hasonlóképp az újonnan indult keresztény felekezetek tagságának növekedésére leginkább a Hit Gyülekezetének erőteljes növekedése ad magyarázatot. Nagy valószínűséggel az 1996/97-ig dinamikusan fejlődő, de létszámukban a Hit Gyülekezetétől messze elmaradó Krisztus Szeretete Egyház, A Magyarországi Biblia Szól Egyház és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség továbbra sem tesz szert a Hit Gyülekezete méretére. Kérdéses továbbá az is, hogy a nem keresztény felekezetek közül eddig – saját bevallásuk szerint – erőteljesen növekvő Krisna-tudatúak és a Szcientológia tagsága tovább növekszik-e. Németh Géza „szektakampánya” nagy publicitást eredményezett mindkettőnek, de ez valószínűleg olyan következménnyel is járt, hogy elvette „egzotikusságukat”. Az adatok alapján egyes egyházak létszámcsökkenéséről is beszélhetünk. Az ortodox egyházaknál például, a Magyarországi Ortodox Exarchátust kivéve,20 valószínűleg minden egyházra érvényes a tagság számának csökkenése. Bár a Szerb és a Magyar Ortodox Egyházak vezetői nem közöltek adatokat, a létszámcsökkenés valószínűsége náluk is igen nagy21. Érdemes felfigyelni arra is, hogy a klasszikus szabadegyházak vezetőinek jelentős része is változatlan, vagy pedig egyenesen csökkenő tagságról adott jelentést. Következtetések és megfontolások Az egyik leszűrhető tanulság az, hogy a fentebb tárgyalt okok miatt hiba lenne Szigeti elvét az önbevalláson alapuló adatokat illetően fenntartások nélkül alkalmazni minden kisegyháznál. Elve jogos ott, ahol szigorú kritériumokat alkalmaznak a tagság megállapítására, valamint rendszeres belső nyilvántartást vezetnek. De ez még a klasszikus szabadegyházaknál sem mondható el mindegyikről, még kevésbé az újabb keresztyén gyülekezetekről, s legkevésbé a nem keresztény közösségekről. Érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy nem tudjuk biztonsággal megállapítani, hogy a dinamikusan fejlődő kisegyházak kinek a terhére „növekedtek”. Köztudott, hogy a lakosságnak csupán kb. 15 százaléka vallja magát vallásosnak egyháza tanítása szerint22. Ennek fényében nehéz lenne „farkast kiáltani”, illetve eltúlozni az újabb vallási közösségek terjedésének mértékét. Nem állítható az sem, hogy a dinamikusan fejlődő újabb keresztény felekezetek „csak” a történelmi nagyegyházaktól vonnák el tagjaikat. Több kisegyházi vezető, s nemcsak a klasszikus szabadegyházak vezetői, panaszolták, hogy tagságukat a legerősebben fejlődő Hit Gyülekezete „elszippantja”. Nem szabad továbbá arról a jelenségről sem elfeledkezni, hogy a kisegyházaknál igen gyakori a szétválás. Külön tanulmány anyagát képezné az az egyháztörténelmi áttekintés, hogy melyik kisegyház melyikből önállósodott, mikor, és milyen okok miatt. Kutatásom során egy laza egyesülésre is találtam példát. Az Isten Gyülekezete Szövetségi Misszióból, az 1926-ban az Egyesült Államokból Magyarországra érkezett pünkösdista csoportból vált ki az Élő Isten Gyülekezete (1934), a Magyarországi Késői Eső Gyülekezet (1946), az őskeresztény Apostoli Egyház (1947) és a Krisztus Követői23, ez utóbbi a kommunizmus bukása után. A Krisztus követőinek valószínűleg az nem tetszett, hogy az előbbiek az „anyagyülekezettel” együtt megalapították a Nemzetközi Egyesült Pünkösdista Egyházat24, amely az összes alapító egyházhoz hasonlóan szintén önálló egyházként van bejegyezve. Mindez csak azért történhetett meg, mert a magyar törvények nem írják elő, hogy a bejegyzésnél az egyháznak „hitvallását”, vagyis az identitását meghatározó jegyeket is nyilvántartásba vegyék. Érthető, ha a kommunizmus megpróbáltatásait átvészelő s a különféle előjelű posztkommunista egyházpolitikákba belefásuló kisegyházi vezetők nem azon fáradoznak elsősorban, hogy tiszta kép alakuljon ki róluk. Meggyőződésem viszont, hogy a kisegyházak és frontszervezeteik ismeretlensége, még ha nem is szándékolt titkolódzásból ered, hosszú távon csak újabb problémákat fog szülni. Ezért remélem nagyon, hogy írásom pontosításokra készteti majd a kisegyházakat, illetve újabb tényfeltáró tanulmányok készítésére és hatékonyabb kutatási módszerek kidolgozására serkenti a kutatókat. A kisegyházak magyarországi megjelenésének ideje, valamint tagságuk alakulása
Megjegyzések és jelmagyarázat táblázatokhoz: – Szigeti ezeket az egyházakat nem vette számításba a forrás: Tomka, M. 1994 „Felekezeti megoszlás 1993” Pp. 30–57. old. in Felekezeti Megoszlás Magyarországon, Zárótanulmány. ? kapcsolatteremtés hiánya miatt nincs adat róluk X valószínűleg a magyarokkal együtt jöttek a Kárpát medencébe. * az adat csak a magyar állampolgárságú és magyar származású tagokat tartalmazza. Rajtuk kívül még 5–6000 fő tagja a magyar Iszlám Közösségnek, de ezek külföldiek, akik közül egyesek magyar állampolgársággal is rendelkeznek. ** akik rendszeresen járnak auditálásra árnyékolás szürkével: Szigeti adatai megtörik a Török adatai által meghatározott tendenciát „adat” kevésbé megbízható adat – Érdemes megjegyezni, hogy sem Szigetinek, sem nekem nem sikerült elérni a Nyújtsd Ki Kezed Krisztusért Egyházat, a Troltattani Svéd Pünkösdista Missziót, valamint a RIME Tenzin Sedrup Ling Rime buddhista közösséget. Jegyzetek
1 A titokzatosság okainak részletesebb elemzése a tanulmány többi részével
együtt megtalálható a Vallásinformatikai Központ honlapján: 2 Farkas Pál, az A Tan Kapuja nevű buddhista főiskola rektora szerint például „a közvetlen megtapasztalás és önmegvalósítás útját járó buddhista szellemiségétől meglehetősen idegen valamiféle hitvallás, a fogadalmakat bárki felveheti és betarthatja anélkül, hogy szándékát mások előtt megnyilvánítaná, vagy eredeti vallását megtagadni kényszerülne” (Szigeti, Jenő „Újabb vallásfelekezetek” 58–67. old. in Felekezeti megoszlás Magyarországon, Zárótanulmány, 1994:62). Valószínűleg az ilyen és hasonló esetek az okai annak, hogy több esetben maguk a vezetők sem tudják pontosan, hogy mekkora a tagságuk, illetve tudják, hogy tagságuk kevert, tehát más egyház(ak)ba is járnak. 3 Rodney Stark („Why Religious Movements Succeed or Fail: A Revised General Model” Journal of Contemporary Religion 11 2: 133–146, 1996:133) becslése szerint ezer új vallásból (religious movement) csak egynek sikerül százezernél több hívet toboroznia, és legalább száz évig léteznie. S még ezek nagy része is csak „lábjegyzetként” fog szerepelni a vallások történetében. 4 A már idézett Felekezeti megoszlás Magyarországon c. zárótanulmány (1994), amely az Oktatáskutató Intézet felmérése alapján készült. 5 Szigeti, i. m. 60. o. Szerintem egyáltalán nem szükségszerű az, hogy egy történelmi egyház ne rendelkezzen pontos tagsági kritériumokkal és nyilvántartással. Ilyenekkel találkoztam az Evangélikus egyháznál. 6 Szigeti, i. m. 59. o. Szerintem kisebbségi kulturális intézménynek, mintsem önálló vallási közösségnek lehetne nevezni. A gyülekezet 1995-ben formálisan csatlakozott a Református Egyház Királyhágó-melléki Egyházkerületéhez, de függetlenségét megtartja. Vallásilag inkább ökumenikus csoport, hisz létrejöttében a Romániából a nyolcvanas évek végén Magyarországra menekültek játszottak döntő szerepet, s így a tagság jól reprezentálja az Erdélyben lévő vallási arányokat. A katolikus és unitárius hívek vallási hovatartozásukat megtartják, vasárnaponként a saját vallásuknak megfelelő templomot látogatnak, de szombatonként visszatérnek a „származási gyökereikre” emlékeztető Erdélyi Gyülekezethez. 7 A véletlen folytán ez az elnevezés a történelmi egyházaktól is megkülönbözteti őket, de ez egyáltalán nem szándékolt a részemről. Szigeti is használja összefoglaló táblázatában a „kisebb felekezetek” megnevezést, de csak a fent felsorolt egyházakra. 8 Bár Szigeti is beszél a vezetőkkel folytatott „kellő mélységű interjúkról” (63. o.), de csak akkor, ha a levélbeni válasz nem volt kielégítő. Sajnos, arról megint nem tájékoztat a jelentés, hogy mire terjedt ki az interjú. Az én beszélgetéseim (strucured interviews) fő témáiban a demográfiai adatokon kívül az egyházak magyarországi megjelenésének idejére, a két posztkommunista kormányhoz való viszonyukra, valamint a kommunizmus alatti és utáni külföldi kapcsolataikra vonatkoznak. 9 Szigeti, i. m. 63. o., kiemelés tőlem. 10 Főleg az új keresztény és nem keresztény felekezetek aktívabb missziós tevékenységük miatt sokkal több embert érnek el, s így a társadalom figyelmét számarányukon felül felkeltik. Emiatt éri aztán őket az az alaptalan vád, hogy a történelmi egyházaktól elhalásszák a híveket (60. o.). 11 E felmérés volt hivatott támpontokat nyújtani az állami támogatás elosztásához. Erről az egyházi vezetők is tudtak, amint azt a Szigeti által is idézett (p. 62) egyik vezető levele tanúsítja. 12 A meginterjúvolt egyházi vezetők nevének, beosztásának, valamint az interjú helyének és idejének közlésétől itt eltekintek. A Miniszterelnöki Hivatal Magyarországi Egyházak, felekezetek, vallási közösségek 1995–96 c. kiadványában 57 kisegyház található, de kutatásaim során kettőről kiderült, hogy időközben megszűntek. 13 Ha a betiltottság lenne az ok, akkor az Üdvhadsereget is újnak kellett volna minősíteni. Meg kell említeni azt is, hogy Szigeti máskülönben teljes listájáról hiányzik a Hetednapos Adventista Reform Mozgalom, amely 1925-ben a Hetednapos Adventista Egyházból vált ki. Szigeti ez utóbbiban tölt be vezető beosztású szerepet. 14 Az egyház által létrehozott, nemcsak, vagy főleg nem vallási tevékenység végzésére alapult intézmények, amelyekben a nem tagok aktív részvételére (is) számítanak. Az Egyesítő Egyháznak van több ilyen szervezete (Women’s Federation for World Peace, Family Federation for World Peace, Professors’ World Peace Academy, Religious Youth Service), de úgyszintén van a Hit Gyülekezetének, (a Teljes Evangéliumi Diák- és Ifjúsági Szövetség – TEDISZ) és a Szcientológiának (az Állampolgárok Emberjogi Bizottsága) is. 15 Ezeket a táblázatban „beárnyékoltam”. 16 A Metodista és az őskeresztény Apostoli Egyház, valamint a Rózsakeresztesek és a Karma Kagyüpa esetében. 17 Nem szabad elfelejtenünk, hogy az egyházi vezetők tudták, a megkérdezés eredményétől függ az állami támogatás mértéke. 18 A Szabadkeresztény Gyülekezet, a Szabad Evangéliumi Gyülekezet, a Nazarénusok, az Üdvhadsereg és a MAHANAIM esetében. 19 Tomka Miklós hívta fel a figyelmemet arra, hogy a KSH 1993. évi kormánymegrendelésre készült felekezetkutatása nem mutatja a kisegyházak létszámának növekedését. 20 Melyet ismét csak a vezetők saját bevallása alapján „állíthatunk”. 21 A Szerb Ortodox Egyház idősödő tagságát említette Kalota József, az Ortodox Exarchátus vikáriusa. A Magyar Ortodoxok létszámcsökkenésének egyházpolitikai okai is vannak: több egyházközség jelezte a más ortodox egyházakba való áttérési szándékát. 22 Lásd például Tomka Miklós (1995 „The Changing Social Role of Religion in Eastern and Central Europe: Religion’s Revival and its Contradictions.” Social Compass 42 (1): 17–26) és Gereben Ferenc (1997 „A vallásosság szociológia típusainak kérdéséhez” in Távlatok 35–36: 356–365) tanulmányait. 23 E csoport azonban, vezetőjük özvegyének telefonbéli információja alapján, már megszűnt. 24 Ungvári Sándor, az Isten Gyülekezete Szövetségi Misszió vezetőjének levele alapján.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
KULTÚRA ÉS ÉLET SZÁZ ÉVE SZÜLETETT MÁRAI Szőnyi Zsuzsával beszélget Szabó Ferenc Márai Sándor születésének 100. évfordulójára jelent meg a Kortárs Kiadónál az író és Szőnyi Zsuzsa levelezése. Itt a Távlatokban, 1. és 2. számunkban, 1991-ben Szőnyi Zsuzsa már közzétett egy jelentős válogatást a Márai-levelekből „Az ismeretlen Márai” címmel. Ugyancsak Szőnyi Zsuzsa 1999. 1. számunkban Márai olaszországi sikereiről számolt be: A gyertyák csonkig égnek olasz fordítása (Braci) öt hónap alatt öt kiadást ért meg. Közben más nyelvekre is lefordították. Magyarországon a „kassai polgár” művei kommunista indexen voltak. Csak a peresztrojka idején lehetett foglakozni vele Budapesten is egy jelentős konferencián, „Márai hazatér” címmel. Hubay Miklós kezdeményezésére a Kossuth Klubban 1989 novemberében a PEN-Club és az MTA Irodalomtudományi Intézete rendezte a tudományos konferenciát. Szabó Ferenc is előadást tartott Márai Isten-kereséséről „Vallomások a kassai Ulyssesről” címmel. Azóta egyre több könyv és tanulmány foglalkozik az emigrációba kényszerült író életművével, újra kiadják még otthon, majd külföldön megjelent műveit, nagysikerű naplóit, amelyeket Szőnyi Zsuzsánál, a „Triznya-kocsmában” kaphatott meg a magyar turista, és szerencsés esetben hazacsempészhetett. Most Szőnyi Zsuzsát kérdezzük Márai Sándorról, akivel többször találkozott személyesen, és akivel hosszú évekig levelezett. – Kedves Zsuzsa, Te fontos szerepet játszottál Márai művének megismertetésében, ébresztésében, könyvei terjesztésében. Levelezésetek önmagáért beszél: megsejtjük, hogy közelről ismerhetted a különben zárkózott és magyar emigránsokkal nemigen barátkozó írót. Először arról kérdezlek, hogy mi volt Máraiban, az emberben számodra a leginkább rokonszenves? – Márai, az ember lenyűgöző hatással volt azokra, akik közelebbről ismerték. Mozdulatlan arcában égtek a szemei, sok mindent elmondtak arról, amit ő maga talán titkolni akart. Lelkében szenvedő, visszahúzódó ember volt, de akit barátjának fogadott, annak nyíltan kimutatta rokonszenvét. A legőszintébb, legbecsületesebb emberek egyike volt, akit ismertem. A megalkuvást elítélte, talán túlságosan is: nem fogadta el a szovjet elnyomás alatt tovább dolgozó írók magatartását, akiknek – szerinte – emigrálniuk kellett volna, vagy hogy „írjanak csak az íróasztal fiókjának”. Mikor ellentmondtunk neki, hogy mindenki nem hagyhatja el hazáját, Márai kijelentette, hogy nem „mindenki”-ről beszél, hanem az írástudók felelősségéről. Talán a felelősség a kulcsszó, amely legjobban jellemezte őt. Márai nem volt rokonszenves a szó mindennapi értelmében: sokan szerették, mások gyűlölték. Hát volt is ellensége éppen elég, annyira, hogy a kommunisták szinte kitoloncolták Magyarországról, csak ne írjon állandóan a lelkiismereti szabadságról, az európai keresztény műveltségről. Mindazoknak azonban, akik hittek ezekben az eszmékben, Márai a tanítómesterük volt, akitől buzdítás, reménysugár érkezett a sötét időkben. A háború előtt, a német terror idején csak egy helyen, a Váci utcában egy könyvkereskedés pincéjében lehetett megkapni. Diákkorunkban titokban ide jártunk, és egymásnak adtuk a kincsként őrzött köteteket. Már akkor megszerettem Márait, anélkül, hogy személyesen ismertem volna. De mintha közeli barátom lett volna azokkal az írókkal együtt, akiket akkoriban leginkább olvastunk: Huizinga, Spengler, Szerb Antal, Claudel, Rónay György. De legközelebb mégis Márait éreztük magunkhoz, aki megtanított bennünket arra, hogy soha ne adjuk fel hitünket, emberi méltóságunkat, és mint a „Kassai polgárok”, legyünk hűségesek az európai műveltséghez. Életem egyik soha nem remélt nagy ajándéka volt, hogy személyesen megismerhettem Márait. Írásaiból minden gondolatát, egész életfelfogását ismerni véltem, de az emberhez a könyveken keresztül nem lehetett hozzáférkőzni. Márai Sándor – mint mi is – az emigráns sorsot választotta. Nápolyban, Salernóban, később Amerikában élt, de lelkében, nyelvében, gondolkodásában mindig magyar maradt. De távol tartotta magát a Magyarországról érkezett „baráti” küldöncöktől. Inkább visszahúzódva élt, és csak nagyon kevesekben bízott meg. Férjemmel, Triznya Mátyás festővel, büszkék voltunk arra, hogy a nagy író barátságába fogadott bennünket. Mert rendkívül őszinte, hűséges és szórakoztató barát volt. Ha feljött Salernóból Rómába, mindig telefonált: „Itt Márai Sándor” – szólalt meg mély hangján. Megbeszéltük a találkozást, és feleségével, a bölcs, kedves Lolával együtt csodálatos estéket töltöttünk. Márai kifogyhatatlan humorral kommentálta a napi eseményeket, beszámolt olvasmányairól, a salernói bérház olasz lakóinak perpatvarairól, vagy komolyabb témákra térve történelemről, filozófiáról tartott rögtönzött kis előadásokat, amelyeknek minden szavát magnóra kellett volna venni. – Most arról kérdezlek, ami – paradox módon – nem annyira a személyes levelekben, hanem inkább Márai naplóiban, főleg Ami a naplóból kimaradt töredékeiben, vagy az Egy polgár vallomásai című, önéletrajzi művében fellelhető: Márai hitéről, kereszténységéről. – A magyarázatot talán Márai gyermek- és kamaszkorában kell keresni, nincs szükség semmiféle nagyképű pszichológiai kutatásra. Hiszen ő maga írja le az Egy polgár vallomásaiban, hogy kisdiák korában, télen-nyáron reggel hét órakor a kassai premontrei rendház templomába járt misére. „Akármilyen fáradságosak voltak e hajnali misék, negyedikig kedvvel jártam templomba, buzgón ministráltam, s mindenképpen otthon éreztem az oltár közelében magam.” (. . .) „Alázatosan vallásos vagyok még, sűrűn járok gyónni és áldozni, természetesen a kongregáció lelkésze a gyóntatóm.” De egy napon minden megváltozik, a jóságos, derűs lelkű paptanárt kerülni kezdi, és az hiába faggatja, a negyedikes diák nem tudja megmagyarázni ennek az okát. „Talán az iskola, a vallásos nevelés lassan elfojtja bennünk az eredendő vágyat a misztérium iránt. Amíg a kongregációba nem kerülök, mélyen, nyugtalanul vallásos vagyok, lelkiismeretesen mormolom este az imákat”, (. . .) de a „kongregáció vallásgyakorlata elfáraszt, a vallásos képzeleteket valahogy közhellyé merevíti”. Amikor így elhalványul a diák Máraiban a hit, „negyedikben fölkel egy hamis próféta a padok közt, izgatottan és sápadtan vitatkozik, s végül megállapítja, hogy nincs Isten. Ezt a megdöbbentő felfedezést egy könyvben olvasta. Bejelentése izgalmat kelt, . . . a kétely egy szikrája, íme, örökké parázslik bennünk, s nem kell más, csak egy nyugtalan lélek forró lehelete, hogy a gyehenna lángjai fellobogjanak. . .” A fiatal diák nem hisz már „föltétlenül” Istenben. – Úgy tűnik, hogy a kamasz Márai elveszítette gyermekkori hitét. Ez sokaknál megtörténik a kamaszkori válság idején. De meglepő az, hogy az 1945–46-os naplótöredékekben (Ami a Naplóból kimaradt, vö. Távlatok 99,3, 461) milyen szép vallomásokat olvashatunk Isten-hitéről, Gondviselés-hitéről. – Beszélgetéseink közben türelemmel meghallgatta véleményünket, de megmaradt saját álláspontján. Főleg én, a nagy optimista, hiába igyekeztem sötéten látását némi fénnyel felderíteni, továbbra is reménytelennek találta az emberiség sorsát, a világ jövőjét. Pedig lelke mélyén szeretett volna hinni, amit a salernói hegyekben az öreg bencés atyával történt találkozás is bizonyít. Akkor tette fel a kérdést: Vajon mi ad ezeknek az embereknek ilyen derűt? Tudta ő is nagyon jól, hogy az Istenben való alázatos hit az, ami kiegyensúlyozottá teszi az embert. De ő elvesztette hitét, bár egész élete során kereste Istent, akihez talán vissza szeretett volna térni. – Egyik leveledre válaszolva (vö. Távlatok 2, 64) ezt írja a hit szükségességével kapcsolatban: „a vallás – mint a szerelem, a forradalom – illúzió, de az illúziókra szükség van, különben sivár lenne az élet.” Furcsa ez a megjegyzés Máraitól, aki szabadulni akart minden illúziótól, mert – szerintem – nagyon is racionalista volt. – A hit problémája később is foglalkoztatta. A San Gennaro vére c. regényében pl., amikor, a nápolyi tömegben szorongva, lelke mélyén újra érzi a gyermekkori csodavárás misztikus áhítatát. Mindaz, amit azóta olvasott, az agnosztikusok, az egzisztencialisták írásai szertefoszlanak, és az egyszerű néppel együtt ujjong: megtörtént! Egyik legszebb regénye, a Harminc ezüstpénz, az áruló Júdásról és az árulásról szól, de valójában a főszereplő – Jézus, akiről csodálatos oldalakat ír. – Csakugyan ez így van, ezt én is megmutattam egyik tanulmányomban. Ugyanakkor azt is igyekeztem igazolni vallomásai alapján, hogy racionalizmusa is közrejátszott hitkételyeiben. Inkább a racionalista Valéry, a „tiszta ész” volt az eszménye, mint a „szív” szavára is hallgató Pascal, aki ezt írta: „Dieu sensible au coeur”, Istent a szív érzi meg, és még ezt: „Le coeur a ses raisons que la raison ne connaît pas”, A szívnek megvannak az érvei, amelyeket az ész nem ismer. De bizonyára pszichés tényezők is befolyásolták – családi tragédiáin és „keresztre feszített népe” tragikus sorsán túl (erről szól 1956 karácsonyán írt nagy verse: Mennyből az angyal) – depresszióba hanyatló pesszimizmusa, amely az önpusztításhoz vitte. De ezt már csak Isten ismerheti. – Nagyon reméljük, hogy Jézus, akiről azt írta a Judás-regényben, hogy megtestesíti Isten irgalmát, irgalmas volt hozzá az utolsó találkozáskor.
