Távlatok/4  -  1999. Húsvét

Tartalom

  E számunk elé           1

  ISTEN,  ATYÁNK

Nemeshegyi Péter: Az Atya Isten Jézus tanításában és a keresztények életében  3

Szabó Ferenc: A filozófusok és Jézus Krisztus Istene     16

Dolhai Lajos: Az Atya személye a liturgiában     24

Keresztesné Várhelyi Ilona: Apátlan társadalom 35

Bárdosy Éva: Apa kell, de nem mindegy, milyen!           43

Benkő Antal: Apa nélkül?         48

Gyorgyovich Miklós: Csak a szeretet elég         54

Tüskés Tibor: Kosztolányi Dezső apaképe        56

Felhívás a megfogant emberi élet védelmében    62

   LELKISÉG – LELKIPÁSZTORKODÁS

Márfi Gyula: Húsvéti gondolatok           63

Dér Katalin: Az egyiptomi csapások – a sötétség           68

Fráter Judit: Keresztény felelősségünk gyermekeink istenképének alakulásában  82

Zauner Éva: Segítségnyújtás krízishelyzetekben  89

II. János Pál: A harmadik évezred közeledtével             55, 67

  FÓRUM

A magyar politikai és kulturális helyzetről           93

Krómer István: Helytartótanács helyett felelős minisztérium        94

Kerekasztal-beszélgetés            101

  FIGYELŐ

Pápai Családtanács: A születések világméretű visszaeséséről      113

Henri Boulad: Szudán   117

Vertse Márta: Igazságosságot XII. Piusznak!     127

Unger Zsuzsa: A Gellért-hegytől Szent Gellértig 132

  KULTÚRA ÉS ÉLET

Szőnyi Zsuzsa: Márai Sándor sikere Olaszországban     139

Szabó Ferenc: Olvasónapló      143

Szilas László: Lukács László S.J. (1910–1998) 152

  SZEMLE

Szabó Ferenc: Egy monumentális szellemtörténet (Várkonyi Nándorról) 154

Boros László: A halál misztériuma (Szabó Ferenc)         156

Két jezsuita ünnepi köszöntése  158

Somorjai Ádám: Repertorium bibliographicum theologiae moralis           158

A Pannonhalmi Szemle repertóriuma     159

Sommaire en français    160

Könyvjelző       34, 92, 131, 159

1999/2 (júniusi) számunkból      42

  MAGYAR  PAPI  EGYSÉG

Krakomperger Zoltán: Martüria, leitúrgia, diákonia        2

Czike I. János: Teljes liturgikus megújulást!        8

Nagy Ferenc: Kiegészítő megjegyzések a liturgikus megújulásról            12

Halottaink         15

E  SZÁMUNK  ELÉ

A 2000. év nagy jubileumára készülve a pápa szándéka szerint 1999-et az Atyának szenteljük. Ennek az évnek „az lesz a feladata, hogy a hívő ember távlatait tágítsa ki Krisztus mértékére, amely »a mennyei Atya mértéke« (vö. Mt 5,45), aki Őt küldte, és akihez visszatért (vö. Jn 16,28). »Az örök élet az, hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust.« (Jn 17,39) Az egész keresztény élet olyan, mint egy nagy zarándoklat az Atya háza felé, akinek föltétlen szeretete mindennap megnyilvánul az összes ember, s főleg a »tékozló fiú« felé (vö. Lk 15,11–32). Ez a zarándokút átöleli a személy bensőjét, s onnan árad a hívő közösségre, s végül az egész emberiségre.” (A harmadik évezred közeledtével, 49)

A szentatya ezután leírja az utolsó előkészületi év feladatait:

– hálaadás az Atyának, hogy Krisztusban kiválasztott bennünket,

– megtérés: a bűn megtagadása és a jó választása (bűnbánat szentsége),

– a szeretet gyakorlása: Isten és a felebarát szeretete,

– a szegények megsegítése, az igazságosság és a béke védelme.

 Egyszóval: a szeretet civilizációjának építése.

Idei első számunk tanulmányai a jubileumi előkészülethez nyújtanak szempontokat és támpontokat.

P. Nemeshegyi Péter vezető tanulmánya mindenekelőtt rámutat a nehézségekre: melyek azok a tudati tények, pszichológiai és szociológiai tényezők, de főleg teológiai nézetek, amelyek megnehezítik a Jézus által megismertetett mennyei Atyához való viszonyunkat,  illetve eltorzíthatják a róla alkotott képünket. P. Nemeshegyi azután részletesen kifejti, hogy mit is tanított Jézus az Atyaistenről, és a keresztények miként alakíthatják ki helyes kapcsolatukat az Atyával.

Szabó Ferenc – hivatkozva a pápa legújabb Fides et ratio kezdetű körlevelére is – megmutatja, hogy ugyanaz a teremtő és üdvözítő Isten, a Mindenható Atya és Jézus Krisztus Atyja. De helyesen kell értelmeznünk Isten mindenhatóságát, amely főként a szeretetben és az irgalomban nyilatkozik meg. A tanulmány kitér a manapság sokat vitatott „szenvedő Isten” témára is, hogy valamiképpen választ adhasson a gyakran ateizmust szülő botrányra: „Ha Isten szerető Atyánk, miért a rossz és a szenvedés, miért engedi meg az ártatlanok szenvedését?” A „keresztre feszített Isten” teológiája elvezet a szeretet, az emberekkel együttérző, a Fiával együttszenvedő Atya misztériumához.

Dolhai Lajos azt illusztrálja, hogy miként van jelen az Atya személye a liturgiában, hogy jubileumi hálaadásunk az Atyának tudatosabb legyen a liturgia megélésében. A keresztény századok liturgikus tanúságtétele itt is az igazi hitre világít rá: „Az imádság törvénye a hit törvénye.”

Központi témánkhoz tartozik Tüskés Tibor elemzése Kosztolányi apaképéről. Az író példáján bemutatja, hogy az édesapa és a kisgyermek kapcsolata, az apához fűződő személyes élmények mennyiben alakítják a mennyei Atyáról alkotott képet. Kosztolányi műveiben az apaképet kezdetben a félelem, a szorongás határozza meg, később a szerető és megértő vonás erősödik föl.

A jelenkori „apa nélküli társadalom” és az Isten-kép témához még néhányan hozzászólnak: több hang, többoldalú megvilágítás, esetleg a sarkított vélemények is hozzásegítenek a teljesebb kép kialakításához. A lelkiség és lelkipásztorkodás szempontjából egyaránt tanulságos ez a „fórum”.

Hiába magyarázta Freud, hogy a vallásos szükségletet le lehet vezetni az infantilis gyámoltatlanságból és az általa ébresztett, apa iránti sóvárgásból, tehát hogy az „atya-isten” eszméjét a vigasztalás és oltalom kereséséből vagy az elfojtott vágyak kivetítéséből magyarázhatjuk. (Nem is szólva fantasztikus elképzeléséről az ősi apagyilkossággal kapcsolatban.) A Jézus által kinyilatkoztatott Atya, aki maga a Szeretet, más rendből való: a helyesen felfogott isteni Atyaságot nem érinti a freudi kritika.

Kétségtelen megvan a kockázata annak, hogy helytelenül fogjuk fel Isten atyaságát, ha az emberi atyaság fogalmából/élményéből indulunk ki. Ma már különben is más kultúrában élünk, mint a Biblia emberei; más a felfogásunk az ember eredetéről is: életünk forrása egyszerre apánk és anyánk. (Régen úgy hitték, hogy lényegében az apa magja az élethordozó, az anyaméh csak a tápláló talaj!) És túlvagyunk a patriarchális-matriarchális társadalmakon. Ha mégis összevetjük az isteni és az emberi atyaságot, akkor azt kell mondanunk: az emberi atyaság utánozza távolról az isteni atyaságot: Isten az abszolút életforrás, mi gyermekei vagyunk olyan értelemben, hogy a saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, továbbá egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban fogadott gyermekei vagyunk. A világ teremtése előtt már erre választott ki bennünket, mert örök szeretettel szeretett. (Vö. az Efezusi levél 1. fejezetének himnuszát.)

ISTEN,   ATYÁNK

Nemeshegyi  Péter

AZ  ATYA ISTEN  JÉZUS  TANÍTÁSÁBAN  ÉS
A  KERESZTÉNYEK  ÉLETÉBEN

Azt kívánja II. János Pál pápa, hogy a 2000. év nagy jubileumának közvetlen előkészületeképpen az 1999. esztendőt az Atya Isten éveként ünnepeljük. Ezzel a pápa Jézus kinyilatkoztatásának leglényegesebb pontjára irányítja figyelmünket. Hiszen János evangéliuma szerint Jézus végső imájában így foglalta össze egész küldetését: „Atyám, befejeztem a művet, amelynek elvégzését rám bíztad. Megismertettem nevedet az emberekkel.” (Jn 17,4.6) Vagyis: „Megismertettelek az emberekkel Téged, aki Atya  vagy!”  Máté evangéliumában így szól Jézus: „Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” (Mt 11,27) Ismét Jánosnál pedig így foglalja össze feltámadása után üdvözítő életművének eredményét: „Menj  testvéreimhez, és mondd meg nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” (Jn 20,17) Jézus életének, halálának és feltámadásának következtében testvérei lettünk: az ő Atyja most már a mi Atyánk is, és az ő Istene a mi Istenünk is. Az Efezusi levél ezt így fogalmazza meg: „Krisztus által mindkettőnknek (zsidóknak és pogányoknak egyaránt) szabad utunk van egy Lélekben az Atyához.” (Ef 2,18) 

Nehézségek

Az Atya Isten tehát központi helyet foglal el Jézus tanításában, megváltó művében és a hívők életében. Ezért első pillantásra szinte fölöslegesnek látszik, hogy egy külön esztendőt szánjunk az Atya Istenre való ráfigyelésre. Ha azonban a keresztény hívők gondolkodásmódját, imáit és életvitelét szemléljük, hamar észrevehetjük, hogy ez a ráfigyelésre való felhívás nagyon is szükséges és időszerű. Az Atya Isten személye ugyanis furcsa módon elhomályosodott sok keresztény ember tudatában. Ha a hívőket megkérdeznénk, hogy kihez szoktak legtöbbet imádkozni, azt hiszem, igen sokan azt válaszolnák, hogy Jézushoz vagy Máriához, és hogy az Atya Isten  csak akkor jut eszükbe, amikor elmondják a miatyánkot. Sőt, voltak olyan neves középkori hittudósok, akik azt merték állítani, hogy még a miatyánkot sem az Atya Istenhez intézzük, hanem a Szentháromsághoz. Hogyan alakulhatott ilyenné a keresztények tudata? Ennek különböző okai vannak. Hat fő okot lehetne felsorolni, amelyek – bár néha egymással ellentétesek – végül oda vezettek, hogy Jézusnak az Atya Istennel való csodálatos viszonyát sok keresztény, sajnálatos módon,  nem teszi kellőképpen magáévá. Lássuk ezeket az okokat.

 1. A vallástörténeti kutatások kimutatták, hogy sok primitív néptörzs egy atyának szólított főistenséget imádott. A neves verbita vallástörténész, Wilhelm Schmidt úgy vélekedett, hogy az egy Atya Isten imádása alkotta az emberiség legősibb vallását. E nézetet a későbbi kutatások megkérdőjelezték ugyan, de annyi bizonyos, hogy sok primitív néptörzsnél megtalálható az Atya Isten kultusza, akit jó és szerető Istenként tisztelnek. De éppen azért, mert ezt az Istent jónak tartják, gyakran előfordul e népeknél, hogy vallási életükben a figyelem nem őrá,  hanem közelebbi istenségekre irányul, akiket vagy ki kell engesztelni, hogy kárt ne okozzanak, vagy arra kell ráhangolni, hogy hathatósan segítsenek. A jó Atya Isten távol van, és nem avatkozik bele a világ ügyeibe. Ezért nevezték el a vallástörténészek az ilyen istent „deus otiosus”-nak, „tétlenségben nyugvó istennek”. Nem hatott-e ez az érzés egyes keresztény hívőkre is, akik öntudatlanul úgy gondolják, hogy hathatósabb a Jézushoz, Máriához vagy a szentekhez intézett ima a közvetlenül az Atya Istenhez intézett imánál?

 2. Az Atya Istennel való viszonyt megnehezítő másik, az előzővel ellentétes ok a mai feminista teológiában merült fel. A feminista teológusok az Atya Istenben a patriarchális férfiuralom szentesítőjét látják. A patriarchális társadalomban a nő és a gyermekek az atya tulajdonai, kikkel tetszése szerint rendelkezhet. Neki mindenki más teljes engedelmességgel tartozik. Azáltal, hogy az Istent atyának mondjuk, a férfinemet részesítjük előnyben a női nemmel szemben. Ilyen patriarchális felfogás teológiai szentesítése már a szentírás egyes szövegeiben is látható (pl. 1Kor 11,3), és végigvonul szinte napjainkig az egész keresztény hagyományon. Ezért a feminista teológusok az Atya elnevezést más elnevezésekkel (pl. Teremtő stb.) szeretnék helyettesíteni.

 3. Az Atya Istennel való viszonyt megnehezítette a krisztológia fejlődése is. Az újszövetségi szentírásban elsősorban az ember Jézussal találkozunk, akiről – halála és feltámadása után – tanítványai a Szentlélektől indíttatva megvallják, hogy ő Isten egyszülött Fia és valóságos Isten (Jn 20,28; 1Jn 5,20 stb.). Természetesen ezzel nem akarják tagadni, hogy Jézus ember volt, és valóságos ember maradt feltámadása után is. Hiszen „egy a közvetítő Isten és az emberek között: az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5). Ezt az embert vallották Istennek, mert – bár más valaki, mint az Atya Isten – mégis Fiú Istenként megilleti őt a „minden más nevet felülmúló név” (Fil 2,9),  az Isten kimondhatatlanul fölséges neve. Amikor ezt később egyes eretnekek kétségbe vonták, a niceai és khalkédoni zsinatokon az egyház dogmaként hirdette ki, hogy Jézus Krisztus az Atya Isten lényegéből született, egylényegű az Atyával az istenségben, és egylényegű velünk az emberségben.

 E dogma igaz, és az első tanítványoknak a szentírásban  megfogalmazott hitével egyezik. De máshová esik a hangsúly, ha azt mondjuk, hogy az ember Jézus valóságos Fiú Isten, mintha azt mondjuk, hogy a Fiú Isten valóságos ember. Az előző állítás Jézust teljes emberi valóságában szemléli, és róla vallja, hogy ő egyben a történelmünkbe lépett Fiú Isten. A második állítás az örök Fiú Istent szemléli, és őróla állítja, hogy a mi üdvösségünkért emberré lett. Az első állításnál világosan szemünk előtt áll az ember Jézus közvetítő szerepe. Ő az Atyához megy, és így lesz az Atyához vezető út számunkra. A második állításnál elsősorban a Fiú Istennel szembesülünk, és a teológiatörténet bizonysága szerint ez oda vezetett, hogy Jézus emberi természetét is szinte isteni tulajdonságokkal ruházták fel. Így például az ember Jézusnak is teljes mindentudást tulajdonítottak, és ezáltal Jézus emberi tudatának fejlődését, kérdéseinek valós voltát, csodálkozásait, belső küzdelmeit – az evangéliumok világos tanúbizonysága ellenére – nem vették komolyan. Ha ily módon Jézus hozzánk hasonló embersége elhomályosul, és csupán istenségére figyelünk, nem csoda, hogy imáink megállnak nála, és nem haladnak tovább vele együtt az Atyához.

 4. A megváltástan középkori alakulása szintén megnehezítette az Atya Istennel való viszonyt. A hittudósok, Anzelmust követve, egyre inkább a megváltás fölfelé szálló vonalát hangsúlyozták. A „bűneinkért helyettünk vállalt elégtétel” (satisfactio vicaria) lett a kereszthalál által történő megváltás megértésének fő kategóriája. Ezt sokan úgy értelmezték, hogy az Atya Istennek először az igazságosság követelményeit kellett kielégítenie, vagyis a bűnökért járó büntetés elviselését megkövetelnie. Ezt vállalta Jézus helyettünk. Így múlhatott el az Atya Isten méltó haragja, és áradhatott ki ránk irgalma.

 E felfogás, az azt alátámasztani látszó néhány szentírási szöveg (2Kor 5,21; Gal 3,13; 1Pét 2,24) ellenére,  alapvetően téves. Az egész megváltás műve az Atya Isten ingyenes, mindent megelőző szeretetéből ered. Sok kereszténynek tudatát azonban mind a mai napig befolyásolja a haragvó Atya Isten képe, akinek haragja addig meg nem enyhül, míg vért nem lát, legyen az akár az ő ártatlan Fiának vére. Nem csoda, hogy az emberek az ilyennek képzelt Istenhez nem tudnak vonzódni.

 5. A szentháromságtan alakulása a nyugati egyházban szintén hozzájárult az Atya Isten elhanyagolásához. Az ókori egyház minden hitvallásában az első hitágazat így szól: „Hiszek az Istenben, mindenható Atyában.” Az eredeti görög szöveget pontosabban így kellene fordítani: „Hiszek a mindeneken uralkodó egy Atya Istenben.” Ezután következik az Atya Istennel egylényegű Fiú Isten és az Atyával és Fiúval együtt imádandó Szentlélek megvallása. E három „ágazatból” áll az eredeti hiszekegy.

 Ágoston óta azonban a nyugati teológia másképpen közelíti meg a Szentháromság misztériumát. Először az egy Isten létét, az egyetlen és osztatlan isteni Természetet vallja meg, és csak utána teszi hozzá, hogy ebben az egy Istenben három személy létezik: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A középkori zsinatok hitvallásaiban ezt a sorrendet találjuk, és ez annyira általános lett, hogy még a szentmisében a nicea–konstantinápolyi hitvallás latin fordításának elmondásánál is a pap csak a „Credo in unum Deum” (Hiszek az egy Istenben) szavakat mondja, és utána az énekkar folytatja a hitvallást a „Patrem omnipotentem” (mindenható Atyában) szavakkal, mintha az „egy Istenben” szavak után kettőspont lenne, és az egy isteni Lényeg megvallása után következnék, külön-külön, az Atya, a Fiú és a Szentlélek megvallása. Pedig az eredeti hitvallásban nincs kettőspont. Az első hitágazat egy összefüggő egész: „Hiszek a mindenható egy Atya Istenben.”  Így az „Isten” szó a nyugati keresztények számára egyre inkább az egy és háromságos isteni Lényeget kezdte jelenteni, és amikor a szentírásban az „Isten” szót olvasták, sokan ugyancsak nem az Atya Istenre, hanem az egy és háromságos Istenre gondoltak.

 6. Egy utolsó nehézség a modern társadalom apanélküliségéből származik. A szociológusok és pszichológusok hangoztatják, hogy a mai társadalomból kiveszett a tekintélyes és gondoskodó családapa alakja. Nemcsak az a probléma, hogy az apák idejük nagy részét a családtól távol töltik, hanem a rohamosan változó és a jövő felé orientálódó mai társadalomban az apák gyermekeik számára már nem a kötelező hagyomány képviselői. Elvesztették magabiztosságukat,  tekintélyük megcsorbult. Az anya alakja még inkább élő valóság a mai világban, de az apák eljelentéktelenedtek. Ezért nem ébreszt az emberek lelkében jelentős visszhangot az, hogy az Istent Atyának mondjuk.

Mindezek a nehézségek valósak. De nagy részük téves vagy elégtelen eszmefutattásokból ered. Ezért az Atya éve kiváló alkalom arra, hogy igyekezzünk e nehézségeket feloldva újra felfedezni azt, akit Jézus nekünk kinyilatkoztatott. Hiszen őróla mondotta imájában: „Atyám, az örök élet az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent.” (Jn 17,3) 

Az Isten szó elsősorban az Atya Istent jelenti

Az első lépést a helyes irányba Karl Rahnernek egyik nevezetes tanulmánya tette meg („Theos im Neuen Testament”, Schriften zur Theologie, Einsiedeln, 1954, I, 91–167). Ebben meggyőzően kifejti, hogy az Isten szó (a görög Theosz, és annak ószövetségi megfelelői, beleértve a JHVH nevet is) a szentírásban – öt-hat eset kivételével – mindig az Atya Isten konkrét személyét jelenti. Nyilvánvaló ez például a Zsidókhoz írt levél kezdő szavaiban: „Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk.” (Zsid 1,1) Az az „Isten”, aki „Fia” által szólt hozzánk, nyilvánvalóan az Atya Isten. Ő ugyanaz az Isten, aki „hajdan” a próféták által szólt az atyákhoz. Hasonlóan világos az Efezusi levél bevezető himnikus mondata is: „Áldott legyen Urunknak Jézus Krisztusnak Istene és Atyja”, aki „akaratának jóságos tetszése szerint” választott ki minket a világ teremtése előtt (Ef 1,3–5). A 2. Korintusi levél záróköszöntésében Pál Jézus kegyelmét és az Isten szeretetét kívánja a korintusiaknak (2Kor 13,13). Itt is az Isten szó nyilvánvalóan az Atya Istent jelenti. Minthogy ez a mai keresztényeknek már nem világos, azért fordították helyesen  e szöveget a magyar misekönyv szerkesztői így: „a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, az Atya Isten szeretete. . .” Továbbá mindazokban a szövegekben, amelyek arról szólnak, hogy mi Isten gyermekei és Jézus testvérei vagyunk, az Isten szó szintén nyilvánvalóan az Atya Istent jelöli (Gal 4,4–5 stb.).

 E szövegek oly szorosan függnek össze a szentírásban az Istent megnevező sok ezer többi szöveggel, hogy biztos következtetésként mondhatjuk: amikor a szentírás Istent említi, akkor mindig az Atya Istenről van szó. Kivételt képez az az öt-hat szöveg, ahol a szentírás Jézust vallja meg Istennek (Jn 1,1 stb.).

 Igaz, hogy az ószövetségi zsidók nem tudták, hogy az Istennek van örök egyszülött Fia. Azt azonban tudták, hogy az Isten senkitől sem született, senkitől sem származik, vagyis hogy ő az eredet nélküli örök kezdet. Ez pedig  a szentháromságtan szerint az Atya Isten kizárólagos tulajdonsága.

 A fenti felismerés alapján az Atya Istenre vonatkozó rendkívül gazdag ismeretre tehetünk szert: mindaz, amit Istenről mond a szentírás, őrá vonatkozik.

Istenhez méltóan kell értelmezni a szentírást

 Ebből azonban egy új nehézség származik. Tudvalevő, hogy az ószövetségi szentírás egyes szövegei (sőt az újszövetség néhány szövege is) oly dolgokat tulajdonít Istennek, amelyek visszatetszőek számunkra. Isten féltékeny az emberre (Ter  3,22), megkeményíti a fáraó szívét (Kiv 4,21), egész népek könyörtelen kiirtását parancsolja (Józs 6,17), mérhetetlen haragra gyullad a bűnösök iránt, és irgalom nélkül elpusztítja őket, stb. E nehézséget az ókori eretnek, Markion úgy akarta megoldani,  hogy az ószövetség Istenét, a teremtő Istent elvetette, őt gonosz istennek tekintette, és azt állította, hogy a Jézust hozzánk küldő jóságos Atya egy eddig ismeretlen másik Isten. Nézetének alátámasztására ő – és késői 20. századbeli követői (pl. Badinyi Jós) – a János-evangéliumban található következő jézusi szót idézik: „Atyám az, aki megdicsőít engem, akiről ti azt mondjátok: »Istenünk«,  pedig nem ismeritek őt.” (Jn 8,54) Ha azonban az újszövetségi szentírás egészét nézzük, Markion véleménye teljesen elfogadhatatlan. Ő, logikusan, el is vetette nemcsak az ószövetségi szentírást, hanem az újszövetségi szentírás nagy részét is. Hiszen számtalan újszövetségi szövegből nyilvánvaló az ószövetség és újszövetség egy Istenének azonossága.

 A problémát tehát másképpen kell megoldani. Az elvet megadták már az ókori egyházatyák. Ők azt hangoztatták, hogy az egész szentírást mindig „Istenhez méltóan” kell értelmezni. Az az istenkép pedig, amelyhez minden szöveg méltó értelmezését mérni kell, a Jézus által mutatott és tanított Isten, kinek leglényegesebb tulajdonsága az, hogy ő „jó” (Mk 10,18). Ha a szentírásnak valamelyik szövege nem ezt a jó és szerető Istent mutatja, akkor az az akkori emberek tökéletlen, részleges, elégtelen tapasztalataiból és érzéseiből, sőt néha keményszívűségéből (vö. Mt 19,8) kivetített istenképet tárja elénk, amelyet meghaladt a Jézusban adott végérvényes kinyilatkoztatás. Az egész szentírást ehhez kell mérni.  

 Az az Atya Isten pedig, akit Jézus egész jelenlétével, tetteivel, szavaival, csodáival, halálával és feltámadásával végérvényesen kinyilatkoztatott,  a jó Isten, aki kegyes és irgalmas a gonoszokhoz is (Lk 6,35), aki fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek is (Mt 5,45), aki nyugtalankodva keresi az elveszett bárányt vagy az elgurult ezüstpénzt, és repeső örömmel fogadja a visszatérő tékozló fiát (Lk 15). Az ő túlontúl nagy jósága megelőz mindent. Ő előbb szeretett bennünket (1Jn 4,10). Ő a „reménység Istene”  (Róm 15,13), az „irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene” (2Kor 1,3), „a szeretet és béke Istene”  (2Kor 13,11), „üdvözítő Istenünk” (1Tim 1,1). Őróla állítja Jézus: „Az Atya szeret titeket.” (Jn 16,17) Ő azt akarja, hogy „minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4).  

Az Istenről szóló minden szentírási kijelentés értelmezésének mércéjét képező jézusi istenképet a legtömörebben a jánosi iratok három kijelentése foglalja össze: „Isten lélek” (Jn 4,24), „az Isten világosság” (1Jn 1,5), „az Isten szeretet” (1Jn 4,16).

„Lélek az Isten”: a Szentírás szóhasználata szerint a „lélek” (ruah, pneuma) szó nem annyira az anyagtalanságot, hanem inkább az élő és éltető energiát fejezi ki. Isten él: az ő láthatatlan, de mindennél végtelenül dinamikusabb és erősebb örök élete a legősibb valóság, és mindennek gyökere és forrása. Az élő Isten ugyanis éltető, életadó, szereti az életet, barátja az életnek (vö. Bölcs 11,27), és „nem leli örömét az élők vesztén” (Bölcs 1,13).

„Világosság az Isten.” A zsidó kabbala misztikusok úgy képzelték, hogy az Istenben a fény mellett ott rejtőzködik valami árnyék is, az irgalom mellett ott gubbaszt valami romboló harag is. Erről szó sincs. Az Isten világosság és csak világosság, jóság és csak jóság.

„Szeretet az Isten”: ez a mondat az egész szentírási kinyilatkoztatás csúcspontja, minden más mondat efelé halad. Értelmét pedig az világítja meg, hogy az Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte. (Jn 3,14)    

Igaz, hogy a Szentírásban olvasunk Isten más tulajdonságairól is: olvassuk azt, hogy Isten mindenható, hogy igazságos, sőt szó van többször Isten haragjáról is. Emiatt sok teológus e tulajdonságokat egymás mellé sorolja, és így igyekszik megrajzolni Isten valódi képét, aki – szerintük – szerető is, igazságos is, mindenható is, irgalmas is, haragos is. De így nem jutunk igazi megértéshez. „Az Isten szeretet” – ez az alapvető kinyilatkoztatás. És – amint Varillon hangsúlyozza – minden más isteni tulajdonságot a szeretet tulajdonságának kell tekintenünk. Tehát az Isten igazságossága a szeretet igazságossága, amely abban áll, hogy senkire rá nem kényszeríti önmagát. A Világosság igazságossága ez, amely megvilágosít ugyan minden embert (vö. Jn 1,9), de – amint már Aranyszájú Szent János mondotta – a világosság elől szándékosan szemét behunyó ember a sötétségben marad.

Az Isten haragja pedig a szeretet haragja. Nem a másik pusztulását, romlását kívánó harag. Olyan az Isten haragja, mint a szerető édesapáé vagy édesanyáé, aki látja, hogy gyermeke rossz útra tért, és teljes erejéből arra törekszik, hogy a jó útra visszatérítse. Nem igazi szülő az, aki hidegen, közömbösen tudja nézni gyermeke elzüllését. Nem igazi szülő az, aki lagymatagon hagyja, hogy gyermeke rosszá tegye saját magát, és ezzel tönkretegye saját és mások életét és boldogságát. A szerető Isten számára mélységes fájdalmat okoz az, hogy haragudnia kell olyanokra, akiket szeret. Ezért mondja Jézus, hogy nagy öröm lesz a mennyben, amikor a bűnös megtér, és rátalál az élő vizek forrására.

Jézus ezt az Atya Istent ismerte és tanította, s azt akarja, hogy egész életünket ennek az Atya Istennek kezébe tegyük le.

 Ez az Atya hallja a rejtekben mondott imádságunkat (Mt 6,6),  „jó dolgokat ad azoknak, akik kérik őt” (Mt 7,11). Az ő kezébe tehetjük le derűs bizalommal egész életünket, anélkül, hogy aggódnánk a holnapért (Mt 6,34). Ő szeretően kész minden gonoszság megbocsátására, és ez a készség megelőz minden emberi megtérést és erőfeszítést. Megesik rajtunk a szíve, és elengedi végtelen adósságainkat; az ezért az ingyenes irgalmáért érzett hálából születik az emberek megtérése és a bocsánat továbbadása. Akinek az Isten „tízezer talentumot” ingyen elengedett, az csak nem fogja számon kérni embertársának száz dénáros tartozását! (Mt 18,27–33) A bűnösöket felkereső, velük együtt étkező és Isten országának eljövetelét ezáltal közvetítő Jézus senkit el nem ítélő irgalma ennek az Atya Istennek irgalmas jóságát tükrözi. Így az egész keresztény etikát a következő két jézusi mondásba foglalhatjuk: „Legyetek irgalmasok, mint a ti Atyátok irgalmas!” (Lk 6,36), „Boldogok az irgalmasok, mert (az Atya Istennél) irgalomra lelnek” (Mt 5,7). A világmindenség gyökere nem valami káosz vagy véletlen, nem valami tudat nélküli anyag örvénylése, nem valamigonosz ördög, nem is érzelmi hiányát pótolni kívánó magányos abszolútum, hanem az irgalmas, jóságos Atya Isten, aki maga a szeretet. Minden ettől az Istentől származik, és e felé az Isten felé halad. Attól az Istentől származik, aki „világosság, és nincs benne semmi sötétség” (1Jn 1,5), és a felé az Isten felé halad, akinek fényessége világítja meg az örök életet (Jel 21,23). 

Az Atya Isten önkiüresítő szeretete

 A szentírásnak az Atya Istenről szóló e tanítását tovább mélyíti a történelem folyamán kifejlődő szentháromságtan. Különösen Órigenész, Szent Viktor-i Richárd, Bonaventúra, von Balthasar, Pannenberg, Jüngel, Varillon, Greshake stb. fejtegetései nyomán egyre jobban megértjük, hogy az Atya Isten léte abban áll, hogy teljes valóságát örök végtelen szeretetben átadja, továbbadja a Fiú Istennek. Az Atya nem létezik előbb, hogy utána szeressen, hanem úgy létezik, hogy szeret. Ez a szeretet pedig egy „másikra” irányul. Az Atya teljes önfeledtségben kiárasztja önmagát. Minthogy Isten az őslét, ebből megértjük, hogy lenni annyi, mint szeretetben lenni (Kapitány György). Az eredeti lét nem más, mint közösségalkotó, kölcsönös szeretet. Az Atya a szerető, a Fiú a szeretett (Temesi József) és a hálásan viszontszerető. „Az Isten egy, de nem magányos.” (Hilarius) Az ősvalóság nem csupán „egy”, hanem van benne „többség” is: maga a lét az Atyának és a Fiúnak a Szentlélekben záródó szeretetközössége.

 Csak így lehet megérteni, hogy az Isten miért teremtett egy számtalan létezőből álló világot, amelynek nem az a célja, hogy visszaolvadjon az ősegységbe, hanem az, hogy az isteni Háromság szeretetkommuniójában (közösségében) kommunióvá, szeretetközösséggé legyen (Greshake).

 Ebből a magyarázatból nyilvánvaló, hogy a keresztény Atya Isten-képnek semmi köze sincs a patriarchális uralomrendhez. A Fiú származását képletesen nemzésnek is és születésnek is mondja a keresztény hagyomány. Nem egy hímnemű valakinek a tettéről van szó. Ez abból is nyilvánvaló, hogy a kereszténység sohasem fogadott el a Szentháromságban valami külön női szülőt az Atya Isten mellett. Az Atya az ősforrás, az eredet nélküli áradó Jóság, a teljes önkiüresítésig önmagát odaadó szeretet. A Fiú ennek a végtelen befogadása és ikonikus visszatükröződése. A Szentlélek pedig, aki a legtitokzatosabb Valaki, kettőjüknek közös és kölcsönös szeretetkapcsolata, az isteni „mi”. (Mühlen) 

Az Atya szüntelenül munkálkodik (Jn 5,17)

 A Szentháromságnak e közössége nyílik meg a világ felé azáltal, hogy az Atya a világba küldi Fiát és a Szentlelket. Így lesz a világ történelme üdvtörténetté. Ez az üdvtörténet a világ teremtésének célja. Benne együttműködik az Atya, a Fiú és a Szentlélek, mindegyik a maga módján. Az Atya, Fiú és Szentlélek  viszonya állandó, friss, dinamikus jelenlét, ezért az egyházatyák szerint helyesebb azt mondani, hogy „az Atya szüli Fiát”, mint azt, hogy „szülte Fiát”. A Fiú ugyanis mindig az Atyától származik, és az Atyától küldetve jön e világba (Gal 4,4). Az Atya adta oda értünk tulajdon Fiát (Róm 8,32). Azzal „bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk” (Róm 5,8–9). Ő támasztja fel Jézust (Csel 2,24), Ő tesz megigazulttá bennünket (Róm 3,26). Ő az, aki „Krisztusban kibékítette magával a világot” (2Kor 5,18). Amint Ágoston hangoztatja, a már bennünket szerető Isten békített ki minket önmagával Krisztus által, hogy a Szentlélektől vezetve szabad utunk legyen hozzá.

 Az üdvösség tehát abban áll, hogy „kiáradt szívünkbe az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által” (Róm 5,5). Így valósul meg Jézusnak az Atyához intézett imája: „Atyám, megismertettem velük a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük!” (Jn 17,26)

 A II. vatikáni zsinat egyik legszebb szövegében mondja, hogy mi „mint fiak a Fiúban kiáltjuk a Lélekben: »Abba, Atya!«” (GS 22) Az Atya Istennek csak egy Fia van: az egyszülött. De ebbe az egyszülöttbe a Krisztus-misztérium és a Szentlélek küldetése által belevétetünk mi emberek is. A hit, a keresztség, a szeretet és testének-vérének vétele által Jézusban maradunk, és ő mibennünk (Jn 6,56). Ezért leszünk – a szó legszorosabb értelmében – az Atya Isten gyermekei az egy Fiúban, Jézus Krisztusban.

 Jézus egész emberi élete és halála elénk tárja az önátadó szeretet valóságát. Ezért mondhatta, hogy az, aki őt látja, már látja – amennyire ez e világban lehetséges – az Atyát is (Jn 14,9). De Jézus nem végállomás: ő az út, amely az Atyához vezet (Jn 14,6), ő az ajtó, amelyen át az Atyához jutunk (Jn 10,9). Ő a tökéletes kifejezője az Atyának. A Szentlélek pedig  a szeretet lelke, aki „Isten felé fordítja az emberek szívét” (DV 5), és megnyitja őket az isteni szeretetkommunióban való részesedésre.

 Igaz, hogy az Atya Isten „megközelíthetetlen világosságban lakik, akit senki ember nem látott és nem láthat (1Tim 6,16; Jn 1,18). De Jézus következő szava is igaz: „Ha valaki szeret, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk (az Atya és én!), és lakóhelyet veszünk nála.” (Jn 14,23) Ágoston mondta helyesen: „Deus intimior intimo meo, superior summo meo”: az Isten mélyebben van bennem, mint létem legmélye, de végtelenül meghaladja azt is, ami bennem a legmagasabb. Ő az, aki „Van” (Kiv 3,14), és ő az, aki egyedül „jó” (Mk 10,18). A Lét tehát: jóság, szeretet. Jónak lenni jó, mert jó az Isten. 

Istenben élünk, mozgunk és vagyunk (Csel 17,28)

 Ha így fogjuk fel, vagy jobban mondva sejtjük meg az Atya Isten mivoltát, eloszlanak a tanulmányunk elején felsorolt problémák. Távolról sem ködös távolságban trónoló Isten az Atya. Amint Loyolai Szent Ignác írja a lelkigyakorlatokban: Ő lakik a teremtményekben (bennem is!), és ad létet, életet, érzékelést és értést. Ő működik és dolgozik mindenben, megadva a létet, fennmaradást és növekedést (Lgy 235–236). Amint Órigenész mondja, őtőle születünk újra meg újra, mindig tökéletesebben Isten gyermekeként, amikor valami jót gondolunk, akarunk vagy cselekszünk.

 Távolról sem patriarchálisan szolgai engedelmességet követelő Isten ő. Ellenkezőleg, szabad akarattal rendelkező teremtményeket hoz létre, hogy azok szabadon tudjanak szeretni, és az ő szeretetvalóságát befogadni. Hivatást és küldetést ad az embereknek, hogy tovább fejlesszék a teremtés művét, és kiépítsék az egyetemes szeretet szolidaritását egymás között, sőt az egész teremtett világgal. II. János Pál pápa emlékeztet az Atya évével kapcsolatban egyetemes szeretetkötelességünkre minden emberrel, főképpen a szegényekkel szemben. Jól mondja már a II. vatikáni zsinat: „Nem imádkozhatunk Istenhez, mindnyájunk Atyjához, ha Isten képmására teremtett egyes emberekkel  szemben nem vagyunk hajlandók testvérként viselkedni.” (Nostra aetate 5) A Jézus viselkedése és szavai által értelmezett Atya Isten vallása nem konzervatív patriarchalizmust, hanem Isten gyermekeként egyenlő méltósággal rendelkező szabad emberek közösségét megvalósító bátorságot ébreszt az emberekben.  

Jézus által az Atyához

 Jézus istenségének megvallása nem akadályozza az Atya Istenhez való fordulásunkat, ha mindig tudatában vagyunk annak, hogy mint Fiú Isten is, mint ember is, Jézus az Atya által és az Atyáért él (Jn 6,57). Imádkozzunk nagyon is Jézushoz és Máriához, de legsajátosabb istengyermeki imánkkal forduljunk az Atya Istenhez. Loyolai Ignác ajánlja a hármas imabeszélgetést: forduljunk a Boldogasszonyhoz, azután vele együtt Jézushoz, a Fiúhoz, végül pedig velük együtt az Atyához. A „miatyánk” pedig legyen minden imádságunk csúcspontja, amelyet a legnagyobb figyelemmel és összeszedettséggel illik elmondani. Jézus testvéreiként és a Szentlélek indítására „merünk”  teljes bizalommal így imádkozni: Atyánk!

 A megváltás teológiájánál igen fontos, hogy a „lefelé szálló vonalat” hangsúlyozzuk: az Atyától küldött Jézus a végső kinyilatkoztató, a gonosz legyőzője, a rabok kiváltója, a megistenítő és megigazulttá tevő Szentlélek küldője. A fölfelé szálló vonalat jelentő kifejezések – áldozat, szenvedés, elégtétel – magyarázatánál pedig vegyük figyelembe azt, amit sok mai teológus (Kitamori, Moltmann, Balthasar, Greshake stb ) hangoztat, vagyis azt, hogy Fia szenvedését látva az Atya Isten is együtt szenved vele. Ő nem érzéketlen Fia szenvedése és teremtményei szenvedése iránt, mert valóban szereti őket.  

 Megtestesült Fiának szenvedése által Isten szolidaritást vállalt a világ szenvedésével. A szenvedés, a rossz mindig megoldhatatlan misztérium marad. De látva Jézus szeretetének tökéletes kibontakozását a szenvedésben, hinni tudjuk, hogy nincs hiába ontott könny, nincs hiába hullatott vér.

Nagyon szépen mondja a II. vatikáni zsinat, hogy az emberi méltóság, a testvéri közösség és a szabadság értékeit, vagyis mindazokat az emberi értékeket, amelyeket Jézus parancsa szerint a Szentlélektől ösztönözve műveltünk és terjesztettünk e világban, átformálva újra meg fogjuk találni, amikor Krisztus átadja az országot az Atyának. E világ elmúlik, de a szeretet és annak alkotása örökké megmarad (GS 39). Tehát nemcsak a szeretet marad meg, hanem annak alkotása is, amikor nem tehetünk már semmit, csak sírunk és szenvedünk. Nem tudjuk, hogy Isten miképpen fogja ezt megvalósítani, de Jézus esetében látjuk, hogy tettei is, szenvedése és halála is egyaránt az örök megváltást valósították meg. Őáltala, ővele és őbenne egész »testének« minden tagja is részt vesz, szerető tettei és szeretettel elfogadott szenvedései által, az örök Isten országának építésében. Persze mindennek ellenére a földi szenvedések miértje kifürkészhetetlen titok marad. De bíznunk kell a jó Istenben, hogy ő mindennek végül is csodálatosan szép értelmet ad.

 Ami pedig az apátlan társadalom kérdését illeti: igaz, hogy a mai társadalomban az apák sokszor nem segítenek megérteni az Atya Istent, de talán nem is baj, hogy nem valamilyen patriarchális atya mintájára képzeljük el őt. A Jézus által elénk tárt Istennek egyaránt vannak apai és anyai vonásai. Az, amit róla egyértelműen mondhatunk, az, hogy ő a szeretet. 

A remény Istene

 Ez pedig hatalmas reményt ébreszt bennünk. Már megkezdődött mibennünk az örök élet, ha szeretünk. Jézus arra tanít, hogy „az ember tökéletesedésének, és következőleg a világ átalakulásának alaptörvénye az új parancs: a szeretet, és biztosítja azokat, akik hisznek az isteni szeretetben, hogy az egyetemes testvéri közösség vágya nem hiábavaló vágyakozás.” (GS 38) „Nem tudjuk, mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje, de tudjuk, hogy a szeretet és annak alkotása örökké megmarad.” (GS 39)

Isten az embert a szabad akarat méltóságával ruházta fel. Senkire sem kényszeríti rá önmagát. Ezért lehetséges, hogy valaki végérvényesen elzárkózik a szeretettől. Az ilyen ember nem akar megnyílni Isten felé, és így szerencsétlenné teszi önmagát. Ez az elzárkózás nem Isten műve, hanem az emberé. Már Órigenész felhívta figyelmünket arra, hogy az utolsó ítélet leírásakor Jézus az üdvözülteket „Atyám áldottai”-nak mondja, a kárhozottakat pedig csak „átkozottak”-nak. (Mt 25,34.41) Minden áldás forrása az Atya. Ő senkit meg nem átkoz. Az ember, aki elfordul az élettől és a szeretettől, az teszi önmagát átokká.

Van-e, lesz-e ilyen ember? Jézus többször nyomatékosan figyelmeztetett arra a veszélyre, hogy végérvényesen tönkretesszük az életünket. E figyelmeztetések nagyon megfontolandók; de mégis tévedés lenne e jézusi szavakat a jövőre vonatkozó információnak tekinteni. Nem azt akarja elmondani Jézus, hogy mi lesz, hanem attól akar óvni, hogy ne következzék be – a mi hibánkból – az Isten szeretetétől való végső, tragikus elszakadás. Amint korunk számos vezető teológusa, Karl Rahner, Hans Urs von Balthasar, Gisbert Greshake és mások mondják, senkiről sem tudjuk biztosan, hogy elkárhozott, és – minthogy a Szentírásban, főleg a páli levelekben sokszor szó esik arról, hogy Jézus Krisztusban mint  e g y  Főben lesz egybefoglalva  m i n d e n – reménykedhetünk abban, hogy végül is mindenki rátalál – legkésőbb halálának pillanatában – az életre vezető útra. Nincs jogunk ezt állítani, de szabad remélnünk. Erre felbátorít az 1. Korintusi levél is, amely szerint a világtörténelem végakkordja az, hogy Jézus átadja az uralmat az Atya Istennek, és Isten lesz minden mindenben (1Kor 15,24–28). Minthogy pedig „szeretet az Isten”, így is mondhatjuk: a szeretet lesz minden mindenben. Ez a mi reményünk. Ezt újítsuk fel az Atya Isten évében! 

Mérleg

Lapok és könyvek szemléje 

Főszerkesztő Boór János

A negyedéves folyóirat

előfizetési díja:

hazánkban 1400 forint.

Megrendelhető: MÉRLEG Expedíció

1027 Budapest, Kapás u. 14–16.

Tel./Ür./Fax: 201-3865

 Szabó Ferenc

A  FILOZÓFUSOK  
ÉS  JÉZUS  KRISZTUS  ISTENE

Blaise Pascal 1654. november 23-án éjjel tüzes megvilágosodásban részesült; élményét a Mémorial-ban (Emlékeztetőben) rögzítette egy pergamenlapon, és azt élete végéig kabátja bélésébe varrva magán hordta. Az élmény az égő csipkebokor jelenetére emlékeztet (Kiv 3,1–15), amikor Jahve megjelent Mózesnek, és felfedte/elrejtette kivoltát: „Én vagyok az »Aki Vagyok«.” Egyébként Pascal maga is kifejezetten utal erre az istenjelenésre. 

                                                Tűz 

Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene,

nem a filozófusok Istene.

Bizonyosság. Bizonyosság. Érzelem, Öröm, Béke.

Jézus Krisztus Istene.

Deum meum et Deum vestrum.

Istened az én Istenem lesz.

                                         [. . .]

Ez az örök élet, hogy megismerjenek Téged,

egyedül igaz Istent,

és akit küldtél, Jézus Krisztust.

                                         [. . .]

 Pascal óta gyakran szembeállították a filozófusok és Jézus Krisztus Istenét: a felvilágosodáskori racionalizmussal szemben egy bizonyos fideizmus erősödött meg, amely alábecsüli az ész (értelem) szerepét az Istenmegismerésben. Jóllehet igaz az, hogy nem elégséges az értelmi ismeret, hiszen a hit az egész személy teljes elkötelezése – a kegyelmi megvilágosítás és ösztönzés hatására –, tehát döntés, opció is, mi katolikusok hangoztatjuk, hogy a hit mindig keresi a megértést (fides quaerens intellectum), illetve még a kinyilatkoztatás alapján történő Isten-ismeretnél is jelen van egy bizonyos „előzetes megértés”, valami természetes ismeret a Teremtőről. A Teremtő „örök ereje és isteni mivolta a világ teremtése óta művei alapján értelemmel fölismerhető” – olvassuk a Római levél elején (1,20; vö. Csel 17,24–28). Mindezt már leszögezte az I. vatikáni zsinat a múlt század derekán, legújabban pedig II. János Pál pápa Fides et ratio (Hit és ész) kezdetű enciklikája emlékeztetett rá, hivatkozva az I. Vaticanumra: „(ez a zsinat) összegezve és ünnepélyes módon megismételve azt a tanítást, amelyet a rendes pápai tanítóhivatal állandóan a hívek elé terjesztett, világosan kijelentette, mennyire elválaszthatatlanok és egyben lefokozhatatlanok az Isten természetes ismerete és a kinyilatkoztatás, az értelem és a hit. A zsinat abból az alapvető követelményből indult ki, amelyet maga a kinyilatkoztatás is eleve feltételez: Istennek, minden dolog kezdetének és végcéljának léte a természetes értelemmel felismerhető. . .” (Fides et ratio 53) A körlevél elutasítja azt az ún. posztmodern szemléletet is, amely relativizmusával és nihilizmusával lerombolja az értelmet, az igazságot és a bizonyosságot a hit területén is (91. pont). 

Hitünk ésszerű hódolat

Igaz az, hogy Pascal hajlott a fideizmus felé. Bár egy bizonyos kartéziánus racionalizmussal szemben joggal hangsúlyozta: „A szívnek megvannak az érvei, amelyeket az ész nem ismer.”  (A franciában szójáték: „Le coeur a ses raisons que la raison ne connaît pas.”) És még ezt is jól látta: „Istent a szív érzi meg.” A „szív” itt az okoskodó ésszel szemben az intuíciót és az átélést jelenti, amit Prohászka Ottokár is oly sokszor hangoztatott Bergson nyomán, joggal bírálva az „intellektualizmus túlhajtásait”, a túlzott racionalizmust. Az is igaz, hogy éppen egy bizonyos racionalista ízű skolasztikával (a skolasztikus istentannal, teodiceával) szemben Maurice Blondel új apologetikája (Ágoston, Bernát és Pascal vonalában maradva) helyesen hangoztatta az option, a választás és az elkötelezettség szükségességét. Azt mondja – módosítva egy kissé Jn 3,21 eredeti jelentését –, hogy aki megteszi az igazságot, az jut el a fényre. A fényt nem lehet elővételezni!

De nem fogadhatjuk el a napjainkban terjedő irányt, amely most már katolikus gondolkodók körében is hódít: a protestáns teológiából átvett fideizmust, amely nemcsak kétségbe vonja a metafizikai istenérvek érvényét, hanem egyenesen a metafizika haláláról beszél; sőt a teodiceát teszi felelőssé az ateizmusért is! (Erről bővebben lásd E. Jüngellel kapcsolatos szemlémet a Mérleg 1985/2. számában. Ugyanez kibővítve Lélekben és igazságban című könyvemben, Róma 1986.)

Persze, a metafizikát helyes értelemben kell vennünk. Igazában minden öntudatosodó fiatal (már a gyermek is) metafizikus, felveti az alapvető létkérdéseket: miért vagyok, honnan jöttem, miért van egyáltalán valami? A szkeptikus André Malraux szerint a metafizika nem más, mint válasz erre a kérdésre: mit csinálunk ezen a földön? Bergson szerint: „teljes tapasztalat.” Különös, hogy olyan teológusok is, mint Jüngel, akik eltemetik a metafizikát, igazában okoskodásukban a metafizikát használják fel.

Kierkegaard kijelentette: „Valakinek a létét nem bizonyítjuk!” Heidegger megjegyzése is ismert: a Causa sui-nak felfogott Istenhez nem imádkozunk, nem lejtünk előtte liturgikus táncot. Karl Barth határozottan visszautasította a természetes istenismeretet (az ún. theologia naturalis-t) és az analogia entis (létanalógia) tanát is.

Kritikusai, így H. Bouillard S.J., rámutattak arra, hogy e természetes istenismeretnek megvannak a bibliai alapjai (Róm 1,20; Bölcs 13,1–9; Sir 17,8; Csel 17,24–29; 1Kor 1,21. . .). R. Bultmann protestáns teológus is – K. Barthtal szemben – arról ír, hogy a kinyilatkoztatás megértése feltételez egy bizonyos „előzetes megértést”, és hangsúlyozza: az Isten Szavát hirdető kérigma (igehirdetés) nem követeli meg az értelem feláldozását (sacrificium intellectus). Szerinte az új teológiának teljesen és következetesen végig kell gondolnia a történelem racionális felfogását. Sohasem szabad leértékelni az értelem szerepét, megvetni követelményeit. Amikor az értelem végigmegy a maga útján, akkor érkezik el a kritikus ponthoz, akkor veti fel az embernek létezése értelmét. Bultmann, aki sokat átvett Heidegger filozófiájából, írásértelmezésében mindig figyelt arra, hogy az emberi egzisztencia milyen értelmezéséből erednek azok a kijelentések, amelyek a létezésre, az életre, a halálra, a rosszra, a bűnre, Istenre, a kegyelemre és a világra vonatkoznak.

Természetesen, amikor így kiemelek egy mozzanatot Bultmann teológiájából – éppen azt, ami a katolikus felfogáshoz közelíti –, nem osztom Bultmann nézeteit pl. a történelmi Jézus és a hit Krisztusa viszonyával vagy a mítosztalanítással kapcsolatban. (Erről lásd bővebben a Mérleg 1976/4-ben megjelent szemlém és  Szabó F.: Jézus Krisztus megközelítése, Róma 1978, 221–238.)

Hitünk rationabile obsequium, értelmes hódolat. A filozófiai reflexió már csak azért is szükséges, hogy válaszolhassunk az ateizmus kritikájára, hogy – alkalmazva a „negatív teológiát” – lehántsuk az Isten-képről az antropomorf vonásokat. De azt is tudnunk kell, hogy miután az értelmi és akarati dinamizmus elemzésével (Maréchal és Blondel módszerét követve) megmutattuk, hogy az Abszolútum implicit (burkolt) állítása és akarása jelen van a végső Igazság és legfőbb Jóság keresésében, Istent az értelem meg nem ragadhatja, Ő nem lehet rabja fogalmainknak. Igazában Isten ragadja meg értelmünket, ő vonzza akaratunkat. Az értelemnek el kell ismernie korlátait, meghódolva a megérthetetlen Misztérium előtt.

François Varillon SJ a rá jellemző éleslátással és pontossággal írja:

„Isten felé csak Istentől indulhatunk el. Ha elérjük őt egy logikai folyamat végén, ez csak azért lehetséges, mivel már jelen volt kezdeténél. Jelen, de még nem felismert. Őáltala létezem mint gondolkodó lény. Teremtő aktusa tesz most szellemmé. Isten nem Isten, ha nem az, akin kívül semmi sem létezik. Csak úgy mutatjuk ki (bizonyítjuk), hogy felismerjük Őt. Isten minden racionális megismerése felismerés (ráismerés, elismerés: reconnaissance). Így amikor egy ragyogó sugárnyaláb áttöri az ólomszürke eget, világossá válik számomra, hogy mindazt, amit láttam, mielőtt a napot láttam volna, e nap fényében láttam. A napfénytelen nap is csak a Nap által nappal.

Ha a gondolatmenet végén állítom az abszolútot, ez az állítás csak csend lehet. Mert mindent csak vonatkozásfogalmakban mondhatok, vagyis ellentmondva a vonatkozás nélküli Lényről szóló állításomnak.

Hacsak . . ., minthogy a bevégződő gondolatmenet tőle indult el, egy másik kezdeményezés kifejezetten kimondott Szó formájában meg nem engedi, hogy továbbmenjek, és a magam részéről is a kifejezetten megvallott Hit szavaival szóljak.” (Isten alázata és szenvedése, 36)

Pascal a másik rendben, a szeretet (természetfeletti) rendjében mozgott, amikor azt hangoztatta, hogy „Istent a szív érzi meg”. A kereső „szív”, amely nyitott a kegyelem indításaira, könnyebben talál, mint a hideg, gőgös ész. Már Ágoston ezt írta (1Jn 4,8-ra hivatkozva): „Aki szeret, látja a szeretetet, és aki a szeretetet látja, látja Istent: inde videmus, unde similes sumus” – annyiban látunk, amennyiben a szeretet által hasonlók leszünk Istenhez, aki Szeretet (1Jn 4,16; vö. Aug. In Ioannem, IV, 7). A középkori teológus, Guillaume de Saint-Thierry is hasonlóan magyarázta. „Ipsa caritas (est) oculus quo videtur Deus: maga a szeretet az a szem, amellyel Istent látjuk.”

A filozófus, aki nyitott a misztériumra, aki önmaga szab korlátot értelmének, amikor kutatásának végére jutott, ha a belső hívásra figyel, „tetten érheti szívében” (József A.) az élő Istent. Az „istenérvek” érvényesek lehetnek, de nem bizonyítanak annak, aki nem kötelezi el magát Isten elismerésére és akaratának teljesítésére. J.-P. Sartre, aki A szavak című önéletrajzában leírta, milyen hosszú és keserves úton jutott el az ateizmushoz, egy Gide-ről szóló tanulmányában kijelentette: az ember nem Szent Anzelm vagy Szent Tamás istenérvei alapján lesz hívővé, de nem is azért lesz ateistává, mert ezeket az érveket kétségbe vonja. Az istenprobléma – hangsúlyozta Sartre – olyan totális probléma (én azt mondanám Marcellel: misztérium), amely az egész embert elkötelezi.

Az értelem is Isten adománya; a kegyelmi adomány nem helyettesíti az értelmet, hanem inkább felfokozza, megvilágosítja azt. A Szentlélek szívünkbe árasztja a szeretetet, és így megismerjük és elismerjük a Szeretet-Istent, akit Jézus Krisztus véglegesen kinyilatkoztatott. 

Teremtő és üdvözítő Isten

„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. . .” A keresztények a legrégibb időtől kezdve megvallották a mindenható teremtő Istent, aki ugyanaz, mint Jézus Krisztus Atyja. A bibliai teremtéshit a Kr. e. IX. és VI. század között bontakozik ki. A zsoltárok a teremtő Istent magasztalják; Izajásnál összekapcsolódik a teremtés és az üdvösség (új teremtés). Az Újszövetség átveszi az ószövetségi tanítást: Isten szavával hozta létre a világot (2Kor 4,6); ő az, aki létbe szólította a nemlétezőket (Róm 4,17); a Teremtő tartja fenn a mindenséget: „benne élünk, mozgunk és vagyunk” (Csel 17,28); minden az Atyától származik, és mi őérte vagyunk (1Kor 8,6; Róm 11,36). Másutt viszont arról olvasunk, hogy minden Krisztus által és őérte teremtetett, és minden benne áll fenn (Kol 1,16); vagy a János-prológusban: minden az örök Ige által lett, aki testté lett. Jézus Krisztus, a megtestesült Ige ott van a kezdetnél, és őbenne választott ki minket is az Atya a világ teremtése előtt, hogy életében részesedjünk (Ef 1). Az új teremtés (a kereszt és a feltámadás által szerzett és a Szentlélek által közölt üdvösség) nemcsak helyrehozza a bűnnel megrontott emberi állapotot, hanem a kegyelem túláradó bősége még csodálatosabbá teszi a új teremtést. Krisztus az Alfa és az Ómega.

A teremtés és az üdvösség, a két teremtés összefüggése világos a Szentírásban és az egyházatyáknál is. Ma azonban már nem olyan magától értetődő. A mai ember nem olyan könnyen fogadja el a mindenható és szerető Atyát, a teremtés jóságát, és előre tekintve a vég előtt is szorong, a feltámadás reménysége is megrendült. Naponta tapasztaljuk, hogy a mai hitetlenség, illetve az Isten jósága elleni lázadás egyik fő forrása a világban tapasztalt rossz, a katasztrófák, betegség és halál miatti szenvedés. Hogyan lehet ő hatalmas, mindenható Atya, ha hagyja gyermekeit szenvedni? Főleg az ártatlanok szenvedése botrány Dosztojevszkij és Camus ateistáinak. Ma a tudományos racionalitás győzedelmeskedik: a természetben kevésbé fedezi fel a modern ember a Teremtő nyomait, mint a zsoltáros vagy akár még Kant is, aki pedig – állítólag – megdöntötte a metafizikai istenérveket. Bármint legyen is a világ eredetére és a fejlődésre vonatkozó elmélet, bármiként változnak az asztrofizikai modellek, a teológiának ezektől függetlenül is reflektálnia kell a teremtésre. Kizárva minden gyanús apologetikát és konkordizmust, nem a tudomány által felvetett kérdésekre kell elsősorban választ keresnünk, hanem a világról a teremtő Istenre kell tekintetünket fordítanunk. (Mert a teológia Istenről szóló ismeret és beszéd – „tudomány”.) Végeredményben Isten-kérdésről van szó: ki is a mi Istenünk? Ki Ő, akiről azt állítjuk, hogy mindenható Atya? Megvallom, hogy Ő az én teremtőm, aki üdvösségre hívott meg Krisztusban, megtestesült egyszülött Fiában, tehát arra, hogy fogadott gyermeke legyek. Ő Jézus Atyja és a mi Atyánk. Jézus az egyszülött Fiú, mi fiak (gyermekei) vagyunk a Fiúban (filii in Filio).

