|
Távlatok / 27 - 1996. február Tartalom Katolikus magyar lapok 11, 33, 57, 94, 122 Mi érdekli az olvasót? 118 Szabó Ferenc: Prohászka időszerűsége 5 Prohászka tegnap – visszaemlékezések, vallomások 12 1. A Prohászka-riportokból 12 2. Barankovics István: A Prohászka-szobor ledöntése után 19 3. Belon Gellért: Prohászka lelkisége 22 Barlay Ö. Szabolcs: Prohászka Ottokár lelki élete Rómában 25 Bella Lászlóné: Prohászka Ottokár, a lelki atya 35 Prohászka Ottokár: Húsvéti hitünk 44 Lelóczky Donát: ,,Az isteni szeretet követei’’ 46 Ugróczky Gyula: A megtalált boldogság 51 Babos István: Van-e értelme a gyermekkeresztségnek? 58 Nagy Ferenc: Lelkipásztori kérdések a gyermekkeresztséggel kapcsolatban 70 Frank Miklós: A szeretet negyedik dimenziója I. 82 Hartai Éva: Egyház és kommunikáció 90 Nemeshegyi Péter: ,,Terjedjen az Úr igéje’’ 95 Dér Katalin: A szófelejtés a létfelejtés kezdete 103 Rónai Zoltán: A Megfeszített és a próféta 113 Szőnyi Zsuzsa: Százéves a film 119 Kereszty Rókus: Jézus Krisztus (Szabó Ferenc) 123 Szabó Ferenc: Szomjazod hogy szomjúhozzalak (Dékány Endre) 125 Tomka Miklós: Csak katolikusoknak (Szabó Ferenc) 126 Bozsóky Pál Gerő: Keresztes hadjáratok (R) 128 Paskai László: Beköszöntő 2 A Távlatok 96/1. számának szerkesztőségi bevezetőjéből 3 Beran Ferenc: Az Unio Apostolica Cleri története, élete és lehetőségei 4 Rédei József: A papi közösség a lelkipásztor életében 11 Rabai Antal: Mindenkivel megtörténhetett 15 Brückner Ákos: Lelkipásztori élmény 16
SZERKESZTŐI BEVEZETŐ Tavaly október 10-én egésznapos konferenciát rendeztünk Székesfehérvárott ,,Prohászka ébresztése’’ címmel. Az egy évvel ezelőtt megalakult kutatócsoport számolt be Prohászkára vonatkozó munkáiról. Jóllehet a konferencia teljes anyaga, illetve azok a dolgozatok, amelyekből az előadók ízelítőt adtak, a terv szerint e számunkkal egy időben külön gyűjtőkötetben megjelenik, hasznosnak gondoltuk, hogy ez évi első számunkat Prohászka Ottokárnak szenteljük. Néhány újabb tanulmányon kívül szemelvényeket nyújtunk Prohászka tegnapi értékeléséből is: visszaemlékezések, vallomások tanúsítják azt, ki volt Prohászka a század első felében magyar katolikusoknak és másoknak – protestánsoknak, a magyar irodalomnak, a magyarországi lelki újjászületésnek. ,,Magyarország apostola és tanítómestere’’ – ez áll Prohászka Ottokár (1858–1927) székesfehérvári síremlékén. Valóban ez a két szó – apostolus és praeceptor – jól jellemzi országos szerepét a magyar katolicizmus megújításában. Mindazok, akik személyesen ismerték, látták, hallották, egyénisége varázsának bűvöletében éltek, ahogy Sík Sándor hangoztatta 1935-ben ,,Az élő Prohászka’’ című tanulmányában: ,,Az a nemzedék, amely ifjúságának nagy szenzációjaként élte át Ady Endre költészetét, mindennemű költészetet többé-kevésbé mindig az ő mintája szerint fog elképzelni. Lehet-e csodálkozni, hogy a XX. századi Magyarországnak az a csodálatos tüneménye, akit Prohászkának nevezünk, nemcsak tömegeket bűvölt el páratlan lendületével, hanem mélyebb és előkelőbb szellemek ezrei számára is termékenyítő, életalakító élménnyé lett?’’ Ravasz László református püspök 1931-ben arról írt, hogy mit jelentett Prohászka a magyar irodalomnak. Így magasztalta a nagy püspöktestvért: ,,Prohászka bizonyságtételéből mindenki megtermékenyedik, aki a kereszténységgel kapcsolatban áll. Éppen ezért ebben a vonatkozásban is egyetemes érték, mint mindenki, akinek belső nagysága a korszak színvonala fölé nő. Egyházára nézve küldetése fölér egy megnyert háborúval, de nyereségajándékaival gazdagabbá lesznek ellenfelei is.’’ És a sokáig ateista, antiklerikális Gárdonyi Géza 1912. december 22-i levelében így gratulált Prohászkának: ,,Köszöntöm a Napba öltözött embert, kit Isten homlokon jelölt a kiválasztottság jelével. . .’’ Nem feladatom itt, hogy vázoljam a század első felének magyar katolikus újjászületését. (Lásd: Nyisztor Zoltán: Ötven esztendő, Bécs 1962.) Nyisztor – aki Bangha mellett jelentős szerepet játszott a Magyar Kultúra szerkesztésében, és közelről látta a kibontakozást – a ,,hódítók’’ élén szól Prohászkáról, majd mindjárt a másik ,,nyitrait’’, P. Banghát mutatja be. Nyisztor is szuperlatívuszokban szól Prohászkáról, aki mint ,,üstökös a csillagtáborban’’ ragyog, és Pázmány Péterhez hasonló szerepet tulajdonít neki a katolikus megújhodásban. Meg kell vallanunk: manapság sokszor már fárasztó a kortársak Prohászkára való emlékezésének olvasása. A sok-sok szuperlatívusz és dicshimnusz mögött a későbbi nemzedékek nem látják – mert nem ismerik, nem tapasztalhatták meg – a roppant apostoli erőfeszítést és e munka gyümölcseit, ahogy ezt a kortársak megtehették. Ezért sürgető feladat Prohászka ,,ébresztése’’ , vagyis életművének, szellemi örökségének feldolgozása és bemutatása, annak megvilágítása, hogy miért is nagy Prohászka, és hogy ma is miért időszerűek eszméi. Belon Gellért, aki Vass Péter piarista mellett az egyik legjelesebb Prohászka-kutató volt, már 1959-ben felhívta a figyelmet (Vigilia, 1959. január, 14 old.): »Nem elég a Prohászkát méltató nagy kortársak végső megállapításait továbbadni«; mert bár szolgálatot teszünk a felnövekvő fiatalabb nemzedéknek, »a nagy megállapítások lelkes szavakba való burkolásával«, az ünnepi megemlékezések szuperlatívuszaival igen nagy kárt is okozunk. – »Ahogy a feltorlódó villamos áram rendkívüli fényességre lobbantja lámpánkat, de rövidesen ki is égeti, úgy vagyunk Prohászka dicséretével is: a rendkívüli nagyság hangoztatása a saruszíjat megoldani nem merők kicsiségének és méltatlanságának érzetét neveli ki bennünk. És ha van panasz, hogy Prohászkát nem sokan olvassák – és sajnos, jogosult panasz –, akkor ennek okát itt kell keresnünk. És amíg egy jól megírt és teljes Prohászka életrajz el nem készül, addig e babonás tiszteletből származó bénultság aligha fog eltűnni.« Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy nem csupán egy új életrajz megírásáról van szó, hanem a teljes életmű kritikus/tárgyilagos feltárásáról és bemutatásáról. Ezért is hoztuk létre Takács Nándor székesfehérvári püspök vezetésével az ,,Ottokár Alapítványt’’ (1994), és alakítottuk meg az említett kutatócsoportot. * * * Karácsonyi számunkban jelentős helyet foglalt el a Fórum az egyházról, ahol a világegyház és a magyarországi egyház jónéhány égető kérdését érintettük, különböző véleményeknek is helyet adva. A ,,Fórum’’ folytatódik, a beérkező visszhangokra majd reagálunk is, de ez túl korai lenne ezévi első számunkban. Hogy mindenféle találgatásnak elejét vegyük, leszögezzük: senkitől se vatikáni, se hazai egyházi felsőbbségtől nem kaptunk megbízást vagy ösztönzést arra, hogy a ,,Bulányi-üggyel" foglalkozzunk. A Máté-Tóth András-cikknek és az András-Szabó-beszélgetésnek közlése kizárólag a Távlatok szerkesztőségének kezdeményezése volt. Úgy gondoltuk, hogy ha a ,,Fórum az egyházról" rovatban a magyarországi egyház helyzetét és feladatait elemezzük, nem hallgathatunk e fájdalmas tényről. A konfliktusok megoldásának útja nem lehet a felek kölcsönös elzárkózása, hanem csakis a kapcsolattartás és a párbeszéd. A hierarchia és P. Bulányi között ,,peres ügyben" nem kívánunk döntőbíróként fellépni, ez nem tartozik illetékességi körünkhöz. De mivel a magyar egyház megújulása, az új evangelizálás a mi ügyünk is, mivel fontosnak tartjuk az egyházon belüli kommunikációt és az eszmecserét, elmondtuk véleményünket bizonyos kiadványokról, megnyilatkozásokról, amelyek - szerintünk - nem szolgálják az egyház építését. Várjuk a hozzászólásokat, amelyeknek következő számunkban helyet adunk. A Távlatok főszerkesztője az Új Ember 1995. november 26-i számában cikket írt Karl Herbst A valódi Jézus című könyvéről, amelynek magyar fordítása (Gromon András munkája) az Elpídia kiadónál jelent meg. Mivel a német pap munkája sokakat megbotránkoztatott a katolikus hit lényegét kikezdő állításaival, a magyar hívőknek eligazítást akartunk nyújtani. Ezért is részletesen ismertette és bírálta a könyvet a Távlatok előző számában Nemeshegyi Péter jezsuita teológus (a Nemzetközi Teológiai Bizottság volt tagja), megállapítva, hogy Herbst Jézus-felfogása leginkább az unitáriusokéhoz hasonlít. A Távlatok főszerkesztője ,,Az ál-Jézus és hamis prófétái" című cikkben főleg azt akarta hangsúlyozni, hogy teológiatanár vagy prédikáló pap