Távlatok/38  -  1997. karácsony

Tartalom

Karácsonyi számunk elé

JÉZUS - AZ EMBERFIA ÉS ISTEN FIA

Nemeshegyi Péter: Jézus: az Emberfia és Isten Fia

Juhász László: Krisztus a keresztény hitélményben

Szabó Ferenc: Szent Ambrus Krisztus-központú lelkisége

Lelóczky Donát: Mária és a pap

Oláh Miklós: Szűz Mária tisztelete a keleti egyházban

LELKISÉG - LELKIPÁSZTORKODÁS

Apor Vilmos vértanú püspök boldoggá avatása

Pápai Lajos: Boldog Apor Vilmos, a vértanú győri püspök

Balázs Károly: Apor Vilmos - ahogy én láttam

Mirjam nővér: A szeretet tudománya - II.

Dolhai Lajos: A liturgikus csend

Kérdések a gyóntatással kapcsolatban

Érszegi Márk Aurél: Az egyházi levéltárak pasztorális funkciója

FIGYELŐ

Krómer István: Számvetésre készülődvén

Szabó Ferenc: A magyar értelmiség hivatásáról

Molnár Irén: A nemzeti és vallási tudat egybefonódása a Délvidéken

Gyorgyovich Miklós: A magyar családok helyzetéről

Vatikáni szimpózium az antijudaizmusról (-ó -c)

Györffy László: Gondolatok karácsonyra

KULTÚRA ÉS ÉLET

Szabó Ferenc: Jézus arcai a modem irodalomban

Tüskés Tibor: Az árulás regénye

K. Várhelyi Ilona: (Újjá)születésnapi interjú Szabó Magdával

Dékány Endre: Heinrich Böll- vallomásai és kortársai tükrében

Gyorgyovich Miklós: Gregorián és/vagy beat?   

    SZEMLE

Fila Béla-Jug László: Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai (Nagy Ferenc)

Korszerű dogmatikai kézikönyv (Szabó Ferenc)

Német protestáns teológiai művek magyarul (Szabó Ferenc)

Mona Ilona: Slachta Margit (Gyorgyovich Miklós)

Julien Benda: Az írástudók árulása (Barlay Ö. Szabolcs)

Walter Bühlmann: Hogyan élt Jézus? (Gy.M.)

   MAGYAR PAPI EGYSÉG

Fr. Rafael: Lisieux-i Szent Teréz és a papság

Brűckner Ákos Előd: "A jó Pásztor" mintájára

Rózsa Huba: Módszertani szempontok az evangéliumokhoz – III.

KARÁCSONYI  SZÁMUNK  ELÉ

Kicsoda Jézus Krisztus számunkra ma? Kicsoda a názáreti Jézus, aki „asszonytól született” (Gal 4,4)? Kicsoda számomra Ő, „aki test szerint Dávid utódaitól származott, a Szentlélek szerint pedig a halálból való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult” (Róm 1,3–4)? Életbevágóan fontos ez a kérdés és a reá adott válasz most, amikor – a II. vatikáni zsinat nyomán – az Egyház megújulásáról, küldetése korszerűsítéséről, Európa új evangelizálásáról annyi szó esik. Mert az Egyháznak nincs létjogosultsága Jézus Krisztus, Alapítója és Feje nélkül. Az ökumenikus teológiában, a kereszténység és a világvallások közötti párbeszédben, vagy akár a felszabadításteológiákban egyaránt lényegbevágó, hogy ki mit hisz Jézus Krisztusról. Ugyanígy a szekták burjánzása idején a kritérium ez: „egyháznak” csak az a felekezet nevezheti  magát, amely elfogadja legalább az Egyházak Világtanácsa minimális krédóját: Jézus Krisztus az Úr, Isten Fia és az emberek Üdvözítője.

A Távlatok 1994-es nyári kettős száma már ezt a központi témát választotta: „Jézus Krisztus tegnap és ma.” De tekintettel a 2000. jubileumi év előkészületére, a szentatya szándéka szerint a Fiú évében újra Jézus Krisztusra irányítjuk a figyelmet. A Tertio millennio adveniente kezdetű apostoli levélben olvassuk: „Ki kell emelnünk a jubileum krisztológiai jellegét, tudniillik azt, hogy Isten Fiának megtestesülését, az egész emberi nem üdvösségének misztériumát fogjuk ünnepelni. Sok bíboros és püspök javaslatára ennek az évnek általános témája: »Jézus Krisztus, a világ egyetlen Üdvözítője tegnap, ma és mindörökké ugyanaz« (vö. Zsid 13,8).” [. . .] „Hogy a keresztények igazán megismerhessék, kicsoda Krisztus, ebben az évben megújult érdeklődéssel forduljanak a Szentíráshoz. . .” „Az első év tehát alkalmas idő lesz a katekézis újrafölfedezésére, mely a szó eredeti értelmében az »apostolok tanítása« (ApCsel 2,42) Jézus Krisztus személyéről és üdvözítő misztériumáról. . .” „A Szent Szüzet, aki a »háttérben« végig jelen lesz az előkészítő szakaszban, ebben az első évben elsősorban istenanyasága misztériumában fogjuk szemlélni. Az Ige az ő méhében lett testté! A Krisztus-központúság tehát elválaszthatatlan szentséges Anyja szerepének elismerésétől. Az igazi Mária-tisztelet semmiképpen sem károsítja »Krisztusnak, az egyetlen közvetítőnek méltóságát és hatékonyságát«. Mária ugyanis mindig megmutatja isteni Fiát, s ő maga a hívők számára a hit mintaképe.” (Tertio millennio adveniente, 40, 42–43)

Igaz, hogy a Fiú éve a végére jár, de a következő Szentlélek-év, utána 1999-ben az Atya éve állandóan visszautal majd Jézus Krisztusra, a Fiúra, hiszen általa ismerjük meg – a Szentlélekben – az Atyaistent, Jézus Atyját és a mi Atyánkat, hogy majd a nagy jubileum alkalmával a Szentháromságot dicsőítsük.

Jézus a Krisztus: ez a keresztény hitvallás rövid foglalata. Anélkül, hogy tanulmányaink belemélyednének a mai krisztológiai irányok bemutatásába és az ökumenikus dialógusban is oly jelentős elvi vitákba, megvilágítjuk a katolikus Krisztus-hit néhány szempontját (Nemeshegyi P., és Juhász L.). Máriáról is közzé teszünk két tanulmányt; közlünk továbbá egy patrisztikai írást (Szent Ambrus Krisztus-központú lelkiségéről), valamint a modern irodalomban fellelhető Krisztus-arc felvillantása szintén központi témakörünkbe illeszkedik.

„Megjelent üdvözítő Istenünk emberszeretete.” Karácsonykor a betlehemi Kisded elé térdelünk, és hittel megvalljuk, hogy nincs másban üdvösség az ég alatt. Mások fussanak új messiások, guruk és hamis mesterek után, mi Jézus Krisztust ismerjük el Urunknak és Mesterünknek, és egyben testvérünknek is. Ő, az Atya engedelmes Fia, aki tökéletesen teljesítette küldetését; Ő, a másokért élő ember, aki a végletekig szeretett, nemcsak követésére hív és serkent, hanem erőt is ad bennünk élő Lelke által, hogy Isten gyermekeihez méltón éljünk, hogy a szolgáló szeretet útját járjuk az Ő nyomdokain; hogy felismerjük Őt a legkisebb embertestvérben is, hiszen a „legkisebbeket” választotta jelenléte szentségéül. „. . . Nekem tettétek . . .”

„A világnak ugyanúgy nem lehet két csúcsa, mint ahogy nem lehet két középpontja egy körnek. Az a Csillag, amit a világ vár, anélkül, hogy ki tudná ejteni nevét, anélkül, hogy pontosan értékelni tudná igazi transzcendenciáját, és meg tudná különböztetni, hogy melyek a leglelkibb és legistenibb vonásai – az a Csillag ugyanaz a Krisztus, akit mi remélünk. [. . .] Mindent megpróbálni Krisztusért! Mindent remélni Krisztusért! [. . .] Sosem fogjuk megtudni: mi mindent vár még a Megtestesülés a világ erőitől. Az emberi egység növekedésében sosem remélhetünk eléggé.” (Teilhard de Chardin, Az isteni miliő végén.)

JÉZUS  –  AZ  EMBERFIA  
ÉS  ISTEN  FIA

Nemeshegyi  Péter

JÉZUS:  AZ  EMBERFIA  ÉS  ISTEN  FIA

„Ez az ember valóban Isten Fia volt” (Mk 15,39)

A Fiú, Jézus Krisztus évének ajándékaként II. János Pál pápa a római egyházmegye híveinek számára újra kiadatta és könnyen hozzáférhetővé tette Márk evangéliumát. Számos mai szentírástudós által is elfogadott ősi hagyomány szerint ezt az evangéliumot Szent Péter tanítványa, Márk írta Rómában, Kr. u. 70 körül. Ez az irat tehát elsősorban a római keresztények számára készült, és így szép gondolat volt Róma püspökétől, II. János Pál pápától, hogy Jézus Krisztus évében ennek olvasására buzdította híveit.

Márk könyvének stílusa népszerű, elbeszélése egyszerű, de ez az egyszerűség nagy mélységeket rejt. Könyvét a következő szavakkal kezdi: „Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának kezdete.” (1,1) Amit leír, az tehát evangélium, azaz örömhír mindenki számára. Néhány sorral lejjebb már azt írja, hogy „Jézus Galileába ment, hogy hirdesse Isten evangéliumát [örömhírét] mondván: »Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az örömhírben.«” (1,15)

Ezután következik Jézus tetteinek és szavainak elbeszélése. Jézus egyetemes emberszeretetével áttör minden korlátot: a mózesi törvény tilalma ellenére megérinti a leprást és egészségessé teszi (1,41–42), gyógyít szombaton, bár emiatt a farizeusok és Heródes-pártiak már arról tárgyalnak, hogy hogyan veszítsék el őt (3,2–6), együtt eszik vámosokkal és bűnösökkel, mert nem az igazakat, hanem a bűnösöket jött hívni (2,16–17), túlteszi magát a mózesi törvényben annyira hangoztatott ételtilalmakon, mert csak a szív tisztaságát tartja fontosnak (7,17–23).

Az Atyaisten szózata kétszer is „szeretett Fiának” mondja ezt a Jézust (1,11; 9,7). A csodás ördögűzések alkalmával a gonosz lelkek is Isten Fiának vallják (3,12; 5,7), de Jézus keményen rájuk parancsolt, hogy ne árulják el őt” (3,12).

Márk meg volt arról győződve, hogy a csodajelek, bár bizonyítják, hogy Jézus erősebb az embereket szenvedéseikbe záró „erősnél” (3,27), mégsem mutatják meg világosan, hogy mit is jelent Isten Fiának lenni.

Jézusnak e tartózkodó magatartása azonban hirtelen megszűnik Márknál, amikor rátér Jézus szenvedésének elbeszélésére. Már néhány nappal elfogatása előtt a gonosz szőlőmunkásokról szóló példabeszédben Jézus magát a szőlősgazda, vagyis Isten „igen kedves fiának” mondja (12,6). Amikor pedig tanítványaitól elhagyatva, megkötözve ott áll hetven bírája előtt, a „Te vagy-e a Krisztus, az áldott Isten Fia?” kérdésre világosan így felel: „Én vagyok.” (14,61–62)

Máté Jézusnak a főpap kérdésére adott válaszát másképp jegyezte fel. Szerinte Jézus így felelt: „Te mondtad.” (26,64) Ez nem egyenes állítás: Jézus nem teszi magáévá a főpapnak az „Isten Fiáról” alkotott felfogását. Ezért felel kitérően, bár utána, a Hatalmasnak jobbján ülő és az ég felhőin eljövő emberfiáról szólva (Mt 26,64), burkoltan megvallja, hogy ő kicsoda. Történelmileg valószínűbb, hogy Jézus szavait Máté idézi pontosabban. Márk azonban ezzel a jézusi nyilatkozattal, mely halálra ítélésének lett az oka (14,64), már egyenesen evangéliumának legfontosabb állítása számára készíti elő a talajt.

Márk háromszor is idézte Jézusnak saját szenvedéséről szóló jövendölését (8,31; 9,30–31; 10,32–34). Az apostolok nem értik meg Jézus szenvedését és kereszthalálát. A katonák csúfot űznek belőle, ellenségei diadalmaskodva káromolják és csúfolják a kereszten kínlódót, tanítványai elhagyják, úgy érzi, hogy még Isten is elhagyta. Egy végső kiáltás tör ki belőle, és kileheli lelkét. (Mk 15,29–37)

De ekkor váratlan dolog történik: a „Jézussal szemben álló” pogány római százados kijelenti: „Ez az ember valóban Isten Fia volt!” (15,39)

Itt éri el Márk evangéliuma csúcspontját. Hogy ezt jól megértsük, emlékezetünkbe kell idézni a Néró császár által elrendelt kegyetlen üldözést, mely megtizedelte a római kereszténységet. A római történetíró, Tacitus beszéli el, hogy oly válogatott kegyetlenkedésekkel végezték ki tömegesen a keresztény férfiakat és nőket, hogy végül még az eleinte rájuk gyanakodó lakosság is megszánta őket. Péter apostol is ennek az üldöztetésnek esett áldozatul.

Rettenetes megpróbáltatás volt ez a fiatal római egyház számára. Ők hitték, hogy az ég és föld teremtő Istenének választott népét alkotják; hitték, hogy a feltámadt Jézusnak adatott minden hatalom az égen és a földön. Most pedig ez a bolond császár kedvére gyilkolja őket. Nem jöttek angyallégiók segítségükre. Hitük mégsem roppant össze. Márk túlélte az üldözést, és egyházának ebből a vértanúi tapasztalatából értette meg, hogy mit jelent az, hogy Jézus az Isten Fia.  

Nem világos, hogy a római százados ott a kereszt alatt pontosan mit mondott, mert Lukács másképpen idézi szavait (Lk 23,47). De az biztos, hogy Márk evangéliumában ez a hitvallás az üldözött római egyháznak és minden kor minden keresztényének hite: ez az értünk és mindenkiért meghaló Jézus valóban az Isten Fia! „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)

Amit a jánosi iratok világosan megfogalmaznak, Márk már kifejezte a maga módján. Ha „szeretet az Isten” (1Jn 4,8), akkor az Isten tökéletes kinyilatkoztatója éppen a keresztre feszített Jézus, aki úgy szeretett, hogy annál nagyobb szeretetet elgondolni sem lehet. Szolidaritást vállal minden ember szenvedésével, és „elveszi a világ bűnét” (Jn 1,29). A márki és jánosi teológia között, minden különbözőségük mellett, mély megegyezések találhatók. Jézusnak, az Isten Fiának oldalából kifolyó vér, melyre János oly nagy súlyt helyez (Jn 19,34), „a szövetség vére, amely sokakért kiontatik” (Mk 14,24).

A megváltás valóságos esemény: nem látszat, nem tünemény. Amint később Iréneusz hangoztatta, nem olyan üdvözítőnk van, aki bennünket biztat a kereszthordozásra és életünk odaadására, de maga nem szenvedett, és nem halt meg valóságosan. A jó Isten szerető Fia átment mindenen, amire bennünket hív, és úgy megy be, velünk együtt, az életbe.

Mint tudjuk, Márk evangéliumának eredeti szövegében hirtelen megszakad az elbeszélés, mielőtt a feltámadt Jézus megjelenéseiről szó esnék. Elveszett talán az eredeti kézirat utolsó lapja? Valószínűbb, hogy Márk elegendőnek ítélte, hogy az üres sírban ülő, hosszú fehér ruhába öltözött ifjúnak szavával zárja evangéliumát: „A megfeszített názáreti Jézust keresitek? Feltámadt, nincs itt!” (16,6)  

A fiatal kereszténység nagyon gyorsan szétrepesztette a zsidó vallási hagyományok és törvények szűk korlátait: megértették, hogy az Isten Fia, Jézus meghalt mindenkiért (2Kor 5,14), feltámadt mindenkiért, és neki adatott minden hatalom a mennyben és a földön, és hogy ezért az ő tanítványává kell tenni minden népet, egészen a föld határáig (Mt 28,18–19; ApCsel 1,8). Rendületlenül hitték, hogy nincs üdvösség senki másban, mint a keresztre feszített és feltámasztott Názáreti Jézusban, „mert más név nem adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell” (ApCsel 4,12).

Exkluzív és inkluzív üdvtan

Ebből a hitből a keresztények között kezdettől fogva kétféle felfogás született. Az egyik felfogás az üdvözítő Jézus kifejezett ismeretét és elfogadását tekintette a bűnbocsánat és üdvösség nélkülözhetetlen feltételének. Úgy gondolták, hogy már minden ember hallott az evangéliumról, és hogy mindazok, akik nem hisznek Jézus evangéliumának, rosszhiszeműen állnak ellen a Szentléleknek. Ebből azt következtették, hogy mindenki, aki nincs megkeresztelve, és nem tagja az egyháznak, elkárhozik. E felfogást, néhány ókori egyházatyát követve, 1442-ben a firenzei zsinat fejezte ki a legélesebben: „A szentséges Római egyház . . . erősen hiszi, vallja és hirdeti, hogy senki, aki nincs a katolikus Egyházban – nemcsak a pogányok, hanem a zsidók vagy eretnekek és szakadárok sem – nem lehet részese az örök életnek, hanem az örök tűzre fognak kerülni.” (DS 1351)

Ezzel az exkluzív, egyházközpontú felfogással szemben azonban kezdettől fogva voltak olyan keresztények, akik Jézus Krisztus üdvözítő valóságát inkluzív módon fogták fel. Már a szentírásban olvashatjuk, hogy „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, és egy a közvetítő Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus.” (1Tim 2,4–5) Ezt, az Isten egyetemes üdvözítő szándékát állító felfogást alátámasztották azok a szentírási szövegek, melyek arról szólnak, hogy az isteni Ige igazi világossága „minden embert megvilágosít” (Jn 1,9), hogy a keresztre felmagasztalt Jézus „mindent magához” vonz (Jn 12,32), hogy az Atyaisten „Krisztusban mint Főben” újra egyesít mindent (Ef 1,10), hogy – mikor Krisztus utolsó ellenségként megsemmisíti a halált – „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28).

Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy a jóságos és irgalmas Atyaisten akaratából az Isten egyszülött Fiának üdvhozó tevékenysége és az Istentől általa adott Szentlélek működése egyetemes, már az ókori egyházatyák inkluzív magyarázatokat dolgoztak ki az üdvösség lehetőségének feltárására minden ember számára. Jusztinosz és Alexandriai Kelemen beszélnek „az Ige magvairól”, melyeket elvet minden nép között; Kelemen hozzáteszi, hogy értelmes lényként minden ember részesedik az isteni Logoszban, és hogy ezért tudtak a görög bölcselők a görög emberek javára a zsidó prófétákhoz hasonló feladatot betölteni. Iréneusz azt hangoztatja, hogy az Isten Igéje az egész világtörténelem folyamán minden emberben működött és működik. Nüsszai Gergely és sokan mások azt állítják, hogy az Isten Fia megtestesülése által valamiképpen minden emberrel egyesült. Tertullianus és többen mások azt tanítják, hogy Ádám teremtésekor Isten már a második Ádámra, Jézusra gondolt, és hogy így minden ember e felé a második Ádám felé van irányítva.

Ezt a kereszténységet nem ismerő emberek üdvösségének lehetőségét fejtegető inkluzív felfogást az újkor kezdetén kezdték még inkább hangoztatni, amikor a 15–16. századi felfedezések nyomán kiderült, hogy sok embermillió élt és él Amerikában, Afrikában, Ázsiában, akiknek semmi lehetőségük nem volt a krisztusi evangélium megismerésére.

IX. Piusz és XII. Piusz pápa óta az egyház hivatalos tanítása is pozitívan nyilatkozik a minden embernek felajánlott krisztusi üdvösséglehetőségről, bármilyen valláshoz tartozzon is az illető.

A II. vatikáni zsinatban nyert ez az inkluzív felfogás klasszikus megfogalmazást. Idézzünk néhány alapvető szöveget:

„Azok, akik még nem fogadták el az evangéliumot, különböző módokon viszonyulnak az Isten népe [az egyház] felé . . .  Elnyerhetik az örök üdvösséget mindazok, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és az egyházat, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismernek fel . . .  Ami jó és igaz van náluk, azt az evangéliumra való előkészületként értékeli az egyház, és az Isten adományának tartja, aki megvilágosít minden embert, hogy végül is élete legyen.” (LG 16)

A missziós országok keresztényei „örömmel és tisztelettel ismerjék fel nemzeti  és vallási hagyományaikban az Igének elhintett magvait . . .  Tanulják meg párbeszéd által, hogy milyen kincseket osztott ki a népeknek a bőkezű Isten.” (AG 11)

„Minden jó szándékú ember szívében láthatatlan módon működik a kegyelem. Mivel Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – csak az Isten tudja, miképpen –, hogy a pászkamisztériumban [= Krisztus halálának és feltámadásának üdvhozó eseményében] részesedjék.” (GS 22)

„A katolikus egyház semmit sem vet el abból, ami [a nem keresztény] vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket a magatartási formákat és életmódokat, parancsokat és tanokat. Sokban különböznek ugyan mindattól, amit ő igaznak tart és tanít, mégis nemegyszer megcsillan bennük egy sugara annak az igazságnak, amely megvilágosít minden embert.” (NAe 2)

A zsinat után kiadott pápai enciklikák (Redemptor hominis, Redemptoris missio stb.) és a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsának nyilatkozatai ugyanezt a felfogást tartalmazzák és mélyítik el.

A katolikus egyházban tehát ma, teljes joggal, az inkluzív felfogás uralkodik: egy az Üdvözítő, Jézus, de ő mindenki üdvözítője; Jézus megtestesülésének, életének, halálának és feltámadásának a történelem egész folyamára kiterjedő hatása következtében minden emberben működik a Szentlélek, és minden embert vonz, hogy hittel bízza rá magát az Ősirgalomra, és belesodortassa magát az isteni szeretet áramlásába.

Ezzel a felfogással összefügg a mai keresztény teológiát élénken foglalkoztató kérdés, hogy a nem keresztény vallásoknak milyen szerepe van az emberek üdvösségének elősegítésében. Vannak teológusok (Jean Daniélou, Henri de Lubac), akik ezekben a vallásokban csak az emberek természetes képességeinek jó (vagy rossz) hatását ismerik el. Napjainkban azonban a katolikus teológusok többsége úgy vélekedik, hogy e vallások az üdvösség elnyerésében is segíthetik híveiket. Ha ugyanis igaz, hogy – amint a zsinat és a pápák mondják – a Szentlélek minden jóakaratú emberben működik, akkor a nem keresztény vallások, melyekben kétségkívül sok jóakaratú embernek gondolatai, tanításai, cselekedetei stb. tükröződnek, szintén segíthetnek abban, hogy az embereket az Ősjóságba vetett hithez és a szeretethez vezessék. A Pápai Nemzetközi Teológiai Bizottság 1997 októberében kiadott, „A kereszténység és a vallások” című nyilatkozata is ezt a felfogást követi.

E felfogás, első látásra, távol esőnek tűnik a názáreti Jézusnak a nagy Római Birodalom egy vidéki tartományában lefolyt egyszerű életétől és tragikus halálától, melyet a galileai halász, Péter apostol lelkes elbeszélése alapján Márk jegyzett fel nyelvtanilag hibás, csiszolatlan görög nyelvű evangéliumában. De a valóságban egyenes vonal vezet Márk krisztológiájától János krisztológiáján át a II. vatikáni zsinat  által tanított inkluzív szoteriologikus krisztológiáig. Ha valóban – ahogy Márk és a magyar népének mondja – „Isten Fia volt, aki érted így megholt”, mégpedig egy olyan „Isten Fia”, aki nem mitologikus félisten-félember, hanem a Szeretet-Istennek paradox beletestesülése a bűnös és véres emberi történelembe, akkor természetes, hogy ez az egyszeri esemény a fókusza annak az egyetemes, isteni szeretetnek, mellyel minden embert arra hív, hogy részesedjék az „isteni természetben” (2Pt 1,4), vagyis Isten örök szeretetéletében. Az inkluzív krisztológia annak a Jézusnak szívét tükrözi, aki bűnösöket jött hívni, vagyis mindenkit.

Napjainkban azonban a keresztény teológusok körében Jézus üdvtörténeti jelentőségére vonatkozólag egy újabb heves vita kezdődött.

A relativista-pluralista vallásteológia

E felfogás fő képviselői John Hick, Paul F. Knitter és Wilfred Smith, kiket többen mások is követnek. Szerintük a napjainkban igen kívánatos és a katolikus egyház által is szorgalmazott, más vallásokkal folytatandó dialógus érdekében a kereszténységnek le kell mondania arról, hogy Jézust tekintse az üdvösség egyetlen közvetítőjének. E szerzők azt hangoztatják, hogy Isten transzcendens és kifejezhetetlen misztérium: minden róla való ismeretünk csak a fenoménok világához tartozik, és nem tudja megragadni a végső valóságot. Ezért minden vallási tan csak relatív értékű; egy vallás sem követelhet a maga számára abszolút, egyedülálló érvényességet. A véges közvetítőket ne abszolutizáljuk; csak így találkozhatunk az „egészen más” Isten végtelenségével.

Az ilyen felfogásokat hirdető teológusok tudják, hogy magyarázatuk merőben ellenkezik a szentírás és az egész kereszténység eddigi felfogásával; de úgy vélekednek, hogy ennek az eddigi felfogásnak okát ma már érvényüket vesztett ókori és középkori gondolkodásmódokban kell keresni. Az ókori és középkori ember azt hitte, hogy az egy, transzcendens igazság és valóság megismerhető; Kant óta azonban tudjuk, hogy az emberi valóságismeret csak a fenomenont érinti, és a numenonhoz, vagyis magához a valósághoz nem tud közelíteni. Ezenfelül az első keresztények között eszkatologikus és apokaliptikus nézetek uralkodtak: várták a közeli világvéget. Ezért voltak hajlamosak Jézust az egyetlen, végleges közvetítőnek hinni. Hozzájárult ehhez a kisebbségi csoportok önvédelmi reflexe is: minden kisebbség a többség szellemi nyomása ellen úgy szokott védekezni, hogy saját felfogását tekinti az egyedül érvényes, abszolút igazságnak.

Nézetük alátámasztására Hick és társai azt hangoztatják, hogy egyedül a Jézus személyét és küldetését relativizáló felfogás teszi lehetővé a más vallásokkal folytatott őszinte dialógust; az igazi dialógust ugyanis akadályozza, ha az egyik fél meg van győződve, hogy övé a végső igazság. Hickék felfogásából természetesen az egyház missziós küldetésének új megfogalmazása is születik: szerintük nem arra kell törekedniük a keresztényeknek, hogy másokat keresztény hitre térítsenek és megkereszteljenek, hanem inkább abban kellene segíteniük, hogy mindenki a maga vallásában jobb, becsületesebb, önzetlenebb, odaadóbb emberré váljon.

A fentiekben vázolt pluralista felfogás egyezik sok mai ember általános gondolkodásmódjával, és ezért nem csoda, hogy sokak számára vonzó. Helyesen mondja Ratzinger bíboros a Mérleg 97/2. számában közölt előadásában, hogy „napjainkban valóban a relativizmus vált a hit központi problémájává”.

Erre a kihívásra, véleményünk szerint, a felelősségteljes szeretet alapélménye ad választ. Kant szubjektivizmusából „a másik ember védtelen arcával való találkozás” (E. Levinas) ment ki. Amikor a rablók által félholtra vert embert meglátja a példabeszédbeli szamaritánus, nem fenomenonok világában forgolódik, hanem „megesik a szíve” a nyomorulton, ténylegesen odamegy hozzá, „felebarátjává lesz”, és segít rajta (vö. Lk 10,30–37). Ha nem tenné, „nem ismerné Istent” (Levinas).

Az egyházatyák a szamaritánusról szóló példabeszédet gyakran allegorikusan úgy magyarázták, hogy a kirabolt, félholtra vert emberben az egész bűnös, halandó emberiséget látták, az őt gyógyító, életét megmentő és szeretetteljesen segítő szamaritánusban pedig az Isten Fiát, Jézust, aki nemcsak vándorlásunk társa lett, hanem túltett a példabeszédbeli szamaritánuson is, mert nemcsak eljött közénk, hanem meg is halt értünk.

Hans Urs von Balthasar írja, hogy a világ teremtésekor kimondott „látta Isten, hogy jó” szavakat túlharsogja millió és millió borzalmasan szenvedő ember jajkiáltása. Ezt a szenvedésáradatot még az Isten sem tudná „kimagyarázni”. Nem is teszi, hanem belép ebbe a szenvedésfolyamba, és magára veszi azt. Az Isten Fia, Jézus szenvedése nem volt látszat, hanem a legvéresebb valóság. A túlságosan a görög filozófia istenfogalmára elkötelezett hagyományos keresztény teológia ebből a szenvedésből ki akarta vonni az isteni Logoszt és az Atyaistent. Hiszen Isten „nem szenvedhet” (apathész). Sok mai teológus, katolikusok (Balthasar, Varillon, Greshake stb.) és protestánsok (Kitamori, Moltmann stb.) egyaránt azt vallják, hogy nemcsak az ember Jézus szenvedett, hanem a Fiúisten is; az Atyaisten pedig azért szenved együtt vele, mert látja szeretett Fia szenvedését. Csak akkor állíthatjuk ezt, ha a legvalóságosabban emberré lett az Isten Fia, és így egy emberben visszavonhatatlanul szolidaritást vállalt mindnyájunkkal.

Komolyan kell tehát venni Jézusnak azt a Márk által hűségesen feljegyzett kiáltását, mely a legmélyebb benső szenvedést fejezi ki: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (15,34) Igaz, hogy a szenvedésébe induló Jézus mondja: „Nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” (Jn 16,32) De ez az együttlét a Golgotán a szenvedés felfoghatatlan szakadékaiban rejtőzködött.

Persze nagy problémákat vet fel, hogy miképpen lehet az Isten szenvedését összeegyeztetni a görög filozófiától örökölt és az I. vatikáni zsinat által is megismételt istenfelfogással („az Isten . . .  változhatatlan szellemi szubsztancia, önmagában és önmaga által legboldogabb . . .” DS 3001). Erre a problémára itt nem térhetünk ki részletesen, csak annyit jegyzünk meg, hogy talán Nicolaus Cusanusnak a „coincidentia oppositorum”-ról és a „docta ignorantia”-ról szóló tana mutatja a megoldás útját: mindaz, ami véges síkon egymással ellenkező (pl. boldogság és szenvedés, változatlanság és változás), a végtelen Istenben felfoghatatlanul egy.

Hick, Knitter és társainak véleményére visszatérve, az nemcsak a kereszténység kétezer éves alapvető önfelfogásától tér el, hanem – amint H. Verweyen helyesen mondja – azt a gyanút ébreszti a hallgatóban, hogy ezzel a felfogással az ember sokféle magyarázatok játékát akarja élvezni, és ezzel immunizálja magát az abszolút követelményt támasztó isteni felhívással való találkozással szemben, mely komoly életelkötelezettségre szólít fel. Ha minden emberi vélemény csak relatív, akkor komoly párbeszéd nem is jöhet létre, hanem csak vélemények egymás mellé állítása. Csupán olyan vallások között jöhet létre érdemleges párbeszéd, melyek igazságra tartanak igényt. Nem állítják ugyan, hogy birtokolják a teljes igazságot, de azt igenis, hogy központi állításaik igazak. Jézus Krisztus egyedülvalóságának megvallása a keresztény (krisztusi) hit lényegéhez tartozik. Ennek feladása a kereszténységnek a hinduizmusba való beolvasztását jelentené, és ezzel a keresztény világvallás kivonulna a vallások közötti párbeszédből. Hiszen csak olyan vallással érdemes párbeszédet folytatni, mely komolyan veszi önmagát.

A szentháromságtan
mint nyitás a vallások közötti párbeszéd felé

G. Greshake, Der dreieine Gott című kiváló művében (Herder, 1997) elveti ugyan a pluralista-relativista elméletet, de az inkluzív krisztológiának egy új változatát tárja elénk (506–522. old.).

Greshake szerint a világvallások istenképe három alaptípusba sorolható. Mindegyiknek megvan a maga értéke, de egyben veszélye is, ameny-nyiben kizárólagosságot követel a maga számára.

1) Az első típus az Isten felfoghatatlanságát hangoztatja. Isten minden lét forrása, és ezért nem nevezhető (egy meghatározott) létezőnek. Minthogy minden létezőtől különbözik, „Semminek” [Nemlétezőnek] nevezendő. Minden létezőt végtelenül meghalad, ezért elérhetetlen. Róla beszélni nem lehet; a hódoló csendhallgatás az egyetlen megfelelő „beszéd” a megnevezhetetlen Istenről.

Ilyen típusú felfogást találunk a buddhizmusban, mely a végső valóságot „ürességnek” nevezi, és visszautasít megkülönböztető fogalmakkal azt leírni próbáló minden beszédet.

E típus lehetséges veszélye, hogy megakadályozza az élő Istennel való személyes kapcsolatot.

2) A második típus az Istent szabadon cselekvő és beszélő transzcendens személynek fogja föl, akit imával megszólíthatunk. Isten kinyilatkoztatja önmagát, hivatást és küldetést ad az embereknek. Irgalmas jóságával azon munkálkodik, hogy egybegyűjtse, átalakítsa és tökéletessé tegye a világot. Az izraelita vallás, a kereszténység és az iszlám ehhez a vallástípushoz tartozik.

E típus lehetséges veszélye a kizárólagosság, a fanatizmus és a heteronóm parancsetika.

3) A harmadik típus az ősvalóság és minden valóság egységét állítja. Minden különbség csak látszat; a meghatározhatatlan ősegység az egyetlen valóság. A többség illúziójából kigyógyult helyes öntudat ezt az egységet éli meg.

A hinduizmus és a buddhizmus tartozik e típushoz.

Lehetséges veszélye, hogy az ember visszavonul bensejébe, és nem törődik embertársaival, valamint a társadalom- és világépítés kötelességével.

Greshake úgy vélekedik, hogy e három vallástípus szintézise tudná elkerülni minden egyes típus veszélyét, és megmutatni az ember helyes viszonyát Istennel, önmagával és a világgal. Ezt a szintézist a megfelelően kidolgozott szentháromságtan adja meg.

A szentháromsághit szerint az Atyaisten az ősmisztérium: „Istent soha senki nem látta” (Jn 1,18); „megközelíthetetlen világosságban lakik, senki ember nem látta, és nem láthatja” (Tim 6,16).

A Fiúisten az Ige, aki által az Istent kinyilvánító teremtett világ lett (Jn 1,3), aki mint „egyszülött Isten” kinyilatkoztatja az Atyát (Jn 1,18), és akinek egész emberi jelenléte tökéletesen kinyilatkoztatja a velünk levő, bennünket a halálból és bűnből kimentő és a szeretetre és életre feltámasztó Atyaistent (vö. DV 4).

A Szentlélek az ősvizek felett lebegett mint teremtő energia, az emberek szívében lakik, és Isten életét és szeretetét önti beléjük.

A Szentháromságban hívő keresztény ember más vallásokkal folytatott őszinte dialógus által megértheti saját hitét, és egyben elősegítheti a három vallástípus szintézisét. A keresztény ember azt állítja, hogy a transzcendens Isten szeretetből szabadon annyira immanenssé tette magát, hogy Jézusban emberré lett, kiüresítette önmagát a kereszthalálig, és bennünket isteni természetének részesévé tesz a Fiú és a Szentlélek bennünk lakása által. Ha a keresztények személyes szeretetszolgálatai az „én, te, mi”-viszonyok valóságát és értékét az emberek szeme elé állítják, akkor talán felfogható lesz számukra, hogy Isten szeretetből kilépett felfoghatatlan misztériumából a valós világ megteremtése által, melyben a teremtmények szabad szeretetközösségét örök értékként akarja – az emberek szabad közreműködésével – megvalósítani, és irgalmasan meg is valósítja.

E dialógus egyben a keresztényeket is segíti abban, hogy a személyes istenviszonyt és a tételes isteni kinyilatkoztatást ne hangsúlyozzák annyira, hogy elfelejtsék: Isten mindent meghalad, minden Istenről szóló beszéd „analóg”, úgyhogy „a Teremtő és a teremtmény között nem lehet akkora hasonlóságot megjelölni, hogy egyúttal tudomásul ne vennénk a közöttük létező nagyobb különbséget” (IV. lateráni zsinat, DS 806). Abban is segítheti a dialógus a keresztényeket, hogy ne hangsúlyozzák annyira az Isten transzcendenciáját, hogy elfelejtsék az Isten immanenciáját, aki a Lélek által minden ember szívének legeslegmélyén működik.

A keresztény vallás igazsága nem egy kész gondolatrendszer, hanem egy élő személy: Jézus Krisztus. Magának Jézusnak pedig „testében”, az emberi nemben még növekednie kell, míg „minden, ami az égben és a földön van, egyesítve nem lesz benne mint Főben” (vö. Ef 1,10), beleértve mindazt a szépet és jót is, amit a világ vallásaiban találunk. A kereszténység nem zárt rendszer, hanem a jövő felé, az eszkhaton felé nyitott vándorlás.

Nem kell tehát feladnunk az Isten Fiába, Jézusba vetett hitünket, hogy őszintén párbeszédet folytathassunk minden vallással és minden jóakaratú emberrel.

Fejtegetéseink így visszakanyarodtak Márk evangéliumához. Az ő számára bizonyára feleslegesek lettek volna e fejtegetések. Neki, aki látta az élő fáklyaként Néró kertjeiben égő római vértanúkat, és ismerte hitüket, elég volt újra meg újra elismételni a Jézus keresztjével szemben álló százados vallomását: „Ez az ember valóban Isten Fia volt!” Végső elemzésben ez nekünk, 20. és 21. századi keresztényeknek is bőségesen elegendő.   

Juhász László

KRISZTUS  A  KERESZTÉNY  HITÉLMÉNYBEN

„Istennek szüksége van ránk.”

E tanulmány alapgondolatát a híres francia író és filmrendezőtől, Robert Bressontól nyerte. Még az ötvenes évek elején mutatták be „Dieu a besoin des hommes” (Istennek szüksége van emberekre) című művét. Egy breton halászfaluról szól a történet, amelynek lakóit a püspökük kiközösítette megátalkodott bűnöző életmódjuk miatt. Szokásuk volt ugyanis éjjel máglyát rakni a tengerparton, hogy azzal csalogassák az irányt vesztett hajókat. Azonban kikötő helyett szirtzátonyok várták a hiszékeny hajósokat. A falu népe aztán a tenger lecsillapodásával a rakományt partra „mentette”. Mi tagadás, ez kalózkodás volt minden küzdelem és kockázat nélkül, hiszen a hajó személyzete mind belefulladt már a tengerbe. A breton lelkiismeret azonban még ott égett a lakosok szívében. Kétségbeesett kérésükre végül a püspök föloldotta őket az egyházi átok súlya alól, és küldött hozzájuk egy papot, hogy legalább életük végével kaphassanak föloldozást bűneiktől.

Ha jól emlékszem, és helyesen értelmezem az utolsó jelenetet, a falu népe több tucatnyi vitorlás csónakon kísért egy szerencsétlen anyagyilkos fiatalembert a vesztőhelyről utolsó útjára, a tenger mélyébe. Vakító fehér vitorlájuk emlékeztetett a mindmegannyi bűnös, de végül is megtisztult emberi lélekre, amely a hánykódó hullámokon át juthat csak Isten révébe, végső nyugalomra.

Mint minden kikötőnek, úgy az Istennek is szüksége van hajósokra. Ám Isten nem követi a breton példát. Ő nem kalózkapitány, aki a boldogság biztató sugarával csalogatná teremtményeit, hogy azok zátonyra futva a nemlétbe fulladjanak, jóval mielőtt az örökkévalóság révébe érnének. Az Isten országának szüksége van polgárokra!

A kérdés csak az, hogy mit is kell értenünk az Isten és világunk viszonyán. Létünk értelme, a Teremtés és Megváltás filozófiája és teológiája függ a felelettől. Az ógörög bölcselőktől kezdve a huszadik század teológusaiig, akarva-akaratlanul, szinte megszakítás nélkül ez állott a kerekasztal vitáinak középpontjában: mit ér az ember és világa az Isten szemében, vagyis az Abszolútumhoz viszonyítva eredetében, jelenében és végső állapotára vonatkozólag.

I. A világ és Isten viszonya a vallási élményben

A világ és Isten viszonyának kérdésére igyekszik felelni – talán a buddhizmus kivételével – minden vallás. De bármilyen tant is valljanak a hívő csoportok, annak alapját egy élményben kell keresnünk, vagyis egy érzelmi és értelmi aktusban, amely a  valóságot közvetlenül ragadja meg. Mert a vallás eszmei tartalma nemcsak hiedelem, amelyhez az ember szilárdan ragaszkodik, hanem megélt valóság; tapasztalat, nem kitalált mendemonda.

1. Az érzelmi mozzanat

E tapasztalat két sajátosságot zár magába. Először is egy ösztönszerű, érzelmekből fakadó csodálkozást a lét lenyűgöző, tiszteletet és félelmet sugalló voltán. Még mindig emlékszem, hogy amikor menekülésem után 1948-ban először pillantottam meg Innsbruckban a Nordkettét, az esteledő félhomályban a legelső benyomásom rémület volt, hogy az óriási hegytömeg rám szakad. Hasonlóképpen a tenger végtelenbe vesző habja, az erdők égbe rugaszkodó fái föltárhatják törpe egyedi létünk veszélyeztetettségét, egy Valami vagy Valaki fölbecsülhetetlen és lenyűgöző hatalmával szemben.¹

2. Az ésszerű mozzanat

A második sajátosság a vallási tapasztalat ésszerű volta. Mert ez az élmény csak az eszes emberben foganhat meg. Az emberi ész pedig, amikor a való léttel kerül szembe, magyarázatot kíván. Így pl. a valóság tapasztalatunkban állandóságot és változandóságot, szilárdságot és ingatagságot mutat fel. A létező dolgok – ásvány, növény, állat, ember – tapasztalatunk tükrében megmaradnak lényeg szerint ugyanannak, jóllehet változnak a lényegtelen, vagyis járulékos tulajdonságaik szerint: nőnek, szaporodnak stb. Látva lenyűgöző sokféleségüket és lényük aggodalmat keltő gyengeségét és védtelenségét a természet elemeivel szemben, értelmünk csak úgy tudja felfogni létüket és mivoltukat, hogy föltételezi azok függőségét² eredetükben, jelenükben és jövőjükben egy Valóságtól, amely teljesen különbözik tőlük. Ez a Valami vagy Valaki örök és változhatatlan, mert csak így lehet minden változó és veszendő dolog ősoka. Ez a tiszteletet és félelmet keltő „Numen”³ sugárzik át az általunk tapasztalt dolgokon, és teszi homályukat áttetszővé.

Sz. Pál így írja le ezt az általános, minden vallásban megtalálható élményt: „. . . Ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, a világ teremtése óta művei alapján értelemmel fölismerhető.” (Róm 1,20)

A vallás tehát éppen úgy, mint a bölcselet, a dolgok eredetét, a jelenségek lefolyását és végső célját keresi⁴, hogy meg tudja magyarázni minden tudás kezdetét: a létcsodálat élményét és annak tárgyát, a tapasztalt dolgoknak és azok végső okának összefüggését. Minden vallás tehát egy filozófiát feltételez, egy ésszerű, vagyis „hihető” magyarázatot világunknak és ősokának viszonyát illetően.

3. A vallásbölcselet három típusa

Három vallásbölcseleti irány meríti ki e viszony lehetőségeit.

Panteizmus: az Istenség valami személytelen ősanyag, a világ pedig ennek módosulása, és így létükben függenek egymástól.

Panenteizmus: Az Istenség csak részben azonos a világgal, részben túlhaladja azt. Így a világ egész létében függ tőle, de az Istenség maga csak némely létmódjában függ a világtól.

Teizmus: Az Istenség a maga egészében meghaladja a világot, amely létében függ tőle anélkül, hogy ez a tény bármifajta függést idézne elő az Istenségben.

A teista vallások közül az alábbiakban csak a kereszténységgel foglalkozunk.

4. Panteizmus és panenteizmus

A panteizmus legelső hívei a nyugati világban a Szókratész előtti bölcselők voltak, akik, mint a név is mutatja, a világot az Istenséggel azonosították. Gondolkodásmódjukat anyagelvű panteizmusnak hívhatjuk, hiszen az „őselemet” valamiféle anyaggal (víz, tűz stb.) azonosították, és a világmindenséget – beleértve az ember és az olimposzi istenek panteonját – belőle mint a legelső okból származtatták le. Valahogy úgy, mint ahogy a folyam eredetéből, a forrásból meríti létét. A sztoikusok és korunk természetimádói hasonlítanak leginkább hozzájuk, jóllehet az utóbbiak közül sokan Istent mint a világ lelkét fogják fel, így szellemibbé téve az eredeti anyagelvű panteizmust.

A panenteizmus az a hiedelem, hogy az Isten a világmindenséget szó szerint magában foglalja, és így a világ egész létében függ az Istentől, de maga az Isten csak részben függ a világtól⁵. Egy szentírási példával élve: Isten maga a szeretet, amely az egész világot átkarolja, de ezt nem változatlan abszolút módon teszi, hanem szükségszerűen változik azzal, hogy a  szeretett lények miként válaszolnak az isteni tűz kezdeményezésére. Így az Isten léte független lehet a világtól, de mégis „belső világában”: megismerésében, akaratában és szeretetében függ tőle, és így lényegében nem különbözik az ember belső világától.

II. A keresztény élmény: Isten abszolút függetlenségében
szabadon választja a világhoz való viszonyát

1. A keresztény hitélmény

Az élmény „tárgya”: Krisztus

A kereszténység érkeztével fölfogásunk a világ és Isten viszonyáról gyökeresen megváltozott. A vallási élmény ugyan megtartotta kettős jellegét, érzelmi és ésszerű voltát, de az Ó- és Újszövetség elfogadásával természetfölötti hitté magasztosult. A hit, mint minden vallási élmény, a valóság közvetlen megtapasztalása. De a tapasztalt valóság csak másodsorban a világ és annak félelmet és tiszteletet parancsoló mivolta. A hit élményének fókuszpontja elsősorban Jézus Krisztus, a Testté lett Ige, az Atya Képmása. Ez a hit az értelemben fogan meg, de az nem elégséges a hittitkok elfogadására. Az értelem az akarat ösztönzésre szorul⁶, de úgy, hogy mindkettő Krisztus természetfölötti kegyelme által az ő ismeretének és szeretetének lesz szerény, de hitelt érdemlő örököse. A hit aktusában a Testté lett Ige fölfedi az emberi szív számára az Atyát.

A megtestesülésben új viszony keletkezik Isten és az Ember között

Azzal, hogy az emberré lett Ige foglalja el a hit középpontját a vallásban, az ember három szempontból jutott közelebb az Istenhez. Krisztus elsősorban humanizálta a félelmet és rettegést keltő korábbi istent, aki a kereszténységben nemcsak létok, amely megalkotott bennünket, hanem személy, aki Gondviselésével fönntartja teremtményeit a létükben. Másodszor eltávolított a vallásból minden „Végzettől” való félelmet azáltal, hogy az Isten és az ember viszonyát a két isteni Személy, az Atya és a Fiú mintájára a szülő és a gyermek viszonyához hasonlította. Harmadszor moralizálta Isten-képünket, vagyis eltávolított minden fatalizmust belőle: az ember életét már nem egy vak isten diktátumai szabályozzák, hanem morális törvények, amelyek felelősségteljes szabadságot tételeznek fel mind az Isten, mind az ember részéről. A családfő jutalmaz vagy büntet aszerint, hogy az örökös miként gyarapította – vagy herdálta el örökségét⁷.

Szent Pál három szóban fejezi ki a világ és Jézus Krisztus viszonyát: Isten Fia által, benne és érte teremtett mindent a mennyben és a földön (Kol 1,16). E szövegben foglaltatik a keresztény teológia teljes Krisztus-képe: az Ige kozmikus-teremtői és morális-megváltói küldetése.

2. A világ Krisztus által lett

A Teremtés metafizikája és szaktudományos magyarázata

A világ eredetét Istenben leli, mint az okozat tulajdon okában. De ez az ősok nem valami primitív panteista anyag, hanem egy Személy, az Atya, aki szabadon ejti ki Legyenjét a második isteni Személy, az Ige által. Az, aki Mózesnek úgy mutatkozott be, mint „Az, aki van”, vagyis a végtelen lét, mint valami fényszóró a véges létet sugározza szét a semmiség sötétjébe. Bármilyen szegényes és primitív legyen is a kezdeti teremtett világ, véges léte a végtelent tükrözi éppen úgy, mint a jelen világunk. Tehát a Teremtés mindaddig tart, amíg az Atya tenyerében tartja, nehogy az visszazuhanjon a semmiségbe, amelyből vétetett.

Semmi vagy senki más, sőt maga az egész világ sem tud létet adni, és azt a dolgokban élő vagy élettelen lényekben fönntartani. Vagyis semmilyen véges lény sem tudja önmagát vagy másvalamit megteremteni. Spencer és Huxley „evolúciós” tana mint a világ önteremtése érthetetlen, hiszen a logika ellen szól az a föltevés, hogy bármi is sajátmaga létoka és ugyanakkor okozata legyen. De az nagyon is elgondolható, hogy az Isten mint végtelen létok saját teremtményeit használja föl, hogy a sok milliónyi létmódot, vagyis a fajok sajátos természetét formálja. Itt van a darwini leszármazástan jelentősége a vallásbölcseletben: az életképesebb fajok fönnmaradása a létharcban, a mutációk szerepe a DNS-ben stb., amelyek mint természetes tényezők nem közvetlen isteni beavatkozás eredményei.

A világ és az ember mint eszköz a teremtésben

De Isten különösképpen az ember hozzájárulását becsüli a teremtés aktusához, amikor a Szentírás szerint őt a teremtés Föld-„míves” urának nyilvánította, vagy amikor a Férfit és a Nőt együtt az emberi élet szülőjévé tette. Így az Isten ugyan szabad mindenhatóságával határozta el a világnak és koronájának, az embernek teremtését és fönntartását, ugyanakkor szabadon azt is elhatározta, hogy szüksége legyen a világ kifejlesztésében és gazdagításában teremtett eszközre. Persze az Isten választhatott volna a miénktől különböző világot, amelyben minden saját „kétkezének” közvetlen műve volna. De végtelen szeretetében inkább teremtett munkatársakat, hogy azok osztozzanak a siker dicsőségében. Ezzel megmutatta, hogy az igaz szeretet nem féltékeny. Az Isten kiáradó dicsősége (gloria externa) a Teremtett Világ benső értékével azonos.

