Távlatok/42  -  1998. karácsony

Tartalom


E számunk elé 

VALLÁS - ÚJ VALLÁSOK, SZEKTÁK

FIGYELŐ

LELKISÉG

KULTÚRA

SZEMLE

MAGYAR PAPI EGYSÉG


               

 

E  SZÁMUNK  ELÉ


A harmadik évezredhez közeledve, a szentatya apostoli buzdítása szellemében, néhány számunkban hitünk alapvető misztériumáról, a megtestesült Igéről, a Szentlélekről, a mennyei Atyáról és a háromságos Istenről elmélkedünk. Hivatkozva a II. vatikáni zsinat egyik legszebb szövegére is (Gaudium et spes 22), II. János Pál pápa így foglalja össze hitünk központi magvát:

Krisztus az Atyával egylényegű Fiú az, aki kinyilatkoztatja Isten tervét az egész teremtésre, s különösen az emberre vonatkozóan. Miként a II. vatikáni zsinat meggyőzően mondja: Ő „tárja föl teljesen az embernek magát az embert, s ismerteti meg vele nagyszerű hivatását.” E hivatást az Atya és az Ő szeretete misztériumának kinyilatkoztatásával mutatja meg. „A láthatatlan Isten képmása”, Krisztus tökéletes ember, aki visszaállította Ádám gyermekeiben a bűn által elcsúfított hasonlóságunkat Istenhez. Az Ige isteni személye által magára vett és minden bűntől mentes emberi természetében az összes ember közös emberi természete a legmagasabb emberi méltóságra emeltetett: „Isten Fia a Megtestesüléssel bizonyos módon minden emberrel egyesült. Emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, és emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, mindenben hasonló hozzánk, a bűnt kivéve. (Tertio millennio adveniente, 4)

Amikor most karácsonykor megvalljuk Jézus Krisztusba, a világ egyetlen üdvözítőjébe vetett hitünket, gondolunk arra, hogy a több mint ötmilliárd emberből milyen kevesen ismerték meg Jézus Krisztust. Az emberek tapogatódzva keresik az ismeretlen Istent; egyesek rátalálnak, mások eltévelyednek, bálványimádásba is esnek, régen is, ma is. Az úgynevezett keresztény Európában is egyre kevesebben vallják magukat Krisztus-hívőknek; vannak, akik nemcsak az egyháztól, de Krisztustól, sőt Istentől is elszakadnak. A szekularizálódás és az Isten-nélküliség (a harcos ateista ideológiák kora lejárt) egyre terjed. Közben viszont új vallások, ezoterikus tanok terjednek, burjánzanak a szekták, amelyek közül többnek már nincs keresztény gyökere. A jelenséget az úgynevezett „nyugati” világban (az első világban) mindenfelé megfigyelhetjük. A keresztény egyházaknak nem kis gondot jelent az új vallások és a szekták kihívása.

P. de Charentenay francia jezsuita lapunknak küldött cikkében leírja a szekularizált világ peremére szorult vallás helyzetét, jellemzi a jelenlegi vallási válságot, megvilágítva annak okait, majd a vallás jövőjével és a keresztények feladataival foglalkozik. P. Benkő Antal, aki már írt a Távlatokban is, meg az Agapé által kiadott hitvédelmi füzetekben is többet foglalkozott a szektákkal, most a világ végét váró/hirdető, úgynevezett millenarista irányokat mutatja be. Papp Ferenc saját tapasztalatait írja le. Ezenkívül még más írások is segítenek a tájékozódásban a szekták, új vallások területén.

Természetesen a Távlatok egyéb rovatai a központi témán túlmenően foglalkoznak más időszerű lelkiségi/lelkipásztori, kulturális kérdésekkel. Mindig arra törekszünk, hogy ablakot nyissunk a világegyházra, figyeljünk Rómára, ugyanakkor figyeljünk a magyar társadalmi-egyházi valóságot is, és az evangélium meg a zsinat tanítása fényében „távlatokat”, támpontokat adjunk a tájékozódáshoz.

Ismét karácsony misztériumára irányítva a figyelmet, hosszabban idézünk II. János Pál Tertio millennio adveniente kezdetű körleveléből (3. és 4. pont):

„És az Ige testté lett, és közöttünk lakozott; és mi láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve van kegyelemmel és igazsággal” (1,14). Szent János számára Jézus fogantatásában és születésében valósul meg az Atyával egylényegű örök Ige Megtestesülése.

Az evangélista az Igéről beszél, aki kezdetben Istennél volt, aki által minden teremtetett, ami csak létezik; az Igéről, akiben élet volt, és az élet volt az emberek világossága (vö. 1,5). Az egyszülött Fiúról, aki Isten az Istentől. Pál apostol az egyszülött Fiút „minden teremtmény elsőszülöttjének” nevezi (Kol 1,15). Isten a világot az Ige által teremti. Az Ige az örök Bölcsesség, Isten Gondolata és lényegi Képe, „dicsőségének ragyogása és lényegének képmása” (Zsid 1,3). Ő, aki öröktől fogva az Atyától született, s akit az Atya öröktől fogva szeret, mint Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, öröktől fogva kezdete és őstípusa mindannak, amit Isten az időben teremtett.

Az a tény, hogy az örök Ige az idő teljességében teremtményi állapotot öltött magára, a 2000 évvel ezelőtt Betlehemben történt eseménynek egyedülálló kozmikus jelentést ad. Az Igének köszönhetően mutatkozik a teremtmények világa „kozmosznak”, azaz rendezett világegyetemnek, és ugyancsak az Ige megtestesülése újítja meg a teremtés kozmikus rendjét. Az Efezusi levél beszél a tervről, melyet Isten Krisztusban határozott meg, hogy „elérkezik az idő teljessége, és Krisztusban mint Főben újra egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van” (1,10).

Krisztus, a világ Megváltója az egyetlen Közvetítő Isten és az emberek között, és nem adatott más név az ég alatt, melyben üdvözülnünk lehetne (vö. ApCsel 4,12).

 

 


VALLÁS – ÚJ  VALLÁSOK – SZEKTÁK


Pierre de Charentenay

A  VALLÁS  
A  SZEKULARIZÁLÓDOTT  VILÁG  PEREMÉN

    A fejlett országokban, amelyek egyben szekularizálódott országok is, a vallás elveszítette kulturális jelenlétét a közélet színpadán, és, úgy tűnik, a művelődés meg a nemzeti élet peremén marad, képtelenné válva arra, hogy ihlesse egy ország életútjának szívét. Azt gondolhatjuk talán, hogy a vallásnak tehát nincs többé semmi mondanivalója, és hogy jelenléte már nem jelentős? Az szekularizálódott vallások ki vannak talán téve annak a veszélynek, hogy eltűnnek, és hogy annyira beleolvadnak a társadalmi valóságba, hogy többé már semmi hatásuk nincs a politikai meg a társadalmi tényezőre? Látni fogjuk, hogy ez egyáltalán nem így van. Az szekularizálódás igenis létezik, és megvannak a hatásai; de azért a vallás nem veszíti el helytállóságát, még ha tevékenysége szükségképpen áttevődik is más regiszterre.

    Melyek azok az országok, amelyeket belefoglalunk ebbe a szekularizált világba? Lényegében azok, amelyeket általában fejlett országokként tartunk számon. Elsősorban Európa, beleértve Kelet-Európát is, amely gyors átalakulásban van, és amely most egyre közelebbről követi a nyugat-európai mintát. Lengyelország példája tipikus ilyen szempontból: egyháza, miután a kommunizmussal szembeni ellenállás bástyája volt, képes arra, hogy összefogja a polgári társadalmat az elnyomóval szemben, ma elveszíti hatalmát nem csupán mint politikai fórum, hanem létszám vonalán is (a gyakorlók számának meg a szerzetesi vagy papi életre készülő jelöltek számának visszaesésével). Látni fogjuk, hogy az Egyesült Államok a maga módján részét alkotja ennek az szekularizálódott együttesnek. Hozzá kellene még venni az egész világ fejlett szektorait, tehát a nagy városközpontokat és az ipari vagy egyetemi köröket, még ha az úgynevezett fejlődésben lévő országokhoz tartoznak is. Mint látjuk, nem annyira valami pontos gazdasági kritériumról van szó, mint inkább bizonyos élet- és fogyasztásstílusról, amely azt kívánja, hogy jelentős gazdasági eszközökkel rendelkezzünk. Nincs tehát földrajzi határa az szekularizálódásnak, hanem inkább kulturális határai, amelyeket szükségképpen nehezebb azonosítani. Ez a kultúra azonban jól lehatárolható a fejlett és gazdaságilag virágzó szektorokra.

Az szekularizálódás avagy a vallás helyének átalakulása

    Az szekularizálódás nehezen megragadható jelenség. Hogyan is lehetne felmérni azokat a változásokat, amelyek egy népesség lelkivilágában végbemennek? Hogyan érthetjük meg, hogy valaki, aki hosszú ideig hívőnek állította magát, egy szép napon  miért nem gyakorolja már a vallását? Hogyan magyarázzuk, miért távolodnak el egyes gyermekek a hittől, amikor szüleik hűségesen, állhatatosan és elevenen élték vallásukat?

    Ilyen mentalitásbeli változásokat csak hatásaikban lehet megragadni, azokban a konkrét változásokban, amelyeket az szekularizálódás létrehoz az egyének magatartásában. Így ötven éve, vagyis a második világháború vége óta, azóta, hogy megvalósult az, amit a „harminc dicsőséges esztendőnek” neveztek el, az 1945 és 1975 közötti harminc esztendő óta, az egyének vallási magatartásai ugyanúgy, mint az egyházak intézményi súlya, megváltoztak, különösen Nyugat-Európában. A szemináriumok jóval kevesebb jelöltet fogadtak, és jóval kevesebb papot képeztek, és maguk a világi hívek lábujjhegyen kisétáltak a templomokból. Ritkábban gyakorolják vallásukat, kevesebben esküsznek templomban, kereszteltetik meg gyermeküket. Mindez súlyosan érintette Franciaországot, Németországot; ma Olaszország, Spanyolország van soron, és számos keleti ország, amely nemrég nyílt meg a szabadságra és a fogyasztói társadalomra. A keresztények magatartásmódjai többé nem követik az Egyház útmutatásait és szabályait, például a családot illetően.

    Ezek a tények, amelyek sorát még jócskán lehetne növelni, magyarázatukat az szekularizálódásban találják, abban a fogalomban, amelyet meg kell határoznunk. Szekularizálódáson értünk olyan „globális társadalmi-kulturális változást, amely a vallás intézményi és kulturális szerepének leszűkülésében jut kifejezésre”1. A vallás már nem rendelkezik azzal a befolyással, amellyel rendelkezett, sem a személyi magatartásokra, sem a közintézményekre. Mi ment végbe, és miért ez az annyira gyökeres és annyira mély változás annyira rövid idő alatt?

    E válság okait ma jobban ismerjük. Három címszó alá csoportosíthatjuk.

    1. A tudományok és a technikák racionalizmusa, amely a létezés valamennyi dimenziójára kiterjed, leszűkíti a vallási kérdésfeltevés terét (mítosztalanítás). Miért lenne szükség vallásra, amikor a tudománynak egyre több kérdésre van válasza, amikor egyre több problémát megold? Nem a technikának kell-e felvállalnia az egész emberi élet ügyigazgatását? A túlvilággal való kapcsolat többé már semmilyen módon nem jelent hasznot, sem a mindennapi élet számára, sem a jövő nagy kérdéseinek megválaszolására.

    2. Az intézmények laikus jellege. A politika területén éppen úgy, mint a nevelés, a betegápolás, az emberbaráti és karitatív tevékenység területén a vallások elhagyták azt a vezető szerepet, amelyet századok óta birtokoltak. Egy nemzet társadalmi és politikai intézményei autonóm módon fejlődnek, bármilyen kényszerítő közbelépés nélkül a vallások részéről. Az egyház és az állam szétválasztása formálissá teszi a vallási közösségek kiküszöbölését a politikai és társadalmi játékokból. Ez a laikus jelleg szükségessé vált a vallási kötődéseknek egy modern országban fennálló pluralizmusa okán; az európaiak ugyan többségükben katolikusnak mondják magukat, de sokan vannak a protestánsok, a zsidók, és ma már a muzulmánok is, és persze a hitetlenek, akik ott élnek Európa valamennyi országában. Milyen címen igényelhetné egy adott vallás a saját törvényének érvényesülését?

    3. Fogyasztói és kommunikációs társadalom kifejlődése. Miért óhajtanánk Istenhez fordulni, holott a társadalom annyiféle javakról és annyi számos élvezetről gondoskodik? Az egyénnek, akit számos biztosíték oltalmaz, sem ideje, sem kedve nincs ahhoz, hogy elhagyja ezt a világot, és egy transzcendens világra gondoljon. Teljesen igénybe veszi a fogyasztásra, a szórakozásra, az élvezetre irányuló versenyfutás. Szabadidejét leköti a televízió; a közösben élt életet látványossággal, mulatsággal, szórakozással tölti el; fogva tart a közvetlen élményekben, megakadályoz minden távlatos pillantást saját életünkre. A fogyasztói társadalom süketté és vakká tesz a létezés sűrűsége és mélysége iránt.

    Ez a hármas mozgás akaratunktól független, és sokféle hatást vált ki. A vallás többé már nincs ott a polgár életének szívében, mert nincs ott a társadalmi élet szívében sem. Ha a televízió képernyőjén a vallás feltűnik ilyen vagy olyan nagyszabású szertartás vagy egy pápai út alkalmával, attól a vallási kérdésfeltevés még nincs jelen a lelkekben. A vallás általános gyakorlásának eltűnése nem jelenti teljes félreállítását, hanem átutalását magánjellegű vallási tevékenységbe, amelyet önkéntesek gyakorolnak. Nyugat fejlett országaiban a vallás a magánélet egy elemévé válik, személyes gyakorlatokban és privát helyeken. A közéletre nincs többé közvetlen hatása.

    Az szekularizálódás nagyon valóságos. Kétségkívül visszafordíthatatlan jelenség. A közömbösség veleje, amely fejlődőben van, nem fog eltűnni. A tudomány és a fogyasztás folyamata nem fog megszűnni. A művelődés többé nem vallási természetű, és ezentúl sem lesz az; a világi jelleg olyan nyereség, amelyet nem fognak megkérdőjelezni. Ha aztán itt-ott olyasmit figyelhetünk meg, amit egyesek a vallási elem visszatérésének neveznek, ez bizonyos polgárok részéről a vallási vágy váratlan felbukkanásának kifejeződése, de semmiképpen sem a népesség nagy többségétől megosztott vallási kultúra újraalakulása, ahogy hajdanában ez volt az eset.

A vallások feladták a szerepüket?

    Ilyen leírás olyasmit sejtethetne, hogy a vallások teljesen elhagyták a közéleti szférát, hogy a gazdaságilag fejlett országokban többé már nem tartoznak a társadalmi vagy politikai színpad játékosai közé. Még ha a hit eleven marad is bizonyos azonosítható csoportokban, a vallás intézményes jelenléte eltűnt.

    Nagyjából ilyen megfogalmazásban értelmezik egyesek az szekularizálódás leírását. Azzal vádolják, a vallásokat, az egyházakat és papjaikat, hogy megadták magukat. Ilyen értelmezés egyébként kiábrándultságból az integrizmust táplálhatja. Sőt egyeseket arra sarkall, hogy menedéket találjanak a szektákban, amelyek számukra mindenre tudják a választ.

    Az szekularizálódás csalódottjai elfelejtik, hogy a hitet ma már nem lehet úgy továbbadni, mint régen, amikor automatikusan ment át egyik nemzedékről a másikra. Ma mindenki személyesen akarja megtenni a saját tapasztalatát, anélkül, hogy számolna akár a szülők álláspontjával, akár a család hagyományával. Innen adódnak olyan szakítások, amelyek olykor meglepik a szülőket, amikor ez vagy az a gyermekük nem hajlandó követni az ő lépéseiket a hit útján. A hit továbbadása többé már nem történik automatikusan, mert a kultúra, laikussá válva, többé nem hordozója a vallásos kérdésfeltevésnek és szellemnek. Még Indiában is, ahol a lelki elem állítólag mindenütt jelen van, a hindu templomok felelősei összejönnek, hogy megvitassák, mit kellene tenni azzal kapcsolatban, hogy a fiatalok nem hajlandók követni őseik vallását. Ez tehát nem nyugati vagy katolikus jelenség.

    A tekintély alkalmazása nem szolgál semmire. A hitet többé nem lehet ráerőszakolni, nem azért, mert a hit megváltozott, hanem mert a világ megváltozott, és a hit feltételei megváltoztak. Mivel adva van az általánossá vált pluralizmus az szekularizálódott országokban, egyetlen vallás sem formálhat igényt arra, hogy egyedül birtokolja a jelen és a jövő kulcsait. Egyetlen vallás sem erőltetheti magát rá, az emberiség valamiféle apokaliptikus látomását sürgetve, és nem kötelezheti az embereket arra, hogy kövessék, egy ilyen üzenet elfogadtatásával: „velem jöttök, vagy a káosz valósul meg”, avagy más szavakkal: „velünk és hozzánk hasonlóan lesztek vallásosak, vagy pedig kivettettek a tudatlanság és a gonosz sötétségébe.” Manapság minden vallás kénytelen helyet engedni a személyes szabadság, az élmény kutatása, a személyes előrejutás gyakorlásának.

    A vallásoknak ma már nincs kész válaszuk a társadalom összes problémáira, valamennyi kérdésre, amelyet a modern világ minden egyes ember magatartásának felvet; a vallások tehát másként helyezkednek el ebben a konkrét világban. Tapogatózva keresik és találják meg a válaszokat. Amikor pedig ezt a választ megtalálják, nem tudják másként elmondani, mint javaslatok formájában, sőt prófétai üzenetek formájában, amelyek arra ösztönzik beszélgető társaikat, hogy ők maguk szánják el magukat.

    Egy szekularizálódott társadalomban tehát a vallások visszavonulnak az államok és a nemzetek ügyigazgatásából. A laikus intézményeknek elégségeseknek kell lenniük a válságkezelésre. A vallásoknak még az esetleges helyettesítési szerepe sincs meg, amelyet olykor egyéb összefüggésekben gyakorolnak. Az egyház nem adta fel szerepét. A társadalom vette birtokba autonómiáját; egyetlen vallásnak sincs joga ahhoz, hogy visszaigényelje ezt az autonómiát, hogy újra megkaparintson egy elveszített hatalmat

    Vallási különösségek szerepet játszhatnak; integristák például igyekeznek közbelépni, hogy szempontjukat kikényszerítsék. Mindmáig, beszorítva a politikai szélsőjobbhoz közelálló apró körökbe, kísérletezéseikkel megbuktak. Ilyen csőd azonban nincs mindenkorra biztosítva. Pillanatnyilag a legtöbbször megelégszenek helyileg és időbelileg korlátozott, pontos akciókkal. De az integrista vagy szektás elszabadulás veszélye igenis létezik. Egyetlen nagy demokrácia sincs szisztématikusan védve ellene.

Szekularizálódott, de a vallás iránt érzékeny országok

    Az szekularizálódásnak ez a jelensége, amelyet általános kifejezésekkel idézünk fel, sokféle modell szerint ragozható, a különböző nemzeti, sőt helyi kultúráknak megfelelően. A fejlett országok kulturális és vallási helyzete nagyon különböző az Egyesült Államokban, Németországban, Olaszországban és Franciaországban, nem is beszélve Japánról. Az egyházak élettere nyilvánvalóan szűkül, azonban erős árnyalatokkal, amelyeket lényeges dolog jól szemügyre venni.

    Az Egyesült Államok telve van olyan vallási kultúrával, amely szerint országukat Istentől kapták, hogy a világot szolgálják. Az elnök a Bibliára esküszik hűséget, és ez nem jelent problémát sem a hindu, sem a muzulmán amerikaiaknak. Ugyanakkor a felekezeti iskolákat az állam soha nem részesítheti támogatásban. A francia állam, amely nagyon laikus, a maga részéről mégis elfogadott számos egyezséget az egyházzal való kapcsolataiban, nevezetesen azt, hogy finanszírozza a katolikus magániskolákat.

    Számos újabb esemény Európában bizonyította, hogy még a világ legszekularizáltabb országaiban is a vallási kérdés mennyire megmarad túlérzékeny kérdésnek, a vallás támadói és védelmezői számára egyaránt. Miért ez az érzékenység? A vallás érintkezik az ember és Isten közötti kapcsolatokkal, az egyénnek a sorsát vizsgáló kutatásával, az embernek ahhoz való viszonyával, ami a világban és önmagában a legszentebb. Ez az egyén legtitkosabb pontja, az a pont, ahol kifejeződnek legmélyebbre nyúló választásai, az a pont, ahol megéli legelső naivitását és legnagyobb egyszerűségét. Egyébiránt a vallás ezért válhat a médiumok részéről olyan könnyen gúny tárgyává. Nem szoktunk csúfolódni olyasmivel, aminek nincs jelentősége. Ahhoz, hogy jobban megnevettessünk, vagy hogy félelmet keltsünk, szívesebben tesszük nevetségessé azt, ami az emberek szívét mélyen érinti.

    Mindenkit, hacsak nem süllyedt teljes érdektelenségbe, szíven üt a vallás problémája, akár pozitív, akár negatív értelemben. Számolva a vallás tényének és az általa érintett mozgató erőknek mélységével, nem lepődünk meg azon, hogy a vallás kiindulópont lehet szélesebb körű tevékenységekhez, mozgósítási erőközpont, olyan dinamizmus forrása, amely mozgásba hozza a lelkiismereteket, és átalakítja a társadalmat. Mindezt azonban sajátos módon teszi, amely megfelel az őt körülvevő szekularizálódott társadalomnak.

A lobbizás, avagy a periférikus tevékenység

    Ebben az elvilágiasult rendszerben tehát a vallásoknak közvetlenül már nincs meg a lehetőségük arra, hogy irányítsák a társadalmi és politikai rendszert. Jelenlétük a közélet színpadán kevésbé feltűnő, mint egy hagyományos világban. Olykor nagyon diszkrétnek tűnnek egy sereg témával kapcsolatban. Mindazonáltal valamennyi elvilágiasult országban a vallások szerepe nem korlátozódik csupán a privát szférára. A vallásnak mindig van és mindig lesz nyilvános arculata és szerepe, mert olyan értékeket hordoz, amelyekkel kapcsolatban számos egyén azt óhajtja, hogy szerepet játsszanak társadalmukban, és országukban megbecsülést kapjanak.

    Így az egész egyház–társadalom kapcsolat változott meg, mert társadalmi életüket illetően az egyének a laikus politikai intézményekre hagyatkoznak. Igenis az állam dolga felvállalni a közélet terhét. Az egyházaknak többé nem feladata a közösség irányítása. A politikai élet közvetlen igazgatásától visszavonulva a döntés perifériáján helyezkednek el. A hívők, a gyakorlók feladata, hogy munkához lássanak annak érdekében, hogy vallásuk értékei jelen legyenek a közélet színpadán.

    A vallások szabadon beszélhetnek, hallathatják hangjukat felelőseik révén, vagy dolgozhatnak a terepen laikus tagjaik által. Így van helyük a nemzeti és nemzetközi politikai színen, de inkább mint nyomást gyakorló sajátos csoportnak, mint lobbynak (hogy az amerikaiak módján szóljunk), nem pedig a nemzeti politika kényszerítő és kikerülhetetlen irányítójaként. Nincs megbízatásuk a politikai élet ügyintézésre, de bírálhatják azt, és orientálására törekedhetnek.

    Minden vallás magával hoz olyan értékbázist, amely magatartásokat határoz meg, és a felelősöknek, valamint a tagoknak a reflexióját és tevékenységét táplálja. A kérdéses vallásnak megfelelően többé-kevésbé ki van dolgozva a társadalomhoz fűző viszony. A katolikus egyház esetében több mint egy század óta kialakult a társadalmi tanítás hosszú hagyománya, amely az egyház tagjait arra hívja fel, hogy különös figyelmet szenteljenek a legszegényebbeknek, és védelmezzék a nehézségben élő személyek jogait.

    A nyomást gyakorló csoportok stratégiája által kétfajta cselekvés vált lehetővé. Egyfelől az intézmény érdekeinek védelme, mint például a katolikus iskolák fenntartása, a tanítók és tanárok, valamint a szerzetes személyzet helyzetének szabályozása, pénzbeli ellátásuk stb. Másfelől: bizonyos értékek védelme az egész nemzet előtt, mint az atomfegyver elutasítása, az eutanáziától fenyegetett személyek védelme, bizonyos filmek és bizonyos könyvek kiadásának elutasítása, sőt bizonyos törvény megszavazásának elutasítása, a rossz lakásviszonyok között élő személyek védelme, a közösségvállalás kifejezése egy társadalmi védelmet biztosító rendszerben. Olykor elég széles körű javalatokról van itt szó, amelyeket nem mindig könnyű alkalmazni. Szempontjaikat kifejezve az egyházak egy sajátos pontra akarják felhívni a kormány figyelmét, és azt kérni tőle, hogy mérsékelje politikáját.

Kérdések, problémák

    Ezek a cselekvésmódok nyilvánvalóan számos kérdést vetnek fel.

    A) Az eszközök

    Az egyházak által nyomásgyakorlásra használt eszközök, feltéve, hogy megmaradnak erőszakmentesnek és a törvény keretén belül, ugyanazok, mint bármilyen nyomást gyakorló csoport eszközei. Hatásaikat kifejthetik egyenesen a parlament tagjaira, sőt a kormányra, annak elérése céljából, amit óhajtanak. Az 1979 és 1989 közötti években, amikor Nicaraguában a szandinisták voltak kormányon, az Egyesült Államok aláaknázta az ország kikötőit, hogy gazdaságát gyengítse és megbénítsa. E rendszabály ellen élénken küzdöttek az amerikai katolikus körök: ostrom alá fogták azokat a szenátorokat és képviselőket, akiket fogékonynak gondoltak erre a kérdésre.

    Más erőszakmentes eszköz a direkt utcai tevékenység. Ebben az esetben a vallási intézményeknek a döntésekre gyakorolt súlya függ tagjaik számának súlyától. Ha a hívők csoportja jelentékeny, és ha súlyos problémákkal találja magát szemben, módfelett hatékony lehet. Ha mindössze néhány egyént tesz ki, észre sem veszik. A legjobb példát adják a katolikus oktatás tüntetései Franciaországban 1984-ben. A köztársasági elnök újra felvetette a katolikus iskolák államosításának tervét; ez a terv részét alkotta a szocialista párt 1981-es választási programjának. A katolikus oktatás reagálása több hónapon át szerveződött egész Franciaországban tartott tüntetésekkel, és 1984. március 4-én nagy párizsi tüntetéssel zárult, amelynek során egy milliónál többen vonultak fel. Minden kétséget kizáróan ez volt az egyik legnagyobb tüntetés, amelyet a fővárosban láttak. Másnap François Mitterrand viszavonta törvénytervét. A katolikusok a kormány egy pontos tervezetéről nyilatkoztak, és nyomást gyakoroltak rá, hogy kivívják megsemmisítését. Hatalmi visszaélés az, hogy kivonulnak az utcára? Minden csoport joggal tesz ilyesmit. A mozgósítás, mivel tekintélyes méreteket öltött, a kormányt visszakozásra kényszerítette.

    Más összefüggésben, az Egyesült Államokéban, a katolikusok csoportjának számbeli növekedése, akik most az ország első egyházát alkotják, súlyt ad nekik a nemzetben. Amikor a 300 amerikai püspök nyilatkozik valamilyen kérdésről, mint pl. a gazdasági élet vagy az atombomba, hallgatnak véleményükre.

    B) A szakértelem

    Minden egyes csoport vallási ihletésének megfelelően nagyon változatos tevékenységek kialakulását figyelhetjük meg. E tevékenységek kezdeténél azonban ugyanazt az óhajt találjuk: megvédeni azokat az értékeket, amelyeket a gyakorolt vallás inspirál. Alapvető motivációkról van tehát szó, nem pedig egyszerű politikai érdekekről. Gyakran nagyon nehéz a vitatkozás a felelős személyekkel, mert könnyen a szakértelem érvét helyezik szembe a mélyen gyökerező motivációkkal. A vallások miért avatkoznának be olyan területeken, amelyek nem tartoznak rájuk? Nem azt kockáztatják-e, hogy felelőtlen károkat idéznek elő, amikor beavatkoznak olyan területeken, amelyeket nem ismernek? Jobban tennék, ha megmaradnának a maguk szakmájában, a liturgiában vagy a lelkiségben.

    Minden egyes probléma felvetésekor szüntelenül ugyanazt a vitát kezdik újra. Ha egy püspök bírálja pl. egy atomerőmű létesítését, ezt nem valami technikai szakértelem nevében teszi, hanem egy erkölcsi kérdésfelvetésből kiindulva. Márpedig ez teljesen nélkülözhetetlen valamennyi témával kapcsolatban. Egyébként a technikai állásfoglalások is szakértelmi érv mögött erkölcsi állásfoglalást takarnak; az említett példában annak szükségességét, hogy masszív pusztulást előidéző fegyvert kell létrehozni egy ellenfél esetleges támadásának elhárítására, vagyis az atombomba erkölcsösségének elismerését. Nem létezik szakértelem-gyakorlás erkölcsi választás nélkül. A püspök tehát egyenlő szinten áll a vitában, amikor erkölcsileg érvel.

    C) A szélsőségesek nyomása

    Amint egy szekularizálódott és fejlett ország valamennyi társadalmi testületében, a vallási csoportok között is léteznek szélsőségesek, mindenfajta fundamentalisták, akik gyakran és erélyesen hallatják hangjukat, hogy változtatásokat kérjenek, leleplezzenek politikákat, és tiltakozásra szólítsanak fel. A mérsékeltebb csoportok úgy tartják, hogy egy demokratikus nemzet nagy döntései nagyjából tiszteletben tartják az emberi jogok alapvető elveit, és ezért nem olyan gyakran hallatják hangjukat.

    Így az Egyesült Államok „erkölcsi többsége”, amely nagyrészt a legkonzervatívabb keresztényekből tevődik össze, igyekszik gyakorolni befolyását a politika színpadára és a nemzet sorsára. Bizonyos témákkal kapcsolatban, mint az abortusz, epésen szenvedélyesek; szították a tiltakozók szélsőséges áramlatát, nem riadva vissza az erőszaktól sem. Az abortusz törvényen kívül helyezése mellett az „erkölcsi többség” követeli az iskolai imádság visszaállítását és az evolucionizmus tanításának megtiltását is.

A hívők internacionáléja

    Az értékek védelme nevében tehát lobbyzó hívők fognak nyomást gyakorolni valamennyi szekularizálódott országban, ilyen vagy olyan értelemben. A vallások és képviselőik helye világos a nemzeti összefüggésben. Meg kell azonban vizsgálni a kérdést nemzetközi téren is, a geopolitika terén. Tevékenyek-e a hívők olyan ügyekben is, amelyek túllépik országhatáraikat? Alkotnak-e hálózatokat, olyan társulatokat, amelyek jelen vannak különféle országokban? Lehet-e ilyen értelemben a hívők internacionáléjáról beszélni?

    A legelterjedtebb eset a vallások geopolitikai tétlensége az szekularizálódott országokban. Nem tapasztaljuk, hogy egy pápa vagy egy ajatollah fellép az amerikai vagy francia belpolitikai színen, ha csak nem olyan erkölcsi kérdésekben, amelyeknek kiemelését fontosnak tartja, például az abortusz vagy a halálbüntetés kérdésében. Nem bocsátkoznak átfogó bírálatokba, sem a katolikusokhoz, illetve a muzulmánokhoz intézett olyan felszólításba, hogy kaparintsák meg a hatalmat, és juttassák uralomra a katolikus vagy az iszlám törvényt. Ennek az a magyarázata, hogy a fejlett országok tiszteletben tartják azokat a nagy elveket, amelyeket a vallások védelmükbe vesznek: a békét, a szabadságot, az emberi jogok érvényesülését. Miért kellene fellépni az alapvető elvek mellett, hiszen azok be vannak írva az alkotmányba, és a politikai intézményektől meg a bírói hatóságoktól függ azok megtartatása? Nem meglepő, hogy a vallási vezetők ritkábban szólalnak meg a fejlett országokban, mint egyéb összefüggésekben; hiszen azok az elvek, amelyeket védelmeznek, jórészt már megvalósulnak.

    Viszont az szekularizálódott országok vallási fórumai és hívői nem haboznak közbelépni, ha ezen országok ilyen vagy olyan külpolitikai döntése nem felel meg az említett alapvető elveknek, nevezetesen a fejlődésben lévő országok irányában kidolgozott politikáikban. Szóltunk már arról, hogy a nyolcvanas évek közép-amerikai válságai idején számos egyesült államokbeli és európai csoport igen tevékenyen foglalkozott azzal, hogy az emberi jogok védelmére keljen ezekben az országokban, leleplezve az amerikai kormány tevékenységét a hatalom helyi képviselőivel szemben. Azt, hogy Washington következetesen támogatta a salvadori kormányt végig a nyolcvanas éveken, erősen bírálták az amerikai vallási tekintélyek, annál is inkább, mert a katolikusok áldozatai voltak egy tömeges üldözésnek, amely nem kímélte San Salvador érsekét, Mons. Romerót és nyomában számos papot. A latin-amerikai (brazil, chilei, argentin) diktatúrák idején ugyanilyen nyomást gyakoroltak az Egyesült Államokra, hogy megakadályozzanak elfogadhatatlan szövetségeket.

    Ha létezik, mint ahogy létezik, északról dél felé a hívők olyan internacionáléja, amely az emberi jogok védelmére kel, létezik fordítva is számos olyan mozgalom, amelyek rendkívüli erőszakkal lépnek fel, és ezek is egyfajta internacionáléba szerveződtek, az üldözés internacionáléjába; az üldözést északon szítják, és délen gyakorolják. Közép-Amerika megint csak példás terepe eme üzelmeknek.

    Papok, apácák, világiak meggyilkolása nagy számban fordult elő Chilében, Argentínában, Salvadorban, a Somoza-időszak alatti Nicaraguában. Ezt a szembeszállást az alacsony intenzitású összecsapások (conflits de basse intensité) közé kell besorolni, amelyek egymással kiengesztelhetetlen világszemléleteket állítanak egymással szembe, és a hívők személyére kivetett halálos csapdákban nyilvánulnak meg. E harc méretei kiszélesednek, ha megfigyeljük azt, ami Európában lejátszódott ugyanabban a korban hasonló témakörben; halál vagy gyilkosság nem történt, hanem sajtóhadjáratok, amelyek ugyanolyan félelmetesek lehetnek. Más (demokratikusabb és modernebb) módon e hadjáratok utánozzák azt, amit a katonai hatalmak igyekeznek megtenni Latin-Amerikában vagy Afrikában: kirekeszteni vagy lejáratni azokat, akik szembehelyezkednek az ő társadalomszemléletükkel.

    A szekularizált világ tudja, mit akar, és mit nem akar vallás dolgában. Ha az szekularizálódás meggyengítette a vallásokat, lecsökkentve gyakorlóik létszámát, nem szüntette meg azt a szerepet, amellyel mindig rendelkeztek mint a hívők számára szolgáló inspiráció- és dinamizmusforrással. Az szekularizálódás, azzal, hogy a vallásokat megtisztítja szociológiai és kulturális terhüktől, csak annál hihetőbbé és helytállóbbá teszi őket, amikor megnyilatkoznak. Ha a hívek mennyiségét tekintve sokat veszítettek, egész bizonyosan nyertek okfejtésük és közbelépésük minőségében. Számos politikai és hírközlési hatalom ezt jól megértette: bírálják az szekularizálódást, leleplezve kártevésüket, amellyel gyengítik a vallást, ugyanakkor hevesen szembehelyezkednek a vallás mindenféle újjászületésével, aminek az lenne a következménye, hogy megkérdőjeleznék a társadalom igazságtalanságait, és politikai felfordulást teremtenének. Ezek a szekularizált világ peremén folyó harcok nesztelenebbek és rejtettebbek, mint valamikor voltak; mindazonáltal nagyon is valóságosak.    

(Fordította Nagy Ferenc)

1 Jean-Paul Willaime: La sociologie des religions. Que sais-je? PUF 1995, 97. oldal.

* Szekularizáció és „világiságodás”. 1) A francia sécularisation, sécularisé szavaknak, mint ahogy a magyar szekularizáció, szekularizált szavaknak van egy történelmi-jogi jelentésük (egyházi vagyon, oktatás, anyakönyvek stb. állami tulajdonba, hatáskörbe stb. vonása, kisajátítása, államosítása); a szó tehát (egyházi szemszögből nézve) pejoratív, elmarasztaló szó. (Mint ahogy a francia laïc szó jelent vallásoktatás nélküli [iskolát], felekezet nélkülit, a magyar laikus szó mai elsődleges jelentése pedig: nem hozzáértő; tehát ezek is ilyen értelemben lekicsinylő szavak.) 2) Újabb keletű teológiai szakkifejezésként a sécularisation, szekularizáció nem a vallási dolgok elvilágiasodását, az emberi közösség életéből való kiszorulását fejezi ki, hanem a világi (séculier) voltában tekintett világ (monde) önállóságának és értelmességének hitből fakadó elismerését; többek között azt jelenti, hogy a vallás nem kebelezheti be a profán világot és történelmet, és hogy a világi társadalomért végzett szolgálat, az emberibb világ felépítésében való részvétel a keresztény ember sajátosan keresztény feladata (nem pedig valami elidegenedés igazi rendeltetésétől). 3) A magyarra fordítást bonyolítja, hogy az új latin nyelvek három, egymástól eltérő jelentésű szavának (franciául monde, siècle és laïc) a magyarban egyetlen egyszavas megfelelője van: világ, illetve világi. Pontosítva az értelmet: monde = világ, világrend, világmindenség; siècle = világ, világkor, (emberöltő, évszázad,) világi élet; laïc = világi, nem egyházi. A magyarra fordítás nehézsége mindjárt a jelen tanulmány címében kiütközik: le monde sécularisé = a világivá vált világ. 4) Ha a sécularisation szónak magyar megfelelőt keresünk, ugyancsak zavarban vagyunk. Az elvilágiasodás szó hangzása szerint lehet erősen pejoratív értelmű (pl. szerzetesközösségek elvilágiasodása, vagyis lezüllése; ez ugyan nem szükségszerű, hiszen a világias szó tulajdonképpeni jelentése: világi személyre jellemző, nem papos). Az elvilágiasodás szónál talán szerencsésebb érzelmi töltetű lenne, de ilyen szó egyelőre nem létezik: világiság(odás), világiságodottság, világivá válás. (A fordító megjegyzése.)


 


Benkő Antal

SORSDÖNTŐ  2000.  ÉV?

A megújulást a szekták hozzák?

Jézus megígérte, hogy újra eljön, álljunk tehát készen fogadására. Miként a nyár közeledtéből tudjuk, hogy nemsokára eljön az aratás ideje, úgy az idők változásaiból meg kell értenünk jövetelének jeleit. Ezek a jelek azonban nem egyértelműek. Innen érthető, hogy már az első keresztények között voltak olyanok, akiket az apostolnak figyelmeztetni kellett: ne lanyhuljanak, ne közvetlen közelre és ne tétlenül várják az Úr jövetelét, hanem dolgozzanak, küzdve virrasszanak, amíg el nem jön (2Tessz 3,611). A Jelenések könyve pedig kemény küzdelmekről beszél, amelyekkel a Sárkány és a Vadállat Jézus tanítványait is el akarják téríteni a helyes útról. Másrészt nemcsak jelekről beszél, amelyek megelőzik az Úr jövetelét, hanem ezer esztendőről is, amelyet a választottak Vele töltenek. A Jelenések könyve 20. fejezetének 46. versei szerint ugyanis a Jézusról tett tanúságuk miatt megölt hívek majd életre kelnek, és „Krisztussal ezer esztendeig uralkodnak”.

Massimo Introvigne, az új vallások és szekták szakértője szerint legalább 50 millió – elsősorban protestáns közösségekhez tartozó – amerikai keresztény, az egész világon pedig mintegy 500 millió – különböző vallású és felfogású személy igen erősen összpontosít a 2000. évre.1 Remegő-reménykedő lélekkel gyűjti és értékeli mindazokat a jeleket (háborúk, természeti csapások, UFO-megjelenések, magánkinyilatkoztatások stb.), amelyek arra utalhatnak, hogy igen közel van ez a sorsdöntő ezer év: a 2000. év körül be is következik. Mit gondoljunk minderről? A helyes felelet megtalálása érdekében rövid fogalmi tisztázás után három – világ végét, illetve új világot hirdető – irányzatot mutatunk be.

1 – A millénizmus, millenista kifejezések eredetüket a latinból veszik: mille = ezer. A magyar nyelvben honfoglalásunk ezer éves fordulójával kapcsolatban beszélünk millenniumról és a millenáris (ezeréves), illetve millecentenáris (ezerszáz éves) megemlékezésekről. Vallási körökben régebben, pl. az 1932-ben kiadott Katolikus Lexikonban is, millenizmus helyett inkább a görög eredetű chiliazmus (kiliazmus) – millenarizmus, chiliaszták (kiliaszták)  kifejezést használták. Ebben a lexikonban a „millenisták” címszónál a „komoly bibliakutatók, újkori szekta” megjegyzést, magyarázatot találjuk. A lexikon millenistáknak Jehova tanúit tekintette, akik a harmincas évekig „komoly bibliakutatóknak” nevezték magukat, és többször is megkísérelték pontosan évre, sőt napra meghatározni Jézus második eljövetelét. A Jel 20,46 szakaszt pedig egy ezeréves földi paradicsomban képzelték el.

Napjainkban millenaristáknak nevezzük mindazokat a mozgalmakat, amelyek 1) a világ végén lejátszódó történéseknek tanításukban, eszmevilágukban központi szerepet tulajdonítanak, 2) ezeket a történéseket a világrendbe beleírt, s ezért abból előre kiolvasható következményeknek tekintik, 3) és mindezt itt a földön („új földön”), nem pedig a mennyben („új égben”) lejátszódónak tekintik.

A millenarizmus szoros értelemben a keresztény tanításnak a világ végső eseményeire: Jézus második eljövetelére és az emberiség végső sorsára vonatkozó immanens és előre pontosan meghatározható értelmezése, amely nem egyeztethető össze a katolikus hittel. Jóllehet igen sok amerikai millenista egy-egy protestáns lelkész körül csoportosuló, „egyháztól független” keresztény közösség tagja, mégsem tekintenek minden millenista mozgalmat szektásnak, mivel Amerikában a nagy protestáns felekezetek tagjai közül is sokan millenisták.

A kereszténységen kívül azonban más vallásokban (pl. az iszlámban és a buddhizmusban), sőt amint látni fogjuk, nem vallási mozgalmakban is találkozunk a világ végére vagy az ezeréves uralomhoz hasonló új világra vonatkozó elképzelésekkel, amelyek új rend érkezését várják az emberiség számára. Erre minden erejükkel készülnek, illetve másokat – még erőszakkal is erre akarnak előkészíteni. Tágabb értelemben ezeket is millenarista mozgalmaknak nevezik.

A millenaristák közül egyesek úgy gondolják, hogy az „új föld” eljövetele váratlanul, nagy kataklizma által érkezik meg, és gyökeres változást hoz magával. Mások viszont úgy képzelik, hogy az „új korszak” lassú fejlődés következményeként alakul ki.

Az „ezeréves uralom” megkezdését Krisztus eljövetele utánra tevő keresztény csoportokat  premillenaristáknak nevezik. Szerintük ezt az új világot csak Krisztus kezdheti el, jövetelével törés áll be az emberiség történetében. Azokat a keresztény alapokra épülő millenista csoportokat pedig,  amelyek szerint Krisztus eljövetelét az egyháznak fokozatosan elő kell készítenie, s így Jézus jövetelével nem történik törés az emberiség történelmében, hanem érkezése egy fejlődésfolyamat következménye, posztmillenaristáknak nevezik.

2A nagyobb keresztény millenarista csoportok főleg a múlt században, és elsősorban az Egyesült Államokban alakultak ki. Közülük a legismertebbek az adventisták és a Jehova tanúi, de sajátos millenarizmust hirdettek a mormonok is, amire hivatalos nevük is utal: az utolsó idők szentjei. Rövid időn belül és pontosan  meghatározott dátumra várták Jézus visszatértét. Legtöbbször Dániel próféta könyvét (Dán 8,14-et) vették alapul, amely szerint meghatározott idő után a jeruzsálemi templom megszentségtelenítése véget ér: „Kétezer-háromszáz estig és reggelig, aztán tiszta lesz a szentély.” A Számok könyvének egyik verse szerint pedig Isten „minden napért egy évet számít” (Szám 14,34). Így William Miller, New York-i farmer, a millenarista mozgalom vezéralakja 1830 körül, a Dániel-féle 2300 estét/reggelt (= napot) 2300 évnek vette, számításai kiindulópontjának pedig a Kr. e. 457. évet tekintette, mivel úgy tudta, hogy I. Artaxerxész perzsa király ebben az évben bocsátotta ki rendeletét, amely lehetővé tette Jeruzsálem falainak és templomának újjáépítését. Ha a 2300 évből kivonunk 457-et (vagyis a Kr. e. 457 évet), akkor az Új Jeruzsálem építésének, Krisztus második eljövetelének Kr. u. 1843-ban kellett bekövetkeznie. Miután 1843-ban nem jött el a világ vége, Miller – a régi zsidó kalendárium bizonytalanságaira hivatkozva – hibakiegészítést végzett, és 1844. október 22-re hirdette meg Krisztus második eljövetelét. Amikor ezen a napon sem történt semmi rendkívüli, Miller visszavonult, és követőinek jó része csalódottan hagyta el táborát. Sokan azonban kitartottak meggyőződésük mellett, hogy kiszámítható Jézus második eljövetelének ideje, és újabb meg újabb dátumokat közöltek.

Ezek közé tartoznak mind az adventistáknak (az Úr közeli jövetelét váróknak) nevezett közösségek, mind pedig a körükből kiszakadt Jehova tanúi. Charles T. Russell, a később magát Jehova tanúinak nevező gyülekezet alapítója 1870-ben még egy adventista lap szerkesztőségében dolgozott. Az Úr jövetelét – saját számításaik alapján először 1874-re, majd pedig 1914-re, sőt Jehova tanúi még 1975-re is meghirdették.

Számos vallásszociológiai tanulmány vizsgálta, hogy mivel magyarázható az a tény, hogy a meghirdetett dátumok nyilvánvaló tévedése ellenére a világ végét határozott évre, napra váró csoportoknak a taglétszáma nem csökken, sőt néha növekszik. L. Festinger 1956-ban megjelent tanulmánya2 a fő indítékot egy kompenzációs mechanizmusban látta. A „hithű” tagok önvédelemből prozelitizmusba kezdenek: térítőenergiájukat teljes erővel kifelé fordítják, és mások megtérítése által próbálják csökkenteni csalódásaikat. Felfogásukat a következő gondolatmenetben lehet összefoglalni: Ha az eddigi tagoknál nagyobb csoportot sikerül meggyőzni elgondolásunkról, akkor mégiscsak beigazolódott feltevésünk igaza. Újabb kutatások szerint más okok is közrejátszanak abban, hogy egy közösség tagjainak száma növekedhet, jóllehet jövendölései nem teljesedtek be. Pl. annak hangsúlyozása, hogy a beteljesülést váró tagok imáira Isten megkönyörült a világon, és elhalasztotta büntető fenyegetése végrehajtását. Máskor a prófécia beteljesülését váró személyek figyelmét, átmenetileg, a közösség egyéb tanításai felé irányítják, vagy hangsúlyozzák, hogy a meghirdetett esemény ugyan nem látható formában, de lelki szinten megvalósult. Ezt az utóbbi utat követték Jehova tanúi is. Szerintük az 1914-ben bekövetkezett I. világháború igazolja, hogy  Isten büntetése már megkezdődött: milliók erőszakos halála által az erkölcsi élet alapjaiban rendült meg. Így ők nem tévedtek, csak a részleteket nem látták tisztán. Ugyanakkor próféciájukat „elspiritualizálták”:  Jézus 1914-ben a „Szentélyben”, azaz kozmikus és láthatatlan módon már megkezdte ezeréves uralmát. Innét érhető, hogy Jehova tanúi 1975 óta, amikor utoljára hirdettek meg pontos dátumot  Jézus második eljöveteléről, csak azt hangsúlyozzák, hogy Isten Országa még a mi életünk során – hogy 2000 előtt vagy röviddel utána történik meg, azt nem pontosítják – megvalósul a földön: minden rosszat és szenvedést megszüntet, és az emberek (Jehova tanúi) mint egy nagy család tagjai békességben élhetnek egymással. Ennek jegyében egyrészt hirdetik, hogy „Legyetek ébren!”, másrészt a társadalmi életben megnyilvánuló igazságtalanságokat és a természeti csapásokat Jézus közeli eljövetelének jeleiként értelmezik, ugyanakkor kiadványaikban Jézus eljövendő „ezeréves földi uralmát” naiv és giccses rajzokkal ábrázolják.

3 – Korunkban burjánzanak a nem keresztény, azaz nem az evangéliumi tanításokra épülő és ugyanakkor szociológiailag erőszakos formákat öltő millenista vallási szekták (pl. a buddhista alapirányú, de szinkretista japán Óm Sinrikjó – „A Legfőbb Igazság Tanítása” szekta, amely 1995 márciusában a tokiói metróállomáson szarin mérges gázzal 12 embert gyilkolt meg, és több mint ötezret megsebesített)3, és a valláshoz hasonló gnosztikus közösségek (kultuszok), amelyek a világ végét meghatározott időre várják. Ezek közül csak a svájci központú Naptemplom Rend ezoterikus közösség végzetes tevékenységeire emlékeztetünk.

1994. okt. 5-én Svájcban és Kanadában a Naptemplom Rend (Ordre du Temple Solaire, O.T.S.) ezoterikus közösség helyiségei leégtek, és bennük 53 ember vesztette életét. A vizsgálatok megállapították, hogy az áldozatok egyik részét a tűz kitörése előtt késsel vagy fegyverrel meggyilkolták, mások pedig önként vetettek véget életüknek. 1995 decemberében újabb 16 tag követte őket. Mindegyik csoportban egy-egy kisgyermek is áldozatul esett. A kanadai áldozatok között szerepelt pl. Québec tartomány pénzügyminisztériumának egyik osztályvezetője, az ismert svájci Piaget óragyár kanadai képviselője, egyik kisebb kanadai helység polgármestere. A svájci áldozatok között megtalálták Luc Jouret-nek, a Naptemplom Rend nagymesterének és Joseph Di Mambro, az O.T.S  társalapítójának a holttestét, valamint jómódú svájci és francia polgárokét, pl. a francia téli olimpiai csapat egyik tagjának, Jean Vuarnet-nak a fiát, Patrick Vuarnet-t,  és olimpiai bajnoknő feleségét, Edith Bonlieut.

Jouret, az O.T.S. szellemi vezére 1947-ben született Kongóban, de Bruxelles-ben szerzett orvosi diplomát. Figyelme az alternatív orvosi eljárásmódok felé irányult, és megszerezte a homeopata oklevelet. Majd a Fülöp-szigeteken, Indiában és Peruban tanulmányozza a népi gyógyítók és „varázslók” módszereit. Dél-Amerikában ismerkedett meg Julien Ortegasszal, aki a szabadkőművességből kiszakadt ún. „Új Templomos Lovagrendek” egyik ágának vezetője volt. A Templomos Lovagrendet 1307-ben a pápa feloszlatta. A legendák szerint azonban tagjai titokban tovább működtek, és a francia forradalom után a nyilvánosság elé léptek. Az „Új Templomos Lovagrendek” egyik ága, az O.R.T. (Ordre Rénouvé du Temple) misztikus-ezoterikus, azaz mágikus, okkultista és spiritiszta gyakorlatokkal foglalkozott. Jouret Ortegas vezetése alatt ismerkedett meg a titokzatos beavatási ceremóniákkal és a szellemidézéssel. 1983-ban hat társával megalapítja saját szervezetét, az O.T.S.-t, folytatva homeopatikus orvosi tevékenységét. Eszméinek hirdetésére a világ különböző részeiben előadássorozatokat tart. Jouret jó megjelenésű, lenyűgöző előadó, aki nemcsak alternatív étkezési és gyógyítási programokat hirdet, hanem mindinkább egy új világ kialakulását sürgeti, ennek közeledtét jósolja. Az anyagi ügyeket a magának gyógyító képességeket tulajdonító J. Di Mambro ékszerész irányította, aki előzőleg az „Ősi Misztikus Rózsakereszt Rend”4 tagja volt, és aki titkos paramilitáris csoportokkal is kapcsolatot tartott.

Az O.T.S., főként Di Mambro befolyására, az egyiptomi ősök szellemeinek közléseire hivatkozva, hangoztatta, hogy legkésőbb 2001-ben világkatasztrófa áll be a környezetszennyezés következtében, s csak azok menekülnek meg, akik megszerzik a megfelelő „útlevelet a Siriushoz vezető úton”, és helyet biztosítanak „a túlélés házaiban”. A szekta legbensőbb titkos köréhez tartozó tagoknak maguknak kellett (öngyilkosságukkal) átlépniük ebbe az új világba. A „habozókat” a benső kör tagjai „segítették” (pisztolylövéseikkel!) ezen az úton, az „ellenséggé váltakon” pedig (akik ellenezték a végső lépést) „igazságos büntetést” hajtottak végre: őket késsel gyilkolták meg. Hogy milyen indítékok határozták meg az O. T. S. vezetőinek és belső köréhez tartozó tagjainak 1994. okt. 5-én tett végzetes lépését, jól tükrözi az az Utolsó Üzenet, amelyet ön- és tömeggyilkosságuk előestéjén Di Mambro készített a média számára, s amelyet megbízásából Patrick Vuarnet küldött el az újságoknak, aki egyidejűleg postán eljutatta a francia belügyminiszterhez Di Mambro és felesége útlevelét.

Néhány részlet ebből az ezoterikus és spiritiszta utalásokkal teli Üzenetből5: „Mi, a Rózsakereszt Szolgái, kijelentjük, hogy a Nap- és Egyetemes Templom örökidőktől fogva kinyilvánította magát az emberek körében, . . . utolsó tevékenysége 11 évig tartott. E ciklus során . . . kinyilvánították magukat az Örök Rózsakereszt élő tanúinak, utolsó és hű Szolgáinak . . . Akik megszegték becsületszavukat, azokat árulóknak tekintjük: elnyerték és el fogják nyerni a büntetést, amelyet érdemelnek. . . Kijelentjük . . ., hogy a Sirius Fehér Nagypáholy elrendelte az Ősi Bölcsesség utolsó hiteles hordozóinak visszahívását; Igazságot és Ítéletet szolgáltat az Egyetemes Felsőbb Rend paraméterei szerint . . . Mi, a Rózsakereszt Szolgái, a jelenlegi sürgős helyzetet tekintetbe véve kijelentjük, hogy megtagadjuk a részvételt abban a rendszerben, amelyet a dekadens emberiség hozott létre; és hogy teljes tudatunkkal és minden képzelődés nélkül terveztük meg átmenetünket, amelynek semmi köze az emberi értelemben vett öngyilkossághoz. A Sirius Fehér Nagypáholytól kiadott rendelet szerint bezártuk és szándékosan felrobbantottuk a Titkos Házak összes szentélyeit, hogy ezeket a gazemberek és buták meg ne szentségtelenítsék.”

Hogy milyen nagy hatást gyakorolt L. Jouret és J. Di Mambro a Naptemplom Rend „belső körének” tagjaira, látható abból is, hogy a csaknem egy év után, 1995 decemberében öngyilkosságot, illetve gyilkosságot elkövető 16 személy többsége (köztük Patrick Vuarnet és anyja) nem tudott kiszabadulni a „bűvös körből”, és követte „mestereit” az „eltávozásban”.

4 – L. Jouret jó ideig a New Age (Új Korszak) mozgalomhoz kapcsolódva hirdette előadásait. Introvigne a New Age-et a millenarizmus bevásárló központjának (Supermarket) nevezi: olyan szellemi áramlat, amely kifejezetten millenista, és ugyanakkor ezer formában kínálja portékáit.

 Ch. Schorsch szerint6 a New Age név alatt futó mozgalom határai nagyon elmosódnak, és az egész „leginkább világnézetnek tekinthető. Különböző tudományos és tudományokon kívüli fogalmakra hivatkozva a New Age mozgalom egy új, az ember és a világ teljességének átfogására alkalmas Paradigmát (Világképet) próbál alkotni. Hogy ezt a létbeli teljességet megtapasztalhassuk, annak előfeltétele a tudat kiterjesztése; ez a királyi út. A New Age új, androgén (ember alkotta) emberét pedig  az önmegvalósítás, a lelkiség (spiritualitás) és az új, planetáris tudat fémjelzik.” Schorsch utal arra, hogy az újabb, „Fiatalok Szektái”-nak nevezett közösségekkel ellentétben a New Age-ben nem egy karizmatikus vezető áll a központban,  hanem az egyed „én”-je (Selbst), amelyik változik, és amely decentralizált, önszervező hálózatokban (Netzwerke) kapcsolódik össze a többiekkel. A gyakorlati cél a transzformáció, az egyes ember és az egész világ gyökeres átalakulása „az egész emberiség spiritualizálására”.

A New Age már nevében is az emberiség új korszakát hirdeti, amely képviselői szerint nem kataklizmával, hanem lassú feltartóztathatatlan folyamattal születik meg, mégpedig a 2000. év körül. A nap más konstellációba lép: megkezdődik az állatövi vízöntő (aquarius) csillagkép korszaka, és letűnik a keresztény vallás ideje. Olyan kor következik, amelynek erkölcsi és társadalmi kereteit és normáit maga az ember alakítja ki önmagának. Szoros értelemben vett vallásra már nem lesz szükség, jóllehet az ember „spirituálisabb” lesz, mint azelőtt, mivel meditációs technikái segítségével önmagát és a többiekhez való szabad emberi kapcsolatát eddig nem látott fokra emeli. Hogy mindez pontosan hogyan is történik, azt a New Age terjesztői sem tudják. De a különböző mítoszok elképzeléseiből kiindulva és a különböző nagyobb (főleg a régi, ténylegesen nem létező) vallások egyes tanításainak elfogadásával, valamint a spiritiszta technikák segítségével kapott szellemi üzenetek által olyan jövőbe vetítik ki szinkretista és gnosztikus elképzeléseiket, amelyek egy utópikus világkép körvonalait vázolják.

A New Age millenarista felfogását s egyszersmind inszinuáló módszerét nagyon jól szemlélteti James Refield A mennyei prófécia c. regénye7. A történet nagyon egyszerű: egy amerikai fiatal tudós tudomást szerez egy titokzatos Kéziratról, amelyet „haladó tudósok” Peruban fedeztek fel. Birtoklásáért harcok folynak, mivel a „gonoszok” (a konzervatív perui tudósok, főleg a maradi katolikus hierarchia, Sebastian bíboros vezetése alatt) ellenzik a Kézirat közlését. Ezek a katonaság fegyveres támogatásával mindenáron maguknak akarják megszerezni a Kéziratot, hogy megsemmisítsék. A fiatalember úti kalandjai egybeszövődnek a Kézirat folyamatos feltárásának szakaszaival. Végül is a fiatalembert nem ölik meg, de a bíboros közbe-lépésére száműzik Peruból. Végső soron a főszereplő a „Kézirat”. A kalandok csak háttérül szolgálnak a Kézirat felismerésének, azaz a megvilágosodásnak ismertetésére.

„Az Első Felismerés az életünket megváltoztató véletlenek tudatosítása. Az az érzés, hogy a háttérben egy másik folyamat is zajlik. . .  Néha megadatik nekünk a világos felismerés, hogy valami történik életünkkel, de szokás szerint az ilyen gondolatokat felfoghatatlannak ítéljük, és egy vállrándítással elhárítjuk magunktól. Ezért van szükségünk a Második Felismerésre.” (29. o.) A Kézirat azt állítja: a középkori világban az élet minden vonatkozását egy másik világból való fogalmakkal határozták meg. A valóság minden megnyilvánulása vagy Isten akarata, vagy az ördög gonoszságának műve. (32. o.) A középkori világkép a tizennegyedik század táján kezd széthullani. Utána jött a tudományos vizsgálódás és rendszerezés korszaka: „figyelmünket a föld meghódítására fordítottuk . . ., a saját helyzetünket lendítettük elő.”

„A Második felismerés kiterjesztette tudatunkat a történelmi időben. Megmutatja, hogy a kultúrát ne csupán a saját életünk hosszának perspektívájából szemléljük, hanem a teljes ezredév távlatában. . . Most éppen ebben a tág jelenben él.” (36. o.)

„A  Harmadik Felismerés a fizikai világ újfajta megértéséről beszél. Azt állítja: mi, emberek megtanuljuk majd a korábban láthatatlannak tartott energia érzékelését.” (49. o.) A szép érzékelése és bizonyos gyakorlatok segítségével megláthatjuk „a testet körülvevő energiamezőt”, sőt ezt irányítani, „sugározni” tudjuk növényekre, állatokra és embertársainkra. (5762. o.)  A Harmadik Felismerés megtanított rá, hogy a teljes világmindenség voltaképpen egy hatalmas energiarendszer.

„A Negyedik Felismerés . . . rámutat: mi emberek hosszú idő óta tudattalanul bár, de harcoltunk ennek az energiának egy részéért: azért, amelyik az emberek között áramlik; . . . az embernek mástól kell ellopnia az energiát, hogy jól érezze magát.” (93. o.)

Az Ötödik Felismerés „egy új típusú megértésről beszélt, amelyet hosszú időn át misztikus tudatnak neveztek”. A huszadik század végén erről a megértésről mind szélesebb körben bizonyosodik be, hogy mindenki számára elérhető, ahogyan azt sok ezoterikus vallás gyakorlói bebizonyították; egy mindinkább növekvő embercsoport élete folyamán villanásnyi időszakokra valóban meg fogja tapasztalni ezt a tudatállapotot, mert közben az ember más forrásból jut energiához – abból a forrásból, amelynek tetszésünk szerinti kiaknázását végül valamennyien meg fogjuk tanulni. (109. o.)

 „A Hatodik Felismerés arról az akadályról szól, amelyik lehetetlenné teszi, hogy állandó jelleggel rákapcsolódjunk erre az új típusú energiaforrásra: . . . Fel kell ismernünk, hogy mi magunk milyen módszerekkel uralkodunk másokon.” (122. o.) „Vagy agresszívan igyekszik az ember energiát szerezni, közvetlenül kényszerítve a többieket, hogy figyeljenek rá, vagy passzívan, az emberek együttérzésére vagy kíváncsiságára alapozva próbálja felhívni magára a figyelmet.” Az elsőt a Kézirat „megfélemlítőnek”, a másodikat „a szegény én drámájának” nevezi. (129130. o.) S ha már felismertük saját drámánkat, megtalálhatjuk azt a spirituális okot, amely miatt abba a bizonyos családba születtünk. (132. o.)

„A Hetedik Felismerés témája a tudatos önfejlesztés: az, hogy állandóan fel kell figyelnünk minden véletlenre, minden válaszra, amelyet a világ rendelkezésünkre bocsát.” (155. o.) Ezen az úton segíthetnek álmaink, a „véletlen találkozások”, hagyni kell, hogy ezek vigyenek bennünket magukkal – célunk felé.

„A Nyolcadik Felismerés . . . az interperszonális etikáról szól: hogyan bánjunk az emberekkel, hogy még több üzenet jusson el mindenkihez.” (175) „Segítsünk mindenkit, hogy az energiát egyedül a világmindenségből merítsék.”

„A mennyei prófécia” csak kilenc Felismerést közöl. „A Kilencedik Felismerés szerint a következő évezred derekán . . . a túlélés alapvető eszközeit – a táplálékot, a ruházatot, a közlekedési eszközöket – teljesen automatizálva állítják elő, és mindenkinek rendelkezésére fognak állni. Szükségleteinket pénz igénybevétele nélkül is tökéletesen ki tudjuk majd elégíteni, de sem dőzsölést, sem lustaságot nem lehet majd tapasztalni. Intuíció által vezettetve minden ember pontosan tudni fogja, mit tegyen és mikor, és mindez harmonikusan illeszkedik majd az összes többi ember tevékenységéhez. Senki sem ragadtatja magát túlfogyasztásra, mert az ember elengedi a biztonságra való törekvésből fakadó birtoklási vágyat. A következő évezredben más lesz az élet.” (215. o.)

5 – Már a millenizmust hirdető Óm Sinrikjó és a Naptemplom Rend ezoterikus közösség rövid ismertetése megcáfolja azt a gyakran hangoztatott mondást, hogy „minden vallás egyforma”. Meghazudtolja azt az utóbbi években fel-feltűnő kijelentést is, hogy „nincsenek destruktív szekták, csak a hagyományos egyházak terjesztik ezt a hiedelmet”.  Világosan láthatjuk annak az állításnak a valótlanságát is, hogy „a megújulást a szekták” vagy általában az „új vallások” hozzák. Keresztény szempontból az O. T. S. tagjai a személyes, Teremtő és Megváltó Isten helyett bálvány-, illetve szellemimádásba estek; annyira elvakultak, hogy a vélt szellemek vélt szolgáinak vakon engedelmeskedtek. Az ószövetségi szóhasználat szerint emberáldozatokat mutattak be – saját maguk, illetve mások meggyilkolása által.

 A „Naptemplom Rend” áldozatai között nem találtak magyar állampolgárt. Tudjuk azonban, hogy számos újabb keletű japán és indiai destruktív szekta az egész világra próbálja kiterjeszteni csápjait. A nyugati társadalomban burjánzó gnosztikus-ezoterikus, többé-kevésbé titkos társulatok hazánkban is agresszíven terjeszkednek.  Az elsőkhöz  tartozik pl. a Bhagwan, most pedig Osho név alatt hirdetett szekta, amelyet az 1990-ben elhunyt Rajneesh Chandra Mohan alapított. Oshónak adócsalás miatt előbb Indiából, később pedig mint „szexgurunak” és milliós dollárkárokat okozó „városépítőnek” az U. S. A.-ból kellett távoznia. Elképzeléseit nálunk is propagálják. A „nyugati” eredetű agresszív jellegű ezoterikus, többé-kevésbé titkos és veszedelmes társulatok közé sorolandó pl. a Németországban újabban elítélt és a pesti metró kijáratainál is röpcéduláit osztogató, magát Scientology Egyháznak nevező közösség. Alapítója, R. Hubbard nemcsak kapcsolatban állt az Ordo Templi Orientis okkult társasággal, hanem ennek rituáléjából és tanaiból (lásd az O.T., azaz „működő /operating/ thetan” fokozatait ) több elemet átvett saját „egyháznak” titulált szervezetébe. (Újabban a sátánisták magyarországi tevékenységéről is olvashattunk.)

A felsorolt példák nem jelentik azt, hogy minden új vallási közösséget destruktívnak tekintsünk. De arra igenis határozottan figyelmeztetnek, hogy vallási fedőnevük alatt romboló tanítású és tevékenységű csoportok, valódi szekták is megbújnak. Ezek ellen nem elég pusztán törvényekkel, rendeletekkel vagy rendőrségi eljárásokkal védekezni. Hiszen nem könnyű, ha egyáltalán lehetséges, pusztán jogi formulákban összefoglalni és összeegyeztetni a lelkiismereti szabadságot, a szabad vallásgyakorlat biztosítását és a közjót: az emberi élet és az alapvető erkölcsi elvek védelmét. A legfontosabb ellenszer a keresztény hit elmélyítése. Ugyanakkor, éppen a felsorolt és megrázó példák láttán, ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy a közjó védelmére elégtelen a mai magyar törvény, amely szerint száz ember minden további nélkül vallási közösség címén bejegyeztetheti elgondolását, és így ezreket megtéveszthet. Kétségtelen ugyanis, hogy a lakosság többsége szemében a „vallás” Istent szolgáló és testvéri közösséget építő, s ezért hitelt érdemlő társaság képét idézi fel. A vallási közösségek rendezett nyilvános elismerése érdekében elkerülhetetlen tehát az a lépés, hogy több ezer taggal és többéves, a közjó érdekében kifejtett tevékenységgel, vagyis a gyakorlat által igazolt „erkölcsi bi-zonyítvánnyal” rendelkezzen minden olyan közösség, amely a közéletben magát hivatalosan is vallásnak kívánja feltüntetni. Színes, csillogó üveggolyókat sem lehet gyémántként eladni azon a címen, hogy egyenértékűek, mert valamiben azonosak: mindkettő csillog. A közéletben meg kell  tudni különböztetni a valós értékeket magában foglaló, Istenhez vezető, és ezért a közjó érdekében államilag is ilyennek elismert közösségeket a destruktív vagy csak magukat névlegesen vallásosnak tekintő csoportoktól.