a katolikus egyház nevében ne hirdessen hamis tanokat, tévedéseket, amikor hitünk központi titkáról, Krisztus haláláról és feltámadásáról van szó. A Krisztus-dogmát el lehet mélyíteni - újabb értelmezésekkel kiegészíteni a korábbi megfogalmazásokat -; de nem lehet ideológiánk nevezni az egyetemes zsinatok ünnepélyes definícióit. * * * Októberi számunkhoz egy kérdőívet mellékeltünk, amely húsz kérdést tartalmazott: a magyar médiumokról, elsősorban a katolikus sajtóról, nevezetesen a Távlatokról kérdeztük meg olvasóinkat. Hálás köszönetet mondunk mindazoknak, akik gyorsan teljesítették kívánságunkat, és közreműködtek a felmérésben. Több mint hatszázan küldték vissza a kitöltött kérdőívet, ami jelentős eredmény. Az adatok feldolgozása folyamatban van. Kiss Ulrich jezsuita, aki most fejezi be rendi tanulmányait Rómában, diplomadolgozatához szervezte meg ezt a felmérést. (Némileg módosítva a kérdőívet a Vatikáni Rádió párezer hallgatójának is szétküldték az év végén: azokat kértük a közreműködésre, akik megkapják a rádióműsorfüzetét.) A közvéleménykutatás eredményeiről majd tájékoztatjuk olvasóinkat. * * * Ez évtől rendszeres mellékletet csatolunk a Távlatok évi 3-4 számához (a nyári kettős számhoz nem). A Magyar Papi Egység füzetének felelős szerkesztője, Beran Ferenc esztergomi egyházmegyés pap, aki az első számban bemutatja az Unio Cleri mozgalom történetét. Nem ,,véletlen’’, hogy az Unio Cleri füzete a Távlatok mellékleteként jut el a papokhoz és szerzetesekhez, hiszen – mint ismeretes – folyóiratunk részben a Szolgálat szerepét folytatja. Ez utóbbi pedig a P. Hunya Dániel S.J. által kezdeményezett Papi Lelkiség (1941), illetve utóda, a külföldön P. Őry Miklós S.J. által szerkesztett Magyar Papi Egység folytatása volt. Az Unio Cleri magyar ágának lapja volt: a papi egység ápolása volt főcélja. 1969 húsvétján indítottuk el a Szolgálatot. Amikor ,,Programunk’’-at megjelöltük, hangsúlyoztuk, hogy a II. vatikáni zsinat szellemét, teológiáját, lelkiségét és lelkipásztori irányvonalát kívánjuk képviselni és szolgálni. Mivel a zsinat után némi rés nyílt, hogy lapunkat Magyarországra is beküldhessük, elhagytuk a ,,hazai helyzet’’ című rovatot, amely megakadályozta volna a Szolgálat hazaküldését; továbbá egyre inkább figyelemmel voltunk a világi olvasókra is. A folyóirat ténylegesen papi körökön messze túlterjedő olvasóközönséghez juttott el. Amikor a politikai helyzet lehetővé tette az újabb profilmódosítást, a Távlatok még fokozottabban figyelembe vette az nem egyházi értelmiségi tábort, ezért elhagytuk a ,,Halottaink’’ című rovatot. A most induló füzetmelléklet újrakezdi majd e rovatot többek kívánságára; mellette a kifejezetten papi problematikát tárgyaló írásokat közli. Az egy ívnyi füzetet csak paphallgatóinknak postázzuk.
LELKISÉG
s akkor meg kell halnunk, s bármily ragyogó lélek lakott is valakiben, a test széthull, s természet s tudomány azontúl föltámadásról, az élet dicsőséges húsvétjáról mitsem tudnak. De tudnak róla a hit s a remény! Mi hisszük, hogy a lelkek valamikor ismét testet öltenek, s a húsvéti Krisztus a megdicsőült léleknek épp azt a testre is kiáradó erejét mutatja be magán, s ígéri nekünk is. Hirdeti, hogy a megdicsőült lélek képes a testet is dicsőségbe s szellemiségbe öltöztetni. Aki ebben nehézséget lát, az gondoljon azokra a csodálatos tünetekre, melyeket a magnetizmus, a hipnotizmus, az alvajárás, a távolba való látás és megérzés nevén ismerünk. Ezek oly állapotok, melyek megsejtetik velünk, hogy mire képes a lélek, ha finom szervezet áll rendelkezésére; mintha csak kiemelkednék a tér s idő korlátaiból, s valamiképp legyőzné a fizikai nehézségeket. Fokozzuk már most a lélek e csodálatos tehetségeit; képzeljük el, hogy azok kiáradnak, s hatalmukba ejtik s áthatják a durva testet: mily új, csodálatos élet támadna a lélek ez elhatalmasodásának nyomában! A hit mondja, hogy Krisztus megdicsőült testtel támadt föl, s ugyanaz a hit azt is, hogy mindazok, kik Krisztussal s Krisztusból élnek, oly finom s erős lelkiségre tesznek majd szert, hogy valamikor megdicsőült, vagyis erős lélektől átjárt s átszellemesített testben fognak élni. Ezt hisszük s várjuk. Szemeinkkel ezt az elváltozást még nem láttuk, s azok közé tartozunk, kikről az Úr mondja, hogy boldogok, akik nem láttak, s mégis hisznek; de azért megsejtjük. Sejtjük, hogy a lélekben titokzatos erők pihennek; sejtjük, hogy lelkünk sokkal finomabb s lelkibb életre volna alkalmas; sejtjük, hogy önmagunk is titkok vagyunk, s az apostol szerint még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mi lesz belőlünk. Várjunk hát türelemmel s fejlesszük ki magunkban a krisztusi életet, hogy valamikor megdicsőüljön lelkünk, s ez a megdicsőült lélek a szellemszerű s halhatatlan testnek szépségébe öltözködjék. Az lesz aztán a mi húsvétunk, mely már nemcsak ünnep, hanem valóság s élet lesz. * Kiadatlan kézirat Prohászka fehérvári hagyatékában.
Lelóczky Donát GONDOLATOK SZENT VALENTIN NAPJÁN Örök szerelem? Február 14. a szívek napja. Amerikában már évszázados szokás, Magyarországon most kezd divatba jönni, hogy ezt a napot, Szent Bálint vagy Valentin vértanú ünnepét a szeretet, szerelem, barátság gondolatának szentelik, és jó barátok, szerelmesek valami módon kifejezik vonzalmukat egymásnak.* E nap közeledtét nem lehet nem észrevenni az Egyesült Államokban: üzletekben, utcán, hivatalokban piros szívekkel van díszítve minden. Mit mond nekünk ez a millió szív? A szerelem és a barátság fontosságáról beszélnek. Azt mondják, hogy ami végső soron mozgatja a világot, az nem a nagy felfedezések, nem a világ vezetőinek a bölcsessége, nem a világgazdaság változhatatlan törvényei, hanem az az egyszerű tény, hogy az emberek szeretik egymást, hogy az emberek készek dolgozni, nagy áldozatokat hozni barátjaikért és családtagjaikért, emberekért, akik gondjaikra vannak bízva. De a Valentin napjának millió szíve sem tudja elfelejtetni a millió összetört szívet, a millió összetört barátságot és házasságot, mert mindennapi életünk állandóan emlékeztet bennünket arra, milyen törékeny jószág is a szeretet. Ezért aztán Valentin-nap millió szíve inkább az emberi szív szeretet utáni éhségéről beszél, mint annak a szeretetnek a beteljesedéséről. Szüntelenül éhezünk tartós szeretet után, olyan szeretet, szerelem után, amely legyőz minden akadályt, áthidal minden nehézséget, minden távolságot. Minden barát, minden szerelmes ezt ígéri: ,,Örökké foglak szeretni.’’ Minden szeretet, minden szerelem magában foglalja az igényt és az ígéretet, hogy örökké tart, és keserűen látjuk, hogy a legtöbbje mégis milyen kérészéletű. Létezik egyáltalán Örök Szerelem? Igen, létezik; igaz, hogy csak egy, de az is elég. Ez az egyetlen Örök Szerelem Annak a Szívében lakik, Akiben az egész örökkévalóság jelen van, az Isten-ember Szívében, a megtestesült Ige Szívében, Jézus Krisztus Szívében. Ez a lándzsával átszúrt Szív Isten Örök Szerelmének az ikonja, s egyúttal lakóhelye. Tehát a Valentin-nap millió szíve végső soron egyetlen szív felé mutat, Jézus átszúrt Szíve felé. Szent János azt állítja levelében, hogy Isten szeretet. Kezdetben, mielőtt bármilyen teremtmény létezett volna, létezett a végtelen szeretet örök áramlása az Atya, Fiú és Szentlélek között, a háromságos egy Istenen belül. Ez a szeretet indította Istent, hogy teremtményeket hozzon létre, akikkel megoszthatja ennek a szeretetnek a boldogságát, s azóta is ez a szeretet tartja fenn, tartja meg a létben valamennyi teremtményét. Minden egyes személyt ezzel a szeretettel teremtett, és szeretete elkísér bennünket, akárhová vet is bennünket a sors. Örök szeretetével szeret Isten mindegyikünket. Annyira szerette Isten ezt a világot, ezt a küzdő, remélő, botladozó emberiséget, hogy a történelem egy pontján elküldte közénk Fiát, hogy olyan emberré legyen, mint mi vagyunk, elküldte örök Szavát, hogy emberi szavakkal beszéljen hozzánk, végtelen isteni szeretetét egyetlen emberi Szívbe rejtette, Jézus Szívébe. Igen, Isten egész örök szeretete ott rejtőzik Jézus Szívében. Az emberek szeretnek dicsekedni a számítógép-technológia hihetetlenül gyors fejlődésével, egyre fantasztikusabbnak hangzó eredményeivel. Büszkék arra, hogy egyre több és több ,,memóriát’’ tudnak tárolni egyre kisebb és kiesebb memória-,,chip’’-ben, hogy ma egyetlen