3. A világ Krisztusban van teremtve (Kol 1,16)

Az alexandriai iskola és Nüsszai Szent Gergely nézete⁸

Az alcímben idézett Szent Pál-i mondatot kétféleképpen is lehet magyarázni. Először az alexandriai teológiai iskolát követve: Krisztus itt az Atya Bölcsességét jelenti, és azt akarja kifejezésre juttatni, hogy a világmindenség követi mindazon törvényeket, amelyeket az Atya az Ige által mondott ki rá. Így „minden benne áll fenn”, vagy a görög eredetit még szorosabban követve: „minden benne függ össze.” Így ez a kifejezés még Krisztus kozmikus hivatását jelezné.

De lehet ezt a szöveget a Megtestesülés szempontjából is megközelíteni, mint Szent Gergely tette. „Az Ige testté lett”, vagyis egy konkrét, egyedi emberi természetet vett magára. De ezáltal az egész anyagi természettel is érintkezésbe lépett. Így Krisztus személyében a természetfölötti a természettel kapcsolódott össze.

A „természete fölé emeltetett” világ

A mindenség ezen érintkezés által már megszentelődött, vagyis természetfölötti jelleget kapott. Az Ige a természetben való puszta jelenlétével már megszentelt mindent, ahogy Nüsszai Szent Gergely gondolta. Vagy Keresztes Szent János hasonlatával élve:

Kitüntette kegyével
a berkeket, hol elhaladt sietve,
alig tekintett széjjel,
csupán alakja tette,
szépségét minden önmagára vette⁹.

Így a megtestesült Ige árnyékában a világ újra teremtődik a természetfölötti kegyelem mennyei szépségében Őáltala, aki maga a Szépség. E szöveg talán megvilágítja azt a régi teológiai problémát: vajon az Ige akkor is megtestesült volna-e, ha a világ nem szorul megváltásra az eredeti bűn következtében? A föntiek szerint igen: A Teremtő végső simító kezének szüksége volt teremtményekre, akiken a kegyelem már elkezdte művét, és így alkalmasak lettek, mint a hasított márvány a szobrász kezében, hogy Fia arcának szépségét tükrözve „homlokukon hordhassák Nevét” (Jel 22,4).

4. A világ Krisztusért van teremtve

A megváltott ember szerepe a világ megszentelésében

A Megtestesülés a föntiek szerint nemcsak azt jelenti, hogy az Ige az örökkévalóságból a történelembe lépett, hanem azt is, hogy az anyagi világ természetfölötti síkra helyeződött. Bölcseleti kifejezéssel élve, a világ a maga egészében természetfölötti célt kapott, vagyis Krisztus királyságának fölépítésében új, pozitív szerephez jutott. De ez a szerep inkább passzív, mint ahogy a bányász hasította márványtömb passzív a művész formát adó vésője alatt. A világ minden társadalmi, szociális, tudományos és művészi intézményeivel csak a megváltott ember munkája árán szolgálhat alkalmas építőanyagul Krisztus országához.

Az Újszövetség mint hitvesi kapocs az Isten és ember között

De honnan jön ez az erő, amely képes a világot újra Isten szolgálatába állítani?! Itt sok szót és kifejezést használhatnánk, amelynek mindegyike helyes, pontos és a lényeget érinti. Ez az új erő „a természetfölötti megszentelő kegyelem”; „Isten saját életében való részesedés”; „Krisztus keresztáldozatának és feltámadásának gyümölcse” stb. De talán a legkifejezőbb az a fogalom, amelyet a Szentírás az utolsó vacsoránál erre az új erőforrásra használ: „az új szövetség Isten és ember között az Úr testében és vérében.” Ez az új szövetség nem egy politikai okmány vagy egy időleges megegyezés. Sokkal inkább a megváltott emberiség egyesülése Megváltójával.

Hogy ezt a természetfölötti szövetséget megértessék, a Szentírás is meg a későbbi keresztény írók és költők is a házastársi kötelékhez hasonlítják azt. Ha a szerelem, amely ezt a köteléket létrehozta, igaz és erős, mint a halál, akkor a két lény, a férfi és a nő egy lénnyé válnak. Természetesen a fizikai kettősséget megtartják, de a lélek síkján eggyé forrnak azáltal, hogy egymásnak ajándékozzák saját lényüket. Elválasztva egymástól mindkettő tudja, hogy nem teljesek, mert valami lényeges hiányzik emberségükből. Platón halhatatlan mondata fülében cseng mindazoknak, akik csak olvasták Lakoma című párbeszédét: „A szerelem igaz neve az egyesülést kívánni, és törekedni rá.” Ez az egység azonban csak akkor valósul meg, ha mindkettőnek, a férfinak és a nőnek megvan a bátorsága ahhoz, hogy lemondjanak saját független lényükről, és önmagukat végre megtalálják a „Másikban”.

Befejezés: A történelem drámája mint isteni színjáték

Az Újszövetség, az egyesülés az ember és Isten között, Krisztus áldozatos szeretetének műve. Ám Krisztus Titokzatos Teste, vagyis a megváltottak teljes számú közössége nélkül még nem egész, még nem érte el érettsége korát. Az ember pedig megváltója nélkül a legszánalomraméltóbb magánzó. Így az Istennek szüksége van az emberre, hogy mindent újjáteremthessen Fiában, Krisztusban. Ez az isteni akarat vezeti aztán a megváltottakat, hogy egyek legyenek önmaguk közt, mint az Atya és a Fiú egy, és így végül a legszorosabb kötelékbe léphessenek teremtő és megváltó Istenükkel.

Ezzel szemben az Isten és az ember közti „hitvesi” kapcsolat lehetetlen a panteizmusban, hiszen ott az istenség azonos a világgal, és így kizárja a szerető felek kettősségét, és ennek következtében egyesülésüket is. A panenteizmus pedig Isten szeretetét az emberi szeretet szintjére fokozza le, és így lehetetlenné teszi a tökéletesség fogalmának alkalmazását Istenre. A keresztény teizmusban az Istennek és az embernek ezen egymásrautaltsága történelmünk mozgató ereje: az Isten szerelme Krisztusban az emberek iránt. Dante ezt a szerelmi történetet isteni színjátéknak hívja. De mi hozzátehetjük, hogy ez olyan színjáték, amely számunkra sokszor fájdalmas emberi tragédiának tűnik fel. De bármiképpen is alakuljon, az emberiség történelme teljes egészében olyan dráma, amelynek sokszor zűrzavaros jelenetei mögül föl-fölcsillan Isten játékos-szerelmes mosolya.

Utalások

¹ Rudolf Otto Das Heilige c. vallásbölcseleti művében:

„Das Schaudern ist der Menschheit bester Teil
Wie auch die Welt ihm das Gefühl Verteuere
Ergriffen fühlt er tief das Ungeheure.”

² Schleiermacher érdeme volt először rámutatni erre a függési mozzanatra. Lásd: R. Otto: The Idea of the Holy, pp. 9–11.

³ R. Otto: The Idea of the Holy, 5–7. oldal. Oxford University Press, 1958.

⁴ Arisztotelész: Metaphysica.V.1.1012 b34–1013 a23.

⁵ Charles Harshorne and W. T. Reese: Philosophers speak of God. Chicago: University of Chicago, 1953.

⁶ Lásd Aquinói Sz. Tamás S.Th. IIa IIae qu. 2 art. 9.

⁷ Vö. R. Otto: The Idea of the Holy, p. 82.

⁸ Vö. Hans Urs von Balthasar: Presence and Thought. A Communio Book 1995 pp. 134–135.

⁹ Keresztes Szent János összes versei és válogatott prózája. Takács Zsuzsa fordítása. Európa Könyvkiadó MCMXCII, A lélek éneke, 29–30. oldal.

Szabó Ferenc

„KRISZTUS  MINDEN  SZÁMUNKRA”

Szent Ambrus Krisztus-központú lelkisége

Szent Ambrus halálának XVI. centenáriuma egybeesik a nagy jubileumra való előkészület ama szakaszával, amelyet különös módon is Krisztusnak szentelünk II. János Pál pápa kívánsága szerint (Tertio millennio adveniente). Erre maga a szentatya is utal abban a levelében, amelyet a centenárium alkalmából Martini milánói érsekhez intézett (Operosam diem, 17). A Távlatok nyári számában beszámoltam arról a nemzetközi kongresszusról, amelyet a tavasszal Milánóban rendeztek, és amelynek során neves szakemberek különböző szempontokból mérlegelték a IV. századi egyházatya életművét. A híres Szent Ágoston-kutató, Goulven Madec egy remek előadásban Szent Ambrus Krisztus-központú lelkiségéről elmélkedett, amelyet a pápa által is mottóként idézett szavak foglalnak össze: „Omnia Christus est nobis.” (De virginitate 16, 99.) Mostani írásom címéül ugyanezt választottam: „Krisztus minden számunkra.”

* * *

Szent Ambrus (339–397) állami hivatalnokból lett Milánó püspöke (a hagyomány szerint népfelkiáltással); elsősorban lelkipásztor volt, de az egyház tanítását is ismernie kellett az ariánusok elleni küzdelemben, a niceai hit védelmében. (A mise nagy krédójában ma is megvalljuk: „egylényegű az Atyával. . .”) Ambrus teológiai műveiben (De Fide, De Spiritu Sancto, De incarnationis dominicae sacramento) kifejti a Szentháromságra és a megtestesülésre vonatkozó katolikus tanítást. Igaz, nem eredeti teológus, sokat átvesz a keleti egyházatyáktól; de tekintélye olyan nagy lesz, hogy a későbbi keleti egyetemes zsinatok, görög florilégiumok alapján, gyakran hivatkoznak szerencsés megfogalmazásaira. (Ezt a pápai levél is kiemeli: Operosam diem, 22.) Ambrus lelkisége szempontjából jelentős még Szent Lukács evangéliumához írt kommentárja, zsoltármagyarázatai és néhány más műve, továbbá levelezése.

Még 1949-ben C. Richstaetter Szent Ambrus lelkiségéről írva (Christusfrömmigkeit in ihrer historischen Entfaltung, 37–44) azt a tézist védte, hogy a milánói püspök új lelkiség kezdeményezője volt: Ambrus, császárok barátja, eretnekek legyőzője, egy bizonyos triumfalista mentalitást és lelkiséget alakított ki: a Christus Victor, a győzedelmes Krisztus központi helyet foglal el eszmevilágában.

Joggal bírálta ezt a torzító tételt K. Baus (majd nyomában mások): megmutatta, hogy Órigenész nyomán Ambrus nemcsak a győzedelmes Krisztus vagy a teremtő Krisztus szerepét hangsúlyozta, hanem – főleg a Lukács-kommentárban – egy bizonyos bensőséges Jézus-misztikát tárt fel: Jézus szenvedése és megalázkodása is tág teret kap kommentárjában. Baus meglepő párhuzamokat von Órigenész Jézus-misztikája és Ambrus Krisztus-központú lelkisége között. (Mindezt bővebben kifejtettem Le Christ créateur chez saint Ambroise című 1968-as könyvemben, amelyből a következőkben még átveszek néhány gondolatot.)

Az Atya mindent Krisztusért teremtett: minden Általa és Érte lett, és minden Őbenne áll fenn (Kol 1,15–17). A Megtestesülés pedig értünk: „értünk emberekért és a mi üdvösségünkért. . .” Ha az ariánusok elleni dogmatikai írásokban kissé homályban marad is ez a szótériológiai szempont, Ambrus a Lukács-kommentárban kiemeli Jézus emberségét és üdvözítő szerepét. Jézus születését kommentálva (Lk 2,1–10) megjelöli a megtestesülés indítékát. Lukács leírja Jézus születését, János az Ige örök születésével kezdi evangéliumát. Miután János Prológusát magyarázta, Ambrus így folytatja: „János maga tanúsítja, hogy milyen indítékból jött: »åme az Isten báránya, aki elveszi a világ bűnét.« (Jn 1,29) Ismerjük tehát a kettős születést és mindegyik szerepét; ha megfigyeljük, hogy milyen indítékból jött – hogy magára vegye a haldokló világ bűneit, hogy eltörölje a bűn szennyét és mindenki halálát Önmagában, amely halált nem tudtunk volna legyőzni –, normális folytatás az, hogy most Szent Lukács evangélista tanít bennünket, és megmutatja nekünk az üdvözítő útjait, aki test szerint növekszik. [. . .] Ő, aki gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy minket gazdagítson (2Kor 8,9). Az én örökségem tehát ez a szegénység, és az Úr gyengesége az én erőm. Önmagának a nincstelenséget választotta, hogy nagylelkű legyen mindenkihez. Engem tisztítanak meg a síró csecsemő könnyei, az én bűneimet mossák le könnyei. Úr Jézus, így tehát sokkal többel tartozom a megváltásomért eltűrt gyalázatokért, mint azért, amit teremtésemért műveltél. Semmire sem szolgált volna születésem, ha nem vagyok megváltva.” (Luc II, = SC 45,91) Ez az utolsó mondat a Szent Ambrusnak tulajdonított Exultet-re emlékeztet: „Nihil enim nobis nasci profuit, nisi redimi profuisset.”

A 118. zsoltárt magyarázva Ambrus idézi a Filippi-levél Krisztus-himnuszát (2,5–7), ahol az Apostol Krisztus önkiüresítő alázatát és engedelmességét hangsúlyozza. Mindig ügyelve az ariánus eretnekekre, akik azt vallották, hogy Krisztus nem egylényegű az Atyával, hanem nála kisebb, az első teremtmény, amolyan félisten, Ambrus megmagyarázza, hogy a kenózissal az Úr és Teremtő nem veszített semmit istenségéből. Megalázkodása miatt az Atya felmagasztalta, és mindent felülmúló nevet és dicsőséget adott neki. A mindenség Teremtője nem tett mást, mint befejezte művét. Ambrus merészen ezt állítja: „Merem mondani: teremtése gyümölcse elveszett volna, ha megalázkodásával nem nyerte volna vissza.” Megalázkodása gyümölcse a mi megváltásunk.

Az első teremtést és a megváltó megtestesülés mozzanatait átfogja tehát az egyetlen örök isteni üdvösségterv. Jézus a mi teremtőnk és üdvözítőnk. Azért jött el testben, hogy részesítsen bennünket istensége gazdagságában. „Tőlünk vette tehát, amit sajátjaként felajánlott értünk, hogy megváltson a miénktől, és ami nem volt a miénk, azt isteni gazdagságából felajánlja nekünk. . . Tudjátok tehát, hogy áldozatát a miénkből ajánlotta fel. Mert mi lett volna a megtestesülés oka, ha nem az, hogy a test (caro), mely bűnt követett el, önmaga révén legyen megváltva? Ami vétkezett tehát, az nyert megváltást. . .” (Inc. 6, 54 és 56) Krisztus minden lett értünk: ezt a gondolatot Ambrus gyakran hangoztatja, hivatkozva 1Kor 9,20-ra: „Körülmetélték, hogy megnyerje a törvény alattvalóit; társult azokhoz, akik törvény nélkül voltak, megosztva étkezésüket, hogy megnyerje a törvényenkívülieket. A betegekért erőtlen lett teste szenvedése által, hogy őket is megnyerje. Egyszóval: mindenkinek mindene lett, szegény a szegényekért (2Kor 8,9), gazdag a gazdagokért, síró a sírókért (Róm 12,15), éhező az éhezőkért, kielégített a kielégítettekért, bővelkedő azokért, akik bőségben élnek. . .” (Luc IV, 6 = SC 45, 152)

Amikor az apollinaristákkal szemben hangsúlyozni akarja Krisztus tökéletes emberségét – az emberi lélek létezését Krisztusban –, Ambrus így kommentálja a „Tristis est anima mea. . .” szavakat (Luc X,61 = SC 52, 177): „Nem ő (a Fiú, istensége szerint) szomorú, hanem lelke. A Bölcsesség nem szomorú, sem az isteni lényeg, hanem a lélek; mert felvette az én lelkemet, felvette testemet. Nem csapott be, amikor más volt, mint aminek látszott: szomorúnak látszott, és szomorú volt, nem szenvedés miatt, hanem a mi szétszéledésünkért (vö. Mt 26,31).”

Mindez ellensúlyozza Richstaetter nézeteit. Ugyanakkor tény, hogy Szent Ambrusnál Krisztus teremtő tevékenysége – az első és a második teremtésben való részvétele – rendkívüli módon kidomborodik; ugyanígy feltámadása és a mindenség feletti uralma is. Nyilván az arianizmussal szemben Krisztus istenségét kellett hangsúlyoznia. 76. levelében, ahol az Efezusi levelet kommentálja, Ambrus bemutatja Isten örök üdvözítő tervét: Isten öröktől fogva arra rendelt bennünket, hogy fogadott gyermekei legyünk a Fiúban; majd szól a két teremtésről és a végső beteljesedésről. Krisztus feltámadt teste számunkra az isteni élet forrása: Őbenne, a Főben, megdicsőült testében részesedünk a dicsőségben, ha a hit engedelmességével befogadjuk a kegyelmet. „. . . Mert Krisztus testében, a természetében való részesedés révén (per consortium eiusdum naturae) az emberi nem egész teste nagy tiszteletet kapott. Ugyanis amint azt olvassuk (Lk 2,51), hogy Ő testünkben (szüleinek) alávetett volt, a test egysége és a test engedelmessége révén – engedelmes lett egészen a halálig (Fil 2,4–6) –, úgy mi is az ő testében vele együtt (mellette) ülünk a mennyben (Ef 2,4–6). Tehát nem ülünk, hanem Krisztusban vele együtt ülünk. . . Benne ugyanis, Krisztus Jézusban túláradt ránk az Atya kegyelme és jósága; a cselekedeteknek meghalva, a hit által megváltva, kegyelemből üdvözülve, akkora szabadságot adott nekünk, hogy benne mintegy feltámadt maga a természet, megtapasztalva az új teremtmény kegyelmét: hogy Krisztus Jézusban jótettekre teremtve bennük éljünk (Ef 2,10), mi, akik korábban a bűn örökségétől elfajultunk. . .” (Ep 76, 8 = PL 16, 1261)

Tézisemben kifejtettem Ambrus krisztológiájának kozmikus vonatkozásait is. A milánói püspök az előbb kijelentette, hogy Krisztusban mintegy feltámadt az egész természet. Testvére, Satyrus halálakor mondott második beszédében pedig (amelyet kis traktátussá alakított át) azt hangsúlyozza, hogy Krisztusban már szinte feltámadt a világ; mert az üdvösség drámájának színtere, ez a világ átalakul, amikor majd új ég és új föld lesz (Izajás és az Apokalipszis 21,1 jövendölése szerint): „Resurrexit in eo mundus, resurrexit in eo coelum, resurrexit in eo terra; erit enim caelum novum et terra nova. . .” (Exc II, 102 = PL 16, 1344)

* * *

„Túl a gazdag teológiai tanításon – hangoztatja a pápai levél (23. pont) – Ambrus főleg pásztor és lelkivezető volt. Életét irányító jelzései minket is segítenek, hogy serényebben haladjunk a cél felé, amelyet elsőként jelöltem meg a Harmadik Millennium előkészítése első évének feladataként: a hit és a keresztény tanúságtétel megerősítése. Ezzel kapcsolatban azt írtam: »Ezért minden hívőben föl kell ébreszteni az életszentség erős vágyát, mely megtérésre és személyes megújulásra sarkall az egyre elmélyültebb imádság és a felebarátok, különösen a leginkább rászorulók iránti szeretet légkörében.« Ezt az eszményi követelményt szem előtt tartva, amelyre valamennyien meghívattunk, szeretnék most különösen is a milánói püspök lelki tanításával foglalkozni.”

Itt éppen csak felsorolom a pápa összefoglalásának főbb pontjait:

– Az egyház és minden egyes keresztény lelki útjának megvilágítására Ambrus gyakran hivatkozik az Énekek énekére: a jegyesek szerelme Krisztus és az egyház, illetve Isten és a lélek jegyesi kapcsolatát jelképezi, illusztrálja.

–  Aki Krisztushoz, a Jegyeshez ragaszkodik, az tudatában van, hogy Isten jelen van lelkében, Tőle kap erőt, hogy keresse Őt, és bensőségesen egyesüljön vele. Krisztusért vagyunk, Ő lakást vesz lelkünkben.

–  Hogy Krisztussal való kapcsolatunk elmélyüljön, szükség van a bűn kizárására, aszkézisre; vágyakozni kell Krisztus után, követni őt, elmélkedni személyéről és példájáról, állandóan imádkozni kell hozzá, alá kell vetni neki magunkat, felajánlani neki szenvedéseinket és megpróbáltatásainkat.

– A Krisztus-keresésben és -követésben egymagunk semmit sem tehetünk, mert egyedül Krisztus a közvetítő, a vezető, az út. „Krisztus minden számunkra; ezért ha sebet akarsz gyógyítani, Ő az orvos;  ha láztól  kiszáradtál, Ő a forrás; ha elnyom a gonoszság, Ő az igazságosság; ha segítségre van szükséged, Ő az erő;  ha félsz a haláltól, Ő az élet; ha az égbe vágyakozol, Ő az út; ha menekülsz a sötétség elől, Ő a világosság; ha élelmet keresel, Ő a táplálék.” (De virg. 16,99)

– Szent Ambrus kiemeli, hogy ezt a lelki utat kell követnie minden hívőnek és az egész egyházi közösségnek. A magas cél nem csupán kevés választottnak van fenntartva, hanem Jézus valamennyi tanítványának: mindenki elérheti, ha hallgatja Isten szavát, gyümölcsözően járul a szentségekhez, és megtartja a parancsolatokat.

* * *

Szent Ambrus műve legjavához tartoznak bibliamagyarázatai, nevezetesen Lukács-kommentárja és zsoltármagyarázatai. Jó néhány évvel püspökké választása után így magyarázta küldetését: ,,Nem követelem magamnak az apostolok dicsőségét. . .  Nem kívánom elnyerni sem a próféták kegyelmét, sem az evangélisták hatalmát, sem a pásztorok éberségét, hanem egyes-egyedül az Isteni Írások gondos alkalmazását, vagyis a legszerényebb szerepet, amelyet az Apostol (vö. Ef 4,11) kijelölt a szenteknek.” (De Off. 1,2) Miként a többi egyházatya, főleg mestere, Órigenész, Ambrus is mindig, minden előképben és ószövetségi történetben is, a Krisztusra utaló jelzéseket fedezte és fedte fel. Mert Krisztus a kulcs a Biblia értelmezéséhez.

Az évközi X. héten olvassuk az óraliturgiában csodaszép kommentárját az 1. zsoltárhoz. Minthogy a zsolozsma lényeges részét alkotják a zsoltárok, Ambrustól üdvös szempontokat kapunk, hogy az ószövetségi költészet alkotásait helyesen használjuk fel személyes imánkhoz, aktualizálva a dicséret, a hála, a bűnbánat, a könyörgés különböző érzelmeit-élményeit. Álljon itt befejezésül három bekezdés ebből a kommentárból!

,,Mi kedvesebb a zsoltárnál? Nagyon szépen mondja maga Dávid is: Áldjátok az Urat, mert jó az Istent dicsérnünk, mert őt magasztalni gyönyörűség. (Zsolt 146,1) Valóban, a zsoltár a nép dicsérő szava, Isten magasztalása, a nép dicsőítése, mindenki ujjongása, a mindenség éneke, az Egyház hangja, a hit hangos megvallása, áhítatos meghódolás Isten hatalma előtt, a szabadság öröme, a vidámság hangos kiáltása, az öröm ujjongása. Lecsendesíti a haragos indulatot, megszünteti az aggodalmat, enyhíti a keserűséget. Fegyver az éjszakára, és tanítómester a nappalra; menedék a félelem ellen, ünneplés a szent életben, az örök boldogság előképe, a béke és egyetértés záloga, olyan, mint a citera, amely sok különböző magasságú hangból egyetlen egybehangzó dallamot szólaltat meg. A napkelte már zsoltárt zendít, és zsoltár visszhangzik napnyugtakor is.

A zsoltár egyformán törekszik tanítani és kegyelmet adni; miközben örömet találunk éneklésében, ugyanakkor gazdagodunk is a tanításban. Mi az, amivel ne találkoznál, ha olvasod a zsoltárokat? Olvasom bennük: A szeretett baráthoz szóló ének (Zsolt 44,1), és felgyullad bennem a szeretet szent vágya; megtalálom bennük a kinyilatkoztatások kegyelmét, feltámadásunk bizonyságait, az ígért jutalmakat; megtanulom bennük, hogy hogyan kerüljem el a bűnt, és nem szégyenkezem vétkeimet megbánni.

Mi más tehát a zsoltár, mint az erények hangszere, amelyen a Szentlélek ihletésére a tiszteletre méltó Próféta már itt a földön megszólaltatja az égi zene édes hangjait? Ugyanakkor lantokon és citerákon, azaz a halandó emberek más-más megnyilatkozási formáival irányítja az istendicséret énekét a menny felé. Megtanított arra, hogy először is meg kell halnunk a bűnnek, aztán ebben az életben különféle jótetteket kell gyakorolnunk, hogy erényes életünk vezessen el bennünket Urunkhoz.”   

Lelóczky Donát

MÁRIA  ÉS  A  PAP

Számos hasonlóságot találunk Mária és a pap (nevezetesen a cölebsz pap) között; de valamennyi között a legalapvetőbb a Jézushoz való közelség, a Jézussal való sorsközösség. Ebből az alapvető hasonlóságból annyi egyéb hasonlóság forrásozik, hogy nyugodtan elmondhatjuk: a jó papi élet nem egyéb, mint Mária követése, nem egyéb, mint szívünk, életszemléletünk, belső magatartásunk hozzáalakítása Máriáéhoz.

1. Akárcsak Mária, mi is személyes meghívást kaptunk, hívást, amely nemcsak életünk egy adott pontján hangzott el és ért el bennünket, hanem mióta először meghallottuk, azóta állandóan szólít bennünket. A hívás hatására Mária Isten igaz leánya lett, az új, engedelmes Éva. Mi is ugyanolyan személyes meghívást kaptunk, mint Mária, arra, hogy Isten munkatársai legyünk az emberek üdvösségéért kifejtett munkájában. És ahogy Mária kérdezhette magában, és bizonyára kérdezte is, „Miért én? Az ezer és ezer zsidó leány közül hogyhogy épp engem választott Isten a Megváltó anyjául?”, úgy mi is feltehetjük a kérdést: az emberek milliói közül miért éppen én? A felelet: az ok Isten érthetetlen szeretete. Velünk is úgy volt az Úr, mint a gazdag ifjúval, akiről ezt írja Márk: „Jézus ránézett és megszerette.” (Mk 10,21) Nem kérdőjelezhetjük meg Isten jó ízlését, egyszerűen el kell fogadnunk a tényt: Isten valamiképp szeretetre méltónak talált bennünket.

Akárcsak Máriát, bennünket is egy meghatározott feladatra hívott meg az Isten. Állandóan tanulnunk kell Máriától, hogyan válaszoljunk a hívásra: „Íme az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint.” A legfontosabb feladat, hogy mindig, minden nap nyitottak legyünk Isten hívása számára, mindig Isten rendelkezésére álljunk, készek legyünk tenni, bármire is hív. Ez a szakadatlan válasz és készség Isten hívására nem könnyű, szeretnénk néha már egy kicsit magánemberek is lenni, lazítani; de ha nem szűnünk meg kiváltságnak tekintetni, hogy Isten épp bennünket hív, hogy megengedi, hogy munkatársai lehessünk az üdvösség nagy munkájában, akkor azért könnyű szívvel tudjuk mindig Isten rendelkezésére bocsátani magunkat. Tudnunk kell mindig, hogy méltatlanok vagyunk erre a kiváltságra, s akkor készséggel el is végezzük a munkát, amit Isten ránk bízott.

Ez a hívás egyszerre hívás el valamitől, és hívás valamihez. Isten elhív bennünket az emberek többsége életformájától és gondjaitól, hogy semmi el ne térítse Őróla figyelmünket, hogy mindig egészen a rendelkezésére állhassunk. Mégis a hívás nem egyszerűen megbízás valamilyen feladat mechanikus elvégzésére, mint amikor valaki mesterembert hív a házához egy hiba megjavítására. A hívás személyes meghívás személyes barátságra, maradéktalan odaadásra, maradéktalan, személyes érdekeltségre, kizárólagos kölcsönös szeretetre. Ez a kizárólagosság fejeződik ki a latin egyház papjainak esetében a papi nőtlenségre szóló meghívással: hívás el a normális életkörülményektől, életmódtól, életörömöktől, életgondoktól, hívás magányra, hívás radikális válaszra, amely megváltoztatja egész életstruktúránkat, és magában foglalja legszemélyesebb vágyunkat emberi szeretetre-szerelemre, intimitásra, hívás egy maradéktalan életelkötelezettségre. Ahogyan Mária rendelkezésre bocsátotta testét-lelkét, egész egzisztenciáját, hogy az üdvösség művét Isten ővele és őáltala valósítsa meg, ugyanúgy Isten bennünket is ilyen totális bekapcsolódásra hív az üdvösség művébe, a maga belső gondjaiba, hogy testtel-lélekkel, akaratunkkal, értelmünkkel, érzelemvilágunkkal odaadjuk magunkat a szolgálat és szeretet életmódjára.

2. Önmagunknak ez az odaadása felkészít bennünket az Ige, az isteni Szó szűzi fogantatására. Szűzi ez a fogantatás azért, mert kizárólag az Isten és az én, Isten és az egyén között történik, bárki más közreműködése nélkül. Bizonyos értelemben élethivatásunk része naponta újra befogadni az Igét szívünkbe, naponta hordozni Őt magunkban, mert mint papok csak azt adhatjuk másoknak, amink van. Hivatásunk Isten Szavának a szolgálata, hirdetése. De a hirdetés csak úgy lehetséges, ha állandóan foganjuk, befogadjuk, és állandóan hordozzuk az Igét szívünkben. Ez az emberi értelem legnemesebb használata: hogy az isteni örök Ige befogadó edénye, mintegy méhe legyen, amelyben ez az Ige elrejtve növekszik, míg születésre meg nem érik, és ajkunkon útra nem indul más lelkek felé. De azt is látnunk kell, hogy ez nem pusztán értelmi folyamat: Az Igének testet kell öltenie mibennünk, a mi énünkké kell válnia, egész önmagunkat át kell járnia, ahogy egy várandós édesanya minden gondolatát, tettét – azt, hogy mit eszik, mennyit mozoghat – születendő gyermeke irányítja. A Szó mindig Isten Szava marad, ezen mi nem tudunk és nem is akarunk változtatni. De ahogy Máriában az isteni Ige annyira az övé lett, hogy teljes joggal Istenszülőnek, Theotokosznak nevezhetjük, úgy a Szónak mibennünk is egészen a miénkké kell válnia. Ahogy Máriának annyira lényeges, személyes része volt a Megtestesülésben, hogy Jézus egészen az ő fia volt (Jézus bizonyára arcban és sok minden egyébben hasonlított édesanyjára, és bizonyára személyiségében is sok volt a Máriához hasonló vonás), úgy mi is hozzáadjuk Isten örök Szavához a magunk személyiségét azáltal, hogy magunkba fogadjuk és magunkban hordozzuk azt. A pap nem egyszerűen magnetofonkészülék, amelyen Isten Szavát vissza lehet játszani. Ahogy a Szó átszűrődik személyiségünkön, a bennünk formálódó isteni Szó olyan egyetlen, páratlan lesz, mint az ujjlenyomatunk. Ahogy Máriában a testté lett Ige Mária véréből növekedett, ahogy Mária naponta új sejtek millióit adta a méhében növekvő magzatnak, úgy mi is hozzáadjuk Isten szavához a személyiségünket úgy, hogy az mégis egészen Isten Szava marad. Vagy ahogy a Szentírás sugalmazott szerzőinek Isten nem egyszerűen diktálta a leírandó szavakat, hanem ezek a szerzők az isteni üzenetbe belenyomták saját egyéniségüket, temperamentumukat, tanultságukat vagy tanulatlanságukat, úgy írták le azt, mint saját szavaikat, és így tették Isten szavát sokoldalúvá, hogy az, mint egy brilliáns, gazdagabban ragyogjon: ugyanígy mi is sajátos színt, egyéni fényt adunk az isteni Szónak. Ezért hívott meg szava hirdetésére az Isten téged és engem, és nem mást, mert azt akarta, hogy szava épp a mi különböző személyiségeink színével, fényével gazdagodjon, és így öltsön testet.

Igaz, hogy mi hordozzuk az Igét, de az Ige is visz bennünket. Amint Mária közvetlenül az angyali üdvözletet követően útnak indult Erzsébethez, hogy segítsen idős rokonának a terhesség napjaiban, szolgáljon, mert a benne rejtőző Ige sürgette erre, így van velünk is: az Ige olyan helyekre visz bennünket, ahová különben sosem mentünk volna. „Krisztus szeretete sürget minket.” (2Kor 5,14) Valamilyen teljes kölcsönös egymásba hatolás ez a titok: az Ige egészen a miénk, és mi egészen az Igéé vagyunk. Az Ige irányítja lépteinket: oda megyünk, ahová az Igének kell mennie, ahol nagyobb az éhség Isten szava után.

3. Ahogy Mária szüzessége termékeny volt, úgy termékeny a mi latin szertartású papi nőtlenségünk is. Ha elhívást kaptunk rá, nőtlenségünk nem jelenthet sterilitást, halált, hanem az életnek egy másfajta továbbadását. A szerelemről nem lemondunk, hanem, Isten kegyelméből, azt magasabb szintre emeljük, felemeljük két ember szerelmének szintjéről az Isten és ember közötti kizárólagos szerelem szintjére. S ennek a szerelemnek épp oly termékenynek kell lennie, mint két ember szerelmének.

Kétféleképpen adhatunk új életet: egyrészt ajkunkon életre kel a Szó, Isten Igéje, másrészt papi munkánk révén természetfeletti életet adunk az embereknek. Az Ige anyjává leszünk és sok ember apjává.

a) Minden születést szülési fájdalmak előznek meg: ez a természetes sora a dolgoknak. Amíg az Igét csak a szívünkben hordozzuk, amíg az csak békésen növekszik mibennünk, úgy érezzük, hogy az egészen a miénk, hogy jól ismerjük, és olyan egyszerűnek és világosnak tűnik. De mihelyt megpróbáljuk az Igét szavakba önteni, mihelyt megkíséreljük azt közölni másokkal, a folyamat fájdalmassá válik. De nem szabad megijednünk ettől a fájdalomtól: ez az egyik jele annak, hogy az valóban, hitelesen Isten szava, nem a miénk. Szavak, amelyek túl könnyen jönnek az ajkunkra, már eleve gyanúsak: vagy túl sok van bennük mibelőlünk, vagy egyszerűen csak semmitmondóak, laposak. Nézzünk csak Máriára: ő mennyire mindig csak a háttérben akart maradni, mennyire mindig csak az Igét akarta adni az embereknek, azt akarta, hogy őt magát csak felejtsék el az emberek. Ugyanígy nekünk sem szabad önmagunkat árulnunk, azzal az ürüggyel, hogy Isten szavát hirdetjük. Az Ige a fontos, mi semmik vagyunk. Legyünk olyanok, mint Keresztelő Szent János, aki megmutatja az embereknek Isten Bárányát, elvezeti őket Hozzá azzal a belső magatartással, meggyőződéssel, hogy Jézusnak növekednie kell, neki magának pedig kisebbednie. Azért kapjuk az Igét, hogy továbbadjuk másoknak. A keresztény és papi élet egyik paradoxona, hogy míg az Ige annyira a miénk lesz, hogy személyiségünkhöz formálódik, mégsem válik soha magántulajdonunkká. „Betlehemben tartózkodásuk alatt eljött az idő, hogy Mária megszülje gyermekét” (Lk 2,6); Isten minden szava számára egyszer eljön az idő, hogy megszülessék. A születés az anya és gyermeke számára a fokozatos elszakadás folyamatának a kezdete.

b) Lelki atyaságunk. Míg Jézus azt kívánta, hogy tanítványai ne engedjék, hogy bárki is (a farizeusok felfogásának és gyakorlatának értelmében) „atyának” nevezze őket, Pál büszkén jelenti ki a korintusi híveknek, hogy az ő atyjuk ő Krisztusban: „Ha számtalan tanítótok volna is Krisztusban, atyátok nincs sok. Az evangélium által én nemzettelek titeket Jézus Krisztusban. Ezért kérlek titeket, kövessétek példámat.” (1Kor 4,15–16) Ha Jézus hamisítatlan evangéliumát hirdetjük, az atyává tesz bennünket. Ha visszanézünk fiatal éveinkre, a szeminárium előtti vagy alatti évekre, mindegyikünk talál életében egy vagy több papot, aki nagy hatással volt életünk, keresztény személyiségünk alakulására: ez a személy igazi apa volt számunkra.

Félelmetes, hogy mennyire meg kell egyeznie mindennapi életünknek hirdetett szavainkkal. Mert elsősorban nem szavainkkal, hanem tetteinkkel prédikálunk. Isten bennünk megfogant Igéjének nemcsak szavakká, hanem tettekké, életté kell válnia. A gyermekek hasonlók szüleikhez. Akárcsak Pál tette, nekünk is úgy kell élnünk, hogy híveinknek azt mondhassuk: élj úgy, mint én, utánozz engem, tégy, amint én cselekszem. Jézus figyelmeztette hallgatóit, hogy óvakodjanak a hamis prófétáktól. Azt tanította, hogy minden prófétát vagy tanítót a gyümölcseiről lehet megismerni: „Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa jó gyümölcsöt.” (Mt 7,18) Amitől talán a legjobban kell félnünk, az az, hogy hamis próféták leszünk, akiknek az igehirdetése hazugság.

4. „Nincs boruk.” Bár Mária mindig csak a háttérben igyekezett maradni, azért cselekvő részt vállalt az üdvösség munkájában. Bár mindig nagyon csendes volt, nem félt fellépni és szólni, ha úgy érezte, hogy annak eljött az ideje, amint ezt tette a kánai mennyegzőn is. Így vállal cselekvő részt Mária a mi személyes üdvösségünk munkájában is, s ezért ő nemcsak követendő példa a számunkra, hanem valóságos édesanya is, aki aggódik értünk, aki mint valóságos társ részt vesz Fia megváltó munkájában.

Mária az asszony a nőtlen pap életében, aki beleviszi papi munkánkba a finom női érzéket, a női szemet, amely mindent észrevesz, ahol szükség vagy hiány van, az asszony, aki gondozni, táplálni akarja családját. Ő az Egyház Anyja és minden helyi egyház édesanyja, azé is, ahol te dolgozol, azé a szűkebb köré is, ahol te hirdeted Isten igéjét. Tekintsük hát őt munkatársunknak. Személyes gondjává akarja tenni munkánkat, híveink lelki gondozását. Kérjük őt, hogy észrevetesse velünk, mire van szükségük, ahogy Kánában is ő figyelmeztette Fiát. Kérjük őt, tegyen bennünket képessé arra, hogy megoldjuk híveink problémáit, hogy mindig megtaláljuk a helyes hangot, a helyes szavakat, hogyan beszéljünk hozzájuk.

Meg vagyok róla győződve, hogy nagyon hatásos kérő ima az, amit Máriához intézünk. Ahogy kisgyerekek teljes bizalommal közelednek minden problémájukkal édesanyjukhoz, úgy forduljunk mi is minden problémánkkal Máriához. Osszuk meg gondjainkat ővele: könnyebb lesz tőle a szívünk. Gondolkozzunk a ránk bízottakról az ő jelenlétében: ő meg fogja mutatni, mi a helyes lépés, helyes közeledés egy-egy nehéz helyzetben. Őt érdeklik a mi problémáink. Ő akar segíteni. Ő képes segíteni. De sosem avatkozik bele ügyeinkbe hívatlanul, megvárja, amíg mi kérjük őt. Ha bajban vagyunk és őt kérjük, ő majd Fiához fordul: „Nincs boruk”, és Jézus nem tudja visszautasítani édesanyja egyetlen kérését sem. Aztán a gyakorlati segítségen túlmenően építsünk ki Máriával bizalmas kapcsolatot, mint anyával, mint asszonnyal. Ha az ő jelenléte tölti meg életünket, akkor őt is fogjuk látni minden nőben, s ez nagyon meg fogja könnyíteni munkánkat lányokkal, asszonyokkal.

5. Már említettük, hogy az anya élete nem más, mint a gyermekétől való fokozatosan mind nagyobb elszakadás folyamata. Az anya sohasem lesz többé oly közel gyermekéhez, mint a várandósság ideje alatt. A szülés által a gyermek teste különválik az édesanyáétól, de a szoptatás révén még egy ideig saját testéből táplálja gyermekét. Ezt követőleg is néhány évig a kisgyermek élete még teljesen az anyjától függ. (Apjától és testvéreitől is; de anyjától sokkal teljesebben.) Aztán amikor óvodába, iskolába kerül a gyermek, a nap egy részét már „házon kívül” tölti. Amerikában robbanásszerű változást jelent egy fiatal életében a 16. életév: ekkor kapja meg az autóvezetési jogosítványt, és kezdhet szüleitől önálló életet. A középiskola vége legtöbbször az otthonról való elköltözést jelenti: egyetem, katonaság, állás. A családalapítás, esetleg egy más városba költözés fejezi be az elválás folyamatát.

Mária ismerte ezt a folyamatot. A tizenkét éves Jézus a templomban drámai módon előre jelzi az elszakadást: „Miért kerestetek? Nem tudjátok, hogy az Atyám házában a helyem?” Képzeljük el Mária és József fájdalmát ebben a pillanatban. Vagy később, nyilvános működése során, amikor tanítványai tudatják Jézussal, hogy édesanyja és rokonai keresik, Jézus elutasítóan válaszol: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” És tanítványai felé mutatva folytatja: „Ezek az én anyám és testvéreim! Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az mind testvérem, nővérem és anyám.” (Mt 12,48–50) A kereszten önmaga helyett egy idegen gondjaira bízza: „Asszony, íme a te fiad.” (Jn 19,26) A fokozatos elszakadásnak ezt a szívet tépő fájdalmát legszebben talán Michelangelo Pietà szobra fejezi ki; de Buonarroti képes volt megmutatni a Szűz arcán nemcsak a fájdalom nagyságát, hanem Mária nagylelkű elfogadását is: ő a kereszt alatt vagy halott Fiát tartva is az Úr egyszerű szolgáló leánya. Készséggel adja oda Jézust más embereknek.

A pap életében kétféle Máriáéhoz hasonló megfosztottság jelentkezik:

a) Képeseknek kell lennünk Jézus érezhető jelenléte nélkül élni. A lelki élet korai szakaszában Jézus jelenlétének édessége az a tej, amiről Szent Pál beszél, hogy a csecsemőket azzal kell táplálni (vö. 1Kor 3,2). De meg kell tanulnunk szilárd ételen élni: Krisztus szeretete megtapasztalásának vigasza nélkül. Meg kell tanulnunk Krisztust magát szeretni, nem pedig ajándékait. Ez a megfosztottság szeretetünk és hűségünk próbaköve. Krisztusért kell tennünk mindent, nem a vigaszért, amit ad. Meg kell tanulnunk lelki pusztaságban élni, ahogy a zsidók tették negyven éven át, egyedül Isten irgalmára hagyatkozni, megelégedni az íztelen mannával.

b) Mást is meg kell tanulnunk: engedni felnőni lelki gyermekeinket, engedni, hogy elszakadjanak tőlünk, és saját lábukon éljenek. Nem szabad magunkhoz kötni őket. Krisztust adjuk nekik, ne magunkat. S ha továbbmennek és elhagynak bennünket, ne tekintsük azt hálátlanságnak: ez a dolgok természetes rendje. Ne varrjuk magunkat a nyakukba, amikor már nincsen ránk szükségük. Megrázó élmény volt számomra, hogy az a négy pap, aki a legnagyobb hatással volt életem alakulására, mind idő előtt, ötvenes éveiben halt meg, és sose tudtam visszamenni hozzájuk, hogy megköszönjem atyai vezetésüket. Úgy jelentek meg életemben, mint Melkizedek Ábrahám életében: rövid időre, épp, amikor a Gondviselés jónak látta, hogy vezetésükre bízzon, s utána sose láthattam őket. De ebben valamiképp a lelki élet egy törvényszerűségét látom: ne lógjunk híveink nyakán. Se társadalmi szinten, gyakori vendégségek formájában, se lelkipásztori vonalon. Engedjük, hogy a szálak elszakadjanak, amikor eljött az ideje.

6. Mária a keresztnél. Mint papoknak nemcsak az a feladatunk, hogy hirdessük a keresztre feszített Jézust, hanem az is, hogy kiegészítsük a mi testünkben-lelkünkben azt, ami az Ő szenvedéséből hiányzik. Amit Krisztus mint a Misztikus Test Feje szenvedett, ki kell terjeszteni az egész testre, az egyes tagokra. Ha igazán egyek vagyunk Krisztussal, akkor ha mi szenvedünk, Krisztus szenved bennünk, saját vér-, veríték- és könnycseppjeink révén mélyebben Krisztus munkatársaivá leszünk a megváltás munkájában. Ahogy Mária bizonyos értelemben társmegváltó lett a kereszt alatt, úgy a saját személyes keresztje révén a pap is hozzáad valamit a megváltáshoz, besegít, ahogy együtt szenved a megváltó Jézussal, és ezáltal nemcsak papja az áldozatnak, hanem Krisztussal áldozati adománnyá is válik. Keresztünk, szenvedéseink által bizonyítjuk, hogy mint papok nemcsak reggel 8-tól délután 4-ig dolgozó bürokraták vagyunk, hanem egész egzisztenciánkkal, személyiségünkkel, napjainknak mind a huszonnégy órájával, minden csepp vérünkkel Jézusért és a hívekért élünk és dolgozunk. Ezt jelenti az, hogy az Ige anyja és népünk apja vagyunk. Meg kell tanulnunk nemcsak imádkozni, hanem szenvedni is híveinkért. Mint az arsi plébános, aki azért adott egész kicsi elégtételeket gyónóinak, mert az elégtétel javát ő maga böjtölte és virrasztotta le.

Meg kell szoknunk azt is, hogy amint Jézus esetében a nép, amelyért dolgozott, amelyet tanított, gyógyított, végső soron az okozta halálát, az kiáltotta a „Feszítsd meg!”-et, úgy nekünk is azok okozzák a legtöbb fájdalmat, akikért dolgozunk. Sírhatunk értük, ahogy Jézus sírt Jeruzsálem sorsa felett, de nem vethetjük meg őket azért, mert fájdalmat okoznak. Talán nem is hallgatnak ránk, talán – okkal, ok nélkül – bírálnak bennünket. Lehet, hogy éppoly kudarcot vallunk népünkkel, mint Jézus a zsidókkal: amikor a kereszten függött, minden tanítványa elhagyta. Lehet, hogy ugyanazt kell megtapasztalnunk, ami Charles de Foucauld-nak jutott osztályrészül: élni és meghalni egyetlen tanítvány nélkül. Lehet, hogy nekünk is meg kell egyszer tapasztalnunk Jézus teljes egyedüllétét a kereszten, a teljes magárahagyottságot, a teljes sötétséget. Minél mélyebbre visz bennünket Jézus szenvedése misztériumába, annál mélyebbre visz a szeretetében is. Nem kímélte édesanyját, Máriát sem a kereszttől azért, mert nagyon szerette. S ahogy Mária Fia mellett állt a legsötétebb órában, ott áll mellettünk is, amikor mi szenvedünk, és anyai szívével együtt szenved velünk.

Beszéltünk már szülési fájdalmakról korábban is. Ezt a szenvedést is leginkább szülési fájdalmakhoz hasonlíthatjuk azért, mert ez is értelmes szenvedés, célja van, gazdagabb élethez vezet. Jézus szenvedése minden szenvedést értelmes, célszerű szenvedéssé tesz. Saját keresztje révén Jézus, mint Midasz király, érintésével minden keresztet örök értékű arannyá változtat. Szenvedésünk révén azonosulunk egészen az Egyház-anyával, mely naponta számtalan gyermeknek ad életet: szenvedéseink révén válunk leginkább hasonlóvá Máriához, aki annak adott emberi életet, aki maga az örök Élet. Szenvedéseink, Krisztussal való sorsközösségünk által részt veszünk az Egyház életadó funkciójában, örök életet adunk másoknak, míg mi magunk is új életre születünk: „Szomorkodtok, de szomorúságtok örömre változik. Az asszony is szomorú, aki szül, mert elérkezett az órája. Amikor azonban megszületik a gyermeke, azon való örömében, hogy ember született a világra, nem gondol többé gyötrelmeire.” (Jn 16,20–21)

* * *

Befejezésül csak ennyit: láttuk, hogy papi hivatásunk és papi munkánk sok szempontból hasonlóvá tesz bennünket Isten Anyjához. Mária imája, a Magnificat, Jézus megváltó műve révén minden megváltott ember imájává lett. De mi papok, valahogy jobban, nagyobb mértékben részesülünk Mária életadó szerepében. S ha ez így van, akkor igaz az is, hogy amennyire papi buzgóságunk és odaadásunk, napi munkánk révén Máriának, az Úr alázatos szolgálóleányának a képét öltjük magunkra és azonosulunk vele, abban az arányban egyre jobban, egyre mélyebben sajátunkká lesznek a Magnificat szavai is.

Oláh Miklós

SZŰZ  MÁRIA  TISZTELETE
A  KELETI  EGYHÁZBAN

(Papi rekollekció a győri egyházmegyében)

A még sokunk által személyesen ismert dr. Radó Polikárp bencés atya, nagynevű teológus és liturgikus szakember írja Mária a keleti liturgiában c. könyvében: „A keleti egyház legnagyobb érdeme és Mária-tiszteletének szépségét legjobban feltárja az Istenszülő ünnepeinek megalkotása. Az ősegyház egyetlen Mária-ünnepet ismert, az »Istenszülő Máriáról való megemlékezés«-t a karácsony előtti vasárnapon, más ünnepe nem volt. Kelet mélyen vallásos talajában sarjadt minden Mária-ünnep; a nyugati egyház ajándékként vette át őket testvérhúgától.” (I.m. 4. old.)

Nem vagyok szakteológus, sem történész, csak egyszerű görög katolikus pap, aki az Egyház keleti ágának hagyományában és istentiszteleti gyakorlatában nőttem fel. Nem tudományos értekezést fogok tehát felolvasni Szűz Máriának a keleti egyházban élő tiszteletéről, hanem olvasmányaim, élményeim és tanulmányaim alapján próbálok képet alkotni erről a témáról.

Nem összehasonlítást akarok végezni a keleti és a nyugati Mária-tisztelet között, hanem a keleti egyház Mária-tiszteletét ismertetni. Természetes tehát, hogy lesznek közös vonások, hiszen egyáltalán nem két idegen eszméről van szó, hanem a közös gyökérnek két kibontakozásáról. A keleti látásmódról vagy gyakorlatról mondandó állításaim tehát nem vonják kétségbe a nyugati Mária-tisztelet hasonló, vagy akár azonos jellemzőit, vagyis nem kizáró jellegű állítások ezek, hanem bemutatók. Természetes, hogy több az azonosság, mint a különbség – és ez így van rendjén.