Szabó Ferenc OLVASÓNAPLÓ Száz éve született Szabó Lőrinc A leggyakrabban a költő életművének két kiemelkedő csúcsát jelző ciklusokat olvasom: az 1947-es Tücsökzené-t és a tíz évvel későbbi A huszonhatodik év-et. Mindkettő önéletrajz vagy „életregény” műfajú. Egyébként Szabó Lőrinc egész költészetéről elmondható, miként Babitséról: mindig ő verseinek hőse. Illyés Gyula is találóan írta Szabó Lőrincről egy híres tanulmányában („Sz. L., vagy boncoljuk-e magunkat elevenen?”, Ingyen lakoma, II, 190–238), hogy valósággal elevenen boncolta magát. A költőbarátnak erről az értő tanulmányáról írta két évvel halála előtt boldogan lelkendezve: „. . . Illyés Gyula egy óriási bátorságú, provokatívan magasztaló, rendkívül komoly és nagy tanulmányt írt rólam, amilyet még a régi világban sem írt soha senki – nem is írhatott, hiszen akkor még nem volt meg a Tücsökzene s nem A huszonhatodik év 103 szonettje. A tanulmány azt fejti ki, hogy én ki-mi vagyok, s hogy ami vagyok, azon a mivoltom ellenére kapva kéne kapnia a demokráciának, mert. . . – a többit majd elolvassátok a Csillag októberi számában. . .” (Levél Dr. Baumgartner Sándornénak, in Szabó Lőrinc, Napló, levelek, cikkek, 1974, 578. A következőkben többször hivatkozom erre a Kabdebó Lóránt által kiadott dokumentumgyűjteményre így: NLC.) Szabó Lőrinc burkoltan utal 1945-ös zaklatásaira, a kommunisták részéről kapott kritikákra. „Egész életem, minden írásom lelkiismeret-vizsgálat volt, magamé és másoké. Porszemnyi igazságtalanságok halálosan kínoztak, folyton vezekeltem, irtózatos bírám voltam magamnak. Nem igaz, hogy ártottam. (. . .) Rettenetes volt az életem. Az utolsó hat-nyolc év különösen. (. . .) Engem csak az irodalom és az ember érdekelt igazán, soha semmi más. (. . .) Vádak, félreértések . . . S hány oldalról? . . .” (NLC, 257–259. – Sz. L. „igazolásáról” lásd még Kabdebó jegyzeteit, uo. 628kk.) Most az Összegyűjtött verseket az elejétől kezdtem olvasni. Meglepett az első kötetek (Föld, erdő, Isten, 1922 és a Kalibán, 1923) „zsengéinek”, áradó lendülete, az ifjú költő misztikus panteizmusa. Talán igaza van Sőtérnek, hogy „Szabó Lőrinc költői világa a húszas években épül föl”, és „ez a világ megőrzi érvényét a költő utolsó korszakában is”. Ugyancsak Sőtér beszél Szabó Lőrinc „misztikus” materializmusáról. (Az Összegyűjtött versek utószavában.) Nem fogadom el persze Sőtér marxista, szociologizáló értelmezését. Szabó Lőrinc metafizikai nyugtalanságát, a lét végső kérdéseit feszegető líráját nem lehet a tükröződéselmélet kereteibe szorítani. Szabó Lőrinc maga elmondta nagy versei keletkezéstörténetét. (Lásd: Vers és valóság I–II, 1990, vö. Távlatok, 1992. húsvét, 87.) Nyilvánvaló, hogy maga a költő tudja legjobban értelmezni verseit. Egyik fiatalkori versének, a Szénásszekér-nek fogantatását, alapélményét ő maga leírta 1927-ben a Pesti Napló-ban (NLC, 65–67):
„Mentem az utcán. Tavaszi délelőtt volt, s én huszonhárom éves, vidékről nagyvárosba került fiatalember, hivatalnok. (. . .) Villamoson mentem be a város közepébe. Az utolsó megállónál, ahol leszálltam, öt szénásszekér döcögött el előttem a körúton. . .” A szénaillat felidézi a tavaszi réteket, régi falusi élményeit: „Ismerik a rétek muzsikáját? Az ember a meleg tavaszban vagy forró nyárban ledől a füvek és virágok élő, ősi, egészséges, jó szagú matracára. Jó szagú a levegő is, már a napfénynek is illata van. Előbb nem sokat hallunk, de mikor a gondolati élet kezd homályosodni, a legkéjesebb éber-álom édessége zsibbad agyunkba, és csodálatos érintkezések indulnak meg a test és a föld között. Mintha meglazulnának a hús szövetei, s átengednék a mindenfelől áradó mindenféle új erőket és hullámokat, mint az üveg a fényt: hallani kezd az egész bőrfelület, ízlelni és szagolni, közelébe kerülünk valami névtelennek és megfoghatatlannak, a fizikai szerelem legfelsőbb extázisa állandósul bennünk, anyaggá durvulunk a szent anyagba ágyazottan, s egyúttal nyugtalanná finomodunk, föld fölött lebegő és föld fölé ereszkedő, semmibe foszló könnyűséggé, végtelen zenévé, amelynek csak távoli testvére Trisztán sóvárgása. Halál, álom és szerelem szentháromsága ez az állapot, üdvözülés, fenséges és egyszerű egybeolvadás az isten mindenségével.” Ez volt tehát a Szénásszekér alapélménye.
. . .Visszahozott mindent, s míg áthaladt A kommentárban felfigyeltem a „szent anyag” kitételre. Érdekes, hogy a fiatal jezsuita tudós, Teilhard de Chardin is himnuszt ír a „Szent Anyaghoz”. Őt igazán nem lehet materializmussal vádolni, hiszen éppen az volt alapintuíciója, hogy az evolúció a nagyobb szellemiség, a nagyobb Tudat felé ível fölfelé. De Teilhard hitt a Megtestesülés hatásaiban: a megtestesült Ige, magára véve az emberi testet és vele felöltve az egyetemes evolúciót, megszenteli az anyagot. „Voluit mundum consecrare”, szerette idézni a jezsuita a liturgia szövegét. Szabó Lőrincnél nincs ilyen krisztológiai vonatkozás. De Teilhard szemléletét is egyesek panteisztikusnak minősítették. Kétségtelen, hogy költőknél és misztikusoknál megfigyelhető egy bizonyos panteisztikus életérzés, a fiatal Teilhard-nál éppúgy, mint Szabó Lőrincnél. Teilhard – Szent Pál areopáguszi beszéde nyomán (Csel 17, 28) – így jellemezte az „Isteni miliőt”: „benne élünk, mozgunk és vagyunk”. És az 1Kor 15,28-ra utalva („Akkor Isten lesz minden mindenben”), pan-en-theizmusról beszélt. Szabó Lőrincet keleti misztikák, nevezetesen a buddhizmus, az indiai gondolkodás és a kínai költészet befolyásolták. Erről ő maga gyakran vallott, akár mestereiről volt szó, akár olvasmányélményeiről (vö. pl. NLC, 75–78): „Óriási felfedezés és öröm számomra az egészen messzi ókor, Egyiptom, Babilónia, az Upanisádok, a buddhizmus, a Tang-líra és egyáltalán a keleti irodalmak. . .” Vagy versei keletkezéstörténetét elmondva többször emlegeti a buddhizmust. Pl. az Álarc mögül-höz megjegyzi: „Panteizmus, zene, Wagner, expresszionizmus. És némi Ady-hatás is.” Ilyen versek, mint a Mind-egy, A belső végtelenben, a Testünk titkairól, a Materializmus, az Isten darabkái, vagy akár a korai Isten, rávilágítanak a költő világnézetére. Az Isten a Minden-Egy evolúcióját írja le claudeli áradású rímes szabadversben, az ember tragédiáját, minden fejlődés hiábavalóságát. Egy kicsit Babits Hadjárat a semmibe c. filozófiai költeményére emlékeztet, de kevésbé szoros gondolatmenete, romantikusan csapongó ez a panteizmus, vagy inkább nihilizmus:
. . . Jöttem, de ki tudja, mikor? De ki tudja, miért? És Íróknál gyakran megfigyelhetjük, hogy saját művészetüket bálványozzák: Isten helyett a saját alkotásuk, az Irodalom vagy a Mű lesz az abszolút, ezért mindent feláldoznak. Ezt látjuk akár Valérynél, ezt Sartre-nál vagy Szabó Lőrincnél is. Még a gyászév, a Huszonhatodik év is szinte csak „alkalom” volt, hogy megírja csodálatos szonettjeit. Montherlant egyszer kijelentette: „Az egyedüli probléma: megtalálni a pontos szót – minden más mellékes: a jólét, a nők, a gyerekek, a szeretők. . .” Van Gogh ezt írta: „Életemben és festészetemben meg tudok jól lenni a jó Isten nélkül. De én, a szenvedő nem tudok meglenni valami nálam nagyobb nélkül, ami az életem: ez a teremtő erő.” Végül idézem még Ionescót: „A misztika, a vallás helyettesítése: az irodalmi dicsőség! Írni, alkotni, hogy beszéljenek rólam.” Művészek és írók tehát önmagukat bálványozzák. Talán ez ateizmusuk gyökere. Egyébként a bálványozás egyre gyakoribb a modern korban, amikor „Isten halála” után nincs igazi támpont az életben, a kultúrában. Míg az élő Isten hite a bálványistenek alkonyát jelenti. A szkeptikus író, André Malraux élete vége felé sokat foglalkozott a szakrális művészet halhatatlan alkotásaival is. Megállapította, hogy a középkori székesegyház már nem az istentisztelet, hanem a kultúra helye, faragott kövei nem a Láthatatlan dicsőségét zengik, hanem a saját szépségét. A mai ember már nem Istent, hanem a székesegyházat imádja, bár ez még arra emlékezteti, hogy hajdan az ember a lelke mélyén megsejtette a Végtelent. Az ember valami örököt, abszolútot szomjaz, ezt keresi a művészet, az irodalom révén is, valamit, ami túlmutat rajta. Mert Pascal jól meglátta: „L’homme passe infiniment l’homme”, az ember végtelenül túlszárnyalja az embert. Ha nem hisz Istenben, örök életben, kétségbeesését igyekszik kifejezni alkotásaival. – A műalkotásokkal, miként Malraux megjegyezte, a kétségbeesés, vagyis a halál kihívásaira válaszol. Nem követem most végig Szabó Lőrinc pályáját, világnézete alakulását. Lényegében mindvégig hitetlen maradt, bár néha megsuhintotta az „Árny keze”:
. . . a sugár-hídon némán besuhan Szigeti Endre, az Új Ember munkatársa értő tanulmányt írt Szabó Lőrincről, idézve ezt a verset (Tücsökzene, 329.) A költő baráti levélben köszönte meg a jóindulatú elemzést hitéről, hangsúlyozva, hogy komolyan írta ezt az emmauszi tanítványok esetére utaló költeményt, majd hozzáfűzte: „. . . Csakugyan rettenetes dolognak érzem a hitetlenséget, de épp annyira rettenetesnek – mert lehetetlennek – a hitet is. Fiatalon még csak átsegített kétségbeeséseimen valami pantheisztikus mámora ennek az egyetlen és édes életnek, de ez egyre kevésbé vigasz, már régóta. Személyes istent szeretnék, személyes túlvilági folytatást, és ez nem megy. Nincs meggyőző erő semmi érvben az értelem számára, hogy nincs igazam. (. . .) Szóval hát, a dolog valahogy úgy áll, hogy nem ellenlábasotok vagyok nektek istenhivőknek, hanem irigyetek, de átalkodott irigyetek, s haragosotok annyiban, hogy nem tudtok segíteni rajtam valami új nagy-nagy érzelmi lerohanással, ahogy a szerelem s az említett pantheizmus ifjúkoromban még csak segítségemre volt, vagy valami matematika-féle paranccsal, olyannal, amilyen – nincs! (. . .) Nagyon-nagyon szomorú és szerencsétlen vagyok. . .” (Virrasztók, 1985, 409–411.) Az Árny keze
„Maradj velem, mert beesteledett!”
„Maradj velem, mert beesteledett!”