apró lemez pl. sokkötetes lexikon teljes szövegét, valamennyi ábráját és képét magába tudja fogadni. Ilyenfokú sűrítés csakugyan minden elismerést megérdemel, mégis elenyészőnek látszik, ha azt Isten örök szeretetének egyetlen emberi Szívbe, Jézus Szívébe történő sűrítésével hasonlítjuk össze. Jézus emberi Szívével a végtelen Isten szeret bennünket. Isten szeretetének teljessége, mind a Szentháromságon belüli örök szeretetáramlás, mind az egész teremtést létrehozó, fenntartó isteni szeretet, Isten minden teremtménye iránti, minden egyes emberi személy iránti kimondhatatlan szeretete van elrejtve Jézus Szívében. Igen, egyetlen Örök Szerelem létezik a világon, s ez az egyetlen Örök Szerelem Jézus Szívében van elrejtve. És mivel Jézus Szíve Isten egész örök szeretetét magában foglalja, ez a Szív egyúttal forrása is a világon létező minden hiteles szeretetnek, amely az embereket egymáshoz köti. Jézus Szívéből szüntelenül örök szeretet árad az emberi szívek millióiba. Szent János nemcsak azt állította, hogy Isten a Szeretet, hanem azt is, hogy mindenki, aki igazi szeretettel szeret, az Istenben van, és Isten őbenne. Minden igazi szeretet isteni valóság, Istentől ered, és Jézus Szívén át ér el hozzánk. Ez az igazi szeretet nem futó érzelem, hanem cselekvő szeretet, amely hűséggel és alázattal szolgál másokat, szeretet, amely együtt tart barátokat és családokat, szeretet, amely végső soron csakugyan a világot mozgatja. Azt mondhatjuk, hogy Jézus Szent Szíve a világegyetem igazi középpontja, hisz Isten szeretetének a teljessége van beléje sűrítve, és minden hiteles szeretet belőle folyik. Hozzá kell mennünk, ha azt akarjuk, hogy emberi szeretetünk valamennyire is hasonló legyen az Örök Szerelemhez. Hozzá kell mennünk, hogy belőle szegény emberi szeretetünk számára valami állandóságot, valami melegséget, valami szilárdságot merítsünk. S ha ez kevés, még többet is tehetünk. * * * Patti Szuber fiatal amerikai lány Tennessee államban járt egyetemre, ápolónőnek készült. A fiatal lány egész lényét átjárta a vágy, hogy embertársain segítsen, nemcsak a földi életben, de még halála után is, s ezért szerveit hivatalosan orvosi célokra ajándékozta arra az esetre, ha vele bármi történne. Sajnos, ez a ,,bármi’’ túlságosan is hamar megtörtént. 1994. augusztus 18. éjszakáján, amikor Patti udvarlójával hétvégi kiránduláson a Great Smoky Mountains nevű nemzeti park kanyargós hegyi útjain autózott, a fiú elvesztette uralmát a kocsi felett, és az autó nekiment a sziklafalnak. A sebesülteket helikopterrel szállították a legközelebbi kórházba, de ott Patti életét vesztette. Patti családja Michigan állam Berkeley nevű városkájában lakott. Chester Szuber, Patti 58 éves édesapja életveszélyes szívbajban szenvedett. Élete során két kisebb és három igen kockázatos szívműtéten esett át. Úgy látszott, az orvosok már mindent megpróbáltak, és megmentésére csak egyetlen remény maradt: egy esetleges új szív, szívátültetés révén. De Amerikában közel háromezer ember várt új szívre: mikor kerülhet sorra Chester? Az autóbalesetről értesülve a család néhány tagja Tennesseebe repült, hogy Patti mellett legyen, de ott már a lány halálának híre fogadta őket. Olyan egyén halála esetén, aki szerveit orvosi célra ajándékozta, a hozzátartozóknak joguk van megnevezni a személyt, akinek az elhunyt valamely szervét szánják. Rövid habozás után a család megkérdezte az illetékeseket, megkaphatná-e Patti szívét saját édesapja? A válasz igenlő volt. Az apa először nem akarta elfogadni lánya szívét, de aztán beleegyezett azzal a meggondolással, hogy Patti maga is bizonyára ezt akarná. A szívet orvosi csoport szállította külön repülővel Michigan államba, és hat órával az után, hogy Patti meghalt a tennesseei kórházban, a lány szíve saját édesapja, Chester testében kezdett el dobogni. Chester két héttel később gyakorlatilag egészségesen hagyta el a kórházat. * * * Amit ma az orvostudomány csodájának tekintünk, azt hétszáz évvel ezelőtt Jézus maga ajánlotta fel egy Istent rendkívüli módon szerető asszonynak. Szent Gertrúd a 13. században élt a németországi Helfta kolostorában. A kolostor nem tartozott kifejezetten a ciszterci rendhez, de több szokást átvettek a ciszterciektől, és a közösség lelkiségében is a cisztercieket, elsősorban Szent Bernátot követte. A kiváló szellemű monostorban több nővér is az életszentség magas fokát érte el. Ezek között a leghíresebb Szent Gertrúd, misztikus írásai következtében. Gertrúd írásai erősen befolyásolták a Jézus Szíve-tisztelet kialakulását. Ahogy Gertrúd egyre növekedett Jézushoz fűződő bensőséges kapcsolatában, egy misztikus élményben Jézus azt ajánlotta fel neki, hogy cseréljék ki egymással szívüket. Gertrúd maga így emlékezik meg erről, írás közben Jézushoz beszélve: ,,Jóságodnak minden eddigi jelén felül bensőséges barátságod felbecsülhetetlen ajándékával is elárasztottál, és nekem ajándékoztad nagy gyönyörűségemre istenséged legnemesebb kincsét, isteni Szívedet, azt hol ingyenesen nekem ajándékozva, hol, kölcsönös meghittségünk jeleként, cserébe adva az enyémért.’’ (Az isteni szeretet követe 2,23) Elfogadnál-e te is ilyen ajánlatot? Elfogadnád-e te is Jézusnak ezt az ajándékát? Megengednéd-e, hogy Jézus szeretete dobogjon a te kebledben, hogy másokat Jézus szeretetével szeressél? Akarod-e a szívcserét? Nemcsak mi vágyunk szeretet után: Jézus is vágyik a mi szeretetünk után. A kereszten halála órájában elhangzott sóhaja: ,,Szomjúhozom!’’ erre a szeretetünk utáni vágyra utal, és megadja egyúttal halála célokát is. Az egész üdvösségtörténet célja helyreállítani azt az Isten és ember közötti szeretetkapcsolatot, amely az ember történelem hajnalán olyan tragikusan megszakadt. Az Ószövetség minden eseménye, a pátriárkák minden álma, a próféták minden jövendölése e felé a helyreállítás felé irányult. Jézus minden csodája, minden bűnbocsánata, minden tanítása, keresztje, halála, feltámadása ezt a végső helyreállítást célozta. A szeretet tüze volt, amit Jézus lehozott a mennyből, és minden vágya az volt, hogy ez a tűz meggyulladjon (vö. Lk 12,49). Ellen tudsz állni Isten epedő vágyakozásának? Magunk szempontjából az egész üdvösségtörténet, Jézus egész megváltó műve hiábavaló volt, ha az minket nem tud elérni, ha mi ellenállunk a szívünk ajtaján kopogtató Istennek. Megrázó festményt láttam évekkel ezelőtt egy ikonográfiai kiállításon. Régi mexikói oltárképek voltak kiállítva; a primitív ecsetvonásokkal megalkotott képek mindegyike Jézust, a Szűzanyát vagy valamelyik szentet ábrázolta. Az egyik kép festője Szent Gertrúd alakját vetette vászonra, amint egy tálcán felajánló mozdulattal mintegy két tucat piros emberi szívet tart az ég felé. Bizonyára az azték véres szívkultusz emléke adta a gondolatot a festőnek képe megalkotására. Szokatlan módon fejezi ki azt a valóságot, hogy a szentek részt vesznek Jézus megváltó munkájában, közreműködnek a megváltás teljessé tételében. Szent Gertrúd nemcsak saját szívét akarja Jézusnak adni, hanem a miénket is. Ugyanakkor Jézus a mi szívünkért a sajátját akarja adni cserébe. Bennünk akar szállást venni, bennünk akar élni, bennünk akarja velünk szeretetét megosztani. Bennünk és általunk akar Szívével ma jelen lenni a világban. Jézus azt akarja, hogy, Gertrúd legismertebb művének a címét alkalmazva, ,,az isteni szeretet követe’’ legyünk a világban. Jézus saját bennünk élő Szívével akar együttérző szeretetre bírni testvéreink iránt, hogy meglássunk magunk körül minden szükséget, és szavainkkal, tetteinkkel, vagy akárcsak érintéssel, szerető tekintettel enyhíteni próbáljuk azt. És akkor Jézus Szíve szeretetével fogjuk szeretni barátainkat, szeretteinket is. Így válik valóra a Szent Valentin-napi vágy, hogy ne csak reménytelenül éhezzünk szeretet után, hanem már itt a földön birtokoljuk magunkban az egyetlen Örök Szerelmet, és bizonyos fokig már itt a földön megéljük a szeretet beteljesedését. Ez talán a Szent Valentin-nap igazi értelme. * Szent Valentin a III. században Rómában szenvedett vértanúhalált; úgy tűnik, Terni püspöke volt. A XIV. században kezdték a szerelmesek védőszentjeként tisztelni, és ünnepére egymásnak szerelmes üdvözleteket küldeni. A szokás nem magához a szenthez, hanem a Valentin-naphoz kapcsolódik: úgy tartották, hogy akkor kezdődik a madarak párzásának időszaka.
