FIGYELŐ


Vértesaljai László

A  PÁPA  „EURÓPA  SZÍVÉBEN  ÉS  HÍDJÁN”:  AUSZTRIÁBAN

(1998. június 19–21.)

Salzburg: a só – mely egykor a pénz volt – városa, Mozart és Haydn zenéjének a városa, 1300 éve a keresztény kultusz és kultúra keleti, österreichische védbástyája, június 19-én vendégül látta II. János Pál pápát. „Három napra osztrák leszek” – szólt a pápa repülőtéri köszöntő beszédében, s volt aki hitte, volt aki nem. Hogyan is lehetne az idős lengyel pápa osztrák, hogyan is ismerhetné ki magát abban a zavart, megosztottsággal és bizalmatlansággal teli osztrák katolikus egyházban, melyhez képest az osztrák civil társadalom – valós gondjai ellenére – stabilabbnak tűnik? S hogyan ismerhetné ki magát a lengyel pápa, aki nemrég a világ válsággócain tett apostoli látogatásai során tegnap még szarajevói, libanoni, kubai és nigériai volt. A tapasztalat és az eredmények azt mutatják, hogy ezeken a helyeken jól kiismerte magát a pápa, átlátta a helyi problémákat, és tudott bátorítani, erősíteni. Igaz, a legfőbb nehézségek az említett térségekben ideológiai vagy politikai-gazdasági, azaz lényegileg egyházon kívüliek voltak. S noha a római pápa elsősorban házon belül, innenkirchlich illetékes, hazájából hozott tapasztalatával és ösztönös érzékenységével gyorsan tud tájékozódni. Most azonban, amikor az osztrák egyház háza táján jár, nehezebb a feladata. Az osztrák egyház gondjaiért ugyanis nem az egyházon kívüli tényezők (ateista, bolsevista, nacionalista, fundamentalista erők) a felelősek, s nem is a sajtó gerjesztette azokat, hanem az osztrák egyház maga termelte ki mostani belső válságát. A világ egészéhez mérten e kicsi, nyolc és félmilliós országban – ahol a katolikusok részaránya a hívők között 80% – három bíboros él (amikor világviszonylatban kilencszázmillió katolikusra közel 160 bíboros esik). Az 1985 óta nyugalmazott érseket, a 93 éves Franz König bíborost sokan túl progresszívnek vélték, míg utóda, az 1995-ben visszavonuló Hermann Groër bíboros érsek nemcsak túl konzervatívnak bizonyult, hanem az utóbbi években egyre hevesebben illették személyét hittanár korában elkövetett „homoszexuális pedofil molesztálás” vádjával. Utódját, a szudéta-német nemesi családból származó, párizsi végzettségű domonkos Christoph Schönborn érseket sokan túl őszintének mondják. Igen, Schönborn érsek őszinte volt, amikor idén áprilisban három tekintélyes püspöktársával közösen aláírt nyilatkozatban kijelentette, hogy morális bizonyosságuk van Groër érsek vétkességét illetően, aki viszont nem sokkal később úgy nyilatkozott, hogy „bocsánatot kér Istentől és az emberektől, amennyiben bűnt követett volna el”. E találós kérdésre azóta senki sem adott választ; igaz viszont, hogy Groër bíboros visszavonult a volt NDK területére, egy Drezda melletti kolostorba. Ugyanakkor az általa képviselt konzervatív nézetet egykori segédpüspöke, Kurt Krenn – jelenleg Sankt-Pölten-i püspök – súllyal képviseli, s többek között innen ered az osztrák püspökkar jelenlegi megosztottsága. A Groër-ügyből Krenn-ügy lett. Na, és a hívek? Nos, zavartnak és megalázottnak érzik magukat e kényes, a sajtó által bőségesen kiteregetett, hivatalos egyházi oldalról agyonhallgatott személyi kérdésekben. A megosztottság közöttük is jelen van: kisebb számú, de hatékony progresszívek, konzervatívok mellett a derékhad nem szélsőséges, ám fáradt és erőtlen. A „Wir sind Kirche”, „az Egyház mi vagyunk” alulról jövő kezdeményezése merész és kihívó öt pontjával (testvéri egyház építése, fakultatív cölibátus, nők papsága, pozitív értékelésű szexualitás, örömhír hirdetése „fenyegető”-hír helyett) 1995 nyarán félmillió ember aláírását szerezte meg. A jámbor és hagyományosan pápahű Ausztria tehát úgy tűnt, fellázadt, ám az egyházi referendum e nagyarányú támogatottsága nem annyira megfontolt és átgondolt állásfoglalásból ered, hanem a megalázottság és a tehetetlenség kényszeréből. Ebben az egyházképben kellett tehát a pápának osztráknak, azaz otthoninak, hazainak lennie, s egyúttal Péternek maradnia, aki testvéreit megerősíti. Salzburgban a legősibb osztrák bencés apátság és érsekség eredetére, szellemi-lelki örökségére mutatott rá, majd arra a missziós küldetésre, melyet őszinte hitbeli megújulásnak kell megelőzni. A bizonytalankodóknak és szkeptikusoknak azt üzente, hogy „ne lépjenek ki az egyházból, hanem lépjenek fel tanúságtételükkel alkotó módon”. Szombaton a bécsi Hofburgban, az egykori császári rezidencián az osztrák politikai élet képviselői és a diplomáciai testület tagjai előtt Ausztria különleges szerepét hangsúlyozta az európai ház építésében: „Az egykori határország mostanra hídországgá” lett, és az Európai Unióban júliustól betöltött elnöki szerepe révén reménységgel tölti el azokat az országokat, melyek éppen most tárgyalnak leendő csatlakozásukról. Kelet felzárkózását nem „Osterweiterung”-nak, azaz „keleti kibővítés”-nek nevezte, hanem helyette az „Europäisierung” vagyis „az egész kontinens európaizálása” kifejezést ajánlotta. „Európa, nyiss ajtót Krisztusnak!” – szólt az idős pápa az öreg kontinenshez.

Végül vasárnap délelőtt a bécsi Heldenplatzon – ahol hatvan éve Hitler hirdette százezernyi tömeg előtt diabolikus gondolatait, a „benne való üdvözülés lehetőségét” – II. János Pál pápa boldoggá avatta Jakob Kern premontrei és Anton Maria Schwartz kalazantinus szerzetespapokkal együtt a vértanú Restituta Kafka betegápoló ferences nővért. Az ő egyetlen vétke az volt, hogy a tilalom ellenére a kórházi termek falára függesztette a keresztet, amelyet semmiféle diktatúra, ha hiteles, nem tud elviselni. A pápa szerint bármiféle megosztottsággal szemben a megoldás Krisztus követése. Miként Jézus egykor Cezáreában megkérdezte tanítványait: „Kinek tartanak az emberek engem?”, most a pápa Péter utódaként – Krisztus nevében – tette fel a kérdést ily módon: „Ausztria katolikusai, az ország keresztényei, ti, polgárok, kinek tartotok engem?” Erre a kérdésre nem segítség a híres osztrák politikai semlegesség, hanem komolyan végig kell gondolnia ezt az alapvető kérdést: Krisztussal vagy nélküle. Egy őszinte válaszadás mindenképpen az ország segítségére lesz. Azért, hogy ezt a lehetőséget egy egész nemzetnek fölkínálhassa – és hozzá pozitív segítő szempontokat adjon –, mindenképpen megérte a pápának három napra osztrákká lenni. Azzal a reménnyel tért vissza Rómába, hogy cserébe az osztrákok elkötelezettebben lesznek krisztusiak.

 


Nemeskürty István

A  JÖVŐ  TÁVLATAI

Szabad és törvényes választások eredményeként, 1998 májusában, a magyar nemzet elbocsátotta a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége által 1994-ben létrehozott kormányt.

Mivel ez a hatalmi érdekszövetség nem a magyar népet szolgálta, hanem a ,,külföld” érdekeit, s e ténnyel a kormányfő nem győzött unos-untalan dicsekedni, méghozzá joggal, hiszen a  nagyvilág folyamatosan és nyomatékosan juttatta kifejezésre rokonszenvét e kormány iránt: a választópolgárok, már-már beletörődve sorsukba – ,,nincs alternatíva” – hajlamosnak tűntek felvállalni a régi rosszat egy számukra ismeretlen új erő helyett. E hatalmi érdekszövetség érvelése meggyőzőnek tűnt, mivel egyik ellenzéki párt sem mutatott fel kormányalakításra képes, egységes erőt.