Lehetséges az isteni mindenhatóságnak olyan felfogása, amely eltorzítja az Atya képét. Isten nem az a Hatalom, amely folytonosan közbelép – „csodás módon” –, hogy gyermekeit megszabadítsa a rossztól és a szenvedéstől. Istent ma már nem tekintjük a szükséges X-nek, „munkahipotézisnek”, amely betömi a mindenség ismeretlenjei által keletkezett lyukakat. Ma már a teológia (teodícea = istentan) nem akarja mindenáron „igazolni” a mindenható Jóságot, amikor a szenvedők lázadására válaszolni akar, hanem inkább Isten gyengeségét és szenvedését igyekszik megvilágítani az a „keresztteológia”, amely tovább gondolja teológiailag a nietzschei metaforát: „Isten meghalt”; vagy még inkább: visszatér annak eredeti krisztológiai jelentéséhez, ahogy pl. ezt Luthernél még megtaláljuk.

Jézus, a szenvedő szolga beteljesíti az izajási jövendöléseket (vö. Mt 8,17 és Iz 53,4): az önmagát kiüresítő Fiú (Fil 2) nem mindenhatósága, hanem gyengesége és szenvedése által üdvözít bennünket. Ez a „kereszt esztelensége” (1Kor 1,18). Isten, az Atya azonosította magát a szenvedő és meghaló Jézussal. Mert a szenvedő és tehetetlen Isten = maga a Szeretet (1Jn 4,8 és 16). Szenved szeretetből, és tehetetlen, mert a teremtményi szabadságot tiszteletben tartja, akkor is, ha az fellázad ellene. Isten mintegy visszavonul a szabad lények megteremtésével: amikor szabadon létrehozza a szabad Másikat, már nincs hatalma fölötte, nem kényszeríti az emberi szabadságot. „A teremtés tehát nem a mindenhatóság tette, amely révén Isten – abban a pillanatban, amikor létre hív – eltávolítaná magától teremtményét, hogy a világba vesse, és evilági létre, halálra szánja. Hanem eleve azonosítva magát Jézus emberségével, felbonthatatlanul odakapcsolja örökkévalóságát az emberiség időbeli levéséhez, hogy azt Krisztusban örök rendeltetése felé vezesse.” (Joseph Moingt SJ: „Création et salut”, in Recherches de Science Religieuse 84/4, 1996, 579.) Isten véglegesen Krisztus halálában és feltámadásában nyilatkoztatja ki magát, ahol azonos az, aki öröktől fogva van, és aki levésben van Jézusban, „aki életre kelti a holtakat, és létre hívja a nemlétezőket” (Róm 4,17).

Amikor a „mindenható Atyáról” vagy Isten más tulajdonságairól beszélünk, mindig arra kell gondolnunk, hogy a mindenhatóság (hatalom), a mindentudás, a felség stb. a Szeretet attribútumai. Isten alázatáról és szenvedéséről írva F. Varillon nem győzi ezt hangsúlyozni. Csakis a szeretet fényében sejthetünk meg valamint az Isten alázatáról és szenvedéséről. Mert azt ma már egyre világosabban állítja a keresztény teológia, hogy Isten szeretetből együttszenved keresztre feszített Fiával, aki – jóllehet Istennel egyenlő rangban volt – megalázta magát, kiüresítette magát, amikor engedelmes lett egészen a kereszthalálig (Fil 2). Már a nagy Órigenész a III. században megsejtette, hogy az nem tökéletlenség, ha az Atya szeretetből, együttérzésből szenved: „Isten (tehát) magára veszi a mi szokásainkat, amint Isten Fia magára veszi szenvedéseinket. Maga az Atya sem érzéketlen szenvedéseinkre. Ha imádkozunk hozzá, szánalmat és együttérzést tanúsít. A szeretetből fakadó együttérzés fájdalmat okoz neki.” (Hom. in Ez. 6,6; vö. Varillon, 168.) Varillon H. de Lubactól vette át ezt az idézetet, aki kiemelte, milyen megdöbbentő e csodálatos szöveg Órigenésznél, aki másutt annyira hangsúlyozza Isten impassibilitasát. Az impassibilitas-t fordíthatjuk: szenvedély/szenvedés-mentességnek.

Még egyszer Varillont idézem (120. old.):

„Krisztus kenózisa teljes volt halálában. Ezért ez a halál nyilatkoztatja ki a maga teljességében Isten Dicsőségét, amely lényegében Szeretet mint önmaga megsemmisítésének Hatalma. A keresztre feszített Jézusban nyilvánult meg az élő szentháromságos Abszolútum, amely tiszta »teérted«, tehát az  »önmagáért való lét« tagadása. A kereszt a Kinyilatkoztatás központi alakja: egy alakjából kivetkőztetett ember leleplezi az alak nélküli örök Lényt. (A franciában szójáték: „un homme dé-figuré dé-voile l’Ętre éternel sans figure.”

De Varillon atyával azt is kell hangoztatnunk, hogy üdvösségünk drámájában nem a kereszté, hanem a feltámadás öröméé az utolsó szó. A Biblia és a teológiai reflexió után a költészet és a lelkiség nagy képviselőit is faggatva közelíti meg Isten szenvedése misztériumát. Végül azt igyekszik megsejtetni velünk Mounier-t és Lisieux-i Kis Szent Terézt idézve, hogy a szenvedés nem zárja ki feltétlenül a boldogságot. Nem lehet mazochizmusnak nevezni a sokat szenvedett fiatal karmelita apáca vallomását: „Elérkeztem arra a pontra, hogy már nem tudok szenvedni, mert számomra minden szenvedés édes. [. . .] Megtaláltam a boldogságot és az örömet a földön, de egyedül a szenvedésben, mert sokat szenvedtem itt lenn. [. . .] Az angyalok nem tudnak szenvedni, ezért nem olyan boldogok, mint én. De mennyire meglepődnének, ha úgy kellene szenvedniük, mint nekem, és éreznék, amit én érzek! Igen, nagyon megdöbbennének, mert én magam is megdöbbenek tapasztalatomtól. [. . .]”

Varillon, miután hosszabban idézte Kis Szent Teréz vallomását, ezzel fejezi be könyvét: „Mindennél erősebb az öröm!”

Ez persze a kereszt bölcsessége, amely túlmutat az értelemén; ez a szentek tudománya, amiről nekünk csak halvány sejtelmünk lehet. De elfogadjuk tanúságtételüket. Elfogadjuk az apostolokét is, akik a Lélek erejében nagy biztonsággal hirdették az örömhírt: Krisztus meghalt értünk és feltámadott; örök életet ad azoknak, akik hisznek benne.

* * *

Összefoglalásul. Valljuk, hogy a filozófusok Istene és a Biblia Istene ugyanaz, olyan értelemben, hogy a filozófiai keresés is az élő Isten misztériumát célozza meg. Az értelem és a hit Istene nem választható szét; a kinyilatkoztatáson belül is szükség van az észre/értelemre; és a kinyilatkoztatás után is érvényes Szent Tamás kijelentése: Istenről inkább csak azt tudjuk, hogy mi nem, és Istennel mintegy Ismeretlennel találkozunk mindaddig, amíg tükör által homályosan, a hit félhomályában tájékozódunk. Igaz, Jézus kijelentette: „Aki engem látott, látta az Atyát.” (Jn 14,9) De az apostolok is az ember Jézust látták, és hitték, hogy Isten Fia. Jézusnak az Atyához fűződő bensőséges és kimondhatatlan kapcsolatába nem tekinthettek bele.

A teremtő és üdvözítő Isten ugyanaz; Isten, minden létező alapja, a történelemben kinyilatkoztatta magát: legteljesebben Jézus Krisztus húsvéti misztériumában. Jézus Krisztus Istene nem másik Isten, de más, mint a filozófusok Istene. Végső soron igaza van Pascalnak: Az életet és a halált, az élő és igaz Istent is csak Jézus Krisztus által ismerjük meg teljesen.

 Dolhai Lajos

AZ  ATYA  SZEMÉLYE  A  LITURGIÁBAN

A 2000. jubileumi év harmadik előkészületi éve II. János Pál pápa kívánsága szerint az Atya Isten éve. A Fiú és a Szentlélek után ebben az évben tekintetünk az Atyára irányul, hiszen előkészületünk célja éppen az, hogy Krisztus által (első év) a Szentlélekben (második év) visszataláljunk az Atyához. Az apostoli körlevél szándéka szerint nemcsak az utolsó előkészületi év, hanem tulajdonképpen a nagy millenáris ünnepség is az Atyára irányul, hiszen „a jubileum, melynek középpontja Krisztus, egy nagy hálaadás lesz az Atya felé”.¹ Az ünneplésben a megtéréssel és a lelki megújulással együtt jelen van a Szentháromság, s különösképpen is az Atya megdicsőítése, akitől minden jó adomány származik, s akire a világban és a történelemben minden irányul.

 Az Atya szerepe az üdvtörténetben

Az V. század óta ismert és egyre inkább elismert teológiai alapelv: „Az imádság törvénye a hit törvénye.”² Ez nemcsak azt jelenti, hogy az Egyház imádságaiban tükröződik az Egyház hite, hanem azt is, hogy imádságainknak igazodnia kell az Egyház hitéhez. Ezért első lépésben érdemes röviden összefoglalni az Atya Isten sajátos üdvtörténeti szerepét.

Az üdvtörténetnek szentháromsági struktúrája van, amit röviden így foglalhatunk össze: Az Atya akaratából emberré lesz a Fiú, hogy minket megváltson, majd pedig a megdicsőült Fiú az Atyával együtt küldött Szentlélekben az Istentől eltávolodott világot ismét az Atyához vezeti vissza. Az Atya jóvoltából Jézus Krisztus által a Szentlélekben „szabad utunk” van az Atyához (Ef 2,18). A latin nyelvű teológia tömör megfogalmazása szerint az üdvtörténet struktúrája: „A Patre, per Filium eius, Iesum Christum, in Spiritu Sancto, ad Patrem” (= az Atyától, a Fiú által, a Szentlélekben, az Atyához). Így tehát üdvösségünk művében egy felülről lefelé: az Atyától a világ felé (descendens), és egy alulról felfelé: a világtól az Atya felé (ascendens) menő irányulást figyelhetünk meg. Az üdvtörténet alapján kijelenthetjük, hogy az Atya úgy jelenik meg számunkra, mint akitől minden „jó adomány” származik, és akihez minden teremtmény visszatér. A Fiú az, aki által a legnagyobbat, a megváltás adományát elnyerjük. A Szentlélek pedig az, akiben ma is megtapasztalhatjuk Isten ajándékait. A négy elöljárószó: „a” (= tól), „per” (= által), „in” (= ben), „ad” (= hoz) nemcsak a Fiú és a Szentlélek sajátos üdvtörténeti szerepére mutat rá, hanem arra is, hogy az üdvtörténet kiindulópontja és végpontja az Atya.³ Minden az Atyától ered, és oda tér vissza. A mennyei Atya az őskezdet, és reményeink szerint a boldog vég. Az Atya minden dolgok forrása és célja (1Kor 8,6); éppen ezért a Fiú is, aki csak tőle való függésben cselekszik (Jn 5,19;14,10;15,10), az idők végén aláveti magát neki mint Fejének (1Kor 15,28; 11,3).

Ezért az Atya szerepét jobban kell hangsúlyoznunk, főként a kegyelmi életben és a liturgiában. Rá kell arra mutatnunk, hogy egyrészt az Atya az, aki a Fiún keresztül küldi a Szentlelket a lelkünkbe, hogy ott hitet és szeretetet ébresszen, másrészt Ő a hívek Szentlélekben megfogant és a Fiú által közvetített hódolatának végpontja. A Katolikus Egyház Katekizmusa is (1993) hangsúlyozza, hogy „az Atya a liturgia forrása és végső célja” (KEK 1077–1083). Csak így érthetjük meg a keresztény liturgia kettős dimenzióját, „amely a hit és a szeretet válasza azokra a »lelki áldásokra«, amelyekkel az Atya megajándékozott minket” (KEK 1083) Ha a kinyilatkoztatás célja az, hogy minket bekapcsoljon a Szentháromság életébe, akkor ennek már itt a földön, Istennel való imádságos kapcsolatunkban is meg kell mutatkoznia, mert a keresztény imát a keresztény hit struktúrája határozza meg.⁴ A sajátos szentháromsági struktúrának a hívek imádságos életében is meg kell mutatkoznia. A Szentírás, az egyházatyák és a legrégebbi liturgikus szövegek, különösképpen is „az Atyához intézett imádságok” (vö. 2. rész), erre figyelmeztetnek bennünket.

Az Újszövetségben főként János evangéliuma és a páli levelek emlékeztetnek bennünket erre a törvényszerűségre. János evangéliumának egyik fő témája Jézus küldetéstudata, amelyben az Atya szerepe különösen is hangsúlyozott. Jézus egyértelműen kijelenti, hogy „Én nem magamtól jöttem, az Atya küldött engem” (8,42). Mert az Atya küldött engem, azért szavam az ő szava (7,16–18), tettem az ő akarata (4,34). Jézus kéri az Atyát, hogy tanítványai egyek legyenek, „hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (17,21). Még nyilvános működése idején megígéri tanítványainak a Szentlelket, aki velünk marad mindörökké (14,16). Miután küldetését elvégezte, Jézus elmegy ahhoz, aki küldte (16,5). Jézus egész életét e szavakban foglalta össze: „Az Atyától jöttem, és beléptem a világba; most pedig elhagyom a világot, és az Atyához térek vissza.” (17,28) „Az Atyától” – és „az Atyához”: ez a két viszony mint kiindulás és végpont fejezik ki legtökéletesebben Jézus életét és küldetését.

Emelkedett hangnemben fogalmazza meg ugyanezt az Efezusiakhoz írt levél első fejezete. „Áldott legyen az Isten, Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki Krisztusban minden mennyei, lelki áldással megáldott minket. . .  Szeretetből arra rendelt, hogy – akaratának tetszése szerint – Jézus Krisztus által fogadott fiaivá legyünk, s magasztaljuk fölséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában fölkarolt minket. . . Benne kaptátok ti is a megígért Szentlélek pecsétjét, miután hallottátok az üdvösség igéjét. Ő örökségünk foglalója, amíg Isten dicsőségének magasztalására teljesen meg nem váltja tulajdonát.” (1,3–14) Az Efezusi levél ezzel a dicsőítéssel kezdődik. Ez a dicsőítő és hálaadó imádság az Atyára irányul, mert tőle ered az áldás, és ő Krisztusban nyilatkoztatta ki jóságát és irgalmát. Az áldás kapcsolatos a Szentlélekkel is, hiszen ő is felülről jövő igazi ajándék. Ő alakít át bennünket Isten gyermekeivé, és benne tudjuk Istent Atyánknak szólítani és magasztalni. (Róm 8,15; Gal 4,6)

Az Efezusiakhoz írt levél első három fejezete, amelyben az apostol magasztalja Isten üdvözítő kegyelmét, melyet Jézus Krisztus által ajándékozott az emberiségnek, különösen is utal a megváltás Atyától kiinduló és Atyához visszatérő szentháromságos struktúrájára. Az 1,3–14, a 2,11–21 és az egész harmadik fejezet emlékezteti a zsidókat és a pogányokat arra, hogy Isten, az Atya jóságából Jézus Krisztus (a Fiú) által mindnyájunknak „szabad útja van egy Lélekben az Atyához” (Ef 2,18). A Korintusiakhoz írt első levélben, amikor az apostol „a test szerint való élet” és a szabados életforma veszélyeire figyelmeztet, nemcsak a Szentlélekre utal, hanem a megváltó Fiúra és az Atyára is, akit nemcsak imádságunkkal, hanem életformánkkal is meg kell dicsőíteni: „Sem parázna, sem bálványimádó, sem . . . rabló nem részesül Isten országában (vö. eljutni az Atyához). Néhányan ilyenek voltatok, de az Úr Jézus Krisztus nevében (vö. a megváltás Krisztus által) és Istenünk Lelke által (vö. a Lélekben) megtisztultatok. . . Nem tudjátok hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, aki bennetek van? Nem tudjátok, hogy nem vagytok magatokéi? Nagy volt a ti váltságdíjatok. (Vö. a Fiú) Dicsőítsétek meg tehát az Istent (az Atyát) testetekben.” (1Kor 6,19–20) Tehát az Atyától mint az élet forrásától kaptuk testünket, a Szentlélek templomát, és már most a földi életünkben is az Atya dicsőítésére kell törekednünk, hogy eljuthassunk Istenhez, az Atyához.

Az apostol, akinek a leveleiben gyakran találkozunk dicsőítő és hálaadó imádságszövegekkel, felhívja figyelmünket a helyes keresztény imádságra: arra, hogy a Szentlélekben (Róm 8,15; 1Kor 12,3) Krisztus által (2Kor 1,20; Kol 3,17) az Atyának felajánlott (Zsid 3,15) imádságunk legyen állhatatos (Róm 12,12; 1Kor 7,5) és folytonos. A keresztény imádság törvényszerűségei akkor is megfigyelhetők nála, amikor a dicséret (Ef 5,19), a hálaadás (Kol 3,17), a kérés és a mindenkit belefoglaló közbenjárás (Róm 15,30) imájára buzdít bennünket. Az egyik legszebb buzdítása szerint: „Énekeljetek hálás szívvel zsoltárt, himnuszt és szent dalokat Istennek. Bármit szóltok és tesztek, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek, s adjatok hálát általa Istennek, az Atyának.” (Kol 3,16–17)

„Az Atyától a Fiú által a Szentlélekben az Atyához” gondolattal nemcsak a szentírásban, hanem az egyházatyák írásaiban is gyakran találkozunk. Római Szent Kelemen a korintusiakhoz írt levelében az egyház alapítását így írja le: „Az apostolokat Jézus Krisztus rendelte számunkra (vö. Krisztus által), hogy hirdessék az evangéliumot, Jézus Krisztust pedig az Isten küldte el (vö. az Atyától). Krisztus az Istentől, az apostolok Jézus Krisztustól, de mindkettő annak rendje szerint az Isten akaratából való volt. Átvették a parancsolatokat, és Urunk Jézus Krisztus feltámadása által birtokukba jutott a teljesség, így Isten igéjében megerősödtek, és a Szentlélek teljes birtoklásával (vö. a Szentlélekben) elmentek, hogy hirdessék az evangéliumot, az Isten országát, mely el fog érkezni (vö. az Atyához). Miután a különféle vidékeken és városokban hirdették az igét, elöljárókat állítottak mindenütt, kiket próbára tettek a Lélekben, a püspököket és a diakónusokat, azok számára, akik hinni fognak.” (Első levél a korintusiakhoz XLII.) Antióchiai Szent Ignác így érzékelteti képszerűen keresztény életünknek ezt a törvényszerűségét: A hívők az Atya Isten templomának a kövei lesznek, Jézus Krisztus keresztje az „emelő”, a Szentlélek pedig „csigaként” szolgál, felvonónk a hit, felvonópályánk pedig Istenhez a szeretet. (Efezusiakhoz IX,1.) Szent Polikárp vértanúsága előtt mondott imádságában így könyörög: „Urunk, mindenható Isten, a te szeretett és áldott Fiad, Jézus Krisztus Atyja, aki által ismeretedet elnyertük . . . áldalak téged, mert erre a napra és órára méltattál, hogy részt kapjak tanúid számában, Krisztusod kelyhében, a testnek és léleknek a feltámasztásában, a Szentlélek romolhatatlanságában. Ezért mindenkiért is kérlek Téged, áldalak téged, dicsőítelek téged az örök és mennyei Főpap, Jézus Krisztus, szeretett Fiad által, aki által neked vele együtt és a Szentlélekkel dicsőség most és a jövendő időkben is.” (Szent Polükarposz vértanúsága 14,1–3.) Szent Iréneusz már röviden is megfogalmazza a formulát: „A Szentlélek által jutunk el a Fiúhoz, és a Fiú által juthatunk az Atyához”.⁵ Az ariánus viták után még nagyobb számban jelennek meg az olyan írások, amelyek egyre világosabban megfogalmazzák a három isteni személy üdvtörténeti szerepét. Nüsszai Szt. Gergely például így fogalmaz: „Isten mindenféle tevékenysége teremtményei felé . . . az Atyánál kezdődik, folytatódik a Fiú által, és beteljesedik a Szentlélekben.” Szent Atanáz tömör megfogalmazásában: „Az Atya alkot mindent az Ige által a Szentlélekben.”⁶

 Az Atyához intézett imádságok

Jézus példája és parancsa szerint, amikor imádkozunk, Istenhez, a mi Atyánkhoz fordulunk. „Atyának” nevezhetjük Istent, mert őt emberré lett Fia így nyilatkoztatta ki nekünk. Ő már, amikor a világba lép, akkor is az Atya akaratát teljesíti (Zsid 10,5–9). Az Atya üzenetét közvetíti, az Atyához imádkozik: „Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert feltártad ezt a kicsinyeknek” (Mt 11,25), és arra tanít minket, hogy mi is Atyának szólítsuk az Istent (Mt 6,9). Megígéri, hogy amit nevében kérünk, megadja azt nekünk az Atya (Jn 15,16). Mindnyájunkat az Atyához akar vezetni, és azt is tudtunkra adja, hogy „senki sem juthat az Atyához, csak énáltalam” (Jn 14,6). Keresztáldozata előtt így imádkozik: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te.” (Mt 26,39) Utolsó szavait is az Atyához intézi: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46), de előtte még kéri az Atyát azokért, „akik nem tudják, hogy mit tesznek” (Lk 23,34). Jézus életében az Atyával való személyes kapcsolat, az Atyához intézett imádság meghatározó tényező.

Joggal szólíthatjuk őt mi is Atyánknak, hiszen a keresztségben újjászülettünk vízből és Szentlélekből (Jn 3,5), és az Atya gyermekei lettünk. A hittel és keresztséggel Krisztust öltjük magunkra, tehát jogunk és kötelességünk az ő lelkületével fordulni az Atyához. Tőle tanuljuk meg, hogyan kell helyesen imádkozni (Lk 11,1), különösen azt, hogy gyermeki bizalommal kell Atyánk elé terjeszteni kéréseinket. Megtanulhatjuk tőle a helyes istendicsőítő imádságot, hiszen életét ebbe a kijelentésbe foglalta össze: „Atyám, megdicsőítettelek téged a földön.” (Jn 17,4)

Az egyház ősi hagyománya szerint liturgikus imádságainkban legtöbbször az Atyához imádkozunk: az Atyához terjesztjük kéréseinket Jézus Krisztus által a Szentlélekkel egységben. Az apostoli atyák írásaiból látjuk, hogy az első keresztények között is megjelent az imádságnak ez a formája.⁷ Már Római Szent Kelemen is az egyik imádságában Krisztus által az Atyához imádkozik: „Mindezeket egyedül te (Atya Isten) teheted meg mivelünk, mi tégedet vallunk meg, lelkünk főpapja és pártfogója, Jézus Krisztus által, és általa tiéd a dicsőség és a magasztalás most és nemzedékről nemzedékre és örökkön-örökké. Ámen.”⁸ Egy századdal később Órigenész is megerősíti ezt a hagyományt, amikor az imádságról szóló könyvében azt kéri a keresztényektől, hogy az imádságot „Jézus Krisztus által a Szentlélekben a mindeneket teremtő Atya dicséretével” fejezzék be.⁹ A liturgiában csak néhány ima fordul közvetlenül Krisztushoz, a Szentlélekhez pedig csak kivételesen szoktunk imádkozni.¹⁰ Már a hippói zsinat¹¹ (393, 25. kánon), majd pedig a III. karthágói zsinat is (397, 23. kánon), a korabeli ariánus veszély ellenére is, a következő szabályt írta elő¹²: „Cum altari assistitur, semper ad Patrem dirigatur oratio.” („Amikor az oltárnál szolgálunk, mindig az Atyához terjesszük könyörgésünket!”)

Nyilvánvaló, hogy ez a szabály az őskeresztény hagyományban azért alakult ki, mert teljesen összhangban van a Szentírással. Jézus főleg a kérő imádsággal kapcsolatban ismételten tanítja ezt a törvényszerűséget: „Bármit kértek majd nevemben az Atyától, megadja majd nektek.” (Jn 15,16; 16,23–28.) De arra is figyelmeztet, hogy úgy imádkozzunk mint Ő: az Ő lelkületével, sőt esetleg az ő szavaival. A „miatyánkban”, az imádságnak legszebb és legtökéletesebb paradigmájában megtanít minket arra, hogy miért és hogyan forduljunk a mi mennyei Atyánkhoz. Szent Pál apostol kifejezetten is ezt kéri az kolosszei hívektől: „Énekeljetek hálás szívvel zsoltárt, himnuszt és szent dalokat Istennek. Bármit szóltok és tesztek, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek, s adjatok hálát általa Istennek, az Atyának.” (3,16 kk.) Szinte szó szerint ugyanezt kéri az efezusi hívektől is: „Adjatok hálát mindenkor, mindenért Urunk Jézus Krisztus nevében Istennek, az Atyának.” (5,20) Szent Pál maga is követi ezt a szabályt leveleiben, a levelekben található imádságokban és a levelek elején található köszöntésekben (vö. Ef 1,3 kk; 1Kor 1,4–9; 2Kor 1,3–6; Gal 1,2–5; Kol 1,3kk; 1Tit 1,2kk). Így például a Római levél elején: „Először is hálát adok Jézus Krisztus által Istenemnek mindnyájatokért.” (1,8–9)

A liturgikus imádság Istenhez, az Atyához szól, vagy szó szerint említve az Atyát, vagy pedig csak Istenként, illetve Úr Istenként említve, de az imádság összefüggéséből nyilvánvaló, hogy ez az Isten azonos az Atyával. Az Atyának legtöbbször van valamilyen jelzője, legtöbbször a „teremtő”, „mindenható”, „örök”, „gondviselő” jelzők jelennek meg mint a számunkra lényeges, illetve a kéréseink szempontjából fontos isteni tulajdonságok. A könyörgés főrészében pedig az Isten valamilyen nagy tettére hivatkozva terjesztjük az Atya elé kéréseinket. A kérések előterjesztésében követjük a zsidó hagyományt, hiszen a választott nép fiai is Isten „nagy tetteire” hivatkozva terjesztették Isten elé kéréseiket. A könyörgések bejező része a kezdetektől fogva a „mi Urunk Jézus Krisztus által” formula volt, hiszen Jézus Krisztus a közvetítő Isten és az emberek között (Róm 4,8; 16,27; Zsid 13,15). Krisztus a közbenjárónk, aki által az Atya elé járulunk. Ő áll az imádkozó egyház élén, az Atya felé fordulva, velünk együtt kérve a mennyei Atyát. Csak később egészítették ki a befejezést a „Szentlélekkel egységben” (in unitate Spiritus Sancti) résszel, és csak az V. századra alakult ki az a megfogalmazás, hogy Jézus Krisztus által a Szentlélekben fordulunk az Atyához.

Tanulságos és sokatmondó számunkra, hogy a Sacramentarium Leonianumnak, amely a római liturgia legrégibb és legtisztább tanúja (V–VI. század), 1300 orációja közül csak három olyan van (advent I., III. és V. vasárnapi collecta), amelyik nem az Atyát szólítja meg. Amikor a római liturgia a gallikán liturgiából átvesz néhány elemet és könyörgést, akkor ezek száma valamelyest megnövekszik. Ezért nem meglepő, hogy a XII. században a „Micrologus” című könyv szerzője¹³ ennek a szabálynak a megtartására így figyelmeztet: „A könyörgéseket a »mi Urunk által« formulával fejezzük be, hiszen az Atyához imádkozunk a Fiú által, a Fiú parancsa szerint, aki az evangéliumban ezt parancsolta nekünk.” (PL 151, 981) Évszázadokkal később, a tridenti misekönyvben is csak 27 olyan könyörgés volt, amely nem az Atyához intézett imádság volt, hanem közvetlenül a Fiút szólította meg. J. A. Jungmann liturgiatörténeti analízise¹⁴ szerint a római liturgia eredeti törvényszerűsége („per Christum ad Pa- trem”) – az Atyához intézett imádság – mind a mai napig jellegzetes és követendő norma maradt. Erre legtökéletesebb példa: a legfontosabb liturgikus imádság, a szentmise kánonja. Nemcsak a római kánon, hanem az új, a II. vatikáni zsinat utáni kánonok is következetesen megőrizték ezt a törvényszerűséget.

A szentmise imádságai, különösképpen a könyörgések (collecta, secreta, postcommunio) és a papra tartozó egyéb részek mind az Atyára irányulnak.¹⁵ Vannak olyan imádságok, amelyek közvetlenül az Atyát szólítják meg, így például a „Suscipe, Sancte Pater”, a „Te igitur, clementissime Pater”, és a „Pater noster” kezdetű imádság. Vannak olyan imádságok, amelyek csak közvetve, az Atya egyes attribútumait (tulajdonságait) kiemelve kezdődnek (vö. Mindenható örök Isten, Irgalmas Isten stb.). A prefációk bevezető részében is először mindig az Atyához fordulunk: „Valóban méltó és igazságos, illő és üdvös, hogy mindig és mindenütt hálát adjunk neked, mi Urunk, szentséges Atyánk, mindenható örök Isten.” A prefáció után a római kánon rögtön egy Atyához intézett kéréssel kezdődik: „Könyörögve kérünk tehát, jóságos Atyánk, Fiad a mi Urunk Jézus Krisztus által: fogadd el, és áldd meg ezeket az adományokat és ajándékokat, ezt a szent és tiszta áldozatot” (Te igitur clementissime Pater. . .); de tulajdonképpen az egész kánonnak, sőt az eucharisztia megünneplésének is az a célja, hogy hálát adjunk az Atyának a megváltás kegyelméért, és azért, hogy Krisztus áldozata jelenvalóvá válik számunkra a szentmise közösségében. Még az epiklézis, a Lélek-hívó imádság is az Atyára irányul, hiszen az epiklézisben a pap az Atyát kéri, hogy küldje el a megszentelő Szentlelket, hogy a felajánlott adományok Krisztus testévé és vérévé váljanak.

A doxológiák

A doxológiákban, a Szentháromságot dicsőítő imádságokban is megfigyelhetjük ugyanezt a törvényszerűséget. Már az Újszövetségben is bőségben vannak kisebb-nagyobb doxológiák. A szentírási doxológiák nagyobb része egyedül Istenre mint az Atyára irányul (Róm 11,36; Gal 1,5; Fil 4,40; 1Tim 1,17; 6,16; 1Pt 5,11; Jel 4,9–11; 7,12). Főként Pál apostol hangsúlyozza, hogy „Istennek, a mi Atyánknak legyen dicsőség örökkön-örökké” (Fil 4,20). Van három olyan háromságos istendicsőítés, amely az Atyára irányul Krisztus által (Róm 16,27; 1Pét 4,11; Jud 25), és van egy, amelyben az Atyát dicsőítjük az Egyházban Krisztus által (Ef 3,21). A dicsőítésnek többféle oka is lehet. A Újszövetség az Ószövetséghez hasonlóan három okból kifolyólag magasztalja az Istent. Egyrészt azért, mert megtapasztalta, illetve tudatosította Istennek egyik vagy másik tulajdonságát, mint például láthatatlanságát, hatalmát, örökkévalóságát (1Tim 1,17; 1Tim 6,16; Róm 11,33–36); másrészt azért, mert ő a Teremtő, mi pedig az ő teremtményei vagyunk (Jel 4,11); a leggyakoribb motívum pedig az üdvtörténetben (Róm 11,16) és a megváltásban (Gal 1,3–5; 1Pét 5,11) megmutatkozó isteni jóság.

Az egyházatyák írásaiban található liturgikus szövegek is az istendicsőítő imádságban az Atyához fordulnak. Ezek a doxológiák több esetben is csak az Atyát említik, és legtöbbször binitárius (az Atyához Krisztus által), elég ritkán pedig trinitárius (Atya, Fiú és a Szentlélek említése) formában vannak megfogalmazva. A szentháromságos hit fejlődésével összhangban, az első évszázadokban csak az Atya és Krisztus személye van ezekben az imádságokban megemlítve. Jó példa erre a Didakhé eukarisztikus imádsága, kánonja. „Hálát adunk néked, Atyánk, az életért és tudásért, melyet kinyilatkoztattál nekünk a Te szolgád, Jézus által! Dicsőség néked mindörökké!” (IX. fej.) „Szent Atyánk, hálát adunk néked szent nevedért, melynek sátrát szívünkben ütötted fel, a tudásért és hitért és halhatatlanságért, melyet kinyilatkoztattál nekünk a Te szolgád, Jézus által! Dicsőség néked mindörökké.” (X. fej.)

A liturgiában nemcsak a könyörgő, hanem a dicsőítő és hálaadó imádságokat is az Atyára irányítjuk. Látjuk ezt már a kis doxológia (Dicsőség az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek) első, régebbi megfogalmazásából is. Az ariánus viták előtt az egyházatyák inkább a „Dicsőség az Atyának a Fiú által a Szentlélekben” (Glória Patri per Filium in Spiritu Sancto) megfogalmazást használták. Nagy Szt. Vazul¹⁶ és mások is az új doxológia bevezetését ajánlottak, de csak azért, hogy így jobban kihangsúlyozzák a három isteni személy egylényegűségét.

Ugyanezt a törvényszerűséget és problémát figyelhetjük meg a monasztikus breviárium „Te decet laus” kezdetű himnuszában. A legrégebbi megfogalmazást már az Apostoli konstitúciókban (VII. 48,3) megtaláljuk a következő szöveggel: „Téged illet a dicséret, téged illet a himnusz, dicsőség neked, Atya Istennek a Fiú által a Szentlélekben, mindörökkön-örökké. Ámen.”¹⁷ A téves magyarázatok elkerülése végett egy új megfogalmazásban¹⁸ („Dicséret és dicsőség . . . az Atya Istennek és a Fiúnak a Szentlélekkel együtt”) a három isteni személyt egy sorba helyezték, amelyben az Atya szerepe már kevésbé hangsúlyozott.

Az Egyház legősibb, s egyben legszebb hálaadó éneke a „Te Deum”. A himnusz első, leghosszabb része az Atya dicsérete, de tulajdonképpen a második rész is, amely Krisztusról szól, az Atyára irányul. Az ének szentháromságos struktúrája teljesen megfelel az üdvtörténeti és ontológiai Szentháromságnak, amelyben az Atya a kezdeményező és a kiindulópont.

A római kánon nagy doxológiája (doxológia finalis) szintén a címben megfogalmazott állításunkat illusztrálja: „Istenünk, te mindezeket a javakat mindenkor Krisztus, a mi Urunk által teremted, szenteled meg, élteted, áldod meg és adod nékünk: Őáltala, ővele és őbenne a tiéd, mindenható Atya Isten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség mindörökkön-örökké.” Az Atya és a Fiú személyének kiemelése a megfogalmazás ősiségére utal. Nyilvánvaló, hogy ez a dicsőítés elsősorban az Atyára irányul. Az Atya úgy áll előttünk, mint minden jó adomány forrása, mert ő teremti, szenteli meg, áldja meg és adja nekünk ezeket az adományokat, és őt mint minden dolog végső célját már most megilleti a tisztelet és dicsőség. A Fiú személye mint Közvetítő megjelenik a dicsőítésben, hiszen az Atya által tesz mindent: teremt, megszentel, éltet, megáld minden jóval. Tehát éppen ezért Krisztus, a mi Főpapunk által dicsőítjük Istent, a mi Atyánkat.  

Összefoglalás

A liturgia lényegéből is következik ez a törvényszerűség.¹⁹ A liturgia célja nemcsak az ember megszentelődése, hanem Isten dicsőítése is. Ismételten hangsúlyozza ezt már a Mediator Dei (1947) liturgiadefiníciója: „A szent liturgia tehát nem más, mint nyilvános istentisztelet . . ., amelyet a hívek közössége Krisztus által bemutat a mennyei Atyának.” (DS 3841.) Ezt a meghatározást továbbgondolva a II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója így magyarázza a liturgia lényegét: „Ebben a nagy műben, amely Istent tökéletesen megdicsőíti, az embert pedig megszenteli, Krisztus mindenkor maga mellé emeli, társává teszi az egyházat, szeretett jegyesét; az Egyház pedig segítségül hívja Urát, és általa hódol az örök Atyának.” (SC 7.) Istentiszteletünknek, az Istent dicsőítő egyéni és közös imádságnak többféle indítéka is van. A keresztény liturgia lényegét, fontosságát két nagy kinyilatkoztatott igazság alapozza meg. Először is annak felismerése, hogy Isten a mi Teremtőnk, mi pedig az ő teremtményei vagyunk. Sokat köszönhetünk a teremtő és gondviselő Istennek. Ennek felismeréséből szinte szükségszerűen fakad az istentisztelet: a hála és a dicsőítő imádság kötelessége. A második még fontosabb igazság az, hogy az embert teremtő és üdvözíteni akaró Isten sokszor és sokféle módon kinyilatkoztatta irgalmas szeretetét, különösen is azzal, hogy Krisztusban megváltott és magához emelt minket. „Méltó és igazságos”, hogy mint Isten gyermekei ezért dicsőítsük és magasztaljuk Istent, a mi mennyei Atyánkat. A liturgia nemcsak a mi megszentelődésünket szolgálja, hanem alkalom arra is, hogy dicsőítsük az embert megszentelő Istent. A két cél szinte elválaszthatatlanul egybetartozik. Minél szentebb valaki, annál méltóbban tudja Istent dicsőíteni, de mindaz, amit Isten dicsőségére teszünk, saját megszentelődésünket is szolgálja.

A liturgiában Krisztus mint az Újszövetség főpapja folytatja az ő megváltó és megszentelő tevékenységét. A megdicsőült Krisztus mindannyiunk nevében és helyettünk állandóan kegyelemért könyörög számunkra az Atyánál, hiszen ő a mi „szószólónk” ( (Jn 2,1–2), és ő a mi megszentelődésünk. De nemcsak az ember megszentelése a liturgia célja, hanem az Isten dicsőítése is, vagyis az, hogy Krisztushoz, az Egyház Fejéhez csatlakozva mint a „Titokzatos test” tagjai a tökéletes hódolatot és istendicséretet megadjuk az örök Atyának. Krisztus vállalta a főpap szerepét, és mint a „titokzatos test” feje maga gyűjti össze dicsőítésünket, hálánkat, engesztelésünket és kérésünket, s közvetíti az Atya felé. Ígéretet is tett, hogy az ő nevében végzett ima meghallgatásra talál. A legtökéletesebb ima az Eukarisztia megünneplése, mert a Szentlélekben összegyűlt közösség Krisztusnak, a Fiúnak tökéletes áldozatát mutatja be az Atyának.

¹ Tertio millennio adveniente 49.

² Az alapelv tanítóhivatali megnyilatkozásban először a tévesen Coelestinusnak tulajdonított „Indiculus”-ban található meg, vö. DS 238–249, szó szerint DS 246.

³ Vagaggini, C., Il senso teologico della liturgia, Róma 1965, 202.

⁴ A keresztény elmélkedés néhány szempontja, Római dokumentumok I, SZIT. Budapest 1991, 8.

⁵ Adv. Haer. V. 36, 2.

⁶ Első levél Szerapionhoz, I, 23–24.

⁷ Didakhé IX, X;  Szt. Polikárp vértanúsága 14; 20; Antióchiai Szt. Ignác: Eph. IV, 2; Róm II, 2.

⁸ A korintusiakhoz írt levél LXI, 3.

⁹ De oratione XXXIII, 1, 6:  PG 11, 557.

¹⁰ Egy régi liturgikai szabály szerint: „Omnis oratio dirigatur ad Patrem vel Filium, nulla autem ad Spiritum Sanctum, quia Spiritus Sanctus donum est, et a dono non petitur donum.” Mindazonáltal nem mondhatjuk, hogy a Szentlélekhez való imádkozás ellentmondana a keresztény hitnek (vö. Veni Creator Spiritus!).

¹¹ Ezen a zsinaton Szent Ágoston még mint áldozópap vett részt.

¹² A teljes szöveg: „Ut nemo in precibus vel Patrem pro Filio, vel Filium pro Patre nominet. Et cum altari assistitur, semper ad Patrem dirigatur oratio.”

¹³ A legjobbnak tartott középkori liturgiakommentár szerzője ismeretlen. A lehetséges szerzők között Hrabanus Maurust, Johannes Beleth-et, és különösképpen is Chartres-i Ivót szokták megemlíteni. A mű teljes címe: Micrologus de ecclesiasticis observationibus.

¹⁴ Jungmann, J. A., Die Stellung Christi im liturgischen Gebet, Münster 1962, 11.

¹⁵ Oppenheim, P.,  Institutiones in S. Liturgia VI, Róma 1941, 233–238.

¹⁶ De Spiritu Sancto, magyar ford.: Óker. írók 6. kötet (szerk.: Vanyó L.), SZIT. Bpest, 1983, 71–164.

¹⁷ Latinul: „Te decet laus, te decet hymnus, tibi gloria Deo Patri per Filium in Sancto Spiritu, in saecula saeculorum. Amen.”

¹⁸ Latinul: „Te decet . . . tibi gloria Deo Patri et Filio cum Sancto Spiritu. . .”

¹⁹ Verheul,  A., Einführung in die Liturgie, Herder 1964, 60.

Könyvjelző

Neked is sikerül címmel egy 137 oldalas kis könyvet tett közzé a Szent Gellért Kiadó. Összeállította A Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat, Halász Endre és munkatársai. A könyvben az alkoholfüggőségtől megszabadult fiatalok vallanak. Nem kell hangsúlyoznunk, hogy milyen súlyos probléma Magyarországon (is) az alkoholizmus. Azok, akik megszabadultak, hálát adnak az Úrnak, hogy mégiscsak sikerült új életet kezdeniük. Nemcsak a pohárhoz nem nyúlnak, de egész látásmódjuk, lelki életük, másokhoz való viszonyuk megváltozott. Az elkerülhetetlen szenvedéseket is zúgolódás nélkül fogadják. Ezek a tanúságtételek segíthetik azokat, akik még az alkohol rabjai, és lelkipásztoroknak, nevelőknek is ötleteket adnak. A 107–108. oldalon olvashatjuk a Szolgálat évi programját. A Szent Gellért Kiadó 320 forintért adja a könyvet. 100 példányon felül fél áron. További tájékoztatás a következő telefonszámon: 333–6303.

Keresztesné Várhelyi Ilona

APÁTLAN  TÁRSADALOM

            A cím kifejezi mondandóm lényegét: a férfiak szerepe a társadalmi élet több színterén (család, iskola, egyház) megrendült. Úgy vélem, a vallásosság társadalmi marginalizálódásának ez az egyik fő oka. Ezt a jelenséget a családi karakterek elhalványulásával és az általános tekintélyvesztéssel hozom összefüggésbe. Nem tudom, van-e közöttük okozati összefüggés, s ha igen, melyik az ok, s melyik az okozat. Világosan látszik azonban, hogy az egykor tekintélytisztelő magyar társadalom mára minden téren tekintélytagadóvá vált. Túlságosan egyszerű lenne azt állítani, hogy egyedül a kommunizmus vagy a szekularizáció felelős ezért; de a keresztény értékrend kiszorítása a társadalom működéséből mindenképpen lényeges összetevője a jelenségnek. Hozzájárult a tekintély csorbulásához az is, hogy a családban és a társadalomban méltatlannak bizonyult személyek, intézmények és elvek követeltek maguknak vak tiszteletet.

            Magyar jelenséggel van-e dolgunk, vagy valami új kísértet járja be a világot? Kívánatos-e egyáltalán a tekintély tisztelete? Válaszkísérleteimet egy fiatal férfi valóságos, de tömörített vallomásával kezdem:

            „Nincs miért tisztelni apámat – mondja K. Attila (31 éves, nőtlen, érettségizett szakmunkás). Életemben semmi jót nem kaptam tőle. Nem emlékszem, hogy kiskoromban játszott vagy sétált volna velem. Kirándulni, nyaralni egyszer sem voltunk együtt. Kisiskolás koromban elköltözött tőlünk, később még egyszer-egyszer láttam, de most azt sem tudom, él-e, hal-e. Már nem is érdekel. Arra emlékszem, hogy nagyanyám mindig szidta, hogy nem segít anyagilag, vehetne néha valamit nekem. Anyám néhány év múlva férjhez ment, apám is másik családot alapított, állítólag van három féltestvérem valahol, de sosem láttam őket. Anyám második férjétől is lett egy húgom, de ahhoz sincs sok közöm, 12 évvel fiatalabb. Én már középiskolás koromban kollégiumban laktam, ritkán jártam haza. Anyám férjét sem tartom apámnak, bár nevére vett, amikor a húgom megszületett, hogy ne legyen a családban mindenkinek más neve, mert addig úgy volt.              

            Nem vagyok vallásos, bár már több közösségben megfordultam, mert volt egy vallásos barátnőm. Két évig együtt éltünk. Elvenni nem akartam, azért lett vége. Nem akarok megnősülni, szerintem a házasság csak a gyerek miatt kell, én nem akarok gyereket, nőt meg úgyis találok. Nem hiszem, hogy a szeretet vezérelné a világot. Jézust inkább a filmekből ismerem, őt el tudom fogadni, de csak emberként. Kicsit hasonlít hozzám, már ami az apját illeti. Nem értem, miért mondják, hogy Isten az Atyánk, és ezért szeretni és tisztelni kell.”

            Sem kivételesnek, sem sajátosan magyarnak nem mondható ez a példa. Ha talán (még) nem is általános ez az életút, jellemzően rávilágít az istenkép és apakép szoros összefüggésére. Ez már a jelenségtől a lényeg irányába nyitja a problémát. Kit is illet tisztelet? Hogy tudja pl. egy káromkodós, verekedős „fater” megjeleníteni a családban Istent, az Abbát? Hogyan alakította a katolikus vallásgyakorlat a férfiak családapai felelősségtudatát? Összefügg-e egymással az apa tekintélye és a gyermek érdeke?

            Manapság – még a papok között is – kevesen emlegetik úgy édesapjukat, mint aki hitüket, vallásosságukat fejlesztette volna. Akinek azonban az apja tudatosan és bátran kitartott a nehéz időkben is Isten és az egyház mellett, az általában ma is a legteherbíróbb keresztény. Mégis inkább az anya vagy a nagymama szerepe látszik erősebbnek a hit átadásában. Ez részint természetes folyamat, másrészt összefügg azzal, hogy a katolikus egyház vallásgyakorlata egyre inkább elnőiesedett. A családért, a gyermekek elfogadásáért és keresztény neveléséért a nők felelősségét nyomatékosabban hangsúlyozta és kérte számon az egyház. Nem könnyen fogta fel, hogy a szülők állapotbeli kötelessége – társadalmi szerepük megváltozása következtében – összetetté vált.

            Az elnőiesedés az egyház térvesztésének következményeként is, okaként is magyarázható. A nők jobban kitartottak a vallásosságuk mellett, ám ez inkább a népegyházi szokásmodellek követését, nem pedig tudatos elköteleződést jelentett. Az urbanizáció, a társadalom gyors átrétegződése és stílusváltása miatt ezt az érzelmi alapú vallásosságot nem vették át az újabb nemzedékek, másféle hiteles modell pedig sokáig nem létezett. Mire a tudatosabb vallásosságot követelő II. vatikáni zsinat hozzánk begyűrűzött, addigra nem volt rá igényes „vevő”. A rendszerváltáskor visszatérők már alig ismertek rá a nosztalgiáikban élő egyházra.

            Az a szeretetteljes apakép, amit Jézus a tékozló fiú történetében elénk állít, majdnem teljesen ismeretlen a mai magyar viszonyok között. Talán azért, mert – bár tékozló fiúk bőven teremnek ma is – kiveszett a beismerés, a bocsánatkérés és a megbocsátás nagylelkűsége a családokból is, az egyházból is. Kiderült, hogy a biztonságosnak gondolt atyai házhoz vezető visszaút járatlan, s ha valaki – csakis Isten irgalmából – mégis rátalál, gyanakvó fenntartás, a példázatbeli testvér irigykedése fogadja. A beismerés hazatérítő vallomására többnyire önigazolás a várható válasz: „én előre megmondtam.” De kihalóban van a beismerés bátorsága is: „vétkeztem ellened.” Az érdemtelent is hazaváró családi és egyházi közösség hiányában a mai tékozló fiúnak, aki élete romjain sem ébred rá bűnére, nincs más alternatívája, mint az egyre távolabb sodró testi-lelki hajléktalanság, vagy a kudarcot sikerré fordító hazugság.

            A kudarcot sem egyénileg, sem a családban, de az egyházban sem tudjuk kezelni. Sikeresnek hazudjuk magunkat, gyermekeinket, papi vagy világi lelki, erkölcsi életünket, hogy ne kelljen szembesülnünk úttévesztéseinkkel. Ez egyéni, családi és egyházi életünk kudarca, társadalmi méretű közönyünk és depressziónk fő oka. 

Ideológiai okok

            Az apa családi tekintélyének meggyöngülése több tényező együttes hatásának tulajdonítható. Az első, általános ok a demokratikusnak nevezett, valójában áldemokratikus struktúra- és értékrendszer térhódítása a hierarchikus rendszer rovására, amely a politikában és a nevelésben is elvi alapokat kreált a maga számára. Ez szorosan kapcsolható a – társadalmi berendezkedéstől független – ateizmushoz, amely az Isten létének tagadásával megrendítette a vertikális értékstruktúrát. Ennek következtében a – (vertikális) tartószerkezetétől megfosztott – horizontális struktúra is megbomlott, a kommunista országokban az egyház és a civil társadalom elnyomása által, máshol az individualizmus miatt, ezért diktatórikus vagy álliberális eszközökkel egy új, mesterséges hierarchikus vázat kellett tákolni, Isten helyett a megfellebbezhetetlen párttekintélyt, esetleg a tudományt vagy a pénzt állítva az értékrend csúcsára. Az osztályharc és a kollektivizmus ideológiája a materializmust a tudomány kizárólagos tekintélyével ruházta föl, majd az ennek ellentmondó történelmi tényeket, intézményeket, kulturális jelenségeket és személyeket likvidálta. Az Isten előtti egyenlőség helyett jogi, gazdasági, társadalmi egyenlőséget deklarált, de valójában az anyagi, erkölcsi, esztétikai, emberi értékeket a legalacsonyabb „közös nevezőhöz” igazította. Ez aztán alkalmat adott a hatalmaskodásra, azaz a felelősség áthárítására az alacsonyabb szintek irányába, míg végül a családig érve a felelősség teljesen feloldódott, vagyis a szubszidiaritás elvének fordítottja működött az egész társadalomban. Sok más érték mellett ennek esett áldozatul az apai tekintély is, ami aztán visszahatott az egyházra és a társadalomra is. Ezt a folyamatot erősítette a tekintélyelvű nevelés teljes elvetése.  

            A nők gazdasági önállósítása – valójában elnyomása és kizsákmányolása – a családok széthullását eredményezte. A családi funkciók „államosítása” alapvetően fellazította a család kohézióját, s mindez előbb a férfiak, majd a nők demoralizálásához vezetett. A családi szerepek keveredése mindkét nemet elgyöngítette. Egyre több csonka családban az anya vagy a nagymama vette át az apa szerepét, s ettől igazán anyaságuk is sérült. Magyarországon felnőtt két csonka generáció, s már növekszik a harmadik, amely csonkaságát már természetes állapotnak tekinti. Bizonyos „stratégiai ágazatok” – pl. az oktatásügy – elnőiesedése egyoldalú, de kétértelmű szerepmintákat közvetített. A kudarcok felelőssége visszaszállt a teherbírásuktól megfosztott családokra, amelyek többsége erkölcsileg és szerkezetileg összeroppant.

            A kommunizmus hordaléka alatt életképtelenné váltak a régi magok, legfeljebb a mindent túlélő gyomok törnek felszínre, az új értékstruktúra magvetését pedig tovább akadályozza az elszennyezett talajra ráhordott, azzal keveredni nem képes, nyugati import műtrágya, egy olyan szemlélet, amely felelőtlenül táplálja a jóléti társadalom sültgalamb képét, üdvtanként pedig rálöttyinti az individualizmus, a pluralizmus és a tolerancia egymással össze nem férő generálszószát. 

Az életpélda ereje

Álljon itt egy másik valóságos történet:

            „Nekem szerencsém volt a papokkal – meséli L-né Ildikó (35 éves, általános iskolai tanár). A rokonságban is volt pap, és így szüleimnek voltak pap barátai. Az egyik – nekünk, akkori gyerekeknek – igazi atyai barátunkká vált. Papinak szólítottuk, és már tizenévesen is tegeztük, pedig ő legalább hatvan éves lehetett. Fiatal korában szerzetestanár és cserkészparancsnok volt, öt nyelven beszélt. Amikor a rendjét feloszlatták, egy kis faluba került. Mesélte, hogy abból a faluból majdnem írástudatlan szülők gyerekei egyetemre kerültek, főleg nyelvszakokra. Papi börtönben is volt amiatt, hogy a gyerekeket titokban tanította, míg a falu kommunista iskolaigazgatója sorra kapta a kitüntetéseket. A mi kisvárosunkban, ahová a hetvenes években került, iskolai hittan nem volt, de Papi 10-15 fiatalt maga köré gyűjtött az ismerős családokból. Hogy ne legyünk szem előtt, tavasszal és nyáron gyakran mentünk kirándulni gyalog vagy biciklivel. Néha több napra is. Nem neveztük ezt lelkigyakorlatnak, pedig az volt a javából. Nem volt szabad semmi ennivalót vinnünk, hanem azt ettük, amit a természet adott. Együtt gyűjtöttük a gombát, a sóskát, szamócát, szedret, volt, hogy a közeli tanyából kért nekünk tojást, tejet, előfordult, hogy egy tyúkot is a kezébe nyomtak, ráadásul. Egy falusi plébánián szálltunk meg, ahol egy nagyon öreg, vicces pap bácsi élt, teljesen egyedül, a mi Papink egykori rendtársa és lelki atyja. Mi őt Nagypapinak hívtuk. A fiúk felásták, beültették a kertjét, a lányok kitakarították a házát. Együtt főztünk, mosogattunk, rengeteget vitatkoztunk, beszélgettünk mindenféle témáról. Reggel mise, délben, este közös ima volt, előtte ő felsorolta, mi mindenért kell hálát adnunk az Istennek. Ha sütött a nap, azért, ha esett az eső, azért. Ha volt mit ennünk, azért, ha nem nagyon, akkor a kevésért. Egyébként nem sok szó esett Istenről. Napközben és este sort kerített arra, hogy mindenkivel négyszemközt is beszélgessen. Ekkor derült ki, hogy minden szavunkat, mozdulatunkat számon tartotta. Úgy irányította ezeket a beszélgetéseket, hogy ráébredjünk bűneinkre, és a végén megadhassa a feloldozást. Mielőtt eljöttünk onnan, bejelentette, hogy most ő megy gyónni Nagypapihoz, és bocsánatot kért tőlünk, bár mi semmi megbocsátanivalót nem tapasztaltunk nála. Ő mégis szinte mindenkivel kapcsolatban tudott valami kis konkrét esetet említeni, amit szerinte nem jól csinált. Persze, ezek után mi is bocsánatot kértünk egymástól, búcsúzáskor tőle is:  – még a fiúk is – sírva. Nagyon közvetlen volt, lehetett ugratni is, mégis mindenki felnézett rá, a legnagyobb tisztelettel beszéltünk vele és róla. Úgy emlékszem, én háromszor voltam Papival kirándulni, mégis úgy tűnik, mintha egész ifjúságomat vele töltöttem volna.

            Minket ő is esketett, s – bár elég messzire sodródtunk – férjemmel együtt hozzá jártunk gyónni élete végéig. Azóta sem tudok olyan jól gyónni. Már beteg volt, amikor a második gyermekünk született. Azt mondta, errefelé volt dolga, azért látogatott el hozzánk; de szerintem búcsúzni és még egy utolsó példát adni jött, mivel tudta, hogy mi akkoriban nem tudjuk felkeresni. A kisbabával az ölemben gyóntam utoljára neki, otthon a konyhában, száradó pelenkák alatt, úgy mint régen, egy szeretetteljes beszélgetés közepette. Szoktunk imádkozni érte, és tudjuk, hogy ő is kíséri életünket; sokat mesélek róla a gyermekeimnek is.

            A hajdani csapatunkból egy fiú pap lett, vele is, a többiekkel is máig tartjuk a kapcsolatot. Mindenki megmaradt a hitében, de többen nem találják helyüket az egyházban. Számomra is ez az egykori közösség Papival az igazi egyház. Hitoktatóként és tanárként Papi módszereit utánozom, de családanyaként és világi iskolában tanítva nem nagyon sikerül, és a mostani papunk egészen más szemléletű, szerinte manapság nem romantikára van szükség.”

            Az ember egészséges szocializációjához föltétlenül szükség van a tekintélyre. Ez jelöli ki a gyermek helyét és egyre táguló mozgásterét.  Az igazi tekintélytisztelet személyes tapasztalatból származik. Amíg az ember csak a konvencionális tekintélytiszteletet veszi át, addig legfeljebb csak udvarias formája van a tiszteletnek, de nincs tartalma. A személyes, belülről fakadó tisztelet tartalma a felelős szeretet, vagyis annak belátása, hogy a korlátok, feltételek az erkölcsi jót szolgálják. Amíg az apai tilalmak vagy az isteni parancsolatok csak félelmeket ébresztenek, nem lehet szó szeretetről, vagyis személyes tiszteletről. Azt kell tehát felfedeztetni az ember és Isten gyermekével, hogy a korlátok a szabadság medrét képezik, így az ember védelmét szolgálják. A szerető apai szigornak ezt kell megjelenítenie. A növekvő gyermeknek növekvő szabadságra van szüksége, fizikai, szellemi, lelki értelemben egyaránt. A határok pontos kijelölése sokkal inkább az apa következetességén múlik, mint az anyáén. Az egészséges családban és egyházban ez a modell tudat alatt is hat, felkészíti a gyermeket, a fiatalt a felnőtt szerepekre. Példa hiányában csak kísérletezgetés lesz az apai szerep. Nem igaz azonban, hogy a lányoknak csak az anyai, a fiúknak csak az apai szerepeket kell elsajátítaniuk. Mindkét nemnek tudnia kell tisztázni viszonyát, elvárásait a másik nemmel szemben. (A jó párválasztás két alapvető kérdése az, milyen társat keresünk magunknak az életre, és milyen apát, ill. anyát szeretnénk gyermekeinknek. A házasság mai válságának egyik oka éppen az, hogy ma többnyire csak partnert keresnek egymásban a fiatalok.)

A tekintély isteni természete

            Az atyai tekintély legfőbb pillére a biztonságtudat, az a föltétlen bizalom, amellyel a gyermek az apjában látja a családért vállalt felelősséget és áldozatot. Ennek kétségtelenül vannak anyagi vonatkozásai is, de legalább ilyen fontos az apának a világban való szellemi eligazodása, tudása, tapasztalata és problémamegoldó képessége, vagyis elméleti és gyakorlati kreativitása. Ez a teremtő és a világért „szüntelenül munkálkodó” Isten felismeréséhez vezet. Mindez azonban érzelmi töltés nélkül csak a tisztelethez elegendő. Az atyai szeretet lényege az, hogy minden körülmények között „élő reménységre szüli újjá” gyermekét, tudatosítva, hogy ő is képes megfelelni az élet követelményeinek. A zsarnok apa mellett nem fejlődik ki a gyermek egészséges önbizalma. Zsarnok az, aki nem tiszteli a másik ember személyiségének egyedi vonásait és szabadságát. A szigor akkor nem válik zsarnoksággá, ha az apa nem önmagát, hanem gyermeke személyiségét tartja szem előtt. A szigorú apa segít gyermekének felismerni tévedéseit, a zsarnok viszont csak fejére olvassa. A következetes és célirányos nevelés alapja a megbocsátás, mert csak ezáltal lehet visszahozni a gyereket a helyes mederbe. Az irgalmatlanság a megtévedt embert bezárja bűnébe. A megbocsátó apa az irgalmas Isten tapasztalatát jelentheti a gyermek számára. A megbocsátás azonban csak akkor helyezi vissza a jó útra a kisiklott életet, ha az emberben megvan az érzék a bűn felismerésére, és a készség a beismerésre. A beismerő vallomást fogadó, megbocsátó ölelésben születik meg a kegyelem tapasztalata, amely az apát és a gyermeket egyaránt szeretetre és hálára indítja, tehát Istenhez vezeti.