Eleinte nem volt tudatos bennem egyházunk Mária-tisztelete jellemzőinek a figyelése. Úgy éltem benne, ahogy az ember él a megszokott, természetes közegben: szinte észre sem veszi. Lassanként aztán – egy-egy élmény hatására – elkezdtem figyelni, és a megfigyelt vonásokat, jellemzőket megpróbáltam összegyűjteni és rendszerezni. Ez a meglátás és felsorolás teljesen egyéni munkálkodásom eredménye – hivatalos megállapítást nem olvastam erre vonatkozóan, tehát nem vonom kétségbe, hogy ezeknél a felsorolt vonásoknál lehet több vagy kevesebb, és akár más is.

a) Mária-tiszteletünk biblikus. Egyszer – egy kis Szatmár megyei faluban – az utcán találkoztam a helyi református lelkipásztorral, és egy darabig együtt mentünk tovább. Nem tudom, hogy került szóba a téma, de erre a mondatára még ma is emlékszem (pedig jó 25-30 éve történt!): „Azért áll közel hozzám a görög katolikus Mária-tisztelet, mert annyira biblikus jellegű.” Nagyon megragadott ez a kijelentése, hiszen köztudott a reformátusok – enyhén szólva – tartózkodó álláspontja Jézus anyjával szemben. Attól kezdve ez a megjegyzés is serkentett arra, hogy figyeljem és észrevegyem liturgikus Mária-szövegeinknek a Szentírással való kapcsolatát. E „biblikus jelleget” szemléltető és igazoló példák gazdag tárháza pl. a „Paraklisz, azaz könyörgő ájtatosság az Istenszülő Szűz Máriához” – amelyből hadd idézzek néhány mondatot: „Üdvözlégy, tisztaságos szűz Mária, Krisztus királyunknak tisztelendő kormánypálcája. Üdvözlégy, ki a titkos szőlőgerezdet sarjaztad. Üdvözlégy, mennynek ajtaja és megéghetetlen bokor. Üdvözlégy, az Úrnak hajléka. Üdvözlégy, megárnyékozott hegy. Üdvözlégy, arany gyertyatartó. Üdvözlégy, paradicsomkert. Üdvözlégy, isteni asztal. Üdvözlégy, sátor. Üdvözlégy, aranyfogantyú. Üdvözlégy, mindnyájunknak bizodalma. . .” Azt hiszem, hogy a Szentírást alaposan ismerőknek s rendszeresen olvasóknak nem kell különösebben igazolni ezeknek a jelzőknek és hasonlatoknak az eredetét.

Az Istenszülőhöz szóló akathisztosz is tele van ilyen bibliai eredetű megnevezésekkel: „csillag, ki előre jelezted a napot, – ki anyja vagy a báránynak és pásztornak . . ., – általad megnyíltak a paradicsom ajtói . . ., – tenger, melyben elmerült a szellemi fáraó . . ., – kőszikla, melyből a szomjúhozók az élet italát nyerték . . ., – tűzoszlop, ki a sötétségben levőket vezérled . . ., – mannánál kedvesebb étel . . ., – ígéretföldje . . ., – tartomány, mely tejjel-mézzel folyik . . ., – a gyógyerejű jeruzsálemi forrásnak természethű képmása . . ., – ki a szentek szentjénél több vagy . . ., – Szentlélekkel megaranyozott frigyszekrény . . .”

De nemcsak a kifejezetten Máriát köszöntő szertartások beszélnek így, hanem ez a biblikus szemlélet jellemző minden, Máriával kapcsolatos liturgikus megfogalmazásra is: „A harmatozó kemence természetfölötti csodát ábrázolt elő, mert miként az nem hamvasztotta el a belévetett ifjakat, úgy meg nem égett a Szűz méhe sem az istenség befogadott tüzétől. . .” Minden vasárnapi, ünnepi vecsernyében (vesperás) két himnusz (sztichira)-sorozat van. Az elsőt az ún. „nagy dogmatikon”, a másodikat a „kis dogmatikon” zárja le. Az I. hang szombat esti kis dogmatikonjában ezt énekeljük: „Íme, beteljesült Izaiás próféta jövendölése; mert mint szűz szültél, ó ég királynéja, és a szülés után is szűz maradtál, mivel Szülötted Isten volt, amiért benned a természet rendje is megváltozott. . .” Ugyancsak az I. hang énekegyüttesében az utrenyei kánon IX. ódája: „A te tisztaságos szülésed képét mutatá az egykori lángoló és el nem égő csipkebokor. . .”  Egy másik kánonnak szintén a IX. ódájában: „Az érintetlen hegyből, Tőled, ó Szűz Mária, mint kézzel nem vágott szegletkő, elválván Krisztus, összekötött magában két különböző természetet: azért örvendezve magasztalunk téged, Istenszülő.”

Bizonyára ismerősek ezek a szavak is: „Elmúlt az árnyék törvény, s bejött a kegyelem törvénye, mert valamint a csipkebokor lángolt bár, de nem égett el, úgy Te is mint szűz szültél, és Szűznek maradtál, s a lángoszlop helyett valódi Nap ragyogott fel nekünk, és Mózes helyett Krisztus, lelkünk üdvössége jelent meg.”

Egy másik ének (ugyancsak IX. óda) szinte játékos közvetlenséggel magát a nevezetes prófétát szólítja meg, bevonva őt is az évezredeket átívelő dialógusba: „Izaiás, örvendj! Szűz fogant méhében, és fiat szült, Emmanuelt, Isten és embert, Kelet az ő neve, kit is magasztalván, a Szüzet dicsérjük.”

b) Mária-tiszteletünk dogmatikus. Amit a lexikon az akathisztról ír: „A himnusz . . . Románosz . . . korának krisztológiai kérdéseit fejtegeti”, az – még általánosabban – érvényes a Mária-tisztelet egész területére: jellemző vonása a dogmatikus látásmód. Noha egyáltalán nem hiányzik belőle a szeretetteljes, mély érzelmi megnyilvánulás, de nem áll meg ennél, hanem bátran szembesül a legnehezebb teológiai tényekkel is. (Nem véletlenül használtam a „bátor” jelzőt, hiszen nem könnyű, sőt szinte lehetetlen feladat emberi szavakkal kifejezni, vagy legalább megközelíteni az isteni titkokat.) A nyilvános – de ugyanúgy a papi és szerzetesi – zsolozsmában is előírásosan szereplő, Istenszülőről szóló himnuszoknak kifejezetten ez az összefoglaló, hivatalos megnevezése is: „dogmatikon”.

Keleten – a teológiai megfontolásnak megfelelően – az egyházi év első jelentős eseménye Mária születésének az ünnepe. Jellemzőnek mondható az a gyakorlat is, hogy egy-egy jeles személy születésének az emléknapja után másnap az illető szüleinek a köszöntése következik. Így karácsony másodnapján „Szűz Mária istenanyaságát” ünnepeljük, melynek himnusza így szól: „Jézus a hajnali csillag előtt az Atyától született anya nélkül, és megtestesült e földön atya nélkül; azért a csillag erről értesíti a bölcseket, és az angyalok a pásztorokkal éneklik a te szülésedet, Malaszttalteljes!”

Egyértelmű a Mária szeplőtelen fogantatására vonatkozó állásfoglalás is: „Az angyali karokkal együtt csodálván őt, kiáltsuk: Üdvözlégy, kit az Úr a legjelesebb megváltásra nyilvánított méltónak, s nem megtisztított az eredeti bűntől, hanem előre megóvott tőle, egyedül az egész emberi nemből.” (215.)

Igazán a bőség zavarában vagyok, amikor példákat – az idő rövidsége miatt igazán csak néhányat – akarok hozni a Mária-tisztelet dogmatikus, teológiai jellegének nem annyira bizonyítására, mint inkább csak szemléltetésére. A karácsonyi utrenye egyik „leülő éneke” (kathizmálion) így szól: „A láthatatlan Atyával örök létezésű, felfoghatatlan és egyvalóságú Istent testileg méhedben viselted, Istenszülő Szűz, a Háromságban össze nem vegyülő egy Istenséget, kegyelmet árasztván a világnak, ó Boldogságos; miért szüntelenül énekeljük néked: Üdvözlégy, tisztaságos Szűz Anya!”

De nemcsak a Máriával kifejezetten összefüggő ünnepekre jellemző ez a Máriával kapcsolatos teológiai látásmód, hanem az évközi vasárnapok, sőt hétköznapok bármelyikére is. Ha szóba kerülnek is más vonatkozások, mégis kiemelkedően első helyen áll Mária anyasága, mint ami minden másnak az alapja és gyökere. Tanulságos megfigyelni a következő kisdogmatikont: „Az én Alkotóm és Szabadítóm, Krisztus Urunk, tetőled születvén, ó Tisztaságos! emberi testünkbe öltözött, és Ádám első átkától megszabadított bennünket. Azért néked, ó szeplőtelen, mint Isten anyjának és Szűznek, szünet nélkül szívből énekeljük: Üdvözlégy, az angyal köszöntése szerint; üdvözlégy, Királynőnk, mi oltalmazónk és közbenjárónk és lelkünk üdvössége.” Ez utóbbi két szó és hasonló szövegek, kijelentések megkívánják a katolikus vagyis egyetemes szemléletmódot, mert ha kiragadnánk mind a közvetlen, mind a nagy összefüggésből, torz, valótlan, sőt megbotránkoztató következtetéseket vonhatnánk le, amikor így nevezzük Máriát: „lelkünk üdvössége”. A szertartások befejező részében, az ún. „elbocsátó”-ban van egy ilyen papi intonáció: „Legszentebb Istenszülő, üdvözíts minket!” Ez a kérés – legalábbis a magyar nyelvben – úgy hangzik, mintha Mária lenne az üdvözítőnk. Ha nem vesszük figyelembe, hogy ezer és ezer más helyen – meg saját vallomása szerint is – mint „az Úrnak szolgáló leánya”, az egyedül üdvözítő: Jézus Krisztus anyja, munkatársa és első tanítványa jelenik meg, akkor félelmetes tévedéssel vádolhatnánk meg a keleti egyház liturgiáját. Erre is érvényes az a klasszikus példa, amit a helyes Szentírás-olvasás alapszabályának szemléltetésére fel szoktak hozni, hogy ti. a részeket az egész összefüggésében lássuk és értelmezzük: Benne van a Bibliában, hogy „nincs Isten”; de a teljes mondat így hangzik: „Mondá az esztelen az ő szívében, hogy nincs Isten.” (Zsolt 53,1. és 14,1.) Mondanom sem kell, hogy a keleti egyház sem tartja Máriát az emberiség üdvözítőjének, de azt igenis vallja, hogy Máriának ebben kiemelkedő és egyedülálló szerepe és jelentősége van egyrészt édesanyai mivoltánál, másrészt – Jézust követve – a minden ember iránti nagy szereteténél fogva.

c) Mária-tiszteletünk liturgikus jellegű. A keleti egyházban ismeretlenek a májusi és októberi Mária-köszöntések. Nemcsak a szövegekre gondolok, hanem magára ezeknek a hónapoknak ilyen jellegű beállítására. (A magyarországi gyakorlat nem igazolja ezt, mert itt – kisebbségben lévén – sok szokást, gyakorlatot átvettünk a latin testvérektől.) Ennek az említett jelenségnek okát abban látom, hogy a keleti egyház liturgikus életében mindig jelen van Mária, legyen szó akármilyen szertartásról és az egyházi év bármelyik szakaszában. Ezért nem alakult ki annak az igénye, hogy az év egy-egy hónapját kiemelten szenteljük Mária tiszteletére.

Néhány példa magából a miseliturgiából, amely mindjárt egy ekténiával („hívek könyörgése” sorozattal) kezdődik, s annak egyik záró mondata így hangzik: „Legszentebb, legtisztább, legáldottabb dicső királynőnket, az Istenszülő és mindenkor szűz Máriát minden szentekkel együtt említvén, önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk.” („. . . együtt említvén . . .” – vagyis megemlékezve róluk, magunk elé idézve életüket és alakjukat, példájukat. . . Ugyanaz a mentalitás mutatkozik meg itt, mint a templom szentélye előtt álló képállvány [ikonosztázion] alkalmazásánál: mindent a szentekkel, s élükön az Istenszülővel együtt és támogatásukkal. Így igazi és hiteles a Krisztus-követés!) Ez nemcsak a misében, hanem a reggeli és esti nyilvános zsolozsmában és még sok más alkalommal is így hangzik el. Ezután zsoltáréneklés következik antifonális formában, amelyben minden zsoltárvers után ez a refrén: „Az Istenszülő imái által, Üdvözítő, üdvözíts minket!”

A zsoltárokat egy rövid, Krisztust megszólító és Róla szóló „hitvallás” követi, amelyben természetszerűleg benne foglaltatik Mária is: „. . . ki halhatatlan vagy, és a mi üdvösségünkért a szent Istenszülő és mindenkorszűz Máriától megtestesülni kegyeskedtél . . .”

A napi istentisztelet témáját megfogalmazó himnuszok, az ún. tropár és konták után is előírásszerűen mindig „istenszülői ének” (theotokion) következik.

Az átváltozás után kerül sorra az áldozat „alkalmazása”, vagyis azoknak a felsorolása, akikért az áldozatot bemutatjuk, akiknek a keresztáldozat gyümölcseiben való részesedését kérjük Istentől, akikért felajánljuk azt. Itt a szentek kilenc karának csendben történő felsorolása után fennhangon ez következik: „Kiváltképpen legszentebb, legtisztább, legáldottabb dicső Királynőnkért, az Istenszülő és mindenkorszűz Máriáért.” A nép erre egy gyönyörű himnusszal válaszol: „Valóban méltó dicsérni téged, Istenszülő, a boldogságost és szeplőtelent és a mi Istenünknek anyját, ki a keruboknál tiszteltebb és a szeráfoknál hasonlíthatatlanul dicsőbb vagy, ki az Istent, az Igét sérülés nélkül szülted, téged, valóságos Istenszülő, magasztalunk.” Volt, aki fennakadt azon, hogy a szentmiseáldozatot Máriáért is felajánljuk, s így érvelt: „hiszen Ő bűntelen, kegyelemmel teljes, és még a fogantatása is szeplőtelen!. . .” – Ez mind igaz, de azért a megváltásra ő is rászorult, és kiváltságait ő is annak köszönheti.

A vasárnapi nyilvános reggeli zsolozsmának (utrenye) egyik állandó része a „feltámadási magasztaló ének”, amelynek befejező versszaka így hangzik: „Életadót szülvén, ó Szűz, Ádámot a bűntől megtisztítottad, s Évának gyötrelem helyett örömet ajándékoztál; az élettől elesetteket pedig arra ismét méltókká tette a tőled megtestesült igaz Istenember.” – Ez a fajta befejezés általában is jellemző: az utrenyében és vecsernyében szokásos himnuszsorozat utolsó szakasza mindig az Istenszülőről szól! Az ún. kánon (9 ódából álló gazdag énekgyűjtemény) utolsó ódája előtt pedig a pap így intonál: „Az Istenszülőt és a világosság anyját énekekben magasztaljuk.” A nép válaszul elénekli a Szűzanya magasztaló énekét, a Magnificat-ot. Ez is antifonális felépítettségű, s a refrén ugyancsak a már említett „Ki a keruboknál tiszteltebb és a szeráfoknál hasonlíthatatlanul dicsőbb vagy . . .” A kánon IX. ódája szintén rendszerint az Istenszülőé. Csak egy példa a nagyon sok közül: „A kezdetnélküli Atyának Fia, a Szűztől megtestesült Úristen megjelent nekünk, hogy a homályban levőket megvilágosítsa, azért téged, legáldottabb Istenszülő, magasztalunk.”

Hittudományi Főiskolánk negyedéves folyóiratának egyik számában „Az Akathisztosz”-ról írott tanulmányában dr. Ivancsó István – többek között – így ismerteti ezt a liturgikus műfajt: „A versszakok váltogatják a mariológiai és krisztológiai témákat. . . S mindezt örvendezve és magasztalva teszi ez a himnusz. Az atyák alapelvéhez hűen – hogy a misztériumot nem kutatni kell, hanem hinni – nem érveket sorol fel, hanem állítások, előképek, képek, felkiáltások szőttesét szövi, melyek elárasztják az embert, és dicsőítő liturgiára fakasztják.”

A liturgia – természeténél fogva – a misztériumra irányul, azt köszönti, csodálja és próbálja megközelíteni. Ebből természetesen következik, hogy nyelvezete nagyon sokszor misztikus és költői. Talán meglepő e két jelzőnek együttes használata. Csak arra akarok utalni ezzel, hogy mindkettő, a misztikus és a költő is – noha rendszerint más-más síkon – ugyanazzal a nehéz feladattal küzd: kifejezni a kifejezhetetlent. Ezért használják a misztikusok nagyon sok esetben a költői nyelvezetet, mert annak van bizonyos készsége és alkalmassága a nehezen megfogalmazhatónak – ha nem is a kifejezésére – legalább a jelzésére. Így a liturgia is szükségszerűen él ezekkel az eszközökkel. A vízkereszti (jan. 6-i) kánon IX. ódája ezt nyíltan be is vallja: „A nyelv képtelen, s az emberi elme gyarló, hogy téged méltóan magasztaljon, ó Istenszülő; de jóságos lévén, fogadd el a mi jószándékunkat, mert hálás szeretetünkről meg vagy győződve, s mivel te vagy a kereszténység pártfogója, azért dicsőítünk téged!”

Nemcsak a magasztalásra vagyunk „képtelenek” és „gyarlók”, hanem a misztérium elbeszélésére, sőt megértésére is: „Az anyai állapotot a természet rendje felett megismerted,  ó Istenszülő,  és szűznek maradtál, az elmét és szót felülhaladó módon,  és szülésed csodáját a nyelv elbeszélni nem képes. . .”

Maradandó élményt adott az a pillanat, amikor először rácsodálkoztam erre a Máriához intézett megszólításra: „Üdvözlégy, Krisztus csodáinak kezdete.” Azt hiszem, hosszas elmélkedést érne meg ez az egyszerűnek látszó, mégis oly sokat mondó, remek megfogalmazás. Mi mindent elmond ez Máriáról! Milyen tömör sűrítménye az egész mariológiának, sőt a krisztológiának is – hiszen a kettő nem választható el egymástól. Ez is jellemzője a keleti egyház Mária-tiszteletének: teljes egészében Krisztusra, az Istenemberre, a megtestesülés és megváltás misztériumaira épül. S nem csak a külső események felsorolására vagy ábrázolására szorítkozik, hanem rámutat a végtelen távlatokra: „Üdvözlégy,  magasság, melyet emberi gondolat föl nem ér, üdvözlégy, mélység, melyet angyali szemek sem láthatnak be. . .” – Ő „a tisztes titokzat ajtaja . . ., – a titkos öröm élete . . .”

A Szent Kereszt ünnepein (szept. 14. és nagyböjt III. vasárnapja) az utrenyei kánon IX. ódája így szólítja meg Máriát: „Titkos paradicsom vagy te, Istenszülő, mely művelés nélkül növelte fel Krisztust, ki az életadó Keresztfát ültette a földbe, s ki által most fölmagasztaltatva Őt imádjuk, téged pedig dicsőítünk.”

A misztika területére tartozik az a nagyon meghitt, bizalmas viszony is, ami a misztérium és az élmény részeseit titokzatos módon, de mégis nagyon valóságosan összekapcsolja. Erről vall a következő istenszülői ének is: „A sírban harmadnapon feltámadottat imádd, ó Szűz, mindazokért, kik téged énekelnek és szeretettel boldognak hirdetnek. Hiszen te vagy mindnyájunk üdvözítő menedéke, te vagy közbenjárónk előtte, mert mi a te örökséged vagyunk, Istenszülő, a te szolgáid, s a te közbenjárásodért esedezünk.”

Költői és misztikus egyszerre ez a vecsernyei ének is: „Angyalok sokasága háromszorszent énekben magasztalja a te Fiadat, tisztaságos Szűz, téged pedig, mint az ő tündöklő királyi székét és élő palotáját, s mint mennyei hidat, mely a földről őhozzá vezet, dicsőítünk mi, Szent Gábor arkangyallal kiáltván: Üdvözlégy, malaszttal teljes, ki szülője vagy örömünk forrásának.”

Kiemelkedő helyet foglal el a keleti egyház Mária-himnuszainak körében, mind szöveg, mind dallam tekintetében a következő: „Tebenned örvendez, malaszttalteljes, minden teremtmény: az angyali rendek s az összes emberi nem. Te, megszentelt hajlék, lelki édenkert s a szüzek dicsérete, kitől megtestesült az Isten, s gyermekszülött lett, bár öröktől Isten volt: mert a te méhedet égi trónná alkotta, s bensődet a mennynél ékesebbé tette. Tebenned örvendez, malaszttalteljes, minden teremtmény. Dicsőség néked!”

A misztikára és költőiségre egyaránt jellemző az átéltség és a személyesség is. Ez fejeződik ki az énekek párbeszédes jellegében: nincs hűvös távolságtartás és élettelen tárgyilagosság. Személy szól személyhez, s mindkét fél egyaránt mélyen érintve van a felidézett és átélt eseményben. Figyeljük meg a következő nagy dogmatikont: „Hogyne csodálkoznánk isteni eredetű szülésed felett, tisztaságos Szűz? Ki nemi kísértést nem fogadva el, ó Szeplőtelen, testben fiat szültél atya nélkül, ki öröktől fogva született az Atyától anya nélkül, éspedig változatlanul, vegyülés nélkül és osztatlanul, mindkét lénynek sajátságait épségben megtartva. Azért Szűzanya, Királynénk, imádd őt a mi lelkeink üdvéért, kik téged teljes hittel Istenszülőnek vallunk.” – Milyen mélység, és ugyanakkor milyen közvetlenség. Világosan szemlélteti ez a himnusz és a többi száz és száz a keresztény embernek a beavatottságból és részesedésből fakadó méltóságát!

Aki Istenhez közeledik, azt feltétlenül mélységes álmélkodás, csodálkozás fogja el: „Rettenetes és dicső és nagyszerű titok . . .” Korunkban megfigyelhető, hogy amilyen mértékben eltávolodik az emberiség egy része Istentől, olyan mértékben veszti el a csodálkozás képességét is. Mária-tiszteletünknek egyik jellemző vonása ez is, az álmélkodás és bámulat, hiszen aki Máriához közeledik, az Istennel találkozik: „Új és Istenhez méltó csoda: mert a Szűz méhét sérülés nélkül hagyta az Úr, ki, mag nélkül a fogantatásban és megtestesülve a születésben, nem érinté a szüzesség kulcsait: azért mi Máriát mint valóságos Istenanyát mindenekfelett magasztaljuk.”

A názáreti Máriának az üdvösségeseményben betöltött szerepére és jelentőségére világítanak rá a következő megszólítások: „. . .Üdvözlégy, Istentől a világnak adott becses ajándék! Üdvözlégy, a hozzád esedezőknek drága kincse! Üdvözlégy, Királynőnk, a téged dicsőítők dicsősége.”

Erre a megrendült, tágra nyitott szemmel és lélekkel történő rácsodálkozásra persze még nagyon sok példát lehetne idézni a liturgikus szövegekből, mert fontos jellemvonása ez az egész szemléletmódnak. Az sem véletlen, hogy maga a „csodálkozott”, „elcsodálkoztak” és hasonló értelmű szavak milyen gyakran előfordulnak liturgikus szövegeinkben: „Elcsodálkoztak, ó Tisztaságos, az összes angyali karok titokteljes és félelmetes szüléseden: hogy fogadhatja be öled mint embert azt, ki egyik kezével fenntartja a mindenséget? hogyan vehet kezdetet az, aki örök idők előtti? hogyan táplálkozhatik tejjel az, ki kimondhatatlan jóságával minden lélegzőt eltáplál? – Téged pedig mint valódi Istenanyát dicsérünk és dicsőítünk.”

Az összes említett szempontot is figyelembe véve, milyen remekmű, ragyogó miniatűr ez is: „A te szüzességed szépségén és szeplőtelen tisztaságodon elcsodálkozván Gábor arkangyal, fölkiáltott hozzád, Istenszülő: Minő méltó dicsőítést zengjek neked? ó minek nevezzelek téged? – valóban töprengek és félve rettegek, de mennyei küldetésem szerint így kiáltok fel hozzád: Üdvözlégy, tisztaságos Szűz és anya!”

Ez az itt alkalmazott csoportosítás (biblikus, dogmatikus, liturgikus stb.) természetesen némileg megkérdőjelezhető, mert az említett karaktervonások nem különülnek el mereven egymástól: maga a liturgia is alapvetően bibliás, és a dolog természetéből fakad az is, hogy a liturgia szövegei komoly, súlyos hitigazságokat fogalmaznak meg. A „liturgikus” jelzőt az ún. „paraliturgiával” szemben hangsúlyoztam annak jelzésére, hogy Mária-tiszteletünk nem magánájtatosság jellegű, hanem szerves alkotórésze az egyház teljes liturgikus életének. Ugyanígy nem állítható szembe egymással a misztika és a dogmatika sem, hiszen sok esetben a nyelvezet is, de a téma mindenképen azonos mindkét megközelítésben. A „dogmatikus” vonások kiemelését a sekélyes, „giccses” formákkal és gyakorlatokkal szemben tartottam fontosnak hangsúlyozni.

Ezeket a szemelvényeket olyan énekeskönyvből veszem, amely – a „Hozsanná”-hoz, a „Szent vagy Uram”-hoz vagy a „Népénektár”-hoz hasonlóan – minden kicsit is igényesebb hívőnek a kezében van. A bő 900 oldalas könyvnek még csak alig a felénél jártam, amikor már úgy ítéltem meg, hogy abba kell hagynom a válogatást, mert vaskos könyvet lehetne írni a témáról. T. Heiser írja „A Theotokosz” c. művében: „Mivel Máriában az Egyház előábrázolására ismerünk, mely személyében még titkosan ugyan, de már teljes isteni tökéletességet ér el – megértjük, hogy nincs liturgikus ünnep, nincs liturgikus idő, nincs szentségkiszolgáltatás, nincs áldásima, amely nem gondol Máriára, és ne énekelné meg Mária részét az Isten üdvgondozásában.” (4. old.) Nem befejezem tehát, mert hiszen nem törekedhettem teljességre, hanem csak ízelítőt igyekeztem adni. Remélem, „jó ízű” volt, és emlékezetes marad. Csodálatosan gazdag a Krisztus egyháza!

„Üdvözlégy, Istennek szeplőtelen jegyese!” Hála legyen érted Istennek!

LELKISÉG – LELKIPÁSZTORKODÁS

APOR  VILMOS VÉRTANÚ PÜSPÖK
BOLDOGGÁ AVATÁSA

November 9-én, vasárnap délelőtt a Szent Péter téren bemutatott ünnepélyes szentmise keretében II. János Pál pápa a boldogok sorába iktatta az 1892-ben Segesváron született Apor Vilmos győri püspököt, akit 1945 nagypéntekjén egy orosz katona fegyvere halálosan megsebesített, mivel védte a püspökség pincéjébe menekült nőket. Vele együtt a pápa boldoggá avatott még két szent életű személyt: Giovanni Battista Scalabrini olasz püspököt (1839–1905), aki szétágazó lelkipásztori szolgálat és a példás katekézis megszervezése után az Amerikába kivándorló olaszok gondozására megalapította a Szent Károlyról elnevezett férfi és női kongregációt, továbbá a Szent Dorottyáról nevezett Maria Vicencia Chávez Orozco (1867–1949) mexikói nővért, aki a szegények és a betegek ápolására szentelte életét, és létrehozta a Szentháromság és a szegények szolgálói nevű kongregációt. Apor Vilmos liturgikus emléknapja minden évben május 23-án lesz.

Mivel a magyar médiumok bőségesen beszámoltak a boldoggá avatásról, majd a hazai ünnepségekről, és mivel 1992-ben a Távlatok 6. számában Ternyák Csaba hosszabban ismertette Apor Vilmos életútját, most csupán a pápa homíliájából az új boldogra vonatkozó (magyarul felolvasott) szakaszt közöljük; utána Pápai Lajos győri püspök rövid megemlékezését, és egy személyes vallomást Balázs Károlytól. (R)

II. János Pál pápa homíliájából  

Boldog Apor Vilmos vártanúsággal koronázott lelkipásztori szolgálata által fölragyog Krisztusnak, az új és tökéletes Templomnak misztériumában való részesedés, amely által beteljesedik Isten és ember teljes közössége (vö. Jn 2,21). A „szegények plébánosa” volt ő, e szolgálatát folytatta püspöksége alatt, a második világháború sötét évei folyamán is, mint a szükséget szenvedők bőkezű jótevője és az üldözöttek védelmezője. Nem félt fölemelni hangját, hogy az evangéliumi elvek nevében megbélyegezze mindazt az igazságtalanságot és erőszaktételt, amelyet a kisebbségek ellen, különösen pedig a zsidó közösségek ellen követtek el.

A Jó Pásztor mintájára, aki életét adja juhaiért (vö. Jn 10,11), az újonnan avatott Boldog személy szerint megélte a húsvéti misztériumot, egészen életének végső feláldozásáig. Éppen nagypéntek napján érte a halálos golyó: nyáját védte, amikor halálra sebeztetett. Így élte meg, a vértanúság által, saját személyes húsvétját. Hősies módon tanúságot tett a Krisztus iránti szeretetről és a felebarát iránti szolidaritásról, így a dicsőség koronája jutott neki osztályrészül, a hű szolgák módjára. Vilmos püspök hősies tanúságtétele becsületére válik a magyar nemzet nemes történelmének, s a mai naptól fogva az egész Egyház csodálattal tekint fel rá. Bátorítsa ez a híveket arra, hogy habozás nélkül kövessék Krisztust, saját életükben is. Ez az életszentség, amelyre minden megkeresztelt meghívást kapott!

Pápai Lajos

BOLDOG  APOR  VILMOS,  A  VÉRTANÚ  GYŐRI  PÜSPÖK

Ismeretes, hogy 1945 nagypéntekén, a püspökség pincéjébe menekült lányok, asszonyok védelmében, orosz katonák három golyóval halálosan megsebesítették Apor Vilmos győri püspököt. A háborús körülmények között, petróleumlámpánál elvégzett operáció ellenére húsvéthétfőn meghalt. A szentatya, II. János Pál pápa 1997. november 9-én avatta boldoggá Rómában, a Szent Péter téren mondott szentmiséjében.

A vértanú püspök 1892. február 29-én született Segesváron. 1895-ben a család Bécsbe költözik, de a szülőfölddel való kapcsolatuk nem szakad meg. Az apa 47 évesen meghalt, az özvegy a gyermekekkel továbbra is Bécsben maradt. Majd 1912-ben – mikor a lányok is befejezték a középiskolát – költözött özvegy édesanyjához a mosoni Pálffy-házba. A családban igazi, mély vallásos légkör uralkodott. Az édesanya nagy gondot fordított a gyermekek vallásos-jellembeli nevelésére. Így Vilmos is – mint két bátyja – a gimnázium első öt osztályát az osztrák jezsuiták kalksburgi, a befejező három évet pedig a magyarországi kalocsai jezsuita gimnáziumban végezte. Mindkét helyen a legkiválóbb növendékek között tartották számon. Tanulásban, sportban (úszás, teniszezés, lovaglás) jeles volt, vallásosságában buzgó. Diáktársai szerették.

Kalksburgban határozza el, hogy pap lesz. Anyja nem ellenezte, de próbára tette, őszinte-e elhatározása. Azt kérte, először iratkozzon a jogra, vagy szolgálja le az önkéntesi évet. Mikor azonban a nyolcadikos gimnazista azt kérte karácsonyi ajándékul, hogy azonnal érettségi után kispap lehessen, hozzájárult döntéséhez. Ez 1909. december 24-én este volt.

A győri püspök, gróf Széchenyi Miklós – rokona – a fiatal jelöltet Innsbruckba küldte teológiára, és az öreg konviktusnak, a Nicolai-Hausnak lett lakója. Öt évet töltött itt el boldogan, de egy év után, mikor püspöke nagyváradi püspök lett, őt is átvitte az új egyházmegyéjébe kispapnak.

Mint kispapot érdekelte a teológia minden része. Mégis nem tudós teológus, hanem lelkipásztor szeretett volna lenni. Jezsuita nevelőitől, tanáraitól csodálatos papi eszményképet kapott. Egész életében ezt tekintette Isten legnagyobb ajándékának, hogy papnak kiválasztotta. 1914-ben írja lelkigyakorlatos feljegyzéseiben: „Papi életem minden napján Gloria Patri-t kell mondani. Ilyenkor mindig jusson eszembe, hogy mindent Isten dicsőségére kell tennem.” Majd: „valójában úgy érzem, hogy a lelkipásztor-apostolnak szól az utolsó boldogság, a »boldogok, akiket üldöznek és akik szenvednek az igazságért.« Ez a pap boldogsága, az önfeláldozás, a vértanúság.”

A plébános

Főpásztora az újmisést Gyulára küldte káplánnak. Közben lelkész volt egy katonai vonaton, majd rövid ideig Nagyváradon prefektus és dogmatikatanár. Alig egy év múlva pedig kinevezte a 26 és fél éves fiatal papot volt káplánhelyére, Gyulára plébánosnak. A kisváros nemzetiségileg, vallásilag, de szociálisan is megosztott volt. Ő mint igazi pásztor „mindenkinek mindene” akart lenni. A magyar lakosságon kívül jelentős német és román kisebbség is lakta; katolikus, protestáns, ortodox és zsidó polgárokból álló húszezres kis városka volt. A történelmi változások gyorsan jöttek: Károlyi Mihály rövid életű köztársasága, Kun Béla kommunista proletárdiktatúrája, a román megszállás. S a buzgó fiatal plébános, aki politikával nem foglalkozott, bátran állt hívei mellett a nehéz időkben. Mikor a kommunisták betiltották az iskolai hittant, olyan tömegben vonult fel híveivel, hogy meg- ijedtek a kommunista vezetők, és a belvárosi iskolában megengedték a hitoktatást. A román megszállók polgári túszokat hurcoltak el. A parancsnokhoz fordult, de hiába. Erre Bukarestbe utazott, és kihallgatást kért a román királynőnél, Máriánál, érdekükben. Néhány nap múlva kiszabadultak a túszok.

A trianoni béke szülőföldjét, Erdélyt is Romániához csatolta. A püspöki székhely, Nagyvárad szintén oda került, Gyula pedig határvárossá lett. Ezt a sok csapást mélyítette a világnézeti, erkölcsi zűrzavar. 1920. október 24-én volt az első Katolikus Nagygyűlés. A szent életű Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök beszélt a megújulás egyetlen lehetséges útjáról: visszatérni a keresztény hithez, megújulni erkölcsben, gondolkodásmódban.

Apor Vilmos ezt tette Gyulán. 1921-ben elindította a plébániai újságot. Megalakította a Katolikus Akciót. Népmissziót szervezett. 1924. augusztus 15–17. között megszervezte az alföldi katolikus nagygyűlést, amin Schioppa pápai nuncius is részt vett. Hitoktatott kicsit és nagyot, látogatta a családokat, a templom nélküli külvárosi telepeket. Itt egy-egy családnál összegyűjtötte a szomszédokat, és adventi meg nagyböjti ájtatosságokat tartott nekik. Ekkor kapta a nevet: ,,a szegények plébánosa.”

A szociális apostol

Bár főnemesi családból származott, nyitott volt a szociális problémák felé. Családjában is látott erre példákat, és azt erősítették tanulmányai is Innsbruckban, ahol foglalkozott a szociális kérdéssel. A ,,Rerum novarum”-ból megtanulta, hogy fontos a karitatív tevékenység, egyéni jótékonykodás, de ugyanakkor a társadalom keresztény szellemű átformálása a cél.

Pénze ritkán volt, mindenét elajándékozta. Jószívűségét néha ki is használták. 1925. december 25-én elajándékozta a plébánia majdnem minden étkészletét és minden pénzét. Egyszer két pár cipőjéből a jobbikat odaadta egy szegénynek. A rosszabbikat talpaltatni kellett. Közben a plébános egész délután papucsban ült az íróasztal mellett.

Letelepítette a Prohászka szellemiségéből fakadt Szociális Misszió Társulatot, megalapította intézményeiket: iskola, napközi, népkonyha, segélyezés, kórház, szeretetház, foglalkoztatási intézmény, ápolás stb. 1930. november 20–22: szociális napokat szervezett. Az előadást vetített képek kísérték.

Lelkigyakorlattal felért őt látni a liturgiát végezni. Híveit is aktív részvételre buzdította.

A püspök
Az emberi jogok védője

1941. március 2-án iktatták be Győr 72. püspökének báró dr. Apor Vilmost. Körlevelében világosan fogalmazza meg a problémákat: „Válságos időket élünk, Tisztelendő Testvérek! A múltnak sok mulasztása és kereszténytelen gyakorlata fogékonnyá tette társadalmunkat, főképp az ifjúságot arra, hogy ki nem próbált, sőt veszedelmes tanoknak könnyen hitelt adjon. Hogy e súlyos válságból komoly megrázkódtatás nélkül sikerül-e kijutnunk egy szebb jövőbe, jórészt a papság apostoli munkásságán, az örök igazságban való szilárd kitartásán, de egyben a szeretet parancsától soha el nem térő magatartásán fog múlni.” A totalitárius ideológiák veszélye mellett felhívta a figyelmet a szociális kérdésekre is. „Mindig lesznek olyanok, kik testi vagy szellemi fogyatkozásuk miatt, saját vagy másnak vétke miatt lemaradnak az élet küzdelmeiben. Ezeket felkarolni elsőrendű keresztényi kötelesség.” De világosan látja azt is, hogy a szociális kérdést nem lehet egyszerű jótékonykodással megoldani. „Éppúgy krisztusi törvény az is – írja –, hogy a munkás becsületes munkájáért megkapja a tisztességes bérét, hogy abból magát és családját el tudja tartani.

A győri egyházmegyében is elsősorban jó pásztor szeretne lenni: „A »caritas sacerdotis« ápolásában magam kívánok jó példával elöljárni. Kérlek benneteket, Tisztelendő Testvérek, hogy ezt az atyai szeretetet fiúi ragaszkodással, gyermeki bizalommal és férfias őszinteséggel viszonozzátok.”

Különös bátorságot tanúsított Apor püspök az emberi jogok védelmében is. Az ún. ,,harmadik zsidótörvény” már érvényben volt, mikor püspök lett. E törvény parlamenti szavazásán a keresztény párt, a pap képviselők pártállásra való tekintet nélkül nemmel szavaztak.

Már 1939-ben létrejött a Magyar Kereszt Egyesület, melynek célja volt a zsidótörvények által érintett katolikusok védelme. Ők ugyanis még kiszolgáltatottabb helyzetben voltak, mint zsidó vallású testvéreik, mivel róluk a nemzetközi zsidó szervezetek is megfeledkeztek. Első védnöke Zichy Gyula kalocsai érsek volt, majd 1942-ben bekövetkezett halála után a püspöki kar Apor Vilmos püspököt kérte fel védnöknek, aki azt el is fogadta. Az egyesületet gazdag zsidók, így Weiss Manfréd adományai és gyűjtések segítették munkájában. Kapcsolatban állt az Izraelita Pártfogó Irodával is. A püspökök támogatásával jöttek létre helyi csoportjai Szegeden, Győrben, Pécsen, Nagykanizsán. Kassán. Nagyváradon, Szombathelyen. Természetesen Apor püspök ezen túlmenően minden üldözött ember jogáért is bátran kiállt. Mikor Győrben felállították a gettót, azt írta Jaross Andor belügyminiszternek: ,,Ezen intézkedés ellen, amely minden emberiességgel ellenkezik, mely igazságos és tárgyilagos ítélet nélkül büntet ártatlanokat, sőt a bűnözésre még képtelen gyermekeket is, mint az ősi Győr városának püspöke tiltakozó szavamat emelem fel Isten, a magyar és világtörténelem előtt. Miniszter Urat teszem felelőssé mindazokért a betegségekért és halálesetekért, mindazért a megvetésért és elítélésért, melyek ennek az intézkedésnek a nyomában fognak járni.”

Az óvatosabb Serédi prímást ő sürgeti egy püspökkari tiltakozó körlevél kiadására.

Pétery József váci püspöknek írja: „Ezt az antiszemitizmust nem lehet helyeselni. A pápától le az utolsó püspöki karig el kell ítélnie ezt minden papnak. Tehát nemcsak sajnálni kell az üldözötteket és válogatott kegyetlenséggel sújtottakat, hanem hangot kell adni ennek az elvi álláspontnak, hogy csak vére miatt nem büntethetünk senkit. (. . .) Ami a zsidósággal történt, az népirtás volt, és aki ezt helyesli, nem szólhat egy szót sem, ha egyszer más társadalmi réteget, esetleg éppen az egyházat éri hasonló jogfosztás.”

És végül elérkezett számára is a végső tanúságtétel órája, mikor életét adta a rábízottakért.

Boldoggá avatása az egyház hivatalos tanúságtétele: papi, püspöki élete, tanúságtétele és vértanúsága az Evangélium hiteles tanújaként állítja őt elénk. Olyan tanúként, amilyenre ma a legnagyobb szükségünk van.

Balázs Károly

APOR  VILMOS  –  AHOGY  ÉN  LÁTTAM

A jó Isten ajándékának tartom, hogy megismerkedhettem Apor püspök úrral. Istentől kapott útmutatásnak tekintem a tőle kapott tanításokat. A Gondviselés eszköze volt irántam tanúsított atyai segítsége. Sokak számára volt útmutató, és többeknek nyújtott biztos támaszt. Életében – de halála után is. Kötelességemnek tartom, hogy erről a nagyobb nyilvánosság előtt is tanúságot tegyek.

Ösztönöz erre a hála és a hivatalos egyházi döntés is. Példaadása időszerű és követhető. Segítségül hívására pedig rászorulunk. Három, vele folytatott beszélgetés néhány mondatát idézem a következő sorokban. 1) Ez a helyzet, nyitni kell a szociális kérdések felé. 2) Az becsüli a munkást, aki belekóstolt munkájába. 3) A felebaráti szeretet áldozathozatalt kíván. Erre csak az képes, aki erős lelki alapokkal rendelkezik.

[Így vélekedik ma a hivatalos egyházi tanítás is; vö. Igazságosabb és testvériesebb világot. Magyar Katolikus Püspöki Kar. Budapest, 1996. 1) Helyzetkép. Szociális feszültségek, elszegényesedés: 12. oldal. 2) Elköteleződés a szegények mellett: 19. oldal. 3) A felebaráti szeretet áldozathozatalt kíván: 26. oldal, 36. pont. Így találkoznak Apor püspök úr erőfeszítései és a ma feladatai.]

1) Ez a helyzet, nyitni kell a szociális kérdések felé

Érettségi előtt álló felsőkereskedelmista voltam. Mint az iskolai Mária Kongregáció titkára kerestem fel Apor püspök urat. Egy rendezvényünkre hívtam meg – 1942. november hó vége volt. A néhány percesnek vélt látogatásból egy közel egyórás beszélgetés alakult ki. Leültetett, és felnőttként kezelt. Említette, hogy Gyulán kongreganistáit kivitte a város szegénynegyedeibe, és bevonta őket az intézményes szegénygondozásba. Itt Győrben is észre kell venni a rászorultakat, és tenni kell valamit érdekükben – folytatta. Felkértem a Katolikus Fiú Tanítóképző utolsó éves hallgatóit, hogy karolják fel az egyik szegénynegyedet, a Budai barakkokat. Azóta rendszeresen kijárnak, labdarúgópályát építettek a fiúknak, és Budai 11 néven csapatot is szerveztek. Csak az játszhat, aki rendesen jár iskolába, nem áll bukásra. Részt vettem a pályaavatáson, anyagi támogatást is nyújtok. Persze később az egyik barakklakásban alkalmi kápolnát alakítottak ki, és vasárnap, nagyobb ünnepeken a képző hittanára szentmisét tart. „Nézzenek ki maguk is, kerista kongreganisták a város szegényei közé. Lássák, hogy mi a helyzet, és érdeklődésük nyíljon meg a szociális kérdések felé. Tanult fiataloknak, tanult felnőtteknek kell a szegények, a munkások közé menni. Nem könnyű feladat” – hangoztatta. A tanítójelölteknek is azzal érveltem, hogy egy elöljáró, egy vezető megbecsülésének nem az a jele, ha alattvalóinak könnyű munkát ad, hanem ha nehéz feladatot bíz rájuk.

Tanulságos látogatás volt. Nyitottam a szociális kérdések felé.

2) Az becsüli a munkást, aki belekóstolt munkájába

Érettségi után jelentkezésemet visszautasították a Papnevelő Intézetben. Akadályokra hivatkoztak. Apor püspök urat kerestem fel – 1943. június hava volt. Megismert, meghallgatott, majd elmosolyodott. Fel van véve – hangzott el a vigasztaló döntés. Megint leültetett, és érdeklődni kezdett nyári terveimről. Gyárba megyek dolgozni – újságoltam. Mivel szüleim és rokonságom nem lelkesedik elhatározásomért, úgy remélem, hogy kéthavi munkával keresek annyit, hogy be tudjam szerezni a szeminárium által előírt felszereléseket. „Nagyon helyes, örülök neki – mondotta. – Az becsüli meg igazán a munkásokat, aki belekóstolt munkájukba is. A pénz értékét csak az ismeri, aki megdolgozott érte. A munka fontos eleme életünknek. A sport és a fizikai munka biztosítja a lélek és a test összhangját.” Azután így folytatta: „Fiatal koromban szívesen úsztam, vívtam és teniszeztem. Püspök koromra csak a napi egyórás séta maradt.” Elszomorodott. De újra mosoly ült arcára: „Sok haszna volt ezeknek a külvárosok felé irányított sétáknak. Kiskút felé igyekezve fedeztem fel a Budai barakkokat, a Püspökerdő felé sétálva Újváros és Győrsziget szegények lakta részeit.” Elbúcsúztam.

Kemény nyaram volt. Egész életemre megszerettem a fizikai munkát. Papi állomáshelyeimen szívesen segítettem a templomjavítóknak, kitanultam mellettük az állványozás és a kőművesmunka fortélyait.

A Papnevelő Intézetbe vonulva meglepetés ért. A lelkiigazgató úr pénzt adott át nekem Apor püspök úr nevében. Közölte: havi „könyvpénzt” kapok, és rám bízza az „Eucharisztikus Értesítő” kiadóhivatalának ügyintézését. Utóbbi is fizetéssel járt. Mindezeket Apor püspök úrnak köszönhettem.

3) A felebaráti szeretet áldozathozatalt kíván – erre csak az képes,
aki erős lelki alapokkal rendelkezik

Befejeztem az első évet a Hittudományi Főiskolán. Apor püspök úr hívatott, 1944. június hó utolsó napjait írtuk. Leültetett. Godin atya könyvét hozta szóba: „Kovász a kenyérben.” Rátért a francia helyzetre. Arra, hogy mi indokolta a megállapítást: „Franciaország missziós terület.” Ezért indult meg a „Párizsi misszió” és a „Franciaországi misszió”. Ismertette a „munkáspapi intézményt”. A magyar helyzet is ilyen irányban romlik, vélte. Valami hasonló munkáspapságra nálunk is szükség lehet. Erre lelkileg alaposabban felkészített papok vállalkozhatnak. Elküld tehát egy 30 napos lelkigyakorlatra. Szívesen mondtam igent.

A Nógrád megyei nagyoroszi kastélyban az ország különböző szemináriumából 34-en végeztük el a 30 napos lelkigyakorlatot. Loyolai Szent Ignác utasításai szerint, Köhler lazarista atya vezetésével.

Az 1944–45-ös évet ugyan elkezdtük, de 1944. november elején megszakadt a papképzés. Hadikórház céljaira vették igénybe az épületünket. Novembertől 1945. március végéig naponta bejártam a püspökvárba ministrálni Apor püspök úrnak. Egyedül voltam győri lakosú kispap. A püspök úr minden szentmiséje előtt fél órával már a kápolnában volt. Elmélkedett és imádkozott az istentiszteletig. Nagyon összeszedetten misézett mindig, még az utolsó napokban is, amikor közel 300 menekült szorongott a várban, és behallatszott a háború zaja. A szentmiséből merített erőt a nála oltalmat keresők ellátására és védelmezésére. Így érte a halál, életét adta a rábízottakért.

Pappá szentelésem után íróasztalomon őriztem fényképét, gipszből alkotott halotti maszkját, és azt a kis püspöksapkát, amely vértanúságakor hullott le fejéről. Így naponta beszélgethettem vele. Mikor 25 évig a győri kármelita templom lelkésze voltam, sokszor felkereshettem ideiglenes nyugvóhelyét a kriptában. A 30 napos lelkigyakorlatot 1964-ben újra elvégeztem. Igyekeztem „mukáspapként” élni.

Apor püspök úr emlékét idézve, végső nyugvóhelye előtt megköszönjük a jó Istennek, hogy személyében szent életű főpapot, jelentős közéleti tevékenységet kifejtő egyházfőt és vértanú püspököt adott sokunknak, a magyar egyháznak. Orbán László sírversével hozzá is fordulhatunk:

Angyalként őriz a boldog emlékezet,
Piros vért ontó – bátor vértanú.
Ó esedezz értünk – lelkes főpap – a mennyben:
Részesítsen lelkületedben – minket is – a mindenható Isten.

Dolhai Lajos

A  LITURGIKUS  CSEND

Azt szokták mondani, hogy a magyar katolikus egyház a liturgia területén valósította meg leginkább a II. vatikáni zsinat célkitűzéseit. A liturgikus reform legfontosabb újításai – az  új liturgikus terek kialakítása, a népnyelv bevezetése a liturgiába – valóban megtörténtek; de egy újfajta liturgikus lelkiség kialakítása még nem valósult meg a kívánt mértékben. Ennek egyik oka az, hogy több évtizeddel a zsinat befejezése után sem értettük meg teljesen a liturgikus konstitúció néhány, a liturgia reformja szempontjából fontos alapelvét.

Így például sokan nem értik, illetve félreértik az „actuosa participatio”, a tevékeny-cselekvő részvétel fogalmát. Továbbá a kezdeti megvalósítási kísérletek után szinte teljesen eltűnt a szentmiséből a „szent csend”, mert a lelkipásztorok sem igazán értették meg a liturgikus csend jelentőségét és értelmét. Sokan ellentmondást látnak az aktív részvétel és a csend  között. És kevesen vannak olyanok, akik a zsinattal együtt vallják, hogy a csend a liturgia integráns része.