Az 1994-es választások vesztese, a Magyar Demokrata Fórum éppen újjászerveződésének, talpraállásának pillanatában hasadt ketté, s gyöngült meg ezáltal végzetesen. Hasonló folyamat zajlott le a Kereszténydemokrata Néppártban. A Független Kisgazdapárt, látva e pártok belső civódásait, távol tartotta magát tőlük. A legerősebb, a Fiatal Demokraták Szövetsége – Magyar Polgári Párt hasztalan tett kísérleteket az egységes választási fellépésre, szövetkezésre. Egyedül a Magyar Demokrata Fórum vállalt egyfajta laza szövetséget, míg a kereszténydemokraták pártja néhány csalódott, elégedetlen képviselője csatlakozott a Fideszhez.

Ez volt a helyzet 1998 márciusában, két hónappal a kitűzött választások előtt.

Nyilvánvalónak tűnt, hogy e pártok egyike sem lesz képes a többi segítsége nélkül szavazati többséget szerezni. Mindegyik önmagával volt elfoglalva.

Amikor viszont a Fidesz nyilvánosságra hozta negyven pontból álló cselekvési programját, s ebből kiderült, hogy ezt a programot bármelyik, magát nemzetinek, kereszténynek nevező párt és honpolgár vállalhatja, elérkezett a pártoktól független társadalmi cselekvés pillanata. Pártoktól független, a haza sorsáért felelősséget érző társadalmi szervezetek – Polgári Együttműködés, Batthyány-Kör, Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, Nemzeti Kör és még sok más – láttak munkához. Igyekeztek meggyőzni a nemzetért felelősséget érző lakosságot, hogy erőpazarlás három-négy-ötféle nemzeti elkötelezettségű párt között megosztani a szavazatokat, mert azok számtani összege szerint hiába kapnának többet, mint a hatalmi érdekszövetség. Különálló pártok lévén, együvé sem sorolhatók. Viszont a Fidesz olyan pártnak tűnt, melyre, programjának ismeretében, bármelyik honpolgár adhatja szavazatát. Számítani lehetett az állandó szavazóbázissal rendelkező Független Kisgazdapárt választások utáni, esetleges támogatására vagy szövetségére is.

Az érvelés hatott (ha nem is akkora erővel, amekkora 51%-os győzelmet hozott volna), és a közakarat a Fidesz MPP-t juttatta hatalomra. A nemzet, a szó pontos értelmében az utolsó pillanatban, észbekapott, s megértvén az idők szavát, a haza érdekében félretette az ezzel a párttal szembeni, részben jogos gyanakvását és fenntartásait.

Talán először fordult elő történelmünkben, hogy egy hatalmi váltás pártoktól független társadalmi szervezetek és erők működésének, vagyis a honpolgárok összefogásának következménye. Végre-valahára működni kezdett a magyar nemzet, a magyar társadalom, felismerve érdekeit és a cselekvés fontosságát. Ez hallatlanul jelentős, történelmi léptékű tett!

A nemzet lelkiismerete azonban e ténnyel nem térhet nyugovóra. Már csak azért sem, mert a győzelem kevésen múlott. Hazánk lakosságának még mindig jelentős tömegei maradtak távol a szavazóurnáktól, képtelenek lévén felfogni, hogy a szavazás önérdekük. Úgyszintén jelentős tömegek szavaztak a hatalmi érdekszövetségre félelemből vagy a megváltoztathatatlannak vélt rosszba való, történelmi hátterű belenyugvásból.

Most várhatóan meg fog élénkülni a társadalom politikai cselekvőképessége.

Szemmel kell kísérnünk a hatalomra jutott kormány tevékenységét: betartja-e ígéreteit, nem alkuszik-e meg könnyűszerrel a várható külgazdasági nyomással, nem fárad-e bele a tömegtájékoztatásban változatlanul észlelhető, ellenséges hírverés leküzdésébe, a szakadatlanul kikényszerített magyarázkodásokba? De nem csak figyelnünk kell a kormányt: támogatnunk is kell, éreztetve, hogy az országot, a nemzetet a háta mögött tudhatja.

Megoldásra váró, nehéz feladat az alulmaradott pártok talpra állítása. És ha talpra is állna az 5%-os küszöböt el nem ért MDF, KDNP, MDNP: mi haszon származna abból, ha 2002-ben ismét külön-külön érne el mindegyikük, akár pártonként 10–20%-ot is? Fel kell ismernünk, hogy múlhatatlanul szükséges az egységes, keresztény, nemzeti párt létrejötte, már csak azért is, mert a várhatóan rendkívüli energiával újraszerveződő Magyar Szocialista Párttal való megmérkőzéskor fontos szövetséges lehet egy ilyen egységes nemzeti párt.

Elsikkadni látszik a gátlástalanul becsmérelt Magyar Igazság és Élet Pártjának bejutása a képviselőházba, annak jelentősége. Felelőtlen köny- nyelműség figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy míg az MDF, KDNP, MDNP nem érte el az 5%-os küszöböt, addig viszont a MIÉP igen. Ez tetszhet vagy nem tetszhet, de a tény tény marad. És ha tény, akkor számolnunk kell vele. A MIÉP parlamentbe jutása azt bizonyítja, hogy az elégedetlen, csalódott, kisemmizett, cserbenhagyott magyarok nem jelentéktelen tömegével a többi nemzeti pártok nem tudtak, vagy nem is akartak szót érteni. Ez orvosolandó. És ha már ott van a MIÉP a parlamentben, nem tekinthető többé handabandázó csőcseléknek; maguk is önmérsékletre kényszerülnek; kíméletlen bíráló hangjuk viszont esetleges hibák esetén figyelmeztetésnek tekintendő.

A májusi választással a nemzet megtette a magáét.

A keresztény Magyarország ezredik évfordulóján emelt fővel léphetünk a következő évezredbe.       




András Imre

ANYAGI  MEGÁLLAPODÁS  MAGYARORSZÁGON  
AZ  EGYHÁZ  ÉS  AZ  ÁLLAM  KÖZÖTT

A Szentszék államtitkára, Angelo Sodano bíboros és a Magyar Köztársaság miniszterelnöke, Horn Gyula 1997. július 11-én írta alá Rómában azt a több mint egy éves tárgyalási folyamatot összegező megállapodást, mely véglegesen rendezte egy részét azoknak a problémáknak, melyeket a katolikus egyház javainak, intézményeinek jogtalan elvétele okozott a kommunizmus alatt. A kommunista rendszert követően eddig csak az egyes személyeken esett jogtalanságok orvoslására hoztak intézkedéseket; ez az első eset, hogy a Szentszék bekapcsolásával anyagi természetű rendezés történt az egész magyar katolikus egyházzal kapcsolatban. A magyar országgyűlés 1997. december 2-án jóváhagyta a megállapodást, és a ratifikált okmányok kölcsönös kicserélésével 1998. április 3-án hatályba lépett a magyar katolikus egyház és a Magyar Köztársaság közötti anyagi ügyeket rendező, történelminek nevezett szabályozás. A Szentszék bekapcsolására szükség volt, mert a katolikus egyház jogrendje szerint ilyen általános érvényű megállapodás megkötésére csak az egyetemes egyházat vezető Szentszék illetékes, és mert a kormány ígéretében a püspöki kar nem látott kellő garanciát.

Az egyház kártalanítása

Az egyház közéleti szerepvállalásának lehetővé tételére már az utolsó kommunista kormány lépést tett: helyreállította a Szentszékkel a diplomáciai kapcsolatot (1990. február 9.),  a Parlament pedig törvényt szavazott meg a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról (1990. évi IV. tv.).  Az első szabadon választott magyar parlament is ezt az utat követte, amikor első konkrét lépésként törvényt alkotott a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről (1991. évi XXXII. tv.). Ezt a törekvést folytatta a rendszerváltozás utáni keresztény elkötelezettségű pártok programja, mely kiemelte az egyház 1000 éves nemzetfenntartó szerepét. A kívülről jött igény fogadására az egyház – a képzett és elegendő számú munkatárs hiányában – egyáltalán nem volt felkészülve. A Szentszékkel kezdeményezett tárgyalások kapcsán egyes pártok erre hivatkozva fékezni igyekeztek a tárgyalások menetét, mondván, hogy az ország időközben szekularizálódott, és az egyház ezentúl csak az igazolt társadalmi igénynek és az egyház teljesítőképességének arányában kaphat társadalmi szerepet. Az érvelés célja, ezt az események is igazolták, a kommunizmus idejében kialakított status quo fenntartása volt.

Az 1991. évi XXXII. tv. nem kártalanította teljesen az egyházat, hanem csupán működőképessé akarta tenni a társadalom és a hívek szolgálatára. Ez volt a kritérium a visszaigényelhető, vagyis még az állam tulajdonában lévő, volt egyházi ingatlanok visszaigénylésének elbírálásánál is.