Ugróczky Gyula A MEGTALÁLT BOLDOGSÁG Bleiziffer Laura l903. aug. 28.–1994. aug. 20. ,,Én Jézusban megtaláltam a boldogságomat, ahogy a világ mondaná: a szerencsémet! Mindig, minden boldogít minden körülmények között. Mérhetetlen, kiapadhatatlan az én boldogságom! . . Mint a tenger, úgy vesz körül! . . . Ezt kiárasztani a lelkek millióiba a nagyböjti munkával. . . , – a papjaim szavaival! . . .’’ (Feljegyzések: 1953. március 15.) Aki ezeket írta, valóban boldog ember volt egész életében. I. Élete Bleiziffer (Anna) Laura Erdélyben született Pankotán, 1903. augusztus 28-án. A család Aradra, majd 1914-ben Budapestre költözött. A Szent Margit Intézetbe íratták iskolába, a IX. kerületi Knézich utcába, ahol az Isteni Szeretet Leányai tanítottak. Itt ismeri meg az Oltáriszentség jelentőségét, az Úr Jézus köztünk maradását. Ekkor kezdődik lelkiségének Istenhez kapcsolódása és lelki életének páratlan gazdagodása. A kedvesnővérek csodálattal nézik lelkiségének rendkívüli alakulását, és jóval a korhatár elérése előtt, tizenkét évesen felveszik a Mária Kongregáció tagjai közé. Tizenegy évesen az Arad-hegyaljai nyaralás alkalmával érzi a jó Isten hívását a szerzetesrendbe. 1917-ben szülei átíratták egy világi iskolába, hogy szerzetesi hivatását megakadályozzák. Egyik fiútestvére Oroszországban tűnt el szökés közben, a másikat ott tartották nagy nyelvtudása miatt, de a második világháború idején ő is eltűnt. Az édesanya a megmaradt három lányát nem akarta ,,elveszíteni’’. Ezért ellenezte a szerzetbe lépést. Tizennyolc évesen, az érettségi évében kapott egy könyvet Puskási Pál lazarista gyóntatójától, hogy megtalálja a szerzetesrendet, ahová hivatása szól. Amikor rátalált a könyvben a kármelita rend rövidke leírására, eltöltötte lelkét az isteni kegyelem. Ettől kezdve hivatása nem volt kérdéses számára. A soproni kármelitákhoz azonnal felvették, de a szülői beleegyezés hiánya miatt várnia kellett. Munkája mellett titokban végezte a Ward Mária Kollégiumot, a hitoktatóképzőt. Egy év után, tizenkilenc évesen már hittant tanított, mert kevés volt a hitoktató pap. Szülei ebbe belenyugodtak, Puskási atya rábeszélésére. A leányiskolából, ahol tanított, két év alatt tizenhatan mentek szerzetesnővérnek. Huszonheten lettek szerzetesnők, és 7-8 papi hivatás is született tanítványai köréből. Heti 28-30 hittanóra mellett Szívgárdát és Mária Kongregációt vezetett különböző iskolákban, valamint a Haller téri plébánián a Dolgozó Lányok Egyesületét. Minden nap több órát imádkozott az örökimádó-templomban délután és este. Hosszú ideig titkára volt a Sodalitium doctrinae christianae-nak, a hitoktatónők egyesületének, amelyet Bernhard Zsigmond jezsuita atya alapított. Elnöke csak jezsuita lehetett. Hitoktatónők közül választották a titkárt, akinek minden tekintetben a legnagyobb példaértékűnek kellett lennie a többiek előtt. Lelki vezetője engedélyével sorra teszi le fogadalmait és felajánlásait a tisztaságra, szegénységre, lelki vigasztalanságra, a szeretet tökéletes gyakorlására, a szenvedések vállalására, a tökéletesebb út választására. 1956 után a hazáért ajánlotta fel életét. 1925-től Puskási atya tanácsára rendszeresen konzultálnia kell lelki életéről Csávossy Elemér jezsuita atyával. Puskási atya halála után, 1937 februárjától ő lesz a lelki vezetője. Jó kapcsolat fűzte Mester Margithoz, az Unum alapítójához, Szeghy Ernő és Marton Marcell Boldizsár kármelita atyákhoz, Salkaházi Sárához és Slachta Margithoz, a Szociális Testvérek Társasága alapítójához, és a kor más jeles lelki embereihez, mint például Bíró Xavér Ferenc és Müller Lajos jezsuitákhoz. Huszonhét évig kellett várnia a Kármelbe lépésével. Huszonnégy éves korától kezdve minden iskolaévet azzal a tudattal kezd, hogy jövőre már a Kármelben lesz. 1948-ban bejelentette, hogy nem tud tovább várni, küldjék az engedélyt. A hitoktatási felügyelő viszont nem kívánta elengedni az ország legjobb hitoktatónőjét. Mindszenty bíborosnak kellett intézkednie.
küzdelem kezdődött lelkében és a tanárral. Pár hónap alatt elolvasta a dogmatikai és hitvédelmi könyveket, és megtanult latinul. Így jutott el a hit értelmi megalapozásához. Ekkor tizenöt éves volt. Közben sok-sok iskolai órán át küzdött tanárával, az utolsó 15–20 percben. Egy alkalommal sírva mondta: ,,A tanár úr el akarja rabolni hitemet.’’ Majd kerülte dr. Boér Jenő óráit, aki végül bocsánatot kért tőle, és megígérte, hogy többé nem beszél hitet sértő elméletekről. Az érettségi után – 1921-ben – tanára megállította a folyosón, gratulált, és őszintén mondta: ,,Magát soha nem fogom elfelejteni.’’ ,,Én sem a tanár urat. Soha! Soha! Soha! A tanár úrnak köszönhetem, hogy elolvastam és megtanultam a dogmákat, a hitvédelmi könyveket. Hitem megszilárdulását és nagy tudást kaptam ezekből a könyvekből. Köszönöm. Imádkozni fogok Önért, hogy megtérjen!’’ Valóban imádkozott. A tanár feleségül vett egy katolikus lányt, akinek a kedvéért katolizált. A második világháború után Laura kezébe került egy levél, amelyben a tanár mély hittel adott hálát Istennek, hogy megtalálta benne élete értelmét. * Tizenegy évesen örökre eljegyezte magát az isteni Vőlegénnyel. A magyar szentek és a lelki naplót írók között senkiről sem tudok, aki Jézust Vérvőlegényének nevezte, valószínűleg már a húszas évek elejétől, alig húsz évesen. Boldogította az Isten Fiának odaadott élete, melyet viszontszeretetével halmozott el Jézus. A hit elleni kísértés után jött az utolsó vihar. Tizenkilenc évesen 1922-ben egy évi Ward Kollégium után hitoktatni küldték. Tanítás három iskolában, tanulni a Ward Kollégiumban, és választ adni leánytanulók serdülőkori problémáira. Fizikai és szellemi küzdelem, lelki sötétséggel és szárazsággal. Puskási Pál lazarista gyóntató engedélyével az Oltáriszentség elé térdelt, és felajánlotta magát egész életére a lelki vigasztalanságra, ha Isten és a lelkek megmentése így kívánja. Ez 1924. december 8-án történt. Olyan mérhetetlenül nagy lelki béke és vigasztalás öntötte el lelkét, hogy azt hetven éven keresztül, haláláig semmi sem tudta megzavarni itt a földi életben. * Nemcsak nagy dogmatudása, de a misztikában Istentől vezetett lelke is biztosította, hogy biztonságosan és könnyedén kezelte a legnehezebb dogmatikai fogalmakat is. Bennük élt. Nekünk, akik rendszeresen olvassuk naplóját, újra kellett tanulnunk a dogmát, hogy alapjaiban értsük gondolatait, ellenőrizzük azonosságait a hivatalos tanítással. Naplóinak minden sora igaz. Nem tévedett. ,,A Szentlélek a tökéletesség Lelke és minden tökéletesség Forrása: 1. mert Isten belső életének végső célja, beteljesedése. (Az Atya megismeri Önmagát. Ezt a megismerést egy végtelen Szóban , az Igében jelenti ki. Ez a Fiú. Az Atya és a Fiú közös és kölcsönös szeretettel vonzódik egyáshoz, egyesülnek; ez a személyes Szeretet: a Szentlélek.) A Szentlélek 2 . hivatásszerűen tökéletesíti, tisztogatja, megszenteli a világot: Megszentelő!’’ (Feljegyzések 1953. júl. 3.) * Bleiziffer Laura olyan könnyedén haladt a legnehezebb fogalmak között, mint a szellő a védett park ősi fái és virágai között. Otthon volt közöttük az Isten életében, dolgaiban. Belülről. Ez mérhetetlenül boldogította. Állandóan visszatérő gondolat írásaiban a szentmise csúcspontja, az Őáltala, Ővele és Őbenne, fölajánlás az Atyának. Jézus által jutni el az Atyához, Vele cselekedni és élni, Benne lenni, Ő pedig a mi lelkünkben. Legfőbb örömét és lelke gazdagságát az Oltáriszentségből és az előtte való imádkozásból kapta. ,,Az egész ház (plébánia) bement Budapestre egy ezüstmisére, és engedélyt adtak, hogy addig maradhatok a templomban, míg ők megjönnek. Így háromnegyed kettőig Vele lehettem. Ó, mit jelentett: az Ő csendjében megsemmisülni. . ., isteni életéből táplálkozni, és kiárasztani a C. Chr. M.