A múlt században keletkezett és újabban gomba módra szaporodó ezoterikus közösségek legtöbbször nem tekintik magukat vallásnak. Ezeket a „valláspótló” világnézeti csoportok közé sorolják a szaklexikonok. Hozzájuk tartozik a New Age-mozgalom.

Kétségtelen, hogy az élet a harmadik évezredben más lesz, mint az emberiség történelmének eddigi évezredeiben. Erre a nyilvánvaló fejleményre hivatkoznak a New Age apostolai. Írásaikban azonban tudatosan mellőzik az emberiség életének egyik központi problémáját: a bűn realitását és eredetét, az ettől való igazi megváltást. Ezt a realitást Redfield sem említi regényében. Evvel szemben a földi paradicsom lidércfényét villantatja fel olvasói előtt, mintha a bűntől, az igazságtalanságtól, az önzéstől, a másik kizsákmányolásától stb. az ember önerejéből meg tudna szabadulni. Nem a durva kommunista/marxista szlogeneket használja, és mégis ugyannak a teljesen autonóm és csak saját „világenergiáit” felismerő és felhasználó emberképnek „spiritualizált” változatát festi meg. Mivel tudja, hogy a keresztény hit, főként a katolikus Egyház nem feledkezhet meg Jézus tanításáról és szeretetből vállalt megváltó, a bűn rabságából megszabadító életáldozatáról, egész regényén végigvonul a kesztyűs kézzel mért szúrások és ökölcsapások sorozata a katolikus egyház, illetve ennek főpapjai, vezetői ellen. Mintha ők találták volna ki a Bibliát, ők vezették volna félre Krisztus után kétezer éven át az emberiséget azáltal, hogy Jézus tanítása szerint rámutatnak a bűn romboló hatására, és hogy nem az embert önmagát, hanem Istent teszik a világmindenség központjába. Most is mintha ők akadályoznák meg az emberiséget abban, hogy valóban fejlődhessék.

Redfield a Jézus Krisztus tanításában világosan sürgetett egyéni felelősségvállalás, s ennek következtében a rossz, bűnös út követésének lehetősége (Mt 25) helyett, a sorok között reinkarnációt hirdet: „A Kézirat szerint mindannyiunknak annyi időt kell töltenünk a múlt tisztázásával, amennyi egyénenként szükséges. . . Ha megtettük, megtudjuk a magasabb értelmét annak, hogy miért épp a mi családunkba, miért épp ezekhez a szülőkhöz születtünk, és életünk vargabetűi milyen feladat megoldására készítettek fel.” (146. o.). – Megtévesztő a Redfield által használt „spiritualitás” fogalma is. A sejtetett meditációs technikák nem lépik túl a pszichoterápiában is használt relaxációs módszereket, megállnak az embernél. Írásában szó sincs arról, hogy a meditációs technikák hogyan segíthetik az embert abban, hogy Istenhez, az igazi Transzcendenshez juthasson el. Lehetséges, hogy ezeknek a módszereknek a használata nem egy mai emberben az Isten utáni vágy megnyilvánulásának kifejezése. A Redfield által követett és ajánlott eljárás azonban ténylegesen zsákutcába vezet. Ezeknek a technikáknak a használatát elegendőnek tartja, mivel elvezetnek önmagunk felismeréséhez és elfogadásához. Ha ez az emberi boldogság végső foka, akkor ez a tanítás végső soron akadályt állít az Istennel való bensőséges kapcsolat kiteljesedése elé, mert – mint ahogy egész regénye ezt hirdeti  Isten helyett az embert állítja az emberiség központjába.

Hiba lenne minden modern újabb dinamikus felfogású tudóst (pl. Teilhard de Chardin) vagy személyiségelméletet és pszichoterápiás módszert (pl. Maslow és Carl Rogers) a New Age apostolai vagy szimpatizálói közé sorolni, mivel a New Age szerzői az ő nevüket is emlegetik. Azonban sajnálattal és aggodalommal állapítjuk meg, hogy Magyarország utcai könyvárusai között és konferenciatermeiben is egyre inkább teret hódít a New Age zavaros tana.

6 –  Katolikus részről a 2000. év közeledte egyrészt hálás megemlékező visszatekintés a Megváltó születésére és megváltásunk eseményeire: Jézus halálára és feltámadására, valamint a Szentlélek megtapasztalható kiáradására, másrészt rendkívüli alkalom a szerető és háromszemélyű egy Istenbe vetett hit elmélyítésére. A katolikus egyház keretein belül tehát nem esik szó arról, hogy a 2000. év – millenista értelemben sorsdöntő fordulatot jelenthet az emberiség, az egyház életében. A katolikus szentírás-magyarázók a Jelenések könyvében említett 1000 évnek szimbolikus jelleget tulajdonítanak.

Introvigne szerint azonban a jeleket kutató és értelmező lelkiállapot számos, főleg a karizmatikus csoportokhoz tartozó katolikusra is kiterjed. Ennek az irányzatnak jelenlétéről tanúskodik az egyszerű, de mélyen hívő katolikus nép körében is gyakran nagyra becsült látomások terjedése és terjesztése, amelyeken keresztül a Szűzanya vagy más szent életű személy sürgeti a papokat és a híveket a megtérésre, mivel közel van Krisztus második eljövetele. „Ez a kérdés erősen foglalkoztatja az N. helységben élő (s itt egy nagyobb vidéki magyar várost említett) karizmatikus barátaimat is” – mondotta a napokban egyik teológiai hallgató ismerősöm.

A hívő keresztények számára azonban ez a várakozás egy figyelmeztetés következménye, de nem millenista jellegű. Nem feledkeznek meg Jézus intő szavairól: „Az Úr úgy jön el közénk, mint a tolvaj.” (Vö. Mt 24,4244.) Szívükbe vésték Jézus eljövetelére vonatkozó másik tanítását is: „Ég és föld elmúlik, de az én igéim el nem múlnak. Azt a napot és azt az órát azonban senki sem ismeri, még a mennybéli angyalok sem, csak az Atya egyedül.” (Mt 24,3536.) Éppen ezért az Úr jövetelének idejét nem lehet kiszámítani, ahogy az adventisták csoportjai és Jehova tanúi képzelik.

Másrészt az Úr végső eljövetele az Isten országának beteljesülése. Az ő országának fejlődése és beteljesedése pedig a természetfeletti rendbe tartozik; végső kiteljesedését sem a természetes erők (a nap, a hold és a csillagrendszerek működése vagy kataklizmái) határozzák meg, hanem az Atya szuverén akarata. Az üdvösség végső révébe azok jutnak el, akik kitartanak Jézus mellett minden üldözés és nehézség ellenére, Benne remélnek, s Vele minden erejükkel együttműködnek a hatékony szeretet gyakorlása által (vö. Mt 25, 3146). „Krisztus a kozmosz ura és a történelemé. Benne az emberiség történelme megtalálja a »Főben való egyesítését« (Ef 1,10), transzcendentális beteljesedését” – emlékeztet rá a Katolikus Egyház Katekizmusa (668. pont). A Jelenések könyvére utalva pedig kijelenti, hogy „Krisztus eljövetele előtt az Egyháznak át kell mennie egy utolsó próbatételen, amikor nagyszámú hívő hite megvizsgálásra kerül. Az üldöztetések végigkísérik az Egyház földi zarándokútját, feltárják a »gonoszság misztériumát«, amely a vallási félrevezetés alakjában húzódik meg, az emberek problémáira nyilvánvaló megoldást kínál az igazságtól való elpártolásuk árán. A vallási félrevezetés csúcsán az Antikrisztus tevékenykedése áll, vagyis egy álmessiásé, amelyben az ember önmagát dicsőíti, Isten helyére állítva, és a Messiás helyébe, aki testben jött el.”  (KEK 675)

A Biblia apokaliptikus írásai és utalásai (pl. Ez 1,428; 10,122; 4048; Iz 2427; Dán 712; Mk 13; 2Tessz 2,112 és a Jelenések könyve) mindenekelőtt azt célozzák, hogy szorongatott helyzeteikben az emberek elgondolkodjanak a jók szenvedésének értelméről és az eljövendő dicsőségről. Végső soron a jóban való kitartásra és reményre ösztönöznek: ne feledkezzünk meg arról, hogy Isten a történelem ura. A leírásokban szereplő állatok, harcok, számok, paradicsomi jelenetek stb. képek, amelyeket nem szó szerint, hanem szimbolikusan kell értelmezni. Az egyháztörténelemből tudjuk, hogy ezeknek a képeknek értelmezése az idők során változott, és ma sem könnyű. Millenista irányzatoktól fűtött korunkban sürgető feladat hárul a katolikus bibliaszakértőkre és teológusokra, hogy ne mellőzzék ezeknek a fontos és a mai ember érdeklődését is felkeltő szentírási szövegeknek korszerű magyarázatát. Rá kell mutatni, hogy a keresztény számára a világ vége nem annak pusztulását, hanem beteljesedését hozza. Az eljövendő világ alakja pedig már láthatóvá lett Jézus életében és feltámadásában. Szent Pál kijelenti, hogy „a teremtésnek is meg kell szabadulnia a szolgaságból és az elveszettségből. . ., mert tudjuk, hogy az egész teremtés a mai napig sóhajtozik és vajúdik” (Róm 8, 1923). A Jelenések könyve pedig hangoztatja, hogy „mindennek” újjá kell lennie. Azonban nem világos, hogy ez a megújulás, ez a megszabadulás a jelen világ átalakító beteljesedése vagy pusztulás utáni radikális újjáalakulása által történik-e. A testi feltámadásunkba vetett hit mindenképpen jelzi, hogy valamilyen módon jelen anyagi világunk is részesedik a beteljesült, új világban. Bár a kinyilatkoztatás nem ad választ a teremtett világ sorsát érintő minden kérdésünkre, a hívő keresztény mégis felelősségteljes és rendíthetetlen reménnyel néz a 2000. év elé.

Jegyzetek

1 M. Introvigne: Millenarismo e nuove religioni alle soglie del Duemila. Mille e non più Mille. Gribaudi, Milano, 1995.

2 L. Festinger és tsai. : When Prophecy Fails, Univ. Minnesota Pr., Minneapolis, 1956.

3 M. Repp: Who’s the First to Cast Stone? Aum Shinrikyó, Religions and Society in Japan. In: The Japan Mission Journal (1995), 49/4: 225255. o. Az Óm Sinrikjó alapítója az 1999 és 2001 közötti időszakra várta a világvégét jelentő kataklizmát.

4 Egyik ága „Magyarországi Arany Rózsakereszt Vallásközösség, Lectorium Rosicrucianum”  néven Budapesten is működik.

5 J. Vuarnet: Lettre à ceux qui ont tué ma femme et mon fils. Paris, 1996; 192195. o.

6 Ch. Schorsch és tsai: New Age. In H. GasperJ. MüllerFr. Valentin: Lexikon der Sekten, Sondergruppen und Weltanschauungen. FreiburgWien5, 1997; 7534. o.

7 J. Redfield: A mennyei prófécia. Budapest, Magyar Könyvklub, 1997.

További magyar nyelvű irodalom:

– A Távlatok már több ízben foglalkozott a szektákkal. Lásd: 2/74; 10/213; 19/481; 497, 508; 21/117.

– Giuseppe De Rosa S.J.: Vallások, szekták és a kereszténység. Szent István Társulat, Bp. 1991.

– Gesztehelyi Tamás (szerk.): Egyházak és vallások a mai Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Bp. 1991.

– Tarnay Brunó OSB: Katolicizmus és kultuszok. Bencés Kiadó, Pannonhalma 1992.

Hitvédelmi füzetek. Szerk. Szabó Ferenc S.J. és Kiss Ulrich S.J. A Vatikáni Rádióban elhangzott és a szegedi Agapé által közzétett ismertetések keresztény hitünkről, a vallásokról és a szektákról (ez utóbbi füzeteket Benkő Antal S.J. és Kiss Ulrich S.J. állította össze). – Kaphatók a katolikus könyvesboltokban.
– Népszerűsítő leporellók a szektákról: Kérdezz–felelek a szektákról. Kiadja a Logosz Munkacsoport. 4400 Nyíregyháza, Pf. 334.


 


„És az Ige testté lett, és közöttünk lakozott; és mi láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve van kegyelemmel és igazsággal.” (1,14.) Szent János számára Jézus fogantatásában és születésében valósul meg az Atyával egylényegű örök Ige Megtestesülése.

Az evangélista az Igéről beszél, aki kezdetben Istennél volt, aki által minden teremtetett, ami csak létezik; az Igéről, akiben élet volt, és az élet volt az emberek világossága (vö. 1,5). Az egyszülött Fiúról, aki Isten az Istentől. Pál apostol az egyszülött Fiút „minden teremtmény elsőszülöttjének” nevezi (Kol 1,15). Isten a világot az Ige által teremti. Az Ige az örök Bölcsesség, Isten Gondolata és lényegi Képe, „dicsőségének ragyogása és lényegének képmása” (Zsid 1,3). Ő, aki öröktől fogva az Atyától született,  s akit az Atya öröktől fogva szeret, mint Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, öröktől fogva kezdete és őstípusa mindannak, amit Isten az időben teremtett.

(II. János Pál: Tertio millennio adveniente, 3)

 

 


Papp Ferenc

TAPASZTALATAIM  A  SZEKTÁKKAL

„Nem azért mentem oda, mert már eleve hittem nekik. Azért mentem oda, mert én hinni akartam. Azért tudtak foglyul ejteni, mert megszerettem valakit. Eljött ott egy pillanat, amikor mindenkit szerettem. Szeretni akartam másokat. Igen, ez hülyeség, ez hülyeség, mi!? Nem tudom azt mondani, hogy ezek az érzések rosszak! Nem tudom, és nem is akarom. Millió oka volt annak, hogy ottragadtam. Én bolond vagyok, ők meg gonoszok, mi!? Hát, nem ilyen egyszerű.”

(Részlet a „Szekta vonzásában” című
1989-ben készült amerikai filmből)

Soha sem voltam tagja más egyháznak, csak a katolikusnak. A manapság egyre szaporodó prozelita memoárirodalmat sem kívánom gyarapítani, mégis szükségesnek tartom leírni, megosztani tapasztalataimat, észrevételeimet, melyeket némely protestáns irányzattal, szektával kapcsolatosan szereztem. (Részben egy idei nemzetközi kutatás során.)

 A szekta szó eredetileg nem hordoz becsmérlő, szidalmazó, pejoratív töltetet. Jelentése: iskolai irányzat. A vallástörténet alapvető ténye, hogy a világvallások elágaznak, irányzatokra ágaznak szét, jelezve az értelmezési gazdagságot, a különböző tradíciókat. A mai szekták például elvetik az „új vallási mozgalom” semlegesnek titulált kategóriáját is, mivel eredetüket visszavezetik valamilyen régi tradícióra. Ilyen értelemben csak a „megújulási mozgalom” kifejezést vagy a „vallási kisebbség” megjelölést tartják elfogadhatónak. Eredeti értelemben tehát szerintem mégis lehet használni a keresztény szekta megjelölést.

 Érdeklődési, kutatási területem a pünkösdisták, a mormonok és az ezoterikus közösségek hálózata. Ezek a csoportok értek el Magyarországon tartós és számottevő növekedést, ami világviszonylatban is általános trend. A pünkösdisták növekedése szinte robbanásszerű a világban, a mormonoké is 150–170%-os. A New Age (Új Kor) mozgalom szintén terjed; még ha nem is látványosan növekszik; jószerével kerülik a nyilvánosságot.

 A Hit Gyülekezete

 A karizmatikus mozgalom harmadik vonulatához, a hitmozgalomhoz tartozó Hit Gyülekezete tavaly még „felekezeteken felül álló gyülekezetként” definiálta magát, elutasítva a felekezet vagy szekta jelzőt. Idén a választások előtt meghívóikon már „Magyarország ötödik legnagyobb felekezeteként” hirdetik magukat 40 ezer fős taglétszámra hivatkozva, jelezve megerősödő öntudatukat és pillanatnyi érdekeik szerinti önmeghatározásukat. Ha ez a valóságot fedi, néhány év alatt a legnagyobb szabadegyházzá váltak. Mivel tagnévsoraikat nem adják ki, szerintem talán feleennyi aktív taggal rendelkeznek.

 Ez a vallási élményt, megtapasztalást központba állító irányzat abban tér el a metodista-baptista gyökerű „klasszikus” pünkösdistáktól – melyet hazánkban az Evangéliumi Pünkösdi Közösség képvisel –, hogy kidolgozták az úgynevezett „bővölködésteológiát”. Eszerint Jézus nem csak a bűnöktől, hanem a betegségtől és a szegénységtől is megváltotta a benne hívőket. Amerikában ez a „fülcsiklandozó evangéliumot” hirdető irányzat nagyon gyors eredményeket ért el kezdetben, de néhány év után legfőbb teoretikusai is elismerték tévedéseiket, és elhagyták a mozgalmat. Például a Hit Gyülekezetében favorizált Derek Prince is egy izraeli irányzatba lépett át, ami nézeteinek, tüntető filoszemitizmusának is logikus következménye volt.

   A teológiai tévedéseket – amelyeket főleg baptista kritikusaik „rakománykultusznak” neveztek, mert földi javakat ígérgettek – félbemaradt grandiózus vállalkozások  (pl. kórházak, templomok, iskolák) kísérték. A Hit Gyülekezete is egy 15 ezer fős – tehát a Sportcsarnoknál is nagyobb – csarnok felépítésébe kezdett tavaly Budapesten, mely Közép-Kelet-Európa legnagyobb ilyen épülete lesz, ha elkészül.

   A Hitmozgalom a Jelek és Csodák mozgalmát követő amerikai szinkretista irányzat, hiszen erősen hatott teológiájára a New Age egyik divatos irányzata, a Pozitív Gondolkodás. (Ennek alapvető Biblia-ellenességét Gál Péter kimutatta a New Age keresztény szemmel című könyvében.) Ennél a bibliai idézetek már mágikus formulákká váltak, hiszen a kimondott szónak teremtő erőt tulajdonítanak. Azt hiszik, hogy Istent saját szavaival meg lehet fogni, befolyásolni, hogy adjon bőséget, egészséget, boldogságot. Ez nyilván manipuláció volna. Isten ugyanis szuverén.

A Hit Gyülekezete ezt a Nyugaton lefutott és megkopott irányzatot képviseli, amit a névválasztása is jelez. A legtöbb nemzeti, karizmatikus közösség kezdetben egyszerűen „Isten Gyülekezetének” nevezi magát. Így nevezte magát a főleg katolikus értelmiségiekből verbuválódott Hit Gyülekezete is kezdetben. A könnyűzenei eszköztár, a társalgó stílusú prédikációk – ahol a hívők bekiabálhatnak, kórusban válaszolhatnak –, a látványos és csodás nyilvános gyógyulások valóban showműsorokra hasonlító istentiszteleteket eredményeznek. Általában nagy apparátussal és jól megtervezett tömegpszichózisra építő hatásmechanizmussal dolgoznak, erős érzelmi túlfűtöttséggel. (A hatásmechanizmus csúcsán persze a kosaras pénzgyűjtés következik.)

Ezen szélsőséges irányzatnál valóságos Szentlélek-élmény-vadászat folyik: „karizmánia”. Aki a Sportcsarnokban tartott összejöveteleik valamelyikén járt, meghökkenhetett: az 1997-es konferenciájukon – mely a „Vegyetek Szent Szellemet” mottót viselte, mely a pénzen vásárolható Szentlélek-élményt sugallta – hisztérikus megnyilvánulások voltak, melyet a főprédikátor, Németh Sándor hevített. Az egyes szektorok például  – demonstrálandó a Szentlélek aktív jelenlétét, működését – vadul rázni kezdték magukat, amit Németh csak tovább buzdított, mások a lelátókról ugráltak be a pályára látványos rángatózások és hanyattesések közepette. (Ilyenkor a rendezők színes lepellel gyorsan leterítették őket, nehogy szemérmetlen gondolatok támadhassanak velük kapcsolatban.) Mások gimnasztikai gyakorlatokat végeztek, vagy felpattanva futásnak eredtek, lehetőleg a mobil kamerák kíséretében, hogy a kivetítőkön keresztül láthatóak legyenek. Volt olyan fiatalember, aki kb. másfél órán át folyamatosan, dervis módjára forgott maga körül, így próbálva transzba hozni magát. (És mindez Németh Sándor határozott instrukcióira történt.)

Mivel a nyelvek adományát a Szentlélek-megtapasztalás fő bizonyítékának vélik, a zenei aláfestéssel kísért halandzsabeszéd elsajátítása – formálisan – könnyű, hiszen ezt nem kíséri a Szent Pál által megkövetelt értelmezés. Ez az önszuggesztiós „Isten-dicséret” még elfogadható volna, ha csupán szavak nélküli Isten-imádat volna, de a Hit Gyülekezetében keveredik a harsány és percekig erőltetett hahotázással, amit Németh a „nevetés adományának” nevez. (Igaz is lenne, ha nem erőltetett hahotázáshalmaz volna.) Vagyis itt is sok a karizmautánzás.

Persze a nyilvános bizonyságtevések, megtérésvallomások között valószínűleg vannak valódiak, amit igazi életvitelváltás kísér. De jelentős részük sablonos: a minél sötétebb színre festett, bűnös előéletet csodás fordulat követi a bizonyságtevések alkalmával. Pedig általában a megtérések fordulópontjait megtérési folyamat előzi meg, s nem egy csapásra vedli le a hívő előző életét.

A Hit Gyülekezete aktív katolikusellenes kampányt folytat szóban és nyomtatott irodalom formájában egyaránt. Részben törvényszerű, hogy egy új, protestáns tradícióra hivatkozó (eredeti jelentése: tiltakozó) gyülekezet igyekszik saját identitását meghatározni, melynek része a más felekezetek gyakorlatától és teológiájától való elhatárolódás. Sajnos, náluk a katolikusellenesség  a Katolikus Egyház lejáratásává és hitelrontásává fajult, vagyis a katolikus gyakorlatban elő-elő forduló visszásságokból vonnak le elképesztő következtetéseket.

   Szinte minden belépőnek kötelező elolvasni David Hunt 1995–96-ban kiadott, A fenevadon ülő asszony című, magyarra fordított könyvét, mely a katolikus teológia és gyakorlat átfogó és legújabb kritikája, szektaapológiája. Mivel a protestáns szekták többsége szinte ugyanígy gondolkodik a Katolikus Egyházról, ezen könyv kulcsfontosságú gondolkodásuk megértéséhez, a szektatudat kiértékeléséhez.

 Robert Hutchinson idén kiadott Opus Dei – a hatalom szentesíti az eszközt című könyve pedig a katolikus megújulásban fontos szerepet betöltő Isten Műve (Opus Dei) világi mozgalmat rágalmazza pénzügyi visszaélésekkel és a politikát befolyásoló szürkeeminenciás tevékenységgel. A könyvből – melyet kiárusításokon, pl. a Ferenc krt. 40. alatt vagy a Blaha Lujza téri könyvsarokban árusítanak – az érdeklődő olvasó hüledezve olvashatja – a könyv szerzője állítólagos titkosszolgálati forrásokra hivatkozva állítja –, hogy II. János Pál pápa kb. egymilliárd dollárnak megfelelő összeget juttatott el a lengyel Szolidaritásnak az Ambrosiano bankon keresztül. Vagyis a Katolikus Egyházban fejétől bűzlik a hal! A köztiszteletben álló pápa alapvetően korrupt, álszent, képmutató alak, akit a megtévesztett tömegek szinte szentként tisztelnek, Szentatyának szólítanak. Vajon az ilyen „bizonyítékokat” joggal tekinthetjük-e nyílt provokációnak?  Szerintem igen.

De kiadtak egy könyvet A Szűz Kultusza címen is, mely a Mária-tisztelet kritikája. Tony Coffy Katolikus voltam című magyarra fordított könyvében pedig egy volt katolikus pap meséli el kiábrándulásának és áttérésének, új meggyőződésének okait. A prozelitairodalom ilyen nyílt térítői célra való felhasználása nyilván nem az ökumenizmust erősíti, hanem indulatokat kelt. Németh egyébként most már nyíltan a Katolikus Egyházat nevezi az „újjáébredés legfőbb akadályozójának”, és az ökumenizmust „a katolikusok aklába való beterelési törekvésnek” tartja. Ezért nem tudott vele Békés Gellért ökumenizmusprofesszor sem érdemi disputát folytatni a Vigilia hasábjain. Csak annyit ért el, hogy a Biblia szellemében tanító egyházakkal való együttműködés lehetőségét ígérte meg a szektavezér (aki körül legalább olyan „személyi kultusz” van, mint a megvádolt katolikus pápánál). Belső lapjukban, a Hit Infóban már arról beszélt egy interjúban, hogy nem mondhatnak le a katolikusok „megtérítéséről”; hogy Ő az, aki az igazságra vezető kalauzul szolgál számukra is. Vagyis külön elhivatottságot érez az áttérítésekhez.

 Németh Sándor kíméletlenül leszámolt belső kritikusaival. Ahogy Aagaard professzor mondta a tavalyi dobogókői konferencián: a szekták nem tűrnek meg belső ellenzéket, hanem új szektákat szülnek. A külső kritikusokat és egyházi megfigyelőket Németh Sándor kitüntetett figyelmének jeleként a nagyobb rendezvényeken a külföldi, meghívott egyházi képviselőkkel együtt külön is köszönteni szokta ilyen formában: „Köszöntöm a hazai egyházak megfigyelőit is, érezzék jól magukat. Budaörsön is hozzászoktunk már a stricik és a spiclik jelenlétéhez.” Igazi, szeretetteljes szavak ezek: jelzik, hogy szemében az ilyen „segítők” a stricikkel egyenértékűek.

Több fúziós kísérlet ellenére komoly konkurenciaharc alakult ki a hazai és külföldi, tucatnyi pünkösdista csoportosulás, gyülekezet között. Maga Németh is elismerte egy interjúban, hogy a külföldről jött hittérítőket nemcsak a küldetéstudat, hanem az anyagi érdekeltség is erősen áthatja.

 A  mormonok

   A mormonok, illetve, ahogy magukat nevezik, az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjai, saját nyilvántartásuk szerint  10 ezer megkeresztelt és kb. 3 ezer aktív, valóban gyakorló hívővel rendelkeznek Magyarországon. Ez az egyház gyors növekedést mutat, tavaly év végére elérték a 10 milliós létszámot világviszonylatban, ami éppen duplája fő riválisuknak, a Jehova Tanúinak. Harmincezer „teljes idejű” misszionáriusuk – ebből kb. 120 fő térít hazánkban – buzgón keresi a prozelitákat, és nem is eredménytelenül.

  A Hit Gyülekezetétől eltérően nem tömegdemonstrációkon, hanem házalva térítenek, ami a személyes kontaktus lehetőségét nyújtja. Térítési módszereikben sok minden elfogadható, de van, ami kifogásolható benne. Egyrészt: egy mindössze hat beszélgetésből (és ehhez kapcsolódó leporellóból) álló hitismertetés után már bemerítik a megtérőket. Ez az ismeret annyira minimális és a lényegi hittartalmat elfedő, hogy joggal nevezhető futószalagon való térítésnek. (Tanításaikat teljesen csak 2. számú szent iratukból, a Tanok és Szövetségek címűből lehet megismerni, értelmezni, amit már szintén teljesen lefordítottak, kiválóan jó fordításban.)

  Hitüket – többek között a többi egyházról vallott nézeteiket  – a magyarra is lefordított Mormon Könyve mellett, amelyet gyakran már csak a megkeresztelteknek adnak oda, az „Evangélium Tanításai” című hittankönyvük adja vissza jól és árnyaltan. Vagyis csak akkor ismerheti meg átfogóan hitét a „becsábult”, ha belépett közéjük. A missziós utasításokban tiltják számukra, hogy a többi egyházat rossz hírbe hozzák. Nagyon pedánsan, öltönyben kell járniuk; szigorúan, puritán fegyelemben nevelik őket. Szigorúan tiltják a más felekezetűekkel való házasságkötést, ami a – zömében ifjúkorban – 2 éves misszionálásra kötelezett „eldereknek” komoly próbatételt jelent, hiszen szolgálati idejük alatt nem mehetnek vissza Utahba; családjukkal évente kétszer telefonon beszélhetnek. A spártaiak kiképzési módszereire emlékeztet a 2 hónapos utahi felkészítés utáni mélyvízbe dobásuk. 1 évig tart, mire általában a magyar nyelvet elfogadhatóan elsajátítják. Aki kiállja a 2 éves próbát (ez idő alatt teljesen önellátóak, sűrűn áthelyezik, mozgatják őket), pap lehet élete végéig; aki nem állja ki, legfeljebb diakónus.

 Feloldhatatlan ellentét van a missziós utasítások és a Mormon Könyvének tanítása között. Joseph Smith ugyanis könyvének elején, az 1. Nefiben igen vad katolikusellenes kirohanásokat tett. (Mentségére szolgál, hogy azidőtájt komoly kultúrharc folyt a protestáns és a katolikus felekezetek között az USA-ban.) De említett tankönyvük is világosan jelzi: saját egyházukon kívül minden más egyházat „Isten előtt utálatosnak” tartanak, az egyházukat megelőző korszakot pedig a Nagy Aposztáziának, a hitehagyás korszakának nevezik. Vagyis minden vallási tradíciót formálisan elutasítanak.  Valójában a metodizmus hatott rájuk erőteljesen, főleg a 3., Igazgyöngy című szent iratukra – Smith fiatalon majdnem be is lépett közéjük –, valamint a szabadkőművesek.

>  A misszionáriusok prófétájuk instrukcióit hűen követve alkalmazzák a „szeretettel való bombázást”, ami azt jelenti, hogy felajánlják barátságukat. Tapasztalatból mondhatom, hogy ha bárki szorosabb kapcsolatba lép némely kiemelkedő jellemű és képességű misszionáriusukkal, érzelmileg meg tudják fogni a legkritikusabb elméket is. Vagyis személyes vonzerejüknél fogva, amit már hitelességnek is lehet nevezni. Kevés nagyhatású misszionáriusuk van, de azok tarolnak. Ez a rendkívül jól kialakított nevelési és oktatási rendszerük gyümölcse. Probléma van viszont a megtérítettek megtartásával, hiszen ezek a misszionáriusok visszatérnek misszionáriusi idejük leteltével hazájukba, és így – mivel főállású lelkészi karuk nincs – gyakran a gyülekezeti vezető rátermettségétől függ, hogy tudja-e aktivizálni a tagokat, hiszen ez szabadideje egyre nagyobb mértékű feláldozását követeli meg a tizedfizetési kötelezettség mellett. Vagyis komoly áldozatokat hoznak a hitterjesztés ügyéért, ami elgondolkodtató.

  Ökumenikus kapcsolatokra valóban nem törekednek, hiszen különleges hivatástudattól vezérelve az Egy, Igaz Egyházba, egyházukba való áttérítésben gondolkodnak, így nem igénylik sem a teológiai, sem a gyakorlati együttműködést a más felekezetűekkel. Az aktuális irányvonalat az abszolút hatalommal felruházott Gordon B. Hincley elnök, próféta, látnok, kinyilatkoztató (ezeket a titulusokat kötelezően használják vele kapcsolatban) határozza meg, akinek az idén márciusban elmondott, 150 éves jubileumi záróbeszédéből idézek:

„14 ezer egyházközségben ugyanaz a lecke és bizonyosság hangzik el. Ígéretes a jövőnk, az emberek kezdik észrevenni értékeinket. Jó hírnevünk van, amiért hálásak vagyunk. Rosszat nem beszélünk másokról, ezért elismerik az értékeinket. Azonban a Mindenhatónak meg kell ráznia néhány nemzetet, hogy befogadják az Evangéliumot. A hithűség lesz a fő próba.

   A jó médiavisszhangok ellenére nincs szükségünk vitákra hitünkről és tantételeinkről, hogy kimagyarázhassuk ezeket! Ezek megtalálhatók az Úr beszédeiben, az újkori kinyilatkoztatásokban a kezdetektől máig. A jövő olyan lesz, mint a múlt, csak hatalmasabb!

   Templomaink tornyán áll Moróni alakja állandó emlékeztetőül: eljött Isten Angyala közénk. Ezért nem csökkenhet az erőfeszítés, még több fiatalnak kell misszióba menni. És ezt nekünk lehetővé kell tenni. 50 működő templomunk van már, de kétszer ennyi kellene. Sokat kell tennünk azért, hogy az Utolsó Napok Szentjeiről azt mondják majd: »ők a legjobb szomszédaink.«

   Jézus mondta: »szeresd az Urat teljes szívedből és elmédből.« Vessük el tehát az életünkből a hamisságot! Sokan gyanúsan néznek ránk, hogy meg akarjuk téríteni őket. Pedig mi tiszteletben tartjuk döntésüket és választásukat. Legyünk barátságosak és segítőkészek, hogy tapasztalatból mondhassák: »ő volt a legjobb barátunk egész életünkben.«”

Az Új Kor (New Age) mozgalom

 Magam inkább az ezoterikus közösségek hálózata kifejezést használom, mert itt sokféle egyesület, csoport van; ami közös: a világnézetük. Általában személyes Isten helyett személytelen erőben, energiában hisznek, azaz monisták. Egyre több közöttük a reinkarnációban, az UFÓ-kban, a más, földön kívüli civilizációkban hívők aránya. Nem árnyalt az okkult kifejezés, amely a mágikus, babonás hit szinonimájává vált, holott itt komoly filozófiai veretű csoportok is vannak, melyek hite ezoterikus, tehát beavatásokon, titkos ismereteken alapul. Így a szabadkőművesek, rózsakeresztesek, teozófusok és antropozófusok felkutatása komoly nehézséget jelentett számomra, hiszen ezek ma is zártak, nem nyilvános működésűek.

 Mivel sok-sok ágazat van a reikitől kezdve a Transzcendentális Meditációig, főleg a filozófiai alapot megteremtő teozófiát, a szabadkőműveseket és az Ezoterikus Tanok Egyházát vizsgáltam, mely már államilag elismert főiskolával is rendelkezik. A többiek „szabadegyetemeken”, kurzusokon, előadássorozatokon terjesztik kétségkívül nem keresztény beállítottságú – de ezen tradíciókat is felhasználó – nézeteiket. Kutatásaimban segítségül és kalauzul szolgált a Szellemi Búvárok Egyesületének 1995-ös „Különleges egyesületek katalógusa” címtára, bár ez az igazán titkosan működő szervezetek címeit nem tartalmazza. Aktuális címlistákat az újságárusoknál kapható Elixír című folyóirat tartalmaz, és a Túlvilág című havi lapjuk, melynek alcíme: a titkos tanok folyóirata. (Ebben vitáztam is velük.)

 A teozófiát alapító Blavatsky asszonyt szokás a „New Age nagyanyjának” tekinteni, teljes joggal. Ő gyakorlatilag a hinduizmust és a spiritizmust ötvözte, R. Steiner viszont az antropozófiában (ami az isteni bölcselet, istenismeret helyett emberi ismeretet jelent) már a kereszténységgel is keresztezte, ötvözte. Mára szinte az összes művük lefordításra került – például lefordították a krisnásoknál pontosabban és jobban a teljes Bhagavad Gítát, 1996-ban – csak  B. asszony fő művét, a Titkos Tanítások 6 kötetét nem. Belépni közéjük csak hosszas vizsgálattal és 2 ajánló taggal lehet. (És havi 200 forintos, jelképes tagdíjjal.) Az egész szervezet vallásos, pontosabban valláspótló jellegű. Hazai vezetőjük rendkívül művelt filozófus, a Magyar Filozófiai Társaság Tagja. Taglétszámuk néhány száz főnyi lehet. (2–300 személy)

 Az Ezoterikus Tanok Egyháza tavaly lett bejegyezve, és az Új Akropolisz Kulturális Egyesület is bázisául szolgál. Magas szinten művelik ezen filozófiai irányzatokat és az asztrológiát. Taglétszámuk ezer alatti. Már főiskolát is működtetnek.

Ügynökvadászat

Az alaposabb, tudományos igényű kutatásokat akadályozza az egyházak és szekták közötti versenyhelyzet, amely egy döbbenetes ügynökvadászatot, informátorok elleni hajszát eredményezett számos szektában. Mivel belülről is gyorsan változnak, a Magyarországon bejegyzett kb. 75 vallási csoportosulás és a legalább ennyi be nem jegyzett vallási kisebbség áttekinthetetlen dzsungellé változtatta a vallási palettát és kínálatot. Sok olyan csoportosulás van, mely egyértelműen üzleti jelleggel, anyagi haszonszerzés céljából terjeszkedik, tudatosan félreinformál és megtéveszt sok jóhiszemű embert.  Ilyennek tartom például az OSHO mozgalmat.

 Ezek a kultuszok kritikusaikat – akik rontják üzleti esélyeiket, nyereségeiket – mindenféle módszerrel igyekeznek kiiktatni, elhallgattatni. Az egyházak hivatalos képviselőivel szemben nem mernek fellépni, de az általuk „antikultusz mozgalmak”-nak nevezett (ACM) megfigyelő hálózathoz – vagy magányos kutatókhoz – tartozókat igyekeznek bíróság útján vagy anélkül megfenyegetni, főleg egzisztenciálisan ellehetetleníteni, bírósági végzésekkel ijesztgetni. Sajnos, a történelmi egyházak ez idáig sem anyagi, sem erkölcsi segítséget nem adtak ezen világi kezdeményezésekhez. Persze azért is, mert sokan csak az Interneten szörfözik össze ismereteiket.

A krisnás Barabás Tamás az Egyházfórum 1998/1–2-ben a kultuszellenes mozgalmakat okolja és vádolja a vallási kisebbségek elleni diszkriminációkért, hatósági fellépésekért, így:

„A problémák elsődleges forrása ezekben az országokban a magánszféra által támogatott antikultusz (ACM) mozgalmak működése. Több mint nyilvánvaló, hogy ezek a mozgalmak felelősek a vallási kisebbségekről elterjesztett hamis információkért és az intoleráns világnézet kialakulásáért. Tisztázni kell, hogy az elégedetlen hitehagyottak, bárki is támogatja anyagilag állításaikat, csupán egy bármely vallási kisebbség kilépett tagjai (ex-members) között kisebbségben vannak-e, és nem szabad további vizsgálat nélkül a volt tagok általános képviselőjének tekinteni ezen személyeket.”

Ezzel összhangban egy a Hit Gyülekezete által megjelentetett, a Time Magazin 1997. jan. 27-i riportja alapján készült „Vallásszabványosítás Európában” című írás, a Hit Infó 97. jan. 28-i számában nyíltan a dániai központot okolja az oroszországi és más európai jogi, szabályozási tendenciákért. Ez is jelzi, hogy számos szekta egy húron pendül, összefog emiatt:

„Az új vallási mozgalmak és kultuszok elleni szigorú kormányzati fellépést Nyugat-Európában számos névlegesen ugyan független, ám az állami költségvetésből támogatott szervezet szorgalmazza. Ilyen például a dán Nemzetközi Dialógus Centrum, amelynek célja információk gyűjtése és továbbítása a nem tradicionális vallási csoportokról. Vezetőjük, Johannes Aagaard szerint Európának meg kellene szabadulnia az »amerikai alkotmány okozta neurózisból«, hogy hatékonyan lehessen fellépni a nem kívánatos jelenségek terjedésével szemben.

 A tradicionális vallások védelmére tett lépések jól láthatóan összehangolt forgatókönyv szerint zajlanak Európában. Valahogy így: a média először gondoskodik az egyre erőteljesebb kampány hangszereléséről. Vérfagyasztó történetekkel, konkrét adatokat nélkülöző, hangulatkeltő riportokkal készítik elő a terepet a »spontán állampolgári kezdeményezésekhez«. Azután a többnyire panaszos szülők, rokonok által felhozott vádak kivizsgálására társadalmi szervezetek alakulnak, amelyek »szakértő« lelkészek, papok és pszichológusok segítségével készítenek tájékoztató anyagokat a »társadalmat súlyosan aggasztó« jelenségekről. Általában ekkor kapcsolódnak be a rendőrség és a gyámhatóság ifjúságvédelmi »szakemberei«, akik kemény fellépést ígérnek az ügyek kivizsgálására, miközben az áldozatok megsegítésére tájékoztató és deprogramozó központok alakulnak.

Mindezek után a politikusokon a sor, hogy a törvényhozásban javaslatot készítsenek elő a »destruktív szekták« visszaszorítására.

  Ez a forgatókönyv a 90-es évek elején indult, és ma már a legtöbb nyugat-európai országban a jogi szakasznál tart. Az ortodox vallási többséggel rendelkező kelet-európai országokban a helyzet még egyértelműbb. A hatalom a legtöbb helyen nem is leplezi az államegyház iránti elkötelezettségét. Oroszországban a kommunista törvényhozás már többször igyekezett jogi úton korlátokat szabni a szovjet birodalom összeomlása után beözönlött külföldi misszionáriusok tevékenységének.”

Vagyis számos szekta szerint az informátorok bűncselekményeket követnek el, aktív szerepet vállalva a „deprogramozásban”. Nem örültem sok szempontból a „Szekta vonzásában” című filmnek, mert ott egy erőszakos, szülői megbízásból vállalkozóval elvégeztetett deprogramozást láthattunk, melynek során nem csak a szülői szeretettel zsarolták a szektába belépő fiatalembert, hanem fizikai erőszakkal is, amihez hasonló Magyarországon nincs. A kezelés önkéntes jellegű.

Ami van, az annyi, hogy a vallásilag neurotikussá váló személyeket a Pszichiátriai Intézet Neurológiai, Rehabilitációs Intézete – mely ki van helyezve Tündérhegyre –  kezeli, gyógyítja.  Az osztály vezetője Süle Ferenc pszichiáter, aki „Valláspatológia” című könyvében számos betegének esetét leírta. A Tudományos Akadémián belül működő Társadalmi Konfliktusok Kutató Központja a vallási konfliktusokat is figyeli és próbálja elemezni. Sok szakértő dolgozik ebben, például Csendes László ezredes, az ORFK bűnmegelőzési osztályának helyettes vezetője, aki ifjúságvédelmi szakértőként évek óta foglalkozik az új vallási mozgalmakkal, de tanácsadóként Szabó György István vallásfilozófus is, a Közgazdaság-tudományi Egyetem tanára, aki szintén régóta foglalkozik a szektakérdéssel. (A  közvélemény csak a Friderikusz-showból ismerhette meg ezirányú tevékenységét.)

A rendszerváltás óta nem indult rendőri eljárás vallási közösség ellen, pedig a kilencvenes évek elején elkeseredett szülők gyakran kérték a rendőrséget, hogy szerezze vissza a „szekta rabságába került” gyermekeiket, ám a rendőrség egyetlen esetben sem tudott eredményesen fellépni, mert a „gyermekek” betöltötték 18. évüket. Kiskorúaknál egyébként is a gyámhatóság az illetékes. Úgyhogy a szekták vádaskodásainak semmi alapja sincs az állítólagos hatósági fellépésekről és diszkriminációkról. Az Interneten kialakuló kultuszfigyelő hálózat pedig nem követ el semmilyen bűncselekményt, még „titkos” információk megszerzését sem.

Zárószó

A különböző szakmák képviselői más-más szempontból vizsgálják ezen vallási csoportosulásokat és mozgalmakat. A vallástörténész, a filozófus, a pszichológus, a szociológus, a teológus, a rendőr, a szociális munkás eltérő szempont-rendszert alkalmaz. Erről Aagaard professzor a tavalyi, dobogókői, ökumenikus konferencián nyíltan beszélt:

„A teológiai kutatók körében hajlandóság van arra, hogy kutatásukat olyan adatokra és olyan anyagra összpontosítsák, amelyek az új vallási mozgalmak volt híveitől származnak. Ezzel szemben a nem teológiai tájékozódású kutatók hajlamosak az ilyen adatokat, ha nem is lényegtelennek, mindenesetre másodlagosnak tekinteni. Hasonlóképpen a teológiai hátterű kutatók az új vallási mozgalmakkal egyetértők adatait és tájékoztatását másodlagosnak és többé-kevésbé propagandisztikusnak tartják, míg a nem teológiai beállítottságú kutatók mindezt lényegesnek és megbízhatónak tekintik. Nevezetesen azt, amit az új vallási mozgalmaktól kapnak.

  Valószínűleg ez a két fél közötti kölcsönös gyanakvásnak a fő oka. Természetesen mindkét táborban van elfogultság, de itt ennél többről van szó. Módszertani különbözőség is ez, amely a források kiértékelésével kapcsolatos.”


 Természetesen én katolikus szempontból és szociális munkásként –  aki teológiát is hallgattam, tanultam – nyilvánítok véleményt ezen írásban, saját tapasztalataimra is hivatkozva. Például fontosabbnak tartom, hogy egy közösség tagjai hogyan élnek és mit cselekednek, annál, hogy milyen teológiai nézeteket vallanak. Persze belátom, hogy cselekedeteiket csakis felfogásukból lehet értelmezni, megközelíteni. De nekem is az a véleményem, mint amit az említett konferencián Süle Ferenc mondott:

„Néhány szót a szekták csoportdinamikájáról. Ebben eléggé általános a domináns, a szuggesztív vezető szerepe és a tagok vele való projektív azonosulása és a regresszív dependencia szükséglet[ének] kielégítése. Egy ilyen mozgalomban minél erősebb az anyagi érdekeltség érvényesülése, annál erősebb a destruktivitás irányába való eltolódás. A szektaéletben a tannak rendszerint nincs akkora jelentősége lélektanilag, mint ahogy azt sokan vélik. Jelentősebb szerepet játszik az életmód, az életrend, az, ahogy ott élnek.”

 Gondot jelent tehát az életmódvizsgálat, melyben a szociológiai kutatások fontosak. Kamarás István idén megjelent könyve, a „Krisnások Magyarországon”, bizonyítja az ilyen jellegű kutatások fontosságát. (Lásd erről a Távlatok jelen számában Gereben Ferenc ismertetését. [A szerk.]) De a megtéréseknél és a terápiáknál a lélektani vizsgálatok az illetékesek és szükségesek.

A legfontosabb teendőnek a katolikus papság démonűző gyakorlatának visszaállítását tartom. Ez nem a középkori boszorkányüldözések felelevenítése, hanem az Olaszországban már kiépített, különleges püspöki felhatalmazással rendelkező papi szolgálat nyilvános létrehozása. Ha volnának közismert exorcisták, akkor valószínűleg hozzájuk fordulnának az emberek, és nem természetgyógyászokhoz és kuruzslókhoz.

Ezen szolgálat fontosságára az amerikai püspökök lelkipásztori bizottsága felhívta a figyelmet a karizmatikus megújulásról kiadott 1984-es dokumentumában:

„Az evangéliumból világosan látható, hogy a betegek gyógyítása fontos és elválaszthatatlan része volt Jézus szolgálatának. Apostolainak határozott utasításokat adott: »hirdessék Isten országát, és gyógyítsák meg a betegeket« (Lk 9,2). Ha a gyógyításon csak a fizikai helyreállítást értenénk, ez Isten mindenhatóságának korlátozása lenne. A gyógyítás lehet lelki, szellemi vagy fizikai, vagy mindezek kombinációja, és sokszor olyan természetes eszközök igénybevételével párosul, mint az orvosok vagy a rehabilitációs csoportok munkája. A gyógyítás kiterjedhet az emlékezetre is, amely traumatikus tapasztalatokhoz láncolódva visszatartja az embert a teljes lelki szabadságtól és érettségtől.

Az egyház elismerte a gyógyítás karizmáját (1Kor 12,28,30), mint az egyik olyan ajándékot, amely annak jeleként szolgál, hogy Isten országa jelen van. A gyógyítások meghívást jelentenek az Isten országába történő belépéshez. Az egyház mind szentségileg – a betegek olajjal való megkenésével –, mind a zarándokhelyeken (mint amilyen Lourdes és Fatima) tovább folytatja ezt a gyógyító szolgálatot.”



Az a tény, hogy az örök Ige az idő teljességében teremtményi állapotot öltött magára, a 2000 évvel ezelőtt Betlehemben történt eseménynek egyedülálló kozmikus jelentést ad. Az Igének köszönhetően mutatkozik a teremtmények világa „kozmosznak”, azaz rendezett világegyetemnek, és ugyancsak az Ige megtestesülése újítja meg a teremtés kozmikus rendjét. Az Efezusi levél beszél a tervről, melyet Isten Krisztusban határozott meg, hogy „elérkezik az idő teljessége, és Krisztusban mint Főben újra egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van” (1,10).

(II. János Pál: Tertio millennio adveniente, 3)

 

 

 


Gereben Ferenc

 NÉHÁNY  GONDOLAT  EGY  A  KRISNÁSOKNAK  SZENTELT  KÖNYVRŐL

 

Hazánkban egyre szaporodnak az új vallási mozgalmak, csoportok, szekták. Vallásszociológusok pár éve elkezdték az alaposabb kutatást, felmérést. Kamarás István új könyve (Krisnások Magyarországon. Iskolakultúra, Bp. 1998, 390 oldal) a magyarországi krisnásokkal foglalkozik; de természetesen rávilágít a mozgalom eredetére, a Krisna-tudat nemzetközi szervezetére is könyve II. fejezetében. (Szekta? Nosztalgia? vagy egy ősi vallás megújulási mozgalma?) Utána pedig azt elemzi, hogy kikből lesznek krisnások, hogyan történik a beavatás, mit jelent krisnásnak lenni (III. és IV. fejezet). Az V. fejezet a hazai sajtóvisszhangokat mutatja be, illetve az „utca embere” véleményét, majd a keresztények,  illetve a szakemberek mondják el véleményüket a krisnásokról. A VI. rész kitekintés: jövőképek.

A történelmi egyházak meglehetősen negatívan ítélik meg az új mozgalmakat, így a krisnásokat is, de általában a szektákat, amelyek úgymond megbontják a keresztények egységét, zűrzavart keltenek a hívőkben; ha keresztény ihletésűek, önkényesen értelmezik a Bibliát, Krisztus alakját eltorzítják, hevesen támadják a nagy egyházakat, szociális és pszichológiai manipulációkkal élnek, „agymosásnak” is alávetik a csatlakozókat (pl. a szcientológia „egyháza”). Kamarás itt idézi (339. o.) az Egri Főegyházmegye Zsinati Könyvét, amely részletesen szól a kultuszokról és a szektákról – meglehetősen negatívan. Kamarás szerint „ezek a rendkívül sommás és az új vallási mozgalmak nagy részére nagyon kevéssé vagy egyáltalán nem igaz megállapítások nemigen látszanak a dialóguskészségről és az ökumenikus szellemről tanúskodni”.

    Számomra nemcsak Kamarás István információdús könyve volt a befogadás tárgya, hanem maga a Krisna-tudatú vallási mozgalom is, amellyel eddig csak esetlegesen és felületesen találkoztam. Az olvasóban fölmerülhet ugyan a hiányérzet, hogy egy ilyen impozáns és többéves munkával készült kutatói vállalkozás – legalábbis egy-egy kontrollcsoport erejéig – talán több más új vallási csoportra is kitérhetne: így ugyanis a krisnások oly alaposan feltárt szociológiai jellemzői szélesebb körben válhatnának összevethetővé. Kb. úgy, ahogy a keresztény mintacsoportokkal (főleg a klerikusokéval) történik (ld. IV/2–3. fejezetek), amely számomra a monográfia nagy leleménye.

    Egyetértek Balás Béla püspöknek a könyv 339. oldalán olvasható szép és empatikus gondolatával, mely szerint a krisnások egyfajta választ jelentenek elanyagiasodott, haszonelvű korunk túlzásaira. De az ugyanezen az oldalon idézett Gyökössy Endre gondolati nyomvonalán továbbhaladva engem – bocsáttassék meg nekem – elsősorban az érdekel, hogy az új vallási mozgalmak tanulmányozásából milyen következtetések vonhatók le a történelmi egyházak (közöttük a katolikus egyház) hiányosságainak kiküszöbölése, hatékonyságuk növelése céljából. Természetesen nem vitatom, hogy egy egyház vagy egy vallási csoport élete más jelenségektől, más egyházaktól függetlenül is fontos és megismerendő jelenség. Dicséretesnek mondható az a témaköri és módszertani sokoldalúság, amellyel a szerző – az elméleti hátteret is felvázolva – a magyarországi krisnások életét górcső alá vette. A továbbiakban azonban hadd tegyek néhány kritikai, illetve hiányérzetről tanúskodó észrevételt.

    Véleményem szerint az ún. „másság”  nem önmagában való érték, még ha rendkívül érdekes és egzotikus külsőben is jelentkezik. A jelenség – egy Európában új, oda amerikai közvetítéssel érkezett, mindössze három évtizedes szervezetről van szó – ugyanakkor figyelmet, elemző megmérettetést érdemel. (A több évszázados vagy több évezredes indiai kultúrtörténeti és vallási háttértől most tekintsünk el, ugyanis az ezzel való lényegi kontinuitás erősen vitatott.) Nem érdemel azonban – egy tudományos vizsgálatban – olyan pozitív diszkriminációt, amely a dolgozaton végigvonul. (Itt természetesen nem valótlan tények állítására gondolok, hanem olyan pozitív elfogultságra, amely a krisnásokkal szembeni előítéletek ellenében minden lehetséges érvet és feltevést felsorakoztat, de azoknak a jelenségeknek az értelmezésében, amelyek esetleg igazolnák az ellenérzések némelyikét, tompító szándék érezhető.) Nem használ az objektivitásnak az a minősítő hangnem sem, amely a krisnások ellenfeleinek rendre kijut (pl. néhai Németh Géza református lelkésznek a 64. oldalon). E témakörbe vágó hiányosságnak tartom, hogy bár többször szó van arról, hogy a krisnás fiatalok szüleinek egy része rossz szemmel nézte gyermeke „betérését”, a szülők nem kaptak szót az interjúzás során. (Néhányuk véleményével megismerkedhetünk ugyan az V.2.5. fejezetben, de csak a gyerekeik tolmácsolásában.) Szóval úgy éreztem, hogy néha a szerző túlságosan közelhajolt tárgyához, és ez a tény apologetikus színezetet ad ennek az egyébként jelentős, tényfeltáró erényeket felvonultató monográfiának. Más: jobb lett volna, ha a krisnás tanok szakemberektől származó kritikus elemzésével (ld. V.4. fejezet) jóval előbb, a mozgalmat ismertető II. fejezetben megismerkedhetnénk, még mielőtt a szervezet körül összecsapó vélemények, politikai viharok ismertetésére (II.4.4.) sor kerül. Így ugyanis az olvasó objektívnak mondható forrásokból időben megtudhatná, hogy lényegében miről is vitáztak az ellenérdekelt felek. A szerzőt erőteljesen foglalkoztatja az „agymosás” kifejezés, amely visszatérő vádpont a krisnások ellen. A III. fejezet végén külön alfejezetet is szentel a kérdésnek: „agymosás vagy valami egészen más?” Úgy vélem, nem érdemes magán a (meglehetősen képlékeny) szón lovagolni. A könyv IV. (egyébként szerintem kitűnő) fejezete egyértelműen bizonyítja a látókör, az értékrend, a közélethez, a tudományhoz és a művészetekhez való (krisnás) viszony beszűkülését (pontosabban a keresztény klerikusokhoz mért jelentősen szűkebb voltát), s ha ezt nem is kell okvetlenül „agymosás” eredményének tartanunk, azt se mondhatjuk, hogy „valami egészen másról” lenne szó.

A III. fejezet elgondolkoztató eseteket ismertet azoknak az életutaknak a bemutatásával, amelyek a fiatalokat a Krisna-tudatúak közé vezették. Ezeknek a motívumoknak – a kiüresedett emberi kapcsolatok, a haszonelvűvé csupaszodott világ riasztó (és narkotikumok felé orientáló) példáinak – elemzése a történelmi egyházaknak is sürgető feladata, hogy – akár tanulva a kisegyházaktól – a lelkek megmentéséből hatékonyabban tudják kivenni a részüket. Az európai kultúrkörhöz való tartozásuk a hátrányos helyzetű fiatalok számára kezdetben talán a krisnásokénál kisebb vonzerőt jelentene, de perspektivikusan ugyanakkor kevesebb konfliktuslehetőséget, vagy legalábbis a kulturális-értékrendi hasonlóság nagyobb felületét. Mert a világ eme övezetében az igazán termékeny megoldás – úgy vélem – nem az „anyagi kötőerők leépítése”, romantikus-szektás tagadása, hanem azok célszerű, funkcionális felhasználása – vagyis az európai út „jobbik felének” követése lenne. Már csak azért is, mert a történelmi egyházak időbeli maradandósága – a transzcendens szempontokat leszámítva – tapasztalati tény, az új egyházaknak azonban még bizonyítaniuk kell, hogy nem pusztán efemer divatjelenségek hullámlovasai. Nem csak az a kérdés, amit a könyv záróképe vet föl, hogy a nyugati Krisna-követők főnixmadara merre repül, hanem az is, hogy meddig.



Guller Imre

„REX GLORIAE” – ANNO 2000

Jézus Krisztus Fősége jegyében

„. . . Jézus Krisztus születésének 2000. évfordulója rendkívül nagy jubileumot jelent, nem csupán a keresztényeknek, hanem közvetve az egész emberiségnek.”

(II. János Pál: A harmadik évezred közeledtével 15)

A római katolikus egyházban a pápa 1997-et Jézus Krisztus évének nyilvánította. A nyolcvanas évek vége óta hazánkban a keresztény tudat kitágulásának lehetünk tanúi: az Egyház szabadabban beszélhet a krisztusi örömhírről, az iskolákban pedig rendszeres katekézis folyik.

A bolsevista ideológia befolyása megszűnt, maradt viszont a polgári ateizmus és a posztmodern posztkommunista nihil. A „Vízöntő Kor” jegyében fogant új filozófiák és a neookkultista hullám előretörésével a „történelem végéről”, sőt a „kereszténység utáni korról” lehet hallani. . . Akik számára a kereszténység csupán egy „eszme”, avagy „egy vallás a sok közül”, azok mindenesetre elhihetik, hogy asztrológiai szimbólumok változásával „idejétmúlt mozgalom” válhat belőle.

A szekularizáció romboló hatását látva, a komoly keresztény gondolkodó is kifejezésre juttathatja aggodalmát. Hogyne, hiszen maga Jézus is feltette kortársainak a kérdést: „. . . az Emberfia, ha egyszer visszatér, vajon talál-e hitet a Földön?” (Lk 18,8) A súlyponti kérdés tehát a Krisztusba mint a Világ Megváltójába vetett hit. Ez pedig napjainkban vészesen gyengül és relativizálódik, a vallásgyakorlás és a hitoktatás szabadsága ellenére. Dr. Hegedűs Lóránt, nyugdíjas református püspök, nemrég arra az aggasztó lehetőségre figyelmeztetett, ami az euro-amerikai szekularizált társadalom vallási egyensúlyvesztéséből állhat elő: a „kereszténység utáni kor” valóban testet ölthet, ha tovább tart a sekélyes, elkötelezettség nélküli vallásgyakorlás; ha a modern ipari civilizáció lakosságának nagyobb része már sohasem tudja megismerni Krisztust, a világ világosságát, s az Ige – minden másnál nagyobb – emberformáló erejét. . .

A kereszténység körüli viták fókuszában Jézus Krisztus Személye és Főségének elfogadása vagy elutasítása áll. Az utóbbi időben a szinkretizmus, az eklekticizmus, az alternatív vallási mozgalmak felerősödése harapófogóba szorította a Krisztus Személye körüli (régi) hitigazságokat, zavart és bizonytalanságot idézett elő. A határtudományok művelői – az úgynevezett paranormális jelenségeket kutató amatőrök – felzárkóztak a New Age mellé, sokszor tesznek félrevezető kijelentéseket, megnyilatkozásokat a kereszténységgel és annak alapítójával kapcsolatban. 1990-ben, az első legális okkult folyóiratban, pl. ilyen cikk látott napvilágot: „Jézus Krisztus – a természetgyógyász. . .” Ezzel egy időben kiadásra került egy könyv, amely „Jézus a csillagok küldötte” címet viselte. A sort hosszan lehetne folytatni. . . Holger Kersten Jézust „tökéletes bódhiszattvaként” emlegette a „Jézus Indiában élt . . .” című pamfletjében. . . Az „Új Akropolisz” nevű, filozofáló szellemi iskola magyarországi kulturális műhelye 1997. február 17. és 22. között Giordano Bruno-hetet szervezett. Az előadássorozatot a „nolai” életéről készített színmű zárta, amely a főszereplőt – a középkorvégi inkvizíció áldozatát – a „szellem szabadságáért vívott küzdelem élharcosaként és mártírjaként” mutatta be. E sorok írója látta a színművet, és utána rövid beszélgetést folytatott az előadás egyik szereplőjével, a szellemi iskola tagjával. Kiderült, hogy a kulturális műhely alkotói a filozófiát a kinyilatkoztatás elé helyezik, s ezen az alapon követelik G. Bruno rehabilitációját.

A beszélgetés során elhangzott az a kijelentés, miszerint „Jézus Krisztus tulajdonképpen olyan (?) volt, mint egy mai parafenomén. . . G. Bruno, a korát jóval megelőző tudós és nagy természetmágus, tudhatott olyan csodákat művelni, mint amilyeneket Jézus vitt véghez. . .”

UFO-kutatók, ősűrhajózás-tannal foglalkozó szakemberek úgy tekintenek Jézusra, mint egy földön kívüli demiurgoszra, innen a „csillagok küldötte” titulus . . . Erich von Däniken, a „paleoasztronautika atyja” ugyan még nem tört lándzsát e kérdésben, de valamennyi könyvében visszautasítja a katolikus hittételek tiszteletben tartását, komolyan vevését is. Az Egyház ma már elfogadta a darwinizmus alapgondolatának igazságát, de kritikával illeti a rá hivatkozó tévtanokat, megalapozatlan állításokat. Teszi ezt főképpen akkor, ha maga az egyházi irodalom integrál hasonló elképzeléseket, és szuggesztív erővel hirdetni próbálja azokat. Mint például a Yesa című könyv1, amely Jézus kozmikus nagyságának bűvöletében olyasmit akar elhitetni, hogy a világ Megváltója nő is lehetett volna. . . Müller Péter drámaíró rockoperája, a „Mária evangéliuma” a maga nemében szép és hiánypótló, csakhogy a Jézus történetét bemutató mű erősen ezoterista-spiritiszta orientáltságú. A rockoperában Jézus nem feltámad a halálból, hanem „kopogó szellemként” újra jelentkezik. Az evangéliumban Gábor angyal az „angyali üdvözletkor” ezt mondja Szűz Máriának: „. . . Méhedben fogansz és fiat szülsz, Jézusnak fogod hívni. Nagy lesz ő: a Magasságbeli Isten Fia” (Lk 1,32). Az „angyali üdvözlet” vonatkozó sorai az említett rockoperában így íródtak át: „A fiad látó lesz majd, Mindent Látó Látnok . . .”

Itt az ideje, hogy helyre tegyük a szuggesztív ferdítések, manipulációk okozta hitbeli zavarokat. Az alábbiakban rendszerezést eszközlünk, és pontokba foglaljuk Jézus Krisztus Főségének kritériumait.

I.

Jézus Krisztus nem hitben keresi az Istent, hanem ismeri mint Atyát. Istenismerete tökéletes, mert Ő a teljes isteni természet részese. Öröktől fogva ismeri az Atyát, az Életadó Lélek szeretetvonzásában . . . Egész életén isteni pecsét van: Istentől jön – és Istenhez megy. Isten maga jött közénk Krisztusban és Megváltást hozott a világnak – az emberiségnek és minden teremtménynek, kivéve a bukott angyalokat. „Jézus emberi születése előtt is Istennel egyenlő állapotban létezett . . . Jézusban az Atya nem önmagánál kevesebbet, hanem egyetlen Fiában mindenét nekünk adta . . . a megváltott ember Jézuson keresztül Isten saját természetében részesedik.” (2Pt 1,4) (Kereszty Rókus)

Üdvözítőnk igazi ember volta vitathatatlan: fogantatásától kezdve vállalja az emberi sorsot – a bűnt kivéve –, s húsvét hajnala után sem hagyja magára tanítványait. Feltámadásától mennybemeneteléig megdicsőült mivoltában is a történelemben marad; Isten jobbjára emelkedve pedig emberként osztozik az isteni hatalomban és dicsőségben. A Jelenések könyvének hatalmas prófétikus panorámája elénk tárja, hogy aki vérző húsvéti Bárányként szenvedett ki a Golgotán, megdicsőült mivoltának teljességében, angyalainak sokaságával tér majd vissza a végítéletkor mint Világbíró.

Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása egyszeri és visszavonhatatlan eseménye a történelemnek, egyúttal azonban a történelem célba érésének egyetlen biztosítéka. (A misztériumvallások „meghaló és feltámadó” „istenei”, a természet ciklusaihoz igazodva, szüntelen úton voltak az élet és a halál között . . .) A kereszténység Megváltója egyszer s mindenkorra meghalt és feltámadott a világ üdvéért. Jézus Krisztus vallásokból és filozófiákból kiemelkedő Egyetlen Fősége tehát nem a keresztény önzés mítosza, hanem a „világmegváltás hajnalpírján” lüktető létigazság!

II.

A názáreti Jézus Krisztus Isten Fia és Szűz Mária Fia: valóságos Isten és valóságos ember. „Az Ige és az ember ugyanis az egy Krisztus, aki megszenteli az embert az Igében.” (Szent Ágoston)

A khalkedóni IV. egyetemes zsinat (451. október 8.), és a III. konstantinápolyi zsinat (681–682) óta a római katolikus Egyházban az „unio hypostatica” hittétele van érvényben a mi Urunk, Jézus Krisztus összehasonlíthatatlan személyiségét övező misztérium – a Krisztus-jelenség – értelmezésére.

Az unio hypostatica tétele a Jézus Krisztusról szóló keresztény hittudomány (krisztológia) lényegi foglalata. Jelentése: személyes egység. A személyes egység dogmája kimondja, hogy Jézus Krisztus isteni személyében az isteni és az emberi természet szoros, szétválaszthatatlan egységben van jelen. Más szóval: a megtestesült Igében két természetes akarattevékenység (aktivitás) egysége létezik egyetlen személyben.

A Názáreti Jézus és az Atyával egylényegű Logosz/Fiú tehát személyes egység: az isteni és az emberi természet egyszemélyes önazonossága!

Az emberré lett Isten misztériumát az unio hypostatica dogmája természetesen nem meríti ki, de világos és szabatos módon világítja meg Krisztus személyi titkát. Nem elvont hittétel, hanem átélhető hittapasztalati valóság. Kiterjed Jézus Urunk Titokzatos Testére, az Egyházra is, hiszen a legméltóságosabb Oltáriszentségben a kenyér és a bor színe alatt szintúgy az unio hypostaticát imádhatjuk!

III.

A személyes egységről beszélve eljutottunk az Üdvözítő egyedülálló misztériumához, mindenekfeletti kiválóságához: Főségéhez.