Az egyház új közszolgálati tevékenységének támogatása

A magyar katolikus egyház új „közszolgálati tevékenysége” lehetővé tételére szabályozta a Szentszék és a Magyar Állam közötti megállapodás az állami támogatás mértékét az olyan egyházi intézmények számára, melyek az 1990. évi IV. tv. által megjelölt, az állampolgárok által igénybevett közszolgálati tevékenységet fejtenek ki: közoktatás, szociális gondozás, nemzeti értékek (pl. épületek, könyvtárak, levéltárak) őrzése és ápolása.  Ezeknél az egyház tulajdonában lévő intézményeknél az állami támogatás mértéke ugyanaz, mint amit az önkormányzati vagy állami intézmény kap a költségvetésből ugyanazért a munkáért.

A közoktatási intézmények közül ide tartoznak elsősorban az elemi és középiskolák. Az egyetemi és más felsőoktatási intézményeknél az állami támogatás mértéke eltérő a nem hitéleti (pl. tanítóképző) és a hitéleti (pl. teológiai) felsőoktatási intézménynél. Az állam nem fizeti az egyházaknak az egyházi munkatársak kiképzésére szolgáló intézményeit ugyanolyan mértékben, mint azokat az intézményeket, melyek az egész társadalom javára szolgálnak. Különbséget tesz egyazon intézményben is az ún. hitéleti hallgatók és a nem hitéleti hallgatók között. Világosan rendelkezik továbbá a megegyezés az új szabályozás bevezetésének idejéről. Az 1997. szeptember 1. előtt felvett nem hitéleti hallgató után az egyházi intézmény azonos összegű képzési és hallgatói állami támogatást kap, mint az azonos jogcímű állami és önkormányzati intézmények. Ez a támogatási mérték kibővül az 1997. szeptember 1. után belépőknél. Itt az egyházi intézmény a képzési  és hallgatói támogatáson felül megkapja az ún. intézményfenntartási költségeket is, melyek az összköltségnek mintegy 40%-át teszik ki. Továbbá megkaphatják az ilyen intézmények a pályázat útján elnyerhető összegeket is, olyan arányban, mely megfelel az 1997-es tanév első évfolyamára beiratkozott tanulók számának. Ez az arányosítás kísérleti jellegű, és 2002-ben a szerződő felek közösen felülvizsgálják e mutató alkalmasságát.

Az egyház által fenntartott más oktatási intézményt és  kollégiumot az állam a képzési norma 50%-ával támogatja. Ezekben az intézményekben a nem hitéleti hallgatók után azonos jogcímen azonos összegű támogatás jár, mint az állami intézmények hallgatói után. A hitéleti hallgatók után az egyházi egyetemi intézmény a bölcsészkar számára megállapított állami képzési és hallgatói juttatást kapja meg, amennyiben azok egy az állam által akkreditált intézményben tanulnak. Az egyházi főiskolák viszont a tanárképző főiskola humán szakán érvényes összegű juttatást fogják kapni. Az állam által így támogatásban részesített hitéleti hallgatók száma maximálisan 2500 fő lehet. A jelenleg akkreditált intézményeken túl újabb egyházi célt szolgáló intézmény állami támogatása külön megállapodás tárgyát képezi a Magyar Püspöki Kar és az állam között.

A megállapodás szabályozza továbbá az egyház közszolgálati tevékenységét az egyházi tulajdonban lévő, a nemzeti kulturális örökséghez tartozó levéltárak, könyvtárak, múzeumok fenntartása terén. Az állam részt vállal ezek megőrzésében, felújításában olyan mértékben, mint az állami tulajdonban lévő intézményeknél. Támogatja az egyházi levéltárak és könyvtárak működését az 1977. évi támogatás mértékében. Ezek gyakorlati magvalósulásáról külön megállapodást fog kötni a Magyar Püspöki Karral.

Az egyház számára jelentős kibővítése a támogatásnak, hogy az állam általánosan elvállalta az egyházi tulajdonú, közszolgálati tevékenységet folytató oktatási  intézményekben a törvény által meghatározott oktatási költségeken felül az intézményfenntartási költségek  finanszírozását is. Erre az államot egy alkotmánybírósági döntés kötelezte, mely abból indult ki, hogy az állam törvényes kötelessége a közoktatási intézmények fenntartása, és ezekben a tanulók esélyegyenlőségének biztosítása. Utóbbi azonban megsérülne, ha a gyermekeiket hitvallásos iskolába járató szülőknek az iskola fenntartási költségeit is vállalniok kellene. Az egyháznak viszont nincsen lehetősége a költségek átvállalására, mivel az erre szolgáló gazdasági alapokat az állam annak idején elvette tőle. Ezért az állam egy meg nem nevezett célú jövedelmet folyósít ezeknek az intézményeknek, mely megfelel az állampolgárok által a megyei, ill. fővárosi fejlesztési tervben szereplő intézményeknél igénybevett egyházi közszolgáltatásnak. A közszolgáltatásban való közreműködés előfeltétele, hogy az oktatási intézmény fenntartója kifejezetten vállalja a közszolgáltatást, melyért nem kérhet ellenszolgáltatást, ill. tandíjat.

Az egyházi iskolák látszólagos pozitív diszkriminációját, az intézményfenntartási költségek finanszírozását, a kisebbik kormánypárt a liberális elvek nevében hevesen támadta.

A hitéleti tevékenység anyagi biztosítása

A közszolgálati munkákért kapott állami támogatás az egyház számára valódi jövedelmet nem jelent, és a munka végzőjének kell még másfajta támogatást is szerezni az állam által támogatott intézmény működtetésére, fenntartására. Az önkormányzatoktól állami kiváltással visszakapott egykori egyházi objektumok, vagyis a természetbeni kártalanítás esetei, gazdaságilag inkább invesztíciót kívánnak, anyagi erők lekötését jelentik, mint lelkipásztori vagy egyéb egyházi célra felhasználható anyagi forrást.  Az egyetlen egykori egyházi vagyonra támaszkodó anyagi erőforrás, melyet az egyház a volt egyházi vagyon után a jelen konkrét belső szükségleteire felhasználhat, a vissza nem adott egyházi ingatlanok megváltási árából származó, 1998-ra 1 890 millió forintra valorizált járadék.

A hitéleti tevékenység finanszírozására az üldözés idején az egyház önkéntes hozzájárulást kért a hívektől, és jelentős támogatást kapott a külföldi egyházi segélyszervektől. A pártállam – propagandaokokból – az eredeti tervek ellenére se állította le teljesen a „hitéleti tevékenység” támogatását. Az összes egyházaknak folyósított szimbolikus összeg azonban csak évi mintegy 70 millió forintot tett ki. A rendszerváltozás után a Parlament már évenként  „hitéleti támogatást” szavazott meg az egyházaknak.  Ez lényegesen magasabb összeg volt, mint a pártállam idején folyósított „kongrua”, de  egyrészt a valós igények ennél is magasabbak voltak, másrészt a támogatás mértéke ki volt szolgáltatva  a költségvetési politikai viták méltatlan alkudozásainak. Az egyházfinanszírozás mostani átfogó rendezésének egyik célja volt, hogy kiemelje az egyház hitéleti tevékenységének feltétlenül szükséges támogatását a politikai vitából, és jogszabállyal rendezze.

Először a szabad demokrata képviselők javasolták, hogy a hitéleti támogatás finanszírozásába vonják be a személyi jövedelemadót (SzJA) mint olyan forrást, mely közvetlenül azoktól jön, akiket az egyházak szolgálnak. Az adófizetők diszponálhassanak – így szólt a javaslat – az SzJA 1%-ával az általuk támogatni kívánt bármilyen intézmény javára, mely adományt fogadni jogosult. A liberális politikusok ezen az úton kívánták egyúttal hivatalosan dokumentálni, hogy egy-egy egyház milyen (kevés) támogatottságot élvez hívei körében. Az eredeti elgondolás szerint a támogatottság mértéke a megajánlásokból befolyt összeg nagysága lett volna. Ez a „megmérettetés” rendkívül kedvezett volna a szektáknak, és hátrányosan érintette volna az ún. történelmi egyházakat, különösen a katolikus egyházat. Utóbbi hívei között sok az idős, a szegény, az eltartott, akik egyáltalán nem fizetnek SzJA-t, és ezért nem is szerepelhettek volna a „támogatók” között. Az egyház nem fogadta el ezt a javaslatot az említett okon kívül azért sem, mert nem kívánt versenyezni a sportegyesületekkel és a civil szféra más intézményeivel, mivel az konfliktushelyzeteket idézhetett volna elő a hívek között. Elfogadta viszont azt a javaslatot, mely az egyház hitéleti támogatását olyan újabb 1% felajánlásával javasolta megoldani, ahol a kedvezményezettek csak egyházak, ill. az állam szociális intézményei lehetnek. Ez 1997-ben kb. 4,5 millió adózót érintett, és az általuk befizetendő SzJA 1%-át, melyről az adózó állampolgárok az 1998-as adóbevallásban rendelkezhetnek, összesen 5 500 millió forintra becsülték. A kedvezményezettek a pénzt 1999 januárjában fogják kézhez kapni. Az adófizető állampolgárok által közvetlenül történő egyházfinanszírozás bevezetésére 5 éves átmeneti időt irányoztak elő, mely alatt az állam garantálja, hogy a katolikus egyház részére kiutalandó összeg nem lesz kevesebb évi 1700 millió forintnál.