A zsinat utáni években számtalan tanulmány jelent meg a liturgikus csend jelentőségéről.¹ Ezek a tanulmányok és az egyház tapasztalata is megerősítik R. Guardini kijelentésének igazát, aki már a zsinat előtti időkben így fogalmazott: „. . . ha valaki megkérdezné, hogy hol kezdődik a liturgikus élet, így válaszolnék: a csend megértésénél. Csend nélkül hiányzik a liturgia mélysége, és minden hiábavaló . . . a csend az első feltétele minden szent cselekménynek.”²

A II. Vatikánum és az új liturgikus könyvek tanítása

A zsinat liturgikus konstitúciója a hívek tevékeny részvételének módozatairól beszélve kiemeli a csend jelentőségét: „A tevékeny részvétel előmozdítása érdekében gondot kell fordítni a nép akklamációira, feleleteire, zsoltárénekére, antifónáira és énekeire, mozdulataira és testtartására. A maga idejében szent csendet is kell tartani.” (SC 30) A csendre való kifejezett utalást még nem találjuk meg a konstitúció első szövegtervezetében.³ Az egyik zsinati atya, Mons. P. Philippe külön javaslatára került be a szövegbe a csenddel kapcsolatos kiegészítés.⁴

A zsinat utáni időben, a liturgikus reform gyakorlati megvalósítása során, a szentmise és a szentségek liturgiájának megújításakor a reformot irányító bizottság normatívnak tekintette a liturgikus konstitúció 30. pontját. Minden szentség és szentelmény liturgiájában konkrétan is meghatározták a szent csend helyét és jelentőségét. Tanulságos áttekintenünk az idevonatkozó dokumentumok megfogalmazásait.

    Az Új Római Misekönyv Általános Rendelkezései (rövidítve M.ÁR) hat pontban foglalják össze a szentmisében megtartandó szent csendekre vonatkozó utasításokat. A legjelentősebb a  23. pont: „A szent csendet is mint a szertartás részét a maga idejében meg kell tartani. Ennek belső tartalma a mise egyes részeihez igazodik: a bűnbánatnál és az imádságra való felhívásnál a csendben ki-ki szálljon magába; az olvasmány vagy a homília végén röviden elmélkedjék az előbb hallottakról, áldozás után pedig szíve mélyén dicsérje és imádja az Istent.” Ez a szöveg csak négy olyan alkalmat említ, amikor csendet lehet tartani a szentmise liturgiájában, de nem feledkezhetünk meg az egyéb helyekről sem.

    Kevésbé ismert utasítás a szentmise első könyörgésével, az ún. kollektával kapcsolatos: „Ezután a pap könyörgésre szólítja fel a népet. Mindnyájan csendben vannak a pappal együtt egy kis ideig, hogy tudatosítsák: most Isten színe előtt állnak, és hogy egyéni kéréseiket megnevezzék. Majd a pap elimádkozza a mise könyörgését, amelyet kollektának is szokás nevezni.” (Vö. még 88. pont.) Tehát a papnak a „könyörögjünk” felszólítás után az előbb említett célból kifolyólag rövid csendet kellene tartania.  Az Egyetemes könyörgéssel kapcsolatos csend sem terjedt el hazánkban, pedig erre is lehetőség van: „Az egész közösség kétféle módon fejezi ki kéréseit: vagy úgy, hogy az egyes szándékok után közös fohászt mond, vagy pedig csendben imádkozik.” (47. p.) Még a kánon imádkozásához is hozzátartozik a csend: „Az eukarisztikus ima megkívánja, hogy mindenki tisztelettel és csendben hallgassa, illetve a beiktatott akklamációkkal vegyen részt benne.” (55 h. p.) Az áldozással kapcsolatban csak az áldozás utáni csend szükségessége lett ismertté, pedig az általános rendelkezések itt kétféle csendről beszélnek: áldozás előtti és áldozás utáni csendről. „A pap csendes imával készül arra, hogy Krisztus testét és vérét gyümölcsözően magához vegye. Ugyanezt teszik a hívek, csendben imádkozva.” (56 f. p.) „. . . Az áldoztatás befejezése után a pap és a hívek kis időt csendben töltsenek el, illetve magukban imádkozzanak.” (56 j. p.)

    Tanulságos és sokat mondó lehet számunkra, hogy még a gyermekmisékre vonatkozó vatikáni direktórium is beszél a liturgikus csend fontosságáról: „A szent csendet mint a szertartás részét a maga idejében meg kell tartani a gyermekmisékben is, nehogy túlzott szerep jusson a külső cselekvésnek, mert a maguk módján a gyermekek is képesek elmélkedő elmélyedésre. Mégis bizonyos vezetésre szorulnak, hogy tanuljanak meg a különböző részeknek megfelelően (például áldozás után vagy a homília után is) befelé fordulni, vagy röviden elmélkedni, vagy szívük mélyén Istent dicsérni és kérni.” (37.p.)

    Kevésbé ismert, de a többi szentség kiszolgáltatásánál is van lehetőség szent csendre, sőt több esetben ezt elő is írja a Rituálé. A gyermekkeresztelés tudnivalói között olvashatjuk: „Az igeliturgia egy vagy több szentírási olvasmányból áll, amelyet homília követ, hozzákapcsolódó szent csenddel.” (OBP 17.p.) A bérmálás szentségének kiszolgáltatásakor, mielőtt a püspök az összes bérmálandó fölé kiterjesztené a kezét, rövid ideig a jelenlévőkkel együtt csendben imádkozik. (OC. 28. p.) Az új Ordo Paenitentiae (1973) előírja, hogy a bűnbánattartás második formájában (több megtérő kiengesztelődésének szertartása egyéni bűnvallomással és feloldozással) ismételten csendet kell tartani. (23., 24., 26.p.) A betegek kenetének feladásakor, a megkenés szertartása előtt a kézrátétel gesztusa csendben történik. (Vö.: „Ezután a pap a kezét beteg fejére teszi, de semmit sem mond.” OUI 74. p.) Az egyházi rend szentségének kiszolgáltatásakor is jelen van a szent csend.⁵ A papszentelésnél a kézrátétel mindig csendben történik. Az előírás szerint a papjelöltek a püspök elé térdelnek, aki két kezét a fejükre teszi, de semmit sem mond. (117.p.)

    A temetési szertartás megújított formájában is bevezetésre került a csend. Nemcsak imádsággal, hanem csendben is végsőt búcsút veszünk elhunyt testvéreinktől. (Ordo Exsequiarum 10. p.)

    Az új zsolozsmáskönyv bevezető általános rendelkezései külön fejezetben foglalják össze a  csendre vonatkozó előírásokat. (XII. fej., 201–203.) A szent csend beiktatható akár az egyes zsoltárok és megismételt antifónájuk után (112. p.), az ősi hagyomány szerint,  akár a rövid olvasmány után (48. p.), mégpedig a válaszos ének előtt vagy utána; továbbá a fohászok imádkozásánál az egyik lehetőség az, hogy minden egyes fohász után egyszerűen szent csend következik (193. p.). Aki pedig egyedül végzi a zsolozsmát, annak több szabadsága van, hogy szünetet iktasson be, és elmélkedjék egy-egy olyan rész felett, amely a lelkét megragadja. (203. p.)

A szent csend jelentősége

Az új szertartáskönyvek csendre vonatkozó utasításait elemezve megfogalmazhatjuk, hogy a liturgikus reform elgondolása szerint mi a  szerepe és jelentősége a szent csendnek egyházunk megújított liturgiájában.

A csend úgy jelenik meg a liturgiában, mint a liturgia szerves része. (M. ÁR 23, Liturgia Horarum ÁR 201, Gyermekmisék Direktóriuma 37) A zsinat liturgikus reformjának egyik fő célja a hívek aktív részvételének megvalósítása a liturgiában; de ez nem zárja ki a csend jelenlétét, sőt a zsinat kiemeli a jelentőségét: „nehogy túlzott szerep jusson a külső cselekvésnek.” (GYMD 37) A csend bekerült a liturgia építőelemei közé, és az egyház liturgikus életére való nevelésben fontos eszköz. (GYMD 13) Az Imaórák Liturgiája esetében az Általános Rendelkezések felhívják a figyelmünket arra is, hogy a szent csend alkalmazása olyan legyen, hogy „ne bontsa meg a zsolozsma összefüggő felépítését”, „ne legyen kellemetlen vagy unalmas a résztvevők számára”, és „legkevésbé se menjen veszendőbe a zsolozsmának a nyilvános jellege.” (202–203. p.) Nyilvánvaló, hogy más liturgikus cselekmény esetében is mérvadók ezek a figyelmeztetések. A liturgiát vezető papnak éreznie kell, hogy időben mennyi lehet ez a szent csend. Arra is neki kell megtanítania a híveket, hogy hogyan töltsék ki a meditációra szánt csendet. A csend a liturgiában sohasem lehet öncélú, hanem csak egy olyan része a liturgiának, ami valóban elősegíti a gyümölcsöző részvételt.

A szent csend motívumára vonatkozóan is kapunk eligazítást. „A csend belső tartalma a liturgia egyes részeihez igazodik” (M.ÁR. 23. p.); de az idézett dokumentumokból általánosabb jellegű indítóokokat is kielemezhetünk. A liturgikus csend legáltalánosabb indítéka: „a hívek tevékeny részvételének előmozdítása” (SC 30), hogy a jelenlévők az ünnepelt misztériumot a lehető legintenzívebben átéljék. A liturgikus reform első dokumentuma is már világosan meghatározza a csend célját: „a csendes részvétel, bár kevésbé aktívnak látszik, csodálatos mélységét adhat az imádságnak.” (Egyetemes könyörgésekről, 1966)

A csend különösképpen is lehetővé teszi az Isten szavának figyelmes meghallgatását, a hívő ember erre adott válaszát a csendes meditációban és az imádságban. „A cél az, hogy a Szentlélek szava minél teljesebben visszhangozzék a szívekben, s hogy a személyes imádkozást jobban hozzákapcsoljuk Isten igéjéhez és az Egyház nyilvánosan felhangzó szavához.” (LH. ÁR. 202. p.) A liturgiatörténet szerint az első évezredben voltak olyan liturgiák, amelyekben a diakónus az Isten igéjének hirdetése előtt felszólította a jelenlévőket: „Silentium facite! State cum silentio, audientes attente!”⁶ Ebben a tiszteletetadó és meditációs csendben az egyház követi Mária példáját, akiről a szentírás megjegyezte, hogy „szívébe véste szavaikat, és elgondolkodott rajtuk” (Lk 2,19).

A liturgikus csend fajtái

Ahogyan már az előzőkben is láttuk, a liturgikus csend természete és szerepe függ a konkrét liturgikus cselekménytől. A különbözőség ellenére hasonlóságot is felfedezhetünk, hiszen a szentségek liturgiájában a különbözőségeknél sokkal nagyobb az azonosság. Az idézett dokumentumok alapján is a liturgikus csendnek a következő típusait lehet megkülönböztetni⁷: az összeszedettség csendje, a magunkévá tevés csendje, az elmélkedés csendje és az imádás csendje.

1. Az összeszedettség csendje

Az összeszedettség az imádság első alapfeltétele. Az összeszedettség azt jelenti, hogy az imádkozó valóban „összeszedi magát” – ahogy a szó maga is szemléletesen mutatja –: figyelmét arra irányítja, amit tenni akar. Szétszóródó gondolatainkat rendezzük, hogy olyan állapotot hozzunk létre lelkünkben, amelyben a Szentírás megszólítottjaihoz hasonlóan elmondhatjuk: „Itt vagyok, Uram!”

Témánk esetében a csendnek arra a fajtájára kell gondolnunk, amivel a liturgiában akkor találkozunk, amikor a pap könyörgése szólítja fel a népet. Ilyenkor mindnyájan csendben vagyunk a pappal együtt egy kis ideig (parumper), hogy „ráeszméljünk: most Isten színe előtt állunk, és hogy egyéni kéréseinket csendben megfogalmazzuk” (M.ÁR 32). A Gyermekmisék Direktóriuma szerint szükség van az ilyen típusú csendre, hogy a gyermekek „befelé forduljanak, és röviden elmélkedjenek” (37.p.). Az ilyen típusú „csendes recollectió”-val a megújított liturgiában többször is találkozunk. Két jellegzetes fajtája van. Az egyikkel a liturgiák kezdetén találkozunk, a másik pedig a csendes-néma imádság, amelyre a liturgia vezetője szólít fel bennünket.

A legünnepélyesebb forma a csendes arcraborulás (prostratio), amivel kezdődik például a nagypénteki szertartás; de ilyen azután a rövid csend a bűnbánattartás közösségi formájában (OP. 23), vagy a temetési szertartás kezdetén előírt rövid csend (OE 10). Legintenzívebb formája a szentmise bűnbánati része, amelynek a célját így határozza meg az új Ordo Poenitentiae: „hogy a jelenlévők csendben megvizsgálhassák lelkiismeretüket, és szívükben töredelmes bánatot indíthassanak.” (OP 26)

A csendes-magán imádságra is ismételten lehetőséget ad a liturgia, sőt erre a liturgia vezetője egyes esetekben fel is szólít bennünket. A legismertebb forma a szentmise első könyörgése, a kollekta. Ennek a könyörgésnek a lényegéhez tartozik a hívek csendes-magán imádsága. A miséző pap a „könyörögjünk” felszólítás után a hívekkel együtt rövid csöndet tart, majd pedig a csönd után mintegy összefoglalja a collectában a hívők imádságát (vö. precem colligere-collecta), hangosan imádkozza, illetve terjeszti az Úr elé az emberek kéréseit. (M. ÁR 32) Vannak esetek, amikor a celebráns buzdítja a jelenlévőket, hogy csendben imádkozzanak azokért, akik egy szentségben, illetve szentelményben részesülnek. Így például a bérmálásnál (OC 28), a  szerzetesi fogadalomtételnél (OPR 40), és a lektor  meg akolitus avatásánál (DILP 23). A hívek egyetemes könyörgésénél a közösség kétféle módon fejezheti ki a kéréseit: vagy úgy, hogy az egyes szándékok után közös fohászt mond, vagy pedig hogy csendben imádkozik. A szentmisében (M.ÁR 47) és a zsolozsma imádkozásánál (LH. ÁR 193) szintén van lehetőség arra, hogy csendes-magán imádsággal helyettesítsük a hívek közös válaszát. A nagypénteki ünnepélyes könyörgésekben ugyancsak kiemelt fontos rész a hívek csendes imádsága. Ilyenkor a pap először kihirdeti, hogy kiért és miért imádkoznak; utána a pap vagy a szerpap felszólítja a hívőket, hogy hajtsanak térdet (Flectamus genua), mire mindenki leborulva, illetve letérdelve magában imádkozik a paptól megjelölt szándékra; végül pedig állva hallgatjuk meg a pap összefoglaló-befejező imádságát.

2. A magunkévá tevés csendje

A liturgia vezetője által mondott imádságok: a könyörgések és a papra tartozó imádságok végzése alatt a hívek hallgatnak, és lélekben egyesülnek a celebráns szavaival. A csendben magukévá teszik mindazt a belső magatartást, amellyel a pap vezetésével az egész közösség könyörög. Ezt a csendet kell gyakorolnunk kiemelt módon az  eucharisztikus imádság (kánon) végzése alatt, a nagycsütörtöki krizmaszentelő misében az olajszentelő imádság elimádkozása közben, a szerzetesi fogadalomtétel megszentelő imádságakor, és sajátos módon az egyházi rend különböző fokozatainak kiszolgáltatásakor a felszentelő imádság alatt (29, 117, 185). A püspök- és papszentelésnél kiemelten látjuk ezt a magunkévá tevő csendes imádságot, amikor a püspökszentelésnél a jelenlévő püspökök, a papszentelésnél pedig a püspök és a jelenlévő papok gyakorolják a kézrátételt, amiről már Hippolütosz is megjegyezte: „mindnyájan hallgassanak, de imádkozzanak szívükben a Szentlélek leszállásáért.”⁸

Az imádkozás legáltalánosabb módja a könyv nélkül megtanult vagy olvasott imák elmondása. Ezekkel kapcsolatban is szinte észrevétlenül mindnyájan gyakoroljuk a magunkévá tevés aktusát. Sokszor halljuk vagy mondjuk ezeket a kötött szövegű imádságokat. A felnőtt ember már nemcsak gépiesen mondja a megtanult imádságokat. Lassan azonosítjuk magunkat velük, és úgy mondjuk el őket, mintha mi magunk szerkesztettük volna, mert jól kifejezik hitünket és vallásos érzéseinket. A magunkévá tevés által lesz értelme az ilyen típusú imádkozásnak. A liturgia pedig tele van olyan imákkal, amelyeket a pap vagy egyedül mond el, vagy pedig a jelenlévőkkel. Ez következik a liturgia természetéből. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ha a pap egyedül imádkozik, még akkor is együtt mondjuk el az imát, mert a magunkévá tevés által szívünk együtt emelkedik az Istenhez.⁹

3. Meditációs jellegű csend

Az igazi csendben a szívünk is hallgat, figyel. Ez a belső éberség szükséges ahhoz, hogy Isten szavát is meghalljuk. Mert a liturgiában nemcsak mi szólunk az Istenhez az imádság szavai által, hanem az Isten is szól hozzánk az ő Igéje által.

A liturgiában van tehát olyan csend is, amelynek az a célja, hogy válaszolni tudjunk Isten szavára. Sőt egyes esetekben „felhívás, hogy röviden elmélkedjünk az előbb hallottakról” (M. ÁR 23), „hogy a Szentlélek szava minél teljesebben visszhangozzék a szívekben, s hogy a személyes imádkozást jobban hozzákapcsoljuk az Isten igéjéhez” (LH. ÁR 202); „hogy az Isten szavát jobban megérthessük, és az a szív mélyére hatoljon” (OP 24). A liturgikus könyvek ismételten ajánlják az ilyen jellegű csendet. Erre háromféle lehetőségünk van: 1. az Isten igéjének meghallgatása után (M.ÁR 23, LH. ÁR 48; 202, GYMD 46, OPO 24); 2. a homília után (OPB 17, M.ÁR 23, LH. ÁR 48, GYMD 13, OP 26); 3. a zsoltározás után (LH 112), kiváltképpen, amikor a hallgatás után zsoltárhoz kapcsolt könyörgést is veszünk (LH. ÁR 202). A közösségi meditatív jellegű csend legrégebbi  példájával találkozunk liturgiánkban a húsvéti vigília virrasztásakor: közösségben hallgatjuk az olvasmányokat Isten nagy tetteiről, az éjszaka csendjében elmélkedünk arról, hogy értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért mit tett az üdvözítő Isten, majd pedig a zsoltározással és az azt lezáró könyörgéssel válaszolunk Isten üzenetére.

Az Isten szava csend nélkül, csendes meditáció nélkül az ember számára csak „pusztában kiáltó szó”. A tapasztalat is azt mutatja, hogy kisebb és állandó liturgikus közösségekben az igeliturgia utáni csend meghozza a gyümölcseit. A rövid elmélkedés segít bennünket abban, hogy az igét valóban életté tudjuk váltani. Maga Jézus is ismételten figyelmeztet bennünket, hogy nem elég az, hogy csak hallgatjuk az ő tanítását (vö. Mt 7,26–27; Lk 11,28).

4. Az imádság csendje

Szt. Ágoston meghatározása szerint: „tiszteletteljes hallgatás az örökké nagyobb Istennel szemben.”¹⁰ Az imádás csendje az Isten igéjéből fakad. R. Guardini szerint az igazi imádkozó nemcsak azért hajlik meg Isten előtt, mert Ő nagyobb az embernél. Ez a motívum kevés. Az igazi imádás alapja az Isten szava, amiből megtudjuk, hogy mit tett értünk az embert üdvözíteni akaró Isten. A bibliai megalapozottságú  imádás így szól: „Azért teszem, mert méltó vagy erre a meghajlásra. Felismertem, hogy te nemcsak a valóság, hanem az igazság is vagy; nemcsak hatalom, hanem Jóság; nemcsak erő, hanem a végtelen érték és bölcsesség vagy.”¹¹ Lehetőséget ad arra, hogy tudatosítsuk magunkban azt, hogy „életünk Krisztussal az Istenben van elrejtve” (Kol 3,3). Továbbá lehetővé teszi az eukarisztia misztériumában való részesedés nagyobb fokát. Egyrészt azért, hogy „a hívek gyümölcsözően vegyék magukhoz Krisztus testét és vérét” (M.ÁR 56f), másrészt azért, hogy áldozás után a jelenlévők magukban imádkozzanak, együtt legyenek az Úrral, és „szívük mélyén Istent dicsérjék és kérjék” (vö. M.ÁR 56j, DMP 37). Az imádás csendje legkifejezettebben megnyilvánul a szentmisén kívüli szentségimádás idején, amikor a „szentségi Jézus előtt imádság által a szentáldozásban létrejött egyesülés tovább folytatódik” (OSC 81). Az Istentiszteleti Kongregáció Instrukciója szerint ezért a szentségimádást a legteljesebb formájában úgy kell megrendezni, hogy „azon szentolvasmányok, énekek és szent csend legyen. Ezáltal a szentségimádás hatékonnyá válik a közösség lelki életének ápolására. Így az egység és a testvériség szelleme – amelynek jele és forrása az Eukarisztia – tovább erősödik.” (OSC 90)

Az imádás csendjének legmélyebb, sajátos formájával a nagypénteki liturgiában találkozunk, amikor a leleplezett kereszt előtt hódolatunkat és imádásunkat csendben fejezzük ki.

Összegzés

Az új rituálék elemzése is figyelmeztet bennünket, hogy a liturgikus megújuláshoz vezető úton mennyire fontos lenne a liturgikus csend értékelése, újrafelfedezése. A csend megújuló értékelése összhangban van a Bibliával¹² és az egyház hagyományával.

„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt” (Jn 1,1), de olyan misztériumként, amelyre „örök idők óta csend borult” (Róm 16,25), mindaddig, amíg az fel nem tárult az emberek előtt. Már az ószövetség szerint is az Istennel való találkozás a csendben  megy végbe (1Kir 19,11–13). A csend elősegíti az Istennel való dialógust, sőt amikor az Isten az emberhez közeledik, az embernek csöndben kell maradnia (Hab 2,20; Szof 1,7; Jel 8,1); amikor pedig eljött, a félelem, illetve a tisztelet csöndje jelzi az ember imádását (Siralm 2,10; Kiv 15,16; Lk 9,36). A csend értékelésében Krisztus a keresztények tökéletes példaképe, aki mindig az imádság csendjében kereste az Atyával való kapcsolatot (Mt 14,32; Mk 1,35; Lk 9,28; Jn 6,15). Arról sem feledkezhetünk el, hogy Jézus nem csak a szavakkal kifejezett imát hallgatja meg. Jézus akkor is meghallgatja a hit imáját, ha az csendben nyilvánul meg (vö. a béna hordozói [Mk 2,5], a vérfolyásos asszony, aki megérinti ruháját [Mk 5,28], a rosszhírű nő könnyei és illatos olaja [Lk 7,37–38]).

Az egyházatyák közül elsőként Antióchiai Szent Ignác ír a csend teológiai vonatkozásairól.¹³ Az Isten magát Fia, Jézus Krisztus által nyilatkoztatta ki, aki „az ő hallgatásból származó Igéje” (Magn VII,2). „Ennek világnak fejedelme nem ismerte Mária szüzességét és szülését, ugyanúgy, mint ahogy az Úr halálát sem. Ez a három misztérium Isten csendjében teljesedett be.” (Ef XIX, 1) Szerinte „akiben megvan tényleg Jézus igéje, az még hallgatását is meg tudja hallani, hogy tökéletes legyen” (Ef XV,2), mert „jobb hallgatni és lenni, mint beszélvén nem lenni” (uo. XV,1). Szent Ambrus híres könyvében külön fejezetet szentel a csend kérdésének¹⁴, az egyik zsoltármagyarázatban pedig ezt írja: „Az ördög a zajt keresi, Krisztus a csendet”¹⁵.

Olyan világban élünk, ahol a csendet az emberek nemigen értékelik. A külső és a belső csend megteremtése egyre nehezebb napjaink zajos és rohanó világában. A világban élő keresztény ember számára talán a liturgia az egyetlen hely és idő, amikor találkozhat a csenddel, és a csendben Istenével. Az egyház megújított liturgiája mindnyájunk számára felajánlja ezt a lehetőséget. Csak élni kellene vele!

Jegyzetek

¹ Vö. J. Henning, Formen des heiligen Schweigens: Lit Jb 19/3 (1969) 166–177; L. Deiss, Le silence dans la célébration liturgique: L’Église qui chante n. 97 (1969) 12–14, B. Heron, Silence during the celebration of Mass and other rites: Notitiae 8 (1972) n. 74, 180–181; J. Molin, Il silenzio e il grido nella perghiera del’assemblea, in: AA. VV. Nelle vostre assemblee I, Brescia 1975, 323–324.

² R. Guardini, La messe (Lex orandi 21), Paris 1957, 20.

³ Vö. Schema Const. de Sacra Liturgia, n. 27, in: Acta Synodalia Sacrosancti Oecumenici Conc. Vaticani II, vol. I, pars I, Typ. Pol. Vaticanis 1970, p. 273.

⁴ Vö. Acta Synodalia, vol. I., p. 645.: „. . . Ad n. 27. haec addenda propono: Attamen in actione liturgica sacrum silentium interdum quoque observetur.”

⁵ Vö. püspökszentelés 29. p.; papszentelés 117. p.; diakónusszentelés 185. p.

 ⁶ Guardini, i.m. 24.

⁷ D. Sartore, Silenzio in: Nuovo dizionario di liturgia, Ed. Paoline, Roma 1984, 1386–1387.

⁸ Traditio Apostolica, II.

⁹ Vö. Jálics F.: Tanuljunk imádkozni, Prugg Verlag, 1977, 6–11.

¹⁰ Ágoston, In. Psalm. 62,16.

¹¹ R. Guardini, Az imádság iskolájában, SZIT Bpest 1988, 53.

¹² Vö. Biblikus Teol. Szótár, 203–205.

¹³ Vö. Ad Magn. 8,2 és Ad Eph. 15,1–3.

¹⁴ Szent Ambrus, De officiis 1,1–10.

¹⁵ In Ps 45,11; PL 14,1138 – latinul: „Diabolus sonum quaerit, Christus silentium.”

KÉRDÉSEK  
A  GYÓNTATÁSSAL  KAPCSOLATBAN

Szomorúan tapasztaljuk mi, papok, hogy megcsappantak a gyónók, és a gyónások száma is csökkent. Az erről való beszélgetéseink alkalmával többféle okot találtunk, de arról nemigen esett szó; mi függ tőlünk, gyóntatóktól, lelkivezetőktől? Felmerült bennem a kérdés: jól gyóntatok? Mi, papok, alig tudjuk kontrollálni e tevékenységünk minőségét. A hívektől alig kapunk visszajelzést. Továbbá az is kérdés: főpásztoraink tudják-e, hogy munkatársaik hogyan gyóntatnak? Legalábbis tőlem még nem kérdezte senki.

Ezért gondoltam: a kérdést fel kell vetni a közvélemény előtt, mert tartok attól, hogy paptársaim közül sokan ilyen kételyek közt végzik e szent és felelősségteljes tevékenységüket.

Ennek kapcsán leginkább az izgat, hogy annak idején a papnevelő intézetben szinte semmiféle tudományos alaposságú lélektani ismeretekre nem tettünk szert. Azóta csak elvétve került kezembe hívő lélekkel megírt, lélektani problémákkal foglalkozó könyv. Sajnálattal tapasztalom, milyen sok ember nem szereti önmagát, mennyi család bomlik fel a legalapvetőbb lélektani szabályok ismerete hiányából. Mennyi a bezárkózott, önsajnálkozó, depressziós ember! Ezek leki gyógyítására nagyon elégtelennek, felkészületlennek ítélem magamat. Ma ezernyi lelki sérüléssel élő gyermek, ifjú, felnőtt keres minket, és nemigen értünk a gyógyításukhoz. Mennyi a meggyónt és be sem vallott bűn, melynek mély rugóit sem a gyónó, sem a gyóntató nem tudja kezelni, ha nem kellően jártas a lélektani ismeretekben. Jézus szeretetével és irgalmával szeretnénk mindenkin segíteni, de úgy látom, ennél ma több is kell! Nemcsak a Szentlélek világosító kegyelmére vágyom, hanem arra is, hogy a papság e legelrejtettebb feladatában megfelelő segítséget kaphassunk.

A levél íróját ismerjük; neve azonban nem fontos, hanem a kérdésfeltevése. – Kérjük olvasóinkat, szóljanak hozzá, éspedig lehetőleg röviden, velősen. Hosszabb hozzászólást csak akkor közlünk le, ha szakember komolyan megszerkesztett tanulmánya. (Szerkesztőség)

Érszegi Márk Aurél

AZ  EGYHÁZI  LEVÉLTÁRAK  PASZTORÁLIS  FUNKCIÓJA

Az Egyház Kulturális Javainak Pápai Bizottsága 1997. február 2-án kiadott körlevelében az egyházi levéltárak pasztorális szerepével foglalkozik*.

A bizottságot önálló szervezetként 1988. június 28-án hozta létre II. János Pál pápa, kijelentve a Pastor bonus apostoli konstitúcióban, hogy „a történelmi javak között különleges fontossággal bírnak azon dokumentumok és jogi eszközök, amelyek az egyházmegyék, plébániák, templomok és az Egyház kebelén belül létesült egyéb jogi személyek életére és lelkipásztori tevékenységére, valamint jogaira és kötelezettségeire vonatkoznak, azokat tanúsítják”.

A bizottság több körlevél révén igyekezett eddig is felhívni elsősorban a közvetlenül érintett egyházi elöljárók figyelmét a pápa azon kívánságára, hogy megfelelően törődjenek az Egyház kulturális értékeivel, mint a keresztény hagyományok tanúbizonyságával és a jelen történelmi pillanat által megkívánt új evangelizáció hatékony eszközeivel.

Ez az új körlevél az egyházi levéltárak és intézményi irattárak  megfelelő kezelésének fontosságát elemzi; azok ugyanis nemcsak az Egyház „emlékezetének őrzői”, de a pasztorációs munka elengedhetetlen kulturális tényezőjének hordozói is. Az elmúlt események emlékezete konkretizálja az egyházi hagyományt, továbbá lehetővé teszi az egyházi és világi személyek számára egyaránt az evangelizációs munkájukhoz szükséges információk beszerzését.

A bizottság a továbbiakban megfogalmaz néhány útmutatást és irányelvet, amelyek segítséget nyújthatnak a levéltárak szervezésének, az anyag gyűjtésének és rendszerezésének célszerű megvalósításához, és elősegíthetnék egy általános gyakorlat kialakulását az ezzel foglalkozó egyházi intézmények körében. Az ajánlások között szerepel nemcsak a levéltári anyag rendszeres gyűjtése és rendezése, de annak megszervezése is, azaz a kutatást elősegítő katalógusok készítése, a  multimediális eszközök erősen javasolt igénybevétele, a forráskiadás. Az egyházi intézményeknek együtt kell működniük a hasonló világi intézményekkel, és mind az egyházi, mind az adott országban érvényes jogszabályok szerint kell megszervezniük a konkrét levéltári működést és szolgáltatást.

Az illetékes egyházi és világi hatóságok kapcsolatát illetően a bizottság javasolja az egyes Püspökkari Konferenciák közös állásfoglalását a történelmi-kulturális javak és különösen is a levéltárak kezelésére vonatkozó teendőkkel kapcsolatban. Fontosnak tartja tehát: erősíteni azt a meggyőződést, hogy a levéltárak használata nemcsak kulturális jelentőséggel bír, de a pasztorációban is nagy szerepe lehet; megőrizni a levéltárakban az egyházi közösségek és intézmények életével kapcsolatos iratokat, bátorítani krónikák készítését ezen intézmények részéről; megőrizni az eltűnőben levő egyházi hagyományok és kezdeményezések dokumentációját; közös gyűjtési, anyagmegőrzési, felhasználási gyakorlat kiépítését; elősegíteni az egyházi levéltárosok képzését, szakmai szervezetekben való részvételük, tudományos rendezvények révén: biztosítani a levéltári anyag megfelelő helyen történő őrzését és tárolását; tudatosítani a plébánosokban és az egyházi intézmények vezetőiben a hatáskörükbe tartozó irattár és levéltár megfelelő vezetésének és kezelésének fontosságát.

A körlevél idézi VI. Pál pápát, aki szerint a történelmi kultúra magából a keresztény életből és az Egyház természetéből ered, hiszen Krisztus írja a történelmet, és ezáltal a történelmi emlékek tisztelete összefügg a Krisztus működése iránti tisztelettel. II. János Pál pápa szerint vallás és művészet, vallás és kultúra között nagyon szoros kapcsolat létezik, éppen ezért az egyházi közösségek által létrehozott kulturális értékek megfelelő használata révén folytatni és erősíteni lehet a keresztények és a jelen világ közti párbeszédet.

* La funzione pastorale degli archivi ecclesiastici: Pontificia Commissione per i beni culturali della Chiesa. Lettera circolare. Documenti Santa Sede 48.

FIGYELŐ

Krómer István

SZÁMVETÉSRE  KÉSZÜLŐDVÉN

A felszínt tekintve, avagy madártávlatból nézve, hazánk csöndes, békés jövő elé néz. Ma már bizonyosnak látszik, hogy Magyarország végleg elszakadt kommunista közelmúltjától, s egyenes úton halad a nyugati világrendbe való betagozódás felé. Az 1994-ben győztes baloldali koalíció kisebb megingásoktól eltekintve, illetve az Alkotmánybíróság által néhány esetben a jogállam útjára visszatérítve, általában betartotta a demokratikus formákat. A diktatúra visszatértének gyakorlatilag nincs esélye, mert egy-kori vezetőinek sem érdeke a visszarendeződés. A küszöbön álló NATO-csatlakozás kihúzza a talajt azok alól is, akik a visszarendeződést külső erők segítségétől várnák. Az országban nincsenek számottevő politikai erők, melyek a Nyugat-Európához közeledés irányvonalát alapvetően megkérdőjeleznék, s a NATO-meghívás arra utal, hogy a Nyugatban is megszületett a fogadókészség hazánk integrálására. Amennyiben a nyugati gazdag országok közösségét a megszokott sablonok szerint ítéljük meg – stabil demokrácia, szólás- és egyesülési szabadság, viszonylag magas életszínvonal a társadalom döntő hányada számára, évtizedek óta tartó békés fejlődés, minimális háborús veszély –, az integrációs pályára állás reménykedéssel tölthetne el bennünket.

Látni kell azonban, hogy az a Nyugat, melyhez most közeledünk, nem csupán ezekkel a számunkra vonzó, korábban oly fájóan nélkülözött ismérvekkel bír. A nyugati civilizáció fejlődésének kritikus szakaszába ért. Ennek legfőbb oka, hogy a nemzeti kormányok ellenőrzése alól egyre inkább kikerülő, a nemzeti, regionális és helyi érdekek iránt közömbös nemzetközi nagytőke rövid távú pénzügyi érdekei hovatovább maguk alá gyűrnek minden más érdeket és értéket. Ha ennek nem sikerül gátat vetni, komor jövőnek nézünk elébe. Ma már a leggazdagabb államok is súlyos kihívásokkal kénytelenek szembenézni. A fokozódó tőkekoncentráció, a tőke ebből adódó egyre erősebb érdekérvényesítő képessége előrevetíti annak baljós árnyékát, hogy a fejlett országoknak is be kell szállniuk a munkaerő árának alulkínálásával a tőke kegyeiért folyó brutális nemzetközi versenybe, amely a fejlődő világban már rémítő méreteket öltött. Amit Bangladesben vagy Dél-Amerikában fillérekért hajlandók elvégezni, akár gyerekek is, azért miért fizessen egy világcég Amerikában vagy Nyugat-Európában hússzoros árat? A magasan képzett munkaerővel s magas szintű technológiai tudással felvértezett országok talán valamelyest ellenállhatnak e nyomásnak, nem így mi és a sorstárs országok, melyek mai tőkeszegénységükben szinte csak munkaerejüket ajánlhatják fel.

Több évszázados bomlási folyamat eredményeképpen Európa arra a pontra jutott, hogy esetleg végleg szakít keresztény gyökereivel. Reális a veszély, hogy a már ma is meghatározó, a Mammon imádatára épített berendezkedés egyeduralkodóvá válik. Ez nem ismer sem Istent, sem embert, csak a hatékonyságot, értve ezen a pénzgyártás optimalizálását. Nem szempont, ha emberek százezreinek megszűnik a munkája, nem szempont, hogy (emiatt is) széthullanak a családok, s a fiatal nemzedék eszmények híján, akciófilmek, dübörgő gépzene és drogok bódulatában nő fel, nem szempont, ha milliók élettere elszennyeződik. Egyedüli szempont az egységnyi befektetett tőkére jutó profit, s egyre gyengülnek azok az intézmények, melyek ezt a szempontot emberi-társadalmi érdekből korlátozni tudnák. A tőke nyomása kikezdte a XX. század második felét jellemző társadalmi béke fundamentumát, a jóléti államot. Az öngondoskodás tetszetős jelszavával, az újraelosztás pazarló voltának hangoztatásával, valójában a tőke közterheinek csökkentése szándékával lebontják a szociális gondoskodás eddigi rendszereit, de párhuzamosan nem nő a magukról gondoskodni tudó független egzisztenciák száma, ellenkezőleg, a munkanélküliség növekszik, következésképpen emberek tömegei nyomorodnak el. Ez a folyamat kiváltképpen veszélyes a volt kommunista országokban, ahol a független középrétegek módszeres megsemmisítése korábban állami politikai cél volt.

Ha ennyi veszély leselkedik ránk, miért akarunk egyáltalán integrálódni? Ennek két praktikus oka van. Az integráció lehetővé teszi, hogy csekély erőnknek megfelelő mértékben, de mégis formálói legyünk Európa – talán mégsem a legrosszabb forgatókönyv szerinti – jövőjének, s bizonyos felzárkóztató támogatásra is számíthatunk. Kívülrekedve viszont csak a gyengeségünkből adódó kiszolgáltatottság, a perifériák kiszipolyozottsága jutna osztályrészül. Másrészt nagy birodalmak határmezsgyéjén élve, hosszú távú teljes függetlenségben nem reménykedhetvén, választanunk kell, számunkra melyik érdekszférához tartozás a kisebbik rossz, s az eddigi tapasztalatok szerint ez a nyugati. Nem mindegy természetesen, milyen érdekérvényesítési nemzeti stratégia alapján, milyen kormány vezetésével történik meg az integráció. Egy szociálliberális kormány, ha mindkét pártja komolyan venné értékeit, elvben nem is lenne rossz. A liberális párt sürgetné a nehézkes tervgazdaság helyett a versenyképesebb piacgazdaság megerősítését, támogatná a társadalom szabad önszerveződését, a szocialista párt viszont az állam eszközeivel segítené a versenyben önhibájukon kívül lemaradókat, a gyengék esélyegyenlőségének elősegítésén munkálkodna. Nos, a valóságban nem ez történt; inkább mintha mindkét párt az árnyoldalait adta volna a közös koalícióba. Mindig annyiban voltak liberálisan államellenesek, illetve szocialistán államközpontúak, amennyire szűk csoportérdekeik (és az SZDSZ esetében doktriner ideológiájuk) érvényesítése érdekében ez célszerűnek látszott. Az SZDSZ „éjjeliőr állam” koncepcióját gazdasági téren az MSZP is szívesen a magáévá tette. Tétlenül nézte, sőt aktívan támogatta, hogy – szabad verseny címén – a nemzeti vagyon nagy újraosztásának a bennfentesek, az erősek és a gátlástalanok váljanak szinte kizárólagos haszonélvezőivé. Leállítottak minden kisbefektetői privatizációs programot, kizárólag a készpénzzel fizetőknek juttattak állami vagyont, vagyis külföldieknek és a korábbi rendszer kiválasztottjainak. Miközben az elmúlt évtizedek társadalomromboló folyamatai miatt mindennél nagyobb szükség lett volna a középosztály létrehozására, megerősítésére, a valóságban ennek érdekében szinte semmi nem történt. Nem kaptak elegendő támogatást a gazdálkodást nagy nehézségek közepette újrakezdő parasztgazdák, a kis- és középvállalkozók, miközben gazdasági stabilizáció címén az ’50-es évek óta nem tapasztalt elszegényedést volt kénytelen elszenvedni a bérből élők több milliós tömege is. Ezt a nagyon is központi, nagyon is állami beavatkozást az állítólag liberális SZDSZ nemcsak elfogadta, de sürgette is. Itt ugyanis nem elvekről volt szó, hanem a nemzetközi tőke elvárásaihoz való – kritikátlan – igazodásról. Le kellett értékelni a magyar munkaerő árát, hogy az ide érkezett tőke jobban megtalálja a számítását. A gazdasági hatalom kiegyezett, ill. szót ért a politikaival. Az MSZP–SZDSZ-koalíció „pragmatikus”, társadalmi víziói legfeljebb választási kampányszlogen szintjén vannak, gyakorlati cselekvésében a pillanatnyi pénzügyi érdekeken túlmutató szempontok alig vezérlik. Menjen minden a maga útján, csak a nagyhatalmú pénzügyi központoknak és a brüsszeli bürokratáknak feleljünk meg. A társadalmi hatásokkal nem számoló fináncpolitika az oktatástól a közbiztonságon át a népesedésig súlyos rombolást vitt véghez a humánszféra szinte minden ágában, miközben a bürokratikus kivitelezés miatt groteszk módon szinte semmi megtakarítást nem értek el. Amit nyertek pl. a családi pótlék részleges megvonásával, azt kb. el is vitte a több millió űrlap készítése és feldolgozása. A neoliberális recept szocialista végrehajtása pénzügyileg nullszaldósnak, társadalmi hatásait tekintve súlyosan deficitesnek bizonyult.

Talán a legnagyobb a morális kár. A társadalmi szintű önvédelem legfontosabb eszközévé lassan a normakerülés válik. A feketegazdaság nemcsak erős, de hallgatólagosan szinte közmegbecsülés övezi. A normák fellazulásának talaján virul a valódi bűnözés, a korrupció és a maffiatevékenység. A hatalom a Központi Bűnüldözési Hivatal létrehozásával kezd ugyan eredményeket felmutatni a szervezett bűnözés felderítésében, a horogra került, milliárdos károkat okozó bűnözők azonban a törvények kiskapui és az igazságszolgáltatás tehetetlensége miatt százezres pénzbüntetésekkel és felfüggesztett börtönökkel megússzák. A hatalom törvények melletti és morális elkötelezettségét súlyosan megkérdőjelezi a „Nyírfa-ügy”: a hírszerzés külföldi bűnöző csoportok után kutatva magyar pártpolitikusokhoz vezető szálakra bukkan; hivatásszerűen jelenti a végrehajtó hatalomnak, amely a hivatásukat teljesítő vezető operatív tisztek eltávolításával válaszol. . .

Az MSZP ugyan a magyar belpolitika megkerülhetetlen tényezőjévé küzdötte vissza magát, de a jövőt illetően nagy szüksége volna egy kudarcot követő ellenzéki lét öntisztító időszakára. Jogosnak látszik a Fidesz aggodalma, hogy esetleges győzelmük esetén évekre, évtizedekre magukhoz ragadhatják a kormányrudat, amely mellől legfeljebb egy olaszországi méretű politikai kataklizma lökheti ki őket. Pedig a korrupció már ma sem közönséges méretű. A Tocsik-ügy vagy a Demszky-Városháza közbeszerzési botrányai aligha elszigetelt esetek. Móricz Zsigmondnak leesne az álla, ha a mai Rokonokat látná.

A mai kormánykoalíció másik súlyos öröksége, hogy miközben a vagyon célzott szétosztásával  konzerválta a múlt hatalmi struktúráit, oktatáspolitikájával a vesztes milliók számára nehezen járhatóvá tette a fel- emelkedés egyetlen, még létező útját, a magas szintű tudás megszerzését. Az állítólag liberális SZDSZ a sokszínű magyar oktatásra egy olyan modellt (6+4+2) kényszerített, amely korábban a valóságban még kísérlet szintjén sem fordult elő. Emiatt a kistelepüléseken élőket az a veszély fenyegeti, hogy gyermekeik hatelemis szintre süllyednek vissza. A felsőoktatás terheit egyre jobban a hallgatókra hárítva a párhuzamosan elszegényített társadalomban a továbbtanulást egyre inkább a tehetősek kiváltságává tették. Az SZDSZ értékrelativizmusával, szabadosságkultuszával is károkat okozott az oktatás, a kultúra terén, s inkább bátorította, mint fékezte a családot és társadalmat bomlasztó devianciák (kábítószer, homoszexualitás, abortusz stb.) térhódítását. A szabaddemokraták több alkalommal saját koalíciós partnerüket is ingerülten támadták, amikor az gesztusokat tett az egyházak vagy a hatalom klientúrájától független kulturális csoportok felé.

Az MSZP pragmatizmusa ugyanis bizonyos néppárti jellegben is megnyilvánul. Mivel e párt sokféle gazdasági, társadalmi és kulturális érdekcsoport laza koalíciója, amely csoportok a népi íróktól a nyertes menedzserrétegen és a hívő tagozaton át az ókommunista baloldali platformig a társadalom jelentős részét lefedik, Horn Gyula ügyesen kerüli a szükségtelen konfliktusokat. Emiatt az egyházakkal szemben udvarias, kéréseiket részben teljesíti, s érezhetően csillapította a kultúrharcot is. Amíg hatalmunkat nem veszélyezteti, virágozzon minden virág, mondja Horn, s leinti a militánsokat. Az SZDSZ tiltakozásaira fittyet hány. Teheti, mert az SZDSZ mára jelentéktelen párttá vált. A korábban mögötte állók jelentős része felismerte, hogy az igazi politikai erő az MSZP, érdemesebb kiegyezni, mint állandóan harcolni vele. Horn Gyulában és sok szocialistában kezdetben volt némi hajlam a kisemberek képviseletére, de a hatalom édes mámorában mára a fő vonalakban már vonakodás nélkül igazodnak a tőke elvárásaihoz. A gazdasági és kulturális hatalom befolyásos birtokosai ezt felismerve mögéjük állnak, s kezdik magára hagyni az SZDSZ-t, amelynek a magyar társadalom nagy átlagától elütő szubkultúrája egyre inkább csak teher. Az MSZP úgy tudja képviselni a tőke érdekeit, hogy közben a társadalmat sem idegeníti el magától. Az MSZP úgy hajtotta végre a feladatot, hogy támogatottságát is megőrizte, illetve visszaszerezte; világos, hogy e pártot érdemes támogatni.

Abban, hogy az MSZP ismét győzelemre esélyes pártnak számít, szerepe van egységessé vált arculatának is. Az eddig markáns belső kritikai hangok megszűntek. Nem tudjuk, megvették vagy megfélemlítették a bírálókat; a párt közös érdeke ösztönzi őket igazodásra, vagy egyszerűen már nem látnak esélyt a lázadásra. Pozsgay, Szűrös sorsa vagy a jobboldal szétesése intő jel lehet számukra. A lényeg: Bihari Mihály kaliberű, tisztességesnek ismert tudósok kölcsönzik tekintélyüket nyilvánvalóan alkotmányellenes praktikákhoz. Lehet, hogy a korábban a globalizáció veszélyeire figyelmeztető, Nagy Sándor vezette szocialista platform nem kapitulált, de tény, hogy hallgat.

Miközben az MSZP belső kompromisszumot tudott kötni, az ellenzék egy része szinte péppé őrölte magát. Valószínű, hogy az egy évtizeddel ezelőtti, számos véletlenszerű elemmel áthatott pártosodás miatt egy belső átrendeződés elkerülhetetlen volt; legfeljebb azt fájlalhatjuk, hogy ezt a szükségszerű folyamatot ennyi felesleges indulat kísérte. Kiváltképp fájó, hogy a magát kereszténydemokratának nevező párt metamorfózisa zajlott le a legdurvábban. Giczyék korlátolt és féktelen hatalomvágya, kíméletlensége méltatlanná tette a maradék KDNP-t a keresztény és demokrata jelző használatára. A polgári középpártok polgárháborújának haszonélvezője elsősorban nem a koalíció lett, hanem a két egységes arculatú ellenzéki párt, a Fidesz és a Kisgazdapárt. Az egységes arculat azonban a Fidesznél tehetséges politikusok fegyelmezett együttműködésének eredménye, az FKgP esetében viszont egy hagyományos kategóriákkal nem jellemezhető, különleges egyéniség egyeduralma a szürke mezőny felett. Torgyán József a vesztesek indulatainak szításával maga mögé tudta állítani a rendszerváltozásban vesztes csoportok jelentős részét, anélkül, hogy felemelésükre értelmes programot tudna adni. A Fidesz program-vitairata ezzel szemben a rendszerváltozás máig legszínvonalasabb bírálatát adta, s anélkül, hogy csodát ígérne, felvázolta egy társadalomközelibb, középosztály-központú kibontakozás tervét is. Ezzel, korábbi hívei nagyobb részét megtartva, mára sikerült maga mögé állítania az Antall József vezette korábbi koalíció híveinek többségét. A középpártok maradékait pedig választási megállapodásokkal igyekszik kormányképes koalícióba szervezni. A polgári ellenzék lassan körvonalazódó újraintegrálódása esélyt ad a megerősödő MSZP-vel is versenyképes pártszövetség létrejöttére. Ezzel összeomolhat az MSZP azon taktikája, hogy saját maga egyedüli alternatívájaként a Torgyán-rémképet mutatja fel.

Időközben bizonyos enyhülés tapasztalható az ellenzék két erős pártja között. A Fidesz mindig is békés egymás mellett élésre törekedett Torgyánnal, aki az ősz közepétől beszüntette a többi ellenzéki párt folyamatos ócsárlását. Tartalmi közeledést jelent, hogy megszabadult az őszintén – Torgyán közelében úgy is mondhatnánk, naivul – radikális Maczó Ágnestől. A dolog másik oldala, hogy ezt a megszokott diktatórikus módon tette. (Maczót kongresszus választotta alelnökké, kongresszus válthatná le, ilyen azonban a Kisgazdapárt életében vagy 4 éve nem volt, s ki tudja, mikor lesz.) Az eddigi tapasztalatok alapján természetesen komoly fenntartásokkal kell kezelnünk Torgyán békülékenységét, s igazán csak akkor vehetjük komolyan, ha majd a választások 2. fordulójában előnyösebb helyzetben lévő ellenzéki társaik javára valóban visszalépnek a kisgazda jelöltek. Ha így lesz, az javítja az MSZP legyőzésének esélyét, ha nem, tovább valószínűsíti azt a közkeletű gyanút, hogy Torgyán működése így-úgy, de inkább a mai koalíció érdekeit szolgálja.

A közvéleménykutatások többsége szerint a legtámogatottabb párt az MSZP. Korábbi fő ellenfele, a Kisgazdapárt leszakadni látszik a versenyfutásban, s megszokott harsány, radikális hangjának a szalon- és kormányképesség érdekében elhatározott tompítása további visszaesését valószínűsíti. Az MSZP legfőbb vetélytársává mára (a Kereszténydemokrata Szövetséggel együtt induló) Fidesz vált, amely további választási szövetségkötésekkel biztosan meg is előzheti a szocialistákat. Ebből nagy valószínűséggel várható, hogy az MSZP viszont egyetértésre fog jutni a megcsappant SZDSZ-szel. Teljes ellenzéki együttműködéssel a két koalíciós párt is legyőzhető. Mivel azonban a teljes ellenzéki összefogás ma nem több bizonytalan ígéretnél, aki változást akar, annak a dolgok mai állása szerint a Fidesz–MDF tengelyű szövetség valamelyik tagjára célszerű voksát leadnia.