A Názáreti Jézus Krisztus a Második Isteni Személy (Sapientia Divina), „akit szült minden fény előtt magából az örök Atya.” Isten egyszülött (öröktől fogva született) Fia, a teremtő isteni szuverenitás örök, élő, megtestesült, megkínzatott, megfeszített, kínhalált szenvedett, eltemettetett, feltámadott és megdicsőült Igéje.

Előlétezésében (preegzisztencia) világteremtő Logosz: a mindenható Atyaisten örök szózata és képmása – „Aki volt, mielőtt a világ lett” – a Szentlélekistennel egységben; születése az időben nem ragadható meg, de Őáltala született meg a Világmindenség! Jézus istenfiúságának titka abban rejlik, hogy az örök Szeretet izzásában ismeri az Atyát, s végtelen Szeretetük megszemélyesülése az Életadó Lélek, a Harmadik Isteni Személy. Istenben három, lényege erejében létező világfeletti személy egylényegiesült kommunióját lehet és kell imádnunk. Isten nem a lét, nem is csupán a lét forrása, ősoka és értelme, hanem egy Teremtetlen, egy Született és egy Származott isteni Személy szeretetlényének végtelen ragyogása.

Jézus Krisztus személyisége-egyénisége történetileg valódi; a „történeti Jézus” azonos a „hit Krisztusával”, hiszen „Jézus halála és feltámadása elválaszthatatlan: együtt alkotják a megváltás egyetlen eszkatologikus művét.” (Kereszty Rókus: Jézus Krisztus. Budapest, 1995.) A golgotai kereszt győzelme és a feltámadás dicsősége Jézus Krisztust végérvényesen az üdvösségterv középpontjába emelte. „Ő az igaz Isten és az örök Élet.” (1Jn 5,20)

A megdicsőült Jézus Krisztus: (1) Redemptor – (2) Konszekrátor – (3) Kozmokrátor és Pantokrátor.

(1) Redemptor: a világ Megváltója

Jézus Krisztus, az Istenember halála és feltámadása által széttörte az emberi lét korlátait. A megváltás célja az ember részesedése Isten életéből és dicsőségéből. „Az ember akkor válik önmagává, amikor szeret; és az ember akkor szeret, amikor az Isten tevékenysége a mi emberi tevékenységünk formáját ölti.” (Nemeshegyi Péter: Szolgálat 41/1979, 11. o.) Isten szeretete végtelen, halálos szeretet. . . A világ megváltása a végtelen Szeretet örök vonzásának célba érése bennünk és az élet teljessége. A világ megváltása = az ember és az egész kozmosz kommuniója Istennel. A Megváltásnak azért színhelye a Föld, mert az Istenember az ember által egyesíti önmagával a Világegyetemet. „(Krisztus) a bűnös emberiséget illetően teljes azonosulása által arat győzelmet a bűn, a halál és a Sátán felett, és tökéletesen tetsző áldozatot mutat be Istennek. . . Krisztus és az általa megújított emberiség által a kozmosz harmóniája és Istennel való egysége is helyre áll.” (Kereszty Rókus: Jézus Krisztus, Budapest 1995)

(2) Konszekrátor: a világ Megszentelője

„Én pedig, ha fölmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok.” (Jn 12,33) Az éggel és a földdel személyes egységbe lépett a megtestesült Ige:

„. . . Minden teremtmény elsőszülöttje,
mert Benne teremtetett minden az égben és a földön. . .
Minden általa és Őérte teremtetett.
Ő előbb van mindennél, és minden Benne áll fenn.
Ő a testnek, az egyháznak a feje;
Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül,
hogy az Övé legyen az elsőbbség mindenben.”  (Kol 1,16–18)

Ő a „világ Világossága” (Jn 8,12), az abszolút Fény, „az Út, az Igazság és az Élet” (Jn 14,6), „a békesség Fejedelme” (Iz 9,6), „az élet szerzője” és „az élet Fejedelme” (ApCsel 3,15), az „egyedül Szent és Igaz”, aki nem láthatott pusztulást (Vö. ApCsel 2,27). Ő az, Aki feltámadott a halálból, elsőként a halottak közül (1Kor 15,20); „többé nem hal meg, a halál nem lesz többé úrrá Rajta. Halálával egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, élve azonban Istennek él” (Róm 6,9–10). A liturgikus énekek szavaival szólva az Üdvözítő a kenyér és a bor színében „Úr s Király a Föld felett”, s mint a zsidók és a pogányok közös megváltója „egyetlen Fölség”. . .

Az Egyházban titokzatos módon tovább élő dicsőséges Krisztus az örök Atya akaratából és a Lélek szándéka szerint bekapcsolja és elvezeti a világot a végső beteljesedés, az anyagi mindenség megszentelődésének megvalósulása felé. . . Az üdvösség elnyerői „Istent nemcsak önmagában, hanem . . . az anyagi világban is látni, csodálni és szeretni fogják.” (Kereszty Rókus id. mű 370–371. o.)

(3) Kozmokrátor és Pantokrátor: világbíró Krisztus.2 Az Ég és Föld, az angyalok, az egyház és az emberiség királyi Feje.

„A Föld és az Ég elmúlnak, de az én mondanivalómon nem fog a mulandóság.” (Mk 13,31; Mt 24,35; Lk 21,33)

„Én kaptam meg minden hatalmat Mennyben és Földön.” (Mt 28,19)

Kereszthalála, feltámadása és megdicsőülése után a Názáreti Jézus története metahisztorikus, kozmikus és egyetemes léttávlatú lett. A Golgotán elvérzett ártatlan és szeplőtelen Bárányt az Atya magához emelte, és „olyan nevet adományozott neki, amely minden más név felett áll.” (Vö. Fil 2,9) „A régi megszűnt, íme újjászületett minden.” (2Kor 5,17) „. . . győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid királyi sarja.” (Jel 5,5) „Aki leszállt, az emelkedett minden ég fölé, hogy a Mindenséget betöltse.” (Ef 4,11–12.)

Heinrich Schlier tanúbizonyság-tétele szerint: „Isten győzött a Feltámadott által, mert Benne győzte le a halált. . . Az a győzelmi hír, hogy Jézus Krisztusban az eszkaton, a »legvégső« esemény ment végbe, hogy ez a »legvégső« esemény, a szeretet életet szerző halála, elvette és összetörte a halálos függést a bűntől, és most már az egész világ és minden ember ettől a »legvégsőtől« ered, és e felé a »legvégső« felé tart.” (Ld. H. Schlier: Jézus Krisztus feltámadása, JEL Kiadó, 1995. 64–65. o.)

Pierre Teilhard de Chardin „Hogyan hiszek?” című tanúságtételében így foglalja össze Krisztus kozmikus Főségét:

„Hiszem, hogy a Világegyetem fejlődés,
hiszem, hogy a fejlődés a Szellem felé tart,     
hiszem, hogy a szellem a Személyesben teljesedik be,
s hiszem, hogy a Legfelsőbb Személyes – az Egyetemes Krisztus.”

A világ Megváltóját, aki istenemberi mivoltával, kínszenvedésével, kereszthalálával és feltámadásával legyőzte a bűnt, a szenvedést, a halált és a gonosz lelket, a mennyei Atya az egész kozmosz királyává és ítélőbírájává tette. A parúzia – a dicsőséges második eljövetel – lesz a „nagy ámen” Jézus Krisztus teremtés feletti uralmára, amikor „. . . az egek nagy robajjal elpusztulnak, az elemek hőségben olvadnak meg, s a Föld és rajta minden alkotás tűzben ég el. . .” (2Pt 3,10).

„. . . Mi azonban új égre és új Földre várunk, mely az Ígéret szerint az Igazság otthona.” (2Pt 3,13)

Az univerzum és az emberiség sorsa az utolsó ítéletben jut el céljához: a pokol kapui megremegnek, és a mennyei Jeruzsálem születésével „Isten lesz minden mindenekben”. (Vö. 1Kor 15,28.)

Jézus Krisztus – a dicsőség királya (Rex gloriae) most és mindörökké.

*

Befejezésül álljon itt egy összefoglaló tanúságtétel Jézus Krisztus személyi titkát és egyetlen főségét illetően:

1. A názáreti Jézus Krisztus nem „egy a próféták közül” – nem népvezér, nem forradalmár, nem szupersztár. . . Az evangéliumok Krisztusa, a megígért és az eljövendő isteni szabadító (Messiás), az Üdvtörténet távlatában már nem csak „a Krisztus”, hanem – „Kyrios (Küriosz) Khrisztosz”: Izrael Messiása és az egész emberiség egyetlen Megváltója!

2. Az evangéliumi Istenember nem csupán vallástörténeti jelenség, hanem a kinyilatkoztató történetiség személyes misztériuma és közvetítője.

A Názáreti Jézus – „az egész emberiséget képviselő emberségében” (Ignazia Maria Angelini) a golgotai kereszten függve – az ember alkotta történelmet kiemelte a bűn rabságából, és az idők teljességében Istenhez irányította. Ő nem angyali lény, mert istenemberi természetének erejében a legszentebb Szentháromság örökkévalóságában él. Ő nem hérosz (félisten, mitikus hős), s nem csak vallásalapító, tökéletes „guru” (az önmegvalósítás magas fokára jutott ind tanító neve), „szádhu” (hindu szent ember), netán „avátara” (a végső valóság csodálatos megnyilvánulása, Visnu testet öltött alakja, időszakos leszállása), „jógi” (hindu aszkéta, aki testének igába hajtásával Istennel kíván egyesülni), nem „tökéletes bódhiszattva” (isteni hatalommal rendelkező, „megvilágosodott” ember), hanem az élő Isten Fia, akiben a mindenható személyes Isten egész teljessége lakozott testileg. (Kol 2, 9–10.) Jézus Isten végleges önígérete a történelemben!

3. Jézus Krisztus megtestesülése és megváltó halála folytán a Föld nem elhanyagolható porszem a világűr végtelenjében, hanem a megtestesülés bolygója. Az ember pedig nem „az egyik kozmikus faj”, hanem megváltott lény, akit Isten Krisztusban örök életre hívott meg. A názáreti Jézus kijelentette magáról, hogy Ő (és országa) „nem e világból való”, azaz nem része a Kozmosznak (Jn 17,14; 18,36; stb.).

Az Atya kimondott és testté lett Igéje a Szentháromság szeretetközösségében létezett már „a világ teremtése előtt” (Jn 8,58; 17,5; 17,24). A leghatalmasabb szolgáló szellemi lélek, test nélküli Hatalmasság is Isten teremtménye; ezzel szemben Krisztus minden Teremtmény Ura. A kozmosz princípiumaiként aposztrofált hatalmas szellemi lények teremtettségükben megelőzték az embert – ott voltak a Világmindenség születésénél (vö. Jób 38,7) –; az örök Logosz/Fiú azonban nem csak „ott volt” a Teremtésnél, hanem az Atyaisten „Legyen!” szavában Ő hívta létbe az egész anyagi mindenséget (vö. Zsid 1,3). Jézus Krisztus személye azért egyedülálló a történelmi időben és a vallástörténelemben, mert Ő az, aki öröktől fogva ismeri és látja az Atyát, lévén Fény a Fényből, s ezért egyedül ő képes arra, hogy megszentelje az emberiséget! (Vö. 1Tim 2,5)

A „karma” és a „szamszárá” törvényének alávetett avátara, vagy az önmagát transzcendáló bódhiszattva és jógi, soha nem képes az igazság abszolút mestereként fellépni (mint ahogy képes a keresztény Üdvözítő), noha rendelkezhet különleges képességekkel.

4. A názáreti Jézus nem „természetgyógyász”, nem „parafenomén”, nem „mindent látó látnok”, hanem a láthatatlan Isten látható (lényegi) képmása, az élet szerzője és a halál legyőzője (Zsid 1,3; Kol 1,15; ApCsel 3,15; 2,27. . .); „Az ember beteljesedett alakja” (Fila Béla).

„. . . Miután fölment a Mennybe, az Isten jobbján ül, s uralma alá vetette az angyalokat, a (kozmikus!) hatalmasságokat és erősségeket.” (1Pt 3,22).

——————

1 A könyvet A kis herceg visszatér c. kiadvány írója, Anton de Saint Etienne adta közre, s az ARGUMENTUM Kiadónál jelent meg. Viszonylag nagy példányszámban kapható volt a Szent Gellért-könyvesboltban, a Ferenciek terén. (Guller I.)

2 A Kozmokrátor és a Pantokrátor megnevezés egymással szinonim méltóságcím. Az Úr Jézus mindenhatóságát jelölték vele a keleti liturgiában a Septuaginta szövege alapján. A Kozmokrátor szó jelentette eredetileg Isten királyi uralmát a Világmindenség felett; a Pantokrátor szó pedig Isten ítélőbírói jogára utalt az emberiséget illetően.




FIGYELŐ


Szabó Ferenc

HIT  ÉS  ÉSZ

II. János Pál pápa tizenharmadik enciklikája

Hit és ész (Fides et ratio) szavakkal kezdődik II. János Pál pápa új, 13. enciklikája, amely pápasága 20. évfordulójára jelent meg. Azóta, hogy 1979-ben közzétette első, programadó Redemptor hominis kezdetű körlevelét, apostoli buzdításain, szerdai beszédsorozatain és alkalmi beszédein kívül enciklikáiban foglalkozott az egyház és a világ égető kérdéseivel: szociális és politikai problémák (Laborem exercens, Sollicitudo rei socialis, Centesimus annus), az élet védelme (Evangelium vitae), morális kérdések (Veritatis splendor), ökumenizmus (Ut unum sint, 1995).

 Az új enciklika is – az új kulturális, szellemi helyzet felmérése után – az egyházi tudományosság, a filozófia és a teológia kapcsolata, a papképzés és a katekézis szempontjából olyan időszerű kérdéseket tárgyal, mint a kinyilatkoztatás igazságának megismerése, az értelmet kereső hit (fides quaerens intellectum), a filozófia (metafizika) szerepe a teológiában, az egyetlen Igazság és a pluralista/relativista irányzatok széttöredezett és „divatos igazságai”. . . A pápai körlevél keresi az egyensúlyt a fideizmus (tehát az észt, értelmi megismerést alábecsülő, vak hitre hagyatkozó irány) és a racionalizmus (az észt egyoldalúan túlbecsülő, a hitet kizáró, a teljes tapasztalatot megcsonkító irány) között. Valójában nem csupán ismeretelméleti problémáról, hanem az egész keresztény tanítás kidolgozását és átadását érintő kérdésekről van szó; így is mondhatnánk: a hit és a kultúra párbeszédéről, az új evangelizálásban oly jelentős inkulturációról.

Az itt érintett szempontok már a Szentírás kezdeti, patrisztikai értelmezésekor felmerültek (a keresztény tanítás úgynevezett hellenizálódása), aztán Szent Ágostontól Szent Anzelmen át Aquinói Szent Tamásig, majd Pascaltól Newmanig és Prohászkáig, a modernizmustól az új teológiáig, sőt egészen a posztmodernig, az Isten-megismerésben, a dogmák értelmezésében, egyáltalán a kinyilatkoztatás reflexív feldolgozásában mindig ilyen kérdésekbe ütközünk: Lehetséges-e valamilyen természetes Isten-ismeret a krisztusi kinyilatkoztatás előtt vagy azon kívül? Vajon a filozófusok Istene és a Biblia Istene ugyanaz? Lehetséges-e az értelem és a hit Istenének összekapcsolása Pascal, Kierkegaard, Barth és az őt követő dialektikus protestáns teológia után? Egyáltalán a manapság sokat hangoztatott állítólagos tény, a metafizika és a teodicea (filozófiai istentan) halála után, szükség van-e még filozófiára a teológiában? Lehetséges-e még az ágostoni fides quaerens intellectum, vagyis annak értelmi megközelítése, átgondolása, bizonyos fokú megértése, amit a kinyilatkoztatásból hittel elfogadunk, avagy egyszerűen a gondolkodást helyettesítjük a hittel (fideizmus) vagy a puszta cselekvéssel (pragmatizmus, csupán ortopraxis az ortodoxia kizárásával)?

F. Varillon már két évtizede éleslátón megfogalmazta a diagnózist; így jellemezte korunk szellemi helyzetét, amelyet az új enciklika szemmel tart: „Látom, hogy kortársaim ingadoznak: egy Isten nélküli Krisztustól egy Krisztus nélküli Istenig és vissza. Jezuizmus vagy deizmus: választás – ilyen leegyszerűsített választás – kínálkozik többek számára. [. . .] Krisztus nélküli Isten – ez a filozófusok és a tudósok Istene. Az Abszolútum, akiről nem hihetnénk, hogy megtestesülhetett úgy, hogy Abszolútum maradt. [. . .] Azok számára, akik megvallják Jézus Krisztus istenségét, súlyosabbnak tűnik a veszély egy rosszul álcázott fideizmus oldaláról. [. . .] Nagyon igaz, hogy ezen az oldalon is veszélyes a lejtő. Hosszú ideig engedtek az intellektualizmusnak. Az antiintellektualista áramlat ma erősebb: a tiszta hit szakadéka széléig hagyják magukat sodortatni: »tisztának« mondva azt, amennyiben már semmi értelmes érv nem igazolja. Mintha a hitaktusnak nem kellene megalapozottnak lennie jobban, mint bármi másnak! Ha nem megalapozott, csak az érzelem síkján tengődik, vagy pedig szétfoszlik, mihelyt a legelemibb pszichológiai elemzés meggyőzi az illúzióról. Akkor rájön az ember, hogy nagyon jól meglehet Jézus Krisztus nélkül, amint az ateisták megvannak Isten nélkül.” (François Varillon: Isten alázata és szenvedése, 1982. 33–34.)

Azóta, hogy Varillon leírta e sorokat, a helyzet súlyosbodott. Nemcsak protestáns teológusok, hanem katolikusok is elvetik a metafizikát; sőt a teodiceát (természetes Isten-tant) az ateizmus szálláscsinálójának tartják. Persze, ha egy bizonyos, meglehetősen racionalista skolasztikát bírálnának, ezt joggal teszik; de ha a teljes irracionalizmusba és fideizmusba esnek, ezt nem fogadhatja el a katolikus egyház. A pápa ezenkívül alaposan foglalkozik még azzal a drámával, amely a felvilágosodás óta az ész és a hit teljes szétválasztásához, tehát – túlhaladva az ész, a tudomány, a kultúra jogos autonómiáján – a kinyilatkoztatást, a természetfeletti hitet és Istent is kizáró ateista racionalizmushoz és szcientizmushoz vezetett. Emlékeztet Szent Tamásra: „a hit nem fél az észtől, hanem keresi azt, és bízik benne.” És az észt az ember „nem semmisíti meg és nem alázza meg, amikor megteszi a hitaktus beleegyezését.”

A pápa felvázolja a racionalizmus és a fideizmus közötti ingadozás, illetve a filozófiai racionalizmus és a teológiai fideizmus történetét; fájlalja azt a tragikus szakadást, amely Nyugaton az emberi lélek minden dimenzióját átható bölcsesség és az ésszerűen kidolgozott hit között létrejött. A filozófia széttöredezett különböző szaktárgyakra: természettudományok, történelem, logika, antropológia, lingvisztika stb. A pápák már a XIX. században megbélyegezték a túlzott racionalizmust (I. vatikáni zsinat), majd pedig a század elején a modernista historicizmust és pragmatizmust (X. Pius: Pascendi, 1907), később XII. Pius (Humani generis, 1950) az egzisztencializmus nyomán feltörő irracionalizmust és relativizmust. Az istenített ész – a modern racionalitás – aztán Isten halálához vezetett (a nietzschei metaforával), majd végül az ember halálához (Auschwitz és a gulág tanúskodik erről). Mivel hiányzik az alap, a támpont az igazság megismeréséhez és az erkölcsi normákhoz, a mai hit nélküli világot a pozitivizmus, a vallási és etikai relativizmus és az általános szkepticizmus jellemzi.

A pápa sürgeti a filozófia mint bölcsesség rehabilitálását, művelését. Az egyház ma igenli az autonóm filozófiai kutatást, nem kanonizál egyetlen filozófiai iskolát sem. Bár kiemeli Aquinói Szent Tamás egyedülálló szerepét a katolikus gondolkodásban (és külön is megnevez olyan tomistákat, mint Maritain, Gilson), nem tekinti a tomizmust kizárólagosnak; utal a keletiekre is (Szolovjev, Lossky). Sőt, ami új az enciklikában, az ősi keleti bölcsesség értékeit is figyelmünkbe ajánlja. Hiszen a görög világtól a Bibliáig és a keleti vallásokig (Védák, Konfúcius, Lao-ce, Buddha) minden ember és minden kultúra keresi a választ az alapvető kérdésekre: Miért a létezés, honnan a világ, mi az élet értelme, mi vár ránk a halál után? Minden kultúra hozzáad valamit az egyetemes emberi bölcsességhez, és így Ázsia és Afrika fiatal egyházaiban, amikor az evangelizálás keresi a hit inkulturációját, az illető kultúrák nyelvezetén kell kifejeznie az örömhírt. Pl. Indiába nem lehet egyszerűen importálni a görög–latin kultúrát és a nyugati teológiát.

II. János Pál pápa körlevele utolsó részében felhívja a figyelmet bizonyos veszélyes tendenciákra, és velük szemben sürgeti a mai filozófia és a keresztény hagyomány (keresztény filozófia és a teológia) együttműködését. Ilyen tendenciák: historicizmus, amely a századelő teológiai modernizmusának egyik változata, pragmatizmus, szcientizmus (a tudományra hivatkozó hitellenes ideológia), nihilizmus.

Végül ugyancsak a Fides et ratio utolsó, VII. fejezetében (a 92. ponttól kezdve) a pápa a teológia jelenlegi feladatairól ír. Miként minden korban, ma is a kinyilatkoztatás értelmezése, megértése a feladata; a II. vatikáni zsinat szellemében megújítva módszerét, hatékonyabban kell szolgálnia az új evangelizálást. Úgy kell elmélyíteni a katolikus tanítást, hogy megfeleljen korunk követelményeinek, amint már XXIII. János pápa hangoztatta a zsinat megnyitásakor. Ugyanakkor a teológiának a végső igazságra kell szegeznie a tekintetét, amelyet a kinyilatkoztatás tár fel; kutatásának sajátos tárgya „az Igazság, az élő Isten és Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott üdvösségterve” (Hittani Kongregáció, Donum veritatis). A kinyilatkoztatás megértését célozva, a hit tartalmát feltárva a teológia a központi misztériumot, a háromságos egy Istent szemléli,  illetve Isten Fia megtestesülését és húsvéti misztériumát – Isten (Fia) kenózisát (Fil 2) – és a Szentlélek működését az egyházban. Az intellectus fidei-nek szüksége van a filozófiára, a dogmatikai kérdésekben fel kell használni keresztény létfilozófiát. A morális teológiának szintén szüksége van filozófiai támpontokra, amint azt a pápa a Veritatis splendor-ban kifejtette, amikor felhívta a figyelmet a mai válságra: az egyetemes igazság és jó megismerése körüli kétely, a személyi döntés és lelkiismeret szubjektív voltának túlhangsúlyozása, és mindezek következtében az individualista erkölcs és az etikai relativizmus. Az igehirdetésben és a katekézisben mindennek döntő szerepe van.

A szentatya a végkövetkeztetésben külön hangsúlyozza a filozófia szerepét a papképzésben, ahol a mai világgal folytatandó párbeszédre kell felkészíteni a papjelölteket. A filozófia- és teológiaoktatásban követni kell a zsinat Optatam totius kezdetű határozatát, valamint az utána kiadott szentszéki rendelkezéseket. A pápa külön felhívással fordul a filozófusokhoz és a filozófiatanárokhoz: merjék újra felfedezni és integrálni a mindig érvényes filozófiai hagyományt, az igazi bölcsesség és igazság dimenzióit, így a metafizikát is. Az egyház figyelemmel és rokonszenvvel követi kutatásukat.

A Fides et ratio kezdetű enciklikát II. János Pál pápa 1998. szept. 14-én írta alá. A körlevél a szokásos keskeny füzet alakban 157 oldal.


 


Mészáros  István

A  „MINDSZENTY-ÜGY”  ÖTVEN  ÉVE

Karácsony másnapján, 1948. december 26-án, Szent István vértanú ünnepének éjszakáján hurcolták el Mindszenty bíborost az esztergomi prímási székházból az ávós pribékek. Ötven éve történt ez.

Azután testileg-lelkileg megtörték, ártatlanul elítélték, kegyetlen őrizet alatt tartották. 1956 forradalmában három és fél napra szabad lett. Majd másfél évtizedes „félrabság” következett az amerikai követségen, ahonnan többször próbált kijönni, de különféle külső tényezők ebben megakadályozták. Ezután kapta a legsúlyosabb ütéseket: Kádár parancsára el kellett hagynia hazáját, majd saját „családja” szégyenítette-alázta meg: megfosztották esztergomi érseki címétől, ezzel még főegyházmegyéjéhez fűződő legbensőbb lelki kapcsolatát is megsemmisítették.

Ugyanakkor papi, főpásztori tevékenysége, magatartása, egyénisége kezdettől fogva a hívek körében széles körű tiszteletet élvezett, amely hatalmas méretűvé vált 1945–1948 között. Bebörtönzése után ezt növelte sok szenvedése, példamutató elvhűsége, ragaszkodása híveihez, egyházmegyéjéhez, hazájához, népéhez.

1975. május 6-án bekövetkezett halála után a feléje irányuló tisztelet nem szűnt meg, hanem tovább fokozódott, tovább mélyült. Nyugati országokban élő papok és hívek kezdeményezték a Szentszéknél boldoggáavatási eljárásának megindítását. Ennek nyomán a kérés – az egyházjogban előírt tíz év elteltével – 1986-ban hivatalos formát nyert. Később a kérést magáévá tette az esztergom-budapesti főegyházmegye főpásztora, Paskai László bíboros, és javaslatára 1993. december 16-i ülésén a magyar püspöki kar is pártolóan állt a kérés mellé. Az ügy intézése 1994. március 19-én az esztergom-budapesti főegyházmegye joghatósága alá került. A szükséges munkálatok elvégzése után 1996 októberében a főegyházmegye vezetősége átadta a Vatikán illetékes hivatalának az előírt iratdokumentációt. Mindszenty bíboros boldoggáavatási „pere” tehát megindult.

Alighanem többszáz ilyen, a világ minden tájáról érkezett boldoggáavatási ügy vár elbírálásra e vatikáni hivatal tisztviselőinek íróasztalain. Úgy tűnik, hogy 1996 októbere óta csupán egyetlen teendőnk lehetséges ezzel kapcsolatban: a türelmes várakozás.

Nem így áll a dolog: két oldalról is erkölcsi kötelesség a cselekvés a „Mindszenty-ügyben” ezekben az ezredfordulós években.

I.  

Az esztergom-budapesti főegyházmegye vezetői tehát hivatalosan kérték a Szentszéktől: indítsa meg Mindszenty bíboros boldoggá avatásának folyamatát. Nyilván azért tették, mert úgy látták: Mindszenty bíboros élete, tevékenysége követésre méltó példa a XX. század vége, az ezredforduló magyar katolikus egyháza, de főként az esztergom-budapesti főegyházmegye papjai és hívei számára; hogy Mindszenty bíboros oltárra emelése a magyar katolikus egyházat erősíti hitben, lelkiségben, szeretetben, áldozatkészségben, az egymásért s az egész társadalomért végzett aktív munkában; hogy napjaink oly nehezen újjáformálódó magyar társadalmában, az oly sok bizonytalanságot rejtő európai átalakulásban, a közeljövő egyre erőteljesebben jelentkező sok új hitellenes veszélyének elhárításában erőt kaphatunk Mindszenty bíboros égi közbenjárása révén.

Ha ezt főegyházmegyénk vezetői így gondolták, s mindezt komolyan gondolták, akkor nagy felelősséget, egyben súlyos kötelezettséget vállaltak magukra a boldoggáavatási iratok átadásával. Túl a türelmes várakozáson, mi, egyszerű hívek ugyanis ezután jogosan várjuk, hogy főpapjaink, papjaink, hitoktatóink, katolikus pedagógusaink tárják elénk, gyermekeink elé, mutassák be nekünk a szent életű Mindszenty bíboros alakját. Arra szeretnénk választ kapni: miért nevezhető ez az élet szent életnek? Mi módon valósult meg Mindszenty bíboros életében az erények magas foka? Mit tett annak érdekében, hogy országunk valóban Pannonia Sacra, Regnum Marianum, keresztény Magyarország legyen? Miért példa, mit tanulhatunk tőle, miben követhetjük őt?

Örömmel fogadva a boldoggáavatási folyamat megindítására vonatkozó főegyházmegyei kérelmet, a katolikus hívek széles tömegei várják, hogy magyarázzák meg nekünk, tudatosítsák bennünk Mindszenty bíboros életszentségét. Elsősorban természetesen az esztergom-budapesti főegyházmegye híveiben, hiszen Mindszenty bíboros 1945 és 1973 között a mi főpásztorunk volt. Arra kérjük papjainkat, hogy ragadjanak meg minden alkalmat arra, hogy nekünk róla beszéljenek, rá emlékeztessenek, életpéldáját elemezzék; hogy minden fontosabb évfordulót tartsanak számon vele kapcsolatban, hogy alakját elénk idézhessék.

Isten különleges kegyelme lesz Mindszenty  oltárra emelése, de ennek érdekében sok emberi erőfeszítés is szükséges. Erre várunk elsősorban főegyházmegyénk vezetőitől,  illetve papjainktól tanítást, ösztönzést, indítást, mi, egyszerű katolikus hívek.

* * *

Mindszenty bíboros tisztelete széles körben él hazánkban s határainkon kívül is, most az ezredfordulón, halála után negyedszázaddal. S a tisztelők köre egyre nő, egyre szélesedik. Örvendetes, hogy napjainkban sok fiatal fordul nagy rokonszenvvel Mindszenty bíboros példamutató személyisége felé. (Érthetetlen viszont, hogy a fiatal papok  általában nem ismerik őt, nem sokat tudnak róla. Vajon mi ennek az oka?)

Hangsúlyoznunk kell: Mindszenty bíboros – a boldoggáavatási kérelem benyújtása és elfogadása után – ma már nem csupán egy az esztergom-budapesti főegyházmegye eddigi sok főpásztora közül, hanem a főegyházmegye vezetői és hívei által kérelmezett boldoggá avatás – reményeink szerinti – várományosa. Tehát különlegesen megkülönböztetett személy: Isten Szolgája. Ilyen csak kétszer fordult elő az esztergomi főegyházmegye ezeréves történetében: az 1179-ben elhunyt Lukács érsek s az 1239-ben meghalt Róbert érsek, több nem!

Szóvá kell tenni ezzel kapcsolatban egy furcsa, ilyen esetekben másutt aligha előforduló bonyodalmat. Mindszenty bíboros boldoggá avatásának „actor”-a, intézője a külföldi tagokból álló Mindszenty Alapítvány; posztulátora Szőke János szalézi atya (aki hozzáértéssel és ügybuzgalommal intézi további 7–8 boldoggá avatandó magyar személy ügyét). Sem a Mindszenty Alapítvány tagjai, sem Szőke atya nem tartoznak az esztergom-budapesti főegyházmegyébe, ide nincs kötődésük.

De egyébként is mind a posztulátor, mind pedig a Mindszenty bíboros boldoggáavatási iratainak elkészítésére felkért szakemberek tevékenysége befejeződött 1996 októberében, amikor az elkészült dokumentációt átadták a Vatikánban; feladatuk ezzel véget ért. Jelenleg tehát nincs senki az esztergom-budapesti főegyházmegyében, aki a „Mindszenty-üggyel” hivatalból foglalkozna. De nincs egyháztörténeti bizottság, valamiféle laza szervezetű Mindszenty Társaság vagy -munkaközösség, kutatócsoport, szervező- vagy intézőbizottság vagy ezzel megbízott egyetlen személy sem.

 

Talán ez az oka, hogy az 1994. július 3–9. között tartott esztergomi főegyházmegyei zsinat ülésein egyetlen szó sem esett Mindszenty bíboros boldoggá avatásának szándékáról: arról, hogy ez ügyben a főegyházmegye vezetősége – az egész főegyházmegyét érintő – fontos intézkedést tett; hogy jó lenne, ha a főegyházmegye papjai és hívei rendszeresen, folyamatosan és kitartóan imádkoznának a főegyházmegye minden tagját érintő ezen kezdeményezés sikeréért.

Elgondolkodtató a Mindszenty bíborosról szóló ismertetés a főegyházmegye legújabb, 1998 szeptemberében megjelent jubileumi névtárában. Ezer év összes esztergomi érsekéről található itt rövidebb-hosszabb jellemzés. A Mindszenty bíboros neve alatt szereplő rövid szöveg1 ugyanaz, mint ami az 1982. évi esztergomi sematizmusban volt (amely tehát a még virágjában levő Állami Egyházügyi Hivatal cenzúrázása alatt készült). E sorokat olvasva meditálhatunk: ennek alapján aligha derül ki, hogy a főegyházmegye vezetősége vajon miért javasolta az ő boldoggá avatását. Nem is szerepel itt, hogy ez a folyamat megindult. Pedig az említett Lukács érseknél feltüntették: „Boldoggá avatását megindították”; Róbert érseknél is: „Boldoggá avatását folyamatba tették.” Vajon Mindszenty bíborossal nem ez történt?

S ha már nem tettek hozzá semmit a másfél évtizeddel ezelőtt engedélyezett szöveghez, de azért legalább ezt az akkori közlést – „Letartóztatása 1948. Pere és elítélése 1949.” – nem kellett volna kiegészíteni? Így: ártatlanul, jogtalanul, törvényellenesen tartóztatták le, ítélték el? S hogy pere koncepciós per volt? S nem kellett volna megemlíteni rehabilitálását?

Az viszont örvendetes, hogy a Paskai bíboros érsek főpásztori szolgálata alatt történt sok kisebb-nagyobb esemény között ezek is szerepelnek2: „Mindszenty bíboros újratemetése Esztergomban 1991.” „Mindszenty bíboros születésének centenáriuma 1992.”; „Országos Mindszenty-zarándoklat 1992-től”, „Egyházmegyei Bíróság felállítása Mindszenty bíboros boldoggá avatásának intézésére 1994.”

Nagy szükség volna arra, hogy a főegyházmegye vezetősége kellő aktivitással közreműködjön Mindszenty bíboros tiszteletének további terjesztésében, lelkiségének a hívekben való elmélyítésében a főegyházmegye területén; átérezve, hogy az ezzel való lelkiismeretes törődés igen fontos, aktuális, és most már kikerülhetetlen feladata a főegyházmegye vezetőségének.

Igen élénken élt – és él ma is – Mindszenty bíboros emlékezete a Dunától északra eső vidék és különösen Nógrád, a palócföld egyházközségeiben. Ezt a jókora területet azonban 1993-ban elcsatolták az esztergom-budapesti főegyházmegyétől; papjai és hívei kikerültek a főegyházmegye vérkeringéséből. Biztos azonban, hogy a váci egyházmegyében ez a vidék továbbra is az élő-eleven Mindszenty-tisztelet szertesugárzó tűzhelye marad.

II.

Az egyházjog szerint a szentszéki pozitív döntés előtt nem szabad senkit sem „boldog”-nak tisztelni. Ezt a szabályt szigorúan meg kell tartani Mindszenty bíboros esetében is. Egészen más dolog viszont egy-egy kiemelkedő jelentőségű világi vagy egyházi személyiség „profán” tisztelete, az iránta való megbecsülés kifejezése.

Mindszenty bíboros „profán” tiszteletének további terjedése útjából el kell takarítanunk azt a hatalmas mennyiségű hordalékot, azt a sok-sok torzítást, rágalmat, hazugságot, melyet a megelőző évtizedek kommunista-szocialista politikusai, marxista történészei, tankönyvei, újságjai, rádió- és tévéműsorai halmoztak fel, amelyek káros hatásukat még ma is kifejtik az emberek gondolataiban, szemléletében, véleménynyilvánításaiban. Nem tehetünk úgy, mintha ez nem létezne, mintha ez nem így történt volna, mintha ez ügyben a nullpontról indulhatnánk.

Az arra illetékeseknek – egyháziaknak, világiaknak – erkölcsi kötelessége (teljesen függetlenül a boldoggáavatási kezdeményezéstől) elősegíteni, hogy a valós, az igazi Mindszenty-kép kerüljön a közvélemény korábban megtévesztett része elé, mindnyájunk elé. Mindszenty bíboros a XX. század magyar történelmének jelentős személyisége, éppen ezért egyértelműen, világosan be kell mutatni életművét a történettudomány eszközeivel, nem csupán a katolikus egyház tagjainak, hanem a teljes magyar társadalom számára.

1989 óta, amióta szabadon lehet írni Mindszenty bíborosról, számos kisebb-nagyobb résztanulmány készült róla, számos kutatás eredményeit összefoglaló publikáció látott napvilágot, amelyek helyesbíteni igyekeztek a marxista történészek által eltorzított képet (de: a könyvek igen alacsony példányszámban, a tanulmányok alig ismert folyóiratokban). E téren a legnagyobb probléma a tervszerűség hiánya: ötletszerűen, összehangoltság nélkül folynak – ha folynak – ezek a munkálatok, s a történettudományi szakszerűség sem mindig érvényesül bennük.

A rendszerváltoztatás utáni időszak legnagyobb hiányossága a „Mindszenty-ügy” terén: az elmúlt tíz év alatt még nem készült el a tudományos hitelű, előítéletektől mentes, minden tekintetben tárgyilagosan szakszerű Mindszenty-monográfia, a bíboros életének alapos, minden szakmai igényt kielégítő feltárása. Pedig az alapvető források mind rendelkezésre állnak. Olyan új dokumentum felbukkanása valamelyik hazai vagy külföldi levéltárban, amely lényeges újdonságot tartalmazna, már nem várható, nem valószínű. Az ezután előkerülő iratok legfeljebb finomíthatják a már meglevő megfogalmazásokat.

Nincs tudományos értékű Mindszenty-monográfiánk. Vajon kinek lenne feladata erről gondoskodni (teljesen függetlenül a boldoggá avatás esélyeitől): valamelyik egyházi vagy világi intézménynek, egyházi vagy világi könyvkiadónak? Vajon miért nem kérték fel ennek elkészítésére a tekintélyes, nemzetközileg elismert kiváló történettudóst, aki erre a feladatra minden tekintetben a legalkalmasabb: Adriányi Gábor bonni egyetemi professzort?

* * *  

Nem áll rendelkezésünkre megbízható, hiteles Mindszenty-életrajz. Ott vannak viszont ma is az iskolák, főiskolák, egyetemek könyvtáraiban, a közkönyvtárak polcain, az otthonok magánkönyvtáraiban az elmúlt évtizedek hatalmas példányszámban kiadott kötetei, amelyekben a marxista történettudósok bőven kifejtették nézeteiket Mindszenty bíborosról. Ezeket a könyveket használják ma is, ezeket idézik tudományos értekezések, szakdolgozatok, egyetemi doktori és akadémiai kandidátusi disszertációk, PhD-munkák. S ezeket a régen megcáfolt marxista megállapításokat az e műveket napjainkban használók nagy többsége igaznak fogadja el.

Ez tény. S ugyancsak tény, hogy e valótlan megállapításokat egykori megfogalmazóik, a hajdani marxista történettudósok egyike sem vonta vissza. Egyikük sem tette közzé: sajnos, tévedtem; ma már másképpen látom; elnézést kérek a megtévesztésért.

Csakis valós-hiteles tartalmú történettudományi művekkel, ismeretterjesztő könyvekkel, tanulmányokkal, cikkekkel, előadásokkal lehet a korábbi káros hatásokat semlegesíteni, kiküszöbölni. Ezért ezek létrejötte érdekében egyházi és világi szerveknek egyaránt határozott lépéseket kellene tenni (ugyancsak egészen függetlenül a boldoggáavatási kérelemtől). Az ő feladatuk lenne Mindszenty-témájú tudományos kutatások szervezése, azok eredményeinek közzététele, konferenciák rendezése, kiadványok szerkesztése.

Félreértés ne essék: mind a nyomtatott művekben, mind az előadásokban Mindszenty bíboros tevékenységének kritikai feltárására kell törekedni: a legteljesebb tárgyilagossággal bemutatva az életmű vitatható pontjait, azt is, amiben tévedett; hogy miben volt rossz döntése, mit kellett volna másképpen tennie; s a bíboros emberi gyengéit is fel kell tárni. Mindez nem homályosítja el, nem csökkenti a bíboros iránt kialakult „profán” tiszteletet, ellenkezőleg: azt biztosabbá, tudatosabbá, igazabbá teszi.

Mindszenty bíboros emberi tisztességének helyreállítása – a hamisítások után – a történészek erkölcsi kötelessége, ami a tudomány etikájából következik. S ez éppen úgy teljesen független a boldoggá avatás egyházi folyamatától, ahogyan az, hogy napjaink fontos „profán” történészi feladata az elmúlt fél évszázad köztörténetének, valamint egyháztörténetének, benne Mindszenty bíboros életművének megbízható, hiteles feltárása, kritikai feldolgozása és közzététele.

Ugyanakkor az is kétségtelen tény: a boldoggáavatási „per” jelenlegi állása idején is, függetlenül a majdani vatikáni döntéstől, annak végkimenetelétől, Mindszenty bíboros személye az emberek széles köre, a hívők nagy tömegei számára magasan álló példa, követendő eszmény, ma, saját korunkban is – mutatis mutandis – megvalósítható, megvalósítandó életminta az egyházért, hazáért való tudatos, elvszerű, következetes tevékenységben. Ez a helyzet napjainkban, s reményeink szerint ez lesz a következő évtizedekben, évszázadokban is (akárhogyan is ítélik meg „ügyét” a Vatikánban).

* * *

Mindszenty bíboros tiszteletreméltó személyiségének megismertetése, megbecsülésének elmélyítése tekintetében meg kell említeni a katolikus oktatási-nevelési intézmények eddigi ezirányú tevékenységét is.

Vajon folynak-e vele kapcsolatos kutatások katolikus egyetemünk hittudományi, bölcsészettudományi és jogi karán? A történettudományi tanszék munkatársai foglalkoznak-e ezzel a fontos magyar történeti témával, egyáltalán az 1945 utáni magyar egyháztörténet jelentős eseményeivel? Nem tudunk róla.

S az esztergom-budapesti főegyházmegye papképző intézményében, az esztergomi Hittudományi Főiskolán vajon kiemelt módon törődnek-e a főegyházmegye e kiemelkedő jelentőségű főpásztorának életművével? Ott, ahol a főegyházmegye jövendő papjai készülnek hivatásukra? Ha komolyan vesszük a főegyházmegye vezetőségének boldoggáavatási kérelmét, akkor a főegyházmegye összes leendő papjának (sőt jelenleg működő összes papjának) szembesülnie kell valamilyen módon a Mindszenty-jelenséggel, ez nem kerülhető el.

Vajon mit tanítanak a katolikus általános iskolákban, középiskolákban és tanítóképző főiskolákon a történelemtanítás anyagában Mindszenty bíborosról? Milyen tankönyvszövegek kerülnek e témából a tanulók elé? Tapasztalataim szerint a katolikus iskolák – nagyrészben örökölt – tanári és ifjúsági könyvtáraiban mind ott vannak a régi, 1970-es, 1980-as történelmi művek, tanári kézikönyvek, kronológiák, lexikonok, amelyek Mindszenty bíborosról torz képet rajzoltak. Korrigálják-e ezeket a tanárok a tanórai magyarázat keretében? Vagy egyáltalán nem is ejtenek szót Mindszenty bíborosról?

(Meglepő tapasztalatom volt az egyik elmúlt tanév végén: a katolikus középiskolák tanulmányi versenyének azokat a történelmi dolgozatait kellett átnéznem, amelyek a XX. század második felének magyar egyháztörténetével foglalkoztak. Alapvető forrásművekül szinte kivétel nélkül az 1970-es, 1980-as évek marxista szerzői által írt történelmi műveket használták az 1990-es évek diákjai, mindenféle kritika nélkül.)

Ezzel kapcsolatban elgondolkodtató: a katolikus iskolák történelemtanárainak zöme az egykori marxista történelmi tanulmányok alapján kapta főiskolai, egyetemi oklevelét. Vajon sikerült az akkor elsajátított marxista történelemszemléletet „meghaladniuk”, az egyes történelmi események, történelmi személyiségek marxista értékelését „átértékelniük”?

III.

Főegyházmegyénk vezetői a boldoggáavatási kérelem előterjesztésével nagy felelősséget és súlyos kötelezettséget  vállaltak magukra. Ha ezt valóban komolyan gondolták, akkor nem a tétlen várakozás tölti ki ezeket az éveket, hanem az immár Isten Szolgája megkülönböztető címmel különlegesen tisztelt Mindszenty bíboros életének, tevékenységének, elsősorban lelkiségének minél szélesebb körű megismertetése, széles körben élő tiszteletének további terjesztése és mélyítése, elsősorban az esztergom-budapesti főegyházmegye  területén.

Ezáltal a mai magyar katolikus egyház egészének megújulását, a bensőséges, elmélyült vallásos élet fellendítését segítik elő. Mindszenty bíboros ma is aktuális ösztönzései nyomán. Lelkipásztori programja ugyanis sohasem volt olyan aktuális, mint ma: egész magyar társadalmunk felemelése csakis anyagi eszközökkel, csakis az anyagi javak gyarapítása révén nem lehetséges; a lelki-erkölcsi felemelkedés és megszilárdulás éppen olyan fontos az egész magyar társadalom számára.

Ehhez ad Mindszenty bíboros példája, tanítása segítséget, bátorítást; ehhez szabadít fel lelki-erkölcsi energiákat; ebben indít el cselekvésre.

Türelemmel várakozunk. De nem a tétlen, hanem az aktív, tevékeny várakozás a dolgunk.

* * *

Nem tudjuk, hogy a Gondviselés mikor ajándékozza meg a magyar katolikus egyházat Mindszenty bíboros boldoggá avatásával: rövid időn belül-e vagy ez még távol van. Vajon a mai magyar egyház megérdemli-e ezt a drága ajándékot? Vagy csak utódaink? Viszont az is tény: ilyen példákra, mint Mindszenty bíboros, éppen most, napjainkban van égetően nagy szükség (bár ez a példa nyilván ötven vagy száz év múlva is aktuális lesz).

Franz König bécsi bíboros érsek így prédikált Mindszenty bíboros 1975. május 10-i gyászszertartásán a bécsi Szent István-dómban: „Mártír volt, aki csodálatos helytállással viselt el testi és lelki szenvedéseket, egyházához és népéhez mindvégig kitartó hűséggel. Korszakunknak, egy olyan kornak a vértanúja volt, amelyben új mártírtípust teremtett az ideológiai és politikai okokból támadt vallásüldözés. . . Ajkai némák, de magával ragadó hitszónokszavai tovább hangzanak; aki hazájának történelméből merítve hallgatóinak tömegeit lelkesíteni tudta. . . Áhítattal és tisztelettel hajlunk meg korunk e hitvallója és mártírja előtt. A jó harcot harcolta meg. Most az igazság győzelmi koronája várja.”

A harmadik évezred kezdetére felkészítő Tertio millennio adveniente kezdetű enciklikának 37. pontjában II. János Pál pápa ezt írta: A XX. században „az egyház újra a vértanúk egyháza lett. A papokat, szerzeteseket és világiakat ért üldözések a világ különböző részein vértanúk vérének nagy magvetését végezték. . . E tanúságtételt nem szabad elfelejteni.” Az ősegyház „martyrologium”-okban örökítette meg a vértanúk emlékezetét, de később „az egyház szentjeinek és boldogjainak albumába nemcsak azok kerültek be, akik vérüket ontották Krisztusért, hanem az egyháztanítók, misszionáriusok, hitvallók, püspökök, papok, szüzek, házastársak, özvegyek, gyermekek is. Századunkban visszatértek a gyakran ismeretlen vértanúk, akik Isten nagy ügyének »ismeretlen katonái«. Amennyire csak lehet, az egyháznak meg kell őriznie tanúságtételüket. . .; a helyi egyházak mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy a szükséges dokumentáció összegyűjtésével megőrizzék vértanúik emlékezetét. . .” A Szentszék feladata lesz, hogy „a harmadik évezredbe tekintve a helyi egyházak anyagából dolgozza össze az egyetemes martirológiumot, és vizsgálja meg a módokat, melyekkel azoknak a mai embereknek életszentsége bizonyítható, akik megélték Krisztus igazságát.”

Mindszenty bíboros nem ismeretlen katonája volt a XX. században Krisztus ügyének: széles körű tevékenységét azért fejtette ki, s azért került az üldözések középpontjába, s vált – König bíboros szavaival – hitvalló mártírrá, mert teljes mélységében megélte Krisztus igazságát.

Az esztergom-budapesti főegyházmegyében, Magyarországon és szerte a világon emberek sokasága szívből fakadó őszinte tisztelettel veszi körül Mindszenty bíborost, és a karizmatikus személyiségéből áradó erő nyomán igyekszik példáját követni, hiszen a szentatya többször, többféle formában buzdított erre. Többek között Esztergomban 1991. augusztus 16-án, amikor II. János Pál pápa így állította elénk kimagasló alakját: „A Krisztushoz és egyházához való hűség s a hazaszeretet tündöklő tanúságtételét hagyta ránk. . .”  

——————

1 Az esztergom–budapesti főegyházmegye jubileumi névtára 1997. Budapest 1997. 100. lap.

2 Uo. 108. lap.



Hosszú fogság után szólok a magyar haza valamennyi gyermekéhez. Senkivel szemben sincs gyűlölet szívemben. Csodálatraméltó hősiesség szabadítja meg most a hazát. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc, minden dicsőséget megérdemelnek fiataljaink. Hála és imádság az áldozatokért! Honvédségünk, munkásságunk, földműves népünk példát mutatott a hős hazaszeretetben. Az ország helyzete rendkívül súlyos, napok óta hiányzik az élet folytatásának minden közös feltétele. A legsürgősebben meg kell találnunk a kibontakozást. Most tájékozódom, két napon belül a kibontakozás útjáról személyes szózatot intézek a nemzethez.

(Mindszenty bíboros rádióüzenete 1956. november 1-én)

 

 


Vertse Márta

A  II.  EURÓPAI  SZINÓDUS

A munkadokumentum-tervezet ismertetése

Az újra egyesített Németországban tett apostoli látogatása során II. János Pál pápa Berlinben, 1996. június 23-án, vasárnap délben, az úrangyala elimádkozásakor jelentette be az Európával foglalkozó második különleges püspöki szinódus összehívását. Szándéka szerint az összejövetel célja az, hogy a főpásztorok tudatosítsák a földrészen uralkodó gondolatáramlatokat, azokat a valós és sürgető igényeket, amelyek alapján kidolgozhatják az egyes helyi egyházak javát szolgáló lelkipásztori programjukat. A Lineamenta, azaz a munkadokumentum-tervezet arra szólítja fel az európai helyi egyházakat, hogy vizsgálják felül sajátos körülményeiket az Atlanti-óceántól az Uralig terjedő kontinens földrajzi és egyházi valóságában.

A Lineamenta először nagy vonalakban ismerteti a Szentatya által kiválasztott témát: Az Egyházában élő Jézus Krisztus, a reménység forrása Európa számára; majd kérdőívvel fordul az egyes helyi egyházakhoz legfontosabb problémáikat illetően. A beérkezett válaszok alapján dolgozzák majd ki a szinódusi munkadokumentumot.

A válaszadásra jogosultaknak (a keleti egyházak, a püspöki konferenciák, a római kúria, a rendi elöljárók uniója) 1998. november 1-ig kell visszaküldeniük a kitöltött kérdőíveket.    

A bevezető rész utal az emmauszi tanítványokról szóló evangéliumi szakaszra. Ezzel a történettel jellemezhetjük Európa jelenlegi tapasztalatát. A földrész húsz évszázaddal ezelőtt lépett az Úr szava által megvilágított útra. Keresztény gyökerei ma is tovább élnek, de mély nyomot hagytak népeiben a történelem feszültségei is. Csak az új evangelizálás, az Úrral való újabb találkozás élesztheti fel a reményt.

Amikor németországi apostoli látogatása során II. János Pál pápa bejelentette a második európai püspöki szinódus összehívását, többek között ezeket mondotta: „Ebből a híres városból, amely sajátos módon élte meg századunk európai történelmének sorsát, szeretném bejelenteni az egész egyház számára azt a szándékomat, hogy összehívom az Európával foglalkozó második különleges püspöki szinódust. 1989 nevezetes eseményeit követően, az éppen ebben a városban felépített fal összeomlása után kialakult új helyzetben szükségesnek látszott, hogy a földrész püspökei közösen elgondolkozzanak Európa helyzetéről. 1991-ben különleges összejövetelük eleget tett ennek a feladatnak. Az ezt követő 5 évben Európában végbement új fejlődés az európai püspökök képviselőit újabb találkozóra készteti, amelynek célja, hogy elemezze az egyház helyzetét a közelgő szentévi jubileum távlatában. Lehetővé kell tenni, hogy a földrész nagy lelki erői mindenütt kibontakozhassanak, és megteremtsék a valódi vallási, társadalmi és gazdasági újjászületés korszakának feltételeit. Ez lesz az új evangelizálás gyümölcse.”

Az 1989-es események, amelyek – az első lelkesedésben úgy tűnt – egy csapásra megoldhatnak számos társadalmi, kulturális és lelki válságot, valójában váratlan kaput nyitottak egy hatalmas térségre, ahol az egyes népek visszaszerezték előjogaikat, amelyektől sokáig megfosztották őket. Európa földrajzilag ismét szabaddá vált, de drámai módon erőteljes követelések, új veszélyek és fenyegetések léptek fel, különös tekintettel a nacionalizmusra.

Ezen túl most már az egész földrészen elterjedtek olyan jelenségek, mint a materializmus, az agnosztikus közöny, a totalitárius elnyomástól megszabadult országok új gondolkozásmódja, a társadalmak összetettsége, a vallási szubjektivizmus és a relativista individualizmus, a szubjektivizmus és a tolerancia túlértékelése, az egyetlen igazságot kikezdő pluralizmus, a panteista mozgalmak.

Figyelembe kell azonban venni olyan új elemeket is, mint az európai kultúrával folytatott párbeszéd. E kultúra arra a tényre épül, hogy a teremtés, a megváltás és az Istennel való szeretetközösség tana magasabb rendű, mint a relativizmus vagy a természeti panteizmus. A reménységre okot adó, új elemek közé tartozik még: a felnőtt katekumenek jelentős száma, a lelkiség keresése a politikában és a társadalomban, a család új valósága, az élet védelme minden szakaszában.

A dokumentum első része, A harmadik évezred felé tartó Európa címmel, mindenekelőtt a szellemek (lelkek) megkülönböztetésére hívja fel a figyelmet. Mindkét európai püspöki szinódus a kommunizmus bukásához kapcsolódik. „A fal, amely kettéosztotta Európát, összeomlott. Kirobbanása után 50 évvel, a II. világháború következményei nem torzítják tovább földrészünk arculatát. Véget ért a félévszázados megosztottság, amelyért nagy árat fizettek Közép-Kelet-Európa lakóinak milliói” – mondotta a Szentatya Gnieznóban, a Szent Adalbert vértanúságának ezredik évfordulójára emlékező szentmisén. Az európai ember most fedezi fel a valós szocializmus arcát, és teljes mélységükben feltárulnak a kommunizmus súlyos negatív erkölcsi következményei.

Nyugaton olyan bajok elterjedését figyelhetjük meg, amelyek a személy és a lélek értékeitől elfordult emberi fejlődés sajátjai. Ezek a tendenciák könnyen eláraszthatják a keleti térségeket is.

A nagy változásokat ellentmondó jelek kísérik, és sokak számára kiábrándulást hoztak. A totalitarizmus bukása és a demokrácia fokozatos helyreállítása az értékek és az objektív igazságok elhalványulásához vezetett. Az emberi jogok terén olyan intézkedéseket hoznak, amelyek szilárdan védelmezik az egyént, de olykor a legszegényebbek és védtelenek kárára. A választási szabadságot gyakran tekintik a személy elidegeníthetetlen jogának, de egyben ürügy az önző magatartásformák igazolására is. A kultúra önmagában véve ma Európában abszolút értéket képvisel, amely minden személyt magába foglal, ugyanakkor rendkívül törékeny; egy része a Jézus Krisztusba vetett hittel szembefordulva befolyásolja az embereket. Olyan törekvések figyelhetők meg, amelyek mellőznek bármiféle utalást a hitre, jóllehet a keresztény hit az európai kultúra és egység alapvető eleme. A születőben lévő jogi kultúra olyan magatartásformákat javasol, amelyekből hiányoznak az evangéliumi értékek.

Az új evangelizálás közvetlenül kapcsolódik egy sürgető szükséglethez: a lelkiismeret-vizsgálathoz. Az európai nemzeteknek el kell ismerniük, hogy történelmi hibákat, tévedéseket követtek el mindazokkal a népekkel szemben, amelyek jogait módszeresen megsértették a múlt és a jelen század különféle imperializmusai.

Az Egyháznak is lelkiismeret-vizsgálatot kell tartania. Különösen súlyos és ellentmondásos a keresztények egységének hiánya. A vallási közömbösség és a hívek egyértelmű tanúságtételének hiánya hozzájárul az álmegváltó mozgalmak, új szekták elterjedéséhez.

Az Egyházában élő Jézus Krisztus című második rész a misztérium, a szeretetközösség és a küldetés témaköreit fejti ki. Krisztus mindig egyháza mellett áll, különösen a szentmisében. (Mt 18,20)

Az egyház hirdeti továbbá, hogy az Úr hatékony módon kinyilvánította jelenlétét a közelmúlt európai történelmében.

Az európai püspökök első szinódusa zárónyilatkozatában összefoglalta az új Európa építéséhez szükséges alapelveket és útmutatásokat. Megállapította, hogy Európának mindkét tüdejével lélegeznie kell. (Vö. Távlatok 1992/1, 5. szám.) A tömbök megszűnésével kezdetben helyreálltak a kapcsolatok, de nyugaton és keleten pusztító jelenségek szítják a társadalmi, politikai, gazdasági és vallási válságot, burjánzanak a szekták, a fundamentalista mozgalmak.

Az egyház elsődleges kötelessége, hogy a maga teljességében megélje Krisztus misztériumát, a szeretetközösséget, és hirdesse ezt minden embernek. Ebben az Európa számára sajátos pillanatban az egyház küldetése az új evangelizálás jellegét ölti magára, miközben feladata, hogy saját magát is szüntelenül evangelizálja. Csak így válaszolhat napjaink embereinek kihívásaira.

Szoros kapcsolat áll fenn továbbá az ökumenizmus és a küldetés között. Nem tanúskodhatunk hitelesen keresztségünkről, ha elhanyagoljuk azokat a kötelékeket, amelyek minden megkereszteltet egymáshoz kapcsolnak.

A harmadik rész a Jézus Krisztus a reménység forrása címet viseli. Ezen belül a liturgia, a mártíria és a diakónia témakörével foglalkozik. Többek között megállapítja: a reménység egyik oka, hogy az emberek keleten és nyugaton egyaránt választ keresnek az emberi lét nagy kérdéseire, egyre nő lelkiségi igényük. II. János Pál pápa az 1989-es eseményekről elmélkedve ezt mondotta: „A Szentszék megelégedéssel fogadta a nagy változásokat, amelyek különösen Európában a közelmúltban több nép életét érintették. A szabadság utáni elfojthatatlan szomjúság, amely itt megmutatkozott, gyorsította az események kimenetelét, leomlasztotta a falakat, és kinyitotta a kapukat. . . Szemünk előtt születik újjá a lélek Európája, azoknak az értékeknek és jelképeknek a nyomán, amelyek kialakították, annak a keresztény hagyománynak megfelelően, amely minden népét összeköti.” A pápa ugyanakkor arra figyelmeztetett, hogy „egyetlen vívmányt sem lehet véglegesnek tekinteni; évszázados villongások éledhetnek újjá, ismét fellángolhatnak az etnikai kisebbségek közötti konfliktusok, elkeseredett nacionalizmusok”.

A második európai püspöki szinódus Lineamentájának végkövetkeztetése a remény hangján zárul. Európa történelme, az emmauszi tanítványokhoz hasonlóan, az Úrral való találkozás felé halad. Reménységünk oka nem a saját képességeinkbe vetett bizalom, hanem a feltámadt Krisztus ígérete. Európa jól tudja, hogy saját ereje olykor elárulta. Ezzel szemben az Úr hűségében és feltámadásában megtalálja reménysége forrását és támaszát.

Végül a dokumentum utal rá, hogy ez a szinódus egyedülálló helyet foglal el a jubileumi előkészületek távlatában. Ennek oka Mária sajátos jelenléte Európa történelmében. A földrész főpásztorainak első összejövetelére a totalitarizmus bukása után került sor. Ezzel kapcsolatban II. János Pál pápa emlékeztetett rá, hogy a nagy kiterjedésű területen és meglepő gyorsasággal lezajlott 1989-es eseményeket közvetlenül megelőzte a Máriának szentelt év. Az egyre nagyobb veszélyekkel fenyegető hidegháborúra az 1989-es év békés megoldást hozott. A történtekben érezni lehetett, hogy a Gondviselés láthatatlan keze anyai gondoskodással irányította az eseményeket. Mária ismét bebizonyította, hogy az emberi nem anyja. Ezért az egyház továbbra is ezekkel az ősi szavakkal köszönti a Szűzanyát: „Spes nostra, salve.” Reménységünk, üdvöz légy. Európa számára Mária anyasága nyitja meg minden remény kapuját.

 

 


Ferencz Antal

HALÁL,  EGÉSZSÉG,  TÁRSADALOM

A halál az ember és az emberi kultúra egyik legalapvetőbb kérdése. A vallások, a művészetek és a tudomány – a tudományon belül a filozófia, az orvostudomány és számos természettudomány – minden korban és minden kultúrában szembenéztek a halálnak, elsősorban az ember elmúlásának, és – a modern korban – egyre kiterjedtebben az egész élővilág fennmaradásának vagy elpusztulásának kérdésével. Ebben a tanulmányban azzal kívánok foglalkozni, hogy a halál kérdése milyen módon jelenik meg  a modern egészségügyben, és hogy ennek milyen általános következményei vannak.

A klinikák kifejlődése
– az anatómia megjelenése az egészségügyben

A mai klinikák, kórházak kialakulása a XIX. sz.-ra vezethető vissza. Azt megelőzően – Michel Foucault fogalmi meghatározásával élve – a protoklinikai medicina jelentette a betegellátásnak a XVII.–XVIII. sz.-ban kialakult lehetőségét. A protoklinikai medicina kialakulása első felében inkább osztályozó-leíró volt, később a betegségek tüneteinek (szimptómáknak) az értelmezése került érdeklődése előterébe. Ebben a szemléletben a halál a félelmetes és megrendítő végső korlátot és a vereséget, a kudarcot jelentette. Kettős kudarc volt: a betegéért küzdő személy szakmai kudarca, mert elveszítette betegét, és személyes emberi kudarca, mert a gyógyítót saját elmúlására is figyelmeztette.  

A protoklinikai medicinából fejlődött ki a XIX. sz.-ban a modern medicina a természettudományok és – az orvostudományon belül – elsősorban az anatómia, a kórbonctan és a kórszövettan kifejlődésének időszakában.

Sem az orvostudomány, sem a közfelfogás nincs teljesen tudatában annak, hogy milyen nagy változást okozott az anatómia, a kórbonctan, a kórszövettan megjelenése az egyetemeken és a kórházakban mind az orvostudomány és az egészségügy, mind a mai ember szemléletmódjában. A döntő lépés az volt, hogy felfedezték a kapcsolatot a betegség klinikai tünetei és az elhunyt testében megfigyelhető anatómiai elváltozások között. Németországban Rudolph Virchow, akit a „patológia atyjaként” tisztel az orvostársadalom,  Franciaországban Xavier Bichat és tanítványaik voltak az úttörők ebben.

Ennek a változásnak az lett a következménye, hogy ettől kezdve az orvos már nemcsak az élő személyek vizsgálatát, gyógykezelését végezte, hanem az elhunytak tetemének a vizsgálatával is intenzíven foglalkozni kezdett. A halál – amely korábban tevékenysége határát és kudarcát jelentette, ami előtt megrendült tisztelettel és félelemmel állt – fontos információvá vált számára, amely magyarázatot adhat az élet és a betegség kérdéseire. A halál tehát új technikai eszközzé vált az élet és a betegségek lényegének megismeréséhez, és az orvostudomány egyre intenzívebben vizsgálni kezdte a halálban rejlő lehetőségeket. Ennek a folyamatnak felmérhetetlen a jelentősége mind a tudományos megismerés, mind a betegségek diagnosztikája, mind gyógykezelése számára. Ez a változás alapozta meg az orvoslás újabbkori példátlan sikerességét, eredményességét. Erre szoktunk általában gondolni, amikor ennek a paradigmaváltásnak az értékeit méltatjuk.

Nagyon kevéssé vagyunk azonban tisztában ezen paradigmaváltás más következményeivel. Ezek igen félelmetes összefüggésekre is rámutatnak. Az egészségügy kérdéseit a filozófia eszközeivel vizsgáló J. F. Malherbe ezeket a következményeket igen keményen úgy fogalmazta meg, hogy igazi episztemológiai áttörés történt, ami a halált az életbe, a funkcionálist az organikusba sorolta be. Az orvosi gyakorlat valójában a halál tagadásához jutott el, és azzal, hogy a tetem vizsgálatát is bevonta az orvosi tevékenységek közé, megszületett az a lehetőség, hogy figyelmen kívül hagyhatóvá váljanak az orvosi ténykedés korábban határnak és kudarcnak tekintett állandó fenyegetései. Ennek a nem szükségszerű, hanem sajnálatos velejárója, hogy a halálához közeledő személy szavainak a felfogására vált egyre kevésbé képessé a medicina a halál integrációjával az orvosi ténykedésbe. Az orvos és a medicina számára megszűnik a haláltól való félelem és rettegés, a halál nem veszély már, hanem kulcs az élet és betegség megértéséhez.

Ebben a felfogásban a halálnak mind a biológiai, mind az ontológiai jelentősége alapjában véve megszűnt. Tragikus redukcionista eredmény: megszűnt a lényegi különbség az élő és az elhunyt között, az élet értelmezhetetlenné vált,  illetve az elhunythoz viszonyítva az idő és a mozgás értelmezésére korlátozódik. Ebben a felfogásban eltűnik a betegségnek mint létező dolognak az értelmezése, és egy-egy adott  betegség a szövetek bizonyos jellegzetes bonyolult elváltozásává válik, ami meghatározott zavarok hatására alakul ki bennük: ez a patológiai felfogás lényege. A halál operatív fogalommá vált: eszközzé, először a tudományos megismerés, a diagnosztika, a gyógykezelés eszközévé, később a halál mint eszköz egyéb területeken történő alkalmazása terén.

Hatalmas távlatokat nyit meg az elhunytak egyes szerveinek, szöveteinek felhasználásához adódott lehetőség súlyos betegek megsegítésére, mind technikai, mind etikai és filozófiai szempontból. Ez az életet és az ember értékét tiszteletben tartó alkalmazási területe az élet elmúlása utánra vonatkozó tudományos ismereteinknek.

Számos probléma forrásává vált viszont az egészségügyben és az orvoslásban, hogy az emberi testre vonatkozó ismeretek bővülésével párhuzamosan nem következett be az élet valóságának és a halál kérdésének hasonlóan alapos újraértelmezése. Kis túlzással szólva szinte az ellenkezője történt. Az élet mint valóság – az élettelen test felé való fordulással – valójában elveszítette tudományosan vizsgálható értelmét, a halál pedig kezelhetetlen fogalommá vált. E szemléletmód elfogadottságának kedvezett a csupán az anyagi valóságot elismerő materialista világnézet megjelenése és gyors terjedése.