Ennek szétosztását, ill. jövőbeli felhasználását máris szorgosan tervezik az egyházi szakértők. A szakértők elgondolása szerint ebből kell fizetni majd elsősorban az egyházi élet országos alapműködését, mint pl. a központi intézmények fenntartását, a hitoktatási óradíjakat (mivel az állam ezt a továbbiakban már nem „közszolgálati”, hanem „hitéleti tevékenységnek” tekinti), az egészség- és nyugdíjbiztosítást, az egyházmegyei nyugdíjpénztárak támogatását, a kiemelt beruházásokat, a nemzetközi rendezvényeket, a vagyonbiztosítást, a közel félszáz egyházmegyei központ szükségletét, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és más egyházi intézmények segélyezését. Ez lefoglal kb. 3000 millió forintnyi összeget. A fennmaradó összegből kerülhet sor az egyházmegyék és a szerzetesrendek alapműködésének támogatására. Ezen belül megoldandó szükséglet az egyházi személyek és világi alkalmazttak fizetéskiegészítése, hogy mindenki méltányos fizetést kaphasson. Ebből a keretből kellene kikerülnie az egyházi (lelkipásztori, oktatási, szociális, kulturális stb.) intézmények támogatásának, az egyházi épületek felújításához szükséges összegeknek stb. A pénzzel kiváltott egyházi ingatlanok után kapott járadék az említett szükségletek kielégítésére nyilván nem elégséges.

A megállapodás értékelése

Karl-Josef Rauber érsek, budapesti apostoli nuncius „jó dolognak” mondotta az egyezményt, mivel tiszteletben tartja a magyar állam, illetve a katolikus egyház függetlenségét. Hangsúlyozta azonban, hogy a megállapodást hűségesen kell alkalmazni és megvalósítani, a felmerülő esetleges nehézségeket pedig közös megegyezéssel megoldani a kölcsönös megértés és együttműködés szellemében. A megegyezést az Apostoli Szentszék nevében aláíró Sodano bíboros államtitkár úgy vélte, hogy a Magyar Köztársasággal kötött megállapodás példaértékű lehet más hasonló helyzet rendezésére is. Horn Gyula miniszterelnök az aláírással kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy „az egyház létfontosságú feladatot lát el, és közhasznú missziót tölt be” (Magyarországon). Kovács László külügyminiszter történelmi jelentőségűnek nevezte a dokumentumot. Egy ellenzéki politikus úgy értékelte, hogy a megállapodás „igazságtétel a katolikus egyház papjainak, megteremti a katolikus iskolák esélyegyenlőségét, és helyreállítja az alkotmányos rendet”. A pártállam egyházpolitikájához viszonyítva valóban történelmi fordulat volt az egyház működőképességének helyreállítására tett megegyezés. Ezt elismerik a magyar  püspöki kar tagjai is. Az egyházi delegáció egyik tagja, Gyulay Endre szeged-csanádi püspök a Vatikáni Rádiónak adott interjújában azonban szóvá tette, hogy a tények nem fedik teljesen az írott szöveget. Az állam nem teljesíti a vállalt kötelezettségeit. Vagy nincs pénze erre a célra. A magyar társadalom összetett, hangsúlyozza Gyulay. Vannak, akik nem szeretik a katolikus egyházat akár valami régi hagyomány alapján, akár új sugallatok hatására, és sok mindent vissza akarnak fordítani. A megállapodás végrehajtása csak döcögősen megy. Paskai László esztergomi érsek egy rádióinterjúban a megállapodásról úgy nyilatkozott, hogy „ideális megoldás nincsen, a mostani rendezést később finomítani kell, és egyes előírásokat, törvényeket módosítani”. A Magyar Katolikus Püspöki Kar az idei tavaszi ülésén elhatározta, hogy a megállapodással ellentétes magyar  jogszabályokból gyűjteményt állít össze. Ez elkészült, és átadták – az olasz nyelvű fordítással együtt – Karl-Josef Rauber érsek, magyarországi pápai nunciusnak. Ebben  sürgetik egy olyan vatikáni–magyar kormányzati vegyesbizottság felállítását, mely hivatalosan értelmezné az államközi megállapodás szövegét.

A Szentszék és a Magyar Köztársaság közötti megegyezés azzal az igénnyel jött létre, hogy a magyar katolikus egyház (és folytatólagosan a többi magyar istenhívő közösség is) törvényes lehetőséget kapjon a társadalmi átalakulás mostani „posztmodern” helyzetében, a négy évtizedes kommunista kísérlet ideológiai, társadalmi és gazdasági bukása után, a romok alá temetett szilárd alapok feltárására, a visszanyert szabadság építő kihasználására. A megegyezés szerény anyagi eszközöket juttatott a katolikus egyháznak társadalmi missziója teljesítéséhez. Így nézve, a megállapodás a teljes kifosztottság évtizedei után fontos lépés volt a helyes irányba. Az újjáépítésre kapott kártalanítás az egyház értelmezése szerint kézbeadása volt bizonyos munkaeszközöknek a közéleti igazságosság képviselésére, a kommunizmus után visszamaradt sebek gyógyítására.

Sajnos, az országban ezt nem mindenki gondolja így. A médiumokban nagyon erős a hangja az olyan közéleti szóvivőknek, akik az egyházat újra instrumentalizálni szeretnék, akik a kommunizmusból visszamaradt traumák közül úgyszólván csak a testi-lelki megnyomorodottak gondozását kívánják az egyház(ak)ra bízni: főleg ezt várja tőlük „a társadalom” – hangoztatják, erre telik az ő képességükből. Az említettek ugyanakkor azon buzgólkodnak, hogy a pártállam átnevelésén, elvonó kúráján  átment egyház társadalmi támogatottságáról mértéket vegyenek, hogy kiállítsanak neki egy új dátumú „érettségi bizonyítványt”, s a friss látlelet alapján felállítsanak számára egy új status quót, amihez majd  az egyház igazodhat társadalmi munkája során. Remélhetőleg egy ilyen instrumentalizálódás az egyházban nem következik be. Az egyházra is áll ugyan, ami az országra, hogy békésen élte át a rendszerváltozást, s egy darabig a régi és az új együtt mutatkozik benne. De az egyház a saját megújulásában más erőre támaszkodik, mint a politikusok által vezetett társadalom. A Szentszék és a Magyar Köztársaság közötti megegyezés azonban mindenképpen része volt a békés rendszerváltozás folyamatának. Ennek a rendszerváltozási epizódnak a hitelességét az igazolná a legjobban, ha az állam a papíron rögzített szerződésből egy valóra váltott  kompromisszumot csinálna.




Nagy Ferenc

AZ ÁZSIAI PÜSPÖKÖK SZINÓDUSI ÜLÉSE

    Előkészületül az évezredfordulóra a pápa a püspöki szinódus világrészi üléseit hirdette meg. 1994-ben megtörtént az afrikai ülés, 1997-ben az amerikai, 1998. április 19. és május 14. között az ázsiai; 1998 őszén sorra kerül az óceániai, 1999-ben pedig az európai szinódus.

    Ha két-három oldalon szeretnénk valamit elmondani olyan összetett eseményről, mint egy püspöki szinódusi ülés, amelyhez ráadásul terjedelmes és magvas dokumentáció is kapcsolódik, csupán arra szorítkozhatunk, hogy néhány jellemző és döntő részletet felidézzünk.

    Tudjuk, hogy Ázsia a legnagyobb földrész, ahol viszont a keresztények százalékaránya a legalacsonyabb. Konkrétan ez kb. 3500 millió lakost jelent, 100 milliónál valamivel több katolikussal. A katolikus egyházkerületek száma (1995-ös adatok szerint) 470, 567 püspökkel, 16 180 szerzetes és 22 456 egyházmegyés pappal, 24 889 (!) nagyszeminaristával, 124 091 szerzetesnővel, 7 078 szerzetes testvérrel.