Gyorgyovich Miklós
GONDOLATOK I. Szent István-Könyvhét 2000 Idén május 15. és 20. között már 8. alkalommal nyílt meg a budapesti Ferenciek terén a Szent István Társulat szervezésében a Szent István-könyvhét. A nyitóünnepségen (színhelye: Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának díszterme) Paskai László bíboros érsek mondott ünnepi beszédet, ő adta át három személynek a Stephanus-díjat. A kitüntetettek közül ketten – Török József és Rózsa Huba – teológusok, Dékány Endre pedig költő (a Távlatok szerkesztőbizottsági tagja). Idén csaknem húsz keresztény – zömmel katolikus – kiadó mutatta be kínálatát az érdeklődőknek, akik ezúttal közel ezerötszáz féle könyvből választhattak. Fontosságának megfelelő súllyal szerepeltek a választékban a jubileumi kiadványok. A Szent István Társulat két olyan művet is megjelentetett, mely a pápa bocsánatkéréseivel foglalkozik. A Bocsássunk meg és kérjünk bocsánatot, című a kötet alcíme szerint II. János Pál pápa szentföldi zarándokútjának beszédeit és nagyböjt első vasárnapi homíliáját tartalmazza. A másik Emlékezet és kiengesztelődés címen jelent meg; ez a nemzetközi teológiai bizottság dokumentumanyagát tartalmazza. (Fentebb ismerteti folyóiratunk.) A Szent István-könyhétre néhány kiadó külön katalógust jelentetett meg. A Társulat programfüzetében olvashatók szerint sor került a dedikálásokra is. Ma is nagy népszerűségnek örvend ez az akció. Nagy számban keresték fel kedvenc szerzőiket az olvasók a könyvhéten, hogy néhány szó erejéig számukra még személyesebbé tegyék a kiválasztott művet. Általános benyomásaim: Illő és hasznos, hogy az ökumené jegyében több felekezet kiadói képviseltetik magukat ezen a seregszemlén. Jó az is, hogy a Kárpátia-udvar és környéke könyvesboltjai évente egyszer kirakodóvásárszerűen is közvetlen kapcsolatba kerülnek az utca emberével. Ha nem is a legnyugodtabbak az árusítás körülményei, mindenesetre van elegendő hely a könyvek bemutatására. Aki veszi a fáradságot és körülnéz a téren, számos ismerőssel találkozik. Ez kellemes ugyan, de azt is tükrözi, hogy a társadalomnak csak egy jól meghatározható részét szólítja meg a könyvhét. Ennek a hátterében több minden állhat. Kevés a propaganda, a tévében megszólalók a vallásos emberekre számítva adják elő mondandójukat a könyvhéttel kapcsolatban. Pedig számos olyan kiadvány szerepelt a kínálatban, mely minden kultúrált embert megszólít: Ilyenek az alapvető könyvek, elsősorban a Bibliára kell gondolni, de a Magyar Katolikus Lexikon immáron V. kötete a könyvtárak érdeklődésére is joggal számíthat. Ugyanígy kiemelhető a választékból A qumráni szövegek magyarul című alapvető munka (fordította: Frölich Ida). Talán több olyan műnek kellene napvilágot látni – megfelelő reklámmal –, mely mindenkinek szól. II. Kiket szólítanak meg a katolikus kiadók könyvei? Prohászka Ottokár egyik naplófeljegyzésében olvasom, hogy a püspök világiaknak tartott lelkigyakorlatai alkalmával figyelmükbe ajánlja Kempis Krisztus követését. Magam is olvastam a művet, melynek soraiból kiviláglik, hogy szerzetesek számára íródott. Nos igen, ám én nem vagyok szerzetes. Elkezdtem olvasni Thomas Merton önéletírását. Addig folytattam az olvasást, ameddig azt nem írja, hogy bekopog a szerzetesrend ajtaján. Mikor idáig értem, becsuktam a könyvet, mert adott pillanatban nem vonzott; úgy véltem: nem nekem szól (elsősorban), aki a másik életállapotot járom. Nagyon szép és mély olvasmány az Avilai Szent Teréznek az Istenben való elmerüléséről szóló Belső várkastély vagy a Keresztes Szent János misztikus élményeiről szóló könyv. De kiknek írták? Ma azt mondanánk, hogy célközönségnek; nyilván és elsősorban a szerzeteseknek, s közülük sem valamennyinek, hanem a kontemplatív életmód szerint élőknek. Olvassák még azok is, akik szeretnek ki-kitekinteni, el-elkalandozni valami más felé, valami felé, mely különbözik az ő életállapotuktól, irányultságaiktól, mindennapjaiktól. A keresztény elvek mindannyiunkra vonatkoznak. Ám egyetlen szerzeteseknek szóló műben sem találkoztam még házastársakat megszólító sorokkal. Lehet, hogy ugyanolyan dolgokat kell megélnünk, ám nem ugyanolyan módon, legalábbis nem ugyanazokkal a hangsúlyokkal. Nekünk, világi felnőtteknek, házasságban élőknek más modellt kell követnünk. Ha pedig így van, más vallásos irodalmat kell olvasnunk, ha nem is kizárólagosan, de arányaiban mindenképpen az előzőektől eltérőt. Miért vetem mindezt papírra? Azért, mert meglepődve tapasztaltam: a vallásos könyvek között igen kevés az olyan témájú, amely a családok, a házasságban élők életének kibontását segítik elő. Annak ellenére kevés, hogy egyedül a mi vallásunk ismeri el szentségnek a házasságot! Kellene valamit tenni a könyvkiadás terén, mert az Isten országa zömmel világi hívőből áll, zömmel házasokból, családokból, és valóban kevés olyan könyv kapható, mely segítené őket a tájékozódásban, munkájukban, erősítené élethivatásukban, segítené életállapotuk helyes megértésében, megélésében. Fontosnak vélem a katolikus könyvkiadók figyelmét felhívni erre a szempontra. András Imre és munkatársai kitartó munkájának eredményeképpen megszületett egy publikáció, mely különféle csoportosításokban felsorakoztat majd minden 1945 és 1993 között kiadott magyar nyelvű katolikus könyvet*. (A Távlatok 34. számában található ismertetése.) A katalógusként is működő kutatási anyag tizenkét tartalmi csoportot különít el: Szentírás – teológia – zsinat – prédikáció – világnézet – lelkipásztorkodás – lelki olvasmány – imakönyvek – Egyháztörténet – egyház–állam–társadalom – szépirodalom – világi tudományok – segédkönyvek – egyéb. Ehelyütt két tényezőre hívnám fel a figyelmet. Az egyik, hogy érdemes felderíteni: a megjelent 3529 kötet hány százaléka szól a klérusnak és hány a világi híveknek. Minden kategóriát még legalább három továbbira kellene bontani:
– (elsősorban) a szolgáló papságot, szerzeteseket megszólító, segítő művek,
Jó lenne, ha az egyházi kiadók – a jobb tájékoztatás céljából – bevezetnék az efféle ajánlást ráutaló jelzés alkalmazásával. Jó lenne másrészt, ha a fent körvonalazott kutatás folytatódna annak ellenére, hogy a rendszerváltást követően igen megnövekedett a kiadók száma, s ez többek között némi felhígulást is eredményezett a vallásos irodalomban, ami megnehezíti a kutatók dolgát.
III. A katolikus kiadók tevékenységének Valamicskét megelőzte a könyvhetet egy igen régóta várt kezdeményezés. Márciusban létrejött Harmath Károly (az Agapé ferences vezetője) irányításával a Magyar Katolikus Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése. Régóta váratott magára ez az esemény, s nagyon sok reménység veszi körbe létrejöttét. Mire gondolok? Arra, hogy a nyolc tagkiadót összefogó intézmény talán képes lesz az összehangolt könyvkiadásra. A piac adott, és adottak a kiadók holdudvarában fellelhető szellemi kapacitások is. Minden kiadó valamennyire egyéni utat követ, bizonyos területek pedig ölelkeznek. Fontos, hogy szóba álljanak a kiadók egymással, egyeztessenek, s tehetségük javát beleadva segítsék közös ügyünket, a jóhír közzétételét sajátos eszközeinkkel. Ugyanilyen fontos, hogy eljusson minden érdeklődőhöz mindaz a szellemi kincs, mely e műhelyekben alkotás, fordítás útján keletkezik. A terjesztés problémája egyidős a könyvkiadással. Nagyon fontos tehát, hogy ez a munka – beleértve a lapterjesztést is – összehangolt legyen. Logisztikai feladatról van szó, s érdemes szakembereket ráállítani a feladat megszervezésére, folyamatos megoldására. (Könyvek, lapok, kiadók, nyomdák, egyházi és állami könyvesboltok, plébániák, határon belül és kívül.) Nagyon sokszerű feladat ez, de hamar látványos eredményeket hozhat. De jó is lett volna, ha legalább egy közös könyvkatalógussal rukkolt volna ki a nyolc alapító kiadó. Talán nem volt már ideje erre. Talán majd a kilencedik Szent István-könyvhét előtt két héttel már minden plébánia könyvtárában olvasható lesz az ünnepi könyvlista. Adja Isten, hogy így legyen! * András Imre SJ: Magyar nyelvű katolikus könyvek 1945–1993, Kerkai Jenő Egyházszociológiai Intézet, Budapest, 1997.
A Távlatoknál kedvezményesen kapható »Anima Una«-könyvek: 2. Kortárs magyar jezsuiták, I. rész. Eisenstadt, 1991. 300 forint. 3. Kortárs magyar jezsuiták, II. rész. Budapest, 1992. 350 forint. 8. Üldözött jezsuiták vallomásai. Budapest, 1995. 400 forint. 10. Magyar jezsuiták vallomásai I. Budapest, 1997. 500 forint. 11. Magyar jezsuiták vallomásai II. Budapest, 1998. 500 forint.
12. Vámos Péter: Két kultúra ölelésében. (Interjúk távol-keleti 13. Magyar jezsuiták vallomásai III. Budapest, 1998. 500 forint.
Kunszt György SZABÓ LAJOS ÉS A KATOLICIZMUS A múlt év novemberének végén Tény és titok főcímmel megjelentek Szabó Lajos összegyűjtött írásai és előadásai. A könyv Kőszegi Lajos sorozatszerkesztői gondozásában a rendre Veszprémben kiadott PANNON PANTEON 16. köteteként látott napvilágot, 490 + XXII oldal terjedelemben, s tartalmazza Szabó Lajos legfontosabb, korábban már megjelent, de ma már beszerezhetetlen írásait. Így többek között megtalálható benne Tábor Bélával közösen írt, első jelentős műve, a Vádirat a szellem ellen (1936), A hit logikája (1937), az 1941 és 43 között létrejött, de először csak 1989-ben kiadott Biblia és romantika, s a Művészet és vallás, amely 1946-ban még megjelenhetett. A kötet terjedelmének több mint kétharmadát Szabó Lajos 1946 és 1950 között magánlakásokon tartott szemináriumi előadásai adják, amelyek döntő többségét fiatal hallgatókként Kotányi Attilával ketten jegyeztük le, a feltett kérdésekkel és az esetenként kialakuló vitákkal együtt; jó részüket most, ebben a kötetben tettük közzé először. A könyv az ÍRÓK BOLTJA helyiségében november 30-án megtartott bemutatóján Szabó Lajos ma élő, elhalálozások miatt sorban a harmadik jogutódja, Tábor Ádám nyilvánosság előtt élesen kifogásolta, hogy a kötet hátsó borítójára – az én személyes válogatásomban – főként olyan idézetek kerültek, amelyek Szabó Lajos (saját kifejezése szerint) az egyházhoz való pozitív kapcsolódásának szándékát dokumentálják, jóllehet Szabó Lajosnak súlyos fenntartásai is ismeretesek. Ezen a helyen nem kívánom feltárni, hogy erre a célzatos kiemelésre milyen előzmények késztettek; úgy érzem azonban, hogy mindenképpen szükség van Szabó Lajos a katolicizmushoz fűződő gondolkodói viszonyának a feltárására és bemutatására. A következőkben erre teszek vázlatszerű kísérletet, de – kevéssé közismert voltuk miatt – Szabó Lajos életrajzának a legfontosabb elemeire és filozófiai teljesítményének a leglényegesebb motívumaira is ki kell térnem röviden. Szabó Lajos élete és filozófiai fejlődése Szabó Lajos 1902-ben született, Budapesten. Szerény körülmények között élő, kikeresztelkedett zsidó család negyedik gyermeke volt. Kémiát tanult a Felső Ipariskolában, onnan azonban a Tanácsköztársaság bukása után kizárták. A 20-as évek elején az illegális kommunista párt tagja lett, majd az évtized második felében filozófusi ambíciókkal bekerült a Kassák Lajos által vezetett, az avantgard művészeten és a szocializmus eszméin orientálódó Munkakörbe. Ott még Kassáknál is élesebben kritizálta a szocializmusnak a Szovjetunióban végbemenő degenerálódását, s Justus Pállal és Partos Pállal hármasban az illegális munkásmozgalomban kialakuló oppozíció szellemi vezetője lett. Filozófiai fejlődését nagy mértékben segítették a Frankfurti Iskolában 1931 és 32 során töltött hónapok, majd részvétele a század elején Schmitt Jenő Henrik által alapított, később pedig Kepes Ferenc vezetése alatt működő Gnosztikus Kör találkozóin. A világvallásokat legjobb barátjával és munkatársával, Tábor Bélával együtt tanulmányozták, rendkívül elmélyülten; ennek végeredménye a Biblia eltökélt elfogadása és a marxizmus gyökeres kritikája lett. Gondolkodásának átfogó fordulatát egy oppozíciós munkásmozgalmi találkozón a következő, különlegesen kihívó tézissel formulázta: „A vallás forradalom, az egyház ellenforradalom.” E tézis első fele szakítást jelentett a munkásmozgalomnak még az oppozíciós szárnyával is, második felének egyházellenességét pedig Szabó Lajos lassan elkezdte tarthatatlannak érezni. Sarjadó egyházigenlését egy idő után a következőképpen fejezte ki: „Az egyház az alkotók időfeletti szivárványszövetsége a kinyilatkoztatás fényében.” Ez a hagyományból a szentek egyessége nevén ismert valóság eredeti, sajátságos átérzése, a kreatív intellektualitás különleges hangsúlyával, ami egyben, implicit módon, vitába is száll több keresztény gondolkodónak (pl. a Szabó Lajos által különlegesen nagyra értékelt Ferdinand Ebnernek) a szentség feltétlen elsőbbségét valló éles elhatárolódásával a zsenitől, a zsenialitástól és ezek mindenféle kultuszától. A 30-as évek közepe táján vette kezdetét Szabó Lajosnak az a vehemens irodalmi aktivitása, amelynek legfontosabb termékeiről már tettem említést. A 30-as évek végén azonban ebbe egyre nyomasztóbban belezavart a zsidótörvényekben konkludáló és a nácizmus hatására egyre jobban elfajuló antiszemitizmus. Jóllehet Szabó Lajos gondolkodását ekkor már döntő mértékben a hétköznapivá degradálódott kereszténységtől Kierkegaard-osan megkülönböztetett hiteles kereszténység, a „krisztianizmus” néhány nagyja (elsősorban a már említett Ferdinand Ebner, valamint Franz Baader, Georg Hamann, Nicolaus Cusanus, Meister Eckehart és Canterburyi Szent Anselmus) határozta meg, a politikai fejleményekkel szembeni tiltakozását és a megbélyegzettekkel való szolidarizálását azzal fejezte ki, hogy (úgy mondjuk) „visszairatkozott” a zsidó hitközségbe. Ezt követően 1944 nyarán Auschwitzba deportálták; nem juttatták gázkamrába, s 1945 januárjának végén kiszabadult. Az 1945 és 1949 közötti évek megfelelő környezettel is rendelkező filozófiai aktivitásának és kreativitásának szempontjából nézve, egyértelműen a tetőzés szakaszát jelentették Szabó Lajos életében. Mindenekelőtt újra folytathatta eszmecseréjét Tábor Bélával, aki munkaszolgálatosként megjárta az orosz frontot, majd a theresienstadti haláltáborba került, de onnan szintén élve került haza. Hamar felvették a kapcsolatot Hamvas Bélával, akit már egy évtizede ismertek, s aki a Vádirat a szellem ellen-ről már 1936-ban esszéméretű és karakterű recenziót írt; úgy döntöttek, hogy minden héten (csütörtökönként) találkoznak, s megkísérlik átvitatni az egész adott új világhelyzetet, elsősorban a szellemi szituációt elemezve. Ezeket a csütörtöki beszélgetéseket – nem utolsó sorban Hamvas Bélának és életrajzíróinak a jóvoltából – ma már szinte nimbusszerű tisztelet övezi, de, sajnos, nagyon kevés feljegyzés maradt fenn róluk, jóllehet 1946 tavaszától kezdve ezeken a beszélgetéseken időnként szellemi életünk más nagyságai is megjelentek, elsősorban Fülep Lajos, Kállai Ernő, Mezei Árpád és Molnár Antal. Más a helyzet azokat az – induláskor pszichológiai témájú – szemináriumokat illetően, amelyeket Szabó Lajos 1946 őszén kezdett fiatalokkal; ezek rögzítéséről már tettem említést. Ettől kezdve a fiatalok a „csütörtöki beszélgetések”-en is részt vehettek, amelyeken akkor az aktuális világgazdasági perspektívák álltak az érdeklődés előterében. A fiatalok ezekről is készítettek feljegyzéseket, a „csütörtöki beszélgetések” ezekhez 1947 tavaszán kapcsolódó zárószakaszát pedig Tábor Béla rögzítette gyorsírással. Ezek tárgya Szabó Lajos értékelmélete volt, amely filozófiai teljesítménye egyik kiemelkedően fontos részének tekinthető, s egy teocentrikus logika, etika és esztétika kidolgozására és kötelező erejű teljes egységük dokumentálására irányult. Az értékelméleti előadásokkal a csütörtöki beszélgetések lezárultak. Szabó Lajos szemináriumi előadásai azonban még közel három éven át folytatódtak, kis számú, fiatal résztvevővel. Ezek némelyikén Hamvas Béla is megjelent, egyszer pedig Tábor Béla is. Új témák kerültek szóba: az egzisztencializmus és Szabó Lajos szerinti őseik, Kierkegaard, Marx, Nietzsche és Dosztojevszkij; ezután az indiai hagyomány jutott sorra, majd Szabó Lajos filozófiai kritikája a matematikai halmazelmélettel szemben, s ez nyelv- és matematikafilozófiájának átfogóbb kifejtésére vezetett. Nyilvánvaló, hogy közvetett módon ezek a témakörök is lényegesek lehetnek Szabó Lajos és a katolicizmus viszonyának szempontjából, ezzel azonban itt nem foglalkozhatunk. Ebben a tekintetben is közvetlenül lényegesek azonban Szabó Lajos ezek után következő előadásai, amelyek tárgya történelemfilozófiai és mozgalomelméleti volt. Ezekben ugyanis az egyház és a katolicizmus problémaköre is premier plánba került. Rákosi diktatúrája lehetetlenné tette, hogy az alapvetően diskurzív beállítottságú Szabó Lajos filozófiája a szemináriumi előadások lezárulása után lényegesen továbbfejlődjék, hiszen attól is tartania kellett, hogy egykori oppozíciós munkatársához, Justus Pálhoz hasonlóan ő is internálótáborba kerül. Ebben a filozófiai vákuumban kezdett kalligráfiákat rajzolni, s ebben is kiugró tehetséget mutatott. Az 56-os forradalom leverésétől elkeseredve 56 őszén emigrált. Először Bécsben élt egy évig, ahol a Die Furche nevű katolikus hetilap szerkesztősége vált számára olyan találkozóhellyé, ahol jelentős emberekkel került ismeretségbe, s akiktől jelentős segítséget is kapott. Ezek közé tartozik Leo Gabriel egyetemi tanár, aki később egy nagyszabású, háromkötetes, latin–német nyelvű Nicolas von Kues-kiadás irányítójaként vált európai hírűvé. Itt ismerte meg Friedrich Heert, aki később szintén egyetemi tanár lett, s éppen Szabó Lajos halála évében, 1967-ben megjelent Gottes erste Liebe ( Isten első szerelme ) című könyvével vált német nyelvterületen jól ismertté és vitatottá. Ez a monumentális mű zsidóság és kereszténység az ókortól Auschwitzig menő konfrontációjának nagy feltűnést keltő története, amelyet szerzője „mint osztrák katolikus ajánlott az osztrák katolikus Hitler keresztény és nem keresztény zsidó áldozatainak emlékére”. Érdekes kérdés, hogy milyen ösztönző szerepe lehetett Szabó Lajosnak e mű megírásában. Heer hívta fel Szabó Lajos figyelmét XXIII. Jánosra és a II. vatikáni zsinatra, erősen felkeltve Szabó érdeklődését és lelkesedését. Özvegyével, Polgár Ágnessel a 80-as évek végén készített interjúm tanúsága szerint Heer hozta össze Szabót Karl Rahnerrel is. Kotányiék hívására Szabóék áttelepültek Brüsszelbe, ami – francia nyelvtudás hiánya miatt – akadályozta ottani filozófiai kapcsolatok létesítését de nagyban segítette kalligrafusi karrierjének beindulását. Németországi kiállítások sikere után Szabóék áttelepültek Düsseldorfba, de filozófiai kapcsolatteremtések szempontjából – márcsak Szabó Lajos egészségi állapotának rohamos romlása miatt sem – ez az áttelepülés sem volt igazán eredményes. Emigrációs filozófiai tevékenységét mintegy 100 feljegyzésekkel telt füzet dokumentálja, ezek azonban egyelőre feldolgozatlanok. Utolsó nagy örömei közé tartozott Hans Urs von Balthasar addig megjelent munkáinak, elsősorban Balthasar trilógiája első köteteinek a megismerése. Úgy látta, hogy Balthasar ezekkel annak a prizmatikának (az esztétikai, etikai és logikai értékek teocentrikus interpretációjának) a területén alkotott világraszólót, ami az ő érdeklődésének és működésének is a centrumát jelentette. 