-ban [=Corpus Christi Mysticumban]. . . nem tudok mással foglalkozni, csak amivel Ő foglalkoztat (pedig mennyi tervvel jöttem). – Az örökkévalók szemlélete. . . úgy, ahogy a Szentlélek éppen hozza, az én ételem, italom, fürdőm, és apostoli kiáradásom is. Mindent, mindent ki akarok árasztani a milliókba! És ez annyira sikerül, amennyire a magányban megtisztulok az Ő szerelmének a lángjaiban. . ., a Benne való eltemettetésben. . . ”, egyre mélyebben és mélyebben! . . . Csak ez lehet az útja annak, amit Szent Pál az efezusiaknak mond: »Akkor majd fel tudjátok fogni. . ., hogy mi a szélesség és a hosszúság, magasság és mélység, és beteltek Isten egész teljességével.« (Ef 3,18)’’ * Abból a kegyelmi boldogságból, amelyet lelkében hordozott, és amelyet szüntelenül gyarapított a jó Isten, adni kívánt a lelkipásztoroknak, különösen a legfőbb vezetőknek, a pápáknak. Ahogyan a szülő táplálja gyermekét, táplálni kívánta lelke kincseiből, Jézusból, a Szentlélekből, a mennyei Atyából a pásztorokat, hogy tökéletesen teljesítsék az égi elvárásokat, és Krisztus éljen bennük, általuk a híveknek. ,,Tegnap, Jézus Szíve ünnepén (Szent Alajos ünnepén) választották meg az új pápát, Montini Jánost, a milanói érseket, aki a VI. Pál nevet választotta. – Ó, ha Szent Pál tüzével meghódíthatná a modern pogányokat, és a C. Chr. M. egységébe vonhatná a milliókat! . . . Jöjj, Szentlélek Úristen! – Hallom, első útja a Szent Pál-bazilikába vezetett! . . . Bizonyára nagyon tiszteli Szent Pált, ezért vette fel a nevét is!? – Átvillant a lelkemen, hogy azt a felajánlást, amit Szent Pállal tettem (Ő a »nagy titok szolgálója« – az én kicsi lelkem hadd legyen kicsi szolgálója. . .) nem kell-e új Szentatyánkkal megvalósítanom, hogy egészen benne élhessen, kiáradhasson nagy védőszentje!? Tegnap este úgy elgondoltam, hogy most, amikor már magára maradt, ugyan mit élhetett át?! . . . Úgy érzem, hogy átéli súlyos feladatát, az egész világ terhét. . . Egész lelkemmel Vele vagyok. . . és bár talán nevetséges is, de szeretetem azt súgja a lelkébe, hogy segíteni akarom . . . egész kis életemmel. . . A közös vonás: Szent Pál apostol különös szeretete mélyen a lelkébe kapcsolt.’’ (Feljegyzések 1963. június 22.) Szerette az egyházat úgy, ahogyan van. Kármelita elhivatottságának egyik legfontosabb következménye, hogy az egyház vezetőiért imádkozzon, vezekeljen, értük áldozza életét. Már fiatalon szenvedélyesen megszerette a vezeklést, és haláláig kitartott ebben. Nem magáért kellett vezekelnie, másokért tette! ,,Az áldott Csőgl* ezt így fogalmazza: »Áldozattá válni annyi, mint máris megtalálni az életet, ott, ahol az istengyermekségre meghívott ember egyedül lehet otthon a maga életében. De ugyanakkor az áldozattá válás valóban keresztutat jelent, mert a bennünk maradó (hatékony) Ádám-ember miatt nem illünk bele mégsem Jézusba, az Ő életébe, sem Atyánk ölelésébe.«’’ (Feljegyzések 1974. jan. 14.) * Nem maradt elméleti és sivatagi imádkozó ember. Bármit kértek tőle, mindenkinek mindenben segített. Nyolcvanéves korában az elöljáróknak kellett megtiltani, hogy a szociális otthon kerti munkáiban, a gyümölcsszüreteléseken részt vegyen. Szívbetegségének súlyosbodása miatt pár év múlva a konyhai idénymunkáktól kellett eltiltani (befőzések, raktározás). Sokan mentek hozzá segítséget kérni. Naplóiban szüntelenül visszatérő gondolat: ,,szétszednek.’’ Szívesen vállalta!
,,A halálomat úgy szeretném várni, mint egy szent szertartást, amely hivatva van Imádottam halálával egyesíteni, hogy az Ő feltámadásának részesévé lehessek.’’ (Feljegyzések, 1990. jan. 1.)
Így történt. Rosszul érezte magát. Nem engedték a kápolnába menni augusztus 20-án a 8 órakor kezdődő szentmisére. Körülbelül nyolc óra tíz perckor belépett szobájába az ápolónővér. Holtan találta. Ajka nem esett le, szemei becsukva, az arcán mosoly és szelíd béke. Sokszor mondta utolsó éveiben: ,,Nagyon szeretnék már az Úr Jézussal találkozni odaát. Életem legboldogabb pillanata lesz. De legyen, amikor a mennyei Atyám akarja.’’ Jegyzet: * Csőgl János plébános, püspöki tanácsos, több más könyvvel együtt a Szentmiseáldozat és Oltáriszentség, valamint A szentségek életértéke című könyvek írója.
FIGYELŐ Frank Miklós A SZERETET NEGYEDIK DIMENZIÓJA Rómában 1995. május 8-a és 14-e közt folyt le a Caritas Internationalis, a világ karitászszervezeteit összefogó csúcsszerv 15. közgyűlése, amelyen 155 országból közel 300 kiküldött vett részt. A világtalálkozó jelentőségét tükrözi, hogy azon jelen voltak – a Szentszék legfontosabb hivatalainak magas rangú tisztségviselői mellett – az Egyesült Nemzetek és annak szociális, élelmezési és menekültügyi szervei, a Nemzetközi Vöröskereszt, az Egyházak Világtanácsa, a Lutheránus Világszövetség, valamint számos nemzetközi katolikus intézmény képviselői. Az összejövetelen, amelynek témáját az ,,Igazságosság és szolidaritás – az élet útja’’ címszó foglalta össze, a delegátusok többek között kidolgozták a Caritas Internationalis munkaprogramját az elkövetkező négy esztendőre, jóváhagyták tíz új – főként kelet-európai – tagszervezet felvételét1, és megválasztották a vezetőség és a végrehajtó bizottság tagjait. Szombaton, május 13-án II. János Pál pápa fogadta kihallgatáson a résztvevőket. Hozzájuk intézett beszédében rámutatott a Caritas különlegesen fontos szerepére az Egyház életében, hangsúlyozva, hogy a Cor Unum Pápai Tanácsban tömörült karitatív szervezetek között ,,a Caritas Internationalis első helyen áll’’. Kiemelte, hogy az ezredforduló jubileuma előkészítésénél számít a világ karitászszervezeteinek bekapcsolódására, különösen az 1999-es esztendőben, amely a szeretet jegyében fog állni. . .2 Már ez a néhány utalás is elegendő annak igazolására, hogy ma a Caritas Internationalis, a maga világot átfogó tagszervezet-hálózatával, nemcsak a katolikus egyház részéről élvez teljes bizalmat, amennyiben nagy részben rajta keresztül nyilvánul meg annak Krisztustól kapott szeretetszolgálati, diakoniai küldetése, hanem önzetlen és lelkiismeretes munkája révén kivívta az Egyesült Nemzetek, a kormányok, a hasonló jellegű humanitárius szervezetek osztatlan elismerését. A Caritas Internationalis jelzi az egyház e szeretetszolgálati küldetésének negyedik dimenzióját – ez a kifejezés szolgál a jelen írás címéül. Ezt a képet kibontva mondhatjuk: az első és alapvető dimenzió a helyi keresztény közösség, elsősorban a plébánia karitatív tevékenységét akarja kifejezni; a második az egyházmegyei karitászra vonatkozik, amely az egyház jogilag körülhatárolt területén plébániai közösségekben élő hívek szeretetszolgálatát fogja össze a püspök vezetése alatt. Az egyes országok püspöki karai által létrehozott országos karitászszervezetek képezik a szeretet harmadik dimenzióját, míg a nemzetközi, az egész világot átfogó láncolat a negyediket. Az Egyház szociális-karitatív tevékenységének alapjai Mielőtt összefoglalnánk annak a fejlődési folyamatnak főbb pontjait, amely a Caritas Internationalis létrejöttéhez és mai szervezetéhez vezetett, hadd emeljünk ki néhány szempontot, amelyre az egyház karitatív-szociális tevékenysége épül. A kereszténység Krisztustól kapott küldetését kezdettől fogva három síkon igyekezett megvalósítani: az evangélium hirdetése vagy evangelizáció – görögösen: kérügma, az istentisztelet és a szentségek kiszolgáltatása – a liturgia; és a szeretetszolgálat, azaz a karitatív-szociális elkötelezettség – a diakonia. Az ősegyház életét dokumentáló iratok, főleg az Apostolok Cselekedetei és Pál levelei erről ékesen tanúskodnak.3 Az egyház történelmének vizsgálatából az is kiderül, hogy a hármas küldetés egyikét se hanyagolta el az évezredek során, hanem