Szabó Ferenc

A  MAGYAR  ÉRTELMISÉG  HIVATÁSÁRÓL

(Széljegyzetek és tallózás egy új könyvben)

Meglepő, de bizonyára jellemző, hogy eddig oly kevés visszhangot keltett a magyar médiában és általában az értelmiség körében ifj. Fasang Árpád merész, mindenképpen életbevágóan időszerű és nagyszerű vállalkozása: a magyar értelmiséget együttgondolkodásra szólította fel egy százoldalas elemzésben, hogy vele együtt végezzenek önvizsgálatot és igyekezzenek tisztázni, mi is a hivatásuk itt és most a lassan és keservesen kibontakozó demokráciában. Hetven értelmiségi válaszolt: az elemzések, vallomások, levelek alkotják – saját tanulmánya után – annak a vaskos kötetnek a második részét, amelyet a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó tett közzé 1997-ben: Az (magyar) értelmiség hivatása. Tanulmányok, elemzések, levelek, vallomások. (530 oldal.) Nem recenziónak szánom ezt az írást; különben is nehéz lenne pár oldalon ismertetni ezt a gazdag tartalmú kötetet. De azért megemlítem, hogy előszava, valamint az egyes válaszok tartalmi összefoglalása angol, francia és német nyelven is olvasható, így a magyarul nem tudóknak is bizonyos tájékoztatást nyújt a magyar értelmiség helyzetéről, felfogásáról.

A számos írás, vallomás egymást jól kiegészíti, árnyalja a szerző helyzetelemzését, aki gyakran hivatkozik Konrád György és Szelényi Iván Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című művére, amely 1974-ben illegalitásban készült, és 1978-ban jelent meg az emigrációban. (Magyarországon csak 1989-ben adhatták ki.) Fasang elismeri azt, ami e könyvben ma is helytálló, de továbbgondolja vagy korrigálja azt, ami túlhaladott. Vitatkozik is, pl. Fodor Gábor volt művelődési és közoktatásügyi miniszterrel; leközöl olyan éles „visszavágást”, amilyen pl. Faragó Vilmosé, aki annakidején az „ÉS”-ben (Élet és Irodalom) Kádár és Aczél szócsöve volt, és azok közé tartozik, akikre nyugodtan alkalmazható az „írástudók árulása” megbélyegzés (47–50 és 220–222). Az értelmiség rétegződéséről szólva kitér a zsidó értelmiség (főleg a médiumokban kiváltságos pozíciót élvezők) jellemzésére. A „Két kuruc (értelmiségi) beszélget” című parafrázis (82–100) – várhatóan – bizonyos ellenérzést váltott ki néhány zsidó értelmiségi körében, bár legtöbben elismerték, hogy az ilyen „rendkívül kényes és érzékeny” kérdést is fel kell vetni, ha már a magyar értelmiség vizsgálata kapcsán a zsidók és nem zsidók együttélésének kérdéseit felvetette. Nem akarta feleleveníteni az urbánus–népi belháborút. Senki sem nevezheti Fasangot „kirekesztőnek”, hiszen elítéli az antiszemitizmust, és zsidó értelmiségiek bőven szerepelnek a hetven válaszoló között. Kende Péter (270–272) három ponton is egyetért Fasanggal: 1) az értelmiség magatartása kulcskérdés volt és marad a mai Magyarországon; 2) a szekértáborokra való szétoszlás és a belharcnak 1989 óta kialakult ádáz formája éppen olyan értelmetlen, mint amilyen tragikus; 3) a kialakult állapotokból való kiszabadulás útja a tisztázó beszéd és a higgadt gondolatcsere. Kende nem ért egyet Fasanggal a zsidókérdésre vonatkozó fejtegetésében: szerinte Fasang eltúlozza a médiaértelmiség szerepét; továbbá a magyar gazdasági és szellemi életben nincsen zsidó túlreprezentáció. Ami pedig a polgári Magyarország kérdését illeti, Kende leszögezi: „akkor lesz polgári ez az ország, amikor minden hasfájás nélkül magába olvasztja a zsidóságot, úgy, ahogyan ez Nyugat-Európában történt.”

Most pedig a gazdag kötetben tallózva néhány olyan véleményt ragadnék ki, amelyek az ország szellemi-erkölcsi helyzetének jellemzéséhez tartoznak, és megjelölik az erkölcsi felemelkedés, az értékorientáció lehetőségét, illetve mindebben a magyar értelmiség hivatását és felelősségét.

ABC-rendben haladok a tallózásban. – A nemrég elhunyt Andorka Rudolf, szociológus: „az lenne kívánatos, ha a politikusokat értékek vezetnék, azokat törekednének megvalósítani, és viselkedésükben erkölcsi normákat követnének, a demokrácia írott és íratlan normáit szigorúan megtartanák”. (157) – Bíró Zoltán, irodalomtörténész, politikus: a rendszerváltás előkészítésében az író értelmiségnek jutott a főszerep, de „abban a folyamatban, amit a többpártrendszer, a pártoskodás hirtelen folyamatának mondhatunk, az íróértelmiség egyre inkább zavarba került, kezdte elveszíteni pozícióit, majd egyre inkább korábbi vitathatatlan tekintélyét is, belezavarodott az írói és politikusi szerep ellentmondásaiba. Az az emberi és szellemi minőség, amelyet ők képviseltek, egyre terhesebb lett az újdonsült politizálóknak.” (192) – Bod Péter Ákos, közgazdász: „Akinek nincs múltélménye – szabad választásból vagy egyszerűen tudatlanságból és érzékenységből –, azt felszívja a globális jelen. Annak »Michael Jackson–háromtenor–CNN–frankfurti tőzsde« a vonatkozási kerete, a múlt legfeljebb a 60-as évekig megy vissza (orkán kabát–trabanttal »olaszban«–táncdalfesztivál). Azt idegesítette 1990 után a nemzeti ügy, a határon túli magyarság miatti aggódás, a valláserkölcs legszerényebb felemlítése is. Másfelől: akinek nincs helyes képe a világ meghatározó folyamatairól, az értetlenséggel és ellenkezéssel fogadhat olyan világjelenségeket is, amelyek önmagukban nem fenyegetnek, sőt esélyt kínálnak.” (190)

– Csoóri Sándor, költő: „A közéleti küzdelmekben föllépő értelmiségiek sokkal inkább a hatalom megragadásának a gondját vállalták magukra, mint a töprengés, a gondolkodás terheit, vagy a józan kritizálásét. Az egyetemesség igénye láthatóan elpárolgott a legtöbb értelmiségi koponyájából, s helyét a politikai provincializmus köde foglalta el. Párbeszéd? Csakis a köd mögül, és csakis a háborúk nyelvén folyhatott.” (194) – Domán István, rabbi, teológiai tanár: „A vallásoknak jelentős szerepet kellene játszaniuk ezekben a válságos időkben. Nem politikai szerepre gondolok, mert abba csak belebukhatunk. Az erkölcsök megszilárdítása terén sokat tehetnénk.” (201) – Engländer Tibor, pszichológus: „Eszem ágában sincs azt gondolni, hogy a két kuruc beszélgetése két antiszemita beszélgetése volna. (. . .) Magától értetődik, hogy szükséges és fontos azoknak a tényezőknek tudományos eszközökkel történő vizsgálata, amelyek elhatároló szerepet játszottak benne, hogy a zsidó értelmiség egy el nem hanyagolható része a forradalmi baloldal hívévé vált. Semmiképpen sem tudok azonban azzal egyetérteni, hogy az ilyen irányú tudományos törekvések heves ellenállásba ütköznének (a zsidóság részéről). Zsidó történészek, szociológusok, a cionista mozgalom teoretikusai már eddig is igen alapos munkát végeztek ezen a területen. A kérdéskört igen kiterjedt irodalom tárgyalja . . .” (217–218) – Fejtő Ferenc, politológus, Párizs: „Párizsból figyelve a magyarországi változásokat, az a felismerés érlelődött meg bennem, hogy a magyarokban a rendszerváltozás óta nagy-nagy csalódások halmozódtak fel. Lehet, hogy egyénileg, egy-egy ember életét vizsgálva igazuk van, de a csalódás mindig rossz tanácsadó. (. . .) Nem szabad elcsüggedni. Ezt a tanulságot vonom le változatos fordulatokban meglehetősen gazdag életem tapasztalataiból. (. . .) »Mi dolgunk a világon? Küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért.« Egy, a materializmustól megfertőzött korban az értelmiség feladata rehabilitálni az idealizmust, a velejáró – a realitásokkal számolni tudó – a »gyümölcsözőbb eszmék« versengésébe bele nem nyugvó optimizmust.” (226–227) –  Gál Ferenc, katolikus teológiai tanár: „Legnagyobb fogyatkozásnak azt látom, hogy ma sem az értelmiség, sem a tanulatlanabb népréteg nem tud össznemzeti magaslatra felemelkedni. Kevés ember van, aki pártkategóriák megkerülésével nézi az ország javát.” (234) – Ginter Károly, nyelvész: „Elbizonytalanodnak a mi világunkban a Tízparancsolatra épülő értékrendek, valamiféle általános relativizmus lesz úrrá a társadalomban. Ebből a szemléletből aztán könnyen támadható mindaz, aki vagy ami az állandó értékrendet képviseli, az egyházaktól az Alkotmánybíróságig.” (241) – Glatz Ferenc, történész, akadémikus:

„A mai magyar vezetőréteg döntései évszázadra határozhatják meg az itt élő közösség sorsát. És vajon a hazai társadalmi elitből mely csoportok feladata a jövő alternatívák lehetőségeit kutatni és a jövőre, jelenre vonatkozó kérdéseket feltenni? A válaszom: mindenekelőtt nekünk, a tudományos értelmiségnek feladata.” (251) –  Latorczai János, mérnök, politikus: „Új hazát kell tehát teremteni a lelkekbe, erkölcsöt a szívekbe és összefogást, országépítő gondolatokat a fejekbe.” (291) – Makovecz Imre, építész: „Sokat hallok az »értelmiségről«, az »írástudók«-ról, a »szociális érzékenység«-ről. Nem hallok az életről, az élet szentségéről, a fákról, a tavaszról, az esendő ember igazságáról, büszkeségéről, a mindennapi kenyérről, és – ismétlem – az igazságról, amelyről nem lehet megfeledkezni, és az igazság napjáról, mely eljön, el kell jönnie.” (299) – Nemeskürty István, író: „Ma az ország lakosságának az a része, amelyik  állampolgári jogait a választásokon gyakorolja: egymással versengő pártok összessége.  A négyévenkénti választásokban győztes párt (pártok) kormányoznak. A kormányzati hatalomból kiszorult, ámde a törvényhozó testületbe bejutott pártok: az ellenzék (. . .) Hovatovább senkinek sem jut eszébe, hogy a mindenkori pártoktól függetlenül, egy egész hazában, egy közös társadalom érdekei szerint gondolkozzék, tervezzen és alkosson. (. . .) Következésképpen az országa lakossága végleg nem működik társadalomként, hanem legföljebb adóalanyként. Feltűnő, hogy újabban egyre gyakrabban nevezik az országlakosságot adóalanynak, jó esetben állampolgárnak. A »magyarok«, a »nemzet«, »honfitársak« véletlenül sem fordulnak elő, vagy ha igen, mint a nacionalizmus szókincsének gyanús megnyilvánulásai.” (313) – Pozsgay Imre, politikus: „A választási politikai ígérgetések mocsarába süllyesztett értékek fél évtized alatt már másodszor okoznak kiábrándulást, csalódást a magyar társadalomnak. Veszteségeinkért az ideológiai csatákba belekevert szabadságot teszik felelőssé az emberek. Veszteségünk pedig éppen abból származik, hogy hiányzik a szabadság egyik fontos feltétele: a szilárd morális értékrend. De hiányzik a függetlenséget adó egzisztenciális biztonság is. Az értékekkel űzött ideológiai, politikai visszaélés oda vezetett, hogy lehetetlenné vált az értékközpontú politizálás. Az értékek helyét a politikában két egyenérték-forma vette át: a hatalom és a pénz. Libikókájuk úgy működik, hogy a pénz csinál hatalmat, a hatalom pénzt. Mérce: a siker.” (346–347) – Rabár Ferenc, közgazdász: „Ha nem tudunk új nemzeti társadalmat létrehozni, feladatom csak az lehet, hogy »hontalanul« is megőrizzem azt, amit értéknek ismertem meg, és segítséget nyújtsak mindenütt, ahol új, organikus társadalomra látszik lehetőség.” (354–355) – Szabó Iván, mérnök-közgazdász, politikus: „Eddig még senki nem vádolt csurkizmussal. Ám, hogy tápot adjak ellenfeleimnek, be kell valljam, néha – ha nagyon elvadul a dolog – úgy érzem, az egész Parlamentet el kellene zavarni (természetesen velem együtt!) úgy, ahogy ezt Csurkapista javasolja. Elölről kellene kezdeni az egészet, mert valahol valami nagy gikszer történt. Amikor azonban azt hallom, hogy a remek drámaíró a közéletet saját darabjának tekinti, s jogot formál arra, hogy ő ossza ki az új szerepeket, elbizonytalanodom. Ez az eljárás borzalmasabbnak tűnik, mint maga az egész meglévő elit. (. . .) Kitartok amellett, hogy csak alkotó emberek képezhetnek emelkedő nemzetet. Ehhez a programhoz kell ragaszkodnunk, s akkor minden okunk megvan az optimizmusra!” (377)

Befejezésül ifj. Fasang Árpád válaszaiból: „Mint értelmiségi tudatosan törekszem arra, hogy a közéletben a minőségi szemléletet, a »minőség forradalmát« szolgáljam. Személyes feladatomnak is tekintem, hogy az embereket rádöbbentsem a széthulló társadalom veszélyeire. Az összetartozás szálait igyekszem felmutatni. (. . .) Az értelmiségi legfőképp adott szakmájának legyen hivatott mestere, azon kívül tanuljon meg és tanítson másokat is arra, hogy az emberek jól és pontosan tudjanak kérdezni, mert csak jó kérdésekre lehet helyes válaszokat adni. Próbálom ráirányítani mások figyelmét »a kezdet és a vég«, az élet és a halál kérdéseire, hogy aszerint próbálják leélni az életüket. Annak tudatában próbálok naponként dönteni, hogy a földi élet végessége következtében csak annyi »földi kincset« gyűjtsek össze, amennyi elegendő és elviselhető a leendő »égi város« polgárának státusza elnyeréséhez.” (470–471)

Éppen csak ízelítőt adtam ifj. Fasang könyvéből, a „körkérdésekre” adott válaszokból, illetve a tanulmánya által kiváltott reakciókból, reflexiókból. Talán ennyi is elég ahhoz, hogy olvasóink kezükbe vegyék ezt a fontos könyvet, és együttgondolkodjanak a magyar értelmiség hivatásáról. Most, hogy újabb választásokra készülünk, az eszmélődés, a helyzetfelmérés és az értékek csillagzata alatti tájékozódás (és tájékoztatás) elengedhetetlen, sürgető feladatunk. 

Gábrityné dr. Molnár Irén

A  NEMZETI  ÉS  VALLÁSI  TUDAT  
EGYBEFONÓDÁSA  A  DÉLVIDÉKEN

Vitathatatlan, hogy a vallásnak és az egyházi szervezeteknek jelentős befolyásuk van az egyéniség kialakulásában és az ember identitástudatának kifejlődésében. Ugyanakkor a vallási egyesületek és maga az egyház hatni képes a közösségi tudat kialakítására is. A vallási életben való részvétel – miként bárhol a világon, úgy Jugoszláviában is – jelentheti egy adott specifikus környezetben valamely etnikai közösséghez való tartozás formáját is. Az ember puszta jelenléte például egy vallási ünnepségen korántsem azt bizonyítja, hogy (vak)buzgó hívő, de azt már igen, hogy nemzeti közösségével szoros kapcsolatban áll. Gondoljunk csak arra, hogy a vallási ünnepségeken miért szokás népviseletbe öltözni, a zsoltárokon kívül pedig miért szoktak népéneket énekelni. A papok mindenkor tanúbizonyságát adják (bármely valláshoz tartoznak is) ama adottságuknak, hogy nem csak a teológiában jártasak, hanem a nemzeti történelemben és hagyományápolásban is.

A nemzeti identitástudat mint az egyénre vonatkoztatható ismérv, valamint a nemzeti közösséghez való tartozás mint szociálpszichológiai jelenség, szoros kapcsolatban van a vallással. Vajdaságban a magyar nemzet már nyolc évtizede él kisebbségben, vegyes nemzeti összetételű területen. Az ilyen sajátságos körülmények közepette nem elegendő csak a múltra vagy a közös nyelvre és szokásokra hivatkozni. Egy nemzeten belül a nemzeti identitástudat megőrzésében, alakításában összefogó erőként kell hatnia a vallásnak. A legutóbbi jugoszláv belháború következményeként az egyes népek és nemzetek megmaradásuk miatti aggodalmukban felismerték a nemzeti hovatartozás, ezzel együtt pedig a valláshoz való tartozás jelentőségét. A „kisebbségvédő egyház”-aknak – főként a Vajdaságban – az volt a szerepük, hogy a megbékélést hirdessék, lelki vigaszt nyújtsanak a rettegő és csalódott embereknek. Persze, éppen Jugoszláviában arra is akadt példa, hogy az egyház hellyel-közzel intoleráns, soviniszta és agresszív magatartást tanúsított. Emiatt aztán sokan hajlamosak a polgárháborút vallási háborúnak nevezni.

Felmerül a kérdés, hogy vajon az egyház tudatosan lépett-e fel a Vajdaságban az etnikai közösségek védelmezőjeként? Véleményem szerint az egyház társadalmi tevékenységét illetően nem a háború szítására hivatott (legalábbis ma már nem kimondottan a háborúzás módszeréről ismert a keresztény egyház, ellentétben az iszlám vallással), hanem az egyénnek Istennel való személyes problémáit taglalja. A keresztény vallás Európában egyébként is túllépi a nemzeti kereteket, hiszen római katolikus, zsidó, görögkeleti és protestáns is lehet közöttünk. Az egyházat azonban univerzalizmusa nem akadályozza meg abban, hogy a maga társadalmi helyzetéből adódóan egy konkrét közösségnek is, például egy nemzetnek, a tényleges egyháza legyen. Igaz, végzetesnek számít, ha az egyház, az univerzalitást félretéve, csak a saját, szűk körű etnikumának az érdekeit tartja szem előtt. Nem bűn a saját nemzetiségi közösségünk védelme, ámde ne más etnikumok kárára és elnyomása árán történjék. Példaként szokták emlegetni környékünkön a román és a szerb ortodox egyházat mint nacionalizmusszító tényezőt, persze nem állandó jelleggel és nem mindenkire vonatkoztatva. Elfogadhatónak találom Zalatnay István református lelkész, főtanácsos (Miniszterelnöki Hivatal, Budapest) megállapítását: „. . . egy egyház annyiban kötődhet egy etnikai közösséghez, amennyiben az így vállalt funkciója az egyetemes keresztény értékek alapján is vállalható; amennyiben egy közösséget mint természetes emberi közösséget véd.”¹

1. A jugoszláv lakosság vallásossága az adatok tükrében

A tízévenként végzett általános népszámlálások után a hivatalos jugoszláv statisztikai adatokat összefoglaló évkönyvekben napvilágot láttak a jugoszláv lakosság nemzeti és vallási hovatartozásáról szóló összesített adatok. Ezeknek a számoknak a tükrében elemezhető és összehasonlítható az etnikai és vallási szempontból igen tarka kép az országban. Az 1921-ben, az 1931-ben, az 1953-ban és az 1991-ben végzett felméréseket a vallási hovatartozás szempontja szerint összevethetjük. Persze a megfigyelés egyik lehetősége a hetven év távlatából figyelni a változásokat. Hogy 1921-ben ki, melyik valláshoz sorolta magát (azt sohasem kellett bizonyítani, hogy valóban templomba járó-e a megkérdezett, tehát hogy igazi hívő-e, vagy pedig a családi tradícióról, illetve nemzeti hovatartozásáról nyilatkozik-e tulajdonképpen), és hogyan alakult ez a legutolsó összeíráskor?

A táblázati elemzés szerint (1. számú táblázat) a két világháború között, amikor több mint ötmillióan éltek a mostani Kis-Jugoszlávia területén, a lakosság 71,18%-a pravoszláv vallásúnak vallotta magát. Római katolikusnak mintegy 15%, muzulmánnak pedig 9%. A regionális megoszlásból látszik, hogy akkor Szerbia szűkebb, központi része volt a leghomogénabb, hisz ott csaknem kizárólag pravoszlávok laktak. Ugyanakkor a Vajdaságban már hetven évvel ezelőtt is a nép vallási összetétele igen heterogén képet mutatott: legtöbb a katolikus (a lakosságnak csaknem a fele), őket a pravoszlávok követték (kevesebb mint 40%). A Vajdaságban a harmadik helyen a protestánsok álltak: a lakosságnak mintegy 10%-át képezték.

1. Jugoszlávia lakosságának összetétele
vallási hovatartozás szerint – 1921-ben

Forrás: Szerbiai Statisztikai Hivatal Évkönyve, 217. o. (9.1.sz. táblázat)

Nem megdöbbentő tény, hogy a második világháború után mind többen vallották, hogy ateisták, tehát hogy nincs vallásuk, miközben nemzeti hovatartozásukhoz ragaszkodtak, vagy egyszerűen jugoszlávnak mondták magukat. Így például 1953-ban a lakosság 13%-a a mostani Jugoszlávia területén hitetlennek vallotta magát. A politikai és nacionalista események hozadékaként pedig 1991-ben a lakosságnak mindössze 2%-a vallotta magát ateistának. A többiek csatlakoztak nemzetük hagyományos vallásához, pedig ezáltal nem lettek hívők. A politika újra megosztotta az embereket vallásuk szerint is. A legfrissebb adatok még mindig az 1991. évi összeírásból származnak, és a következők olvashatók ki belőle (2. számú táblázat):

2. Jugoszláv Szövetségi Köztársaság lakossága nemzeti
és vallási hovatartozás szerint – 1991-ben  

Forrás: Szerbiai Statisztikai Hivatal Évkönyve, 1992, 220. o. (9.1.)

Az adatok szerint a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban 10 394 026 lakos élt, de közülük csak 8 733 952 személy vett részt a hivatalos összeírásban. Kosovo tartományban az albán lakosság nagy része ugyanis bojkottálta ezt a hatósági kezdeményezést; lakosságának csak kis része, mindössze 20%-a szolgáltatott adatokat az összeíráshoz.

Fel kell hívnom rá a figyelmet, hogy a fenti adatok a legutóbbi belháború előtti, tehát a menekültáradatot megelőző időből származnak. Jelenleg a helyzet némileg módosult. Egyrészt sokan külföldre menekültek a katonai behívóparancs és hiperinfláció elől (kb. 40 000 magyar vándorolt el a Vajdaságból), másrészt pedig a horvátországi és boszniai Krajinából érkezett hozzánk nagyszámú menekült.

A kilencvenes évek elején tehát a lakosság nemzeti és vallási hovatartozása között jelentős összefüggés található. A szerbek és a montenegróiak legnagyobb része ugyanis pravoszláv, de ide sorolhatók a magukat jugoszlávnak vallók és a cigányok egy része is. A csaknem 7 millió pravoszláv révén ez a vallás a legtömegesebb Jugoszláviában. Mindjárt utána valószínűleg a muzulmán vallás következik, de ez az albán lakosság bojkottja miatt nem mutatható ki. A katolikusok száma Jugoszláviában 533 369, ezek közül 300 978 magyarnak, 95 867 horvátnak és 52 023 jugoszlávnak vallotta magát. Az utóbbiak valószínűleg vegyes házasságból származnak. Itt vannak még a katolikus albánok és a bunyevácok is. A magyarok száma 1991-ben 344 149 volt, főleg a Vajdaságban élnek. Vallási megnyilatkozásuk tekintetében akad ugyan némi logikátlanság (például: magyar–iszlám vallással), de megállapíthatjuk, hogy a magyarok 87%-a katolikusnak vallja magát, mintegy 6%-a pedig protestánsnak.

A pravoszlávok száma a hetven évvel korábbi adatokhoz képest csökkent, 67%-ra apadt, valószínűleg azon oknál fogva, hogy a muzulmánok népszaporulata sokkal nagyobb a pravoszlávokénál. Megállapítható tehát, hogy viszonylagosan fogy a nem iszlám valláshoz tartozók száma. A lakosok mindössze 5-6%-a római katolikus. Egyrészt a magyarok, horvátok, bunyevácok natalitásának a foka alacsony, másrészt viszont az asszimilációs folyamatok hatása nagyfokú.

Ha kitérünk a vajdasági adatokra, a helyzetkép a következő (3. számú táblázat):

3. Vajdaság lakosságának összetétele nemzeti
és vallási hovatartozás szerint – 1991-ben

Forrás: Szerbia Statisztikai Hivatal Évkönyve, 1992, 222. o. (9.1.5.)

23% katolikus, csaknem 4% protestáns és elenyésző számú iszlám vallású. A magyar nemzetiségűek főleg római katolikusok (88%), mintegy 6%-uk protestáns. Elenyésző számban pravoszláv a magyar (vegyes házasság esetén), sőt iszlám vallású (szinte ugyanezen okból – 54 magyar vajdasági). A magyar nemzetiségűek vallása tehát homogén struktúrát mutat.

Azon túlmenően, hogy napjainkban Jugoszláviában igen kevesen vallják magukat ateistának, megállapíthatjuk, hogy a vallásosság (de nem feltétlenül a buzgó hithűség) és a vallási tudat fejlődése növekvő irányt mutat. Néhány évtizeddel korábban szinte minden vallásszociológiai kutatás arra a következtetésre jutott, hogy a vallásos emberek a társadalom marginalizált csoportjai.² Még a hatvanas évek liberálisabb időszakában is azt magyarázták a párthű szociológusok, hogy a szekularizáció a vajdasági környezetben olyannyira tömegessé vált, hogy a lakosság 22%-a ateista. Persze, ezek a kérdőíves adatgyűjtemények elég szigorú kritériumot szabtak a vallásosság megállapítására. Ha valaki nem járt templomba, nem ismerték el vallásosságát; templomba persze párttag, tanító vagy igazgató be se tehette a lábát. 1975-ben megállapították, hogy vallási megnyilvánulások már csak a vajdasági falvakban, az idősek nemzedékében, a parasztság és a nők körében vannak. Érdekes, hogy húsz év múlva a helyzet mennyire megváltozott. Ma újra viszonylag nagyszámú városi ember jár templomba, az értelmiségiek, sőt a fiatalok is. Ennek az okát szeretném felkutatni és munkámban feltárni.

2. A vallás és az egyház a délvidéki magyarság körében

A Kis-Jugoszlávia területén élő mintegy 350 000 magyar ajkú lakosság kisebbségi sorsát éli egyházi tevékenysége és vallásossága terén egyaránt. A kisebbségi egyházak létrejöttének történelmi áttekintése szolgáljon bevezetőül a mai helyzetkép taglalásához.

2.1. Az egyház területi-szervezeti kialakulása a vajdasági magyarság életében

A valamikor Magyarországhoz, most pedig Jugoszláviához tartozó magyar egyházkormányzati területi egységek közül főleg azokat vesszük szemügyre, melyek a római katolikus egyház joghatósága alá tartoznak, egy kis kitérőt téve a protestáns vallási közösségekhez is. A Vajdaság szempontjából fontos három ősi egyházmegyét tartunk számon: a csanádi egyházmegyét, a kalocsai főegyházmegyét és a pécsi egyházmegyét.

Az ősi csanádi egyházmegye már a XIV. században (1333-ban) ismert volt két káptalanjáról, több mint húsz apátságáról. A több mint két évszázadig tartó török hódoltság megszűntével 1716-ban szervezték újjá: központja Temesvár. A Vajdaságot is érintő, akkori újratelepítés a Habsburg-birodalom terve szerint ment végbe, több hullámban. Az egyházmegye központja Temesvár lett. A XX. század elején már egymillió a hívek száma, akik 246 plébániába és 135 lelkészségbe szerveződtek, mintegy 400 lelkipásztor vallási vezetésével.³ Trianon után az egyházmegye három térségre szakadt. A Tisza–Duna és a román határ közé ékelődött a Bánság (53 plébánia, 76 pappal és 214 473 hívővel), és a jugoszláv királysághoz csatolták. A legtöbb plébánia (160) Romániához került, míg a szegedi központhoz csak 33 plébánia tartozhatott.⁴

A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 1921. június 28-án kihirdetett alkotmánya elvben biztosította ugyan a vallásszabadságot, de az államhatalom attól kezdve nyíltan vagy burkolt formában gátolta a nem ortodox egyházak működését. Egyébként a későbbi szocialista korszakban mindenfajta egyházat kizártak az államügyekből. A Szentszék már 1920-ban pápai nunciust küldött a térségbe. A tárgyalások eredményeként először az 1922-ben a pécsi püspökség Jugoszláviához csatolt részének (4 esperesi kerület, 28 plébánia, 70 000 hívő) a helyzete rendeződött, ugyanis a djakovari (szerémségi) püspökség fennhatósága alá került. Igaz, a Verőce megyei 13 plébániából csak egy volt magyar (horvát), a csepini, a többi baranyai plébániák köré pedig magyar–német–horvát hívők tömörültek. Antun Akšamoviæ joghatósága alatt működött sokáig ez az egyházi terület, ám híveinek száma már a kilencvenes évek előtt 20 000-re csökkent. A legutóbbi háború következtében alig maradt magyar ezen a területen, jó része külföldre ment.

Az 1923-ban létrehozott belgrádi érsekség keretében működhetett a bánsági apostoli kormányzóság. Az 1935. évi adatok szerint 200 872 katolikus hívője volt, ebből 78 980 magyar és 111 182 német ajkú. Az ott élő szerb és román (görögkeleti vallású) lakosság számának felét tették ki a római katolikusok. A németek későbbi kitelepítése után az ortodox vallásúak számaránya megnőtt, a német ajkúaké pedig jelentős mértékben csökkent. Az első adminisztrátor Raphael Rodiæ volt, őt Josip Ujèiè, majd Gabriel Bukatko, Alojz Turk és Franc Perko követte. A vajdasági katolikusok jogi helyzetét az 1935-ben megkötött, de a szerb pravoszláv vezetők által sohasem ratifikált konkordátum szavatolta volna. Ez az okmány a vallásszabadságon kívül biztosította volna a birtokjogot és az egyházi iskolák létesítésére való jogot. A bánáti és a bácskai kormányzóságokat püspökséggé léptették volna elő. A második világháború alatt átmenetileg ismét a régi egyházmegyékhez kerültek vissza a bácskai és baranyai plébániák. 1923-ban a Szentszék Budanoviè Lajost, a szabadkai Szent Teréz-templom plébánosát nevezte ki apostoli kormányzóvá. 1927-ben szentelték püspökké. 1972-től a nagybecskereki Jung Tamás lett első magyar püspökként bánáti apostoli kormányzó. 1986-ban II. János Pál ezt a kormányzóságot egyházmegyei rangra emeli zrenjanini püspökség néven.⁵ Ma a bánáti püspökség (9387 négyzetkilométer területen mintegy 100 000 vagy talán kevesebb hívővel) négy esperességre oszlik: északira, keletire, központira és délire. Bánát népszerű püspöke, Huzsvár László 1988 óta mint első megyéspüspök a nagybecskereki Nepomuki Szent János székesegyházban végzi szolgálatát.

Az ősi kalocsai főegyházmegye jelentős részét az első világháború után Jugoszláviához csatolták. Valamikor egészen Titelig terjedt (a Szerémség egy részét magába foglalva). Első püspöke (majd érseke) Asztrik lett, „1179-ben a kalocsai érsekséget a bácsival egyesítették, s metropolitai joghatósága akkor kiterjedt a nagyváradi, erdélyi, csanádi, zágrábi, boszniai, szerémi, a moldovai és a szvidnicai egyházmegyére is.”⁶ A terület mintegy 170 éven át a török fennhatóság alá tartozott. Ez alatt az idő alatt a Ferenc-rendiek titokban látták el a lelkészi feladatokat. Kollonich Lipót állította vissza az egyházmegyét, amely a trianoni békeszerződésig fennállt.⁷ Ekkor 89 plébánia Jugoszláviához került, 1923-ban létrejött a bácskai apostoli kormányzóság, központja Szabadka. Budanoviè Lajos lett az apostoli kormányzó, majd 1927-ben püspök lett, egész 1958-ig (1941 és 1944 között internálták, és helyette Ijjas József az érseki biztos). Őt Matija Zvekanoviæ követi, akinek a kérésére a pápa 1968-ban az apostoli kormányzóságot szabadkai püspökségi rangra emeli. Jelenleg a volt horgosi esperes, Pénzes János a püspök. Mintegy 79 aktív plébánia maradt fenn (a németek emigrációja után) hozzávetőlegesen 360 000 hívővel, akiknek csaknem 80%-a magyar. „A 12 esperesség közül magyar többségű az egyik szabadkai, a kanizsai, a zentai, a topolyai, a kulai, a becsi és az újvidéki. Fele-fele arányban alkotják horvát és magyar hívek a második szabadkai, a zombori és az apatini esperességet. Horvát jellegű a harmadik szabadkai és a bácsi esperesség.”⁸

A délvidéki magyarok körében a reformátusok száma is jelentős. A XV. században külföldön (pl. a prágai, krakkói egyetemen) tanuló értelmiségiek hazahozták a Huszita Bibliát. Igaz, a következő évszázadban Baranyában és Szlavóniában többségbe kerül a református vallás (Sztárai Mihály, ismert kálvinista, 120 parókia gyülekezet alapítója volt). A XVIII. században a magyarokkal, németekkel való újratelepítés révén ezekben a délvidéki megyékben újra felélénkült a protestantizmus, minthogy a török hódoltság idején jelentősen visszaesett.

Az első világháború utáni békeszerződés értelmében Jugoszláviába körülbelül 50 000 református került, háromnegyed részük magyar ember volt. 1928-ban alakult meg a Jugoszláviai Református Keresztény Egyház mint főesperesség (székhelye Torzsa), vezetője Lepp Péter lelkész. Négy egyházmegye tartozott ellenőrzése és irányítása alá: a nyugati (Baranya–Szlavónia), az északi (Bácska északi része), a déli (Bácska déli része) és a keleti egyházmegye (Bánát területén). 1933-tól majd három évtizeden át Ágoston Sándor a református egyház püspöke. A második világháború után a német lakosság tömeges kitelepítésének következtében mindössze 32 000 református maradt az országban. 1960 és 1981 között Csete K. István pacséri lelkész, majd Hodosy Imre a püspök Bácsfeketehegyen. 1971-ben a kimutatások szerint⁹ 27 000, de 1988-ban már csak 18 600 kálvinista hívő volt. Három egyházmegye maradt: Baranyában–Szlavóniában (Karancs), Bácskában (Moravica) és Bánátban (Debellács).

Az első világháború után a Bánság, Bácska és Baranya területén mintegy 85 000 evangélikus élt. Legtöbben szlovákok, németek voltak. Magyar evangélikusok voltaképpen csak a Muravidéken találhatók igen elenyésző számban.¹⁰

2.2. A hitélet alakulása a Délvidéken

A nemzeti kisebbségek hitéletükben nemcsak azért küzdenek, hogy az istentiszteletet saját anyanyelvükön hallgathassák, hanem sok egyéb, őket érő vallási és ugyanakkor nemzeti sérelem ellen is. Jellemző az ilyen jellegű sérelmekre, hogy szolidalizáló hatásuk van, hisz még azokat is sújtják, akik nem egyházias beállítottságúak. Ilyen esetben ugyanis egy-egy vallási mozgalom betiltása, korlátozása általános etnikai üggyé minősül, és szélesebb köröket érint, mint hinnénk. Jó példa erre az 1989-es temesvári események, majd a komáromi 1990-ben. Jugoszláviában a legújabb belháború következményeként újra felszínre kerültek a korábbi problémák és sérelmek. Hadd említsek néhány jellegzetes problémakört.

1.) Az állam beavatkozása az egyház ügyeibe, ugyanakkor az egyház kizárása az állampolitikából. Már a két világháború között a jugoszláv királyság határváltoztatási törekvése arra is irányult, hogy kiszakítsa az egyházmegyéket az anyaország kötelékéből. Az államvezetés szerb hegemóniai törekvésekkel biztosította a pravoszláv egyház dominálását ezen a területen is. A hatalom és a pravoszláv érdek előtérbe jutását bizonyítja a Vatikánnal 1935-ben kötött konkordátum ratifikálásának megakadályozása. Attól tartottak ugyanis, hogy a katolikus egyház helyzete stabilizálódik. A szocializmus kezdeti időszakában viszont (1944 őszén) a totalitárius szerb hatalom szemet hunyt a véres megtorlások felett is, melyeket ártatlan magyarok ellen követtek el. A katolikus egyház Rómától való elszakításának törekvése egészen a hatvanas évekig tartott Jugoszláviában, amíg alá nem írták a Vatikánnal az új püspökségek megalakításáról szóló szerződést.

2.) A Magyarországról elcsatolt egyházmegyék kész egyesületi hálózatát ezzel a huzavonával igyekeztek felszámolni, hisz az államosítás során elkobozták az egyház vagyonát, a tanulmányi alapokba elkülönített pénzt, betiltották a hitoktatást, stb. Szinte lehetetlen volt a legális önszerveződés azokban az időkben.

3.) Több magyar pap elhagyta az országot, tíznél többet pedig kivégeztek; következésképp lelkészhiánnyal, a papok elöregedésének és túlterheltségének a problémájával kellett szembenézni. A második világháború után a régi Paulinum épületét katonai kórházzá alakították át, majd elkobozták (1958. évi államosítás). A kisszemináriumi magángimnáziumi képzés Szabadkán 1962-ben kezdődött ismét. Az épület 1965-re készült el. Az előadások horvát nyelven folytak, magyar anyanyelvi képzéssel. Jelenleg Miócs József a Paulinum gimnázium igazgatója, és a tanári kar túlnyomó többsége magyar.

4.) A magyar nyelv használata a hitélet gyakorlásában a második vatikáni zsinat után példamutató volt. A többnyelvű környezetben a liturgia néha nem két, hanem még annál is több (magyar, horvát, szlovák) nyelven folyik. Bácskában főleg a bunyevác–magyar kombináció gyakori. Előfordul, hogy a különböző nyelvű misék váltogatják egymást, de megesik az is, hogy egyazon misén több nyelven beszél a pap a hívőknek. Például a szórványban. Találkoztam már olyan magyar középkorú vagy idősebb hívővel is, aki csak bunyevácul tudott folyékonyan imádkozni vagy gyónni; ugyanakkor megtörtént horvát anyanyelvű személlyel is, hogy csak magyar nyelvű hitoktatásban részesülhetett. Ma egyébként a hivatalos szervek elnézőbbek a katolikusok heti egyórás hitoktatásával szemben. Ma már ilyesmiért nem hurcolják meg a szülőket, és a gyermeknek sem kell titkolnia, hogy hittanra jár. Korántsem beszélhetünk azonban tömegjelenségről. A magyar gyerekek (az általános iskola alsó osztályosai főleg) nagyobb százaléka rendszeresen jár hittanra, áldozik és bérmálkozik. (Erről csak részleges adataink vannak.)

5.) A Vajdaság területén évszázadokon át népvándorlások, migrációk, ki- és betelepítések folytak. A rendkívül sok nemzet együttélése vegyes házasságokhoz vezetett. Ez megnehezítette a homogén vallású családok kialakulását. Ahol a szláv nyelv dominált, ott a pravoszláv vallás került előtérbe (szerb–magyar és montenegrói–magyar házasságok). Egyébként a szocialista rezsim és ideológia hatására a vallási közömbösség, sőt az ateizmus is éppen az ilyen családokban jelentkezett, hisz a gyermeket nem tudták hol megkeresztelni. Észak-Bácskában persze a horvát–magyar házasságokban született gyermek katolikus lett. Külön figyelmet érdemel a vajdasági lakosság, különösen a nemzeti kisebbségek asszimilációjának a problémája, a gyér natalitás és a fiataloknak az eltelt évtizedben való emigrációja. Mindezek a tényezők megnehezítik a tömbmagyarság homogenizálódását, a szórványmagyarság pedig sokak szerint nemzeti identifikálódásának minimális formáját gyakorolja a hitélet révén.

2.3. A fiatalok vallási élete a rendszerváltozás idején és a 90-es               években

A totalitarizmus minden kelet-európai országban a vallási élet megtorpanását, háttérbe szorítását eredményezte. Jugoszláviában nemkülönben szorgalmazták a vallási közömbösséget, hisz a titói új államban három világvallás törekedett dominanciára. A nemzeti identitás egyik jellemzője a vallási hovatartozás, mert évszázadokon keresztül ellentétben állt ezen a területen az oszmán (muzulmán), a pravoszláv és a katolikus érdek. A nemzeti tolerancia egyik követelménye: a vallási különbségek és a vallásgyakorlás háttérbe szorításával szemet hunyni a történelmi különbségek felett. Következésképp a hitoktatást betiltották, a felnőttek karrierjének pedig egy csapásra befellegzett, ha csak megjelentek is a templomban, minthogy eszmei hovatartozásuk ingatagnak minősült. Egész generáció maradt ki a vallási szellemiség és a hitélet gyakorlásából. A családokban csak az idősek ragaszkodtak a rendszeres templomba járáshoz. Jugoszláviában a hatvanas években kezdett enyhülni a vallás elleni politikai nyomás. Az egyháznak a szórványmagyarság körében volt fontos szerepe. Ha a gyermek nem iratkozhatott magyar nyelvű iskolába, legalább eljárhatott a magyar hitoktatásra.

Különös, de szociológiailag indokolható a kilencvenes évek vallási életének a megújulása, főleg a kiscsoportos megújhodási mozgalmakban. Ennek a jelenségnek a szociológiai elemzését a fiataloknak mint jellegzetes társadalmi csoportnak a karakterisztikája áttekintésével kezdem. Az ifjúságnak ugyanis tipikus szociopszichológiai tulajdonsága van. Például:

– egy fiatal egyéniség érdeklődési köre egyszerre igen sok dologra kiterjed, méghozzá intenzíven;

– mindenekfelett igyekszik saját magát és egyéniségét szabad alternatívák, tehát különböző lehetőségek kihasználásával szabadon építeni, ezért nem tűri a sablonokat, még az intézményes korlátokat sem;

– az alkotásvágy igen korán párosul az egyéniségfejlődés folyamatával; az önállósulás és az önigazolás idején a fiatal önbizalmat is szerez a társadalmi kommunikáció valamennyi területén;

– a rendszerváltozás idején a fiatalok politikai ideáljai szertefoszlanak, és ez új kritériumok felállításával, új eszményképek keresésével párosul;

– a fiatalok generációja nem homogén csoportosulás, hisz természetesen közöttük is vannak szociális, intellektuális és politikai szemléletbeli különbségek; a fiatalok egyébként magától értetődőnek tekintik a másságot és a különbségek társadalmi vonatkozását; többségük nem is törekszik már az egyenlőségre és az átlagosságra;

– a fiataloknak rendkívül nagy a kockázatvállalási készsége, hisz még nincs oly sok veszítenivalójuk, amikor éppen csak körvonalazzák saját lehetőségeik határait (még nincs munkájuk, ingatlan tulajdonuk, családjuk, társadalmi presztízsük stb., amit kockára tehetnének);

– gyakran az ifjúság szubjektivizmusa, érzékenysége és ambíciója miatt veszít reális ítélőképességéből; talán többet kíván a lehetségesnél, még az önmaga iránt támasztott elvárások is felülmúlják a képességeit . . ., de ehhez a fiataloknak erkölcsi joguk van, mert valóban előttük a jövő;

– végül a fiatalok egyik fontos tulajdonsága, hogy mindenkor kritikusak tudnak lenni, néha túl nagy pesszimizmussal vagy éppen optimizmussal, de ezt vágyaik vezérlik.

A felsorolt tulajdonságok a fiatalok vallás felé fordulását is befolyásolják. A fiatal keresi a helyét a társadalomban, igyekszik kialakítani a világnézetét. Némelyek jobban engednek a nevelés, az irányítás hatásának, mások kritikusan ellenállnak, de valamennyien építik azt az értékrendszert, amely a nemzedékükben majd dominál. A mai fiatalok egy igen ellentmondásos, dinamikus korszakban, a rendszerváltozás korában élnek. Erkölcsi normájuk kialakításában egyesek a családban keresik helyüket, mások éppen a családon kívül, attól elszakadva. Amikor a belháború sújtotta jugoszláv társadalomban egykettőre összeomlottak az évtizedekig fennálló (jóllehet hazug) értékszintek, valamennyi fiatal (az idősebb korosztály nagy része is) afféle légüres térben találta magát: egyrészt az ideológia- és világnézetvesztés következtében, másrészt a korábban meglevő és most hiányzó szociális biztonság miatt, valamint az egyéb okokból eredő mérhetetlen bizonytalanság, a gazdasági válság és a háborús veszély fenyegetése miatt. Az addigi értékrend felbomlása az embereket menekülésre készteti a bizonytalan nyilvánosságtól (habár a politikai pluralizmus új lehetőségeket teremt), és a kisebb csoportosulások felé fordul: család, vallási kiscsoportok, szűk baráti kör, hisz nélkülözhetetlen számára a hasonlóan gondolkodók meglelése. Így eljutottunk ahhoz a megállapításhoz, hogy a fiatalok is felfedezik a vallás és a hit erejét a közösség kialakításában és a biztonságérzet megalapozásában. Amikor a labilis ember fogódzót keres, igyekszik saját bizonytalanságát másokban is felfedezni, a közös problémaköröket felidézni. Így jutottunk el az egyazon nemzethez tartozó egyének kollektív félelméhez, veszélyeztetettségérzetéhez. A kiutat kereshették a nemzeti identitás közös gyakorlásában. A társadalmi problémák gyökerét többé nemcsak a gazdasági és szociális tényezőkben kutatják, hanem a nemzeti másságban, a vallási különbségekben. A nacionalista szerint nem a saját etnikai közösségében keresendő minden rossz eredője; a másik nép vagy nemzet fordult ellene. Ezzel elszabadulnak az indulatok, az agresszív hajlamok kerülnek előtérbe, és a kizártság előnyösebbnek tetszik az együttműködésnél. Véleményem szerint a társadalmi krízisekben a kiút korántsem az ütközési pontok keresésében, hanem a dialógus lehetőségének meglelésében található. Ha a különbségekről, miként például a vallások másságáról már beszélgetni tudunk, megismerhetjük egymást, így hamarabb el is tudjuk fogadni egymást. Egy vallásnak sem szabad annyira begubóznia egy többnemzetiségű környezetbe, hogy ezáltal megszűnjön a kommunikáció lehetősége a másik nemzettel vagy vallással. A fiatalok gyakran olyan felsőbb értelmi szintre emelkedhetnek, hogy képesek elfogadni a másságot, miközben saját magukat nem adják föl. Természetesen itt az a veszély fenyeget, hogy az idősebb generáció a saját kialakított nézetét, vallását igyekszik ráerőszakolni az ifjúságra, sőt extrém esetben nacionalista uszításokkal vezetik az éretlenebb fiatalok egy részét.

A háborús és nacionalista káosz kellős közepén a vajdasági magyarság is, miként a többi nemzet, biztonságát a közösségben, tehát a nemzeti és vallási egyesülésben kereste. Ennek a jelenségnek azonban van némi szépséghibája, ugyanis a többségi nemzet mindenkor erősebbnek hatott, tehát a kisebbségek, amint veszélyeztetve érezték magukat, elmenekülhettek, akár külföldre is, kockáztatva nemzeti identitásukat a létfenntartás javára. Nem hivatalos statisztikai adatok szerint a kilencvenes években sok tízezer fiatal – vagy egyedül, vagy a házastársával és kicsiny gyermekeivel – hagyta el az országot (mintegy 40 000 magyar). Különösen sokan hagyták oda hazájukat a szórványmagyarságból: sok kiváló szakember, kreatív egyéniség, hívő ember.

Annak a ténynek a feltárása érdekében: vajon a vallás a fiatalok körében népszerűbb-e a legutóbbi háború óta, kérdőíves felmérést végeztünk a Vajdaságban. A felmérést papok és fiatalok nyilatkozatával egészítettük ki. Az anonim kérdőívezés módszerével folytatott felmérésbe főleg észak-bácskai középiskolásokat és egyetemistákat vontunk be. Az egészségügyi középiskola és a közgazdasági kar reprezentatívnak tűnik a fiatal értelmiségiek véleményének kutatásában. Viszonylag kevés munkást, azaz inkább munkanélküli fiatalt sikerült megkérdezni, hiszen nehezen tudjuk őket felkeresni. A vallásosságra vonatkozó kérdésekre zömmel leány, illetve nő volt hajlandó válaszolni. Szerintem ez tipikus jelenség, ugyanis a Vajdaságban a nők körében elterjedtebb a vallás gyakorlása, míg a férfiak tartózkodóbbak. A megkérdezettek többsége hajadon, illetve nőtlen.

A katolikus vallású fiatalok válasza az egyes kérdésekre a következő: a megkérdezettek 80%-a megnevezte vallási hovatartozását, és nem vallotta magát ateistának. A további válaszokból azonban kiderült, hogy a vallásosság bizony nem rendszeres templomba járást jelent, hanem inkább egy nemzethez tartozást, a közösséghez való ragaszkodást. Sokukat nagyszüleik vezették el első ízben templomba. Ez érthető is, hiszen a szülők féltették a munkahelyüket, a karrierjüket. A legtöbb fiatalt (65%) megkeresztelték, de csak a fele volt első áldozó, és ennél kevesebb a bérmálkozó. A templomi esküvő azonban érdekes módon új igényként lép fel, mondhatni: bizonyos családi körökben inkább a divat jele, mintsem a vallási meggyőződésé. A megkérdezettek legnagyobb hányada (92%) néhány éve családon belül tartja a húsvéti és a karácsonyi ünnepeket, de a névnap helyett még mindig inkább a születésnapokat ünneplik rendszeresen. Arra a kérdésre, hogy milyen imádságokat tudnak, lehangoló választ kaptunk. A megkérdezetteknek még a 10%-a sem tudja hibátlanul elmondani a legismertebb imádságokat. Ugyanakkor megállapíthatjuk, hogy azok a fiatalok, akik hitoktatásban részesültek, a saját anyanyelvükön imádkoznak (főleg a templomban). A szitkozódás kérdésében megoszlik az arány, hiszen sokan szláv nyelven is tudnak káromkodni. Arra a kérdésre, hogy a leendő házastársuk vallását fontosnak tartják-e, a fiataloknak mintegy a fele még mindig nem tartja annak. Szerintem ennek is a legutóbbi háború az oka, minthogy a fiatalok félnek más nemzetiségű és vallású személlyel családot alapítani. Európa más országaiban ennek a kérdésnek talán már nincs oly nagy jelentősége házasságkötéskor. A zárókérdéseknél a megkérdezettek 95%-a fontosnak tartja a valakihez tartozás tényét. A vallásos ember és az, aki hitoktatásban részesült, a nemzethez, ill. a valláshoz tartozást emeli ki, a többség azonban még mindig a munkatársakat részesíti előnyben. A fiatalok válasza alapján legtöbben a családban és a baráti körben keresik nemzeti azonosságukat. A magyarok körében lehetetlen a nemzeti azonosulás keresése az államban. Úgy látszik, ezt a vajdasági magyarok szinte kizártnak tartják.