Groteszk következménye ennek a hatalmas fejlődésnek, hogy – azzal, hogy a szakma a haladás eredményeire összpontosított, de figyelmen kívül hagyta, hogy a betegséget nem elvont, hanem konkrét formában tapasztalja a beteg mint valóságot, és azzal, hogy engedte elmosódni a különbséget az élet és a halál között – elkezdődött nemcsak a betegek, hanem a közvélemény, sőt a hivatalos szféra elfordulása is az egészségügytől és az orvostudománytól. Egyre többen keresik az alternatív eljárásokban a támaszt betegségeikben és a gyógyulást. (Sajnálatosan, de érthetően: többnyire hiába.) Az elfordulók ösztönösen megérzik, hogy a tudományos medicina számára betegségük, egészségük, életük, személyük jelentőségének a kérdése elhalványodik, mindössze testük biológiai dimenziójára irányul a tudományos medicina és a hivatalos ellátórendszer szinte teljes figyelme, valójában attól is függetlenül, hogy a biológiai test még élő személyt jelent-e, vagy már nem. Ezért van az, hogy közvélemény és a törvényhozásig is eljutó hivatalos felfogás – átvéve a biológiai medicina szemléletmódját – egyfelől egyre kisebb tisztelettel és félelemmel tekint a halálra, másrészt – valójában a betegség valóságának és a halál jelentőségének lekicsinylése elleni elfojtott belső tiltakozás mégis megnyilvánuló jeleként – el is fordul ettől a szemlélettől azzal, hogy egyre nagyobb mértékben elfordul a hivatalos egészségügytől és orvoslástól, és egyre nagyobb érdeklődéssel fordul az egészségügyön kívüli, alternatív szolgáltatók felé, akik tudományosan nem vizsgálható eljárásokat alkalmaznak ugyan, de elismerik a betegség és a személy jelentőségét.

Fájdalom és szenvedés

Az orvostudomány igen jelentős eredményeket ért el a fájdalomcsillapítás, az érzéstelenítés és a műtéti beavatkozások elvégezhetőségét biztosító narkózis terén. Az érzéstelenítés és a narkózis felfedezése tette lehetővé, hogy elvégezhetőkké váljanak olyan gyógyító beavatkozások, amelyek elvégezhetőségének korábban a beteg fájdalomérzése volt a legnagyobb akadálya. Valójában ez nyitotta meg az utat a mai műtétes beavatkozások káprázatos sikereihez.

A fájdalomcsillapítás hívta fel ugyanakkor a figyelmet a fájdalom és a szenvedés közötti különbségre is. Mindannyiunk tapasztalata, hogy a fájdalom és a szenvedés nem jár mindig együtt. Létezhet szenvedés fájdalom nélkül is, és előfordulhat fájdalom szenvedés nélkül is – pl. ha szeretteinkért vagy valamilyen fontos ügyért teszünk valamit, és eközben szerzünk valamilyen fájdalmas sérülést. A fájdalom és a szenvedés közötti lényegi különbség az, hogy a fájdalom a test, a szenvedés a lélek kínja. Gabriel Marcel tett éles különbséget a birtokolt test („a testem, amim van”) és a létezést jelentő test („a test, aki vagyok”) között. A fájdalom a birtokolt test kínja, a szenvedés a létezés dimenziójában megjelenő kín. Furcsa paradoxona a medicinának, hogy igen jó eszközökkel rendelkezik ma már a fájdalom csillapítására, a biológiai kínok enyhítésére vagy megszüntetésére, de kiderült, hogy lényegében nincs eszköze a szenvedés csillapítására, csak akkor, ha a szenvedés egyetlen oka a testi fájdalom. A szenvedés elviselhetővé tétele vagy megszüntetése emberséggel, személyes segítőkészséggel, vigasztalással, együttérzéssel, a kiút megmutatásával, a szenvedőnek a kiúthoz való kísérésével, gondjaiban való osztozással érhető el. Ezek az erények és készségek korábban szinte mindig együttjártak az orvosi és ápolói hivatásokat választók egyéb hivatásbeli készségeivel. Sajnálatos, hogy a szakma orvosi és egészségügyi  hatalmas sikerei sokakban azt az érzést keltik, hogy a biológiai dimenzióban, a birtokolt test szintjén minden elérhető, ami emberileg lehetséges, és sok esetben megfeledkeznek a gyógyítás lelki feltételeiről, a beteg szenvedéséről, személyes létének kínjáról. A legjobb orvosok és ápolók vagy ösztönösen, vagy tudatosan a szenvedés csökkentését és megszüntetését mindig legalább olyan fontosnak tekintették és tekintik, mint a betegség biológiai gyógyítását és a fájdalom, a biológiai kín megszüntetését.

A halálról szóló vizsgálódásunk tekintetében azért jelentős a fájdalomcsillapítás kérdése, mert egy nehezen felismerhető, ám annál súlyosabb következménnyel is együtt járhat alkalmazása. Sokszor ugyanis a fájdalom csillapításával nem a fájdalom és a szenvedés együttes csillapításának a szándéka valósul meg, hanem a fájdalom csillapítása gyakran csupán a szenvedés elfojtásának az eszközévé válik. A fájdalomcsillapítással a medicina tehát nemcsak egy kitűnő lehetőséghez jutott,  hanem – át nem gondoltan vagy felelőtlenül használva – a szakma a szenvedés elfojtásának, sőt a beteg szenvedése elől való menekülésnek az eszközét is kézhez kapta. Így alkalmazva a fájdalomcsillapítást, a beteg állapota ugyan sok esetben javul fájdalmai csillapodásával, de szenvedése nem múlik, sőt sokszor már meg sem érezheti a baj súlyosbodását jelző fájdalmat.

A Ne ölj! parancsolat

A zsidó nép és a zsidó vallás egyik legértékesebb ajándéka az egész emberiség számára a tízparancsolat. A zsidó vallásban és a görög filozófiában gyökerező kereszténység és az ebből eredő kultúra (R. Brague kifejezésével: az európaiság) erkölcsi értékrendje is a tízparancsolaton alapul.

A szentírástudomány mutatott rá, hogy az ószövetség eredeti szövegében tíz kifejezés található az emberi élet kioltásának megnevezésére. Ezek közül az egyiknek a jelentése: az ártatlan ember életének szándékos kioltása. És pontosan ez a kifejezés áll a Ne ölj! parancsolatban. Ha tehát nem ártatlan ember életét oltják ki, vagy nem szándékos az élet kioltása, akkor bibliai és teológiai  értelemben véve még van lehetőség a tett mérlegelésére, a cselekedet súlyosságát mentő körülmények figyelembevételére. Ha azonban ártatlan ember életének szándékos kioltása  történik meg, akkor a cselekedet, a parancsolat megszegése teljes súlyával szembesül a tettes. A gyilkosságokkal, a diktatúrák szörnyűségeivel, a holocaust borzalmaival, a terrorista mészárlásokkal és az egészségügybe befurakodott vagy befurakodásra törekvő életkioltó cselekedetekkel (számos vallás felfogása szerint az abortusszal, az eutanáziával) ilyen totális értelemben vétettek és vétenek a tettesek a Ne ölj! parancsolat ellen, és nincs olyan szempont, ami csökkenthetné a vétek nagyságát, a Ne ölj! parancsolat megsértésének súlyosságát.

Az emberi élet természetes vége

Korábban az emberi élet végének a lélegzés megszűnését vagy a szívműködés megállását tekintették. Manapság a mesterséges lélegeztetésnek, a vérkeringés mesterséges fenntartásának (és a mesterséges táplálásnak) lehetőségei mellett a halál korábbi kritériumai túlhaladottá váltak. Ma az agyműködés (elektroenkefalográfiás vizsgálattal igazolt) helyreállíthatatlan megszűnése a halál bekövetkeztének perdöntő jele. Szociokulturális szinten még egy további feltétele is van a halál kimondhatóságának: hivatalosan ki kell nyilvánítani, hogy az illető halott. Erre a társadalom által  elismert, az erre hivatalosan felhatalmazott személy, az orvos (különleges esetekben a bíróság) jogosult.

Az orvostudomány mai fejlettségi színvonala lehetővé teszi, hogy sok olyan beteg, aki korábban teljes bizonyossággal elhalálozott volna, már jó életkilátásokkal hagyhassa el a kórházat. Közöttük sokan vannak, akiknek már megszűnt a lélegzése, vagy leállt a szívműködése, tehát a korábbi kritériumok alapján holttá nyilváníthatók lettek volna, amikor röviddel ezen életfunkciók megszűnése után sürgős orvosi ellátásra kerültek. Az élet természetes végének megítélésekor tehát az éppen elérhető és igénybevehető gyógyító lehetőségeket is figyelembe kell venni.

A fejlődés világraszóló sikerei mellett az intenzív ellátás komoly hiányossága, hogy nem munkálták ki kellő gondossággal mindmáig azokat a klinikai és elvi-etikai szempontokat, amelyek szerint azoknak ellátása történhet végállapotukban, akiken még a legszakszerűbb és legodaadóbb gyógykezelés sem képes segíteni.

Az emberi élet végével kapcsolatosan az eutanázia, a terápiás túlbuzgóság, a palliatív terminális medicina, a beteg megfelelő tájékoztatása és a gyász kérdését vizsgáljuk ezen a helyen.

Eutanázia

Az eutanázia kérdésének szinte áttekinthetetlen a szakirodalma. Ezek a  művek az eutanázia kifejezés értelmezésével, a kérdés biológiai, pszichológiai, jogi, filozófiai, etikai és vallási értékelésével egyaránt kiterjedten foglalkoznak. Ezen a helyen az eutanáziának mindössze egyetlen jellemzőjével foglalkozunk: azzal, hogy az eutanáziát végző az emberi élet adott körülmények közötti természetes végénél korábban szándékozik az életet kioltani az egészségügyi ellátás keretei között – a beteg kívánságát figyelembe véve, ám egyes törekvések szerint meghatározott esetekben attól függetlenül is.

Az eutanáziában az egyik alapvető, igen súlyos szakmai és etikai hiba, hogy alábecsüli mind a beteg, mind a beteget ellátók vagy gyógykezelők tényleges lehetőségeit. Mind a beteg, mind a beteggel foglalkozók menekülnek a beteg szenvedése elől, visszariadnak az élet természetes végéig tartó út megtételétől, menekülnek az úton való emberséges végigkísérés elől, ahol a mai kor még nyomatékosan hangsúlyozza az elkísérés valós vagy vélt költségeit is, feleslegesnek és hiábavalónak minősítve azokat. Sokakban igyekeznek azt a felfogást kialakítani, hogy a megoldás ilyen esetben a halál, az élet szándékos kioltása lehet csupán.

Defenzív medicina

A defenzív medicinában nem a gyógyítás, a beteg iránti segítés szándéka vezeti a gyógykezelőket, hanem – a szinte mindenkor kockázatos – gyógyító vagy ápoló beavatkozások esetleges sikertelenségei után történő felelősségre vonástól és büntetéstől való félelem. A defenzív medicinát azok a fölösleges vizsgálatok és beavatkozások jelentik, amelyekre a betegnek valójában semmi szüksége sincsen, nem szolgálják gyógyulását, egészségi állapota javulását, és mind a betegnek, mind a gyógykezelőknek, mind a költségeket viselőknek felesleges terheket és megpróbáltatásokat  jelentenek.

A defenzív medicinát alkalmazhatják szinte minden beavatkozás során vagy mellett, de igen nagy teherré a súlyos betegségekben és az élete végéhez közeledőnél válik. A modern minőségbiztosítás egyik célja a defenzív medicina terhei ellen való küzdelem. Az ún. szakmai protokollok és a szakmai standardok kidolgozásával azokat a szakmai követelményeket fogalmazzák meg, amelyek betartásával a gyógykezelők költséghatékonyan tevékenykedhetnek, és nagy biztonsággal mentesülhetnek az alaptalan felelősségre vonások elől. Igazi hivatástudattal rendelkezők számára ez valóban nagy segítség, a lélektelenül csupán a szabályokra összpontosítók számára viszont a minőségi előírások öncélú betartása válik a defenzív medicina egy újabb megjelenési formájává. Az igazi emberséget, az odaadó ellátást a szakmai protokollok, a szakmai standardok jelentősen segítik, de nem pótolják.

Terápiás túlbuzgóság

Az élet végének az eutanáziával szimmetrikus, másik jelentős problémája a terápiás túlbuzgóság. A terápiás túlbuzgóság rokonságban van a defenzív medicinával, de nem a beavatkozások kedvezőtlen következményeinek vagy szövődményeinek beállása esetén történő elmarasztalástól való félelem motiválja elsősorban, hanem a beteg életkilátásainak vagy a gyógykezelő tényleges lehetőségeinek az alaptalanul kedvező megítélése. Így az élete végéhez az öntudat visszatérésének, az agyműködés újraindulásának legkisebb reménye és lehetősége nélkül feltartóztathatatlanul közeledőnél, vagy az agyműködés visszaállásának valós lehetősége nélküli betegnél kísérlik meg a halál bekövetkeztének az élet adott körülmények közötti természetes végén túlra történő áttevését, vagy a vegetatív életfunkciók mesterséges fenntartását. Ezt a súlyos szakmai és etikai hibát, a beteg  valós lehetőségeinek, és a gyógyítás lehetőségeinek irreális túlértékelését ugyanakkor köztisztelet övezi: „mindent megpróbáltak” – mondja elismerőleg a közvélemény.

Sokan a terápiás túlbuzgóság elkerülésében eutanáziát, „passzív eutanáziát” látnak. Valójában a terápiás túlbuzgóság elkerülése egyáltalán nem eutanázia, nem is etikai hiba, hanem igen értékes szakmai és erkölcsi cselekedet. Kettős értelemben is értékes: figyelembe veszi a beteg és a gyógykezelők tényleges lehetőségeit, és ugyanakkor szembeszegül a terápiás túlbuzgóságot szinte kikényszerítő közfelfogással, vagy a beteg hozzátartozóinak, szeretteinek kétségbeeséséből eredő nyomással. Ennek a nyomásnak ugyanakkor gyakran igen nehéz, néha szinte lehetetlen ellenállni.

Palliatív terminális medicina

A palliatív terminális medicina új fogalom. Az élete végéhez közeledő személynek emberileg és szakmailag egyaránt legjobb ellátását jelenti, a beteg és a gyógyítók reális lehetőségeinek legtökéletesebb figyelembevételével. A beteg lehető legodaadóbb ellátása, a fájdalmak és a szenvedés lehető  legtökéletesebb mérséklése a cél. Lehetővé teszi az emberi élet adott lehetőségek melletti természetes végének elérését, nem kívánja a beteg életét ehhez képest a legcsekélyebb mértékben sem lerövidíteni, de nem törekszik a vegetatív funkcióknak az élet természetes végén túli fenntartására sem.

Az élete végéhez közeledő személy megfelelő tájékoztatása

Gyakori és súlyos hiba az élete végéhez közeledőnél a kedvezőtlen életkilátások eltitkolása. Tévesen kedvező kimenetelt jósolva kísérlik meg elkendőzni a valóságot a beteg előtt. Egy színjáték alakul ki körülötte, amelybe sokszor még ő maga is belekényszerül, nem akarván, hogy a környezetét megbántsa tényleges helyzetének ismeretével vagy megsejtésével.

Súlyos betegekkel foglalkozók mutatnak rá, hogy az emberi, komoly, felelős és szakmailag is megalapozott tájékoztatás milyen fontos a beteg számára. Súlyos és kedvezőtlen kilátású betegek esetében is így van ez. Arra minden felelős szakember felhívja a figyelmet, hogy milyen mérhetetlenül hasznos, ha maga a beteg értesül először betegsége súlyosságáról és a kedvezőtlen kilátásokról. Arra is rámutatnak, hogy a beteg maga mindig kész közreműködni abban, hogy szerettei felkészülhessenek a legrosszabbra.

A kedvezőtlen életkilátások eltitkolásával elvész annak a lehetősége, hogy a beteg élete végén elrendezhesse a számára legfontosabb dolgokat. Hogy kinyilváníthassa végakaratát, elbúcsúzhasson szeretteitől, rendezhesse a lelkiismeretét bántó dolgokat, hogy a hívő ember szentségek vételével felkészülhessen a halálra. A tényleges helyzettel való szembenézés megakadályozása hamis kíméletből vagy a beteg kétségbeesésétől való félelemből valójában csökkenti a beteg autonómiáját, és – a filozófus szavaival élve – „elveszi az embertől a saját halálát”.

Gyász

A gyász súlyos krízis a hátramaradottakban. A gyászoló az őt ért veszteséggel gyakran nagyon nehezen tud, sokszor önerőből nem is tud megbirkózni. A mély gyászból úgy kerülhet ki a szenvedő, hogy átstrukturálódik egész lelki élete, és lassan eltűnik az az egzisztenciális űr, ami a szeretett személy elvesztése nyomán keletkezett a gyászoló lelkében. Végzetes hiba, ha a gyászt gyógyszerekkel, nyugtatókkal „kezelik”, mert ez elfojtja a gyász kreativitásának lehetőségét, hogy a gyászoló átstrukturálódott, megújult, megerősödött lélekkel kerülhessen ki veszteségből. A mesterségesen, gyógyszerekkel elfojtott gyász, a gyász „medikalizálása” újabb pusztítások, károk forrásává válhat, lehetetlenné teszi a veszteségből eredő károsodások helyrehozatalát.  Emberség, türelem, tartós segítség segítheti a gyászoló krízisének tényleges legyőzését, megoldását.

A halál mint válasz egyéni, gazdasági
és társadalmi kihívásokra

Ijesztő jelensége korunknak, hogy a közfelfogás egyre több területen a halálban, az ártatlan ember életének szándékos kioltásában látja a megoldást az egyéni, a gazdasági és a társadalmi kihívásokra. Jól rávilágít ezen felfogásnak a közgondolkodásba való beivódottságára egy kis történet.

Mélyen vallásos baráti családok összejövetelén néhány felnőtt egy idős, súlyosan beteg közös ismerősről beszélgetett. A beszélgetést hallgató 5–6 éves kislány résztvevően megszólalt: „Nem baj, majd jön a doktor bácsi, és ad neki injekciót, hogy meghaljon.” Valahonnan, talán az újabb mesekönyvek, a gyermekműsorok világából a kislányt olyan hatások érték, hogy a jóságos doktor bácsival, a segítséggel, a gyógyító injekcióval a legtermészetesebb magától értődéssel az élet kioltását, a halált hozza kapcsolatba.

A mai közfelfogásban sokan a másik emberben, de még saját magukban is csupán tetszőlegesen eldobható tárgyat vagy bármilyen célra felhasználható eszközt látnak, és nem önmagában is tiszteletet érdemlő személyt és értéket. Az emberi élet jelentősége és értéke ismeretének ilyen nagyfokú hiánya, szinte teljes leértékelődése mindennapos tapasztalat, és a halál mint megoldás a legváltozatosabb formákban jelenik meg. A terrorizmus világszerte szedi ártatlan áldozatait. A hazai bandaháborúkban egyre természetesebb eszköz a gyilkosság. A médiákban felröppent a megélhetési bűnözés fogalma, amit meglepő megértéssel kezelnek, még akkor is, amikor idősek, köztiszteletben álló emberek, egyházi személyek életét oltják ki kíméletlen brutalitással a bűntettek elkövetői. Nemrégen egy nagyobb munkahely megszűnését követően az elbocsátott dolgozók gyermekei közül többen öngyilkossági kísérletet hajtottak végre egyik városunkban.

A halál, az emberi élet elpusztítása mint megoldás az egészségügyben is legális helyet talált, illetve követel magának. Magyarországon az abortuszoknak még az abortuszt engedélyező országokhoz viszonyítva is elfogadhatatlanul magas száma az emberi élet értékének jelentéktelenségére utal mind a közfelfogásban, mind a médiákban. Az eutanázia törvényes elfogadtatását is erőteljesen szorgalmazzák nyomásgyakorló csoportok.

A katolikus Egyháznak az életről szóló tanítása találóan minősíti a mai technikailag fejlett világban uralkodó közfelfogást a halál kultúrájának, a halál civilizációjának. Ebben a közfelfogásban szinte minden egyéni, családi, gazdasági vagy társadalmi nehézségre a válasz a halál, az emberi élet elpusztítása. Ebben a felfogásban nem jelent értéket a magzat és a gyermek, hiszen pénzt kell rá költeni. Nem jelent értéket az idős, a rokkant, a beteg sem, mert szintén pénzügyi nehézséget jelent ellátásuk, eltartásuk. Nem tekintik értéknek azokat a személyeket és intézményeket sem, akik a rászorultakkal foglalkoznak, és nem profitorientáltak, hanem közfinanszírozásból teljesítik feladataikat. Korábban azzal bélyegezték meg ezeket, hogy nem a termelő szektorhoz tartoznak, ma azzal, hogy nem termelnek profitot. Szomorú, hogy sokan az érintettek (rászorulók, a rászorulókat ellátók, intézetek)  közül is úgy tekintenek saját magukra, ahogyan a kizárólag a rövid távon hatalmas pénzügyi hasznot hajszolók minősítik őket magukat vagy ténykedésüket. A halál civilizációja az – ugyancsak az Egyház társadalmi tanításaiban megfogalmazott – modern bálványimádásra, a bűn struktúráira vezethető vissza. Ezen tanítások a bűn struktúráit a hatalomimádattal és a pénzimádattal azonosítják.

Halál és újjászületés

A mai korszellem azt sulykolja az emberbe, hogy ő minden privilégiumra feljogosított, mindenen és mindenkin felülálló lény, soha nem kell senkire és semmire tekintettel lennie. Azt a hitet kívánják kelteni benne – nem is sikertelenül –, hogy mindaz, amit szüleitől, környezetétől és a többévezredes tudományos, kulturális és erkölcsi hagyománytól kapott, az kizárólag az ő érdeme és tulajdona, senkinek semmilyen felelősséggel sem tartozik mindezért – olyan megnyilvánulásokról, mint köszönet, hála és szeretet, nem is szólva. Ezt a felfogást támogatja az életfogalom elmosódásának, a halálfogalom jelentésvesztésének, a másik szenvedése elől való menekülésnek a folyamata mind a tudományos medicinában, mind a közvéleményben.

Ez a felfogás azonban súlyos konfliktusba kerül a valósággal, akár az íratlan, akár a megfogalmazott szabályokkal. A közösség ugyanis igen sok tevékenységet megfelelő feltételekhez – mint felkészültséghez (ismeretek és tradíció elsajátítása és elfogadása) és szabályos felhatalmazáshoz (bizonyítványok, oklevelek, engedélyek, diplomák, igazolások stb.) – köt. Ezek közül soknak a kiadását ünnepi szertartáshoz (diplomaosztás, felavatás, fogadalom-,  illetve eskütétel stb.) köti. Az illető, aki ilyen felhatalmazást vagy jogosítványt megszerzett, nem kerülhet ellentétbe ezek tartalmával, mert az a társadalom, amely feljogosította, a vétségért meg is bünteti. A közfelfogás tehát a korlátlanságot sugallja, a társadalmi gyakorlat viszont igen sok valóságos korlátot jelent. A tettük jelentőségét felfogni nem képes bűnözők arcátlansága is csupán látszólagos, hiszen a közfelfogás korlátlanul egoista individualizmusa kerül szembe felfogásukban  a számukra teljesen érthetetlen és felfoghatatlan korlátokkal.

A mai ember – a biológiai és pénzügyi dimenzióra redukált, korlátok nélküli egoista individualista szemléletű lény – és a mai közfelfogás nem képes értelmezni az ezen dimenziókon és szemléleten kívüli valóságot és összefüggéseket. Nem képes felfogni az emberi létezés állapotában bekövetkező, önmagán túlmutató változásokat. A nagy kultúrák viszont mindig tudatában voltak ezek valósságának és jelentőségének. Pedig látszólag egyszerű dolgokról van szó. Amikor megszületünk szüleink első gyermekeként, akkor a házaspár szülővé válik, a férjből és a feleségből apa és anya lesz, az ő szüleikből nagyszülők, és megszületésünkkel teljesen és visszavonhatatlanul megváltozik a család szerkezete: unokatestvérekké, nagynénikké, nagybácsikká stb. válnak a rokonság tagjai. Ha a családban másik gyermek születik, akkor testvérré válunk, és az egész család megint egészen átstrukturálódik. A tágabb társadalmi közösségben is megjelenünk: anyakönyveznek, megkeresztelnek. Először jogaink, majd lassan  kötelességeink is lesznek. Az általános iskola elvégzése után többé soha nem leszünk általános iskolások, az érettségi után középiskolások, a mesterlevél megszerzése után újra inasok, a diploma megszerzése után ugyanazon a szakterületen egyetemi hallgatók. Van filozófus, aki ezt úgy fogalmazza meg: meghalunk egyik állapotunkban, és újjászületünk egy másikban. Itt a halál kifejezés használata a folyamat visszafordíthatatlanságára utal. Akár egy munkakör elfoglalására, akár házasságkötésre, akár az egyházi rend felvételére, akár egy bajnokság, kiemelkedő siker, kitüntetés elnyerésére, akár a nyugdíjba vonulásra, akár gyermekek, unokák, dédunokák, ükunokák világrajövetelére gondolunk, mindig ott találjuk a korábbi állapotunk visszavonhatatlan megszűnését, „halálát”, és az új állapotban való újjászületést. Ezt a tényt a mai közfelfogás, a fogyasztói társadalom szemlélete nem,  illetve igen hiányosan ismeri: szerinte csak drágán megvásárolható árucikkek vagy szolgáltatások megszerzésével újulhat meg az ember, ahogyan a reklámok sugallják folyamatosan. Sajnos, nem csupán az örömteli események okoznak  mélyreható változást, hanem a sajnálatosak is: helytelen erkölcsi döntéssel bűnössé, bűnözővé válhat az ember, és komoly erőfeszítésre és segítségre van szükség, hogy ezt az állapotát maga mögött hagyhassa, és új állapotban születhessen meg újra.

A keresztény felfogás számára nem idegen az újjászületés gondolata. Vallásunk tanítása szerint új emberré válunk a keresztségben, és hitünk szerint a biológiai halál után a feltámadás vár az emberre. Annak azonban sokkal kevésbé vagyunk tudatában, hogy életünk valójában az állandó elmúlások és újjászületések sorozata. A rajtunk kívül álló körülményeinkből adódó folytonos befejezéseket és újjászületéseket örömmel kell fogadnunk, a választott és elérni kívánt újjászületéseinkben pedig mindig a jobbra kell törekednünk, hogy a hitünk szerinti végső újjászületésünk valóban a legnagyobb ajándékká válhasson.

Összegzés

Ebben a tanulmányban azt kívántam bemutatni, hogy milyen mulasztások történtek az orvostudomány hatalmas fejlődésével párhuzamosan, amelyek hozzájárulhattak a mai közfelfogás életellenes vonásainak, törekvéseinek és gyakorlatának, a halál kultuszának a kialakulásához.

Az anatómia megjelenése a betegellátó intézményekben igen nagy előrelépést jelentett a betegségek megértése, az életjelenségek magyarázata, a diagnosztika és a gyógykezelés számára. A sikerek azonban eltérítették a figyelmet az anatómiailag és klinikailag nem vizsgálható valóságról, magáról az életről, a betegség lelki tényezőiről és kísérőjelenségeiről, valamint a halálról. A halál kérdésének teljes újraértelmezése, ontológiai jelentőségének megújult bemutatása és a közvéleménnyel való megismertetése sürgős feladata az orvostudománynak.

A fájdalomcsillapítás hatalmas sikerei elterelték a figyelmet a beteg szenvedéséről. A szenvedés lényegének fel nem ismerése a szenvedés elfojtásához vezetett, és ahhoz, hogy a fájdalomcsillapítás sokszor a beteg szenvedése előli menekülésnek az eszközévé vált. A szenvedés jelentőségének újraértékelésére és a biológiai szintű beavatkozásoktól eltérő eszközökkel történő mérséklésére, megszüntetésére van szükségünk.

Tudatában kell lennünk a Ne ölj! parancsolat teljes jelentőségének, az ártatlan emberi élet szándékos kioltása tilalmának. Kerülnünk kell ennek a tilalomnak megsértését, és minden beavatkozásban és tervezetben azt is vizsgálnunk kell, nem sérül-e meg ez a tilalom.

Az emberi élet végének kérdéskörében gondosan értékelnünk kell az emberi életnek az adott emberi és szakmai lehetőségek által meghatározott természetes végét. Ehhez viszonyítottan lehet vizsgálni az etikailag súlyosan kifogásolható két beavatkozást: az élet végének ennél korábban történő kioltását (eutanázia), és az ennél későbbre való kitolására irányuló próbálkozásokat (terápiás túlbuzgóság).

A gyász kérdését nem szabad „medikalizálni”. Altatók, nyugtatók nem alkalmasak a gyászoló krízisének megoldására, csupán elfojtására. Az elfojtott krízis viszont romboló hatású. A gyászból az egész ember, tehát a biológiai, pszichikai és szociokulturális dimenziókkal rendelkező ember minden dimenzióra kiterjedő megsegítése, sőt az emberi lét transzcendentális összefüggéseire is kiterjedő szemlélet  jelenti az igazi kiutat.

Az ember sem életében, sem halálában nem válhat tárggyá vagy eszközzé. Életét, személyét és autonómiáját a fogantatástól kezdődően életének az adott körülmények közötti természetes végéig korlátoktól mentes értékként kell tisztelni.

A hívő keresztények számára a vallás tanítása, a feltámadásban való hit ad reménységet  és erőt a halál mindennél súlyosabb kérdésével való szembenézéshez. Ez a tanulmány nem is ezzel kívánt foglalkozni. Arra kívánt rámutatni, hogy az ember teljessége – biológiai, pszichológiai, szociokulturális egysége – elutasításának, az ember puszta biológiai szintre történő redukciójának és a tízparancsolat értékeitől való elfordulásnak milyen mélyreható negatív következményei vannak még akkor is, ha a tudományos és technikai fejlődésnek számos, csak a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel felemlíthető eredménye sokak segítségére, sőt megmentésére szolgál, és hasonló sikerek várhatók ettől a folyamattól továbbra is.

A zsidó–keresztény vallásos felfogás és az erre visszavezethető kultúra a halál civilizációjával az élet civilizációját helyezi szembe. A legreménytelenebb helyzetben is az emberi élet tiszteletének, megóvásának, kibontakozásának és gyarapodásának a biztosítását tekinti egyetlen járható útnak. Ebben a felfogásban az ártatlan ember életének szándékos kioltása, a Ne ölj! parancsolat elleni vétség soha nem lehet semmilyen probléma elfogadható megoldása. Ma már nem csak az etika, a vallás, az egyház hangsúlyozza az élet, az ember értékét, gyarapodásának jelentőségét, hanem a gazdaság, vagy  pl. a társadalombiztosítás is felismerte hosszú távú jelentőségét, értékét. A modern pesszimizmus világában, a hitetlenség, a reménytelenség és a szeretetlenség világméretű elterjedése korában az ember teljességének, életének és értékének az elismerése és tisztelete és az örök értékek érvényesülése hozhatja helyre a társadalmi egyensúlytalanságokat, feszítheti szét a bűn struktúráit, és biztosíthatja az élet civilizációjának egyre szélesebb körben történő megjelenését és kibontakozását.



Prohászka Ottokár 1925. december 24-i naplójegyzetéből:

Az Isten nagy ajándéka . . . ezt látni. Ha a karácsonyfa tűzben égne s el nem égne, s ha bámulattal odaszegeződnék lelkünk, s néznénk megmerevedve s mégis oly szent élvezettel telítve, ha damaszkusi kapuk előtt leragadó élményekben volna részünk s porba omolva s szétomolva mondanók: ki vagy, Uram? s hallanók: én vagyok Jézus, az Isten örök Fia, aki adom magamat . . . ha közeledését érezném, mint reggel, mikor a természet májusa fölött fölkel a nap, vagy mikor ólmos felhőkbe burkolódzik a júliusi déltáj, vagy mikor bíbortüzek gyúlnak ki, s lila omlatag palást redőiben búcsúzik az est . . . s megérzem őt s csodálom, s mosolygok s borzadok, és könnyek szöknek szemeimbe. . .

[. . .]

Az az édes gyermek, ki az Isten Fia, ki született az örök Atyának a Szent Szűztől, ki minden atyaság és eredések forrása; kitől való minden alakítás s teremtés öröme, s kinek az időben ez a Fia lett. . . Az antiquus dierum, az élő örökkévaló, a gyermek Isten. . . Ha egy százados torzonborz tölgynek egy makkja volna, s az leszáll a földbe s kihajtott, s levélkéit pirosas zöld pompában bontogatja: a százados élet fia. . . Ha az óceánokból egy gyöngycsepp kiválnék, s egészen tisztán s átlátszóan reszketne egy rózsaágon, s a tengerek mélységei azt néznék, s néznék szeretettel s tisztelettel, s mondanánk: te mi vagy? Mi te vagyunk, s ősenergiánkat beléd oltottuk. . .

 

 

 


A  HITTANI  KONGREGÁCIÓ  KÖZLEMÉNYE  
ANTHONY  DE  MELLO  ÍRÁSAIRÓL

A Hittani Kongregáció közleményt adott ki Anthony de Mello (1931–1987) indiai jezsuita írásairól. A notificatio és hozzá egy hosszú magyarázat az Osservatore Romano 1998. augusztus 23-i számában jelent meg. A közlemény mindenekelőtt megállapítja, hogy P. de Mello könyvei különféle nyelvekre lefordítva jelentős népszerűségnek örvendenek. Írásai általában kis rövid történetek, konkrét esetek keretében terjesztik a keleti bölcsességet (buddhista és taoista eszmék is fellelhetők bennük). Tárgyalnak a különféle imamódokról, Krisztus misztériumairól szemlélődnek stb. Első könyvei még általában beilleszkedtek a keresztény lelkiség keretébe, de a későbbiek egyre inkább eltávolodtak a keresztény hit lényeges tartalmától. (Megjegyzendő: Egyes szövegek a páter halála után jelentek meg, hangszalagról legépelt olyan konferenciák, amelyeket ő maga nem nézhetett át a közlés előtt.) Megtörténik, hogy a szerző úgy beszél Istenről, mint „űrről” (mera vacuitas), mellőzve személyes jellegét. Annyira hangsúlyozza Isten „kimondhatatlan” mivoltát, hogy még a Biblia Istenről szóló állításait is úgy értelmezi, hogy azok szerepe: elvezetnek bennünket a (misztérium előtti) hallgatáshoz. Azt is állítja néha, hogy a vallások – beleértve  a keresztény vallást is (nem a hit, hanem bizonyos vallásosság) – akadályozhatják az igazság felfedezését. Továbbá Jézust a több lelki mesterrel egy sorba állítja. Azt mondja, hogy semmi sem jó vagy rossz önmagában, hanem az emberi értékelésben és hozzáállásban keresendő az erkölcsi rossz vagy a jó.

A notificatio ismertetésében a pontosításhoz felhasználtuk a magyarázó jegyzetet is, amely idéz P. de Mello több (magyarra még le nem fordított) művéből, hogy jelezze: bizonyos kétértelműségek, sőt az egyház tanításával össze nem egyeztethető kijelentések is találhatók írásaiban, vagy a neki tulajdonítottakban, ezért veszélyesek lehetnek a hívők számára.

A jezsuita rend római központjának sajtóirodája kiemeli, hogy figyelmeztetésről van szó, nem elítélésről.   

Magyarul a következő Anthony de Mello-könyvek jelentek meg:

– Test és lélek imája. 1987 (Szolgálat, Eisenstadt)
– A csend szava (egy perc bölcsesség). 1993 (Korda, Kecskemét)
– Szárnyalás. 1997 (Korda)
– A szív ébredése. 1998 (Korda)

 

 


Vertse Márta

A  TORINÓI  HALOTTI  LEPEL

A közelmúltban több esemény is a torinói lepelre irányította figyelmünket. 1997. április 12-én tűzvész pusztított a torinói dómban, és a lepel is veszélybe került. Utána titkos helyen őrizték a leplet, de 1998. április 18-tól június közepéig kiállították: mintegy kétmillió zarándok tekintette meg a világ minden részéről. II. János Pál pápa is felkereste a kereszténység egyik legértékesebb ereklyéjét Torinóban, és egy fontos beszédet mondott, amelyből most majd részleteket közlünk. Egyúttal Belgiumból elhozták és kiállították a halotti leplet ábrázoló Dürer-festményt is. Szakértők véleménye szerint Dürer 1516-ban készítette e festményt, tehát a lepelnek még az 1532-es Chambéryben elszenvedett tűz pusztítása előtti állapotát rögzíti. Végül a világ szindológusai (lepelszakértői) 1998. június 5–7. között tartották Torinóban harmadik nemzetközi kongresszusukat.

Vertse Márta, a Vatikáni Rádió munkatársa figyelemmel kísérte ezeket az eseményeket: a Vatikáni Rádió több ízben foglalkozott a lepel történetével, az újabb felfedezésekkel és a rá vonatkozó irodalommal. Különösen is felfigyelt a magyar vonatkozásokra (az említett Dürer-festményen kívül a Pray-kódex leplet ábrázoló miniatűrképére). A következőkben Vertse Márta rádiós adásaiból készített összeállításunkat tesszük közzé. A torinói lepelről régóta folynak a viták: ereklye, ikon, hamisítvány? A pro és kontra érveket (pl. a radiokarbon = szénizotópos kormeghatározási kísérletek eredményeit) itt nem részletezhetjük. (Lásd: Mérleg, 1989/2.) (Szabó Ferenc)  

1. A lepel története

A hagyomány szerint a Szent Lepel – görögül szindón (lenvászon) – az a halotti lepel, amelybe – miután levették a keresztről – Jézus testét göngyölték.

Ez a tradíció tökéletesen megfelel mind a négy evangélium elbeszéléseinek. Máténál például ezt olvashatjuk: „Mikor már estére járt az idő, jött egy József nevű arimateai gazdag ember, aki maga is Jézus tanítványa volt. Bement Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Pilátus elrendelte, hogy adják ki (a testet). József, miután levette a testet, tiszta lepelbe takarta, és sziklába vájt új sírboltjába helyezte.” (Mt 27,57–60.)

A Szent Lepel mindig is óriási érdeklődést váltott ki, de a kereszténység legszentebb ereklyéjének történetében csaknem 100 évvel ezelőtt, 1898-ban következett be új fordulat. Secondo Pia ügyvéd, egyben lelkes amatőr fotós engedélyt kapott rá, hogy a torinói egyházművészeti kiállítás alkalmából közszemlére kitett Szent Lepelről fényképfelvételeket készítsen. Ekkor derült ki, hogy a leplen látható, elmosódott foltok egy tökéletes kép negatívját, fordítottját alkotják. Secondo Pia később így számolt be arról a rendkívüli pillanatról, amikor az oldószerben egyre inkább kezdett körvonalat ölteni a leplen látható kép: „Sötétkamrámba bezárkózva és munkámba merülve mélyen megrendültem, amikor az előhívás során először megpillantottam a Szent Arcot, olyan világosan, hogy a látványtól teljesen elkábultam.”

Ez az első fotográfia váratlan titkot fedett fel. Nyomában az azóta eltelt száz évben számtalan fénykép, színes felvétel készült a Szent Lepelről. Röntgen- és lézersugarakkal, ibolyántúli és infravörös sugarakkal, komputerekkel is számos vizsgálatot végeztek az ereklyén, az űrkutatás kora legmodernebb műszaki eszközeinek, legkülönfélébb tudományos vívmányainak felhasználásával. Olyannyira, hogy új tudományág jött létre „szindonológia”, azaz a szent lepel kutatása néven. A sokrétű vizsgálatok során többek között egyértelműen kizárták annak a lehetőségét, hogy a háromdimenziós képet festés útján rögzítették volna.

A 4 méter 36 cm hosszú és 1 méter 10 cm széles, eredetileg fehér, ma már sárgás színű lenvászon egy 1 méter 80 cm magas, 30–35 év közötti szakállas férfit ábrázol. Magas, karcsú és izmos férfitest, amelynek súlya – amerikai tudósok számítása alapján – mintegy 79 kg lehetett. A kutatók szerint olyan férfiről van szó, akitől nem volt idegen a kétkezi munka. A szakértők minden kétséget kizáróan egyetértenek abban, hogy a leplen látható férfit megkínozták, ütlegelték, megkorbácsolták és keresztre feszítették, fejére töviskoszorút helyeztek. A jól kivehető, emberfeletti szenvedésről tanúskodó jelek ellenére az arc, amelyre a legtöbb ütést mérték, minden évszázad nézőit megrendíti fenségével, komor, férfias szépségével. Tekintetét nem látjuk, mert a halott szemére a kor temetkezési szokása szerint érmét helyeztek, de szomorú arckifejezéséből a végtelen fájdalom ellenére sugárzik a kiegyensúlyozottság, a világegyetemet összetartó kozmikus erő, amely „mindent magához vonz”.

Ez az arc lett a keleti kereszténység „mindenek felett uralkodó”, Pantokrátor Krisztus-ábrázolásának őstípusa. Ez a tipikus Jézus-arc az évszázadok során egyeduralkodóvá vált az ikonfestészetben, amelynek szigorú kánonjait kódexekbe rögzítették.

És mindez nem véletlen, ha végigkövetjük a Szent Lepel útját. A hagyomány szerint már a Jézus halálát követő évtizedekben keletre, a kisázsiai Edesszába került, ahol több évszázados lappangást követően 525-ben találtak rá, és mint „szent kendő”, arab neve után „Mandilion” vált vallásos tisztelet tárgyává. 944-ben császári döntés alapján a keleti kereszténység központjába, Konstantinápolyba viszik át, ahol a Szűzanyának szentelt bazilikában őrzik. 1204-ben a IV. keresztes hadjárat során Robert de Clary, francia kereszteslovag leírása szerint a bazilikában „minden pénteken kifüggesztették a Szent Leplet, amelybe egykor az Úr testét göngyölték, hogy mindenki jól láthassa Urunk képmását”. A lepel történetét ezt követőleg 150 éves kihagyás után, 1357-től lehet ismét biztos nyomon követni. 1353-ban a franciaországi Lirey templomában állítják ki. 1453-ban kerül a Szavojaiak birtokába, birodalmuk akkori fővárosába, Chambérybe. A szent ereklye őrzésére emelt kápolnában 1532-ben tűz üt ki, amelyben az ezüstkazettába zárt szent lepel kis híján elpusztul. Égési sebeket szenved, a textíliába lyukat éget az ezüst ereklyetartó megolvadt cseppje, foltokat hagy az oltáshoz használt víz. A lepel 1578-ban kerül Torinóba, a Szavojai hercegek új fővárosába. Az azóta eltelt több, mint 400 év során csak egyszer szállították el innen: a második világháború alatt (1939–46) titokban a dél-olaszországi Avellino Mária-szentélyébe vitték, hogy megóvják az esetleges károktól. 1983-ban a portugál száműzetésben elhunyt utolsó olasz király, Umberto, végrendeletében a Szentszékre hagyta örökségül. A pápa kívánságára a lepel továbbra is Torinóban marad, őrzője, kusztosza a mindenkori torinói érsek, jelenleg Giovanni Saldarini bíboros.

A közelmúltban a Szent Lepel ismét a világ érdeklődésének középpontjába került, amikor 1997. április 13-án tűzvész pusztított a torinói székesegyházban és az ereklyét őrző kápolnában. Csodával határos módon – a Gondviselésnek és a tűzoltók mindenre elszánt bátorságának köszönhetően – a halotti lepel ismét megmenekült. Azokban a percekben minden torinói – még az egyháztól távol állók is – személyes tulajdonukként féltették a kereszténység egyedülálló ereklyéjét, a Santa Sindonét.

Az ókori kultúrákban széles körben elterjedt a keresztre feszítés büntetése. Az első erre utaló dokumentum a sumér irodalomban lelhető fel. A római birodalomban Kr. előtt 200-ban jelenik meg ez a különlegesen kegyetlen és gyalázatos kivégzési forma.

A Lepel szembesítve az Evangéliumokkal

A torinói halotti lepel alakján látható különféle sebek nyilvánvalóan egy Kr. után I. században megtörtént római keresztre feszítés következményei. Tömören így lehet összefoglalni a leolvasható jelek magyarázatát:

testét kegyetlenül megkorbácsolták,

vállán nyomot hagyott a patibulum, a kereszt vízszintes ágának viselése,

térde rögös talajba ütközött,

arca véraláfutásos az ütlegelések és esések következtében,

csuklóját és lábát szögek járták át,

lábát közvetlenül a kereszt fájához szögezték.

Egyes részletek nem tartoznak a római keresztre feszítés szomorú rituáléjához, de megfelelnek az evangéliumok leírásának:

fején számos sebhely tanúskodik arról, hogy éles tárgyakkal vették körül, nevezetesen sisakszerű töviskoszorúval,

mellkasát lándzsa járta át,

végül testét, miután levették a keresztről, ruhátlanul és anélkül, hogy  lemosták volna, halotti lepelbe helyezték, és sietve eltemették.

2. A lepel a Pray-kódex miniatűrképében

1997-ben jelent meg Olaszországban Maria Grazia Siliato olasz származású svájci régész és történész kötete „SINDONE” – azaz a torinói halotti lepel címmel. A kötet borítólapját átfogó szalag a legújabb kutatások eredményei alapján a következő fontos megállapításokra hívja fel az olvasók figyelmét:

A torinói halotti lepel, a „sindone” 2000 éves

a radiokarbon-vizsgálatot egy restaurált lenvászontöredéken végezték el,

a lenyomat: nem csoda és nem is hamisítvány, hanem természetes jelenség,

felfedezték a vásznon a következő feliratot: A Názáreti Jézus.

A torinói halotti leplet tanulmányozó párizsi nemzetközi központ (CIELT) kutatásainak legújabb eredményeit ismertető kötet azért is rendkívül érdekes a magyar olvasó számára, mert a régésznő két fejezetben is hivatkozik a budapesti Országos Széchényi Könyvtár tulajdonában lévő Pray-kódex és a lepel közötti összefüggésekre.

A feltehetőleg 1150 és 1195 közötti időszakból származó, felbecsülhetetlen értékű Pray-kódex egyik miniatűrképe ugyanis a torinói halotti leplet ábrázolja. A rajzon pedig a közelmúltban felfedeztek olyan részleteket, amelyekre mindezidáig senki sem figyelt fel.

Maria Grazia Siliato könyvének Egy nap Konstantinápolyban, illetve Magyarország királya c. fejezetei foglalkoznak a Pray-kódexszel.

A torinói leplet viszontagságos történelme során 944 és 1204 között a bizánci birodalom fővárosában, a keleti kereszténység középpontjában őrizték. Az 1143 és 1180 között uralkodott Komnénosz Mánuel császár sok történelmi személyiséget fogadott Konstantinápolyban; a kultúra képviselőit, ismert zarándokokat, főpapokat, uralkodókat. Vendéglátása a mesebeli keleti pompa és a családias közvetlenség kifinomult keveréke volt, amelynek hatása alól senki sem vonhatta ki magát. Mánuel művészi fokon gyakorolt vendégszeretetében részesült azoknak a magyar diplomatáknak a követsége is, akik 1150-ben érkeztek Konstantinápolyba azzal a szándékkal, hogy megkérjék Mánuel leánya, a bizánci hercegkisasszony kezét Béla, magyar trónörökös számára, aki Bizáncban nevelkedett, és a bizánci trón várományosa volt. A bizánci császárok szokásának megfelelően, a vendégek iránti kiváltságos bizalom jeleként, Komnénosz Mánuel megmutatta a magyar követség tagjainak a császári kincstárat, közöttük a legféltékenyebben rejtett tárgyat, amelyet a fényűzően restaurált Császári Kápolnában őriztek, és amelyet a bizánci történészek és himnuszköltők „Szindón”-nak neveztek. Béla trónörökös követeinek alkalmuk volt rá, hogy hosszasan és közelről szemlélhessék meg a leplet. Így a fiatal magyar királyság és a Keletrómai Császárság közeledése alkalmából, valaki, aki jól tudott rajzolni, és aki alapos megfigyelő volt, a „Pray-kódex” egyik miniatűrképén aprólékos pontossággal örökítette meg Krisztus halotti leplét a temetés pillanatában. A következő képen pedig a kiterített Leplet rajzolta le tartóhuzatával együtt. Az ereklyetartó, amelyben a leplet abban az időben Konstantinápolyban őrizték, valószínűleg selyemből készült. Az anyagra kis kereszteket szőttek olyan bíborszínnel, amely a bizánci császárok kiváltsága volt, és amely azt bizonyította, hogy a tárgy a császár tulajdona. Nem kerülte el a miniatűrkép-festő figyelmét a leplen látható égési nyomok része, az a négy kis lyuk, amelyek furcsa sorrendben, nagy L alakot képezve, négy ízben ismétlődtek a lenvásznon. Az ismeretlen rajzoló aprólékosságának köszönhetően van rá bizonyítékunk, hogy az 1150-ben Konstantinápolyban őrzött „Szindón” azonos a torinói halotti lepellel. Vagyis a lepel létezett már három évszázaddal azelőtt, mint amit a rádiókarbon vizsgálat a lenvászon koraként megállapított.

Jérôme Lejeune francia tudós, a Pápai Tudományos Akadémia néhai elnöke a már említett párizsi nemzetközi szindonológiai központ, a CIELT keretében 1993-ban elvégzett kutatásaival egyértelműen alátámasztotta, hogy az ismeretlen magyar miniatűrkép-festő által gondosan megörökített és ma is jól kivehető égési nyomok nem az 1536-os Chambéry tűzvész által okozott pusztítás, hanem egy jóval azelőtt bekövetkezett, szűk területre korlátozódott, de rendkívül intenzív hőhatás következményei. A nagy L alakban elhelyezkedő égési nyomok egyébként Albrecht Dürerre is nagy hatást gyakoroltak, aki 1516-ban, tehát több, mint 15 évvel a chambéryi tűzvész előtt már egyik művén megörökítette őket. De eredetük mindaddig a történelem homályába veszett, amíg fel nem fedezték első ábrázolásukat a budapesti Pray-kódex miniatűrrajzán – írja a torinói halotti lepelről nemrég megjelent művében Maria Grazia Siliato olasz régésznő.

3. Részletek II. János Pál pápa
1998. május 18-i torinói beszédéből

Belépve a Dómba, amely még magán viseli az egy évvel ezelőtti szörnyű tűzvész által okozott sebeket, adorációt tartottam az Oltáriszentség előtt. Ez a Szentség áll az egyház figyelmének középpontjában, és egyszerű, szerény formában őrzi Krisztus igazi, valódi és lényegi jelenlétét. Krisztus közöttünk való jelenléte fényében megálltam ezután a Halotti Lepel, az értékes Lenvászon előtt, amely hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy megértsük Isten Fia irántunk való szeretetének misztériumát.

   A Halotti Lepel előtt, amely egy elmondhatatlan kínszenvedés erőteljes és szívszaggató képmása, hálát adok az Úrnak ezért az egyedülálló ajándékért, amely a hívőtől szeretetteljes figyelmet és az Úr követésére való teljes készséget kér.

   A Halotti Lepel provokáció az értelem számára. Mindenekelőtt elkötelezettséget igényel minden embertől, különösen a kutatótól, hogy alázattal fogadja az értelmének és életének szóló mély üzenetet. A Halotti Lepel által gyakorolt titokzatos vonzerő arra késztet, hogy rákérdezzünk a szent Lenvászon és Jézus története között fennálló kapcsolatra. Mivel nem hitbeli kérdésről van szó, az egyháznak nincs sajátos illetékessége, hogy ezekről a kérdésekről véleményét hangoztassa. A tudósokra bízza azt a feladatot, hogy folytassák kutatásaikat, hogy megfelelő válaszokat találjanak a Lepellel kapcsolatos kérdésekre, amely a hagyomány szerint Megváltónk testét borította be, miután levették a keresztről. Az egyház arra buzdítja a kutatókat, hogy előre gyártott állásfoglalások nélkül álljanak hozzá a Szindon tanulmányozásához, arra bátorítja őket, hogy belső szabadsággal cselekedjenek, és tartsák kellő tiszteletben mind a tudományos módszertant, mind a hívők érzékenységét.

   A hívők számára elsősorban az a fontos, hogy a Halotti Lepel az Evangélium tükre. Valóban, ha a szent Lenvászonról elmélkedünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a megfigyelést, hogy a rajta lévő kép olyan mély kapcsolatban áll mindazzal, amit az Evangéliumok Jézus kínszenvedéséről és haláláról elbeszélnek, hogy szemlélése minden mélyen érző embert megindít és felkavar. Aki közeledik hozzá, az annak is tudatában van, hogy a Halotti Lepel nem önmagában okoz megrendülést, hanem afelé irányít, akinek szolgálatába az Atya szeretetteljes Gondviselése állította. Ezért helyes, ha tudatosítjuk, mennyire értékes ez a kép, amelyet mindenki lát, és amelyet idáig senki sem tudott megmagyarázni. Minden gondolkodó embert mély megfontolásra késztet, amely eredményezheti élete teljes megváltozását.

   A Halotti Lepel valóban egyedülálló jel, amely Jézushoz irányít, az Atya igazi Szava, és arra szólít fel, hogy életünket annak az életéhez igazítsuk, aki saját magát adta oda értünk.

   A Halotti Lepelen az emberi szenvedés képmása tükröződik. A modern embert, akinek figyelmét gyakran elvonja a jólét, a technológiai felfedezések, sok-sok testvére drámájára emlékezteti, és arra szólítja fel, hogy kérdéseket tegyen fel a fájdalom misztériumáról, hogy elmélyítse annak okait. A keresztre feszített Jézus meggyötört testének nyoma tanúságot tesz az embernek arról a szörnyű képességéről, hogy testvéreinek fájdalmat és halált okozzon. A Lepel minden időkben az ártatlanok szenvedésének ikonja: azoknak a megszámlálhatatlan tragédiáknak a képe, amelyek a múlt történelmét jelölték, és azokat a drámákat tükrözi, amelyek továbbra is végbemennek a világon.

    A Halotti Lepel előtt nem feledkezhetünk meg azokról a milliókról, akik éhen halnak, a nemzeteket vérrel áztató háborúk szörnyűségeiről, nők és gyermekek brutális kizsákmányolásáról, emberek millióiról, akik a világvárosok peremkerületein tengetik életüket, és megaláztatás az osztályrészük, különösen a fejlődő országokban. Megrendülten és együttérzéssel kell emlékeznünk azokról, akiktől megtagadják a legelemibb polgári jogokat, a kínzások és a terrorizmus áldozatairól, a bűnszövetkezetek kezében sínylődő rabszolgákról.

   E drámai helyzetek felidézésekor a Halotti Lepel nemcsak arra késztet bennünket, hogy kilépjünk önzésünkből, hanem felfedi előttünk a fájdalom misztériumát, amely Krisztus áldozatától megszentelve üdvösséget nemz az egész emberiség számára. [. . .] (1–4. pontok)



 


KULTÚRA  ÉS  ÉLET


GÁL  FERENC  EMLÉKEZETE

(1915–1998)

A magyar teológus 80. születésnapjára kiadott Emlékkönyvben (Teológus az Egyházban. Márton Áron Kiadó.) Fila Béla professzor felvázolta Gál Ferenc teológiai pályafutását. Rámutatott arra, hogy a II. vatikáni zsinat utáni teológiában két szélsőség, a konzervatív és a progresszív irány figyelhető meg. Gál Ferenc – igazi katolikus érzékkel – a középutat, az egyensúlyt kereste a szélsőségek között. „Gál Ferenc több évtizedes teológiai munkásságához fűződik a II. világháború utáni magyar dogmatika korszerűsítése és megújítása. A II. vatikáni zsinat szellemében dolgozta fel a dogmatika egész anyagát, az újszövetségi Szentírást és az aktuális lelkipásztori teológiai kérdéseket. [. . .] Kiegyensúlyozott teológiai érzékével kerüli a szélsőségeket, nem hódol a divatos áramlatoknak, éppúgy megemlíti a kényes kérdéseket, mint a biztos eredményeket.” (19. old.)

Megkértük Fila Béla dogmatikust, hogy mutassa be olvasóinknak Gál Ferenc dogmatikáját. De mielőtt átadnánk neki a szót, néhány megjegyzést teszünk. Amint a nekrológok ezt mind megemlítették, Gál Ferenc irányította és részben maga végezte a Biblia új magyar fordítását. Híresek voltak az egyetemi templomban tartott adventi és nagyböjti konferenciabeszédei. Mint teológiai tanár Hejcén, Egerben, majd Budapesten a papnövendékeket bevezette a zsinati teológiába, ugyanakkor könyveivel széles körökben népszerűsítette az üdvtörténeti teológiát, illetve a zsinat tanítását (Nyíri Tamás és Szennay András mellett). Fila Béla említett tanulmányában megjegyezte, hogy Gál „azt tartja fontosnak, amit Isten kinyilatkoztatott, és amire rátehetjük életünket. Szándékosan kerüli a részletkérdésekhez kapcsolódó kritikai szempontokat és vitákat”. (20. old.)

Minden bizonnyal a professzor tekintettel volt hallgatóira, olvasóira. Ezért sem feszegetett nehéz, még vitatott kérdéseket. Kár azonban, hogy nemcsak részletkérdésekben, hanem lényeges pontoknál is átsiklott valós nehézségeken, a problémát nem mélyítette el kellőképpen, így aztán az új megoldásokat sem ismertette. Vonatkozik ez teológiai könyveire éppúgy, mint a Katolikus Lexikonba írt dogmatikai cikkeire. Ha megjelölt forrásait (pl. K. Rahnert) jobban követte volna, akkor alaposabban és korszerűbben tárgyalta volna pl. az evolúció és a teremtés kapcsolatát vagy a természet– természetfeletti viszonyát. Mindezzel nem akarjuk kisebbíteni műve jelentőségét.

(Szabó Ferenc)



Fila Béla

GÁL  FERENC  DOGMATIKÁJA

Dogmatika – ez az egyszerű, de súlyos szó áll címként Gál Ferenc fő művén.  Miután befejezte földi pályafutását és munkálkodását, elérkezett annak az ideje, hogy felfigyeljünk fő művére és értékeljük. Először a dogmatika szónak kellene helyreállítanunk eredeti és pozitív jelentését. Aztán fel lehet vázolni Gál Ferenc kétkötetes dogmatikájának genezisét, hogyan érlelődött meg benne dogmatikája, és hogyan fogalmazta meg. Végül jellemezni és értékelni kell teológiai szemléletét és annak jelentőségét.

1. A dogma szó eredetileg a klasszikus görög nyelvben olyan vélemény, amely helyes, igaz, a közösségben kötelező elfogadni, aminek érvénye van, és ezért el kell fogadni. Később a zsidóságnál a Tóra tekintéllyel bíró határozott előírását jelentette. A keresztény ókorban a kinyilatkoztatást, a hit alapelveit, a katolikus tanítást jelentette, a hittartalom magyarázatát és annak előterjesztését. A dogma az igazság szabályát fejezte ki.

A 19. századtól kezdve a dogma jelzi az egyház hitvallását, a hitigazságok egyházi önértelmezését, hivatalos kifejezését. Az I. vatikáni zsinat tanítása nyomán a katolikus dogma olyan biztos, tévedhetetlen, tartalmilag változhatatlan tétel, amelyben az Egyház az Istentől kinyilatkoztatott igazságot hűségesen őrzi, megfogalmazza és továbbadja. Tehát nem merev, túlhaladott vélemény rögződik meg a dogmában, hanem az életet irányító Istentől kinyilatkoztatott igazság. Két fontos mozzanat van a dogma fogalmában: egyrészt tartalmazza a kinyilatkoztatást, másrészt az egyházi tanítóhivatal előterjesztését.

A katolikus értelmezés szerint a Szentírás és a dogma között belső összefüggés van. Éppen ez adja a dogma méltóságát. Minden dogma végső és lényegi forrása az evangélium tanítása, az evangéliumi hit átadása, a kérügma. A dogma tehát a keresztény hit tapasztalatán alapuló kijelentés, és az élő hit valóságát, isteni igazságát fejezi ki. Tartalmilag minden dogma a kinyilatkoztatáson alapul, formailag pedig az egyházi tanítóhivatal nyelvszabályozásától függ. Az eredeti keresztény hittapasztalatot egy adott kor szellemi-nyelvi sajátossága szerint lehet tovább értelmeznünk. Egy dogmatikus kijelentés elsősorban igaz állítás, amely megfelel az emberi logika követelményeinek, aztán hittartalmat kifejező állítás, amely az egyház életében fejti ki hatását, és végeredményben Isten Szent Titkába torkolló igazság. Ha feltártuk és helyreállítottuk a dogma fogalmát és értelmezésének alapelveit, akkor már tisztán cseng fülünkben a dogma szó, és kellő tisztelettel veszünk kézbe olyan könyvet, amelynek címe: Dogmatika.

2.     A következő lépés, hogy felvázoljuk Gál Ferenc dogmatikájának genezisét. Hogyan érlelődött meg benne dogmatikája, milyen érlelődési folyamat előzte meg, milyen előzményei vannak fő műve megírásának. Talán ott lehetne kezdeni a gyökerek feltárását, hogy figyelembe vesszük saját vallomását, amely szerint 1934-től 1940-ig a római Gergely Egyetemen tanult, és itt igen nagy hatással volt rá H. Lennerz, a dogmatika tanára, valamint a Biblikus Intézetben A. Bea híres biblikus. Már itt kimutatható dogmatikájának két alapvető jellege: egyrészt a Szentírás olyan tanulmányozása, amelyet a gyakorlatban alkalmazni lehet, másrészt az egyházi tanítóhivatalhoz való hűséges ragaszkodás. Doktori disszertációját a 20. században fölmerült teológiai kérdésekről írta, XI. Pius pápa teológiája címmel 1941-ben. Már ekkor elkötelezte magát a dogmatika művelésére, amire hamarosan lehetősége is nyílt. 1942-től 1946-ig Kassán, majd 1954-től 1959-ig Egerben teológiai tanárként dogmatikát tanított.  Minden bizonnyal ezek voltak az első döntő lépések dogmatikájának érlelődési folyamatában.

Egri teológiai tanár korában Gál Ferenc a kispapoknak dogmatikát tanított, és szükség volt az oktatáshoz megfelelő tankönyvre. Ekkor állította össze A Katolikus Hitrendszer kéziratát két részben a növendékek számára, amely jegyzet formájában jelent meg. Ez tekinthető Dogmatikája első megfogalmazásának. Ebben a műben lényegében kimutatható sajátos munkamódszere és dogmatikus szemlélete. Igaz, ekkor még ismert és használatban volt Schütz Antal híres dogmatikakönyve, amely a skolasztikus dogmatika szemléletét képviselte: Dogmatika, a katolikus hitigazságok rendszere, I–II. kötet (1937). Amikor Gál Ferenc hozzákezdett saját dogmatikájának kidolgozásához, tudatában volt, hogy a dogmatika módszere évszázadok alatt az egyházban pontosan kialakult, a tematikai sorrend is meghatározott volt. Az arisztotelészi–Szent Tamás-i filozófia segítségével megszerkesztették  a dogmatikus fogalmakat és rendszert. Mivel a dogmatika nyelve hivatalosan latin volt, értelmük nem változhatott. Két nagy vívmánya volt a hagyományos dogmatikának: a szabatos értelmezés és a pontos bizonyítás.

A II. világháború után nagyobb lett a világi hívek teológiai érdeklődése, sokan szerették volna lelki életük  tökéletesítésére megismerni a keresztény hit igazságait anélkül, hogy fárasztó fogalmi képzésen kellett volna átmenniük. Úgy tűnt, hogy a hivatalos latin nyelv és a túlságos fogalmi elemzés eltereli a figyelmet az összképről, a hit eleven, életszerű kifejtéséről, és nehezíti elsajátítását. A skolasztikus dogmatikában a részt mindig csak az egész rendszer összefüggésében és elméletileg kellett bemutatni. Nagy vonalakban Gál Ferenc ismeri és követi a hagyományos dogmatikai fölépítést. A dogmatika kifejtését a kinyilatkoztatás természetével kezdi, majd folytatja a hagyományos skolasztikus tematikát. Tárgyal a háromszemélyű Egy Istenről, a teremtésről, Jézus Krisztusról a Megváltóról, Krisztus kegyelméről, az Egyházról mint Krisztus titokzatos testéről és az Egyház szentségeiről, Szűz Máriáról és a végső dolgokról.  Tárgyalásában azonban jobban kiemeli Krisztus középponti szerepét, és a súlyponti kérdéseket átfogalmazza. Elsősorban az érthetőségre és az életszerűségre törekszik. Kísérletnek szánta jegyzetét, példát akart adni, hogyan lehet a misztériumok tartalmát mindenki számára érthetően kifejezni és a mai élettel kapcsolatba hozni.

Szándékosan mellőzte a hagyományos iskolai tankönyveket. Két jelentős teológust használt fel a gazdag külföldi irodalomból, K. Rahner és M. Schmaus műveit. Már ekkor, az 50-es években, reálisan fölmérte a magyar egyház helyzetét. Két dolog világos volt előtte. Rómából hatalmas szellemi-lelki kincseket hozott magával, amelyeket becsülettel szeretett volna továbbadni.  De azt is fölmérte, hogy milyen különös helyzetbe jutott országunk. Idegen uralom alá kerültünk, a marxista-ateista vezető réteg először ügyeskedéssel, majd erőszakkal idegen ideológiát erőltetett népünkre. Dogmatikájának első megfogalmazásában ezért törekedett arra, hogy a katolikus hitet egyszerűen fogalmazza meg, minden polémikus él nélkül.

Továbblépést jelentett fő művének kidolgozásában az a tény, hogy 1959-ben kinevezték Budapesten a Hittudományi Akadémia dogmatikai tanszékére. Új és immár az egész ország számára jelentős helyzetbe került. Ebben a felelősségteljes feladatkörben az elkövetkező évtizedekben dolgozta ki és fogalmazta meg végérvényes formájában saját szemléletű dogmatikáját és módszerét.  Józan magyar ember volt, reálisan fölmérte képességeit, az ország helyzetét, olvasóinak igényeit és szükségleteit. Tudta, hogy tudományos kutató teológiára, elmélyült, eredeti és elméleti teológiára itthon nem lesz lehetősége. Azt tette, amit tennie lehetett, és az adott helyzetben tennie kellett. Budapesti működésének első éveiben még gondolni sem lehetett könyvkiadásra. Azonban szívós türelemmel, alázattal, becsületes őszinteséggel, körültekintő józansággal sikerült elérnie, hogy 1961-ben nyomtatásban is megjelent dogmatikakönyve, Katolikus hittételek címmel. Számolt az ateista rendszer cenzúrájával, és úgy igyekezett írni, hogy egyszerűen csak a hitigazságok pozitív oldalát mutatta be. Nem támadott senkit, és nem védekezett. Előadásaiban is mindig arra törekedett, hogy az átlagműveltségű ember is megértse mondanivalóját, és annak meglegyen a helye a hitéletben. Ez a műve tulajdonképpen egri dogmatikajegyzetének tömörített, átdolgozott, leegyszerűsített összefoglalása volt. Kiindulópontja itt is az, hogy az emberiség kinyilatkoztatást kapott. A keresztény vallás őrzi és adja tovább az egyetemes kinyilatkoztatást, amit teljesen el kell fogadnunk, és életté kell váltanunk. Hajótörést szenvedne a keresztény hit, ha hittani tudásunk kevésnek bizonyulna az élet súlyos és új problémáinak megoldására, hogyha a természetfeletti világrendet túl szegényesnek, kevésbé megalapozottnak tartanánk reményeink kielégítésére. Az elvont iskolai forma helyett fontosabb volt számára a hitigazságok igehirdetésszerű közlése, bár még megtartotta a hagyományos témák rendszerét.