igyekezett őket egymásra hangolni és egymásba kapcsolni, annál is inkább, mert lényegüknél fogva egymásra irányulnak és kiegészítik egymást. Ezt támasztja alá az a tény, hogy az ősegyház Krisztus szeretetparancsának teljesítését nem tekintette – egyfajta privát jótékonykodás formájában – csupán a hívek egyéni feladatának, hanem annak kezdete óta közösségi jelleget kölcsönzött. Példaként említhetnénk a hívők vagyonközösségét, a diakónusok megválasztását és ezáltal a karitatív tevékenység intézményesítését4. Ez bizonyos szervezést követelt meg és tartós struktúra létrehozását. Arra is találunk számos utalást, hogy az igehirdetés, a kenyértörés (eukarisztia) és imádság meg a szeretetlakoma (agapé) voltak a keresztény közösség életének megnyilvánulásai, és ezeket egymással összekapcsolva rendezték meg.5 De említésre méltó az is, hogy mivel az ősegyházat nem kötötték sem geográfiai, sem nemzeti korlátok, a szeretetszolgálat sem szorítkozott a helyi közösségben élő szegények támogatására, hanem – amint a Pál apostol által az éhínség következtében megszorult jeruzsálemi egyház javára Macedóniában és Achájában rendezett gyűjtés bizonyítja – a testvéri szolidaritás jegyében igyekezett segíteni a távoli bajbajutottakon.6 Pálnak ezt az akcióját a mai nemzetközi karitász-segélyakciók előképének lehetne tekinteni. A karitatív tevékenység a történelemben Mint mondottuk, az egyház szervezett karitatív tevékenysége sose szűnt meg, még az üldözések alatt sem. Kiemelkedő eset Szent Lőrinc római diakónusé, aki midőn a római prefektus az egyház kincseit követelte rajta, összeszedette a szegényeket, és odaállította őket a prefektus elé. Amiből nyilvánvaló, hogy Rómában a 3. században egyházi szegénygondozás folyt. – A középkorban a betegellátás megszervezése került a középpontba: egyre-másra alakultak a betegápoló szerzetek. Emlékeztessünk itt a különféle lovagrendekre, elsősorban a johannitákra, továbbá az Istenes Szent János alapította irgalmas testvérekre, és nem utolsósorban Árpád-házi Szent Erzsébetre, aki vagyonát kórházak létesítésére fordította, és maga is éjt nappá téve, végkimerülésig ápolta a szenvedőket. – Az így alapított rendeknek és intézményeknek nemzetközi jellege volt: nemcsak olyan értelemben, hogy a gondozottak pl. a jeruzsálemi kórházakban mindenféle náció zarándokai közül kerültek ki, hanem mert a rendek az akkor ismert világ minden részében elterjedtek. Az egyházi karitatív tevékenység első átfogó, zseniális szervezője, Páli Szent Vince, az irgalmas nővérek alapítója, az újkor szülötte. Nem volt az emberi elesettségnek, nyomornak olyan területe, amelyre ne terjedt volna ki a figyelme: a gályaraboktól a nyomorgó földmunkásokig, a harmincéves háború áldozataitól a nagyvárosi proletárokig, a lelenc csecsemőktől és utcagyerekektől a prostituáltakig, és természetesen a betegek ápolásáig. Különösen jellemző rá – és ez érvényes az egyházi szociális munka minden korszakára és területére –, hogy a szenvedés és nyomor enyhítésével karöltve mindig gondoskodott védencei lelki igényeiről is. A diakonia az egész emberen segít, és nemcsak annak fizikai szükségleteit igyekszik kielégíteni. Ez különbözteti meg alapvetően a pusztán humanitárius, emberbaráti kezdeményezésektől. A Caritas Internationalis kezdetei 1924–1950 A múlt században, az iparosodással párhuzamosan és annak következményeként, egyre inkább terjedt a sokrétű nyomor. Aki ezen segíteni akart, gyökeresen és hathatósan, annak szaktudással és átgondoltan kellett nekilátni a feladatnak. E célból alakultak meg sorra a karitászszervezetek. Az elsőt egy német prelátus, Lorenz Werthmann hozta létre Freiburg székhellyel, 1897-ben. Az igény központilag szervezett egyházi karitatív tevékenységre a rákövetkező negyedszázad során, különösképpen az 1. világháborút követő nehéz időben, Európa-szerte úgy megnövekedett, hogy 1924-ben, az Amsterdamban megtartott Eucharisztikus Világkongresszus kapcsán, a német Caritas kezdeményezésére, össze lehetett hívni az 1. nemzetközi Caritas-konferenciát. Ezen kilenc európai karitász elhatározta ,,Caritas Catholica Internationalis’’ néven egy nemzetközi szervezet létrehozását. Az alapítók között volt az 1. világháború után létesült magyar karitász is, amely 1945-ig folytatta tevékenységét, mikor is a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet tagjának követelésére a többi katolikus világi szervezettel együtt betiltották.7 A 2. világháború erősen megnehezítette a Svájcban székelő ,,Caritas Catholica’’ működését, úgyhogy azt be kellett szüntetni. A mai Caritas Internationalis létrejötte Az 1950-es Szentév új fordulatot hozott a nemzetközi karitászösszefogás számára. Az akkori vatikáni államtitkár-helyettes, Giovanni Battista Montini, a későbbi VI. Pál pápa kezdeményezésére Rómában találkoztak a legfontosabb európai karitászszervezetek. A szeptemberben rendezett megbeszélésen, amelyen Magyarországot az akkor már külföldre menekült Zágon József prelátus, a Nyugaton élő magyarok apostoli vizitátora képviselte, döntés született a nemzetközi karitászegyüttműködés új alapokra helyezéséről és, Caritas Internationalis néven, egy a világ valamennyi karitászszervezetét összefogó csúcsszerv létrehozásáról. Első elnökévé az olasz Pontificia Opera di Assistenza, a Pápai Segélyszolgálat elnökét, Ferdinando Baldellit, főtitkárává a dinamikus fiatal német papot, Carlo Bayert választották. Montini helyettes államtitkár a Caritas Internationalis alapító ülésének résztvevőihez intézett levelében hármas tevékenységet jelölt meg az új szervezet céljaként: koordináció – információ – reprezentáció. A koordináció a Caritas-tagszervezetek munkájának összefogására és egymásra hangolására vonatkozott, a reprezentáció azok képviseletét jelentette a Szentszéknél és a különféle nemzetközi szerveknél, az információ pedig a Szentszék, a tagszervezetek és a közvélemény tájékoztatását a Caritas tevékenységét érintő kérdésekről. Montini levelében arra is utalt, hogy a Caritas Internationalis nem arra létesül, hogy egyfajta ,,Szuper-Caritas’’ legyen, amely a tagszervezeteket dirigálja. Ellenkezőleg rendkívül fontos, hogy a nemzeti Caritas-szervezetek megtartsák önállóságukat és cselekvési szabadságukat.8 E szempontok figyelemmel tartásával születtek meg az új szervezet alapszabályai, amelyek elnyerték a Szentszék jóváhagyását. A jelzett három alaptevékenység jegyében kezdte meg a főtitkár, Carlo Bayer a szervezés munkáját. A feladat nem volt könnyű. Nemcsak azért, mert kezdetben az anyagi lehetőségek is szűkösek voltak. A későbbi világszervezet első irodáját a Külföldi Magyar Actio Catholicának köszönhette, amely a Szent Péter-bazilikához vezető sugárút, a Via della Conciliazione 44. alatti épületben bérelt helyiségeiből egy apró szobát rendelkezésre tudott bocsátani; de a legnagyobb nehézségek abból származtak, hogy a Caritas Internationalis akkor még ismeretlen fogalom volt, illetve sokakban – egyházi vezetőkben is – téves elképzelések alakultak ki a szervezet célkitűzéseit illetőleg. A tagszervezetek létszáma, az alapító ülésen részt vevő 22, szinte kizárólag európai Caritasból kiindulva, csak lassan emelkedett. Carlo Bayer fáradhatatlanul járta a világot, tárgyalt, szervezett, és nem nyugodott, míg meg nem győzte a püspököket a karitászmunka életbevágó jelentőségéről az Egyház számára. Utazásai nyomán egyre-másra alakultak karitászszervezetek Dél-Amerikában, Ázsiában és Afrikában, kérve felvételüket a Caritas Internationalis tagjai közé. Mégis 15 évig eltartott, míg létszámuk megközelítette a 100-at. Így a koordinációs feladat megvalósításának immár tág tere nyílt. A világ karitászai, elsősorban a tehetősebb európaiak, szolidárisan támogatták a Harmadik Világban