    A szinódus a pápán kívül 188 tagból tevődött össze: 67 tag hivatalból (11 ázsiai bíboros, 5 keleti pátriárka, 1 latin pátriárka, 2 keleti szertartás nagyérseke, 15 püspökkari elnök, 2 átfogó püspöki szerv feje – egy-egy szinódusi tag a felsorolt tisztségekből kettőt is betölt –, 11 felelős a püspökkarba nem szervezett egyházi területekről, a szinódus főtitkára, a római kúria 24 hatóságának fejei), 98 választott tag (a püspöki karoktól 65, a keleti egyházaktól 23, a legfőbb szerzeteselöljáróktól 10), 23 a pápától kinevezett tag. – A szinóduson részt vett még 18 szakértő, 16 női és 24 férfi auditor, valamint 6 nem katolikus ázsiai delegátus. – A szinódusi ülés egyik kulcsszemélye volt a tajvani Kaohsziung püspöke, San Kuo-hszi Pál bíboros, a szinódusi téma előadója. Minket érdeklő érdekessége, hogy mivel a tamingi misszió területén született, 1946-ban a magyar jezsuita provinciába lépett be, és a kínai jezsuita provincia megalakulásáig annak tagja volt.

    A szinódusi munkadokumentum az előkészületi munkák gyümölcse. 55 hosszú paragrafusból áll, és a találkozó két hivatalos nyelvén (angolul meg franciául) jelentették meg. A gondolatok logikus menete szerint megszerkesztve a szinódusi téma elemeire épül: „Jézus Krisztus, az Üdvözítő, és az ő szeretetre meg szolgálatra szóló küldetése Ázsiában: »Hogy életük legyen, és bőségben legyen« (Jn 10,10).”

    A bevezetés úgy utal a szinódusra, mint kegyelmi pillanatra Ázsia egyháza és világrésze számára, majd pedig a figyelmet Jézus Krisztus személyére és üdvözítő küldetésére irányítja; e küldetésben részt vesz az egyház és minden egyes tagja.

    Az első fejezet címe: Az ázsiai valóságok. Beszél az ázsiai világrész mérhetetlenségéről, valamint gazdag változatosságáról, népek, vallások, kultúrák és életkörülmények dolgában.

    Ezt a rövid leírást a második fejezetben hasonló leírás követi, de egyházi távlatban: Ázsia egyházi valóságai.

    A harmadik fejezet – Rövid kiértékelése az ázsiai katolikus misszió történetének – bemutatni igyekszik azokat a jellegzetes vonásokat, amelyek az egyháznak az ázsiai világrészben végzett missziós tevékenységét jellemzik, és ezzel kellő megvilágításba helyezi a következő fejezeteket, amelyek a szinódusi téma különféle elemeit tárják elénk.

    Jézus Krisztus, az üdvösség jó híre: ezen a címen a negyedik fejezet leírja az egyház evangéliumi üzenetének és küldetésének központi elemét, vagyis Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának, az ember Üdvözítőjének és Fiának személyét.

    Az ötödik fejezet – Isten üdvözítő szándéka: munkában a Szentlélek – összefoglaló képet nyújt a Szentléleknek a teremtés óta végig a történelmen betöltött szerepéről: a népek, a vallások és a kultúrák előkészítéséről a Jézus Krisztussal mint Üdvözítővel való találkozásra.

    A II. vatikáni zsinat közösségi egyháztanának összefüggésében a hatodik fejezet – Az Egyház mint közösség – bemutatja a közösségi életet és küldetést az egyház különféle szintjein: a részegyházban fennálló kapcsolatok; a részegyházak közötti megosztás; a részegyház és az egyetemes egyház; az egyház közösségi küldetése a világban.

    A hetedik és utolsó fejezet – Az Egyház szeretet- és szolgálatküldetése Ázsiában – kívülről tekinti azokat a forrásokat és eszközöket, amelyek az ázsiai földrészen az egyház szeretet- és szolgálatközösségének rendelkezésére állnak, és fohásszal fordul a Boldogságos Szűz Máriához, az evangelizálás anyjához és a küldetés példaképéhez.

    A rövid befejezés feleleveníti a szinódus témáját a harmadik évezred küszöbén folyó új evangelizálás összefüggésében.

    A szinódus első munkanapján hangzott el San bíboros általános vitaindító előadása. A terjedelmes írás néhány gondolatát a Vatikáni Rádió/Magyar Kurír nyomán foglaljuk össze.

A bíboros részletesen kifejtette a szinódus témájának teológiai alapjait, majd elemezte a földrész rendkívül összetett és változatos földrajzi, társadalmi, gazdasági, kulturális, vallási helyzetét. Szólt arról is, hogy Jézus üzenete és az ázsiai egyház milyen küldetést töltenek be Ázsiában. A katolikus egyház a Fülöp-szigetek kivételével mindenütt kisebbségi helyzetben él. Említésre méltó tény, hogy Ázsia a világ valamennyi nagy vallásának közös szülőföldje: így a hinduizmusé, a buddhizmusé, a zsidó és az iszlám vallásé, de bölcsője olyan vallási és társadalmi hagyományoknak is, mint a taoizmus, a konfucianizmus, a dzsainizmus, melyek magyarázatot keresnek az Abszolútum, a világegyetem, az emberi személy, a lét, a rossz, a bűn, az üdvözülés kérdésére. Rendkívül fontos tehát, hogy az egyház Ázsiában tisztában legyen azzal a társadalmi-vallási környezettel, melyben küldetését végzi. Az egyház itt hatalmas kihívás, feladat és lehetőség előtt áll. Nincsenek történelmi előzmények, amelyek példaként állhatnának előtte. Az azonban bizonyos, hogy a jézusi üzenet csak az ázsiai vallásokkal, civilizációkkal való párbeszéd által épülhet be és inkulturálódhat az ázsiai életmódba. A földrészt jellemző hatalmas változások és problémák között is észlelhetők a lelki éhség, a szabadság, az emberi méltóság és haladás vágyának jelei.

Az egyház Ázsiában a legkülönbözőbb társadalmi rendszerek között él: monarchia, demokrácia, kommunizmus, szocializmus. Egyes országokban a vallásszabadságot erősen korlátozzák, másokban a kereszténységet nyíltan üldözik, vagy más vallások radikalizmusa miatt szenved. A harmadik évezred hajnalán Jézus Krisztus evangéliumának terjesztése számtalan gyakorlati, társadalmi, filozófiai, teológiai nehézségbe ütközik. Sokan azon a nézeten vannak, hogy Jézus Krisztust ázsiai arculatban kell hirdetni, kölcsönvéve a helyi kultúrák, vallások filozófiai alapfogalmait, elemeit. A fő probléma azonban mindig az, hogy úgy higgyünk Jézus Krisztusban, és úgy mutassuk fel őt, mint az egyedüli üdvözítőt és közvetítőt mindenki számára. A feladat óriási és közelről sem könnyű; időre, türelemre van szükség. A katolikus egyház ebben a környezetben első alkalommal szembesül komolyan olyan vallásokkal, amelyek több mint ezer éves múlttal rendelkeznek. Maga a szinódus igazi „ázsiai cenákulum”: az ázsiai főpásztorok az apostolokhoz hasonlóan Mária, az Egyház anyja köré gyűltek, Péter utódával közösségben, és imádkozva várják az új pünkösd eljöttét.

    Az indiai Varanasi püspöke, Patrick Paul D’Souza, a vatikáni rádiónak nyilatkozva konkrétan rámutatott Ázsia evangelizálásának nehézségeire. Mivel a hatalmas világrészben rendkívül változatosak a viszonyok, roppant nehéz eldönteni, melyek az egyház legnagyobb problémái. Kétségtelen azonban, hogy a fontosabbak közé tartozik a helyi kultúrákkal és társadalmakkal való kapcsolata. Szinte egész Ázsiában úgy tekintenek az egyházra, mint egy idegen testre, kívülről jött irányzatra, amely távol áll a helyi mentalitástól. Annak ellenére, hogy India püspökei már valamennyien Indiában születtek, a nem katolikusok szerint ők nem tartoznak teljesen az országhoz. A probléma tehát az, hogyan tegyük az egyházat valóban helyi egyházzá, hogyan találjuk meg az érthető nyelvezetet, miként tegyünk érthetővé olyan fogalmakat, mint megtestesülés, szentségek, erkölcsi törvény, mennyország, pokol. Ilyen jellegű szavak egyáltalán nem léteznek az ázsiai nyelvekben, vagy ha léteznek is, más jelentést hordoznak. Ott van aztán a fiatalok problémája, akik nem találnak munkát, nincs fedél a fejük felett, nem kapnak egészségügyi ellátást és oktatást. Azok, akik ezeket az elemei szükségleteket is nélkülözik, nem foglalkoznak a vallással.