            Mint a példából láttuk, nem csorbítja az atyai tekintélyt az sem, ha az apa is bocsánatot kér gyermekétől. Ez a – ma már ritka – gesztus arra a tiszteletre mutat rá, amellyel a szülő képes meglátni gyermekében Isten ajándékát és saját üdvösségének eszközét.  

A családok lelki csonkasága

            A családok csonkasága a kereszténység szempontjából akkor is fönnáll, ha formálisan ugyan együtt van a család, de az apa (ritkábban az anya, esetleg mindkettő) hitetlen, vagyis nem ismeri Isten előtti felelősségét gyermekei iránt. A társadalmi felelősségtudat nem elegendő, mivel az csupán arra ösztönzi a szülőket, hogy gyermekeik boldogulását segítsék elő. Az ép keresztény család a gyermek boldogságát alapozza meg. Aki a boldogulást tekinti céljának, az gyermekét – lehetőségei mértékében, vagy akár azt meghaladóan  – anyagi biztonságra segíti. Lakással, kocsival, tőkével indítja az életre. Aki viszont gyermeke boldogságát tartja szem előtt, az megtanítja az élet végső értelmének felismeréséhez szükséges lelki készségekre. Ezek a készségek legkönnyebben gyermekkorban sajátíthatók el, s ha ez a – szinte ösztönös, érzelmekben rejlő – átadás nem történik meg, akkor a felnőttnek már az érvek racionalitásával kell megküzdenie. Ez különösen akkor nehéz, ha a szülők (és nevelők) egymás tekintélyének aláaknázásával próbáltak előnyhöz jutni.

Mindez ahhoz a gyakorlati következtetéshez vezet, hogy a családok keresztény neveléséhez az egyháznak több segítséget kell adnia. Azzal pl., hogy ismét élő gyakorlattá teszi a családokban a bűnbánatot, bocsánatkérést és megbocsátást, mégpedig a szülői példa által. (Gyónási válságunknak feltehetően egyik oka az, hogy a szentségi kegyelem áradásának magunk vagyunk gátjai, azáltal, hogy előzőleg nem történik meg családi-emberi szinten a kiengesztelődés, vagyis individualista bűn- és szentségfogalmunk van. A kiengesztelődés szentsége – mint titkos magánügy – „visszacsatolás” nélkül nem válhat az emberi kapcsolatainkat megújító isteni ajándékká. Az örvendetesen terjedő közösségi bűnbánati liturgiák segíthetnek ugyan a bűn és szentség közösségi jellegének felismerésében, de ezt a liturgiát sem azokkal végezzük, akikkel bajunk van.) Tehát a családokat, egyházi kisközösségeinket kellene megtanítani olyan módszerekre, amelyek nem formális puszikkal, kézfogással, hanem szívbeli kiengesztelődéssel jelenítik meg Istent. Családi, egyházi, közösségi konfliktusaink kezelésére nincs más gyógyszer, mint a kegyelem és fegyelem kohéziója. A szeretet tulajdonképpen ezt jelenti.                               

Nevelési konzekvenciák      

Vizsgálódásunk az Atya évében az apaszerepre irányult, s ez nem jelenti azt, hogy az anyaszereppel nem kellene foglalkoznunk. Összegezzük tehát – kissé féloldalas – állításainkat, s vonjuk le a következtetéseket! Megállapíthatjuk, hogy az apák lelki eldurvulása társadalmi méreteket öltött, s ez az istenképet nemzedékeken át torzította. Egyházunk vallásgyakorlata nem talált erre ellenszert.

            Az apa tekintélyének megszilárdítása a családban a gyermekek érdekét szolgálja.           A kikényszerített tisztelet nem biztosítja az apai tekintélyt. Az apa és anya családi szerepe és tekintélye nem korlátozhatja, csorbíthatja, hanem kiegészíti és kiteljesíti egymást. Az apa és anya gyermekkel szemben támasztott egységes követelményrendszere csak az önbizalmat és felelősségtudatot fejlesztő szeretetteljes, következetes számonkéréssel életképes. A szülői tekintély tisztelete a szereteten alapuló kölcsönös bizalomra épül, ezáltal a társadalmat Isten országába kapcsolja, s ezzel visszaállítja az egyház erkölcsi tekintélyét is.

            A Szentatya – mint atya – által elindított, történelmi léptékű és jelentőségű általános egyházi bűnbánatnak és bocsánatkérésnek – változatos módszerek segítségével – be kell gyűrűznie a magyar egyházba, családi, közösségi és személyes életünkbe is. Már az Atya évében!

1999/2 (júniusi) számunkból: 

Központi téma:  Jézus – egyetlen üdvözítő

Van-e üdvösség a kereszténységen kívül? (Nemeshegyi Péter)

A krisztusi újdonság (H. de Lubac)

Missziók – ma (Béky Gellért)

Kínai katolikusok az ezredvégen (Vámos Péter)

Az orosz ortodox egyház (Hotz SJ – Choisir)

Tapasztalataim az ökumené terén (Hafenscher Károly)

Egyház, papság, politika (Korzenszky Richárd OSB)

Beszámoló a pápa lengyelországi útjáról

Bárdosy Éva

APA  KELL,  DE  NEM  MINDEGY,  MILYEN!

A jó apa olyan érték, ami (sok máshoz hasonlóan) leginkább hiányában mutatkozik meg. Helyes istenkép, ősbizalom és önbizalom, az életben való eligazodást illetően sajátos, semmi mással össze nem hasonlítható otthonosság – és még sorolhatnánk, mi mindent ad az apai szeretet a gyermekének. De hogy ki mit ért jó apán, az már igencsak meglepő, egymásnak tökéletesen ellentmondó is lehet. Az apaszerep változott a történelem során, és változott a jó apáról kialakult elképzelésünk is. A mi kultúránkban régóta tartja magát a patriarchátus, habár ugyancsak régóta korhadozik is. Ez meglehetősen rossz hatással van apaképünkre, és jórészt ez a ludas az apaság letagadhatatlan identitásválságában. Nem célom, hogy az apaszerep válságának okait tudományosan megnevezzem és jellemezzem, hiszen nem vagyok szakmabeli, a kérdés jelentőségét számomra az adja meg, hogy nekem is van édesapám, és hogy mint mindnyájan, én is láncszeme vagyok nemzedékek beláthatatlan láncolatának. Remélem és várom, hogy utódaim ugyancsak szép és teljes családokban folytatják majd Isten teremtő munkáját, és minden következő nemzedék valamit ki is küszöböl még az ősök hibáiból.

Sem az apai, sem az anyai mivoltot soha nem értékelheti önmagában az ember. Ezt az értékelést azok végzik el, akiknek létbe hívása által anyává, apává lettünk. (Ahány gyermek, annyiféleképpen értékel, és ez még az időben is változik, egy-egy utódunk más-más értékelést adhat rólunk életének különböző korszakában.) Igen sok olyan apát ismerünk szerencsére, akiket akárhány gyermekük mégis egyaránt jó apának tart. Ezek az apák is megküzdöttek apává érésük során a családjuk adta korlátokkal, szüleik nevelési hibáival, amelyekről többnyire még azok sem igazán tehettek. Kicsinyességeken, zsugoriságon, bálványozásokon, kényeztetésen, a túlzóan féltő vagy kisajátító szeretet megnyomorító hatásain stb. kellett felülemelkedniük. Olykor könnyű azonosulnunk azzal a regénybeli apával, aki szembenézve ezekkel a problémákkal, így jajdult fel valamikor élete derekán: „Hát ez a családi élet? A cseperedő gyermekeket elnyomorítják a szülők, akiket a maguk idején a tulajdon szüleik vaksága, értetlensége, indulata torzított el; most pedig tulajdon hibáikkal, tévedéseikkel teszik tönkre a gyermekeiket a nemzedékek láncolatában?” (Th. Wilder: A teremtés nyolcadik napja)

A szülők hibáinak túlzott jelentőséget tulajdonító gyermeki túlkompenzálások közé tartozik az a jelenség, hogy a mai ember egyre inkább tagadja a házasság intézményét. Ismerőseim közül például főként olyan lányok nem mentek férjhez tudva és akarva, akiknek a családjában különösen erős patriarchális hatás érvényesült: zsarnoki férj és neki tökéletesen alávetett, elnyomott feleség. Az ilyen lányok gyakran semmi kivetnivalót nem találnak abban, ha apa nélküli családba szülnek gyermekeket. Apa nélküli családokban nőnek fel legtöbbször a válási árvák is, mert a jog többnyire az anyánál látja biztosítva a gyermek(ek) ellátását. Közeli rokonságomban előfordult viszont a fordítottja is: a bíróság az átlagon felül zsarnoki apánál helyezte el az elvált házaspár négy gyermekét; megállapították ugyanis, hogy az anya semmiféle megtorlással nem fogja büntetni a volt férjének ítélt gyermekeit, de ugyanezt egyáltalán nem nézték ki az apából egy ellenkező előjelű ítélet esetében. A gyermekek érdeke azt kívánta tehát, hogy fosszák csak meg az anyát mind a négy fiától (jóllehet az apa házasságtörései váltották ki a család széthullását).

Az ilyen, talán mégis kivételnek számító esetektől eltekintve évszázadunkban lassan jelenséggé, már-már megszokottá válik az apa nélküli család, pedig ez a találmány tipikusan fából vaskarika.

Legyünk igazságosak! Nemcsak a nők, hanem természetesen a férfiak családra vonatkozó magatartása, felfogása is eltorzulhat. Különösen akkor, ha a korhadozó patriarchátus csaknem minden nyűgét a mai napig tetten érhetjük a fiúk nevelésében. Apák és anyák erősítik bennük a másféle mércét a házastársi hűséggel kapcsolatban: már-már férfiatlannak kell magukat érezniük, ha javíthatatlanul monogámok maradnak. A biológia és az orvostudomány felfedezéseire érzéketlenül abba a tévedésbe ringatják őket, hogy kicsapongásaik felelőssége kizárólag női partnereikre hárul. (Micsoda átok egy-egy gyermek életében, ha egész gyermekkoruk során apasági perek tárgyaiként orvostól orvosig cipelik őket a cserbenhagyott anyák, mert az apák, amíg csak tehetik, letagadják saját véreiket.)

Mennyire nem gondolja végig egyetlen lelkipásztor sem igehirdetésének következményeit, amikor unos-untalan azt prédikálja, mondjuk Szent Család vasárnapján, hogy a feleség engedelmességgel tartozik a férjének, s nem teszi hozzá, hogy ez az engedelmesség korántsem egyoldalú! Minél primitívebb egy férfi, annál inkább érti félre ezeket a magyarázatokat, annál inkább véli az ilyen prédikáció nyomán a Bibliából igazoltnak önnön zsarnokságát. (A szerzetesek fogadalommal kötelezik magukat az engedelmességre.)

A jó családapák és férjek szerencsére az ilyen prédikációk ellenére is megértik: szó sincs a Szentírásban arról, hogy a döntéseket egymagukban kellene meghozniuk, hiszen mennyivel jobb és könnyebb is a kétpólusú (két hídfőre feszülő) családban fölváltva, illetve közösen dönteni, és kölcsönösen – szeretetből – egymásnak engedelmeskedni.

A következőkben a mai magyar katolikus egyház felelősségére szeretnék rámutatni, azokat az erőfeszítéseket bírálva, amelyekkel – véleményem szerint – sokat ártanak a helyes családkép megizmosodásának; amelyekkel – minden bizonnyal akaratuk ellenére – azt szolgálják, hogy még kevesebb család maradjon ép, vagy egészüljön ki teljessé. Egyre tapinthatóbban érzékelem ugyanis a törekvést a katolikus médiában, hogy visszaállítsák a hagyományos, a túlhaladott patriarchális családtípust, mintha az képes volna megoldani az apaság válságát. Szeretném a figyelmet arra felhívni, hogy pontosan az ellenkező hatást váltják ki az ilyen törekvések!

A rádió katolikus műsorában hangzott el nemrég, hogy jó házasságban a férfi legyen azért kicsivel műveltebb a feleségénél. Ez el van terjedve a köztudatban, azaz a feleségüknél némileg kevésbé művelt férfiak nyugodtan „ássák el magukat”, mindenesetre legyenek tudatában, hogy ez így nincs jól. A jó családapa helye az asztalfőn van, még ha soha nem is vacsorázik együtt övéivel, hiszen egy jó férj otthon tartja a feleségét, inkább másod- és harmadállást is vállal a megélhetés érdekében. Ezt egy lányoknak szóló katolikus lapban olvastam, amely lap célul tűzte ki a család megmentését, a hagyományos anya- és apaszerep ébrentartása által. Gyermekeim első hittankönyvében (A Mennyei Atya szeret minket) a családot ábrázoló képen az apa a fotelben ülve újságot olvas, miközben az anya hagyományos mosógéppel görnyedten mos; a kép melletti versike meg így kezdődik: Édesapa értünk fárad / szeretete bőven árad. . . A képet a következő kiadásban ki is cserélték, mert a rajz és a szöveg ellentmondása még a bírálóknak is feltűnt. A javított változaton az apa és a család nem együtt látható: az apa traktort vezet, az anya pedig változatlanul görnyed a mosnivaló fölé. A szerkesztők ugyanis mindenáron ki akartak tartani a hagyományos családkép mellett: azt sugallva, hogy az apa csak napközben fárad értünk, este azután mégis kijár neki az újságolvasás és a pihenés, miközben a felesége – aki vagy egész nap a gyerekekkel foglalkozott, vagy maga is épp a munkából érkezett – egyedül gyürkőzik neki a második műszakjának, a főzésnek, mosásnak. Kisgyermekes családban ezt egyetlen apa sem tekintheti előjognak, még abban a kivételnek számító esetben sem, ha valami csoda folytán egyedül is képes volna előteremteni a család fenntartásához szükséges összeget. Sokkal igazságosabb és Istennek tetszőbb családmodellt sugallt volna egy olyan kép a katolikus magyar családok esti együttlétéről, ahol az apa például a kicsiket fürdeti, az anya pedig talán szoptat és/vagy mesél a nagyobbaknak, netán vacsorát készít.

A házasság mint szentség és szeretetszövetség Isten szeretetéből forrásozik. Ennek a szövetségnek az egyik tagja hogyan nézhetne tükörbe, ha hinne a rossz prédikációknak, a katolikus rádióadások tévedéseinek, a hittankönyvek, folyóiratok, egyéb nyomdatermékek sugallta igazságtalanságoknak, ha elhinné nekik, hogy ő a napi munkáját elvégezve minden tőle telhetőt megtett, este már jó lelkiismerettel nézheti tétlenül a család mindennapjaiért egyedül görnyedő felesége küszködéseit.

Több népszerűsítő lélektani könyvben találkoztam az apai és az anyai szeretet ilyen megkülönböztetésével: az apai szeretet abban tér el az anyaitól, hogy elvár, követelményeket támaszt a szeretet fejében, hiszen egyébként hová is jutnánk. Amúgy is hihetetlenül el vannak kanászodva a fiatalok, hisz az apának csak a helye van kihagyva az asztalfőn, látni nemigen látják szegényt. A bölcsődétől a középiskoláig nem is találkoznak igazán férfival a fiatalok, hiszen a pedagógusi és a gyermekorvosi pálya egyaránt elnőiesedett. Nincs tehát, aki „szeretettel” bár, de követeléseket támasztana velük szemben. (És most persze csak az átlagos körülményű, úgynevezett jobb családokról van szó, nem az olyanokról, ahol a prostituált anya üzletmenete, a rá „felügyelő” férfiak jövés-menése, alkoholizálása, erőszakkal, bűnnel teli élete a kiskorú gyerekek szeme előtt egyetlen közös helyiségben zajlik, amíg be nem „menekítik” őket valamelyik „gyivi” révébe.)

Ha férfi volnék, nekem sem volna más hátra bizony, mint hogy válságba kerüljön az identitásom. Férfiként is úgy tudnám, hogy szeretni Istentől tanulhatunk meg, Ő pedig föltétel nélkül szeret. Folyton a tékozló fiúról szóló példabeszéd jutna eszembe, és be kellene látnom, hogy az az apa, akihez Jézus ott a Mennyei Atyát hasonlítja, éppen nem „férfiasan” szeret, hanem elvárás és feltétel nélkül. És ha Ő úgy, akkor én miért szeressek másként? Isten nem apaként, hanem anyaként szeret – ezt mostanában sokan hangoztatják. Ez így persze nem állja meg a helyét, hiszen Isten nem pusztán anyaként, és nem pusztán apaként szeret. Ő egyszerűen szeret, mert Ő a Szeretet. Van nem igazi szeretet is? – kérdezi egy kislány Lázár Ervin meséjében. Olyan nincs – hangzik a válasz –, csak olyan, hogy valaki azt képzeli, hogy szeret, de aztán kiderül, hogy szó sincs róla.

Sokat segítene a férfiaknak, ha békén hagynák őket akkor is, ha nem egészen olyanok, ahogyan a „nagykönyvben” meg van írva. Ha hagynák őket úgy szeretni, ahogyan az Isten szeret. Ha engednék, hogy oda üljenek le vacsorázni, ahová jól esik, akár egy kerek asztalhoz is, mindig valamelyik másik családtag mellé. Ha megengednék nekik, hogy kedvükre engedelmeskedjenek a feleségüknek, akit szeretnek. Ha szabad volna olyan apává lenniük, amilyenné természetük szerint válni szeretnének. Ha nem róná föl nekik senki, hogy apai szeretetük hasonló az anyaihoz, és engedné őket mindenki éppen annyira örülni a papás szülés alkalmával életbe segített második, harmadik kislánynak is, mint ha mindjárt elsőre kisfiuk született volna. Az anyai szeretet még ettől sem válik majd feltételhez kötötté, követelményt állítóvá. A helyes magatartás a családban alapozódik meg a szülőktől kapott nevelés során, de a feltételekhez kötött szeretet még sokkal inkább fából vaskarika, mint az apa nélküli család.

Nem fátum a nemzedékeken át húzódó szülői baklövések sora. A családban mint minitársadalomban még a történelem bűneit is kiküszöbölhetjük életünk adott keretein belül. A már idézett regény főszereplőjének, egy igen jó apának a gyermeke fogalmaz így: „tízezer év is kevés ahhoz, hogy valami változást észleljünk, mégis hinnünk kell a javulásban.” És nemcsak hinnünk, tennünk is szabad érte. De el kell határolni, függetleníteni kell magunkat az előítéletektől, a helytelen köztudattól. Ugyanez a regénybeli jó apa véletlenül meghallja egyszer, amint egy lányka (nem a saját gyermeke) azt kiabálja a bátyjának: „Síróbaba! Anyámasszony katonája!” Megkérdi tőle, miért teszi ezt. „Csak – dacol a kislány –, mindenki tudja, hogy egy férfi nem sír.” – „Coaltownban talán sokan így vélik – egyezik bele a férfi –, de Coaltown nem az egész világ. Hogy csak egy példát mondjak: a Bibliából tudjuk, hogy Jézus Krisztus is sírt. A bátyád nagy és erős férfi lesz majd, és néha sírni fog.” Ez a kislány ezután képes volt felülbírálni rossz beidegződéseit. Ha hajlandók volnánk erre mindnyájan, nem kevesebb eredményre számíthatnánk, mint hogy világossá válik: a jó apa hasonlít a mennyei Atyához, akiről viszont nem állíthatjuk, hogy férfi. A földi apák, akik hozzá akarnak hasonlítani, annyival mégis nehezebb helyzetben vannak, hogy ők bizony csak férfiak. Emiatt kell minden családban apának is, anyának is lennie, hogy kettesben kihozzanak magukból minden kihozható jót, és együtt formálják magukat Isten képmásaivá, együtt árasszák gyermekeikre az Atya Isten igazi szeretetét.

A jelenkorban még mindig felül kell múlni a végelgyengülés határán járó patriarchátust. Ám a patriarchátust meghaladni nem a matriarchátus képes, hanem az Isten Országa. Annak az építését szolgáljuk azáltal is, ha saját családunkban kiküszöböljük az apaságról alkotott hibás képet, és cseperedő fiaink jó példákat láthatnak az apaságra. Ha Isten teremtő és újjáalkotó szándéka megvalósul a történelem hátralévő idejében, hiszen Ő kezdettől látta, hogy nem jó az embernek egyedül. És ez természetesen a nőnemű emberre is vonatkozik.

Benkő Antal

APA  NÉLKÜL?   

Isten mibenlétét szimbólumok és analógiák, jelképek és hasonlatok segítségével közelíthetjük meg és fejezzük ki. A jelképek mindennapi értelmének és jelentőségének változása kihat Istennel való kapcsolatunkra. Ugyanakkor Istenhez való viszonyunk új színezetet adhat jelképeinknek is.

Az Ószövetség Istennek a kiválasztott néphez való viszonyát is gyakran az atya képpel fejezi ki. Az ősi zsidó kultúrában Isten a Teremtő, minden lét és élet forrása, aki atya módjára bánik gyermekével, a kiválasztott néppel: vezeti, gondoskodik róla, de meg is fenyíti, hogy megtanuljon lemondani rendetlen, önző vágyairól, és így felelősségteljes és jóravaló felnőtt váljék belőle. Isten hasonló tehát az atyához, aki az erőt, a tekintélyt képviseli: gondoskodik gyermekéről, de elvárja tőle az engedelmességet és a tiszteletet. Nem egy természetvallás is a Teremtő Istent atyának szólítja. Nyugati kultúrákban, nem utolsó sorban a bibliai hagyományok befolyása nyomán, az apa a társadalmi és családi életben is a gondoskodó, de engedelmességet és tiszteletet megkívánó tekintélyt jelentette. A jó uralkodókat a nép atyjának tekintette.

Az utóbbi évtizedek szociológiai és pszichológiai kutatásai szerint nyugati kultúránkban jelentős változáson ment át az apa, atya képe. Jézus tanítása szerint imánk központjában az Atya áll, hozzá fordulunk. A XIX. század során számos tanulmány vetette fel a kérdést: A mai társadalomnak szüksége van még apára? Vagy apa nélküli társadalom felé haladunk? Több okot lehet megjelölni ebben a változásban.

A felvilágosodás kora óta az emberek egyre inkább egyenjogú, szabad és mindenkitől független testvéreknek tekintették magukat. Főleg a Teremtő Atyától, Istentől akarták függetleníteni az egész életet. Valláspszichológiai szinten ezt a felfogást tükrözte Freud, akinek hatása kiterjedt az irodalomra, művészetre is. Szerinte a fiú gyermek – tudattalanul – atyja halálát kívánja, hogy helyébe léphessen. A feszültséget úgy oldja meg, hogy azonosul apjával: értékvilágával és magatartásával. A felnőtt, felvilágosodott emberiség már nagykorú: magába építette atyja képét és szerepét, s ezért saját életét egyedül kell rendeznie. Nem gyerek, tehát nincs többé szüksége „mennyei atyára”, aki védje, óvja a természet kegyetlenségeivel szemben, de akinek engedelmességgel tartozna bizonyos kegyek elnyeréséért. – A felvilágosodott polgárok az uralkodókat nem tekintették Istentől rendelt feletteseiknek. A nép akaratából választottak vezetőket, akikkel szemben nem alárendeltnek, hanem egyenlőnek érezték magukat. S mivel a demokratikus társadalomban a hatalom képviselői gyakran változnak, az egész hatalom mindinkább személytelenné válik. Egyre kevésbé átlátszó, hogy kinek kezében van a hatalom, ki is viseli a felelősséget. Társadalmunk mindentől és mindenkitől függetlennek tartja magát: saját sorsát egyedül, főleg a Nagy Atya, Isten nélkül akarja intézni mind a törvényhozásban, mind pedig a gyakorlati életben.

Az iparosodással megszokottá, egyes gazdasági-társadalmi rendszerekben pedig egyenesen kötelezővé vált, hogy a nők s így az anyák is dolgozzanak házon kívül: gyárakban, üzemekben, hivatalokban. Nem egyedül a férfi, az apa hoz tehát pénzt a házhoz, az anya egyenlő mértékben vagy legalábbis jelentősen hozzájárul a család fenntartási költségeinek fedezéséhez. Ezzel az apa elvesztette a családon belüli valós vagy vélt hatalmának egyik pillérjét. A szülők között a partneri kapcsolat jut előtérbe, a gyermekkel szemben pedig a baráti viszony. A családi élet távolodik a „zsarnok” apa képétől, vagyis az olyan apától, aki korlátlan hatalmát minden, még durva eszközzel is keresztülviheti.

A mindennapi életben egyre gyakrabban találkozunk olyan személyekkel, akik apa, sőt anya nélkül, nevelőotthonokban nőttek fel, s mégis jelentős pozíciókat foglalnak el a társadalomban. Nem egy, s nem is száz esetben pedig az anyának egyedül kell nevelni gyermekét, mert férje meghalt vagy elhagyta, illetve ismeretségük gyümölcsét a férfi nem is akarta vállalni. A klónozás nem egy apa nélküli társadalom felé mutat? Vágyálmokat, utópiát fest, aki azt állítja, hogy egyszer szükség lehetett az apára, de ma már feleslegessé vált ez a szerep? A technika segítségével egyszer majd a nemzésben is megszűnik az apának a szerepe? Vagy az esetek csak kivételek, amelyek erősítik a szabályt? Vajon az apa és az anya – legalábbis mint „ideálisan normális” út – nem egyaránt szükséges a családi élethez, s ezáltal az emberi személyiség helyes kifejlődéséhez, s így nélkülözhetetlen az Istenhez való helyes kapcsolatunkban is?

A tavaly elhunyt, mélyen hívő pszichológus, Gyökössy Endre a házasság betegségei között elsőnek a kétfejű, másodiknak pedig a kétszívű házasságot említi¹. Azt a házasságot, amelyben a két fél semmiben, érzelmi és közös életük irányításában sem akar tűrni különbséget. A nő lemond, sőt talán elveti a szív szerepét, ő is fej akar lenni; a férfi pedig nem vállalja a felelősséget, a kormányos tekintély szerepét. Kivétel lehet a szerepcsere terén – írja Gyökössy Endre; de ha két szív vagy két fej van, vagy ha mindkettő teljesen egyforma akar lenni, az végzetesen veszedelmes.

Az ilyen törekvést nemcsak a házastársak egymáshoz való viszonya sínyli meg, hanem a gyermekek is. A felnövekvő embernek a szocializálódása ugyanis, azaz a társadalomba való helyes beépülése s egyszersmind saját egyéniségének harmonikus kifejlődése szempontjából szüksége van mind a teljes ráhagyatkozásnak, az „ősbizalomnak”, mind pedig saját akaratának, a személyes szabadságnak és az evvel járó felelősségvállalásnak megtanulására, az alkalmazkodásra és a közjót, a másik javát is figyelembe vevő „törvény”, tekintély iránti engedelmességre. Mindez konkrét modelleken keresztül. A pici gyermeknek szüksége van az anyai gondoskodásra, szeretetre. Főleg élete első napjaiban, heteiben csaknem kizárólagosan az anya tölti be ezt a feladatot: gondoskodik táplálékáról, és szeretetével vonzza magához! Mindebben az apa is közreműködik, főként azáltal, hogy támaszt, szeretetet nyújt az anyának. Hamarosan azonban azáltal is, hogy jelenlétével, szavaival lehetőséget teremt arra, hogy a kisgyermek kikerüljön ebből az anyával kialakult, de alapjaiban „önző” szimbiózisból, vagyis az anyától való elválaszthatatlanságból, s egyre inkább ráébredjen a valóságra: fokozatosan önálló, felelős személyként illeszkedjen bele a családi közösségbe, a társadalomba. Amint E. Erikson s az ő nyomán számos pszichológus megfigyelte, egy személy (jelen esetben az anya) nem képes kellőképpen betölteni ezt a kettős szerepet. Kell egy második, akit szintén a szeretet köteléke fűz a gyermekhez, de aki mégsem él vele szimbiózisban, hanem harmadikként a „világot”, a tekintélyt képviseli, s ezáltal elősegíti a gyermekben azt, hogy mindinkább megnyíljon a külső rendnek, a törvényeknek, a személyes felelősségvállalásnak. Az apának nem zsarnokként kell tehát szeretnie feleségét és gyermekét, hanem úgy, mint Jézus Krisztus az egyházat: szolgálva, áldozatosan és vállalva – végső soron – a felelősséget a családban hozott döntésekért, még ha ezeket közösen is hozták meg.

Ha nincs megfelelő anyai, női és apai, férfi modell a gyermek számára, főleg élete első öt évében, a serdülő érzelmi élete és nemi önazonosságának kialakulása csorbát szenved. Elsősorban a fiúgyermekre érvényes ez a megállapítás. A leánygyermek az anyával való szoros kapcsolata által könnyebben magáévá teheti a női és anyai tulajdonságokkal való azonosulást. A fiúgyermeknek viszont mintegy plusz lépést kell tennie: meg kell őriznie az anya iránti szeretetét, de érzelmileg egyre inkább apja felé kell fordulnia, hogy magáévá tehesse férfias vonásait, ezekkel azonosuljon, és így felkészüljön apai hivatására, később maga is jó apa lehessen. Ma már szinte biztosra vehetjük, hogy a nyugati világunkban férfiasnak, illetve nőiesnek tekintett tulajdonságok jórészt kulturális eredetűek, bár a biológiai (hormonális) alapok is jelentős helyet foglalnak el. De akármilyen legyen is ezeknek a vonásoknak az eredete, tény az, hogy a felnövekvő gyermeknek kicsi kora óta meg kell tanulnia, hogy fiúként, férfiként viselkedjék, hogy később jó apa lehessen. Hasonló módon a kislánytól is elvárja a társadalom, hogy lányos, nőies, majd anyás legyen. Nemhiába teremtette Isten az embert az Ő képére és hasonlatosságára: férfinak és nőnek teremtette.

Ezek a tulajdonosságok bizonyos fokig változhatnak és változnak is. De csak nemzedékeken át érezhető zavart, bizonytalanságot keltene, ha az apa és az anya, a férfi és a nő közötti pszichológiai különbségeket el akarnánk felejteni, vagy egyenesen ki akarnánk küszöbölni. Súlyos bizonytalanság keletkezne a lányokban és a fiúkban a nemi önazonosság s evvel kapcsolatban személyi kilétük terén. Az „uniszex” bizonytalanságából és anomáliáitól megszabadító nemi önazonosság kialakulásához nemcsak a másik nemmel való találkozások fontosak, hanem olyan modellek jelenléte is, amelyek a másik nemet hitelesen és szeretetteljesen képviselik. Ezt találják meg első helyen a gyermekek apjukban és anyjukban.

Nem fölé- vagy alárendeltségről, hanem ún. típusbeli különbségekről van szó, amelyek nem kizárólagosak, de nagy átlagban mégis megnyilvánulnak. Ezek vonatkoznak mind a fizikai erőkülönbségből eredő vonásokra, mind pedig az érzelmi életre, valamint az értelmi megközelítésre. Pszichológiai vizsgálatok megállapították, hogy pl. a gondolkodásmódban a férfiak általában az analitikus eljárást, a nők pedig az egészeknek az egymáshoz való viszonyítását használják. Lehet egy nő erősebb és izmosabb, mint egy vézna, leptoszom férfi, de ez a férfi és a női testalkat közötti átlagos különbséget, a „típust” nem változtatja meg. Éppen a biológiai alkatból eredő különbségek miatt nem jó, ha a nők és a férfiak mindig mindenben egyformák akarnak lenni. A sportágakban is külön versenyeznek. A tapasztalat azt is igazolja, hogy egyes munkák (pl. a traktorvezetés, a bányászmunka) nem nőknek valók.²

A 70-es évekig a pszichológusok elsősorban az anya szerepét vizsgálták a gyermek életében. Az utóbbi időkben azonban számos tanulmány rámutat az apának a családban, a gyermekek életében betöltött szerepére is. Az apa nélkül felnőtt gyermekeknél nagyobb egyéni bizonytalanságot és a nemi önazonosság kialakulása terén több nehézséget figyeltek meg, mint az apával jó kapcsolatban felnőtteknél. A skizoid betegek hátterében gyakran fontos tényező az apa eltűnése a családból; a „borderline”-en (a normalitás és a súlyos pszichikai zavar mezsgyéjén) élő fiatal lányok esetében igen gyakori, hogy apjukat ötéves koruk előtt vesztették el. Az egyedül maradt anyákra nehezedő pszichikai és társadalmi teher, s az ebből eredő feszültség gyakran negatív hatást gyakorol gyermekeikkel való kapcsolataikra. Hasonlóképpen az átlagnál többdeviáns ésagresszív viselkedést, kábító- szerhasználatot, alacsonyabb iskolai teljesítményt és ingatag önértékelést figyeltek meg a hideg, büntető, elutasító, bántalmazó apák gyermekeinél. Vagyis nem csupán az apa fizikai távolléte vagy jelenléte a döntő, hanem egész magatartása, a családban betöltött, illetve be nem töltött szerepe. A munkában sikeres és a megfelelő heteroszexuális kapcsolatokkal rendelkező felnőttek gyermekkorukban általában jól kötődtek apjukhoz is: meleg kapcsolatban álltak apjukkal, aki erős, kompetens személyiség volt, és részt vett a gyermekek nevelésében.³

Apa nélkül tehát nem kiegyensúlyozott a családi élet: nincs eléggé biztosítva a gyermekek személyiségének egészséges fejlődése. Az sem ideális, hogy az anya és az apa, s ezzel összefüggésben a nő és a férfi radikális szerepcseréjére törekszünk a családi és a társadalmi életben. Ha ez egyáltalán lehetséges lenne, mire vezetne ez a változás? A cserénél csak megfordítjuk az előjeleket, de nem a pszichikai erőteret. Nem ez a veszély fenyeget azon mozgalmak részéről, amelyek a matriarchátust kívánnák bevezetni a patriarchátus helyett?

Az apakép változása folyamatban van. Az Egyesült Államokra vonatkozóan állapítja meg az egyik szerző: „A pszichoanalitikusok egyre inkább találkoznak új férfi típussal, aki gyermekeinek szerető, figyelmes atyja, érzékeny és elkötelezett házastárs, törődik a világbékével és a környezet állapotával, gyakran vegetáriánus, és magát feministának mondja. Dicséretre méltó személyiség, de nem boldog. . . mert »a mama gyereke« (mother’s boy). Azért »a mama gyereke«, mert azért teszi ezeket a dolgokat, hogy tetsszen a Nőnek.”⁴ A szerző szerint boldogtalansága abból ered, hogy ez az új típus nem tudta integrálni önmagában a férfi társadalmilag változó pszichológiai szerepét.

A társadalmi és pszichológiai szerepek változása folyamat, amely soha sem ér véget. Hitünk szerint azonban ennek a változó folyamatnak az egyik kulcstényezője Isten-képünk. Ha erről megfeledkezünk, akkor útkeresésünk céltalan és fájdalmas lesz. Ha viszont a férj és a feleség őszintén szem előtt tartja, hogy ketten együtt, de mégis sajátos formában: alkatban és szerepben alkotják Isten képét és hasonlatosságát, és ha közösen keresik, együtt elmélkednek arról, hogy viszonyuknak a családban Krisztusnak és Egyházának kapcsolatát kell mintáznia, akkor remélhető, hogy a változó társadalmi körülmények között is egyre inkább megtalálják a helyes kiegészülést, a kölcsönös támogatást és a gyermekeik helyes fejlődéséhez is nélkülözhetetlen kapcsolatot. Túljutnak a vetélkedésen, elfogadják a különbözőségükben rejlő közös és alapvetően azonos istengyermeki méltóságukat.

A probléma egyik gyökere valószínűleg éppen abban is rejlik, hogy az utóbbi évtizedekben még a hívők körében is fordulat állt be az Istenhez való viszonyban, az Isten-képben. Világosabban látjuk és hangoztatjuk, hogy az Isten szorosan véve se nem apa, se nem anya. Nem ő nemz minket, de nem is táplál saját emlőin. És mégis gyakran azon vitatkozunk, hogy a kettő közül melyik a helyesebb kép. Van, aki Isten anyai vonásait kívánja előtérbe helyezni. Mások Jézus szavait és tanítását követve továbbra is inkább az atya képét akarják kiemelni, mivel Ő, aki egyedül látta az Istent, s akit egyedül ismer az Atya, Istenhez mint Atyjához fordult. Van, aki minden képet szeretne kiküszöbölni Istenhez való kapcsolatunkban, ami azonban pszichológiailag lehetetlen, mert érezzük, hogy képek, szimbólumok nélkül nem tudjuk őt megközelíteni.

Így mintegy ördögi körbe jutunk: olyan szimbólumok mellett kardos-kodunk, amelyek tudatosan vagy tudatalattian a földi atyára vonatkozó felfogásunkat tükrözik, vagy ettől szenvednek. Ez történt Freudnál is: számára Isten a tirannus apa kivetítése volt. Részben azért, mert számára a természetes, a tudattalan pszichikai szinten az apa halálos vetélytárs volt. Másrészt azért, mert nem fedezte fel az ószövetségben a szerető Isten képét. Nála csak az Ószövetségi Szentírás egyes szövegeiben elénk állított, feltétlen, büntető és szinte kegyetlennek tűnő Úr képe került előtérbe. Freud mintha nem törődött volna Izajás, Ózeás próféta írásaival és azokkal az ószövetségi részekkel, amelyek Istent mintegy anyai vonásokkal rajzolják meg. Freud megfeledkezett a jézusi Atya-képről is, vagy erről nem helyes információkat kapott páciensein keresztül. Jézus halálig engedelmes Atyjának, de a tékozló fiú példabeszédében olyan atyaképet rajzol, amely messze túlszárnyal minden emberi elképzelést. Hogy milyen nehéz ezt a két képet egybeötvözni, arról tanúskodik a tékozló fiú testvérének, otthon maradott bátyjának magatartása.

Az atya nélküli társadalom eszménye volt előbb, vagy az istentelen társadalom képe hatott-e vissza családi és társadalmi életünkre? Valószínű, hogy kölcsönhatás létezik a kettő között. Ezért alakítható a helyes irányba mai társadalom- és családképünk. Illetve az elmélyült, Jézus tanításából táplálkozó „Isten-Atya-képünk” egészségesen befolyásolhatja családjaink és társadalmi életünk helyes alakulását is.

¹ GYÖKÖSSY E.: Ketten – hármasban. Új Ember, Budapest, 1997.

² RANSCHBURG J.: A nő és a férfi. (Év és hely nélkül). Széchenyi Nyomda, Győr.

³ LASSWELL, M. E. – LASSWELL T. E.: Love, Marriage, Family. Glenview, Illinois, 1973.

⁴  SAMUELS, A.: The Father in Contemporary Jungian Perspectives. 1985.

Gyorgyovich Miklós

CSAK  A  SZERETET  ELÉG

Gyerekkorom közértes mérlegein ez a felirat állt: csak vízmértékbe állítva működik helyesen, azaz csak akkor, ha vízszintezése megtörtént. Egyébként torz módon mér, hamis tömeget mutat. Van vízmértéke az Isten teremtette világnak is: A szeretet. Csak szeretetben működik helyesen. Ha a szeretetben zavar támad, zavar támad a világ működésében is. Ezért vissza-vissza kell állítanunk a helyes vízmértéket, a szeretet-központúságot. Az Atya évében különösképpen is indíttatásunk van a pápától erre. Visszatérést sürget az Atyához, megtérést, hazatérést, miként a tékozló is feladta torz értékrendjét, megbánta eltántorulását, megfordult, hazatért. Tudjuk, hogy atyja elébe ment (fia minden eltévelyedését feledve), megölelte őt. Számtalan írás foglalkozik idén az Atya Istennel, az atyasággal, azzal, hogy milyen képünk legyen arról, aki atya. Sok a zavar is az atyaság körül, ezért szeretnék néhány gondolatot rögzíteni abban a reményben, hogy segíthet tisztán látni.

1. A Teremtő Istent Krisztus Atyjának nevezi, minket pedig testvéreinek. Azért teszi, mert ez a valóság. Az Atya az Ő létének forrása, mi pedig fogadott gyermekek vagyunk, ezért mi is Atyánknak szólíthatjuk Istent. Érdemes elmélyedni az 1Jn 3,1-ben írtakon: „Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak, és azok is vagyunk.”

Talán az a helyes, ha egyszerű, gyermeki szívvel szemléljük e tényt anélkül, hogy meg kívánnánk változtani.

2. Egyik jezsuita atya nem szereti a rendőrvicceket. Hogyan várhatnánk el a kulturált, segítő, jó színvonalú szolgálatot azoktól, akikről állandóan kárörvendően jegyezzük meg, hogy ilyenek meg olyanok, attól a testülettől, mely előítéletekkel szembesül naponta. Másik munkatársunk az anyósvicceket tűri nehezen hasonló okokból. De folytathatnánk a sort. Jaj annak, aki skót, aki cigány, Arisztid vagy Tasziló stb. . .

Wagner Viktória szociális testvért gyámolítottjaival való kapcsolatáról faggatta valaki értetlenkedve. Hogyan képes kapcsolatban állni ezekkel a piszkos, rongyos, lopós fiatalasszonyokkal? Mire ő nyugodtan ezt válaszolta: Úgy, hogy így rongyosan, piszkosan, lopósan szeretem őket. Bárha mi kétneműek így tudnánk a másik nemmel kapcsolatban gondolkodni, viselkedni. Szeretnénk a nőt, mert alkalmazkodó, mert rugalmas, mert intuitív, mert befogadó, mert gyönyörű, mert . . . nő. Szeretnénk a férfit y-kromoszómástul, szőrösen, tüskés modorával, szögletességével, nagyobb súlyával, rövidebb életével, elemző készségével . . ., mert férfi. Minden embernek csak az elég, ha szeretik őt (nemtől, életállapottól, hivatástól, egészségtől, küllemi szempontoktól stb. függetlenül). Mégis: mintha a különbözőségükből származna a nemek között a legtöbb meg nem értés, jóllehet éppen ezekről nem tehet egyik nem képviselője sem.  

3. Jézus Krisztus mutatja meg nekünk, hogyan kell szeretetben élnünk. Úgy, ahogy ő élt. Önátadásban, a szeretet függésében. Megnyílásban a másik/mások felé, türelemben. Ha mi jót akarunk tenni egymásnak – s tovább megyek: a jövő nemzedéknek –, a legfontosabb, éljünk a Krisztus szeretetével, alázatával, szolgáló önátadásával. (Igazán szerencséseknek mondhatjuk magunkat, mert Krisztusban modellünk van az abszolút szeretetre.) Így leszünk a mi Atyánk kedvére, így élünk követésre méltó modellt a jövő generáció elé, mely ugyanolyan ösztönös módon modellál bennünket egykor, mint ahogy mi is naponta modelláljuk azt, ami egykor otthon ért bennünket. Ez a feladatunk s egyben a felelősségünk is. Törekedjetek a szeretetre (1Kor 14,1) – buzdít az Apostol, hát törekedjünk rá, Isten és egymás szeretetére.

A Szentséges Szűz Mária, az Atya Isten választott leánya úgy lesz jelen a hívők előtt, mint az isten- és felebaráti szeretet tökéletes példája. Miként ő maga mondja a Magnificatban: nagy dolgot cselekedett ővele a Mindenható, és Szent az Ő neve (Lk 1,49). Az Atya az üdvtörténetben egyedülálló küldetésre választotta ki Máriát, hogy a várt Üdvözítő Édesanyja legyen. Isten hívására a Szűz teljes készséggel válaszolt: „Íme, az Úr szolgáló leánya.” (1,38) Názáretben kezdődött s Jeruzsálemben, a kereszt alatt beteljesedett anyasága ebben az évben úgy lesz tapasztalható, mint Isten összes gyermekei felé szóló, sürgető, szeretetteljes hívás, hogy szavát meghallgatva – „tegyétek meg, amit Krisztus mond nektek” (vö. Jn 2,5) – térjenek vissza az atyai házba.

(II. János Pál: A harmadik évezred közeledtével, 54)

Tüskés Tibor

„TANÁR AZ  ÉN  APÁM”

Kosztolányi Dezső apaképe

(Kettősség) A közhiedelem ilyeneket mond: A cipész fiának lyukas a bakancsa, a szabó gyereke rongyos ruhában jár. Mintha a tanár gyerekére ez nem volna érvényes. A pedagógus szülők általában igényes nevelést adnak gyerekeiknek. Persze az ilyen családokban is lehet ellentét a nemzedékek között. Kosztolányi írja az Aranysárkány hőséről, Novák Antal tanár úrról: „Ő, aki az iskolában semmi elkalandozást nem tűrve, határozott nevelési cél felé vezette tanulóit, otthon ingadozott.” A pedagógus családokban másféle feszültségek támadnak. A tanárgyerek két, különböző szituációban, eltérő „minőségben” látja apját. Ismeri otthon, családi körben, gyerekként. És látja-hallja megnyilatkozásait (és tapasztalja gyakran az osztálytársak véleménye által fölerősített benyomásait) diákként az iskolában. Képzeljük el a jelenetet: Kosztolányi Dezső diák abban a gimnáziumban, ahol apja tanár és igazgató, és ugyanez a diák este, a szülői házban gyerek, aki lefekvés előtt hallja az ajtón átszűrődő hangokat, amikor az apánál vendégeskedő kollégák kártyázás és poharazás közben egymás között beszélgetnek. A tanárgyereknek arc és álarc konfliktusát, vagy legalábbis a két különböző arc feszültségét kell naponta megélnie. Kosztolányi saját tapasztalatából merített, amikor az Aranysárkány tanárhőseiről azt írta: „Ezek a tudós, komoly férfiak az iskolán kívül gyermekesek voltak.” A regény egy másik helyén pedig – amikor Novák tanár úr az érettségi előtt, a tanévben az utolsó számtan-fizika órán feleltet – azt olvassuk: „Megnézte a fiúkat. Ő is másképp látta a diákokat, mint ők önmagukat, akárcsak a diákok a tanárjukat. . . Kisfiúk ültek itt, kik nagyon nagynak képzelték magukat és féltek.” A tanár és a diák közti „hagyományos” ellentétet a tanárgyerek számára fokozza az a különbség, ami abból fakad számára, hogy az apaként megismert személlyel az iskolában tanárként találkozik, illetve aki az iskolában tanárként jelenik meg előtte, otthon családapaként él és mutatkozik meg.

(Adatok) Kosztolányi Dezső 1885. március 29-én, virágvasárnap este született Szabadkán. Apja, Kosztolányi Árpád ugyanitt született, itt járt iskolába, és ide tért vissza tanárnak. Egy ideig a szabadkai gimnázium igazgatója volt. Tudományos és szépírói ambíciók fűtötték: fizikai kísérleteket végez, különféle szerkezeteket barkácsol, és verseket ír. Fia tízéves korában ugyanabban a gimnáziumban kezdi meg középiskolai tanulmányait, ahol apja tanár. Azt a konfliktust, hogy a gyerek két különböző „síkon” ismeri meg apját, majd íróként az egyik legmegrendítőbb novellájában, A Kulcsban ábrázolja. A diák Kosztolányi többször összeütközésbe kerül iskolájával. Ötödikes korában magaviseletből (akárcsak hőse, Esti Kornél) „kevésbé szabályszerű” érdemjegyet kap. Az önképzőkörben egyre többet szerepel, iskolai pályadíjakat nyer, megválasztják az önképzőkör elnökének, verse nyomtatásban jelenik meg, ugyanakkor megsérti az önképzőkör vezető tanárát, s emiatt kizárják a gimnáziumból. A nyolcadik osztályt magántanulóként végzi, és így is érettségizik – jeles eredménnyel.

A pesti bölcsészkarra iratkozik, magyar–német szakra. Professzora, Négyessy László híres stílusgyakorlatain találkozik egyetemista társaival, Babits Mihállyal és Juhász Gyulával. De míg ők az egyetemi tanulmányok befejezése után a tanári pályára lépnek, és rövidebb-hosszabb ideig vidéki városokban tanítanak, Kosztolányi egyetlen percig sem áll a katedrára. Budapesten marad, a főváros vonzásában él, vidéki és fővárosi újságok munkatársa. Első verseskötete, a Négy fal között 1907-ben jelenik meg. Igazi népszerűséget A szegény kisgyermek panaszai című versciklus szerez számára. (1910) A trianoni békediktátum elszakítja szülőföldjétől, Szabadkán élő szüleitől, akikkel sűrűn vált levelet, de akikkel személyesen csak az országhatárok megnyitása után, a huszas évek második felében találkozhat egy-egy hazalátogatás alkalmával. Viszonylag fiatalon, ötvenegy éves korában, 1936. november 3-án hal meg. Hárman voltak testvérek: öccse, Árpád, aki orvos volt, húga, Mária, aki nem ment férjhez, s akiről Pacsirta című regényének főszereplőjét mintázta.

(Levelek) Nincs még egy magyar író, aki annyi éven át és oly sűrűn váltott volna levelet szüleivel – elsősorban apjával –, mint Kosztolányi. Ebben természetesen szerepet játszott az a körülmény, hogy szülei Szabadkán, az országhatáron túl, egy másik államalakulatban rekedtek, ő pedig Budapesten élt; a levélkapcsolat tartósságát, erejét, tartalmát azonban elsősorban az a bensőséges viszony határozta meg, amely az írót apjához fűzte. Apja büszkén emlegette: félszáz évet töltött el a gimnáziumban, nyolcat mint diák, negyvenkettőt pedig mint tanár, igazgató és ismét tanár. Nyugdíjba vonulása után is otthon, hetenként tizennyolc órában tanít matematikát szerbül és magyarul. Van, amikor hetente váltanak levelet. E levelezés két ember kapcsolatának hű tükre. Zömmel az apa levelei maradtak fenn. Kosztolányi Dezső levelei természetesen az író levelei, de az apa levelei is poétikus szépségűek. Gyakran küldi el verseit fiának, bírálatot kér rájuk, versei megjelentetését reméli. Ha kapcsolatuk a diákévekben konfliktusokkal volt is terhes, ha a levelekben eleinte több is a szigor, idővel a tartózkodó hang fölenged, és a két ember közel kerül egymáshoz.

A levelekből – egy intim, vallomásos műfaj keretei között – kirajzolódik a két ember alakja. A fiú leveleiben a megszólítás: Kedves édesapa, Édes jó apám; az apa fiát Kedves Dezső fiamnak, Édes fiamnak, „az én áldott szívű fiamnak” nevezi. Az apa fia iránti szeretetét, aggódását, gyöngédségét, büszkeségét szemérmesen rejtegeti, gyakran humorba oldja, máskor ünnepélyessé, már-már keresetté fokozza. A fiú leveleiben a ragaszkodás, a szeretet, majd apja betegsége miatt az aggódás és a felelősség hangja szól. Megindító, ahogy az apa „igaz és büszke örömmel” néz unokájára; megrendítő, hogy a fiú miképpen próbálja újabb és újabb ígéretekkel, a közlés reményével tapintatosan életben tartani apja versíró kedvét.

Egy részlet az apa leveleiből (1920. jan. 7.): „Fáj a szívem, ha arra gondolok, milyen küzdelmet kell nektek is folytatnotok a megélhetés nehézségeivel. Ha jobb falat kerül az asztalunkra, nem ehetem azt meg igazán jóízűen, mert nem oszthatom meg veletek, pedig tudom, hogy ilyenekben vajmi régen lehetett részetek.” Fia írja (1926. aug. 31.): „De hol maradtak leveled kedves és értékes kísérői, a verseid? Sok idő múlt el azóta, hogy utoljára küldtél. Ne légy hűtlen a múzsádhoz.” 1925 karácsonyát az író feleségével és fiával együtt szüleinél töltötte. Ez volt az utolsó karácsony, amikor apa és fia találkoztak. (Kosztolányi Árpád a következő év végén elhunyt.) Kosztolányi Dezső Budapestről írja a levelet szüleinek és testvéreinek: „A régi, boldog karácsonyok fényét leltem meg otthon. Hiába, akárhol járunk, csak tinálatok van a szeretet igazi pompája, mellyel senki sem versenyezhet. Milyen szép a ti életetek, kik csak a szeretetnek éltek. Még egyszer: köszönjük, ezerszer köszönjük a kedvességeteket nektek is, Árpi öcsémnek, Terinek is.”

(Versek) Nem véletlenül mondják a lírát vallomásos műfajnak. Ebben szólal meg a legszemélyesebben, a legőszintébben, áttétel nélkül az alkotó. Kosztolányi költészetének egyik meghatározó témája az apaélmény, mely egész pályáján végigvonul. Ambivalens érzés fűzi apjához: egyrészt fél tőle, szigorúnak, zárkózottnak mondja, tiszteli („afféle ripacsnak tarthatott”), másrészt vonzódik hozzá, fölnéz rá, szereti. Ennek a paradox kapcsolatnak hol az egyik, hogy a másik oldala kerül előtérbe verseiben.

Feltűnést keltő versciklusában, A szegény kisgyermek panaszai-ban két vers szól apjáról. Az egyik (pontosabban: a második) egy közös téli utazás emlékét idézi, az ezt megelőző vers portré a gyerekszemmel látott szigorú hallgatag, a csillagok titkait kutató emberről. Meglepő, hogy személyét – egy hasonlat részeként – Isten nevével köti össze („Csak nézem őt. Körötte száz csoda. . . / Olyan tudós, erős, akár az Isten. . .”), s meglepő az is, hogy sorsába belelátja azt a lehetőséget, amit majd az Aranysárkány Novák tanár urában, az apjáról mintázott regényhősben realizál: „Úgy szeretem s félek vacogva tőle, / és félek, hogy egyszer a fegyverével / ennen koponyáját loccsantja széjjel. . .”

 A Meztelenül kötet (1928) két apaverse még az élő édesapát idézi. Az apa átképzeléses vers, az édesapa szólal meg benne egyes szám első személyben: a törvényszerűséget, a nemzedékek elszakadásának fájdalmát, apa és fiú eltávolodásának szomorúságát, az apák örök magányát fogalmazza meg költői kérdés formájában: „miért nem érti / gyümölcs a törzsét?” A Tanár az én apám az egyik legismertebb Kosztolányi-vers. Az idős, ősz fejű tanárember és a szülővárosába látogató felnőtt költő páros alakját láttatja. A magányos költő „szent irigységgel” csodálja azt az embert, akit annyian ismernek és szeretnek. Ez az érzés, az édesapa iránt megmutatkozó szeretet köti őt is az emberek nagy családjába. A szeretet jelképét, a szív szót háromszor ismétli meg a versvégi két sorban: „Mikor vele megyek, fogva öreg karját, / vezetve az úton, a szívem kitágul, / s szívek közt énekel elhagyatott szívem. / Az én édesapám az emberek apja, / s én az embereknek testvére vagyok.”

Az apjára emlékező költőben a szeretet érzése lesz egyre erőteljesebb. Irodalmi ízlésük, „vallásos felfogásuk” (ahogy az apa nevezte) sok tekintetben más, „ellenkező” volt. Elgondolkoztató, hogy az apa halálakor éppen ez jut a költő eszébe, s a vers (Apám a koporsóban) első és utolsó szakaszában ezt a három szót illeszti egymás mellé: „Apám, teremtőm, istenem, / mily semmi vagy, / és én milyen istentelen.” Az édesapa elvesztésében az istennélküliség élményét éli meg: „Mert az, aki apátlan / a földgolyón, / Isten nélkül, magába van.”

Apja halála után több alkalommal emlékezik rá. A Negyven pillanatkép egyik darabja (18. Apám) azt a paradox érzést eleveníti föl, amit gyerekkorában élt át a költő: „Zord volt. Nem is mertünk fölnézni rája. / De néha este ellágyult, megolvadt. . .” A ciklus másik verse (32. Rajz halott apám fejéről) azt a pillanatot idézi, amikor megpillantja a már halott édesapát: „már láttam végtelenül-ismert / halott fejét.” Az ezt követő vers (33. Kiáltás) a veszteséget, a hiányt, a nagyságot és a magányt fogalmazza meg sorjázó kérdésekkel: „Hol vagy, apám, / hol vagy, te nagy. / Nem vagy sehol, / de vagy, de vagy. / Valami rejt, / valami zár. / Mi ez a csönd? / Mi ez a vár?” A költő hagyatékában, a töredékek között is találunk egy verskezdeményt, amely édesapjáról szól (Apám). A töredék élet és halál ellentétét, Kosztolányi két nagy élményét idézi. (Élet és halál – alighanem ez az általa leggyakrabban leírt két szó.) Az élő apa alakját, szép arcát és a halálra készülő fiút láttatja a töredék három ép sora: „Szép hősi fejed. / Mint szállásmeter, ki előre ment, / apám, segíts meghalni.”

(Aranysárkány) Kosztolányi legszebb, legkiválóbb regénye 1925-ben jelent meg. Dr. Novák Antal, 44 éves, özvegy, vidéki, sárszegi matematika-fizika szakos főgimnáziumi tanár önkezével oltja ki életét. Az író azt a félelmét tárgyiasította a regényben, amit gyerekként élt át, és A szegény kisgyermek panaszai idézett darabjában írt meg, s amit Esti Kornél is érzett: „Félt attól, hogy édesapja – nem tudni miért – főbe lövi magát.” Közismert, hogy alakjában sok tekintetben apját örökítette meg, és a színhelyet Szabadkáról mintázta. Az Aranysárkány azonban nem kulcsregény: apja nem volt özvegy, s nem lett öngyilkos, mint Novák. Még élt, amikor a regény megjelent. Az író a regényt ezekkel a sorokkal küldte el szüleinek: „Olvassátok ezt a regényemet, melyben egy tanár tragédiáját írtam meg, a lelkem lelkéből. Az alakokban ne keressetek élő személyeket. Öt-hat emberből formáltam egyet, mint az álomban. De amit írtam, azt hiszem, igaz.” S amikor apja elolvasta a regényt, ezt írta fiának: „A diákélettel kapcsolatban be akarok számolni azon élvezetről, melyet nekem az Aranysárkány elolvasása szerzett. Rövid 3 nap alatt olvastam el azt . . . Csak egy dolog hatott eleinte kissé zavarólag reám: nem tudtam eléggé magamat emancipálni attól, hogy a szereplőkben ne keressem a te diákéveidben valósággal élt egyéneket. . .”

Az érettségi évében Novák Antal lánya, Hilda megszökik a tanár egyik tanítványával, Csajkás Tiborral; a tanárt Liszner Vili, egy bukott diák és hasonszőrű, gonosz társa igaztalanul és orvul megverik; a tanár életét egy zugújságíró a helyi lapban megszellőzteti: ez a három ok készíti elő a tragédiát, kergeti a tanárt az önkéntes halálba. A regény feszültségét az életszeretet és a haláltudat állandó jelenléte adja. Az élet nyers és alapvetően rossz, „az ember kiszolgáltatott, s tehetetlen a világ gonoszságával szemben” (Rónay László), csak a szeretet és a részvét jelent enyhülést – hirdeti Kosztolányi regénye. Az író világképének, világmagyarázatának számos elemét beleszőtte Novák Antal jellemébe, gondolkodásába. Idézetek sora jelzi ezt. „Ő, aki ismerte a természettudományból azt, ami örökkévaló, nem vette figyelembe a divatot, mely múlandó, esetleges, mindig változó.” „Novák elvei közé tartozott, hogy bizonyos esetekben föltétlenül keresztülvigye akaratát, éreztesse hatalmát, a nevelés érdekében.” „. . . különben se volt barátja az erőszaknak, hisz az semmire se visz. . . A nevelőnek elsősorban az eredményt kell szem előtt tartania: belátással mindig többet érhet el, mint ha indulataira hallgat.” „Kisfiúk ültek itt, kik nagyon nagynak képzelték magukat és féltek. Megesett rajtuk a szíve.”