Az interjú módszerével szerzett adatfeltáráskor kitérhettünk (kötetlen kérdés–felelet formájában) egyéb kérdésekre is. Megállapíthatjuk, hogy a fiatalok igenis érdeklődnek vallási témák iránt. Vannak, akik filozofikus életszemléletből, mások családi szokásból, ismét mások pedig azért, mert egyszerűen nincs hova eljárniuk (hiányoznak a biztonságos és olcsó szórakozóhelyek). Érdekességként említem meg, hogy sok fiatal az egyházi embereket ósdinak, hiúnak tartja, és szeretné, ha az egyház nyitottabb, tradíciómentes és dinamikus társadalmi életet szervezne. Végezetül megállapítom, hogy a fiatalok körében a vallási tudat még mindig zavaros, elmosódott, sőt ellentmondásos.

¹ Zalatnay István: Etnikai közösség: Kihívás és feladat az egyház számára régiónkban, megjelent a Régió kisebbségtudományi szemlében, 1991/3 szám; 11. o.)

² Lásd Sergej Flere tanulmányát a Sociologija folyóiratban: „Dekompozicija religiozne svesti kao oblik procesa ateizacije” Èasopis Jugoslovenskog udruzenja za sociologiju, Beograd, 1977. br. 4. 597–620 o.)

³ Jövő évek küszöbén a Bánáti Püspökség, Hitélet, 25 (1987). 3. szám, 1. o.

⁴ Békés G.: Bánáti naplójegyzetek. Nyugati magyar esszéírók antológiája, 1986., Európai protestáns Magyar szabadegyetem, Bern, 1986, 29. o.

⁵ Székely András Bertalan: Vallás és egyház a jugoszláviai magyarság életében, Új Symposion, Forum Novi Sad, 1990/1–2 sz. 45. o.

⁶ Székely András Bertalan: „Vallás és egyház. . .”, Symposion, 1990, 46, o. 5.

⁷ M.S.: Kalocsai érsekség: A Pallas Nagy Lexikona, X. kötet, Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1985, 68. o.

⁸ Székely András Bertalan: „Vallás és egyház . . .”, Symposion, 1990, 46. o.

⁹ Sakrausky O.: Nemzetiségi kisebbségek és kisebbségi egyházak Közép-Európában: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1973, 8. o.

¹⁰ Sakrausky O.: „Nemzetiségi kisebbségek. . .”, 1973. 8. o.

Egyéb források:

¹¹ Schematismus cleri Archidioecesis Colocensis Bacsiensis, Kalocsa, 1942.

¹² Schematismus cleri dioecesis Suboticanae, Subotica, 1968.

¹³ Erőss Lajos: Adalékok a Zrenjanini-Nagybecskereki Egyházmegye történetéhez, Zrenjanin, 1993.

¹⁴ Schematismus cleri dioecesis Suboticae, Subotica, 1995.

Gyorgyovich Miklós

A MAGYAR CSALÁDOK HELYZETÉRŐL

Pax Romana Fórum,
1997. október 30. – november 1. Dobogókő

Mi kell egy gyermek- és családbarát társadalompolitikához? Ez a kérdés volt egyben a címe is annak a tanácskozásnak, melynek során különféle előadások hangzottak el.

Elsőként (pénteken) Bíró László püspök úr számolt be a családokkal foglalkozó riói konferenciáról. Mint ismeretes, idén október 2. és 6. között Rio de Janeiróban ülésezett az a konferencia, melynek címe „A család ajándék és elkötelezettség, az emberiség reménye” volt, s melyen II. János Pál pápa harmadik brazíliai útja során maga is részt vett.

A riói konferencia a család és az egyház egymáshoz közelebb kerülését célozta. López Trujillo bíboros, a Pápai Családtanács elnöke, beszédében a családok manipulációjáról szólt. A bíboros a Bibliát hívja segítségül a család antropológiai alapját keresvén. Ennek kulcsszavai a kezdetben, illetve a képmásiság. Ezek azt fejezik ki, hogy a házasság mint intézmény egyidős az emberiséggel, továbbá hogy az ember, a család  Istenre irányul létében, mintegy Isten inkognitójaként. Az „istenképmásiságból” fakad az, hogy az ember személy. A társadalom igyekszik felejtetni tagjaival személy mivoltukat. Ennélfogva degradálja a családi kapcsolatokat biológiaivá; ilyen körülmények között a gyermek megszületése avagy életének elvetése pusztán szike kérdése. A riói konferencia résztvevői jogi kérdésekbe bonyolódtak. Hangot kapott, hogy a jogrendszerek individualisták, nem a családra, hanem az egyénre összpontosítanak. Az előzőekből következik az eutanázia és az abortusz gyakorlata, a kíméletlenség és szenvtelenség a nyomorban élőkkel és a védtelenekkel szemben. Trujillo bíboros arra is figyelmeztetett, hogy az egyes parlamentek nem dönthetnek a házasság intézménye fölött.

Az Oslóban élő, Janne H. Matlary (akinek magyar a férje) úgy véli, hogy az anyaság kétfélét jelent a hétköznapi ember számára: egyfelől annak jogát, hogy szüljön gyermeket, másfelől azt, hogy mindezt diszkrimináció nélkül tehesse. Ezzel kapcsolatban Bíró püspök megjegyezte: a mai Magyarországon szomorú esetek bizonyítják, hogy az előbbi javaslatok megvalósulása nálunk csak hiú ábránd. Az anyaságot vállalók általában negatív diszkriminációnak és intoleranciának vannak kitéve. De másutt sem jobb a helyzet. Például Afrikában a császármetszéssel szülő nőt azonnal „elkötik” még a műtét keretein belül. Oslóban a gyermekeket a „semleges” iskolában fogamzásgátlókkal és technikák ismertetőjével látják el. Hollandiában törvény biztosítja a gyermekeknek a szexuális élethez való jogát 14 éves kortól kezdődően, így kérdőjelezve meg a szülők jogát a további nevelésükhöz. Az előadó azt boncolgatta: a nyolcórás napi munkaidő vajon ad-e kellő lehetőséget a házaspároknak arra, hogy megfelelő mennyiségű időt szentelhessenek egymásnak és a családjuknak. Janne Matlary kritizálta a liberális feminizmust. A nőiesség megélésének, valamint a nők közéletiségének jogos kívánalmai ügyében fejtette ki álláspontját. Szükségét látja a körülmények javításának, hogy a nők megjeleníthessék a keresztény értékrendet a nagyobb nyilvánosság előtt, a különféle társadalmi fórumokon. A mai társadalomnak erős asszonyokra van szüksége – hangsúlyozta.  

Érdekes előadás foglalkozott a házasság belső struktúrájával. A hagyományos katolikus értelmezés szerint a házasság elsődleges célja a gyermekek nemzése, másodlagos a társak kölcsönös segítsége, harmadlagos pedig a szexuális élet megfelelő keretek között tartása. Az előadó viszont (a II. vatikáni zsinat nyomán) azt fejtette ki, hogy a házasság lényege az önátadás; ebben születik meg a társ személye, de ebből fakad az új élet is. Értelmetlen a célok sorrendjét felállítani.

Egy másik előadás amiatt bírálta az államot, hogy a családok mozgásterét beszűkíti. Mintegy azt hitetve el, hogy fontosabb az állam érdeke, mint azoké, akik alkotják. (Vö. individualista törvényalkotás.)

Roger Etchegaray bíboros leszögezte, hogy a keresztény család ideál, mégpedig megvalósítható modell. A brazil Moreira Neves bíboros érsek felhívta a figyelmet a családi kereteken belül is előforduló pedofíliára, az utcagyermek-gyilkosságok megszaporodására. Figyelmeztetett a nevelés fontosságára, egyrészt arra, hogy a szülőt modellálja a kisgyermek szemben a kamasszal, akire a külső világ hat meghatározó módon, másrészt arra, hogy a szülőknek kell az Istenre érzékeny lelkületet kialakítani a gyermekekben.

A riói családkongresszus alkalmával perikópaként felolvasott kánai menyegző történetéből két dologra hívta fel Trujillo bíboros a figyelmet: a menyegzőn való megjelenésével Krisztus a házasság szent voltára hívja fel a figyelmet; Krisztus a vizet változtatja borrá. Az önmagában értékeset még értékesebbé teszi. Ennek analógiájaként értelmezhető a házasság is. Hiszen a polgári házasság önmagában is érték, ám Krisztus szentségi rangra emeli, így téve még értékesebbé.

A dobogókői tanácskozás másnapján elsőként a  Nagycsaládosok Országos Egyesülete (NOE) mutatkozott be, mely a magyar családokért talán a legtöbbet tette. Éppen tíz évvel ezelőtt jegyezte be a cégbíróság. A szervezet eleve országos jelleggel indult a három- és többgyermekes családok érdekeinek képviseletére. Ma már 22 000 tagcsalád és 300 szervezet tartozik hozzá. A NOE felekezet- és pártsemleges. Mindössze 5 fizetett alkalmazottjuk van. A csúcsvezetőség is társadalmi munkában végzi munkáját. Alapszabályuk alig változott az idők során. Háromféle célkitűzést kíván megvalósítani az egyesület. Ezek: a közösségépítés, az értékfelmutatás és az érdekvédelem.

Minderről Benkő Ágota, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének elnöke tájékoztatott.

Jelenleg az ország minden részén megtalálhatók a NOE tagegyesületei. A közösségek helyben kívánják felmutatni: jó dolog nagy családban élni. A szociális érdekképviselet terén igen sok a tennivaló, annál is inkább, mert szinte minden rendeletnek van családokat érintő vonatkozása. A szaktárcák közül a környezetvédelemmel felhőtlen viszonyt sikerült kialakítaniuk. Belső lapjuk, a NOE levelek minden számában „Öko” oldalt találhatunk. A NOE-nak jellegéből adódóan kapcsolata van a kulturális tárcával. Kiemelten fontos az a küzdelem, melyet az esélyegyenlőség megteremtése érdekében fejt ki az egyesület. Szeretnék elérni, hogy a nagycsaládos szülők gyermekei is megfelelő színvonalon, esetleg anyanyelvi környezetben tanulhassanak idegen nyelveket. Nehéz ehhez partnert, szponzort találni. Mint az elnök asszony kifejtette, a külföld ruhát szeret küldeni, de az említett irányban érdeklődőket nem óhajtják fogadni. A NOE megállapítása szerint a NAT-ból (nemzeti alaptanterv) hiányzik a családszemlélet. Fontos feladatnak tekinti az egyesület, hogy a tagtársak jelen legyenek minél nagyobb számban az iskolaszékekben, valamint hogy  hallassák szavukat a helyi önkormányzatokban.

Benkő Ágota elmondta, hogy a nagypolitikában porhintés folyik, egyik pártnak sem érdeke – még választási kampány idején sem –, hogy a szavazati joggal nem rendelkező gyermekek ügyét, jogait képviselje, védje. A hozott jogszabályok sem kedveznek a gyermekeknek. Vagy semlegesek, vagy negatív hatásúak. Kimutatható, hogy a személyi jövedelemadó befizetési kötelezettsége fajlagosan nagyobb százalékarányú a 2-4 gyermekesek körében – tehát a nagycsaládosok legtöbbjében – a jövedelmekhez képest. Eléri a jövedelem 15%-át. Jól kitapintható, hogy elszegényednek a családosok, és kitörési pontjuk sem akad. Bosszantó a vidéken megmutatkozó, eláltalánosodott munkanélküliség. A gyermekek jó része alultáplált. Ilyen körülmények között a parlament részéről eléggé sovány gesztus az, hogy hallgatólagosan megköszönik a nép türelmét – nyugtázta a NOE elnökasszonya. A Nagycsaládosok Országos Egyesülete ismételten szorgalmazta az egy főre jutó családi jövedelem szerinti adózást, de javaslata még soha nem talált megértésre.

A NOE megalakulásától kezdve küzd az anyagi és az értékválság ellen. Kezdettől fogva házasságelőkészítő tanfolyamokat tart, mert meggyőződése, hogy a jó házasság a jó család alapja, s folyományként a jó társadalomé is.

Ma ott tartunk, hogy az erre felkért szociológusok nem tudták megfogalmazni a család mibenlétét.* A lelkünk mélyén tudjuk, milyen a jó család, mi a lényege. Tudnunk is kell, mert csak akkor vagyunk képesek érdekeit képviselni – fejti ki Benkő Ágota. Sajnos, még a keresztény képviselők sem állnak ki saját meggyőződésük védelmében. Vajon alapos-e a meggyőződésük? – kérdezi.

A NOE eltökélt terve, hogy békeszigeteket építsen a társadalom tengerében. A NOE tanulja a közéletiséget. Folyamatosan tanul kommunikálni, pályázati anyagokat elkészíteni, problémáit artikulálni. Gyakorlati és szellemi kincseit szerencsésen ötvözi, ettől életképes. A nagypolitikában sokszor szélmalomharcot folytat, mert „tán csodálják”, de nem fogadják el az általa képviselt értékrendet, sőt a nyilvánosságtól is elzárják, ha tehetik. Érdekes eredményt hozott egy a közelmúltban lefolytatott közvélemény-kutatás. Kiderült, hogy Nyugattal ellentétben társadalmunk minden látszat ellenére is gyermekbarát. A legtöbb magyar nő szeretne egy-két gyermeket. Ez jó jel, melynek nyilvánosságot kell kapnia – zárta előadását a NOE vezetője.

Lábady Tamás alkotmánybíró előadása az előzőt egészítette ki, azt hangoztatva, hogy az Alkotmánynak csupán egy passzusa foglalkozik a családdal, s nem alanyi jogot fogalmaz meg, csupán atyáskodva jegyzi meg, hogy a család intézményének védelméről az állam köteles gondoskodni. Nyugat-Európában sem jobb a helyzet. Individualista mindenütt a jog. Annak jogi megfogalmazása is állandó vita tárgya, hogy mi is a család; igazság szerint férfi és nő házassága gyermekekkel: ez a család. Ám ez csak a keresztények számára egyértelmű. Noha az alkotmány elismer kollektív jogokat is, pl. az egyes kisebbségeket is jog védi, családvédelmi jog nem létezik. A családjogi törvény 1952-ből való!  A házasságkötést, családalapítást ez a törvény nem tekinti értéknek. Így járul hozzá ahhoz, hogy Magyarországon mind a mai napig igen egyszerű a házasságok felbontása.

Nincs kimondva a házassághoz való jog sem az Alkotmányban, noha szükség volna rá, már csak az emberi méltóságból következően is. A helyes alapállás szerint az államnak kellene szolgálnia a családot, és legalapvetőbb közösségnek elismerni, de nem ez történik.

Az alkotmánybíró megállapítja, hogy azonnal be kellene vezetni a közalkalmazottak körében a családi illetményt. A szociális biztonságnak családi jogon kellene járnia. Ehhez fel kellene ismernie a társadalomnak, hogy a család a legbiztosabb társadalmi befektetés. Hiszen tagadhatatlan és megcáfolhatatlan tény, hogy a gyermekek fogják eltartani a nyugdíjas időseket.

A megoldás a mi kezünkben (is) van – teszi hozzá. Nekünk, keresztényeknek kell először megújulnunk, alapos lelkiismeret-vizsgálatot tartva, ti. hogy mennyire vesszük komolyan keresztény hitünket. Magunknak kell megújulnunk, ha azt akarjuk, hogy a világ megújuljon. A keresztény közösségek zártak. Pedig a kovász, a só, ha egy csomóban van, tönkreteszi a kenyeret, ahelyett, hogy átjárná azt. Sokszor úgy viselkedünk, mint a tanítványok a Tábor hegyen Jézus társaságában. Uram, jó itt nekünk, építsünk három sátrat . . . , mégis le kell jönnünk a hegyről. Jézus sem építi fel a sátrakat tanítványainak. II. János Pál pápa is azt szorgalmazza, hogy belesimulás helyett beleavatkozni kell a társadalom dolgaiba. Egyénileg Ananiás példáját kell követni, aki egyáltalán nem örült annak, hogy a keresztényüldöző Saul megkeresztelésére kapott az Úrtól felszólítást, és mégis meg kellett tennie. Vonakodó magatartásával csaknem elrontotta az Úr ügyét!

A civil szféra felől, az alulról jövő kezdeményezéseknek van jövője! Az új evangelizálás is alulról jön.

Fontos, hogy mit élünk a gyermekeink elé! A nagycsaládok fogják megváltani a társadalmat. Jogrendszerünk, de maga az Alkotmány is individualista. Nem gondolkozik családban. Fontos, hogy a családok védelme alanyi jogon valósuljon meg.

Rabár Ferenc közgazdaságtan-centrikus előadása annyiban egészítette ki az előzőket, hogy megerősítette: a gyerekek az öregkor biztosítéka. Chesterton megállapítása szerint: aki a család ellen lázad, az az emberiség ellen lázad.

Bagdi Gábor előadásában rávilágított arra, hogy a sok gyermek ellátása idő- és pénzigényes feladat. A társadalom értékítélete szerint, akinek sok gyermeke van, az bigott, őrült, iskolázatlan vagy alkoholista.

Mészáros József szociológus vizsgálatai szerint, miközben a családokban a gyermekszám csökken, a vagyoni helyzetük különbözősége nő. Nálunk a 2-4 gyermekesek tartoznak az alacsony jövedelműek körébe. Megállapítása szerint a statisztika azt mutatja, hogy hazánkban párhuzamban áll egymással a gyermekek magas száma és a szülő nők alacsony végzettsége.

Súlyos megállapítása az is, hogy tőlünk eltérően nyugaton az eltartottak számát adózáskor mindenütt figyelembe veszik. Ebből következik, hogy nálunk a társadalom többek között a gyermekes családok kirablásából tartja fenn magát.

Magyarországon ma az a házaspár él jó anyagi körülmények között, amelyik gyermektelen, és ahol a felek keresetének nagysága közel azonos.  Az előadó számításai szerint az állam a családoktól évi 50–100 milliárd forintot vesz el.  

Összegezve az előadók mondandóját azt emelem ki, hogy a magyar nép minden látszat ellenére gyermekszerető. A sajtópropaganda, valamint a jogi és gazdasági szabályozók erősen negatív hatást gyakorolnak a társadalom tagjaira, és több-kevesebb tudatossággal sokszerűen teszik lehetetlenné a családok helyzetét. Ilyen körülmények között nagy jelentősége van annak, hogy a családok érdekvédelmi egyesületekbe tömörüljenek, és annak is, hogy saját maguk, lelkiismeretük szavára hallgatva, mondják el környezetüknek, s ha kell a nagypolitika színterein is, hogy a család Istentől akart közösség, melyre a társadalomnak meghatározó módon szüksége van. Mondják el és éljék a társadalom elé, hogy családban élni örömteli jó dolog.

* E sorok íróját megdöbbentette az a fajta szkepticizmus és elbizonytalanodás, mely a kutatók gondolkodását befolyásolja és hezitálóvá teszi. Ha csak a természeti törvényeket fogadják is el, gondolják meg, hogy az állatvilágban a madarak bizonyos szempontból két csoportra oszthatók: egyes fajok fiókái fészekhagyók, másokéi fészeklakók. Az emberi fajt tekintve kétségtelen tényként rögzíthető, hogy az ember gyermeke képtelen az önálló létre, s ha semmi egyebet nem veszek figyelembe, akkor is megalapozott az az állítás, hogy huzamosan – egy-két évtizedig – szüksége van „fészekmelegre”.

VATIKÁNI  SZIMPÓZIUM
 AZ  ANTIJUDAIZMUSRÓL

1997. október 30. – november 2.

A Tertio millennio adveniente kezdetű apostoli levelében II. János Pál pápa önvizsgálatra és bűnbánatra szólította fel a katolikusokat: ez az egyik útja a 2000. év nagy jubileuma előkészítésének: „Miközben a kereszténység a második évezred végéhez közeledik, méltó és igazságos, hogy az Egyház jobban tudatára ébredjen gyermekei bűnének, megemlékezvén mindarról, amivel ők a történelem folyamán eltávolodtak Krisztusnak és az ő evangéliumának lelkületétől, s ahelyett, hogy a hívő élet tanúságát adták volna a világ számára, úgy gondolkodtak és cselekedtek, hogy ellentanúságot tettek és botrányt okoztak.” (33)

A pápa tehát a bűnbánatot hirdeti, a megtérésre sürget, elsősorban is azért, amit a keresztények – mindkét részről – az egység ellen elkövettek. A múlt bűnei közé tartozik az is, amit egyes hívők az emberi jogok megsértésével, a szegények elleni igazságtalansággal követtek el. Arról is lelkiismeret-vizsgálatot kell tartanunk, hogy mennyiben fogadtuk be a II. vatikáni zsinat tanítását, ami annak szellemét, egyháztanát, vagy a világgal, illetve a nagy vallásokkal folytatandó párbeszéd megvalósítását illeti. Ide tartozik a nem keresztény vallásokról szóló, Nostra aetate kezdetű nyilatkozat 4. pontja, amely a kereszténység és a zsidóság kapcsolatáról, közös örökségéről szól, és elítéli a zsidóellenesség minden megnyilvánulását.

A jubileumi előkészületbe illeszkedik az a nemzetközi szimpózium, amelyet a pápa kívánságára október 30. és november 2. között rendeztek a Vatikánban, és amelyen mintegy 60 szakember, jórészt katolikus teológus (de néhány protestáns és ortodox szakértő is) arról tárgyalt, hogy melyek az antijudaizmus gyökerei a keresztény világban. A szervezők hangsúlyozták, hogy az összejövetelen elsősorban exegetikai és teológiai szempontokra figyeltek, és a náci idők antiszemitizmusát, a holocausttal kapcsolatos történelmi-politikai tényeket most nem vizsgálták.

II. János Pál pápa okt. 31-én fogadta a kollokvium résztvevőit; beszédében ismételten elítélte az antiszemitizmust. Szólt arról, hogy Jézus zsidó volt; aki ezt tagadná, vagy ettől eltekintene, az az üdvösségtörténet központi tényét, Isten Fia emberré válását tagadná. Azt is megjegyezte, hogy hamis az az írásértelmezés, amely már az evangéliumban az antijudaizmus gyökereit véli felfedezni.  A kollokvium témáját közelről vizsgálva a pápa megállapította: „Tény az, hogy a keresztény világban – és itt nem az Egyházról mint olyanról beszélek – hosszú ideig terjedtek olyan téves és igazságtalan értelmezések, amelyek szerint az Újszövetségben megtalálhatók a zsidó nép vétkességére vonatkozó kitételek, és amelyek e néppel szemben ellenséges érzületet ébresztettek.” Ennek lehetett olyan eredménye, hogy az antiszemitizmus által sugallt európai zsidóüldözés idején egyesek ellenállását tompította. Ama keresztények mellett, akik az üldözöttek megmentéséért fáradoztak, „a szellemi ellenállás távolról sem volt olyan, mint amit az emberség szempontjából Krisztus követőitől elvárhattak volna.”

Roger Etchegaray, baszk származású francia bíboros, a Jubileumi Bizottság elnöke és a kollokvium egyik kezdeményezője is hangsúlyozta, hogy a háromnapos megbeszélésen nem a fajelméleti-politikai antiszemitizmussal, hanem a keresztények antijudaizmusával foglalkoztak, hogy annak gyökereit megvilágítva elmélyíthessék a keresztény–zsidó párbeszédet. Egyben rámutatott a kereszténység és a zsidóság közös gyökereire, hangsúlyozva, hogy a párbeszéd mindaddig felületes marad, amíg mindkét részről nem tudatosítják kapcsolatuk vallási természetét, amelyről a már említett zsinati nyilatkozat is beszélt: „Az egyház nem feledheti, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatást annak a népnek a közvetítésével kapta, amely-lyel Isten kimondhatatlan nagy irgalmasságából megkötötte a régi szövetséget. Nem feledheti, hogy annak a nemes olajfának a gyökeréből táplálkozik, amelybe a népek vad olajfájának ágai be vannak oltva (vö. Róm 11, 17–24). Hiszi ugyanis az egyház, hogy Krisztus, a mi békességünk, kiengesztelte keresztje által a zsidókat is, a pogányokat is, és a kettőt eggyé tette önmagában (vö. Ef 2, 14–16). [. . .] Ily nagy tehát a keresztények és a zsidók közös szellemi öröksége. Ezért akarja a zsinat támogatni és ajánlani a kölcsönös megismerést és nagyrabecsülést kettejük között. Ennek fő eszközei a szentírási és teológiai tanulmányok, valamint a testvéri párbeszéd.” (NAe 4)

(-ó -c)

Györffy László

GONDOLATOK  KARÁCSONYRA

Föltehetően az emberi élet egyik legádázabb szellemi-lelki küzdelme, hogy képesek vagyunk-e hinni. Hit és hitetlenség közepette zajlik gyarló életünk minden órája. Bonyolítja ezt a hitkérdést az is, hogy a napról napra, évről évre önmagát kereső, ösztöneiből megtévesztett ember folyamatos hétköznapi vívódásban él, hogy értelmével higgyen-e, mint az Aquinói Szent Tamás nyomában járók vallják, vagy érzelmeivel, ahogy a katolikus modernizmussal felvértezettek állítják.

Erősen valószínű, hogy a gyarló emberi élet elviselhetősége szempontjából mindegy, hogy az értelmünkkel vagy az érzelmeinkkel hiszünk, s lényeg talán, hogy olyképpen gyakoroljuk, amiként azt a Zsidóknak írt levél foglalja magában: „A hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk.” (Zsid 11,1)

Bármilyen zavarosnak és elviselhetetlennek tűnik hétköznapi nyomorúságunk:  attól a pillanattól kezdve, hogy „eljött az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és az emberi élet törvényének alattvalója lett” (ahogy azt a Galata-levélben olvashatjuk), a földi életet újra meg újra megpróbáló ember számára adott a választás lehetősége: képes-e hinni vagy sem, akár érzelmileg, akár értelmileg? Képes-e hinni ez a legfejlettebb emlős akkor, amikor – pontosan úgy, mint közel kétezer évvel ezelőtt – hamis próféták igyekeznek kihasználni az emberek zavarodott lelkiállapotát, és kézzel fogható módon csábítják őket a látszatra könnyedebb, élvezetesebb életlehetőségek felé, amikor oly sokan szegénységben kénytelenek vergődni, és zsigeri indulatok forgószelei csapnak össze társadalmi viharokat kavarva, melyek olykor elsöprik a hétköznapok hiteit csakúgy, mint ahogy az emberi életet minden nyűgével vállaló Kisdedben való hitet.

Nagyon valószínű, hogy az emberiség történelmében már több millió ember szellemisége az áramütés hirtelenségével rándult meg, hogy hinni kell, mert különben nem képes tovább élni. A születés által halálra ítélt ember folyton-folyvást a túlélést keresi, s ezt csakis a hinni tudás képességével gyakorolhatja.

Természetesen senkitől nem várható, hogy még ifjúsága zavart, botladozó időszakában fölfedezze magában azt az erőt, amit a hinni tudás képessége jelent, és amit az egyházatyák, a hit hirdetését és a hit tanát összefoglalóan, a „pisztisz” (hit) kifejezéssel illetnek.

Mifelénk, itt Kelet-Közép-Európában, az én ötven körüli korosztályom egyes tagjai amúgy is tudathasadásos ifjúságot és korafelnőtt kort éltek meg, főként ami a földi életet vállaló Kisdedben való hitet illeti. Sőt a napi valóságos életküzdelmeken kívüli, transzcendentális létezésről, a világmindenségbe vetett ember szellemiségének céljáról sem eshetett szó, hisz ennek tiltását évtizedekig államilag garantálták. Másfelől viszont egyes családoknál szó esett a materiális világon kívüli szellemiségről, a Kisdedben való hitről, olykor csak otthon, okításként, máskor dacolva a történelmi nyomással, egyházi iskolákban. Ezen a kelet-közép-európai tájon a mi korosztályunk tagjainak (is) kettős szorításban kellett gyermek- és ifjú éveiken átbotladozniok, így aztán nem szégyen, hogy sokan közülünk csak a leghétköznapibb módon jöttünk rá arra (már aki rájött), hogy a hitnek ereje van. Persze sokan manapság is csak a saját cselekedeteik hétköznapi szintjén várnak bizonyosságot, ha hinni akarnak, hiszen a tőlünk transzcendentális távolságban lebegő Isten Fiában, a Kisdedben való hit sokszor nem jut el gyarló emberi fölfogóképességünkhöz. Pedig hányszor lettünk és vagyunk a hinni tudás képessége által próbára téve, de nem vettük és vesszük észre. Talán lelkünk zugában nagyon halovány pislákolással mintha mindig éreztük volna, és érezzük a hinni tudás fényét; csak saját szorongatott életküzdelmünkben nyöszörgünk a bennünket irányító szellemiség földi inkarnációjához, a Megszületetthez segítségért. Jobb esetben, ha túl vagyunk megpróbáltatásunkon, talán még köszönetet is mondunk.

Azt hiszem, korosztályom sok tagja, amint mostanság beszélgetek velük, és figyelem életvitelüket, gondolkodásukat, megkésett „öreg” fejjel jutott el odáig (már aki eljutott), hogy képes fölfedezni az intő jeleket és a kivételes kegyelem segítő szándékát a hétköznapokban. Szó sincs azonban bigott vallásosságról, fiatalkori kicsapongások utáni bűnbánatról; csupán az egyre szorítottabb élethelyzetekben megéreztük, olykor talán értelmünkkel is felfogtuk és fölfogjuk, hogy a hinni tudás képessége nélkül „szélfútta falevél” vagyunk a Világfán. És az sem szégyen, ha valaki csak érett fejjel jön rá a rilkei mondásra: Du musst dein Leben ändern, változtatni kell az életeden. Sokkal inkább szégyen, ha valaki erre sohasem jön rá, és ezzel kárt okoz saját magának, és annak a közösségnek is, amelyben él. Ha nem veszi észre a Kisded születésének szellemi kisugárzását, ami nem mérhető sem komputerekkel, sem stopperórával.

KULTÚRA  ÉS  ÉLET

Szabó Ferenc

JÉZUS  ARCAI  A MODERN  IRODALOMBAN

Ferdinando Castelli: Volti di Gesù nella letteratura moderna. Ed. Paoline, I. köt. 1987, II. köt. 1990, III. köt. 1995.  

Ferdinando Castelli olasz jezsuita, a La Civiltà Cattolica munkatársa filozófiai és teológiai jártasságát jól kamatoztatja az irodalomkritikában. Közel egy évtizedes kutatómunkájának gyümölcse három kötete, amely arra világít rá, hogy Jézus Krisztus alakja, személyének varázsa és tanítása miként ihlette meg a modern írókat Dosztojevszkijtől Unamunón és Mauriacon át Diego Fabbriig és Paszternakig.

A három kötetben bemutatott írók, költők életműve mintegy másfél századot ível át. Castelli bőségesen idézi saját írásaikat, vallomásaikat, végül pedig mindegyikből antológiaszöveget is közöl. Korábban már megjelentek hasonló szellemű esszék, így a belga Charles Mœller kötetei „A XX. század irodalma és a kereszténység” átfogó cím alatt, vagy Konrad Kurz hasonló esszékötetei német írókról, vagy a francia jezsuita André Blanchet igényes, eredetibb irodalomkritikái; valamennyien az istenkeresés, a keresztény hit és a hitetlenség kérdéseit tanulmányozták a modern irodalomban. Castelli kissé leszűkíti kutatási területét: Krisztus arcát keresi a modern íróknál, nemcsak a hívőknél, hanem a keresőknél, sőt tagadóknál is.

Érdemes ezt a „keresztény Vergiliust” követnünk, leszállva az alvilágba, a tagadás infernójába is, illetve felemelkedve a purgatóriumba, majd onnan az égi körökbe, hogy a hívők arcán felfedezzük annak a dicsőségnek a visszfényét, amely felragyogott Jézus Krisztus arcán. Jézus Krisztussal szemben senki sem maradhat közömbös: vagy csodálja és szereti, örömmel elfogadja örömüzenetét, vagy pedig féltékeny lesz rá, megtagadja, az antikrisztushoz csatlakozik. Mindegyik magatartásra találunk példát Castellinél, aki – hangsúlyozom – nem csak híres konvertiták, kifejezetten katolikus írók közül válogatott (mint pl. Bloy, Bernanos, Papini, Claudel, Mauriac, Péguy, Graham Greene, Gertrud von Le Fort, a jezsuita G. M. Hopkins stb.), hanem olyanokról is ír, mint Gide, O. Wilde, Silone, Camus, Kazantzakisz, Pasolini.

1) Az I. kötet nyitó tanulmánya a nagy Fjodor Dosztojevszkijről (1821–1881) szól, aki átment a nietzschei tagadáson, de végül megtért Krisztushoz, akiről így vallott 1854-ben Von Vizin asszonynak írt híres levelében: „Hiszem, hogy nincs semmi szebb, mélyebb, rokonszenvesebb, értelmesebb, férfiasabb és tökéletesebb, mint Krisztus. (. . .) Még tovább megyek; ha nekem kimutatnák, hogy Krisztus az igazságon kívül van, és ténylegesen kiderülne, hogy az igazság Krisztuson kívül van, én akkor is inkább Krisztussal maradnék, semmint az igazsággal.” – Paradox szavak. Hogy helyesen értsük, tudnunk kell, hogy Dosztojevszkij elvetett minden racionalizmust, és ösztönösen, „szívével” ragaszkodott Krisztushoz, akiről tudta, hogy azonos az igazsággal – nem elvont, hanem életadó igazság. Pascal szavait ő is magáévá tette: „A szívnek megvannak az érvei, amelyeket az ész nem ismer.”  

Castelli kimutatja – bőven idézve Dosztojevszkij műveit, – hogy a Karamazov testvérek szerzője hitte a megtestesült Igére vonatkozó keresztény dogmákat (I, 31kk). Dosztojevszkij ugyan bírálta a római katolikus egyházat, de meg volt győződve arról, hogy a jövőben csak úgy remélhetünk, ha a kereszténységet megvalljuk a maga eredeti szépségében, és ha Krisztus erkölcsi tanítását megvalósítjuk. Szenvedélyesen hitt abban, hogy az orosz nép által megőrzött pravoszláv kereszténység menti meg Nyugatot: a „keletről jövő fény” beragyogja majd az ateista, Krisztusát vesztett nyugati emberiséget.

A következő portré Miguel de Unamuno (1864–1936) spanyol gondolkodóé, a „spanyol Kierkegaard-é”. A tragikus életérzés (1913) és A kereszténység agóniája (1925) szerzője a századfordulón átesik a modernizmus által okozott válságon, hihetetlen szorongást él át, majd szakít szcientista-racionalista felfogásával, és részben Pascal hatására 1897-ben visszatalál keresztény hitéhez. Pascal meglátását Unamunóra is alkalmazhatjuk: „Istent a szív érzi meg”, amelynek más érvei vannak, mint az észnek. Naplójában megrendítő oldalakat olvashatunk a hitről, a hinni akarásról. Kierkegaard tanítványaként szereti a paradoxonokat, tragikusan átéli a kereszténység „agóniáját”.

Castelli szerint az 1897-es vallásos krízis nem vezette el ugyan Unamunót a teljes, végleges megtéréshez, de mindenképpen Krisztus mellé állította, aki az örök élet reményét nyújtotta neki. Velasquez Krisztusa c. poémája, amely az utolsó három évszázad spanyol költészetének legszebb képviselője, 2538 verssorban vall Krisztus-hitéről. Unamuno Krisztusa a katolikus krédó Krisztusa, a megtestesült Ige, a kereszten meghalt és feltámadt és így egyetemessé vált Istenember, bár Hegel szekularizált krisztológiájának a nyomai is fellelhetők benne. (Krisztus eszerint valami isteni Eszme, gnosztikus Idea lenne.) Krisztus feloldja a halál előtti szorongását: „Te a halált, a véget az élet kezdetévé és királynőjévé tetted. . .  Krisztus, haláloddal emberi véget adtál a Mindenségnek, és végre te a halál Halála lettél!” Unamuno azt hirdeti, hogy Istenhez csak Krisztus vezetésével jutunk el, ha hagyjuk magunkat őáltala éltetni és átalakítani. A Kereszt menti meg a világot attól, hogy a semmibe zuhanjon.

Castelli I. kötetének többi esszéje a következő, jórészt ismert író Krisztusával foglalkozik: Bernanos, Gide, Mauriac (az ő Jézus élete nemrég magyarul is megjelent), Gertrud von Le Fort, a volt kommunista Silone, Mario Pomilio. „Az ötödik evangélium” c. regény szerzője, Mario Pomilio azt illusztrálja, hogy mindenki sajátos módon alakítja Krisztusát, így Krisztusnak számtalan arca van. Az ágostoni és pascali ihletésű olasz író témaköre: Isten szorongó keresése, Krisztus felfedezése, az életté váltott hit és az élet mint küldetés. Természetesen nem szabad a regényt történeti könyvnek tekintenünk: „forrásai” közt fiktív dokumentumok és apokrifek is szerepelnek, a történeti/kritikai módszer szakemberei fantáziálásnak tarthatják e könyvet. Érdeme, hogy figyelmeztet: a kereszténység nem ideológia, nem is pusztán jól definiált dogmák rendszere. Az Evangélium valamennyiünk számára felteszi az egzisztenciális kérdést, amelyet Krisztus intézett tanítványaihoz: „És ti, ti kinek mondotok engem?” Mindannyiunknak személyes választ kell adnunk.

2) A II. kötet első tanulmánya Lev N. Tolsztoj (1828–1910) Krisztus-hitét elemzi. Dosztojevszkijtől eltérően e másik orosz regényíró nem hiszi, hogy Jézus Isten megtestesült Fia, tagadja szűzi születését és istenségét. Az ortodox szinódus 1901-ben kiközösítette az írót, aki Válaszában megismételte tagadását, és mintegy összefoglalta a kereszténységről alkotott felfogását. Tagadja a krédó valamennyi ágazatát és az összes szentséget. Az evangéliumból a szeretetparancsot és az erőszakmentességet fogadja el. Azt vallja, hogy az egyház elárulta az Evangéliumot. Miután mintegy félszáz oldalon elemezte Tolsztoj vallását, Castelli ezeket összegzi Tolsztoj Krisztus-hitéről: Vallás nélkül nincs igazán emberi élet; Krisztus minden ember világossága, mert őbenne nyilatkozott meg legteljesebben az élet értelme; a szeretet az erkölcs legtökéletesebb kifejezése. „Lev Tolsztoj a maga képére és hasonlatosságára alkotott egy Krisztust, aki szép szavakat ismétel, és nemes magatartást sugall, de utána magunkra hagy bennünket ránk nehezedő nyomorúságunkkal.”

Megemlítem még a II. kötetből Paul Claudel katolikus költő portréját. Claudel teljesen hitte a katolikus krédót, de azért megtérése és belső drámája nem olyan egyszerű, ahogy Castelli bemutatja. Úgy tűnik, az olasz jezsuita nem ismeri az újabb irodalmat, amely Claudel „megtérései”-ről beszél (H. Guillemin, G. Antoine, Marie-Joseph Guers). Tudjuk, hogy a kegyelem 1886 karácsonyán érintette meg a fiatal költőt, a párizsi Notre Dame-székesegyházban énekelt vesperáson. De utána még sokáig tartott a harc pogány és keresztény énje között. Az említett életrajzírók feltárják az 1901–1905 közötti időszak sorsdöntő „kalandját”. Kínába utazva a hajón megismerkedett egy Rose Vetch nevű férjes asszonnyal; tiltott szerelmi viszonyuk négy évig tartott. Claudel Déli osztozkodás c. darabjának Ysé nevű hősnője Rose-t testesíti meg, ő maga pedig Mesa. Szenvedélyes szerelmük fényt vet a megtért Claudel lelki drámájára. Rose – négy gyermekével és a méhében Claudelével – elhagyja férjét és Claudelt, Kínából Belgiumba megy egy harmadik férfival. Később Claudel Isten kegyelmének tulajdonítja, hogy Rose elhagyta, bármilyen gyötrelmet okozott is neki az elszakadás. 1906-ban megházasodik, de még az 1924-es Selyemcipőben is visszatér a szerelem emléke: Claudel itt a szabadság és a kegyelem drámáját írja meg.

A II. kötethez Bruno Forte olasz teológus írt bevezetőt. Mivel nem részletezhetjük itt az egyes szerzők Krisztus-képét, Forte rövid, találó jellemzéseit vesszük át néhány fontosabb íróról. Francis Thompson „A menny agara” c. könyve azt az Istent mutatja be, aki szenvedélyesen keresi az embert, és azt a győzelmes Istent, aki Krisztusban, a megtestesült Szeretetben teljesen kinyilatkoztatta magát. Giovanni Papini enged végül is Krisztus szelíd erőszakának, és a szenvedélyes szeretet hangján énekel róla: „Mi az utolsók, várunk Téged. Várunk minden nap méltatlanságunk és minden lehetetlenség ellenére. És mindaz a szeretet, amit ki tudnánk facsarni letarolt szívünkből, Tiéd lesz, Keresztrefeszített, akit irántunk való szereteted miatt kínoztak meg, és most minket kínzol kérlelhetetlen szereteted minden hatalmával.” Nikosz Kazantzakisznak, a Krisztus utolsó megkísértése c. regény (ebből készítette M. Scorsese vitatható filmjét) görög szerzőjének Jézusa saját maga kivetítése, tehát a megkísértés és az ellenállás maximumát testesíti meg: a szellem és a test, Dionüszosz és Apolló örökös küzdelmét. Borisz Paszternak szerint csak Krisztus óta lélegeznek szabadon a századok, és csak azóta nem hal meg az ember az út szélén elhagyottan, reménytelenül, mert Krisztusban felcsillant az örök élet ígérete. Jan Dobraczynski Krisztusának isteni arcát a szeretet fénye ragyogja be: felülről jön, minden ember számára abszolút szükséges. Diego Fabbri Krisztusa táplálja a világ összes reménységét, ezért az ő ügyéért minden lehetőt meg kell tenni.

A III. kötet vezető esszéje az angol jezsuita, Gerard Manley Hopkins (1844–1889) költői művét elemzi. Hopkinst a XIX. századi angol irodalom „szent monstrumának” tekintik – Matthew Arnold, Robert Browning és Alfred Tennyson társaságában. Nemcsak az angol irodalmi nyelv szempontjából, eredeti szimbolizmusa, zeneisége, stílusa miatt, hanem vallási, krisztológiai tartalma miatt is a legnagyobbak közé sorolhatjuk. Hopkins, akit némiképpen befolyásolt a janzenizmus, túlszárnyalta az esztétikát: közvetlenül Istent kereste, akinek a természetben megnyilvánuló nagysága és hatalma lenyűgözte. Kozmikus költészet ez; ugyanakkor a legszemélyesebb élmények is beleszövődnek. „Nagyon jól tudta, hogy a fenség Istene, akinek dicsérettel, tisztelettel és szolgálattal tartozik a porszem teremtmény, ugyanakkor a legnagyobb gyengédség misztériuma is: a világ megsebezte, szívét megtörte az édes szeretet: erről szólnak költeményei.” (Hans Urs von Balthasar) Castelli szépen elemzi a The Wreck of the Deutschland (A Deutschland hajótörése) c. nagy poémát, amelyet két nyelven közöl az antológiarészben. Miként Hopkins életében, úgy költészetében is Krisztus a központ, a szintézis, minden Feléje összpontosul, az ignáci Lelkigyakorlatok Krisztusa felé.

Vannak a kötetben rövid írások, pl. a költő G. Ungarettiről (megtudjuk, hogy Michelangelo művészete és Pascal olvasása vezette el a megtérés felé), Albert Camus-ről és David. H. Lawrence-ről, egy kicsit hosszabb Pasoliniról, bővebb elemzések: Léon Bloy, Oscar Wilde, Gabriele D’Annunzio, Charles Péguy, Clemente Debora, Thomas S. Eliot, Borges stb.

Az igazat megvallva, Castelli jobban megszerkeszthette volna ezt a harmadik, 777 oldalas kötetét is, némileg csoportosítva az egyes írókat, költőket. Jó az, hogy mindig ismerteti az életrajzi hátteret, de talán néha a művészi-költői beleélés hiányzik, hogy szervesebbek legyenek az esszék. De lehet, hogy a bevezetőt író Ferruccio Ulivinek van igaza, aki szerint Castelli szándékosan kizárt minden rendszerezést; egyszerűen engedett a spontán sugallatnak, amikor egy-egy szerző életművének tanulmányozásához fogott. Castelli tudatában van annak, hogy utolsó kötete után is még nagyon hiányos az általa adott panoráma, hiszen nem foglalkozott pl. olyan írókkal, mint Chesterton, Langgaesser, H. Böll, Graham Greene, Julien Green, Pierre Emmanuel.    

A III. kötet előszavában a jezsuita szerző  több ízben hivatkozik Jaroslav Pelikan Jézus a történelemben című könyvére, aki áttekinti a húsz évszázadot abból a szempontból, hogy a történelem során hogyan látták Jézust, milyen hihetetlenül változatos Jézus arca a korok és a kultúrák szerint. Az eredmény megdöbbentő: azt látjuk, hogy Krisztus titokzatos arcának kisugárzása szinte felmérhetetlen. Castelli az írók magatartását, hitét tanulmányozta. Mások írtak már a filozófusok Krisztusáról (pl. Xavier Tilliette S.J. és Silvano Zucal), a művészek Krisztusáról (Heinrich Pfeiffer) és a filmrendezők Krisztus-képéről (H. Agel). Castelli bevezetőjében megadja a fontosabb olasz, francia, angol és német nyelvű irodalmat a Krisztus és az irodalom témakörhöz.

Tüskés Tibor

AZ  ÁRULÁS  REGÉNYE

Újraolvasva Kodolányi Jánost

A Kodolányi János válogatott novelláit tartalmazó gyűjteményről (József, az ács, 1997) olvasom: „Fiatal korában elsősorban novellista volt, hogy aztán a harmincas évek közepén végleg odahagyja a műfajt, ettől kezdve csak nagy terjedelmű regényeket írt.” A megállapítás irodalomtörténetileg helytálló, bólintunk rá. Ám a folytatás, a leszűrt esztétikai következtetés elgondolkoztat: „De a váltás nem bizonyult esztétikailag termékenynek. . . Kodolányi a novellák után mintegy szakványban írta történelmi nagyregényeit, e rémületes terjedelmű iratokat, melyek mára nagyrészt olvashatatlanná váltak. . .” A kritikus végső ítélete: „e történelmi regények joggal tűntek el a süllyesztőben.” – Így van-e, valóban? Vagy a kritikus azért csepüli Kodolányi regényeit, hogy a novellistát dicsérhesse? Egyébként is: Kodolányi mely „nagy terjedelmű” történelmi regényeire gondol? Ismeri őket? Netán a „rémületes terjedelem” már kézbe vételüktől elriasztotta? A magyar történelmi tárgyú, a honfoglalás és a tatárjárás korában játszódó regényeivel kapcsolatosan sincs igaza. Még kevésbé hiteles az ítélet a mitikus és a bibliai időket regényesítő műveiről. És hogy ezeket a műveket ma senki sem olvassa, azt a könyvtárak kölcsönzési adatai cáfolják.

Kodolányi babiloni és biblikus tárgyú regénytrilógiájának harmadik darabja – az Új ég, új föld című Gilgames-regénynek és Az égő csipkebokor című Mózes-regénynek az ábrázolás időrendjét követve mintegy „folytatása” – az Én vagyok, mely a megírás idejét tekintve viszont a Mózes-regény előtt íródott. A regényt egészen pontosan – ahogy a kézirat végén jelzi – 1950-ben és 1951-ben írja Akarattyán, a magyar múlt egyik legsötétebb, leglégszomjasabb időszakában, az 1948 utáni diktatúra vészterhes éveiben, irodalmi és emberi elszigeteltségben, egy Balaton-parti ház nyomorúságos életviszonyai között, a megjelenés legcsekélyebb reménye nélkül, hihetetlen akaraterővel, elszántsággal és bizakodással. A regény készüléséről, munkálatairól csak legszűkebb baráti körével – mindenekelőtt a Pécsen élő Várkonyi Nándorral – osztja meg levélben gondolatait. A műből kihasított két részletet először a Vigilia közöl 1954-ben a teljes regényre történő utalás nélkül, majd 1958-ban egy további fejezet is megjelenik a folyóiratban. Közvetlenül ezt megelőzően, 1957-ben azonban már ismertté válik a Magvető Könyvkiadó jóvoltából a regény egyik önálló, a teljes műben 12. számmal jelzett fejezete, a Jehuda bar Simon emlékiratai, „Akarattya, 952” keltezéssel, ugyancsak annak jelzése nélkül, hogy az „emlékirat” egy nagyobb mű betétrészlete. (Ám a fejezet utolsó öt, igen fontos, kulcsértékű bekezdése hiányzik az 1957-es kiadásból!) A teljes regény csak az író halála, 1969 után három évre, 1972-ben lát napvilágot, akkor is – a kor irodalompolitikai kívánalma és kiadói gyakorlata szerint – értelmező-magyarázó, mentegető-bíráló utószóval ellátva.

Mind a regényből közölt részleteket, mind a teljes művet a megjelenés után közvetlenül olvastam, Kodolányi Jánosról szóló könyvemben (Magvető, 1974) az Én vagyokkal részletesen foglalkoztam, könyvem e fejezetét még a kéziratból 1973-ban a Vigilia közölte. A regény megírása óta csaknem ötven év, első olvasói benyomásaim megfogalmazása óta éppen negyedszázad telt el. Kodolányi regényét most újra kezembe veszem, és ismét elolvasom. (Azt nem, amit huszonöt éve róla írtam.) Azt keresem: mit mond a regény ma számomra? „Üzenete” érvényes-e a jelenben? Hitelesnek, olvashatónak, esztétikai szempontból időállónak bizonyult-e a mű, a „nagy terjedelmű történelmi regény” félszázad múltán is?