    A szinódusi munka váltakozó formákban folyt: beszámolók meghallgatásában, a témák és kérdések kiscsoportos megvitatásában, plenáris vitákban, végső javaslatok megbeszélésében és megszavazásában, a szinódusi üzenet megszerkesztésében és jóváhagyásában. Amint a szoros értelemben vett zsinatoknak, úgy a szinódusi üléseknek is a semmi mással nem pótolható előnye nem csupán a jövőt meghatározó dokumentumok kidolgozásában áll, hanem a sokágú személyes kapcsolatokban is: a főpásztorok egyházi közösségének megélt valóságában.

Nem hiányzott az őszinte szókimondás, az álláspontok kemény szembesülése egymással. Ázsia misszionálásának előfutárai között az inkulturáció kiváló képviselőit találjuk (nevezetesen olasz jezsuitákat: Ricci, Valignano, de Nobili atyákat); de törekvéseiket az 1700-as évektől jó két évszázadon át Róma teljesen visszaszorította, és ezzel a világrész kereszténnyé válását erősen hátráltatta. Az újabb misszionáriusok a keresztény hittel együtt az európai kultúrát is mintegy kötelezőként importálták Ázsiába, évezredes kultúrák hazájába. Még ma is a katolikus egyház Róma-központúságának számos negatív megnyilvánulása és hatása van; apróságnak tűnik, mégsem lényegtelen pl., hogy a népnyelvi liturgikus szövegek csak római jóváhagyással használhatók. Az inkulturációról nagyon más véleménye van az ázsiai püspököknek meg a római kúria vezetőinek.

    Összefoglalásul bőven idézünk abból az üzenetből, amelyet a szinódus püspökei Ázsia népeihez intéztek. Az üzenet hosszú 5. paragrafusa az egyház küldetését tárgyalja. Ezek az össz-ázsiai problémák végeredményben az egész emberiség problémái, a mieink is.

    Felmerült új, az ázsiai kultúrákhoz erősen kötődő utak-módok javaslata ahhoz, hogy Jézust bemutassuk testvéreinknek és nővéreinknek. Elismerjük azt a csodálatos szolgálatot, amelyet mindazok tesznek, akik az Örömhírt megviszik Ázsia népeinek, amelyek még nem hallottak Jézusról beszélni. Hisszük, hogy Jézusnak az isteni szeretet és megbocsátás megszemélyesítőjeként való bemutatása valóban az, amelyre Ázsiának szüksége van.

    Mindnyájan tudjuk, hogy a liturgiának kulcsszerepe van az evangelizálásban. Olyan esemény az, amelynek során a nép valamiképpen megérintheti Istent, és megtapasztalhatja jelenlétét. Tőle ered a kezdeményezés, hogy elibénk jöjjön, és ez válaszra szólít fel, az imádásban, a szemlélődésben és a hallgatásban adott válaszra. Mindazonáltal ez mind azt igényli, hogy valóságosan bekapcsolódjunk a liturgiába. A mozdulatoknak mutatniok kellene, hogy az, ami folyik, ünnepélyes és szent dolog. Örömmel észleljük, hogy szinte mindenütt Ázsiában a népnyelvet használják az ünneplésekben, mindazonáltal sürgető szükségét érezzük annak, hogy a liturgikus ünneplésekben egyre inkább számoljanak a helyi kultúrákkal.

    Krisztus hirdetése mindenekfelett mély missziós lelkületet kíván, amely Krisztusban gyökerezik, és különös erősen hangsúlyozza a részvétet, a harmóniát, a lemondást, a nélkülözést, a szegényekkel és a szenvedőkkel való közösségvállalást, valamint a teremtés épségének tiszteletben tartását. A monasztikus és szemlélődő közösségek tanúságtétele különösen szükséges ahhoz, hogy felfedjük Krisztus arcát, ugyancsak az Istennek szentelt férfiak és nők élete és munkája.

    Formációs programokra van szükségünk, hogy olyan papokat és szerzeteseket képezzünk, akik férfi és nő voltukban Isten emberei, teljesen az imának szentelve magukat, és akik mély lelki életükkel képesek lesznek arra, hogy másokat vezessenek és kísérjenek Istenhez vezető útjukon. Ázsia keresztényeinek buzgó pásztorokra és lelki vezetőkre van szükségük, nem csupán hatékony adminisztrátorokra. A formátorok személyes példája döntő szerepet játszik a formációs folyamatban.

    Aláhúztuk az inkulturáció fontosságát; arról van szó, hogy az egyház érthetőbb jele lehessen annak, ami a mivolta, és hatékonyabb eszköze küldetésének.

    Ázsia soknépű, sokvallású és sokkultúrájú társadalom; ebben az összefüggésben a vallások közötti párbeszéd nyilvánvalóan szükséggé vált. Korunkban az egyház nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy komolyan találkozzék az évezredes vallásokkal. A vallások közötti párbeszédnek komoly és őszinte találkozásnak kell lennie, amelyben a partnerek óhajtják egymást megismerni, egymástól tanulni, kölcsönösen gazdagodni, és szeretni egymást, amint igyekeznek megtenni a keresztények és a muzulmánok Libanonban, ahol az iszlám–keresztény együttélés különösen ígéretes. A keresztény hívő számára ez magában foglalja azt a vágyat, hogy megossza Krisztus üdvözítő üzenetét. Az ázsiai egyház arra hivatott, hogy hármas párbeszédre lépjen: párbeszédre Ázsia kultúráival, párbeszédre Ázsia vallásaival, párbeszédre Ázsia népeivel, különösen a szegényekkel. Hogy e párbeszédet sikeresen folytassuk, lényeges a megfelelő képzés, különösen formációs központjainkban.

    [. . . A nevelésben] kötelezettséget vállalunk arra, hogy előmozdítjuk az evangéliumi értékeket, valamint az ázsiai kulturális értékeket és hagyományokat, mint a vendégszeretet, az egyszerűség és a megszentelt személyek, helyek és dolgok iránti tisztelet. A tanmenetnek kritikus gondolkodást kell előmozdítania, és tanulóinkat arra segítenie, hogy megszerezzék a kívánatos képességeket a társadalmainkban működő szociális erők elemzéséhez és olyan helyzetek felismerni tudásához, amelyekben a személyeket kiszipolyozzák. Több fontosságot kell tulajdonítanunk az informális nevelésnek. Időről időre jó lesz kiértékelnünk nevelési rendszerünket, tartalmát, módszertanát, azokat az előnyöket, amelyeket a haszonélvezői meríthetnek belőle, azokat a kapcsolatokat, amelyeket létrehoz, a bevésődő értékeket, a társadalomra gyakorolt hatását.

    Tömegkommunikációs lelkipásztori tervet kellene fontolóra venni minden egyházmegyében, és ennek magában kellene foglalnia egy közönségszolgálati hivatalt is. Fontos dolog figyelmet szentelni a nevelésnek, a médiumokra és konstruktív felhasználásukra való tekintettel, különösen is ami a sajtót meg a kiadványokat, a televíziót, a rádiót és az internetet illeti. Joggal nevezik a médiumokat a modern areopágnak. Itt is, mint számos más területen, az egyház prófétai szerepet játszhat, és amikor az szükséges, a hangtalanok hangjává válhat.

    A Teremtő Isten megtett minket teremtésének intézőivé; nekünk tehát nagy tiszteletet kell tanúsítanunk föld anyánk és a minket tápláló életrendszerek egésze iránt. Meg kell tennünk mindazt, ami tőlünk függ, hogy megakadályozzuk a környezet lepusztulását, amely különösen a határtalan mohóság következménye; ez pedig a föld, a tenger, a folyók, a levegő szeny- nyeződését és az erdők pusztulását hozza magával. Olyan fejlődésért kell dolgoznunk, amely ökológiailag elviselhető, különösen a mezőgazdasági szektorban.



Sztrilich Ágnes

ÚJ  HIVATÁSOKAT  EGY ÚJ  EURÓPA  SZÁMÁRA

A Magyar Katolikus Hivatásgondozó Intézet első kiadványa az 1997. május 5. és 10. között Rómában tartott nemzetközi kongresszus záródokumentumának magyar fordítása. Jelentőségét és újszerűségét magának a római kongresszusnak, valamint a folyó év július 2–5. között Dobogókőn tartott, ,,Hivatásgondozásért Felelősök Európai Kollokviumá”-nak fényében, légkörében lehet igazán megérteni. Hiszen a betű lélek, légkör nélkül halott. Ezért fontos Bosák Nándornak, a KHI püspök elnökének, aki ott volt Rómában a kongresszuson, bevezetője. Rögtön rámutat a lényegre: „a jövőért felelős keresésnek és reménységnek a gyümölcse ez a dokumentum . . . a megújulás és a hivatások ügye összefügg . . . fontos, hogy a keresztény közösségekben azok az értékek kapjanak hangsúlyt, melyek az életet mint hivatást mutatják be, és felkészítik a fiatalt, hogy válaszolni tudjon Isten hívására.”