Erre az apaalakra a regény olvasása során lassan rárajzolódnak egy másik arcnak a vonásai, az Atya alakja, Kosztolányi istenképe. Az utolsó matematika-fizika óra leírása mintha kulcs lenne ahhoz a fölfogáshoz, amelyet az író Isten és ember viszonyáról gondol. Kosztolányi Istene „felhők közt ülő Isten”, de az Isten jó, számára minden ember egyforma, segíteni akar az emberen, szeretet és részvét tölti el iránta, de az ember nem hagyja. A regény végén expressis verbis is összekapcsolódik az író apaábrázolása s az a hit és kép, amit az író Istenről gondol. Novák Antal egyik tanítványa apjának a tanár munkájáról, saját hivatásáról beszél: „A mi igazi föladatunk az apostolkodás, a nevelés, az emberteremtés, mint a jó Istené – és itt mosolygott –, a nevelés, ami meglehetősen nehéz dolog.” A regény befejezésekor az író egy evangéliumi allúzióval él, Novák Antalnak végső, elkeseredett tette előtt a magvetőről szóló jézusi példabeszéd jut eszébe: „Fiatalabb korában jóról és nemesről prédikálva diákjainak, a földműveshez hasonlította magát, ki a magot elveti, s gondoskodik, hogy alkalmas talajra találjon. Csakhogy a mag vagy televényre hullik, vagy sziklára. Ha jó földre esik, akkor minden közvetítő nélkül megfogan, a szél is elröppenti oda, és ha rossz földbe kerül, akkor a legjobb földműves se tehet semmit.”

(A válasz) Az édesapa és a hozzá fűződő emlékek, személyes élmények szerepet játszanak-e abban, hogy milyen istenkép alakul ki az emberben, milyen kép él benne a mennyei Atyáról? Van-e kapcsolat, hatás, átmenet a földi apa és a mennyei Atya között? Kosztolányi életműve mintha az igenlő választ erősítené. A műveiből megrajzolható apaképben kezdetben a félelem, a szorongás volt a meghatározó; később a szeretet és a megértő vonás erősödött föl. A fiatalon kiábrándult, mindenben kétkedő, individualista és nihilista költő („Itthon vagyok itt e világban, / s már nem vagyok otthon az égben”) a testvériség, a szeretet értékét, az emberiesség, a részvét ajándékát fölismerő magatartásig jut el, s megbocsátásért könyörög: „legyen az irgalom az én bíróm.” Kosztolányi istenképe: „ nevelő” Isten, „tanár” Isten. Kezdetben olyan Isten, akitől félni kell, akire ránézni is szorongást kelt, aki kegyetlen, aki korlátoz és követel. Ám szorongását föloldják az évek, a megszerzett élmények, a tapasztalat, s az irgalom és a szeretet, a megbocsátó jóság és bizalom lesz meghatározó hitében és istenképében. Amikor már „izmai lazulnak” – búcsúzó nagy versében, a Hajnali részegségben életén végigtekintve – annak a fölismeréséig jut el, hogy „a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam.”

Irodalom

Rónay László: Kosztolányi Dezső. Gondolat Kiadó, Bp. 1977.

A Kosztolányi család levelezéséből. Életjel Kiadó, Szabadka, 1988.

Kiss Ferenc: Az Aranysárkány. Üzenet (Szabadka), 1975/2–3.

A Magyar Katolikus Orvosok

Szent Lukács Egyesületének Nyilatkozata és

FELHÍVÁSA

A  MEGFOGANT  EMBERI  ÉLET  VÉDELMÉBEN

Az elmúlt hónapokban az abortusz kérdése ismételten előtérbe került, ami azt mutatja, hogy szükséges újra végiggondolni, és ismételten rádöbbenteni az embereket az élet értékére és erre vonatkozó felelősségükre.

Ne folytatódhasson az a példátlan és szégyenletes gyakorlat, ami a közelmúltban (az 1956–1996 közötti időszakban) több, mint 5 millió ártatlan élet kioltásával járt, és beláthatatlan erkölcsi és gazdasági hanyatlás felé sodorja nemzetünket.

Ezért mint orvosok, ápolók, gyógyszerészek, egészségügyben dolgozók, akiknek hivatásunk az élet őrzése és szolgálata, szükségesnek és jogosnak tartjuk, hogy álláspontunkat nyilvánosságra hozzuk.

A  MAGYAR  KATOLIKUS  ORVOSOK

SZENT  LUKÁCS  EGYESÜLETE

a FEAMC (Katolikus Orvosok Európai Egyesületeinek Szövetsége), a FIAMC (Katolikus Orvosok Egyesületeinek Világszövetsége) álláspontjával, a Genfi Declaració (1948, 1983) Nemzetközi Orvosi esküjével, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával (1948), a World Federation of Doctors Who Respect Human Life (az Életet Tisztelő Orvosok Világszövetsége), az Egészségügyben Dolgozók Kartája véleményével egybehangzóan, II. János Pál  pápa  Az élet

 evangéliuma kezdetű enciklikájának szellemében 

 vallja, hogy az ember élete fogantatása pillanatában kezdődik, és ezért

ELUTASÍT  BÁRMELY  MÓDOT,

AMI  A  MEGFOGANT  ÉLET  ELLEN  IRÁNYUL

Az abortusz, a családtervezés természetellenes formái a jelen kor téves és vétkes megoldási kísérletei, az eutanáziához hasonlóan. Ennek a helytelen magatartásnak, gondolkodásnak a következményei, még ha humánusnak tűnnek is, valójában embertelenek.

Pusztán materiális szemléleten alapulnak, és nem az igaz szabadságot tükrözik, hanem a gyakorlati materializmus, hedonizmus rabságát, ahol a lét értékét a birtoklás megelőzi.

Különleges felelősség és feladat terheli a nevelőket, az egészségügyben dolgozókat, a tömegtájékoztatásban és közéletben szolgálókat, állami vezetőket, mert az emberi nem jövőjét jelentő felelős szülők és egészséges családok kialakulása tőlük függ.

Szem előtt tartva továbbá, hogy „Krisztus . . . éppen az Atya és az Ő szeretete misztériumának kinyilatkoztatásával megmutatja az embernek magát az embert, és föltárja előtte nagyszerű hivatását, két feladatot föltétlenül meg kell oldani, főleg a harmadik előkészületi év során: a szembenézést a szekularizmussal és a dialógust a nagy vallásokkal.

Az első esetben vizsgálni kell a civilizáció krízisének széles témakörét, mely krízis elsősorban a technológiailag fejlettebb, de belsőleg az Istenről való elfeledkezés vagy az Ő mellőzése miatt elszegényedett Nyugaton mutatkozik. A civilizáció krízisére a szeretet civilizációjával kell válaszolni, mely a béke, a szolidaritás, az igazságosság és a szabadság egyetemes értékeire alapul, s ezek az értékek Krisztusban érik el teljességüket.

Ami a vallásokkal folytatandó dialógust illeti, a 2000-et előkészítő vigília nagy alkalom lesz – még az utóbbi évtizedek eseményeinek világosságánál is – a vallások közti dialógusra, azoknak a világos elveknek megfelelően, melyeket a II. vatikáni zsinat a Nostra Aetate nyilatkozatban fektetett le.

(II. János Pál: A harmadik évezred közeledtével. 52–53)

LELKISÉG – LELKIPÁSZTORKODÁS

Márfi  Gyula

HÚSVÉTI  GONDOLATOK

„Valóban feltámadt?”, „Valóban sziklán állunk?”, „Lehet-e még hinni a Feltámadottban?” – ilyen és ehhez hasonló címekkel gyakran találkozhattunk húsvét táján a legkülönfélébb folyóiratokban. Az enyhén provokatív címek már önmagukban is arra utalnak, hogy a Krisztus feltámadásába vetett hit korántsem olyan egyszerű aktus, mint amikor barátomnak elhiszem, hogy ma reggel fejfájással ébredt.

l. A feltámadáshit összetett aktusát elemezve a katolikus egyház továbbra is ragaszkodik ahhoz a Szent Tamástól származó alapelvhez, hogy fides est rationale obsequium, azaz: a hit értelmes meghódolás Isten előtt. Ezt hangoztatjuk annak ellenére, hogy szabadságmániás, erőszakkultuszban szenvedő korunk nem szívesen hallja az értelem emlegetését hittel, erkölccsel vagy akár a művészetekkel kapcsolatban.

A hit – és ezen belül a feltámadásba és örök életbe vetett hit – értelmi összetevőinek tagadása természetesen nem új keletű dolog. Mióta ember az ember, benne él a lázadás és a tagadás vágya. A „lázadás gyönyörűsége” néha értelemellenes és önpusztító kalandokba is beleviszi őt. Nekem elszorult a szívem, amikor – kb. 25 évvel ezelőtt – meghallgattam egy rádióműsort az ún. halálközeli élményekről. Ateista filozófusok és pszichológusok szinte kétségbeesetten hajtogatták, hogy ezek az élmények, illetve a róluk szóló beszámolók „kitalálmányok”, „vágy vezérelte illúziók”, „téves prekoncepciók által okozott gondolkozási hibák”; ugyanakkor keresték a „tudományos” magyarázatokat a kémiai folyamatok elemzésétől kezdve a magzatkori lelki jelenségek tanulmányozásáig: Csak véletlenül se kelljen szembenézni a kérdéssel: nem lehetséges-e mégis, hogy van élet a halál után? Nem lehetséges-e, hogy éppen ott vár reánk az igazi élet, és ehhez képest földi életünk az álom . . . ?

2. A tagadás és a lázadás gyönyörűsége érhető tetten azokban az ún. racionalista elméletekben is, amelyek maximális szellemi energiákat mozgósítva próbálják kimutatni, hogy Krisztus feltámadása – csodáival együtt – nem más, mint „kitalálmány” vagy „tévedés”, legfeljebb „vágy vezérelte illúzió”, az emberi lélek optikai csalódása.

Az ismertebb racionalista elméleteket egyébként 3 csoportba lehet osztani aszerint: hogyan határozzák meg Jézusnak és a róla szóló újszövetségi tanúságtételeknek – más szóval: a „történelmi Krisztusnak” és a „hit Krisztusának” – időbeli viszonyát.

a) Az első két teória, az ún. csaláselmélet, illetve a természetes magyarázat elmélete még feltételezte, hogy az evangéliumok és a többi, Jézus mellett szóló bibliai tanúságtételek (pl. a szempontunkból igen jelentős páli levelek) ugyanabban a században keletkeztek, mint amelyikben maga Jézus élt. Az első elmélet azonban túl otromba, a másik pedig túl naiv volt ahhoz, hogy magukat a racionalistákat megnyugtatta volna. Az az állítás például, hogy Jézus csak tetszhalott volt, majd a sírban magához tért, már csak azért is aggályos, mert a kivégzést végző római katonák nemigen szoktak félmunkát végezni: akit ők kivégeztek, az ki volt végezve. . .

b) Áttörés tehát csak olyan elmélettől volt várható, amelyik „le tudja választani” Jézusról az evangéliumokat, illetve a bibliai tanúságtételeket. Az ilyen irányú törekvéseknek köszönhették születésüket: a mítoszelmélet, a formatörténeti, illetve a liberális elméletek. Ezeknek az elgondolásoknak közös eleme, hogy mindegyik igyekszik a lehető legkésőbbre tenni az újszövetségi iratok keletkezését, hogy „áthidalhatatlan szakadékot” áshasson az I. század elején élt „történeti Krisztus” és a II. századtól kezdődően, az emberek fantáziájának, „mítoszteremtő képességének” köszönhetően megrajzolt „hit Krisztusa” között. (A liberális elméletek csak a csodaelbeszéléseket, így például a feltámadt Krisztus megjelenéseiről szóló történeteket tartják későbbi, hitelt nem érdemlő betoldásoknak.)

Ezeknek az elméleteknek nemcsak közös gyökerei, hanem közös gyengeségei is vannak. Ilyen gyengeség például az, hogy a feltámadt Krisztus megjelenéseiről és a belé vetett hitről elsőként tanúskodó páli levelek első csoportja már az ötvenes években készen áll, és az evangéliumok írásba foglalását sem tehetjük az elméletek által megkívánt időre. Továbbá: a hívő emberek meglóduló fantáziája, mítoszteremtő képzelete egyáltalán nem magyarázza meg azt a félelmetesen eredeti, a korabeli várakozásokat nem mindenben kielégítő egyéniséget, aki az Újszövetség Jézusa. Szent Pál egyenesen azt írja a korintusiaknak (57-ben), hogy az általa hirdetett megfeszített Krisztus „a zsidóknak botrány, a pogányoknak meg oktalanság” (1Kor 1,22–23).

c) Az időbeli szakadék hiányának kiküszöbölésére más módszereket is kipróbált a találékony emberi fantázia. Ha az evangéliumokat nem tudjuk leválasztani a történeti Jézusról, szakítsuk el Jézust az evangéliumoktól! Ennek a szándéknak a vallástörténeti, valamint a radikális elméletek köszönhetik létüket.

Az első teória szerint az „eredeti”, a történeti Jézus nem is az első században élt, hanem jóval korábban, esetleg azonos lehetett az esszénusok irataiban felbukkanó „Igazság Tanítójával”. A második elmélet – nevéhez híven – radikális megoldást keresett, a történeti Jézus és a hit Krisztusa közti „szakadékot” végtelenre tágította, kijelentve, hogy Jézus nem is létezett!

Ezeknek az elméleteknek annyi hibájuk van, hogy foglalkozni sem érdemes velük. Azt azonban az érdekesség kedvéért megemlítjük, hogy az Igazság Tanítójának elvei mindenhez hasonlítanak, csak Jézus tanításához nem. – De ennél még nagyobb baj, hogy a történeti (Annás, Kaifás, Poncius Pilátus, Heródes Antipász, Fülöp és Lizániász korában élő) Jézust (vö. Lk 3,1–2) olyan pogány és zsidó történetírók is ismerik, mint Tacitus, ifj. Plinius, Josephus Flavius, Eliezer ben Hyrkanus, akikre nem jellemző, hogy fantázia alkotta lényeket történeti személyekkel összetévesszenek. – Persze azt a kérdést sem lehet lenyelni, hogy egy sosem volt személyért miért mentek annyian a halálba. . . ?

3. A vallástörténeti és a radikális elméletekkel a kör bezárult. Újabb elméletek keletkezése már logikailag is nehezen képzelhető el. Ezzel magyarázható, hogy ha valaki „meghökkentően újat” akar mondani napjainkban, általában elővesz egy szakállas elméletet, és azt megpróbálja vadonatújként eladni. Így 40 éven át a magyar ateista bibliakritika az 1835–36-ban megalkotott mítoszelméletet próbálta „modernizálni”, napjainkban pedig a természetes magyarázat elméletével sikerült valakinek a „modern gondolkodó” címet elnyernie. Hát szó ami szó, közel 200 évvel ezelőtt modern is volt ez a teória (ekkor dolgozta ki H. E. G. Paulus), de 1836-ban, D. F. Strauss mítoszelméletének megjelenésekor már túlhaladottnak számított. . .

Az elméletek sokfélesége rávilágít azok gyengeségeire is. Csak érdekességként említem meg, hogy a radikális elméletek homlokegyenest ellenkeznek a mítoszelmélettel és ennek leszármazottaival. Ezek azt állítják, hogy Jézus testben élt, ember volt, akit az utókor „megistenített”, azok pedig arról szólnak, hogy Jézus egy istenség volt, akit az emberi fantázia „testesített meg”. – Nem az evangéliumok Jézusát, hanem a racionalisták elméleteit kell az ellentmondások és tévedések, a „vágy vezérelte illúziók” világába utalni.

Nincs tehát értelmesebb, racionálisabb megoldás, mint elfogadni a Jézusról szóló bibliai híradások alapvető megbízhatóságát. Anélkül, hogy primitív módon szolgai, betű szerinti hitelességet akarnánk bizonyítani, el kell fogadnunk az evangéliumok vagy a páli levelek lényegi hitelességét.

És el kell fogadnunk azt, hogy hitünk Krisztusa mérhetetlenül több, mint galileai halászok, görög filozófusok, római jogászok vagy az isteneket saját képmásukra faragó egyszerű emberek alkotása. Jézus nem ember alkotta bálvány, hanem Isten küldötte, az élő Istennek élő Igéje, akiről Szent János apostol így tanúskodik: „Amit hallottunk, amit szemléltünk, és amit kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek.” (1Jn 1,1)

4. Az eddig mondottakkal semmiképpen sem akarjuk azt állítani, hogy a húsvéti hit egyszerű értelmi megfontolások eredménye vagy logikai okfejtések következménye. A hit ennél sokkal több. Jelenti a feltámadt Krisztus elfogadását, az előtte való leborulást, az ő tanításának magunkévá tételét, ide értve a szigorú erkölcsi követelmények vállalását is.

Aki hisz a Feltámadottban, az nem lehet a szabad szerelem híve, nem beszélhet váláshoz vagy abortuszhoz való „elidegeníthetetlen jogokról”, nem használhatja ki a törvények joghézagait, hogy jogszerűen, de erkölcstelen módon meggazdagodjék, nem vezetheti félre embertársait, nem lehet mértéktelen semmiben, nem lehet bosszúálló senkivel szemben. . .

A hit a jól nevelt, az elvakult ösztönök felett uralkodni képes, a „lázadás gyönyörűségét” visszautasítani tudó akarat kérdése is.

5. Végül, de nem utolsósorban, hanem éppen elsősorban ki kell mondanunk, hogy a hit az isteni kegyelem műve. Csak ez a kegyelem szabadíthat meg minket azoktól a kétségektől, amelyek képesek a legragyogóbb érvelések után is megmaradni, illetve azoktól az akadályoktól, amelyeket az akarat gyengesége állít a hit útjába.

Nemcsak a bűneihez makacsul ragaszkodó, hanem a jó szándékú és hinni akaró emberre is érvényes, hogy a Szentlélek kegyelme nélkül nem juthat el a hithez. Körülvehetnek a Krisztus-jelenések koronatanúi, hallhatom a Mester hangját, kezemmel érinthetem a szegek nyomát, és mégsem vagyok képes kimondani Tamás szavait: „Én Uram, én Istenem” (Jn 20,28), ha a kegyelem belülről meg nem nyitja szememet, és ki nem tágítja szívemet az Úr látására és befogadására. Szent Pál apostol ezt így fejezi ki: „Senki sem mondhatja: »Jézus az Úr«, csak a Szentlélek által.” (1Kor 12,3)

Egyedül ő szabadíthat meg minket nehézkességünktől, földhözragadott állapotunktól, ő vihet át bennünket a cél felé vezető út holtpontjain, ő képesíthet arra, hogy a hit aktusában valóban felül tudjuk múlni önmagunkat, és meg tudjuk vallani Péterrel azt, aminek megvallására „a test és a vér” nem képesít: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!” (Mt 16,16)

És egyedül a Lélek, Atyánk Lelke képes arra, hogy megajándékozzon minket a Krisztusba vetett hit, a Feltámadottal való találkozás örömével, hogy ebben a hitben rátaláljunk életünk értelmére, és már itt a földön élvezzük a megdicsőült Úrral való együttlét ízét.

A keresztény hitben az időnek alapvető jelentősége van. A világ az idő dimenziójában teremtetett, időben zajlik az üdvösség története, melynek csúcsa a Megtestesülés „idejének teljessége”, s vége Isten Fiának dicsőséges visszatérése. Jézus Krisztusban, a megtestesült Igében az idő Isten dimenziója lesz, aki önmagában örökkévaló. Krisztus eljövetelével kezdődtek az „utolsó napok” (vö. Zsid 1,2), kezdődött az „utolsó óra” (vö. 1Jn 2,18), az Egyház ideje, mely a parúziáig fog tartani.

Az időnek Istennel való kapcsolatából következik megszentelésének kötelezettsége. Ez történik, amikor napokat, heteket vagy hosszabb időszakokat Istennek szentelnek, miként történt már az Ószövetségben, és történik új módon a kereszténységben. A húsvéti vigília liturgiájában a pap, miközben megáldja a föltámadott Krisztust jelképező húsvéti gyertyát, kihirdeti: „Krisztus Tegnap és Ma, Ő a Kezdet és a Vég, az Alfa és az Ómega. Övé az idő és az örökkévalóság. Övé a dicsőség és a hatalom mindörökkön örökké.” E szavak közben vési a gyertyába a folyó év számát. A cselekmény jelentése világos: nyilvánvalóvá teszi, hogy Krisztus az idő Ura; Ő a kezdete és beteljesedése; Megtestesülése és Föltámadása minden évet, napot és percet átölel, hogy ily módon az „idő teljességében” legyenek. Ezért az Egyház is az év keretében éli és ünnepli a liturgiát.

 (II. János Pál: A harmadik évezred közeledtével, 10)

Dér Katalin

AZ  EGYIPTOMI  CSAPÁSOK
A  SÖTÉTSÉG  (Kiv 10,21–23)

 És mondta Isten:        „Legyen világosság!” És lett világosság.

És mondta az Örökkévaló:     „Legyen sötétség. . .!”            És lett sűrű sötétség. . .

            Mózes a Hóreb hegy mellett legelteti apósa, Jetró juhait, amikor Isten szól hozzá az égő csipkebokorból, és arra rendeli, hogy térjen vissza Egyiptomba, vezesse ki népét a szolgaság házából (Kiv 3. fej.). Az egyiptomi uralkodó azonban ellenszegül Mózesnek, ezért csodajelekkel kell kényszeríteni őt a héberek elbocsátására (3,19–20; 7,4). Ezek a csodajelek, „nagy ítéletek” (7,4) azok a katasztrófaesemények, amelyeket a Biblia meg a későbbi zsidó és keresztény hagyomány egyiptomi csapások néven emleget. Most előbb az elbeszélés néhány általános sajátosságát soroljuk fel, majd a kilencedik csapásról szóló részt elemezzük. 

1. A csapások jellege

            a) Csoda és természet

            Az első kilenc csapás olyan jelenségek sora, amelyek valamilyen formában csakugyan elő-előfordulnak Egyiptom környékén és a Közel-Keleten:

1. A víz vérré válik (7,14–25): a Nílus vize nyáron valamilyen növényi eredetű festékanyag felszaporodása következtében gyakran ölt vöröses, olykor vérvörös színt.

2. A békák inváziója (7,26–8,11): az előző jelenség miatt eliszaposodó vízben a békák a szokásosnál jobban szaporodnak.

3. A férgek özöne (8,12–15): rovarrajzás a sok béka pusztulása nyomán.

4. A rovartömeg (8,16–28): oka ugyanez.

5. A dögvész (9,1–7): a sok rovar által terjesztett fertőzés, talán szarvasmarhapestis.

6. A fekélyek (9,8–12): a betegség egy idő után az embereken is jelentkezik.

7. A jégverés tűz kíséretében (9,17–35): elsősorban Palesztinában ismerős viharos jégeső villámlással.

8. A sáskajárás (10,1–20): gyakori Keleten; a rovartömeg elpusztít minden termést, ezért különösen súlyos isteni             büntetésnek, a végidő jelének tekintették (Jóél 2).

9. A sötétség (10,21–23): okozhatja teljes napfogyatkozás, esetleg egyfajta pusztai porvihar.

A 10. csapásra (12,31–32), a kizárólag az elsőszülöttekre kiterjedő hirtelen és tömeges halálesetekre nem lehet – bár             néhány túlzó racionalista bibliatudós megpróbált – természetes magyarázatot adni.

            A csapásokat minden természetes magyarázat mellett mégis csodának kell tartsuk – annyiban, amennyiben jelek. Erre mutat pusztítóan nagy erejük, sorozatos egymás után következésük és fokozatosságuk, valamint az a körülmény, hogy legtöbbjük csak az egyiptomiakat sújtja, de megkíméli a Nílus héberek által lakott deltavidékét, Gósen földjét. És erre mutat elsősorban az, hogy prófétai szó előzi meg őket, Mózes előre bejelenti csaknem valamennyit, ami az isteni cselekvés jellegzetessége, mert „Isten, az Úr nem tesz semmit anélkül, hogy szándékát el ne árulná szolgáinak, a prófétáknak” (Ám 3,7).

            b) A csapások fokozatossága

            A tíz csapás története élénken foglalkoztatta a zsidó írásmagyarázókat, akik azt a következtetést vonták le az elbeszélésből, hogy az Úr célja nem Egyiptom pusztulása, hanem népének megszabadítása, szándéka a fáraó figyelmeztetése, jobb belátásra térítése volt. Ez az isteni szándék az oka annak, hogy a csapások sorában több szempontból is bizonyos fokozatosság figyelhető meg. Mózes és Áron még a legelső csodajel előtt többször kérik az uralkodót, bocsássa el a héberek népét (7,6; 7,10–13). Következetes fokozatossággal erősödnek a csapások az elsőtől a tizedikig, mert Isten kénytelen fokozni jeleinek erejét ott, ahol az enyhébb jelek nem használnak. Végül van egyfajta fokozatosság az egyes csapásokon belül is: a jégeső például letöri ugyan a lent és az árpát, de akkor következik be, amikor még nem árthat a búzának és a tönkölynek (ez is kenyérgabona), „mert későn érők” (9,32 – azaz a jégeső tavaszra datálható; az efféle utalásokból a rabbik le tudták olvasni az egyes csapások és az egész sorozat időtartamát is, ami többük szerint egy év lehetett). Az isteni megfontoltság jele ez, hiszen Egyiptom az ókori világ legnagyobb gabonatermelője, búzaexportőre, a későbbi római birodalom éléskamrája volt. A Jelenések könyvének csapásait is hasonló fokozatosság jellemzi, ami nem sajátja a vak természeti katasztrófáknak, sokkal inkább az isteni cselekvésnek.

            Ezek után talán nem meglepő, hogy az eseményekben a későbbi zsidó írástudók nem Isten kegyetlenségének, ellenkezőleg, irgalmának jelét látták, annak bizonyságát, mennyire mások Isten cselekvésének normái, mint az emberekéi. Az emberi harcos célja az ellenség elpusztítása – Isten célja, hogy kegyelmezhessen a fáraónak. Az ember meglepetésszerűen ront ellenségére – Isten előre bejelenteti csapásait Mózessel. Az ember rögtön teljes erejével támad – Isten a fokozatosságot tartja szem előtt. (Tanch. Váéra 14) Szövegünk legmélyebb exegézisét a deuterokanonikus (apokrif) Bölcsesség könyve adja. Eszerint az Örökkévaló kíméletének egyik oka az, hogy ő nem a pusztulás, hanem „az élet barátja” (Bölcs 11,26). Másik oka az ő abszolút Úr volta, az, hogy minden az övé, Egyiptom is mind a benne lévőkkel; szíve szerint, ha tehetné, rájuk is úgy vigyázna, mint tulajdonára: „Te mindent kímélsz, mert minden a tiéd, életnek barátja” (uo.). Végül harmadik és legmegrázóbb oka erre Istennek az ő mindenhatósága. „Te mindeneken könyörülsz, mivel mindent megtehetsz.” (Bölcs 11,23) Az embernek, tudjuk, minél nagyobb hatalom van a kezében, többnyire annál inkább érezteti is azt. Hát Isten nem ilyen! Ő mindenhatóságát kíméletre használja fel, az ő mindenhatóságának szeretete ad irányt, az ő mindenhatósága nem működik szeretete ellenében, mert ő nem óhajtja azt a szeretet ellenében működtetni; egyszóval Isten Mindenható – Atya. Atyaságában és csak abban mindenható (ld. krédó)!

            c) Miért éppen ezek a csapások?

            A csodajelekkel azonban Isten nem egyedül a fáraót akarja meggyőzni, a dolog sokkal összetettebb ennél. Az elbeszélés polémia is, az egyiptomi vallási kultuszok bírálata. Amikor a csapásokat természeti jelenségekre vezetjük vissza, az nem valamifajta hideg racionalizmus, mert annak a körülménynek, hogy az Örökkévaló éppen a természet erőit használta fel itt, mély vallási jelentősége van. E természeti erők ugyanis egyúttal isteniként tisztelt erők is Egyiptomban. Most pedig, a csapásokban, az Úr szándéka szerint nem mások, hanem épp ezek az erők fordulnak önnön tisztelőik ellen. A csodajeleknek ennyiben pedagógiai célja van.

            A víz az egyiptomiak éltető eleme. A Nílust istenként tisztelik – és ugyanez a víz válik itt vérré, pusztulássá számukra. Az isteniként tisztelt szent bogarak (skarabeusok) raja, meg a termékenység egyik isteni szimbóluma, a béka támad rájuk seregestül. A sötétség a főisten, a Nap, Ré elhomályosulását okozza, és így tovább. Maga Isten minősíti így a történteket: ítélet Egyiptom bálványai felett. „Egyiptom minden bálványán ítéletet teszek, én, az Örökkévaló.” (12,12) Ugyancsak ítélet ez a varázslókon is, akik úgy vélik, képesek befolyásolni eme isteni-természeti erőket, de végül rajtuk is elhatalmasodik a betegség (9,11).

            A történet ezen a ponton – és még másban is, amiről később lesz szó – mély rokonságot mutat a teremtéstörténettel. A természet erői nem isteni erők, hanem az egy igaz élő Isten teremtményei, és neki vannak alárendelve – tanít a teremtéstörténet. Ha az ember őhelyette ezeket tiszteli – tanít most a csapások elbeszélése –, ha megannyi bizonyság ellenére, megátalkodottan nem hajlandó elismerni az Örökkévalót, mint a fáraó, annak az a következménye, hogy ezek az erők az ember ellen fordulnak. Ez következett be itt.

            De még tovább léphetünk. Mert milyenek a természet erői önmagukban? Nem jók, nem rosszak – erők. Vakok. Önmaguktól nincs irányuk, irányt csak értelmes lény, Isten vagy ember adhat nekik. Ezért Isten (és az ember) ugyanazokkal az erőkkel képes áldást hozni, de átkot is. A tételt a Bölcsesség könyvének szerzője azzal támasztja alá, hogy megmutatja: ami az egyiptomiaknak csapás volt, az – ugyanaz az erő – később a hébereknek áldást jelentett. „Amivel ugyanis az ellenséget sújtottad, azzal minket felmagasztaltál, amikor hívtál bennünket.” (18,8) A víz például az egyiptomiaknak katasztrófát, a hébereknek menekülést jelentett a vörös-tengeri átkelésnél. A tűz, a hetedik csapás kísérőjelensége, nekik pusztulásukra, a menekülőknek táplálására (Bölcs 16,22–23), illetve tűzoszlop formájában vezetőül szolgált (18,3). A lények tömege emezeket megfertőztette (bogarak áradata), amazokat táplálta (fürjek áradata; 16,1–2).

            d) Önítélet

            Végeredményben tehát – és ez az eddigiek summája – a Bölcsesség könyvének számunkra is irányt szabó értelmezésében nem elsősorban Isten volt az, aki elítélte az egyiptomiakat, hanem ők maguk ítélték el saját magukat. A csapások nem annyira büntetések, inkább következmények: „A gonoszság . . . saját maga fölött mond ítéletet” (Bölcs 17,10), és az történt, ami többnyire azóta is történni szokott: „ki-ki azzal bűnhődik, amivel vétkezik.” (Bölcs 11,16) 

2. A csapások célja

            Két célt már láttunk: Isten szándéka a fáraó jobb belátásra térítése és az egyiptomi hiedelemvilág hamis, ártó voltának leleplezése. Ezek szorosan összefonódnak; a fáraó személyében, aki e kultusz legfőbb képviselője s egyben tárgya is, a bálványimádás és az Isten iránti engedetlenség nem két dolog, hanem egy és ugyanaz.

            A Biblia és a későbbi zsidó értelmezők azonban szólnak egy további, harmadik célról. Istennek ugyanis meg kell mutatnia hatalmát saját népe előtt is, s nem kevésbé, mint az egyiptomiak előtt. Mert  Egyiptom a népben van. Nem csak a nép lakik Egyiptomban, de maga Egyiptom, a lelki Egyiptom is ott lakik még a népben. Az a nép, amely előbb lelkesen fogadja Mózest mint szabadítót, az első nehézségekre tüstént meghátrál (6,9); maga is átvette és gyakorolja Egyiptom bálványkultuszát, ahogy Ezékielnél olvassuk: „Így szólt az Örökkévaló Isten: . . . és aznap esküre emeltem kezem, hogy kivezetem őket Egyiptomból, . . . és meghagytam nekik, hogy mindenki dobja el undorító bálványait, és Egyiptom bálványaival ne tegye tisztátalanná magát. De ők ellenszegültek, és nem hallgattak rám, és okádék bálványaikat nem tüntették el szemük elől, és Egyiptom faragott képeit nem vetették el.” (20,7–8) – Ezért Isten a csapásokkal a próféta szerint eredetileg saját népét is büntetni akarta, csak azért tekintett el ettől, „nehogy gyalázat érje a népek előtt” Izraelt (20,9).

            Miért volt ilyen a nép? A Biblia több okot említ, amelyek érthetővé teszik a nép magatartását. Sok emberöltőt töltöttek már Egyiptomban József napjai óta (a Biblia 430 évet említ, a rabbik olykor 450, 480 esztendőt), egy részük be is olvadt az egyiptomiak közé. És a Tóra adománya előtt álltak még, a Biblia nyelvén: „gyermek volt még Izrael”, amikor az Örökkévaló kihívta Egyiptomból (Óz 11,1). A nehéz robot kiölte belőlük a szabadság igényét, „a lehangoltság és a nehéz rabszolgaság miatt” nem hallgattak Mózesre (Kiv 6,9), mert „nehezükre esett elhatárolni magukat a bálványimádástól” (Midrás Exod. Rábbá 6,5). A Titkok Könyve, a Zóhár szerint egyenesen „a tisztátalanság negyvenkilenc kapuját” lépték már át, mire az utolsó, az ötvenedik kapu előtt kiváltotta őket az Örökkévaló. Olyan komoly vészhelyzet volt hát ez, amelyben a szemük láttára kellett látványos gyorsasággal összeomlania Egyiptom egész vallási világának ahhoz, hogy végre éljenek a szabadulás lehetőségével.

            A csapások negyedik célja a Bölcsesség könyve szerint az emlékezés. Ám a történtek nem elsősorban arra kell emlékeztessék Izraelt, amit ők maguk szenvedtek, hanem arra, amit az egyiptomi nép viselt el. Eztán, amikor éheznek, az egyiptomiakat sújtó éhínségre, amikor szomjaznak, az őket emésztő szomjúságra kell gondolniok (Bölcs 16,4; 11,8–9). Még Izrael saját csapása – az idegensors, a rabszolgasors – sem önsajnálatra, inkább az idegenek kímélésére kell tanítson, sőt szeretetére kell ösztönözzön, és az efféle parancsok indoklása mindig a következő: „hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptomban” (pl. Kiv 19,34; 22,20; 23,29 stb.). Hasonló a helyzet a zsidó ember rabszolgáival, mert „gondolj arra, hogy Egyiptomban magad is rabszolga voltál!” (pl. MTörv 15,15; 24,18) 

3. A főszereplők

            A fáraó bibliai jellemrajza és Mózes alakja összetett típusrajz, sok évszázad hittapasztalatait fogalmazták meg és őrzik személyükben az elnyomó vallásüldözőről, illetve az igazi népvezérről. Mózesről írva van, hogy az események idején már 80 éves (Kiv 7,7) – nem követjük hát nyomon sem az ő, sem a fáraó életútját. Csak egyéniségük egy-egy fontos mozzanatát emeljük ki.

            Fáraó: a szív keménysége

            A csapások leírásában összesen 19-szer fordul elő az a kifejezés, hogy „a fáraó megkeményítette a szívét”, illetve hogy „az Örökkévaló megkeményítette a fáraó szívét”, azért nem engedte el Izrael fiait. A „kemény szív” bibliai kifejezés, azt az állapotot jelöli, amikor valaki nem akarja, s végül már nem is képes meghallani lelkiismerete szavát, de még a józan értelem szavát sem. A fáraó történetünkben ennek az állapotnak a megszemélyesítője.

            De nincs-e ellentétben egymással a fenti két mondat? Ki keményítette hát meg a fáraó szívét? A Biblia szavai mély lélektani tudást összegeznek itt. Ahogy minden bűnös állapotnál, most is különös jelentősége van az első véteknek (a bűnbeesésnek). Amikor a fáraó első ízben utasította el Isten akaratát, hogy elbocsássa a népet, amikor először mondta ki rá: „Nem akarom!” – akkor ettől fogva szabadon vállalt első döntése erős kényszert gyakorolt rá. Később már sokkal nehezebb lett volna megváltoztatnia szavát – ráadásul egy uralkodói szót! –, visszavonnia az első „Nem”-et. És „Nem”-jének minden egyes ismétlésével egyre lehetetlenebb volt ezt megtennie, egyre kilátástalanabbá vált, hogy hallgatni fog Isten szavára. Mert így működik a lelkiismeret („szív”). Ahányszor elnémítják, mindig egy kicsivel tompább, érzéketlenebb („keményebb”) lesz, és az ember rabjává válik saját első rossz döntésének, míg csak egészen süketté nem válik a szív szava iránt. És utoljára már csakugyan úgy látszik, mintha végzetszerűen, megváltoztathatatlanul tartana ki a rosszban, nem is tud másként cselekedni, mintha valóban Isten keményítette volna meg a szívét. Talán nem véletlen, hogy az ötödik csapásig többségben vannak az olyan mondatok, amelyek szerint a fáraó volt az, aki megkeményítette a szívét, innentől a történet végéig ellenben azt olvassuk, hogy az Örökkévaló tette ezt ővele. Eddigre jutott el a fáraó abba a stádiumba, amikor már képtelen volt legyőzni első rossz döntésének meghatározó erejét.

            Mózes: „Bocsásd el népemet!”

            Mózes kifogásai között, amelyekkel először megkísérli elhárítani az isteni küldetést, szerepel a következő: „Nehéz beszédű ember vagyok.” (4,10; 6,12; 6,30) Mózes nehézbeszédűségének okát a Biblia nem árulja el, a zsidó bölcsek pedig különféle okoknak tulajdonítják. Próbálják megérteni azt is, miben állt ez a hiba, dadogós volt-e Mózes, vagy beszédhibás, esetleg nem ismerte jól Egyiptom nyelvét – de az Írás erről sem nyújt felvilágosítást. Végül pedig „Felmerül a kérdés – mondja egy újabbkori rabbi, Samuel Moholiver –, miért küldött az Örökkévaló egy ilyen embert a fáraóhoz, miért nem egy pergő beszédű, jó szónokot, aki beszédével lehengerelte volna a fáraót?” Válasza: „Ha ilyen valakit bíz meg a feladattal, az bizonyára kivágott volna egy hosszú drósét (szónoklatot) szabadságról, igazságról, testvériségről, s ki tudja, miről. Szárnyaló retorikájában pedig teljesen megfeledkezett volna a lényegről, mármint arról, hogy elérje a zsidók szabadon bocsátását. Mózes viszont, aki dadogott, megelégedett három lényegretörő szóval: »Bocsásd szabadon népemet!«”

            Ez meggyőző magyarázatnak tűnik. Hiszen gondoljuk meg a következőket. Annak, hogy Mózes nehéz beszédű volna, nyoma sincs a Kivonulás könyvének további részeiben, sem élete egyéb szakaszaiban. Sok beszédet intéz a néphez vagy más szereplőkhöz, a Második Törvénykönyvben olvasható, neki tulajdonított több hosszú szónoklat pedig a bibliai retorika megannyi csúcsteljesítménye. E fogyatékossága kizárólag a csapások történetére korlátozódik – mert csak itt van, itt viszont tényleg van jelentősége. Miért?

            Ha komolyan vesszük a Biblia adatát, hogy az izraeliták rabszolgák voltak itt, akkor állami rabszolgák, azaz valójában a fáraó rabszolgái voltak. Így az általános ókori jogszokás értelmében a fáraó formálisan valóban megtehette, hogy visszatartsa, és ne engedje el őket. Nem alaptalanul tartott attól a veszélytől sem, hogy a héberek, ha szabadon mozoghatnak, esetleg szövetkeznek a birodalom határát fenyegető idegenekkel. (Kiv 1,10. – Egyébként sokáig nem is kivándorlásról van szó, hanem csak arról, hogy a héberek ideiglenesen távoznak a pusztába áldozatbemutatás céljából, és csakhamar visszatérnek. Ez a helyzet még a negyedik csapás után is [ld. 8,23–25], és a szövegben nehéz lenne rámutatni arra a pontra, amelytől fogva az uralkodó előtt egyértelmű lehet a végleges távozás szándéka.) Akármint is van, az emberi jog szerint a fáraó szabadon dönthetett abban, hogy elengedi-e rabszolgáit, vagy sem. – Mózes mindezzel szemben végső soron egyesegyedül az ő Istene parancsára hivatkozhat, erre a nehezen megragadható, nehezen legitimálható, egy hitetlen számára teljesen értelmetlenül hangzó valamire – és semmi másra. Mit csinálna ilyen helyzetben egy sima beszédű ember? Feltétlenül elkezdene érvelni, bizonygatni igazát, holott, emberileg, racionálisan, „jogilag” tekintve, nem lenne igaza. Mózes viszont nem hivatkozik semmire, erre nem is lenne képes, lévén „nehéz beszédű”. És jobb is így, mert feltétlenül hamisságokba tévedne. De nem kritizálja a fáraó viselkedését sem, nem említi szószegéseit, egyáltalán: nem kezdi el elemezni mindazt, amit itt elemezni lehetne. Isten vagy a fáraó statisztikailag nézve sokkal többet beszél nála. Ő csak tárgyszerű dolgokat említ, csak bejelenti a következő csapást a maga rövid tőmondataiban, ezen túl pedig megmarad, makacsul megmarad a lényeg fanatikus ismételgetésénél: „Bocsásd el népemet!” Tudom, hogy nálatok nem így szokás, tudom, hogy anyagi károd származik belőle, tudom, hogy veszélyesnek tartod ezt a lépést – és mégis csak azt mondhatom: „Bocsásd el népemet!” – És így az Örökkévaló emberének még ezt a fogyatékosságát is jó célja szolgálatába tudja állítani. 

4. A kilencedik csapás: a sötétség (10,21–23)

21 És szólt az Örökkévaló Mózeshez: „Nyújts ki karodat az ég felé, és legyen sötétség Egyiptom országa fölött, és a sötétség legyen tapintható.” 22 És kinyújtotta Mózes karját az ég felé, és lett sűrű sötétség Egyiptom egész országában három napon át. 23 Nem látta az ember az ő testvérét, és nem mozdulhattak el helyükből három napon át, de Izráel minden gyermekének világosság volt otthonában.

            A szöveget a Mózes Ötkönyve és a Haftárák c. héber–magyar kétnyelvű Bibliából idéztük, amelyet 1939-ben jelentetett meg az Izraelita Magyar Irodalmi Társaság (IMIT; reprint 1984). A keresztény fordítások lényegében egyeznek ezzel, egyetlen aprónak tűnő, mégis lényeges különbséget találunk. A 21. versben az „és legyen sötétség” felszólító mód helyett a keresztény változatok többségében (kivéve Károlit) jövő idejű ige olvasható: „sötétség lesz” (új protestáns fordítás), illetve „sötétség borítja (majd) el” (új katolikus fordítás). Csakhogy ez a felszólítás a teremtés szavát idézi fel. Ott azt olvassuk (Ter 1,3): „legyen világosság” – itt pedig: „legyen sötétség”! A sötétség csapása olyan mély összefüggésben van a teremtéstörténettel, hogy ennek (bár a héber megengedné a jövő idő használatát is) magyar nyelvi jelzését, a „legyen”-t feltétlenül érdemes megtartani.

            A sötétség természetes okaként egy sajátos sivatagi por- és szélvihart, esetleg napfogyatkozást említenek, egyesek pedig még pontos idejét is tudni vélik (1335. március 13. [?]). Akármint volt, a kilencedik csapást annyi feltűnő különbség választja el a megelőzőktől, hogy azt gyaníthatjuk, itt egy egészen különleges, minőségében újfajta katasztrófáról van szó. Mik ezek a különbségek?

a)         A sötétséget nem előzi meg Mózes bejelentése. A tízből még két eset ilyen, a harmadik és a hatodik csapás. De míg a férgek özöne (3.) a békainvázió természetes következménye, a fekélybetegség pedig (6.) a megelőző dögvész logikus velejárója, itt más a helyzet. A sötétséget azért nem előzi meg bejelentés, mert nincs rajta mit bejelenteni. Ha Mózes azt mondaná: „sötét lesz” – ezek a szavak mit sem jeleznének a katasztrófából, hallatukra az emberek csak a vállukat vonogatnák, nem érzékelnék azt a rettenetet, ami aztán tényleg bekövetkezik.

b)         A korábbi csapások önmagukban, aktívan ártalmasak: a víz ihatatlan, a békák undort keltenek, a férgek megbetegítenek, a sáskák felfalják, a jégeső elveri a termést, és így tovább. A sötétség ellenben nem aktív, nem önmagában ártalmas dolog itt. Az csak van, és valami belső rombolást okoz az emberekben.

c)         Példátlan a sötétség előidézésének módja. A többi csapásnál úgy tetszhet, Mózes által idézi elő azokat Isten. Mózes a csapás forrása vagy célhelye felé, a vízre, tavakra, földre sújt botjával, kormot szór a levegőbe, mire az járványt terjeszt, vagy egyenesen „Egyiptom országa fölé” emeli pálcáját. Itt ellenben „az ég felé” kell nyújtania karját, mintegy könyörgőn: ez a csapás „nélküle”, közvetlenül az égből, Istentől jön.

d)         Nem szerzünk tudomást a sötétség megszűnésének módjáról, mint másutt, ahol mindig megtudjuk, hogy a csapások Mózes közbenjárására vonulnak el.

e)         A b) pontnál mondottak értelmében nem szólhat az elbeszélő a jelenség káros külső következményeiről sem. Ezekről korábban mindig értesültünk, néha elég részletesen (9,31–32), itt  ellenben a következmény belül, az emberekben van.

            A sötétség különbözik tehát a többi katasztrófától, de legalább ugyanennyire különbözik a normális, természetes sötétségektől is. Egyrészt abban, hogy „tapintható”. Nem „szinte” tapintható, hanem tout court – tapintható. Mégpedig maga a Teremtő ügyel erre a részletre, mondván: „legyen sötétség . . ., és a sötétség legyen tapintható.” Nem a normális valóság állapota, nem a világ sötétben léte ez, amelyben a dolgok megvannak, csak épp nem látszanak. Nem, hanem maga a fogható, tapintható valóság változik sötétséggé. Csak ez a sötétség létezik, ahogy a teremtés első aktusa után csak a világosság. Ezért aztán – másrészt – olyan ez a sötétség, amelyben a Bölcsesség könyve szerint nem lehetett világosságot gyújtani (17,5). Nos, ilyen sötétség a természetes földi életben nincs, nem létezik. Ott minden sötétséget eloszlat a világosság, a legnagyobb sötétet is a legkisebb világosság. A fényszóró jobban, egyetlen gyertyaszál kevésbé, de mindkettő eloszlatja. Az életnek, mivel Isten teremtése, végső valósága nem a sötétség, hanem a világosság. – Ezt az egyiptomi sötétséget viszont lehetetlen volt bevilágítani. Nem volt már világosság, ami bevilágíthatta volna!

            Nem volt már világosság. A teremtéstörténetre kell gondoljunk itt, arra az állapotra, amikor még nem volt világosság. És akkor magyarázatot kapunk arra, vajon miért épp egy ilyen ártalmatlannak látszó dolog áll a kilencedik helyen a csapások fokozódó erejű sorában, miért ez az elsőszülöttek halálát leszámítva – vagy, helyesebben szólva, azt lelkileg már előkészítve – a legsúlyosabb büntetés. Nézzük, hogyan, milyen szavakkal történt a világosság megteremtése, és hogyan itt a sötétség beállta (Ter 1,3 – Kiv 10,21–22):

Ter: És szólt Isten:       „Legyen világosság!”.            És lett világosság.

Kiv: És szólt az Örökkévaló. . .:          „Legyen sötétség. . .!”            és lett (sűrű) sötétség. . .

A Kiv mondata ugyan hosszabb, mint a teremtéskor elhangzott szó, de amit kiemeltünk belőlük, a kettő váza, lényege ugyanaz. Nem kevesebb ez a csapás, mint a teremtés visszavonása, sőt a teremtés bizonyos értelemben legfontosabb aktusának visszavonása Egyiptomtól. Nem pusztán fizikai fényről van szó. Hiszen a világosság teremtése megelőzi a természetes fényforrások, a Nap, Hold, csillagok létbehívását (negyedik nap), mert ez a világosság, az első napon teremtett világosság szellemi hatalom, a világ létének és megismerhetőségének kettős-egy feltétele is. A világban világosság van! A Teremtőnek, mielőtt még bármit teremtett volna, első dolga volt gondoskodni a kozmosz értelmes, az ember számára felfogható voltáról: „Legyen világosság!” – Hát ezt vonja most vissza Isten! És aligha véletlen, hogy ezt a büntetést nem halljuk embertől kimondani, nem halljuk Mózestől – csak a Teremtő szájából hangzik, és csak tőle hangozhat el. Valahogy úgy lehet talán homályos elképzelést alkotni erről a helyzetről, mintha az embernek valamiféleképpen a világ „előtt”, vagy egy értelem előtti világban, a végtelen mélység, a semmi, a khaosz, a tohuvabohu közepette kellene léteznie. És meddig maradt így Egyiptom? – Három napig. Aligha véletlenül. Az ilyen három napok a vakság, a nem tudás, a szellemi, lelki sötétben lét szokásos idői. Így van Ábrahám áldozatának történetében a Móríja felé vándorlás három napjánál, így Jónásnak a hal alvilágot szimbolizáló sötét bensejében eltöltött három napjánál, így Jézus feltámadást megelőző három napjánál, így Pálnak a damaszkuszi élmény utáni három napos vakságánál. És így van most is.

            Az egyiptomi sötétség tehát egyszerre fizikai és szellemi sötétség. Sokjelentésű szimbólum ez a Bibliában. Jelképezi az Istentől való távolságot, a gonosz, az Örökkévalót nem ismerő ember létállapotát – ami voltaképp halálállapot. És sötétség uralkodik a holtak országában; a Sátán a sötétség fejedelme, a harc, amelyet ő vezet a gonoszok oldalán, a sötétség és a világosság fiainak harca, a halál és az élet harca. Egyszóval a sötétség nem csupán minden rossz foglalata, de a nemlét kifejezője is.

            És van még más párhuzam a teremtéstörténettel, ami az egész csapássorozatot érinti. Egyebek között a 33. zsoltár a teremtésről beszélve azt hangsúlyozza, hogy az Örökkévaló nem csupán létbe hívta a természet erőit, hanem meghatározta működési területüket is, határt szabott nekik (Zsolt 33,7), úgy, hogy mindezek nem léphetik át saját hatáskörüket. Itt pedig sorra ennek az ellenkezője történik: a békák, a rovarok és a többiek, amelyek amúgy a természet rendes jelenségei, megvan a helyük, funkciójuk és hasznuk, most Isten rendelkezésére kilépnek határaik mögül, és behatolnak az ember létszférájába, katasztrófákat okozva. A csapások sora ilyen értelemben is a teremtés visszavonása. 

5. Sötétség és szorongás

 (A kilencedik csapás a Bölcsesség könyvének exegézisében)

            Az egyiptomi csapásokkal a Kivonulás könyvén kívül a Zsolt 78,43–51 és a Zsolt 105,26–36 is foglalkozik. Mindkettő egyszerű felsorolás, egyik sem teljes (8–8 csapást említenek), egyik sem tartja meg a Kiv sorrendjét. A Zsolt 78-ból a sötétség említése hiányzik, a Zsolt 105-ben viszont ez áll az első helyen. A fent vázolt gondolatmenet lényegét pedig a Bölcsesség könyvében találjuk meg; szerzője érdekes módon éppen ezt a csapást emeli ki a tíz közül, ezzel foglalkozik a leghosszabban (17,1–18,4). Szövegszerűen ugyan nem sokat idéz a Kiv 10,21–23-ból, elmélkedése mégis a történet mélyére hatol. Éppen azt próbálja megragadni, mi mindent jelent, miben áll ez a semmiben lét, az az állapot, amikor nincsen semmi, ami megtartana a mélység fölött. Az eredeti szöveg egyik megrázó kifejezése a sötétség idegi, lelki hatására utal. Az emberekben a félelem bénító mozgásképtelenséget okozott, úgyhogy „három napig nem tudtak megmozdulni” (Kiv 10,23). A szerző talán ebből a kifejezésből indult ki, amikor olyan leírást adott a kilencedik csapásról, amelyben egy korunkban egyre gyakoribb betegség, a depresszió, a szorongásos neurózis klasszikus tüneteire ismer a mai olvasó, anélkül persze, hogy ez az írónak kifejezett szándéka volna. Mégis olyan apró részleteket sorol fel, amelyek nem származnak az eredeti szövegből, hanem már maguk is annak értelmezései, elmélkedés gyümölcsei. Többé nem az az érdekes számára, úgy volt-e valóban, tényleg azt érezték-e az egyiptomiak, amit ő leír. Mindez mégsem hamisítás. Mert olyasféle abnormális pszichés állapotot lát meg a Kiv rövid három verse mögött, amely jól ismert, amely a Tórában is az Isten nélküli, bűnös élet egyik végső következménye, elő-halál. A MTörv 28,15–68 szövegegységben, az átkok között azt olvassuk, hogy a Tórától elszakadt embereket őrület, elmezavar, kiúttalanság, sötétség (28,28–29), szorongó szív, megtört szem, erőtlen lélek, rettegés, a biztonságérzet hiánya (28,65–67) sújtja majd. Természetesen egyik szerző sem tudományos kifejezéseket használ, hanem kora képszerű nyelvezetét, de a betegség tünetei jól felismerhetők. A Bölcsesség könyvének értelmezése tehát pszichológiai allegória.

a)         Micsoda maga a jelenség? – Legtöbben, pl. az idézett kiadás kommentátora is, úgy értelmezik, hogy a sötétség helyileg terjedt ki „egész Egyiptomra”, kivéve Gósen földjét, ahol Izrael fiai éltek. A Bölcsesség szerzője szerint azonban nem volt ilyen területi elkülönülés, hanem „Egyiptomon” itt az egyiptomiakat kell érteni, az ő számukra volt sötét, míg „Izrael minden gyermekének világosság volt otthonában” (Bölcs 18,1, vö. Kiv 10,23). Pszichikai, szellemi sötétségre gondol, amelyben „az egyiptomiak hallották a hangjukat (ti. a héberekét, azaz egy helyen tartózkodtak), de alakjukat nem látták” (uo.). Ugyanazon a helyen és egyazon időben volt világos az egyik, a héber, és sötét a másik, az egyiptomi ember számára. Lelki értelmű sötétségre vall, mint említettük, hogy ebben nem lehetett világosságot gyújtani: „Semmiféle tűznek nem volt ereje, hogy világosságot támasszon, és a csillagok lobogó fénye sem tudta ezt az iszonyatos éjjelt megvilágítani” (17,5) – mindez természetes sötétség esetében képtelenség volna.

b)         Ugyanezt jelenti más szavakkal az a megállapítás, hogy a félelemtől beteg embereken nem lehetett emberi erővel segíteni (17,7–8). – Valóban, a hasonló félelem- vagy pánikbetegségek, bár valamilyen mértékben enyhíthetők, de végérvényesen még ma sem gyógyíthatók tisztán orvosi eljárásokkal, gyógyszerekkel.

c)         Az ilyen beteg „nem ismeri gyötrelme okát” (17,12). – A szorongásos betegnél nem mutatható ki szervi elváltozás, noha rendszerint vannak a szorongással összefüggő szervi panaszai is, főleg szív- és légzőszervi tünetei. Ezért aztán a dologgal nem sokat lehet kezdeni. Az egészben pont az a legrosszabb, amit a Bölcsesség könyvének szerzője leír: az ember maga sem tudja, mi a baja.

d)         „A félelem ugyanis nem egyéb, mint a segítség reményének hiánya.” (17,11; a görögben.) Ezt a reményt pedig „a józan belátás” (logiszmosz, uo.) nyújthatná, tudniillik az, ha a beteg ismerné „gyötrelme okát”, ha bajának konkrét, ismerhető, ésszerű testi oka lenne, következésképp volna esély a gyógyításra. De nem így van; az exegézis kulcsszavai, a félelem, rettegés, ijedség, szorongás, a betegség alapjelenségét, többi tünetének okát, gyökerét leíró szavak csupa megfoghatatlan, irracionális dolgot jelentenek. A beteg, miután környezetének és többé-kevésbé neki is meggyőződése, hogy betegsége irracionális, nincs kézzelfogható „komoly” oka, nem valóságos betegség, egyszóval „hisztéria”, hosszú ideig próbál küzdeni bajával, az eredménytelenség láttán azonban utóbb felhagy „a segítség reményével”, azzal, hogy bármiféle segítségben bízzék, s az a meggyőződése támad, hogy állapota egész életére szól, nincs kiút belőle. Hiszen a kiút egyedül a létfélelem, az egzisztenciális rettegés megszűnése lehetne.

e)         „De a sötétségnél is jobban terhére voltak önmaguknak.” (17,20) – Az előbbiek következménye ez. A beteg nem tudja elfogadni betegségét, hiszen az, lévén irracionális, nem is elfogadható, és nem tudja elfogadni önmagát sem, mivel a tünetek egész lényét, személyiségét, testi és lelki valóját, gyakran szellemi állapotát is deformálják – röviden: „terhére van önmagának.”

f)          A szorongást gyakran kísérik kényszerképzetek (17,16), „rémlátások” (17,3), hanghallucinációk („zajok”, 17,4). Amit ezzel kapcsolatban a Bölcsesség könyve leír, az megfelel a valóságnak. Azt mondja ugyanis, és valóban úgy is van, hogy ilyenkor nem elsősorban valamiféle sosemvolt tüneményt, borzalmas dolgokat lát a szenvedő, hanem a mindennapi élet teljesen normális látványait és hangjelenségeit látja és hallja félelmetesnek. Fél minden természetes dologtól, legyen az „szélsuhogás”, „kedves madárdal”, „vízzubogás”, állatok zaja vagy visszhang (17,17–18), és potenciális támadót lát minden szembejövő emberben.

g)         A beteg fél még „a mellette elszaladó állattól is” (17,9). – A theriofóbia, az állatoktól (kutyától, macskától, bogaraktól stb.) való indokolatlanul erős rettegés ma is gyakori kísérője a szorongásbetegségeknek. De kísérője még sok más fóbia; az egyiptomiakról azt olvassuk, hogy rettegtek „még akkor is, amikor semmi rémség nem volt, ami ijeszthette volna őket” (uo.). A Tórában szintén a büntetések között szerepel ez a szörnyű lelki kényszer: „akkor is menekülni fogtok, ha senki sem üldöz benneteket” (Lev 26,17).

h)         Olykor „a lélek hirtelen csüggedése” és „váratlan félelem” szállta meg az egyiptomiakat – írja a szerző (17,14). A depresszió roppantul hosszan, gyakran életfogytig tartó betegség, amivel az ember bizonyos idő után megtanul együtt élni, ha el nem is fogadja, de valamennyire megszokja, orvosa segítségével kialakítja azt a stratégiát, azokat a fogásokat, technikákat, amelyekkel valamennyire elviselhetővé tehető ez az állapot. Azonban e „normális” helyzet közepette időről időre, minden látható ok nélkül, „hirtelen” és „váratlanul”, mint olvassuk, fellépnek úgynevezett depressziós rohamok, melyekben a tünetek hevesen és egyszerre jelentkeznek, erős félelemérzetet keltve. A beteg ilyenkor képtelen minden kommunikációra, sem cselekedni, sem beszélni, olykor megmozdulni sem tud.

i)          Az egyiptomiak végül „retesz nélküli börtönbe rekesztve” (17,15) élték életüket e sötétségben, „házaikba zárva” (17,2). – A „bilincs”, „lánc”, „fogság”, „börtön”, „zár”, „retesz” a szövegnek szintén kulcsszavai, és a szerző megfigyelése nagyon pontos. A beteg ebben a stádiumban meg van fosztva a normális élettevékenység szinte minden formájától. Csak a saját otthonában vagy más megszokott környezetben érzi viszonylag tűrhetően magát, és onnan csupán végső szükség esetén, többnyire kísérővel mozdul ki, súlyos esetekben pedig egyáltalán nem. A modern lélektan tolvajnyelve „közlekedési betegségnek” nevezi ezt a ma hihetetlenül elterjedt tünetet, mivel a korunkban észlelt szorongásos neurózisok első, enyhébb fázisában tipikus, hogy a páciens még csak az utcán, tömegben, illetve a közlekedésben, járműveken érez félelmet, tériszonyt, homályosodik el a látása, szédül, ájul el stb.