létrejött testvérszervezeteket programjaik keresztülvitelében, anyagi segítséggel és szakemberek rendelkezésre bocsátása által. Egyre gyakrabban nyílt lehetőség, főként háborús konfliktusok és természeti katasztrófák esetén, a karitászszervezetek összefogása révén, nagyarányú nemzetközi segélyakciók szervezésére.9 Az első nagy nemzetközi segélyakció Az első ilyen nagyarányú kihívást a karitászösszefogásra az 1956-os magyar forradalom jelentette. A Caritas Internationalis főtitkára, Carlo Bayer prelátus a Kirche in Not (Szükséget szenvedő egyház) szervezet vezetőjével, Páter Werenfried van Straatennal együtt, az elsők között érkezett Budapestre, hogy tájékozódjék, milyen segítségre van szüksége a magyar lakosságnak. Felkereste Mindszenty bíborost, és vele tárgyalta meg a segélyakció lebonyolításának részleteit. – Elsőnek az osztrák karitász indított segélyszállítmányokat a magyar főváros felé. Egy részüknek sikerült eljutnia Budapestre, ahol főként kórházakat igyekeztek ellátni gyógyszerrel és élelmiszerrel; egy másik rész kénytelen volt Győrben lerakodni, szállítmányukat a győri püspökre bízva. A szovjet csapatok bevonulása egy időre lehetetlenné tette a további segélyszállításokat. Bécsből indított repülőgépek, amelyek vérplazmát és szérumot vittek, nem szállhattak le Budapesten. Ettől függetlenül a Caritas Internationalis felhívására nyomban válaszoltak az európai karitászszervezetek, és folyamatosan küldték segélyszállítmányaikat az osztrák karitász címére, amely megbízást kapott az akció koordinálására. Bayer prelátus Bécsben létrehozott egy irodát, a ,,Caritas Internationalis bécsi Delegációja’’ elnevezéssel, amelynek vezetésével egy premontrei szerzetest, Páter Paulai Károlyt bízták meg. Célja a nemzetközi segélyek kanalizálása, illetve Magyarország felé való továbbítása volt. Paulai atyának valóban sikerült már 1956 decemberében teherautószámra élelmiszer- és gyógyszersegélyt juttatni az országba, sőt 1957 januárjában, a magyar hatóságokkal folytatott tárgyalások eredményeként, vasúti szállítást szervezni. A segélyakció a következő években folytatódott, amelybe az európai karitászok, főleg a német, az osztrák és a svájci mellett, szimbolikusan az akkor még működő vietnami mellett, szíriai, kenyai, és Dél-Amerikából a chilei, argentinai, brazíliai, uruguayi és perui karitászszervezetek is bekapcsolódtak.10 Az 56-os magyar forradalom áldozatainak felkarolása az ország határain kívül folytatódott. A szovjet harckocsik bevonulása és az azt követő rémuralom elől százezrek menekültek Nyugatra, mindenekelőtt Ausztriába, amely bár egy ilyen áradat fogadására semmiképp se volt felkészülve, senkit sem utasított vissza. Az Ausztriában működő segélyszervezetek, élükön az osztrák karitásszal, a Vöröskereszttel és az időközben bekapcsolódott Caritas Internationalisszal, a hatóságokkal együttműködve néhány nap leforgása alatt megszervezték a menekültek elhelyezését. Ennek kapcsán híressé vált az ún. ,,Vendégfogadó-akció’’, amelyből a Caritas Internationalis is kivette részét: százszámra béreltek ki az ország minden tartományában kis vidéki fogadókat, hogy a sokgyermekes családokat és időseket kivonják a nagy menekülttáborok atmoszférájából, és elviselhető körülmények közé kerüljenek addig is, amíg sorsuk végleges megoldást nyer, akár egy ausztriai letelepedés, akár más országba való kivándorlás által.11 A Caritas Internationalis világszervezetté növi ki magát Az első nagyszabású nemzetközi segélyakciót követő években a Caritas Internationalis három irányban fejlődött: mindenekelőtt rohamosan növekedett nemzeti tagszervezeteinek száma, főleg az ún. Harmadik Világ – Afrika, Ázsia és Latin-Amerika – országainak csatlakozásával; ugyanakkor egyre szorosabbá vált az együttműködés az ENSZ különféle kormányközi szervezeteivel; végül – ezzel párhuzamosan – kialakultak azok az alapelvek, amelyek tevékenységét a jövőbeli akciók során irányítani voltak hivatottak. A tagszervezetek számának növekedése szükségessé tette a szervezett decentralizációt: a Caritas Internationalis 1962-ben megtartott VI. közgyűlése, egy előzetes határozatnak megfelelőn, nagyjából a kontinentális felosztást követve, ,,régiók’’-ra tagolódott, minden régió élére egy-egy helyettes elnököt választva. A Harmadik Világ, mint új karitász-munkaterület, szükségessé tette az egyre szakszerűbb foglalkozást a fejlődésben lévő országok és ebből kifolyólag a fejlődés elősegítésének problematikájával. Ennek következtében a Caritas Internationalis alapszabályaiban lefektetett célkitűzések közé, amilyen a szociális munka és a katasztrófasegély, bekerült a fejlődés előmozdítása. Az ENSZ különféle kormányközi szervezeteivel való együttműködés ezekben az években kezdett konkrét formákat ölteni. Különösen említésre méltó példa erre az ENSZ élelmezési világszervezete, a FAO által 1959-ben indított ,,Hadjárat az éhség ellen’’. Ennek előkészítésében a Caritas Internationalis aktív részt vett. Be is választották, mint egyetlen katolikus szervezetet, az akciót irányító tanácsadó bizottságba, és attól fogva az együttműködés rendszeresé vált. Ugyanez mondható az UNESCO-val, az UNHCR-rel, vagyis az ENSZ Menekültügyi Szervezetével, a WHO-val, azaz az Egészségügyi Világszervvel, a Nemzetközi Munkaügyi Hivatallal (ILO) fenntartott kapcsolatokra; ezek a Caritas Internationalist tanácsadói státussal ruházták fel, ezzel is kifejezésre juttatva a szervezet munkája iránti elismerést. A karitászszervezetek tevékenysége világszerte, a szociális, karitatív és fejlődést elősegítő munka területén, valamint a katasztrófák esetében szervezett segélyakciók révén számos tapasztalattal gazdagították a Caritas Internationalist. Ezekből kristályosodtak ki azok az alapelvek, amelyek munkáját irányították, és azokat ma is jellemezik. Hadd említsünk meg néhányat közülük: ,,A segítségnyújtásnál az egyetlen kritérium a nagyobb szükség’’– más szóval sem a vallási, sem a faji, sem a világnézeti vagy nemzeti hovatartozás nem alapvetően mérvadó. ,,Segítség gyámkodás nélkül’’ – vagyis úgy kell segíteni, hogy a megsegített ne érezze magát megalázva, hanem emberi méltóságában megerősítve. A segítés alapelvei között rendkívül fontos az öntevékenységre serkentés és ehhez az alapfeltételek megteremtése. A Harmadik Világban végrehajtott katasztrófa-segélyakciók tanulsága volt, hogy ezek nem szűnhetnek meg az első segéllyel, hanem folytatódniuk kell, átalakulva fejlődési segéllyé. A segélyakciók egyébként hosszú távon hatástalanná válnak. Ez azonban feltételez jól működő helyi szervezeteket. Jól működő karitászszervezet viszont nem lehet meg jól képzett munkatársak nélkül. A munkatársképzés és a lakosság bekapcsolása döntően fontos feladat. Ilyen és hasonló felismerések nyomták rá bélyegüket a Caritas Internationalis és tagszervezetei munkájára az elkövetkező időben, és tették lehetővé, hogy szembenézzen az egyre szaporodó feladatokkal és kihívásokkal.12 ————— 1 Európa: Albánia, Bulgária, Cseh köztársaság, Macedónia, Oroszország, Románia, Szlovákia, Szlovénia. Közel-Kelet: Irak. Afrika: Eritrea. (Caritas Internationalis 15. Nagygyűlés, Dok.: 15GA/1.3) 2 Sedoc Radio Vaticana No 0916, 13.05.95. 3–6 ApCsel 2,42–47; 6,1–7; 2Kor 8,1–15; 9,1–5; Gal 2,10; 1Kor 16,1–4 7 N. Frank: Europäische Zusammenarbeit derr Caritasververbände. Caritas 80: Jahrbuch des Deutschen Caritasverbandes, 239. old. 8 Caritas – Atti dell’incontro internazionale. Giornate di studio sulla carita (Évszám nélkül), 187–191. old. 9 Chr. Heidrich: Carlo Bayer – Ein Römer aus Schlesien, Thorbecke 1992, 158–169. és 187–190. old. 10 Uo. 170–174. és 178. old. – 11 Uo. 174–175. old. – 12 Uo. 182–186. old. A tanulmány második részét következő számunkban közöljük.