Nem véletlen az alcím: In verbo tuo (a Te szavadra). Az egész dokumentumot – és az a tapasztalatom, hogy a hivatásgondozással foglalkozók magatartását is – meghatározza ez a „mégis” bizalom. Az emberközpontú teológiák, ha ez egyáltalán lehetséges, előbb-utóbb reménytelenné tesznek, hiszen posztkommunista, posztmodern és még sok mindent maga mögött hagyott világunk nem önmagában, hanem Istenben találhatja meg a kivezető utat sokrétű válságából. Természetesen a káosz, a homály, a krízis bonyolultsága mellett a hit, az örömhír, a remény leegyszerűsítésnek is tűnhet. S az is lehet, hogy az a fény, amit II. János Pál pápa vet a „remény küszöbére”, szembesít. Szembesít azzal, hogy a remény döntés, cselekvésre, hitből fakadó, Istennek, embernek választ adó tettekre való elköteleződés. S talán éppen az Istennek szentelt, Isten népét szolgáló hivatások fejezik ki legjelszerűbben, hogy az emberélet, a keresztény élet mivoltában válasz az Úr teremtő, megváltó szeretetére.

A dobogókői júliusi konferenciának és az európai hivatásgondozásnak nem a római záródokumentum a puszta előzménye, hiszen a hivatásgondozó központok évi rendszeres találkozása úgy húsz éve kezdődött francia nyelvterületen. A francia nyelvű Svájcban, Lausanne-ban P. Pierre Donnet, P. Arthur Lambert lelkesedése tartotta ébren ezt a munkát. A római kongresszus (1997. május 5–10.) elmélyítette a közösségélményt és a közös munka iránti készséget. A záródokumentum a közös munka szilárd alapja lehet. Már a kongresszus felvetette (29,e), hogy meg kellene fontolni egy nemzetközi hivatásgondozó intézmény felállítását. Ugyanakkor jelen van az aggodalom is, hogy az intézményesülés miatt esetleg elveszne az a baráti, kollegiális jelleg, ami az eddigi találkozókat, továbbképzéseket jellemezte. Első alkalommal találkoztak a résztvevők egy posztkommunista országban Bosák Nándor hivatásreferens püspök meghívására. Ezért fontos volt dr. Kránitz Mihály professzor előadása a magyar egyház helyzetéről és a hivatásgondozói munkáról a múltban és a jelenben. Tizennégy országból mintegy negyvenen érkeztek. A Vatikánt  P. Eusebio Hernández, az Európai Püspökkari  Konferenciát (CCEE) a titkár, Aldo Giordano (St. Gallen) képviselte. Érdekes volt a résztvevők megállapítása, hogy bár az okok, a kulturális, politikai és gazdasági körülmények eltérőek, a különböző helyeken élő fiatalság adottságai és nehézségei nagyon hasonlítanak.

A hivatásgondozó konferencia fő témája a római kongresszus záródokumentuma, a hogyan tovább kérdése volt. P. Várnai Jakab OFM tartományfőnök vitaindító előadása kiemelte a dokumentum újszerűségeit, nevezetesen a hivatásgondozás ugrásszerű minőségi változását, mely Isten jelzése a mában.

,,– Már nem a kényszerítő szükségszerűség miatt kell munkálkodni a hivatásgondozásban, hanem hogy kifejeződjön az Egyház anyaisága.

A hivatás szűk, klerikális-szerzetesi értelmezése helyett az egyetemes életszentségre szóló meghívás hangsúlyozása.

Egyes csoportok megszólítása helyett hitet ébresztő, mindenkihez szóló hívás.

Hivatásellenes kultúrkörnyezetben szorongó erőfeszítések helyett, az a biztonságtudat, hogy Isten minden egyes embert hivatással ajándékoz meg.

A hivatástoborzást, akár a fiatalok szabadságának befolyásolása árán is, felváltja a személy iránti tiszteletből fakadó szolgálat szelleme, hogy mindenki rátaláljon arra a hivatásra, melyben Isten adta boldogságát megtalálhatja.

A hivatások importálását, exportálását, mely a környezetétől, gyökereitől elszakítja a fiatalt, fel kell váltania annak a bizalomnak, hogy az Úr minden helyen néven szólít embereket.

Az elszigetelt magányos harcosok, karizmatikusok helyét felváltja a hivatásorientált nevelés, a jól átgondolt együttműködés az egyetemes pasztorációval. A hivatáspasztoráció a pasztoráció szíve.

A csüggedés, a mai fiatalság szidása helyett bátorságra késztet a dokumentum, hogy megfelelő módon tudjuk kérdés elé állítani, döntési helyzetbe hozni a fiatalokat.”

P. Eusebio Hernández tájékoztatást adott a dokumentum előzményeiről és eddigi fogadtatásáról. Megjegyezte, hogy általában kedvező a dokumentum fogadtatása, természetesen nagy kérdés, hogy eljut-e azokhoz, akik foglalkoznak is a fiatalokkal. P. Aldo Giordano, a CCEE titkára felvázolta Európa lelki-szellemi helyzetét és az Egyház kiútkeresését. Ebben az összefüggésben valóban új feladat, új utak előtt áll a hivatásgondozás.

A hivatásgondozók európai kollokviuma a következő feladatokat fogalmazta meg:

Publikálni kell a dokumentumot. (Talán szabad örülnünk, hogy ezt mint a KHI ajándékát minden egyházmegye kézbe kapta.)

A dokumentumot célszerű ,,vademecum” jelleggel feldolgozni.

Multiplikátorokat kell bevonni a dialógusba (szerzetesek, hitoktatók, családok, mozgalmak, diákok . . .), hogy a bázishoz, a mindennapi élethez eljusson ez a szemlélet mint az újraevangelizálás része.

Fel kell idézni az 1981-es dokumentumot.

Szembe kell néznünk a következő kérdésekkel: Hogyan lehet a hivatásgondozás ,,kultúráját” és struktúráját kiépíteni? Milyen módon lehet az ökumenikus gondolkozást is érvényre juttatni? Hogyan ismerhetjük meg jobban a mai fiatalok élethelyzetét, életérzését? Hogyan gondozhatjuk a hivatáscsírákat?

Bár a római záródokumentumról kellett volna beszámolnom, talán mégis érezni lehet e pár sorból is, hogy ez nem egy polcra és porosodásra szánt papírhalmaz, hanem új örömhír, melyet tovább kell adni, melynek ki kell áradnia.

A következő találkozóra Aloijz Uran Ljubljanába hívott meg bennünket 1999. július 1-től 4-ig.    

 

 


Szabó Ferenc

CASAROLI  BÍBOROS  HALÁLÁRA

(1914–1998)

Az 1998. jún. 9-én elhunyt Agostino Casaroli bíboros volt vatikáni államtitkár nevéhez fűződik a század második felének vatikáni diplomáciája, nevezetesen a Szentszék keleti politikája, a sokat vitatott Ostpolitik. A volt kommunista országok, köztük Magyarország állami képviselőivel ő kezdeményezte – a pápák biztatására – a tárgyalásokat, hogy egy bizonyos modus vivendit találjanak a katolikus egyháznak az elnyomó rendszerekben. A párbeszédet a XXIII. János által egybehívott és VI. Pál által befejezett II. vatikáni zsinat nyitása tette lehetővé. Casaroli mindig megvédte ezt a politikát, még a vasfüggöny megszűnése és a kommunizmus bukása után is. Megvédte azokkal szemben, akik túlságosan engedékenynek tartották magatartását, illetve a vezetésével működő vatikáni diplomatákét. Megvédte Mindszenty bíboros álláspontjával szemben is. Azt hangoztatta, hogy ,,a lelkek üdve a legfőbb törvény”; ezért bizonyos kompromisszumokat kötött. Nem biztos, hogy mindig a legbölcsebb megoldást választotta; hogy idővel nem kellett volna keményebb magatartást tanúsítania, pl. II. János Pál pápasága kezdetétől, amikor már beigazolódott, hogy a kommunista fél alig akar engedni, amikor pl. Magyarországon az ún. ,,kis lépések” egy-helyben-topogássá váltak. Nem biztos, hogy a vatikáni diplomácia mindig világosan látta a valós helyzetet, és hogy bizonyos egyezkedéseknél mindenekelőtt a hívők javát, az egyház lelkipásztori szükségleteit tartották szem előtt. ,,Majd a történelem fog ítélni” – mondotta nekem 1977 júniusában, amikor VI. Pál pápa ajtaja előtt Kádár János látogatását vártuk. Igen, majd a tárgyilagos történetírásnak kell felmérnie Agostino Casaroli szerepét a zsinat alatti és utáni katolikus egyház diplomáciai tevékenységében. Mindenesetre a bíboros államtitkár mindig felhozhatta saját védelméül, hogy XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál szándékát és rendelkezéseit teljesítette, amikor a ,,remény ellenére is remélve” folytatta működését, hogy a lehetőségek szerint szabadabb teret nyisson az egyház lelkipásztori szolgálatának. Jó szándékához és kifinomult diplomáciai érzékéhez nem fér kétség. Ahogy II. János Pál jellemezte halálhíre után: Agostino Casaroli egyaránt rendelkezett a sensus ecclesiaevel (egyházias érzékkel) és a sensus hominisszel (az emberies érzékkel). Egyházszolgálatával közreműködött az egyének és a nemzetek közötti béke megvalósításában is.