            A Bölcsesség könyvének írója szerint ez az egész állapot voltaképpen „száműzetés”, önszáműzés a közösség életéből és mindenekelőtt „az örök gondviselés elől” (17,2). A hagyomány több rabbiról feljegyezte, hogy egyéb kórok mellett efféle mentális betegségeket is gyógyítottak (pl. R. Simeon ben Johaj, R. Eleázár ben Jószé). Az evangéliumok pedig arról tanúskodnak, hogy Jézus gyógyító szolgálata az ilyen betegek esetében (akiket a Biblia, több különféle csoportot összevonván, „megszállottaknak” mond) különösen hatékony, hiszen ő éppen az isteni gondviselésnek, az Örökkévaló irgalmának jelenvalóságába vezeti vissza az ennek híján élőhalott, elveszett embert. – „Mert azért jött el az Emberfia, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.” (Lk 19,10)

Fráter Judit

KERESZTÉNY  FELELŐSSÉGÜNK  GYERMEKEINK  ISTENKÉPÉNEK  ALAKULÁSÁBAN

Jó, szép, igaz, egy az Isten – a mi Atyánk –, aki szeret és az örökkévalóság forrása. Ez a szívünkbe írt, születésünk előtti tudás.

Aztán az életünk során belénk csöpögtetett  kétely, rossz tapasztalatok szerzése ezt az ősi tudást elhomályosítja. 

Keresztény felelősségünk

Pasztorálpszichológusi gyakorlatom során  hallott sok-sok beszélgetésből álljon itt néhány általános példa, és a súlyos defektek megoldási kísérletéből  („istenképiség-terápia”) néhány vonás felvillantása.

1. történet:

István (gimnazista) meséli: Mikor elsőáldozó voltam, nagy boldogság töltött el. Tényleg úgy éreztem, hogy a lelkem patyolatfehér lett. Igyekeztem otthon mindenben megfelelni, segíteni. Keresztanyám azt mesélte: ha jót teszek, az égben az angyalok egy arany csillagot rajzolnak a nevem mellé egy nagy könyvbe. Ha azonban rosszat teszek, fekete pontot kapok. Sajnos, követtem el rosszat is. Az iskolában mindig jó tanuló voltam, de egyszer becsúszott egy egyes. Emlékszem: nem mertem hazamenni. Azon töprengtem, miképpen szépítsem a dolgot. Végül azt hazudtam, hogy az egész osztály egyest kapott, mert a tanár begurult. Attól kezdve azt éreztem, hogy lehetek én akármilyen jó tanuló, az a fekete pont már fel van jegyezve. Eleinte igyekeztem kijavítani a dolgokat, még éjjel is tanultam, de soha nem dicsértek meg a szüleim, s a tanáraim se. Természetesnek vették, ha minden jól ment; ha gyengébb voltam, haragosak lettek. Különösen apám eltorzult arcára emlékszem. Lassan rászoktam a hazudozásra. A sok tanulás mellett állandó félelmek gyötörtek, hogy elkárhozom, hiszen ha szüleim, barátaim nem is vesznek észre semmit, Isten mindent lát és feljegyez. – Így alakult Istvánban egy félelemkeltő Isten atyai képe.

Mi lett további sorsa? Az ő története hosszabb, több éves. István elment gyónni, megtisztultnak érezte magát, megkönnyebbült.

Aztán már 18 évesen olyan bűnbe esett, amit nem mert meggyónni. Mit szól a pap? Paráznaság? Kínlódott, alkudozott magával. „Nem is volt bűn, hiszen szerette a másik embert, akivel vétkezett, az is őt, de mégis. . .” Így forgott önmaga körül, gondját nem tudta megosztani senkivel. Apja szóba sem jöhetett, félt tőle. Ez a körforgás olyan volt, mint egy örvény  – lehúzta őt. Egyre mélyebbre süllyedt, alkoholista lett, alkohollal próbálta lelkiismeretét megnyugtatni. Nem ment. Végül öngyilkos lett. Mielőtt a Dunába ugrott, imádkozott: „Istenem, én nem tudok mit kezdeni az életemmel, nem vagyok rá méltó; kérlek, vedd vissza!” És Isten meghallgatta. Mikor teljesen feladta önmagát és semmivé lett, de még halvány reménnyel az Istennek ajánlotta magát, – bár elég furcsán – Isten felemelte. István nem halt meg, mégcsak kórházba sem került, kiúszott a partra. Életösztöne erősebb volt. Tanácstalanság gyötörte. Se élet, se halál?! És ebbe az állapotba robbant bele egy régi barát. Hívta, hogy menjenek el  egy összejövetelre. István ebben az állapotban akárhová elment volna. Az összejövetelből semmit sem hallott, csak az rázta meg, mikor az emberek a gyűlés végén felálltak, és megfogták egymás kezét, imádkoztak:

„Istenem, adj lelki békét, annak elfogadására,

amin változtatni nem tudok,

bátorságot, hogy változtassak, amin tudok,

és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.”

Ugyanolyan  lehullott emberek közé került, amilyen ő volt. Istvánt rázta a zokogás, de már nem a kétségbeesés könnyei, hanem a megkönnyebbülés, meghatottság érzése kerítette hatalmába. Lassan-lassan felismerte életében a szerető gondviselő Atyát, és mint a tékozló fiú, boldogan tért haza. . .

Ma már őszinte, buzgó keresztény.

2. történet:

Titokban keresett meg egy család távoli rokona: „Baj van Eszterrel, mert nyilvános helyeken lop, holott mindene megvan. Ezért mindenki szégyenli őt, »fekete báránynak« tartja az egész család.”

Eszter meséli (20 éves): Én vagyok a legkisebb a családban, apám orvos, édesanyám tanítónő. Nővéreim egyetemre járnak. Én sohasem voltam jó tanuló, de mindig szerettem rajzolni, festeni. Rajztanárom szerint tehetséges voltam. A Képzőművészetire jelentkeztem, pedig a szüleim ellenezték; azt mondták, hogy előbb valami „rendes” foglalkozást válasszak. A felvételire rengeteg rajzot és festményt készítettem, minden erőmet és energiámat megfeszítettem. Az utolsó rostavizsgán estem ki. De nem ez fájt a legjobban, hanem az, hogy a festményeimet nem adták vissza, azok az iskola tulajdonába kerültek. A szüleim enyhén lenéztek. Szerettem volna bizonyítani, hogy én is értékes vagyok. Ezért elhatároztam, hogy megtanulok franciául egy év alatt. Jelentkeztem babysitternek, és Svájcba kerültem. Mikor hazajöttem, olyan jól ment a francia, hogy nyelvvizsgát tettem. Azt hiszed, bárkit is érdekelt? Most itt állok: egy félbemaradt festő, aki tud franciául. Ja és a lopás?  Valami nagyon hiányzik nekem, talán a szeretet? Én azt hiszem, Isten, ha van, szintén nem érdeklődik irántam. Az Ő szemében is senki vagyok.

Eszter hetente egyszer járt pszichológusnőhöz terápiás beszélgetésekre. Sok biztatást kapott, hogy ugyanolyan értékes, mint más ember. De mintha nem is biztatásra várt volna, hanem egy jó barátra, akinek kiöntheti a szívét. Ezt először a pszichológusnőben találta meg, aki nem maradt a magázásnál, hanem a kölcsönös tegeződést ajánlotta, s ezzel óhatatlanul is azt sugallta: „Te már nem vagy gyerek, a felnőttek világához tartozol.” Hamarosan megtalálta a saját társaságát: eladó lett egy CD-boltban. (Mint művész a zenét is szereti.) Nemsokára beiratkozott egy rajzszakkörre is.

És mi lett Istennel? Azaz Eszter róla alkotott képével? Eszter családjában az uralkodó az apa volt. Csak az apai tekintély számított. Az volt a jó, amit az apa megdicsért. Eszter két nővére be is váltotta az apa reményeit, ezért nekik nem volt gondjuk sem családdal, vagyis az apával, sem Istennel. Az ő „Istenük” a szigorú, követelő, teljesítményt váró „Apa Isten”.

A beszélgetésekből kiderült, hogy az édesanya egészen másmilyen személyiség, de alig jut szóhoz. Az anya szerető, gondoskodó és gyengéd. Azonban az apa a gyengédséget gyengeségnek véli, és ezért rosszalja. Az is kiderült, hogy az édesanya valaha szintén tehetséges festőnek indult, de házasságkötése után művészi ambícióit el kellett rejtenie. Mikor Eszter a Képzőművészetire jelentkezett, akkor az anya lefényképezte a beadott műveket, tehát azok mégsem vesztek el végérvényesen.

Hogyan is lehetne Eszter istenképét megváltoztatni? Többet és jobban kellene édesanyjával együtt lennie, és őrajta keresztül megtapasztalnia, hogy Isten szerető Anya is.  Ezen az úton mindketten elindultak: anya és lánya remélhetőleg nemsokára egymás által a teremtő és minden embert önmagáért szerető Atya Istenre találnak. . .

Mindkét történetből kiviláglik, hogy  az apa és az anya „hordozzák” az alakuló istenképet. Még továbbmenve: nagy a keresztény felelőssége, mert mindegyikünk istenképhordozó. 

Az „örök” értékek képviselete

A fürkésző tekintettel vizsgálódó pszichológus előtt néhány törvényszerűség is megmutatkozik. Pl. a személytelen istenkép vagy a serdülőkori ateizmus – melyek ijesztő jelenségek, de korántsem a legveszélyesebbek.

Korán özvegységre jutott asszony egyedül nevelte két leánygyermekét. A kisebbik, aki egyáltalán nem is emlékszik apjára, azzal a meglepő kijelentéssel állt elő (kipirult arccal, láthatóan nagy érzelmi viharok közepette), miszerint ő imádkozott Istenhez, de Isten nem hallgatta meg kérését. „Lehetséges, hogy Isten van, de nem törődik velem; így én sem törődök vele, elég vagyok én magamnak.” (Személytelen istenkép)

Amikor a fiatal lány vagy ifjú a serdülőkorban keresi önállósulásának formáit, nem ritka jelenség, hogy elutasítja a szülők hitét, és nem gyakorolja vallásukat. A fiatalnak, hogy valóban önállóvá váljon, általában szüksége van erre a kerülő útra. A szakirodalom ezt a jelenséget serdülőkori ateizmus néven ismeri. A továbbiakban az ilyen fiatal számára már nem a szülők közvetítik az Istent, hanem egyenes, ám sokszor göröngyös útja van hozzá. A szülő a kritikus fiatal szemében esendő, gyenge, hibázó ember, míg számára elfogadható és megbízható az Erős, Gondviselő Isten. Őt keresi, kutatja, és ha korábbi életében elegendő bizalmat, szeretetet kapott, meg is találja. A serdülő mindennel és mindenkivel harcban áll, Istennel is. Felszabadító lehet számára az az istenkép, amelyet a Jákob-történet közvetít. (Ter 32, 25)

Mi a szülő és a referens személyek (tanár, katekéta, pszichológus) feladata? Értő, felvilágosult, türelmes szeretet, folyamatos elfogadás, de az örök értékek rendületlen képviselete, melyek sok fájdalmas ütközés, „halálos összeszólalkozás”, meggondolatlan tettek és szavak sorozatán keresztül mégis a Gondviselő Isten ragyogó, tiszta, igaz Arcához vezetnek. 

Az apátlan nemzedék problematikája

Az „apátlan nemzedék” problematikája  túlmutat az egyéni pszichoterápia keretein. Az állami gondozott és veszélyeztetett gyermekek száma együttesen 100 000 volt a 70-es években. Ez a szám azóta csak nőtt. A serdülőkori lélektani konstellációkat még csak felsorolni is hosszú volna. Ezért itt most hármat ragadunk ki.

1.  A modern társadalom megnyújtotta a gyermekek számára a szükséges oktatási időt. A gyermekek többsége 22-24 éves korukig eltartott, vagyis nemi érettségük, felnőtt voltuk ellenére „de jure” gyerekek. A felnőttek a közép- és felsőfokú iskolákat a serdülők oktatására hozták létre. Eme intézményrendszernek nincs módja arra, hogy az adott kultúrára és ethoszra jellemző értékrendekre és magatartási normákra ránevelje hallgatóit. Nevelők és neveltek helyett információkat adók és vevők méregetik egymást gyanakvó szemmel. Ezt a felemás helyzetet csak egy karizmatikus tanár képes feloldani, mint az Én-ideál fölélesztésére kész minta, modell. Csakhogy ezek is jórészt mater-imágók, mert pater-imágók alig-alig találtatnak. (A pedagógusok 80–90%-a nő.) A középiskolákba lépők jelentős része otthon is apátlan . . . esetleg anyátlan is. Ti. „a házastársak ahelyett, hogy szeretnék egymást, közösen birtokolják azt, amijük van: pénzt, státust, otthont, autót, gyereket.” (Eric Fromm: Birtokolni vagy létezni.)

Igaz, hogy fundamentális jelentősége van az anya–gyerek viszonynak – ettől függ a bizalom és az önbizalom kialakulása; de ugyanilyen fontos a kisember számára a biztonság, az, hogy neki a világban biztos helye van, hiszen nemcsak édesmamája, hanem nagy, erős, ügyes, okos, kvázi mindentudó, hatalmas atyja is van. A háborúk, forradalmak, válságok megtizedelték a férfiakat, és sokan elvesztették az atyai kompetenciájukat is. Ezek bővített újratermelése napjainkban is folyik. (Ld.: válások, munkanélküliség, hajléktalanság . . . stb.)

2.  Az embergyerek csak emberek között nő fel kb. 20 év alatt. Az ember az a lény, aki természetéből adódóan kapcsolatokban létezik. „Kezdetben volt a kapcsolat” – mondja Martin Buber (Das dialogische Prinzip). A gyerek fog, gurul, mászik, szól, mert szólnak hozzá; örül, mert örülnek neki; szeret, mert szeretik, és megtanulja, hogy hol végződik a másik, és hol kezdődik az Én, aki azután tanulás és azonosulás révén olyanná válik, amilyet Ők helyeselnek. Végső fokon Én: „Ők vagyok.” De kik a legjelentősebb, engem meghatározó Ők? Ők: az anya és apa, majd kortársaim, azután a „Mesterek”, mint a szülői mintákat helyesbítő és kiegészítő példaképek, majd a Párom (férjem, feleségem, barátom, barátnőm) és Gyermekeim (ide értve a tanítványokat is, akik nemcsak egy tudósnak vagy művésznek, de egy juhásznak és egy vájárnak is lehetnek), s végül – mikor már csak egy jelentős esemény vár ránk, ti. a halál – akkor az unokák.

Ma az a fő oka az egyre gyakoribb indentitáskríziseknek, hogy a szülők igyekeznek biztosítani az anyagi javakat és az érvényesülési lehetőséget a gyerekeiknek. A gyerekek viszont azt látják, hogy szüleik ezen kizsákmányoló életformájának nincs értelme, tehát kétes az értékrendje is.

3. A fiatalokat élni tanítja a család, az iskola, az ifjúsági szervezetek, az egyházak és a közvélemény. Élni tudni annyi, mint szeretni és szeretve lenni, magunkat megvalósítani és Valakivé válni: éspedig vagy teljes, igaz emberré, vagy csak jómódú, tehetős emberré, vagy nagyon jelentős személlyé (V.I.P.) A serdülő körülnéz, és azt látja, hogy különböző értékek és normák élnek békésen egymás mellé „terítve”. A meghasonlott vagy már széthulló vagy csonka családban élő serdülő végképp nem tudja, hogy ki ő, és miért is nő föl. Céltalannak és üresnek látja jövőjét. Tehát beéri az anyagi jóléttel, vagy azt nézi, hogy merre menekülhetne az élet bagatellizálása elől. A többség beéri egy kézlegyintéssel, ami egyformán kijár a történelmi hősöknek, vértanúknak vagy Jézus Krisztusnak, akik oktondi módon vásárra vitték bőrüket másokért. A kisebbség menekül a hétköznapokból vagy az egész élettől a narkózisba, öngyilkosságba stb. . .

Az Atya évében vagyunk. Lehetetlen, hogy Ő magára hagyja gyermekeit. Támaszt karizmatikus vezetőket, Lelki embereket és Mestereket egyaránt; de ami a legfontosabb: Ő maga képes bennünk lakást venni, és belső rejtett lélek-magvunkat életre kelteni. Ő az, aki egyszerre kívül is van és belül is. Ahogy Szent Ágoston mondja: „Felemelkedtem önmagam legfelsőbb részébe – de Ő ennél feljebb uralkodik. . . Alászálltam önmagam mélyére, mégis ennél mélyebben találtam Őt. . . És felismertem azt az igazságot, amelyről olvastam, hogy Benne élünk, mozgunk és vagyunk. . .” 

A bennünk élő Isten a pszichológia teoretikus nyelvén

A pszichológia teoretikus nyelvén is felfedezhető a bennünk élő Atya Isten, teljesebben a Szentháromságos egy Isten.

1. Ha az értelem oldaláról közelítünk, azt tapasztaljuk, hogy az ember egy folyamatosan kérdező lény, semmilyen válasz nem tudja végérvényesen kielégíteni. Értelme mélyén ott van a transzcendensre való nyitottság – az intellektuális hit vezérlő csillaga.

2. Ha az érzelmek oldaláról közelítünk, bár számtalan, talán 250-nél is több érzelmet tudunk megkülönböztetni, s feloszthatjuk őket két pólus közé (kellemes és kellemetlen), mégiscsak egy érzelem van: a Boldogság, mert az ember az üdvösségre teremtetett, és minden porcikája a boldogságot keresi, s mindent, ami nem az, elkerül.

3. Ha az energiák, a motiváció felől közelítünk, akkor életünk legmélyén hiányállapot uralkodik. Biológiai, lelki és metafizikai szükségleteink vannak. Ez utóbbi az az energetikai töltés, amely Istenre, a transzcendensre van beirányozva.

4. Végül az autonómia vagy önreguláció tartománya teszi teljessé az embert. Itt játszódik le az interiorizáció: mikor magunkba építünk számunkra kedves, szép, igaz tulajdonságokat. Itt jön létre az exteriorizáció: mikor önmagunk lényét kihelyezzük, arra vágyva, hogy saját lényünknek folytatása legyen (akár gyerek, akár egy műalkotás, vagy egy tett – ami túlél engem). Ezáltal leszünk a Teremtő munkatársai. „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá. . .” (Ter 1,28)

Itt valósul meg az identifikáció: mely értékazonosulást jelent. Én én vagyok, értékeimmel azonos vagyok.

Az azonosulás csak a személyiségmag (értelem, érzelem, akarat, önirányítás) valamennyi tartományának közreműködésével jöhet létre, és szolgáltathat benső alapot.

A személyiségmag „istenképiségünk” helye, sőt „krisztusi arcunk” – amelyben érthetővé válik nemcsak a teremtésben, hanem a megváltás művében való részesedésünk. 

Befejezés

Mindezek fényében feltételezhetjük, hogy minden lelki betegség vagy kibillenés mögött egy megromlott vagy hiányos szülőkép, apakép áll, mely létrehozza a torzult istenképet. Ha az istenkép megváltozik, a lelki betegség is gyógyul. Az istenképiség-terápia témája meghaladja a jelen értekezés terjedelmét. Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy nem elsősorban az apaképet, az istenképet gyógyítjuk, hanem az egész embert.

A végső gyógyulás mindig találkozás az élő Istennel, a vele való egyesülés szentségében, az Eucharisztiában, ahogy Jézus ezt megígérte:

„Ha valaki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne.” (Jn 6, 56)

Irodalom

Csirszka J.: Az emberi személyiség pszichológiai vázlata. Relaxációs és Szimbólumterápiás Egyesület, Csíkszereda, 1998.

Fráter J.:  Istenképek vizsgálata pasztorálpszichológiai szempontból. Szakdolgozat, 1998.

Fromm E.: Birtokolni vagy létezni. Akadémia, 1994.

Kardos Gy.: Apátlan nemzedékek bővített újratermelése a második gazdaságban. Referátum, Gyula, 1984.

Nemeshegyi P.: Jó az Isten. Teológiai zsebkönyvek, Agapé, 1994.

Szentírás:  Szent Jeromos Társaság, 1997.

Zauner Éva

SEGÍTSÉGNYÚJTÁS  KRÍZISHELYZETEKBEN

A krízis görög szó (kriszisz), eredeti értelme: megkülönböztetés, választás, elhatározás, döntés. Köznapi használatban fordulópont, kiéleződött helyzet. Többnyire orvosi, politikai és gazdasági helyzetekben alkalmazzuk, de egyre gyakrabban használjuk pszichológiai értelemben is.

Az emberi életnek vannak tipikus kritikus szakaszai, így a serdülés, a klimax és az öregedés. De bárki bármikor kerülhet kritikus élethelyzetbe betegség, gyász, csalódás miatt. A kérdés az: kinek a feladata ilyenkor segítségül lenni? Válaszunk: mindenkinek. Nem csak orvosnak, pszichológusnak, lelkipásztornak, hanem ismerősnek, barátnak, szomszédnak, de akár a járókelőnek is.

A kritikus élethelyzetben levő ember jellemzői: megtorpanás, az életkedv elvesztése, reménytelenség, magány érzése, súlyosabb esetben kétségbeesés, öngyilkos gondolatok. A komolyan hívő, lelki életet élő ember is kerülhet ilyen helyzetbe, s ennek felismerése elsőrendű emberi kötelességünk. Nagyon nagy tapintat szükséges ahhoz, hogy ilyen kritikus lelkiállapotban levő embertársainkhoz közelítsünk. Nem elég azt mondanunk: „No, mi bajod? Mondd el gyorsan!” – hanem gyengéd szavakkal közelítsünk a szenvedőhöz. Nem árt elmondani, hogy magunk is voltunk már hasonló helyzetben. Sohasem felejtem el, hogy fiatal koromban egy idős tanítónő nagynéném elbeszélte, milyen nehéz volt a saját fiatalsága apja halála után; egyetlen közös blúza volt az édesanyjával, amit felváltva hordtak, éjjel kimosták, és reggel vasalóval szárították. Ez a beszélgetés erőt adott nekem, hogy anyám halála után, apám anyagi összeomlása láttán bízni tudjak.

A kritikus élethelyzetben levő ember nagyon érzékeny, egy elhibázott mondat vagy kérdés már sértheti, és menekülésre késztetheti. Óvatosságunk azonban nem ösztönözhet meghátrálásra, hanem türelmes bontogatással közelíthetünk a problémák gócához. Gyakran előfordul, hogy a szenvedő maga sincsen tisztában az igazi okokkal; amit elmond, az csak felszíni, tüneti jelenség, az igazi okok mélyebben rejtőznek. Ilyenkor a klasszikus szókratészi maieutika, a bábáskodó segítés a helyes módszer. Többnyire nem elég egyetlen alkalom, hanem többször kell beszélgetnünk a bajba jutott emberrel. Néha helyes, ha közben csendben vagyunk, engedjük, hogy kisírja magát, és nem biztatjuk „No, ne sírj!” szavakkal. Van, hogy a zenehallgatás nyújt segítséget. Bálint Sándor beszélte el nekem, hogy panaszkodó tanítványának néha feltett egy Mozart-lemezt, és utána csendben várt, amíg a fiatal megnyílt. Néhány fontos szabályt meg kell tartania a segítőnek. Így például nem szabad direkt tanácsot adni ilyenformán: „én a helyedben ezt, meg ezt tenném.” Tudok olyan esetről is, amikor a jogász apa biztatta leányát a válásra, aminek aztán keserves következményei lettek.

Másik fontos szabály, hogy meg kell válogatnunk a helyet és az időt a megbeszélésre. Többnyire nem alkalmas az illető saját otthona, amely mintegy tele van gondjaival, bánatával. Esetleg valami semleges hely, mint nyugodt eszpresszó vagy saját otthonunk lehet alkalmas a beszélgetésre. Használ néha egy csésze feketekávé vagy pár korty ital a feloldásban. Aztán várni, türelmesen várni kell.

Sohasem szabad a panaszkodó ember baját lekicsinyelnünk. Neki fontos, sőt életbevágó lehet az, ami nekünk csekélységnek tűnik. Kérdéseinkkel csak addig a pontig menjünk el, amennyit partnerünk lehetővé tesz, sohase firtassuk indiszkrét kérdésekkel. Ha úgy látjuk, hogy lényeges dolgokat hallgatott el, halasszuk el máskorra a folytatást. De ne gondoljuk, hogy partnerünk ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. Nemegyszer visszavonja az előző alkalommal tett vallomását, és megmakacsolja magát. Ilyenkor a türelem, a csendes jóakarat az egyetlen segítség. Előfordul, hogy ellenünk fordul a szenvedő, és rajtunk akarja kitölteni keserűségét. Én magam is kaptam már életveszélyes fenyegetést pszichológusi gyakorlatomban. C. G. Jung ír egy hölgyről, aki megverte orvosát, s csak az ő erélyes fellépésére hátrált meg, döbbenten.

Minden emberi kapcsolatnál fontos, hogy a segítségnyújtó önmagával tisztában legyen. A pszichoterápiában alapszabály, hogy a gyógyító munka önvizsgálattal kezdődik: milyen hangulatban vagyok ma? Mitől van rossz kedvem? Miért ellenszenves nekem ez az ember? Milyen emlékképek, asszociációk merülnek fel bennem, amikor vele beszélgetek?

Jung írja, előfordult, hogy álmok segítettek eligazodni valamely kényes kérdésben. Álmainkban tudattalanunk lép működésbe, és intuícióval megmutatja a kiutat. Fel lehet használni a szenvedő embernél az álomterápiát is: kérdezzük meg, hogy milyen álmai voltak az utóbbi időben, biztassuk, hogy írja le álmait, ha mégoly ostobának, zavarosnak tűnnek is. Az álomszimbolika gyakran tartalmazza a helyes megoldást.

Lelki erőtartalékaink többnyire a gyermekkorban gyökereznek. Beszéltessük partnerünket saját gyermekkoráról, esetleg mondjunk el neki néhány epizódot saját gyermekéveinkről.

Ha feltűnő, túlzott ragaszkodást veszünk észre saját személyünk iránt, igyekezzünk leválasztani. A gyógyulást nem keresheti vagy találhatja meg a segítő ember személyében, ennek önmagából kell kiindulnia. Még ha súlyos hibákat veszünk is észre a szenvedő ember magatartásában, sohase korholjuk, mindig biztassuk! A remény mint isteni erény felébresztése a legfontosabb feladatunk. A legkisebb javulást a lelkiállapotban észre kell vennünk, és kommentálnunk mint biztató jelet.

Vannak azonban súlyos esetek, amikor a laikus segítsége nem használ. Ennek jele a személyiség merevsége, elmozdíthatatlan állapota. Ilyenkor szakemberhez, orvoshoz, pszichiáterhez kell irányítanunk. Nagyon meg kell válogatnunk, hogy kihez küldjük, lehetőleg hasonló világnézetű, értékszemléletű orvost keressünk. Egyébként előfordulhat, hogy súlyosan károsodik, alapvető értékeit veszíti el a beavatkozástól. Például ortodox freudista orvosok meggondolatlan szexuális kapcsolatot ajánlanak érzékeny lelkű pácienseiknek, s ezzel súlyos kárt okozhatnak.

Némi gyakorlat után felfedezhetünk bizonyos tipikus helyzeteket és reakciómódokat. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy ugyanazok a megoldások felelnek meg a hasonló esetekre. Minden eset más, egyéni megoldást igényel! Partnerünknek éreznie kell, hogy esetük nekünk is probléma, töprengünk a megoldáson, és örülünk minden előrehaladásnak. Senki sem akar tucatember lenni, tucatmegoldásokat elfogadni!

Jó, ha időt szakítunk arra, hogy eseteinkről, tapasztalatainkról naplót vezessünk. Ezeknek a lapoknak az áttekintése megérlel sok tapasztalatot és tanulságot.

Néhány szót az alkalmazható módszerekről. Kevés alkalmi segítőnek jut eszébe, hogy speciális módszereket vegyen igénybe, de azért mégis jó tudni, hogyan vélekedjünk ezekről. A két klasszikus nagy tesztet, a Rorschach- és a Szondi-tesztet kizárólag szakképzett pszichológusok használhatják, őket is külön tanfolyamon kell kiképezni az alkalmazásukra. Vannak kevésbé veszélyes tesztek is, így a TAT (Thematic Apperception Test), amely bizonyos, többféleképpen értelmezhető jeleneteket ábrázoló képeket tartalmaz, és a tesztet kitöltő magyarázatából von le következtetéseket. Hasznosak lehetnek a rajztesztek is, de értelmezésüket először alaposan el kell sajátítani. Különösen a fateszt, Koch módszere nyújthat segítséget még a laikusnak is. Ajánlhatom az általam kidolgozott Mondásválasztás- módszert is, amely 12 idézetből, közmondásból, szállóigéből kíván 1 tetsző és 1 nem tetsző mondást kiválasztani. Ez a választás tudati szinten történik, nem kelt szorongást a vizsgálati személyben, szívesen mennek bele a választott mondások értelmezésébe. Az az érzésük, hogy komolyan veszik őket, kíváncsiak vagyunk véleményükre. A választásokból kirajzolódó én-kép, az én-ideál és az árnyék jellemző a személyiség jelen állapotára, és némi előrejelzést is ad a jövőt illetően.

A legfontosabb, hogy tudjuk: felelősek vagyunk embertársainkért. Választ adunk Káin kérdésére: „Hát őrzője vagyok én testvéremnek?” Igenis őrzői vagyunk egymásnak! 

Benyik György (szerk.): A messiási kérdés. Szegedi Biblikus Konferencia 1995. JATEPress 1997, 132 old.

Benyik György (szerk.): Példabeszédek. Szegedi Biblikus Konferencia 1997. JATEPress 1998, 227 old.

Az immáron híressé vált szegedi biblikus konferenciákat szervező Benyik György biblikus szakember rendszeresen megjelenteti az elhangzott előadások szövegét. A Messiás-kérdést elemző szerzők különböző szemszögből közelítették meg a központi témát: valóban „ökumenikus” volt az előadók tábora. Keresztények és zsidók vitatták meg a kérdést. Irodalmi, művészeti és filmes illusztrációkra is sor került. A Példabeszédeket elemző konferencia sajátossága az volt, hogy jórészt Németországból meghívott professzorok, egy-egy neves felsőoktatási intézmény vagy egyetem képviselője tartott előadást. A tanulmányokat ifj. dr. Bartha Tibor és Kudron Csaba fordította magyarra. Hozzácsatoltak még négy írást ugyanannyi magyar szerzőtől.

FÓRUM  

A  MAGYAR  POLITIKAI  

ÉS  KULTURÁLIS  HELYZETRŐL

Egy évvel ezelőtt a Távlatok Fórum című rovatában mérlegeltük a magyar politikai helyzetet: a májusi választások előtti zűrzavaros légkörben az egyház szociális tanítása és a magyar püspökök körlevele alapján néhány eligazító támpontot nyújtottunk. A magyar nép kellő érettségről és felelősségtudatról tett tanúságot, amikor a Fidesz – Magyar Polgári Párt köré csoportosult koalíciót segítette a kormányzásra.

A koalíció – az elmúlt hónapok eseményei ezt tanúsították – megfelel a választók bizalmának, és a bukott koalíciós pártok mindenfajta ellenkezését legyőzve igyekszik teljesíteni programját. Már rendelkezünk egy bizonyos távlattal, hogy mérleget készítsünk a több mint féléves Fidesz-koalíció tevékenységéről.

Krómer István (K.I.) – szerkesztőségi  munkatársunk – 1999 elején írt vitaindító cikkét szétküldtük néhány politikusnak, akik az 1999. február 25-én megtartott kerekasztal-vita alkalmával kifejtették álláspontjukat, és kiegészítették Krómer írását. Itt közöljük először a Krómer-tanulmányt, majd a kerekasztal résztvevőinek hozzászólásait: Harrach Péter (H.P.) szociális és családügyi miniszter, Sasvári Szilárd (S.Sz.), a Fidesz – Magyar Polgári Párt frakcióvezető-helyettese, Semjén Zsolt (S.Zs.) helyettes államtitkár és Pál József (P.J.) helyettes államtitkár, Czigány György (C.Gy.) és Beran Ferenc (B.F.) részben írásbeli, részben szóbeli megjegyzései.

A kerekasztalnál elhangzottaknak itt közölt lényegi összefoglalását előzőleg ellenőrizték az érdekeltek.

 Szabó Ferenc (Sz.F.)

Krómer István

HELYTARTÓTANÁCS  HELYETT

 FELELŐS  MINISZTÉRIUM

–  AZ  ORBÁN-KORMÁNY  ELSŐ  FÉL  ÉVE

Az 1994 óta kormányzó MSZP–SZDSZ-koalíció leváltásának objektív lehetősége már 1995 óta adott volt, hiszen az évtizedek óta példátlan életszínvonal-csökkentést okozó Bokros-csomag akkoriban már eloszlatta az MSZP-t 1994-ben győzelemre segítő illúziókat. Ettől kezdve az akkori ellenzék pártjai együttesen a közvélemény-kutatások szerint mindvégig nagyobb támogatottsággal bírtak, mint az MSZP és az SZDSZ. Az MSZP leválthatatlanságának nyomasztó tudata azért uralkodhatott el mégis, mert míg az MSZP az átmenet deficitjei miatt minden vezető kormánypártot objektíve sújtó terhek ellenére is meglepően egységes párt képét tudta mutatni, az ellenzéki pártok kibogozhatatlan külső és belső frontokon elkeseredett belső harcokban emésztették magukat és egymást. Orbán Viktor és a Fidesz elévülhetetlen érdeme, hogy ebből a reménytelen helyzetből kiutat mutattak a választóknak, és végül a mai koalícióban integrálni voltak képesek a kommunistaellenes politikai tábor legnagyobb részét. Ezt az integrációt természetesen már a Fidesz dominálja, ami nem esik egybe sok, 1990-ben az Antall-koalíció pártjaira szavazó választópolgár eredeti szándékaival. Be kell látni azonban, hogy az első négy év sebeit feldolgozni képtelen MDF–KDNP politikusi vezető garnitúra minden értéke dacára, éppen az összefogásra való képtelensége miatt, rászolgált a választópolgárok megsemmisítő ítéletére. A Fideszt kritikusabban szemlélő elemzők szerint a Fidesz volt az, amely saját térhódítása érdekében tudatosan szétverte a konzervatív pártokat. Ez 1996-ig biztosan nem volt igaz, hiszen addig szinte a megalázkodásig menően próbálták összekovácsolni a hárompárti szövetséget, hiába. Ezután valóban tettek olyan lépéseket, melyek mélyítették (de nem létrehozták!) a másik két pártban húzódó törésvonalakat (bátorították az MDNP létrehozását, és menedéket kínáltak a KDNP Giczy György által kiszorítani próbált szárnyának); ez azonban politikai korparancs volt: menteni, ami menthető. Figyelemre méltó az is, Orbán Viktor milyen remek érzékkel választotta ki a töredék konzervatív pártocskák legértékesebb embereit (Dávid Ibolya, Harrach Péter, Bogár László), illetve talált megfelelő feladatot a koalíciós partner politikusainak (Demeter Ervin, Sepsey Tamás, Latorcai János, Pusztai Erzsébet).

A Fidesz kiemelkedéséhez le kellett dőlnie egy lélektani gátnak is, hogy ti. „gyerekekre bízzuk az ország irányítását”. Ebben sokat segítettek tekintélyes értelmiségiek (Mádl Ferenc, Makovecz Imre, Nemeskürty István, Andorka Rudolf, illetve az általuk alapított szervezetek, és nem utolsó sorban Tölgyessy Péter szimbólumértékű csatlakozása a Fideszhez, ami véglegessé tette az SZDSZ összeomlását, vidéki bázisának a Fideszhez csatlakozását. Ez utóbbiról semmiképpen nem szabad megfeledkezni, hiszen ez vezetett a Fidesz földindulásszerű győzelméhez a Dunántúl jelentős részén. Mindezek ellenére hajszálon múlott a siker, amit jelez, hogy pártlistán még az MSZP győzni tudott. A döntő lökés Orbán Viktor személyes teljesítménye: a Horn–Orbán-tévévitában százalékokat hozott pártjának, s a két választási forduló közötti kiváló nyilatkozataival szinte belekényszerítette Torgyán Józsefet az informális választási szövetségbe. Ez vezetett végül az MSZP-jelöltek tömeges vereségéhez s egy új kormánytöbbség létrejöttéhez. A kormányalakításkor mutatott önmérséklet, nagy tekintélyű értelmiségiek miniszteri, államtitkári posztokra állítása erényt kovácsolt abból a sokak által gyanított szükségből, hogy a szűk személyi bázisú Fidesz önerőből nem képes egy színvonalas kormányt kiállítani. A kormányváltás valóságos szellemi eufóriát okozott az országban, az évtizedes pesszimizmus az ellentétébe fordult, és a Fidesz népszerűsége majdnem megduplázódott. A társadalom érzelmi megkönnyebbülése, a „mégis lehet változás” érzése olyan fokú volt, hogy átmenetileg az MSZP stabil magját is megérintette. Ezzel a politikai hátszéllel mindjárt bevezetésként a Fidesz két nagy súlyú döntéssel mért csapást az MSZP uralmi hátországára: államosította a szocialista szakszervezeteken át a közpénzekből milliárdokat kiszivattyúzó társadalombiztosítási önkormányzatokat, és egész vezérkarával együtt eltávolította a sokpárti mecenatúra miatt magát sérthetetlennek gondoló Postabank-vezért, Princz Gábort, akinek pénzszivattyúja sok tízmilliárdos nagyságrendben működött. Ezen a ponton azonban komoly üzenet, kijózanító pofon érkezett a háttértartalom valódi, bár kevéssé azonosítható birtokosaitól: „felrobbantották” a Simicska–Gansperger-bombát. A Simicska-ügy a profi bolsevik diverzió iskolapéldája, taxisblokád kicsiben.

Először is figyelemre méltó az az apparátus, amivel cégek százezreinek kibogozhatatlan szövedékéből a szükséges időben rendelkezésre állnak a szükséges kompromittáló adatok, vagy ha ilyenek nincsenek is, a kabátlopási ügyhöz szükséges alapanyag. Az embernek könnyen az az érzése támadhat – és nem csak a Simicska-ügy kapcsán –, hogy valakik dossziékat vezetnek minden szóba jöhető közszereplőről, s az abban található adatokat szakszerűen és könyörtelenül alkalmazzák, amikor az célszerűnek látszik. Figyelemre méltó továbbá, hogy jogilag megfoghatatlan vádakkal operálnak – hiszen ha megfogható volna, nyilván akadna, aki jogi útra terelné a dolgot –, s a vádak bizonyítása helyett a klasszikus GPU-s logika szerint azt követelik, hogy a megvádolt „tisztázza” magát. Simicska Lajos és Gansperger Gyula azonban hiába mondja el százszor, hogy évek óta nincs is közük a hírbe hozott cégekhez, a pénzügyminiszter hiába válaszolja angyali türelemmel interpellációk tucatjaira, hogy a gyanúkkal legyenek szívesek a törvényes bűnüldöző szervekhez fordulni, a hínár csak burjánzik. Sokat foglalkoztatott politológusok és publicisták percek alatt összevésik az álanalógiát a Simicska-ügy bizonyítatlan vádaskodásai és a közel egymilliárdot nagyobbrészt pártpénztárakba folyató korrupciós Tocsik–Szokai-ügy között. A cél világos: a kormányra került fiatal, még a társadalom baloldallal szimpatizáló felében sem utált politikai erőt berántani a negyven plusz négy év politikai fertőjébe; ha bebizonyítani nem is, de a propaganda minden eszközével lehet azt harsogni, hogy ezek sem különbek. Göbbelsnek volna mit tanulnia; a nácik ugyanis csak formális diktatúra keretei között voltak képesek hatékony agymosásra, míg nálunk ez egészen jól megy a polgári demokrácia kulisszái között is. A szellemi irtóhadjárat élharcosai nem is titkolják motívumaikat: attól rettegnek, hogy a váratlanul (újra) megszerveződött riválisok ezúttal nem hagyják magukat egykönnyen víz alá nyomni: „évtizedekre bebetonozzák magukat.” Erre az Orbán-csapat tehetsége (ezt épp a minap méltatta az MSZP tisztességes fenegyereke, Csintalan Sándor), egységessége és céltudatossága miatt valóban van némi esély, bár nem elhanyagolhatók az új kormány útjába telepített aknák sem.

Mindjárt a választás első fordulója után robbant az első: a tőzsde erőteljes zuhanással reagált, s csak az Orbán-kormány miniszterjelöltjeinek bemutatása után nyugodott meg valamelyest (hogy később más okból, az orosz válság miatt újabb mélyrepülésbe csapjon). Orbán Viktor már ezen a ponton kénytelen volt súlyos kompromisszumokat kötni, a meghirdetett program ismeretében meghökkentő módon olyan gazdasági és pénzügyminisztert állítva, akiknek egész filozófiája szinte hajszálpontosan megegyezik a távozó kormány kulcsembereiével és a folytonosság személyi garanciáját jelentő Surányi György MNB-elnökkel. Igaz, Járai Zsigmond nem olyan érzéketlen a humán dimenzió iránt, mint az egész társadalmat egy banküzemmel összekeverő Bokros Lajos, s Chikán Attila tisztább kezű, mint az orosz olajügyletekben érintett Dunai Imre; ám mindketten ugyanazon monetarista iskola hívei, amelyből az utóbbi 15 év szinte minden pénzügyminisztere is kikerült. Ezzel a kényszerlépéssel az Orbán-kormány manőverezési lehetőségei lényegesen leszűkültek: az új gazdasági triumvirátus számára áthághatatlan dogma a költségvetési hiánynak az eddigieknél is alacsonyabb szintre szorítása. Ez egyrészt ugyan elismerő bólogatásokat eredményezhet Brüsszelben (amiből egyébként bőven van már a polcunkon); de láthatjuk, hogy ennek túl komoly szerepe nincs európai integrációnk szempontjából mindaddig, amíg a tagországok egymással sem tudnak dűlőre jutni a szervezet finanszírozása dolgában. A másik oldalon viszont minimálisra szűkül a kormány lehetősége, hogy a társadalmi energiák mozgósítására anyagi forrásokat szabadítson fel, vagy ha ehhez ragaszkodik, a vártnál és a méltányosnál nagyobb terheket kell raknia számos társadalmi réteg vállára.

Az 1999-es költségvetésben mind a két változatra van példa. A Fidesz egyik legvonzóbb javaslata az volt, hogy az adóprés-adócsalás évtizedes magyar circulus vitiosusát gyökeresen új hozzáállással töri meg: az állam bizalmat szavaz polgárainak, megteszi az első lépést, jelentősen csökkenti az adó- és járulékterheket, abban bízva, hagy a nem aljas indokból, csak kényszerűségből adót csalók erre válaszul elfogadják a közteherviselést. Ez nyilván kockázatos lépés, tartalékokra van szükség hozzá, pl. arra, hogy ha ez a közmegegyezés nem működik azonmód, ami nagyon valószínű, az államnak lehetősége van átmenetileg kevesebb bevételből gazdálkodnia, vagyis némileg eladósodnia. Ez azonban a felesleges terheitől megszabadított gazdaság és társadalom többletteljesítménye révén utóbb busásan megtérülhet. A monetarista megközelítés erre határozott nemet mond, így értelemszerűen elmarad a nagyarányú adócsökkentés. Az csak hab a tortán, hogy ezek után az az SZDSZ vádolja szószegéssel a Fideszt, amely a monetarista gazdaságpolitika legfőbb propagátora és ügynöke. A vállalkozásokat némi többletforráshoz juttató komolyabb járulékcsökkentéshez azonban még így is ragaszkodott a kormánykoalíció. Ennek azonban nyilván az az ára, hogy kevesebb jut a járulékokból finanszírozott egészségügyre és nyugdíjakra. Mindkét terület az MSZP–SZDSZ időzített bombáinak iskolapéldája. A kórházak elmúlt négyéves lepusztítása közismert, miként az orvosok, nővérek megalázóan alacsony fizetése is. Az állami nyugdíjpénztárt a biztosítótársaságok érdekében csapolták meg Hornék, miközben választási megfontolásokból soha nem látott mértékű nyugdíjemelésről alkottak törvényt. Az Orbán-kormány választhatott: feladja társadalompolitikai céljait, és kiűzet minden MSZP-kampányszámlát, vagy feszültségeket is vállalva saját programját próbálja legalább részben végrehajtani. Megtehette volna, hogy enyhít valamelyest az egészségügy nyomorán, és kifizeti a csak részben fedezett nyugdíjcsekket, de akkor nem csökkentheti a járulékokat, ami egyértelműen a feketegazdaság további térnyerését, az állami jövedelmek zsugorodását okozta volna, s a zsugorodó állami jövedelmekből a kormánypártok számára kiemelt fontosságú területek (oktatás, családok, a vidék felzárkóztatása) rovására kellett volna pótolnia a nyugdíjalapokat. Nem ezt tette.

Rendkívüli politikai támadási felületet hagyva (amivel az MSZP gátlástalanul élt is) és kockázatot vállalva módosította a nyugdíjtörvényt, csak a legszegényebbeknek adva kiemelt, a többségnek csak inflációkövető emelést. A szakszervezetek fenyegető fellépése ellenére a gazdaság teljesítményénél valamivel mérsékeltebb reálbéremelést kínált. S ami a legfájdalmasabb, a gyermekek utáni adókedvezmények forrásait megteremtendő, az új adószabályokban mérsékelte a kiskeresetűek kedvezményét, az adójóváírást, amit a jelentősen megemelt minimálbér sem tud ellensúlyozni. A kormány fájdalmas és népszerűségét koptató döntéseket vállalt, hogy a jövő szempontjából legfontosabb célokra, az oktatás és a családok támogatására összpontosíthasson. Meg kívánt továbbá felelni a társadalom legsürgetőbb igényének, a közbiztonság javításának; s tagadhatatlanul koalíciós kényszerből is, de a méltatlanul leszakadt vidék felzárkóztatása szempontjából nagyon is jogosan forrásokat csoportosított át mezőgazdasági és területfejlesztési célokra. A költségvetés összeállításával egy időben százmilliárdos nagyságrendű további bombák robbantak. Kiderült, hogy a Postabank nemcsak saját tőkéjét, de a betétesek összes pénzét is elkockázta (hogy ki e játék nyertese, azt legfeljebb sejthetjük), s ha a kormány nem akarta vállalni, hogy több millió ember megtakarításai egyik napról a másikra lenullázódjanak, s nem kívánta az ebből adódó népharagot magára zúdítani, helyt kellett állnia Princzék helyett. Alkotmánybírósági döntés révén vált nyilvánvalóvá, hogy a Suchman-féle privatizációs szervezet a gázközmű-részvények privatizációjakor százmilliárd forinttal lopta meg a helyi önkormányzatokat, s most a ki tudja mire fordított horribilis összeget is az Orbán-kormánynak kell valahonnan előteremteni. Ezek után nem csodálható, hogy az Orbán-kormány legalább töredékrészben az MSZP és az SZDSZ érdekkörén próbálja megtakarítani ezeket az összegeket: ezzel magyarázható a metróépítés finanszírozásából való kilépés, az olcsóbb Nemzeti Színház és a baloldali önkormányzatok szűkmarkúbb pályázati támogatása. Ez az érdeksérelem tovább élezte kormány és ellenzék korábban sem csekély szembenállását.

A két volt kormánypártot hideg zuhanyként érte a vereség, ráadásul a Fidesz, mint láttuk, komoly csapást mért informális gazdasági bázisukra is. Az ellencsapás, a Simicska-hadjárat, valamint az általuk négy év alatt kifosztott rétegek egyébként jogos igényeinek az általuk kiürített államkassza ismeretében, annak ellenére való demagóg túltámogatása joggal háborította fel a koalíciós pártokat. A koalíció azt gondolja, ellenzéke képtelen emelt fővel veszíteni, képtelen a demokrácia által rámért ellenzéki szerepet méltósággal eljátszani; emellett félelmetes erővel bír, meg kell hát törni illegitim háttérhatalmát, különben csírájában fojthatja meg az új magyar polgárosodás kísérletét. Ehhez pozíciónyerésre van szükség, a háttérhatalmi egyensúlytalanság felszámolására, a polgári erők háttérintézmény-rendszerének kiépítésére, ami nem megy személycserék, forrásátcsoportosítások nélkül. Az a súlyos realitásában is szimbolikus helyzet, hogy az MSZP egymagában több ingatlannal bír, mint az összes többi párt együttvéve, nem tartható fenn tovább, különben a polgári erők kormányra kerülése csak tűnő epizód lehet egy szocialista kormányfolyamban – érvelnek a koalíció vezetői. Érdekes módon az ellenzék is attól retteg, hogy az új kormányerő friss lendülete, főként ha valóban sikerül némiképp kiegyensúlyozni gazdasági, intézményes és sajtóhátrányát, hosszú időre elzárhatja visszatérésük útját. Ez a két egymásnak feszülő szorongás hiszterizálja a belpolitikát, olyannyira, hogy az MSZP sorra leszavazza korábbi saját törvényjavaslatait, csak hogy éreztesse: az alkotmány szerint előírt kétharmados ügyekben nélküle semmire sem megy a koalíció. Ennek a pártérdekű dacnak a közbiztonság és a honvédelem láthatja kárát. Persze a Fidesz is beláthatná, hogy az MSZP-től, főleg mai frusztrált állapotában, nemzeti felelősséget nem várhat; az alapvető ügyekben szimbolikus és valóságos tál lencsékkel egyszerűen meg kell vásárolnia az együttműködést. Erre, s ezzel együtt egy csendesebb belpolitikai légkörre annál is nagyobb szükség lenne, mert kiderült, hogy a társadalom a veszekedést viseli a legrosszabbul. Talán meglepő módon nem a nyugdíjügyet veszi a leginkább zokon, sőt a nyugdíjasok fele saját rovására is támogatná a gyermekeket nevelő családokat, vagyis elfogadják a kormány értékválasztását; de a veszekedés, a békétlenség súlyos százalékokban mérhető veszteséget okozott a Fidesznek, s nem növelte jelentősen riválisa támogatottságát sem.

A Fidesz súlyos politikai és ezek által is gerjesztett társadalmi konfliktusok dacára, ha úgy tetszik, a tűzkeresztségen átesve, kormányzóképességéről a gyakorlatban is számot adva ma erősebb, mint a választások idején volt. A nyári eufória csodája természetesen múlóban, de valamennyi közvélemény-kutatás szerint ma is magabiztosan (több felmérés átlagában kb. 45:36 arányban) utasítaná maga mögé az MSZP-t. A két kiegészítő partner, a kisgazdapárt és a SZDSZ a parlamenti küszöb körül egyensúlyoz, egyéb pártok jóval azalatt sorvadoznak. (A legnépszerűbb kormánytagok közé tartozó, s a többi mára törpévé zsugorodott pártban is respektált, így integráló erejű Dávid Ibolya MDF-elnökké választása talán az egyetlen esély, hogy újból tényezővé váljanak az Antall-koalíció egykori pártjai. Egyházi és hagyományos vallásos körökben ezt sokan tartanák kívánatosnak, bár kétségtelen, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint a Fidesz nagypárti stabilizálódása sem okozna problémát. Eddigi lépéseivel ugyanis – mind az egyházi törekvések közvetlen támogatása ügyében, mind a politikájából kitetsző értékválasztás miatt – a Fidesz-kormány megfelelt az egyházak előlegezett bizalmának.) A mai koalíció tehát győzelemre áll, s az összesített listás eredményeket tekintve győzött is az önkormányzati választásokon. Tekintve a fentebb vázolt csapdákat és kényszerpályákat, s tekintve az 1990-ben győztes MDF, illetve koalíció akkori első féléves népszerűségi adatait, súlyos önkormányzati vereségét, a mai koalíció teljesítménye figyelemre méltó és tiszteletet parancsoló. Az alaphelyzet persze könnyebb; akkor egy összeomló, most egy felemelkedő országot kell irányítani. A politikai ellenszél azonban ma is erős, igaz, ezen a téren sincsenek már illúziók, nem is veszik annyira a szívükre, mint az 1990-ben kormányra került pártok.

Néhány hónap után jósolni még igencsak óvatosan szabad; azt azonban bátran kijelenthetjük, ma valódi esély mutatkozik az állampárt utódjával versenyképes új politikai erő létrejöttére. De tudnunk kell, hogy ez is csak az első lépés. Ha már eltiporhatatlanul létezik az új politikai erő, új válaszokat kell keresnie a magyar társadalmat kínzó problémákra. És nem szabad a választ csak azért elutasítani, mert hasonlít a mai fő ellenfél egyik-másik elgondolásához. A Fidesz jól kezdett hozzá, mert horizontja nem szűkül le a gazdasági paraméterek variálására. De tovább kell nézni, alaposabban megérteni tágabb világunk működését. Sok jel mutat arra, hogy hazánkat a nemzetközi erőtérben szemlélve a fő hazai törésvonalak nem feltétlenül ott húzódnak, ahol ösztönösen érezzük, keressük őket. Orbán Viktor ma bizonyára helyesen látja, hogy a Surányi Györggyel és az általa képviselt nemzetközi pénzügyi hatalmasságokkal való kényszerű kompromisszumon át halad az előre vezető keskeny ösvény. Az ő érdekeik azonban biztosan nem azonosak a mi nemzeti érdekeinkkel. Az időnként a józan észnek is ellentmondó, s a Fidesz deklarált céljainak elérését effektíve gátló gazdasági szigor színvonalas kritikusai között jócskán találunk ismert baloldali személyiségeket. A politikai elfogultságot lehántva belátható, hogy más konstellációban Orbán Viktornak, akár némely miniszterével szemben is, esetleg éppenséggel Csintalan Sándor vagy Nagy Sándor részigazsága mellett kell elköteleznie magát. Ez bizonyosan nagyon nehezére esne a miniszterelnöknek és pártjának is. De többek között azért is szükség van egy nyugalmasabb belpolitikai légkörre, hogy ne legyen teljességgel lehetetlen. Annál ugyanis nehezen történhet rosszabb, mint ha lesz két nagy párt, de mindegyik azonos következetességgel rendeli alá a magyar átlagpolgár és kisember érdekeit a világot ma effektíve uraló nemzetközi ipari és pénztőke érdekeinek. A világot persze Magyarországról nem lehet kiforgatni a sarkaiból, a fő szabályokat kedvünk ellenére is respektálnunk kell. Teljes szuverenitásról, minden formális látszat ellenére, 1867-hez hasonlóan, ma sem álmodhatunk. Arra van esélyünk, hogy helytartótanács helyett felelős minisztériumunk legyen. Antall József tett erre kísérletet, Horn Gyula azonban rövid habozás után belesimult a helytartó szerepébe. Orbán Viktor még nem birtokolja, de kiharcolhatja Andrássy Gyula pozícióját.

KEREKASZTAL-BESZÉLGETÉS

 (1999. február 25.) 

Sz F.: E beszélgetés célja az, hogy egy kis dossziét állítsunk össze a magyar politikai-kulturális helyzetről a Távlatok húsvéti száma Fórum-rovatába. Szétküldtük Krómer István ötoldalas tanulmányát, amely mérleget készít az Orbán-kormány féléves tevékenységéről. Ez az írás lehet kiindulópontunk. Bírálhatjuk is, de mindenképpen ki kell egészítenünk, főleg a kultúrpolitika és az egyházpolitika szempontjaival; a kormány családpolitikáját is bővebben bemutathatja Harrach Péter miniszter úr.

Legelőször Sasvári Szilárd Fidesz-frakcióhelyettes úrnak adom meg a szót. Krómer István írta, hogy jól állunk a választások után. Nemrég olvastam egy közvélemény-kutatást; ennek következtetése: a Fidesz-Polgári Párt népszerűsége növekedett.

K.I.: Több közvélemény-kutatás volt. . .

S.Sz.: A közvélemény-kutatások eredményei egybehangzóan bizonyítják, hogy a Fidesz – Magyar Polgári Párt népszerűsége a választások után nemhogy csökkent volna, hanem még növekedett is. Ez a fiatal magyar demokrácia életében most először fordult elő. Ez a rokonszenv visszaigazolja a kormány eddigi működését. A szimpátia növekedése a szemlélet megváltozásával párosult. A választók most először érzik úgy, hogy tervezni tudnak, értelme van a jövőnek.

A kérdés másik fele konkrétumokra vonatkozik. A Fidesz választási programjában kiemelt helyen szerepelt a korrupció visszaszorítása, a közpénzek pazarlásának megszüntetése, vagyis a „csapok elzárása”. Szeptemberben a kormány a Postabank ügyében bebizonyította, hogy nemcsak tervei vannak, hanem ereje is a tervek végrehajtásához. A közvélemény pozitívan fogadta az intézkedéseket, a bankvezérek felelősségre vonását. Még az ellenzék tagjai közül is sokan üdvözölték a kormány lépését: Lengyel László például nem hitte, hogy a kormány hozzá mer nyúlni a Postabankhoz. A másik gyors intézkedés a TB átalakítása, az ottani csapok elzárása volt.

A Fidesz már az első félévben hozzákezdett választási programjának, a 40 pontnak a megvalósításához. A kormány eltörölte a tandíjat, visszaállítottuk a gyermekek után járó adókedvezményt. Mi úgy fogalmaztunk, hogy begyógyítjuk a Bokros-csomag ütötte sebeket. A kormány politikájának középpontjában a család áll. A család viseli a terheket, a családok „viszik a vállukon” az országot. Ezért címezzük a támogatásokat is a családoknak.

Sz.F.: A nyugdíjügyet az ellenzék kihasználta a kormány ellen.

S.Sz.: A nyugdíjemelést az ellenzék a kormány elleni agitációra használta fel. Köztudott, hogy a nyugdíjasok száma ma már csaknem eléri a keresőkét. Ez a tény igen kedvezőtlen, de nem jelentheti azt, hogy azok, akik megdolgoztak nyugalmukért, és aktív keresőként fizették a járulékot, most hátrányos helyzetbe kerüljenek. A kormány a nemzedékek összefogására épített, és differenciáltan emelték a nyugdíjakat. Az ellenzék támadásaival nem törődve a nyugdíjasok kétharmada megértette és elfogadta a differenciált emelést, vagyis azt, hogy a kisebb nyugdíjakat emeljük nagyobb mértékben.

K.I.: . . . kb. 30% volt, aki nem fogadta el.

S.Sz.: . . . a másik pedig, a 60% véleménye úgy szólt, hogy elfogadták a nyugdíjasok . . .

K.I.: . . . és 20% volt a közömbös, aki nem tudja . . .

S.Sz.: . . . támogató volt úgy, hogy a kisebb nyugdíjakat emeljük nagyobb mértékben. Tehát nem áll, hogy a nyugdíjasok a kormány döntése ellen lennének. Krómer István is írta, és én magam is kiemelném, hogy egyetlenegy lobby csoportnak, az üzleti-gazdaságinak nem enged a Fidesz. Ez teszi lehetővé, hogy viszonylag szabadabban mozogjon. A gazdasági döntések stratégiáját Orbán Viktor jelöli ki: és ez jól működik. Természetesen Járai és Chikán miniszterekkel egyeztetve.