A 60-as évek második felében azután a II. vatikáni zsinat a teológiában is új kérdéseket vetett fel, és új módszereket alkalmazott. Új lendületet adott Gál Ferenc dogmatikus munkájának a zsinat, és ennek hatására adta ki 1967-ben az Üdvtörténet misztériumai c. kötetét. Tulajdonképpen ez a műve első dogmatikai jegyzetének és első nyomtatott könyvének már oldottabb és népszerűsített kiadása. Egyre határozottabban fogalmazta meg dogmatikai programját. Nem elméleti módszert követ, hanem az időközben már széles körben elismerést nyert üdvtörténeti módszert. Nemcsak tanítani akarta a hittételeket, hanem meg akarta győzni az embereket a hitigazságok életszerűségéről. A hit lényegét kell kifejteni úgy, hogy a keresztény tanítás domborodjon ki: az élő Isten párbeszédet kezdett velünk, élő emberekkel. Nem elég hagyományos tanokat közvetíteni, éles elméjű vitákat fejtegetni, nem elég a monológ, párbeszédet kell folytatni az emberekkel. Reális feladatokkal kell megküzdenie, be kell állni az élet sodrába, és ott elősegíteni az üdvtörténet megvalósulását. A könyv végén függelékként már egyre bátrabban fogalmazza meg módszerét és szemléletét. Tehette ezt, mert már érezte  az addig harcos, merev, ateista-marxista rendszer szorításának enyhülését. Mi állt ekkor gondolkodásának középpontjában? Elsősorban a zsinat szelleme és tanítása, amely belülről újította meg az egyházat. Megtisztulva, korszerűen átalakulva jelent meg az egyház és tanítása a mai világ előtt. Még konkrétabban igyekezett a Szentírást trónra, középpontba emelni, a liturgiát megújítani, a modern antropológiai szemléletet alkalmazni. Félelem nélkül őszinte és nyílt párbeszédet kezdett a szembenálló világnézetek között. A zsinat után valóban üdvtörténeti teológiát tanított, és ebben a szellemben kezdte el írni dogmatikai műveit. Észrevette, hogy az embereket elsősorban a kinyilatkoztatás mondanivalója érdekli, ezt pedig a Szentírás tanításának a bemutatásával lehet egyszerűen elérni.

Ilyen előzmények után egymás után jelentette meg az egyes dogmatikai témákról szóló köteteit, amelyek egyrészt akadémiai előadásából nőttek ki, másrészt a lelkipásztoroknak kívánt segítséget nyújtani. Nyíltan és meggyőződéssel vallotta, hogy csak az igehirdetés nívójának megemelése tarthatja életben a magyar egyházat. Ha kiderül az igehirdetésben hitünk magasabbrendűsége, megalapozott igazsága, életszerűsége, akkor az egyház átvészelheti a vészterhes időket, sőt megújulva folytathatja üdvözítő feladatát. Sorban jelentek meg dogmatikai kötetei. 1969-ben az Istenről beszélünk kötet, amely három témakört ölel föl: Isten keresése, ki az Isten, milyen az Isten? Jelezte ebben a műben, hogy mi élő Istenről beszélünk, aki a történelemben úgy nyilatkozott meg, mint az emberi élet végső misztériuma. Amikor Istenről szólunk, egyszersmind az emberről is szólunk. Művében összekapcsolta az üdvtörténeti, az antropológiai és az igehirdetési szempontokat. A hagyományos teremtéstan és kegyelemtan kérdéseit sűrítette egy kötetbe A teremtett és megváltott ember címmel 1970-ben. Immár biztos kézzel, határozott irányvezetéssel írja műveit, a konkrét emberi életet és történelmet a teremtésből és az üdvtörténetből vezeti le. Már nem követi a hagyományos tankönyvek beosztását. Klasszikus tömörséggel tárgyal a teremtményről és az új teremtményről. 1972-ben írta meg saját vallomása szerint számára legkedvesebb művét Jézus Krisztus, a Megváltó címmel. Először megalapozza a Krisztusba vetett hitet, aztán kifejti Jézus életének misztériumait, végül megemlíti a rendszeres krisztológia kérdéseit is. Jól érezte, hogy a Krisztusról szóló egyházi tanúságtétel a keresztény élet és a dogmatika középpontja. Egyszerre törekedett a Jézusról szóló történeti igazolást összekötni a dogmatikai tartalom kidolgozásával.

Dogmatikai könyveinek záróakkordjaként jelent meg 1974-ben az Örök élet reménye c. kötete. Életszerűen és világosan kísérelte meg ebben, hogy az embert átvezesse a földi élet homályából az örök élet világosságába. Mint hiteles, igazolt reménység csillan fel írásában az örök élet. Ha komolyan vesszük a hitben elkezdődött, Isten és az ember közötti párbeszédet, ha megvalósul a személyes kapcsolat, akkor nyilvánvaló, hogy ez a kapcsolat örökké tart. Az egyháznak komoly feladata, hogy az életet hirdesse, de a teljes életet, az örök élet felé irányított életet. Ezekben a dogmatikai írásaiban már nincs figyelemmel a hagyományos tematikus beosztásra, és teljesen önállóan saját mondanivalóját és saját módszerét határozza meg.

Élete vége felé Gál Ferenc úgy érezte, hogy a professzorsággal, a hitigazságok tanításával, dogmatikai sorozatának kiadásával elérte életének célját, mindent megvalósított, amit célként önmaga elé kitűzött. Taníthatott, tudományos munkát végezhetett, az ország lelki életét irányíthatta, a mai teológia főbb kérdéseit, a zsinat szellemében megújult teológiát magyar nyelvre áttehette. Megadatott neki életművének végső összegzése, a fő mű elkészítése. 1990-ben adta ki dogmatikájának összegzését két kötetben. Új vagy lényeges szempont már nem jelent meg ebben a műben. Valójában négy dogmatikai könyvét dolgozta át, egyszerűsítette le és foglalta egységbe. Itt is megismétli főbb elgondolásait és elhatárolódását a skolasztikus dogmatikával szemben, elkötelezettségét az üdvtörténeti módszer mellett. Saját elgondolása szerint, szinte önálló tanulmányokként jelennek meg az egyes dogmatikai témák. Szóvá teszi, hogy Isten nem tételeket hirdetett ki a kinyilatkoztatásban, hanem személyes párbeszédet kezdett az emberrel, szavával, tettével belépett történelmünkbe. Nemcsak tanított, hanem kegyelmével kitárult az ember felé, hogy üdvösségre vezesse. Gál Ferenc mindig az egyház küldetését akarta teljesíteni tanításával és írott műveivel. A megváltást, az igazságokat nemcsak hirdette, hanem az élettel kapcsolatba hozta. Nem elméletet fejtett ki, hanem elsősorban az élő hitet. Végső hitvallása, hogy a hit mélyebb megértése elevenebbé teszi az Istennel való kapcsolatunkat.

3.     Amint a művekből egyértelműen kiderült, Gál Ferenc Dogmatikája a 20. században kidolgozott és nagy jelentőségre szert tett kérügmatikus és   üdvtörténeti szemléletet vette át az európai, elsősorban a német teológiából.  Fő forrásai: M. Schmaus, Katholische Dogmatik nyolc kötetben 1937-ben kiadott műve, valamint a J. Feiner és M. Löhrer által szerkesztett Mysterium Salutis, Grundriss heilsgeschichtlicher Dogmatik hét kötete (1965–1976). Azonkívül sokat merített az Alszeghy–Flick Anthropologia Theologica kötetből (Róma 1967). Sokszor hivatkozott K. Rahnerre, élete vége felé azonban  egyre inkább Hans Urs von Balthasar felé fordult, írásai egyre fontosabbak lettek számára. Művei írása közben sokszor hivatkozik a 60-as–80-as évek német teológusaira, a számára hozzáférhető folyóiratokra, alkalomadtán aktuális irodalmi és tudományos művekre.

Az üdvtörténeti teológia arra a tényre helyezi a fő hangsúlyt, hogy a világtörténelemben Isten üdvözítő akarata történetileg megnyilvánult.  Isten szavával és tettével belépett a tér- és időbeli történelembe, a történelem szereplője és irányítója lett. Isten üdvtörténeti tevékenysége a történelem hordozó alapja és végső célja. Isten az emberiség történelmében és az egyes ember élettörténetében ajánlja fel üdvözítő kegyelmét. Az üdvtörténet középpontja Jézus Krisztus. Krisztologikus és eszkatologikus jellege van a Szentírásban lecsapódott üdvtörténetnek. Az üdvtörténeti teológia legérettebb formája a biblikus teológia. Gál Ferenc előadásainak és műveinek vezérfonala mindig a biblikus exegézis volt, és a már többé-kevésbé rendszerbe foglalt biblikus teológia. Lényegi feltétele a dogmatikus értelmezésnek, hogy felfogja és megértse Isten Szavát. Gál Ferenc legnagyobb érdeme, hogy a biblikus exegézist és a biblikus teológiát beledolgozta a szisztematikus dogmatikába. Minden dogmatikus kijelentésének történeti és biblikus együtthatója van.

Az üdvtörténeti szemlélet természetszerűleg egybecseng a kérügmatikus   lelkipásztori feladattal. A kérügma az Igét, a szóban és tettben megtestesült Krisztust jelenti, amelyet megbízott felelős teológusok és lelkipásztorok az egyház küldetésében képviselnek. Az Igével megszólított hívő emberben jelenvalóvá, hatékonnyá lesz mindaz, amit az Ige nevében kimondanak és cselekszenek. Isten világos, és súlyos szava az, amely irányítja a dogmatikát és a lelkipásztorkodást. Arra törekszik tehát a kérügmatikus  dogmatika, hogy Isten üdvözítő üzenetét az egyház életében elméletileg is feldolgozza, és konkrétan is közvetítse. Gál Ferenc mindig az Ige szolgálatában álló lelkipásztorokat tartotta szeme előtt, hogy szolgálatukra legyen, és segítsen nekik a színvonalas egyházi igehirdetésben.

Gál Ferenc igazi, nagy dogmatikus volt. A sokszor már megmerevedett, hagyományos skolasztikus teológiát tapintatosan, törés nélkül alakította át korszerű, megújult, gyakorlati jellegű dogmatikává. Azért lett nagy teológus, mert minden képességét, idejét szinte kizárólag és teljes mértékben a tanításnak, valamint dogmatikája kidolgozásának szentelte. A nagy feladat elvégzése pedig naggyá teszi a feladat elvégzőit. Kevés magyar teológusnak adatott meg, hogy átfogó szemléletű dogmatikát alkosson. Gál Ferenc egységes, korszerű, üdvtörténeti és kérügmatikus dogmatikával ajándékozta meg a magyar katolikus egyházat.

 

 


Szabó Ferenc

JULIEN  GREEN  ÉS  A  SZERETET  VALLÁSA

Az író halálára

Élete átívelte századunkat. 1900. szeptember 6-án született Párizsban (amerikai szülőktől), és ott is halt meg 1998. augusztus 13-án. Családja az Egyesült Államok déli részéről – a polgárháborúról híres „Dél”-ről – származott, 1893-ban telepedett le Párizsban. Az anglikán anya által nevelt Julien tizenhat éves korában áttér a katolikus hitre. Gibbons bíboros baltimore-i püspök „Atyáink hite” című könyve döntő befolyást gyakorol rá. Jezsuita lelkiatyja egy adott alkalommal azt tanácsolja neki, hogy lépjen szerzetbe. Érdekes egybeesés: amikor apjának bejelenti, hogy át akar térni a katolikus hitre, az apa ezt válaszolja: „én is katolikus vagyok három hónap óta.”

De a kamaszkor bűnei és a bűntudat, az első világháború alatti egészségügyi szolgálat és katonáskodás, majd amerikai egyetemi tanulmányai során szerzett tapasztalatai megnehezítik a vallásgyakorlatot. Mégis az egyetem protestáns környezetében is megőrzi katolikus hitét. 1922-ben visszatér Franciaországba, amikor is – mint maga írja – „a gyönyör zsákmányává” válik. Vallási válságon esik át. Egyik pamfletjében leleplezi a langyos, felületes, képmutató francia katolicizmust (1924), majd egy évtizeden át teljesen elhagyja a vallásgyakorlatot, hite is megrendül. Aztán a Maritain házaspár és baráti köre hatására ismét „megtér” (1939), bár egészen élete végéig sokat küzd a testiség démona (homoszexuális hajlam) ellen.

Igazában nemegyszer azt tapasztaljuk a konvertitáknál, hogy megtérésük nem pontszerű, a hitetlen és a hívő, a keresztény és a pogány állandóan küzd bennük. Így volt ez pl. Claudelnél, így – más változatban – Julien Green esetében. Amikor 1972-ben a Francia Akadémián elfoglalta Mauriac székét, ezeket mondotta beszédében (a saját küzdelmes hitét Mauriacéhoz hasonlítva): A 30-as évek felé „lehetetlennek tűnt neki az Evangélium megvalósítása követelményeivel és lemondásra hívó sürgetésével. Mauriac és én ebben is találkoztunk, anélkül, hogy bevallottuk volna. Mindketten sejtettük, hogy jönni fog a nap, amikor végül is el kell fogadnunk ezt az Evangéliumot, amely egyszer vigasztaló, máskor meg szigorú, és ez a választás elkerülhetetlennek látszott. Mauriac hozzátette volna: és lehetetlennek, hiszen nem akart választani. . .” Majd Green elmondja, hogy Mauriac végül is elfogadta az Evangéliumot, bár a világ továbbra is fogva tartotta bensejét sokfajta vonzásával. Az apostolok hite és hűsége is törékeny volt. „Így van ez nálunk is: egész lényünk gyökeres pálfordulása néha csak életünk végén következik be, a kihunyó nap utolsó sugarainál.”

Julien Green megőrizte katolikus hitét, bár aggódva szemlélte a zsinat utáni egyházi fejleményeket. Nem volt integrista; sok kifogása jogos volt. Felvetette azt az alapvető kérdést is: miért tért át a protestáns hitről a katolikusra, amikor most a katolikusok egyre inkább „protestánsok” lesznek? Egyébként más katolikus gondolkodók is aggodalommal nézték a szellemi zűrzavart, anélkül, hogy a zsinat számlájára írták volna a krízist (L. Bouyer, H. de Lubac, Hans Urs von Balthasar). Az öregedő Maritain (Green egykori barátja) persze túlzott, amikor A Garonne-i paraszt-ban azzal vádolta a katolikusokat, hogy „térdet hajtanak a világ előtt”. Mindenesetre J. Green, lelki útját és megtérését összefoglaló, Ce qu’il faut d’amour à l’homme (Ami szeretet kell az embernek) című könyve végén (1978-ban) újra csak megismétli katolikus hitvallását:

„Életem során küzdenem kellett, hogy megőrizzem a hitet, amely ellen napjainkban olyan élesen kontesztálnak. Most, hogy alkonyodik, összefoglalom, hogy mit hiszek, minden katolikus számára ismert fogalmakkal. Velük együtt osztom az Egyházba vetett hitet, amelyet Krisztus alapított; hiszem Péter utódának csalatkozhatatlanságát, a szentek egyességét; megvallom a szentségeket, különösen is a keresztséget, amely kiragad bennünket a Sátán uralmából, és a bűnbánat szentségét, amely nélkül nem érhet el bennünket a kegyelem.”

„Hiszek a Szentháromságban, a Megtestesülésben, Krisztus Istenségében és dicsőséges feltámadásában; hiszem az örök életet, amelyet megígért mindazoknak, akik tanúságot tesznek mellette. Hiszem, hogy Krisztus valóságosan jelen van az Eucharisztiában, hiszek a szentmiseáldozat állandó valóságában. Hiszem Mária Szeplőtelen Fogantatását, amely a misztériumok középpontjában áll, hiszem Mennybevételét, hiszem, hogy Mária vigyázó gyengédséggel őrködik mindannyiunk felett.

Hiszek a Szeretetben, és hiszem, hogy ami szeretet kell az embernek, azt megadta nekünk maga a Szeretet: a Szentlélek.”

J. Green lelki útját végigkísérhetjük híressé vált naplóit olvasva. Persze, regényeit is ismernünk kell, hogy világszemlélete teljes fényben jelenjék meg. Egyik kiváló kritikusa, a jezsuita André Blanchet így jellemezte tömören életművét: „A Napló-sorozat azt mutatja meg, mi szeretne lenni Julien Green; a regények pedig azt, hogy mi is valójában, azt, amik valamennyien vagyunk, az emberi egzisztenciát. Ezért a Napló kétségkívül a jelenlegi irodalom legfontosabb spirituális dokumentuma.”

„Katolikus vagyok és író, de nem vagyok katolikus író”, mondotta maga Green egy alkalommal. Azt mondhatnánk, hogy legtöbb regénye nemigen katolikus. Van néhány katolikus szereplője, de több a protestáns, közömbös vagy agnosztikus. Legtöbb regényében inkább istenkeresésről van szó; hősei vágyakoznak Isten után, aki távol van, akinek hiányát érzik. Robert de Saint Jean, barátja és életrajzírója állapította meg (Julien Green, Seuil, 1990, 73): „Ami néhány katolikus szereplőjét illeti (Wilfred a Chaque homme dans sa nuit hőse, Elisabeth Az ellenség-ben, Karin A másik-ban), nem annyira a katolikus vallás etikettje jelöli meg őket, hanem Isten eszeveszett keresése, az a bizonyosság, hogy létük minden viszontagságán át a Szeretet kiválasztottjai. Julien Green nem katolikus író, hanem katolikus és író, nincsen semmiféle interferencia a kettő között. Egyetlen regénye sem játszódik katolikus környezetben.”

Green naplójegyzetei valóságos lelkiolvasmányok. Pascal és Kierkegaard szigorú kereszténységét vetítik elénk, az író misztikus tapasztalatainak vonzáskörébe kerülünk. A kegyelem titokzatos erőterébe. Az örökkévalóság betör az időbe; az idő megáll; a jelen, a pillanat az örökkévalóság ablaka lesz. Abból a tömlöcből, amelyben Green regényhősei vergődnek: akár a pénz, akár a testiség, akár más megszállottság vagy egyszerűen az őrület foglyai, a szellem felfelé kiszabadul. A naplókban a világ nem a földi pokol örvényére nyílik, mint a regényekben, hanem fölfelé, a Láthatatlan felé. Green egyszer P. de Caussade-ot idézi: „Isten akarata olyan mélység, amelynek nyílása a jelen pillanat.” Green a Láthatatlant gyermekszemmel és gyermekszívvel szemléli („Istent a szív érzi meg”, mondotta Pascal!). Az ég csillagai a Titokról beszélnek neki; a Láthatatlan valóságosabb, mint a látható.

Green, a meglett ember gyermekkori emlékeiből él. Naplóiban több ízben felidézi a gyermek „misztikus” élményeit. Íme néhány példa: „Ötéves koromban, a Passy utcában, megéltem azt a csodálatos pillanatot, amely értelmet adott egész életemnek: valami mérhetetlen jelenlét megérzése volt ez. Életem hajnalán meghallottam azt a hívást, amely ma is megindít, és amelyből ma is élek.” (1970. május). Ugyancsak 1970 májusában így foglalta össze mindazt, ami fontos volt számára életében:

„Ma éjjel nem tudtam aludni, ezért végiggondoltam egész életemet. Az ismételt kegyelmeket, hívásokat. Az ember beleremeg. Először ötéves koromban: Isten kinyilvánítja végtelen szeretetét az ötéves gyermeknek, aki szívével értett. Tizenhat éves koromban a hivatás, igazi vagy elképzelt; tizennyolc éves koromban egy egészen erős hívás; huszonhat éves koromban egy másik, szintén nagyon erős; negyvenhét éves koromban ismét egy másik, amelyet egy leírhatatlan éjszaka követett. Hogyan is állhattam ellent? . . .”

Az isteni „hívások” a szépségnek (például zene hallgatása), a „másik világ” érintésének kimondhatatlan pillanatai, amelyek valami földöntúli boldogsággal töltik el. Naplóiban gyakran ír arról, hogy minden ok, külső magyarázat nélkül egyszerre csak „rászakad a boldogság”. Ez gyakran akkor történik meg vele, amikor a csillagos eget szemléli. A Végtelen vonzásától szinte „beleesik” az égbe, miként az ember beleveti magát a tengerbe:

„A csillagos eget szemlélve olyan mély örömet éreztem, hogy minden szó elégtelen annak kifejezésére. Teljesen fogva tartott az a titokzatos boldogság, amelyről semmit sem mondhat az ember. Úgy tűnt nekem, hogy egészen halkan egy kicsit megnyílt az ablak. Ilyen lehet az, amikor az ember meghal, amikor a test már nem szenved többé, és a lélek az éj küszöbén vár. Az éj, az éj – mindig éreztem, hogy az éjszaka kedvező számomra. A látszatok világa szétfoszlik az éjszakában.” (1938. augusztus 11.)

 

Befejezésül még egy naplórészlet 1950-ből (Journal V, 361–362.):

„Ha ma este el kellene hagynom ezt a világot, és megkérdeznék tőlem, mi indít meg leginkább ebben a világban, talán azt mondanám: Isten átvonulása az emberi szívekben. Minden a szeretetben vész el, és jóllehet igaz, hogy a szeretet alapján ítélnek meg bennünket, az is kétségtelen, hogy a szeretet ítél meg bennünket, amely (aki) nem más, mint Isten. Azt hiszem, hogy ha a szeretet hiányának adnánk a Rossz nevet, ahelyett, hogy a szegény emberi testet sújtanánk le ezzel az átokkal, elsüllyesztenénk egy bizonyos hamis kereszténységet, és egyszerre megnyitnánk az Isten országát sok millió Léleknek.”

–––––––––––––––

Julien Green életművéről bővebben lásd „Csillag után” című tanulmánykötetem három írását.



Nemeshegyi Péter

MEGEMLÉKEZÉS  P. BANGHÁRÓL

Bangha Béla-emlékszobát avattak a Győr megyei Véneken, a Bangha család származáshelyén 1998. augusztus 23-án. Ebből az alkalomból megemlékeztek az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszus 60. évfordulójáról és fő szervezőjéről, az 1940-ben elhunyt jezsuita Bangha Béláról. Az ünnepi szentmisét dr. Karl-Joseph Rauber érsek, budapesti nuncius vezetésével mutatták be: vele együtt misézett többek között dr. Ladocsi Gáspár tábori püspök, a szomszéd falu szülötte, Békés Gellért OSB, a pannonhalmi főapát képviseletében, valamint P. Nemeshegyi Péter SJ, aki előadást tartott P. Bangháról (szövegét itt közöljük). Az ünnepségen dr. Könczöl Antal ismertette a Bangha család történetét. Dr. Szolnoky Erzsébet, aki ez alkalomra közzétett egy kis könyvet Bangháról (A Páter. Bangha Béla a katolikus sajtó szolgálatában. Győr, 1998, 147 old.), a magyar katolikus megújhodás egyik vezéralakjának életpályáját rajzolta meg. András Imre SJ az előszóban megemlíti, hogy P. Bangha életrajzát Nyisztor Zoltán írta meg (1941), a páter összes műveit pedig dr. Bíró Bertalan adta ki harminc kötetben. „A hazai történelmi viszontagságoknak tudható be, hogy Bangha Béla nagyságáról évtizedeken keresztül csak ellenségei voltak igazán meggyőződve.” Szerencsére Szolnoky Erzsébet elkezdte Bangha Béla ébresztését. Ha ma, a II. vatikáni zsinat után más légkör alakult is ki az egyház és a világ kapcsolatában, ha a keresztények ma már a harc helyett a párbeszéd módszerét követik is, azért ma is tanulhatunk P. Banghától Krisztus- és egyházszeretetet, meg apostoli tüzet a sajtóapostolság területén. Ez a tűz nagyon is hiányzik a mai magyar egyházból.   (-ó -c)       

*

Amikor 1944 őszén beléptem Budapesten Jézus Társaságába, a jezsuita rendbe, P. Bangha már négy éve halott volt. De az ő személye és működése is egyike volt azoknak a befolyásoknak, amelyek arra indítottak, hogy 21 éves fejjel otthagyjam banktisztviselői állásomat, és annak ellenére, hogy a szovjet hadsereg már Budapest határában állt, egy életem, egy halálom elhatározással jezsuitának jelentkezzek. Az 1920-as, 30-as években a jezsuita rend második virágkorát élte Magyarországon. Az első virágkor a 17. és 18. századra esett. Ekkor működött a több mint 40 jezsuita iskola és kollégium a királyi Magyarországon és Erdélyben, ekkor volt a jezsuitából esztergomi érsekké lett Pázmány Péter a magyar katolicizmus újraéledésének vezetője, ekkor tartották a lelket a jezsuiták még a török hódoltságú Pécsett is a katolikus keresztényekben. Az 1773. évi pápai feloszlatás és a 19. századbeli fáradságos újraéledés után 1909-ben alakult meg végre az osztrák rendtartománytól független magyar jezsuita rendtartomány, amely azonnal hatalmas virágzásnak indult. A három nagy B: P. Bús, az első tartományfőnök és Szeged apostola, P. Bíró, a Jézus Szíve-mozgalom fáradhatatlan vezére, P. Bóta, a munkás ifjúság alázatos és buzgó apostola mellett, P. Bangha volt a negyedik nagy B, az országos hírű  szónok és szervező, az akkori jezsuiták legismertebb személyisége. Mellettük ott ragyogtak P. Csávossy, a nagy lelkivezető, P. Varga László, a nagy szociális apostol, P. Kerkai Jenő, a KALOT-mozgalom alapítója és vezetője. Én ugyan diákkoromban a „rivális cégnél”, a Regnum Marianum mozgalomnál nevelkedtem, de cserkészcsapatom parancsnoka, Luzsénszky Alfonz atya nagy jezsuitabarát volt, és énutánam egy évvel ő is belépett Jézus Társaságába. Így hamar a jezsuiták vonzáskörébe kerültem.

 P. Banghát egyszer lett volna alkalmam hallgatni: az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus során a férfiak számára tartott éjszakai szentségimádása alkalmával. Ő és P. Csávossy tartották az elmélkedéseket. Én 15 éves cserkészként azzal voltam megbízva, hogy gyertyákat árusítsak a jelenlevőknek, így, bár hallottam P. Banghának a hangszórókból áradó hangját, nem a beszéd tartalmára figyeltem, hanem azon igyekeztem, hogy minél több gyertyát tudjak eladni a jelenlevőknek. Azt azonban megtapasztaltam, hogy a Hősök terét betöltő sokaság feszülten figyelt a Páter minden szavára, mert az egyik öreg bácsi haragosan elkergetett a padsorok közül  mondván, hogy gyertyaárusításommal zavarom  figyelmüket.

Meghatódva olvastam Mihalovics Zsigmond beszámolóját erről az éjszakáról: „P. Bangha kezében tartotta a kongresszus szellemi előkészítésének ügyét. A kongresszus körül minden munkát elvállalt. Ő dolgozta ki a kongresszus megnyilatkozásainak szellemi tatalmát. Az emésztő munka jutalmát az Eucharisztikus Király a kongresszus napjaiban adta meg neki felejthetetlen vigasztalás alakjában. A férfiak szentségimádásának csodálatos éjszakáján közel 200 ezer férfi hallgatta őt és P. Csávossyt. És amikor az éjféli misén, mint a tenger zúgása, hangzott fel körülötte a hitvalló férfiak imája és éneke, és végbement Magyarországon a legnagyobb arányú közös áldozás, ott láttam őt ülni a főoltár csavart oszlopa tövében fáradtan, földöntúli sápadtsággal az arcán, a mikrofon fölé hajolva. S amikor magam is könnyáztatta arccal odasettenkedtem melléje, azt súgta nekem: »Tudod-e, hogy most éljük életünk legszebb napját!« Aztán a mikrofon fölé hajolt, és behunyt szemmel hálaadást mondott a szentáldozás kegyelméért. Úgy beszélgetett a mikrofon segítségével Krisztussal, mintha egy magányos kápolnában csak ketten lettek volna: Ő és a Mester!”

 Hogyan lett ilyen emberré P. Bangha? Mint a legtöbb ember, ő is korának gyermeke, és mint jezsuita a korabeli Jézus Társaságának gyermeke, szellemének megtestesítője volt. 15 éves fiúként lépett be a rend nagyszombati újoncházába. Ott végezte el Szent Ignác 30 napos lelkigyakorlatát, melynek Krisztus Király elmélkedése meghatározta egész életét. Szent Ignác így utasítja a lelkigyakorlatozót: „Állítsak szemem elé egy földi királyt, akit Isten keze jelölt ki. Figyeljek, hogyan beszél ez a király övéihez: Akaratom az, hogy a hitetlenek egész birodalmát meghódítsam. Ezért annak, aki velem akar jönni, velem együtt kell fáradoznia nappal és virrasztania éjjel. Fontoljam meg, mit kell felelniük a jó alattvalóknak egy ennyire nagylelkű és emberséges királynak. A gyakorlatnak második része abban áll, hogy a földi királynak példáját alkalmazzuk Krisztus Urunkra. Ő, az örökkévaló király mindenkit külön-külön hív: Akaratom az, hogy meghódítsam az egész világot. Azért annak, aki velem akar jönni, velem kell fáradoznia, hogy amiként követett engem a szenvedésben, kövessen a dicsőségben.”

 Ez a lovagi Krisztus Király-követés végigkíséri P. Bangha egész életét. Megerősítette azt a pozsonyi és innsbrucki jezsuita intézetekben kapott filozófiai és teológiai kiképzés. Nem véletlen, hogy még nagybetegen írt utolsó könyvének címe is: Világhódító kereszténység. A társadalom visszavezetése Krisztushoz.

 Bangha kora a Piusz pápák kora volt. E pápák, kezdve IX. Piusztól XII. Piuszig, a katolikus egyházat a modern kor viharaival szembenálló hatalmas várként igyekeztek kiépíteni. A reformációt, az újkori filozófiai rendszereket, a liberalizmust, a vallásszabadság elvét, az ökumenikus mozgalmat, a kommunizmust, a nácizmust egyaránt végzetes eltévelyedésnek tekintették, és ezekkel szemben egy öntudatos, hitében sziklaszilárd, hódító lendületű katolikus világot igyekeztek teremteni. A pápák által előírt neoskolasztikus filozófia és teológia, a XI. Piusz által szorgalmazott Actio Catholica és annak tömegszervezetei, a különféle katolikus kongresszusok, tömegmegmozdulások stb. mind ezt a célt szolgálták.

 Az ilyen szellemben kapott pápahű, jezsuita kiképzés P. Banghának azt a meggyőződést adta, hogy a katolicizmus minden támadást fölényesen visszaverni képes – a Prohászka által is hirdetett – Diadalmas világnézet. A katolicizmus az ő szemében elsősorban értelmi, intellektuális volt. „A dogmák az Istenség mélyéig nyúlnak le – írja –, s filozófiai megalapozásuk csak a legszögesebb bölcseleti fogalomelemzés útján lehetséges. A katolikus hit a gondolat legmagasabb fokú fegyelmezése. A katolikus dogma: az elme legmagasabb szárnyalása.”

 Alszeghy Zsolt írja róla egy kiváló cikkében: „Egész életében az jellemezte, hogy neki a katolicizmus az Egyház tanította hitrendszer minden tételének, teljes egészének tudatos elfogadását és megvalósítását jelentette. Benne sohasem volt semmi a megalkuvás lehetőségéből.”

 P. Bangha nem volt a más felfogásúaktól tanulni akaró párbeszéd embere. Ő harcos volt. Harcolt az általa zsidó-szabadkőművesnek nevezett  uralom és annak sajtóhegemóniája ellen, harcolt a bolsevizmus ellen. De ugyanúgy harcolt a hitleri nemzetiszocialista fajideológia ellen is. Az általa alapított és szerkesztett Magyar Kultúra című folyóiratban megjelent utolsó cikke a sajtóproblémáról szól. Örömmel nyugtázza, hogy 1940-ben Magyarországon már nem a zsidó sajtó az elsőszámú ellenfél, de figyelmeztet, hogy három más oldalról fenyeget a veszély: a félkereszténységet, elvizenyősített kereszténységet hirdető sajtótól, az álkeresztény sajtótól és a felekezetileg elmosódott sajtótól. Az álkeresztény sajtó csoportjába sorolja a kifelé ravaszul magukat kereszténynek nevező, de valójában újpogány faji önimádást, külföldi példákról lemásolt, zavaros, keresztényellenes elméleteket valló írásokat. Az ilyen eszméket terjesztő emberek a kereszténység ellen keresztény jelszó alatt üzennek háborút. „Olyan őrült paradoxon ez – írja –, amelyben széles tömegek elképesztő szellemi elkorcsosulása, a fogalmak körül való homályos tapogatózása, a logikától való nagymértékű eltávolodása lepleződik le.” Banghának e szavai nyilvánvalóan a hitlerizmusra és a magyar nyilaskeresztes mozgalomra vonatkoznak. Meg is jegyzi a nyilaskeresztesek lapja, a „Magyarság” Bangha halálakor: „Bangha Béla tagadta a faji kérdés fontosságát, és itt, ebben a kérdésben került összeütközésbe azzal a koreszmével, melyet Magyarországon nyilaskeresztes mozgalomnak nevezünk.”

 A harmadik veszélyt, a felekezeti elmosottságot Bangha abban látta, hogy katolikusaink jó része inkább protestáns, mint katolikus gondolkozású. Ezt a Páter „kiüresített, belülről megfúrt s elerőtlenedett katolicizmusnak” nevezi. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az ő korában XI. Piusz pápa még óva intette a katolikusokat az ökumenikus mozgalomban való részvételtől, és a pápát követve P. Bangha is csak a katolikus egyházhoz való visszatérés formájában tudta elképzelni a kereszténység egységének helyreállítását.

 P. Bangha abban reménykedett, hogy az a katolicizmus, melynek maradéktalan igazságáról szenvedélyesen meg volt győződve, képes lesz meghódítani a világot. Ennek a világhódító szellemi hadjáratnak dolgozta ki hatalmas haditervét Világhódító kereszténység című művében. Azok a fegyelmezett hadoszlopok azonban, melyekre számított, az egyháznak nem álltak rendelkezésére, és ma még kevésbé állnak rendelkezésünkre, mint az ő napjaiban. Persze ő maga fáradhatatlan tevékenységével megtette, amit tehetett: megteremtette Magyarországon a katolikus sajtóvállalatot és annak újságait, megalapította és szerkesztette a Magyar Kultúra című, igen nívós és harcias folyóiratot, fellendítette a Mária Kongregációkat, megszerkesztette a nagy Katolikus Lexikon-t, fáradhatatlanul járta az országot, és tartotta ezerszámra előadásait. Szónoki megjelenése és képessége lenyűgöző volt. Az igazságot nemcsak bizonyítani akarta, hanem egyszeriben cselekvésre is átváltani.

Alszeghy Zsolt említett írásában finom elemzést találunk a szónok Bangháról, amely belepillantást enged személyiségének titkaiba is: „Lelkének legszembetűnőbb vonása: racionális jellege. Meglepő, hogy ami szónoki művészet csak van beszédeiben, az mind az értelem művészete. Jellemző, hogy az a Bangha, aki annyira szerette a természetet, aki olyan teljes elgyönyörködéssel tudta az erdőt járni, aki olyan atyai gondoskodással öntözgette a dunakeszi kert maga ültette fáit, beszédeiben alig egy-kétszer enged hangot ennek a természetszeretetnek, alig egy-kétszer mereng el a természet nyújtotta szépségekben. Még feltűnőbb az, hogy ő, aki pihenésre engedett óráiban oly szívesen merült el a költők alkotásaiban, oly gyönyörködve tudta olvasni a világirodalom művészi alkotásait, aki maga is átkalandozott a szépirodalom területére, milyen ritkán idéz költőkből, milyen ritkán vet fel irodalmi példát. Figyelő hallgatóinak fel kell, hogy tűnjön az is, hogy ő, aki mint lelkipásztor olyan szoros kapcsolatban élt a hívőknek nagy tömegével, ő, aki mint újságíró olyan nyílt szemmel nézte és látta a napi életet, milyen ritkán mond el a mindennapi életből vett, hallott vagy olvasott példát. Szemmel látható, hogy ebben nem a véletlen vezette: az ő szemében mindig a tanítás világos kifejtése volt a legfontosabb, az ő célja mindig a tanítás igazáról való meggyőzés volt.”

 Talán éppen ezért találnak kevesebb visszhangra Bangha írásai napjainkban, amikor a hagyományos apologetikus érvek törékenysége, a meggyőződések kialakulásának bonyolult pszichológiai folyamata, a Szentlélek működésének egyetemessége és titokzatossága, a szellemi élet nem intellektuális tényezőinek fontossága, az Isten kifejezhetetlensége stb. jobban tudatosult az emberekben. Amiket a magyar katolicizmus másik vezéralakja, Prohászka Ottokár, korát megelőzve, mindezekről a tényezőkről mondott, jobban visszhangoznak a mai ember lelkében, mint Bangha hitvédő acélpengéjének fölényes suhintásai.

 Ezért talán a mi mostani korunk számára Bangha minden apologetikai és szervezői munkásságánál is nagyobb fontosságú az, hogy Bangha mint ember miként fogadta és élte meg végső betegségét és halálát.

Bangha 55 éves volt, amikor 1935-ben az orvosok gyógyíthatatlan fehérvérűséget, leukémiát fedeztek fel szervezetében.

Nyisztor Zoltán közli Bangha-életrajzában azt a halálról szóló elmélkedést, melyet Bangha közvetlenül betegségének felfedezése után írt, és melyet csak halála után találtak meg kéziratai között. Ebből idézünk néhány bekezdést:

 „Oly különös, mikor az embert egyszerre láthatatlan érintés kiragadja a zúgó, forrongó, zakatoló események sodrából, s figyelmezteti arra, hogy: Ember! már nem sokáig élsz benne ebben a sodrásban. . . Fájdalmas minden elmúlás. Te még kegyes vagy hozzám, fehér rém (leukémia), mert te legalább nem vagy olyan visszataszító, mint annyi más halálnem. Lassú elfogyással bágyad bele a te áldozatod a végső szendergésbe. Majdnem azt mondanám: te vagy a leglélekszerűbb halál. Lassú elhalványodás, elerőtlenedés, elakadás, mint ahogy az óra elhalkul és elakad, amelyben a rúgó ereje kifogyott. Köszönöm neked, Istenem, hogy alkotó erőm delén, férfikorom kiteljesedése percében eljegyeztél engem – ó, nem a rémmel, nem: magaddal s az örök élettel!”

 A következő években Bangha a naplóírásba is erősebben belefeküdt. Sajnos, naplóját még nem sikerült felkutatni. Csak a Nyisztor könyvében idézett részletek ismeretesek. Így ír például, meglepő őszinteséggel, 1936. augusztus 2-án:

 „Nem tudom, és valószínűleg sohasem fogom tudni, miféle klasszis vagyok: okos vagy ostoba, nagyra hivatott vagy képzelődő, komoly vagy léha, vidám vagy mélabús, szent vagy haszontalan? Bizonyos, hogy több lett belőlem, mint a nyitrai szerény fiskálisgyerekből bárki kinézte volna. . . Világreformeri rohamok gyötörnek és simogatnak s főleg egyházreformeri álmok – a fogam csikorog, ha látom s érzem, hogy ezerszer jobban csinálnám, mint ez vagy az. . . S a következő percben egy semmi, egy cikk, egy levél, egy apró intézkedés kérdésében csak úgy tudok dönteni, ha előbb valakivel hangosan gondolkodom róla. . . Más ilyen ellentét: a nagyság és a kicsiség a távlataimban. Pozsonyi filozófiám zélusfellobbanása óta betege vagyok a világterveknek. De a következő percben oly kicsiny vagyok, hogy ijesztő: apró sajtóhibákon, hírecskéken, gondolatkákon, tervezgetéseken, panaszokon nyargaló. Hát íme, ennyire nem tudom magam előtt még magamat sem igazán végig elemezni, teljesen felismerni. De abban valami hallatlanul előkelő krisztusi felsőbbséget látok, hogy nekem ez a világ ne adjon semmit! Én magamnak ne kérjek, ne kapjak, ne fogadjak el semmit. Más legyen kegyelmes és professzor és püspök és elnök és tiszteleti tag, és hordjon rendjeleket és csillagokat – s én legyek éppoly ordótlan, címtelen, mint . . . Jézus volt.”

 Még folytathatnánk az érdekesebbnél érdekesebb naplórészleteket. De idézzünk csupán néhány bekezdést „A Nagy Kapu előtt” című cikkéből, melyet öt héttel halála előtt írt, és mely csak halála után jelent meg a Magyar Kultúrá-ban:

„Isten! Te fény és báj, te örök szikla és édesség, te rettenet és révületbeejtő varázs, te talány és megoldás, te szép és szörnyű, te tisztaság és nagyság, te örvény és csúcs! Te, akitől mindnyájan jövünk, s akihez mindnyájan megyünk! Akit elérni, meglátni, akiben elmerülni s akivel összeforrni: az üdvözülés maga. Részegítő forgószélként elkapó, minden idegrostunkban megremegtető, örök édes élmény! Te, aki lehajoltál hozzánk, és magadhoz emeltél minket! Ó, hogyan köszönjük meg neked majd odatúl, a Nagy Kapun túl egy örökkévalóságon át, ha majd egyszer látunk, ha majd egyszer fülünk megnyílik az örök szférák zenéje előtt, ha majd egyszer a szívünk igazán érezni fog, s nemcsak képzeli, hogy érez: hogyan köszönjük majd meg neked, hogy semmi létünkre szerettél minket, létet adtál nekünk, országodba hívtál, s kebledre fektettél minket, és mindent megadtál nekünk, amid csak neked magadnak van!

 Nincs a földön az a megdicsőülés és ráébredés, amelyet össze lehetne hasonlítani a kimondhatatlan élménnyel, amely a Nagy Kapun túl az első pillanatban vár ránk. Még egypár perc, még egypár végső sóhaj, még néhány kínos csuklás és vonaglás, és összedől ennek a világnak minden kártyavárszerkezete köröttem, s megnyílik előttem egy új világ. Egy új táj és új levegő. Mint mikor sötét börtön fenekéről hirtelen szikrázó napfénybe és ujjongó szabadságba emelnek ki valakit. Mint mikor ködös éjszakára egyszerre tropikus nap derül, mint mikor szűk sziklahasadékok közül egyszerre hegyoromra ér a vándor, s egy tartomány tárul eléje, ametiszt színű gleccserekkel szegélyezett körkép, alul kígyózó ezüstfolyók, piros tornyú falvak, domboldalnak csapott várak . . . Mint mikor halálos ájulásból kacagó, csattogó, hullámzó és mozgalmas életre ébred a beteg. . .

 Félünk tőled, sötét és félelmetes Kapu, mert azért érzés szerint bizony szörnyű az elmenetel innét, s érzés szerint oly idegen és ismeretlen a táj, amely mögötted tárul elénk. És azért mégis hívő lelkünk egész életösztöne sejtő, kíváncsi, türelmetlen dobogással áll pántjaid előtt, mint a gyermekek a karácsonyfát eltakaró titokzatos ajtó előtt várják a csengettyűszót: úgy várjuk mi is a lélekharangnak nevezett karácsonyi csengettyűszót, amikor megtárulsz előttünk, félelmetes, igézetes Kapu, rettentő és kívánatos Átjáró, és bevezetsz minket abba az országba, amelyet a megtért latorral együtt félve, vágyva, bízva, remegve áhítunk. . .”

 Öt héttel később, 1940. április 30-án érkezett el P. Bangha ehhez a Nagy Kapuhoz. Loyolai Szent Ignác Rendalkotmányában így ír a jezsuiták haláláról: „Miként egész életében, ugyanúgy, sőt még inkább halálában, a Társaság minden tagja igyekezzen és törekedjen arra, hogy benne Urunk Istenünk, Jézus Krisztus megdicsőüljön, szent tetszése teljesüljön, embertársaink pedig épüljenek, legalábbis türelme és lelki erőssége példáján, élő hitén, reményén, valamint azoknak az örök javaknak a szeretetén, amelyeket Krisztus Urunk érdemelt ki és szerzett meg nekünk földi életének összehasonlíthatatlanul nagy fáradozásaival és halálával.”

 Bangha Bélának megadta az Isten, hogy rendalapítónknak ezt a kívánságát halálos ágyán teljesíteni tudja. Életének utolsó előtti napján, az öntudat egy utolsó fellobbanásánál angolul kezdett beszélni, mintha prédikálni akart volna. Ebből az utolsó prédikációjából – amelyet nem tudni milyen eszmetársulás alapján mondott el minden ereje megfeszítésével, de sajnos, nagyon is töredékesen érthető angol szavakkal – mint egy egészen Istennek szentelt élet legszebb fináléja hangzott ki ez a mondat: Glory to God (Dicsőség az Istennek) –, hogy aztán egy percre megálljon, a publikumnak nézett két emberre (P. Vid házfőnökre és egy ápolónővérre) még egyszer ráragyogjon a szeme, és megáldja őket azzal a sajátos mozdulattal, amellyel meg szokta áldani hallgatóságát.

 P. Banghának voltak lelkes csodálói, és voltak ádáz ellenségei is. Az 1961-ben megjelent Új Magyar Lexikon őt hírhedt jezsuitának és az 1919-i ellenforradalom gyűlölködő agitátorának mondja.* De az igazi P. Bangha nem ez volt, hanem inkább egy olyan ember, aki teljes eltökéltséggel igyekezett megvalósítani azt a jezsuita ideált, amelyet Rendalkotmányunk első kiadásának előszava így fogalmaz meg:

 „Rendalkotmányunk azt akarja, hogy legyünk olyan emberek, akik meg vannak feszítve a világnak, és akiknek meg van feszítve a világ; új emberek, akik kivetkőztek saját érzelmeikből, hogy Krisztust öltsék magukra; meghaltak maguknak, hogy az igazságosságnak éljenek; akik – hogy Szent Pál szavaival éljek – fáradságban, virrasztásban, böjtben, tisztaságban, tudományban, béketűrésben, nyájasságban, a Szentlélekben, nem színlelt szeretetben, az igazság igéjével Isten szolgáinak tanúsítják magukat, és jobbról, balról az igazság fegyverzetével, dicsőségben és megszégyenülésben, gyalázatban és jó hírnévben, jóban, rosszban, mérföldes léptekkel a mennyei haza felé törnek.” Ez volt P. Bangha ideálja; erről tanúskodik élete és halála Krisztus Király szolgálatában.                   

——————

* A szerk. megjegyzése: Annál nagyobb öröm, hogy Gergely Jenő nemrég megjelent egyháztörténete (vö. Távlatok 41. sz.) tárgyilagosan méltatja Bangha B. szerepét.

 

 


Somorjai Ádám

BERNHARD  HÄRING  CSsR (1912–1998)

Egy amerikai orvos, habozva, kíméletességből mellébeszél Pater Häring előtt, így akarja elrejteni a súlyos torokrák tragikus realitását. Egy polipról beszél, amit azonnal meg kell operálni. Pater Bernhard megérti, mosolyog, és elhatározza, hogy pihentető sétát tesz New York utcáin.

A séta során elveszíti a jezsuita ház és a Fordham Egyetemen kapott irodája kulcsát, ahol épp továbbképző kurzust tart erkölcsteológiából. Éjjel azonban megálmodja az elveszített kulcsok pontos lelőhelyét, s ezeket reggel korán meg is találja.

Már álmában előre örvendezik ennek. Majd, felébredve, emlékezetébe idézi Gandhi szavait: »az ima az este kulcsa, ami bezárja a gyűlölet ajtaját, és kitárja azt a fényesség előtt«, s megérti az álom mély értelmét: »Ezer és ezer okunk van arra, hogy dicsérjük Istent, aki a szenvedésnek is megadja kulcsát, hogy megértsük életünk mélységes misztériumát.«

Néhány évvel ezután, amikor Pater Häring úgy véli, hogy teljesen meggyógyult, egy másik orvos, köntörfalazás nélkül tudomására hozza, hogy betegsége kiújult. Az idős páter, miután megbizonyosodik arról, hogy senki sem látja, táncba feledkezik az alkonyati fényben, a redemptorista atyák gyönyörű római virágoskertjében. A táncban kifejezi önátadását az Atya akaratának, aki nem zavarja meg gyermekei örömét, hacsak nem azért, hogy még bizonyosabb, még nagyobb örömben részesítse őket, s ebben megtalálja lelke békéjét.

Íme Pater Häring, aki hisz a csoda gyógyító erejében, aki életében azt az igazságot hirdeti, amely felszabadít a szeretetre, s aki képes arra, hogy mindenkinek megelőlegezze a bizalmat, s teljes mértékben megélje hivatását: visszaadja a keresztény erkölcsnek az evangéliumi boldogságok örömteli jellegét.”

E szavakkal kezdi Valentino Salvoldi azt a Häring-életrajzot, amelyet párbeszédes formában írt meg1, az idős erkölcsteológus 85. születésnapja alkalmából.

P. Häring ez év július 3-án meghalt. Magas kort betöltve, jelentős életművet maga után hagyva, századunk egyik tanúságtevője volt.

Mélyen vallásos családba született utolsó előtti, tizenegyedik gyermekként, a fekete-erdői Böttingenben. Családja tiszta katolikus nevelést biztosított a gyermekeknek. Leánytestvérei többsége a szerzetesi hivatást választotta. Ő a redemptoristák rendjéhez csatlakozott (Congregatio Sanctissimi Redemptoris), Liguori Szent Alfonz rendjéhez (hazánkban, sajnos, nem tudtak megtelepedni), mert a redemptorista atyákkal fiatal korában kapcsolatba került, és tőlük hallott a missziókról. Az a vágy hevítette, hogy ő is misszionárius lehessen. – Katedrája lett számára az a hely, amely ezt biztosította, és Ausztrália kivételével mindegyik kontinensre eljuttatta, elsősorban – többször is, erről külön könyvet is írt2 – a szíve által hőn szeretett fekete afrikaiak körébe.

Novícius korában szigorú mestere eltiltja a rendszeres tornázástól az ilyesmihez szokott fiatalembert, ezért egy idő után súlyos betegségbe esik. Fogadalmát is széken ülve teszi le; ekkor elöljárói még nem biztosak abban, hogy megmaradhat-e ebben a nehéz hivatásban. Az erkölcsteológiát nem szerette, mert mesterei, akikkel előbb elvégeztették az egyházjogot, hogy utána morálist tanítsanak, egy merev, élettelen, zárt tanrendszert közvetítettek, amelyben nem találta meg a keresztény élet törvényét. Nem véletlen, hogy nagy teológiai szintézisének a Krisztus törvénye címet adja, mert az igazi törvényt az evangéliumi Krisztus követésében találta meg.

Addig azonban hosszú az út. A második világháborút szanitécként szolgálja le előbb a nyugati, majd a keleti fronton. Életét nem kíméli, ha megsebesült bajtársait kell menteni a harci események közepette. Társai hamar befogadták, mert megtapasztalták hogy ő „egy közülük”. Valójában lelkészük volt. Egy repesz halántékon is találja, majdnem elvérzik a fronton, de saját erőből be tudja kötözni magát, és elviszik a segélyhelyre. A jó Istennek voltak még szándékai vele.

Alig tér vissza a frontról, amikor elöljárói eldöntik: az erkölcsteológiát kell tovább tanulnia. Amikor tiltakozik, azt válaszolják: hisz éppen ezt várjuk tőled, hogy megújítsd az erkölcsteológiát.

Hazai, németországi tevékenységét így előbb tübingeni tanulmányi időszak, majd tanítás, könyvírás jellemzi. Közben a rendi elöljárók fokozatosan átalakítják a római rendi főiskolát, az Alfonsianát is, amelynek erkölcsteológiai specializálás lesz a feladata, 1957-től egyetemi ranggal. P. Häring ennek kezdettől fogva munkatársa, előbb három éven át egy-egy félévet tölt ott, majd teljesen ennek a munkának él.

A Krisztus törvénye ennek a zsinat előtti periódusnak a terméke. Első kiadása 1953-ban jelent meg egy kötetben, 1348 oldalon. Időközben 1968-ig nyolc kiadást ért meg, egy idő után három vastag kötetben. Mindegyik kiadás úgy jelent meg, hogy valamennyit még javított rajta. Német nyelven összesen harminckétezer példányban, az egész világon kétszázezer példányban. Megjelent franciául, olaszul, hollandul, lengyelül, portugálul, japánul, horvátul, maláj nyelven, angolul, spanyolul, kínaiul, koreai nyelven, továbbá csehül, arabul, és – 1997-től kezdve – magyarul is.3

Professzori tevékenysége mellett nem hanyagolja el a lelkipásztori munkát, így a gyóntatószéket s egy női szerzetesi közösség lelki vezetését. Külön érdekesség, hogy éveken át válaszolt olvasói levelekre a Famiglia Cristiana katolikus hetilap hasábjain, egy-egy lelkiismereti konfliktusra nyújtván útbaigazítást.

Nem véletlen tehát, hogy XXIII. János pápa meghívja a zsinat teológiai szakértői közé. Ez az időszak számára igen nehéz lett, mert közvetlenül, személyesen találkozott a Sant’Offizio, a Hittani Kongregáció (1965-től) elődje munkamódszerével, vezetőinek integrista szemléletével. A zsinati dokumentumok előkészítésében tevékenyen részt vett, különösképpen a Gaudium et spes konstitúció és a papneveléssel foglalkozó határozat, az Optatam totius megfogalmazásában. E peritusi működése mind személyének, mind pedig az által fémjelzett római erkölcsteológiai intézetnek, az Alfonsiánának további tekintélyt biztosított. Innen érthető, hogy a római erkölcsteológusok nagy része, így hazánkból is, az Alfonsiánán végezte speciális tanulmányait, vagy hogy pl. amikor P. Häring az indonéziai moralistákkal találkozik, akkor nyolcat közülük volt tanítványaként köszönthet, míg a kilencedik a Krisztus törvényét használja előadásaira való felkészüléskor.

Súlyos konfliktusoktól sem maradt megkímélve. Első ilyen jellegű tapasztalata az, amikor a Humanae vitae előkészítő bizottságában végzi munkáját. Fájdalmasan tapasztalja, hogy a végső döntést megelőző egy esztendőben, VI. Pál pápa kifejezett személyes szava ellenére, nem tud bejutni a pápához, akit a Hittani Kongregáció vezetői elzárnak tőle. A végső dokumentum megjelenését követően hangzik el Felici bíboros végzetes nyilatkozata: aki nem tudja elfogadni a Humanae vitae tanítását, lépjen ki az egyházból. Erre nem hallgathat tovább – pedig ez állt szándékában –, és nyilatkozatot tesz: Aki lelkiismeretben követni tudja az enciklika tanítását, kövesse; aki viszont nem, ne kövesse, de ne lépjen ki az egyházból. Ilyen értelemben szól, és szavának tekintélyével sokakat visszatart az egyházból való kilépéstől, és előkészíti az egyes püspöki karok állásfoglalását is.

Mind ez a nyilatkozata, mind pedig az orvosi etikáról szóló könyvének megjelenése4 hosszú, négy évig húzódó pert jelent a Hittani Kongregációnál, ahova ezrével érkeznek tiltakozó levelek. Barátai kiderítik, hogy eme tiltakozás mögött két erkölcsteológus kollégájának intrikája rejlik, de P. Häring nem adja ki a két, általa is sejtett nevet, megőrzi magának a titkot. A per elhúzódása miatt (amit végül is a pápának megválasztott II. János Pál szüntet meg) lelki, testi energiái is fogynak, ekkor hatalmasodik el rajta a torokrák, mely végül hangszálai elveszítésével jár. Amikor kezébe adnak egy amerikai újságot, amelyben egy olvasói levél szerzője afelett örvendez: íme a jó Isten megbüntette az engedetlen Häringet, ez az élmény örökre elnémította. Semmit sem értettek meg, mondja, és hangszálai elvesztése után is publikál, megtanul hasbeszélni, hangját egy kis, mindig magával hordott mikrofonnal és elektromos hangerősítővel kihangosítja, és mindenki számára, aki meg akarja érteni, kis odafigyelés árán érthetővé teszi magát. Még mintegy tíz évig, 1990-ig tanít az Alfonsiánán.5 E sorok írója is már ilyen állapotban találkozott vele, pl. doktori disszertációja védésekor, amikor is P. Häring harmadik opponense volt.

Ebben az időszakban jelenteti meg második nagy teológiai kézikönyvét, a szintén háromkötetes művet: a Szabadon Krisztusban-t.6 Ebben a nagy összefoglalásban átfogó víziót nyújt a kereszténységről mint az Istent megismerő öröm életformájáról. A szabadság – a hűséggel párosulva – a keresztény felelősség lényeges dimenziója. A keresztény ember képes egészséges és gyógyító kapcsolatra mindenkivel, ebben rejlik a hívő gyógyító, terapeutikus hivatása. Nincs ellentmondás a Krisztus törvénye és a Szabadon Krisztusban c. két nagy kézikönyv között, hiszen az első kötet annak a Léleknek a törvényéről szól, aki szabaddá tesz bennünket Krisztusban (Gal 6,2).7

Pater Bernhard Häring, századunk nagy tanúja, redemptorista szerzetes, erkölcsteológus, számtalan könyv és tudományos tanulmány szerzője, három évtizeden át római katedrán szolgáló professzor, háromezernél több erkölcsteológus mestere, életének 86. évében megkapta az égi behívót. Már a mennyország fényében látja az erkölcsteológia hűvös mezeit és a keresztény élet teljességét. Élete, tanítása, tanúságtétele adjon számunkra is eligazítást személyes életünkben, teológiai reflexiónkban.

———————

1 Häring: Un’autobiografia a mo’ di intervista. A cura di Valentino Salvoldi, Paoline, Milano 1997. Vö. B. Häring: Geborgen und frei. Mein Leben. Freiburg/Bg, 1997.

2 B. Häring: La mia Chiesa d’Africa, Piemme Kiadó, Casale Monferrato 1992.

3 Krisztus törvénye. I. kötet: Általános erkölcsteológia. 486. II. kötet: Részletes erkölcsteológia I. 417 l. Pannonhalma–Róma, 1997–1998. A harmadik kötet előkészületben, Németh Mihály fordításában. – Magyarul megjelent még: Gianni Licheri. Hit, történelem, erkölcs. Beszélgetések Bernhard Häring morálteológussal. Egyházfórum Kiadó, 1994 (Winkler Lajos fordításában) – valamint több tanulmánya folyóiratokban.

4 L’etica medica. Edizioni Paoline, Roma 1972. (Számos világnyelven megjelent.)

5 La teologia morale verso il terzo millennio. Morcelliana, Brescia, 1990.

6 Elsőnek angolul: Free and faithful in Christ. Seabury Press, New York, I–III. 1978–1981; majd a szerző által gondozva németül: Frei in Christus. Moraltheologie für die Praxis des christlichen Lebens. I–III. Herder, Freiburg/Br 1979–1981; más nyelveken, így olaszul: Liberi e fedeli in Cristo. I–III. Ed. Paoline 1979–1981, spanyolul, stb. Bibliográfiát l. többek között: Somorjai Ádám OSB: Repertorium Bibliographicum Sect. Theologiae Moralis. Studia Theologica Budapestinensia 18. Márton Áron Kiadó, Budapest 1998. 64–67. stb. Válogatott bibliográfiát ad az idézett Salvoldi-kötet, mely vezérfonalként szolgált e sorok írása során.

7 Magyar fordítása előkészületben.

 

 


Somorjai Ádám

TÍZÉVES  A  METEM

Ünnepi gondolatok

Az egyháztörténet-írás fellendítésének gondolata, munkaközösséggé szervezése, mint ismeretes, a nyolcvanas évek derekán izmosodott meg, ebben mind a hivatalos történetírás, mind az egyháztörténészek nagy szerepet játszottak. A Torontóban élő, kiváló szervezőképességekkel megáldott Horváth Tibor jezsuita, a fundamentális teológia professzora fáradhatatlan levelezését, illetve a kül- és belföldi katolikus sajtóban közzétett hirdetéseit követően a munkaközösség 1988-ban jutott el a megalakulás fázisába. Dankó László érsek, a Püspökkari Egyháztörténeti Bizottság elnöke vezetésével erre 1988. augusztus 28-án, vasárnap délután került sor, a Központi Szeminárium dísztermében, Budapesten. Azóta tíz év telt el serény munkával. Ez a tíz év kis idő egy tudományág életében, de nem elhanyagolható időszak: az alapozás munkáját, úgy tűnik, sikerült elvégezni.

A METEM azóta intézménnyé, s elmondhatjuk, kikerülhetetlenné vált. Így rövidítés formájában emlegetjük. Névadója, az említett Horváth Tibor atya nyomán változatlanul céljának vallja, hogy egy egyelőre bizonytalan jövőben enciklopédiában, tehát lexikonszerűen részletezze majd a magyarországi egyház(ak?) történetét.

Eredmények

A METEM-munkaközösség, előmunkálatokként az enciklopédiához, két fő publikációs folyamra koncentrálta erőit.

Az első folyam a folyóirat, amely Magyar Egyháztörténeti Vázlatok névre hallgat. Alcíme 1994 óta REGNUM, s mint a felelős kiadó Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát, a Püspökkari Egyháztörténeti Bizottság elnöke jelzi: ezzel kívánja kifejezni a szerkesztőség, hogy a Szekfű Gyula és nemzedéke által alapított egyháztörténeti folyóirat szellemi örökösének, folytatójának érzi magát. Megalakuláskor erre a névfölvételre nem volt lehetőség, mert akkor az Állami Egyházügyi Hivatal ellenezte. (Pontosabban: ellenezte volna, ha megkérdeztük volna, de nem kérdeztük meg, mert tudtuk, hogy álláspontja szerint csak új dolgokra adnak engedélyt, a régiek felújítására nem. Így is az ÁÉH engedélyével kellett meginduljon ez az új, akkor még évkönyvként kezelt kiadvány.)

A folyóirat idáig kilenc teljes évfolyamot jelentetett meg – az első négy kötetet évkönyvként, az ötödik évfolyamtól két kötetbe, 1–2, 3–4 összevont számozás alatt –, annak előkészítéseképpen, hogy egy későbbi időpontban évi négy alkalommal szeretnénk megjelentetni. Összesen a kilenc évfolyamban tehát 14 kötet, kb. 3000–3500 nyomtatott oldal látott napvilágot.

Első főszerkesztője Uzsoki András volt. A 2–5. évfolyamnak Horváth Tibor volt a főszerkesztője, a hatodik évfolyamtól Szántó Konrád OFM a főszerkesztő. A második számtól fogva Zombori István a felelős szerkesztő. Szerkesztőbizottsága nagyjából állandó volt, kevés személyi változás történt az idők során, a kezdeti években inkább gyarapodott. Elmondható, hogy a magyar egyháztörténészek közül a nevesebb személyiségek mind itt találhatók. Természetesen jó lenne még további személyiségeket is meghívni e munkára.

A másik folyam a METEM-könyvek sorozat. Gondolatát Szabó Ferenc SJ vetette föl e sorok írójának egy római találkozás kapcsán. Első kötetként Szabó Ferenc monográfiáját jelentettük meg A teológus Pázmány címmel. Ennek új kiadása a közelmúltban látott napvilágot. A könyvsorozat elérte a huszadik sorszámot, és további kötetek vannak megjelenés alatt. Ez az eredmény sokak számára megdöbbentő, hiszen a nyomtatás, kiadási tevékenység eléggé költségigényes. Itt Várszegi Asztrik főapát úr és Zombori István fáradhatatlan tevékenységére kell fölhívnuk a figyelmet, akik a folyóirat és a könyvsorozat anyagi feltételeit a Historia Ecclesiastica Hungarica (HEH) Alapítvány révén oldják meg. A kiadvány pénzügyi fedezetének előteremtését bel- és külföldi személyek és intézmények egyaránt támogatták a közelmúltban, állami pályázatokon is eredményesen szerepelünk. A történészszakma fölfigyelt e munkára, és kíváncsian, jóindulatúan figyeli, olykor támogatja is. A külföldiek közül kezdettől fogva kiemelkedik a torontói magyar plébánia és a kiadványokra előfizető magyarok segítsége. Évente egyszer jótékonysági vacsora keretében szervezik meg Horváth Tibor atya és a magyar jezsuita atyák ezt az összejövetelt, ezen két alkalommal hazai vendég is volt: 1993 januárjában Zombori István, 1998-ban pedig Várszegi Asztrik püspök főapát.

A mindenkori példányszám nem nagyon haladja meg az egyezret. Vannak, akik ezt is fölöslegesen soknak tartják. A „Vázlatok” első két száma azonban már legalább öt éve hiánycikk, és Szabó Ferenc monográfiája is elfogyott nyolc év alatt. A tudományos kiadványok esetében ez a példányszám nem irreális, hiszen nem kell, hogy azonnal elfogyjon, arra is szükség van, hogy folyamatosan elérhető legyen. Ezt részben a szegedi székhelyű szerkesztőség biztosítja, részben a Bencés Kiadó, illetve a pannonhalmi bencés Könyvszolgálat.

Magyar Egyháztörténeti Évkönyv címmel két kötet jelent meg idáig. Ennek pénzügyi feltételeit a METEA Alapítvány teremtette meg. Sokan szakadásról beszéltek, amikor a kezdeti nekibuzdulás után egyszerre két csoport is versengeni kezdett a METEM név használatáért. Inkább együttműködésről, egymás munkájának kiegészítéséről kell beszélni, hiszen az egyháztörténész szakma nagyobb annál, hogy csak egy tudományos folyóiratot és könyvsorozatot produkáljon. Inkább sajnálni lehet, hogy az Évkönyv nem jelenik meg évente, így a címadással ellentétes a gyakorlat. A METEM-METEA-munka nem törekedett arra, hogy kisajátítsa magának az egyháztörténeti publikációk megjelentetését, és örömmel figyelte az élénkülő munkát több egyházmegyében, így elsősorban Esztergom-Budapest, Eger, Veszprém főegyházmegyékben, de másutt is.

A METEM – amelyet szoktunk METEM-Internationalnak is nevezni, a torontói és más külföldi magyarok együttműködése révén – a két fő folyamon kívül egy-egy kötetet is meg szokott jelentetni alkalomszerűen. Így pl. 1996-ban Zombori István szerkesztésében, számos szerző együttműködése eredményeképpen a Magyarország és a Szentszék ezer éve c. kötet (ennek angol nyelvű kiadása folyamatban van), vagy 1997-ben a pannonhalmi millennium kapcsán megjelentetett olasz nyelvű tanulmánykötet: Mille anni di storia dell’arciabbazia di Pannonhalma.

Az elmúlt tíz év során a METEM, illetve a METEA több alkalommal szervezett tudományos felolvasóülést, ezek száma azonban az utóbbi években megritkult, inkább egy-egy megjelent kötet bemutatása köré szerveződött. Ennek a szervezőmunkának a feltételeit érdemes volna felülvizsgálni. Ehhez szükség lenne fiatal történészek bevonására.

Szakmai utazások, külföldi konferenciákon való részvételek, római kutatóutak finanszírozásához kisebb összegekkel a HEH Alapítvány is hozzá tudott járulni. Ennek a támogatásnak a feltételrendszerét érdemes volna bővíteni. Mindenesetre, amíg azok, akik az érdemi munkát végzik, társadalmi munkában dolgoznak, nem várhatunk nagyobb előbbre lépést.

Feladatok

Feladat bőven marad a jövő tekintetében is. Így az imént jelzett tudományos felolvasóülések számának gyarapítása, továbbá a munkatársak számának kiterjesztése. Stratégiai szerepe lenne egy egyháztörténeti kutatóintézet felállításának, amelyben fő- és félállású munkatársakat lehet foglalkoztatni. Feltétlenül szükséges volna a külföldi egyháztörténet-írás helyzetének tanulmányozása, illetve a fontosabb központokkal való aktív kapcsolattartás. Külföldi szakfolyóiratokban elterjedt műfaj a bulletinrovat: tájékoztató egyes tudományágak fontosabb eredményeivel kapcsolatosan. Ennek hazai meghonosítása is fontos lenne, hogy magyar nyelven is követni tudjuk a szakma fejlődését.

Kiemelt helyen kellene kezelni a környező nemzetek egyháztörténet-írását, illetve ápolnunk is kell azt, hiszen részben a történelmi Magyarország területéről van szó, az egyház(ak) hosszú ideig egy állami keretben élt(ek). Számos ágon kapcsolódnak tehát egymáshoz.