1967-ben több agyvérzés után halt meg belső vérzésben. Szabó Lajos katolicizmusfelfogása Történelemfilozófiai vizsgálódásainak a keretében áttekintette a katolikus filozófia sok évszázados történetét. Szent Ágostont, Szent Anselmust és Szent Tamást emelte ki, majd rátért a tomizmusnak a 19. sz.-tól domináló egyházi preferálására, a modern neotomizmusra. Különösen fontosnak tartotta Szent Tamásnál, hogy – mint mondotta: Arisztotelésztől is ösztönözve – a problémák teljes körére tört. Láttuk, hogy értékelméletének bevezetésében, az Ebnerre való hivatkozás mellett, éppen ezzel a teljességigénnyel jellemezte az egyházat, ha ott Szent Tamás nevének említése nélkül is. Úgy látta azonban, hogy Szent Tamásnál és különösen a neotomistáknál sajátságos íznélküliség, élettelenség, teljes kihűvösödés szökik a szemünkbe, s ebben egyház és klerikalizmus kettősségét vélte felfedezni. A történelmi tomizmusnak a szemére vetette, hogy teljességigénye ellenére kihagyta látómezejéből „a misztikus gondolkodókat” (pl. Eckehartot), s nem volt képes arra, hogy helyén, de igenelje a német klasszikus filozófiát, elismerve, hogy az is az egyház problémáival foglalkozott, ha nem is sikerült teljesen elfogadható módon feldolgoznia azokat. Azt is felrótta, hogy a katolikus filozófia hivatalos exponenseinek nem sikerült kielégítően szolidarizálniuk Kierkegaard-ral, de még Ebnerrel sem, ami különösen meglepő. Értékelmélete hangsúlyos opcióinak megfelelően ezekben a történelmi perspektívájú vizsgálódásaiban is visszatért Szent Anselmusra; azt állította, hogy ontológiai istenbizonyítását rendtársa, Gaunilo éppoly kevéssé értette meg, mint Kant, s úgy látta, hogy – Anselmus bizonyításának védelmében, középkori korlátai miatt – nem volt képes többre, mint hogy Gaunilónak adott válaszában egyszerűen megismételte azt. A „csütörtöki beszélgetések” során mindhárom fő résztvevő számára nyilvánvalóvá vált, hogy beszélgetéseik egyértelműen egyházi térbe kerültek, s mindhármukban felmerült, hogy meg kellene határozni ezzel kapcsolatos álláspontjukat. Hamvas Béla és Tábor Béla hármuk közösségére elkezdték használni a „praeecclesia” kifejezést. Az előkészületi karakterrel Szabó Lajos egyetértett, a kifejezéssel azonban azt szegezte szembe: „Egyház van, ahhoz kapcsolódni lehet, alapítani nem. Egyházi szolgálat, ami aktuális” – hangsúlyozta. Egy idő után azonban még ezt sem érezte elégségesnek, s az 1948. IV. 19-én lefolyt szemináriumi diskurzusban az egyházhoz való viszonyát a következő végső formulára hozta: „Az Egyházhoz tartozom, vagy sem? Intellektuális lelkiismeret, becsületesség kérdé se. – Legalábbis az Egyház eretneke vagyok. Álláspontom szerint: 1. Csak az Egyházhoz való pozitív kapcsolódás a döntő. 2. Ezután jöhet csak a klerikalizmustól és a reakciótól való elhatárolódás. Az első szóval ki kell tudnom tenni magamat az összes támadásnak, a gyűlölködő tekinteteknek. Akkor, ha ezt kibírtam, köthetek kompromisszumokat.” Érdekes, hogy ezt az állásfoglalását éppen akkor exponálta, mikor a találkozón – hosszú idő után először és számomra ismeretlen előzményeket követően – Tábor Béla is részt vett. Tábor Béla azonban erre a végső formulára hozott Szabó Lajos-i egyházopcióra a diskurzus során – egyébként aktív részvétele ellenére – egyáltalán nem reagált, néhány évtized alatt pedig már meg is feledkezett róla. Mindenesetre, mikor a 80-as évek közepétől elkezdtem erőfeszítéseket tenni Szabó Lajos megjelentetésére a magyar szellemi életben, s természetesnek tartottam, hogy Szabó Lajos egyházfelfogását az idézett végső formulának megfelelően ismertessem, vagyis mint a történelmileg-társadalmilag is adott katolicizmus problémáinak fenntartásos, de határozott preferálását, Tábor Béla élesen tiltakozott, és – Szabó Lajos fejlődéstörténetének a kerekét mintegy visszafelé forgatva – Szabó Lajosnak a 30-as évekből származó, fent már említett szivárványszövetség -koncepcióját szegezte velem szembe, ami szerinte kizárja bármilyen konkrét vallásfelekezet preferálását. Ez a feszültség mindvégig megmaradt közöttünk, illetve a halála után reprodukálódott a fiával, Tábor Ádámmal. Táborék ösztönös törekvéseinek célirányára jellemző, hogy Szabó Lajos gondolkodását bemutatva egyre inkább háttérbe tolták Ebner szerepét, s egyre inkább előtérbe tolták a dialogikus perszonalizmus legismertebb judaista képviselőit, Martin Bubert és Franz Rosenzweiget. Ezt én Szabó Lajos manipulatív eltorzításának éreztem, s végső fokon erre a feszültségre vezethető vissza a Tény és titok bemutatóján végbement, már említett konfrontáció. Az egyházopciós végső formulában megjelenő „intellektuális lelkiismeret, becsületesség” kifejezések ismeretes módon a nietzschei életmű döntő gócpontjainak egyikét jelzik, s Nietzsche Szabó Lajos számára az orientálódás különösen meghatározó perspektívája volt. Ez az intellektuális lelkiismeret tette a „tű fokává” Szabó Lajosnak a katolikus dogma elfogadását. A tű fokán való átjutás nehézsége mondatta az egyházhoz akkor már eltökélten kapcsolódni szándékozó Szabó Lajossal az 1948. II. 2-án lefolyt vitában, hogy „a dogmát elfogadni ma átlátszó trükk volna”. Ez azonban nem jelentette nála a dogma laposan aufklärista tagadását. Ellenkezőleg: elfogadta a dogmákkal kifejezett realitás valóságát, csak azt állította (már a Biblia és romantikában is), hogy a dogmák egy történelmileg adott kor és helyzet nyelvén fogalmazódtak, olyan „végső alapszavak” használatával, amelyek értelme alapvetően megváltozott számunkra. „Bizonyára a mi korunknak is megvannak a végső alapszavai, de csak ezek megtalálása után” lehetségesek olyan megfogalmazások, amelyek számunkra is „valóban kötelező erejűek”. Ezt a munkát Szabó Lajos élete végéig is csak részben tudta elvégezni, a szemináriumi előadások időszakában azonban különösen sokat várt Franz Baader műveinek feldolgozásától, akinek általa sokat idézett „logosz” – valamint „alimentáció és erosz” – elemzései (lásd pl. Baader Alle Menschen sind im seelischen, guten oder schlimmen Sinn unter sich Antropophagen című írását) még az eucharisztia dogmájának valóságtartalmát is megközelíthetőbbé tették számára. Szabó Lajost – a katolicizmus iránt tanúsított rendkívüli érdeklődése és kapcsolatos, elsődlegesen pozitív állásfoglalása ellenére – nem lehet minden további nélkül katolikus gondolkodónak tekinteni. Nagyjelentőségű munkásságának megismerése és értékelése azonban igen tekintélyes mértékben hozzájárulhat a magyar katolikus gondolkodás erősödéséhez. Részemről ezt is kívánta szolgálni a múlt év végén kiadott gyűjteményes kötet. Őszi számunk tartalmából:
– Nemeskürty István: Millenniumi gondolatok
Muzslay István AZ ÁLLAM SZEREPE A PIACGAZDASÁGBAN A felvilágosodás bölcselői, írói és hívei hittek abban, hogy az ember természete szerint értelmes, jó, szereti az igazságot és a rendet. Ami a társadalomban rossz, azt az államhatalom rovására kell írnunk. A „természetes rend” önmagától megvalósul, ha a közhatalom szabadjára hagyja az embert: „laissez faire, laissez passer!” Ennek az optimizmusnak nem volt más alapja, mint a kor liberális szellemisége. Ma már tapasztalatból tudjuk, hogy az ember a valóságban se nem tévedhetetlen, se nem jó, se nem rossz, hanem mindezen tulajdonságok keveréke. Semmi garancia nincs arra, hogy az ember tevékenységében ésszerűen, jól és igazságosan jár el saját maga és embertársai javára. Értelme ugyanis korlátozott, akarata hajlamos mind a jóra, mind a rosszra. Amit pillanatnyi érdekének tekint, ütközésbe kerülhet a saját és a közösség valós érdekeivel. Az egyéni és közösségi érdekek konfliktusmentes harmóniája a múlt század liberális közgazdászainak az illúziója, utópia. A „homo oeconomicus” A gazdasági liberalizmus szerint a gazdaság önmagára hagyva működik a legtökéletesebben. A „homo oeconomicus” a klasszikus közgazdasági iskola ideáltípusa, aki a saját érdekeit követi, amelyeket ő ismer legjobban, és tevékenységében a gazdasági elvnek megfelelően, racionálisan jár el, vagyis a lehető legkisebb áldozat árán a lehető legnagyobb haszonra törekszik. Önérdekét követve a lehető legjobban szolgálja a közösség javát is. Amikor ugyanis arra törekszik, hogy a termelési költségek és a haszon között a lehető legjobb arány álljon elő, a termelési költségek és a fogyasztók igényeinek kielégítése között is a lehető legjobb viszony megteremtésén fáradozik. Az önérdekre épülő gazdasági tevékenység tehát társadalmilag is a legcélszerűbb és a legjobb. A kereslet arra készteti a termelőket, hogy olyan javakat állítsanak elő a keresett mennyiségben és minőségben, amelyek a fogyasztók valóban létező igényeit kielégítik. Így aztán nemcsak a termelést, hanem a termelt javak elosztását is a piac ármechanizmusa irányítja a lehető legjobban. Az önérdek a hajtóerő, amely erőfeszítésre ösztönzi az embert, a szabad verseny pedig az a szabályozó, amely a közjó szolgálatára kényszeríti az önérdeket, mert mindenki csak úgy boldogulhat, ha arra a helyre áll, ahol legjobban szolgálja a közösséget is. Minden külső beavatkozás eltéríti a gazdaságot ettől az ideális állapottól, mivel nem engedi szabadon érvényesülni a benne rejlő erőket. A közgazdaság automatikus működésének optimális volta a gazdasági liberalizmus alapgondolata. Főleg a manchesterizmus, a gazdasági liberalizmus szélsőséges irányzata hirdette meg a megalkuvás nélküli, korlátlan szabadságot a gazdasági élet minden területén. A gazdasági liberalizmus alaptévedései A „homo oeconomicus” feltevése az emberi természet lényeges sajátságaitól vonatkoztat el, nem fedi a teljes emberi valóságot, és így aztán téves következtetésekre vezet. Az ember nemcsak egyén, hanem társas lény is. Ezernyi szállal fűződik a közösséghez, amelynek a létét köszöni, és amelyben fejlődése során eléri testi, lelki és szellemi kiteljesedését. Az embert tevékenységében nemcsak az ésszerűség, a gazdasági elv vezeti, hanem sok más személyi és társadalmi indítóok: az alkotás öröme, képességeinek és tapasztalatainak a hasznosítása, családja és munkatársai jelene és jövője, a tekintélyes becsvágy, az embertársaival való sorsközösség (szolidaritás) tudata stb. A mai kifinomult pszichológiai vizsgálatok nyomán legföljebb a korlátozott racionalitás lehetőségét fogadhatjuk el. Pillanatnyi érdekeit értelmével talán reálisan fel tudja mérni, de hosszabb távon a legtöbb ember a saját érdekeit is csak fogyatékosan ítéli meg az előrelátás korlátozottsága és a jövő bizonytalansága miatt. Még a legkiválóbb közgazdászok is gyakran óriási tévedéseket követtek el gazdasági előjelzéseikben. A tapasztalat igazolja, hogy a vállalkozók a pillanatnyilag előnyösnek látszó lehetőségek hatása alatt sokszor túlságosan is növelik a vállalatuk kapacitását, ami aztán hosszabb távon túltermeléshez, a saját és a közösség érdekei kárához, esetleg a vállalat csődjéhez vezet. Téves az a feltevés is, hogy a kereslet által irányított termelés szükségképpen társadalmilag is a legcélszerűbb és a legjobb. A kollektív javak iránti kereslet nem mutatkozik meg a piacon. Mind az egyén, mind a közösség érdeke feltételezi a megfelelő egészséggondozást, a közoktatást, a közbiztonságot, a közutakat és egy sereg más közszolgáltatást. Az önérdek hajszolása nem jelenti ezeknek a közjavaknak a szolgálatát, sőt kimondottan ellentétbe kerülhet velük (pl. a pornográfia, a kábítószer-kereskedelem stb.). Ami az egyének szükségleteinek kielégítését illeti, csakis a fizetőképes kereslet jön számításba a piacon. A társadalom különféle rétegei között nagy különbségek állnak fenn a jövedelmek tekintetében. Ennek az a következménye, hogy egyes rétegek bizonyos szükségletei nem mutatkoznak meg a piacon, és nem hatnak a keresletre. A gazdagoknak nemcsak a szükségletei, hanem a kevésbé fontos, sőt fényűzési igényei is kielégülnek, amíg a szegényeknek sokszor még az életszükségletei is kielégületlenek maradnak. A tapasztalat igazolja, hogy a fogyasztók többsége csak hiányosan tudja megítélni a felkínált termékek minőségét, és sokszor kénytelen vásárolni a szükséglete sürgőssége miatt. A csak saját érdekeiket kereső termelők sokszor alacsony minőségű termékeket állítanak elő, hogy csökkentsék a termelési költségüket, és arra törekednek, hogy a terméküket minél drágábban adják el, és ezzel növeljék a hasznot a fogyasztók kárára. A termelők sokszor részleges vagy teljes monopóliumra törekszenek, csökkentik a piacra kerülő termékek mennyiségét, vagyis a kínálatot, hogy ezzel emeljék az árat, ami főleg az életszükségleti javak esetében kimondottan ellenkezik a közjóval. A javak optimális elosztása csupán a piac keretei között nem valósul meg. A szabad piac jellemzője az ösztönös törekvés a haszon maximalizálására, a tőke koncentrációjára, a monopóliumra és az oligopóliumra, ami végeredményben a szabad verseny és a piac megszüntetéséhez vezet. A piac maga is védelemre szorul. A szabad verseny politikai szabályozást igényel, amelynek alkalmazkodnia kell a változó társadalmi és gazdasági körülményekhez. Az állam feladata Tévedés az a vélekedés, hogy a szabad piacgazdaság nem szorul állami beavatkozásra. A valóság az, hogy feltételezi az állandó állami beavatkozást. A piacgazdaság a termelőjavak magántulajdonára és a velük való szabad rendelkezési jogra épül. Az ezzel kapcsolatos jogi szabályok meghatározását csakis az államhatalom végezheti. A rendelkezési jog nem abszolút. Tekintettel kell lennie a minden tulajdonos ugyanazon jogára és a közjó érdekeire. Ugyancsak az állam feladata a szerződések szabályozása és azok megtartásának a biztosítása, a bankrendszer, a tőzsde ellenőrzése, a monopóliumok és pénzspekuláció megfékezése, a pénz értékállóságának a biztosítása, olyan adózási és jövedelmi rendszer bevezetése, amely a társadalom minden tagja számára biztosítja az emberhez méltó élet lehetőségét. Ez a magyarázata annak, hogy az Egyesült Államok is és az Európai Unió is olyan erős intézményekkel rendelkeznek, hogy rákényszeríthetik a döntéseiket olyan hatalmas vállalatokra is, mint az IBM, a Microsoft , a VW vagy az angol és a belga élelmiszeripar. A piacgazdaság sikertelenségének legtöbbször a legfőbb oka az államhatalom gyöngesége. Ha nem rendelkezik a szükséges tekintéllyel vagy eszközökkel ahhoz, hogy gondoskodjék a piac megfelelő működéséről, a gazdaság életében is a darwini „természetes kiválasztódás” törvénye érvényesül: az erősebb győz, a gyöngébb elpusztul. . . A piac megfelelő működése lehetetlen akkor, ha ki van szolgáltatva az anarchiának, a maffiáknak vagy egy csoport korrupt politikusnak. Ha a kommunista rendszer bukása után az országok egy része, így pl. Oroszország, még mindig nem lépett a megfelelő gazdasági fejlődés útjára, annak a magyarázata nem a piacgazdaság bevezetésében, hanem az államhatalom gyöngeségében keresendő. A bukott rendszer apparatcsikjainak jelentős része gyorsan vadkapitalistává vagy maffiózóvá vált, és hasznot húz a politikai stabilitás hiányából. Az állam, az egyének és a kisebb-nagyobb közösségek viszonyában elsősorban a szubszidiaritás (kisegítés) elvének kell érvényesülnie. Ez azt kívánja, hogy mindazt, amit az egyes ember vagy pedig a kisebb közösségek céljuknak megfelelően meg tudnak valósítani, az államhatalom ne sajátítsa ki magának. Ha ezt tenné, megsértené az ember személyi szabadságát, és lehetetlenné tenné az öntevékenységét. Az államhatalom támogassa annyiban az egyént és a kisebb közösségeket, amennyiben erre rászorulnak, és tevékenységük megfelel a közjó érdekeinek. Az államhatalom elsődleges feladata a jogrend védelme, a közbiztonság, a közegészségügy, a közoktatás, az alapvető tudományos kutatás és általában a közjó szolgálata. Az állam gazdasági tevékenysége elsősorban a makrogazdasági területre korlátozódik: a pénzügy, az állami költségvetés, a távlati gazdasági fejlesztés és a szükséges infrastruktúra kiépítése. Az állam mikrogazdasági tevékenysége csak akkor és annyiban jogosult, amikor és amennyiben azt a közjó megköveteli. A csereforgalom a társadalom tagjai öntevékenységének a területe. Irodalom CALVEZ, J.–Y.: L’Église devant le libéralisme économique. Desclée de Brouwer, Paris, 1994. CLARK, C.: Les conditions du progres économique. P.U.F. Paris, 1960. DELCOURT, J.: Vers une culture mondialisée? Interdépendance entre mondialisation culturelle, économique et financière. Editions Equipes Populaires, St. Servais (Belgique), 1996. FUKUYAMA, F.: La confiance et la puissance. Plon, Paris, 1997. GALBRAITH, J.: Die Entmythologisierung der Wirtschaft. Zsolnay, Wien, 1988. MUZSLAY István: Gazdaság és erkölcs. Márton Áron Kiadó, 2. kiadás, Budapest, 1995.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