K.I.: Nagy baj az, hogy az embertermelő minisztériumok szétzilálódtak, nem tudnak szembeszállni akkor sem, amikor szembe kellene szállni. Az egész költségvetésnél ez történt, a mostani adórendszer kidolgozásánál. Olyan rendszer ez, amely a felső osztályok terheit csökkenti az alsóbb osztályok rovására. És ezt úgy mutatják be, mint egyszerűsítést.

S.Sz.: Figyelembe kell venni a korcsoportokat. Az alsó és a felső középosztálynak kedvez ez a rendszer, tehát akik gyermekeket nevelnek, azok járnak jól. Az az 1998–99-es döntés, hogy a család áll a középpontban, tehát gyakorlatilag az, aki eltartott gyermeket nevel. Minden más csoportban, a felsőben is, rosszul jártak azok, akiknek már elmentek a gyermekeik.

K.I.: Még egyet mondok: a legsúlyosabb az egészségügyi reform.

S.Sz.: Itt megint csak a család megsegítését hangsúlyozom. Azt hiszem, jelentős dolog, hogy a kormány 70 milliárd forintos hitelgaranciát nyújt a családorvosok részére.

Sz.F.: Elérkezett az idő, hogy másnak adjuk át a szót. A családra még visszatérünk. Nekem még lenne egy megjegyzésem. A média – rádió-televízió – kezdettől fogva manipulálta a híradást, az ellenzéki, vagyis kormányellenes hangokat erősítette fel, tehát nem tájékoztatta tárgyilagosan a közvéleményt. Miért nem lépett közbe a kormány?

S.Sz.:  Két különböző dologról van sz. Az egyik maga a politikai döntés, a másik ennek kommunikálása. A médiában való megjelenésben az sem mindegy, ki húz először lapot, vagyis ki szólal meg először. Eddig általában a kormány hozott egy intézkedést, elmondta, hogy az miért jó, az ellenzék pedig támadta. Így volt az a maffiaellenes törvénycsomag és a kábítószerügyben is. Elismerem: lehetett volna jobb a kommunikáció a Nemzeti Színház vagy a metró ügyében. Az emberek akkor látták volna, hogy a kormány nem a metró ellen van, hanem a drága és pazarló beruházásokat ellenzi.

S.Zs.: Csak egy mondatot. Nagy szerencsénk, hogy az MSZP kezdettől ilyen agresszivitást mutatott. Az meg külön szerencsénk, hogy Kovácsnak ez teljesen idegen szerep. Horn sokkal jobban csinálta: nála ez a „közülünk való”-érzés keltése volt. Az embereknek ellenszenves volt az agresszív szerep, hang. Az MSZP szemmel láthatólag nem tudta elviselni, hogy nincs kormányon.

S.Sz.: Így van. Az MSZP még nem találja helyét, nem tért magához a választások elvesztése után. A sajtószabadságról szólva ismét utalnom kell a Postabank-ügyre. Az írott sajtó jó része a Postabank kezében volt. Ez megváltozott, de még távolról sem került minden a helyére. A sajtószabadság kérdése nem tárgyalható a tulajdonosi kérdésektől függetlenül. Ezen túl is legalább két értelme van. Egyfelől a tájékoztatás, másfelől a tájékozódás szabadságaként kell felfogunk. Az előző esetben az újságírók, az utóbbiban a polgárok szabadságáról beszélük. A kormánynak joga és kötelessége az olyan médiahelyzet teremtése, amelyben a polgárok szabadon kiválaszthatják a kínálatból az értékrendjükhöz, gondolkodásukhoz közel álló médiumot. Ezért tartom fontosnak, hogy például a Magyar Nemzet megerősödjék, és betöltse szerepét. Reményeink szerint a Magyar Nemzet nem kormánylap lesz, hanem polgári értékeket hordozó, független orgánum. A televízió közpénzekből gazdálkodik, tehát ellenőrizni kell. Az utóbbi években gazdálkodása fokozatosan ellehetetlenült, ez mára veszélybe sodorta közszolgálati funkcióit is. A kuratórium működését a médiatörvény előírja, ezért sem várhattunk tovább megalakításával.

Sz.F.: Most megkérjük Semjén Zsoltot, hogy szóljon az új kormány egyházpolitikájáról. Újabban többször nyilatkozott erről a sajtónak.

S.Zs.: Amikor az új magyar kormány egyházpolitikájáról és elképzeléseiről beszélünk, fontos látni és láttatni, hogy itt nem a kormány és a történelmi egyházak „paktumáról” van szó, hanem közösen vallott és vállalt értékek alapján való együttgondolkodásról. Az egyházellenes szólamok ellenére a költségvetési  összegeket pl. lényegében nem az egyházak kapják, hanem az egyházak szolgálatán keresztül az egész magyar társadalom. Szent István óta evidencia ugyanis, hogy ami jó az egyháznak, jó az országnak, és ami jó az országnak, az jó az egyháznak is.

Az új magyar kormány az egyház szabadságát történelmi távlatokra kívánja biztosítani, ami nemcsak a törvényi vallásszabadságot jelenti, hanem annak anyagi garanciáit is.

A kormányprogramban filozófiailag tisztáztuk az állam és egyház viszonyát. Az egyház sui generis valóság, így az egyház nem az állam „kegyelméből” létezik, amint az állam sem az egyház „kegyelméből”. Az egyház nem az állami intézményrendszernek egyik alrendszere, mindebből következően az állam és egyház viszonyában csak a legszigorúbb mellérendeltség lehetséges, alá-fölérendeltség nem fogadható el. Magyarországon az állam és egyház szétválasztása befejeződött, az egyház ugyanis nem gyakorol közhatalmi funkciót, az állam pedig az egyházak felügyeletére nem hozhat létre szervet, s nem avatkozhat az egyházak belső életébe. Az új magyar kormány feladata tehát nem az állam és egyház szétválasztása, hanem az állam és egyház együttműködésének garanciákon nyugvó biztosítása a társadalom javára. Azok, akik ma az egyház és az állam szétválasztásáról szónokolnak, valójában az egyház és a társadalom elválasztását célozzák, ami abszurditás, hiszen egyszerre vagyunk tagjai egyházunknak és polgárai a magyar hazának. E kettő szembeállítása skizofrén állapot, harmonikus együttműködésük az értékgazdagodás lehetősége.

Ezekre a fundamentumokra építve dolgoztuk ki az egyház szabadságának anyagi garanciákon nyugvó biztosítását, melynek legalapvetőbb vonása az egyenlő finanszírozás. Ez azt jelenti, hogy ha az egyház közfeladatot vállal át – oktatás-nevelési, szociális-egészségügyi, kulturális feladatot –, akkor pontosan ugyanolyan mértékben részesüljön a költségvetésből, amilyen mértékben a hasonló közfeladatot ellátó állami vagy önkormányzati intézmények. Ha nem ez történne, akkor nem pusztán állami, önkormányzati vagy egyházi intézmény között tennének különbséget, hanem gyermek és gyermek, beteg és beteg, állampolgár és állampolgár között, mégpedig vallási alapon, ami az Alkotmány hátrányos megkülönböztetésről szóló tilalmába ütközne. Ezért elfogadhatatlan az előző kormányzat felfogása és gyakorlata, mely szerint „ha a vallásos emberek közfeladatokat ellátó egyházi intézményeket akarnak, akkor azokat – részben vagy egészben – tartsák fönn maguk”. De mi, vallásos emberek adófizető állampolgárok vagyunk, a mi adónkból is tarttatik fenn az összes állami és önkormányzati intézmény. Ha tehát a közfeladatokat átvállaló egyházi intézményeket mintegy pluszban kellene fenntartanunk, akkor ezáltal kettős adófizetésre lennénk kényszerítve, ami végeredményben azt jelentené, hogy másodrendű állampolgároknak tekintenek minket. Az új magyar kormány egyenrangú állampolgároknak tekinti a hívőket, tehát az államnak        – az állampolgári jogegyenlőségből következően – ugyanolyan mértékben kell finanszíroznia az egyházi intézményeket, mint a hasonló feladatokat ellátó állami vagy önkormányzatiakat.

Mindezek alapján biztosítottuk az egyházi egyetemeken és főiskolákon tanulók részére a tandíjmentességet éppen úgy, mint ahogy az az állami felsőoktatásban tanuló társaiknál van. Visszaállítottuk a hittan állami finanszírozását. A vatikáni magyar vegyesbizottság keretében a Vatikáni Szerződésben foglaltak szerint módosítjuk a hatályos belső törvényeket. Az Apostoli Szentszékkel megkötött szerződéshez hasonló megállapodást kötöttünk a többi történelmi egyházzal, messzemenően figyelembe véve egyházszervezeti és tulajdonszerkezeti sajátosságaikat, s a kormányprogramnak megfelelően dolgozunk az 1%-os modell méltánytalanságainak kiküszöbölésén. Nem akarjuk megszüntetni az 1%-os rendszert, de ki akarjuk küszöbölni annak méltánytalan és diszkriminatív elemeit. Az 1% hazai szisztémája távolról sem mondható tökéletesnek.

K.I.: Mindaz, amit elmondtál, gyönyörű. A kereszténydemokrata politikának is megfelel. Mennyire érzed ezt a most jónak tűnő együttműködést a Fidesz és a kormány részéről józan taktikai együttműködésnek, és mennyire érzed, hogy ez már átélt, ideológiailag és taktikailag is meggondolt? Mert sokan emlegették, hogy ezzel ellentétes jelek is voltak a múltban. Tehát ez most azért van, mert enélkül nem lehet hatalomra kerülni, vagy pedig már a Fidesz egész értékvilága is afelé irányul, hogy valóban becsüli az egyházat?

S.Zs.: Ezt az egyházpolitikai programot nem tudnánk végrehajtani, ha a kormány részéről nem kapnánk meg a maximális támogatást: ha a kormányprogram megírásában nem lett volna ez a bizalom; ha a költségvetés nem adná meg az ehhez szükséges támogatást; ha a parlament nem adná meg az ehhez szükséges törvényes és anyagi szavazatot. Ebből következik, hogy a kormány az egyház szabadságának biztosításában abszolút partner. Személyes meggyőződésem, hogy a kormány egész atmoszférájában van egy szimpátia a keresztény értékek iránt. Nem mondom, hogy a Fidesz keresztény párt lenne, ezért nem vagyok Fidesz-tag. De az ténykérdés, hogy a Fidesz elindult a keresztény és konzervatív értékek felé. Az egyházak sem azt kívánják, hogy mondjuk a Fidesz hitvalló keresztény párt legyen. Azt várják – és ez meg is történt –, hogy az állampolgári jogegyenlőségből eredően korrekt legyen; tehát a Fidesz a kormány programjába is beemelte azokat az értékeket, amelyek a magyar püspökök (Igazságosabb és testvériesebb világot! című) körlevelében olvashatók. Alapvetően egy sor közös érték van (az MDF-fel és a Kisgazdapárttal együtt). Ezt a választást alapvetően a keresztény szavazók nyerték meg.

Korábban az ígéreteknek volt az ideje, most az egy év eredményeiről való számadásnak. Beszéljünk a tényekről. Az egyenlő finanszírozás elve alapján folyamatosan folyik a törvényátalakítás. Ennek megfelelően már 1998. szeptember 1-ig visszamenően biztosítottuk a tandíjmentességet az egyházi felsőoktatási intézményekben, ugyanúgy, mint az államiakban. Visszaállítottuk a hitoktatás állami finanszírozását. Egy év alatt több ingatlan ügyét tárgyaltuk le (az ingatlanrendezés keretében), mint az elmúlt nyolc évben. Ennyi pénz még soha nem volt az ingatlanrendezés felgyorsítására. Ezzel egyébként meggátoljuk a nemzeti értékek pusztulását. Hornék megkötötték a vatikáni megállapodást. Ez derék dolog volt, de két apró probléma merült fel: nem tartották meg, és nem kötöttek hasonló szerződést a többi történelmi egyházzal az „oszd meg, és uralkodj!” elv alapján. Most a vatikáni–magyar vegyesbizottság tárgyalásai során az összes hatályos belső törvényt átalakítjuk a vatikáni szerződés betűjének megfelelően, ami alkotmányos kötelezettség; a másik: az összes történelmi egyházzal, a legmeszebbmenően figyelembe véve az egyházszervet és a tulajdonszerkezet sajátosságait, megkötöttük a garanciákon nyugvó járadékszerződést.

Sz.F.: Helyes, ha megkülönböztetjük a történelmi egyházakat a szektáktól. Nem minden csoportosulás egyház!

S.Zs.: Az a szabályozás, amely most érvényben van, nyilvánvalóan tarthatatlan. Bebizonyította ezt azzal, hogy részint nem működik; részint pedig ellentétes az európai országok gyakorlatával. Európában társadalmi támogatottsághoz és/vagy történelmi honossághoz kötik az „egyházak” bejegyzését. Ha mi az Európai Unióba kérjük felvételünket, az európai szabályozást akarjuk átvenni (és nem a tőle különböző amerikait). Ennek az a lényege, hogy tényleges társadalmi támogatottsághoz vagy történelmi honossághoz kötjük az „egyház” szó használatát. És különbség lesz az egyházak és a vallási közösségek között. Az állam az egész társadalom javára nyújtott szolgálatukért adó-, vám- és egyéb kedvezményekkel segíti a történelmi egyházakat. A vallási közösségek szabadon működhetnek, de nem azonos kategóriában a történelmi egyházakkal. Ehhez kétharmados törvény kell. Úgy tűnik, két tényező is a törvény elfogadását sürgeti: egyik az uniós jog harmonizálása, a másik a társadalom nyomása. Szociológiai tény ugyanis, hogy a nem vallásosak is félnek attól, hogy gyermekeiket beszervezik a destruktív szekták. 10 000 fő vagy százéves honosság lenne a feltétel. A kormány a történelem ítélete (a társadalmi nyomás) szerint kodifikál.

Sz.F.: Harrach Péter miniszter úrnak adjuk meg a szót. Már érintettük a családproblémát. Most hallhatnánk néhány részletet is.

H.P.: Amikor átvettük a tárcát, az első probléma a lakásügy volt. Hoztunk egy olyan kormányrendeletet, illetve módosítást, ami megoldotta volna a kérdést. De, részben az önkormányzatok együttműködési szándékának hiánya miatt, nem sikerült ez a megoldás úgy, ahogy elképzeltük. A probléma az, hogy ha elengedjük 40 ezer ember tartozását (tehát azokét, akik a felmérések szerint nem tudnak fizetni; 110 ezren nem fizettek féléve törlesztést), az a 40 ezer ember talán jól jár, de aki eddig erejét megfeszítve mégis fizetett, az jogosan lázad fel. Ez az egyik gond. A másik pedig az, hogy nem szabad hagyni, hogy gyermekes családokat az utcára tegyenek azért, mert nem tudnak fizetni. Azért kell megtalálni a megoldást, hogy megmentsük a családokat az utcára tételtől, részben pedig azért, hogy ne indítsunk el egy olyan lavinát, ami beláthatatlan következményekkel jár. Az egyik lehetőség az, hogy aki nem fizet, a tulajdonjogot elveszti; de ki az, aki átveszi azt a lakást, a lakásmaffián kívül? Most a második forduló kezdődött meg az OTP-vel folytatott tárgyalásoknál. Azt is látni kell, hogy az OTP érdekelt abban, hogy minél előbb rendezze a kérdést, akár elengedéssel is, mert állami garancia van rá, hogy bármikor megkapja a pénzt. A bonyolult probléma megoldása folyamatban van.

Sz.F.: És a nyugdíjkérdés?

H.P.: A nyugdíjügy megoldása szerintem a legjobb volt. Kb. 50 milliárd forintos veszteséget jelentett volna, ha a Horn-kormány választási ígérete teljesül, amit valószínűleg ők sem teljesítettek volna. Vagy ha igen, akkor valami egészen másnak a kárára. Szakmailag talán nem volt tökéletes a Fidesz-frakció javaslata alapján megvalósult módosítás, de mégis valamelyest igazságosabbá tette ezt a rendszert. . .

S.Sz.: Péter, megengedsz egy megjegyzést? Nem tudom, mindenki ismeri-e azt, hogy a magánnyugdíj-pénztáraknak a megalakulása (a 96-os törvény által) a nyugdíjrendszerből 60 milliárd forintot vitt ki. Ez a magánnyugdíj-pénztár banki tevékenységének forrása. Ebből a következő húsz évben pénz nem megy ki nyugdíjra. Mert a pénztár csak húsz év múlva kezd el fizetni.

H.P.: Ezt a helyzetet súlyosbítja a demográfiai helyzet. Kétmillió hatvan év feletti ember él Magyarországon; 3,6 millió ember dolgozik ma hazánkban; és ha ehhez hozzávesszük a születési adatokat, akkor még inkább egyértelművé válik, hogy hova vezet ez a folyamat. – Visszatérve a szociálpolitikai kérdésekre: nálunk most három program készül: a szociálpolitikai, a foglalkozáspolitikai és a családpolitikai koncepció. Erről az utóbbiról szólnék.

Lényegében két eleme van: az egyik a családtámogatási rendszer, amit mindnyájan ismerünk. (Tehát a Bokros-csomag által leépített rendszer visszaépülése.) A másik eleme e koncepciónak: a gondolkodás valamelyes befolyásolása, ez pedig hosszú folyamat; és itt a családnak mint intézménynek a tekintélyét kell helyreállítani; valahogy azt a félelmet kell eloszlatni, ami a fiatalokban él a gyermekvállalással, a házasodással kapcsolatban. Hiszen nemcsak hogy kevesebb gyermek születik, hanem a házasságkötések száma is csökken, kitolódik az első gyermekvállalás ideje, még az újraházasodások száma is csökken. Gyakorlatilag a jövőbe vetett remény hiányzik.

Sz.F.: Ez nevelés kérdése is.

H.P.: Igen, én négy intézményt tudnék megjelölni, amelyek ebben segítenek. Az egyik maga a család. Ez a gyermeknevelés első színtere. A másik az iskola: ez nyilván nem hagyható ki. (Itt fontos a másik tárcával a kapcsolat.) A harmadik a média, mert mégiscsak ez befolyásolja a legjobban az átlagember életét.

Sz.F.: Szerkesztőségi megbeszélésünkön az előbb felmerült az etikaoktatás terve. Az itt jelenlevő Beran Ferenc az előkészítő bizottság tagja a püspöki kar megbízásából.

H.P.: Ez veszélyes játék. Attól függ, hogy ki fogja tanítani. Megnéztem egy-két tervet; pl. azt olvastam, hogy az etika nem más, mint önismeret. Ha ezt fogják tanítani, akkor az nem etika.

B.F.: Még nem dőlt el, hogy önálló tantárgy lesz-e az etika. Kérdés, hogy milyen lesz tartalma, felépítése.

H.P.: Igen, kérdés hogy milyen lesz ez az etika, milyen lesz tartalma, ki fogja tanítani. . . Ha rossz lesz, akkor inkább ne legyen. – Végül a negyedik intézmény (a család, iskola, média után) az egyházi közösségek, illetve a civil szervezetek, mert azokat se lehet kihagyni a társadalmi tudat formálásából. Hát kb. ennyi a családra vonatkozó koncepció. Persze ennek sok részletkérdése van: család és adórendszer, család és oktatás, család és a munka világa. . .

Még a foglalkoztatáspolitikáról, a munkanélküliségről egy szót. A cél: segély helyett közmunkát. A tartós munkanélküliség következtében sérül a munkanélküli, nem alkalmas már többé egy normál munkahely betöltésére. Mentálisan olyan helyzetbe kerül, ami alkalmatlanná teszi. Talán úgy is mondhatnám: nem tud már dolgozni akarni sem. Pedig szét kell választani a nem akaró és a nem tudó embert. Tehát neki védett munkahelyet kell teremteni, olyan lehetőségeket, amelyek keretében képes dolgozni – emberi méltóságát a munkán keresztül valamiképpen helyreállítani. A feleslegesség tudata rombolja a személyiséget. Tehát nem segélyt,  ami megalázó, hanem munkát adunk.

Gyakorlatilag a munkanélküliség kezelése még súlyos problémát jelent, a szociális problémák gyökere itt van. Itt még egy megjegyzés. Azt mondták ellenfeleink nem is olyan régen, hogy a családi pótlék helyett adott iskoláztatási támogatás diszkriminatív dolog. Pedig az egyetlen lehetőség az iskoláztatás és az arra való szelíd rávezetés, hogy a gyermek kiemelkedjék szülei nehéz helyzetéből, tehát hogy ne többgenerációs munkanélküliség alakuljon ki.

Sz.F.: Most pedig átadjuk a szót Pál József helyettes államtitkárnak, aki Hámori József kulturális minisztert is képviseli. A beszélgetés során többször érintettünk kulturális kérdéseket. Most még várjuk a kiegészítő megjegyzéseket.

P.J.: A kulturális területen és azon belül is a nemzetközi kapcsolatok és a kortárs művészet állami igazgatása kapcsán alakultak ki a legélesebb viták és a legnehezebben megoldható problémák. Ennek elsőrendű oka az, hogy a korábbi koalíció kisebbik pártja alapvetően értelmiségi volt, s ezt a területet akarta legteljesebb mértékben birtokba venni. Gyakran még a nagyobbik partner ellenére is, önálló kulturális külképviseleti rendszer alakult ki. Ezért a 98 utáni változásokra itt reagáltak a legérzékenyebben, ezen válsággócok közül is kiemelkedik a bécsi igazgatóváltás. Az új igazgató egyetemi tanár, a magyar és az osztrák kultúra ismert szakembere, az egyetlen magyarországi osztrák tanszék vezetője. Tehát remény van arra, hogy a szakmaiság kerül végre előtérbe. Ilyen irányú átalakítás, „vércsere” történt a többi nagy intézetben is.

Sz.F.: Tizenöt ilyen intézet tartozik felügyelete alá?

P.J.: Igen. De ezek nem egyformán fontosak. Mondjuk a delhi intézet messze nem esik úgy latba, mint a római. Szerintem a legnagyobb problémákat „kis zörgéssel” meg lehetett oldani.

Sz.F.: Róma megoldódott?

P.J.: Szabó Győző került Rómába, s ez szerintem nem rossz megoldás. Bécsben, Londonban, Párizsban voltak még jelentés változások, úgy, hogy a szakmaiság került előtérbe: Rómában jelen pillanatban három tudományosan is minősített munkatárs dolgozik, s szintén rendelkezik fokozattal az új párizsi igazgató. A berlini igazgató aktívan közreműködik a frankfurti könyvvásár előkészítésében: itt egy átfogóbb átalakítást tervezünk. Szeretnénk felépíteni a harmadik évezred Európájának egyik nagy szellemi központjában, Berlin centrumában a Collegium Hungaricumot.

Véleményem szerint az intézetek tevékenységét jobban kézbe kell venni, meg kell teremteni a hazai szakmai háttérbázisukat. A hasonló külföldi intézmények példájára konkrét programok finanszírozása (pl. Nemzeti Kulturális Alapprogram) alapján kell működtetni határainkon túli intézeteinket, és bizonyos – minőségi-szakmai – kontrollt mindenképpen érvényesíteni kell. A közelmúltban több „méltatlan” esemény, rendezvény is volt itt. Nemrégiben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Klebelsberg-ösztöndíjat létesített, valóban az Európában található tárgyi és írott örökségünk rendszeres feltárására és publikálására.

A másik nagy, belső ellentmondásokkal terhes terület a kortárs művészeté. Nálunk vannak ún. kulturális alapintézmények, mint például az Opera, a Nemzeti Színház, a Műcsarnok, amelyek állami költségvetésből élnek. Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt: meddig érvényesíthető a fenntartói akarat, s milyen mértékben önálló szellemi műhelyek ezek. A kérdést elméletileg korrekt módon kell majd megválaszolni, de addig is ki kell alakítani egy modus vivendit. Legutóbb a Műcsarnok kapcsán alakult ki vita. Nagyon nehéz lenne állást foglalni művészeti irányzatok értékének megítélésében, ez nem is lehet feladat. Ugyanakkor el kell érni, hogy mindenkire ugyanazok a „játékszabályok” vonatkozzanak. A „demokratizmus” itt nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanakkora falfelületet festhet ki freskókkal, hanem egyformák a lehetőségei az érvényesülésre és megjelenésre, egyaránt közönség elé tud kerülni.

A magyar kulturális életben az volt a fő probléma, hogy bizonyos tendenciák túlsúlyt kaptak, más tendenciák viszont hiába hordoztak értéket, nem tudtak felszínre jutni. A változtatás természetesen egyesek érdekeit sérti. Célunk az, hogy kellő diplomáciával és eréllyel előre segítsünk az eddig elnyomott, de értékeket hordozó tendenciákat. Itt még sokáig folyik a harc. Leginkább a magyar képzőművészet terhes belső feszültségekkel.

A Kulturális Örökség költségvetése a korábbihoz viszonyítva 60%-kal magasabb. Ennek egy részét a különféle építkezésekre fordítják. Itt kell megjegyeznem, hogy a magyar kultúrát egységesnek tekintjük, tehát a határokon kívüli magyar kultúrát, pl. színházakat is támogatjuk.

Megemlítem a Nemzetközi Frankfurti Könyvvásár megrendezését. Tulajdonképpen a második pályázati fordulóval a miniszteri biztos megpróbált egyensúlyt teremteni. A korábbi döntésekhez nem nyúltak hozzá, hanem a meglevő forrásokból (és ehhez még hozzá is lehet tenni) igyekeztek hiteles képet adni jelenünkről. Arra nincs közvetlen ráhatásunk, hogy melyik könyv kerüljön ki a könyvvásárra. Egyenesen nevetséges volt, hogy a régi rendszer alapján ugyanazt az 5–7 írót akarták szerepeltetni mindenütt.

2001-ben Párizsban egy nagyszabású magyar év lesz, a magyar kultúra bemutatása. Szabó Miklós rektor megmarad mint jövendőbeli miniszteri biztos; egyébként teljes személycsere történt a francia–magyar év operatív bizottságában.

C.Gy.: A nehéz sorban levő kultúra helyzetével kapcsolatban tennék egy megjegyzést. A múlthoz viszonyítva történt bizonyos gazdagodás, hiszen a lapok száma  a régebbihez viszonyítva nagyot nőtt (talán száznál is több folyóirat létezik), viszont a múltban is volt kulturális gazdagság, amelyet a média, a tévé a politikai dolgok kompenzálásaként meg tudott teremteni: hangversenyek, operafelvételek. Most viszont roppant visszaesés van pl. a médiában. Az egyházi-vallási műsoroknak mintegy 300 ezer nézőjük van. De az egyháziak nemigen hívják fel a figyelmet ezekre a műsorokra. Kulturális területen a korábbi zenei, irodalmi képzőművészeti műsoroknak egy töredéke jelenik meg a tévében.

Talán elgondolkozhatnánk az okokról. A 30-as években az egyes műsorok élen Ottlik, Németh László, Cs. Szabó, Dohnányi állt. Most mivel a médiaügy elsősorban mint finanszírozási ügy kerül terítékre, ügyes gyártásvezetők vannak (én büszke vagyok egyre, Csiszér Ferencre, akit én fedeztem fel), de alig foglalkoznak koncepcionális kérdésekkel. Kérdés, hogy majd az egy (reményeink szerint egy) közszolgálati médiába vissza lehet-e hozni a művészetet, a kultúrát, ami azért fölerősíthet olyan igényeket, amikre lappangó érdeklődés van, ez izgató kérdés.

S.Sz.: A bevezető mondatra figyeltem fel: „A nehéz sorsban levő média. . .” Igen, mivel mindennapi gondjaival van elfoglalva, ilyenkor nehéz koncepciókat gyártani. Irodalom, művészet, zenei élet van. Ha valaki a „nehéz helyzetből” akar áttörni, akkor nehéz lesz a helyzete. Valóban a tévében és a rádióban főleg gyártásvezetők vannak; én nem tudok olyan értelmiségiről, íróról, zenéhez értő emberről, aki akarna irodalmi szerkesztő lenni. Nem látok olyan klasszikusokat, mint akiket felsorolt. Visszakérdeznék: mi ennek az oka? Meg tudom érteni, ha nem akar bemenni a sűrűbe, mert elképesztő, ami a tévében és a rádióban folyik. Csak akkor ő maga nem akar bemenni. Nem tudom, van-e olyan ember, akinek koncepciója van. . . Legutóbb Lázár Ervint felkérték az egyik kulturális kuratórium elnökének. Egy hónapig volt ott, aztán lemondott, valószínűleg nem akart a bonyolult ügyekbe belemenni. Ha tehát egy író nem akar belemenni, akkor a gyártásvezetők fogják megcsinálni a dolgokat. Van olyan értelmiségi, akinek koncepciója van, és bemenne a rádióhoz, televízióhoz?

P.J.: E kérdésre nemigen lehet válaszolni. De figyelembe kell venni, hogy általános tendencia, nemcsak Magyarországon, a magas kultúra háttérbe szorulása a televízióban. Az amerikanizálódás Európa-szerte a filmművészetben a legtragikusabb. Fellini hazájában nem születnek nagy filmek.

Sz.F.: A franciák törvénnyel védik saját produkcióikat az amerikai tömeg ellen.

P.J.: Ez olyan kórjelenség, amellyel szemben mindent meg kell tenni, bár nem sok remény van, hogy hatékonyan működjünk. De éppen az Európai Unióval – mert ennek kulturális Európai Uniónak kell lennie – nő az igény a magasabb kultúra iránt. Erről tanúskodik pl. az ARTE francia–német tévéműsor. Nálunk remélhetőleg nő ez az igény az „európai” együttlétben egy amerikai korszak után. És remélhetőleg erre a munkára meglesznek az emberek is. Én úgy érzem, hogy fordulóponthoz közeledünk. Meglepő, hogy mennyi fiatal jár Magyarországon színházba. Elfogadva a leírást a jelenlegi helyzetről, én azért nem vagyok annyira pesszimista.

Sz.F.: Kedves Barátaink! Köszönöm a tevékeny részvételt. A letisztázott beszélgetést majd elfaxoljuk ellenőrzésre az érdekelteknek. Kérem, mielőbb jelezzétek, hogy helyesen írtuk le a hozzászólásokat. Még egyszer köszönet!

FIGYELŐ

A  PÁPAI  CSALÁDTANÁCS  NYILATKOZATA  

A  SZÜLETÉSEK VILÁGMÉRETŰ  VISSZAESÉSÉRŐL 

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának

50. évfordulója alkalmából

Egyre nyilvánvalóbb és egyre általánosabban elismert tény, hogy világunkban a népszaporulat jelentős csökkenést mutat, és ez a tendencia 1968 körül kezdődött el. A termékenységi arány 51 országban immár a nemzedékek egyszerű pótlásához sem elég. 15 országban egyenesenalacsonyabb a születések aránya, mint az elhalálozásoké.  Ez a tény sokak előtt nem ismert, ezért sürgősen fel kell tárni a valóságot, és haladéktalanul olyan valódi szolidaritásról tanúskodó intézkedésekre van szükség, amelyek határozottan a jövőre irányulnak, és tiszteletben tartják az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, főként most, amikor e nyilatkozat kibocsátásának 50 éves jubileumát ünnepeljük.  

1. Nyilatkozat a népességcsökkenésről

A Pápai Családtanács, küldetésének megfelelően, közvetlen közelről figyelemmel kíséri a világ országainak demográfiai alakulását¹. E cél érdekében a Tanács nemzetközi rangú szakértők részvételével már több értekezletet hívott össze, és ezek során részletesebben megvizsgálták az egyes földrészek helyzetét: 1993. április 21-e és 23-a között Mexikóvárosban² Amerikáét; 1995. szeptember 18-a és 20-a között Taipeiben³ Ázsia és Óceániáét; 1996. október 17-a és 19-e között Rómában⁴ az európai országok népesedési helyzetének különbségeit elemezték, jelenleg pedig a Tanács az afrikai népesedési ülést készíti elő.  

Ezzel párhuzamosan érdeklődéssel és figyelemmel kíséri a demográfiai kérdésekkel foglalkozó kutatási központok munkáját, köztük elsősorban az ENSZ Gazdasági és Társadalmi Tanácsának népesedési részlegéét.  Ez a rangos intézmény pl. 1997. november 4. és 6. között 14 világhírű szakértőt kért fel, hogy vizsgálják meg a termékenység világszerte észlelhető csökkenésének okait és következményeit. A szakértők megerősítették azt, amit a demográfiai adatok már évek óta jeleznek: vagyis azt, hogy az ipari országok többségét, tehát az Észak- és Nyugat-Európát, Kanadát, az Egyesült Államokat, Ausztráliát és Új Zélandot mintegy 20 éve jellemző termékenységi csökkenés  jelenleg egyre több fejlődő országban is terjed, így pl. Dél- és Kelet-Európában, Ázsiában és a Karib-tengeri szigeteken.  

2. Egy általánosan elterjedt téves nézet

A népesedés helyzetéről szóló legtöbb tanulmány már régóta terjeszti azt a téves nézetet, miszerint a világon a népességnövekedés „exponenciális”, azaz gyors lefolyású, ami „népességrobbanást” idéz majd elő. Amint a Pápai Családtanács már kimutatta⁵, ez a nézet teljesen téves, és örömmel veszi tudomásul, hogy lassan már az ENSZ egyes szervezeteiben is elismerik ezt. Kb. 30 évvel ezelőtt az ENSZ szervezetei megalapozatlan félelmeket keltettek a népszaporulattal kapcsolatban, különösen földünk déli féltekéjét illetően, és emiatt a múltban és még a jelenben is jelentős összegeket fektettek be azzal a céllal, hogy számos országban népességkorlátozási politikákat hajtsanak végre. A fejlődéshez szükséges segítséget is rendszerint e programok végrehajtásának rendelik alá, beleértve a kényszerrel végzett sterilizálásokat is. A szegény országokban az ártatlan és védtelen néprétegek ezeknek a programoknak az első áldozatai. Szándékosan becsapják őket, amennyiben azon hazug ürüggyel csikarják ki beleegyezésüket az öncsonkításhoz, hogy számukra ez a fejlődés előfeltétele.  

3. A népesség elöregedése és a népességcsökkenés

A rendelkezésünkre álló adatokból kitűnik, hogy ez a katasztrofális politika szöges ellentétben áll a tényleges demográfiai folyamatokkal. A világ népességének növekedési mutatója harminc év óta egyenletesen és jelentős ütemben csökken.

Az elmúlt években a föld 185 országa közül a világnépesség 44%-ának otthont adó 51 országban megdöbbentő mértékben csökkent a termékenység, és a születések száma immár nem elegendő ahhoz, hogy kompenzálja a halálozásokét. Az egy nőre számított gyermekek száma 2,1 alatt van, mely érték minimálisan szükséges lenne a generációk pótlásához. E minumumküszöböt nem érik el a következő országok: USA, Kanada, Kuba, a Karib-szigetek többsége, Thaiföld, Kína, Japán, Dél-Korea, Óceánia, Ausztrália és Európának csaknem mind a negyven országa. Az elöregedési folyamat folytatódása idővel az európai kontinens elnéptelenedéséhez vezet. 13 országban, így pl. Észtországban, Lettországban, Bulgáriában, Magyarországon, Németországban és Olaszországban ez már megtörtént, vagyis az elhalálozások száma meghaladja a születésekét.

A termékenységnek ez a visszaesése, túl a vele együtt járó népességelöregedéssel, sok helyen különösen aggasztó kérdéseket vet fel. Valószínűleg növekedni fog azoknak az országoknak a száma, amelyekben a termékenységi arány alatta marad a generációk pótlásához szükséges küszöbértéknek. A médiumok, a közvélemény és a döntéshozók még szinte alig vesznek tudomást ezekről a tényekről, amelyeket azonban a népességkutatók már régen ismernek. A nemzetközi konferenciákon gyakorlatilag szó nélkül átsiklanak a kérdés felett, amint az pl. az 1994-es kairói vagy az 1995-ös pekingi konferencián történt. 

4. A népességfogyás okai összetettek

A házasságot nem támogató környezetben csökkennek a házasságkötések, és következésképpen a gyermekvállalás, illetve eltolódott az átlagos anyasági életkor; a munka világának törvényei nem segítik elő a gyermekvállalás és női munka közötti harmóniát; sok nyugati társadalomban eluralkodott a pesszimizmus, amely önkéntes születéskorlátozást idéz elő.  

5. Komoly egyenetlenségek felé tartunk

Az imént felvázolt okokból rendkívül aggasztó következtetéseket vonhatunk le. A fiatalok össznépességen belüli részaránya gyorsan csökken. Ebből az következik, hogy a korpiramis átfordul: vagyis egyre kevesebb lesz az aktív, termelő fiatal felnőtt, míg növekedik az idős, már nem produktív, egyre több ápolást, gyógykezelést igénylő ember száma. Sőt a dolgozó lakosságon belül is súlyos egyenlőtlenségek támadnak a fiatalok és a kevésbé fiatal dolgozók között, akik megpróbálják munkalehetőségüket megtartani a fiatalabb generációk rovására. Nem szabad elfelednünk az elöregedett népességnek a közoktatásra gyakorolt hatásait sem. Valóban nagy a kísértés, hogy az elöregedéssel együtt járó pénzügyi terhek elviselése érdekében csökkentsék az új nemzedékek oktatására fordított erőforrásokat. Ezáltal erősen megnehezül a kulturális, tudományos, technikai, művészeti, erkölcsi, vallási ismeretek továbbadása.

A kutatók a változás néhány további jellegzetességét is kiemelik: pl. azt, hogy a népesség átlagéletkorának növekedése szükségszerűen az érintett társadalom pszichológiai arculatára is rányomja bélyegét: a „kedvetlenség”, az intellektuális, gazdasági, tudományos és társadalmi energia és az alkotókedv hiánya, ami néhány elöregedett nemzetre – úgy tűnik – már ma is jellemző, eszerint nem más, mint  korpiramisuk szerkezetének kifejeződése. A társadalom számára közvetlen terhet jelentő öregek száma ugyanakkor növekedik, amikor csökken a társadalom termelő bázisa, a társadalmi bevételek forrása. Ahhoz, hogy a jóléti rendszerek fenn tudják tartani működőképességüket (biztosítás, gyógykezelés, nyugdíj stb.), nagy lesz a kísértés, hogy eutanáziához folyamodjanak. Ismeretes, hogy néhány európai országban ez már gyakorlatban van. A termékenységcsökkenés egyik következménye az, ami már ma is érvényes, hogy a gazdag országoknak ténylegesen nem sikerül gátat emelni a szegényebb országokból érkezők áradata elé.

Sürgető szükség van rá, hogy a közvélemény és a döntéshozók átfogó képet kapjanak a változási folyamatokról. Ahogy a tudomány minden más területén, úgy a népességkutatás területén is nyilvánvalóak a tények, az igazságot nem lehet a végtelenségig elrejteni.  

6. Ünnepeljük az ember jogait

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának ötvenedik évfordulója ebben az összefüggésben hozzájárul, hogy felfrissítse az emberi közösség emlékezetét. E jogokat védelmezni kell minden támadás ellen. Ezek a jogok: az élethez való jog, a fizikai és lelki sérthetetlenséghez való jog és minden ember egyenrangúsága. E tekintetben nagy éberségre van szükség, mivel az ún. „új jogok” leple alatt propagálják az abortuszt, megsértik az emberek fizikai integritását, és tönkreteszik a heteroszexuális és monogám házasságot. A világtársadalom csak akkor épülhet fel, ha nyitott az élet kultúrájára, a népek és a nemzedékek közötti szolidaritásra.

Ezért a Pápai Családtanács felhív minden jóakaratú embert és különösen a keresztény társulatokat, hogy ismertessék meg a népesedés valódi tényeit. Arra kéri őket, hogy ítéljék el mindazokat a születéskorlátozásra irányuló intézkedéseket, amelyek nem bizonyultak jogosnak, és amelyek ráadásul teljes mértékben ellentétesek az emberi jogokkal.

(A dokumentum 1998. március 15-én jelent meg. Az ismertetést Ipacs Katalin írta. Az eredeti szöveg jegyzeteinek csak egy részét tartottuk meg.)

—————

¹ Pápai Családtanács: Évolutions démographiques. Dimensions éthiques et pastorales. Vatikán, Libreria Editrice Vaticana, 1994.

² Cuestiones Demográficas en América Latina en perspectiva del ano international de la familia 1994. México, Abril de 1993. Ediciones Provive.

³ International Conference on Demography and the Family in Asia and Oceania. Taipei, Tajvan, 1995. szeptember 18–20. The Franciscan Gabriel Printing Co. Ltd., 1996. december. – A nyilatkozat szövegét közli magyarul a 4. jegyzet alatti magyar kötet a 105–115. oldalakon.

⁴ Familia et Vita, II. évf. 1997. 1. sz. 3–137. – Család és demográfia Európában. Konferencia a Vatikánban. Budapest 1997. (Családpasztorációs Füzetek 1.) Szerk. Somorjai Ádám.

⁵ Vö. 1. jegyzet

Henri Boulad

SZUDÁN

Alászállás a poklokra

(Études, 1998. november)

Kétmillió halott: ez statisztika. Egy mezítelen gyermek, csont-bőr, kidülledt szemekkel, üres tekintettel, amint meghal üres és kiszáradt keblű anyja karjában: ez tragédia.

Már annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy számoljuk a halottakat, hogy végül is a számok nem mondanak semmit. 1997 márciusában azt a hírt kaptuk, hogy 350 000 személy éhségtől haldoklik Dél-Szudánban. Áprilisban ez a szám már 600 000-re emelkedett, májusban már 900 000-nél tartottunk. Júniusban 1 200 000, két hónappal később ez a szám kétszerese lett, hogy elérje a két és fél millió civil halottat. Hogy ezek az adatok ne puszta számok legyenek, idézzünk néhány tanúságtételt.

Az agangriali katolikus misszióban egy csontváz-sovány asszony haldoklik egy fa alatt nővére mellett. Fog nélküli száj, löttyedt mellek, csontvázlábak. A haldokló lassan szürcsöl valami italt, amelyet az apáca hoz neki, miközben a haldokló nővére mohó szemmel nézi. Kicsit odébb néhány férfi, legtöbbjük hordágyon, szintén arra vár, hogy megkapja adagját. A gyermekek pedig egész nap vad gyümölcsöket és gyökereket keresnek, hogy éhen ne haljanak.

Gogrial közelében egy asszony elhagyja faluját, kosárral a fején, kendővel a vállán, egyik gyermeke a hátán, a másik a karján, négy másik pedig teljesen mezítelenül mellette halad. Pakor felé tart, ahol  a PAM (= Világélelmezési Program) gabonafélét oszt ki. Négy napig tart az út Pakorig: három gyermeke meghal az éhségtől és a kimerültségtől. Az asszony az út mellett eltemeti őket, aztán folytatja útját. Amikor kimerülten és reményvesztetten megérkezik Pakorba, látja, hogy az élelem szétosztását már befejezték. A PAM felelősei a szudániak tanácsára felszántják és megrostálják a földet abban a reményben, hogy néhány gabonaszemet találnak. Mások leveleket esznek, miután több órán át főzték azokat. Egy szemtanú mondta el nekem: látta, hogy egy gyermek homokot tömött szájába, hogy megtöltse üres gyomrát.

Íme néhány pillanatkép, amelyeket hozzáadhatunk azokhoz a képekhez, amelyeket az utóbbi hónapokban a televízióban láttunk: ezek elegendők lennének ahhoz, hogy a lázadás és a méltatlankodás indulatait keltsék fel bennünk. „Hány embernek kell meghalnia, mígnem a világ tudatosítja, hogy mi történik Szudánban?” – tette fel a kérdést az év elején M. Menser a World Visiontól. 

Rabszolgaság

1981-ben történt. Jubából Malakalba tartottam. A minket szállító teherautó megáll Borban, Dél-Szudán egyik kis falujában. Leszállok, hogy kinyújtsam zsibbadt lábamat. Sétám során eljutok a piacra, ahol északi kereskedők árusítanak. Milyen nagy a meglepetésem – és elborzadok! –, amikor gabonazsákokat látok az olajos hordók között, zöldségeket felhalmozva, gyümölcstornyokat, majd egy fiatal afrikai lányt anyaszült meztelenül ezzel a felirattal:  ELADÓ!

1981 óta Szudán jelentős „haladást” tett ezen a téren. A rabszolgákat ma már mindig ezrével számolják: férfiak, nők, gyermekek. Arab törzsek, különösen is a Népi Védelmi Erők (FDP) Khartoumból, akiket gyakran segítenek a kormánycsapatok, rendszeresen razziát tartanak a Dél helységeiben és a Nuba hegység falvaiban. Mikor hatalmukba kerítik a lakosságot, az állatokat és az élelmet elragadják, aztán felgyújtják a falvakat. Nuba hegység vidéke nem lázad, de szinte kiürült, lakosait 1990 eleje óta elhurcolták. Ezt hívják magyarul népirtásnak (genocídiumnak). Íme néhány tanúságtétel a CSI (Christian Solidarity International = a Nemzetközi Keresztény Szolidaritás) képviselői részéről, akik rendszeresen ellátogatnak oda, hogy visszavásárolják a rabszolgákat.

1998. február 21-én az FDP mintegy 1500 katonája, hat tank, tüzérség és a rendes hadsereg ezer katonája kíséretében elpusztított nyolc falut Nyambell mellett. . . Miután magukkal hurcoltak 49 nőt és gyermeket rabszolgaként, megöltek 37 civilt, és megsebesítettek nyolcat, felgyújtották 586 család házát, és elvittek több, mint 5000 tehenet. Hat nappal később Aweiltól észak-nyugatra megtámadtak hét falut. „Találkoztunk egy anyával, akit mindentől megfosztottak, aki a »razzia« során elveszítette négy gyermekét: három 7–11 éves fiát és öt éves leánykáját. Az asszonynak nem maradt semmi ennivalója, miután a rabszolgaszedők kifosztották a családok termését, és felgyújtották gabonatartalékukat.”

Miután elfogták és eladták őket, ezeket a rabszolgákat házimunkákra alkalmazzák, vagy mint szexuális tárgyakat használják. Gyakran arra kényszerítik őket, hogy térjenek a muzulmán hitre, és muzulmán nevet adnak nekik. A fiukat körülmetélik, a lányokat is rituális csonkításnak vetik alá (nemi szervükön végzik ezt). A Keresztény Nemzetközi Szolidaritás képviselői 1998. márc. 11–18. között Bahr-el-Ghazalban visszavásároltak az északi kereskedőktől 589 rabszolgát. Egy-egy rabszolga ára 25–30 dollár között mozog. A rabszolga-kereskedelem nagy méretekben folyik a NIL (= National Islam Front) által ellenőrzött területeken, különösen is Darfour és Kordofan déli részén.

Ez a rabszolga-kereskedelem egy ama sok háborús „fegyver” közül, amelyeket a NIL használ, hogy kiirtsa azokat az etnikai vagy vallási közösségeket, amelyek ellenállnak az iszlámosítás és elarabosítás politikájának. Hogy jobban megértsük ezt a drámát, szükségesnek látszik, hogy visszapillantsunk a múltba. 

 Visszapillantás: Dél rendszeres eltiprása

Néhány adat: Szudánnak 30 millió lakosa van: ebből 40% arab Északon él, 60% afrikai főleg Délen telepedett le. Az arab kisebbség mindig gyámsága alatt akarta tartani Délt, ráerőszakolva nyelvét, kultúráját, vallását. Minthogy arra van ítélve, hogy rendszeresen eltapossák, Dél fellázadt, fegyvert fogott 1955-ben, a függetlenség előestéjén. A lázadás egy maroknyi partizánnal kezdődött, melynek Anya-Nya a neve. Ebből a magból fejlődött ki a 25 000 katonából álló hadsereg. Mohamed Sahnoun, az OUA főtitkárának asszisztense 1973 novemberében kijelentette: ez az összecsapás, amely tizenhét évig tartott, „a legnagyobb testvérgyilkos háború volt, amely az afrikai földrészen az utolsó két évtized során lezajlott”.

E drámára végre megoldást találtak 1972. febr. 27-én Addis Abebában, amikor is elismerték Dél autonómiáját. Ez a megegyezés az „ostobák vására” volt, és Dél fokozatosan leírhatatlan alulfejlettség állapotába jutott. Én magam saját szememmel meggyőződhettem róla, amikor 1980 elején több körutat tettem a helyszínen.

Délnek akkor csak kb. 20 km aszfaltos útja volt egy olyan nagyságú terület számára, mint Franciaország másfélszerese. Az úthálózat nagyrészt elképzelhetetlen állapotú ösvényekből, földutakból áll. Még a Landrover kocsik is, amelyek 10–15 km-es sebességgel (!) haladnak, tönkremennek ott. Ami az iskolákat illeti: legtöbbjüknek nincs se ajtaja, se ablaka, se padja, de asztala se. Fekete tábla helyett csiszolt cementfelületet használnak, krétának pedig követ. Nincsenek könyvek, füzetek. Az iskolások egymásra rakott téglákon ülnek. A rumbecki középiskolában a diákok a földön vagy az ablakpárkányon ülnek. Az iskolaév kb. két hétig tart, mivel ugyanis a tanárok nem kapják meg fizetésüket, nem tanítanak. Néhány délinek sikerül befejeznie középiskoláját, de ezek is kedvüket vesztik, amikor az egyetemi beiratkozásnál legyőzhetetlen adminisztratív nehézségekbe ütköznek. A kormány meg van győződve arról – és joggal –, hogy ha Délt tudatlanságban és elmaradottságban tartják, kevésbé gondol a lázadásra és a politikában való részvételre.

Ami az orvosi szektort illeti: amit Bahr-el-Ghazal fővárosa, Wau kórházában láttam, némi képet adhat a helyzetről. Nincsenek gyógyszerek, nincsenek orvosok, nincsenek ápolók. A család letelepszik a kórház udvarán, és ott egy kis tűzön készíti el beteg rokona ételét. Különben a beteg nyugodtan kimúlhat. Úgy tűnik, ez a helyzet Szudán legtöbb kórházában. Láttam egy fekvő csont és bőr férfit a hálóteremben: hasán nagy piros hólyag, ellepve legyekkel. Azt gondolva, hogy egy paradicsom van a hasán, közelebb mentem, és elborzadva láttam, hogy a rosszul bevarrt hasból egy darab bél lóg ki.

A déliek egyetlen támogatói a „katolikus missziók”. Hajdan voltak iskoláik, műhelyeik, lakásaik, menhelyeik, templomaik, szociális központjaik. A háború tizenhét éve során a missziós állomásokat szisztematikusan lerombolták, felgyújtották, kifosztották. A tetőket, ajtókat, ablakokat letépték. Mbili, Nzara, Rumbeck együttesei hajdan virágzók voltak, ma romhalmazmezők. 1964 februárjában minden misszionáriust kiűztek. 

A provokációk stratégiája

A kormányzat stratégiája világos: Délt megtartani a tudatlanságban és fejletlenségben, hogy megtörje lázadó kedvét, és megakadályozza a felkelést. Íme néhány olyan provokáció a déliekkel szemben, amelyek miatt kicsordul a pohár:

– Próbafúrások során megállapították, hogy fontos kőolajmezők vannak Bentiu vidékén: a kormány gyorsan törvényt készít elő, hogy megváltoztassa Észak határát, és bekebelezhesse a déli Bentiut.

– Ezzel párhuzamosan egy olajvezetéket terveznek, hogy a kőolajat elvezessék az északi Kostiban levő olajfinomítóba.

– A Jonglei  Csatorna terve egyedül Észak és Egyiptom érdekeit tartja szem előtt, tekintet nélkül a környezetszennyeződésre.

– 1983. június 6-án az elnök kihirdeti, hogy Délt három régióra osztották, megszegve így az Addis Abebában aláírt egyezményt.

– Ugyanez év november 8-án az egész országban kötelezővé teszik a saríját.

– Ez már valóban túl sok. Dél elhatározza, hogy újra fegyvert fog John Garang tábornok parancsnoksága alatt, aki a Princetoni egyetemen (USA) szerzett közgazdasági diplomát. Ez a háború, amely nem akar véget érni, újabb egymillió halottat adott hozzá az előző háború áldozataihoz. Nem is szólva a menekültek és elűzöttek millióiról. 

Soa

Szent kötelességünk, hogy emlékezetbe idézzük és elítéljük a múlt holocaustjait. Sürgető kötelesség teljes erőnkből cselekedni és fellázadni a jelen népirtásai ellen. Mit használ siratni a hajdani tragédiákat, ha ma hagyjuk, hogy hasonló tragédiák történjenek? Két millió halott: ez a mostani kettős háború áldozatainak tragikus mérlege. Ez a század leghosszabb háborúja. (Valójában nem egyszerű háborúról van szó, hanem valóságos népirtásról, amelyet lelepleztem két korábbi cikkemben: Projet, 1989. május-június és Le Monde, 1995. február 22.) A Khartoumban székelő kormány nem nyugszik, amíg nem iszlámosította és arabosította egész Szudánt. Az a népesség, amely ellenáll ennek a politikának, razziák, mészárlások, eltulajdonítások és szisztematikus deportálások áldozata lesz. Minden eszköz jó a cél érdekében.

Közel három millió személyt elűztek, vagy magától elmenekült a déli háborúból: Khartoum peremén sátrakban, karton-, sár- és bádogkunyhókban telepedett le. Ezt a nyomorult lakosságot szüntelenül elűzik karhatalommal, hogy a fővárostól mintegy tíz kilométerre tartózkodjon. Ott a sivatagban meghalhatnak a forróságtól, a hidegtől vagy az éhségtől. „Távol a szemtől, távol a szívtől”, mivel az újságíróknak nem adnak engedélyt videófelvételek készítésére. Az egyház ideiglenes házakat, iskolákat és szociális központokat létesített nagy nehézségek árán, de később ezeket is lerombolták a buldózerek. Akik nem akarják elhagyni helyüket, azokat házaikkal együtt könyörtelenül összezúzzák. Az Amnesty International filmjei rommezőket mutatnak ott, ahol több százezer ember élt békésen rettenetes nyomor közepette. 

Terrorizmus, fantomházak és „hudud”

Szudán szerepe a nemzetközi terrorizmusban eléggé ismert, ezért nem részletezem. Ez a terrorizmus egyik arca a dzsihádnak (a szent háborúnak), amelyet Tourabi meghirdetett. Több ízben ünnepélyesen elítélte az ENSZ Biztonsági Tanácsa, az amerikai szenátus, az Európai Közösség és más tekintélyek. Kevésbé ismert a Szudánon belüli terrorizmus, amelyet a dzsihád nevében folytatnak. A sajtóra szájkosarat tettek, a politikai pártokat megszüntették, a szakszervezeteket hallgatásra ítélték, a tüntetéseket erőszakkal – könnyfakasztó gránátokkal és géppisztoly-sortüzekkel – elfojtották. A hadsereg jelentős veszteséget szenvedett, ezért a kormány egy ideje kényszerrel toboroz fiatalokat, alig kamasz újoncokat. Ellenállásukat vagy szüleik tiltakozását megtörik minden eszközzel: a szökevényeket géppisztolygolyók terítik le, az anyákat megostorozzák tiltakozásuk miatt. . .

Másik tipikus példa: a „fantomházak” (Ghost houses, Bouyout-el-achbah), fogdák léte, a kínzások és a rettenet helyei; ajtajukra fel lehetne írni azt, amit Dante írt a Pokol kapujára: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” A kivételes törvény nevében a rendőrség bárkit elfoghat és „eltüntethet.” Tehát vagy egyszerűen megölik, vagy ezekbe a házakba zárják. Néhány szökevény elmesélte a szörnyű bánásmódot, amit el kellett szenvedniük. Pl. a mennyezetre függesztették őket kezüknél fogva egészen az ájulásig, majd választhattak a kínzások különféle formái között, amelyeket lelepleztek különféle nemzetközi szervezetek: az Amnesty International beszámolói és filmjei, a szudáni Emberi Jogok Szervezete. Tegyük még hozzá az ENSZ Emberjogi Bizottságának különleges beszámolóját a rettenetes helyzetről.

A kormány tagad mindent, és nyugodtan állítja, hogy Szudán a tolerancia, a demokrácia és az emberi jogok országa. M. Tourabi, lebilincselően nyájas ember, a rendszer és az Iszlám Internacionálé szürke eminenciása ezt megerősíti széles mosollyal és kitűnő udvariassággal. Az ilyen rosszhiszeműség egyszerűen lefegyverző. A probléma az, hogy sokan hisznek neki, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha hinnének.

Ami a hududot illeti: alkalmazható minden a saríjával (mohamedán törvénnyel) ellenkező tettre. Az alkoholfogyasztás és minden iszlám norma megszegése megostorozással büntetendő. A lopást a jobb kéz levágásával büntetik, majd a jobb láb, a bal kéz, a bal láb levágása következik az eset súlyossága vagy az ismételt lopások szerint. Az amputálás általában nyilvános, hogy a közönségnek elrettentő példával szolgáljanak. Elmesélték nekem egy láb levágását a „Kober” börtönnel szemben. Mivel a hóhér baltája nem jól funkcionált, a félig levágott lábat a hóhér kezével tépte le. Mikor a lábat még tartották az idegek és az inak, a hóhér minden irányban csavarta egészen addig, míg le nem vált. E látványt nézve több jelenlévő, köztük egy börtönvezető, eszméletét veszítette.

Amikor a „boszorkányüldözés” javában folyt, és egy tucat szegény ördögnek az amputációt kellett elszenvednie jelentéktelen esetekért, magánrepülőn El-Obeidből Nyalába utaztam. A repülőn a pilóta, egy rendőrfőnök, egy társam és én ültünk. Amikor megérkeztünk, a kormányzó meghívott bennünket ebédre. A rendőrfőnök akkor kihúzott zsákjából két whiskys üveget, mindkettő másfél literes, és megkínálta vendégét. Társam és én csak egy pohárral ittunk. A többit „kiszívta” az ebéd és a vacsora között a két fontos személyiség, akiknek az a feladatuk, hogy a legszigorúbban megtartassák a saríja előírásait, és példás módon megbüntessék megszegőit. . .

A két felhozott példa elég annak bizonyítására, milyen nagy a képmutatás, a kegyetlenség és a korrupció, amit elkendőz a jelenlegi rendszer, amelynek felelősei mesés gazdagságot halmoztak fel. Mert az iszlám homlokzat mögött óriási politikai és gazdasági tétek rejlenek.

 Politikai és gazdasági tétek

Emlékeztetek arra, hogy Szudán Afrika legnagyobb kiterjedésű országa: két és fél millió négyzetkilométer. Természetes erőforrásokban egyik leggazdagabb ország. A Ghézira, tehát Khartoum délkeleti része, a Fehér-Nílus és a Kék-Nílus közötti háromszög bolygónk egyik legtermékenyebb vidéke. Ha jól kiaknáznák, táplálhatná egész Szudánt. Nem szólva Délről, amelynek mezőgazdasági erőforrásai potenciálisan végtelenek. De Dél más, fontosabb okok miatt vonzza egy idő óta sokak kapzsiságát. A felfedezett vagy még felfedezésre váró kőolajmezők, azt mondják, olyan értékűek, mint Szaúd-Arábiáé!

Szudán más ütőkártyái: az arab világ és fekete Afrika találkozása miatti stratégiai helyzete: természetes kapu, Közép-Afrika és Kelet-Afrika egyik gócpontja; döntő politikai szerepe, mivel az iszlámizmus és a nemzetközi terrorizmus fő székhelye; a Nílus vizeinek ellenőrzése, ami a vidék legfőbb tétjét képviseli.

Ezek az elemek és sok más magyarázzák, hogy a világ hirtelen érdeklődni kezdett Szudán iránt. Az új amerikai politika meg akarja hódítani Afrikát, hogy kiragadja hajdani gyarmatosítói kezéből. Az Egyesült Államok és Franciaország ütközik ezen a csatamezőn: mindkettő előreviszi sakkfiguráit intrikákon, háborúkon, lázadásokon, forradalmakon, rendszerváltozásokon keresztül, támogatva a terrorizmust, amelyet egyébként ünnepélyesen elítélnek és üldöznek. 