A regény címe Jézus többször megismételt és különféleképpen folytatott, más-más metaforába öltöztetett kifejezése: „Én vagyok a szőlőtőke. . .” „Én vagyok a jó pásztor. . .” „Én vagyok az élő kenyér. . .” „Én vagyok az út, az igazság és az élet. . .” A cím tehát Jézusra mutat. A regény valódi hőse azonban nem Jézus (Jesuah bar Jószif), hanem Júdás (Jehuda bar Simon). Kodolányi a regényben szereplő személyeket úgy nevezte, és számos bibliai fogalmat úgy használt, ahogy azokat Jézus kortársai használtak. Maga Kodolányi is a regény írása közben kelt leveleiben így emlegeti művét: „Júdás-tervem”, „Júdás-regény”. Jézus életét a tanítványok összegyűjtésétől a keresztre feszítésig, a Kinnereth tavától a Golgotáig, Júdás életét a születéstől az árulás utáni bűntudat fölébredéséig, az önmaga fölötti ítélet végrehajtásáig, az öngyilkosságig ismerjük meg. Már az árulás útjára lépett Júdás Chanan főpap előtt így foglalja össze életét: „Szolgád Jehuda bar Simon, Júda törzséből született, teljes jogú izráélita férfi, régebben kereskedő és kőfaragó, most önkéntes szegény, mint ruhájáról s a tökhéjról láthatod. A Kinnereth partján fekvő Gamalában élt atyjával, tanult ott is, Tiberiasban is. . . Végül egy szomorú esemény folytán elhagyta otthonát, lemondott tekintélyes vagyonáról. . . mert a lelke békességét kereste.” Jézus és Júdás sorsa két párhuzamosan futó, egymással érintkező, majd eltávolodó élet. Júdást az az ábrázolásbeli sajátosság teszi a regény főhősévé, hogy az író Jézust kívülről, elsősorban szavain és másoknak róla alkotott véleményén keresztül jellemzi, Júdást viszont belülről a részletező föltárásával állítja elénk. Kodolányit valójában az árulás problémája, lélektani motiválása, az indítékok föltárása érdekli. Jézus esetében tanításának, szavainak minél hitelesebb interpretálására törekszik. Júdás esetében a tett pszichológiai analízisét, az árulás folyamatának bemutatását tartja fontosnak. Jézus alakjának megrajzolásában az evangéliumokra támaszkodik. Júdás figurájának megalkotásához lélektani tudását, írói érzékenységét, mély emberi ismeretét és élettapasztalatát mozgósítja, s mintegy önmagából is „kiírja” az ember rosszra hajló természetét, eredendő gyengeségét, bűnösségét. Kodolányi Jézusa konstans alak, jellemvonásai első megjelenésétől a regényben állandóak; Júdás hatalmas utat tesz meg a Jézushoz történő csatlakozástól az árulásig és az önmaga fölötti ítélet kimondásáig. Júdás lélekrajza az erőteljesebb, ily módon az Én vagyok inkább Júdás regénye, mint Jézusé.

Kodolányi Júdás-alakja hiteles, belülről megrajzolt figura. Árulása is, öngyilkossága is szükségszerű. „Emlékirata” egyes szám első személyben elmondott önéletrajz, vallomás a születéstől kezdve addig a pillanatig, amíg csatlakozik Jézus tanítványaihoz. Az „emlékirat” első mondata: „Lábbal előre jöttem a világra.” Bicegő járásában, gyermekkori élményeiben ráismerünk Kodolányi születésétől hordozott és elhatalmasodó testi fogyatékosságára, ínzsugorodására, családjához, szüleihez és a szülőknek egymáshoz való viszonyára, a vajszlói ház légkörére, „örök” lélektani problémákra, amellett, hogy az önéletrajz hitelesen tájékoztat a Jézus-korabeli zsidóság mozgalmairól, a zelóták, pogányok, görögök, esszénusok, túlzók hitéről. Már itt, ebben a visszatekintésben fölbukkannak azok a motívumok, személyiségjegyek, amelyek az árulás mintegy lélektani előkészítői: „kutakodik”, a hatalom, a pénz megszerzése érdekli, képzeleg, álmodozik, nagyravágyó, sőt nagybátyjával kapcsolatban már az árulás lehetősége is átvillan rajta, bár még megrémül a gondolattól. Júdás csatlakozik Jézushoz, egy nemesebb, tisztább élet után vágyódik, de Jézus szavaival, tanításával már az első találkozáskor sem tud teljesen azonosulni, s a Mester és Júdás közti távolság egyre nő. Júdás nagyravágyó, gőgös, gyanakvó. A „régi módon”, „világi ésszel” gondolkodik, saját érzését vetíti ki Johannára: „Bizonyára féltékeny, gondolta Jehuda, nem akarja itt hagyni az urát azzal a szép lánnyal egyedül.” Lelke nyugtalan: türelmetlen, gyanakvó, aggodalmaskodó; szorongással van tele. A „titkok ismeretéhez” akar eljutni. Társadalmi és politikai célok vezetik, nem lelki és morális igények. Jézus „titkát” keresi, kutatja, de valójában nem érti tanítását, Jézust nem fogadja el Szabadítónak, neki káromlás a szó, hogy a Mester „az élő Isten fia”. Azt látja csak, hogy Jézus tanítása „kudarcot” vallott. Tanult, művelt ember, nyájas is tud lenni, van önuralma. Magáról azt hiszi, hogy az Urat szolgálja, de lelke mélyén gőgös. Fél és kételkedik. Már a regény derekán „Jehuda agyán átfutott a gondolat: milyen könnyű volna őt elfogadni”. A kezdetekkor sem volt „igazi” tanítvány: az ok is kétes, ami a Mester közelébe sodorta; aztán teljesen ellene fordul, árulója és elveszejtője lesz.

Kodolányi regényt írt, művészi alkotást hozott létre, nem teológiai traktátust, apologetikai fejtegetést vagy vitairatot alkotott. Ugyanakkor nem kerülhette el, hogy témája okán némely hitbéli, főként biblikus kérdésben véleményt nyilvánítson, állást foglaljon. Művéhez alapvető forrásként az újszövetségi szerzők műveit, a négy evangéliumot és az Apostolok Cselekedeteit fogadta el, továbbá fölhasználta a korábbról ismert forrásokat (pl. Josephus Flavius Zsidó háborúját) és mindazokat a tudományos eredményeket, amelyeket a huszadik század első felének hazai és külföldi ókortörténeti, archeológiai, biblikus szövegkritikai kutatása fölmutatott. Az események sorrendjében, a helyszínekben, a legfontosabb szereplők jellemzésében az evangéliumi szerzők leírását követi. Jézus szavait, tetteit tőlük idézi. Néha összevon jeleneteket, máskor kibont célzásokat és utalásokat. A valódi, történeti személyek és a kitalált alakok jellemzése nem válik el egymástól. A bibliából ismert tények és az író képzelőereje által teremtett leírások tökéletes egységben és harmóniában vannak.

Kodolányi hisz Jézus csodatételeiben. Jézus nála is csodákat tesz, gyógyít, kiűzi a gonosz lelkeket, föltámasztja a negyednapos halottat. Kodolányi mélyen hívő ember, akit gyermekkorában katolikusnak kereszteltek, aki felnőtt korában – így a regény írása idején – a protestantizmussal rokonszenvezett, a református vallással azonosult, majd élete végén visszatért a katolikus egyházba. Protestantizmusa a regényben két ponton mutatkozik meg. Egyrészt különféle apokrif szövegek alapján, valamint Lukács evangéliumának abból az állításából kiindulva, hogy „Mária megszülte elsőszülött fiát” – vagyis ha Jézus „elsőszülött” volt, akkor testvérei is lehettek – kiszínezi Jézus názáreti otthonát, alakja köré népes családot, testvéreket rajzol. Másrészt Júdás tettében, az árulás tényében valamiképpen az eleve elrendelés megvalósulását láttatja. A Gecsemáné-kerti jelenet leírásakor olvassuk: „– Simon! Vissza! Tedd hüvelyedbe a kardot! – kiáltja ércesen a Mester.” Majd Jézus szavait ez az írói kommentár követi: „Ez az a pillanat, amikor Jehudának elő kell lépnie, hogy küldetését befejezze. . . Mintha nem tehetne semmiről, amit cselekszik, nem is ő cselekszi, más akaratot hajt végre.”

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy Kodolányi számos olyan gondolatot, teológiai meglátást sző a regénybe, amelyet a katolikus egyházban a II. vatikáni zsinat állított új fénybe, és nyomatékosított. Így mindenekelőtt a kereszténység zsidó gyökereinek a fölismerését és fölmutatását. Nemcsak arról van szó, hogy Kodolányi az Ó- és Újszövetség ismeretének a tökéletes birtokában van, hanem azoknak a párhuzamoknak a fölmutatásáról is, amelyek napnál világosabban bizonyítják az Ó- és az Újszövetség egymásra rímelését, valamint a kereszténység többletét a zsidó vallással szemben. E tekintetben valóságos kulcsjelenetnek tekinthetjük azt a pillanatot, amikor Jesuah Gadarában, Purim ünnepén a béth-hakneszethben megjelenik, és beszélni kezd.

„Először összefoglalta s kibővítette Jirmijáhu figyelmeztetését: az Úr meggondolja a büntetésül szánt veszedelmeket, ha Jiszráél népe hajlandó megfordulni az úton, s követni az ő törvényeit. . . Lássuk azonban, hogy mi valamennyi törvény eleje és alapja. Kettő van, az egyiket mindenki ismeri és vallja: szeresd Atyádat, Istenedet, minden erődből, teljes szíveddel-lelkeddel. A másikat is hallja, de nem vallja az ember úgy, mint az elsőt: szeresd felebarátodat, mint tennenmagadat. Ez mondatott a régieknek, de az újak már elfelejtették.

Jesuah fölemelte a szavát.

– Én pedig azt mondom: szeresd ellenségeidet! Tégy jót azokkal, akik rosszat cselekednek veled, imádkozzál azokért, akik átkoznak!

Jehuda fölszisszent. Érezte, hogy a Mester szavai éppen itt és éppen most úgy hatnak a gyülekezetre, mint az ökölcsapás.”

Huszonöt évvel a regény első elolvasása után a legélesebb szemmel azt kutatom: melyek a regény esztétikai értékei, kézbe vehető, olvasható-e ma is, érvényes, maradandó, időálló mű-e az Én vagyok? – Úgy érzem, hatása az olvasóra ma sem kisebb, mint első megjelenése idején. Hogy nagy terjedelmű, 682 oldalas a regény? Ha Thomas Mann József-tetralógiája többszöröse ennek, aligha lehet a terjedelem miatt egy művet olvashatatlannak, „rémületes terjedelműnek” mondani.

Kodolányi a nagyregényt hihetetlen átgondoltsággal, tervszerűséggel és ökonómiával építi föl. A cselekményt drámai módon két szálból, Jesuah és Jehuda (a „játékos” és az „ellenjátékos”) párhuzamos történetéből szövi. A cselekmény tagolása is roppant átgondolt: a 682 oldalas regény 68 – arab számokkal jelölt – fejezetből áll: azaz egy-egy fejezetre átlagosan tíz nyomtatott oldal jut. A cselekménymozzanatok összefogottan kitérők, mellékszálak nélkül követik egymást. A feszültség egy-egy „nagy” jelenetben (például Jesuah és Jehuda párbeszédének vagy Jehuda és a főpap találkozásának leírásában) izzik föl. Ahogy közeledik a végkifejlet, úgy válik az ábrázolás egyre részletezőbbé, egyre feszültebbé. Az író megelevenítő erejének köszönhetően a cselekmény végén úgy érezzük: már nem regényt olvasunk, hanem szemtanúi, résztvevői, szereplői vagyunk a történetnek. Kodolányi alkalmanként a párhuzamos ábrázolás, a kettős láttatás „fogásával” él. Jézus és Júdás első találkozását a Gyülekezet Házában először az objektív leírás, az írói narráció eszközével ismerjük meg, majd ugyanezt a jelenetet százötven oldallal később Jehuda emlékirata szubjektív nézőpontból láttatja. Hasonlóképpen remek szerkezeti megoldás az időrend megbontása: Jesuah születését és gyermekkorát, a nyilvánosság elé lépése előtti időt csak a regény első harmadának végén, a 16. fejezetben ismerjük meg.

Az Én vagyok sok tekintetben a modern európai lélektani regények rokona. Történeti keretbe ágyazva valójában egy pszichológiai problémát, az árulóvá válás folyamatát ábrázolja. Kodolányi, aki korai elbeszéléseiben és társadalmi regényeiben a naturalizmus híveként jelentkezett, aki magyar történeti témájú műveiben a középkor, a históriai múlt kiváló ismerőjének bizonyult, most jutott el a szimbolikus-mitikus ábrázolásig, az analitikus lélekrajzig, a pszichológiai finomságok megmutatásáig. S most nem is az árulás lélektanának a finom és hiteles rajzára gondolunk elsősorban, hanem például a női lélek árnyalt bemutatására, a regényben szereplő különféle nőalakok egymástól eltérő, árnyalt rajzára.

Kodolányi pszichológiai érzékenységével egyenértékű képzeletének működése, láttató ereje, leírásainak szemléletessége, árnyaltsága és hitelessége. Heródes várának bemutatása, a Jézus-korabeli zsidó életmód képe, az istentisztelet, az étkezés, a tánc rajza, a változatos tájképek és városképek olyan hitelesek és megelevenítő erejűek, mintha nem regényt olvasnánk, hanem filmet néznénk. A szemléletesség, az írói láttató erő érzékeltetésére egy találomra kiragadott példát idézünk: „Egy magaslatról visszapillantottak Galileára. Jobbról kialudt tűzhányó kúpja meredezett, oldalát leégette a láva. Lent, mélyen, a tó mozdulatlan tükre pihent a ragyogó völgyben. Körös-körül hegyormok. De nemcsak a tó látszott, hanem a Jordán kanyargó szalagja is. Valamikor, időtlen időkben, meghasadt a föld, kettészakadt, s a mély repedés fenekén támadt a Jordán, a Kinnereth szív alakú medencéje s távolabb a Holt-tenger ijesztő hasadéka meg az Arab Völgy, le egészen a tengeröbölig.” Vegyük mindehhez, hogy Kodolányi legföljebb a térképet nézegethette a Szentföldről, de a valóságban oda soha nem jutott el. Ma, amikor könyvének magyar olvasói közül már számosan bejárhatták a regény cselekményének színhelyeit, s megdöbbenve tapasztalhatták a történeti, a földrajzi és a regénybeli valóság egymást fedő azonosságát, csak nőhet csodálatunk az író ábrázoló ereje, megelevenítő képessége iránt. Amit Kodolányi képzeletének látomásos erejével megalkotott, azt tökéletesen igazolja a tapasztalat.

A teljes írói életmű ismeretében a korábbinál is élesebben látszik, hogy az Én vagyok nemcsak az írói ábrázolás, hanem a stílus remeke is. Kodolányi roppant szemléletesen és árnyaltan fogalmaz, a nyelvi kifejezés gazdagságának teljes birtokában van. A nyelv, a stílus egysége az egész könyvben megvalósul. Fő eszköze a fölsorolás, az azonos értékű, mellérendelő mondatrészekkel bővített mondat. Leginkább az igékkel teszi mozgalmassá a szöveget. („A fogadóban, ahol megszálltunk, igyekeztem elkülönülni mindenkitől. Nem akartam találkozni a régiek közül senkivel. Ismét hallottam volna, hogy az meghalt, az beteg, emez férjhez ment, amaz megnősült, eltűnt, fogságba került, tönkrement. Féltem. . .” Egy másik helyen: „Jehuda azonban nem tudott mozdulni. Szédelegve állt a többiek között, kábultan nézte, hogy a két testvér remegő kézzel, sietve leoldozza Eleázár kezéről-lábáról a kötelékeket, leveszi, s a földre dobja a halotti kendőt. Gondolatai dermedten megálltak.”) Kodolányi költőként kezdte írói pályáját, s regényíróként is gazdag líraisággal szövi át munkáit. Hasonlatai egyszerre teszik szemléletessé és költőivé nyelvét („nyugtalan lettem, mint a vőlegény az ágyasház küszöbén”, „arca elsápadt, szürkére vált, mint a hamu”, „az ének kizúdult az ablakon, mint a vízesés”); van hely, ahol két nyomtatott oldalon tizenkétszer használja a „mint”, „mintha” kötőszót. Nyelvi eszközökkel fest jellemet, emberi szituációkat. A vala és a -ván, -vén mértéktartó használatával archaizál (megy vala, köszöntvén, megcsókolván, leszállván), máskor héber, illetve jassz eredetű szavakat sző a szövegbe (zri, báresz, bunyó, pasas, muki, stikába). A nyelvi kiemelés, a nyomatékosítás eszköze az alkalmankénti kurziválás és némely fogalom nagybetűs használata (Nap, Ég, Hold, Gyülekezet Háza, Nagy Átok, Purim). A nyelvi eszközöket csak az elemző figyelem tudja szétszálazni, számba venni, megkülönböztetni. Kodolányinál ezek tökéletes egységbe olvadnak. A regény nyelve ma is friss, latinosan tiszta, világos és élvezetes, a magyar nyelv szemléletével, hagyományaival egyberímelő, kerüli a napjainkban divatozó henyeségeket és eredetieskedést.

A regényíró Kodolányitól mindenkor távol állt az olcsó aktualizálás, az, hogy történeti tárgyú műveiben egyértelmű párhuzamokkal éljen. Ugyanakkor műveinek létrejöttében, gondolati anyagában mindig ott érezzük a pillanat hatását, az idő lenyomatát, a fogantatás körülményeit. Nyilvánvaló, hogy az Én vagyokkal sem pusztán kortársainak akar üzenni az író, hiszen a megjelenés reménye nélkül kellett napról napra papírt fűznie az írógépbe, hogy lekopogjon egy-egy újabb fejezetet. A regény 1950–51-ben, megírása idején, 1972-ben, első megjelenésekor, és ma, az ezredvégen éppúgy „aktuális”, mint az eljövendő olvasók számára. Kodolányi a regénybe éppúgy beleírta a maga egyéni és sajátos történelemszemléletét, mint a krisztusi tanítás kétezer éves, időálló és a jövőhöz szóló gondolatait. Az, hogy Kodolányi az időt a Zodiákus jegyek szerint (visszafelé) mérte, talán mulandó. A regényben többször szóba kerül ez a szemlélet: „a világ a Halak jegyébe fordult, új korszak előtt állunk, a Hal jegyében mindennek meg kell fordulnia”; „Mikor én a világra jöttem, akkor tűnt le a Kos, akkor fordult a világ a Halakba”; „Elérkezett az idők teljessége, letelt a kétezer év, fordul a világ!” Talán a regény egy-egy helyén, némely utalásában is megérezzük a „jelen”, a megírás idejének személyes tapasztalatát. Az öncélú hatalom kísértéséről, a nőkről, a pénzről Kodolányinak nagyon személyes tapasztalatai lehettek. Egy-egy jelenetben is (pl. Jehuda „kihallgatásán” József bar Jónáth házában) átüt az ötvenes évek légköre. De  minden lehetséges allúziónál fontosabb a regény „örök” igazsága, az, amit az író az Én vagyokkal az árulásról, a hűségről és a hűtlenségről mond. A regény igazi értéke megszólító erejében van. „Ha az ember csendet teremt magában, s hallja az Atya szavát, nem gyötrik többé a gondok, mert a világ megváltozik körülötte” – mondja Jesuah egy helyen a regényben. Az Én vagyok azt a termékeny csendet képes megteremteni olvasójában, amely megszabadít a gondoktól, és megváltoztatja a világot.  

(ÚJJÁ)SZÜLETÉSNAPI  INTERJÚ  
SZABÓ MAGDÁVAL

(Készítette Keresztesné Várhelyi Ilona)

Nyolcvanadik születésnapodon Debrecenben elmondtad, hogy tudatosan adták neked szüleid Magdalai Mária nevét. Mit jelent számodra a neveddel való azonosulás?

    Az anyakönyvek tanúsága szerint keresztnevem a családi tradíciók közé tartozott. Tudomásom szerint azonban én voltam az egyetlen, akinek megtiltották, hogy elfogadja neve felezett változatát; apám tiltotta meg. „Ha valami hatóság soknak érezné – közölte –, ragaszkodj a jelzőhöz, amely meghatározza névadód származási helyét, Magdalát, ahonnan Isten lehellete a vallástörténetig sodorta. Oda ne add keresztelési ajándékodat, a tényt, hogy névadód elsőnek találkozhatott a sír hatalmát lebíró Feltámadottal!

    Mária, Magdalából, az emberiség történetében a legvilágítóbb pillanatnak volt a részese, észlelhette, hogy meghalt a halál. Amit ő látott, aminek tanúja lett, a hajnali fényben felismert, bizonytalan körvonalú, majd fénylő alak kézzel érinthető közelsége nemcsak a római jog biztos ívét horpasztotta be, de belemetszett a héberbe is: a Megváltó nemcsak egy – a férfival egy lélegzettel nem említhető – nővel, hanem egy nem is jóhírű személlyel osztotta meg a szent pillanatot, s ezzel – ha de iure nem is, ám de facto – megkezdődött Éva nemének emancipációja.

    Felfogod, hogy az Atya akaratát a Fiú kereszthalál-vállalásával, a bűnvallás és bocsánat után a Szentlélek egy merőben öntudatlan misszionárius, a magdalai nő rendíthetetlen bizonyságtételével hozta létre?

    Én születésedkor Pál szavaival kereszteltettelek, s ezzel a non est currentis-szel mindenestül Isten kezébe adtalak, ő szabja meg minden utadat, kegyelme nyitja-zárja előtted a kaput. Névadód Krisztus feltámadásának, te pedig névadód igaz vallomásának vagy és légy a tanúja! Az maradj, mert ha nem hirdeted a feltámadást, élve is halott maradsz! Légy büszke a nevedre, Magdolna!”

    Debrecenben ősbemutató is volt születésnapod alkalmából. És ha mégis, uram? címmel három korábbi művedet dolgoztad át új drámává. Ennek egyik mély konfliktusa – ha jól értem – a személyes hit és az intézményes vallásosság eltérő erkölcsi rendje között feszül. Sok aktualitást hozol a történelmi dráma felszínére. Van-e személyes élményháttere és időszerűsége a jelzett konfliktusnak ?

    A hit nem zsinati cikkelyek összessége, nem szertartásrend; tárgy gyanánt át nem adható, nem örökölhető, nem hagyományozható, még csak nem is tanítható. Ami abból iskolai lecke, az a hittan. A Hit nem tankönyv, a hit: hit! Gyermeki bizalom, ami még azt sem zárja ki, hogy olykor meg ne rendüljön; ha valóságos, élő az a hit, a lélek a tektonikus rezgést felismeri, megbánja, kiheveri.

    Nem győzök hálát adni Istennek saját mikrovilágom elkötelezetten keresztyén-keresztény mivolta miatt, a csontomig leható, az otthonomban nyert meggyőződésért, hogy Isten által teremtett világban lakom, őröm a Szentháromság, hogy sosem riaszthat a halál képe, hiszen nincs is halál, csak átlépés – ha méltó leszek rá – a földi semmiből az égi mindenbe, az öröklétet villantó csillagküszöbön.

    Mindez a személyesség ott van a dráma legbensőbb rétegében, az én Bélám konfliktusaiban és döntéseiben. Az egyént és az intézményt egyaránt tettei erkölcsi tartalma minősíti, olyan történelmi környezetben, amilyenbe éppen elhelyezte Isten Bélát és a korabeli egyházat. Az, hogy hasonló helyzetek a magyarság – és talán más népek – életében többször is adódnak, talán szintén Isten kísérlete arra, hogy megtanítsa felfogni helyünket és küldetésünket.

    A te személyes, családban  öntözött, de Isten által növelt hited maga is olyan történet, amely valamely homályosan látott isteni tervet bontakoztatott ki.

    Még egyházi nevelőimmel is úgy áldott meg Isten, hogy számoltak a sajátságos olvasmányok között növekvő kislánnyal, aki Shakespeare köteteit, a Révai Lexikont, a nemzetközi menetrendet és a göttingeni egyetemen végzett esperes nagyapja eschatológiai könyveit forgatta legszívesebben. Betegen kerültem a konfirmációs vizsgán a bizottság elé. A nagytiszteletű urak egy életre gátlásossá tehettek vagy lámpalázasra szégyeníthettek volna, amikor felszúrt dobhártyámmal alig hallva a kérdést, másodszorra is belesültem az Apostoli Hitvallásba. „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében” – ennyi telt a confirmandától, s a mindent elborító szégyen hallgatása. – „Ennek szívből örülünk!” – mondta Baja nagytiszteletű úr, megnézte a bekötött fülű, dicstelen külsejű gyereket, és aláírta a konfirmációs okmányt. „Csak hidd ezt és valld meg akkor is, ha a körülmények úgy alakulnak, mint Nero korában! Csatlakozz a többi konfirmálandóhoz, indulj a templomba, és vedd életed legelső úrvacsoráját, Magdolna!”

    Az egyház úgy emelt át életem első kudarcélményén, mint a pelyhet. A nálunk második szentségnek nevezett úrvacsora úgy megerősítette hitemet, hogy életem első húsz évében szilárdabb volt, mint a szikla!

    Az anyaszentegyház segített, a világtörténelem nem. Bécsben ért az Anschluss. Minden egyetemi évem nyarát, egy teljes negyedévet – egy szokatlanul széles látókörű katolikus – osztrák intézetben töltöttem, ha időm, pénzem engedte, így jutott el rendíthetetlennek gondolt abszolút bizalmam a Heldenplatz élményéig. Álltam az őrjöngő tömegben, máig érzem a hideg verejtéket hátamon, és ott felfogtam, most indult útjára a Gonosz. Én, az ember látom, tudom, érzem; de hogy tűri Isten, miért engedi, miért nem fogja vissza?! Mi a szándéka, vagy miért nincs szándéka a földre hozott Iszonyattal? Azt a karcolatlan bizalmat, meggyőződést, ami addig sose hagyott el – hogy én nem tudom Isten szándékát, de ő nem léphet rosszul – itt a Heldenplatzon megkarcolta a kétely. A két év múlva kitörő háború döbbenete – mindaz, amit átéltem és felfogtam belőle – ezt a karcolást szakadékká szélesítette.

    Férjem abszolút tiszta, bölcs, mindent megértő embersége képezett új ábrát hitem törött cserepeiből: ő tanított meg újra imádkozni.

    Lírai, drámai és epikai látásmód egyidejűsége teszi izgalmassá írói életművedet. Úgy gondolom, a hited érlelődésében is benne van a hit és kétely drámai feszültsége, a keresztyén-keresztény felekezeti cselekményesség epikája és a misztikára is hajlamosító lírai attitűd.

    Választott angyalom, Mihály, csak az előadás kezdetét jelző gongot ütötte meg, nem súgta fülébe a Heldenplatzon egykor rémületbe dermedt fiatal lánynak, hogy amit átél most, csak kezdet lesz a lelkében bürökként felmagzott kételynél szégyenletesebb élményeihez is, látni fogja a Tragédia londoni színét Magyarországon, ahol a fordulat évétől piaci áruvá lesz a hit, a mindent-bármit-bárhogy túlélni akaró piac cikke, mely eladható, elárulható, megtagadható, titkolható; saját konfirmációs emléklapja meg igazolás a rendszernek: hogyan kaphatna szavazati jogot, akit a felekezeti nevelés nyilvánvalóan a nép ellenségévé torzított? Ha ötvenhat vihara át is sepert a háborúban elesett fiait még meggyászolni sem engedő országon és rendszeren, a hittel való kereskedés nem ért véget, csak alakot cserélt. Jött a körhinták körüli ólálkodás ideje: melyik társadalmi tömörüléshez való csatlakozás előnyösebb az adott paraméterek között?

    Az egyházak azonnal felismerték a közös veszedelmet, nem rajtuk múlt, amit nem tudtak kivédeni. A tolerancia nehezebb tantárgy, mint az emberiség hinné, végül mégis megtanulható, a gyűrődések lassan, de visszafoghatatlanul kezdtek kisimulni, de közben folyt a nemtelen kereskedés, a londoni színen elkezdtek ágálni az istentagadók, az egyházat cserbenhagyók, akik személyes ismerőseink, kortársaink voltak; arcuk sem pirult, mikor kiválasztották valamelyik megfelelő lovat a karusszelben, és buzgóbbak voltak Szent Ferencnél vagy Zwinglinél. Megint csak nézhette a valamikori fiatal lány, ki mit adott el, miért és mennyiért, mivel fizettek a nemes áruért, a hitért. A körhinta repedtszavú harangja már nemcsak a becstelenekért, az árulókért jelzett, hanem mindnyájunkért, hogy az Egész mégis épen maradjon valamiképpen. A hit maradjon meg – imádkoztunk, imádkoztunk – az Istenbe vetett bizalom tüzes ereje!

    Sokszor emlékezteted olvasóidat és hallgatóidat arra, hogy a felekezetek különbözéseinek nem szabad kétséget támasztaniuk az emberekben az egyetlen Isten közössége felől. Alapos teológiai műveltségű reformátusként hogyan látod a mai egyházi egységtörekvéseket? Miben látod a nehézségeket?

    Nem számít az most, ki milyen határig vállalja a zsinatok döntéseit, szerencsére nem egyetlen út vezet Damaszkuszba, s Ágoston óta tudja a valaha a Heldenplatzon állt lány, idő sincs három, csak egyetlenegy, maga a Folyamat. Amitől igazán retteg, az az embertársa, aki annyira sem méltatta Istent, hogy megtagadja. A közöny iszonyú örvény, jaj annak, aki belehull! A spirituális igény nélkül felnőtt nemzedék kiszolgáltatottabb a gonosznak, mint a szektások, a keleti rítusok, az afrikai mágia elbűvöltjei, mert azok, ha ártalmas narkotikumot is, de legalább keresnek és kívánnak valamit, és ha torz is az, de oltalmazták fétisüket. Cromwell öldöklése, rombolása ugyanolyan szégyene az emberiségnek, mint az inkvizíció elevenen megsütött áldozatai, de a Megváltó szándékára rácáfoló akciók legalább a rosszul értelmezett Szentháromság érdekében történtek. A londoni színen támolygók azonban még sose hallották, hogy volt Tridentben zsinat, hogy mit kíván a Heidelbergi Káté, milyen változásokon ment át a reformpápák fellépte óta maga a Kúria; de ha gazdasági vagy társadalmi érdekeik úgy kívánják, akkora keresztet tűztek házukra, hogy a Ku-Klux-Klan is megirigyelheti, s bár milliókat ajánlanak fel protestáns imaházak létesítésére, kereszténységük mégis színpadi kellék, paróka a lelken, adott esetben jogcím népszónokok bérlésére. Amit hitként emlegetnek, nemhogy nem vallás vagy bármi felekezet, hanem: gazdasági tényező.  

* * *

    Uram, Te, akinek minden elalvás előtti negyedórában elmondom, ami könnyűvé vagy nehézzé teszi a szívemet, akinek kezébe valamikor az életemet letették, igazíts el, mert azt látom, visszaélnek a neveddel, és mindenért a saját nemzedékemet okolom elsőnek, mert mi voltunk azok, akik látták Sodomát, s parancsod ellenére visszafordultunk útközben. Nem a várható jövő volt a mi gondunk, nem a nemzet vagy az utánunk születők élete, hanem idegen célokért feláldozott ifjúságunk jóvátételét kerestük, a múltra gondoltunk, saját veszteségeinkre, megpróbáltuk elkapni kárpótlásként a jövő egy nem is nekünk szánt csücskét. Közben felnőtt egy nemzedék, még egy nemzedék, mi vagyunk a felelősek, ha ők már olyan közöny rabjai, hogy hazudni vagy kereskedni sem mennek ki a londoni szín piacára. Alig tudunk magunk közül felmutatni pár igaz embert, néhány valódi szentet; legalább a gyermekeinket igazítsd el. Ha névadóm látta a Feltámadottat, hadd lássa, láthassa meg az utánunk élők sora a nemzeti, hitbeli, morálbeli feltámadást. Neked nincs korán, nincs későn, nekem igen; meghalni úgy engedj, hogy béke üljön már nem is érzékelő szememen, mert a szent szembesülés másodpercében talán felvillantod előttem, mint névadóm előtt, testi magadat: nemzetem hitbeli új honfoglalását.  

Szabó Magda író.  Született: Debrecen, 1917. október 5. Szülei: Szabó Elek, Jablonczay Lenke. Özvegy (férjezett 1948–1982, Szobotka Tibor). Végzett a Tisza István Tudományegyetem, Debrecen, latin–magyar, történelem  szakán: 1935–1940. Életpályája: 1940–1942 a debreceni Dóczi Református Leánynevelő-intézet, 1942–1945 a hódmezővásárhelyi Református Leánygimnázium tanára, 1945– az Újhold Kör tagja, 1945–1950 a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium munkatársa, 1950–1959 általános iskolai tanár, 1959– szabadfoglalkozású író. 1985–1990 a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka és zsinati világi alelnöke. Az Európai Tudományos Akadémia tagja, Debrecen díszpolgára (1977). 1992. a Széchenyi Irod. és Műv. Akadémia alapító tagja. 1993– a Debreceni Református Teológiai Akadémia díszdoktora. Kitüntetései: Baumgarten-díj (1949), József Attila-díj (1959, 1972), Kossuth-díj (1978), SZOT-díj (1982), Pro urbe (1983), Csokonai-díj (1987), Getz-díj (1992), Déry Tibor-díj (1996).

Dékány Endre

HEINRICH BÖLL  –  VALLOMÁSAI  
ÉS KORTÁRSAI  TÜKRÉBEN

80 éve született a nagy „kölni bohóc”  

A párhuzamosok a végtelenben
találkoznak

 Megkísérlem elevenné s ugyanakkor hitelesebbé is tenni századunk egyik legnagyobb, legőszintébb írójának oly sokak által nem a maga igazában ismert személyiségét, s azt a különleges hatást is szem előtt tartani, amelyet magatartásával és műveivel korára gyakorolt. Irodalmi és közéleti működése nem választható el annak az írócsoportnak törekvéseitől, amelyet „Gruppe 47” néven ismerünk, amely a háború utáni Németországban tiszta képet akart alkotni a korszak szellemi és erkölcsi tájairól, egy megalkuvás nélküli s olykor igen kemény kritika jegyében. A „Kahlschlagsperiode” és a „Trümmerliteratur” fogalmai jellemzik alapvetően működésüket. Böll-lel való kapcsolatukról ezen a helyen elégségesnek tartok csak ennyit említeni. Itt most azokat a párhuzamos fényeket keresem, amelyek fölvillantásával hitelesebb, teljesebb képet kapunk Böllről s nagyon sajátos egyéniségéről, akit ezért is neveztek egyesek a „nagy kölni bohócnak”. Kritikákról van szó, vallomás- és interjúrészletekről, kortársainak szóban és írásban tett nyilatkozatairól – mindenekelőtt magáról alkotott önarcképéről.

Ugyanakkor sajátos kísérletet teszek egy figyelemre méltó párhuzam, a kortárs Pilinszky János Böllével rokonságot mutató s így újabb megvilágítást nyújtó gondolatainak – töredékeinek – a bölli életműre való vetítésére. Mindez a törekvés ezeken a lapokon csak vázlatos lehet, amely talán újabb gondolatokat és meglátásokat is eredményezhet. Szerény soraimat elsősorban tisztelő megemlékezésnek szánom.

Pilinszky János imája 1979-ből: „Nevezz meg valódi  nevünkön, mivel valamennyien szenvedünk attól, hogy álnéven élünk, telve álnoksággal, amit magunk fabrikáltunk, mivel jobbnak, különbnek, céltudatosabbnak és áldozatkészebbnek kívántunk látszani másoknál. Valódi neve csak keveseknek van itt a földön. Kivétel alig. Szentjeid között talán Bach, talán Mozart. Asztalodnál Bachnak továbbra is Bach lesz a neve, és Mozartnak Mozart.”

„Az a kívánság, az a vágy, hogy megismerjenek bennünket, másik világba vezet” – halljuk mintegy Böll válaszát.  „. . . Voltaképpen mindnyájan tudjuk – ha nem ismerjük is el, – hogy nem vagyunk egészen otthon itt a földön, hogy nem vagyunk itt egészen otthon. Hogy még valahová máshová is tartozunk, és máshonnan származunk” – mondja Böll Karl-Joseph Kuschelnek egy interjúban, amely könyv formájában is megjelent, és Böll-lel együtt 12 neves, de különböző vallási beállítottságú író nyilatkozatait tartalmazza a vallással kapcsolatban: „Miért nem érezzük egészen otthon magunkat ezen a földön? (Weil wir uns auf dieser Erde nicht ganz zu Hause fühlen? München, 1985.)

Visszhangok halálakor

„Ne aludjatok, – ne aludjatok, – a földön nincs béke!” – idézte Böll temetésén a pap Avilai Szt. Teréz szavait. És hogy mennyire nem volt béke ennek a csodálatra méltó kortársunknak élete 67 éve alatt – 1917. december 21. és 1985. július 16. között –, némiképpen megvilágítja a következő nyilatkozat:

A kölni érsekség 1985. július 18-án kelt nyilatkozata: „Heinrich Böll július 19-én a bornheim-merteni Szent Márton egyházközségben egyházi temetésben részesül. Köztudott, hogy Heinrich Böll kilépett a katolikus egyházból. A kölni érsekség általános helynöksége mégis úgy látja, hogy megvannak a megtérésnek az egyházjog által az egyházi temetéshez megkövetelt jelei. Heinrich Böll halála előtt megkérte egy pap barátját, hogy egyházilag temesse el. Ez a pap a szent kenetet is kiszolgáltatta neki.”

A temetési beszédből: „. . . Heinrich Böll hozzánk tartozott, hozzánk tartozik. Kell erről ennél többet mondani? . . . Jézus Krisztusban sohasem kételkedett. Ő nem hagyja el őt a halálban. Ezek az én vigasztaló szavaim. Kedves hallgatók, akik velem együtt Böll, az ember és a szerző barátai közé tartoznak: ő mindnyájunkat elkötelezett” – mondta Herbert Falken plébános és művész, Böll barátja. Majd a könyörgésekben így szólt: „Kérjük Istent, hogy vegye föl magához Böllt, az embert jó akaratával és kudarcával, intő szavával és tévedéseivel, örömével és szomorúságával, életerejével és súlyos betegségével. . . Könyörgünk a hitért, a Lélektől sugallt éber életért, spiritualitásért, jámborságért, az egyházban és azon kívül elhangzó prófétai szavak meghallásáért.” Böll meg tudta mutatni  s művészien érzékeltetni a múltat s a jelent úgy, hogy az próféciaként gyúl föl napról napra előttünk.  

Kritikusai így emlékeznek reá:

„Korunkban, a mi térségünkben ő példás keresztény volt. Egyébként az a jó, kiváló katolikus volt, akinek kisgyermekkorától számított, és a katolikus temetés kéréséig meg is maradt. Megtagadta az egyházi adó fizetését, és az összeget eljuttatta egy szegény dél-amerikai egyházmegyének.” (Walter Dirks, Orientierung).

„Sohasem szűnt meg egy olyan egyházban reménykedni, amely azt valósítja meg, amit ő  Krisztus követésének képzelt el. Amint azokkal a kis emberekkel foglalkozott, akik szenvedéseikbe szinte szerelmesek voltak, úgy mélyedt bele ő is mindig abba a sebbe, amit az jelentett számára, hogy az egyház nem tökéletes.” (Hanna-Renate Laurien, Weltbild)

„Böll hívő katolikus volt, de az egyházat mint intézményt nem tudta felfogni. Azért állt hadilábon az egyházzal, mert nem túl keveset, hanem túl sokat várt tőle.” (Manfred Plate, Christ in der Gegenwart).

„Mint Péguy, Böll is katolikus volt és többé-kevésbé antiklerikális. Az emberekben hitt, és sohasem tudta elfogadni azt, ami túl szervezettnek tűnt számára.” (Laurient Lemire, Le Croix)

„Az volt, amit gyűlölt: a nemzet lelkiismerete; gyilkos fogalomnak nevezte ezt . . . Minden mögött, amit Böll valaha is írt, gyengédség rejtőzött. Még gyűlölete mögött is, mert H. Böll, mint minden jó keresztény, gyűlölni is tudott.” (Fritz Raddatz, Die Zeit)

„Böllben megvolt az a képesség, hogy azonosuljon azokkal, akiket a hegyi beszéd »szegényeknek« nevez. . . A bizalmatlanságot mindenféle intézménnyel szemben Böll bizonyára osztja a történeti Jézussal – és ez nehézséget okoz annak az intézménynek, amely Jézus tanítását és életét állítja igehirdetése középpontjába.” (M. Plate, Christ in der Gegenwart)

Mi lesz hát a neve Böllnek, a gyengéd szívűnek annál az asztalnál, amely mellett 1985. július 16-án helyet foglalt? Meg tudja-e találni ezt a teljes nevet egy könyvtárnyi irodalom is? Mert mi is művei élménye mellett csak „tükörben látunk”, amelyekben föl-fölvillan egy-egy vonás, kelta–germán perszonalitásának a nevelés és a korszellem hatása alatt kialakult vonásai. Olvasókönyvében leírta Vincent Van Gogh levelét, amelyet temetésén idézett pap barátja: „A Biblia, az Krisztus . . . aki alapvető bizonyságként megerősítette az örök életet, az idő végtelenségét, a halál semmiségét, a  lelki nyugalom és az önfeláldozó szeretet szükségességét és jogosultságát ebben az életben. . .”

Élete

Nem célja írásomnak, de szükséges röviden áttekinteni Böll életének fontosabb dátumait. Született 1921. december 21-én Kölnben. Apja ír származású, anyja német. – 1937: könyvkereskedelmi tanuló. – 1939-től munkaszolgálat, keleti és nyugati hadszíntér. – Közben 1942-ben megnősül. 1944: Magyarország (Ádám, hol voltál?). – 1945: amerikai hadifogság, az egyetemen német irodalmat tanul, és dolgozik bátyja műhelyében. – 1947-ben  született Raimund nevű fia 1982-ben rákban meghal. 1948-ban René, 1950-ben Vincent nevű fiai születnek. – 1947-től novellák, hangjátékok jelennek meg. – 1951-ben „Gruppe 47” irodalmi díj. – 1951: „Wo warst du, Adam?” háborúellenes regény. Regényeiben a gúny, a szatíra s az irónia mesteri-művészi magaslatra emelt eszközeivel ostorozza az új nyugatnémet társadalom, annak intézményei – és az egyház életének fonákságait, álságait, következetlenségeit: Nicht nur Weihnachtzeiten, Dr. Murkes gesammeltes Schweigen (1952, 1958), Und sagte kein einziges Wort (1953), Die Ansichten eines Clowns, és egyéb írások, tanulmányok.

Egyszerű emberein, sokszor perifériális különcökön keresztül ábrázolja egyre összefogottabb, egyre imponálóbban stiláris szikársággal s ugyanakkor elsodró erővel a múltat, a háborút, a fordulatot, a szegénységet s annak hiénáit, a náci idők visszaszüremkező figuráit, a hazug életművészetet, a pártok funkcionáriusainak képmutatását és bűneit is. A Billiard um halb zehn (1959) s annak továbbépítése, a Gruppenbild mit Dame (1971), Die verlorene Ehre der Katherina Blum (1974), a Fürsorgliche Belagerung és a Frauen vor Flusslandschaft c. regényei már nem kaptak jó kritikát. Megemlítendő még számos egyéb mellett – legtöbbjét magyarra is lefordították – a Frankfurti előadások c. gyűjteménye is.  – 1972-ben irodalmi Nobel-díjat kap, 1976-ban az adófizetés megtagadása miatt kilép az egyház testületéből – de nem a testéből. . .

Böll hite és alkotói hitvallása

Barátai szerint élete utolsó éveiben mélyen csalódott volt. Talán érezte, hogy a világ – és abban az egyház is – egyre inkább utat téveszt, vezetőiből hiányzik a belátás és az emberiesség, erőtlen a jézusi szellem, amit voltaképpen minden írásában (azok mélyén vagy nyíltan) hirdetett. „A szerző szelleme pillanatnyilag rossz, rosszabb, mint csapatainké valaha is volt” – írja egy püspöknek. Kuschel az Egy bohóc nézeteiben egy bohóc és egy katolikus funkcionárius közötti párbeszédre kérdez rá. „A katolikusok idegesítenek, mert nem tisztességesek. És a protestánsok? Azok tönkretesznek a lelkiismeret-furdalásukkal. És az ateisták? Azok meg untatnak, mert mindig csak Istenről beszélnek.”  „Csupán a szereplő szövege ez a mondat, . . . vagy Heinrich Böllnek, az embernek élménye rejlik mögötte?” A felelet sokatmondó, sőt nélkülözhetetlen Böll alkotás- és stílusművészetének megértéséhez:

„Mindenekelőtt a szereplő szövege, mint minden regényben, és nemcsak ebben a regényben. Természetesen ebben a regényben is én vagyok az apa, az anya, a testvér. Én vagyok a funkcionárius is. Az ilyen párbeszédekben a látott, hallott, magamba szívott valóság szólal meg . . .  Olyan folyamatokról van szó, amelyek esetleg nem tudatosak és nem is tudatosíthatók. Morzsák . . . tapasztalati értékük van . . .  túloznak. El kell túloznunk a dolgokat, hogy ábrázolhassuk azokat.”

Eme ars poeticának is nevezhető vallomás után megjegyezhetjük, hogy a törekvések írói túlburjánzásai, a felforrósult vallomások – mint a zeneműbe feledkező nagy művész melléütései – nem csökkentik a művészi alkotás értékét, hitelét. Az írás kockázatai c. eszmefuttatásában írja:  „Író és költő, valahányszor új munkához lát, azt hiszem, kockára tesz mindent, amit eddig írt, megkockáztatja azt, hogy üres lesz a trezor.” Visszatérve Kuschel kérdésére, így folytatja Böll: „. . . a katolikus értelmiségi miliőről szerzett, részben nagyon keserű tapasztalatokról van szó. . . Az idézett mondatok egy szatirikus részletből valók. A szatíra pedig túlzás, semmi több.”

Majd Dosztojevszkij ateistái kapcsán ezt nyilatkozza: „D. regényeiben . . . oly nagyfokú az intellektualitás és az érzékenység, hogy az ateizmusnak ez a fajtája számomra már szinte istenbizonyíték.”  „Arra a tényre gondolok, hogy voltaképpen mindnyájan tudjuk – ha nem ismerjük is el –, hogy nem vagyunk otthon ezen a földön, hogy nem vagyunk itt egészen otthon. Hogy még valahová máshová is tartozunk, és máshonnan származunk.”

Böll és Pilinszky

És most hallgassuk meg, mit ír Pilinszkyvel kapcsolatban angol fordítója, Ted Hughes: „. . . A versek elsősorban Istenhez való folyamodások, de olyan Istenhez, aki mintha nem is létezne [ld. a rejtőzködő Isten Lucien Goldmannál. D. E.] . . . aki egészen más, mint amit a dogmatikus kereszténység valaha is elképzelt. A távollét és a hiánytulajdonságok Istene ő, aki nem ad semmiféle vigaszt. Olyan Isten, akinek teremtésében benne vannak a haláltáborok és a modern fizika is. De van ennek az Istennek mégis mindenhatósága: Ő az Igazság.” Böll ezt az igazságot a humánum iránti elkötelezettségben és föltétlen  hűségben élte meg, mutatta föl és valósította irodalmi remekművé is. Olyan igazságot mutatott föl, amely a szemérmes, meleg, erős szeretethez vezet.

Pilinszkynek – és Böllnek is – egyik alapélménye a háború és annak értelmetlensége, bűnei és következményei. Ez késztette Böllt és a „Gruppe 47” íróit is arra, hogy a pusztulás képe előtt a „Trümmerliteratur”, a  „romirodalom” zérópontjáról elindulva tabula rasát csináljanak, és a „Kahlschlagsperiode”, az  „irtásirodalom” éveiben leszámoljanak minden hamis és hazug illúzióval s azok veszélyeivel, minden fölöslegessel a szemléletben s az alkotásban egyaránt, és kemény küzdelmekben kötelezzék el magukat a sallangmentes, szikár, a valóság lényegét hűséges tisztasággal föltáró művészi és emberi világfölfogásnak.

Figyelemre és feldolgozásra méltó a párhuzam Pilinszky indító élményei, alkotói hitvallása – és Böll alkotói vonásai és emóciói között. Pilinszky így vall: „Az írásnak van egy része, amit én írok, és egy másik, ami íródik: engem ez érdekel igazából. . . Hiszek abban, ha az ember engedi beszélni a világot, akkor ott nagy baj nem lehet.” „Ha írok, tollamat akkor is ez a most megismert igénytelenség vezeti, amelynek valójában még nincs (vagy már nincs) szüksége semmiféle kifejezésre.”

A művészi szubjektumnak ez az „objektiválása”, a dolgok direkt és hirtelen, lényegre törekvő megszólaltatása figyelhető meg Böll műveiben, állásfoglalásaiban is. Ezen az úton lett ő a „nemzet lelkiismerete”, támadások célpontja, a meg nem értés állandó küzdelmében és keserűségében elcsigázott próféta, akinek szeméből (fényképen is láthatjuk) már-már a segélykérés és a kétségbeesés árad. Pilinszky Késő kegyelem c. versében pedig ezt olvassuk: „Fogódzanék akárkibe, – de nem lesz soha senkije; – szeméből, mint gazdátlan ág, – kicsüng a pusztuló világ.” Ez az igazi írásművészet, amely – Böllnél is – nem érvényesülni akar, hanem érvényesíteni és hitelesíteni a legigazabbat, egy örök istenit, amely mindenre, az emberre és az egész világra kiterjed. A  „nil humanum” örök emberi eszméje ez, amely az elidegenedés zűrzavarában és nihilizmusában önnön érdekeit is kész föláldozni, hogy fölhívja a figyelmet az örök emberi értékekre.

Ehhez kapcsolódva lássuk tovább Pilinszky gondolatmenetét: „Egy helyzetnek, egy emberi szituációnak való megfelelés még mindig és mindenkor a legdöntőbb. . . Ezt hűségnek mondjuk. Belső hűségnek, helyzetünkhöz való hűségnek.” S ezzel kapcsolatban jelentkezik a claudeli megfogalmazás is: „A világon semmi sincs hiába, semmi, aminek üdvösségünkhöz ne volna köze.” A művész hűsége – ahogyan Pilinszky mondja – abban is megnyilvánul, hogy tárgyához engedi férkőzni s abba beleavatódni az embereket, felelősnek érzi magát sorsukért, nem játszik önmagáért való stiláris játékot. Ez pedig napjainkban a kommunikáció problémájában jelentkezik. „Kommunikációra eddig művészi szükségünk volt, most már égető szükségünk lesz rá.” Böll írói eszköztárát, stiláris erejét és céltudatosságát tanulmányozva világossá lesz előttünk ez a rokon párhuzam.

Korunk kereszténységének problémája Pilinszky szerint „nem Isten léte, hanem jelenléte”. Az, amit Pál athéni beszédében, az Areopagoszon így fogalmazott meg: „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” Böll műveiből elemi erővel tör elő ennek a jelenléthiánynak élménye és fájdalma. Ezért támad elkeseredetten, maró, szatirikus gúnnyal azokra, akiknek hivatása lenne az Epifániát és az Inkarnációt napról napra hirdetni – s helyette elhomályosítják azt a hatalom, az önelégültség, a képmutatás felelőtlen, következményeiben katasztrofális gyakorlatával. „Egy hangnak egyszerűen azt kellene mondania: Isten – de egy templomakusztika nélküli hangnak kellene lennie, úgyszólván egy másik akusztikai térben kellene szólnia” – írja Böll (Dr. Murke. . . ). „Hitem szerint minden művészet vallásos fogantatású. . . A művészet a bűnbeeséssel megszakadt inkarnációs folyamat küzdelmes folytatására, korrekciójára, kiteljesítésére tett kísérlet. . . A művészet mintha ennek az elvesztett megtestesülésének lenne méterről méterre való visszahódítása. . .” – így Pilinszky. Ha Böllt szemléljük, az embert s az írót, a mélyben ez a korrekcióra  vállalkozó folyamat fedezhető föl, ez a megindító küzdelem. Minden írásában magára veszi a világot, annak legterhesebb gondjait, elsősorban a szegényekét, a megsebzettekét, hogy rehabilitálja és inkarnálja őket, felemelve abba az értékrendbe, a világnak abba az isteni hierarchiájába, amelyben nevüket megtalálhatják és megtarthatják. „A nagyság fogalma nem függ társadalmi helyzettől, mint ahogy a fájdalom és öröm is független tőle” – írja Böll (A mosókonyhák védelmében).