Mindez költséges és hosszú időre szóló stratégiai feladat, eredményeket rövid távon nem is várhatunk. Az egyháztörténet-írás mint szakma és tudományág magyar nyelvű meghonosítása azonban megéri a belefektetett időt és fáradságot, mert saját múltuk jobb megismerése a jobb jövőt is szolgálhatja.

A tízéves évforduló alkalmával most nem ünnepi ülés emlékezik meg a METEM-ről, hanem e gondolatokkal kívántuk kifejezni ünnepi érzéseinket, és kérni a jó Isten áldását és segítségét – s nem utolsósorban a történészszakma jóindulatát – a további munkához.

 


Hibaigazítások

Folyóiratunk 41. (1998/3.) számában a következő helyesbítéseket kell eszközölni.

401. lap, 2. bekezdés, 2. sor: a) munkatér tekintetében

406. lap közepén: A nemzetiszocialista Németországban és Nyugat-Európában a „zsidó” ellentéte az „árja” volt. Mi a finnugor nép- és nyelvcsaládba tartozunk, nálunk az „árja” megfelelője a nyilasok propagandájának hatására a „keresztény” volt

407. lap, 5. sor: 1923-tól 1950-ig felfelé ívelt a Társaság élete. Ekkor Isten számunkra felfoghatatlan akaratából megtörténhetett a szétszóratás mindhárom európai kerületben, de mindháromban folyamatos maradt a Társaság élete. Részünk lehetett

409. lap, 29. jegyzet: A német megszállás előtt Magyarországon csak

 


A  NOBEL-DÍJAS  JOSÉ  SARAMAGO

A Svéd Királyi Akadémia az idén a portugál José Saramagónak ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat a következő indoklással: „képzeletből, együttérzésből táplálkozó és iróniával átszőtt példázatai újra meg újra kézzelfoghatóvá tesznek számunkra egy illuzórikus, tovatűnő valóságot.” Most első ízben kapott irodalmi Nobel-díjat egy portugál író. A 75 éves José Saramago meggyőződéses kommunista, gyakran felidézi regényeiben Portugália történetét; műveiben keveredik a történelem és a fikció, a szociális igazságosság sürgetése és a mítosz. 1947-ben írta első regényét, de világhírűvé csak 1982-ben lett Emlékirat egy kolostorról (magyarul:  A kolostor, Európa Kiadó) című, egyházellenes regényével. Nagy felzúdulást váltott ki 1993-ban Portugáliában és világszerte a keresztény hívők számára szentségtörő Evangélium Jézus Krisztus szerint című könyve, amelyben egy újplatonikus meséli el az evangéliumi történetet. Saramago felteszi a kérdést: hogyan értelmezzük az európai kultúrát, ha minden másképpen történt, mint azt a kanonikus evangéliumok alapján hittük? Regényei (Kőtutaj, 1986; Lisszabon ostromának históriája, 1989; Vakság, 1997; stb.) mellett költeményeket, drámákat és esszéket is írt.

Azt a tényt, hogy a Nobel-bizottság a magas rangú nemzetközi irodalmi díjat egy kevésbé jelentős, magát „posztkommunistának” és ateistának tartó írónak ítélete oda, „ismét egy ideológiailag irányított elismerésnek” tartja az Osservatore Romano okt. 9-i számának cikke. A vatikáni napilap röviden ismerteti az 1922-es születésű irodalmár életét, majd megállapítja, hogy a kommunista szerző 1982-es A kolostor című művében szabad folyást engedett egyházellenes vénájának, a tíz évvel később írt Evangélium Jézus Krisztus szerint pedig utólagos bizonyítéka alapvetően vallásellenes világnézetének.

José Saramago a mai napig büszkén vallja, hogy kommunista és mindvégig az marad. Ehhez joga van. De megkérdőjelezik a Nobel-bizottság döntését mindazok, akik olvasták A Kommunizmus Fekete Könyvét, és tudják, hogy ez az ateista totalitárius ideológia több mint százmillió ember életébe került. Sokaknak még fülében csengnek a szentatya legutóbbi horvátországi látogatásán mondott szavai, amelyekkel a kommunizmus vértanúja, Stepinac bíboros boldoggá avatása kapcsán több ízben rámutatott, hogy századunk három nagy csapása a fasizmus, a nácizmus és a kommunizmus volt.

(VM–SZF)

 

 


Kápolnai Iván

VARGA  JÓZSEF (1923–1998)

Hosszas betegség után 75 éves korában 1998. július 3-án Bécsben elhunyt Varga József professzor, és két nap múlva 50 éven át hűséges felesége, Elvira asszony. Bírói ítélet nélkül 63 hónapot töltött különböző internálótáborokban, és hogy megmeneküljön a további szenvedésektől, Bécsbe emigrált. Felesége és három gyermeke azonban csak 1963-ban hagyhatta el az országot.

Menekült magyar munkásfiatalok nevelője volt Bécsben, 1962-től az Európa-ház tanulmányi vezetője, 1966-tól igazgatója, 1971-től pedig Bécs város kultúrhivatalának vezetője volt nyugdíjba vonulásáig. Az osztrák államelnök a több tucatnyi tanulmánykötet szerzőjének-szerkesztőjének és kiadójának, kelet-közép-európai kérdésekkel foglalkozó, számos nemzetközi szeminárium vezetőjének és előadójának 1972-ben a professzori címet adományozta. Bűnös nemzet vagy kényszerű csatlós? címmel itthon is megjelent – egyetemi tankönyvként használt – kétkötetes műve Magyarország és a Duna-medence 1918–1949 közötti évtizedeinek történetfilozófiai megalapozású kortörténeti kézikönyve, páratlan adatgazdagsággal.

A gyászszertartást 1998. júl. 16-án a bécsi lakása szerint illetékes plébános mellett András Imre SJ, az évtizedekkel ezelőtt Bécsben létesült – néhány éve Kerkai Jenő nevét viselő – Magyar Egyházszociológiai Intézet vezetője végezte. A volt pápai bencésdiáktól a Bencés Diákszövetség nevében iskolatársa, Harsányi László vett búcsút, elhelyezve a síron a Recski Szövetség virágszálait is.

Deák Ernő, bécsi magyar történész a közös bécsi évtizedek találkozásaira, szoros együttműködésükre emlékezett – azóta a Bécsi Naplóban is megjelent – búcsúztatójában, jellemezve Varga József emberi vonásait és tudományos érdemeit, aki „meggyőződéses európaiként népe-nemzete tanítója lett”, hogy „amnéziába esett honfitársait felvilágosítsa a pokol uralmának éveiről”, s akinek „halk szava csendes esőként termékenyíti meg a lelkeket.” Hirdette, hogy „csak az állandó aprómunka emelhet fel bennünket”. A császárvárosban szellemileg megtalálta helyét, és Mikesként „annyira megszerette Rodostót, hogy sohasem felejthette Zágont”.

Varga saját szavaival fejezte be a sírszéli beszélgetést: ,,Nem gyűlölöm azokat, akik bennünket embertelen módon megkínoztak, mert . . .  hívő ember voltam Recsken, és az vagyok Bécsben is.” Tolsztojt idézte – Babits tolmácsolásában –: „A hit az élet ereje; ha az ember él, akkor hisz valamiben. Ha nem hinné, hogy érdemes valamiben hinnie, nem is élne.”




LELKISÉG – LELKIPÁSZTORKODÁS


Bíró László

KARÁCSONY,  A  MENNYEI  ATYA  
GYÖNYÖRŰ  INICIÁLÉJA

Prohászka Ottokár püspök egyik karácsonyi elmélkedését az alábbi kérdéssel indítja: „Láttatok már régi pergamen-kódexeket, melyeket szorgalmas barátok keze írt? Az írás bevezető betűje a legpompásabb; aranytól ragyog és élénk tavaszi színek gyúlnak ki rajta; angyalfejek kandikálnak a betűnek öbleiből, mint megannyi díszes, rozmaringos, tulipános ablakból; mosolyogva integetnek, hogy fogjatok hozzá, olvassátok; biztatnak, hogy az írott gondolat van olyan szép, mint a színes betű. Az evangélium e kezdő betűje: Betlehem. Ezt a gyönyörű iniciálét kidolgozta az Isten művészi kézzel; aranyat, égi glóriát pazarolt rá; színeket, zománcot nem kímélt, apró vonásokban bársonyos, lágy tónusokban kipontozta benne nagy gondolatait.” (Prohászka Ottokár: Összegyűjtött munkák. 19. köt. 15. o.) Prohászka Ottokár írásaira is figyelve emeljünk ki néhány gondolatot abból a gazdagságból, melyre Karácsony iniciáléja szeretné ráirányítani figyelmünket.

Törekedjünk a boldogságra, de ne csak félig

 A fejlődés törvénye, a haladás, a kibontakozás vágya ott él mindany- nyiunk szívében. Vonz bennünket a jobb élet, a boldog kor perspektívája. Szívünk mélyén szeretnénk áttörni a tér és az idő korlátait. Aki fölismeri önmagában ezt a vágyódást, az már nemcsak valami evilági jobbat áhít, hanem az istenit óhajtja. Vágyaink kettős síkon mozognak: egyrészt a természetes fejlődés szintjén, másrészt természetünket meghaladó magasságokban. Ez a kettős vonzás feszül létünk mélyén, mozgat, űz bennünket. Mert mindkettőt Isten oltotta belénk, nem kerülhetnek egymással ellentétbe, szeretnének egy irányba hatni, szeretné egyik a másikat hordozni.

„Az egész világ sóvárogva várja Isten gyermekeinek megjelenését.” (Róm 8,19) A mindenség várja, hogy a tökéletlenség formáiból egyre tökéletesebbé változhasson. A mindenség vajúdik, keresi az élet egyre magasabb formáját; várja, hogy Isten gyermekei hatékonyan megjelenjenek, hozzáadják a maguk gazdagságát világunkhoz. A mindenséget és az embert ugyanaz a vágy hatja át, a végtelen utáni sóvárgás.

Versenykorunkat is ez az erő űzi, hajtja. Álmodik egy olyan életről, amelyben visszaszorul a szenvedés; végtelenbe tágulnak lehetőségei. Mindezt sokszor Isten nélkül, sőt Isten ellenében teszi. Olykor valláspótlékká torzuló vágyódása tele rituálékkal, jövendőmondásokkal. Korunk vár, remél, de Istent visszautasító vágyakozásában elveszik az emberi személy, összetörik a család. Mivel elfelejti: karácsony fénye az égből jött, ezért jövője olykor egy-egy pillanatra fényesnek tűnik, hogy azután teljes sötétségbe merüljön.

Karácsony titka bátorít! Az Atya elküldte egyszülött Fiát a világba. Létünk tartozik valakihez, a fejlődésnek iránya van. A mindenség valaki felé bontakozik, ez a mi reményünk. Karácsony titka tanúságtételre hív! Van jövőnk, embernek való jövőnk. Karácsony fölszólít minket! Ne engedjük lefokozódni vágyainkat a jólétiség, a fogyasztás nagyon is korlátozott méreteire. Karácsony késztet, ne kicsinyeljük le jelen világunk erőfeszítéseit „egy igazságosabb és testvériesebb világért”. Karácsony titka sürget: álljunk minden erőfeszítés mellé, mely az igazat, a jót, a szépet és a szentet pártfogolja, amely segíti az egyén tisztulását, bontakozását, tisztítja világunkat, s hogy álljunk ellen minden olyan próbálkozásnak, mely erőszakosan belenyúl az emberbe, elveszi szabadságát, lerombolja személyiségét, amely az emberalattit mondja emberinek, amely a természetellenest akarja emelni annak, ami az ember természetének megfelelő, amely összezavarja és veszélybe sodorná az embert.

A megtestesülésben szétválaszthatatlanul egyesül isteni és emberi, hogy mi se válasszuk szét és ne állítsuk szembe egymással evilági és örök vágyainkat, hanem építsük azokat harmóniába. Korunk hibája nem az, hogy jobb világot akar, hiszen a mennyei Atya ugyanezt akarja, ezért küldte Fiát a világba. A kortárs ember tévedése, hogy ezt a jobb világot csak félig akarja, igényszintjét leszállítja az immanens határáig, vágyait nem engedi a végtelenig szárnyalni. Akik karácsony igazi titkát ünnepeljük, hivatásunk, hogy a lét végtelen perspektívájára irányítsuk figyelmünket, hogy boldogságot szomjazó kortársainkat ne engedjük megállni félúton. Megélt kereszténységünk üzenete: merjünk lendülettel és szeretettel indulni a végtelen értékek felé; van okunk reményre, Isten iránti bizalomra.

Fény a sötétben

Azon az éjszakán nagy fényesség támadt, de ez a ragyogás nem szüntette meg az éjt, nem vette el az éjszakát. Éjbe, bár szentséges éjbe állít minket karácsony titka. Mintha előre vetítené a fényesség és sötétség örök küzdelmét Krisztus létében és a keresztény létben egyaránt. Milyen következetességgel vonul végig az Egyház történelmén és személyes életünkben is ez a harc! Jelezve: a megváltás műve még nincs kész, csupán kezdetét vette. Bár a Szabadító megszületett, objektíve megtörtént a megváltás, személyes életünkben is valósággá kell lennie: „a világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be, befogadóinak azonban megadta, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” (Vö. Jn 1,12; 3,19.) Karácsony titkának ezen valóságáról gyakran elfeledkezünk, s amikor újra meg újra szembetaláljuk magunkat a sötétséggel, a szenvedéssel, a rosszal, ajkunkra tolul a kérdés: valóban megszületett a Szabadító? Jogos karácsonykor ujjongani, glóriát énekelni?

A világosság a sötétségben világít! A betlehemi Gyermek később így tanít: „aki hisz bennem, megismeri az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.” (Jn 8,32) De ha nem fogadjuk el az Ő igazságát, szabaddá tehet-e az minket? Ő leszállt az emberi élet legmélyébe, a város peremére, az igazságtalanság okozta szenvedés és halál poklába, de ha nem fogadjuk Őt be, részesedhetünk-e az Ő erősítő kegyelméből? „Aki hisz bennem, abból élő vizek forrásai fakadnak” – hirdeti majd. De ha nem hiszünk Benne, csak a ciszternák áporodott vizei gyűlnek föl bennünk.

A világosság a sötétségben világít. Aki karácsonyban hisz, egyszerre hisz az éjben és a fényben. Mindkettő nagy: a sötétség sűrű, és a fény ragyogó. Karácsony az éj sötétjét szeretné nappali fénnyé változtatni és ebbe a csodába minket is belevonni. Bár ott settenkedik körülöttünk és bennünk az éj, mi mégis képesek vagyunk az éjszakából a fény felé törni, szorongásaink fogságából kiszabadulni.

A világosság a sötétségben világít! Egymásnak ellentmondó ideológiák zűrzavarában élünk. Különböző nézetek anarchiája vesz körül bennünket. Tétován tapogatózunk a sötétben, lábunk alól mintha kicsúszna a talaj. Betlehem nem teóriát kínál nekünk, Betlehem nem állított föl elméleteket, nem alkotott tudományos rendszereket, nem fogalmazott definíciókat. Betlehemben egyszerűen megjelent üdvözítő Istenünk jósága és szeretete (vö. Tit 3,4). Betlehem életet hozott, és azt akarja, hogy belőle éljünk. „Azért jöttem, hogy életük legyen, mégpedig bőségben áradó életük legyen.” (Jn 10,10) Isten országa elsődlegesen nem szó, nem tan, hanem lüktető élet, melynek lényegét csak az értheti meg, aki éli. Ő életet akar adni azoknak, akik befogadják. Bár ez a Gyermek hozott gondolatokat, szellemi impulzusokat, hitünk mégsem okoskodás elsődlegesen, hanem odaadás. Isten országa elsősorban nem szó, hanem élet. Lényegét csak az értheti meg, aki éli. Ő életet akar adni azoknak, akik őt befogadják. A tudás soha nem helyettesítheti az életet, csak szolgálhatja. „Teheti-e fölöslegessé a botanika a tavasz fakadását és a pszichológia a szívek megújulását, az etika a lélek bízó kezdeményezéseit és erejét? Tagadás és kétely két intellektualista éhenkórász elvont fogalmak téli útján; céltalanul csavarognak, disputálnak, definiálnak, de nyugtot nem találnak. . . Tudnak sötéten nézni, egyoldalúan látni, de élni nem tudnak, a Lélekben megnyilatkozó isteni életig el nem érnek. . . A betlehemi Gyermek azért jött, hogy életük legyen. Annak van igazi karácsonya, aki Istentől újjászületik és krisztusi életet él lélekben és igazságban.” (Prohászka: uo.) Ha nem születünk újjá Krisztusban, ha nem adjuk át magunkat neki, továbbra is sötétségben élünk, kiszolgáltatottjai leszünk ember- és családellenes ideológiáknak.

„Befogadóinak megadta, hogy Isten fiai legyenek.” (Jn 1,12)

Legyen érték az ember

Karácsonykor „megjelent üdvözítő Istenünk emberszeretete”. Hol jelent meg? A betlehemi barlang mélyén, egyszerű jászol szalmáján. Ennél silányabbat nem találhatott, ennél mélyebbre nem ereszkedhetett. Ebből a mélységből indul az Isten Fia, hogy fölemelje az elesettet, a társadalom elszegényedett rétegeit, minden jóakaratú embert. Innen indul, hogy életet, önbecsülést öntsön az elcsigázott, elgyötört emberbe, hogy elhozza a szabadságot, hogy emlékezetünkbe idézze: az ember igazi méltósága – akár bíborban jár, akár rongyokban – az istenképmásiságban rejlik. Jézus születésével meghirdeti: az ember igazi értéke, hogy léte Istenhez tartozik, s ezzel „a szegény a király mellé került, a jászol a trón mellé állt, a barlang a palotát sem nem imádta, sem nem irigyelte” (Prohászka: uo.). A karácsony titka az ember méltóságát hirdeti: Krisztushoz tartozunk, Istenéi vagyunk és testvérek.

Az Isten Fia leszállt a szegénység, a nemzedékek mélységébe, nem azért, hogy kihirdesse: így van ez jól, hanem hogy fölrázzon bennünket, hogy világosságot gyújtson, hogy ráirányítsa figyelmünket a bajba jutott ember tarthatatlan állapotára, arra, hogy a peremre szorult ember is Isten képmása, testvérünk. A betlehemi Kisded így tanúsít tiszteletet az ember iránt.

A betlehemi barlang a szegények hódolatával együtt tele van tisztasággal, gyöngédséggel. „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és az élet terhét hordozzátok. . .” Isten nem felejti el a küzdő embert. A mi Messiásunk nem olyan, amilyennek sokszor lefestették, aki nem törődik az emberi kínnal, aki azzal nyugtatgatja a nélkülözőt, hogy ha a földi boldogságot keresed, elveszíted a mennyeit. Az Ő országa nem e világból való, de ezt a világot is magához szeretné vonzani. Ahogyan a földön túli országát kész megosztani szegénnyel és gazdaggal egyaránt, úgy a földön megjelent országából sem szeretne kizárni senkit sem. Bárcsak meghallanánk karácsonynak ezt az üzenetét, és ugyanez az érzület lenne bennünk az egyre inkább elszegényedő társadalmi rétegek, vagy az Egyháztól – ilyen vagy olyan okok miatt – elsodródók iránt.

Barlangból otthont

Kirándulás közben barlangra bukkanni élmény. Hegyi túra közben egy éjszakát barlangban eltölteni romantikus emlék. De beköltözni egy barlangba, otthonossá tenni egy barlangot, kemény feladat. A barlang sötét, a barlang nyirkos, a barlang rideg, töredezett kő. A betlehemi barlang mégis meghitt, békés, derűs örömöt, kiegyensúlyozott nyugalmat sugárzó. Mitől lett otthonossá ez a barlang?

Ez a város peremén fekvő barlang otthonossá lett, mert betölti Isten szeretete, mert az ott élők mernek ráhagyatkozni bizalommal erre a szeretetre. Karácsony békéjének és örömének alapmotívuma annak fölismerése, hogy annyira szeret minket az Isten, hogy gyermekké lett értünk. Szólhat-e Isten biztatóbban hozzánk, tekinthet-e bizalmat ébresztőbben ránk, mint egy gyermek által, aki mosolyog? A rideg barlangból gyermek mosolyog felénk, „nem a kimerült, kivénült élet” (Prohászka: uo.) bámul ránk homályosuló tekintettel.

A barlang otthonossá vált Isten jelenlévő szeretetétől, és mert az ott élők erre a szeretetre hagyatkozva nehéz körülmények között is merték vállalni az életet, örülni tudtak a Gyermeknek. A gyermek titok, egy egész világot rejt magában. A gyermek remény, most még kiszolgáltatott gyöngeség, de egyszer megnő, erőt és örömet sugároz maga körül. A gyermek boldogító evangélium, érintetlen tisztaság, akiben mi is megtisztulunk. A gyermek megújulás, ígéret, jövő, tanítás: ne csak élj, hanem fejlődj is; tudj elfogadni, vetkőzz ki keménységedből, merj gyermek lenni és gyermeket elfogadni.

A hideg Barlangban a gyermek mögött ott áll Mária és József házassága. Szeretetük erős, mert kölcsönös, mert nincs benne semmi, ami ellenkezne Isten szándékával. Egymás boldogságát úgy akarják szolgálni, hogy figyelnek annak az Istennek akaratára, aki egymáshoz vezette őket, aki mindkettőjük szívébe oltotta a szeretetet. Nem válik bennük ketté a hitves és az Isten iránti szeretet. Kettőjük egységében harmóniát alkot a szentség és az élet. Közöttük nem sorvadt el az élet, hanem kibontakozott.

Az Atya évében különös szeretettel szemléljük Józsefet, aki  nagyon bonyolult helyzetben mondott igent az életre. Milyen szeretettel veszi körül az Édesanyát és Gyermekét! Nemcsak dolgozik értük, hanem ott él velük, Betlehemben, Egyiptomban, Názáretben. Velük együtt látjuk őt a templomban. Egyszerre él a hit fényében és homályában. Szenvedések és üldöztetések közepette öleli át az élet titkát. Bár napjai telve vannak hűséggel, Isten iránti bizalommal, a Gondviselés mégsem kényezteti őt, József nem is gondol erre. Otthont teremtő szeretete jóindulatról, gyöngédségről, élet iránti tiszteletről tanít. Minden tehetségével övéiért van, teljes egységbe forr velük. Erről a lelki közelségről, közösségről tanúskodnak a Szentírás egyszerű szavai: „Magához vette feleségét.” (Mt 1,24) „Ő pedig fölkelt, vette a gyermeket és Anyját még éjnek idején, és elment Egyiptomba.” (Mt 2,14) Az atya, a gyermek és az édesanya egy úton járnak. Szent József egyénisége is ott munkál ebben az egységben. Az ő egyénisége is betölti a betlehemi sziklaüreget, ő is tesz azért, hogy a barlang otthonná legyen.

Mária és József kapcsolata – bár házasságuk egészen sajátos – viszonyítási pont és bátorítás lehet számunkra: a legmostohább körülmények között is teremthetünk otthont, és juttathatunk helyet az életnek.

A karácsony örök

A szunnyadó természet ölén biztatóan int felénk a fenyőfa örökzöldje. Eszmék és eszmények kiüresednek, erőtlenné válnak, zörgő falevélként sodródnak az enyészet felé; a karácsonyi fenyő illata pedig újra meg újra betölti otthonainkat, zöldje gyönyörködteti szemünket. Fényes paloták fényei kihunynak, az apró betlehemi barlangból föltartóztathatatlanul árad a Gyermek, az örök evangélium fénye. Karácsony ott él a művészetben, az emberi szív mélyén. Karácsony nem a múlté, hanem a jelené és a jövőjé. Karácsony nevel, formál bennünket. Betlehemben a mennyei Atya gyönyörű iniciáléjában az ég tükröződik vissza. Betlehem Isten revelációja, benne Isten nyilatkoztatja ki önmagát. A Gyermekben Isten elfátyolozott arca jelenik meg. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte.”

Az ember egész lénye az igazságra, a valóságra irányul. Mindenek mélyén a valóságot keressük, az örök értéket. Ha nem vagyunk hűségesek az örök értékű Betlehemhez, akkor összetörjük magunk körül a világot; az erkölcs pragmatizmussá, az elvek szubjektivizmussá, az értékek érdekekké, a politika jellemtelen hazudozássá silányul, megfulladunk a magunk alkotta légüres térben.

A karácsony örök értékű. Ha a valóság talaján akarunk maradni, nem énekelhetjük csupán karácsonykor: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek.” A Megtestesült nemcsak egy napra jelent meg közöttünk, hogy azután visszatérjen a mennybe. Nem átmeneti vendégként érkezett, hanem lakást vett nálunk, hogy mi is egész szívvel és egész lélekkel adjuk át magunkat Neki. Karácsony tettekre ösztönöz. Öltsük magunkra a betlehemi Gyermek lelkületét, a világ karácsony tényének kisugárzását várja tőlünk. Legyünk a karácsony jele világunkban, nemcsak szóval és buzdítással, hanem Krisztus varázsával.

 

 


Vértesaljai László

EGY  MÁRTÍR  BÍBOROS  ÉLETE

Emlékezés Alojzije Stepinac zágrábi érsekre

Pontosan 100 éve, 1898-ban, május 8-án született Alojzije Stepinac, Zágráb érseke és a katolikus egyház bíborosa. Amikor II. János Pál pápa 1994. szeptember 10-én a zágrábi székesegyházban szentmisét mutatott be, homíliájában a „horvát egyház legkiválóbb személyiségének” nevezte.

Ki is ez az ember, aki 1960 februárjában vértanúként halt meg, és akit a pápa október 3-án Marija Bistrica kegyhelyén boldoggá avatott?

A papi hivatás felé – a háború viharában

Stepinac bíboros 1898. május 8-án Brezariæ nevű faluban a család ötödik gyermekeként született a nyolc közül, akikhez még az apa első házasságából három féltestvér is tartozott. Születése másnapján Alojzije Viktor névre keresztelték meg. A Viktor, Győző másodnév épp akkor lett „főnévvé és állítmánnyá”, amikor vértanúhalálával az új életre született. A falusi elemi iskolát kijárva, Zágrábban érettségizett a háború közepén, 1916-ban.

Miközben több társa, hogy elkerülje a katonai szolgálatot, a szemináriumban kért felvételt, Alojzije inkább vállalta a megpróbáltatásokat a fronton, mert annak ellenére, hogy már ekkor érezte Isten hívó szavát, még korántsem volt biztos hivatásában. A háború után a szaloniki frontra jelentkezett önkéntesként sok más horvát fiatalhoz hasonlóan, akik elégedetlenek voltak Horvátországnak a széteső Osztrák–Magyar Monarchiában elfoglalt helyével. 1919 tavaszán leszerelték, majd ősszel a zágrábi egyetem agrár szakán kezdett tanulmányokba, ám diáktársai erkölcsi élete kiábrándította ideáljából, és abbahagyva az egyetemet hazatért az apai birtokra – gazdálkodni. Munkája közben bekapcsolódott a katolikus ifjúsági mozgalomba, és ekkor házasságkötésre is gondolt.

A papi hivatás melletti döntés hosszú időt igényelt számára. Sok rossz példát is látott a katonai szolgálat során. Egy csendes és háttérbe húzódó támasza volt hivatásának kora gyermekkora óta édesanyja rejtett imádsága, amelyet csak jóval később tudott meg. Nagy tapintattal segítette bontogatni a hivatás csíráit jezsuita gyóntatóatyja, páter Bruno Foretiæ és a gimnázium időszakában a híres zágrábi plébános, dr. Josip Lonèariæ. Stepinac később 1934-ben így írt naplójában hitéről: „Mindig mélyen vallásos voltam, mert a vallás erősítést adott nekem, és eszmélésem vezérfonalát jelentette.”

Papszentelés és az első lelkipásztori évek

Végül 1924-ben, 26 éves korában határozta el magát véglegesen a papi pálya mellett, és érseke Rómába küldte a Collegium Germanicum et Hungaricumba, ahol a németajkú és magyar diákok mellett horvát, szlovén és szlovák kispapok is tanultak, közöttük a tavaly szentté avatott horvát mártír jezsuita szerzetes, Marko Križevèi, magyarosan Kőrösi Márk, egyike a kassai vértanúknak a XVII. század elején. A kispap Stepinac a hét- plusz hároméves ciklus alatt filozófiai és teológiai doktorátust szerzett a Pápai Gergely Egyetemen. Papszentelésére 33 éves korában került sor, 1930. október végén, Krisztus Király ünnepén a római Sant’Ignazio-templomban. Ezt a napot egész életében – érsek korában is – nagy hálával ünnepelte meg. Első miséjét a Szűzanyának szentelt Santa Maria Maggiore-templomban mutatta be. Máriát gyerekkora óta buzgón tisztelte – egészen élete végéig. Papi szolgálatát 1933-ban kezdte meg, de bármennyire is óhajtotta a közvetlen lelkipásztori munkát, főpásztora, Bauer érsek a székesegyház ceremoniáriusává nevezte ki. A fiatal és buzgó pap, amellett, hogy ellátta szertartásmesteri feladatát, Zágráb sok templomában segített különösen a szegényeket támogató karitatív akciókban. Emiatt is nevezték ki később a karitászművek vezetőjévé, majd kezdeményezésére született meg az érseki karitász.

A kor legfiatalabb püspöke

Az idős Bauer érsek már régóta alkalmas utódot keresett. Az I. világháború utáni Szerb Királyságban Belgrád jó néhány jelöltjét visszautasította, másokat maga az érsek tartott méltatlannak, mígnem Stepinac atyában meglátta a nagy ígéretet. Gyors döntés született, és XI. Piusz pápa 1934. május 29-én nevezte ki utódlási joggal rendelkező zágrábi koadjútor érsekké. A következő hónapban, június 24-én, Keresztelő Szent János ünnepén, a zágrábi székesegyházban szentelték fel, és így 37 évével ő lett korának legfiatalabb püspöke. Nagy lelkesedéssel fogadták az érsekség papjai és hívei, és az új koadjútor érsek nagy erővel vetette bele magát érseke oldalán az egyházmegye irányításába. Hároméves koadjútori szolgálata alatt meglátogatja a plébániáknak több mint a felét, 208 alkalommal bérmált, vagyis legalább egy alkalommal minden vasárnap. Mindig nagy gondot fordított papjai lelki képzésére, és az Actio Catholica 700 társulatában 30 000 világi hívő közreműködésére is számíthatott.

Püspökké szentelése után személyesen kezdte szervezni a hagyományos zarándoklatot a Zágrábtól mintegy 30 km-re fekvő Marija Bistricára. Meg is tartotta ezt a szokását még a legnehezebb időkben is egészen 1946-ig, amikor a titói kommunizmus betiltotta azt. Többek közt e zarándokutaknak köszönhetően, mely mélységes Mária-tiszteletéből fakadt, választották éppen Marija Bistricát boldoggá avatása színhelyéül.

Stepinac érseki szolgálata letartóztatásáig

Antun Bauer érsek halála után, 1937. december 7-én Stepinac érsek vette át a főegyházmegye irányítását: elsőként papjaival tartott szoros kapcsolatot, ügyelt a nagy- és kisszemináriumban folyó nevelésre, és természetesen azon fáradozott, hogy a világi katolikus hívek minél nagyobb mértékben kapcsolódjanak az egyház életébe, főként a karitatív apostolkodás területén. Fölkarolta a katolikus sajtó ügyét is, és fogékony szociális érzékkel szívében éppúgy közel állt a fiatalokhoz, a munkásokhoz és a falvak népéhez, mint ahogy római képzettsége révén az egyetemi értelmiséghez is.

A szerb vezetésű királyság politikai befolyása ellenére a katolikus megújhodás időszaka volt ez a horvát egyházban, melyet azonban drámai módon nehézzé tett a II. világháború kirobbantása 1939 őszén. A háború első időszakában még inkább fokozta érseki lelkipásztori szolgálatát. Amikor 1941 áprilisában a végzetes háború körülményei között – német segítséggel – megalakították a Független Horvát Államot, a zágrábi érsek nagy felelősségtudattal védelmezte az isteni törvényeket, és igazságot kért bárki számára.

Az üldözöttek és jogfosztottak szószólójaként emelte fel szavát. Igazi papi szolidaritással fogadta be egyházmegyéjébe az elüldözött szlovén katolikus papokat. Ugyanis amikor Szlovénia területét a Német Birodalom és Olaszország között felosztották, az északi, német fennhatóság alá eső területekről Hitler kitiltotta a papokat. Két koncentrációs táborba záratta őket, majd jórészüket Dachauba, illetve szerb lágerekbe hurcolta. Akik el tudtak menekülni, azokat Horvátországban éppen Stepinac érsek fogadta be a „vendég” jogcímén. Ez az intézkedés – tehát a katolikus papok mentése – annyira kiváltotta a Führer haragját, hogy el akarta őt láb alól tétetni, méghozzá horvát segítséggel. A németbarát Paveliæ államelnök – noha ő sem nézte jó szemmel Stepinac bátor, szókimondó magatartását – az érseket feltétlenül tisztelő és támogató horvát lakosság haragjától tartva végül is nem teljesítette Hitler rendelkezését.

Ebben az időszakban legbátrabb tette az a nyílt fellépés, mellyel minden egyes emberi személy elidegeníthetetlen jogáért és személyi méltóságának megőrzéséért küzdött. Világos, bátor prófétai szavakkal – Isten nevében – követelte mindazon személyek és csoportok jogainak tiszteletben tartását, akiket különféle politikai, vallási vagy faji szempontok alapján üldöztek.

A legdrámaibb problémát nyilvánvalóan a szerbek és a zsidók megbélyegzése, majd erőszakos elhurcolása jelentette. Amikor közülük sokan, hogy életüket mentsék, katolikus hitre akartak térni, Stepinac világos szavú levélben igazítja el papjait, hogyan is járjanak el ilyen esetekben. Idézzük a körlevél legfontosabb részét:

„Amikor zsidó vagy ortodox vallású emberek jönnek hozzátok, akik életveszélyben vannak, és át akarnak térni, fogadjátok be őket, hogy így megmentsétek életüket. Ne kérjetek tőlük különleges vallási ismereteket, hiszen az ortodoxok egyébként is keresztények, miként mi, a zsidó vallás pedig éppen az a vallás, amelyből a kereszténység eredetét veszi. Amikor az őrület és barbárság ideje elmúlik, egyházunkban azok maradnak majd meg, akik meggyőződésből tértek katolikus hitre, míg a többiek, a veszély elmúltával, visszatérnek majd saját vallásukhoz.”

Bátor szavai és tettei révén Stepinac érseket méltán tekinthetjük az ember Istenben gyökerező jogai nagy védelmezőjének, méghozzá háborús körülmények között, az emberi jogok 1948-as Nyilatkozata előtt, és jóval a II. vatikáni zsinatot megelőzően. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a zsinat előtt, de már a zsinat szellemében gondolkodott az emberi méltóságról.

Stepinac, a próféta

Koadjútori, majd 1937 decemberétől kezdve érseki szolgálata alatt Stepinac számtalan szentbeszédet tartott, több alkalommal körleveleket küldött papjaihoz és híveihez. Ezek a beszédek és írások híven visszatükrözik mindenekelőtt lelkipásztori, majd hazafias elkötelezettségét. Gyakran hasonlítják a Szentírás nagy prófétáihoz: az ószövetségi Illéshez, aki keményen ostorozta a bálványimádást, és az Újszövetség előfutárához, Keresztelő Szent Jánoshoz, aki szembeszállt népe uralkodójával, és végül vérét ontotta az igazság védelmében.

Stepinac érsek homíliái elsősorban arra irányultak, hogy híveiben felszítsa és megerősítse az élő Istenbe és feltárt igazságaiba vetett hitet. Buzdításai egészen hasonlóak azokhoz a beszédekhez, amelyekkel Mindszenty – először mint veszprémi püspök, majd mint esztergomi érsek – fordult nyájához.

Stepinac érsek szentbeszédei erkölcsi tartalmukat tekintve a Tízparancsolat és a krisztusi kettős szeretetparancs tanítására épültek. Különös hévvel ostorozta a durva beszédet és a káromkodást. Szociális igazságosságot követelt mindenki számára. Újból és újból a lehető legvilágosabban elítélte és elvetette korának bármilyen formájú ateizmusát, és azon erkölcstelenséget, mellyel korának ideológiái a horvát nép lelki egészségét veszélyeztették. Leszögezte, hogy ellene van mindannak, ami az emberi jogokkal szemben áll, akár balról, akár jobbról fenyegeti azokat. Ennek megfelelően felhívta hívei figyelmét mind a kommunista ateizmus, mind a barbár nemzetiszocialista rasszizmus veszélyeire.

Mindezek mellett Stepinac érsek meg nem szűnően hirdette Isten irgalmát és megbocsátását, és folytonosan kérte a Szűzanya mennyei pártfogását.

A háborúnak ebben a drámai időszakában Stepinac félelem nélkül lépett fel az igazságtalanság és a gyűlölet minden fajtája ellen.

Az idézett 1943-as beszédében, Krisztus Király ünnepén így szólott: „Közéleti szereplésünkben mindig nyomatékkal hangsúlyoztuk Isten örök törvényeinek alapelveit, függetlenül attól, hogy horvátról, szerbről, zsidóról, cigányról, katolikusról, ortodoxról vagy bárki másról lenne szó. A katolikus egyház nem ismer fajokat, melyek uralkodnak, és fajokat, melyek fölött mások uralkodnak. A katolikus egyház csak Istentől teremtett fajokat és népeket ismer.”

A háború vége – a titóista bolsevizmus kezdete

1945 májusában Horvátország ismét Jugoszlávia szövetségi kötelékébe, és egyúttal a kommunista rezsim uralkodása alá került. Stepinac bíboros, érezvén a közelgő viharfelhőket, már 1945. március 18-án így prédikált a jezsuiták templomában az egyetemista diákok előtt: „Nem nagyon zavarnak bennünket azok a fenyegetések, melyekben a zágrábi érseket is a háborús bűnösök közé sorolják. Azok, akik félelmet akarnak kelteni, tudják meg, hogy emelt fővel és nyugodt lelkiismerettel a helyünkön maradunk, történjék bármi is.” Sokszor elismételte ezekben a napokban: „maradok.” Magatartása világosan követte az evangéliumot: lojálisan elismerte az új kormányt, de ugyanakkor öntudatosan és eltökélten törekedett kitartani saját álláspontja mellett, készen arra, hogy élete és szabadsága árán is védelmezze az egyház isteni jogait és a horvát nép érdekeit.

Stepinac érseket nagyon hamar, már 1945. május 17-én letartóztatták a kommunisták. Ám a nemzetközi közvélemény felháborodására és XII. Piusz pápa éles szavú tiltakozására június 3-án szabadon engedték. Másnap Zágrábban találkozott Joszip Broz Tito kommunista vezetővel. A tárgyalási jegyzőkönyvből világosan kiderül, hogy az érsek nem akarta és nem is provokálta az állam és egyház közötti összeütközést, ellenkezőleg, pozitív utat jelölt meg a kapcsolatok rendszabályozására. A titóista vezetés azonban következetesen alkalmazta a kommunista forradalmi elveket, és ezért válaszképpen 1945. szeptember 22-én megszületett a jugoszláv katolikus püspöki kar körlevele, elsőként Stepinac érsek aláírásával. A körlevélben a püspökök hivatkoznak a kormány ünnepélyes kijelentésére, melyben az ígéretet tett arra, hogy többek között biztosítják a lelkiismereti és vallásszabadságot, valamint a magántulajdon védelmét. Mivel az utóbbi hónapok eseményei élesen cáfolták az ígéreteket, a püspökök körlevelükben kijelentették: „Kérjük, és semmi körülmények között nem mondunk le róla: a katolikus sajtó teljes szabadságát, a katolikus iskolák teljes szabadságát, az elemi- és középiskolák minden osztályában a hitoktatás teljes szabadságát, a katolikus társulatok teljes szabadságát, a katolikus karitatív akció teljes szabadságát, az emberi személy és a tőle elidegeníthetetlen jogok teljes szabadságát, a katolikus házasság teljes tiszteletben tartását, a kisajátított egyesületek és intézmények visszaszolgáltatását.”

A körlevél határozott hangja annyira felbőszítette a kommunistákat, hogy nyílt egyházüldözésbe kezdtek.

A gyalázatos kirakatper

Első lépésként 1946. szeptember 18-án letartóztatták Stepinac érseket, majd előre elkészített forgatókönyv szerint szeptember 30-án megkezdődött kirakatpere. A kommunista hatalomátvétel óta eltelt időszakról azt nyilatkozta később, hogy „18 hónap óta folyamatos rágalomhadjáratot indítottak ellenem, miközben megakadályozták, hogy elhagyjam az érsekség területét”. 1946. október 3-án mondott beszédet a bíróságon, mely nem személyes védekezés volt, hanem sokkal inkább vádbeszéd a kommunista rendszer igazságtalanságai és bűntettei ellen, továbbá döntő elkötelezettség Isten, az egyház és minden ember joga iránt. Már előzetesen kijelentette, hogy nem fog védekezni, és elutasít minden törvényes védelmet. Tudta nagyon jól, hogy az egész kirakatper mire irányul, ezért kijelentette: „Több százszor elhangzott itt a szó: »Stepinac vádlott.« Senki sem lehet itt annyira naiv, hogy ne tudná: e megszólítás »Stepinac vádlott« azt a személyt illeti a vádlottak padján, aki Zágráb érseke, horvát metropolita és a katolikus egyház képviselője Jugoszláviában.”

Október 11-én, az akkori liturgikus naptár szerint Szűz Mária Anyaságának napján hirdették ki ellene a becstelen és igazságtalan ítélet. Az ítélet alapját az 1945. szeptember 22-én közzétett püspökkari körlevél jelentette, melyet mint a „fennálló kommunista államrend ellen irányuló támadást” értelmeztek. Mindenesetre a pásztorlevél alapos tanulmányozásából egyértelműen kiderül, hogy az akkori Jugoszláviában az egyház egységének védelme, továbbá a helyi egyháznak Péter utódához, a szentatyához fűződő kapcsolata volt a lényegi kérdés. Stepinac utóda, Kuhariæ bíboros 1993-ban a zágrábi székesegyházban tartott beszédében így értékelte az ítéletet: „Azért ítélték el, mert védelmezte az egyház egységét.”

Az érseket elsőként helynöke, Salis Sevis segédpüspök védelmezte körlevelében, melyet már letartóztatása napján közzétett. Az érsekség papjai és a hívek nevében az elfogott főpásztor mellett teljes szolidaritást vállalt, és végül kijelentette: „Alojzije Stepinac ma a legnépszerűbb ember az egész nép körében.” A körlevél idézte az érsek korábbi kijelentéseit az ellene felhozott vádakkal szemben: „Lelkiismeretünk tiszta, és békében él Istennel. Lelkiismeretünk tiszta a Szentszékkel szemben is, mert hiszen nyugodtan értékelheti tevékenységünket az eredeti dokumentumok alapján. Lelkiismeretünk tiszta a katolikus hívekkel szemben, akik ebben az államban élnek. Lelkiismertünk végül tiszta a horvát néppel szemben is, melyhez Isten akaratából tartozunk, és amelyet helyzetünk egész lelkületével szolgálunk anélkül, hogy figyelembe vennénk a különféle politikai szempontokat és pártokat.” A refrénszerűen visszatérő kijelentés „lelkiismeretem tiszta” ott visszhangzott a bírósági aulában is Stepinac érsek beszéde elején és végén. Zárszava ugyanis így hangzott: „Ami pedig engem és az ellenem indított eljárást illeti, nem kérek kegyelmet, lelkiismeretem tiszta.”

Az ítélet és a deportálás

1946. október 11-én fél tizenegykor hirdették ki Zágrábban a Belgrádból irányított kirakatper szerzői az ítéletet, amint az érsek fejére olvasták hat oldalnyi bűntetteit: „Doktor Alojzije Stepinacot szabadságvesztésre és 16 évi kényszermunkára ítéljük, és megfosztjuk további öt évre állampolgári jogaitól.” Stepinac bíboros szótlanul hallgatta az ítéletet annak a bírónak a szájából, akit a horvátok maguk között „vörös Pilátusnak” neveztek. Nyolc nappal később a Zágrábtól 60 km-re fekvő Lepoglava városába szállították – egy börtönné alakított volt pálos kolostorba.

A nemzetközi visszhang

Eltekintve a háború után szovjet érdekszférába került országok kommunista hivatalos kommentárjaitól, az egész világsajtó megdöbbenve, hitetlenkedve és elítéléssel fogadta Stepinac érsek bebörtönzését. Ugyanis nyilvánvaló volt az áttetsző politikai és elrettentő szándék. A világ legtöbb nemzetének kormánya hivatalosan elítélte a zágrábi kirakatpert és az érsek bebörtönzését. Tiltakozott többek között Japán, Brazília, Argentína, Uruguay, Olaszország, Spanyolország, Libanon, Svájc, Szíria, El Salvador, Irak kormánya. Érdekes módon nemcsak a katolikus többségű, hanem az iszlám országok is azonnal és határozottan reagáltak.

A Szentszék három nappal az ítélethirdetés után kiadott egy hivatalos nyilatkozatot, melyben kijelentette hogy a saját jogkörébe eső kiközösítés alá esnek mindazok, akik polgári bíróság elé hurcolták az érseket, és közvetve vagy közvetlenül megakadályozták egyházi hatáskörének gyakorlásában, illetve akik erőszakot alkalmaztak ellene. Jóllehet ez a kiközösítés nem volt különleges eljárás a Szentszék részéről, mert ezt az egyházjog előre rögzítette, mégis azonnal tükrözte a Szentszék véleményét. Szomorú volt hallani a titói kényszer alá vont szerb pátriárka véleményét, mellyel lényegében jóváhagyta az ítéletet. Ezzel szemben említésre méltó az Egyesült Államok zsidó közösségei vezetőjének, Louis Breiernek a nyilatkozata, amelyben az összes amerikai zsidó nevében kijelentette: „Az egyháznak ezt a nagy emberét a nácik kollaboránsaként ítélték el. Mi, zsidók tiltakozunk e rágalom ellen. Jól ismerjük a múltját, és tanúsíthatjuk, hogy 1943-tól kezdve és azt követőleg hűséges barátja volt a zsidóknak, és ezt a legádázabb üldözés idején sem rejtette el. [. . .] Egyike volt azon keveseknek Európában, akik nyíltan felemelték szavukat a fajgyűlölő törvények ellen, tiltakoztak a sárga csillag bevezetése miatt.  [. . .] XII. Piusz mellett Mons. Stepinac volt a zsidók legnagyobb védelmezője Európában.”

A fogság

A börtönné alakított egykori pálos kolostor egyik zárkáját az érsek úgy tekintette, mint az imádság és a munka remetecelláját. „Elvehettek tőlem mindent – mondta később –, de egy dolgot sohasem: hogy kezemet felemelve az ég felé imádkozhassam, mint Mózes.” Bebörtönzése kezdetétől egészen haláláig Stepinac érsek sohasem hagyott fel az imádsággal és a szenvedéssel folytatott püspöki szolgálat gyakorlásával. Segítette őt ebben a népek Apostolának, Szent Pálnak szelleme: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben egészítem ki azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből.”

Öt évi lepoglavai fogság után 1951. október 19-én Krašiæba szállították, a szülőfaluja melletti plébániára, hogy ott továbbra is fogva tartsák „háziőrizetben”. Az első napok után, amikor egy újságíró felkereste, annak kérdésére: „Hogy érzi magát?” így válaszolt: „Itt is, mint Lepoglavában a kötelességemet teszem.” „És mi a lenne a kötelessége?” Erre az újabb kérdésre azt felelte: „Szenvedni és dolgozni az egyházért.” Mégis nagy vigasztalást jelentett számára, hogy Krašiæban legalább naponta misézhetett, és a helybélieknek még prédikálhatott is. Számtalan levelet írt, és ezekben bátran biztatta leginkább papjait, hogy határozottan szálljanak szembe a kormány bármilyen elnyomó intézkedésével.

A bíboros

A Szentszék részéről a legnagyobb elismerést akkor kapta Stepinac érsek, amikor 1953-ban háziőrizetben kézhez vehette XII. Piusz pápa bíborosi kinevezését. Úgy döntött azonban, hogy nem utazik Rómába, mert attól tartott, hogy a hatóságok nem engedik meg a hazatérését. A Szentatya a bíborosi konzisztóriumon távollétében „az apostoli lelkület és a keresztény erő példájaként” említette a nevét, a kardinálisi bíbor színről pedig így vallott: „az a vért jelenti.”

Életének hátralévő éveiben egyre gyakrabban betegeskedett, de elutasította azt a felkínált lehetőséget, hogy külföldön gyógykezeltesse magát. Mások vették közben „kezelésbe”, amiről ő nem is tudott. Fogsága, szenvedései, betegségei és e különös „gyógykezelés” következtében 1960. február 10-én visszaadta nemes lelkét teremtőjének.

Egy héttel később a vatikáni Szent Péter-bazilikában XXIII. János pápa ünnepélyes rekviem során emlékezett arra a hűséges pásztorra, aki sorsa és bebörtönzői ellen sohasem zúgolódott, és megbocsátott ellenségeinek.

Sírját már Krašiæban zarándokok ezrei keresték fel, majd amióta zágrábi székesegyházában újratemették, sírboltja a mai napig nemzeti zarándokhely. Testének exhumálása után orvosi vizsgálat állapította meg, hogy megmérgezték.



Veronika nővér ocd

O  CRUX  BENEDICTA

Edith Stein emlékezete

Az auschwitzi haláltábor kapujának óriásira tátott, emberre éhes szájába vonatok végtelen sora hordja az élő eledelt. 1942. augusztus 7-én Edith Steint – a Keresztről nevezett Terézia Benedikta kármelita nővért – is elnyeli a szörny. Két nap múlva gázkamrába viszik, aztán megsemmisítik – egészen elégő áldozatként. Így hát nem tudunk sírjára se kavicsot, se virágot tenni. . .

„1891. október 12-én születtem Breslauban [Wroclaw], az elhunyt Siegfried Stein kereskedő és felesége, Auguste Stein (született Courant) lányaként. Porosz állampolgár vagyok és zsidó származású.”

Október 12. a zsidók legnagyobb ünnepe, az engesztelés napja, Jom Kippur. Ekkor a főpap belépett a Szentek Szentjébe, hogy ott bemutassa az engesztelő áldozatot.  Kiválasztottak egy bűnbakot, amelyre ráolvasták a nép bűneit, majd kikergették a pusztába. Ez az a nap – most is –, amikor a hívő zsidók kiengesztelődnek Istennel és egymással. 24 órás böjtöt tartanak, imádkoznak, s a megtisztulás jeleként fehér ruhát öltenek. Gyertyát gyújtva éneklik: „Fény ragyog az igaznak, öröm az egyenes lelkűeknek.”

Edith születésnapját édesanyja mindig jelképnek tekintette. A mélyen vallásos, törvénytisztelő Auguste asszony olyan, mint a Példabeszédek „mulier fortis”-a. „Tőle jött minden élet és minden meleg, ami csak volt a házban. . .” Férje halála után átvette a kereskedés vezetését, s egyedül nevelte hét gyermekét, akik „mindegyike külön rejtvényfeladatot jelentett számára”. Edith, a legkisebb és legkedvesebb, „hétpecsétes könyv” volt, aki már kisgyermekként „halálos biztonsággal ragaszkodott a maga igazához”. Edith számára édesanyja képviselte a hívő zsidó eszményképét, aki a legnagyobb gonddal védte gyermekeit mindattól, ami bűnnek nevezhető.

A sziporkázóan értelmes kislány a helybeli Viktória-iskolába kerül, ahol azonnal osztályelső lesz. Lelkének titkait azonban magában őrzi: „. . .bensőmben volt egy rejtett világ . . . amit a nap folyamán láttam, hallottam, azt ott dolgoztam fel.” 14 évesen – valószínűleg kamaszkori válsága és egyik tanárának antiszemita megjegyzése hatására – hirtelen abbahagyja az iskolát. „Elegem volt a tanulásból. . .” Leszámol a hittel is. 21 éves koráig ateistának vallja magát. Lelkében nagyra törő terveket sző: „Azért vagyunk a világon, hogy az emberiséget szolgáljuk.”

1911-ben kitűnő érettségi vizsgát tesz. Igazgatója így búcsúztatja: „Üss a kőre (Stein), és bölcsesség fakad belőle.”

Ezután beiratkozik a breslaui egyetemre, ahol diáktársai közt hamarosan igen népszerű lesz. Nem kis önérzettel írja: „másoknál különbnek éreztem magam.” Négy szemeszter germanisztikai, történelmi és pszichológiai tanulmány után azonban már szűknek érzi az egyetem és a családi ház falait, 1913-ban a „kedves, ódon” Göttingenbe megy. Így elszakad nemcsak az otthontól, hanem atyái Istenétől is. Tiszteletből még elmegy a zsinagógába, de „ott inkább Istenbe merült anyja áhítatán épül, mint az ünnepi istentiszteleten”. Édesanyja intelligenciájának és igaz szeretetének a jele, hogy nem gördít akadályt Edith távozása elé, bár mindkettőjük szíve „legmélyén ott élt a titkos sejtés, hogy itt valami döntő búcsúzásról van szó”.

Göttingenben E. Husserl fenomenológiai iskolájához csatlakozik. „Aki a fenomenológiai iskola virágkorában 1905–1914 között ott tanulhatott, csak az tudja felmérni, mit jelent számunkra ennek a városnak a neve.” Ez a város Edith Istenhez vezető útjának első állomása is, hiszen itt talál olyan barátokra, mint a Conrad-Martius és a Reinach házaspár, és olyan példaképre, mint Max Scheler, akik megnyitják lelkét a hit felé. „Itt ment végbe, anélkül, hogy jóformán észrevettem volna, az átalakulásom. . .” Szenvedélyesen kutatja az igazságot – most még a ráció eszközeivel. „Az igazság keresése volt egyetlen állandó imádságom.”

Az első világháború kitörésekor a weisskircheni járványkórházban ápolja a sebesülteket, s szerez életre szóló tapasztalatokat az emberi szenvedésről és a szolgáló szeretetről. „Most nincs egyéni életem, minden erőm a nagy történelemé.”

1916-ban, rövid breslaui tanítás után leteszi doktori vizsgáját summa cum laude minősítéssel. A „Beleérzésről” című disszertációjában már olyan belső élményekről ír, amelyekben fölsejlik mély istentapasztalata: „Létezik egy olyan, Istenbe rejtőző állapot, amelyben minden lelki tevékenység megnyugszik. Az ember már nem tervez, hanem mindenben ráhagyatkozik Isten akaratára. Valamiképpen ebben részesedtem egy olyan élmény után, ami felülmúlta erőimet, felemésztette lelki energiáimat. Az Istenben való nyugalom egészen új és rendkívüli élmény. Olyan tökéletes csend, amelybe belépett a teljes biztonság érzése.” Valószínűleg ekkor dönt a magányos életmód mellett is. Nem lehetett könnyű ez a döntés: „. . . lelki vívódásaimat titokban és minden emberi segítség nélkül harcoltam végig.”

Husserl még ebben az évben meghívja asszisztensének Freiburgba. Későbbi ajánló soraiban így ír Edithről: „Ha az egyetemi oktatás területét a nők számára is megnyitják, akkor első helyen és legmelegebben ajánlom őt tanári habilitációra.”

1917-ben a flandriai fronton meghal kedves tanára és barátja, Adolf Reinach. Edith megrendült sorokban vall a fiatal özvegy lelkierejéről: „Ez volt az első találkozásom a kereszttel, azzal az isteni erővel, mellyel keresztje hordozóit táplálja. Most láttam először kézzelfogható közelségben, hogy a Megváltó szenvedéseiből született egyház miként győzi le a halál fullánkját. Ebben a pillanatban hitetlenségem összetört, és felragyogott előttem Krisztus a kereszt titkában.”

Az 1921-es esztendő sorsfordulót jelent Edith életében. Conrad-Martiusék bergzaberni házában egy este „kezembe akadt Terézia Anyánk életrajza, és ez véget vetett hosszú ideig tartó keresésemnek az igaz hit után”. „Az Úr megértette velem – írja Szent Teréz –, hogy Ő maga az Igazság. (. . .) A többi igazság mind ettől az Igazságtól függ.” Ezek a sorok bizonyára Edith lényének legmélyét érintették. Egész éjszaka olvas, s amikor reggel leteszi a könyvet, így szól: „Ez az igazság.” Ez már nem az ész igazsága, hanem a szereteté. Ettől kezdve hite megállíthatatlanul és töretlenül fejlődik. 1922. január 1-jén – ez a nap akkor Jézus circumcisiójának ünnepe volt, az egyetlen zsidó szertartás, amelyet a katolikus egyház is megünnepelt – megkeresztelkedik, majd február 2-án, Urunk bemutatásának ünnepén felveszi a bérmálás szentségét. Amikor édesanyjának bevallja konverzióját, mindketten sírva fakadnak. Tudják, hogy útjuk ettől fogva végérvényesen szétválik.

Edith legszívesebben rögtön kármelita lenne, de lelkiatyja tanácsára néhány évig még folytatja tudományos és tanári munkáját. Speyerbe megy, ahol a St. Magdalena domonkosrendi tanítóképző német–történelem szakos tanára lesz. A vakációkban hűségesen hazajár, próbálja anyja fájdalmát enyhíteni. A tanítás kevés szabad percében két nagy munkán dolgozik: Newman leveleit és naplóját, valamint Aquinói Szent Tamás De Veritate című művét fordítja németre. „A fordítónak olyannak kell lennie, mint az ablaküveg, mely minden fényt átereszt, de maga nem látható.”

A nagy egyházi ünnepeket második otthonában, a beuroni bencés apátságban tölti, amelyet a „mennyország előcsarnokának” nevez. Raphael Walzer atya, a kolostor apátja Edith lelkének bölcs ismerője és irányítója. Tanácsára felmondja speyeri állását, és a münsteri Tudományos Pedagógiai Intézet docense lesz. Egy év múlva azonban, amikor a nemzetiszocialisták hatalomra kerülnek, elrendelik, hogy a zsidó származású tanárok nem tarthatják meg állásukat. Edithnek is távoznia kell Münsterből. Világosan látja népe helyzetét: „Beszéltem az Üdvözítővel, és mondtam neki, tudom, hogy az ő keresztje most a zsidó nép vállára kerül. Legtöbben nem értik, de akik értik, azoknak a többiek nevében is készségesen fel kell venniök a keresztet.” Mint a bibliai Eszter királynő, Edith is egész népéért fordul Istenhez a szorongató veszély idején.

A szeretet sürgetése megérleli benne a döntést. 1933. október 14-én, Avilai Szent Teréz ünnepe előestéjén belép a kölni Kármelbe. „A célba ért ember nyugalma töltött el.” Megtalált boldogsága mellett édesanyjáért aggódik. „Ezt a lépést egészen a hit sötétségében kellett megtennem. Ezekben a hetekben arra gondoltam, vajon melyikünk fog összetörni, anyám vagy én? De mind a ketten kitartottunk az utolsó napig.” 12 éve – megkeresztelkedése óta – vár a Kármelre. Biztos meggyőződése, hogy övéi nem vesztették el, hanem inkább megnyerték egy mélyebb síkon. Hiszen nem magáért, hanem értük megy. . .

Miért éppen a Kármelt, és miért nem a domonkos vagy a bencés rendet választotta, akikkel olyan mély kapcsolata volt? Avilai Szent Teréz hatásán kívül biztosan azért, mert a Kármel az egyetlen olyan szerzetesrend, amely a Szentföldön született – Edith ősei földjén. Ettől kezdve ő is, mint Illés próféta, a Kármel másik nagy csillaga, imádságban virrasztott az élő Isten színe előtt.

Beöltözésekor, 1934. április 15-én – Szent Teréz és Szent Benedek iránti tiszteletből s a kereszt tudatos vállalásából – felveszi a Keresztről nevezett Terézia Benedikta nevet. 1935-ben teszi le első fogadalmát. Egy év múlva, éppen a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, fogadalomújítása napján, meghal édesanyja. „Most békében van, és megért mindent.” Veszélyben élő családtagjaira gondolva erős hittel írja: „Meg vagyok győződve, hogy édesanyámnak most hatalmában áll, hogy a nagy szorongattatásban gyermekein segítsen.”

1938. április 2-án teszi le örök fogadalmát. Ezzel Benedikta nővér nemcsak örökre a kármelita rendhez kötötte magát, hanem visszavonhatatlanná tette az Úrnak feljánlott életáldozatát is. Örökfogadalma után nem sokkal ezt írja: „Bízom benne, hogy az Úr elfogadta életemet mindenkiért. Minduntalan Eszter királynőre kell gondolnom, ki éppen azért vétetett el népe közösségéből, hogy a népért a király elé álljon. Én ugyan nagyon szegény és tehetetlen Eszter vagyok, de a Király, aki kiválasztott, végtelenül hatalmas és irgalmas.”

Aztán eljön november 9-ének rettenetes éjszakája, a Kristallnacht, a nyílt zsidóüldözés kezdete. „Ez a kereszt árnyéka, amely népemre vetődik.” Benedikta nővér élete is veszélybe kerül a kölni Kármelben. E kell hagynia szeretett nővértársait, és december 31-én a hollandiai Echt kolostorába menekül. Idejön Rosa nővére is, aki időközben szintén katolizált. Benedikta nővér, rendi elöljárói bölcs engedélyével, folytathatja tudományos munkáját. Ekkor írja meg az általa „második Illés”-nek nevezett Keresztes Szent Jánosról írt könyvét, A kereszt tudományá-t, amely egyúttal saját hitvallása, szellemi végrendelete is. „Csak akkor lehet Scientia Crucis-ra szert tenni, ha az ember alaposan érzi a keresztet. Erről az első pillanattól kezdve meg voltam győződve, és szívemből mondom: Ave Crux, spes unica!”

Világosan látja sorsa beteljesülését, tudatosan készül a végső áldozatra. 1939-ben végrendeletében így ír: „Azt a halált, amelyet Isten nekem szánt, örömmel fogadom el már most, tökéletes megadással Isten akaratában.”

1942. augusztus 2-án az Oltáriszentség előtt imádkozik, amikor két Gestapo-tiszt jön érte, és Rosa nővérével együtt feltuszkolják egy teherautóra. Amikor kilépnek a kapun, így bátorítja testvérét: „Gyere, a népünkért megyünk!” Előbb a westerborcki gyűjtőtáborba viszik, majd Keletre, Lengyelország felé. Megrendítőek azok a kis levélkék, amelyeket a táborból ír nővértársainak – kötényt, fogkefét, fátylat kér tőlük, s örömmel nyugtázza azt is, hogy „eddig remekül tudtam imádkozni”. Valami hihetetlen lelkierő sugárzik ezekből a sietve odavetett sorokból.

Táborlakó társai visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy puszta jelenlétével is hitet öntött a többiekbe: „. . . azt a nővért soha nem tudom elfelejteni. Úgy beszélt és imádkozott, mint egy szent. Egy beszélgetés vele . . . már szinte utazás volt egy másik világba. Ezekben a percekben Westerborck mintha megszűnt volna létezni. . .”

Pedig nyugalma és fegyelmezettsége mélyén nagy szenvedéseket hordozott. Mintha mindannyiuk fájdalmát magára vette volna. „Olyan volt, mint egy Krisztus nélküli Pietà.”

Élete engesztelő áldozatként teljesedett be, mint Krisztusé, övéiért és minden emberért. Ebben az áldozatban vált végérvényesen eggyé zsidósága és kereszténysége. Benedikta nővér túllátott a kereszt borzalmán, a holocaust éjszakáján, egészen a Feltámadás örök fényéig. „Consummatum est.” Beteljesedett, és nemcsak bevégeztetett.

„A kereszt nem öncél. Magasba emelkedik, és fölfelé mutat. Nemcsak jel, hanem Krisztus erős fegyvere, az a pásztorbot, mellyel az isteni Dávid kivonul a pokol Góliátja ellen. Bot, amellyel kopogtat, és feltárja a mennyek ajtaját. Akkor majd mennyei fény árad ránk, és körülölel mindenkit, aki követi a Megfeszítettet.”

*

Boldog Edith Stein nővért II. János Pál pápa 1998. október 11-én Rómában a szentek sorába iktatta.  

 

 


Lelóczky Gyula Donát

SZORONGÁS  ÉS  KERESZTÉNY  REMÉNYSÉG

A  Titanic című film kapcsán

Azt mondják, a mozikban ezen a télen világszerte bemutatásra került Titanic minden idők legköltségesebb filmje. De a film egy másik rekordot is megdöntött: ez hozza minden idők legnagyobb filmbevételét. A Newsweek hetilap híradása szerint  Titanic-mánia terjedt el mindenütt Amerikában. A lap költői hasonlattal élve állítja: „Ha a Titanic sorsa felett elsírt könnyeket esőfelhőkbe lehetne gyűjteni, az El Nino légáramlat kemény vetélytársra találna.” A film sikerének a titka nem egyszerűen az, hogy látványos, hogy jó a cselekménye, hogy jók a szereplők. Igazi titka az, hogy a film meséje tökéletes példabeszéd a 20. század végi ember életéről. Tudatosan vagy öntudatlanul a nézők  a filmben saját életszituációjukat fedezik fel. A Titanic volt a legnagyobb és a legdrágább hajó, amit valaha is építettek. Elsüllyedhetetlennek vélték. Az első osztályon az utasok a legmagasabb fokú luxust és kényelmet élvezhették. És ahhoz, hogy a biztonságnak és a jólétnek ez a látszata szappanbuborékként megsemmisüljön, nem kellett egyéb, mint egy közepes nagyságú jéghegy, és megtörtént a katasztrófa. Két órán belül több mint 1500 ember vesztette életét, és a hajó minden kincsével és luxusával együtt többezer méternyi mélységbe, a tenger fenekére süllyedt.

Nem élünk mi is – mint a Titanic utasai – viszonylagos kényelemben és a biztonság csalóka érzésével? Nem érzékeljük mind erősebben, milyen törékeny is ez a kényelmes élet, milyen félrevezető is a biztonságnak ez az érzése? Ki tudja, nem kezd-e Szaddám Huszein holnap globális baktériumháborút? Nem fog-e India és Pakisztán között atomháború kitörni? Nem következik-e be a jövő héten az a katasztrofális földrengés Kaliforniában, amit már olyan régóta jósolnak? Hogyan befolyásolja életünket a növekvő lyuk az ózonrétegen? A globális felmelegedés egyrészt a jéghegyek olvadásával, a tengerszint lassú, de állandó emelkedésével, másrészt időjárási rendellenességekkel fenyegeti állandóan az emberiséget, helyenként árvizet, másutt szárazságot okozva. Texasban több héten át eltakarta a napot az a füst, amely Mexikóból, a szárazság folytán keletkező többezernyi erdőtűz miatt érkezett. Naponta hallunk újabb és újabb fenyegető veszélyekről, melyek egyik napról a másikra véget vethetnek kényelmes kertvárosi életformánknak. S a globális veszélyek mellett fenyegetik még családunkat a hirtelen halál, a tragikus betegség, a váratlan baleset veszélye, az állásvesztés lehetősége, meg az a veszély, amelyben az egyre növekvő bűnözés miatt élünk. A 2000. év küszöbén nagyobb bizonytalanságban él az emberiség, mint a II. világháború óta bármikor. Van-e ebben a helyzetben megoldás? Találhatunk-e valamilyen kivezető utat? Vagy arra vagyunk kárhoztatva, hogy állandóan a rettegés és a félelem fekete felhői alatt éljünk?