Franciaország szerepe

Minthogy Amerika a lázadókat támogatja, és Délt kívánja segíteni, Franciaország Északot választotta, és titokban Khartoummal együttműködik. Ezt a flörtöt nagyon jól elemezte és leleplezte Pax Christi France és Vigilance Soudan. A kérdéses dokumentum címe: „Népirtás Szudánban? Franciaország, az emberi jogok hazája segíti a mészárlás szerzőit.” Franciaország azóta is ugyanazt a játszmát játssza, és nem véletlen, hogy követéül Khartoumba Michel Raimbaud-t nevezte ki, aki már felfedte Iszlám iránti rokonszenvét, amikor Mauritániában szolgált. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen muzulmánná lett, és feleségül vett egy fundamentalista irányzathoz tartozó szír nőt, aki Tourabi feleségének jó barátnője. Mindezt lelepleztem 1998 májusában a svájci tévében, és 1997 decemberében a Choisir c. svájci folyóiratban. Cikkemet ezekkel a szavakkal fejeztem be: „A franciák tudnak arról, hogy kormányuk a történelem legelnyomóbb rendszerét támogatja, miközben elítélik az iszlámizmust, és védik az ember jogait és a szabadságjogokat a világban? . . .” 

Egyiptom

Szudán Egyiptom számára kulcsország abból a tényből adódóan, hogy édesvízellátása 97%-ban tőle függ. A két ország között létrejött megállapodás folytán Egyiptomnak évente 55,5 milliárd köbméterre, míg Szudánnak csak 18,5 milliárd köbméterre van szüksége. Dél esetleges elszakadása az egyezmény felülvizsgálását követelné, amit Egyiptom semmi áron nem akarna. Ellenkezőleg, inkább növelni szeretné évi vízmennyiségét, mivel az új mezőgazdasági tervek további több milliárd köbméter édesvizet követelnek. Amikor tudjuk, hogy Etiópiában a bőséges eső mintegy 1 600 milliárd köbméter vizet jelent, nem is beszélve a Fehér-Nílus hozamáról, elképzelhetjük, hogy Egyiptom ennél nagyobb mennyiségű vízről álmodik. Ez a létjogosultsága a Jonglei Csatornának, amely közel 10 milliárd köbméter vizet képes összegyűjteni abból, ami elvész a végtelen mocsarakban.

Érthető, hogy Egyiptom mindig igyekezett kolonizálni Szudánt, vagy jó viszonyt akart kialakítani vele a sok viszály ellenére: A halaďbi beékelt terület, a terrorizmus támogatása, a Mubarak elleni merénylet. . . Egyiptom mostanáig a khartoumi kormányra tett fel; ezért az ellenzék utolsó összejövetele, amelyet 1998. augusztus 15. és 17. között Kairóban tartottak, valóságos meglepetést jelent.

Kairó pálfordulása azt látszik jelezni, hogy a khartoumi rendszer az utolsókat rúgja. Mégis, jóllehet már évek óta jósolják a szudáni kormány „közeli” összeomlását, az agonizálás tovább tart. De úgy látszik, hogy jelenleg a helyzet már tarthatatlanná kezd válni: sorozatos katonai vereség, éles politikai válság, az Egyesült Államok embargója, katasztrofális gazdasági helyzet stb. A dollárért tizenöt évvel ezelőtt 3 LS-et (szudáni fontot) adtak, ma több mint 2000-et kérnek érte.

A lakosság nem bírja tovább, a lázadás mindenfelé érlelődik, egyre mélyül a szakadék az agonizáló népesség és a folyton gazdagodó maroknyi milliárdosok között. 

Forgatókönyv a jövő számára

Katonai téren a kormányerők egyre inkább gyenge helyzetbe kerülnek. Kivéve néhány várost, ahol teljesen be vannak kerítve, elveszítették az egész Délt. Keleten különösen döntő játszma folyik, amely rövid időn belül magával hozhatná a rendszer bukását. Ez a tét két neuralgikus helyzethez kapcsolódik: egyrészt Port Sudanhoz, amely az ország egyetlen katonai kikötője és az egyetlen kijárat az Óceánra (ha e várost elfoglalnák vagy elzárnák, ez az ország megfojtásával lenne egyenlő); másrészt Roseires duzzasztójának hidroelektrikus központjához, amely Szudán energiájának 85%-át szolgáltatja. Ha e centrálét elfoglalnák, vagy elvágnák az elektromos vezetéket, amely azt Khartoummal összeköti, ez a rendszerre halálos csapást mérne. Elképzelhető, hogy a közeljövőben e két objektumra összpontosul az offenzíva.

Garang kezdettől fogva hitt az egyesített Szudánban. Első kiáltványai demokratikus, laikus és egységes Szudánt követeltek. A formulát jóváhagyta az IGAD (= Kormányközi hatóság a fejlesztésért). Ennek szelleme megkövetelné Khartoum jelenlegi rezsimjének bukását és a hudud eltörlését. Több tisztje követelte Dél elszakadását, de végül is a kormánypártiakhoz csatlakoztak. Másrészt Garang, aki egyesíteni akarta az ellenzéket, szövetséget kötött Észak régi pártjaival, hogy létrehozza az AND-t. Amazok egyetértettek Garanggal, hogy miután elsöpörték az iszlámpárti juntát, Dél megkapja a jogot az önmeghatározáshoz, vagyis hogy választhasson az Északkal való többé-kevésbé szoros kapcsolat és az elszakadás között egy referendum révén. De Garang, akit felhevítettek ennek az ellenzéknek meg nem tartott ígéretei, amikor hatalmon volt, most azt akarja, hogy Délt egyedül a déli csapatok tartsák elfoglalva a referendumig. 

S. O. S.!

Várva az ellenzék feltételezett győzelmére, sürgető és parancsoló követelmény, hogy a nemzetközi közösség mozgósítson, hogy megakadályozzák az agonizáló szudáni népnek fokozatos pokolra szállását. A szavannákban, erdőkben és sivatagban elveszett áldozatok millióinak nevében szeretném kiáltani: ELÉG!!!

Ez a nép túlságosan sokat szenvedett. Nem engedhető meg, hogy a fegyverek és a pénz szava erősebb legyen a szív és a lelkiismeret szavánál.

Alexandria, 1998. szept. 15.

Henri Boulad, alexandriai születésű jezsuita (1931) Libanonban, Franciaországban és az Egyesült Államokban végzett filozófiai, pszichológiai és pedagógiai tanulmányokat; 1985 óta a kairói karitász elnöke, 1991-től az észak-afrikai és keleti országokért felelős karitász elnöke. Magyarországon is járt. Legutóbb (1994 szeptemberében) Oroszországban tett látogatást; tapasztalatairól színes útirajzban számolt be. Boulad atyát jellemzi a modern világ felé való nyitottság (Teilhard de Chardin szellemisége is észrevehető írásaiban). Sürgeti az egyház zsinati megújulását, elő akarja segíteni az új evangelizálás ügyét. Több könyvét magyarra is lefordították.

(Vö. Távlatok 1995/3–4, 412)

Vertse  Márta

IGAZSÁGOT  XII. PIUSZ  PÁPÁNAK!

Herbert Schambeck, az osztrák Bundesrat¹ volt elnöke „Igazságosságot XII. Piusz pápának!” címmel hosszú cikkben elevenítette fel a Szentszék tevékenységét, amelyet a II. világháború alatt fejtett ki a politikai és faji üldöztetés áldozatainak védelmében. A cikk megjelent a L’Osservatore Romano 1998. november 1-jei számában. Összefoglaló ismertetését adjuk.

Téves az a magatartás, amely a történelmi személyiségek megítélésének, sőt elítélésének szempontjául utólagosan szerzett ismereteket választ. Az 1958-ban elhunyt Piusz pápa esetében pontosan ez történt.

Amikor 1939. március 2-án Eugenio Pacelli vatikáni államtitkárt megválasztották Péter utódává, Európában és később az egész világon kezdetét vette az a konfliktus, amely egyre végzetesebbé vált, és egyre több áldozatot követelt mind a hitleri Németországban uralkodó nemzeti szocializmus, mind a szovjet kommunizmus részéről.

XII. Piusz pápa bebizonyította, hogy megértette az idők jeleit, mivel ezt választotta mottójául: „Opus iustitae pax” – „A béke az igazságosság műve.”

Eugenio Pacelli bíboros államtitkár, már mint előde, XI. Piusz pápa legközvetlenebb munkatársa, jól ismerte kora politikai helyzetét és a nácizmus elleni Mit brennender Sorge kezdetű enciklika jelentőségét. Első, 1939-ben megjelent, Summi Pontificatus kezdetű enciklikájában mélyrehatóan elemezte a háború valódi okait, visszautasította az állam abszolút hatalmát hirdető követelést, és egységre szólította fel az emberi társadalmat a „magasabb rendű faj” pogány eszméi ellen. Ez az enciklika egyértelműen a nemzetiszocialista rezsim ellen irányult.

Ezt követően XII. Piusz felhívást intézett egyrészt Németországhoz és Olaszországhoz, másrészt Franciaországhoz, Angliához és Lengyelországhoz, hogy hívjanak össze egy békekonferenciát, de ezt mindegyik fél elutasította. A helyzet súlyosságára való tekintettel 1939. augusztus 24-én XII. Piusz pápa ezekkel a szavakkal fordult a népek közösségéhez: „Semmi sem veszett el a békével, minden elveszhet a háborúval.”

XII. Piusz pápa azt is bebizonyította, hogy felismerte az üldöztetések súlyosságát, amikor 1940. december 24-én, a bíborosi kollégiumhoz intézett beszédében felvázolta a népek közötti új békés rend 5 erkölcsi feltételét:

1. győzelem a gyűlölet felett, amely megosztja a népeket;

2. győzelem a bizalmatlanság felett, amely súlyként nehezedik a nemzetközi jogra, és lehetetlenné tesz bármiféle egyetértést;

3. győzelem a felett az elv felett, miszerint a hasznosság a jogok alapja és  szabályozója, hogy az erő teremti meg a jogot;

4. győzelem a konfliktusok csírái, vagyis az égbekiáltó gazdasági különbségek felett;

5. győzelem az önzés felett, amely megsérti az államok szuverenitását, valamint az állampolgárok igazságos, egészséges és fegyelmezett szabadságát is.

A német birodalom biztonsági hivatalának igazgatója, Reinhard Heydrich úgy értelmezte ezt a beszédet, mint ami kifejezetten a Harmadik Birodalom ellen irányul, és többek között bíráló hangon megjegyezte: „A pápa szerint elérkezett az idő, hogy a világ közvéleménye elé tárja az új, katolikus rend programját. Világos, hogy a nemzetiszocialista Németország új rendjével egy katolikus rendszert akar szembeállítani.”

A Reich biztonsági vezetőjét bosszantotta XII. Piusz 1941-es karácsonyi üzenete is: „Isten a tanúja, hogy mi kivétel nélkül minden népet egyforma szeretettel szeretünk; még a látszatát is el akarjuk kerülni annak, hogy részrehajlás indíttat bennünket, ezért idáig a legnagyobb óvatosságra kényszerültünk; de az egyházellenes intézkedések arra késztetnek bennünket, hogy felemeljük szavunkat az igazság nevében.”

Heydrich megparancsolta a Gestapónak, hogy kobozza el a katolikus egyház összes hivatalos közlönyét, amelyek Németország és a nemzeti szocialista rendszer ellen szólnak. Így 1941. június 6-án megakadályozta azt is, hogy közzétegyék XII. Piusz pápa békeüzenetét, mivel szerinte a pápa arra törekedett, hogy meggyengítse a német nép egységfrontját.

Ennek ellenére a pápa tovább folytatta erőfeszítéseit. Szükségesnek látjuk – folytatja cikkében az osztrák Bundesrat volt elnöke –, hogy emlékeztessünk azokra a fontos szavakra, amelyeket XII. Piusz 1943. június 2-án intézett a bíborosi kollégiumhoz és egyben az egész világhoz: „Amikor üzenettel fordultunk az egész világhoz, soha nem állt szándékunkban vádat emelni, hanem vissza akartuk téríteni az embereket az igazságosság és az üdvösség ösvényére. Hangunk az éber őr hangja volt, amelyet Isten az emberi család védelmére mondatott velünk; a szörnyű konfliktus előestéjén a közelgő katasztrófa miatt megtört és aggodalommal teli atyai szív kiáltása volt, amelyet azonban megkülönböztetés nélkül minden nép iránti szeretet sugallt. Krisztus szeretete, amely mindent legyőz, amely mindenen túl szárnyal, és amely minket is buzdít és lángra lobbant.”

Mivel XII. Piusz tudta, hogy a katolikusok minkét oldalon jelen voltak, kerülnie kellett az általános ítélethozatalt, csakúgy, mint a nemzeti szocialista rendszer elleni nyílt támadást is, amely csak megnehezítette volna a vallási, politikai és faji üldöztetést szenvedők sorsát.

A nagyhatalmakat nem a Vatikán, hanem egészen más vezette félre. XII. Piusz pápa a második világháború kitörése után is folytatta erőfeszítéseit a béke, az emberi jogok védelmében, a háborús foglyokat, valamint a politikai és faji okok miatt üldözötteket illetően.

Szüntelenül a békére és a tárgyalásokra szólította fel a háborúban érdekelt feleket magánkezdeményezések és erőfeszítések révén, az egyes államokban működő apostoli nunciusok közvetítésével.

1942. május 10-én Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy irodájában a válasz nélkül maradt vatikáni tiltakozó jegyzékek egy egész archívumot tesznek ki.

Alapos tanulmányokra támaszkodva, Robert A. Graham, amerikai jezsuita történész megállapította: „A Vatikán készen állt arra, hogy bárhol segítsen, ahol a siker legkisebb reménye is megvolt, bár a valóságban az eredményes közbelépés lehetősége egyenlő volt a nullával. A Szentszék egyrészt önálló kezdeményezéseket tett, másrészt a kormányok és zsidó szervezetek felhívásaira válaszolva cselekedett.”

Herbert Schambeck emlékeztet rá, hogy XII. Piusz nevezte ki például Angelo Roncallit (a későbbi XXIII. János pápát) isztambuli, a sok zsidó életét megmentő Angelo Rottát pedig budapesti apostoli nunciusnak.

Tacchi-Venturi jezsuita atya is Pacelli pápa megbízásából kezdett béketárgyalásokba Mussolinival a német-, horvát- és lengyelországi zsidók érdekében. Mindenképpen fel kell idézni azt a segítséget, amelyet a Szentszék a magyarországi zsidóknak nyújtott. Amint a Szentszék tudomást szerzett a zsidók deportálásáról, a magyar püspökökkel karöltve 1944. június 25-én XII. Piusz pápa táviratot küldött Horthy Miklós kormányzónak, és megkérte, tegyen meg minden tőle telhetőt, hogy megóvja az üldözötteket a balsorstól. P. Graham helyesen így ír: „Ha ezt követően felfüggesztették a zsidók deportálását, és helyzetük kissé javult egészen az utolsó hetekig, ez a Szentatya közbelépésének köszönhető.”

A cikkíró megemlíti még a „XII. Piusz” nevét viselő tájékoztató iroda és segélyszerv tevékenységét is, valamint felidézi Pasqulina nővér alakját, aki a pápa segítőjeként működött már azoktól az időktől kezdve, amikor Eugenio Pacelli müncheni apostoli nuncius volt. A nővér visszaemlékezése, „XII. Piusz. A kiváltság, hogy szolgálhattam” címmel, mindenki számára fontos kordokumentum.

XII. Piusz pápa 135 levelet és táviratot intézett a német püspökökhöz, és idáig 20 kötetet írtak a Szentszék akkori tevékenységéről. Ennek kiadását VI. Pál pápa kívánságára jezsuita történészek gondozták: Pierre Blet, Robert Graham, Angelo Martini és Burkhart Schneider.

XII. Piusz pápa nem akadályozhatta meg sem a második világháború kirobbanását, sem a politikai és faji üldözések kegyetlenségeit, de megpróbálta enyhíteni azokat, és segítséget nyújtott, miközben számos állam Európában és máshol megtagadta a segítséget és a menedékjogot gyakran a zsidóknak is. XII. Piusz kezdeményezésére a Vatikán, Castel Gandolfo, valamint számos római kolostor adott menedéket az üldözötteknek.

Sajnos, korunk egyik jellemzője, hogy tagadjuk a pozitív tényeket, és negatív dolgokat találunk ki, hogy azokat terjesszük. A Szentszék is megtapasztalta ezt a korabeli történetírás bizonyítéka szerint.

Ezért jelentős a zsidó tudós, Izrael volt milánói főkonzula, Pinhas Lapide 1986-os nyilatkozata: „A zsidók összlétszáma, akik részben a keresztény segítségnek köszönhetően túlélték Hitlert a nemzetiszocialisták által elfoglalt Európában, Oroszország kivételével, mintegy 945 ezer volt. Hivatalos adatok szerint 700 ezren vannak azok a zsidók, akiknek megmentéséhez hozzájárult a katolikus egyház, de lehetséges, hogy számuk 860 ezer.”

André Ungar rabbi pedig a következőt jegyezte meg: „Maga a Vatikán gyakran adott engedélyt, talán bátorítást is a zsidók megmentéséhez; a Vatikán jelentős pénzösszeget bocsátott rendelkezésre, és alkalmanként saját diplomáciai előjogait igénybe vette, hogy megmentse a zsidókat a nemzetiszocialistáktól.”

Elio Toaff, római főrabbi 1958. október 10-én XII. Piusz halálakor ezeket a szavakat mondta: „Jobban, mint bármikor, alkalmunk volt megtapasztalni e pápa nagy részvétét és nagylelkűségét az üldöztetések és a terror éveiben, amikor úgy tűnt, hogy számunkra már nincs semmi remény.” Golda Meir, akkori izraeli külügyminiszter – később miniszterelnök – részvéttáviratában ezekkel a szavakkal fejezte ki elismerését: „A háborúktól és az egység hiányától sújtott világban XII. Piusz képviselte a béke és a részvét legfőbb eszményeit. Amikor a nemzetiszocialista terror évtizedében népünket rettenetes vértanúság sújtotta, a pápa felemelte hangját az áldozatok érdekében.”

Egyesek azért bírálják nagyon keményen XII. Piusz pápát, mivel nem állt módjában, hogy erőteljesebb hangon ítélje el a nácizmust, és több segítséget nyújtson a zsidóknak. Le kell szögeznünk, hogy XII. Piusz és a Vatikán minden tőle telhetőt megtett. Ezt maga Pinhas Lapide is elismerte: „Egy olyan korban, amelyben a fegyveres erő volt az egyeduralkodó, és az erkölcsi érzék a lehető legmélyebbre süllyedt, a pápa nem tehetett mást, mint hogy az erkölcsre hivatkozott; a rossz erőszaka ellen csak puszta kezével léphetett fel.” A zsidó főkonzul szerint a pápa válaszút előtt állott. Az erőteljes tiltakozás helyett, amely esetleg értelmetlen lett volna, a csendben véghezvitt tettek mellett döntött, és megpróbálta menteni a menthetőt. Nem tévedett, amikor azt gondolta, hogy ez utóbbi hasznosabb, mint a látványos tiltakozás, mint ahogy ez a holland püspökök esetében beigazolódott. A nemzetiszocialisták ugyanis kegyetlenül megtorolták, hogy az ország főpásztorai felemelték szavukat a zsidók deportálása ellen. André Ungar rabbi hangsúlyozta: „Pacelli pápa indokait méltatlanként beállítani annyit jelent, mint meghamisítani az igazságot.”

A nemzetiszocialista rezsim természetesen hallatlan igazságtalanságot követett el a politikai és faji okok miatt üldözött személyekkel, különösen a zsidókkal szemben. „Soha többé” – figyelmeztet írásában Herbert Schambeck osztrák politikus, majd végkövetkeztetésként megállapítja: „A jobb jövő felé vezető útnak a történelem és az igazság megértésén, nem pedig a rágalmazáson keresztül kell haladnia.” 

¹ A Bundesrat az osztrák tartományok választott képviselőinek gyűlése, a köztársaság második kamarája a szövetségi parlament mellett. A Bundesrat elnöke az ország harmadik közjogi méltósága. 

György Attila: A szeretet üzenete. Példák és gondolatok a vasárnapi evangéliumokhoz. „A” év. Szent István Társulat, 1998, 316 old.

György Attila teológiában jártas gyakorló lelkipásztor, jól ismeri a hívek igényeit és gondolatait, ezért tud hasznos segédkönyvet nyújtani a papoknak az igehirdetéshez; de világiak is jól használhatják lelkiolvasmányként, meditációs segédkönyvként. A szerző Prohászka műveinek avatott tolmácsolója; innen is érthető, hogy gyakran találkozunk a könyvben – főleg az ízléses fekete-fehér illusztrációk alatt – Prohászka-idézetekkel.

KULTÚRA  ÉS  ÉLET

Szőnyi Zsuzsa

MÁRAI  SÁNDOR  SIKERE  OLASZORSZÁGBAN

Az újév első napjaiban az olasz újságok mérleget készítenek az elmúlt év politikai és kulturális eseményeiről. A Demoscopea ügynökség felmérése alapján a Corriere della Sera című rangos olasz napilap feltűnő helyen közölte a karácsonyi könyvvásár tíz legsikeresebb könyvének listáját. Örömmel fedeztük fel Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényének olasz változatát, a harmadik helyen! Méghozzá olyan világsikert aratott szerzők társaságában, mint Sepúlveda, Ken Follet vagy Evans. Márai regényének az olasz fordító a kevésbé költői Braci – Parázs címet adta. De az utóbbi hónapokban szájról szájra szállt a hír: a titokzatos magyar szerző műve, amely Marinella D’Alessandro fordításában a tekintélyes Adelphi kiadónál jelent meg, az olasz könyvpiac legnagyobb meglepetése! Öt hónap alatt öt új kiadást ért meg. A kritikusok eleinte hitetlenkedve, majd annál nagyobb lelkesedéssel írtak „az utolsó nagy közép-európai íróról”, akit eddig itt senki se ismert. Felfedezték, hogy mint emigráns évekig Nápolyban, majd Salernóban élt, most emléktáblát akarnak elhelyezni a battipagliai országút mentén álló bérház falára.

Márai Sándor nemcsak Olaszországban volt ismeretlen. Saját hazájában negyven évig tudatosan mellőzték, pedig a modern magyar irodalom legnagyobbjai közt van a helye. Márai halála után, 1989 novemberében hosszú „elfelejtés” és „elhallgatás” után végre Hubay Miklós kezdeményezésére a magyar PEN-Club és az MTA Irodalomtudományi Intézete Márai „ülésszakot” hívott össze, „Márai hazatér” címmel. Végül a Vigadóban rendeztek irodalmi estet, amelyen többek között Habsburg Ottó is előadást tartott „Márai magyarsága – Márai Európája” címmel. Az előadók között volt P. Szabó Ferenc, aki a „Vallomások a kassai Ulyssesről” címmel Márai megváltáskereséséről beszélt.

A kilencvenes években mintha lelkiismeret-furdalást éreztek volna a hazai magyar kiadók, egymás után jelentették meg Márai műveit. A mai nemzedék most kezd ismerkedni vele, míg az öregek, akik a háború előtt minden új könyvében az igazságot, a bátor erkölcsi magatartás példáját keresték, most újra olvashatják, és erőt meríthetnek belőle. Márai ragaszkodott elveihez, a gondolat és a szó szabadságához. Elítélte azokat az írástudókat, akik tollukkal a hatalom szolgálatába szegődtek. A hitleri, majd a sztálini rémuralom ellen elsőként emelte fel szavát. Mivel nem ismerte a megalkuvást, az öncenzúra megszégyenítő korlátait, a háború után, a kommunista önkényuralom kezdetén, feleségével és fogadott fiával az emigrációt választotta. Itáliába, majd az Egyesült Államokba vándorolt ki, de onnan is gyakran tért vissza európai, mediterrán levegőt szívni. Az emigrációban felvidéki őseitől örökölt kötelességtudása, a mindennapi kitartó munka megvédte a külső világ változó hatásaitól. Németül, franciául, angolul, olaszul, spanyolul kitűnően értett, de mégis mindig magyarul írt. „Hálás vagyok a sorsnak – ezt 1976–83-as Naplójában jegyezte fel –, hogy anyanyelvem a gyönyörű magyar, az egyetlen nyelv, amelyen mindent el tudok mondani, ami érthető és érthetetlen az életben. És hallgatni is csak magyarul tudok arról, ami számomra becses.”

Az Olaszországban váratlan sikert aratott regénye is, A gyertyák csonkig égnek, arról szól, ami érthetetlen a életben. Az emberi szenvedélyről, a barátságról, a hűtlenségről és a halálról. 1942-ben jelent meg a végig magasfeszültséggel megtöltött elbeszélés, ami művészi stílusbravúrnak is beillik: két régi barát, Konrád és Henrik, negyvenegy év után újra találkoznak, és végigbeszélgetik az éjszakát. A parázsló kandalló előtt ülve egyetlen éjszaka alatt felidézik a múltat, miközben egyikükből vádlott, másikukból vádló lesz. Konrád annak idején elárulta, sőt majdnem megölte barátját, elcsábította a feleségét, örökre tönkretette életét.

1940-ben kezdődik a regény egy régi magyar kastélyban, ahová még a háború szele sem jutott el. Márai csodálatos portrét rajzol Niniről, a dajkáról, aki a legpozitívabb szereplője a regénynek, akitől Henrik, a tábornok születésekor az első korty tejet kapta. Nini 75 évig jelen volt, tanúja a tábornok tragédiájának. Egyébként az öreg tábornok évtizedek óta teljes elszigeteltségben, gőgös magányban él itt, egyetlen vendég sem lépheti át a kastély kapuját, nem olvassa el a leveleket, nem hallgat rádiót. Ennek ellenére szörnyű szenvedélyek, haragok és indulatok fűtik, amelyeket mindennapi rendhez, precíz életritmushoz ragaszkodó szokásokkal igyekszik elfojtani. Ez még a múlt századi életforma, a hatalmas kastély falairól az ősök képei néznek le rá, a szarvasagancsok, a kitömött fajdkakasok, a régi vadászatokra emlékeztetnek. A sčvres-i porcelán, a francia selyemfüggönyök egy halott asszony emlékét idézik, akit a két barát szeretett. A regényt a halál szele járja át, amely nemcsak a kastélyban, a két barát lelkében pusztít, hanem kint, az egész világban is. A felejthetetlen monológban ezt mondja Henrik: „Lehet, hogy ez az életforma, . . . amibe beleszülettünk, már a múlté. Túl sok a feszültség az emberi szívekben, túl sok az indulat, a bosszú. Lehet, hogy vége van ennek a világnak. Lehet, hogy a fények kialusznak a világban, mint e táj fölött ma éjszaka, valamilyen elemi csapás következtében, ami már nem is háború, több annál. Lehet, hogy megérett az emberek lelkében is valami, mindenfelé a világon, s most elintézik és megbeszélik, tűzzel és vassal, amit egyszer el kell intézni és meg kell beszélni. Sok jel erre mutat.” Az öreg tábornok a második világháború katasztrófájára célzott. Több mint hatvan évvel ezelőtt Henrik a bécsi katonai akadémián barátkozott össze Konráddal, egy szegény lengyel nemes fiával. Mindent megosztottak egymással, ugyanazokat a könyveket olvasták, együtt jártak társaságba, együtt fedezték fel a Bécs környéki erdőket, a vakációkat Henrik apjának kastélyában töltötték. Csak egy dolog választotta el őket: a zene. Konrád jó zongorázott, s később a zene volt az, ami Henrik feleségéhez, Krisztinához kötötte. De ifjúkori önzetlen barátságuk felhőtlen volt, egyikük sem várt semmit a másiktól, a legteljesebb bizalmat érezték egymás iránt. Henrik megnősült, és Konrád továbbra is a hűséges barátként látogatta a kastélyt. Míg 1899-ben egy júliusi napon Konrád eltűnt, elhagyta Magyarországot, anélkül, hogy búcsúlevelet vagy bármiféle magyarázatot hagyott volna. Ugyanattól a naptól kezdve Henrik nem akarja többé látni szenvedélyesen szeretett feleségét. Csak halottan látja viszont, és minden tárgyat, ami Krisztinára emlékezteti, eltüntet. Negyvenegy évig magányosan, a gyűlölet és a bosszúvágy bűvkörében vár Konrádra. Amikor végre 1940 augusztusában barátja visszatér a trópusokról, a kastély újraéled. Az ebédlőben a nemes porcelán és az ezüst gyertyatartók újra fénylenek. Minden megismétlődik. Az egykori barát elfoglalta helyét a karosszékben – pontosan azon a helyen, ahol negyvenegy évvel ezelőtt utolszor ült, mintha „delejes tehetetlenséggel engedelmeskedne a hely igézetének”. De mindketten a harmadik karosszéket nézték, az üres széket. „Visszajöttél, mert nem tehettél mást – mondja Konrádnak a tábornok. – Mert az ilyen titkokban, mint amilyen közted és közöttem lappang, különös erő van. Égeti az élet szövetét, mint a gonosz sugárzás, de ugyanakkor feszültséget, hőfokot is ad az életnek. Kényszerít, hogy élj. ” A regény igazi szövete Henrik megrendítő monológja, amelynek során egyszerre áldozat, bíró és vádló. Márai minden szavában, minden mondatában érezzük a végzet sugallatát. Henrik azzal vádolja barátját, hogy mindig gyűlölte őt szerencsésebb sorsa miatt. Megvádolja feleségét, mert szerette Konrádot. De kimondja azt is, hogy negyvenegy éve egy ködös hajnali vadászaton Konrád meg akarta ölni őt. Megérezte, hogy fegyvert emelt rá, de nem volt bátorsága, hogy elhúzza a ravaszt. Konrád nem felel a vádra, de azon a bizonyos napon elhagyta Magyarországot.

Nem válaszolt arra a kérdésre sem, hogy vajon Krisztina tudott-e Konrád gyilkos tervéről. Azt sem tudjuk meg, hogy Konrád valóban meg akarta-e ölni barátját, vagy csak Henrik képzelte ezt hosszú évtizedekig tartó rettenetes magányában. A titok nyitja Krisztina pecséttel lezárt, bársonyba kötött naplójában rejlik, amit a férj soha nem nyitott fel. Most felkínálja barátjának: olvassák el együtt – de Konrád visszautasítja. A naplót a kandalló parazsán hamvasztják el, és vele együtt elhamvadnak az égető szenvedélyek. Hajnalodik. A tábornok szívében nincs többé bosszú és gyűlölet. Megbocsátott, és neki is megbocsátottak. Csendben kezet fognak, és most már örökre elbúcsúznak egymástól.

Henrik szobája felé tart, amikor a lépcsőn találkozik a mindentudó öreg dajkával, Ninivel, aki őrködik a házban élők és holtak fölött, és a halált életté változtatja. Márai ezzel fejezi be elbeszélését: „A dajka felágaskodik, s apró kezével, melynek csontjaira ráncosan tapad a sárga bőr, a kereszt jelét rajzolja az aggastyán homlokára. Megcsókolják egymást. Ez a csók fonák, rövid és különös: ha látja valaki, bizonyosan elmosolyodik. De mint minden emberi csók, ez a felelet, a maga torz és gyöngéd módján, egy kérdésre, melyet szavakkal nem lehet kimondani.”

Márai minden írásában saját magát szeretné feltárni, amit magába zárkózó természete az életben nem tudott megtenni. Henrik alakjában ismerjük fel az író sértett gőgjét, kétségbeejtő magányát, a barátság, a szeretet vágyát, az igaz élet keresését. És a regény apró lángját, amit a nyári reggelen a dajka csókja lobbantott fel.

Piero Citati, az ismert olasz író, aki eddig soha nem hallott Márairól, így elemzi A gyertyák csonkig égnek, Itáliában Braci címmel nemrég megjelent könyvet: „A regény a sorsról szól: ennek erejét érezzük minden oldalán, és a végzet jelenléte teszi a könyvet oly sűrűvé, összetetté. De Márai tudja, hogy a végzet nemcsak a napvilágnál nyilvánul meg a felületen és azokban a jelekben, amelyeket oly csodálatosan tud leírni; alászáll az emberi szív éjszakájába és azokba a pillanatokba, amikor már nincs éjszaka, de még nem jött el a reggel. Ott él a végzet, ahol a rejtett érzések hirtelen feltárják az emberek előtt saját természetüket.”

Szabó Ferenc

OLVASÓNAPLÓ

Felüdülésképpen költők, művészek között töltöm a vasárnap délutánt. Jórészt baráti dedikációval kaptam a most forgatott könyveket. Főleg a költői ihletre figyelek, most másodrangú az üzenet. Egyeseknél erőltetett az új keresése, mások klasszikus impresszionista vagy expresszionista stílusban mondják el, sejtetik a kimondhatatlan élményt, látomást – ha egyáltalán nem a zavaros posztmodernnel kacérkodnak. Figyelek arra, ami szokatlan, hátha mond valamit. . .

Báger Gusztáv újabb versei – Iker-képek – a szürrealizmusba hajlanak. (A kötésterv és a grafika Viszt György munkája.) Közgazdasági egyetemet végzett, pénzügyi szakember, ugyanakkor tegnapi nagy és ifjabb költők barátja. Nemrég így nyilatkozott: „Az elgépiesedés ellen írom a verseimet, hogy visszanyerjük arcunkat, amelyet Isten a maga képére formált. Az Isten és az emberszeretet aranyművesének tartom magam. [. . .] A költemény számomra a szeretet alkímiájának fehér izzása.” (Napi Magyarország, 1998. nov. 13.) E szép vallomás nemegyszer rejtjelei mögé zárkózik. „Pontos, lezárt, villogó képei az informatikai jelrendszerek tömörségével hatnak.” (Kántor Zsolt)

                        hold nélkül – holdfogyatkozás

                        kép nélkül – képtelen világ

                        nagykabát – fekvő fogason

                        öntudat – tompa szürke ón

                                                *

                        fénylik a kor kínálata –

                        valamit hozzárajzolok

                        föléhajol égő gyufa

                        s a hamu dombja mind nagyobb

                                                *

                        lassan már indulunk haza

                        be sem kell zárni a kaput

                        karon koraszülött bába

                        pólyás ködökbe visz az út

                                                *

                        így reggel még belefújok

                        az arany pókháló hasába

                                                            (Elveszett víziók)

Kevésbé játékos Nagy Gáspár költészete. „Művészetében szervesen kapcsolódik össze a nemzeti kultúra közösségi felelősségvállalása, gazdag hagyományvilága korunk modern törekvéseivel, helyenként a posztmodern némely egyénien átformált sajátosságával is” – olvasom a Tudom, nagy nyári délután lesz című új verseskötete borítóján. „Érték- és tisztességvédő eltökéltsége igen sokrétű. . .”

A Márai-mottóval írt Után és előtt jó példa az „írástudók árulását” leleplező küldetéstudatra. „Az írók néha elzüllöttek, de az irodalom szent volt, mint a haza és a férfierény.” (Márai) Nekem jobban tetszenek a kötet utolsó részének versei, ahol „bibliai motívumokkal dúsítja föl a költemények kép- és fogalomkincsét. . .” Ilyen a kötet címadó verse, amely bukolikus képekkel idézi fel a végítéletet.

                                       [. . .]

Akkor a szeretetben kíméletlenül pontos

forgatókönyv szerint megszólalnak

mind a négy égtáj felől a harsonák. . .

a tücskök. . .

Tudom, emlékezetes, nagy nyári délután lesz,

s nem lesz idő megírni, leforgatni,

de mindenki – holt és eleven –

főszereplőként találkozik

a RENDEZŐVEL. . .

Lackfi János fiatal költő és műfordító, az Illyés Gyula-díj idei nyertese, megküldte Illesztékek című új verseskötetét és a Max Jacob válogatott verseiből készült kis fordításkötetét: Örök újdonságok. (Ez utóbbi a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem „Hetedik Pecsét Könyvek” című sorozatának nyitó darabja.)

Lackfi a francia költészet jó ismerője, sokat tanult a franciáktól, főleg a fiatalabbaktól. Magyar mintái némiképp Lator László és Rába György lehetnek, akik a kis kötet borítóján éleslátón jellemzik a fiatal költőtársat. „Lackfi meggyőzően elhiteti velünk, hogy a kis képekben egy egész világ feszeng. Belátjuk, hogy ez a kisrealista líra igazából az ezredvégi ember egzisztenciáját írja körül. A huszonhat éves költő nagy érdeme, hogy költői világa szuverén.” (Lator L.) „Ez maga a költészet, egy kiábrándult és mégis az egészre sóvárgó kor jellemző ars poeticája.” (Rába György)

Két példával illusztrálom e megfigyeléseket.

Vállat vonnak

vállfáikon az ingek

Karjaik majd

kiürülten lecsüngnek

Ki hiányol

akkor belőlük minket?

                                            (Ingek)

A következő vers a „soha-meg-nem-elégedés” költőjére, Babitsra emlékeztet:

                                [. . .]

Van életem, de vonz a másé,

Lennék N. Pál vagy X. Tamásné.

Lennék sündisznó, kurta lábon,

Üres palack vagy csonka várrom.

Kifelé vágyom én e létből,

Nézni, amint temploma szétdől,

Befelé vágyom én e létbe,

S onnan látni, hogy forr a Léthe. . .

                                            (Az elégedetlenség dala)

 Czigány Ildikó: Kék világ. Légi novellák. Édesapja, Czigány György nyitó verse, „Kék világ” adja meg a zenei motívumot ezekhez a költői írásokhoz. A repülő lány novellái igazában jórészt prózaversek. Én magam mindig szorongok a repülőn, de el tudom képzelni, hogy a repülés egzaltált élményt jelent egyeseknek, mint Saint-Exupérynek, az író-pilótának. Ildikó-Eszter is csupa izgalom, rajongás. És milyen remek költemény a Hajnal!

„Halkan  felnyílt az éj fedele. Megállt színt váltani a folyékony időben és csodálkozva nézett végig derült ruháján, mert a hajnallányok más világot csempésztek rá. [. . .]

Tegnap vakító kék vibrált a napfényverte hómezőn, lassan csorogtak a gallyak és langyos levegő ült fölöttünk, mert foglyul ejtetted az északi szelet. Mint egy felhő síma tetején, úgy uralkodtunk a távoli város fölé költözve. Tompán rezgő hang a melegben, messzi, rothadó, nyüzsgő város hangja. A mikrofrekvenciákon kopácsoló mozgások, életek fönn a csönd részei voltak. Dél domborult a harangokban, szárnyaink alá terítettük a környező falvakat. Egy solymosi kakas álmosan kukorékolt.” [. . .]

A zenetörténészből lett pilóta önmagáról vallva kérdezi: „Mi a repülés? – Első megközelítésben nagyszerű kaland, izgalmas feladat, életre szóló szenvedély, de továbbmenve kiderül, hogy erkölcsi alapállás, életfelfogás is, szolgálat vagy személyes dráma. Ha pedig tovább tágítjuk a kört, és a repülésben szimbólumot is látunk, akkor nem más, mint filozófia, »lelkesítő felfogás az aviatika századában« – amint Babits Mihály írja Bergson filozófiájáról. Erről is szólnak ezek a légi novellák.”

Lánya után az apa pazar, nagy formátumú albumát veszem kezembe: Ima. Czigány György tizenkét verse, Borsos Miklós tizenkét rajza. (Pannónia Könyvek.) Borsos Miklósra emlékezve a kötet élén Czigány György felidézi baráti kapcsolataikat: Győr, szülővárosuk; az iskola; Boros-kiállítások megnyitása. . . „Az itt következő versek és rajzok rokonlelkű élményekből valók: nem illusztrálják egymást – a benső erőkkel működő Lélek van jelen abban, hogy itt együtt lehetnek. A verseket nem mérem a rajzokhoz. Könyvünk címe – az Ima – jelzi, mi a mentség erre. A közös élményből fakadt áhítat.” Igen, csupa áhítat és zene ez az album. A hétköznapi való és a természetfeletti egymást átjárja, mint pl. a Húsvét után-ban:

Nemcsak tekintete, sugárzás –

nemcsak hangja, teste:

a hegesedő, gyógyulatlan

sebek is föltámadtak.

Elevenül szög és lándzsa

vasa nyomán lyukak és

hasadékok, megtapinthatóan

a halálos sérülések! –

hogy bámulhassák a sebzett

bolygó lényei iszonyú jeleit

az irgalomnak. Hogy izgatott

szívű, buszra váró gyerekcsapatként

sejtsék: létük vidám zsivaja

hajt ki halála csöndjéből

hirtelen, végleges virágzással.

És milyen tündéri szent zene a Körmenet virágai  (Zsófinak, unokámnak)!

... Mégy pille-szőnyegen, nem kérdezel,

kilenc esztendőben bújt meg kétezer:

gyerektestben nevetgél s fáj az ének –

magad vagy titka bornak és kenyérnek.

                                  [. . .]

Jézus, csak veszendő létünk dicsért.

Szirmok a világ virágaiért.

Ugyancsak pazar albumot kaptam Csíkszentmihályi Róbert szobrász barátomtól. A neves művész a kilencvenes évek kisplasztikaterméséből állította össze ezt a gyűjteményt. A művészi fotókat Wenner Tibor mutatja be (ez az előszó is, a képek felirata is magyar és angol nyelven), az állatember-szobrok reprodukcióit. „Csíkszentmihályi Róbert megteremtette a sejtelmességekben fürdő apokrif lányok szoborgalériáját. A bronzból öntött, fából és gránitból faragott szobrok előzményei – a sorozatjellegén túl – meglelhetők a Csíkszentmihályi-oeuvre kibontakozásának nyitányán: megannyi, a természet lényeit megragadó munkára hivatkozhatunk ebből a periódusból. [. . .] Látszatra egyszerű a képlet: végy egy állatot és egy karakteres emberfejet – arcot –, illetve végy egy emberi testet és egy állattesthelyzetet – pózt, felépítést, mozdulatot, reakciósajátságot –, egyesítsd egymással, és hátborzongatón érzékeny jellemvonások, félelmetesen pontos tulajdonságismérvek, magatartásmódok jegecesednek ki. A szárnyas-nőalak, a vaddisznó-férfi, az őzgida-lány, a menyét-nőstény nem a jetik, a farkasemberek rokona, hanem sokkal inkább a konvencióktól elrugaszkodó láttatások megtestesítője: az emberi és állati vonásokat egymással villódzón, a sajátosságokat váltakozva tükröztetőn összegező, leleményes plasztikai szintézis.”

Mielőtt még a bevezetőt olvastam volna, bennem is felmerült a gondolat: vajon ez a „bestiarium” nem fejezi-e ki korunkat, az „emberarcú barbárságot”, amikor az ember úgy elaljasult, hogy sokszor gonoszabb a vadállatoknál? Bár az is igaz, hogy a művész alkotásait szemlélve inkább az állatok emberi vonásai dominálnak. . . A szobrok dinamikája, a művészi mozdulatok, taglejtések mindenképpen elbűvölők.

Prokop Péter Rómában alkotó pap festő-író ismét egy vaskos, saját rajzaival, festményeivel illusztrált kötettel lepett meg: Innen-onnan találomra. Az előző évek köteteihez hasonlóan ezek is naplójegyzetek, aforizmatöredékek, karcolatok az életről, emberekről, eseményekről. 1999. január 6-án 80. születésnapját ünnepelte Péter barátom. Ezúttal is gratulálok neki. Kicsit pesszimistán szemléli a világot. Jobban észre kellene venni a szépet és a jót is; a kor minden rútsága ellenére ugyanis sok hétköznapi hős és szent él körünkben. Csak szem kell, hogy meglássuk őket. Egyeseknek Prokop hipermodernnek tűnik. Nem hiszem ezt. Ha pl. a posztmodernről írt jegyzetét olvasom (171–172.), úgy vélem, realista és klasszikus. Teljesen egyetértek vele: a posztmodern „a szétesett ember krízisének hőmérője”! Ez is elmúlik, mint minden divat.

Péter jól látja önmagát is. A címadó első jegyzetben írja: „Míg filozofálok, mennybe és pokolra szállok, döfök vagy áldok, egyúttal önarcképem is formázom. Ki szörnyetegnek lát, attól gyorsan elfordulok. Előítéletek nélküli ábrázolásokra törekszem. Az érzett, a pozitív jó nevében. Ki a szabadság illatát nem bírja, fölhorkanhat bátorságomon. Sértődőkkel nem törődhetek. Remélem, még megtelik ez a kétszáz oldal is nemes- és vadvirágaimmal. Szorgalmam megvalósításukra hajszol.”

Megfogadtam tanácsát: „Mielőtt közönnyel vagy méltatlankodva eldobnád, olvass néhány oldalt még tovább! Kukaturkálók módján hátha találsz benne, ami nem a hasas bedaráló elhordó kocsiba való.” Csakugyan, sok értékes feljegyzést olvashatunk az új könyvben. Persze, nem úgy olvassuk, mint valami regényt, hanem időnként kinyitjuk, elgondolkozunk csattanóin, találó aforizmáin.

„Ha jókedved izgatja levert hangulatában, ne heccelődj a szomorkással! Ki temetésről jön, ne szórakoztasd tréfákkal!”

„Szeretetre mindenki éhezve éhes. Csak azáltal múlik el, ha magad is osztogatod azoknak, kik tőled is várva, érte feléd nyúlnak.”

„A csikorgó érckakas a torony csúcsán szimbólum. Figyelmeztet időre, éberségre. Kérdezd a templom papját: még mire? Megszokottá válik. Jelentésére nem figyelnek a téren sétálók. A rozsda és a közöny gyilkosok. . .”

„A természet kegyetlen és édes, öl és éltet egyszerre. Félelmes energiák és ellágyuló megértések, mennydörgés és szúnyogzönge, kontrasztok és egymásba ömlő keveredő elemek türelmes együttléte. Az alkony színei kimondhatatlan békét sugároznak, sugallnak szárnyalásodra, de várj, az éjszaka hullámai széttörik a vitorlásokat, haraggal ostromolják, min ülsz, pihenőszikládat. [. . .]”

„Lefeküdni készülök, holnap folytatódik a tegnapi küzdelem. A halál is csak hajnala valami elképzelhetetlen újnak? Születtünk, hogy búcsúzva csodákra ébredjünk? Mindjobban kínoz a milyen, az el nem odázható kérdés.”

„. . . Az Üdvözítő embersorsot vállalt. A történelemre bízta tanítását. Példabeszédben Ábrahámmal mondatja: vannak papjaik és prófétáik. Meggyőzte tán minden kortársát? Ma sem mondana mást, mint azoknak akkor. Az e világi jólétre éhes ember gúnyolódik a mennyországon. Pedig magába temeti a föld, mit végcélnak tartott. . .”

* 

Camus lázadása

Most már magyarul olvasom kedvenc íróm, Camus főművét, A lázadó ember-t, amely 1993-ban a Bethlen Gábor könyvkiadónál jelent meg Fázsy Anikó fordításában. Negyven évvel ezelőtt Louvainben Camusról írtam első irodalomkritikai tanulmányomat. Camus világnézeti fejlődését elemezve marxizmuskritikáját is bemutattam A fellázadt ember alapján; utaltam arra is, hogy az 1951-ben megjelent könyv milyen vihart keltett baloldali értelmiségiek körében; főleg Jean-Paul Sartre és társai számára jelentett „árulást” barátjuk elfordulása a kommunizmustól. Akkoriban, az ötvenes évek elején tizenöt millió embert internáltak a gulágra; e táborok Sztálin halála után is megmaradtak. Erről Sartre nem akart tudomást szerezni. Sartre 1954-ben a Szovjetunióban tett utazása után kijelentette: „A kritika szabadsága teljes ebben az országban.” Az 1956-os magyar szabadságharc után több baloldali értelmiségi végleg szakított a kommunizmussal. Sartre újabb utazást tett 1965–66-ban a Szovjetunióban: Szolzsenyicin nem fogadta őt. Érthető!

Most tavasszal kaptam baráti dedikációval Örvös Lajostól, a fordítótól egy érdekes könyvet: Roger Grenier: Albert Camus. Tűző nap és árnyék. Camus „intellektuális életrajza” 1994-ben jelent meg a Bethlen Gábor kiadónál. Érdeklődéssel olvastam azt a szakaszt (238–247. old.), amelyben Camus életművének kiváló ismerője, Garnier éppen A lázadó ember körüli vihart ismerteti. Később Simone de Beauvoir is leírta (A körülmények hatalmá-ban) Sartre és Camus szakításának történetét. Sartre folyóiratában, a Les Temps Modernes-ben, a baloldali filozófus, Merleau-Ponty is megtámadta a volt barátot. Camus visszavágott: élesen bírálta a filozófust, aki „a sztálini pereket és a terrort azon a címen kívánja igazolni, hogy kötelességünk megértéssel fogadni a különféle történelmi helyzeteket”. A Sztálin halála utáni korszakban azután sok nyugati baloldali értelmiségi kezdett világosabban látni. Mint mondtam, az 1956-os magyar forradalom is fontos szerepet játszott ebben. Camus kiállt 56 mellett. Keserűen elítélte a nyugati világot, azokat a nyárspolgárokat is, akik megtapsolták a felkelést mint valami labdarúgó-mérkőzést, aztán hazatérve felvették házipapucsukat, és elfelejtették…

Merleau-Ponty javára írandó, hogy 1956-ban beszámolót tartott a szovjet kényszermunkatáborokról, és ezt a következtetést vonta le: „Valószínű, hogy a fogságban levők teljes száma csak milliókban fejezhető ki [. . .] Hacsak nem megszállott valaki, el kell fogadnia, hogy e dolgok miatt újra át kell gondolni az egész szovjet rendszert [. . .] Nem lehet szocializmusról beszélni ott, ahol minden huszadik állampolgár munkatáborokban sínylődik.” (Idézi R. Grenier, 243)

Világnézetek harca. (Mai írók és gondolkodók) című könyvemben (Louvain, 1963) hosszabban bemutattam A fellázadt ember-t. Jóllehet Camus különös istentagadására összpontosítottam a figyelmet, „A történelmi lázadás” című fejezetben olvasható Marx-kritikáját is összefoglaltam, majd így következtettem: „A Camus által bemutatott panoráma, amely a francia forradalom királygyilkosaitól Marxon, A. Comte-on, az orosz terroristákon, Leninen keresztül Hitlerig és Sztálinig terjed, tartalmaz hiányosságokat és vitatható részleteket. De a »történelmi lázadásnak«, a forradalommá fajult, majd diktatúrákká szilárdult lázadásnak ez a kritikája lényegében helyes. Minden humanista egyetérthet Camus-vel.”

Az ún. „új filozófusok” marxizmuskritikája, Szolzsenyicin leleplező könyvei a gulág szigetcsoportról több baloldali értelmiséginek felnyitotta a szemét. De a nyugati világ igazában nem látta át a bolsevizmus borzalmait. Egyesek még ma sem látják, a kommunista rendszer bukása után sem. Mivel lenne magyarázható egyébként pl. az olaszországi exkommunisták előretörése?!

Camus jól látta azt is – bár maga nem vonta le a végső következtetést –, hogy a diktatúrákká fajult történelmi lázadás gyökerei a metafizikai lázadáshoz vezethetők vissza. A királygyilkosoktól eljutottunk az istengyilkosokig, akik Nietzschével „Isten halálát” hirdették meg. A morális nihilizmuson kívül csak a hatalom akarását tartják meg. „A lázadó elvileg nem akarta meghódítani saját létét, és nem akarta fenntartani Isten ellenében. De elfeledkezik eredeteiről, és a spirituális imperializmus törvényét hívta segítségül, a végtelenségig megsokszorozott gyilkosságokon át masírozik a világuralom felé. A mennyből elűzte Istent, s a metafizikai lázadás szelleme ekkor nyíltan a forradalmi mozgalmakhoz csatlakozik, a szabadság irracionális követelése, paradox módon, az észt, az egyetlen, tisztán emberinek tetsző hódítóerőt fogja fegyverül. Isten meghalt, de megmaradtak az emberek, vagyis a történelem, azt kell megérteni, azt kell felépíteni. A nihilizmus, mely a lázadás révén ekkor elárasztja a teremtő erőt, egyetlen gondolatot hoz: a történelem bármilyen eszközzel építhető. Az irracionális bűntetteket azember, az immár magányosnak tudott világban, az ész bűncselekményeivel tetézi, az emberek világbirodalma felé haladva. A »lázadunk, tehát vagyunk«-hoz hozzáfűzi, miközben rendkívüli szándékokat forgat a fejében, a lázadás halálát: »És egyedül vagyunk.«” (A lázadó ember, 124–125)

Az „Isten halála” után (persze az Örökkévaló nem hal meg, de az ember elszakíthatja magát az élő Istentől, és így halott) az ember akart az ember istene lenni: homo homini deus, ahogy Feuerbach hangoztatta, majd Marx és követői a radikális Isten-tagadást hirdették. Be akarták rendezni az Isten nélküli, teljesen evilági társadalmat. Csakhogy, amint H. de Lubac magyarázta az ateizmus tragédiájáról írt könyvében, ha a Fényforrás eltűnik, a visszfény is elenyészik. Az ember Isten képmására alkotott teremtmény, ebben van méltósága, ez személyiségének és emberi jogainak alapja. Az ember talán Isten nélkül is építheti a földi országot, de végső soron – ha az ateizmus következetesen megvalósul – csak az ember ellen építheti. Az Isten-ellenes humanizmus emberellenes. Az emberi barbárságnak nem lehet féket vetni… Homo homini lupus, ember embernek farkasa lesz (Hobbes).

Ilyesmit írtam közel negyven évvel ezelőtt Világnézetek harca (Mai írók és gondolkodók) című könyvemben, amely csak személyi postával, titokban jöhetett haza. Erdey Ferenc a Vigilia 1964. októberi számában ismertetést közölt róla, de inkább csak a Teilhard de Chardinról szóló fejezetet részletezte.

A lázadó ember a kommunista időkben tiltott könyv volt. A magyar kiadás hátlapján olvasom: „Ideológusaink, egy követ fújva a francia kommunistákkal, elmarasztalták Camust, mert a lázadást szembeállította a forradalom felfogásával. Azt is megbocsáthatatlan bűnének tartották, hogy 1956-ban a magyar forradalom védelmére kelt. A kötet évtizedeken át megjelentethetetlen volt Magyarországon. Itt az ideje tehát, hogy itthon is megismerjék Camus prófétikus könyvét, amely vízválasztó lett a baloldali értelmiség körében.”

Szilas László

LUKÁCS  LÁSZLÓ  S. J. (1910–1998)

Lukács Lászlót néhány nappal Rómába érkezésének ötvenedik évfordulója előtt temettük. Szívvel-lélekkel készült a középiskolai tanárságra, de hogy tanítson, ahhoz csak egy év adatott meg neki Kalocsán. 1948-ban a katolikus iskolákat államosították, tanításról Magyarországon számára többé nem lehetett szó. Ugyanakkor Rómában, a jezsuita rend központi levéltárában szükség volt egy történelemben képzett, fiatalabb munkatársra. Így került P. Lukács Rómába, hogy ötven munkás év alatt megalkossa komoly életművét, amelyhez mérhető nem sok kutatatónak jut osztályrészül.

P. Lukács Mecenzében (ma Nišný Medzev Szlovákiában) született 1910. október 27-én. 1931-ben lépett be a Jézus Társaságába, s végezte a szokásos képzést: filozófiát, teológiát tanult. A harmadik próbaévet Szegeden töltötte, ugyanitt szentelték pappá a háború alatt, 1941-ben. A harmadik próbaév után történelmet és földrajzot tanult a szegedi egyetemen, és ugyanott doktorált. 1948-ban Rómába kellett költöznie. Az első pillanattól kezdve felismerte levéltárosi munkájában a páratlan lehetőségét annak, hogy összegyűjtse hazájának és a jezsuita nevelésnek forrásait. Minden szabadidejét erre a munkára fordította. 1956-tól a Jezsuita Történelmi Intézet tagja lett. Így csak a kutatásnak szentelhette minden idejét.

Munkájának gyümölcse ismeretes: a Rend, de az általános neveléstudomány számára is igen fontos a Monumenta paedagogica hét kötete. Ezekben gyűjtötte össze mindazt a forrásanyagot, mely a Jézus Társasága alapításától kezdve elvezetett, több mint ötven év nevelési és oktatási gyakorlat után, a jezsuita oktatási rendszer megfogalmazásához és szabályokba öntéséhez, az 1599-ben megjelent híres Ratio studiorum-hoz. A dokumentumanyag egészen 1616-ig folytatódik, és magába zárja a megvalósítás első menetét is. Ez a Ratio studiorum közel kétszáz évre meghatározta az Egyház és, mondhatjuk, az akkor ismert világ nevelési és oktatási rendszerét.

A jezsuiták a régi Magyarországon 1600-ig lezajlott történelmének forrásai négy kötetet tesznek ki. Abban az időben Magyarország a nagy Osztrák Rendtartomány része volt. Ennek évi katalógusait az 1551–1640-es évekből két nagy kötetben közölte a Monumenta Historica S.I. sorozatban. Ezekhez csatlakozott egyszerűbb ofszetnyomásban és korlátozott példányszámban még kilenc kötet egészen a Jézus Társasága feloszlatásáig 1773-ban. Arra a célra, hogy mindezt igazán használni is lehessen, három kötetben névsorban kiadta az Osztrák Rendtartomány tagjainak személyi adatait és pályafutását (curriculum vitae). Mindez a történelemkutatásnak elsőrangú eszköze.

P. Lukács írt még néhány nagy tanulmányt, melyek a Jezsuita Rend alapszabályainak fontos kérdéseit érintik: 1960–61-ben tárgyalta a külső diákok számára alapított kollégiumok, vagyis középiskolák eredetét és az ezzel összefüggő problémát a Társaság szegénységi fogadalmával kapcsolatban. 1968-ban adta ki – nem minden előzetes nehézség nélkül – fontos értekezését a renden belüli fokozatokról (a „gradus-kérdés”-ről) a régi Társaságban. Mindkét munka latinul jelent meg, amit akkoriban még sokan értettek.

A Rend magyarországi történetét érintő  munkái közül megemlítem az 1985-ben P. Szabó Ferenccel közösen írt és franciául megjelent tanulmányát Pázmány Péter esztergomi érsekké történt kinevezésének körülményeiről. Két év múlva ez átdolgozott kiadásban magyarul is megjelent Jezsuita maradt-e Pázmány mint érsek? címmel. Másik nagy munkája 1989-ben cáfolta azt a felfogást, hogy a magyar jezsuiták a Habsburgok iránti hűségük miatt maradtak volna meg az Osztrák Rendtartomány kötelékében. Az első hivatalos különválási kérelmet 1649-ben nyújtották be Rómába, s ezzel elindult egy majdnem száz éves küzdelem a független magyar rendtartomány létrehozásáról, mely, sajnos, az osztrák abszolutizmus korában sikertelen maradt.

P. Lukács majdnem remeteéletet élt. Ennek ellenére nagy befolyása volt idővel a kommunista Magyarországon is. Sok fiatal történész vette fel vele a kapcsolatot Rómában és Magyarországon. Szoros baráti viszonyt teremtett a szegedi egyetemmel, ahol tanult. Ez a kommunista kormánnyal folytatott hosszú harc után 1988-ban díszdoktorává avatta.

Szerzetesi-lelki életében és egész munkájában is nagy hűség és rendszeresség nyilatkozott meg vasakarattal párosulva, mely nem éppen túl erős szervezetét hosszú, intenzív munkára szorította egészen másfél éve bekövetkezett bénulásáig.

Nem hiányoztak azonban életében a nehézségek sem: meg nem értést, sőt gáncsoskodásokat is el kellett viselnie, melyek néha olyan oldalról jöttek, ahonnan legkevésbé várta.

A félig béna élet bizonyára nehéz volt számára, mert tudatában volt fizikai állapotának. Azonban elég gyorsan megnyugodott, és türelemmel viselte tétlen életét. 1998. november 16-án halt meg, s a római Campo Verano temetőben a jezsuita rend sírboltjában várja a feltámadást.

SZEMLE

Szabó Ferenc

EGY  MONUMENTÁLIS  SZELLEMTÖRTÉNET

Várkonyi Nándor: Az ötödik ember. I–III. kötet. Széphalom Könyvműhely, Bp. 1995, 1996, 1997; 400+534+524 old.; 1600+2200+2600 Ft (kemény kötésben). Szerkesztette: Mezey Katalin.