„Én megoldásban nem hiszek. Én megváltásban hiszek, de akkor ugyanaz történik továbbra is, ami eddig történt és megtörténik. Elviselni kell tudni a dolgokat, nem változtatni. Tulajdonképpen a művész is ezt csinálja”, s ez a Pilinszky idézi Simone Weilt: „Tér és idő keresztjére vagyunk mi feszítve, emberek.” Ezen a kereszten függött Heinrich Böll is. Milyen nevet írnak a táblára ezen a kereszten az emberek – s milyet Isten?

Gyorgyovich Miklós

GREGORIÁN  ÉS/VAGY  BEAT?

Feltűnést keltett, hogy II. János Pál pápa Bolognában derűs lélekkel fogadta a fiatalok rockzenéjét, és a nem is olyan nagyon a fiatalokét, mint Bob Dylanét, aki a woodstocki fesztivál egyik sztárja volt annak idején. Az is ismert, hogy a pápa Ausztráliában korábban úgy nyilatkozott, hogy személy szerint kedveli a rockzenét.

 A Távlatok ismételten foglalkozott az egyházi eseményeken fel-felhangzó könnyűzenével. Korábbi számainkban írtak róla Czigány György, majd Gergó Lajos és magam is. Most körkérdéssel fordulunk kedves olvasóinkhoz, mert szeretnénk képet kapni arról, hogyan vélekednek erről a témáról. Gondolatébresztőül néhány sorban szeretném felvázolni a közelmúlt történéseit.

Az „Életünk Krisztus” Ifjúsági Zenei Egyesület lapja 1997. májusi és szeptemberi számából idézek. Egyik gitározó fiatal imája: „Uram, ha ez az én munkám nem a Te ügyedet szolgálja, vedd el a hangom, törd össze a gitárom! De, ha igen, kérlek, segíts, hogy mindig jobban és jobban csináljam.” (s.gy.)

Ugyanebben a lapban Kőszeghy Miklós Szerintem Isten a bluest is szereti című cikkében utal néhány zsoltárra, mely korabeli világi szövegű énekek ritmusára íródott.

Szilas Imre úgy nyilatkozik, hogy míg a komolyzenészek folyamatosan az útkereséssel foglalkoznak, a könnyűzenészek mégiscsak megpróbálnak szép dallamokat hozni, amiket jól esik énekelni. És ez a fontos –  teszi hozzá.

Évtizedekkel ezelőtt az Új Emberben jelent meg néhány cikk, mely kifogásolta az egyházi könnyűzenészek felkészültségét. (†Rajeczky Benjámin, Vasadi Péter)

Olyan új, hosszabb lélegzetű művek bemutatójára került sor 1997-ben, mint pl. Szilas Imre Abonyi miséje, Olgyay Gábor Csemői miseoratóriuma; s a párizsi világifjúsági találkozóra a magyar küldöttség a karizmatikus mozgalomban keletkezett  CD-t vitte ajándékba a pápának.

Magam a Távlatok 34. számában arra hivatkoztam, hogy a választóhatár igazában a jó és a rossz zene között húzódik. Továbbá arra, hogy a könnyű műfaj többnyire slágerzene, s így annak a törvényszerűségei is jellemzik. Megemlítettem, hogy az a szerző tiszteli meg igazán hallgatóságát, aki igényes a műfaji kereteken belül, például összhangot teremt a zene és annak szövege között, figyel külföldi dallam esetén a helyes prozódiára, az énekelhetőség kritériumaira. Azt is hangsúlyoztam, hogy a kottakiadás tipográfiailag legyen igényes, tüntessék fel a művek eredetét.

Nemeshegyi Péter atya egy ízben megjegyezte, hogy az ifjúság körében divatos dalok szövegének némelyike teológiailag pontosabb, mint egyes népénekeké.

Az alábbiakban szeretnénk az önök véleményét megismerni e kérdéskörrel kapcsolatban. Tiszteletteljes kérésünk, hogy a téma iránt érdeklődő valamennyi olvasónk szíveskedjen véleményét rögzíteni, és hozzánk eljuttatni két hónapon belül. Utóbbit azért kérjük, hogy a kérdéskörről szóló polemizálás ne váljék parttalanná. Ezúton is kérjük engedélyüket, hogy szükség szerint idézhessünk hozzánk eljuttatott véleményükből. Fáradságukat előre köszöni a szerkesztőség.

Kérdéseink:

1. Részt vesz-e olyan egyházi rendezvényen, liturgikus eseményen, melyen az ún. könnyű műfajhoz tartozó zenedarabok hangzanak el? Ha nem, mi az oka? Ha igen,

2. Milyen egyházi esemény során találkozik ilyen műfajjal?

– szentmise,
– lelkigyakorlat,
– meditáció,
– egyebek, mégpedig . . .

3. Melyik stílus áll közelebb Önhöz? Az importált dallamú, szövegű, de magyarra fordított dal, a magyar szerzők gitáros (vagy zenekaros kíséretű) dalai, spirituálék, taizéi énekek, egyéb mégpedig: . . .  

SZEMLE

Fila Béla–Jug László (szerk., ford.): Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai. Örökmécs Alapítvány, Kisterenye–Budapest, 1997. 912 oldal.

1. Teológiai szaktanulmányok végzéséhez szinte elengedhetetlen segédkönyv „a Denzinger”. Heinrich Denzinger 1854-ben tette először közzé az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásainak szemelvényes gyűjteményét. Denzinger halála (1883) után Ignaz Stahl, Clemens Bannwart, Johannes B. Umberg, Karl Rahner gondozta az újabb (továbbra is latin nyelvű) kiadásokat. 1963-ban Adolf Schönmetzer alaposan átdolgozta az időrendben szerkesztett gyűjteményt (32. kiadás). 1991-ben Peter Hünermann a dokumentumok eredeti szövegét német fordítással jelentette meg (37. kiadás); ebben a kiadásban az utolsó felvett dokumentum a Christifideles laici kezdetű 1988-as apostoli buzdítás. A számítógépes feldolgozás lehetővé teszi, hogy a német helyett más élő nyelvet iktassanak be. Már Hünermann előtt mások is adtak ki modern nyelvű (nem feltétlenül Denzinger rendszerét követő) fordításokat.

2. A magyar változat megjelentetését szintén az indokolja, hogy egyre kevesebben olvasnak latinul vagy görögül. Fila Béla professzor és munkatársai nem igazán kedvező körülmények között dolgoztak, és (saját jelzésük szerint, egyébként pedig érthető, teljesen indokolt módon) kevésbé igényes kiadást tudtak és akartak gondozni, mint Schönmetzer vagy Hünermann. Legfontosabb feladatuknak azt tekintették, hogy a szövegeket jellegüknek és rendeltetésüknek (nem feltétlenül a szép magyar stílusnak) megfelelő átdolgozásban adják kezünkbe. Elhagyták a tudományos apparátust, a kritikai szövegkiadások megjelölését: ezek a szakemberek számára hozzáférhetők a nemzetközi kiadásokban.

3. Kiváló bevezető tanulmányt olvashatunk a kötet elején. Összefoglalja a tanítóhivatalról szóló fejtegetések legjavát, valamint a Denzinger-kézikönyv jellemzését és a fordításával járó problémákat. A kötet végén tárgykörök szerinti mutató található; ezt eredetileg Schönmetzer dolgozta ki, sokkal részletesebben, mint az előző latin kiadások mutatói.

4. Főként az eredeti szövegek teljes, pontos, szabatos fordítását lehet számon kérnünk a könyvtől. Átfogó aprólékos vizsgálódást nem végeztem, még kevésbé tudnék ilyesmiről ezen a helyen számot adni. Egy általános benyomást fogalmazok meg: A Denzinger immár majdnem ötvenéves rendszeres használata során a latin szövegeket szinte mindig azonnal és könnyen megértettem; a magyar szövegben viszont nemegyszer olyan megértési nehézségekre bukkanok, amelyeket csak az eredeti segítségével tudok feloldani. (Ennek talán az az oka, hogy még nem szoktam hozzá a magyar Denzingerhez.) A megcélzott, latinul nem tudó használó valószínűleg még gyakrabban ütközik nehézségbe, a könnyű és jó megoldás reménye nélkül.

Néhány sajátos hiba, csak úgy találomra. A 2847. pontban hiányzik a teológiai megítélés lefordítása. Az 1025. pontban (úgy látszik, csak itt) furcsán festenek a bibliai hivatkozások. A 2837. pont szövege hiányos és értelmetlen.

Többet szólnék a hitvallásokról. Az 1. pont hitvallásához tudni kell, hogy a zárójelbe tett kifejezések feltételezhetően nem tartoznak az eredeti szöveghez; „és Jézus Krisztusban [a mi Üdvözítőnkben], és a Szentlélekben [a Segítségül hívottban].” A 2. pont hitvallását csak úgy lehet értelmének megfelelően lefordítani, ha a magyartalan „hiszek valakibe” kifejezést használjuk: „Hiszek Istenbe, Atyába, Mindenhatóba, / és az ő egyszülött Fiába, a mi Urunkba, Jézus Krisztusba, / és a Szentlélekbe és test feltámadásába a szent katolikus Egyházban.” (Érthetőbb fogalmazásban: „Hiszek Istenben . . . és a Szentlélekben és test feltámadásában; [mindezt hiszem] a szent katolikus Egyházban.”) A 11. pont hitvallása végén az „örök életet” szögletes zárójelbe kellene tenni: a IX. századi kódexben benne van, de a III. századi hitvalláshoz nem tartozik hozzá. A 30. pontban, az apostoli hitvallás végleges formájában érvényesíteni kellett volna a harmadik szakasz pontos értelmét, amelyet még jobban kidomborít az 1564-es ún. „Római katekizmus” egy hozzáadása: „(8) Hiszek a Szentlélekben; (9) [hiszem] a szent katolikus Egyházat, a szentek közösségét . . .” (Vö. A katolikus Egyház katekizmusa, 750. pont.) Ugyanez az értelem érvényes a 36. pontra is: „Hiszel a Szentlélekben is; a szent [katolikus] Egyházat, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását, [az örök életet]?” (A szögletes zárójelbe tett kifejezések még nem voltak meg a VI. századnál jóval ősibb keresztelési kérdésekben.)

5. Az egyes egyházi dokumentumokat rövid bevezetés mutatja be. Az ilyen bevezetések természetesen Schönmetzer és Hünermann nyomán készültek; de olykor nem túlságosan jól sikerültek. Nagyon rövidek, ugyanakkor túlságosan szakszerűek. A magyar kiadás szerkesztési elveinek talán jobban megfelelne, ha a címekben és főleg a bevezetésekben inkább csak oldott fogalmazású ismeretközlés szerepelne, semmint tömény szakkifejezések. A kezdő teológus ezekből keveset ért meg, hiányérzete maradhat.

Négy konkrét példát teszek szóvá. a) A hitvallások felosztása (9–11. oldal) inkább így helyes: a főcím Hitvallások, az első alcím Egyszerű hitvallások (egymás mellé tett hitágazatokból állnak), a második alcím Szerkesztett hitvallások (további felosztásokkal: 11., 19., 25., 28. oldalak). b) A Syllabus bevezetése (2901. pont) rámutat arra, hogy az egyes pontok teológiai súlya összefügg forrásaik súlyával, viszont (a magyar kiadás szerkesztési elveiből kifolyólag) a forrásokat nem sorolja fel, és nem vonatkoztatja hozzájuk a Syllabus 80 pontjának mindegyikét. c) A 30. pont az egyik legfontosabb hitvallást tartalmazza; bevezetését jobban kellene megírni. (A fejezet címe valójában egy írott műre, egy konkrét római keresztelési rendre utal; „honi formában” helyett érthetőbb lenne „népnyelven”; a latin bevezetés „alma Urbs” kifejezése furcsán hangzik „a kegyes Város” fordításban; lényeges tudni, ami a 11. oldal közepén olvasható: az apostoli hitvallás kialakulása a XVI. században zárult le.) d) Az 1997a. pont bevezetőjében „a régebbi, eredeti olasz írásmódra” történő utalás értelmetlen, mint ahogy a 496. pont előtt felesleges a görögből készített latin visszafordítás megemlítése.

6. Kívánatos lenne a tipográfiai előállítás nagyobb árnyaltsága. Nem szerencsés a kötet több sajátossága: amit az eredeti kiadások jegyzetben hoznak, azt a magyar fordítás gyakran dőlt szedéssel beékeli a szövegek pontjai közé; a szövegközlésben szögletes vagy csúcsos zárójelekkel és eltérő betűtípusokkal meg kellene különböztetni azt, ami nem része a szövegnek, hanem összefoglalás, magyarázat, utalás más pontokra vagy a Szentírásra. (Az 1696. pont első magyar szavai nem a trienti zsinat szövegét fordítják!) Tipográfiailag jól sikerült a fordítás tartalomjegyzéke, valamint rendszeres tárgymutatója; ezekben (csak ezekben) van apró betűs szedés is.

7. Fila professzor munkatársaival együtt igen bátor vállalkozásba fogott, és hatalmas pozitív munkát végzett. Ha valaki oldalakon keresztül sorolná bíráló kifogásait, ezekkel szemben akkor is nagy tényként ott állna 900 oldal magvas szövegfordítás, tanulmány, táblázat. Megjegyzéseimben igyekeztem fontos és aprólékos részletekre egyaránt – a sok lehetséges közül néhányra – rámutatni.

Ha újabb kiadás munkálatai megindulnak, a bevezetőket és a jegyzeteket alaposan át kell dolgozni.

Erre és a fordítás állandó javítására, csiszolására valami műhelyt, szerkesztőséget kell szervezni, ahol a munka jövője és folytonossága nem egyetlen vagy két-három emberen áll vagy bukik.

A Biblia mellett a Denzinger, ahogy a kiadói ajánlás helyesen megjegyzi, a teológia művelésének második legfontosabb forrása és segédeszköze. Ennek tudatában kell a lerakott alapokon szívósan tovább dolgozni.

Nagy Ferenc

Korszerű dogmatikai kézikönyv

Theodor Schneider (szerk.): A dogmatika kézikönyve. Vigilia, Budapest, 1996–1997.

Fordították: Fila Béla, Lukács László, Orosz László, Várnai Jakab, Cselényi István Gábor, Dolhai Lajos, Tőzsér Endre, Jug László, Válóczy József, Varga B. József. A fordítást ellenőrizte: Fila Béla és Lukács László; a magyar kiadást sajtó alá rendezte: Lukács László. A szöveget gondozta, a neveket és szakkifejezéseket egységesítette: Tőzsér Endre.

A Theodor Schneider által szerkesztett, 1992-ben a Patmos Verlagnál megjelent Handbuch der Dogmatik magyar nyelvű kiadása jelentős esemény. Örömmel üdvözöljük a Vigilia vállalkozását: a magyarországi dogmatanárok munkaközösségének egyetértésével határozták el és valósították meg a kiadást, hogy a teológiai felsőoktatás tanárainak és hallgatóinak korszerű dogmatikai kézikönyvet nyújtsanak. A Vigilia 1996-ban megjelentette Walter Kasper Jézus a Krisztus című kiváló krisztológiáját (vö. Távlatok 1997/1, 139–141). Most az egész dogmatikát felölelő kézikönyvet ad kezünkbe. Schütz Antal 1922-ben megjelent Dogmatikája, majd Előd István 1983-as Katolikus dogmatikája után ez a magyarra fordított kézikönyv kiemelkedik tájékozottságával, szakszerű és korszerű, jól felépített és olvasmányos jellegével. Nyíri Tamás, Gál Ferenc és Cserháti József itthon, a Rómában, majd Budapesten megjelent Teológiai Kiskönyvtár szerzői külföldről közvetítették a II. vatikáni zsinat szellemében megújult teológiát, de ilyen összegző kézikönyv még eddig hiánycikk volt. Gál Ferenc ugyan 1990-ben közzétette kétkötetes dogmatikáját, de – mint maga írja az Előszóban – „a jelen dogmatika nem más, mint előbbi könyveimnek (. . .) összefoglalása és átdolgozása”. Ezek a könyvei nagy szolgálatot tettek a zsinat másnapján az üdvtörténeti szemlélet (a Mysterium salutis és a Sacramentum mundi szerzői által alkalmazott és sugallt módszer) népszerűsítésében, de a szépen kibontakozó teológiai felsőoktatás számára többre volt szükség.

Az új kézikönyv szerzői megindokolják a kötetek felépítését, a tárgyalt témák sorrendjét, amelyek összeötvözik az üdvtörténeti és a rendszeres teológiai szempontokat. Mindjárt az első fejezetet alkotó „Istentan” nem a hagyományos „De Deo uno” értekezés, hanem a keresztény istentanba való bevezetés a hozzá kapcsolódó teremtéstannal együtt. Igazában az Istenről szóló tant folyamatosan fejtik ki az egyes fejezetekben, és befejezésként a Szentháromság-tan foglalja össze az Isten lényegi önközlésének reflexióját. Isten Jézus Krisztusban nyilatkoztatja ki belső misztériumát: a Fiú az Atyában van, az Atya lakást vesz a Fiúnál a Szentlélekben; a testet öltött Fiú (Ige) velünk és közöttünk van (krisztológia). Ő maga van jelen Szentlélekként (pneumatológia), és a Szentlélek úgy jut szóhoz, mint ajándék, akiben Isten önmagát adja: ő az Éltető az új életre, aki a híveket új teremtménnyé teszi. „Így konkretizálódik a pneumatológia a kegyelem és a megigazulás tanában, valamint az egyházról és a szentségekről szóló tanban. Az eszkatológia úgy mutatja be Isten Szentlelkét, mint aki végérvényesen szabadít és helyreállít. (. . .) A szentháromságtan – amely üdvtörténeti szempontból a mysterium finis-re (a beteljesedés titkára) irányul – joggal áll e Kézikönyv végén.” (I, 9)

Minden értekezésnek négylépcsős szerkezete van:

1) A „Megközelítés” a mai nehézségekkel, esélyekkel és kérdésekkel foglalkozik.

2) A „Bibliai alapok” a biblikus teológia legújabb eredményeit foglalja össze a kérdéskörre vonatkozóan. Tehát nem csupán néhány bibliai verset idéz illusztrálásképpen, „bizonyításul”, hanem a zsinat szándéka szerint (vö. a papnevelésről szóló határozat 16. pontját!) először a Biblia tanítását ismerteti; utána következik

3) a „dogmatörténeti fejlődés”: a történelem folyamán megjelent kötelező erejű értelmezéseket (egyetemes zsinatok, a tanítóhivatal döntései) ismerteti.

4) Végül a „szisztematikus reflexió”, a hit és az igehirdetés szempontjaira figyelve, a belső összefüggések megértésére törekszik: megkísérli a Szentírást és a Hagyományt a mai kérdésfeltevések összefüggésében feldolgozni.

A Kézikönyv tehát korszerű: figyelemmel van a teológiai kutatás (katolikus és nem katolikus szakemberek) eredményeire és a lehetséges értelmezésekre, ugyanakkor mindig ismerteti az egyházi Tanítóhivatal kötelező álláspontját egy-egy témával kapcsolatban. Példának hozhatjuk fel a teremtés–evolúció(ember teremtése és monogenizmus)–áteredő bűn kérdéskörét. (I, 21–215; 230–246) Összefoglalja Teilhard de Chardin és Karl Rahner, illetve P. Schoonenberg ide vonatkozó nézeteit, majd utal XII. Pius Humani generis (1950) kezdetű enciklikájára. Azt a pápai kitételt, hogy „Isten közvetlenül teremti az emberi lelket” (DS 3896), „az emberi élet keletkezésére vonatkozóan (filogenezis) úgy tekinthetjük, mint annak megvalósulását, hogy a fejlődés folyamata nem véletlenszerű, hanem isteni szándék által az az emberi élet keletkezésére irányított. (. . .) Az emberi lélek »istenközvetlenségéről« szóló beszédet ezért úgy kell értenünk, mint annak megvallását, hogy minden emberi teremtmény sajátos kapcsolatban áll Istennel, s ezt Isten teszi lehetővé kapcsolatteremtő készségével.” (I, 232) Ezután a szerző – K. Rahnerre hivatkozva – ide kapcsolja a krisztológiai megfontolást: „Ha Isten teremtő tevékenységét mint kapcsolatteremtő készségének megvalósítását tekintjük, akkor könnyebben értjük meg a megtestesülés eseményét is.” „A keresztény meggyőződés szerint Isten Jézus Krisztusban visszavonhatatlanul, tehát eszkatologikusan és végérvényesen kinyilatkoztatta, hogy a teremtés célja elérhető, és ez be is fog következni a Teremtőjével való kapcsolat beteljesülésében. (. . .) Az evolutív világfolyamatban minden fejlődési szakasz Isten megtestesülése előtt és után erre a célra van rendelve, s innen nyeri sajátos értékét.” (I, 233; vö.: II, 422–441.)

A Kézikönyv szerzőit heterodoxiával gyanúsítani (lásd I, 254: „Az ember Jézus teremtmény. . .”), az „arianizmus” vádjával illetni, és tüntetni ellene – finoman mondva – kukacoskodás. Nemeshegyi Péter (Igen, 1997. február és április) világosan kimutatta (Szent Tamás: S. Th. III, 16,10-re is hivatkozva), hogy Kessler kifejezését így kell érteni: „Krisztus mint ember. . .” Egyébként az arianizmus elleni hitvallás a Fiúról (logoszról) beszél, amikor ezt mondja: „született, de nem teremtmény”. Ha valaki az egész krisztológiai részt (I, 251–470) figyelmesen áttanulmányozza, megállapíthatja a szerző igazhitűségét (vö. pl. I, 467–468).

A szerzőket – a II. vatikáni zsinat szándéka és dokumentumai szerint – az ökumenikus szempontok vezérlik. Ez többek közt kitűnik az Eucharisztia (II, 280–281; 307–319) lakoma-, ill. vacsoraközösség jellegének kidomborításánál, továbbá a középkori szubsztancia–akcidens kategóriák (ill. a trienti zsinat által használt transsubstantiatio = átlényegülés) átértelmezésében. Az egyházatyák reálszimbólumát és a modern relációs gondolkodást alkalmazva, illetve az ökumenikus párbeszéd (katolikus–protestáns teológiai vegyes bizottságok dokumentumai) eredményeire hivatkozva Nocke kérdéseket tesz fel arra vonatkozóan, hogy vajon már a teljes hitegység létrejötte előtt az ökumenikus úrvacsora-közösség nem siettetné-e a szeretetben való egység teljesebb kibontakozását. Hiszen – érvel a szerző – az Eucharisztia hatása éppen a misztikus test (= egyház) építése, az egység megvalósítása, ha a résztvevők kellő felkészültséggel veszik magukhoz az Eucharisztiát. (II, 317–319.)

Egy másik kérdéskörben, a mariológiában szintén a II. vatikáni zsinat szellemisége érvényesül. Ismeretes, hogy a zsinat az egyházról szóló, Lumen gentium k. konstitúció utolsó fejezetében tárgyal Máriáról, összefoglalva a Szentírás és a Szenthagyomány tanítását, elhelyezve Mária küldetését Krisztus és az Egyház misztériumában. A zsinati atyák – szintén ökumenikus meggondolásoktól vezetve – nem akartak új Mária-dogmát megfogalmazni. A zsinat feléleszti a Szentírás és az egyházatyák tipológiáját Mária üdvösségünkben játszott szerepéről. Az Immaculata-dogma (IX. Pius, 1854) és az Assumpta-dogma (XII. Pius, 1950) lényegében a régi egyházi hagyományra hivatkozhatott, amelyet főleg liturgikus gyakorlatok és teológiai írások dokumentáltak. VI. Pál Marialis cultus kezdetű, 1974-es enciklikája is – a zsinat szellemében – igyekezett a kiegyensúlyozott, bizonyos túlzásoktól mentes Mária-tiszteletre buzdítani.

Amit a szerzők, Alois Müller és Dorothea Sattler Mária örök szüzességéről, főleg a virginitas in partu és a virginitas post partum tételekről mondanak (II, 189), hozzásegít a teológiai reflexió elmélyítéséhez, főleg a krisztológiai összefüggések megvilágításához, de nem egészen biztos, hogy megfelelnek az apostoli hagyomány szándékának, és főleg, hogy „nem ütköznek össze az egyház hitével”. Az sem biztos, hogy e ponton a lelki-teológiai (nem biológiai-történeti) értelmezés teljesen megfelel a Lumen gentium 63–65. pontjainak, amint ezt a szerzők állítják. Annyit azonban mondhatunk, az idézett J. Ratzingerrel (A keresztény hit, 165.), hogy „Jézus istenfiúsága . . . az egyház hite szerint nem azon alapszik, hogy Jézusnak nem volt emberi apja . . . hiszen az istenfiúság, amelyről a hit beszél, nem biológiai, hanem ontológiai tény.”

Szabó Ferenc

Protestáns teológia
(Könyvjelző)

1. Paul Tillich: Rendszeres teológia. Osiris, Budapest 1996, 688 old. (1680 Ft)

Paul Tillich (1886–1965) német származású teológus, jóllehet nem zsidó, 1933-ban a nácik eltávolították az egyetemi katedráról, ezért Amerikába emigrált. Részben Bultmann mítosztalanító programját követve, részben az egzisztencialista filozófia problematikájától ihletve „közvetítő” akart lenni a filozófia és a teológia között. Fő műve Rendszeres teológiája, amelynek angol eredetije három kötetben 1951-ben, 1957-ben és 1965-ben jelent meg.

Tillich nem dolgoz fel minden témát, miként a hagyományos summák; alig tesz utalásokat biblikus szövegekre és klasszikus teológusokra; nem is bocsátkozik vitába a kortárs teológia és filozófia képviselőivel. Célja az volt, hogy olyan rendszeres teológiai módszert és szerkezetet mutasson be, „amelyet apologetikus szempontok vezérelnek, és folyamatos korrelációban áll a filozófiával” (19. old.). Tillichnél csak implicit módon van jelen a tárgyalt témák biblikus és egyházi jellege. Protestáns szempontból kiválóan értékeli őt – elhelyezi a XX. századi protestáns teológiában – Heinz Zahrnt Az Isten-kérdés című műve két utolsó fejezetében. (E híres műről mindjárt szólok.) A katolikus teológus is sokat tanulhat Tillichtől; elsősorban azt, hogy miként kell a teológiai kérdéseket „leporolni” (ezt tette részben K. Rahner is) és újrafogalmazni, párbeszédet folytatva a modern filozófiákkal. De sok mindenben nem értünk egyet a szerzővel. Semmiképpen sem fogadhatja el a katolikus teológus pl. Tillichnek azt az álláspontját, amely kétségbe vonja vagy lényegtelennek mondja Jézus történeti létét (313–324. old.), hiszen így a keresztény hit gnózis lesz. Ezt egyébként a Bultmann utáni protestáns teológusok is hangsúlyozzák (Käsemann, Fuchs, Bornkamm, Conzelmann, Ebeling, Gogarten. . .).

2. Friedrich Wilhelm Kantzenbach: Teológiai irányzatok. Gondolkodók, Iskolák, Hatások Schleiermachertől Moltmannig. Budapest, 1996, 355 old.

3. Heinz Zahrnt: Az Isten-kérdés. Protestáns teológia a XX. században. Budapest, 1997, 387 old.

4. Moltmann–Szathmáry: Kincs a szántóföldben. Tanulmányok a theológiai esztétika köréből. Budapest, 1996, 259 old.

5. Dr. Szathmáry Sándor: Élő víznek folyamai. János evangéliumának magyarázata igehirdetésekben. Budapest, 1997, 363 old.

A 2–5. pontban felsorolt művek mind a Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya kiadásában jelentek meg, a dr. Szathmáry Sándor által gondozott „Nemzetközi Theologiai Könyv” sorozat köteteiként.

A legjelentősebbnek tartom Heinz Zahrnt Die Sache mit Gott című, 1966-ban megjelent, immár klasszikussá vált könyvének magyar fordítását (Ablonczy László és Szabó Csaba munkája) és kiadását. A szerző bemutatja a nagy teológiai fordulatot, amely szakított a XIX. századi liberális protestáns teológiával. Az Isten-kérdésre összpontosítva figyelmét, vázolja a nagy protestáns teológusok lényeges tanítását: Barth, Bonhöffer, Bultmann, Tillich. „Ezeknek a személyeknek a hatása, teológiájuk kisugárzása – írja dr. Szathmáry Sándor az Előszóban – a magyar protestáns egyházakban, közelebbről református egyházunkban is érezhető, szinte kézzelfogható.” De – fűzi hozzá – egész összefüggésükben, belső rendszerükben még kevéssé ismerjük e nagy teológusok meghatározó gondolatait. Ehhez segít Zahrnt művének tanulmányozása. De ugyanezt elmondhatjuk a katolikus teológusokról is: számukra is alapvető tájékoztatás ez a könyv.

Inkább iskolás és lexikonszerű Kantzenbach munkája a protestáns teológiai irányzatokról. A következő szerzők művét mutatja be: Schleiermacher, Strauss, Löhe, Vilmar, Rothe, von Hofman, Ritschl, Overbeck, Kähler, Hermann, von Harnack, Troeltsch, Schweitzer, Otto, Barth, Bultmann, Bonhöffer, Tillich, Ebeling, Pannenberg, Moltmann.

J. Moltmann teológiájának fő magyarországi népszerűsítője Szathmáry Sándor. 1988-ban a Reménység fényei címmel egy válogatást készített magyarul Moltmann írásaiból. A német teológussal való barátsága, közvetítése révén a Református Teológiai Akadémia díszdoktorává fogadta Moltmannt. A Kincs a szántóföldön című kötet – a 70 éves Moltmann-nak szánt Festschrift – az örömről szól. A két szerző az „Örömhírt” hirdeti, amire a mai emberiségnek annyira szüksége van. Jézus, a boldog ember az Atyával való bensőséges kapcsolatból merítette örömét. A „megfeszített Isten”-ről szóló könyv szerzője és magyar barátja a húsvéti örömre, az ünnepre és a reménységre hangol bennünket.

Dr. Szathmáry Sándor, akinek fáradhatatlan munkássága folytán az említett sorozat („Nemzetközi Theologiai Könyv”) immár 28. kötetéhez érkezett, legújabb kötetében – Élő víznek folyamai – János evangéliumának kérügmatikus magyarázatát – három évig tartó 72 igehirdetését – teszi közzé. (A beszédeket átfésülte, némileg rövidítette lektor barátja: Kovács Tibor.) Dr. Szathmáry nem szakszerű (exegétikai) kommentárt fűz a János-evangélium egy-egy szakaszához, hanem amolyan „lelki olvasásba” vezet be. Természetesen az aktualizáló beszéd, a mának szóló üzenet kifejtése mögött ott van a szerző biblikus és teológiai tájékozottsága. Az Előszóban ezt írja: „Nyilvánvaló, hogy ezekben az igehirdetésekben hitemet mondtam el, vallottam meg, vagyis az a Jézus-közösség, Jézus-követés húzódik meg mögöttük, mely egyedülálló, mint minden keresztyén hite, melynek titkába egy kívülálló alig tekinthet be. De az igehirdetésekben a lepel lehull, és az ember egészen önmagát adja.” (19. old.)

Mona Ilona: Slachta Margit. CORVINUS Kiadó, 1997, 289. o.

Hiánypótló mű született idén, egy igen alapos, sok éves kutatómunka eredményeit összegező kötet a Szociális Testvérek Társasága (SZTT) első főnöknőjének, Slachta Margitnak az életéről.

A könyv írója, az ugyancsak a Szociális Testvérek Társaságához tartozó Mona Ilona testvér, mindjárt az első lapon leszögezi, hogy Slachta Margitot sokan ellentmondásos egyéniségnek tartották, pedig nem ő volt ellentmondásos, hanem a kor, melyben élt.

Hogy ki is volt ő valójában, sokoldalúan válaszolnak e kérdésre a könyvben megszólaló emberek. Margit testvér olyan pontosan fogalmazó valaki, aki, noha „gyorsan beszélt, de rendkívül érthetően. Amit mondott, azt azonnal nyomtatásba lehetett volna adni” – jegyzi meg az egyik visszaemlékező. Olyan valaki, aki teljes elkötelezettségben élt, az Isten szeretetében, aki ügyeket képviselt, embereket mentett. Mégis hadd álljon itt Slachta Margitnak az a gondolata, melyet egy konferencia alkalmából a lélek fejlődéséről fejtett ki, s melyből kiviláglik, milyen is lehetett voltaképpen ő maga: „egy a lényeges, az Isten szeretete s az embertárs iránti jóakarat, . . . Az Isten szeretetére való törekvés lényegesen különbözik attól a törekvéstől – folytatja –, hogy önmagamat tökéletesítsem. A lélek, amely csak az Isten szeretetére törekszik, önfeledtté, nagylelkűvé lesz . . .” „Hogy az ilyen módon lekötött élet milyen külső keretek közt folyik, és milyen munkához kapcsolódik, másodrendű kérdés” – folytatja. Ezt éli, ezt tanítja a főnöknő.

* * *

Prohászka számos intézményt indított útjára. Az ő ihletésére hozta létre Farkas Edith a Szociális Misszió Társulatot (SZMT), melyhez Slachta Margit csatlakozott. A szent életű püspök bábáskodott a Regnum születése körül is. Ugyanígy a keresztény élet formálásában a jezsuiták szerepe és befolyása is kitapintható. A katolikus szervezetek e sokszerű és párhuzamos mozgása tartotta a lelket a magyarságban azokban a sorsformáló időkben, amikor ugyanúgy ellenszélben dolgozott az egyház, mint ma. Ezek a szent életű emberek és az általuk létrehívott közösségek jól tudták, hogy az egyház sorsa a mindenkori üldöztetés. De nemcsak a század első felében hatottak az akkori generációkra, hanem hatásuk töretlenül jelen van még akkor is, ha a szocialista-kommunista államirányítás igyekezett csírájában elfojtani valamennyi művüket, kezdeményezésüket. A társadalomformálási törekvések elolvashatók a mára már jelentős számú könyvekből. Nem tudunk úgy szólni az egyik rendről, kongregációról, lelkiségi mozgalomról, hogy a másikukat ne említenénk. A levegőben van annak a fontossága és szükségessége, hogy ma integráltan tegyék dolgukat, megosztva a feladatokat, és segítve egymást lelki munícióikkal, hogy a jelen jubileumi években korábban nem belátható energiák szakadjanak fel azokból, akik számára mindig is a legfontosabb az Isten országának építése volt.

Külön érdekessége a könyvnek, hogy tárgyilagosan leírja, hogyan történt a SzMT és a SZTT különválása. Milyenfajta lelki érés, mennyi türelem és szeretet lengte be a feszültségek ellenére ezeket a történéseket. Választ kapunk arra, hogy Farkas Edith miképpen változtatott a bencés regulán, s közeledett a jezsuitákéhoz, miképpen váltották fel a Szentlélek-kultuszt a Jézus Szíve-kultusszal; de arra is, hogy miképpen vélekedett eme dolgokról Prohászka Ottokár püspök.

Slachta Margit helyettes vezetője a Szociális Misszió Társulatnak. Ez saját megfogalmazásuk szerint olyan szerzetesközösség, melynek tagjai a világ szemében nem egyháziak, s az egyház szemében nem világiak. Amikor pedig a SZMT reguláját  annak főnöknője, Farkas Edith alpvetően megváltoztatja, Slachta Margit hosszas lelki vajúdás után úgy dönt, hogy az eredeti úton halad tovább. Létrehozza tehát néhány társával együtt a Szociális Testvérek Társaságát, a mindmáig egyetlen olyan magyar női szerzetesközösséget, mely nemzetközivé lett (kanadai, amerikai /USA/,  szlovák, romániai, kubai kerületekkel). [E szervezet különössége, hogy kerüli az intézményesülést. Munkatársai, a testvérek, sokféle meglévő intézményben működnek, de maguk nem kívánnak a bürokrácia felé lépéseket tenni, éppen annak érdekében, hogy „emberközelben” maradhassanak az intézményesülés terhei nélkül.]

Slachta Margit létrehozta ezenkívül a keresztényszocialista párthoz tartozó nőkből a Keresztény Női Tábor (KNT) nevű szervezetet, mely 1943-ban ünnepelte huszonötéves jubileumát. Erről az alapról indulva végül is a Polgári Demokrata Párt listáján lesz újra képviselő (1945). A KNT valóban női alapossággal dolgozik. „Házi gondozóik” a főváros ínségének enyhítése céljából felmérik a lakótömböket. Katasztert készítenek az egy házban lakó módosak adakozásáról (!) és a szegényekről. A KNT hitvallásában olvashatjuk: ,,A keresztény Magyarország mentésén dolgozni nem politizálás, hanem véres szent munka. (. . .) Amit romba döntött az erő, és amit nem tudott megvédeni az ész – (a férfi két nagy fegyvere) –, azt talán felépíti a szív és életre kelti a lélek.”   

Mint első nőképviselő felemeli szavát annak érdekében, hogy a parlamentben női politikusok is dolgozhassanak. Érvei meggyőzőek: A férfi erejét és értelmét, elemző készségét, a nő viszont szíve érzékenységét, lelkét, beleérző képességét, intuitivitását viheti a parlamentbe. A nemeket összehasonlítva megállapítja, hogy a férfiak nagyvonalúak a kiadásokban, a nők viszont takarékosak, részletezőek. A pazarló költségvetés nők alkalmazásával a takarékosság irányában fejlődhetne.   

Hogy ki mindenkin segített ez a Krisztusnak elkötelezett személy, nemigen lehet összeszámlálni. Segített a nyugdíjasokon, a szegény sorsúakon, az iskolázatlanokon, a nőkön, az anyákon, az üldöztetést szenvedő zsidókon, de kommunistákon is, az elítélteken, a perbe fogott hercegprímáson, a foglyokon, a katonákon, a munkanélkülieken, a munkaszolgálatosokon, a hontalanokon.

Harcolt az erkölcsösebb magyarságért, elsősorban az egyének megváltozásáért, de a közélet tisztaságáért is. Harcolt mindenfajta igazságtalanság, szeretetlenség ellen. Harcolt a lánckereskedelem ellen, az árukapcsolás ellen, az ún. faji megkülönböztetés ellen, a nők egészségtelen munkakörülményei miatt; felemelte szavát az igazságtalan bérezés ellen, a fizetett szabadság bevezetéséért, az iskolareform megvalósulásáért, a női nem hátrányos megkülönböztetése ellen a választói jog igazságtalanságai kapcsán. Számára nincs megalkuvás. Egy a kiskorú lányokat ,,felvilágosító könyv” ellen küzdve megjegyzi, hogy „nem szabad belefáradnunk a tiltakozásba az ellen, hogy mikor mindent elvesztett az ország, mikor itt áll a maga nagy nyomorában, kifosztottságában, megcsonkítottságában, hogy ekkor még a lelkiségtől is megfosszák, szinte szuggerálják az embereknek, hogy mentsék fel magukat a lelkiismeret-furdalások alól, mert nincsenek bűneik, mert akaratuk nem szabad. . .”

Munkája nyomán jön létre az iskolanővéri (csírájában az iskolaorvosi) intézmény. Slachta Margit javaslatára adóztatják meg a lóversenyfogadásokat. Az e forrásból származó adót, az összes bevétel 2%-át, a főváros szociális-karitatív alapjainak bővítésére fordítják. Ugyancsak ő javasolja a luxuslakások utáni adó megfizettetését. Javasolja továbbá a munkások számára a családi bér intézményének a bevezetését, országos mozgalmat indít a női választójogért.

Ez a róla szóló könyv különösen is aktuális a közelgő választások előtt. Tükröt tart elénk, annak a fajta keresztény magatartásnak a tükrét, mely megkívántatik mindenkitől, aki a politikában keresztényként kíván fellépni. Slachta Margit a Szent István-i állameszmény elkötelezettje. Miben áll ez? „A nép és a főhatalom hordozói is tudják és vallják, hogy felelősséggel viselik a hatalmat, és hogy ezzel a felelősséggel az Úristennek tartoznak.”

Vajon vállalná-e valaki felelősséggel ma az ő plakáton megjelenő mondatát: „Lesz még új Magyarország, mely fölött a kereszt fog uralkodni, s amelyben igazán testvérek leszünk.”  Vajon merné-e valaki ma felelősséggel kijelenteni azt, amit ő a Budapest I. kerület választópolgárai előtt kijelentett: a kerület összes alacsony nyugdíjú polgárát biztatja, keresse meg levelével őt, s három hónapon belül segíteni fog jövedelmi viszonyaikat kedvezőbbé tenni. Továbbá valamennyi szülőnek megígéri, aki szegénysorban neveli gyermekeit, hogy féléven belül érezhető támogatást biztosít számukra. Bebizonyosodott, hogy Slachta Margit nem a levegőbe beszélt.

Nem hagyható szó nélkül az sem, mennyire kitapintható Slachta Margit lelki fejlődése, és hogy milyen tanulságos azt lapról lapra nyomon követni.

Bár igen gondolatgazdag a kötet, mégis bíznunk kell abban, hogy a Slachta-kutatás tovább folytatódik, és a főnöknő gondolatainak gyűjteménye egy újabb könyvben szintén napvilágot lát, hiszen legtöbb megállapítása ma is érvényes, korunk számára is hordoz üzenetet.

* * *

A Slachta Margit életét feldolgozó tanulmánykötet a XX. századi magyar egyház egyik jellegzetes fejezetét mutatja be. A korábban megjelent Prohászka-naplókat, a jezsuiták vallomásait, Hetényi Varga Károly, Dienes Valéria könyveit vagy akár a Regnum történetéről szóló munkát lapozgatva szembetűnik, hogy volt a katolicizmusnak egy olyan sajátosan magyar, ugyanakkor európai vonulata, mely párhuzamosan és hosszú időn keresztül teljesített szolgálatot a magyar társadalomban. Jól ismerte a valóságot, fej fej mellett küzdve, hogy a keresztény értékek kovászként átjárhassák a társadalmat a közjó hasznára. Számos nagyformátumú egyéniséget mutattak fel, akik megkísérelték munkásságukkal felölelni a vallás, a politikai élet, a tudomány, a művészetek egyes részterületeit is.

Gyorgyovich Miklós

Julien Benda: Az írástudók árulása. Bp. Fekete Sas Kiadó, 1997, 365 old.

Ha más esetben is igaz, hogy a könyveknek megvan a maguk külön története és sorsa – habent sua fata libelli –, akkor J. Benda esetében ez többszörösen is igaz. Ti. olyan műnek újbóli kiadásáról van szó, melyet már megjelenésekor, 1927-ben „korunk erkölcsi főművének” neveztek, és óriási vihart kavart világszerte. La trahison des clercs magyarországi fogadtatása pedig még érdekesebbé teszi az egész kérdést, hiszen Babits Mihály – akinek tanulmánya is megtalálható a  kötetben – már tíz évvel előbb, 1917-ben a Gondolat és írás című könyvében elemezte ugyanezt a kérdést, „Veszedelmes világnézet”-nek keresztelvén a témát. Érthető, hogy a kortársak ezt nemcsak méltányolták, de azt is észrevették, hogy ő még Bendánál is „előbbre hajlik a szakadék szélén”, sőt többet mond nála, és olyat is, amit Benda nem írna ma alá. Túlzás nélkül mondható, hogy itt szellemóriások vitáznak egy erkölcsi kérdés, nevezetesen az írástudók felelőssége felett Párizsban és Budapesten egyazon időben. Ünnepi perce volt ez a magyar irodalomnak és az egész hazai szellemiségnek, hiszen itt nemcsak könyvismertetésről volt szó, hanem nyílt vallomásról. „Meg kell itt jegyeznem – írja Babits –, hogy távolról sem azonosítom magam a Benda könyvével, s annak egyes állásfoglalásaitól teljesen szabad vagyok.” (82,1.)

De hát végül is miről szól ez a szellemi párviadal? És mennyiben érdekel ez minket hét évtized múltán? Nemcsak érdekel, de épp rólunk szól! Megállapíthatjuk, hogy Európa mai írástudói egyre jobban távolodnak elődjeiktől, akik évszázadokon keresztül állandóan és egyértelműleg hirdettek egy érdekeken és erőn felül álló s azoktól független erkölcsöt. Tőlük tanultuk meg, hogy minden kor az írástudók problémája, hiszen a kor lelkét az írástudókban kell keresni; ők mozgatják a „század lépteit”. Ez az osztály a papok (clerc) hivatástudatából fejlődött ki, és magasabb értékek letéteményesének érezte magát. Bár ezek a klerikusok sem álltak mindig minden helyzetben a tökéletesség fokán, de „mégsem a nemzet volt az Isten felett, hanem az Isten a nemzet felett”. Benda és vele együtt Babits épp azon háborodnak fel, hogy a Szellem emberei ma megtagadják eredeti szent hivatásukat! Ma annak vagyunk tanúi, hogy a Szellem leborul a Tények előtt. Vádolják a bölcselőket, a szociológusokat, a tudósokat, a kritikusokat, művészeket, írókat, de még a papokat is, mert hűtlenné váltak a Szellemhez. A régi írástudók is emberek voltak, de büszkén hangoztatták, hogy egyetlen céljuk az Igazság, a Szellem szolgálata: a bűnt megbélyegezték, akárki követte el – úr vagy szolga, hazafi vagy ellenség.

Ezzel szemben a mai írástudó már nem vállalja, hogy utat mutat, és felnéz az eszmék csillagára. A veszedelem ott kezdődik, amikor előbb a hibákat, majd a bűnöket erényekké avatják!

Míg Bendát nem érdeklik a történeti előzmények, addig Babits rámutat magára a folyamatra: a tiszta ész kritikája óta az emberi filozófia tevékenysége abban merült ki, hogy az Ész tekintélyét aláássa. Ők ugyan távol voltak attól, hogy az Ész erkölcsét lerontsák, de a lavinát már nem lehetett megállítani, és ma eljutottunk oda, hogy az igazság egyetlen kritériuma a hasznossági elv. A régi írástudó az igazsággal és erkölccsel érvelt, a mai a lehetőségekkel és gazdasági összefüggésekkel. . .

* * *

A könyv újbóli kiadásával kapcsolatban csupán annyit mondanék, hogy bár hónapokon belül elfogyott, elmaradt a „vihar”, a szellemi párbaj. És ez önmagában jelzi, hogy amitől Julien Benda és Babits félt és rettegett, bekövetkezett: a Kor detronizálja a magaslatról a „klerikust”, a Szellem képviselőjét, az írástudót, mert elárulta eredeti hivatását, és „helyébe az Aviatikust, a Boxbajnokot, vagy legfeljebb még a néger táncosnőt helyezi” (67.1). Maguk az írók és az írástudók adták az értékskálát ehhez a rangsorhoz, „mikor ideáljukat a legösztönösebb primitívségben, valami testi, sőt nemegyszer szinte állati művészetben keresik ők maguk is”. Anteusz mindig új erőt szívott a földből, de ezt az erőt nem arra használta fel, hogy a földön fekve maradjon. És az is igaz, hogy Orfeusz sem hitte, nem hihette, hogy zenéjével az idők végezetéig bűvölheti a fenevadakat. „De az a reményünk mégis jogosult lehetett talán, hogy végül maga Orfeusz ne vált légyen fenevaddá.” (272.1.)

Ki gondolta volna, hogy az ilyen vádak nem borzolják fel újból a mai írástudók idegeit? Babits annak idején a viták, támadások pergőtüzébe került: „Cikkem nyomában rövid idő alatt egész kis irodalom támadt . . . a legkülönbözőbb jobb- és baloldali folyóiratok hasábjain.” – J. Benda pedig kénytelen volt új tanulmányt írni, támadóinak válaszolva La fin de l’infini címmel. – Elképzelhető, hogy napjaink „klerikusai” már vitatkozni sem akarnak, vagy tán nem is tudnak az őket ért vádakról? Csak nem veszítettük el hitünket a Morál és az Igazság erejében? Legalább néhányan valljuk, hogy az Írástudóhoz inkább illik a Világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlan áll, és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát –  míg csak egy új vízözön le nem borítja lámpáit! (82.1.)

Mindenesetre olyan könyv jelent meg újra, mely gondolkodóba kell ejtsen minket, hacsak nem akarunk a Tolsztoj elbeszéléséből való zsiványhoz hasonlítani, kinek remete gyóntatója összecsapja kezét, mondván: „A többiek legalább szégyellték a zsiványságot – de mit csináljak veled, aki büszke vagy rá?” (253.)

Barlay Ö. Szabolcs

Walter Bühlmann: Hogyan élt Jézus? Corvinus Kiadó 1997,141 oldal. A másodszor kiadott könyv témája és alcíme: lakás, étkezés, munka, utazás a 2000 évvel ezelőtti Palesztinában.

Amit a könyv alcíme ígér, meg is valósítja. Sokoldalúan láttatja azt a kort, melyben Jézus élt, azt a vidéket, ahol felnőtt, tanított, szenvedett és feltámadt. Elvezeti az olvasót a kétezer évvel ezelőtti Palesztinába, és mutatja be magát az életteret, de a helybéli szokásokat, a viselkedéskultúrát, a szokásos tevékenységeket is. Attól válik érzékletessé a könyv, hogy mai analógiákat vonultat föl. A karavánszerájt nemcsak lerajzolja, hanem megjegyzi: ma talán a motel nyújt hasonló szolgáltatásokat. A tevehajcsárokról megállapítja, hogy ma a szállítmányozási vállalatok végeznek olyanféle feladatokat. Plaszticitását jelentős mértékben megnövelik az alkalmazott illusztrációk is. Minden eszközt megragad, amit csak a rendelkezésére álló két dimenzió megenged. A könyv 141 lapja 173 ábrát tartalmaz. Ezek térképek, fényképek, rajzos ábrák, grafikonok, táblázatok, alaprajzok, jelenetek. Tudomásunk szerint a budapesti papnevelő szeminárium kötelező olvasmánnyá tette e művet, hiszen a papok, hitoktatók számára a legfontosabb, hogy minél sokszerűbben legyenek képesek bemutatni, megjeleníteni, élővé tenni mindazokat a történéseket, amelyek a mindenkori emberiség számára a legmélyrehatóbb változások forrása voltak. A könyv ,,A hét szabad művészet könyvtárá”-nak, a Zsámbéki  Katolikus Tanítóképző Főiskola sorozatának köteteként került kiadásra.

(Gy.M.)

MAGYAR PAPI EGYSÉG