SZEMLE Szabó Ferenc KÉTSZÁZ ÉVE SZÜLETETT VÖRÖSMARTY Még 1911-ben – Az ifjú Vörösmarty c. esszéjében – jegyezte meg Babits Mihály, hogy „a Vörösmarty-irodalom szánalmasan csekély. Gyulai Pál egy mintaszerű kiadással és egy eleven és tiszta nyelven művészileg megírt életrajzzal ajándékozott meg bennünket; de a kiadás jegyzetei csak nyers adatotok s az életrajz inkább kor- és miliőrajz. . . Gyulai nem mert Vörösmarty lelkének mélységeibe behatolni. . .” Ezt először igazában Babits tette meg, főleg az ugyancsak 1911-es A férfi Vörösmarty c. csodálatos tanulmányában, amelyhez csak bevezetésnek szánta Az ifjú Vörösmarty-t. Iskolás ismertetések és a kommunista idők ferdítései, egyoldalú értékelései (pl. Szauder Józsefé, aki Révai József és Tóth Dezső „pártos” nézeteire hivatkozik) nem segítettek abban, hogy mélyebben beletekintsünk Vörösmarty, e költőóriás lelkébe, akit a legnagyobb európai költők, pl. W. Blake, Hölderlin vagy Novalis mellé állíthatunk. Ezért nagy öröm számunkra az, hogy a költő születésének 200. évfordulójára megjelent Rajnai László Vörösmarty Mihály c. esszékötete, amely negyven esztendővel megírása után látott napvilágot*. Lebilincselő olvasmány. Rajnai mély beleérzéssel, az európai és a magyar romantika kiváló ismeretének hátterével, szellemtörténeti távlatokkal és pszichológiai éleslátással mutatja be Vörösmarty lelki/költői fejlődését, tárja fel remekművű alkotásainak forrásait, világít rá költeményei sokszor észre nem vett szépségeire. Rajnai nem ad bibliográfiát, de óriási anyagismeretét könnyen megsejtjük; nem vitatkozik értékelésekkel, hanem a saját meglátásait adja elő páratlanul szép stílusban. A pécsi szerző, Várkonyi Nándor közeli barátja, szellemtörténeti és filozófiai jártassága éppúgy csodálatra méltó, mint irodalmi tájékozottsága. Amikor pl. a könyv elején felvázolja az európai romantika világszemléletét, meglepően rátapint a lényegre. 20–30 oldalon összefoglalja azt, amit Georges Gusdorf hatalmas monográfiájában olvastam: Du néant à Dieu dans le savoir romantique = A semmitől Istenhez a romantikus tudásban (Payot, Párizs 1983.) Rajnai nem olvashatta ezt a monográfiát; annál meglepőbb a nézetek konvergenciája. A felvilágosodás racionalizmusára ellenhatásként alakult ki a romantika, amely a misztérium, az okkult jelenségek és a misztika mélységeibe szállt le: E. Th. A. Hoffmann, az ezoterikus Balzac, akinek mestere J. Böhme volt, Brentano, F. Schlegel, Novalis és Hölderlin, aki szintén elborult elmével írta apokaliptikus költeményeit, új életérzést és látásmódot teremtettek. Az Abszolútumot keresték, elfordultak a „tudományos” pozitivizmustól és materializmustól. „Tökéletesség és végtelenség” szavakkal jellemezhetjük a romantikát. Újra felfedezte „az emberi gondolatvilág elfelejtett vagy félreismert eszméit: természetközösség, istenfiúság, végtelenség, újjászületés a halálban (. . .)” „Ezek a romantikus gondolkozás végső létkérdései. A romantikus ember azonban nem gondolta, hanem élte és szenvedte a világot; az érzelmek veszedelmes és kábító zűrzavarában szerencsétlen vándornak érezte magát a földön, ahol nem lelte többé otthonát.” (Rajnai, 46–47) Visszahajoltak a középkorhoz, amely oly nagyra becsülte a lelket, de a középkor szilárd hite megrendült. A romantikusok ugyan hívő emberek voltak, de misztikájukat egy bizonyos panteista szemlélet színezte. Az Éj sűrűjében vagy félhomályában tapogatództak hazafelé, az „áldott éjben”, ahogy Novalis írta. Lásd Vörösmarty éjmonológját a Csongor és Tündében, amely szakasz Vörösmarty költészetének csúcsát jelzi. (Rajnai 139–142.) Egyébként Rajnai joggal állítja Csongor és Tündé-t az európai romantika olyan nagy alkotásai mellé, mint Hölderlin Hyperionja, Keats Endymionja vagy Shelly Megszabadított Prometeusza. (138)
Frame2
A férfikorba elérkező Vörösmarty pesszimizmusa egyre erősödik. A kései
szerelem és házasság, Laura szép szeme sem tudja derűre hangolni a lét
végső kérdéseit, a boldogság titkát feszegető, öregedő, éjbe hatoló költőt.
„A költő megáll az úton – a végzetes hármas úton –, és továbbküldi vándor
testvérét, az ifjú Csongort; ő nem mehet, neki maradnia kell. A sötétség
vár mindkettejükre: Csongorra a gyönyörök, reá a reménytelenség éjszakája.
Eddig egy volt hősével, most (az ötödik felvonás utolsó jelenetében) különválik
tőle; ezután már ő is csak néző a darabban. Búcsút int kezével, és lassan
visszafordul. (. . .) A mennyei kapu bezárult, sorra kihunytak a csillagok,
melyek az utat mutatták az égi hazába. A költő leszállt a földre, ezután
már itt lesz a lakása. Az ifjúság véget ért, megkezdődött a férfikor.”
(144)
Joggal jegyezte meg Babits is, hogy Csongor és Tünde, ahol Vörösmarty az
életfilozófia nagy kérdéseit feszegeti, „a magyar irodalom fő művei közé
tartozik”, és „a világirodalom legnagyobb filozófiai költeményei közt is
méltán foglal helyet.” Babits után ezt Rajnai is kiválóan megmutatta. A
Csongor és Tünde után, 1830-tól 1844-ig virágzik ki Vörösmarty szerelmi
költészete, majd következik a tragikus korszak. Az utolsó évtized, A szent
embertől (1845) A vén cigányig (1854) és a Fogytán van a napod. . . 1855-ös
töredékig egyre inkább elsötétül a költő ege, egyre kevesebb vers születik,
de ezek a legnagyobbak közé tartoznak. A Szózat költője – a hazaszeretet
legnagyobb magyarja – végképp elkeseredik a szabadságharc leverése után,
elátkozza Görgeyt, „Ki e hazát eladta cudarúl” (Átok, 1849). Ugyanaznap,
okt. 10-én írja egy nemes hölgy emlékkönyvébe:
Setét eszmék borítják eszemet,
Már 1836-ban, a Szózat látomásában felidézi a „nagyszerű halált”, amely
talán a sok balszerencse és viszály után, „egy ezred évi szenvedés” után
a magyar népre vár:
S a sírt, hol nemzet süllyed el,
Szeretné hinni, remélni
Hogy el nem vész, hogy él még nemzetem.
Az 1846-os Az emberek pesszimizmusa is már a végső kétségbeesést kiáltotta
világgá:
Az ember fáj a földnek; oly sok
Az élesen látó Rajnai ezzel kapcsolatban a következőket írja (208–209):
„Az emberek talán a legszemléletesebb, de nem egyetlen bizonyítékunk arra
nézve, hogy Vörösmarty tragikus meghasonlottsága nem politikai okok, hanem
belső, szerves folyamatok végzetszerű következménye volt. A szabadságharc
még a jövő méhében szunnyadt, mikor olyan gondolatai támadtak, melyek a
megoldatlanság és lassú szellemi elsötétülés összes csüggesztő terhét és
veszedelmét eleve magukban hordozták. Kétlaki életre kényszerült, saját
akaratán, de nem önhibáján kívül. . .”
Rajnai korábban kifejtette nézetét a „polgár kétarcúságáról”. „A világpolgárság
és hazafiság eszméinek elmélyült, vallásos kultusza mindennél jellemzőbb
a férfi Vörösmartyra. Nincs értelme, hogy szépítgessük, vagy éppen leplezzük
az eléggé szembeszökő igazságot: a költő már fiatalon elvesztette hitét,
ez azonban a legcsekélyebb lekiismereti válságot sem idézte elő nála. Szinte
észrevétlenül nőtt bele a vallási közönybe, ahogy az ifjú lassan férfivá
érik, és időről időre különösebb akadályok nélkül sutba vágja gyermeki
hiedelmeit. Isten és a gondviselő emlegetése inkább megrögzött szokásból,
mint valódi meggyőződésből csendül fel itt-ott műveiben.” (170)
A felvilágosodás és a liberalizmus eszméi olyan légkört teremtettek Magyarországon
is, hogy az elvilágiasodás egyre terjedt még az egyháziak körében is. Vörösmarty
nem lelt olyan papra vagy barátra, aki hitbeli kételyeinek megoldásában
segítségére lett volna. Filozófiája, nihilizmusba hajló pesszimizmusa egyre
erősödött. „Vörösmarty végzetes útra lépett, amikor értelmével elhárította
magától az érzékfölötti világot és az elismerésével járó kötelezettségeket.
(. . .) A nem szép, de komoly, tiszta arcon keserű barázdákat hasított
(ti. a megalázott lélek), az embermegvetés és világgyűlölet árulkodó és
égő sebeit. (. . .) Rákapott az alkoholra, s csakhamar rabjává lett. (.
. .) Már nem közönséges önuralma is tehetetlennek bizonyult, és személyisége
meghasadt. . .”
Az ember, pedig istenarcú lény, „sárkányfog-vetemény” lesz, ha Isten nélkül,
a krisztusi kegyelem segítsége nélkül a gonosz sugallatainak enged. Szabadság,
egyenlőség, testvériség: szép forradalmi jelszavak, de a magára maradt
küzdő ember a visszájára fordítja e szép eszményeket. Valami reménysugár
mégis felcsillan Vörösmarty utolsó nagy versében – Babits szerint ez az
őrült vers a legszebb magyar vers! –, A vén cigány utolsó versszakában:
„Lesz még egyszer ünnep a világon!” Remény a reménytelenségben, miként
Madách tragédiájának végén: „Ember, küzdj és bízva bízzál!” De ez az Úr
szava; mögötte pedig ott van az Ősevangélium ígérete az édeni bukás után:
„Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik
The Sopron Collection of Jesuit Stage Designs. Preface by Marcello Fagiolo.
Studies by Éva Knapp and István Kilián. Iconography by Terézia Bardi. Edited
by József Jankovics. Budapest, 1999, Enciklopédia Publishing House, 291
1.
Ma már aligha vitatható, hogy az iskolai színjátszás Magyarországon a reneszánsz
és barokk kori művelődéstörténet egyik meghatározó tényezője. Irodalom-
és színháztörténeti jelentőségét elsősorban az adja, hogy hivatásos színház
hiányában közel három évszázadon át képviselte a színházi kultúrát, s a
18. század második felében előkészítette a hivatásos magyar nyelvű világi
színjátszást és a nemzeti drámairodalmat. A téma kutatása – elsősorban
a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében az 1980-as évek
elején létrejött munkacsoport tevékenységének köszönhetően – az utóbbi
két évtizedben erőteljesen fellendült, s egymás után látnak napvilágot
a különféle forrásjegyzékek, szövegkiadások, monográfiák és konferenciakötetek.
Önmagában is beszédes adat, hogy a terület 1998-ban összeállított bibliográfiája
csaknem hétszáz tételt tartalmaz. A részeredmények fontos tanulsága, hogy
az iskolai színjátszás története csak komplex módszerrel, az irodalomtörténeti,
színház- és művészettörténeti szempontok együttes alkalmazásával vizsgálható
eredményesen.
A magyarországi forrásanyag egyik sajátossága, hogy a viszonylag bőséges
szöveges forrásokkal szemben nagyon kevés hiteles képi, szcenikai forrás
áll rendelkezésre. Az említett bibliográfia például mindössze nyolc, ezzel
kapcsolatos publikációt ismer. Keveset tudunk arról, hogy milyen volt a
színpad és a világítás, milyen kosztümök, díszletek és egyéb kellékek segítették
az előadást. A kevés számú képi forrás közül több szempontból is kiemelkedik
az ún. soproni jezsuita díszletterv-gyűjtemény. Egyrészt mivel ez az egyetlen,
jelentős számú 17-18. századi díszlettervet tartalmazó, Magyarországon
fennmaradt együttes. Másrészt a hányatott sorsú gyűjtemény közel száz éven
át megfejtetlen volt, módszeres feldolgozása hiányzott, s a kutatás érdemben
nem vagy alig hasznosította.
A nehézséget elsősorban az okozta, hogy a mintegy 110 lapból álló együttes
tematikáját, technikáját, kvalitását és funkcióját tekintve egyaránt heterogén
jellegű, s a lapok túlnyomó többségének származási helye és készítője is
ismeretlen volt. További problémát jelentett a közel száz, korabeli értelmező
szöveggel csak kivételesen ellátott, lavírozott tollrajz ikonográfiájának
tisztázása, míg a tizenkét rézmetszet (felirataik révén) viszonylag könnyen
meghatározhatónak bizonyult. Az együttes a 17. század végén Európa-szerte
ismert szcenikai motívumokra épül, lapjai követik a jezsuita színházi repertoár
fő típusdarabjait és -terveit, s a rajzok minősége és stílusa sem ad támpontot
a rendező elv megtalálásához. A valamikor 1710 és 1728 között egybekötött
gyűjteményt 1728-ban jegyezték be a soproni jezsuita rendház könyvtárának
katalógusába. 1890-ben id. Stornó Ferenc műgyűjtő vásárolta meg egy soproni
zsibárustól, s 1965-ben jutott a Színháztudományi Intézet tulajdonába.
Itt az albumot lapokra bontották, ezáltal a lehetséges vizsgálati szempontok
köre jelentősen leszűkült, s több lap időközben eltűnt. A kutatást az is
nehezítette, hogy az európai színháztörténet csak az utóbbi évtizedekben
kezdte meg a jelentősebb 17–18. századi színpadkép-készítők és -tervezők
munkásságának intenzív feldolgozását. A harmincas években Csatkai Endre,
később Staud Géza, majd újabban Szilágyi András foglalkozott a gyűjteménnyel,
ezek a vizsgálatok azonban csupán részeredményeket hoztak, és a tisztázandó
kérdések számát gyarapították.
Mindezek ismeretében nem csekély kutatói invencióra, kiadói elkötelezettségre
és kitartó szerkesztői akaratra volt szükség ahhoz, hogy jelentős nemzetközi
és tudományközi összefogással, angol nyelvű kísérőtanulmányokkal és a képek
leírásával együtt nagyformátumú színes albumban közzétegyék a teljes gyűjteményt.
Az 1999-es Frankfurti Könyvvásárra napvilágot látott reprezentatív kötet
jelentősége abban van, hogy a kor tudományos és technikai színvonalán teszi
hozzáférhetővé a forrásanyagot, megnyitva ezzel a további vizsgálatok lehetőségét.
A kötet első részében három színház- és irodalomtörténeti tanulmány mutatja
be a gyűjteményt és a magyarországi jezsuita színjátszást, míg a második
rész közli a képeket és azok művészettörténeti leírását. A bevezető tanulmányban
Marcello Fagiolo, az itáliai barokk színház történetének elismert kutatója
kijelöli a gyűjtemény fő tematikus csoportjait, s jelzi az ábrázolások
eszme- és kultusztörténeti összefüggéseit, fontosabb képzőművészeti párhuzamait.
A fő tematikus csoportokat a szenvedéstörténet és a megváltás, a jó halál,
a misztikus (allegorikus) kertek, a díszkertek és tartozékaik, az erődítmények
és győzelmek, az antik istenek triumfusai és az idő hatalmát jelképező
romok alkotják. Az említetteken kívül olyan témák is szerepelnek a rajzokon,
mint például Xavéri Szent Ferenc halála és megdicsőülése, Madonna a Gyermekkel,
a Jó Pásztor, a Gyermek imádása, Pokol, a Habsburg-ház diadala, Dávid király,
allegorikus figurák (pl. Tűz, Levegő, Föld, Víz) és jelenetek (pl. A jó
kormányzás). A rézmetszetek közül hét Francesco Sacrati Venus Jalouse című,
1643-ban előadott operája Giacomo Torelli-féle, Pierre Aveline által rézbe
metszett, más operákhoz is szívesen felhasznált díszleteinek egy részét
ábrázolja. Fagiolo szerint a rajzok többsége világosan tükrözi az itáliai
barokk díszletterv-hagyomány, így többek között Giacomo Torelli, Giovanni
Barnacini és fia, Andrea Pozzo és a Galli-Bibiena család terveinek hatását.
Felhívja a figyelmet arra is, hogy a barokk adaptációs gyakorlatnak megfelelően
ugyanazt a tervet egyaránt felhasználhatták a különböző nagyságú terekben,
a mitológiai és vallásos tárgyú színdarabokban.
A gyűjtemény komplex elemzésének nem könnyű feladatát Knapp Éva vállalta.
Tanulmányából megismerhetjük az együttes kutatástörténetét, tartalmi, szerkezeti
és ikonográfiai sajátosságait, drámaelméleti összefüggéseit, valamint a
lapok és az előadások kapcsolatát. Megközelítése alapvetően funkcionális
jellegű: értelmezése szerint a díszlettervek és a drámaszövegek eredetileg
szoros egységet alkottak, amely idővel felbomlott, s a gyűjtemény sorsa
és mai állapota tükrözi a lapok anonimizálódását és másodlagos felhasználását.