Szabó Ferenc

JEGYZET  A  GÖRÖGORSZÁGI  
KERESZTÉNYEKRŐL

Szokás szerint az idén is megtartottuk az európai jezsuita folyóiratok (világnézeti/kulturális lapok) szerkesztőinek találkozóját, éspedig ezúttal Athénben, jún. 4. és 8. között. (Tavaly Dobogókőn a Távlatok és az Európai Szemmel volt a házigazda.) Az eszme- és tapasztalatcsere mindig hasznosnak bizonyul. Többé-kevésbé hasonló problémákkal kell szembenéznie minden jezsuita lapnak. Gond az anyagi források előteremtése, hiszen néhány nagy folyóiratot kivéve (pl. La <F"Times New Roman""P10.5>Civiltà <P10.5>Cattolica) egyik sem létezhet csak az előfizetésekből; ezért részben vagy az illető jezsuita provincia, vagy valamilyen alapítvány vagy jótevők biztosítják a szerkesztés-kiadás-terjesztés költségeit. Ezenkívül a legtöbb országban probléma a jezsuita utánpótlás: kevés a hivatás, egy-egy rendtartománynak több művéhez kellenek fiatal jezsuita munkaerők; így egyre több világi munkatárs bevonására van szükség; persze a jó szakembereket jól meg kell fizetni. A szekularizált Európában lényegesnek tartjuk a hit és a kultúra párbeszédét: olyan keresőkhöz, értelmiségiekhez is szólni akarunk, akik talán nem hívőknek tartják magukat, az egyház keretén kívül vagy annak peremén élnek, nem gyakorlók. Ezért meg kell találnunk azt a tematikát és nyelvezetet, amely révén megszólíthatjuk az ,,ismeretlen Istent” keresőket. Fontos, hogy világnézeti és közéleti kérdésekben egyaránt támpontokat nyújtsunk a keresztényeknek a tájékozódáshoz; hogy a katolikus egyházon belül előmozdítsuk az egészséges, kiegyensúlyozott zsinati megújulást, keressük az új evangelizálás különféle útjait.

Ilyen és hasonló kérdésekről is beszélgettünk Athénben. Az a tény, hogy minden évben más-más országban kerül sor a találkozóra, alkalmat ad arra, hogy jobban megismerjük a vendéglátók országát, egyházát. Athénben is alapos tájékoztatást adott néhány előadó. Ezekből az előadásokból ragadok ki most néhány adatot.

Görögország lakóinak száma kb. annyi (10 400 000), mint Magyarországé. A hivatalos egyház – ,,államvallás” – az ortodox. A görög származású katolikusok csak a lakosság 0,5%-át teszik ki. Az idegen, főleg lengyel és Fülöp-szigeteki katolikusok kb. kétszázezren vannak. A katolikusok nagy része a négymilliós Athénben él. (A török határ felé mintegy 150 000 muzulmán található.)

A görögországi katolikus hierarchia hat egyházkerületből áll: négy főegyházmegye (Korfu, Athén, Naxosz-Tinosz, Rhodosz), a sziroszi egyházmegye és a thesszalonikai apostoli helynökség.

Lelkipásztori szempontból a legnagyobb nehézség a katolikusok szétszórtsága. Ebből szárazik a többi: vegyes házasságok; nehéz létrehozni az egyházközséget; nehéz összegyűjteni katekizmusra a gyermekeket, fiatalokat; stb. Még a fővárosban is problémát jelent ez a szétszórtság. Az utóbbi két évtizedben megcsappant a papi és a szerzetesi hivatások száma.

Görögországban nem létezik az ökumenizmus. Az ortodox és a katolikus egyház képviselői között nincs hivatalos párbeszéd. A ,,hivatalos” – államilag egyedül elismert – ortodox egyház szerint azok, akik nem ortodoxok, idegen vallást képviselnek. A görög ortodox nacionalizmus ideológiája újabban felerősödött. Thanosz Lipowatz professzor egy kitűnő előadásában áttekintette Görögország legújabb történetét – a krízisekkel, polgárháborúval, rendszerváltásokkal –, majd rámutatott arra, hogy jelenleg Görögországban két nagy drámai fejlemény figyelhető meg: egyrészt a múltban többször megállított modernizálódás felgyorsult, másrészt felerősödött a nacionalizmus és az idegengyűlölet (részben megalapozott a félelem a törököktől, de elképzelt a szláv veszély). A görögök úgy akarják megtalálni önazonosságukat, hogy egy újonnan kidolgozott nacionalista ideológiát terjesztenek az iskolákban (közép- és felsőfokú iskolákban), valamint a médiákon keresztül. Ennek az ideológiának főbb elemei: – egyedül az ortodoxia őrizte meg a görög identitást, illetve az igazi keresztény szellemet; – elveti a középkori, nyugati teológiai hagyományt; – szakralizálja a közösséget: a görög nép alkotja az igazi keresztény közösséget, a keresztény pedig azonos az ortodox hívővel. Mindehhez kapcsolódik egy bizonyos politikai ideológia: az idegen, az ellenség gyűlölete, pl. a török ellenség fenyegetésének felnagyítása, továbbá egy bizonyos Európa-ellenesség. (Így pl. az athéni ortodox érsek ellene van az egyesült Európának.) Különös, hogy ehhez az új nacionalista-ortodox ideológiához csatlakozott sok volt kommunista értelmiségi is.

A katolikus egyházat tehát az állam idegen vallásnak tekinti, jogilag nincs tisztázva státusza, bár az elmúlt fél évszázad során több kísérletet tett erre a katolikus hierarchia. Az Európai Unióban meg a nyugat- és közép-európai országokban a görög egyházat a katolikus egyházzal egyenlőnek tekintik; olyannyira, hogy az egyes országokban az idegen ortodox papságot fizeti az állam, míg Görögországban a görög nemzetiségű katolikusok nem kapnak ilyen állami támogatást.

Mindennek hátterét így foglalta össze a már idézett Thanosz Lipowatz professzor, aki az újjászülető görög közösségi nacionalizmusban látja a modernizálás késleltetésének is fő okát. ,,Jelenleg Görögországban a nacionalizmus és a vallásosság felerősödésének tanúi lehetünk. Az alkalmak, amelyek ide vezették az embereket, ismeretesek: egyrészt a hagyományos marxista ideológia és rendszer összeomlása, valamint az értékek válsága, másrészt az északi és keleti szomszédoknál a politikai összeomlás és ebből következően a félig valós, félig képzelt ellenséges fenyegetés. E magatartások mögött kivehetők az ország modernizálódásának, gazdasági, adminisztratív és kulturális alkalmazkodásának óriási nehézségei az Európai Közösséggel szemközt, miközben növekszik a rasszizmus a bevándoroltakkal és menekültekkel szemben; továbbá olyan társadalmi problémák mint az új szegénység, a bűnözés, a terrorizmus stb., csak sötétebbre festik a képet. »Ön- azonossági válságról«, valamint az elfojtott nacionalista és vallási tényezők feltöréséről beszélhetünk, ami kifejeződik az antik, görög múlt dicsőítésében; ennek apologetikus vonása szembeötlő. [. . .] Ehhez társul még egy bizonyos intellektuális gőg, amely hagyományosan a görög államban és az »idegenben« látja a két gonoszt, amelyek a nemzet szerencsétlenségéért felelősek.” A mai görögök kendőzik a múlt traumatizmusait és saját tehetetlenségüket. Az ortodoxia passzív és misztikus, hagyományőrző és népies, elveti a nyugati individualizmust és racionalizmust; ez utóbbi okozta – szerinte – Nyugat jelenlegi lelki válságát.