Várkonyi Nándor (1896–1975) irodalomtörténész és filozófus posztumusz művét adta közre a Széphalom Könyvműhely Mezey Katalin gondozásában. Ezzel nagy szolgálatot tettek a magyar kultúrtörténetnek, hiszen a több évtizedes kommunista időszakban e neves szellemtörténészt is „indexre” tették, mivel az általa képviselt szellemiség nem felelt meg a primitív marxista szemléletnek. A Magyar Irodalmi Lexikon 1965-ben felsorolja ugyan műveit, de értékelése ilyen sommás: „Gondolatain katolikus szellemiség és irracionalisztikus filozófiák hatása érződik.”

Pedig Várkonyi Nándor – talán az utolsó magyar polihisztor – széles távlatokat nyitott az emberi gondolkodás fejlődésének évezredeire. A maga módján újraolvasta a szellemtörténetet. Egy kicsit úgy, mint Babits Mihály az európai irodalom történetét. Nem törekedett teljességre; szakemberek néhol megkérdőjelezhetik szakszerűségét és értékítéletét. De a kritikákat részben megelőzte azzal, amit a II. kötet élére mottóként emeltek ki: „Nem történelmet kívánunk írni, hanem az eseményeket irányító eszméket keressük. . .”

Várkonyi, akit korábban főleg (több kiadást megért) Sziriat oszlopai című könyvéből ismertünk, a hatvanas évek első felében írta meg Az ötödik ember című monumentális munkáját: élete utolsó évtizedében még sokat javított kéziratán, amely a létezés titkait vázolja a mitológiák és vallások dokumentumait elemezve – Krisztusig (I.), majd pedig a Krisztus utáni két évezred szellemtörténetét mutatja be tipikus személyiségeken és eszmeáramlatokon keresztül. Az etnológus, a vallás- és eszmetörténész, a filozófus és a történész, az irodalom- és a tudománytörténész „óriási olvasottság és műveltség birtokában eredeti gondolkodó” – írja róla a III. kötet Utószavában Tőkéczi László. „Ezt az egyéni, alkati adottságot nyilvánvalóan megerősítette a nyilvánosságból történt kizártsága, egy megdönthetetlennek látszó hivatalos világgal szembeni »ellenzékisége«. A magát »progresszívnek« tekintő nyugati többségi gondolkodás sokszor felszínes kommunizmus-, illetve marxizmuskritikája sem ment el addig, hogy a »modernséget« is bíráló szemmel elemezze, ellentmondásait feltárja. Nem, mert az ún. humanizmus alapján – elvesztett hitek és magában bízó, szilárd világnézetek híján – a múltat egyre lényegtelenebbnek, feleslegesnek ítélte. A fogyasztói világ mindig az új termékekre, az elhatalmasodó, jövőbeli ígéretekkel megtöltő racionális váradalmakra épül. Várkonyi Nándor kívül állt e pragmatikus felszínességen, ő a végsőkig felteszi a kérdéseit, s végig követi az elembertelenedés »modern« logikáját. Amit ő véd, az a szellemi tisztesség, s nem a nyugati jóléti társadalom mindent elfogadása.”

E recenzió íróját főleg a II. és III. kötet esszéfüzérei érdekelték. Jó, hogy a szerkesztő szakemberekkel lektoráltatta a köteteket, Így pl. Vanyó László a II. kötethez írt Utószavában (meg lapalji jegyzeteiben) felhívja a figyelmet arra, hogy Várkonyi munkáját nem történelemírásnak, hanem a történelmet alakító eszmék históriájának kell tekintenünk. Vanyó joggal kifogásolja, hogy Várkonyi főleg azokkal a szerzőkkel vitatkozik, „akik elhintették azokat a történelmi téveszméket, amelyek utóbb, politikai érdekek mentén uralkodóvá lettek a köztudatban.” Az elmúlt évtizedek marxista történelemszemléletéről, illetve valami hamis haladáshit naiv optimizmusáról van szó.

Várkonyi egyes esszéciklusai különböző mélységűek és értékűek. Kevésbé tartom szerencsésnek azt, amit Jézus üzenetéről és a keresztény sajátosságról mond. Itt az exegéta és a teológus ismeretei hiányosak. Vanyó, helyesen, több ponton kiigazítja a lapalji jegyzetekben. Viszont eleven és pontos Loyolai Szent Ignác és a jezsuiták bemutatása. (Igaz, jórészt Daniel-Ropsot követi, idézi.) Hosszan tárgyalja és kellő tárgyilagossággal mutatja be a Galilei-esetet. Ma már az egyház elismeri, hogy a Szent Officium teológusait éppúgy hibáztathatjuk, mint Galileit, akinek szentírás-értelmezését helyesnek tartjuk, amint ezt II. János Pál pápa – egy szakbizottság tíz éves kutatását lezárva – kijelentette, éspedig a korabeli Baronius bíborost idézve: „A Szentlélek nem azt sugallta, hogy hogyan forog az ég, hanem azt, hogy hogyan jutunk az égbe.” Vagyis: a Szentírás nem természettudományos ismereteket akar közölni, hanem üdvösségünkre vonatkozó igazságokat az adott kor világképét felhasználva. Nem kell keverni a természettudományos és a teológiai kérdéseket! Ezt jól látta Várkonyi Nándor, aki történeti hűségre törekedve visszautasított bizonyos legendákat: pl. Galilei kínzásával kapcsolatban (amit még Németh László is elfogadott!).

A III. kötet az újkori szellemtörténet. „A barokk közjáték” után az istentelen modern emberhez vezető felvilágosodás, majd pedig az ezt követő elembertelenedés vázlata: „az ember halála”, a totalitarizmusok emberarcú barbárságának leírása következik. Elkészült Marx és a marxizmus-leninizmus, illetve a vörös terrorizmus leírása, de – amint a Szerkesztő utószavából megtudjuk – Várkonyi nem írta meg a Jelek című fejezet két alfejezetét (A vesszőköteg és A horogkereszt). A bolsevizmus bukása után már a legtöbben magukévá teszik a sztálini totalitarizmus éles kritikáját. Amikor azonban Várkonyi e részt írta, nagyon sok baloldali értelmiség – itthon is és nyugaton is – többé-kevésbé marxista volt.

Egyes progresszivisták bizonyára őskonzervatívnak tartják a francia forradalomról és annak következményeiről, a terrorról szóló részeket. Mégis: ha nem is magát a forradalmat, de az azt követő jakobinus köztársaságot és a thermidori köztársaságot meglehetősen kritikusan elemzi olyan neves történész is, mint az 1997-ben elhunyt François Furet. (Lásd: A francia forradalom története, Osiris, 1996.) Furet-nek volt bátorsága, hogy lerombolja a jakobinus és marxista forradalmi mitológiát. (Ő egyébként rávilágított a fasizmus és a kommunizmus közötti rokonságra is, ami nagy botrányt jelentett bizonyos baloldali progresszisták körében.)

Íme egy kis ízelítő Az antitalentum c. rész elejéről (III. 337. és 342.): „A csődöt, amit Nietzsche megtébolyodása jelképez, a marxisták váltják történelmi valósággá. Marx az ellen-lángelme, az antitalentum.” [. . .]

„A vörös csillag. – Egy történelmi korszakkal ezelőtt a betlehemi csillag fehér fénye a szeretet eszméjét és parancsát hirdette; a parancsot a hívek ritkán és gyarlón teljesítették, de az eszme érintetlen maradt, nem merte tagadásba venni senki. A korszak végén ismét egy csillag jelenik meg, új korszak alkotásának igényével, de színe vörös: a véré, a szenvedélyé, azaz a gyűlölet, a harc parancsát hirdeti, s ezt valóban hűen követik a hívek.”

Ismét Tőkéczi Lászlót idézem: „Várkonyi Nándor annyira unikum a magyar könyvpiacon, hogy »mérvadó« értelmiségieink valószínűleg agressziót s más szokásos minősítést fognak kiáltani – ha elolvassák! – e szelíd, de határozott gondolatmeneteket. Persze, hiszen bálványok dőlnek, s »progresszív« tabuk sérülnek, amikor egy művelt magyar értelmiségi érdek nélkül jár eszmék és gyakorlataik nyomában.” (III, 448)

Boros László: A halál misztériuma. Az ember a végső döntés helyzetében. Németből fordította Gáspár Csaba László. Vigilia Kiadó, Bp. 1998. 210 old.

Boros László (1927–1981) magyar származású jezsuita, az Orientierung című svájci jezsuita lap munkatársa, számos nagysikerű lelkiségi könyv szerzője, 1962-ben tette közzé Mysterium mortis című könyvét, amely akkor nagy feltűnést keltett.

A végső döntés hipotézisét igyekszik igazolni filozófiai és teológiai megfontolásokkal: „A halálban tárul fel az ember első teljesen személyes tettének lehetősége; ezért az lényegében a tudatossá válás, a szabadság, az Istennel valótalálkozás és az örök sorsra vonatkozó döntés ontológiailag kitüntetett helye.” Boros László felhasználta természetesen néhány korábbi szerző eszmefuttatásait (Glorieux, Pieper, Troisfontaines, K. Rahner és mások megfontolásait), de egyben eredeti érveket is felhozott hipotézise alátámasztására. Talán legtöbbet K. Rahner akkori reflexióiból vett át. (Vö.  Karl Rahner-ről szóló kis füzetemet TKK, Róma, 1981, valamint a Vigilia 1977/11. számában megjelent tanulmányomat.)

Ami töredékreflexiót másoknál talált, egyetlen átfogó látással vonzó hipotézissé összegezte. A filozófiai és teológiai megfontolások egymást kölcsönösen támogatták a hipotézis megalapozásánál. Maurice Blondelnek az akarat és a cselekvés dinamizmusáról, Joseph Maréchalnak az Abszolútumra irányuló szellemi (megismerési) dinamizmusáról (a transzcendentális módszerről) kifejtett gondolatait éppúgy integrálta, mint Henri Bergsonnak az érzékeléssel és az emlékezéssel, Gabriel Marcelnek a szeretettel kapcsolatos elemzéseit. Mindezekből arra következtetett, hogy a halál pillanata az a kiváltságos helyzet, amikor az ember összegezheti egész életét egyetlen aktusban, a meghalás aktusában: az önmagát adó szeretetben. Ennek a helyzetnek teológiai/krisztológiai megvilágítása pedig oda következtetett, hogy a világgal való, teljesen megélt kapcsolatnak és a szellem tudatossá vált dinamizmusának gondolati meghosszabbításán Krisztus áll: a halál a végső találkozás Krisztussal, aki minden üdvösség egyetlen „ős-szentsége”. A halál nem lesz pusztán elszenvedett esemény, hanem a legfőbb tett lehet: Krisztus halálához hasonlóan (Általa, Vele, Benne) az ember végérvényesen szabadon dönt örök sorsa felől, összefoglalva egész életét: odaadja teljes önmagát Istennek, vagy elutasítja azt.

A magyar fordításhoz írt Bevezetésben Fila Béla jól bemutatja Boros hipotézisét, annak előnyeit és megkérdőjelezhető pontjait. A teológiai reflexió azóta sokat fejlődött a halál teológiája tekintetében: K. Rahner is továbbfejlesztette nézetét (vö. Távlatok 1996/5, 518kk). Martelet és Greshake is joggal bírálták Boros hipotézisét, amely leértékeli az emberi élet folyamán véghezvitt szabad tetteket, és túlságosan a halál pillanatában hozott döntésre/tettre helyezi a hangsúlyt. Greshake szerint Boros a halált – tapasztalatunkkal ellentétben – erőteljesen „stilizálja”, amikor oda helyezi a teljesen személyes döntést. A nem hívők, a meg nem keresztelt csecsemők, a halálos bűnben meghaltak üdvét sem ezzel a hipotézissel tudjuk megoldani. Az üdvösség az irgalmas Isten ingyenes kegyelme. Az utolsó óra szőlőmunkásai éppúgy megkapják „jutalmukat”, mint azok, akik az egész nap hevét viselték. Ezért ezt kell vallanunk: Az embernek nem a halálban, hanem életében kell a szeretetben megérlelődnie, hogy aztán befogadja, Isten ígéretei szerint, a hallatlan ajándékot (1Kor 2,9: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt.”) (Vö. Greshake: Stärker als der Tod, Topos, 1995, 74–75.)

Fila Béla is összefoglalja Greshake korábbi – 1986-os – kritikáját Boros elméletével kapcsolatban; különösen is kifogásolja a heideggeri halálelemzés befolyását. (Mivel Fila Béla tanulmányát mindenki olvashatja a könyv elején, tovább nem részletezzük a kritikákat.) A kérdőjelek ellenére is  sokat tanulhatunk Boros megfontolásaiból.

Szabó Ferenc

KÉT  JEZSUITA  ÜNNEPI  KÖSZÖNTÉSE

1) A Zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskola tavaly novemberben szép ünnepséggel és egy gyűjtőkötettel köszöntötte tanszékvezető tanárát, a 75 éves Nemeshegyi Péter atyát. A Gyökér és gyümölcs című ünnepi kötetben huszonhárman mint szerzők – kollégák, rendtársak és tanítványok – tisztelegnek egy-egy írással a kiváló teológus előtt, aki 1956-tól 1993-ig a tokiói Katolikus Sophia Egyetemen tanított, jelenleg pedig Zsámbékon, Piliscsabán és Szegeden tanít. 1963–1974 között tagja volt a Nemzetközi Teológiai Bizottságnak; számos könyv, tanulmány, szótárcikk szerzője. Japánul húsz könyvet tett közzé. Az ünnepi kötet végén rövid bibliográfiai összeállítást találunk P. Nemeshegyi magyar, japán és más nyelven megjelent műveiből. A 384 oldalas kötetben a legkülönbözőbb tárgyú tanulmányokat olvashatjuk: teológia, filozófia, néprajz, pszichológia, történelem, szövegstilisztikai elemzés, pedagógia, egyházjog, szellemtörténet. A Távlatok főmunkatársát és termékeny szerzőjét köszönti P. Nemeshegyi Péter személyében Ad multos annos!

2) 1998 novemberében egy vallásszociológiai konferencia keretében Szegeden került sor – 70. születésnapja alkalmából – P. András Imrének, a bécsi Magyar Egyházszociológiai Intézet igazgatójának (és a budapesti Kerkai Jenő, valamint a csíkszeredai Venczel József intézetek alapítójának) ünnepi köszöntésére.

Az ünnepeltnek itt adták át azt a Studia Religiosa c. tanulmánykötetet, amely az ő több évtizedes egyházszociológiai tevékenysége előtt kíván tisztelegni. A 206 oldalas kötetet Máté-Tóth András és Jahn Mária szerkesztette, és a szegedi egyetemen működő, Alkalmazott Vallástudományi Kutatócsoport adta ki. A kötet szerzői András Imre tisztelőinek, barátainak, munkatársainak három fő csoportjából kerültek ki: képviselteti magát az erdélyi szülőföld, a befogadó Ausztria és az anyaország egyaránt. A feldolgozott témák is meglehetősen közel állnak a szerző személyéhez,  illetve szakmai pályafutása során vizsgált problémákhoz. Az írások között találunk teológiai, vallás- és kisebbségszociológiai tanulmányokat, visszaemlékezéseket, és – Jahn Mária összeállításában – megtaláljuk András Imre publikációinak jegyzékét.

A Távlatok András Imrében szerkesztőbizottságának tagját és szerzőjét is köszönti: Isten adjon neki még sok munkás esztendőt!

(R) 

Somorjai Ádám OSB: Repertorium Bibliographicum Sect. Theologiae Moralis. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának sorozata, 28. Márton Áron Kiadó, Róma–Budapest, 1998. 218 oldal.

Somorjai Ádám bencés kiváló ötlete volt az erkölcsteológiai repertórium kiadása: igazában a karmeliták Római Lelkiségi Intézete, a Teresianum által kiadott nemzetközi lelkiségi bibliográfia (Bibliographia Internationalis Spiritualitatis) erkölcsteológiai részének feldolgozása. Ahogy P. Somorjai az előszóban jelzi, kiadványának kettős célja van: elméleti – a dokumentálás; és gyakorlati – a hatalmas nemzetközi bibliográfiákban könnyen elvesző kelet-közép-európai teológus első tájékozódásának megkönnyítése. A kötet 2583 tételt sorol fel, a fontosabb európai nyelveken megjelent műveket és tanulmányokat, éspedig az 1966–1991 közötti időszakból. A kiadók és a sorozatok mutatói gyakorlati célokat szolgálnak. Ugyanezeket a szerző latin bevezetőjében is elmondja. A repertóriumot tehát bármilyen nemzetiségű, idegen nyelveken tudó kutatató felhasználhatja. Elég belelapoznunk a könyvbe, hogy megállapítsuk, a II. vatikáni zsinat után eltelt negyed században milyen bőséges termést hozott az erkölcsteológiai kutatás. Ez különben érthető is, hiszen gyorsan változó világunk technikai-biológiai-genetikai stb. vívmányai napról napra új problémákat vetnek föl a moralisták előtt. Elég, ha a bioetika szétágazó kérdéskörére gondolunk. Megkockáztatom ezt a megjegyzést: talán nem lett volna fölösleges, ha a morálteológiában jártas szerző ki-emelte volna a legfontosabb, szerinte kiegyensúlyozott és követhető munkákat, tanulmányokat; így segíthette volna a kevésbé tájékozottakat a választásban.

A Pannonhalmi Szemle Repertóriuma  1926–1944. Összeállította: Galambos Ferenc. Sajtó alá rendezte: Somorjai Gabi. Szerkesztette és lektorálta: Somorjai Ádám OSB. Szent Gellért Hittudományi Főiskola, Pannonhalma, 1998. 291 oldal.

A régi Pannonhalmi Szemle (az évente négyszer megjelenő bencés folyóirat) repertóriuma témák szerint dolgozza fel az egyes számokat: általános jellegű írások, filozófia, vallás, társadalomtudományok, nyelvészet, természettudományok, művészet, szépirodalom, irodalomtörténet (ez a rész a leghosszabb), földrajz, életrajz, történelem. A mutatók segítségével gyorsan megtalálja a kutató az őt érdeklő közleményt. Azok is, akik korábban nem ismerték az 1944 előtti Pannonhalmi Szemlét, egy szempillantás alatt megállapíthatják, milyen gazdag tartalmú és széles távlatú volt a bencés folyóirat. Az új Pannonhalmi Szemle profilja, koncepciója ettől lényegesen eltér. Talán azért is, mivel a Vigilia részben átvette a régi  Pannonhalmi Szemle funkcióját. – Kár, hogy a Pannonhalmi Szemle régi folyamának repertóriumát nem az új Pannonhalmi Szemle adta ki, hanem a Szent Gellért Hittudományi Főiskola.

                                                                                                        (R)

Hubert Jedin: A zsinatok története. Ecclesia, Budapest 1998, 221 old. (Németből fordította: Víz László.)

H. Jedin (1900–1980) világhírű egyháztörténész, főleg a XV. és XVI. század egyháztörténetének szakkutatója, ebben a könyvében a zsinatok tanácskozásainak és vitáinak felvázolásán keresztül eszme- és dogmatörténetet nyújt. Az első niceai zsinattól (325) a II. vatikáni zsinatig (1962–1965) terjedő időszak fontosabb egyházi döntéseinek, hittani határozatainak tömör összefoglalása. Kislexikonként is használható.

Távlatok, 1999/1 – Sommaire 

DIEU  NOTRE  PERE

P. Nemeshegyi S.J.: Dieu le Pere dans l’enseignement de Jésus et dans la vie des chrétiens

F. Szabó S.J.: Le Dieu des philosophes et le Dieu de Jésus Christ

L. Dolhai: La Personne du Pere dans la liturgie

Mme Keresztes, I. Várhelyi: Société sans pere

E. Bárdosy: Il faut un pčre, mais quel pčre!

A. Benkő S.J.: Sans pere?

T. Tüskés: L’image du pere dans l’oeuvre de Kosztolányi

                                ———

Mgr Gy. Márfi: Pensées pour Pâques

K. Dér: Les plaies d’Egypte: Les Téneres

J. Zauner: Aides aux gens en situation de crise

                                            ———

Table ronde sur la situation politico-culturelle-religieuse en Hongrie

Le Conseil Pontifical de la Famille sur la baisse des natalités

H. Boulad S.J.: Soudan (Études 11/1998)

H. Schambeck: Justice a Pie XII (L’Osservatore Romano, 1 nov. 1998)

                                            ———

Zs. Szőnyi: Les succes de l’écrivain hongrois Márai en Italie

Varia

Recensions

MAGYAR PAPI EGYSÉG

Krakomperger Zoltán

MARTÜRIA – LEITÚRGIA – DIÁKONIA

 Szentháromságos viszonymeghatározás

Az egyház közössége (koinónia) a Szentháromság egy Isten szeretetközösségének belső életéből fakad, és egyben képmása is.¹ Isten szentháromságos élete ős- és példaképe az egyház életmódjának, és egyszersmind a titkát is képezi.

Az egyházban fellelhető mindenféle kapcsolat feladhatatlan ősmodelljét a Szentháromság életközösségében találjuk. Ez a kijelentés mindenkor irányadó marad: „A jövő egyházi közössége vagy szentháromságos lesz, vagy pedig nem lesz.”²

Az egyház életét szentháromságosan átélni, küldetését teljesíteni annyit jelent, mint az egyház közösségének minden tagjával olyan kapcsolatban állni, hogy megtapasztalhatóvá váljon: népének körében Isten lakik. Ha Isten népének tagjai hétköznapjaikat vele való összeköttetésben élik, azaz „minél misztikusabbak a keresztények, annál inkább válnak keresztényibb锳.

A „misztikus” egy olyan egyháznak a minőségi jelzője, amely Isten titkával állandó kapcsolatban van, benne gyökerezik, és ezért jelentheti ki, hogy Isten vele tart.

Az egyház maradandó feladata így foglalható össze: Mindenkihez szóló küldetésében fölmutatni, hogy Isten velünk tart életutunkon. Ilyen értelemben tudja magát az egyház Isten ikonjának, képének, amely titkára nézve transzparens.

Az ikon szerepe abban áll, hogy megsejtesse azt, akit nem lehet megérinteni.⁴ Ennek érdekében az egyház-ikon Jézus Krisztus személyén és cselekvésén keresztül hirdette az üdvösség jóhírét (martüria), szavával és példájával soha fel nem hagyott mennyei Atyjának dicséretével (leitúrgia)*, végül pedig a szükséget szenvedőknek segítségére volt, hiszen „nem ment el részvét nélkül semmiféle ínség mellett”⁵ (diákonia).

Az egyház mindhárom cselekvési mód által a mennyei Atya maradandó közösségébe emelte az embert; köztünk, emberek között pedig testvéri közösséget hozott létre. Mindhárom cselekvési elem által egységet és közösséget teremtett. Proegzisztens** egyszülött Fia titokzatos testének, az egyháznak a küldetése arra irányul, hogy a Fő megváltói gyakorlatát e három formában folytassa: a martüria, leitúrgia és a diákonia által.

Mindhármat összefoglaló néven az egyház, illetve az egyházi-keresztény gyakorlat alapfunkcióinak nevezzük, amelyek egyben minden keresztény közösség konstitutív szerkezeti elemeit alkotják, és eredetien keresztények. Nem választhatók el Jézus Krisztus életétől és halálától. Ebben a megnyilvánulási formában és ezzel a motivációval csakis Jézus közösségében találkozhatunk.

A továbbiakban tekintsük át mindhárom alapfunkció mibenlétét! 

I. Martüria

(a keresztény hit továbbadásának

és elsajátításának a művészete)

Az egyház közösségének önértelmezése, önbemutatása és önmegvalósítása a tanúságtételben megy végbe. Az egyház csak akkor válik az élő Isten ikonjává, ha megnyílik mások felé, és az üdvösség rábízott örömhírének a továbbadásában hirdeti Isten üdvhatékony cselekvését, amely megszabadítja az embert. „Tanúságtevőnek lenni” szinonim megfelelője a „kereszténynek lenni”-nek.

Az evangélium természetéből adódik az, hogy nem rejthetjük e1.⁶ A benne levő dinamika megtiltja azt, hogy aki azt befogadja, az ne adná tovább.⁷

A martüria nem merülhet ki abban a funkciójában, hogy Jézus Krisztus lelkületével meggyőző életre törekszünk. E mellett a tényező mellett az igehirdetés különböző módjai és a különféle jellegű képzések azt célozzák meg, hogy a bennünket körülvevő miliőt belülről változtassuk át. Meddig tart ez az „epiklézis”? Mindaddig, amíg az egyház közössége egyre inkább megváltó hatékonyságúvá nem válik – egészen a beteljesülésig.

Az igény és a küldetés arra, hogy az egyház közössége tanúságot tegyen az üdvösségi üzenet jóhíréről, nem propagandában áll, hanem a konkrét életgyakorlatnak abban a misztériumában, hogy „Isten velünk tart” – megigazulásunkra, megszentelődésünkre és megváltásunkra.

Ez a titok Jézus Krisztus életét maradandóan áthatotta, hiszen arról tett tanúságot, aki küldte.⁸

A mai korszellemben, amelyben egyre inkább hiányoljuk a hitelességet, újra keresetté vált az Isten Jézus Krisztusban megjelent emberszeretetéről tett tanúság.

Sokféle módon megy végbe a tanúságtétel, amelynek hordozója Isten egész népe kivétel nélkül. VI. Pál pápa 1975-ben közzétett Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli írása az evangelizáció céljával vállalt tanúságtevő hitvallásban 6 mozzanatot különböztet meg egymástól:

l. A „szavak nélküli tanúságtétel”, a megélt tanúság, vagy az élet tanúságtétele.

2. A kifejezetten történő igehirdetés, amely mint az „élet szava” kapcsolódik az élet tanúságtételéhez.

3. A szív beleegyezése, azaz beleegyezés az egész (individuális és társadalmi) élet megváltoztatásába.

4. Ez konkrétan és láthatóan megnyilvánul a hívővé lett emberek valamely közösségbe való belépése által.

5. A belépés egy jelszerű tevékenység által (szentségi élet) külsőleg láthatóan is kifejezésre jut.

6. Az evangelizáció próbája és valódisága abban igazolódik be, hogy az illető személy mennyire veszi ki részét az apostolkodásból.

Az egyház minden élő tagja a maga hiteles tanúságtételén keresztül a kifejezetten vagy bennfoglaltan istenkeresőknek olyan találkozási lehetőséget kínál fel, amellyel élve megtapasztalhatják: Isten velünk tart hétköznapiságunkban és profanitásunkban, hogy történelmünket átalakítsa üdvtörténetünkké. Az egyház közösségének és benne minden hívő embernek a martüriája arra irányul, hogy ma is egyre többen tanuljanak meg hinni, remélni és szeretni – egészen konkrétan, emberien és teljesen hétköznapian.

A martüriának mint tanúságtevő hitvallásnak és hitvalló tanúságtételnek hármas szerepe és, ezeknek megfelelően, ugyanennyi dimenziója van az egyház és minden egyes keresztény ember életében:

– számadás a saját hitről (apologetikus dimenzió)

– új aspektusok feltárása és megjelenítése (profetikus dimenzió)

– buzdítás az elindulásra a sajátnak megismert hit útján (missziós dimenzió).

A martüria a hit azon élettereit foglalja magába, ahol a hit először vagy újból megtanulható, megfogalmazható és a tanúságtételben tettekre váltható. A gyakorlati teológia szempontjából a martüria az alábbi területeket foglalja magában:

– meggyőződésből fakadó hétköznapi keresztény élet

– prédikáció

– életkor és foglalkozás szerint felosztott csoportok, illetve rétegek általános katekizálása, illetve továbbképzése

– világi csoportvezetők vagy felelős lelkipásztori munkatársak speciális képzése.⁹ 

II. Leitúrgia

(keresztény hitünk titkainak szentségi ünneplése)

Az egyház liturgikus cselekvésének lényegét a II. vatikáni zsinat így fogalmazza meg: „Méltán foghatjuk fel tehát a liturgiát úgy, mint Jézus Krisztus papi szolgálatának gyakorlását.”¹⁰ Ebben a megfogalmazásban kettős kijelentés rejlik: a liturgia egyrészt Isten Jézus Krisztusban hívő népének megszentelődésére tett szolgálata, hozzánk fordulásának ajándéka az igében és a szentségben, másrészt pedig az egész egyház Isten megdicsőítésére irányuló szolgálata. Ezt figyelembe véve „a liturgia az a csúcs, amelyre az egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből fakad minden ereje”¹¹.

A hitét liturgiában ünneplő egyház létjogosultságának alapja a Szentháromság egy Isten meghívó és megszentelő kiválasztása: „Hálát adunk neked, mert arra méltattál minket, hogy színed előtt állhatunk, és szolgálhatunk neked.”  Liturgiánk méltósága és ereje abban rejlik, hogy Jézus Krisztus az emberiség minden nemzedékén végbeviszi a kiengesztelődés szolgálatát – Isten és ember, valamint ember és ember között. Szavában és cselekedetében ajándékozza nekünk a húsvéti misztérium (halála, föltámadása és a Lélek kiáradása) gyümölcsét. A liturgia ünneplésén a többféle módon jelenlévő Krisztus¹² beemel minket Isten emberrel való megszentelő közösségébe, és képessé tesz minket az egész életünkön keresztül történő Isten-szolgálatra. Így a hétköznapok minden eseménye üdvjelentőséget nyerhet a húsvéti titokkal való összeköttetés révén.

Az egyház liturgiája ezért ösztönzés embertársaink szolgálatára, továbbá erőforrása Isten országa állhatatos hitben történő tudatos, tevékeny és tanúságtevő alakításának. Ebben erősít minket a liturgikus cselekmények (a szentségek és a zsolozsma) ünneplése.

Az eucharisztikus közösségben, amelyben a megdicsőült Úr teljes önmagát osztja szét mindenkinek, megtaláljuk a lét és a javak testvéries megosztásának az alapját, hogy azzá váljunk, amit ünneplünk. 

III. Diákonia

(a keresztény testvérszolgálat¹³)

Az egyház közösségének sokféle diakonális szolgálatán keresztül még mindig Jézus Krisztus az, aki odafordul a szükséget szenvedőkhöz. Küldetésének és személyének sajátossága abban áll, hogy állandóan közösséget teremt – éppen azokkal, akiktől azt megvonták, vagy pedig vallásilag nem teljes értékű emberekként hagyták őket felnőni. Tanítása, de még inkább konkrét viselkedése által egyértelművé teszi azt, hogy a vallási-szociális határvonalakat és osztályozást nem ismeri el. Mi lehet ennek az oka? Jézus Krisztus Isten-országa-gyakorlata, amely minden ember számára alapvetően nyitott.

Jézus Krisztus szívügye a megbékélt közösség. Ezért fordul a gazdagokhoz (Lk 19,1–10) és a szegényekhez (Lk 6,20), a képzettekhez (Lk 14,1–6) és a képzetlenekhez (Mt 11,25k), Galilea vidéki lakosságához (Mk 1,14) és Jeruzsálem városi lakosságához (Mt 23,37), az egészségesekhez és a betegekhez (Mt 4,23), az igazakhoz (Mk 2,17 ellenére) és a bűnösökhöz (Lk 19,10) egyaránt. Ki kell emelnünk Jézus szenvedélyes szeretetét a szegények (Lk 7,22), az éhezők (Lk 6,21), a szomorkodók (Lk 6,21), a megfáradtak (Mt 11,28), a betegek (Mk 3,1–6), a bűnösök (Mk 2, 17), a vámosok (Mt 11,19) és a prostituáltak (Mt 21,31k) iránt.¹⁴

Az egyház diakonális szolidaritásával és a másik sorsában osztozó segítő részvételével még mindig Krisztus az, aki felkarolja az elesettet és a megvetettet. A sokféle odafordulás, illetve megnyílás alapmelódiája az el-, illetve befogadás.

Egyházunk különféle diakonális szolgálatai ellenpólusát jelentik a teljesítményorientáltság, az utilitarizmus és a funkcionalitás fertőjének társadalmunkban. Szolgálatait pedig azért végzi, hogy a különféle szükséget szenvedő személy ember lehessen és maradhasson.

A keresztények hitbeli meggyőződéséből fakadó diakónia kiindulópontja az emberségesség, vagyis a másokkal való proegzisztens lét. Ahhoz, hogy egyházzá váljunk mi magunk, és hogy szolgálatunk is egyházi legyen, emberségességünk lényegileg hozzátartozik. E. Schillebeeckx szerint „a Krisztusban megnyilvánuló emberségesség minden bizonnyal az egyháznak mint jelenségnek a magvát képezi; Aquinói Szent Tamás a megszentelő kegyelmet »gratia fraterná«-nak, testvériséget megalapozó kegyelemnek nevezi”.¹⁵

A sokrétű keresztény diakonális feladatok ellátása – teológiai mélydimenzióját tekintve – potenciális istentalálkozás, hiszen a szolgálatunkra szorulók arcán Isten nyilvánítja ki magát Jézus Krisztusban.¹⁶ Mindezt figyelembe véve az egyházi diakonális szolgálat az istentalálkozás szentségének egy módját alkotja.

A keresztény-egyházi diakónia inkarnatórikus dimenzióval rendelkezik, amely abban áll, hogy a segítségre szoruló személyeknek tett szolgálaton és annak lelkiségén keresztül tanúskodunk arról, hogy Isten valóságosan jelen van világunkban, és végigkíséri életútján az embert.

Szívleljük meg L. A. Elchinger volt strasbourg-i püspök kijelentését: „Az egyház arra kapott meghívást, hogy egy »univerzális diakónia« kovásza legyen, amely embereket és társadalmakat sürget arra, hogy kölcsönösen hordozzák egymás terhét, javaikat és gondjaikat megosszák egymással, és védelmezzék a leggyengébbeket, illetve a legveszélyeztetettebbeket.”

–––—————

¹ Vö. LG 2–4.

² G. Marier, Communautés, 84.

³ P. M. Zulehner, J. Haas, Prophetische Gemeinde, 10.

⁴ Vö. az apofaticus gondolatsorral a keleti egyház teológiájából!

* A leitúrgia beletartozik a proszeuhké (imádság) szélesebb összefüggésébe. A kettő közötti, jórészt egyházjogilag meghúzott határvonal eléggé másodrendű. Elhadart zsolozsma semmiképpen sem ér többet, mint egyszerű ember buzgó reggeli vagy esti imádsága. (Szerkesztői megjegyzés.)

⁵ VII. c. Eukarisztikus ima (Jézus a szeretet példaképe).

** Proegzisztens: másokért létező. (Szerkesztői megjegyzés.)

⁶ Vö. LG 1.

⁷ Vö. 1Kor 9,16.

⁸ Vö. Jn 12,45.

⁹ A különböző képzések mai helyzetelemzését tárgyalja: Lebendige Katechese, 1996 (2. füzet).

¹⁰ SC Nr. 7.

¹¹ SC Nr. 10.

¹² Vö. Praesentia Christi. Festschrift für Johannes Betz zum 70. Geburtstag. Kiadó: L. Lies. Düsseldorf 1984.

¹³ Vö. G. Lohfink, Wie hat Jesus Gemeinde gewollt? Freiburg 1982, 176–181.

¹⁴ Vö. uo. 103–116.

¹⁵ E. Schillebeeckx, Kirche und Menschheit, 30.

¹⁶ Vö. Mt 25,35–40.

Czike Imre János

TELJES  LITURGIKUS MEGÚJULÁST!

Sajnálatos, de tény, hogy – legalábbis hazánkban – a liturgia mostohagyermek volt, és ma is az! Mindig magányos harcosok voltak a liturgia megújulásáért harcoló Szunyogh Xavérok. Mi idősebbek jól emlékezünk Körmendy Bélára, aki Szunyogh atya nyomdokain járt, és kiérdemelte a „liturgikus Körmendy” majdnem hogy gúnynevet. Azért mosolyogták le a (nyugodtan állíthatjuk, hogy a liturgiához nem is értő) kortársak, mert megelőzte korát. Lesajnáló botránkozással szóltak szembemiséző oltáráról (a margitszigeti kápolnában) az ötvenes években. . .

A II. vatikáni zsinat megindította a liturgia megújulását is – bárcsak ismernénk alapgondolatait! De hogyan ismernénk annak szellemét, ha konkrét rendelkezéseit sem ismerjük, vagy elengedjük a fülünk mellett, mert az „csak” liturgikus rendelkezés.

Szentmisénk megújulása nagy vonalakban megtörtént; nem hallani már azokat, akik arról panaszkodtak a „hagyomány” nevében, hogy „kocsmaasztalt” állítottak be a templomokba, „Uram bocsá” leszerelték a művészietlen áldoztató rácsokat, és visszafordították helyükre az oltárokat.

No, de hol vagyunk még a teljes liturgikus megújulástól! Csak a legkirívóbb maradiságokra gondoljunk.

1) Itt van rögtön a húsvét megünneplése. Ebben a kérdésben is született a zsinat szellemében új liturgikus rendelkezés. Ugyancsak kemény szavakkal illeti liturgikus helyzetünket az Istentiszteleti Kongregáció 1988. febr. 20-án kihirdetett, „De festis paschalibus praeparandis et celebrandis” (vagyis: a húsvéti ünnepek előkészítése és megünneplése) című körlevele. (Kezdő sorai: Paschalis sollemnitatis.) Nem tudom, hányan szereztek tudomást erről az okmányról, vagy néztek utána a lelkészkedő papság soraiból. Félek, hogy újdonságokat írok 1998-ban!

Ennek az okmánynak 3. pontjában a következőket olvassuk: „Egyes vidékeken azonban kezd kihűlni az a buzgóság és lelkesedés, amellyel a húsvéti liturgia reformját kezdetben fogadták. Néhol már a húsvéti vigília ünnepe is olyan kevéssé ismert, hogy egyszerűen ünnepi előesti misének tekintik, úgy ünneplik, mint a vasárnapot megelőző szombat esti miséket. Másutt az ünnepek időpontjára vonatkozó rendelkezéseket nem tartják meg. . . Kétségtelen, hogy ezeknek a nehézségekhez egyik oka az, hogy mind a  papság, mind a hívek képzése hiányos arra vonatkozóan, hogy milyen központi szerepet tölt be a húsvéti misztérium az egyházi évben és a keresztény életben.”

Valóban hiányos a képzés, de az önképzés is! Így zavartalanul tovább burjánzik az aliturgikus gyakorlat.

a) Gondoljunk elsősorban az időpontokra. Plébániáink döntő többségében (tisztelet a kivételnek) szinte természetesen végzik a „nagyszombati” szertartásokat a verőfényes délutáni órákban, pedig az említett okmány nagyszombattal kapcsolatban egyértelműen fogalmaz: „A mai nappal esetleg egybekötött szokásokat – mivel régebben elővételeztük nagyszombatra a húsvéti ünnepet – helyezzük át az éjszakára vagy húsvét napjára.” (76. pont)

Mintha mi sem történt volna, templomaink zömében – nem kivételek a püspöki székesegyházak sem! – nagyszombat délutánján hangzik fel a „Krisztus világossága!” A legszomorúbb az, hogy ez a liturgikus visszaélés (ez az okmány kifejezése a 78. pontban) fel sem tűnik senkinek!

Hogy senki se hivatkozhassék a törvény nem ismeretére (bár: „Regula est iuris ignorantiam cuique nocere”), ide idézzük a szöveget: „A húsvéti vigília egész ünnepe éjjel történik. Ne kezdődjék a sötétedés beállta előtt, és ne végződjék a vasárnapi pirkadat után. Ezt az előírást szigorúan be kell tartani! Az ellenkező és itt-ott meghonosodott visszaéléseket és szokásokat, amelyek szerint a húsvéti vigíliát a vasárnapi előmise órájában ünneplik, el kell vetni. Néha azzal indokolják meg ezt az eljárást, hogy nincs elég éjszakai közbiztonság. Ezt azonban nem alkalmazzák a karácsonyi éjszakára vagy más természetű rendezvényekre.” (78. pont)

b) Sok mindent lehetne itt írni az ízlésromboló, virágkirakatokká torzított „szentsírok”-ról. Ezeket a legtöbbször már jó előre, nagycsütörtökön vagy nagypénteken elkészítik. Ott is pompázik a sok, valóban gyönyörű, nagy értékű virág, magára vonva a figyelmet, és sikerül is így „ellensúlyozni” a liturgikus diszkréciót, a csendes, elmélkedő, dísztelen liturgikus egyszerűséget. Legtöbb helyen a felelős lelkipásztor nem törődik az ilyen, jó szándékú, primitív, aliturgikus ízlésrombolással. Ezen a téren is szakszerűen kezébe kellene vennie az irányítást, vagy rábízni azt megfelelő liturgikus ismeretekkel rendelkező munkatársára. Ne csodálkozzunk, ha ez az ízléstelenség elidegeníti a mai igényes fiatal nemzedéket attól, aminek semmi köze az egyház liturgiájához!

2) A liturgiával kapcsolatban szót kell ejteni a liturgikus és paraliturgikus cselekmények arányáról is.

Az Egyházról szóló konstitúció 67. pontjában olvassuk a figyelmeztetést: „becsüljük nagyra . . . azokat a Máriát tisztelő szokásokat és áhítatgyakorlatokat, amelyeket a tanítóhivatal ajánlott a századok folyamán.” Viszont ezt megelőzően arra figyelmeztet ugyanez az okmány, hogy a Boldogságos Szűznek „különösen liturgikus kultuszát” kell ápolni. Örvendetesen hangzanak a litániák országszerte szombaton vagy vasárnap Isten dicséretére, a Boldogságos Szűz tiszteletére. De vajon hány helyen végzik legalább az esti dicséret imaóráját – amihez alkalmasan lehetne hozzáfűzni a litániák néhány, rendszeresen változó fohászát? Sok lelkipásztor szeme siklott tovább a Liturgikus Konstitúció 100. pontja felett, ahol pedig ez áll: „A lelkipásztoroknak azon kell lenniük, hogy a jelentősebb imaórákat, elsősorban az esti dicséretet legalább vasárnapokon és nagyobb ünnepeken a templomban a néppel együtt végezzék.”

Természetesen az is ehhez tartozik, hogy az archaikus, mai nyelvtől már idegen kitételeket (pl. „tiszteletes edény” stb.) megfelelő kitételekkel adjuk vissza. Ennek értelmében pl. az Esztergomi Praeorator gyökeres reformra szorul!

3) Itt kell szólni arról az általános visszaélésről, ami a bűnbánat szentségével kapcsolatban széltében-hosszában virágzik. Ahol még van több lelkipásztor, ott megrögzött szokás (még jó, ha nem hagyománynak gondolja valaki, ami alapvetően más!), hogy a szentmise kezdetekor kimegy egy vagy több gyóntató, és folyamatosan zavarják a szentmisét. A gyónók pedig sorban állnak a gyóntatószékek előtt, bemennek-kijönnek. Természetesen ezzel akadályt gördítenek az elé, hogy gyónásuk alapos, tudatos, szentséghez méltó legyen, hiszen értelemszerűen szó sem lehet arról, hogy – egyúttal! – „tudatos, tevékeny és áhítatos” legyen részvételük a szentmisén, amit pedig a Liturgikus Konstitúció 48. pontja megkíván. Hiszen egy másik szentségről van szó ugyanakkor! Ugyan melyikünk képes egyszerre két szentségben tudatosan részesedni? Nem érezzük ennek képtelenségét? (Mit szólnánk ahhoz az iskolához, ahol a diákbüfét az órák kezdetekor nyitnák, és az órák végén zárnák – méghozzá azonos osztálytermekben!?) Ne csodálkozzunk, hogy a bűnbánat szentsége sok helyen továbbra is válságban van. Nem úgy kell megmenteni a  feltétlenül szükséges gyónásokat, hogy összecsapjuk a szentmise alatt, sőt mi adunk tápot a visszaélésnek azzal, hogy vasárnap mise alatt gyóntatunk. Nem lehet a liturgia irányítóit elmarasztalni azzal, hogy nem figyeltek fel erre az általános visszaélésre. Igenis van egyházi rendelkezés erre vonatkozóan, csak egyszerűen negligáljuk! A Rituskongregációnak az Eukarisztia kultuszáról szóló instrukciója (Instructio de cultu Mysterii Eucharistici) – és most jól figyeljünk a dátumra! – 1967. május 25-én egyértelműen rendelkezett: „A híveket sürgetően arra a szokásra kell rávenni, hogy a szentmisén kívül gyónjanak, főként bizonyos meghatározott órákban, hogy a szentség kiszolgáltatása nyugodtan és valódi hasznukra történhessék, és ne zavarja őket a szentmisén való tevékeny részvételükben.” (35. pont)

31 év telt el már, és sikerült még az emlékét is elfeledtetni ennek a rendelkezésnek. Ugyan ki gondolt rá, hogy komolyan és hatékonyan biztosítsa az igazi szentgyónások érdekében (de a szentmisén való tevékeny részvétel érdekében is) a helyes eljárást egyházmegyei és plébániai szinten egyaránt? Ehhez az kell, hogy testvéreinket megfelelően tájékoztassuk erről a témáról. Továbbá a nagyobb templomokban biztosítsunk megfelelő helyiséget a templomtértől elkülönítve (ahol több szentmise van egymás után). Legyenek meghatározott órák a gyóntatásra. Legyen egy bizonyos türelmi idő, amíg az immár 31 éve hatályos előírásokat legalább negyedszázados késéssel elkezdjük megvalósítani. Legyen hatékony ellenőrzés is az egyházi hatóság részéről, hogy végre érvényesüljön az egységes, liturgikus gyakorlat a valódi bűnbánati szellem érdekében.

* * *

Sokat kell még tennünk a liturgikus képzés vonalán. Leginkább a liturgikus érzék hiányzik. Meg kell szeretnünk és szerettetnünk minden keresztény testvérünkkel a liturgia szellemét – tehát nemcsak a lelkipásztorokkal. Bátran emeljen szót mindenki, ha azt tapasztalja, hogy sérelmet szenved a liturgia, vagy negligálják annak előírásait, szellemét. Még a száraz lelkű római jogászok is tudták, hogy a törvény ismerete nem abban áll, hogy ismerjük annak szavait, hanem a szellemét kell elsajátítani. (Ahogy olvassuk a Corpus Iuris Civilisben Celsus mondását: „Scire leges non hoc est verba eorum tenere sed vim ac potestatem.” Celsus, L, 1701 in P. Krüger, Corpus Iuris Civilis, I, Berlin, 1928, 34.)

Jó lenne, ha ezeket a liturgia szeretetéből fakadt gondolatokat mindenki átgondolná a maga szempontjából és megszívlelné.

A liturgia nem különcködők hobbyja, hanem az egyház lényegéhez tartozik, amint a Liturgikus Konstitúció tanít a 2. pontban: „A liturgia által – legfőképpen az Eukarisztia isteni áldozatában – megvalósul a megváltás műve. A liturgia tehát igen nagy mértékben hozzásegít ahhoz, hogy a hívek életükkel mutassák meg és tegyék kézzelfoghatóvá Krisztus misztériumát és az igaz egyház valódi mivoltát.”

Nagy Ferenc

KIEGÉSZÍTŐ MEGJEGYZÉSEK

A LITURGIKUS MEGÚJULÁSRÓL

            Összegyűjtjük egy-két magyarországi egyházmegye zsinati könyvéből és egyéb kiadványokból a Czike atya megelőző írásának sajátos kérdéseihez illő pontokat. Csupán három zsinati könyv áll rendelkezésünkre: Esztergom-Budapest (1994), Vác (1995), Székesfehérvár (1998).

            Húsvét megünneplését illetően érdemes újra elolvasni néhány korábbi írást: Teológia 19, 1995, 60–64 (Ócsai József); Távlatok 6, 1996, 3/4, 441–444 (Nagy Ferenc).

            A Paschalis sollemnitatis kezdetű szentszéki körlevélből a húsvéti vigíliára vonatkozóan bőséges idézetek találhatók az idei liturgikus Direktórium 62–63. oldalán.

            1) a) A húsvéti vigília időpontja és szertartása

            Az esztergomi zsinati könyvben olvassuk (2121): „A húsvéti vigília ünneplésének módja a lelkipásztori szempontok figyelembevételével különböző lehet. Ahol a feltámadási körmenet nagyszombat esti ősi szokása érvényben van, és a hívek nagyszámú részvételével folytatható, ez ma is lelkipásztori gyümölcsöket teremhet, és bátran követhető. Hazánkban sokfelé hitvalló bátorsággal ragaszkodott hívő közösségünk ehhez a szokáshoz. Ahol fenntartják, a vigíliai szertartásnak meg kell előznie a körmenetet. Ahol a feltámadási körmenet történelmi hagyományát nem őrizték meg, ott törekedjenek a feltámadási szertartást az egyetemes liturgikus előírások szerint megtartani.” A váci zsinati könyv (105) ugyanezt a szöveget tartalmazza, majd hozzáfűzi: „A húsvéti vigília feltámadási szertartásával kapcsolatban időpontjának éjféli rögzítése nem erőltethető, mert a megjelenő hívek számának csökkenését vonhatja maga után. A szimbólumrendszer érvényesülése miatt viszont mindenképpen csak sötétedés után kezdődhet a szertartás.” A székesfehérvári zsinati könyv pedig az idézett utolsó mondathoz még ezt teszi hozzá (127. §): „Amennyiben a vigíliaünneplés sötétedés utáni megtartása a körmenet megtartása miatt válik nehézzé, a körmenetet a húsvéti ünnepi mise után érdemes megtartani.”

            „A húsvéti vigília megünneplésében és azt követően a feltámadási körmenet megtartásában a Püspöki Kar útmutatása az irányadó. [Nem tudom, ilyen útmutatás létezik-e, és hol található. N.F.] Kívánatos a hívek fokozatos nevelése a húsvéti vigíliának az esti sötétedés utáni megtartására (vö. az Istentiszteleti Kongregáció Paschalis sollemnitatis kezdetű utasítása a húsvét megünnepléséről 78).” (Esztergom, 31. §; Vác, 35. §)

            Két további szemnyitogató adalék a húsvéti vigíliához.

            a) Római missziós hírügynökség, a Fides (1999. II.) interjút közöl egy laoszi püspökkel. (Az ország püspökei 40 év óta először jöhettek Rómába ad limina látogatásra.) A püspök elbeszéli, hogy Laoszban egy-egy misszionárius 10-15 napon keresztül naponta megannyi missziós állomáson megünnepli híveivel a húsvéti vigíliát. [Gondolom, jelentős tényező az, hogy a missziós állomások közösségeiben nem él ugyanolyan világos és pontos „naptárérzék”, mint a nyugati társadalmakban; nálunk Magyarországon a legeldugottabb faluban is tudják, hogy pl. húsvét az idén április 4-re esik, nem pedig valami másik napra.]

            b) A 80-as évek elején a kanadai Hamiltonban éltem. Az akkori püspök, Paul Reding kísérleti jelleggel szertartáskönyvet adott ki a húsvéti vigília megünnepléséhez. Az egyetemesnél valamivel rövidebb szertartásnak egyik fő sajátossága abban állt, hogy az (ószövetségi) olvasmányok megelőzték a fényünnepséget. Mi is a hamiltoni magyar plébánián így ünnepeltünk. Reding püspök 1983-ban halt meg; utóda aztán érthető okokból megtiltotta a kísérleti szertartás használatát. – De talán jobban örülhetnénk annak, ha Rómának sikerülne az egész latin egyház javára lényegesen javítania a vigílialiturgia szerkezetén, nyelvezetén és egész szellemén. . . A liturgiareform a mai állapotában nem évszázadokra lezárt és hétszeresen lepecsételt kincs! Az immár több évtizedes lelkipásztori tapasztalatból le kellene szűrni a tanulságokat, és folytatni a liturgiareformot.

            1) b) Virrasztás a szent sírnál

            „A nagypénteki hivatalos szertartások után – a közép-európai egyházi hagyomány szerint – a leleplezett kereszt, a halott Krisztus szobra és a fátyollal borított monstrancia együttes alkalmazása (megfelelő magyarázattal) nem helyteleníthető. Nagycsütörtökön és nagypénteken a templomokban legyen esti virrasztás.” (Esztergom, 2119; Vác, 105.)

            1) c) A kereszténységbe avatás

            „A keresztség szentségének kiszolgáltatása lehetőleg az egyház nagyobb közösségében (a húsvéti vigília liturgiájában vagy a vasárnapi szentmisében; vö. 856. kán.) történjék. A felnőttek keresztelésekor ügyelni kell a keresztény beavatás egységére és teljességére, vagyis a keresztséget, a bérmálást és az eucharisztia vételét egyetlen szertartás keretében kell kiszolgáltatni, a 868. kánon szerint.” (Esztergom, 2108; Vác, 91.)

2) Liturgia és paraliturgia, nevezetesen

a Mária-tiszteletben

            „Ajánlatos, hogy a hívek minél szélesebb köre kapcsolódjék be az Egyház hivatalos imájába (vö. Sacrosanctum Concilium 100), a népzsolozsma éneklésével is. A templomi zsolozsma egyházilag jóváhagyott imakönyv szerint történjék (vö. 826. kán. 3. §, 827. kán. 4. §).” (Esztergom, 2131; Vác, 117; vö. még Esztergom, 2227 és Vác, 152.)

            „Lelkipásztori feladat a Mária-tisztelet ápolása és mélyítése. A történelem folyamán az Egyház által jóváhagyott sokféle formája között kiemelkednek a liturgikus ünnepek, tovább az Egyház által jóváhagyott rózsafüzér-imádság közösségileg és egyénileg, továbbá a hagyományos májusi és októberi ájtatosságok. Elkerülendők az olyan egyéni kezdeményezések, amelyek nem állnak összhangban az Egyház tanításával és gyakorlatával, vagy amelyek bizonyos tiszteletnek vagy gyakorlatnak »mágikus« hatást tulajdonítanak.” (Esztergom, 2135; Vác, 121.)

            Sajnos, az egészen friss Váci egyházmegyei praeorator sem modernizálja a lorettói litánia elavultan hangzó fohászait. Érdemes még azt is (sajnálattal) megjegyezni, hogy az 1985-ös kiadású Éneklő Egyház ugyan számos régi énekünk szövegét felfrissítette, viszont napjainkban is többnyire a Hozsannából énekelnek, amely ezeket a jobb, maibb szövegeket nem vette át.

3) Gyóntatási órarend

            „A városi templomokban a hívek hozzászoktak a mise alatti gyónás lehetőségéhez. Alkalmat kell biztosítani arra is, hogy a gyónás elvégzésére mise előtt és misén kívül legyen lehetőség.” (Esztergom, 2123; vö. Vác, 107a; vö. még Esztergom, 1418 és Vác, 79.) „A lelkipásztorok lehetőség szerint kerüljék a szentmise alatti gyóntatást. A szentmise előtti gyóntatás miatt azonban a szentmise kezdetének időpontja ne tolódjék el.” (Székesfehérvár, 86. §)

            Tudok olyan magyarországi elgondolásról, hogy a vasárnapi misére más helységből érkező pap diakónust keres a következő megoldás megvalósításhoz: a diakónus vezesse a mise igeliturgiáját, közben ő gyóntat addig, míg át nem veszi az áldozati rész vezetését. Meghökkentő ötlet; de mutatja, hogy egyházunk lelkipásztori szolgálata egyre súlyosabb helyzetekkel találja magát szemben.

            A hivatalos római rendelkezések meg a magyarországi zsinati szövegek összehasonlításából kiderül: hol állunk, mik a tennivalóink, mik a nehézségeink. Kiderül az is, hogy nem könnyű dolog a liturgiában (és általában a lelkipásztorkodásban) szerencsésen egyeztetni a dogmatikai, a kánonjogi és a szorosan vett lelkipásztori szempontokat.

            Lelkipásztori gondolkodni- és tennivaló mindenesetre akad bőven – még ebben a kevés, egyszerű kérdésben is!

HALOTTAINK

            Sófalvi József (77, 51, gyulafehérvári) csíkszentsimoni esperes plébános 1998. aug. 2-án Csíkszentsimonban; tem. ugyanott.

            Kislégi Nagy László (1911, 1934, egri) esperes, ny. siroki plébános szept. 30-án.

            Dengl Miklós (1916, 1939, ferences), a Katolikus Magyarok Vasárnapja volt szerkesztője, ny. youngstowni magyar plébános okt. 2-án Youngstownban (OH, USA).

            Sáska Jenő (52, 27, szamosújvári) szamosújvári örmény plébános okt. 20-án; tem. Gyergyószentmiklóson.

            Nagy László (1912, 1935, váci) püspöki tanácsos, alsógödi plébános nov. 14-én; tem. Alsógödön.

            Fazekas Jenő (1909, 1936, szombathelyi) nagyprépost, székesegyházi főesperes, ny. plébános nov. 15-én Szombathelyen; tem. ugyanott nov. 21-én.

            Rózsa Ernő (1908, 1930, kalocsa-kecskeméti) ny. lelkész nov. 20-án Kalocsán; tem. ugyanott dec. 3-án.

            Péthy Gábor (70, 35, gyulafehérvári) ny. plébános nov. 23-án; tem. Kézdivásárhelyen.

            Fellegi Sándor (1915, 1940, egri) ny. plébános nov. 30-án; tem. Miskolcon.

            Brenner Ferenc (1914, 1940, pécsi) ny. pécs-rácvárosi plébános dec. 12-én; tem. Pécsett dec. 17-én.

            Szödényi Demjén (1913, 1938, ciszterci) ny. tanár dec. 26-án Irvingben (TX, USA); tem. ugyanott.

            Csorba Imre (1911, 1943, váci) ny. plébános dec. 27-én; tem. Szobon.

            Lovistyék István Laurus (1919, 1988, váci, irgalmas) lelkész dec. 27-én Budapesten; tem. ugyanott jan. 28-án.

            Tar Gyula (1920, 1842, veszprémi) ny. újudvari plébános dec. 28-án Újudvaron; tem. ugyanott jan. 2-án.

            Fehér László (31, 6, egri) szerencsi káplán dec. 30-án; tem. Göncön.

            Homonnay Sándor Miklós (84, 56, pálos); tem. Márianosztrán.

            Petrás Gyula (1927, 1954, pécsi) ny. lelkész 1999. jan. 3-án Pécsett; tem. ugyanott jan. 12-én.

            Kátai Imre (1920, 1944, pozsony-nagyszombati) ny. komáromfüssi plébános jan. 10-én Érsekújvárott; tem. ugyanott jan. 14-én.

            Fazakas Gyula (1918, 1944, domonkos, szeged-csanádi) ny. lelkész jan. 14-én; tem. Nyíregyházán.

            Vitéz Tivadar (1920, 1953, székesfehérvári, lazarista) esperes, ny. vértesboglári plébános jan. 28-án Székesfehérvárott; tem. ugyanott febr. 8-án.

            Szabla Ferenc (1926, 1950, győri) ny. bőnyi plébános jan. 30-án; tem. Bőnyben febr. 5-én.

            Hámor József (1914, 1940, szalézi) ny. edmontoni magyar plébános febr. 3-án; tem. Edmontonban (Kanada) febr. 20-án.

            Tulcsik Károly (1913, 1937, egri) ny. kisterenyei plébános febr. 4-én; tem. Nemtiben febr. 11-én.

            Rubint Zoltán (1920, 1944, egri) esperes, ny. káli plébános febr. 6-án Egerben; tem. Kálon.

            Funk Gusztáv (1933, 1958, pécsi) ny. bólyi plébános febr. 10-én; tem. Villányban febr. 18-án.

            Csonka Ferenc (1909, 1935, szeged-csanádi) ny. plébános febr. 11-én; tem. Szeged-Alsóvároson.

            Holpert István (1908, 1931, szombathelyi) ny. plébános febr. 14-én Székesfehérvárott; tem. Szombathelyen febr. 19-én.

            Váradi Gyula Béla (89, 64, ferences) febr. 14-én; tem. Budapesten febr. 25-én. 

Nyugodjanak Krisztus békéjében!