A gyűjtemény négy fő tematikus és szerkezeti egységének elkülönítésére
épül a vallási és világi alkalmakhoz tartozó színpadtervek összehasonlító
vizsgálata a színpadi tértípusok és az ikonográfia szempontjából. A tanulmány
fő újdonsága, hogy meggyőző filológiai érvek alapján a lapok túlnyomó többségét
két konkrét színpadi előadáshoz és azok szövegéhez tudja kapcsolni. Eszerint
a gyűjtemény első részében található, vallásos témájú lapok nagyobbik fele
a linzi jezsuita gimnáziumban 1684 nagyszombatján a császári család jelenlétében
bemutatott allegorikus játékhoz készült, míg a második és harmadik rész
teljes egészében a bécsi jezsuita színpadon, 1710 Szent Ignác napján bemutatott
drámához tartozott.
Mint Knapp Éva megállapította, a két, ismeretlen szerzőjű darab zenéjét
Ferdinand Tobias Richter, a császár udvari kápolnájának orgonistája és
gyermekeinek zenetanára szerezte, s a díszlettervek föltehetően Richter,
illetőleg fia révén jutottak a soproni jezsuitákhoz. Az első darabnak nyomtatott
librettója, az utóbbinak teljes kéziratos szövegkönyve és latin-német nyelvű
nyomtatott programja maradt fenn, amelyekből megismerhető a darabok tartalma,
illetőleg cselekménye. Az első darabban Ausztria Krisztus szenvedésének
eszközeivel legyőzi a keresztény hit ellenségét, a törököt, s a játék hatásosan
ötvözi a passió és a feltámadás gondolatát a Habsburg-birodalom aktuális
politikai feladataival. A második darab Szent Amália, Flandria 7-8. században
élt patrónájának legendáját dolgozza fel, s az előadás rendkívül látványos
ún. ludus caesareus volt, azaz a császár és környezete is megnézte. Az
előadáshoz a szereposztás szerint több mint 180 személyre volt szükség.
Középpontjában Amália eljegyzési kísérletekből való kalandos megszabadulásainak
sorozata, a hűség, a tisztaság és az Istennek tett fogadalom megtartásának
erénye áll. A darab aktualitását a névpatronátus adta, mivel a nézőtéren
ült Amália Wilhelmina császárné és Amália nevű lánya. Az előjáték és a
kórusok az antik mitológiából merített történetekkel kísérték a dráma cselekményét,
s a mitologikus díszlettervek jelentős része ezekhez készült. Knapp Éva
sikerrel azonosítja a szöveg forrását, részletesen ismerteti a darab cselekményét,
pontosan meghatározza az ábrázolások témáját, s összekapcsolja egymással
a képeket és a színpadi jeleneteket. Bár közvetlen nyom nincs rá, nem zárható
ki a lehetőség, hogy a két darabhoz készült terveket a gyűjtemény többi
lapjával együtt a későbbiekben másodlagosan felhasználták a soproni vagy
valamelyik más nyugat-magyarországi jezsuita kollégium színpadi előadásaihoz.
A gyűjtemény eszmei hátterét alkotó 17–18. századi magyarországi jezsuita
színjátszás történetét Kilián István tanulmánya mutatja be. Az előadások
számát, a technikai felszereltséget és a fennmaradt drámaszövegeket tekintve
a jezsuiták messze kiemelkedtek a többi felekezet és szerzetesrend közül:
1800 előtt jelenleg több mint 5500 jezsuita előadásról van tudomásunk.
A színpad az anyagi eszközök függvényében idővel egyre látványosabbá vált,
a játéklehetőségek differenciálódtak, s néhány helyen a többinél jóval
fejlettebb díszletezési technikát és színpadi gépezetet alkalmaztak. A
leglátványosabb darabokban a szereplők száma meghaladta a százat. A tanulmány
röviden ismerteti a színjátszás alkalmait, a tanárok szerepét, a szövegek
vándorlását és a fő játéktípusokat. Öt jelentős jezsuita gimnázium, Nagyszombat,
Pozsony, Sárospatak, Eger és Székesfehérvár forrásanyagának összesítése
azt mutatja, hogy a világi témájú darabok száma több mint kétszerese volt
a vallási tárgyú darabokénak, s a 18. században fokozatosan előtérbe léptek
az antik mitológiából, az ókori és a magyar történelemből merített témák,
valamint az antik drámaszövegek adaptációi.
A kötet katalógus része a soproni gyűjtemény 115 önálló ábrázolásának kiváló minőségű színes reprodukcióját és ikonográfiai leírását tartalmazza. Bardi
Teréz érdeme, hogy Staud Géza jegyzéke alapján leltárba vette a lapokat,
elkészítette szöveges leírásukat, helyesbítette a korábbi szakirodalom
téves megállapításait, és a Függelékben kísérletet tett az azonos kezeknek
tulajdonítható tervek elkülönítésére. Képleírásaiban számos esetben támaszkodik
Knapp Éva tanulmányának megállapításaira, s az irodalomtörténész és a művészettörténész
következtetései jól kiegészítik, illetőleg néhány
részletkérdésben nem teljesen fedik egymást. A szerkesztő Jankovics József érthető módon nem
törekedett ezeknek az ellentmondásoknak a feloldására, tisztázásuk a jövő
kutatásának feladata. A képleírások többször utalnak más hazai és európai
gyűjtemények összevethető lapjaira. Ugyanakkor katalógusban szokatlanul
sok feltételezést tartalmaznak, máskor indokolatlanul részletezőek, s ezek
a kitérők nem pótolják a gyűjtemény elkészítésre váró alapos művészettörténeti
elemzését. A Függelék 1. táblázata a lapok feltételezett összetartozása
alapján tizenöt különféle csoportot különít el, ez a csoportosítás azonban
a kötetben megvilágítatlanul hagyott szempontok alapján, helyenként kevéssé
meggyőző módon történt. Ugyancsak a kötet végén található a kiadványban
nem reprodukált, részben csupán szöveges feliratokat, számsorokat tartalmazó
kilenc hátlap leírása, köztük azé a rajzé, amely egyedülálló módon a gyűjtemény
két, eddig figyelmen kívül hagyott mesternevét tartalmazza. Ezek a nevek
nem a grafika készítőjére, hanem a lap feltételezett metszetelőképének
ikonográfiai programját és rajzát készítő itáliai és flamand mesterekre
utalnak. Külön ki kell emelnünk a kötet rendkívül igényes, európai színvonalú
megjelenését, amely az Enciklopédia Kiadó mellett elsősorban
a könyvet tervező Kaszta Mónika munkáját dicséri*. A katalógus képanyagán kívül számos
további színes részletfelvétel és egész oldalas kifutó kép kapott helyet
a könyvben, melyek a tanulmányokat illusztrálják. Örömmel állapítottuk
meg azt is, hogy az angol szöveg nemcsak könnyen olvasható, hanem élvezetes
stílusban íródott. Ez elsősorban Nigel Griffen gondos nyelvi lektori munkájának
és szakmai affinitásának köszönhető, aki a téma elismert kutatójaként már
korábban is vállalt hasonló feladatokat. Kívánatosnak tartjuk, hogy az
eredeti terveknek megfelelően mielőbb jelenjen meg a kötet magyar nyelvű
változata, vagy legalább a szöveges rész egy kísérőfüzetben, ezzel is ösztönözve
a nyitott kérdések megválaszolását és a témakör további kutatását.
Tüskés Gábor
* A könyv megnyerte a „Szép könyv 2000.” pályázatot.
Dér Katalin–Horváth Pál: Bibliaismeret, Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1999.,
496 lap, 5 színes térkép, 4 oldal színes illusztráció.
„Ezt az írást kézikönyvnek és tankönyvnek szánjuk középiskolás és egyetemista
fiatalok, pedagógusok és a Könyvek könyve iránt érdeklődő minden olvasó
számára.” Ezzel a tömör és szabatos bejelentéssel már az előszó első mondata
megadja a könyv jellegét és célját. Hosszú, kiérlelt hagyományba ágyazódik
be a munka: a bibliai bevezetés tudományának műfajába. Azzal a meggyőződéssel
íródott, „mely szerint az a tény, hogy kultúránk éppen a zsidó–keresztény
kultúrában és e két biblikus vallásban gyökerezik, nem valamiféle történelmi
véletlen, . . . hanem mélységesen meghatározza ittlétünket, magyarságunkat
és európaiságunkat, viselkedésmintáinkat, érzelemvilágunkat és gondolkodásunk
kereteit. . .” A szerző házaspár egyrészt komoly, jelentős szakirodalom
tanulmányozásával, másrészt számos előadás és bibliaóra tartásával érlelte
a könyvet; több fejezete már megjelent folyóiratokban (így a miénkben is).
Arra törekedtek a szerzők, és szerintünk sikerrel, hogy minden fennálló
nehézség ellenére felekezetsemleges szellemben közelítsék meg témáikat.
„A teljes kötetet közös munkánknak tekintjük, az egyes fejezeteket azonban
külön-külön fogalmaztuk.” Az egész könyvön végig örömmel és gyönyörködve
élvezhetjük a szabatos, szép gondolatvezetést és fogalmazást.
Horváth Pál jegyzi az első részt: „A Biblia világáról általában.” Tudományelméleti,
földrajzi, kortörténeti, kánontörténeti, irodalmi bevezetést tartalmaz.
A leghosszabb, kortörténeti részben feltűnt (44–45. lap), hogy Jézus történetiségét
és a „nagy történelemmel” való kapcsolatait tematikusan nem tárgyalja.
Az ószövetségi Szentírásba Dér Katalin, az újszövetségibe Horváth Pál vezet
be; e két rész mindegyike egyenként az egész könyv ötödét teszi ki. A
tudomány mai állása szerint könnyebb az ószövetségi, mint az újszövetségi
irodalomról pontos, megbízható adatokat közölni. Valószínű pl., hogy a
János-evangélium keletkezése még annál is jóval hosszabb és bonyolultabb
folyamat volt, amit a 212. oldalon olvasunk. Mindenesetre a szerzők közlései
szolidak és megbízhatók.
Dér Katalin „A Biblia olvasása” című IV. részben, a hermeneutika (értelmezéstan)
történetének felvázolása után, négy ószövetségi és hét újszövetségi szakasz
elemzését adja. „Ágoston megtérése előtt is gyakran olvasgatta a Bibliát,
ám annak világa sokáig idegen maradt számára. A fejezet mottójául választott
lelkes szavak (»Íme, Igéd örömöm, és beszéded túlcsorduló élvezetem«) akkor
törtek elő belőle, amikor először sikerült meghallania az Írás hozzá szóló
üzenetének valódi lényegét.” (320. lap.) – Egyes bibliai szakaszok üzenetének
boncolgatása minden elmélkedve olvasó emberben más és más gondolatokat
és meglátásokat ébreszt. Én pl. a nyolc boldogsághoz vagy a gerazai megszállott
elbeszéléséhez egészen más alapállásból közelítenék. Nagyon igaza van Szíriai
Szent Efrémnek: „Ki tudna, Uram, egészen behatolni értelmével csak egyetlen
kinyilatkoztatott titkodnak is a mélységébe? Több az, amit fel sem fogunk,
mint az, amit megértünk, éppúgy, mint amikor egy szomjas ember iszik a
forrásból. . . Isten az ő igéjét sok színben adta elénk, hogy ki-ki, amit
fel tud fogni belőle, azt tanulmányozza. Különféle kincseket rejtett bele
igéjébe, hogy mindegyikünk gazdagodjék azzal, amit megtalál benne.” (Az
imaórák liturgiája III. 168–169.)
A kötet hátsó borítólapján olvasható sorokban ismertetésünk első mondata
bővebben visszatér. „Ajánljuk ezt a könyvet a fiataloknak, akik keveset
vagy éppen semmit sem tudnak a Bibliáról, ezért szeretnének többet tudni
róla; közülük is elsősorban az egyetemi és főiskolai hallgatóknak . . .;
az idősebbeknek. . .; a nem vallásos embereknek. . .; a vallásos embereknek.
. .; a tanároknak. . .; a leendő hitoktatóknak. . .; mindenkinek, akit
érdekel, hogyan hatolhatunk a Biblia szövegének a mélyére.”
Nagy Ferenc
Czakó Gábor: Aranykapu. Boldog Salamon király. IGEN, Bp., 1999.
„Szent az, aki megadja magát a jelennek. Azaz nincs benne sem törekvés,
sem ragaszkodás; egyik teendője nem fontosabb, mint a másik; ha emberbaj
kerül elé, azt nem kell egy más bajért otthagyni, s minthogy magának semmit
sem akar, mindenre egyformán rászentelheti magát.” Ez a Németh Lászlótól
való jellemzés azért szimpatikus nekem, mert nem csak a hívő ember értheti
meg, de azért az is megérti. Czakó Gábor regénye „Boldog” Salamon királyról
(1062–1074) összecseng azzal, amit Németh László állít a szentről. A regény
hőse az az Árpád-házi király, akiről a visegrádi torony kapta a nevét.
I. András fia, Szent László unokaöccse, a háromszor is megkoronázott, országát
háromszor is eláruló szerencsétlen uralkodó, aki a már egy ideje ténylegesen
uralkodó Szent László alatt egyszer csak meggondolja magát, „megöl” egy
királyt, vagyis megöli magában a „régi embert”, és utána Pólában bukkan
föl vezeklő szentként, gyógyító emberként, már végérvényesen boldogan,
és noha szentté avatása alighanem szóba sem kerül, halála után a középkorban
több isztriai templomban szentként tisztelik.
Egy ilyen életút végtelenül izgalmas, és nem igazán azért, mert egy király
életútja, hanem mert igazán emberi. Ez a regény is egyszerűen az emberről
szól, egyről a „mindenki” közül. Ezzel a mindenkivel kapcsolatban akarja
Isten, hogy üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson. (Vö. 1Tim 2,4)
Salamon is nehéz, fáradságos utat jár végig, amíg eljut az igazság ismeretére.
Vezetői mindenesetre vannak: két tanácsadójára, Vidre, a felbujtóra és
Ernye szelíd tanácsaira mindig számíthat, bizonyára előre meg tudná fogalmazni
maga is, melyik mit tanácsolna egy-egy kérdésére, s amikor két tanácsadója
egyazon csatában elesik, rá is szorul erre a képzeletbeli játékra a király.
Van azonban valaki, aki lelkének igazi vezetője lesz. Megismerkedésük drámai:
„. . . a király is elszáguldott, le a Cserhalomról, ám hiába portyázott alkonyatig,
egyetlen besenyőt sem sikerült lándzsavégre kapnia. Jobb híján megölt egy
szilvát szedő parasztfiút, s annak fejét tűzte kopjájára, hogy ne térjen
vissza a táborba diadaljel nélkül.” Áldozata, ez az ártatlan kerlési fiú,
aki soha nem volt ellensége, és úgy halt meg a király kezétől, hogy száját
sem nyitotta szóra, tér vissza újra meg újra álmában, majd később ébren
is sokszor látja, és vagy ad neki tanácsot, vagy sem, de az erdélyi fiú
sugallatai segítik igazán a szentté válás útvesztőiben.
A kétszázhatvan oldalas regényből mintegy kétszáz szól Salamon bűnös életéről,
csupán a kétszáznyolcadik oldal körül kezd kibontakozni benne a szent.
Eleven, hús-vér szereplők népesítik be a király világát, viselik el nehéz,
konok természetét: Uracs, az udvari bolond, akinek a kíséretétől észrevétlenül
elillanó király utoljára még megsimogatja a fejét; Judit királyné, akinek
legnagyobb bűne, hogy gyereknek tartja és nevezi a férjét; Bátor Opos hadvezér,
aki amikor kell, kiáll párviadalra az unokaöccsével is, de a győzelem után
szavát sem lehet hallani, mert hűsége ugyan rendíthetetlen, de a vég nélküli
testvérháborúk igencsak megfekszik a gyomrát; Salamon öccse, Dávid, a tróntól
kifejezetten irtózó királyfi; az aranyhajú anyakirálynő; IV. Henrik, a
pápával szembeszegülő császár, aki Canossa után már ugyan ismét cinikusan,
mégis igen őszintén számol be sógorának arról a megrendülésről, amikor
az Isten szentsége, ereje felülmúlva az ember minden piszkos politikai
cselszövését, váratlanul és ellenállhatatlanul lenyűgözi még a bűnbánatot
színlelőt is. Embernek ismerjük meg a besenyő Salgó királyfit, aki rajongva
igyekszik tanulni az országát áruló Salamontól, embernek Filibertát, a
királyné udvarhölgyéből lett balkézről feleséget, akinek majdnem sikerült
„trónörökössel” megörvendeztetnie a királyt. A halva született csecsemő
búskomor mamája azontúl a somlyói apácáknál keresi lelke békéjét. És László,
a nagy ellenfél és példakép egyszersmind. Aki után hiába epekedik a görög
Szünadéné, Géza özvegye. (Az író az ő felsülésével, megalázott asszonyi
büszkeségével magyarázza a regényben a szent korona durva, a történészek
és ötvösök számára érthetetlen „elfuserálását”.) László, a kezdettől szent
király, a sohasem tékozló fiú. És Dezső érsek és Hosszútűrő János, a papi
személyek, akik káromlásainak és lassú „javulásának” türelmes tanúi. A
lelki fordulat után megcsappan a szereplők száma. Mintha a megtért király
már nem szorulna rá annyira másokra. Remeteéletében eleinte csak a kerlési
fiút keresi. Imádkozni tanul, és azt, hogyan tartsa oda az ember a másik
orcáját is, ha verik. E csöndes élete nem úgy válik vezekléssé, mint Mihály
atyáé, akinek „kizárólag vezeklés közben merészkedik mosoly az arcára”,
és nem hisz abban, hogy Isten országa köztünk van. Salamon boldogsága azé
az emberé, aki Isten kegyelméből magára talált végre igazán. Aki megérti
a szenvedés értelmét, és így minden szemébe csapódó ágban, nélkülözésben,
úgynevezett bajban Isten „oltó kését” veszi észre, minden gyógyító fűszálban,
virágban, jóízű gombában Isten ajándékáért ad hálát. Akinek legszebb imádsága
az lesz, amikor megérti, hogy Jézus velünk van mindennap, a világ végéig.
Tényleg. Ez a felismerés barátjává teszi az egész világot, minden más embert,
ezáltal bocsát meg az ellene vétőknek, és kér bocsánatot immár teljes szívéből
Filibertával kezdve mindenkitől, akit nem úgy szeretett, ahogyan Jézus
szerette barátait. Amikor a zarándok hazalátogatása alkalmával a két király
egymás szemébe néz, már két szent tekintete találkozik.
A regény megírásakor még bizonyára szóba sem került a szent korona méltóbb
helyre, a Parlamentbe való szállítása. A koronáról szóló sorok mégis szinte
térdet hajtanak ez előtt a szent ereklye előtt.
Bárdosy Éva
Gereben Ferenc: Identitás, kultúra, kisebbség. Osiris 1999, 278 old. –
Gereben F.–Tomka Miklós: Vallásosság és nemzettudat. Vizsgálódások Erdélyben.