1. Igazi lét. Létbizonytalanságában a mai ember kétségbeesetten kutat valamilyen szilárd pont után életében, amely megingathatatlan és állandó, amire minden körülmények között számíthat. Helyesen ráérezve a valóságra, hogy egy ilyen állandóra feltétlenül szükségünk van, de abból egyetlen egy is elégséges, a mai ember Arkhimédésszel, az ókori görög tudóssal együtt bizakodva mondja: „Adjatok egy pontot, és kifordítom sarkaiból a világot.” Rá kell jönnünk, hogy tanácstalanságunkban az egyetlen biztos ismeretforrás, amire alapozhatunk, a hitünk. Rá kell jönnünk, hogy minden bizonytalanság közepette, ha valamilyen kis szilárdságot akarunk találni életünkben, akkor életünket az egyetlen létező sziklaalapra kell építenünk, arra az igazságra, hogy Isten a mi szerető Atyánk, Jézus Krisztus pedig az Ő Fia, a mi Megváltónk. A bennünket körülvevő számtalan látszatlétező, kérészéletű látszatvalóság mögött meg kell látnunk, hogy egyedül Isten az, aki csakugyan „van”, hisz amikor Mózes Isten nevét kérdezte az égő csipkebokornál, Isten maga adta ezt a nevet magának: „Én vagyok, aki vagyok.” Ő az egyetlen, aki igazán létezik, akinek a léte nem esendő és esetleges, Övé az egyetlen csakugyan szilárd Lét a Világegyetemben, Ő az egyetlen, akire mindig abszolút bizonyossággal számíthatunk, mert míg az ég és föld elmúlnak, az Ő szavai nem múlnak el soha. Amikor tehát Jézus megkérdi tőlünk: „Hát ti is el akartok menni?” Péter apostol szavaival kell nekünk is megvallanunk: „Uram, kihez menjünk? az örök élet igéi nálad vannak.” (Jn 6,68)

2. Igazi élet. Isten több, mint egy személytelen őserő, több, mint egy mindent mozgató, de saját maga mozgatásra nem szoruló iszonyú erejű gép. Isten szabad akarattal rendelkező értelmes Lény, öröktől való, mérhetetlen és határtalan személyes Lét, olyan felmérhetetlen gazdagságú személyes Lét, hogy annak élete nem egy, hanem három Személyben, az Atya, Fiú és Szentlélek személyében valósul meg. Sziklaszilárd lét, örökkévaló élet, minden élet teremtő forrása, amely a mi törékeny életünknek is kútfeje és alapja. És ez a mérhetetlen gazdagságú élet saját gazdagságát nem akarja féltékenyen egyedül magának fenntartani, hanem meg akarja osztani szabadnak és értelmesnek alkotott teremtményeivel, az emberekkel is, ezért az Atya elküldte Fiát a Földre, hogy hozzánk mindenben hasonló ember legyen a bűnt kivéve. Ez az ember, a Názáreti Jézus, tudatában volt isteni eredetének és isteni erejének. Határozottan állította önmagáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”, egy más alkalommal pedig azt mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Jánosnál ismételten olvassuk, hogy Jézus az elpusztíthatatlan, örök élet forrása. Így hívta magához az embereket: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék! Aki hisz bennem, annak szívéből élővíz forrásai fakadnak.” (Jn 7,38; Vulgata.) Egyértelműen állította: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” (Jn 10,10) Jézus tanításában gyakran előjön az „örök élet” gondolata, amely nem a halál utáni életet jelenti, hanem Isten saját végtelen, elpusztíthatatlan életét, amelyet a benne hívők már itt a földön birtokolhatnak. Ha azt akarjuk, hogy életünk szilárd alapokon nyugodjék, és ne legyen állandóan kitéve a változó szerencse szeszélyének, Jézushoz kell mennünk, Nála kell tartós, múlhatatlan életet keresnünk.

3. Igazi szeretet. A legtartósabb, legerőteljesebb élet is üres, ha nem tölti ki szeretet. Életünknek csak akkor van értelme és tartalma, ha szeretünk és szeretve vagyunk. Van egy ősrégi kínai mondás, mely így hangzik: „Kerestem a lelkem, de sehol sem találtam; kerestem az Istent, de sehol sem találtam; kerestem testvéremet, és mind a hármat megtaláltam.” Mihelyt igaz szeretettel megnyílunk egy másik ember felé, megtaláljuk embertársunkat is, önmagunkat is. Hitünk arra figyelmeztet bennünket, hogy a világban – amelyben minden egyre gyorsabb ütemben változik, annyira, hogy maga a változás lett a szabály, maga a változás lett az egyetlen, ami állandó –, hogy tehát a világban, amelyben barátság, szerelem, emberi kapcsolatok olyan gyorsan elmúlnak, cserélődnek, mint a kaleidoszkóp változó képei, van még egy sarok, ahol szilárd alapot találhatunk életünk számára, ahol igazi békére és szeretetre találhatunk, és ez a sarok a minket szerető és szeretetünkre szomjazó Isten. Szent Pál a szeretet himnuszában bátran kimondja, hogy a legnagyobb szónoki tehetség, minden tudomány és titok ismerete, hegyeket mozgató hit, egészen a végsőkig menő önzetlenség mind nem ér semmit, ha nincs bennünk szeretet. Viszont ha a legkisebb cselekedetet is igazi szeretettel hajtjuk végre, annak a tettnek az értéke végtelen. Mert, mint szintén Szent Pál írja: „most megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három, de közülük legnagyobb a szeretet.” Kis Szent Teréz írta, hogy aki egy szalmaszálat felemel a földről igaz szeretettel, egy lelket kimenthet a tisztítótűzből. Jézusban akkora volt a szeretet irántunk, hogy meghalt értünk a kereszten. Ez a mértéke az Ő szeretetének: adhatunk érte cserébe kevesebbet? Isten tudja, hogy gyengék vagyunk, hogy nem tudunk nagyot tenni, nagyot alkotni. A kalkuttai Teréz anya mondta egyszer, hogy Isten nem azt várja tőlünk, hogy nagy tetteket vigyünk végbe, hanem hogy kis jócselekedeteket tegyünk meg nagy szeretettel. Nem a cselekedetnek kell nagynak lennie, hanem a szeretetünknek. Szent Bernát írja, hogy a szeretet mértéke az, hogy mértéktelen, hogy nincsen mértéke. Jézus számára a legfontosabb kérdés mindig az, hogy mennyire szeretjük őt. Feltámadása után háromszor kérdezte meg Pétertől, hogy csakugyan szereti-e Őt. Tudjuk a mitológiából, hogy amit Mídasz király csak megérintett, mind arannyá változott. A szeretet adja meg nekünk a Mídasz-érintés képességét: amit szeretettel megérintünk, az mind arannyá, örök értékűvé válik. „Az Istent szeretőknek minden a javukra szolgál” – mondja Szent Pál. Ha igazi szeretet van bennünk, az örök, mert azt nem veszíthetjük el soha. Szintén Szent Pál apostol kérdezi: „Ki választhat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség, üldöztetés vagy éhezés, ruhátlanság, életveszély vagy kard?” S a kérdést abszolút bizonyossággal válaszolja meg: „Mindezen diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket. Biztos vagyok ugyanis abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől.” (Róm 8,35–39)

Az igazi keresztény szeretet maradandó, örök érték, mert Istentől való. Szent János levelében olvassuk: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri az Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet.” (1Jn 4,7–8)

Arra törekedjünk tehát, hogy Istenben megtaláljuk az igazi létet, igazi életet, igazi szeretetet. Ha ezen a szilárd alapon állunk, akkor változhat, akár a feje tetejére is állhat a világ, nekünk hajunk szála sem görbülhet meg, mert Isten a tenyerén hordoz bennünket, semmi igazán rossz nem érinthet minket, és akkor csakugyan elsüllyedhetetlen lesz életünk.



             


Tervezett témáink 1999-ben:

1. Isten, Atyánk
2. Jézus egyetlen üdvözítő
3. Lélek szerint élni
4. Boldog Szentháromság

Az Atya Évét előkészületnek tekintjük a 2000. év nagy jubileumára.

 

 


Gyorgyovich Miklós

PROHÁSZKA  ÉS  A  REGNUM  MARIANUM*

Hogy Prohászka Ottokár és a Regnum Marianum kapcsolatát korrekt módon elemezhessem, két irányból vizsgáltam a rendelkezésemre álló irodalmat. Egyrészt Prohászka és környezete felől: Tanulmányoztam Prohászka Naplójegyzeteit, dr. Bíró Vencel Mailáth püspökről szóló könyvét, Prohászka Ottokárnak és Shvoy Lajosnak Mailáth püspökhöz intézett leveleit (gyulafehérvári levéltári anyagokat),  valamint Horváth Kálmán kéziratos anyagát. Másrészt az intézmény felől közelítettem. Kutattam Emődi László Bécsben megjelent könyve, A Regnum Marianum története, valamint a 100 éves Regnum Marianum összeállítása a Regnum papjairól c. munka alapján. Felhasználtam Dobszay János két könyvét is, melyeket a Regnum Marianumról írt, valamint László Gábor regnumi atya élő szóban tett visszaemlékezését.

I. Prohászka Ottokár, az esztergomi spirituális

Prohászkának számos kezdeményezése volt. Ezek egyike a Regnum Marianum. Prohászka Ottokár már 1885. december 8-án ezt jegyezte fel naplójába: ,,Imámban kérem, hogy az ifjak szellemét éltessem, és az életben a hitet alkalmas intézmények fölállítása által ébresszem.” Ez az első utalás a Regnumra, amely majd 15 évvel később indul útjára.

Prohászka tudatosan készül az ifjak szellemének éltetésére. Esztergomba kerül. Schütz Antal írja Prohászka pályája című tanulmányában: „1890 őszére Simor kinevezi spirituálisnak. Prohászka azonnal reformokat vezet be: jobb ellátást, okosabb intézeti életrendet alakít ki, de a papnevelés reformját is véghez viszi. Hangsúlyt fektet a kispapok alapos teológiai képzésére, dogmatikai tudására, skolasztikus bölcseleti műveltségükre, de arra is, hogy a természettudományokkal élő kapcsolatot ápoljanak. Lelkiéletüket sokszerűen emeli. »A hitéből és hitében élő igénytelen, önfeláldozó, a néppel érző, lendületes papság volt az ő ideálja.« Simor prímás kétkedve fogadja tervét, mely szerint a kispapoknak esténként adott elmélkedési pontokon másnap reggel egy óra hosszat kellett gondolkozni. Prohászka személyes irányítása is hatásosnak bizonyult: lelki ügyekben mindig nyitva volt az ajtaja és a szíve is. Önmagát adja. Rövid, együttérzéssel teli válaszokat kínál a kispapok felvetett problémáira. Adja saját tüzét is. Az éjfélig tanuló kispapok látták a folyosó fülkéjében a feszület előtt, a Szűz Mária-szobor előtt vagy a kápolnában mozdulatlanul, teljes elmerültségben térdelni spirituálisukat egyenes, szabad és mégis mélységesen áhítatos tartásban! Nem csoda, hogy Prohászka neve fogalommá lett a fiatal papság körében; hogy neveltjei tűzbe mentek érte; szemükben ő volt a »fekete prímás«. Vele álmodtak, kezdték utánozni, még külsőségekben is. . . Prohászka egy addig nem ismert új tavasznak sejtelmeivel és erőivel töltötte el az ifjú levitákat.”1

Schütz még a következő jelzőkkel illeti a spirituális Prohászkát: elmélkedő, imádkozó lelkivezető, megbámult tanár, fogyhatatlan irgalmú szamaritánus, mindig rendelkezésre álló titokzatos hatású gyóntató, minden szószékre és dobogóra termett új erejű szónok2.

Shvoy Lajos Prohászkának a szeminaristákra tett hatását így fejti ki: „Ezekből a kispapokból került ki elsősorban az a papi generáció, amely Prohászka Ottokár irányítása mellett megindította a nagy magyar katolikus restaurációt a huszadik század fordulóján.”3

Shvoy püspök visszaemlékezésében rátér a Regnum Marianum megalapításának tényére is: „[Mailáth püspök] Kanter Károly királyi várplébános pártfogása alatt létesített a Damjanich u. 28/b alatt egy hitoktatói otthont Philippinum név alatt Néri Szent Fülöp oratóriumainak mintájára. Prohászka Ottokár meg-meglátogatta ezt a 15–20 tagból álló lelkes hitoktatói gárdát, tartott nekik konferenciákat, s buzdította őket komolyabb papi életre4.”

Azután „1901 nyarán a Damjanich u. 50. alatt sikerült venni egy háromemeletes házat, s rövidesen ide került át a Hitoktatói Otthon. Itt alakult meg 1903-ban a Regnum Marianum. Amikor a házvétel sikerült, egy háromtagú küldöttség ment Esztergomba Prohászka Ottokár spirituálishoz, s felkérte, hogy jöjjön Pestre, vegye át a ház vezetését, s legyen az egyházmegye fiatal papi generációjának vezére. A kérés meglepte őt, s kacagva hárította el mondván: »Hi ebrii sunt et musto pleni! – Teleitták magukat édes borral!« – Tényleg azt hitte, hogy a fiatalos hév ragadta el tanítványait.”5

Pedig nagy szükség volt az általa megálmodott intézményre, mert a századfordulós állapotokat Prohászka egyik beszédében így jellemzi: ,,A legmélyebb szomorúságot váltja ki bennünk, mikor az romlik, aminek az élet erejében s pompájában kellene megnyílnia, az ifjúság eszményektől s lelkesüléstől fölhevített lelkületének. . . A züllés ellen nem elég az eddigi vallásos nevelésnek limonádéja, hanem igenis szükség van erőteljes reakcióra, mely vallásos életet teremt.”6 Felismeri a fiúpasztoráció jelentőségét, és így nyilatkozik: „Keresztény férfiakat kérünk, kik a hitet vallják; templomba járnak, imádkoznak, és »magna vivunt«, erkölcsösen élnek. Egy ilyen férfiú fölér egy apológiával; életéből sugárzik az elv ereje. Ily generációt nevelni kell; keresztény családok, tanárok, apostolkodjatok, neveljetek nekünk keresztény nemzedéket.”7 Örömmel tudatja hallgatóságával, hogy megalakult a Regnum Marianum, e törekvéseknek központjául és támaszául.

Hogy mit is jelentett a Regnum Marianum intézménye? Erről viszonylag sokféle megközelítést találtam:

– A Damjanich utca futóhomokjába az Úristen egy fiatal akácfát ültetett, s ez a fiatal fa megfogta életerős gyökereivel a futóhomokot, fehér virágjával megillatosította a város füstszagú levegőjét, és évtizedek óta táplálja az evangélium mézével a regnumi ifjúságot, amely igénytelen tud lenni, mint a cigány purdé, és idealista, mint egy görög filozófus – így jellemezte a Regnum Marianumot az akácfa ültetője, Prohászka püspök atya.8

– Máskor pedig a ház lakóival együtt ebédelve nekik teszi fel a kérdést: Mit gondolnak, mi a Regnum? Nem lehet megmondani, feleli helyettük is, amint ezt a kompótot sem lehet megmondani, hogy milyen vegyület, hanem meg kell enni. A Regnumot is meg kell élni9.

– Krywald Ottó alapító atya szerint a Regnum Marianum a budapesti papság  szellemi központja. „Három alapelvünk volt – írja: 1. A legjobb az éppen elég jó. 2. Mindenüvé a legjobb szakembert kell állítani. 3. A lelkeknek érezniök kell, hogy szeretjük őket.”10

– Egy ma élő regnumi atya, László Gábor emlékező szavai, melyeket Marczell Mihálytól hallott, a következőképpen világítanak rá a Regnum Marianum lényegére: „A Regnum Marianum eredetileg papi közösség volt. Nemcsak gyerekeket tanítottak, hanem a nagyvárosi pap ideálját kívánták megmintázni, megformálni. Marcell Mihály szerint az atyák jelentkeztek püspöküknél, miként annak idején Szent Ignác a pápánál, hogy felajánlják magukat a legrázósabb feladatok elvégzésére. Nem a környékbeli lumpen gyerekeket fogták össze, hanem a gimnazistákból kívántak elit, tartással rendelkező keresztényeket nevelni. A Regnum Marianumnak sem volt más célja, mint hogy Krisztust kövessék az emberek.” László Gábor egy másik hármas elvet említ, mely ugyancsak jellemezte a regnumi atyákat: „Az atyák értékrangsora  így alakult: első az Isten, második a gyermekek érdeke, harmadik csak a saját érdekük. Erejük Krisztus szegénysége volt. A Mailáth püspök által megvásárolt házat saját pénzükből tartották fenn (hitoktatók bére), ez olykor igen nagy lemondást jelentett részükről. Az atyák Isten szeretetében élve, tudásban állandóan növekedve, a gyerekek javát nézve akartak az országnak egészséges szellemű ifjúságot nevelni.11

– Tekintsük még át röviden, hogy Emődi Lászlóban, a szocialista idők regnumi házfőnökében hogyan állt össze az indulásról alkotott kép. Könyvében ezt írja:

 Létezett egy csoport, amelyik oratórius mintára internátust kívánt alapítani. Ennek a gondolatnak lelkes formálója Solymos Oszkár. Az ő gondolata volt az, ami a Philippinumban megvalósult. Annyira ragaszkodott az internátus gondolatához, hogy annak elvesztését nem tudta elviselni. [Évekkel később] elköltözött a házból, kivándorolt az országból, Dél-Amerikában fejezte be az életét.

A másik csoport, úgylehet a többség, jobban számításba vette a realitásokat. Az volt a realitás, hogy nincsen semmijük. Úgy tűnik, ennek a csoportnak szellemi vezetője volt Krywald Ottó. A hagyomány úgy tartja: ő volt az alapító-házfőnök. Ő mutatott utat a kongregációs munka felé. Neki lett igaza. A tíz internátusi tanuló tanítását felváltotta az ezreket tanító Zászlónk.12 A regnumi papok új ifjúságnevelő módszer kialakításán fáradoztak, és minden jó kezdeményezést felhasználtak erre. A Regnum Marianum nagyon hívő, színesebb világot akart a cserkészkedésnél. Pantol Márton fogalmazta meg, hogy a Háznak a természetfeletti életbe kell bevezetnie minden házba jövőt. Érdekes együttes lakta a Házat. ,,Tudósok, művészek, irodalmárok, szervezők, jó adminisztrálók”13 stb. Tanítással foglalkozó [papi] együttes volt ez. A Regnum erőtől duzzadt. Mailáth Gusztávban bírták a megyéspüspök alapítót, Prohászka személyében köztük volt a géniusz. A fiatalok lendületesek, zseniálisak voltak: Marczell Mihály, Koszter atya, Halász Pál, Shvoy atya, a templomépítő, kivette részét a Ház ifjúsági munkájából is. Ő lett Prohászka utódja a püspöki székben. Kiváló ifjúsági vezető és csapatát jól egybetartó cserkészparancsnok volt.14 Prohászka Ottokár 1904-ben költözött be a Házba, magával hozva hatalmas tekintélyét, szellemi erejét. A Házban rendszeresen (havonként, negyedévenként) tartott rekollekciókra özönlött az ifjú papság. Budapest papjainak ő volt a gyóntatója, lelki vezetője.

A püspökszoba Mailáth G. K. emlékét őrzi. Mindenki szerette őt, és szívesen hallgatták egyszerű szavait.15

A Damjanich utcai Regnum-házban tizenkét kongregáció, és később a cserkészet megindulásával három cserkészcsapat, s még később a regnumi szeniorok gárdája működött.

Itt született meg 1902-ben a Zászlónk, 1906-ban a Kis Pajtás és még később a Nagyasszonyunk, a leányifjúság számára.16

A ház harmadik emeletén működött az internátus, az első emeleti nagyterem és a kápolna a kongregációs élet központját képezte.

A Zászlónk főszerkesztője, Izsóf Alajos vérbeli szerkesztő volt: megszerezte az Élet nyomdát. Itt készültek a lapok, 1911-ben pedig az Élet Könyvsorozatot indítja neves írók jó könyveivel.17

II. Hogyan dolgoztak Prohászka, Mailáth és Shvoy Lajos
a Regnum Marianumban?

Erre a kérdésre részben ők maguk válaszolnak, részben pedig levelezésük utal rá.

Shvoy Lajos írja Prohászkáról: „. . . ha Pestre jött, mindig betért a Regnum Marianumba, ott is szállt meg, s melegen érdeklődött a fiatal papi generáció problémái és nagyszerű munkája iránt, s állandóan irányította Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök úrral, mint a Regnum Marianum elnöke azok munkáját.”18

Jandik József szavai: „Prohászka püspök urat a Regnumból ismertem már kisfiú koromban. Diáktársaimmal együtt eljártunk a katolikus nagygyűlésekre, amelyeknek Prohászka Ottokár volt a lelke. Kimondhatatlanul lelkesedtünk. Tüntettünk, minden megmozduláson részt vettünk. »Maguk fiatalok – mondotta –, ma már sok mindent természetesnek vesznek, ami a mi fiatal éveinkben újszerű és hallatlanul nagy dolog volt. Maguk a régi Egyházat meg sem tudják már érteni.« . . . A reformtörekvés megvolt, és mi ifjak lángoltunk a reformoktól. . . A Regnumba sokszor eljött. Többször étkezett is velünk. Nagyszerű volt ilyenkor a társalgás.”19

Prohászka sem fukarkodott a szóval, hogy Mailáth érdemeit elismerje, és jóakaratát a Regnum iránt ébren tartsa. Egyik levelében írja: „Oly nagy dolog az, úgymond, ha a világi papságban megmozdul a lélek, és a szó igaz értelmében ki akarja venni részét az idők kérdéseiből, a megkívánt munkából. Ez az értelme és érdeme a Regnum Marianumnak. Tartsa tehát kezét e küszködő intézmény szívén, és segítsen rajta tovább is. Figyeli a Regnumban az önzetlen papokat, akik ott elhagyatva mindenkitől, kivéve az erdélyi püspököt, róják a munkát és buzgólkodnak. Jó, hogy Mailáth mindig kimutatja irántuk való szeretetét és nagyrabecsülését. Ez sokat ér.”20

Prohászka méltán tehetett ilyen nyilatkozatokat, mivel Mailáth nemcsak a Regnum közgyűlésén elnökölt, elismerésével és lelkesedésével nemcsak lelkesített, hanem az intézményt anyagilag is nagyban támogatta. Saját adakozásainak összegét nem is lehetett megállapítani, de másoknál, főleg a püspököknél való kopogtatásairól maradtak fenn adatok. A jótevőktől évi hozzájárulást kért, és azt össze is gyűjtötte. Így gr. Széchenyi Miklós és br. Hornig Károly püspökök évenkint 3000–3000 koronát adtak a Regnum egyik lapjára, az Életre. Glattfelder Gyula püspök 5000 koronát. A Regnumnak részletek gyanánt beküldtek: Csernoch János 1000 koronát, Radnai Farkas 2000 koronát; Széchenyi 2250, majd 1500 koronát. Több püspök értesítette őt arról, hogy mihelyt pénzhez jutnak, eleget tesznek ígéretüknek. Rendesen egyéb nagyszabású jótékonykodásaikra hivatkoztak. Irataik megvilágítják az áldozatok nagyságát, amelyeket vallási és kulturális intézmények létesítéséért hoztak.21

Valóban. Adva volt a ház, mely az esztergomi főegyházmegye tulajdonát képezte, adva az ott élő papok egyre egységesebbé váló közössége, adva a környező gimnáziumok fiúifjúsága, mely gazdag programjai miatt vonzódott a Házba.

III. Csupa szív, csupa dal, csupa élet

A fenti szöveg a kongreganista himnuszból való versrészlet.   

A Regnum Marianum hétköznapjait valóban a szív, a dal, az élet áradása jellemezte. E hétköznapokba engednek bepillantást azok a levelek, melyeket Shvoy Lajos és Prohászka Ottokár írtak Mailáth püspökhöz. Shvoy Lajos, a tanítvány, szervezési, lelkipásztori kérdéseket feszegető sorokat küld az erdélyi püspöknek. Többük a Regnum Marianumról szóló helyzetjelentésnek tekinthető. Prohászka igen sokszor ragadott tollat, s írt távirati stílusban néhány dologról.

Említettem, hogy e papok élete első helyén az Isten állt. Shvoy Lajos leveleiből idézek:

„Krywald úr lelkigyakorlatokon van, Izsóf Assisiben. Boldog húsvétja van. Fiacskáim kedden jönnek.”22 Utánuk következtek neveltjeik, a fiúk.

„Tegnap kezdtem komolyan foglalkozni a fiúkkal ittlétük óta. Megviselte őket nagyon a vakáció puha, meleg, tétlen világa. Főleg az V. osztályt. Lassan megint felmelegednek valahogy. Az idei év egyébként könnyebb a tavalyinál. Kevesebb a beteg, s a lelki kondíció is jobb. Nincsenek különös reményekkel kecsegtető fiúk, inkább gyámoltalanok, de nem a tavalyi szerelmes, megvadult, szökdöső, vagy éppen durva lelkű fiúk. Persze azért a munka ezerféle gonddal jár.”23

Megfigyelhetjük a teljes odafigyelést, a minden rezdülésükkel való törődést: „Találkoztam volt kongreganistáimmal. . . Egy pár idősebb fiú beszámolt életéről, hibáiról, kért tanácsot, mit persze örömmel fogadtak a jó fiúk. Milyen jó is az Úr Jézus. . . Kérem Méltóságos Úrnak imáját ezekért a szegény lelkekért. Nem is tudtam, hogy egy VI–VII. gymnasista ennyire ki van téve a bűnnek, s ennyire ostromolják az ő ártatlanságát minden oldalról. Itt bizony emberi szó semmi. Itt csak a kegyelem használ és segít.”24

Íme még egy helyzetjelentés, mely a személyes benyomások feltárásának példája: „A Mani már fönt van. Sebe lassan gyógyul, bekötött fejjel jár. Laczit secundával fenyegették számtan-mértanból. Igen fél, nem igen mutatja magát. Pistával beszélgettem egy-kétszer. Rendetlen nagyon, vallotta be, s nagyon sok a leczkéje. Nehezen pótolja a mulasztást. Meg is szidtam őt barátságosan. Tegnap és pár nap előtt Sólymos Urat helyettesítve – kettőt kivéve – elég jó benyomást tettek az internisták. Jobbak határozottan, mint tavaly.”25

Nem tudom, maradt-e a saját érdekük érvényesítésére energiájuk, hiszen a felnőttekkel is intenzíven foglalkoztak. Valóságos lelki mélyszántás folyt: „Mióta Püspök Atyám itt járt, azóta megújult a föld színe. Annyi a lelkes, odaadó férfi a templomban, az áldoztató asztalnál, oly lelkes összejövetelek vannak kedd esténként aktuális kérdések tárgyalásával, hogy örül az ember lelke mindezek láttára. . . Frey Ottóék is nagyon várják Püspök Atyjukat a Regnumnak apává lett hűséges fiai.”26 A fiúkat e felnőtté válás küszöbéig kísérték, s olykor tovább is: „Az ifjú Bittner Ferenc, kire tetszik tán emlékezni a Regnum Marianumból, most fölvétetett a római Germanicumba alumnusnak, igen jó fiú s bizonyára be fog válni” – tudatja Prohászka Ottokár Mailáth püspökkel27.

Ugyancsak arra utalnak a következő levélsorok is, hogy a felnőttkorba kísérték az atyák a fiatalokat: „Híveim nagy epekedéssel és lelki szomjjal várják Püspök Atyjukat, s a jó Isten küldöttjét. Már tegnap erősen beharangoztam a férfi liga választmányi ülésén. Igen nagy az öröm. Az öreg legények nagyban készülődnek. Olyanok, mint a nagy gyerekek. Február 1-én 10 órára hirdettem a szt. misét, 8 órára a gyóntatást szobámban.”28

A regnumi szív erősen sportos szív volt. Egyik életelemük a játék. Újra Shvoy atyát idézem: „Krywald úr megnyugtatására lemondok a lapdázásról, noha érzem, hogy ezen frissítő és éltető mozgás nélkül nem megy úgy a munka, nem fog úgy az eszem, s ellustulok és eltotyakosodom, de  még az alvás és az evés sem fog. De ha már minden áron elkergetnek jóakaróim az én fiatalos jókedvemtől s játszi kedélyemtől, és öreg plébános bácsit csinálnak belőlem, megteszem ezt is szívesen, csak ne szomorítsak senkit, s ne nehezteljen reám senki.  De azt érzem, hogy nehéz lesz visszafojtanom magamba az életkedvet [...], s evvel sokat, örömet is, kegyelmet is veszítek, s főleg sok alkalmat a gyermeklélek megnyiladozására. Milyen tragikum. Tavaly úgy volt, hogy majdnem előadást kellett tartanom a »játék«-ról, idén meg  így pórul járok miatta.”29

Nevelésük az érzelmekre is kiterjedt. Zenekaruk, énekkaruk hírnévre tett szert. „Hihetetlen, mit produkál a jó Moczyk Felicián a fiúkkal két hét alatt. Gyönyörűen énekeltek, könnyes szemekkel, mély érzéssel énekeltek a fiúk, s mi könnyekig meghatva hallgattuk. . . A fiúk 3 nap solemnis misén és litánián énekeltek, s oly nagy kedvük volt, hogy alig akarták ott hagyni a templomot” – írja regnumi levélpapíron 1909. X. 5-én Lajos atya.

Színvonalas bábműsorokat és színielőadásokat tartottak. Idézem: „Krywald úrnak ma nagy napja van. Tanonczotthona ünnepélyt rendez, színdarabot ad elő; Szt. Elek-et, amit Gyulafehérvárt adtak elő. Ha igaz, KO kedvéért elmegyek tapsolni. Hála Istennek, ő igen jó hangulatban és kedvben van, Izsóf úrral együtt.”30

Miért csak fiúk nevelésével foglalkozott a Regnum? – tehetné fel valaki joggal a kérdést? Erre Prohászka felel. A világiak apostolkodása címmel, a IV. katolikus nagygyűlésen  elmondott beszédében (1903. okt. 20. Alkotmány-ban megjelent okt. 21.) a következőket mondja: ,,Ne csak leányiskolákat mindig és mindenütt; gondoljanak már a fiúkra s az ifjakra is. Mélyen tisztelt Hölgyeim, ne haragudjanak rám, de én úgy látom, hogy túl lovagiasak vagyunk, s csakis kegyetekkel törődünk. Ne csak apáca-iskolákat! Én tisztelem a kedves testvéreket, szeretem őket, megcsókolom a lábuk nyomát is; de hát mi is akarunk élni, mi Évának árva fiai s Magyarországon számkivetett maradékai!”31

Minden intézmény életében vannak jó és gyenge periódusok. Így volt ez a Regnum Marianumban is. Prohászka több levelében kitér arra, hogy éppen milyen állapotok uralkodnak a Regnumban: „Oly nagy dolog az, ha a világi papságban megmozdul a lélek, s ha a szó igaz értelmében ki akarja venni részét az idők problémáiból s a megkívánt munkából. Ez az értelme s érdeme a Regnum Marianumnak, s kedves Gróf úr tartja bennük a lelket. Azért ismételten kérem, tartsa a kezét e küszködő, árva intézmény dobogó szívén, s segítsen rajta tovább is” – írja 1912-ben.32

Ám a fiatal közösség egén viharfelhők kezdenek tornyosulni 1915-ben. Erről így számol be: „A Regnum Marianumban sem voltam már jó ideje. A nyáron beszéltem Krywalddal, épp akkor, mikor Erdélybe készült; szóba került Izsóf is, s az is, hogy hogyan lehetne őt depressiójából kiemelni. Gondolom, csak azáltal, ha valamit biztosítanánk számára. – Az egész Regnum Marianum kidűlőfélben van; Kristóf már elment – Nagy Lajos is elmenni készül; ezek pedig oszlopos tagok voltak. Ha Izsóf érezné, hogy ő kicsoda, s mit bír [. . .], akkor ő egymaga gerincét képezhetné a Regnum Marianumnak. Így azonban elfonnyad, s elmarad ő is.”33

Mindenesetre egy évvel később nyoma sincs a rosszkedvnek: „Voltam múltkor a Regnum Marianumban, s nagy örömömre láttam, hogy jókedvűek; Izsóf barátunk is fölszabadulni látszott már a boszorkanyomás alól! Ó, be jó, hogy kedves Gróf Uram úgy tartja bennük a lelket, s mindig kimutatja irántuk való szeretetét s nagyrabecsülését; ez sokat ér!”34

Említettem, hogy a Regnum Marianum milyen jelentős sajtótevékenységet folytatott. A Zászlónk példányszáma 10 éves jubileumának idején 26000 volt. Több levél foglalkozik a sajtójukkal. Itt csak egy rövidet idézek: „Isten vele, kedves Gróf  Úr! Köszönjük a Regnum Marianum kiadványait ajánló cikket az Alkotmányban. Evviva!”35

Azt is említettem, hogy a szerény körülmények között élő papok csak úgy tudták a különféle műveiket életben tartani, ha anyagi gondok nem lehetetlenítették el. Prohászka kitér az anyagi támogatásra egyik levelében: „Itt minden tűrhetően megy. Walter 100 koronát, a prímási iroda 200 koronát adott a Regnum Marianumra; szereztem alapító tagokat [azaz jelentős támogatókat], s még tovább is gyűjtök; fölkötöttem a kolompot, hát viszem is. Leidge[l]b úr is beállt . . . az én szép szemeimért.”36

Prohászka papjai szent életükkel tűntek ki. Bár utolsó szempontjuk volt a saját érdekük, Prohászka püspök úr többször is visszatért jellemzésükre, soraival minduntalan elismerte életvitelük szépségét. „Azt kértem [a jezsuita páterektől], hogy vegyék bele az ünneplő kongregációs táborba a Regnum Marianumot is, s részesítsék testvéri elismerésben s figyelemben azokat az igazán önzetlen papokat, kik ott elhagyatva mindenkitől – kivesszük az erdélyi püspök urat – róják a munkát s buzgólkodnak. Nem tudom, mi lesz a felelet; de bármi legyen, föl kell karolnunk úgy is az ő ügyüket, hogy pártjukra állunk, s nyíltan megvalljuk őket!”37 „Örömmel olvastam, hogy a Regnum Marianum dec. 8-i ünnepélyén részt vett; mily jól esik az azoknak a derék, ifjú, sőt már élemedő papoknak. Csak tessék őket jól berekommendálni az új prímásnak.”38

Prohászka 1913. nov. 4-én ezt írta a Regnum Marianum papjairól naplójába:Mindig nagy érdeklődéssel, s mondhatom, tisztelettel néztem föl a Regnum Marianum papjaira. Van bennük valami iram, a hősiességnek, az Isten-hadseregének páthosza. Úgy törik magukat, s dolgoznak s fáradnak s iparkodnak a kereszténységet a világba beállítani, még pedig úgy, hogy ne veszítsen semmit, hanem ellenkezőleg adjon az új miliőben. Az ilyen ifjú társulatoknak s közületeknek megvan ez a szellemük, a primitiae Spiritus, a pünkösdi rózsás hajnal, a szent tüzek, Szent György lándzsahegyének villogása, a bátorság, s a föltétlen hűség az eszmény mellett, minden kétség kizárása, s a meggyőződés, hogy itt élünk, s átvihetjük az eszményt az életbe, bár fúrni kell a sziklát csikorogva és szikrázva! Valami a hegyi patakok tiszta, friss ütemességéből s csobogásuknak a tisztásokon visszaverődő visszhangjából.  Futásuk az induló hangját s zenéjét adja; lépésüktől zenés lesz a kő, a szikla! – Hálát adok Uramnak, Istenemnek, hogy a fiatal papokra rányomhattam a lelkes papság karakterjét, s közreműködhettem a gratia-ban, quae est in illis per impositionem manuum presbyterii. Adja Isten, hogy ne öregedjenek, ne lanyhuljanak; adja Isten, hogy az esztergomi szeminárium a szellem hegyláncos vidéke legyen, s hogy papjain megérezzék, hogy a hegyekből jöttek! Mi lesz azonban, ha ezek megöregszenek, s nem lesz új folyam, mely törtet és muzsikál?! Accipe et redde! Accipe benignitatem, redde caritatem! Kaptam és adtam! Tán tovább kellett volna ott maradnom? Tán végleg ott maradnom?”39

Nem tudjuk. Valószínűleg nem. Isten embere a nagyobb közösség – egy egyházmegye – élén még sokkal több lelket éleszthetett, sokkal inkább hathatott rábízott nyájára a nyilvánosság erejénél fogva.

Jegyzetek:

1 P. O. Összegyűjtött munkái: 25 41–44. A továbbiakban csak a kötetszámot és az oldalszámot adjuk meg. 2 25 45. 3 Horváth Kálmán kéziratos anyaga Prohászka Ottokárról a Székesfehérvári Püspöki Levéltár anyaga. Ottokár püspök a szívekben.  [A továbbiakban: HK] 61. o. 4 HK 61. o. 5 HK 61–62. o. 6 21 263, 264. 7 13 190 8 A 100 éve RM alkalmi kiadványában Prohászka Ottokárról írt anyagból. 9 Jandik József regnumi pap visszaemlékezéséből HK 137. o. 10 Emődi László: A Regnum Marianum története. Magyar Egyházszociológiai Intézet Bécs, 1989 [a továbbiakban: RMT] 10. o. 11 Elhangzott a RM Házigyűlésén, 1998. augusztus 24. 12 RMT 16. 13 RMT 71. o. 14 RMT 15,  illetve 35. o. 15 RMT  3, 10. o. 16 RMT 11. o. 17 RTM 19, 20. 18 HK 61. o. 19 HK 136–137. o. 20 Prohászka levele Mailáthhoz [a továbbiakban Pr. l.]: 1916. I. 16. 21 Bíró Vencel: Mailáth G. K., 147–148. o. 22 Shvoy levele Mailáthhoz [a továbbiakban: Shvoy l. ] Bp., 1910. III. 26. 23 Shvoy l. Shvoy levele Mailáthhoz 1910. I. 13. 24 Shvoy l., dátum nélkül. 25 Shvoy l., 1905. V. 7. 26 Shvoy l., é. n. I. 5. 27 Pr. l., 1908. XI. 2. 28 Shvoy l., é. n. I. 26. 29 Shvoy l., 1910. III. 26. 30 Shvoy l., 1905. V. 7-én. 31 13 190. o. 32 HK 147–148. o. 33 Pr. l., 1915. XI. 1. 34Pr. l., 1916. I. 16. 35Pr. l., 1913. IX. 25. 36 Pr. l., 1903. XII. 19. 37 Pr.l., 1912. XI. 2. 38Pr. l., 1912. XII. 10. 39 23 25

 

 


MI  A  PLÉBÁNIA  
–  AZ  EGYHÁZ  ELKÉPZELÉSE  SZERINT?

Névtelenül fogom föladni hozzászólásomat a Mi a plébánia – az Egyház elképzelése szerint? című íráshoz. Nem azért, mert nem vállalom a véleményemet, hanem azért, mert ilyen névtelen plébániák százai teszik ki a magyar egyházat, és amit leírok, nem megvitatásra váró vélemény, hanem intézkedést sürgető tények halmaza. A fölvetett problémák nem az én plébániám nehézségei, hanem sokaké. (Általános viszontkérdés: Hát nálatok így van? – Nem nálunk, hanem a plébániák túlnyomó részénél.). Névtelen falvak plébánosai 3–4 községgel a ,,vállukon” szégyenkezve olvassák az ilyen cikkeket: – Én nem tudom ezt megvalósítani, nincs hozzá tehetségem, szorgalmam. . . Pedig dehogyis nincs meg benne, csak lehetősége nincs a gyönyörű elvek gyakorlattá tételéhez. Tehát névtelenül adom fel minden lelkiismeret-furdalás nélkül. (Sok értelme sem volna, hiszen beleérző válaszra, intézkedésre úgy sem számíthatunk.)

Konkrétabban: Személyi plébánia? 1000 lelkes településen hogyan tetszenek elképzelni? De egymás mellett 5 db 1000 lelkes település egy plébánossal: hogyan tetszenek elképzelni? (Szegény híveknek engem kell hallgatniuk. Nem csiklandoztathatják fülüket kényükre-kedvükre válogatva a jó beszédek között. Lehetek én beszédhibás, korcs, készületlen, gusztustalan: szegény emberek kénytelenek velem beérni, mert nem válogathatnak. Az ország nagy része nem válogathat. Az ország nagy részének kár beszélni személyi plébániákról.) Budapestről szemlélve a világot, 2 000 000 emberből válogatva, valóban másképpen nézhet ki a plébánia. Megtömött templomok 5–8 db vasárnapi misével. (Magam is budapesti lévén tudom, hogy a tömött templomok ,,közönségének” nem kis része mindegyik „népszerű” templomban, szentmisén ott van. Tessék kiszámolni, hogy a budapesti plébániai közösségek létszáma százalékosan hány embert jelentene egy picike faluban.)

Munkacsoportok: Nem is olyan kicsi az én falum, de ha mindazt a munkacsoportot megalapítanám, amelyről említés történik, a megmozgatható embereket figyelembe véve minden munkacsoportnak lenne 1/2 tagja. Így ténylegesen van két munkacsoport, amelyik működik: egy imacsoport és egy karitászcsoport. A másik faluban nincs munkacsoport, mert nincs ember. Gazdasági bizottság, társadalmi kapcsolatok. . . Hogyan lehet ilyen csoportot alakítani ott (a legtöbb falu ilyen), ahol 8 osztálynál többet senki nem végzett, annyit is kevesen.

Közösségi élet: Árulkodó az idézet: „. . . elismerje és mozdítsa elő. . .”, tehát aki jelentkezik, mozdítsa elő azt, ami van, azt ismerje el. De ha nincs jelentkező, mert egy kis falu nem létszám a vallásos célú társulásoknak? És ehhez helyiség is kellene. Lerobbant plébániák tömege, ahol még a hitoktatáshoz sincsen méltó helyiség. A közüzemi díjak befizetéséhez sem elegendő a plébánia bevétele. (Egy közeli faluban már a kántornak is fölmondott a plébános, mert nem tudja kifizetni; a plébánián télen 14–15°C van, mert spórolni kell. Ő maga évek óta nem tudja a fizetését fölvenni. Egy budapesti plébánia egy vasárnapi perselybevétele kétszer annyi, mint nálunk az évi perselybevétel. Pedig ott is egy plébániát és egy templomot kell fenntartani: világítani, fűteni. . .) Emellett ne tessék szó nélkül elmenni.

Lelkiségek: Már több csoportot meghívtunk a környék plébániáira. Az egyik tapasztalat: Hetente egy alkalommal jöjjenek össze az emberek este 8 órára. Majd lelkigyakorlatra két napra. Este 8-kor a falusi ember már bezárkózik, 2 napra nem tud elszakadni, mert ott vannak az állatok. Azóta én vagyok az oka, hogy nem támogattam kellően a lelkiség meggyökerezését plébániámon.

Ifjúság: Miért és hol maradnak el. . . Sok mindent fölsorol a szerző; de árulkodik a nézőpontról, hogy az egyik legáltalánosabb nehézséget nem említi: a gyerekek a kisebb településekről a 8. osztály után elmennek a városokba tanulni, kollégiumba. Vagy az ottani jól menő, gazdag plébániákat gazdagítják, vagy elkallódnak. De ezt a városok plébánosai nem veszik észre, hiszen megvan  minden munkacsoport, fel vannak töltve a lelkiségek. . . (10 évvel ezelőtt tagtoborzás folyt, hogy alakulhasson egy katolikus ifjúsági szervezet, amely részt kérhet az ifjúsági szervezetek támogatására szánt pénzből, a MISZOT-ban kaphasson helyet. Hol van ez a szervezet? Most van OLI, amely foglalkozik a városi keresztény értelmiség képzésével, utaztatásával, nagyvonalú tanfolyamokkal. A tagtoborzáskor a belépők jelentős része vidéki fiatal volt. Ők ebből semmit nem látnak.)

Csoport: Hány főtől csoport, hány főtől megtartó közösség egy csoport? 6–10? netalán 12? Ennyi nem jön össze, mert egyszerűen nincs ennyi fiatal, aki bejönne.

Esperesemmel többször próbálkoztunk, hogy lelkigyakorlat vagy más formában megmozgassuk településeink fiataljait, lakosait. Meghívtunk olyat, aki az OLI-val szoros kapcsolatot tart, és kiképeztetett. A lelkigyakorlatok a fellegekben szárnyaltak. Fantasztikus ötletek hangzottak el. Gyönyörű jövőkép vázolódott föl. Csak nem a kis falvakra voltak méretezve. Mert erre nem tanít az OLI, erről nem beszélnek a szociológusok – vagy legfeljebb beszélnek. Nekik csak a pénz kell a kis falvak hívőitől (a hívők száma alapján osztott pénzből), hogy továbbképzéseiket, fejtágítóikat megrendezhessék, lelkiségeiknek infrastruktúrát biztosítsanak.

Papok közössége: Kérem szépen, ezt nem a püspök atyáknak kellene elmondani? Persze egyszerűbb itt a Távlatokon keresztül a felhőkbe röpíteni a nagy megoldást, mint felvenni a harcot a püspök atyákkal a megvalósításért. (De itt is felmerül a kérdés: Az együtt lakó papok benzinköltségét ki fogja fizetni, amikor falvaikba mennek?)

Többször felvetettem már ezeket a kérdéseket az éppen kioktató paptársak között. A válasz jobb esetben ez volt: – Ja, nálatok ez van? És sajnálkozva hazasiettek a meleg és közösségekkel teli plébániára.

(Még egy példa: Budapesten egy plébánián épületet bontottak. Levélben kértem, hogy a téglát adják oda egy falusi plébániára, ott megpucolnák és felhasználnák, mert építkeznek. Válasz nem jött. Néhány hónap múlva láttam, hogy a „sittet” teherautók hordják el, közötte a tégla.)

Sok ellenvetésem anyagi vonatkozású. Már szememre vetették, hogy a plébániai közösségi élet nem anyagi javakon múlik. Csak, kérem, ezt soha nem anyagi nehézségekkel küszködő mondta.

Ne tessék szép példát említeni, mert tudom, hogy vannak kivételes falvak, ahova hívő értelmiségiek telepedtek le, vagy kerültek ki a falu családjaiból. (Ányos atya mondta, az öreg ferences, amikor példálóztunk érvelés közben: „A konkrétumoktól ments meg, Uram!” – Öreg koromra megértettem őt.)

Most már csak azt kérem: Ne bosszantsák írásaikkal, és ne keltsenek lelkiismeret-furdalást az agyonterhelt, napi anyagi gondokkal küszködő falusi plébánosokban. Biztos van lehetőség, hogy ezek az írások csak az érintettekhez jussanak el. És indítsanak olyan lapot, amelyben a kis települések gondjaival foglalkoznak, bár erős a gyanúm, hogy ebbe nem sok írás kerülne, vagy inkább semmi.

Százszor felvetettem már ellenvetéseimet, mindig visszafordították az én falumra és az én felelősségemre. Ezért is maradok a névtelenségnél. Itt jó emberek laknak, akik hitükkel, kitartásukkal átmentették a magyar egyházat az elmúlt negyven éven. Elszegényedtek, de megmaradt emberi tartásuk. Ők nem ismerték az idők szeleit, ők nem válogattak. Most ők ki vannak rekesztve az egyház új lehetőségeiből, az elmúlt negyven évben hitvallós szülők gyerekei a katolikus iskolákból, mert oda a jó tanuló értelmes gyerekek mehetnek, akiknek megadatott az elmúlt negyven évben a házitanító és a gondtalanságot biztosító környezet. Volt iskolaigazgató, párttitkár szülők gyerekei a katolikus egyetemeken és egyházi ösztöndíjakkal külföldön. (Kedves szociológusok, készítsenek egy felmérést, hogy a ma katolikus iskolákban tanuló gyerekek és szüleik közül hányan voltak a szokásos életkorukban elsőáldozók és bérmálkozók?) A magyar egyház fennmaradását (így a katolikus oktatás elindítását) lehetővé tevő, egzisztenciálisan megnyomorított, kitartóan hívő szülők gyerekei pedig maradjanak a sárban, hiszen mindig ott voltak.

Azért két pozitív javaslatom is lenne: 1. Fordítsanak csak annyi energiát a kis települések lelkipásztori gondjainak megoldását célzó munkákra, mint azok okítására, akik a hittanóra után (amelyen megbeszélték, hogy kell-e a koldusnak alamizsnát adni) azon vetélkedtek, hogy kinek a kocsigumija csikorog jobban az indulásnál (jelen voltam!). 2. Egy „sikeres” budapesti plébánost küldjenek el egy kis faluba mondjuk három évre úgy, hogy nem használhatja korábbi kapcsolatait, és nézzük meg, mire képes.

Tisztelettel, a névtelen falvak plébánosai közül egy

* * *

Mi a plébánia – az egyház elképzelése szerint? című két írásunk (423–436. és 605–608. o.) – hozzávehetjük az esztergom-budapesti főegyházmegye egészen friss, Plébániai élet az egyházmegyei zsinat után. Imádkozzunk és beszélgessünk című kiadványát – bizonyára termékeny eszmecserére indítja olvasóinkat.

Tomka Ferenc budapest-káposztásmegyeri plébános a nevét, széleskörű szaktudását, kilencéves plébániaalapító munkájának tanulságait, kiegyensúlyozott szemléletmódját osztotta meg velünk. A másik szerző számos keserves valóságra világított rá; viszont névtelenségbe burkolózását különösnek tartjuk. Az írásokat vitaindítónak szánjuk.

Várjuk olvasóink hozzászólásait. Kérjük, írjanak 1) röviden, 2) az általuk megélt valóság hűséges és kiegyensúlyozott bemutatásával, 3) a megosztásos és tanulságos eszmecsere hangnemében, 4) önmagukat (legalább a mi számunkra) megnevezve.

Szerkesztőség

 

 


Portik Bakai Sándor

ISTEN  ÚTJAIN  JÁRVA

Gondolatok a „Márton Áron” lelkigyakorlatos túráról:
1997. augusztus 5–15.

Isten kegyelméből és a „mostoha nyár” lehangoló félelmei ellenére – nyugodtan mondhatom – nagyszerű programot sikerült megvalósítani a Gellért Alapítvány csapatának ezen a nyáron augusztus 5. és 15. között. Az 1995-ös évi tapasztalatok, főleg a jó és „biztató jelek” bátorítottak, hogy ismét nekivágjunk a „nagy kalandnak”, és már februárban elkezdjük a szervezést. Annak tudatában fogtunk munkának, hogy a „szervezés” a miénk, de Isten segítsége és áldása nélkül nem várhatunk jó gyümölcsöket. Ez az úgynevezett „hívő magatartás”, az a „kemény lecke”, amit soha nem szabadna elfelejteni. Ilyen téren már az előkészületek során szereztünk tapasztalatokat, mind az anyagiak terén, mind a „csapatszellem” kialakításában. Szinte kézzelfoghatóan és hallhatóan éreztük, hogy Isten biztat: „Csak így tovább, gyerekek, nagyon tetszik, amit csináltok!” És a reklámhadjáratra érkeztek a jelentkezések Erdély különféle tájairól: Szováta, Marosvásárhely, Újtusnád, Menaság, Kolozsvár, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Szatmár, Nagybánya, Déva stb., sőt a határon túlról is: Budapest, Jászberény. Végül is augusztus 5-én estére ötvenketten érkeztek meg a nyitó szentmisére, hogy másnap elindulhassunk azon a „lelki túrán”, amelyet 400 évvel korábban végigjárt Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rend alapítója, és megfogalmazott a lelkigyakorlatos-könyvében. A tervezett lelkigyakorlatos program ezt az irányt követte. Igaz, hogy Szent Ignác 30 naposra tervezte lelkigyakorlatát, de mi szakszerű irányítással egy „rövidített, tíznapos változatát” követtük. Ebben nagy segítséget jelentett P. Gyurás István SJ, a németországi stuttgart-regensburgi egyházmegye magyar missziójának a vezetője, Borbély Sándor és Józsa Csaba jezsuita növendékek, akik Erdélyben (Gyergyó megye, Székelyudvarhely) születtek, és jelenleg a müncheni jezsuita kollégiumban tanulnak.

Az első napok ismerkedéssel, szervezési kérdésekkel, a lelkigyakorlat szellemiségének megismerésével teltek el, no meg egy kis „előtúrázással” Szentegyháza és a szelterszi Gellért Ifjúsági Tábor útvonallal. Az mindenképpen fontos volt számunkra, hogy mindenki otthon érezze magát, ezért a résztvevők úgynevezett „családokba” kaptak beosztást, amelyek élére családfőket választottunk, és egy lelki kísérőt, aki a lelki programot vezeti. A menetelés vagy helyesebben a vándorlás pedig falvakon át történt, ahonnan nem hiányozhatott a lelkivezető, a pap sem, és az sem volt mellékes, hogy merre megyünk. Ezt a feladatot jól tájékozott túravezetők, Kósza Péter és Konrád Mihály személyében kapta meg a társaság.

A nagy túrára való indulás pillanata nem volt valami bizalomgerjesztő, hiszen zuhogó esőben startoltunk a szelterszi táborból, de éltetett a bizalom, hogy ismerjük a célt, a többit bízzuk Istenre. A magunk részéről megtettünk mindent, a természet erőit mi csak elrontani tudjuk, de irányítani nem. És talán ezért a bizalomért ajándékba kaptuk a déli ebédre a ragyogó napsütést, hogy elázott holmijainkat megszáríthassuk. Az is csodálatos volt, hogy az első napok elmélkedései éppen az Isten teremtő művéről és jóságáról szóltak, és íme már az elején szól az üzenet Izajás próféta által: „Sorsom el van rejtve az Úrban, és igazságom elkerüli Istenem figyelmét? (. . .) Ő teremtette a föld határait, nem lankad el és nem fárad el, s bölcsessége kifürkészhetetlen. Erőt ad a fáradtaknak, ellankadhatnak az ifjak is, összeeshetnek erőtlenül. De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok.” (Iz 40, 26–31) De ezzel az eseménnyel még nem értek véget a nap meglepetései és nehézségei. Egy óvatlan pillanatban és természetesen figyelmetlenségből a két falu – mármint Betlehem és Jeruzsálem – útjai elváltak, az egyik a Vargyas patak jobb, a másik a bal partján taposta a bokáig érő sarat. Átjáró sehol, és a megduzzadt patak vize lehetetlenné tette az egy közös utat. De sebaj, az Istenhez vezető utak sem egyformák, s ez a nagyszerű a mi emberi életünkben, hogy bár különböző utakon, mindenki a maga egyéniségének megfelelően jut el mindnyájunk közös Atyjához. Ily módon az esti találkozás a Soós Dániel kaszálóján – ahol táborunk volt – örömteljesebb lett.

A következő „csendes napok” (nem némaságot jelentettek, hanem egyszerűen nem zavartuk egymást fölösleges beszéddel, mert bizony annyi szép dolgot elrontunk a locsogással) a maguk szótlanságával és bámulatos természeti szépségeivel – mint pl. a homoródalmási barlang – olyan belső tartalmat hoztak felszínre, amire talán nem is gondoltunk soha. Mert valahogy úgy vagyunk, hogy „erőszakkal” magunkba akarunk gyömöszölni mindent, de nem engedjük annak elrendeződését, s nem értjük, miért nincs bennünk harmónia. Az egyik résztvevő vallomása: Számomra nagy jelentősége volt a négynapos csendnek. Sok megküzdenivalóm volt, amiben ez segített. Ez a küzdelem nyilvánvalóvá vált fizikai értelemben is, amikor a barlang alsó kijáratánál, bűvészmutatványnak is megfelelő leleményességgel külön-külön kellett egy kötélhágcsón átmenni a haragos vizű Vargyas patakon. Vagy a „kommunikációs nehézség” problematikájára tanítottak meg a túravezetők, akik – bár technikailag fel voltak szerelve távbeszélőkkel – mégsem tudtak kapcsolatot teremtetni a táborkészítőkkel. [Ilyenkor „hamis képzetek, találgatások” sorozatával vívódunk ahelyett, hogy rábíznánk magunkat Istenre, hogy Ő vezessen a már ismert úton (a túravezetők előre végigjárták az utat). Nekünk csak egyre kell figyelni, nehogy eltévedjünk.] Ennek a napnak egy érdekes feladata is volt: Azt kérték, hogy mindenki gyűjtsön kedvenc tárgyakat, az esti tábortűznél pedig megkérdezték a hozott tárgy kiválasztásának miértjét. Amikor ott ültünk körben a tűz körül dédelgetett dolgainkkal (volt ott színes kavics, faforgács, sétapálca, moha, virág, vadgyümölcs stb.), egyszer csak halljuk: meg tudnál-e válni tőle? ha igen, dobd a tűzbe! Talán kegyetlennek tűnhet a kérés, ugyanakkor bevezetőül is szolgált a következő naphoz: Vajon meg tudsz-e, meg akarsz-e szabadulni kötöttségeidtől – azaz bűneidtől –, amelyek akadályoznak abban, hogy szabad légy, s újra visszanyerd emberi méltóságodat és igazi, mély kapcsolatodat Istennel, aki az egész világot és benne mindent neked adott ajándékba; kár lenne ösztönösen „leragadni” néhány dolognál, s bezárni a végtelen lehetőségek világát, ami megadja a felfedezés örömét mindennapjaidban.

Szomorkás, borongós időben indultunk el másnap reggel Farkasmezőből, az eső áztatta táborunkból, a bűn kemény útján (egész nap töltött úton haladtunk) egy szűk völgyben, ahonnan hiányoztak a szép vadvirágos rétek, sőt tőzeges sötétbarna színével és sodró erejével még a Kormos patak vize is a bűn szennyes áradatát sugallta. A természet adta lehetőség is mind azt szorgalmazta, hogy minél hamarabb ki kell jutni ebből a „zártságból”, fölfelé a forráshoz kell menni, a magasságokba, ahol bensőséges melegével várt a szentimrei Büdösfürdő kápolnája, ahová fáradtan, csuromvizesen érkeztünk a Lucs tőzeglápban történt kalandos tévelygéseink után. Itt várt a szentségi Jézus biztató szavaival és szent áldozatával: „Jöjjetek hozzám, akik fáradtak és terhelve vagytok, én felüdítelek titeket!” A kis kápolna harangja is azt kongatta szívünkbe: Térjetek meg, nincs más esélyetek!

A Kakukkhegyet megkerülve igazi felszabadultságot érzett mindenki, a Hargita déli hegyvonulatainak gerincén haladva; elénk tárult a Csíki medence falvainak és Barót környékének festői látványa. Hát ezért a csodálatos világért és Istenért igazán érdemes minden akadályt elhárítani és megtérni, hogy önzetlenül és szabadon szerethessünk. Ez az útvonal már az úgynevezett turistajelzések mentén haladt, és a túravezetők utólagos vallomása szerint bizony egyszer azért csak sikerült eltéveszteni az irányt; de nem lett belőle pánik, mert minden képességüket előszedték, hogy újra megtalálják a helyes utat. Sőt még ebből a tévelygésből is jó származott, mert a társaságnak sikerült jól belakmározni málnából az egyik hegyoldalban. Igen, ha az élet nehézségei néha el térítenek is az iránytól, nem szabad kétségbeesni. A fontos: őszintén ismerjük el tévedéseinket, és keressük a visszavezető utat, Isten még a tévedéseinkben is képes ajándékokat osztogatni, és ad erőt, hogy újra megtaláljuk Őt. Ennek az örömnek mintegy bizonyítéka volt az a közös szentmise, amit az újtusnádi hívekkel együtt mutattunk be a templomban, és élveztük Balázs György plébános meleg vendégszeretetét a plébánián.

Ilyen előzmények után lehetett igazán rátérni a Jézus-követés útjára, amely Újtusnádról a Szent Anna-tóhoz vezetett, és a Megtestesülésről szóltak az elmélkedések. Amikor átléptük az Olt folyót, valóban éreztük, hogy egy új világba lépünk át, abba a szellemi légkörbe, amelyet Jézus Krisztus az Ő jelenlétével szentelt meg és élt át a mi számunkra földi életében, és ez az út nem a sötét völgyekbe vezet, hanem a kristálytiszta vizek birodalmába. Volt, aki ezt az élményt úgy élte át, hogy ruhástul vetette magát a Szent Anna-tó hűs vizébe, és így üdítette fel testét és lelkét az esti karácsonyi program számára. Igazi karácsonyi ünneplést sikerült megélni a tó menti vén fák alatt. Bár délután strandidő volt, estére olyan hideg szél fújt, hogy minden család karácsonyi előadásának melegére és lelkesedésére, és nem utolsó sorban ötletességére szükség volt, hogy a betlehemi Jézus bensőséges otthonra találjon szívünkben. Igazi profi produkció volt az egész este, amiből még a sátrak bejáratánál elhangzó hagyományos pásztordalok és altató énekek sem maradtak ki.

Reggel Ida kegyetlen csengője és humoros reggeli tornája ébresztett fel kellemes szendergésünkből, és indított el a választás útján. Nem elég a kellemes élményeket Jézussal kapcsolatban elraktározni, és örülni annak, hogy testvérünkké lett, hanem dönteni kell: Jézus mellett vagy nélküle akarom-e a boldogság útját végigjárni.  Ez a pillanat egyik nagyon lényeges mozzanata a Szent Ignác-i lelkigyakorlatnak, és a két zászló nevű elmélkedésben fogalmazódik meg. De távolról sem jelenti azt, hogy most a túlfűtött lelkiállapotban kötelező a döntés. Nem. Egyszerűen arról van szó, hogy az életemben el kell jussak abba a helyzetbe, hogy meghozzam ezt a számomra nagyon fontos elkötelezettséget hivatásom és keresztény életutam érdekében. Nem tologathatom egy egész életen át, mert Jézus az ajtóban áll és kopogtat, arra vár, hogy beengedjem. Ő nem fog ajtóstól berontani az én lelkembe, hanem szabadon és szeretettel adhatom át magamat, hogy teljessé váljon földi életem. Sok bizonytalankodástól és fölösleges energiapazarlástól szabadulhatok meg így. Nagyon jól tükröződött ez a lehetőség az utak tömkelegének kiválasztásában a túravezetők részéről, ugyanis az előtúrázáson egy nagy fölösleges kitérő segített abban, hogy kiválasszuk az optimálisabb útvonalat, amit akkor úgy ítéltünk, hogy a legjobb, és végül az igazi napon a csoportot egy harmadik változaton vezették, de tudták, hová kell eljutni. Nem az utak sokféleségével van a baj, hanem hogy nem ismerjük az irányt és a célt; ezért kell dönteni!!!

A Nyerges tetőn a híres 1848-as emlékműnél tartottuk a reggeli imát és elmélkedést, amely éppen Krisztus szenvedéséről és keresztáldozatáról szólt, sőt az egész nap ennek a mélységesen fájdalmas témának volt szentelve. Hiába akarnánk e téma elől elmenekülni; ott van mindennapjainkban, keményen a húsunkba vág, és az a vigasztaló a keresztény hívő ember számára, hogy Jézus sem menekült el a kereszt elől, sőt ez lett a megváltás alappillére. Nem valószínű, hogy e napon mindenki pontos magyarázatot kapott erre a kérdésre, de azért az átelmélkedett gondolatok nyomán eltöltötte a lelkét, hogy nem társtalan ebben a témában, mert mindannyiunkat ugyanazok az érzések járnak át, és nem vagyunk magunkra hagyva, hanem Jézussal testvérként vajúdunk egy jobb világért. Ennek a misztériumnak átélését segítette a Csíkszentgyörgy melletti tábor esti virrasztása és a nagypénteki passió felelevenítése, valamint a nap folyamán megtartott hagyományos szigorú böjt.

Az utolsó napok a húsvéti örvendezés jegyében folytak; a Fitód völgyében levő kis Xantus-kápolna történelmi légköre segítette közösségi elmélkedéseinket és élménybeszámolóinkat a megélt eseményekről. A somlyói nyeregbe pedig mint diadalmas húsvéti körmenetbe értünk fel, először is Istennek megköszönve a megújulás nagy kegyelmét, és nem utolsósorban azt, hogy sikerült ezt a tíz napot épségben, minden különösebb baj nélkül végigjárni és lelkiekben gazdagodni. Szívünkből jött az ének a Salvador-kápolnában tartott szentmisén. „Krisztus feltámadott, / Üljük meg a napot / Szent örvendezésekkel, / Minden hívő ember / alleluját zengjen.”

Befejezésül úgy vagyok e gondolatsorral, mint Szent János apostol evangéliumának végén: „Jézus még sok mást is cselekedett. Ha egyenként mind megírnánk, azt hiszem, hogy az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene.” (Jn 21,25.) Én is úgy érzem, még sok mindent le szerettem volna írni, de időben és lapkeret tekintetében korlátozva voltam és vagyok.


 


SZEMLE


Szabó Ferenc

TEILHARD  –  AZ  „ÚJ  KORSZAK”  ELŐKÉSZÍTŐJE?

Thomas Broch: Pierre Teilhard de Chardin. Wegbreiter des New Age? Mainz/Stuttgart 1989.

Az új vallások és szekták terjedése egyre több gondot okoz a nagy keresztény egyházaknak. A kommunista rendszer bukása után könnyebben terjednek Magyarországon is ezek a mozgalmak, amelyek – teljesen alaptalanul – néha az „egyház” nevet veszik fel. A New Age-ről már írtunk lapunkban. Ez a zavaros, szinkretista szellemi irányzat átvesz gondolatelemeket Pierre Teilhard de Chardin jezsuita paleontológus-gondolkodótól (1881–1955), vagy pl. az indiai jezsuita, Anthony de Mello írásaiból is. Th. Broch könyve megmutatja, hogy az „Új Korszak” hívei jogtalanul hivatkoznak a francia jezsuitára, Teilhard-ra, akinek eszméit eltorzítják.

Mi is a New Age? – Broch tíz tételben igyekszik körvonalazni az „irányt”. – Nemigen lehet „mozgalomról” beszélni, mivel ez feltételezi a határozott célt és az egyöntetű törekvést, egyirányú menetelést. Valójában a New Age számos irányzat összefoglaló neve, a sátánizmustól, a boszorkányságon, mágián, a különböző okkult jelenségeken keresztül, a teozófia és antropozófia, a keleti misztika és más vallásos élmények kereséséig. Az Egyesült Államokban a 60-as és 70-es években kibontakozó „mozgalom” neve, „New Age”– az irányzat egyik fő képviselője a bécsi születésű elméleti fizikus, F. Capra szerint –  jelentésváltozáson esett át; jelenleg negatív töltése van: a szubjektív apokaliptikus, a társadalmi feladatokat elhanyagoló „miszticizmus” kapcsolódik hozzá. Capra szerint fő feladata ma az lenne, hogy integrálja a politikai-társadalmi-ökológiai mozgalmakat. Összefoglalva az eklektikus „mozgalom” részben pozitív eredményét, azt lehet mondani, hogy elvezet a transzcendencia küszöbéhez.