„Kerkai Könyvek” Bp. 2000, 107 old.
Gereben Ferenc szociológus, a Kerkai Intézet munkatársa, közel 2800 főre,
nyolc közép-európai ország magyar nemzetiségű felnőtt lakosaira kiterjedő
kérdőíves vizsgálata szerint a Magyarország határain kívül élő közép-európai
magyarok döntően magyar indentitásúak, a kettős, illetve többes indentitás
kevéssé jellemző rájuk. Az említett identitás nem etnikai természetű, nem
a vérségi összetartozástudatra, hanem főleg kulturális tényezőkre, emocionális
és etikai elemekre épül, tehát kultúrnemzeti identitásnak mondható. A határokon
túli, Kárpát-medencei magyarokat markánsabb nemzettudat, derűlátóbb jövőkép
és pozitívabb nemzeti önkép jellemzi, ami nagyrészt kisebbségi helyzetük
védekező lelki alapállásából következik.
Gereben F. és Tomka M. megvizsgálták a vallásosság és a nemzettudat összefüggését
Erdélyben. A teljes erdélyi, illetve az erdélyi magyar felnőtt népességből
reprezentatív mintavételi eljárással kiválasztott mintegy 1000+1000 személy
megkérdezésével végeztek vizsgálatot, jórészt azonos kérdőív segítségével.
Az összegezés megállapítja: az erdélyi magyarság egyelőre szilárdan
őrzi
olvasáskultúrájának – ahogy identitástudatának és vallásosságának is –
hagyományos értékeit. Nem zárható ki azonban, hogy az anyaországban megfigyelt
tendencia – a fogyasztói-haszonelvű beállítódás – Erdélyben is erősödni
fog. De úgy tűnik, hogy ezt a tendenciát fékezni fogja a kisebbségi lét
felfokozott identitásépítő szükséglete, és hogy a jövőben is még jelentős
szerepe lesz a kulturális értékeknek és a vallásnak a nemzeti azonosságtudat
építésében. (R)
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
MAGYAR PAPI EGYSÉG Olofsson Placid „FEKETE” BÁRÁNY A „FEHÉREK” KÖZÖTT Bencésként egy ciszterci plébánián A következő vallomás a közeljövőben megjelenő Előttünk járnak című könyv egy részét tartalmazza. A könyvet, Krisztus születésének 2000. évfordulója alkalmából, az Unio Apostolica Cleri adja ki. A gyökerek Azzal kezdem, hogy valójában a jó Isten „véletlenjéből” lettem bencés. Rákosszentmihályon laktunk, és édesapám Budapesten tanított. Saját gimnáziumába nem akart beíratni, de hogy ne kelljen egyedül messzire mennem, a legközelebbi bencés gimnáziumba adott. Nyolc évig tanultam ott, és az 1933. évi érettségim után nem tudtam másképp elképzelni jövőmet, mint hogy olyan legyek, mint tanáraim. Kiváló tanárok voltak akkor a budapesti Bencés Gimnáziumban. Valósággal bencés levegőt szívtam diákkoromban, így nem is tudom megmondani, hogy mikor ébredt föl bennem a papi vagy a szerzetesi hivatás. Teljesen észrevétlenül csúsztam bele. (És édesapám, akit evangélikusra kereszteltek, nem tiltakozott ellene.) Pannonhalma Pannonhalmán aztán megtudtam, hogy a szerzetesélet mi mindent kíván az embertől. Az évek múlásával egyre inkább hálás lettem azért, hogy édesapám gyermekkoromban igen szigorúan nevelt, és felelősségteljes munkára szoktatott. Így aztán nem is volt olyan nehéz párhuzamosan a teológiát elvégezni és emellett a tanári diplomát megszerezni. Pedig őszintén meg kell mondanom, hogy a némettanári szak semmiképpen sem volt kedvemre való, de főapátom akarta, és abban az időben még nem volt divat engedetlenkedni. Eszembe sem jutott, hogy mást akarjak. – Itt meg kell említenem, hogy az átlagosnál sokkal szigorúbb neveltetésem később is igen sokat segített abban, hogy az élet nehézségeivel meg tudjak birkózni. Harmadéves koromban prefektusomnál kicsit panaszkodtam, hogy talán nem is akar engem az Isten, mert jóformán semmi nehézségem nincs. Nekem – látszólag – sokkal könnyebben mennek a dolgok, mint kurzustársaimnak. Niszler Teodóz, az igen bölcs elöljáró csak ennyit mondott erre: „Légy türelemmel. Majd jönnek a nehézségek.” – Hát pár év múlva valóban jöttek is. Kezdeti nehézségek Pappá szentelésem után egy évig káplánkodtam egy vidéki bencés plébánián. Mivel pesti gyerek voltam, ezért százféle próbálkozásomból talán húsz sikerült. Később tíz hónapig a háború alatt tábori lelkészként működtem a komáromi és az érsekújvári hadikórházban. Itt azonban csúnyán leszerepeltem, mert először kitüntettek, aztán lefokoztak. Egy tiszteknek tartott erkölcsi oktatáson mertem az akkori honvédség tisztjeinek vétkeiről beszélni, ami akkor tilos volt. Ennek viszont az volt a haszna, hogy ismertebb lettem, és az utána következő soproni és pápai tanárkodásom alatt egyre több világnézeti előadást kellett tartanom. A háború után pedig mint budapesti bencés tanár Mindszenty prímás úr kívánságára részt vettem az első képviselőválasztás választási harcában Slachta Margit Keresztény Női Táborának programjával. Ez a társadalmi aktivitás is hozzájárult ahhoz, hogy amikor az ország politikailag balra tolódott, a belügyi hatóság 1946. június elején letartóztatott. Megismerhettem így az Andrássy út 60-at meg a Markó utcai fegyházat. Mivel azonban ott nem tudtak mit csinálni velem, átpasszoltak a szovjetekhez. A szovjetek Budapesti Hadbírósága viszont rögtön tudta, hogy mit tegyen: tíz évi szabadságvesztésre ítéltek, amit a gulág lágerekben kell letöltenem. A gulágon töltött évek Gimnazista koromban dr. Szunyogh Xavér Ferenc volt az osztályfőnököm. Ő mondta: ha a miatyánkban azt imádkozzuk, hogy „legyen meg a te akaratod”, ne arra gondoljunk, hogy Isten mindig mást akar, mint mi, és nekünk bele kell nyűglődnünk az Ő akaratába, mert nem tehetünk mást. Hiszen Isten akarata a mi üdvösségünk, a mi örök boldogságunk. Tehát úgy imádkozzuk: legyen meg a Te „üdvözítő akaratod”. – Pannonhalmán aztán megtanultam, hogy az üdvözítő isteni akarat főapátom kívánságán, az ő döntésein érkezik el hozzám. Itt merült fel a kérdés: Mit tegyek most, hiszen nem a főapátom tartóztatott le, és nem ő vitt el. Vajon mi most az Isten akarata velem? Rengeteget imádkoztam ezért a magánzárkában. A jó Isten azonban nem sietett megnyugtatni. Csak hónapok múlva egy egészen különös élménnyel értette meg velem, hogy most az lesz a feladatom, hogy mint lelki szakmunkás tartsam a lelket a fogolytársaimban. A tíz év alatt erre valóban millió alkalom volt. Mondtam is nekik: használják ki ezt a lehetőséget, hogy nemcsak a szószékről hallják, hanem napi 24 órában találkozhatnak egy papi emberrel. Nekem persze ez nagy figyelmeztetés volt, hogy ne csalódjanak bennem. A gulág lágerben, 3000 kilométer távolságra hazánktól, sok-sok magyar fogolytársammal igen-igen sokat okoskodtunk azon, hogy mi módon tudjuk túlélni ezt a nyomorúságot. Négy életszabályt szövegeztünk meg közösen. Ezek a következők voltak: 1. A szenvedést nem szabad dramatizálni, mert attól mindig gyöngébb lesz az ember. A lágerben nem engedtünk senkit sem panaszkodni. Mindig azt mondtuk: mások is kibírták, mi sem vagyunk silányabbak náluk. 2. A szenvedés jön magától, azt nem kell keresni. Az apró örömöket kell tudatosan keresni és észrevenni. Hogy ezt megtanuljuk, játékosan versenyeztünk, hogy este ki tud több aznapi apró örömöt felsorolni . . . hiszen ez az élet művészete. 3. A politikai fogoly mindig ártatlannak képzeli magát, akit ezek a gazemberek tönkre akarnak tenni. Az ártatlan és gazember fogalompárnak azonban a lágerben semmi haszna sincs. Át kellett állnunk a gyenge-kicsi és az erős-nagy fogalompárra. Mi ott abszolút senkik voltunk, de éppen ebben a helyzetben kell megmutatnunk, hogy emberileg nemesebbek vagyunk a géppisztolyos nagyoknál. Csakis ez mozgósítja bennünk az életre ösztönző energiákat. 4. A negyedik szabály már vallásosabb volt. Annak könnyebb, akinek van hova kapaszkodnia. Mi, hívők, a jó Istenbe kapaszkodunk. Ezért nekünk könnyebb. Nekünk még ilyen nyomorúságban és kilátástalanságban is az evangélium, az örömhír gyermekeinek kell lennünk. Ezt a négy szabályt, ha ma is összejövünk, minden fogolytársam el tudja mondani, mert ott egymást segítettük mindig, hogy a négy szabályt megtartva életben tudjunk maradni. (Sajnos, a mintegy 35 000 magyar politikai elítéltből csak valamivel több, mint 7600-an jöhettünk haza, és már alig vagyunk többen életben, mint ezren. Gulágos katolikus pap egyedül vagyok hazánkban, a többi nyugatra távozott.) Hogy a jó Isten egészen csodálatosan segített fogságomban, erről csak ennyit. – Az utolsó nyolc évben szinte minden éjszaka tudtam misézni, és az őrök sohasem vették észre. Volt idő, amikor a moszkvai ortodox izraelita hitközségtől kapott macesz volt az ostyám (kenyerünk annyira szójás volt, hogy azzal nem mertem misézni), borom pedig a kaukázusi fogolytársaim csomagjából szerzett szőlő leve volt. De hihetetlen boldoggá tett ez a lehetőség, és fogolytáraim sem győztek eléggé hálát adni Istennek az igazán nem várt szentáldozásokért. Újrakezdés, munka, lelkipásztori élet Öt hónap híján letöltve a tíz évemet, mint „876-os nép ellensége”, 1955. november végén – magunk is alig akartuk elhinni – jöhettem haza. Sajnos, nem mehettem Pannonhalmára, mert oda sem lakhatási, sem működési engedélyt nem kaptam. Főapátom, Sárközi Pál kénytelen volt azt mondani: mivel édesanyámnál lakhatom Budapesten, álljak meg a saját lábamon. – Engedelmességi fogadalmam alapján tettem tehát a továbbiakat. Két évig segédmunkásként dolgoztam fűrészgépen egy ládagyárban, de mikor üzemi baleset kapcsán bal kezem egy ujja megcsonkult, nem maradhattam ott. Akkor 20 évre mosodás lettem az egészségügynél, de megszereztem a szakmunkási és a művezetői képesítést, és kórházi mosodavezetőként mentem nyugdíjba 1977 tavaszán. Természetesen addig is „partizánkodtam”. Vasárnaponként a lakóhelyemtől távoli Thököly úti plébániatemplomban mondtam a 7-es és a 8-as szentmisét, év közben pedig lelkigyakorlatokat meg triduumokat tartottam különböző helyeken (Pannonhalmára is háromszor kértek hatnapos lelkigyakorlatra). – 1975-től kezdve változott az életem. Előbb illegálisan, később és most is főapátom engedélyével kisegítek a budai Szent Imre-plébánián, s teszem a lelkipásztorkodásban, amit csak bírok. 22 éve tartom a felnőttkatekéziseket, vezetem a Szeniorok Közösségét, különféle ifjúsági és imacsoportokat, látogatom a betegeket, esketek, keresztelek, temetek . . . amire csak szükség van. Tíz éve változás történt a Szent Imre-plébánián: Brückner Ákos Előd és a ciszterciek vették át a vezetést, de kisegítésemet elfogadták. Így – „mint fekete bárány” – beépültem a közösségükbe, együtt zsolozsmázunk, és iparkodom szívvel-lélekkel együttműködni velük. Hogy nem egészen sikertelenül, azt az idei igen jó hangulatú gyémántmisém bizonyította. Üzenet a fiataloknak Változatos életem történetei miatt az utóbbi időben sok helyre hívnak tanúságot tenni a krisztusi hitről; iparkodom mindenütt helyt állni. Tréfásan gondolom, hogy – ha lesz rá módom – azért majd megkérdezem a Szentlélekistentől, hogy hogyan gondolt engem bencésnek, amikor Ő biztosan tudta előre, hogy 66 éves bencés múltamból csak 13-at tölthetek szerzetesi közösségben, a többit magamban kellett megélnem. Persze, azért az a 13 év adta az erőt, hogy bírjam az 53 évet, mert most is ez a mottóm: „Világosíts meg, Szentlélekisten, hogy mindent az emberek üdvére tehessek; ha magamat keresem, alázz meg, Uram; de ha Téged hirdetlek, áldj meg, és segíts nagyon!” Összefoglalva csak azt írhatom: sohasem voltam hős vagy vértanú, mindig csak azt szerettem volna tenni, amit a jó Isten kíván tőlem, s azt próbáltam az emberek felé sugározni, hogy igenis lehet töretlen hittel minden körülmények között boldognak lenni. Nagy Ferenc
PAPOK ÉS HÍVEK ÁLDOZÁSÁNAK E sorok írója több mint húsz éven át nyugati országokban élte a zsinati liturgikus reformot, és még nincs tíz éve, hogy Magyarországon éli. Ilyen egzisztenciális összefüggésben fogalmazódnak meg az alábbi kérdések és reflexiók. Okfejtésem azonban nem az élményekre épül, hanem a liturgia lényegére, azaz egyházi szövegekben megfogalmazott teológiájára és szabályozására. Nyugati tapasztalataimról és magamról még annyit: a kétségtelenül számos és nemegyszer súlyos nyugati visszaéléstől mindig távol tartottam magam; akik ismernek, minden egyébnek inkább minősítenének, mint túlzó, elvetemedett újítónak.* Bevezetésül szenteljünk figyelmet egy jeruzsálemi katekézis néhány mondatának. (Ezt a katekézist húsvét hetében mondta el az újonnan megkeresztelt felnőtteknek Jeruzsálem püspöke, valószínűleg 348–350-ben Cirill, vagy esetleg pár évtizeddel később az utóda.) Az áldozásról van szó. „Amikor közeledel, ne kitárt kézzel és szétálló ujjakkal jöjj, hanem bal kezeddel formálj mintegy trónust jobb kezednek, amely majd veszi a Királyt. Tedd homorúvá jobb kezedet, fogadd Krisztus testét, és mondj áment. Miután nagy tisztelettel megszentelted szemedet a szent test érintésében, fogyaszd el; vigyázz, hogy egyetlen morzsa el ne hulljon. Ha hagyod, hogy egyetlen legkisebb morzsa is elhulljon, az saját tagjaidból szakad le.” „Miután megáldoztál Krisztus testével, közeledjél vérének kelyhéhez, nem úgy, hogy kinyújtod a kezed, hanem hogy imádást és tiszteletet kifejező magatartással meghajolsz, és áment mondasz.” A fogalmazás (a homorított jobb kéz) érzékelteti, hogy Krisztus teste nem vékony kerek ostya, hanem egy darab kenyér színét viseli; a kehelyből pedig ivással áldoznak. 1. „Tökéletesebb részvétel” Már a zsinat kimondta: „Nagyon ajánlatos az a misében való tökéletesebb részvétel, amellyel a hívek a pap áldozása után ugyanabból az áldozatból veszik az Úr testét.” (SC 55; vö. A Római Misekönyv Általános Rendelkezései = RMÁR 13.) „Nagyon kívánatos, hogy a hívek az ugyanabban a szentmisében konszekrált ostyával áldozzanak, és a meghatározott esetekben a kehelyből is részesedjenek. Így, e jelek által jobban kitűnik, hogy a szentáldozás az éppen bemutatott áldozatban való részesedés.” (RMÁR 56, h.) „Ezért újonnan készített kenyeret a hívek áldozása céljából általában minden eucharisztikus ünneplésben konszekráljanak.” (Szentáldozás és az Oltáriszentség tisztelete 13; a magyar kiadás 229. oldalán.) Ami az idézett bekezdésekben megfogalmazódik, az több, mint (akadékoskodó) előírás. Aki ebben a szellemben és módon jár el, azonosítja magát az eucharisztikus vacsora egyik elemi velejárójával; aki nem így jár el, az valami fontosat nem vett észre, nem értett meg, nem törődik vele. . . Magyarországon sok lelkipásztor tartozik ez utóbbi kategóriába. Miért? Lehet, hogy csak valami beteges biztonságkényszer hajtja: a szentségházban legyen sok, feltétlenül elegendő tartalék, és azt használjuk, nehogy véletlenül ne legyen elég konszekrált ostya a sok áldozónak. Lehet, hogy a múltból örökölt, csodálatos, hatalmas, „ezerszemélyes” cibóriumában akar minél gyakrabban gyönyörködni. Lehet, hogy . . . Megeshet, hogy olyan miséző, akinek nézőpontja szerint az áldoztatás pillanatában semmi érdemleges jelentéskülönbség nincs a jelen misében saját maga konszekrálta meg a szentségházból elővett Eucharisztia között, rendkívüli áldoztatóját a „tabernákulumból” áldoztatja, csupán azért, mivel éppen azt a cibóriumot sikerül megragadnia; és még csak észre sem veszi segítőjének furcsálló tekintetét. Velem már megtörtént, hogy az utolsó vacsora emlékét ünneplő nagycsütörtöki plébániai koncelebrálás kezdetén (csak úgy magamban, hisz vendég voltam) kevésnek ítéltem a konszekrálásra kikészített kisostyát; áldozáskor aztán az akkor kinyitott tabernákulumból teli nagy cibóriumok kerültek elő. Nos, a szertartás leírásának 1. pontja így szól: „A szentségház teljesen üres legyen. A papság és a nép mai és holnapi áldoztatására elegendő mennyiségű ostyát kell konszekrálni ebben a misében.” Ennek az irányelvnek nagycsütörtökön igen mély értelme van – ha egyáltalán van értelme annak, hogy az év egy bizonyos napján éppen nagycsütörtököt ünneplünk. 