Lássuk a 10 tételt! 1. A New Age „belső oldala” az ezoterikus, tehát valami titokzatos, különös, mély tudás (tapasztalat) iránti vágy, a „fenti” és a „lenti”, az „isteni” és az „ember-földi” közötti kapcsolat és megfelelés leleplezése. 2. Az „Új Korszakhoz” új gondolat, eszmevilág tartozik. A régi szemlélet szétválasztotta,  illetve szembeállította egymással a következőket: alany–tárgy, ember–természet, szellem–anyag, férfi–nő, kelet–nyugat, élet–halál, jó–rossz stb. Azt mondják: alapjában véve ez a szembeállítás minden baj gyökere. Az „új gondolat” az egészet, a teljeset, az egyesítettet keresi, ezért is nevezik görög–angol kifejezéssel holomovement-nek. Itt némileg Teilhard-ra emlékeztetnek bizonyos jellemzések: a szellem, a szeretet, az isteni energia kibontakozásának egyetlen processzusa, folyamata a mindenség. 3. Az ember be van ágyazva a kozmikus fejlődésbe. Ezt tudatosítania kell, meg kell találnia a teljes fejlődés értelmét, hogy tudatosan részt vegyen az isteni folyamatban, és így önmagát is isteninek ismerje fel. 4. A természettel való kapcsolatát is meg kell változtatnia: most már az ember nincs a természettel szemben, nem a természet ura vagy a teremtés koronája, hanem annak része, eleme. 5. A Természet gondoskodó anya, anyai Istenség az ember számára. Az „Anya-Föld”, vagy „Föld-Anya”, helyettesíti az „Atya-Istent”. 6. Ez az emberek közötti kapcsolatok új kultúrájának felel meg. Az anyás természetnek megfelel a kis csoport, kis közösség „öle”, a hasonló érzésű és gondolkodású személyek meghitt kapcsolata: A közösséget nem a hatalom, hanem a szellem irányítja. 7. Az Új Korszak eszmevilágában az egyén, az individuum sajátos vágyaival: illúzió. Az Igaz nem más, mint a teljes Az, a Minden-Egy, az Üres és a Teljes együtt. Az „Én” úgy jut el saját teljességéhez, ha túllép individualitása korlátain, és beilleszkedik a Minden-Egy-be. Az Új Korszak képviselőinél a „személyen túli tapasztalat” (Transpersonale Erfahrung) a kulcsszó. A kozmikus-kollektív szellemtalálkozások forrása az ázsiai vallásosság. Nietzsche nyomán újra felfedezik az örök visszatérés mítoszát. 8. E gondolatmenet logikus következménye, hogy a reinkarnáció, újjászületés, lélekvándorlás,  illetve szellemvándorlás központi helyre kerül. 9. Az Új Korszak jövőlátomásaiban jelen van a katasztrófagondolat, a világpusztulás pontos és színes leírása (atomkatasztrófa, ökológiai tragédia, éhínség, a pusztulás különböző képei). 10. Végül az „új vallásosság” másik kulcsszava: átalakulás, a fejlődés beteljesedése, amit talán a Vízöntő „új korszaka” hoz el. Itt a középkori millenarizmus, az „ezeréves birodalom” eszméje kísért, amely még a „harmadik birodalom” ideológiájára is hatott! Messiási kor messiás nélkül, Isten országa a személyes-transzcendens Istenbe vetett hit nélkül? Joachim a Fiore „harmadik korszaka”, a Szentlélek uralma jön el? A XX. század újabb mítosza!

Broch ezután körvonalazza Teilhard de Chardin eszmevilágát, különösen is figyelve azokra a pontokra, amelyek a New Age képviselőinél előtérbe kerülnek. Tény, hogy Teilhard de Chardin intuícióiból sokszor a leginkább meghatározatlanokat, a legköltőibbeket és legmisztikusabbakat emelik ki, és – ahelyett, hogy a teljes életmű alapján pontosítanák – inkább saját nézeteik igazolására, még szétfolyóbbá teszik azokat. Egyes Teilhard-szakértők, mint pl. H. de Lubac, alapos tanulmányokban igyekeztek megmutatni Teilhard kibontakozó világképének ortodox voltát, a hívő tudós alapvetően katolikus felfogását, szemben az integristák ferdítéseivel, vagy a rajongók leegyszerűsítéseivel. Sajnos, a New Age nem jó szolgálatot tesz Teilhard eszmevilágának, mert mindent összekavar. Teilhard a katolikus egyház hitét vallotta; jövőbe vetett optimizmusának alapja keresztény reménysége volt, a személyes Istenbe és a halálon diadalt aratott, feltámadt Krisztusba vetett hite. Ő is látni akart, egységben látni (hiszen, mint Hegel mondja, csak az Egész érthető); kereste a „fejlődő teremtés”, a felfelé ívelő egyetemes fejlődés értelmét és mozgatóját. Számára ez nem volt más, mint az Alfa: Isten, aki az Igében teremtette a világot, és az Ómega: a megtestesült Ige, Jézus Krisztus, a meghalt és feltámadt Úr végső teljessége, tehát a már létező Szeretet, aki „mozgat Napot és minden csillagot”. Más Isten nem mentheti meg a világot.

Thomas Broch érdeme, hogy világosan elkülönítette Teilhard de Chardin eszmevilágát a New Age zavaros, szétfolyó, panteista ízű és gyanúsan ezoterikus szellemű irányzatától.  

 


Glóner Rózsa: Halál helyett az élet kultúrája. Erkölcsteológiai Füzetek 5., Róma 1997.

 „Halál helyett az élet kultúrája”, ezt a címet viseli Glóner Rózsa nemrégen, az Erkölcsteológiai Füzetek sorozatban megjelent munkája. A tanulmány a budapesti teológiai fakultáson szakdolgozatként készült, és az élet két végpontjának erkölcsi-etikai kérdéseivel foglalkozik.

Szerencsés témaválasztás az abortusz és az eutanázia kérdéskörének együttes tárgyalása, hiszen mindkét esetben a probléma gyökere az emberi személy méltóságának nem kellő tiszteletében, sőt a személyek tárgyként való kezelésében van.

Az első két fejezetben a kulcsfogalmakról, az élet kultúrájáról és a halál kultúrájáról olvashatunk. A keresztény ember értékrendjében az élet minden fázisa Krisztussal áll kapcsolatban, akiben már a világ teremtése előtt Istentől kiválasztást nyertünk Szent Pál szavai szerint. A modern társadalom a halált nem tekinti többé az élet szerves részének, hanem kiküszöbölendő valóságnak fogja fel. Az orvostudomány fejlődése – sajátos ellentmondásosságban – együtt segíti az élet meghosszabbításával nemcsak a nem kívánt terhesség elkerülését, hanem a már megfogant néhány napos, hetes élet elpusztítását is. Sajnos, manapság a fogamzásszabályozásnak és a terhesség korai stádiumban, „gyógyszerrel” történő megszakításának lényegi különbségét tudatosan is elhallgatják.

A harmadik és egyben utolsó fejezet előbb az abortusz, majd az eutanázia témáját tárgyalja, rövid történeti áttekintés után idézve a katolikus egyház álláspontját. Az elvi kérdések mellett olvashatunk a két életellenes jelenség társadalmi vetületéről, és jogi szabályozásukról is. Érdekes lenne arról is gondolkodni, hogy milyen természettudományos ismeret és emberkép alapján beszéltek a két problémáról a történelem folyamán. Annál is inkább érdekes ez, mivel az egyházi tanítás alapja a személy életének tisztelete, védelme, ami sérthetetlen. Milyen időponttól kezdődően beszélhetünk emberi személyről, mikor történik az animáció? Ma is nyitott kérdés ez, amint a tanulmányban is olvassuk.

Érdemes lett volna kiemelni, hogy az egyházi tanítóhivatal, mellőzve a biológia tudományának nyitott kérdéseit, az emberi életet a fogamzás pillanatától sérthetetlennek mondja. Az Élet adománya (Donum vitae) kezdetű dokumentum nem úgy nyilatkozik az embrióról, mint személyről, hanem azt mondja, hogy tisztelni kell mint személyt. A morálteológia a gyakorlati élet problémáira hivatott az örök törvénynek megfelelő válaszokat adni, segítve az ember teljesebb életét. Ha alapértékekkel kapcsolatos kétséggel találja magát szemben – és az élet, halál kérdése ezek között szerepel –, akkor mindig a biztosabb utat kell követnie: elpusztítani azt, aki valószínűleg személy, nem valószínűleg rossz, hanem biztosan rossz.

Szívesen olvastunk volna a mai társadalomban érvényesülő fogyasztói szemléletről, az úgynevezett konzumizmusról, ami értékvesztést okoz, és ahol az abortusszal és eutanáziával kapcsolatos mai problémák gyökere is keresendő. A munka igen sokat idéz a magyar nyelven elérhető friss szakirodalomból, bemutatva a kérdéssel kapcsolatban a tudomány mai állását. A források önálló jellemzése és összehasonlítása, a profán álláspontok szempontjainak feldolgozása tovább gazdagíthatnák a dolgozatot, amely nyitva hagyja az utat a hatalmas idegen nyelvű szakirodalom feldolgozása előtt is.

A könyv témája rendkívül aktuális és égető, így nem lehet eleget foglal- kozni e két kérdéssel, remélve azt, hogy a harmadik évezred küszöbén a halál helyett az élet kultúrája valósul meg. A kiadvány a Korda és a Bencés könyvkiadók boltjaiban, valamint a Pannonhalmi Könyvszolgálatnál kapható.

 Harsányi Ottó  



Mészáros István: A Szent István Társulat százötven éve. 1848–1998. Budapest, Szent István Társulat, 1998. 358 oldal.

A magyar közművelődés sokszínű szereplője volt a Szent István Társulat: ez a legrégebbi, alapításától kezdve máig folyamatosan működő magyarországi könyvkiadó. 1848. május 1-én kezdte meg működését.

A reformkor nagy társadalmi mozgásai vetették fel alapításának gondolatát Fogarasy Mihály nagyváradi kanonokban, aki 1846-ban címzetes püspök lett, Pestre került, az egyetem teológiai karának elnökévé nevezték ki. Majd 1848 forró márciusa lendítette a tervet kivitelezésre.

A kor két új hazai társadalmi vívmánya érvényesült az indulásnál: a sajtószabadság és az egyesülési szabadság.

 Az alapítók felismerték, hogy a sajtó igen fontos szerepet tölt be a polgárosuló társadalomban általában, de a vallásos hit terjesztésében, elmélyítésében is. Tudták, hogy a sajtószabadság jogot ad a vallásellenes nézetek terjesztésére is, s ez ellen az egyik legfontosabb eszköz éppen a vallásos sajtó.

Ráéreztek az alapítók az egyesülés nagy erejére is. A reformkorban különféle nemes célok érdekében számos egyesület keletkezett, ezek jelentős erkölcsi és anyagi erőt jelentettek. Ezek közé tartozott a Szent István Társulat, mint könyveket, folyóiratokat, újságokat kiadó és terjesztő egyesület, alapszabállyal, tisztikarral, néhány száz, később többezres tagsággal.

Egy további újszerűség is érvényesült, mindjárt kezdetben: a társulatot nagy részben világi katolikusoknak szánták; lényegében a világi hívek közéleti aktivizálásának első hazai megnyilvánulása volt ez!

Mit adott a társulat 150 év alatt a magyar katolikusok millióinak s a magyar közművelődésnek?

A legkiemelkedőbb tevékenység, amivel csakis ez a kiadó büszkélkedhetett: a társulat látta el magyar nyelvű bibliával a magyar katolikus hívőközösség tagjait, papokat és világiakat, liturgikus használatra és magánolvasás céljára, országhatárokon belül és kívül. Ehhez hasonló jelentőségű tevékenység volt a hittankönyv-kiadás. Elsorolni sem lehet, hogy léte kezdetétől a társulat hány millió kisgyermek kezébe adta a katekizmust a legelső (és legfontosabb) kérdéssel: mi végre vagyunk a világon?

A szentírás és hittankönyvek kiadása Magyarországon a Szent István Társulat privilégiuma volt kezdettől fogva. Ezt szentesítette a Szentszék, amikor az Apostoli Szentszék Könyvkiadója kitüntető címet adományozta számára 1923-ban. Ettől kezdve a társulat megtisztelő joga és kötelessége lett a Szentszék dokumentumainak, valamint a liturgikus műveknek hazai kiadása.

Volt két olyan terület, ahol – jóllehet nem állt versenytárs nélkül – ugyancsak kiemelkedően meghatározó volt a társulat szerepe.

Az egyik: a hittudomány különféle ágainak körébe eső műveknek a társulat volt a legtekintélyesebb kiadója. E 150 év teológiai alapműveit – köztük számos nemzetközi jelentőségű kiadványt – ez a kiadó jelentette meg Magyarországon, nem is csak magyar nyelven.

A szorosabban vett teológiai műveken túl jelentős volt a társulat termése a keresztény bölcselet, az egyháztörténet, az egyházjog és a vallásos néprajz területén.

Igen nagy volt a társulat konkurrenciája egy másik területen: a tankönyvkiadásban. A széles kiadói mezőnyben azonban mindig az elsők között álltak a társulat könyvei a legkülönfélébb iskolatípusokban és a legkülönbözőbb tantárgyakból: mind szaktudományi, mind pedagógiai-didaktikai szempontból, de külső kiállításukban is az élvonalat képviselték. 1948 előtt a társulat volt az egyik legnagyobb, legjelentősebb hazai tankönyvkiadó.

Az természetes, hogy gazdag volt a társulat termése ima- és énekeskönyvekből, vallási-lelkiségi könyvekből; de a különféle profán tudományokból is sok jelentős művet tett közzé. Fontos szerepet töltött be a társulat folyóirata, a Katolikus Szemle, amely 1887-től 1944-ig jelent meg havonta.

A társulat kiadványai között kezdettől fogva helyet kaptak a szépirodalmi alkotások; egyes időszakokban ezek igen nagy számban kerültek ki a társulat műhelyéből. Különféle irodalmi értékűek voltak e művek, legtöbbjük társadalmi vagy történelmi problematikájú regény, szolid szórakoztató lektűr. De mégis „irodalom” volt ez, általuk a társadalom mindegyik rétegében igyekezett a társulat a szépirodalom olvasását terjeszteni, az olvasási kedvet fenntartani, sőt fokozni.

Az kétségtelen, hogy sem a dualizmus idején, sem a két világháború között a kiemelkedő hírű, kiemelkedő jelentőségű, már „befutott” országos elismertségű magyar írók, költők nem a Szent István Társulatot keresték meg kézirataikkal. Ennek sokféle oka volt. De az is tény: a társulat – fennállásának 150 esztendeje alatt – a világirodalom sok remekművét adta ki magyarul. S kiemelkedő szerepet játszott a 20. század első felében az akkor nyilvánosság elé lépő katolikus pap írók, pap költők műveinek megismertetésében, kiadásában, terjesztésében, népszerűsítésében.

S az is tény, hogy az 1930-as években s az 1940-es évek első felében – amikor a társulat jelentette meg az Élet című szépirodalmi hetilapot – egy fiatal, katolikus szellemiségű világi író- és költőnemzedék gyülekezőhelye volt a társulat szépirodalmi szerkesztősége. Tehetséges ifjú írók, költők népes csapata kezdte itt pályáját, kapott közlési lehetőséget; kapott ösztönzést, kritikát és biztatást; kapott baráti társaságot, s nem utolsósorban kellő honoráriumot. Közülük tucatnál jóval többen szerepelnek a mai irodalomtörténeti lexikonokban, a legkülönbözőbb irodalmi áramlatok különféle világnézeti és politikai elkötelezettségű képviselőjeként; egyházhoz, valláshoz  közel maradva vagy attól eléggé messze sodródva.

Mindezt részletesen kifejti az a szép kiállítású, gazdag tartalmú kötet, amely az évfordulóra jelent meg A Szent István Társulat százötven éve. 1848–1998. címmel. Szerzője a magyar katolikus művelődés történetének ismert kutatója, Mészáros István, aki az évfordulós ünnepségeken megkapta a Stephanus Alapítvány irodalmi Stephanus-díját (a teológiai Stephanus-díjat Josef Ratzinger bíborosnak ítélték).

* * *

Mészáros István könyve végén joggal hangsúlyozza: „Kétségtelen, hogy a Szent István Társulat százötven évének története fontos tényezője, szerves része az egész magyar katolikus egyház – egyházi rendbeliek és világi hívek több milliós közössége – 1848–1998 közötti történetének; múltjában, mint cseppben a tenger, Isten katolikus magyar népének teljes korabeli múltja tükröződik.” (353. old.)

Mészáros István elismeréssel szól a társulat teljesítményeiről, a sikereiről. De nem hallgathatjuk el az árnyakat sem. Hogy csak a II. vatikáni zsinat utáni időszak néhány hiányosságára utaljunk:

– Több mint három évtizeddel a zsinat után még mindig nem jelent meg valameny-nyi liturgikus könyv pontos fordítása;
– Az annak idején gyorsan elkészült és sok javításra váró magyar Bibliát a kellő javítások nélkül jelentette meg újra a társulat;
– Ki kellett volna adni már régen a zsinati dokumentumok javított fordítását szakszerűbb kommentárokkal;
– Zsinatellenes könyveket jelentetett meg (pl. Molnár Tamás könyve az egyházról);
– Az egyház szociális tanításának dokumentumai – hála Istennek – megjelentek egy kötetben, de a fordítások még egyenetlenek, itt is javításokat kellene eszközölni;
– Minden bizonnyal több pénz bevetésével – több fizetett munkatárs bevonásával – meg lehetett volna gyorsítani az új katolikus lexikon elkészítését. . .

A listát még folytathatnánk. Pl. jobban ügyelni kellene a tervezésben arra, hogy mi a reális szükség a vallásos könyvkiadás terén, és nem a jól „menő”, tehát jól eladható könyveket kellene előnyben részesíteni. Persze kívánatos lenne az is, hogy a katolikus könyvkiadók valamiképpen összehangolják profiljukat és kiadási terveiket. . .

„Az ezredforduló, a 2000-ik esztendő körüli évtized – remélhetőleg – az emelkedés korszaka lesz a Szent István Társulat, a magyar katolikus művelődés, a lelkiségi kultúra, az egyházi és világi tudományosság, az ismeretterjesztés, valamint a népművelés e nagy múltú intézménye számára. Nagy nyereség lenne ez mind a hazai katolikus művelődés, mind az egész magyar nemzeti kultúra, mind a teljes európai örökség számára.” (353. old.)

Szerkesztőség



Görbe József: Az Eukarisztia (Teológiai meditáció), Ecclesia-Kairosz Kiadó, Budapest, 1997, 171 old.
Görbe József: Akik Istentől születtek. Teológiai meditáció a keresztség szentségéről. Kairosz Kiadó, Budapest, 1997. 257 oldal.

A fiatal váci egyházmegyei pap, Görbe József fenti két könyvével friss, új, eredeti hang szólalt meg a magyar teológiai irodalomban. Görbe atya könyveit mély személyes átéléssel írja. Nem elvont értekezéseket nyújt, hanem igyekszik behatolni a krisztusi hit legmélyebb lényegébe, és azt Jézus Krisztus, az Istenember személyéhez kapcsolni. A Szentíráson és a szenthagyományon kívül erősen ihlették magyar költők is, főképpen Vasadi Péter és Pilinszky János. Minthogy, véleményem szerint, a jövendő magyar teológiának különösen a magyar költőkkel kell párbeszédet folytatnia, ezt Görbe atya érdemének tudom be.

Az Eukarisztiáról írt könyvének alapgondolatát a következő szavakkal fejezi ki: „Jézus életében és szavaiban lesz érthetővé, hogy az önátadás voltaképpen egyesülés. Istennek a szeretete – önátadása – az egyesülésben valósul meg, de ez lényegében átváltoztatás, mert ha ő, az Úr valamely teremtményével eggyé lesz, a teremtmény is eggyé lesz Teremtőjével.” (20. old.) Az Eukarisztia: hálaadás. Jézus „egész életét és mindenét, amije csak van, a hálában foglalta össze, mondta ki és adta nekünk. Ezért magában a hálában kell keresnünk életünk értelmét.” (35. old.) „Jézus azért jött, hogy önmagában mindent egyesítsen, és mindent elvezessen az Atyához. . . Arra szentelte életét, hogy lebontsa a »távolságokat«.” (59. old.).

A szerző minden teológiai megértés gyökerét a Szentháromságban keresi: „Isten mindig . . . a Fiú irányában, őáltala és őbenne nyílik meg. Sőt, Isten bármit is teremt, olyannak teremti, hogy az képes legyen megnyílni és befogadni az egyszülött Fiút.” (72. old.)

Miután a szerző eredeti módon Krisztus személyéhez kapcsolva kifejtette az egyház négyes tulajdonságát (egy, szent, katolikus, apostoli), és az egyház leglényegeként a szentmisét, az átváltozást (kenyér és bor átváltozása, a szentáldozást végző emberek átváltozása) jelölte meg, így foglalja össze gondolatait: „A szentmisében lehetünk részesei az isteni átjárhatóság (perikhorészisz) titkának, annak, hogy amit teszünk, azt Krisztus teszi általunk, és amiben mi részesülünk, az éppen Isten örök szeretetének megtestesülése, életté válása.” (136. old.) „A valóságnak eredeti egysége az átváltoztatásban, és csakis az átváltoztatásban ragadható meg. Az átváltoztatásban ugyanis a létező vagy más néven a dolog – nevezetesen a kenyér és a bor – önmaga lényegét átengedi, de már nem egy másik dolognak, hanem az Életnek, hogy ő maga az Élet – kenyere – legyen. Az ember, aki ebből a kenyérből él, az már nem a világ egy részének, egy szereplőjének, egy . . . »dolgának« tudja magát, mert hite szerint benne megszületett az egység, benne életté lett a teljes valóság.” (163. old.)

Görbe atya fejtegetésében vannak vitatható pontok is. A recenzens, aki életének felét egy olyan országban töltötte, ahol a katolikusok a lakosságnak alig 4 ezrelékét teszik ki, nehezen tudná elfogadni a szerzőnek azt az állítását, hogy „a szentmisében leszünk igazán emberré, mert emberségünk titkát éljük át” (94. old.), „az egyház és a szentmise nélkül az ember nemcsak arra volna képtelen, hogy személyiség legyen, hanem arra is, hogy egyáltalán fönnmaradjon” (95. old.). Az állítás igaz ugyan, de nem kizárólagos értelemben. Japán lakossága 99 és fél százalékának is megadja a Szentlélek a módot, hogy – öntudatlanul – Krisztus pászkájával egyesüljön, igazi emberré legyen, és Isten életében részesedve üdvözüljön. Az egyház látható alakja és látható szentségei igen fontosak és lényegesek, de – amint a hittudósok mindig mondták – „Deus non alligatur sacramentis.” (Isten nincs a szentségekhez kötve.) A Szentlélek működése szabad.

Nem tudom elfogadni a szerzőnek azt a többször ismételt állítását sem, hogy „Jézus voltaképpen csak az apostoloknak (vagyis a tizenkettőnek, illetve tizenegynek) adta át a hit ajándékát” (43. old.), és hogy „Jézus lényegében az apostolokért szentelte önmagát, mindenki másért csak rajtuk keresztül” (108. old.). A tizenkettő kiválasztásának és küldetésének lényeges szerepe van ugyan az egyházban, de ők soha sincsenek egyedül: Jézusnak sok más tanítványa is volt, köztül a szent asszonyok; az utolsó vacsorán nem csak a tizenkettő volt jelen, hanem az a „tanítvány is, akit Jézus szeretett”, aki a főpapnak volt ismerőse, és akinek házában az utolsó vacsorát elköltötték. A hagyomány őt János apostollal azonosítja, de ezt az azonosítást egyre kevesebb hittudós és exegéta fogadja el. A feltámadás első tanúja és hírnöke is asszony volt, pünkösdkor pedig 120 tanítvány volt együtt: az apostolok, Mária, Jézus rokonsága és mások, és valamennyien közvetlenül megkapták a Szentlelket. Az egyetlen Közvetítő, Jézus (1Tim 2,5) mindenkit közvetlenül egyesít az Atyával.

A szerzőnek idegen nyelven írt modern teológiai műveket nem volt alkalma olvasni és tanulmányozni, és ez hiányosságként jelentkezik, amikor néhány szóval apodiktikusan elintéz olyan kérdéseket, amelyeknek bőséges irodalmát nem eléggé ismeri. Így például azt állítja, hogy „cselekvően nem kapcsolódhatunk be saját halálunkba. . . Legfeljebb megtörténik velem saját halálom.” (27. old.) Nyilvánvalóan a szerző nem ismeri Boros László régi, de nemrég magyarra fordított Mysterium mortis című művét, melyben számos bizonyítékkal igyekszik alátámasztani azt a nézetet, hogy a halál pillanatában történik az ember döntő, szabad cselekedete.

Még néhány más kritikai megjegyzésem is volna, de mindezek ellenére úgy vélem, hogy hitüknek mélységeit megérteni kívánó keresztények nagy lelki haszonnal forgathatják Görbe atya e könyvét.

A keresztségről írt művében is vannak kiváló meglátások. Különösen értékesek a Szentháromság életében való részesedésünkről szóló fejtegetések. Ízelítőként idézünk néhány szöveget: „Isten a megtestesülés által helyet foglalt a világban. Ám a megtestesülés, a Fiú születése elszakíthatatlan az Atya akaratára mondott igentől. . . Hitünk lényegéhez tartozik, hogy igent mondjunk Istennek. Ez az igen azonban olyan kell, hogy legyen, amely visszavonhatatlan és örökkévaló. Erre egyetlen teremtmény sem képes. Ezt Krisztusban tudjuk csak kimondani. Ha ezt valóban megtesszük, akkor Krisztus a megtestesülést jelenbe hozza és életünkké teszi. Ez az újjászületés. Aki Jézusban mond igent az Istenre, az bekapcsolódik Isten teremtő és megtestesülni akaró aktusába is. Azáltal leszünk tehát az örökkévalóság részeseivé, hogy bennünk is lejátszódik Isten legszemélyesebb és az örökkévalóságot átölelő tette: a Fiú születése.” (249. old.) „Istent kell keresnünk és megtalálnunk. Istenre azonban nem lehet rátalálni máshol, csak az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben. E három isteni személy úgy él, hogy teljesen átjárják egymást. A rátalálás tehát annak a jele, hogy mi magunk is egészen átjárhatóvá lettünk. Akkor találunk rá Istenre, ha ő átjár minket, vagyis bennünk zajlik a Szentháromság élete.” (251. old.)

Az első könyvvel összehasonlítva, e második könyvben több olyan fejtegetést találtam, amellyel nem tudtam egyetérteni. Így például a szerző a „testnek” és „léleknek” a bűn általi szétszakadásáról és a megtérés révén megvalósuló egységéről értekezik igen hosszasan, de nem veszi figyelembe, hogy a páli „szarx” szó, melyet a magyar Biblia, sajnos, a „test” szóval fordít, nem az antropológiai értelemben vett „testet” (vagyis a testből, lélekből álló ember testiségét) jelenti, hanem a bűn szolidaritásába belerögződött és a Szentlélek által meg nem újított egész embert, testestül-lelkestül. Az antropológiai értelemben vett „testet” inkább a „szóma” szó fejezi ki Pálnál.

Itt és egyéb helyeken is látszik, hogy a szerző nem veszi kellően figyelembe az eredeti görög, illetve latin szövegeket. Az eredeti bűnről való magyarázatát sem találtam meggyőzőnek. A Szentháromságtan történeti problémájáról sem ír szabatosan (229–230. old.).

A szerző hajlamos arra, hogy szép meglátásokat eltúlozzon, és ezáltal gyöngítse erejüket. Hiszen az angolok közmondása nagyon igaz: „Whatever you exaggerate, you weaken.” (Mindent gyöngítesz, amit eltúlzol.)

Görbe József ígéretes szerző, és bizonyára lesznek, akiket magával ragad meggyőződése és érveléseinek szoros láncolata. De még sokat kellene olvasnia, tanulnia és szakemberekkel teológiai párbeszédet folytatnia, hogy kétségtelen tehetsége kipallérozódjék.

Nemeshegyi Péter



Nemeskürty István: Elrepült a gyors idő. Szabad Tér Kiadó, Bp. 1998, 226 old.

Most, hogy az alkotó évek elrepültek, Nemeskürty István elkezdte a számvetést: új könyve regénybe illő életrajzi részleteket is tartalmaz, apologia sui is balról és jobbról kapott kritikákkal szemben. (Egyesek a kompromisszumok emberének tartják, negyedszázados filmes tevékenysége miatt; bírálták irodalomkritikai és történetírói munkásságát is. . . Bizonyára most is lesznek olyanok, akik kifogásolják Aczél Györgyről vagy Király Istvánról tett pozitív megjegyezéseit. . .)

Mindenesetre: Nemeskürty újraírja itt is, korábbi könyveiben is, a két háború közötti és a 45 utáni magyar történelmet, sőt az egész magyar történelmet (összegző a Mi magyarok és a Búcsúpillantás). A „Tanár úr”, a hajdani „osztályidegen” ludovikás, a szeszfőző, általános iskolai tanító, majd tanár a Műegyetemen, a Magvető Kiadó munkatársa, majd a filmkritikus és stúdióvezető ma már egész nemzetét tanítja – „nem középiskolás fokon”. A múltba azért hajol vissza, hogy nemzeti és keresztény örökségünket átmentse a jelenbe, hogy az új nemzedéknek felmutassa elhallgatott vagy elfelejtett értékeinket. Nem kendőzi el hitét és hazaszeretetét, bár ez utóbbit a kozmopolita irány ma is kigúnyolja vagy nacionalizmusnak tartja.

Az Elrepült a gyors idő kicsit feltárja korábbi művei Sitz im Leben-jét is, keletkezésük körülményeit. Ezért kiegészítésképpen ezeket a könyveit is újra meg újra forgatnunk kell. Paradox módon néha többet tudunk meg amazokból Nemeskürty hitéről és világnézetéről, politikai hovatartozásáról, mint ebből az „önéletrajzi” visszaemlékezésből. Itt fő gondja az, amit könyve elején olvashatunk: „Az én alkotó éveim is elrepültek” – kezdi a Vörösmarty-idézet után, amely könyve címét ihlette. „Érdemes ezekről számot adni? Talán érdemes, mert személyemben egy 1945 után hatalomra került réteg által tudatosan, módszeresen üldözött vagy háttérbe szorított embertípus szólal meg. Engem csupán háttérbe szorítottak; fokozatosan derült ki, hogy hasznot hajthatok, s ezért érdemes felhasználni. De mire és hogyan? Mit, mennyit, miképpen vállalhatok? Meddig terjed hazám szolgálatának eszméje a gyakorlatban? Meg kell-e alkudni? Mi a kompromisszum a gyakorlatban?”

Nemeskürty mindenekelőtt a haza szolgálatát tartotta szem előtt a kommunizmus éveiben, de a rendszerváltozás után is. Itt emlékeztetni szeretnék fontos helyzetfelmérő és eligazító tanulmányára, amely először az Új Magyarország 1994. augusztus 13-i számában jelent meg, majd Örökségünk című (1994-es) tanulmánygyűjteménye végén: „Magyarország a huszonegyedik század küszöbén.” Ma is, az új kormány számára is eligazító lehet, bár most kicsit optimistábbak lettünk – lehetünk. Hála Istennek!

Szabó Ferenc



Pál József és Újvári Edit (szerk.): Szimbólumszótár. Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából. Balassi Kiadó, Budapest. 1997, 534 o. + XXXII színes tábla. (4500 Ft)

Ez a szimbólumtár több, mint szimbólumszótár, amint az alcím is jelzi. Az Előszóban pedig ezt olvasom: „kötetünk – az általános szimbólumlexikonok jellegének megfelelően – olyan kézikönyv, amely közel hétszáz szócikkével a kultúrák jelképeinek és föltehető jelentéseinek ismertetésével a művelődéstörténet, különösen a művészetek tanulmányozásához kíván segítséget nyújtani. Elsősorban a görög–római és zsidó–keresztény alapokon nyugvó európai műveltség szimbólumainak kifejtését tekintettük feladatunknak.” A kötet közel négyszáz fekete-fehér és ötvennyolc színes ábrája a különböző kultúrák és korszakok jelképhasználatát eleveníti meg. Három függelék (mutató) teszi teljessé a lexikont, amely a szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsészettudományi karán folyó tudományos vállalkozás keretei közül nőtt ki. Szakemberek mellett egyetemi hallgatók is részt vettek a munkában. A címszójegyzék első és mindvégig mérvadó változatát az Ikonológia és műértelmezés sorozat szerkesztői, Fabigny Tibor, Pál József és Szörényi László állították össze. A szerkesztés Pál József és Újvári Edit munkája. Újvári Edit nemcsak a szócikkek jelentős részét írta (főleg a keresztény, illetve teológiai vonatkozású cikkeket, amelyekre különösen is felfigyeltem), hanem ő állította össze a mutatót, az idegen szavak jegyzékét és a bibliográfiát.

Azt nem kell hangsúlyoznunk, milyen nagy űrt tölt be ez a kézikönyv. A kommunista ideológia idején nem születhetett ilyen tárgyilagos és tudományos tár; gondolok itt különösen a keresztény vonatkozású cikkekre. Egyébként is az iskolákban és általánosságban a magyar kultúrában igen gyér volt, ha nem is félrevezető, torzító a vallással, keresztény műveltséggel kapcsolatos tájékoztatás. Pedig az európai költészetet és a képzőművészetet sem értheti meg igazán az, aki nem ismeri a keresztény szimbólumrendszert és a legtöbbször hozzá kapcsolódó tanítást/teológiát. Közismert, hogy a Biblia, az ó- és újszövetségi kinyilatkoztatás lényegében képeken, szimbólumokon keresztül történt. E kinyilatkoztatás értelmezésénél, tehát a bibliai exegézisnél is, de a keresztény teológia és liturgia, a keresztény művészetek és irodalom tanulmányozásánál is felbecsülhetetlen szolgálatot tesz ez a szimbólumtár. Persze sokszor nagyon vázlatosak a teológiai utalások (mintha a görög–latin mitológiának és általában a nem keresztény szimbólumrendszernek aránytalanul több helyet adtak volna); szükséges más (bibliai) lexikonok vagy kézikönyvek tanulmányozása is a keresztény hit teljesebb és pontosabb értelmezéséhez. Pl. Vanyó László (aki a tár kidolgozásában is közreműködött) alaposabban kidolgozta az ókeresztény művészet szimbólumait. (Jel Kiadó 1997.) Továbbá a Biblikus Teológiai Szótár (X. Léon-Dufour), a Haag-féle Bibliai Lexikon jó segédeszköz lehet. A Szimbólumszótár bibliográfiájában sokkal több keresztény teológiával kapcsolatos szakkönyvet kellett volna jelezni. (Pl. P. Ricoeur monográfiáit, vagy E. Drewermann vitatható, de témába vágó exegétikai műveit.)

Mint minden kiadványnál, itt is találhatók kis hibák, elírások. Pl. Pál József Előszavában (13. o.), az oly gyakran másoknál is előforduló „baki”: Alexandriai Szent Kelement ír; valójában ő nem volt szent, mint Római Kelemen. A XXI. és XXVII. színes táblák „legendája”, Van Gogh és Gauguin képe jelzése felcserélve.

Mindenesetre köszönet illeti a szerkesztőket és a munkatársakat, valamint a Balassi Kiadót e szép könyv kidolgozásáért és megjelentetéséért. A Szimbólumtár nem hiányozhat egyetlen iskola, tanár-tanító vagy pap könyvtárából sem.

Szabó Ferenc


Bartis Ferenc: Ellopták a világ lelkét avagy pokoljárás a mennyországban, Bp., 1998, Összmagyar Testület.

Valóban ellopták? A kérdés szívszorítóan hatol belénk, és megidézi az igazság pillanatát. Erdély kiált, Magyarország kiált, az egész Föld kiált – maga a Lélek kiált. Összenyomorgatott lelkünk, Földünk felett félelmetesen foszladozik az ég, s mintha Isten kiáltását hallaná, felel a költő: „Tűbe fűzött szál vagyok / Isten velem varrja össze az ég sebeit.” Vele, akinek dúlt szívéből, székely-magyar szívének forrongásából kemény szavak nyiladoznak az ég felé: „ Mi lesz ebből a világból? Világ-Kárpátmedencéből, Világ-Magyarországból?” (Válaszlevél helyett egy főpapnak.) Ő az a költő, az Összmagyar Testület elnöke, akinek – s ebben a magatartásban mennyire nincs egyedül a magyar költészetben! – szitkai között is ima terem, egy megharcolt, becsületben és hűségben megmaradt istengyermeki lelke fohászkodik az Istenanyához; édesanyja közvetítésével: „Édesanyám, amikor Szűz Mária elfordítja arcát, /  hozzád fohászkodom, / legalább Te hallgasd meg szitkaimat.” (Egy búcsú sátrában)

Tehetné, de nem álmodja magát hősi pózba, vértanúábrázat helyett megmarad egyre hűségesebb, őszintébb tanúságtevőnek: „Fölemelő lent ülni a közönség soraiban / sorkatona minden ember / aki úgy néz a társára, hogy / a terem feltöltődik szeretettel.” (Márton Áron-est)

Hogyan tárjuk föl ezt az igaz lelket, érző szívet a maga valóságában, s hogyan ötvözzük-áldjuk élővé néhány szívbéli mondat fényénél? Aki azt vallja sorsának verésében, a szolgálat alázatában – s mindenfajta indulat fölött és alatt –, hogy „kapukulcs vagyok, hóhérok csiszoltak fényesre”, úgy érezzük, magának és magáról is mondja: „A Szent Kereszt az egyensúlyát / a latrok közt ne veszítse el.” (Fohász 89.) Ő már tudja, hogy az isteni erények között ma a Reményre kell figyelnünk, s ő az, aki a poklok között is fölesküszik a Remény lovagjává: „Reménykedünk még a remény temetésén is.” Az ő költői fohásza ez: „Múlásában ne bántsd az Embert, a Verset.” (A legújabb parancs) S mily fájdalmasan szól az üldözött, a szenvedő szava: „Az emberiség halálából / az élet szentsége hiányzik” – s ez a metanoia, a Léleknek ez a fénye szerzi majd vissza a világ lelkét.

Dékány Endre   


Gereben Ferenc: Könyv, könyvtár, közönség. (A magyar társadalom olvasáskultúrája olvasás- és könyvtár-szociológiai adatok tükrében) Bp. OSzK. 1998. 228 o. 400 Ft

    A művelődésszociológiai felmérésekre alapozó könyv – adatokkal illusztrálva – a magyarországi felnőtt társadalom olvasáskultúrájának utóbbi fél évszázados történetét mutatja be. Vizsgálja az utóbbi évtizedek – a szabadidős tevékenységek szerkezetét teljesen átalakító – nagy változási folyamatait, amelyek korántsem kedveztek az olvasásnak, főleg a nívós könyvek olvasásának.

    Lépésről lépésre górcső alá veszi az olvasást befolyásoló társadalmi tényezők hatásmechanizmusát (különösen az iskolai végzettség szerepét találva jelentősnek), és olyan nem szokványos változókat is szemügyre vesz, mint a vallásosság mértéke, illetve a család struktúrája. A vizsgálatok azt tanúsítják, hogy akik önmagukat nem tartották vallásosnak, valamelyest nagyobb eséllyel (és gyakrabban) olvastak könyvet, mint a vallásosak – kivéve a felsőfokú végzettségűeket, ahol a diplomás vallásosak aktívabb könyvolvasónak bizonyultak nem vallásos társaiknál. Továbbá akik olvasnak a vallásosak közül, azok általában magasabb értéknívón teszik ezt, mint a vallástól távolabb állók. (A szerző érdekes kísérletet tesz arra is, hogy megrajzolja a katolikus és református olvasói ízlésvilág egymástól elkülönülő karakterisztikus vonásait.) Ami pedig a családokat illeti, az adatokból kiderül, hogy az ép struktúrájú családokban általában többet olvasnak, mint az ún. „egyszülős” vagy csonka családokban, tehát a családok felbomlása – sok más mellett – a kultúrához való viszonyt is megronthatja.

    A könyv részletesen elemzi a XX. század második felét végigkísérő olvasói ízlésváltozásokat, és ezek két legfontosabb – tendenciát kirajzoló – jegyének a kommercializálódást és prakticizálódást tartja. A vizsgálati eredmények szerint ezek az ízlésváltozási tendenciák nem elszigetelten jelentkeznek, hanem szorosan a társadalom értékrendjének változási trendvonalaihoz tapadnak.

    A könyv részletesen elemzi a könyvtár-látogatási szokások változásait is, valamint azt a képet („imázst”), amely a társadalomban a könyvtárról és a könyvtárosokról kialakult. Végül – hét közép-európai ország mintegy két és félezer magyar nemzetiségű polgárának válaszai alapján – az identitástudat és az olvasáskultúra összefüggéseiről kapunk képet. Az adatok gondos elemzése után a szerző az alábbi következtetést vonja le: „A rendezett, vállalt identitás, főleg annak cselekvő változata, kedvezni látszik az olvasáskultúra magasabb szintjének (és viszont). (. . .) Ami pedig az elutasított, közömbös identitástudatot illeti, ez inkább az olvasáskultúra passzívabb és – esztétikai értelemben – értékhiányos megjelenési formáival társul.” A könyv révén (ismét) igazolást nyer, hogy az (olvasás)-kultúra nem önmagában való érték, hanem szoros szimbiózisban él olyan társadalmi tényezőkkel, mint az értékrend, az identitástudat és a vallásosság. Vagyis az egyik tényező – pl. az olvasás – révén jótékony hatást gyakorolhatunk a többire is.



Somorjai Ádám OSB: Repertorium Bibliographicum Sect. Theologiae Moralis. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának sorozata, 28. Márton Áron Kiadó, Róma–Budapest, 1998. 218 oldal.

Somorjai Ádám bencés kiváló ötlete volt az erkölcsteológiai repertórium kiadása: igazában a karmeliták Római Lelkiségi Intézete, a Teresianum által kiadott nemzetközi lelkiségi bibliográfia (Bibliographia Internationalis Spiritualitatis) erkölcsteológiai részének feldolgozása. Ahogy P. Somorjai az előszóban jelzi, kiadványának kettős célja van: elméleti – a dokumentálás; és gyakorlati – a hatalmas nemzetközi bibliográfiákban könnyen elvesző kelet-közép-európai teológus első tájékozódásának megkönnyítése. A kötet 2583 tételt sorol fel, a fontosabb európai nyelveken megjelent műveket és tanulmányokat, éspedig az 1966–1991 közötti időszakból. A kiadók és a sorozatok mutatói gyakorlati célokat szolgálnak. Ugyanezeket a szerző latin bevezetőjében is elmondja. A repertóriumot tehát bármilyen nemzetiségű, idegen nyelveken tudó kutatató felhasználhatja. Elég belelapoznunk a könyvbe, hogy megállapítsuk, a II. vatikáni zsinat után eltelt negyed században milyen bőséges termést hozott az erkölcsteológiai kutatás. Ez különben érthető is, hiszen gyorsan változó világunk technikai-biológiai-genetikai stb. vívmányai napról napra új problémákat vetnek föl a moralisták előtt. Elég, ha a bioetika szétágazó kérdéskörére gondolunk. Megkockáztatom ezt a megjegyzést: talán nem lett volna fölösleges, ha a morálteológiában jártas szerző kiemelte volna a legfontosabb, szerinte kiegyensúlyozott és követhető munkákat, tanulmányokat; így segíthette volna a kevésbé tájékozottakat a választásban.



A Pannonhalmi Szemle Repertóriuma 1926–1944. Összeállította: Galambos Ferenc. Sajtó alá rendezte: Somorjai Gabi. Szerkesztette és lektorálta: Somorjai Ádám OSB. Szent Gellért Hittudományi Főiskola, Pannonhalma, 1998. 291 oldal.

A régi Pannonhalmi Szemle (az évente négyszer megjelenő bencés folyóirat) repertóriuma témák szerint dolgozza fel az egyes számokat: általános jellegű írások, filozófia, vallás, társadalomtudományok, nyelvészet, természettudományok, művészet, szépirodalom, irodalomtörténet (ez a rész a leghosszabb), földrajz, életrajz, történelem. A mutatók segítségével gyorsan megtalálja a kutató az őt érdeklő közleményt. Azok is, akik korábban nem ismerték az 1944 előtti Pannonhalmi Szemlét, egy szempillantás alatt megállapíthatják, milyen gazdag tartalmú és széles távlatú volt a bencés folyóirat. Az új Pannonhalmi Szemle profilja, koncepciója ettől lényegesen eltért. Talán azért is, mivel a Vigilia részben átvette a régi Pannonhalmi Szemle funkcióját. – Kár, hogy a Pannonhalmi Szemle régi folyamának repertóriumát nem az új Pannonhalmi Szemle adta ki, hanem a Szent Gellért Hittudományi Főiskola.

(R)

 


MAGYAR PAPI EGYSÉG


 

Nemeshegyi Péter

AZ  EUCHARISZTIA  MEGCSELEKVÉSE: ÉLETÜNK  KÖZPONTJA

A II. vatikáni zsinat szerint az eucharisztia megcselekvése „az egész keresztény élet forrása és csúcspontja” (LG 11), „a keresztény közösség alapja és szegletköve” (PO 6), „az egyház életének forrása” (UR 15), „minden evangéliumszolgálat forrása és csúcsa” (PO 5), „a keresztény közösség egész életének igazi középpontja és csúcsa” (ChD 30); általa „él és növekszik állandóan az egyház” (LG 26), „benne van az egyház egész kegyel\mi gazdagsága” (PO 5).

Amikor nemrég papszentelésre készülő kispapok lelkigyakorlatát vezettem, nekik is elmondtam a fenti szövegeket. Erre reagálva kérdezte meg tőlem az egyik résztvevő: „Mit kellene papként tennem, hogy az eucharisztia megcselekvése az én életem forrása, csúcspontja, alapja és szegletköve is legyen?”

A kérdés mellbe ütött, mert eszembe juttatta, hogy bizony sokan közülünk, papok közül – magamat is beleértve – nem mondhatjuk teljes őszinteséggel, hogy mindaz, amit a zsinat nagyon helyesen tanít az eucharisztiáról, számunkra mindennap megélt valóság. Igyekeztem néhány jó tanácsot adni a kérdező kispapnak, de éreztem, hogy ezt a kérdést mindnyájunknak mélyebben kell átelmélkednünk az Úr színe előtt.

Eucharisztikus élmény

Az eucharisztia valóságának helyes teológiai megértése bizonyára segíti ennek a feladatnak megvalósítását, de a megértésnél – gondolom – fontosabb az élmény.

Szabadjon ezért a magam életéből egy élményről beszámolnom. Kisgyerekkoromban untam a szentmisét. Akkor még nem volt szokásos a gyakori áldozás, és a hosszú latin misén való részvétel bizony nagy türelempróba volt számomra. De egy szép napon a következő történt velem. Szüleimmel a szomszédos Ausztriában, egy Maria Schutz nevű kegyhelyen levő hotelben nyaraltunk. Egyik délelőtt a szép fenyőerdőből jöttem vissza a hotelbe ebédre. Minthogy azonban még kicsit korán volt, és utam elvezetett a kegytemplom előtt, betértem. Őszintén megvallom, nem azért tettem, hogy imádkozzak, hanem azért, mert tudtam, hogy bent hűvös van. Amikor beléptem a templomba, láttam, hogy egy fiatal pap éppen misézik a főoltárnál. „Tyű, ez pech!” – gondoltam magamban. Úgy éreztem, hogy nem illik mise közben kimenni, ezért ott maradtam, hogy kivárjam a mise végét.

Akkor történt. Nem volt ez látomás vagy csoda, de most is hiszem, hogy Isten kegyelme volt. Hirtelen, gyerekszívvel megértettem, hogy a szentmise a legcsodálatosabb dolog a világon. A mise befejezése után egész megzavarodottan ültem le szüleimmel az ebédlőasztalhoz, és még most is emlékszem, hogy azt mondtam anyámnak: „Mamika, a szentmise, az valami csuda nagy valami!” Anyám csodálkozva nézett rám, hiszen eddig nem látszott meg rajtam a miséért való lelkesedés.

Persze, ez az élmény később elhalványult, de azt hiszem, hogy ez  volt  papi  hivatásom  kezdete. Ezért sok évtizeddel később ugyanebben a kegytemplomban már magam misézve mondtam hálát az Úristennek meg a Szűzanyának.

Azt hiszem, a legtöbb papnak volt valamikor életében ehhez hasonló eucharisztikus élménye. Őrizzük meg emlékét! És amikor elszürkülünk, hétköznapjainkban rohangálunk egyik faluból a másikba misét mondani, jusson eszünkbe: Igen, igen, akkor, abban az órában, ott megéreztem, vagy inkább: megéreztette velem az Isten, hogy itt a világ központja, az üdvtörténet tengelye, a kiapadhatatlan forrás, a felfoghatatlan misztérium.

Az ilyen élmény hálás tárolása többet ér minden teológiai fejtegetésnél. De azért, a személyes élmények mellett, sokat segít az eucharisztia megcselekvésének, vagyis a szentmisének mélyebb megértése is. Erről szeretnék most értekezni.

A II. vatikáni zsinat meghatározása

A Liturgiáról szóló zsinati konstitúcióban találjuk a következő kiváló szöveget: „Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával, azon az éjszakán, amelyen elárultatott, megalapította testének és vérének eucharisztikus áldozatát, hogy a keresztáldozatot a századokon át az ő eljöveteléig jelenlevő valósággá tegye (perpetuaret), és így szeretett jegyesére, az egyházra bízza halálának és feltámadásának emlékünnepét (memoriale), a jóság szentségét, az egység jelét, a szeretet kötelékét, a pászka-lakomát (convivium paschale), amelyben Krisztust vesszük magunkhoz, lelkünk eltelik kegyelemmel, és megkapjuk a jövendő dicsőség zálogát.” (SC 47)

Ez a tömör szöveg nagyszerűen fejezi ki az eucharisztikus cselekmény (szentmise) lényegét:

1) e szertartás jelenlevővé teszi Krisztus egyetlen áldozatát;

2) emlékünnep, emlékszertartás ez, amely Krisztus üdvhozó halálát és feltámadását jeleníti meg;

3) az új jézusi pászka-lakoma ez. A pászka szó „átmenet”-et jelent. Jézus pászkája nem más, mint az ő halála és feltámadása által történő átmenet az Atyához. Ebben az átmenetben részesülünk közös, testvéri lakoma formájában.

A szövegben két nagy egyházdoktor híres szavait is megtaláljuk. Ágoston dicsőítette az eucharisztiát e szavakkal: „O sacramentum pietatis, o signum unitatis, o vinculum caritatis!” (Ó, jóság szentsége, ó, egység jele, ó, szeretet köteléke: tract. in Ioannem, 26,6,13.) Úrnapja zsolozsmájának szövegeit pedig Aquinói Tamás írta: ebben mondjuk az eucharisztia szent lakomájáról, hogy abban „Krisztust vesszük magunkhoz, lelkünk eltelik kegyelemmel, és megkapjuk a jövendő dicsőség zálogát” (in quo Christus sumitur, mens impletur gratia et futurae gloriae nobis pignus datur).

A szentmise mint Krisztus lakomája

E gazdag szövegből emeljük ki először azt a világos állítást, hogy a szentmise: krisztusi pászka-lakoma. A szentmise legrégibb neve, tudvalevőleg, „az Úr vacsorája” (1Kor 11,20). Végzésének helyét pedig Pál „az Úr asztalának” mondja (1Kor 10,21).

Tehát a legbiztosabb bibliai és zsinati alapokon állunk, amikor igyekszünk mind mélyebben átélni az eucharisztikus cselekmény lakomajellegét. Jézusnak csodálatos elgondolása volt, hogy az új szövetség központi, legszentebb szertartásának a közös étkezés formáját adta. Az ember számára élete fenntartásához feltétlenül szükséges az evés és az ivás. Ezt pedig az emberek közösen szokták végezni, egymást kínálva, egymásra figyelve, egymás életének örvendezve. A kenyér és a bor volt az akkori Izrael alaptápláléka és megszokott itala. Amikor Jézus együtt étkezett a tanítványokkal, sőt még bűnösökkel és vámosokkal is, akkor ezek az étkezések számukra az Isten országának kegyelmi eljövetelét jelentették és közvetítették. Az utolsó vacsora volt ezeknek a közös étkezéseknek csúcspontja. Feltámadása után pedig e közös étkezések folytatódnak. Most már a feltámadott Úr hívja meg asztalához testvéreit, akiket tisztára mosott és menyegzői ruhával látott el a keresztség által. Ő a házigazda minden szentmisén. És csodálatosképpen önmagát adja ételként és italként. Így egyesít egyre mélyebben önmagával és a Szentlélek által táplált szeretetével: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem küldött az Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az általam él.” (Jn 6,56–57) Ez az élet nem a halandó földi élet. Annak ugyanis, aki Jézust eszi és issza, „örök élete van”, és Jézus feltámasztja őt „az utolsó napon” (Jn 6,54).

Esszük, isszuk a feltámadt Krisztust, az Istenembert. Számos vallásban felderengő ősvágyak valósulnak meg itt. Isten Jézusban önmagát adja nekünk, hogy megistenítsen. Hiszen azt kérjük minden szentmisén, „hogy e bor és víz titka által részesedjünk annak istenségében,  aki  kegyesen  részesedett emberségünkben”. A keresztény élet: fokozatos megistenülés. Megvalósítója Krisztus a hittel végzett eucharisztikus cselekmény által. Jele pedig az egyre elmélyülő jézusi szeretet, életünk minden vonalán.

A szentmise krisztusi pászka-lakoma mivoltának kidomborítása és megélése nagyon segíthet abban, hogy az eucharisztia megcselekvése valóban életünk központja és napjaink csúcspontja legyen. Az eucharisztiacselekmény történetének nagy tragédiája, hogy az ókor végétől kezdve ez a lakomajelleg eltompult. Már Szent Ambrus fájlalja az újonnan megkereszteltekhez intézett beszédeiben (De sacramentis), hogy a keleti egyházban a hívek kezdenek tartózkodni a szentáldozástól, és hangoztatja, hogy Milánóban nem ez a szokás: minden misén mindenki áldozik! Sajnos, Ambrus tiltakozása ellenére a keleti egyház rossz szokása a középkorban átterjedt a nyugati egyházra is. X. Piusz pápa ösztönösen evangéliumi szíve kellett ahhoz, hogy a gyakori szentáldozás szokását újra szorgalmazza az egyház. De még sok tennivaló van, ha azt akarjuk elérni, hogy az eucharisztiacselekménynek ezt a lényeges lakomajellegét a misézés módja jól kifejezze, és azt mindenki átélhesse. A következő pontok lennének fontosak:

1) A szembemisézés: lakománál a házigazda és a vendégek körülveszik az asztalt. Elképzelhetetlen, hogy a házigazda hátat fordítson a vendégeknek. A misén a pap képviseli a házigazdát, Jézust. Ő az, aki mindenkit Jézus nevében meghív a lakomára, és fogad a lakomán.

2) Kívánatos, hogy az oltár ne legyen távol a hívőktől. Kisebb közösségek esetében jó, ha – legalább a felajánlástól kezdve – a hívek körülveszik az oltárt. Új templomok építésénél nem a hosszúkás hajó, hanem az ellipszisforma a kívánatos. Legyen az oltárasztal a közösség központja.

3) Nagyon kívánatos, hogy minden szentmisén minden megkeresztelt résztvevő áldozzon. Ez így volt az ókori egyházban. Persze ehhez szükséges, hogy a résztvevők ne legyenek súlyos bűn állapotában. De – amint X. Piusz mondta – nem szükséges, hogy már „szentek” legyenek. X. Piusz így fogalmazott: „Senkit, aki a kegyelem állapotában van, és helyes és jámbor szándékkal járul a szent asztalhoz, attól visszatartani nem szabad. A helyes szándék pedig abban áll, hogy aki a szent asztalhoz járul, nem szokást vagy hiúságot vagy emberi meggondolásokat követ, hanem eleget akar tenni Isten akaratának, vele a szeretet által szorosabb kapcsolatot akar kötni, és ezzel az isteni orvossággal segíteni akar saját gyengeségein és hiányosságain.” (DS 3379–80) Igen furcsa dolog, hogy valaki elmegy egy lakomára, és nem hajlandó étkezni. Az egyházi törvénykönyv, mely a hetenkénti miserészvételt és csak az évenkénti szentáldozást írja elő, a középkori gyakorlat révén alakult ki, és reformra szorul.

4) Nagyon kívánatos a két szín alatti szentáldozás. Lakomához illik az étel és az ital. Jézus lakomájánál pedig az értünk adott test és értünk kiontott vér különös jelentőséggel bír. A II. vatikáni zsinat óta ez a szokás terjedőben van, és – a püspöki előírások figyelembevételével – további terjedését szorgalmazni kellene.

5) „Nagyon kívánatos, hogy a hívek, éppen tökéletesebb bekapcsolódásuk érdekében, a pap áldozása után Urunk testét ugyanazon áldozatról vegyék magukhoz.” (SC 57) Ezt már XII. Piusz pápa szorgalmazta, a II. vatikáni zsinat – mint olvashattuk – szorgalmazza, a zsinat utáni római instrukciók szorgalmazzák, valamennyi teológus és liturgista szorgalmazza. Mi papok mégsem hajtjuk végre! Vajon miért? Az egész görög egyház (görög katolikusok, görög keletiek) a mai középkorból származó, az ókorban ismeretlen szokásunkon nagyon megbotránkoznak. Ha rendszeresen a tabernákulumból vesszük elő a szentáldozáshoz a szentostyákat, ez elhomályosítja a szentmise lakomajellegét. Minden szentmisén mi hoztuk kenyerünket és borunkat az Úr asztalához, Jézus teszi azokat, itt és most, saját testévé és vérévé, és osztja szét azok között, akiket asztalához hívni kegyeskedett. A szentáldozás a fő módja a szentmise gyümölcseiben való részesedésnek. Nyilvánvalóan annak a misének a gyümölcseiben szeretnénk részesedni, melyen – kezdettől végig – tevékenyen részt vettünk. Miért kapunk akkor egy másik szentmisén konszekrált ostyát?

Sokan praktikus nehézségekre hivatkoznak, és abban igazuk is van, hogy a tabernákulumban elhelyezett szentostyákkal kell mindig gondoskodni arról, hogy sohase fogyjanak ki a szentostyák az áldozni kívánók számára. De ha megértjük a zsinat, a teológusok és a liturgikusok e kívánalmának fontosságát, biztosan fogunk módot találni arra, hogy azt meg is valósítsuk, amint azt már sok országban teszik.

Ne legyen kibúvó az, hogy a zsinat ezt nem parancsolja, hanem csak ajánlja. A szembemisézést sem parancsolja, mégis szinte mindenütt megvalósítottuk. Ugyanebből az indítékból valósítsuk meg végre ezt a másik, ugyanolyan fontos kívánalmat is. Így érzi meg jobban mindenki, hogy a jézusi lakoma valóban az Isten családjának csodálatos ünnepi lakomája.

A szentmise mint áldozat

Hallottuk, hogy a II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója a lakomajelleg  mellett  kiemeli  a  szentmise áldozatjellegét is. A szentírásban ez a jelleg csak bennfoglaltan (implicite) jelenik meg, de valamennyi ókori liturgia a szentmisét „áldozat”-nak (thüszia, sacrificium) nevezi, és vele kapcsolatban a „felajánlani” (proszferein, offerre) igéket használja.

Az eucharisztiát magyarázó nagy ókori teológiai szintézisek szintén az áldozatszempontot helyezik a középpontba.

– Iréneusz nevezi az eucharisztiát „az új szövetség új áldozatának”, mellyel kifejezzük Isten iránti hálánkat, az Istennek ajánljuk fel egész életünket, és elnyerjük feltámadásunk biztosítékát. „A kenyér és bor Isten szava által eucharisztia, vagyis Krisztus teste és vére lesz. Az általa táplált testünket a földbe temetik ugyan, és az ott elenyészik, de a megszabott időben feltámad. Isten Igéje támasztja fel az Isten dicsőségére.” (Adv. haer. 5,2)

– Ciprián szerint „az áldozat, amelyet mi bemutatunk, az Úr szenvedése” (Epist. 63).

– Aranyszájú Szent János szerint „mi mindig ugyanazt az egy áldozatot mutatjuk be. Főpapunk, Krisztus mutatta be a minket megtisztító áldozatot. Ezt az áldozatot, amelyet hajdan Krisztus mutatott be, mutatjuk be mi is, mert ez az áldozat kimeríthetetlen.” (Hom. in Hebr. 17,3)

– Szent Ágoston kifejti: „Főpapunk, Krisztus az egész megváltott közösséget (redemptam civitatem) egyetemes áldozatként (sacrificium universale) ajánlotta fel Istennek.” Mindegyikünk akkor lesz az istenszeretet lángjával égő áldozat, amikor Krisztus tagjaként ebbe a krisztusi áldozatba beleilleszkedik. „Ez a keresztények áldozata: sokan egy test Krisztusban. A hívők által ismert Oltáriszentségben az egyház ezt az áldozatot üli meg. Ott látja az egyház, hogy abban, amit fölajánl, önmaga is áldozattá válik.” (De civ. Dei, 10,5–6)

A szentmise áldozatjellegére vonatkozólag a teológusok sok elméletet dolgoztak ki. Napjainkban a „sacrificium sacramentale” (szentségi áldozat) magyarázat a legelterjedtebb. Vagyis: az eucharisztikus emlékünnepben Krisztus egyetlen áldozata (kereszt és feltámadás) lesznek „szentségileg” (sacramentaliter) jelenvalóvá avégből, hogy mi részesedhessünk abban. Nem valami más áldozatot mutatunk be, nem is ismételjük meg a keresztáldozatot – hiszen erről a Zsidókhoz írt levél nagyon nyomatékosan mondja, hogy „egyszeri” (9,28) –, hanem az egyetlen, kimeríthetetlen erejű jézusi önfeláldozást tesszük hathatós módon jelenné, hogy belevonjon bennünket szeretetteljes önátadásának dinamizmusába.

Valóságosan itt van közöttünk Jézus, életadó halálának és így túlontúl nagy szeretetének jelei alatt, hogy elsősorban az egybegyűltek, de sokan mások is belevonzódjanak „pászka”-átmenetelébe az Atyához.

Szépen ír erről a II. vatikáni zsinat: „A híveknek meg kell tanulniuk, hogy a szeplőtelen áldozatot nemcsak a pap keze által, hanem vele együttesen is fölajánlva önmagukat áldozatul hozzák, és Krisztus, a közvetítő által egyre tökéletesebb egységre jussanak Istennel és egymással, hogy végül Isten legyen minden mindenben.” (SC 48) „A szentmise megtartásának a különféle szeretetcselekedetekhez, egymás megsegítéséhez, a missziós tevékenységhez és a keresztény tanúságtétel különféle formáihoz kell vezetnie, hogy őszinte és teljes értékű legyen.” (PO 6) Krisztust magunkhoz véve, magunkban hordozva és az Ő küldetésében járva leszünk így mindnyájan az ő szeretetének jelei és eszközei.

Jézus valóságos jelenléte

Az elmondottakból világos, hogy mind a szentmise krisztusi lakomajellegéhez, mind krisztusi áldozatjellegéhez feltétlenül szükséges Jézus valóságos jelenléte a tőle származó szavak által konszekrált kenyér és bor színe alatt. Már Pál és János írásai bizonyítják, hogy Jézus valóságos eucharisztikus jelenlétét a keresztények rendíthetetlenül hitték. Ugyanez a hit vonul végig az ókori püspökök és egyháztanítók írásain. Ezt a hitet dogmaként hirdette ki a tridenti zsinat, tanítja és hiszi ma is változatlanul az egész katolikus egyház.

A jelenlét ténye a fontos. Annak teológiai magyarázata többféle volt és van (a plátói filozófia fogalmaival történő ókori magyarázat, az arisztotelészi filozófia fogalmaival történő középkori magyarázat, a feltámadt Krisztus létmódjából jelenlétét magyarázó újkori magyarázat). A magyarázatok többfélesége jogosult. Arra azonban nagyon kell ügyelni, hogy ne olyan magyarázatokat kíséreljünk meg, amelyek a jelenlét valóságát elhomályosítják vagy elködösítik.

Korunkban megjelent egy ilyen elégtelen magyarázat, amely a puszta „jelentés- és célváltozással” (transsignificatio, transfinalisatio) igyekszik Jézus eucharisztikus jelenlétét magyarázni. Igaz, hogy a dolgok lényegének meghatározásánál azok jelentése és célja fontos szerepet játszik. De a szentmisén mégsem csak jelentés- és célváltozás történik. Mondják, hogy „egy gyűrű, amelyet aranytartalma és eladási értéke alapján megfelelően meg lehetett határozni, lényegében mássá válik, ha valaki szerelme jeléül kedvesének ajándékozza: a gyűrű ajándékozásában saját magát ajándékozza oda” (Schneider szerk., A dogmatika kézikönyve, II,312–313). Mégsem mondja semelyik szerelmes, amikor egy ilyen gyűrűt a kezére húz, hogy „téged húztalak a kezemre”. A szentáldozásban pedig kétezer év óta minden katolikus hívő azt mondja Jézusnak, hogy „téged vettelek magamhoz”.

A szentmisén valami történik. Isten cselekszik. Jelenlevővé teszi magát Jézus, ahogy megígérte. Hogy miképpen, azt Ő tudja. De hogy valóságosan, azt mi hisszük és tudjuk.

Amikor a transsignificatio-elmélet először megjelent, VI. Pál pápa kiadta a „Mysterium fidei” szavakkal kezdődő enciklikáját, amelyben a következőket mondja: „Miután megtörtént az átlényegülés, a kenyér és bor színei kétségkívül új jelentést öltenek magukra és új célt, . . . de azért öltenek magukra új jelentést és új célt, mivel új »valóságot« (realitatem) tartalmaznak, amelyet joggal mondunk ontológiainak. A mondott színek alatt ugyanis nem rejtőzik már az, ami előbb volt, hanem másvalami, éspedig nemcsak az egyház hitének megítélése szerint, hanem tényszerűen.” (DH 4413)

Tanuljunk Szent Ambrustól, akinek milánói liturgiáját átvette a zsinat utáni szentáldozás szertartása: „Gondolom megértettétek, hogy az égi szóval végzett megszentelés által a kenyér Krisztus testévé és a kehelyben levő, vízzel kevert bor Jézus vérévé váltak. . . Ezért nem ok nélkül mondod azt, hogy »Ámen«, és így szívből elismered, hogy Krisztus teste adatik neked. Amikor áldozáshoz járulsz, a pap így szól hozzád: »Krisztus teste!« Te pedig így válaszolsz: »Ámen«, vagyis: »Igaz. Úgy van.« Amit szád megvall, azt szíved meggyőződése őrizze meg!” (De sacr. 4,4–6)

A Schneider által szerkesztett műben (Dogmatika kézikönyve) az eucharisztiáról szóló fejezet nem kielégítő. Helyes, hogy kidomborítja a szentmise lakomajellegét, de ezt oly egyoldalúan teszi, hogy az áldozatjellegnek alig néhány sort szentel. Különösen kifogásolható pedig, hogy a transsignificatio-elméletről mint megfogalmazáskísérletről azt állítja, hogy azzal „teljesen megőrizhető az áthagyományozott tanítás tartalma” (313. old.). VI. Pál pápa nem így vélekedett, és jómagam sem így vélekedem.

Hála

Egy élménnyel kezdtem; egy élménnyel szeretném befejezni.

Volt egy kedves nagynéném, a Sári néni. Fiatalkora nagyon boldog volt, de házasságától kezdve egymás után érték a bajok. Egy gróf vette el feleségül, de a férj hibája miatt válás lett belőle. Egyetlen fiukat Sári néni nevelte nagy szeretettel. Huszártiszt lett belőle, és elesett a második világháborúban. A teljesen egyedül maradt Sári nénit mint osztályidegent kitelepítették Tiszántúlra, és sok megaláztatásban volt része. Végül visszajöhetett Budapestre, és kiutaltak neki egy csúf bérházban egy egyszoba-konyhás lakást. Ott látogattam meg, mikor – még a Kádár-korszakban – rokonlátogatás címén rövid ideig Magyarországra jöhettem.

Minthogy nyilvánosan miséznem nem volt szabad, és szüleim már nem éltek, minden reggel Sári néni kis szobájában végeztem a szentmisét. Sári néni mindent szépen előkészített, és minden szentmisén áldozott. Mikor eljött Japánba való visszatérésem napja, és az utolsó szentmisét mondtam nála, ugyanúgy megáldoztattam, és utána – ahogy szokás – egy ideig csendben ott ültünk a miseasztalnál.

Ekkor egyszer csak megszólal Sári néni. Nem hozzám szólt, hanem az Istenhez. Csak egy szót mondott: „Köszönöm.”

Ez engem mélyen meghatott. Egy csupa szenvedés élet végéhez érve, Krisztus testét és vérét magához véve, mindent ebbe az egy „köszönöm” szóba foglalni: ez az eucharisztia (= hálaadás) csodálatos gyümölcse. Bárcsak az eucharisztia megcselekvése mibennünk is ilyen gyümölcsöket teremne!