2. Az eucharisztikus kenyér „A jel szempontja megköveteli, hogy az eukarisztikus lakoma anyaga valóban mint eledel álljon előttünk. Kívánatos ezért, hogy az eukarisztikus kenyér, jóllehet kovásztalanul és hagyományos formában, oly módon készüljön, hogy a közösségi misében a pap valóban több részre törhesse, és a partikulákkal legalább a hívek egy részét megáldoztathassa.” (RMÁR 282. A szakasz folytatása is fontos.) Az egyház más részeiben észrevették: a hagyományos, vékony, fehér ostya nemigen tűnik eledelnek, kenyérnek. Sokfelé (a szomszédos Ausztriában is) talán két milliméter vastag, barnára sütött kenyeret használnak. Amikor az ötvenes évek második felében Maastrichtban készültem a papságra, egy holland rendtársam és teológustársam, aki kisgyerekeket tanított hittanra, találóan érzékeltette a dolgot: a gyerekek könnyebben belátják és elfogadják, hogy az ostya Krisztus teste, mint azt, hogy az ostya kenyér. . . Amiről a fenti idézet kifejezetten szól, azt (egy sajátos szempontból) jól megvilágítja a következő apróság. Vasárnapi misében, amikor csak a tabernákulumból áldoztattunk, rendkívüli áldoztatói mivoltában egy nővért kértem, hogy segítsen. Mise után külön megköszönte, hogy őt magát saját ostyám egy partikulájával és a kehelyből áldoztattam. Másfelől gyakran megtörténik (és ezt csak értékelni lehet), hogy a miséző a (különben nem túlságosan nagy) „nagyostyának” csupán a felét veszi magához, a másik felét darabokra törve kiosztja. 3. Két szín alatti áldozás Hogy a két szín alatti áldozás az első évezredben általános gyakorlat volt, azt sok író és irat tanúsítja: a Didakhé (100 körül), Jusztinosz (150 táján), Aberkiosz sírfelirata (180 körül), Kaiszareiai Euszebiosz (320 körül), Jeruzsálemi Cirill (348), Alexandriai Didümosz (380 körül), Nüsszai Gergely (385 körül), Fulgentius (500 után) és mások. Viszont egy szín alatt áldoztak pl. a betegek, a monachusok, olykor a csecsemők is. „A jel szempontja szerint kifejezőbb formája a szentáldozásnak, ha az két szín alatt történik. Ilyenkor ugyanis világosabb, mit akar jelezni az eukarisztikus lakoma; világosabban kifejezésre jut az az isteni akarat is, amely az új és örök szövetséget az Úr vérével szentesítette, és jobban felismerhető az a kapcsolat, amely az eukarisztikus lakoma és az Atya országában reánk váró eszkatologikus lakoma között áll fenn.” (RMÁR 240; vö. SC 55.) Nem szabad persze a keresztényeknek szem elől téveszteniük a katolikus hit tanítását, amely szerint „egyetlen szín alatt is az egész és teljes Krisztust, a valóságos szentséget veszik magukhoz”; ezért „az egy szín alatt áldozó sincs híjával semmiféle, az üdvösséghez szükséges kegyelemnek.” Az Egyház, a korok és körülmények változásai szerint, rendelkezhet és változtathat a szentségi fegyelemben. Egyúttal a lelkipásztorok buzdítsák a híveket, „hogy még nagyobb belső odaadással akarjanak részt venni a szentáldozásnak abban a szentségi formájában, amelyikben az Eukarisztia lakoma jellege jobban megmutatkozik.” (RMÁR 241.) Maga a Misekönyv 14 pontban felsorolja, kik és milyen alkalommal áldozhatnak két szín alatt, az ordinárius (tehát a megyésfőpásztor vagy egy papi szerzet nagyobb elöljárója) megítélése szerint. „Ezenkívül a püspöki kar meghatározhatja, milyen kritériumok szerint és milyen feltételek mellett engedhetik meg az ordináriusok a két szín alatti áldozást egyéb esetekben is, olyan alkalmakra, amelyek egy társulat vagy egy istentiszteleti közösség lelki gazdagodása szempontjából nagy jelentőségűek.” Az áldozók száma ne legyen nagy. „Az a közösség is, amelynek az engedély szól, legyen személyeiben pontosan meghatározott, legyen rendezett és homogén.” (RMÁR 242.) Amikor a hetvenes évek elején Belgiumba kerültem, ott már érvényben volt a püspöki kar és az egyes püspökök rendelkezése, amely a miséző papra ruházta a fenti kritériumok konkrét esetekben való alkalmazását. (Ugyanez volt a helyzet más országokban is.) A belga püspökök hangsúlyozták, hogy a közösség kis létszámú, homogén és jól felkészült legyen. Én ezt a püspökkari rendelkezést okosnak és nagyon pozitívnak értékeltem. Persze, mint úgyszólván mindennel, vissza lehet vele élni. Tudomásom szerint a magyar püspöki kar mindmáig nem hozott semmiféle rendelkezést a fentebb ismertetett (RMÁR 242) lehetőségek engedélyezéséről. Ebből bizonyára nem következik az, hogy ténylegesen nem is létezik Magyarországon olyan gyakorlat, amely „a jel szempontja szerint kifejezőbb formája a szentáldozásnak”. Csak sajnálni lehet, ha (püspökkari szabályozás híján) az ilyen gyakorlat visszaélésnek minősül. . . 4. Kézbe áldoztatás A 9-10. századig általános áldozási forma volt a kézbe áldoztatás. Ezt az ősi hagyományt a II. vatikáni zsinat után újra felelevenítette a latin egyház. VI. Pál 1969-ben, a püspökök megkérdezése és kétharmados nemleges válasza után, óvatosan kezdeményezett: úgy rendelkezett, hogy ha egy püspökkari konferencia kétharmados többséggel kedvezően szavaz, és döntését a Szentszék megerősíti, akkor az egyes főpásztorok a saját egyházmegyéjükben engedélyezhetik (de nem írhatják elő) a kézbe adott kenyérrel történő áldozást; minden áldozó szabadon választhat a hagyományos és a régi-új áldozási mód között. Érdekes és jellemző az, amit Annibale Bugnini érsek, az Istentiszteleti Kongregáció akkori titkára a L’Osservatore Romano 1973. május 16-i számában írt: „Olaszországban például nincs engedélyezve [a kézbe áldoztatás]; a püspöki konferencia soha nem kérte a Szentszéktől.” Az olasz püspöki kar ugyanis nagy létszámú, és többségében erősen kötődik a hagyományokhoz; a kétharmados többséget csak a kérdés többszöri napirendre tűzésével és a püspöki kar fokozatos fiatalodásával sikerült elérni. Persze ebből a halogatásból a kereszténység középpontjában, ahová az egész világból rengeteg zarándok érkezik, fonák helyzet alakult ki: csak szájukba kaphatták Krisztus testét olyan katolikusok, akik már rég elszoktak tőle, vagy soha nem is gyakorolták. Hazánkban 1986 szeptemberétől vált megengedetté a kézbe való áldoztatás. Hazánk ezzel feltehetőleg eléggé a sor végére került. Jelenleg a kétféle áldozási mód szépen és békésen megvan egymás mellett. Aki a szentostyát a szájába, a nyelvére kéri, azt bizonyára ugyanaz a tisztelet vezeti, amely az elmúlt századok keresztényeit. Aki ma már nagyon idegenkedik a szájba való áldoztatástól, annak is jó okai vannak erre. Esetleg plasztikusan és élesen fogalmazza meg, pl. így: „Csak csecsemőknek és kutyáknak adják szájába az ételt!” 5. Krisztus vérének vétele Magyarországon (és bizonyára más közép-európai országokban is) nem egy koncelebráló pap általában nem iszik a kehelyből, hanem bemártással áldozik. Másrészt nálunk kevés az olyan (nem koncelebráló) keresztény, aki a kehelyből inni hajlandó és kíván. E magatartások mögött meghúzódhatnak higiéniai aggodalmak. Ezek, objektívan is, és még inkább szubjektívan, lehetnek jól megalapozottak. De esetleg nem ilyen jellegűek a döntő tényezők. (Elvégre Nyugaton az emberek nem kevésbé adnak az egészségükre, mint nálunk, mégis az ilyen magatartás korántsem annyira elterjedt.) Inkább valami görcsös maradiságban vagy hasonlóban kell keresni a fő okot. A miséző és a koncelebráló helyesen jár el, ha jó (pl. egészségi) oka van a bemártással történő áldozásra. (Neki végül is két szín alatt kell áldoznia ahhoz, hogy ténylegesen misézzen.) A kérdés legfeljebb az, hogy valójában mindig vagy gyakran megvan-e ez a jó ok. „Miért iszik bele a pap a kehelybe, mielőtt bennünket, híveket bemártással megáldoztat?” Ha ilyen kifogás komolyan felmerül, a legjobb megoldás bizonyára két kehely használata: az egyikből maga a pap iszik (joggal ragaszkodik saját áldozásának ilyen módjához!), a másikból áldoztat. A közösség két szín alatti áldozásának talán legkedveltebb módja nálunk (és másutt is) az, hogy az áldozó kezébe kapja Krisztus testét, és azt ő maga mártja be a neki nyújtott kehelybe. Viszont ez az áldozási mód a RMÁR leírásában nem szerepel. Ami annál meglepőbb, mert az első évek tapasztalatai és problémafelvetései nyomán a RMÁR 1969 és 1983 (az új egyházi törvénykönyv megjelenése) között, sőt talán még később is, számos módosításon ment át. A RMÁR 244–252 a két szín alatti áldozásnak négy módját írja le. A négy mód közül – (4) a szívócsővel meg (3) a kiskanállal történő áldozás feltehetőleg világviszonylatban igen ritka; – (2) a kenyér bemártását a kehelybe a leírás szerint az áldoztató végzi, és így aztán a szentséget csakis az áldozó nyelvére, nem pedig a kezébe teheti; – (1) a kehelyből történő ivás az a mód, amely leginkább a szokásos étkezés módján történik. – Mind a négy módot jellemzi az, hogy az áldozás a jel szintjén is „communio”, vagyis közösség: a szentséget egy kiszolgáltató adja, nyújtja, az áldozó pedig kapja, átveszi. – Ha ezt a „communio” jelleget fontosnak tartjuk is, akkor is a kapott kenyérnek az odanyújtott kehelybe való bemártását, úgy tűnik, nem kell helytelenítenünk. Kifogásolható lenne viszont, hogy az áldozó a szentséget nem személyesen kapja a celebránstól, egy koncelebrálótól, egy diakónustól, egy akolitustól, egy rendkívüli áldoztatótól (tehát a konszekráló papság egy szolgatársától); hanem pl. a hívek egymásnak adják körbe a paténát és a kelyhet, vagy pedig a szentségi kenyeret egy letett kehelybe mártják. A kavarodás megelőzését, az áldoztatás rendezett lefolyását az a (tudomásul nem nagyon vett) leírási elem is előmozdítja, hogy a két szín alatt áldozók után, nem pedig velük keveredve jönnek azok, akik csak egy szín alatt óhajtanak áldozni. Ha valakiben ezek a fejtegetések felkeltik a vágyat, hogy becsületesen végiggondolja az Eucharisztia vételének a maga számára legmegfelelőbb módját, az minden bizonnyal könnyen el is fogja szánni magát, hogy méltó, vonzó, „épületes”, önmagának és a közösségnek örömet szerző módon áldozzék. HALOTTAINK Bilibok István (39, 13, gyulafehérvári) erzsébetbányai lelkész 1999. okt. 30-án Erzsébetbányán; tem. ugyanott nov. 2-án. Grábits András (1926, 1950, győri) olvasókanonok nov. 1-én Győrben; tem. ugyanott nov. 4-én. Aszmann György (1922, 1947, pécsi) ny. esperes, vokányi plébános nov. 3-án; tem. Véménden nov. 8-án. Dr. Farkas József (1951, 1976, váci) szentszéki helynök, veresegyházi plébános; tem. Tereskén nov. 19-én. Dr. Gianone Egon (1910, 1933, esztergomi, bécsi) prelátus kanonok, a bécsi Pazmaneum volt rektora nov. 6-án Klosterneuburgban; tem. Bécsben nov. 18-án. Horváth János (69, 26, szeged-csanádi) ny. plébános nov. 11-én Székesfehérváron; tem. Rábahídvégen nov. 18-án. Bándy Árpád (84, 60, gyulafehérvári) ny. dicsőszentmártoni plébános nov. 14-én Brassóban; tem. ugyanott nov. 16-án. Dr. Juhász József (1930, 1957, szeged-csanádi) templomigazgató, szentszéki ügyvéd nov. 14-én; tem. Makón nov. 19-én. Spekl Antal (1934, 1961, győri) ny. plébános nov. 14-én; tem. Szőnyben nov. 22-én. Fekete István Fülöp (1925, 1950, ferences, egri, debrecen- nyíregyházi) nyírbogdányi plébános nov. 21-én; tem. Nyíregyházán nov. 26-án. Hegyi Károly (1916, 1944, lazarista, székesfehérvári) ny. csákberényi plébános nov. 22-én Székesfehérváron; tem. ugyanott nov. 29-én. Szvetits Kálmán (1915, 1941, szeged-csanádi, debrecen- nyíregyházi) ny. plébános nov. 24-én; tem. Biharkeresztesen nov. 29-én. Orbán Miklós (1916, 1944, jezsuita), a Vatikáni Rádió magyar osztályának volt vezetője, ny. lelkész nov. 28-án Hamiltonban (Kanada); tem. Courtlandon (Kanada) dec. 6-án. Farkas József (1922, 1945, székesfehérvári ) pusztaegresi plébános, nov. 28-án; tem. Ráckevén dec. 10-én. Bontó Ernő (1912, 1935, szombathelyi) ny. jáki plébános nov. 30-án; tem. Szombathelyen dec. 10-én. Birtok Ferenc (80. 55, gyulafehérvári) ny. esperes, borszéki plébános dec. 1-én Nyárádremetén; tem. ugyanott dec. 4-én. Pajtényi Béla (1922, 1944, veszprémi) ny. baki plébános dec. 13-án Veszprémben; tem. Bakon dec. 20-án. Belányi István (1910, 1939, jezsuita) ny. lelkész dec. 19-én Pannonhalmán; tem. ugyanott dec. 22-én. Kósa Ferenc (1911, 1935, székesfehérvári) ny. egyházzenei igazgató dec. 23-án Székesfehérváron; tem. ugyanott jan. 11-én. Stefány Károly (1921, 1946, egri) ny. plébános dec. 25-én; tem. Mezőcsáton dec. 30-án. Dr. Szántó Konrád (1920, 1944, ferences) egyháztörténész professzor dec. 29-én Budapesten; tem. a Margit körúti ferences templom kriptájában jan. 7-én. Mátéffy József (1919, 1943, egri, ? debrecen-nyíregyházi) ny. plébános dec. 30-án Nyíregyházán; tem. ugyanott jan. 6-án. Mester László Alderik (1916, 1940, premontrei, szombathelyi) volt gimnáziumi tanár, lelkész dec. 31-én Szombathelyen; tem. ugyanott jan. 6-án. Semtey Gellért (94, szalvatoriánus) ny. lelkész 2000. jan. 3-án Ausztriában; tem. Mistelbachban jan. 12-én. Orbán György (1905, 1935, székesfehérvári) ny. nagykovácsi plébános, jan. 4-én Székesfehérváron; tem. Nagykovácsiban jan. 17-én. Zórád Elek (1914, 1938, pozsony-nagyszombati) ny. garamkálnai plébános jan. 4-én Nagykéren; tem. ugyanott jan. 8-án. Antalík László (83, 60) bánovi plébános jan. 7-én Érsekújvárott; tem. ugyanott jan. 13-án. Horváth László (1935, 1959, esztergom-budapesti) káplán jan. 8-án; tem. Újpesten jan. 21-én. Dr. Udvardy József (1911, 1936, kalocsai, 1969) ny. szeged-csanádi püspök jan. 10-én Szegeden; tem. ugyanott jan. 17-én. Dr. Göndöcs László (1912, 1935, szombathelyi) ny. esperes plébános jan. 18-án Nagysimonyiban; tem. Sitkén jan. 28-án. Székely Miklós (1913, 1936, egri) ny. plébános jan. 19-én; tem. Miskolcon jan. 26-án. Mézes József (1913, 1940, székesfehérvári) ny. zámolyi plébános jan. 19-én; tem. Zsirán jan. 27-én. Boros Károly (1921, 1944, veszprémi) ny. alsópáhoki plébános jan. 20-án Székesfehérváron; tem. ugyanott jan. 31-én. Hernády Márton (1924, 1948, esztergom-budapesti), Toledo (OH, USA) ny. magyar plébánosa jan. 23-án Budapesten; tem. Szentendrén jan. 29-én. Hegedűs László Béla (1930, 1953, premontrei, szombathelyi) ny. plébános jan. 26-án Szombathelyen; tem. Csornán febr. 3-án. Dr. Tóth Károly (1919, 1943, esztergom-budapesti) protonotárius kanonok, ny. plébános febr. 3-án Esztergomban; tem. ugyanott febr. 10-én. Mátéffy János Brúnó (1913, 1936, kármelita, váci) ny. püspökszilágyi plébános febr. 4-én; tem. a Kerepesi temetőben febr. 18-án. Vecsey András (1921, 1951, szeged-csanádi) szeged-petőfitelepi plébános febr. 14-én; tem. a Farkasréti temetőben febr. 22-én. Dr. Hardy Gilbert Gábor (1924, 1947, ciszterci) hittudományi főiskolai főigazgató febr. 17-én; tem. Zircen febr. 25-én. Kovács József (1938, 1962, egri) esperes, hevesi plébános febr. 21-én; tem. febr. 25-én Hevesen. Fojtik Vidor (1912, 1936, egri, debrecen-nyíregyházi) ny. fényeslitkei plébános febr. 23-án Nyíregyházán; tem. ugyanott febr. 29-én. Appl Vendel (1922, 1948, pécsi) ny. mecseknádasdi plébános febr. 27-én; tem. Hosszúhetényben márc. 2-án. Kő Ferenc Bertalan (1923, 1946, ciszterci, székesfehérvári) plébános márc. 1-én Székesfehérváron; tem. ugyanott márc. 9-én. Horony András (89, 50) esperes, ny. plébános márc. 4-én; tem. Nagyfödémesen márc. 7-én. Portik Zoltán (1914, 1938, esztergom-budapesti) ny. templomigazgató márc. 8-án; tem. Óbudán márc. 17-én. Vargha Gábor (1911, 1933, székesfehérvári) pápai prelátus márc. 26-án Michelfelden (Bajorország); tem. ugyanott márc. 30-án. Dr. Timaffy Endre (1909, 1935, hajdúdorogi) ny. penészleki paróchus márc. 28-án; tem. Solymáron ápr. 1-én. Németh M. János (1921, 1944, veszprémi) ny. devecseri plébános ápr. 9-én Pápán; tem. Devecserben ápr. 14-én. Raffai István (1921, 1944, kalocsa-kecskeméti) ny. vaskúti plébános ápr. 22-én Baján; tem. ugyanott ápr. 28-án. Szalay János (1920, 1944, szombathelyi) ny. plébános ápr. 24-én Hegyfaluban; tem. Szombathelyen máj. 5-én.
Nyugodjanak Krisztus békéjében!
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