Hartai Éva EGYHÁZ ÉS KOMMUNIKÁCIÓ Beszámoló egy tanulmányi napról Hasznos fél napot töltött együtt az a maroknyi érdeklődő, aki múlt év december 9-én részt vett a jezsuiták Faludi Ferenc Akadémiájának ,,Egyház a kommunikációs társadalomban’’ címmel tartott tanulmányi napján. A téma túlmutat a magyar katolikus egyház problémáin; országhatárokon és felekezeti választóvonalakon átívelő, egyetemes gondokat vet fel. Az istenhívők-krisztushívők közössége meg tudja-e ma szólítani a társadalmat, tud-e – hivatása szerint – hitet, reményt, szeretetet közvetíteni? Hogyan teszi ezt – ha teszi –, milyen hatásfokkal? Ha rossz hatásfokkal, mi ennek az oka? Miért szól ma olyan erőtlenül a keresztény üzenet, miért jut el oly kevesekhez? Csak az erős elvilágiasodás felelős ezért? Egyáltalán: kiket, milyen körben kellene megpróbálni – jobban – megszólítani? Fontos és súlyos kérdések ezek, amelyekre világszerte keresik a választ a kutatók, egyházi és világi teológusok, lelkipásztorkodó papok és egyházi vezetők. A Faludi Akadémia tanulmányi napja lehetőséget teremtett a résztvevők számára, hogy tapasztalataikat, gondolataikat megoszthassák egymással. Morel Gyula innsbrucki jezsuita szociológus professzor bevezető előadásában a ,,jelentés és jelentőség krízisét’’ vizsgálta. Rámutatott arra, hogy maga a ,,kommunikáció’’ szó bizonyos együttes, közös, személyes együttlétet, igazi emberi kapcsolatot feltételez, amint hogy feltételezi azt is, hogy a közlésnek megértésre kell találnia. A közlés jelentésének megértésében döntő a használt nyelv: az egyházban tehát nem szabad csak bennfentesek számára érthető nyelvet használni, figyelmen kívül hagyva, hogy számos szavunk, kifejezésünk elvesztette eredeti jelentéstartalmát, a ma embere számára érthetetlenné vált, s az óriási befolyásra szert tett tömegkommunikációs eszközök új kifejezési formákat igényelnek. A jelentés másik hordozója a ,,plauzibilitás’’, vagyis hogy van-e a kommunikáló felek között összecsengés, közös vonatkoztatási alap, belső hasonlatosság akkor, amikor már nem tekintélyelvű közlést kell adni analfabéták számára, hanem különböző mértékben tájékozott, esetenként nagyon művelt embereket kell megszólítani. Ugyanakkor csak arra figyelünk oda igazán, ami számunkra fontos, jelentős, ami célokat, feladatokat tűz ki számunkra. Az egyház igehirdetése pedig csődöt mond mindaddig – mondja Morel Gyula –, amíg nem képes alkalmazkodni a jelentésre és jelentőségre vonatkozó igények alapján azokhoz, akikhez szólni akar. Az unalom, a bágyadtság, a szürkeség, az anakronosztikus megfogalmazások valósággal ,,beoltják’’, immunizálják az embereket a hit és a vallás ellen. Pedig ,,az egyház központi feladata a megtestesült Ige szolgálata’’. Morel Gyula számos teológus és vallásszociológus véleményét idézi az igehirdetés nyelvével kapcsolatban: Franz-Xaver Kaufmann szociológus például a ,,hitátadás jelenlegi válságáról, vallási elnémulásról és nyelvzavarról’’ beszél.1 Mit lehetne tehát tenni? Íme, Morel Gyula javaslatai, pontokba szedve, dióhéjban: 1. Ha jelen kívánunk lenni a mai világban, és felelősséget érzünk iránta, gyökeresen meg kell változtatnunk kifejezési formáinkat. Az utakat, módokat pedig közösen kell keresnünk, mert nem lehet már egyszerűen engedelmességet várni felülről jövő monológokra. A transzcendenciát az éppen megszólítottak nyelvén kell képviselni, számukra érthetően. 2. Legyen az egyházon belül egy bizonyos ,,kétnyelvűség’’: az egyik belső használatra, tudósok, teológusok számára; a másik, a közérthetőbb nyelv pedig a keresők, az érdeklődők, a hit felé indulók számára.2 3. Amikor a világban élőknek saját kategóriáikban közvetítjük Isten üzenetét, mindig gondoljuk meg, a kevesebb nem lenne-e több? 4. Ha az egyház nevében szólunk, törekedjünk őszinteségre, szavahihetőségre, hitelességre; ,,miért félünk attól, hogy tudásunk korlátait beismerjük?’’ (Kiemelés H. É.) Mindezek a követelmények összefüggenek: új nyelv, új stílus kialakítására, átfogó, gyökeres reformra van szükség, amely rendkívül fáradságos munka, s amelyben elsősorban talán a keresztény értelmiségre lehet majd számítani. A ,,példa és tekintély’’ ugyan mindig döntő marad az igazság képviseletében, de elfogadásuk előfeltétele a személyes ,,belátás és döntés’’ – zárta előadását Morel Gyula. Tomka Miklós egyházszociológus is hiányolta a mai magyar egyházban a jó kommunikációt, az összetartozás-érzést, a cselekvő egyháztudatot. Kutatásai alapján rámutatott, hogy ha a magyar katolikus egyház híveit a szociológus szemével vizsgáljuk, akkor meg kell állapítanunk, hogy döntően az idős, alacsony iskolai végzettséggel rendelkező, a tömegkommunikációt alig használó és abban ritkán reprezentált csoportokról van szó, kb. nyolcszázezer, egy millió emberről, akik politikai értelemben is leginkább konzervatívak. Nem változtat lényegesen ezen a képen a nyolcvanas években elsősorban értelmiségi fiatalok körében megindult vallási megújulás sem. Az adott csoportokkal való belső kommunikáción kívül a kilencvenes években sem került hangsúly a kifelé való kommunikálásra, mi több, kifejezetten kommunikációellenes szemlélet alakult ki – figyelmeztet Tomka Miklós. Úgy tűnik, az egyház lemondott a társadalommal való párbeszéd tudatos irányításáról, s ha résztvevőként nem, partnerként sem tudja azt megszólítani. (A kölcsönös bizalom és megértés minimuma mások nézeteinek és nyelvének ismerete nélkül nem lehetséges.) Miről és hogyan kommunikál tehát a magyar egyház elsősorban? Tomka Miklós szerint az intézményről, a szervezetről, az anyagi gondokról, az ingatlanokról – de nem szól, vagy nem szól eleget nagy nyilvánosságnak címezve az emberek mindennapi, égető gondjairól. S hogy hogyan szól? A tömmegkommunikációs eszközökben mindenképpen kenetteljes hangon, bennfentes fogalmakkal, egyházi ,,zsargonban’’ – így próbálja megszólítani a lakosság legidősebb, leginkább hagyományőrző egytizedét, miközben az (alakulófélben levő) pluralizmussal nem tud mit kezdeni, a sokszor kimondottan ellenséges társadalmi közeggel pedig különösen nem. Úgy tűnik, 1989 után a katolikus médiában egy korábban teljesen elszigetelt, konzervatív és hierarchikus csoport jutott elsősorban szóhoz, s ez nem mutat a nagyobb nyitottság és őszintébb párbeszéd irányába. Tomka Miklós nemrégen megjelent kötetében3 is részletesen, az önvizsgálat jegyében foglalkozik – sok minden más mellett – az egyház ,,belterjes gazdálkodásával’’, s ennek ellentmondó, ,,mindenkihez szóló hivatásával’’, az egyház és a világ mai viszonyaival. Bencze Lóránt, a zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskola főigazgatója igen érdekes előadásában a történelem során kialakult egyházi nyelvrendszerrel, szimbólum- és metaforarendszerrel, kommunikációs paradigmával és annak – elkerülhetetlen – változásaival foglalkozott. A keresztény teológiát át- meg átjárja a kommunikáció kérdése – hangsúlyozta. (Gondoljunk a Szentháromságra, az egyetlen Isten belső életére, kommunikációjára az emberrel a Logoszban, a ,,tanítsatok minden népet. . .’’ megbízatásra.) A katolikus egyháznak a kezdetektől szembe kellett néznie a paradigmaváltás kérdésével, s képes is volt rá, ,,mert forrása, léte és küldetése maga a kommunikáció’’. Képes volt a ,,kiegyensúlyozott, szervesen kiépülő és lassú cserére, változásra, úgymond az »eredeti hitigazság« elvesztése vagy károsodása nélkül’’. Szent Pál és a nagy hittérítők paradigmaváltásai sikeresek voltak, az egyházszakadások viszont a kommunikáció csődjét jelentették. Lehet, hogy ma is szemünk előtt zajlik egy bizonyos ,,reformációs’’ folyamat, egy paradigmaváltás – miközben a tömegtájékoztatás illetékesei mintha még nem vették volna észre, hogy sem a barokkos szentmise, sem a veretes protestáns igehirdetés nem médiaműfaj, s a szinte mindenki által nézett televízióban gyakran ellenkező hatást vált ki. Az egyházi műsorok ,,valósággal egy muzeális szociókulturális paradigmát visznek a képernyőre és a mikrofon elé. . . Meg kell tanulni, nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban a hatékony tájékoztatást abban a paradigmában, amelyben vagyunk, a média nyelvén, eszköztárával, de mégsem azonosan.’’ (Kiemelés H. É.) A hitigazságok nem sérülhetnek. Azért beindult már egy bizonyos megújulási folyamat az egyházi kommunikációban, s vannak olyan értelmiségi csoportok, akik készen állnának tervekkel és gyakorlati segítséggel, csak fel kellene őket kérni – tette hozzá Bencze Lóránt. A tanulmányi nap végén Czakó Gábor író a tőle megszokott szenvedélyességgel panaszolta, hogy a ,,Gazdaságkor’’ létrejöttével és uralomra jutásával elvesztettük Istent a kommunikáció középpontjából, s helyébe valláspótlékok léptek. A Gazdaságkor ,,mefisztói szerződéséből eredő négy alapvázlata: az áldozat irányának megfordítása – más szóval nem adni a sajátunkból Istennek és a közösségnek, hanem elvenni tőlük és a magunk javára birtokolni; a szétválasztás – a természettől egybetartozók, pl. jog és erkölcs, szerelem és házasság, haza és állam stb. szétkülönítése: a valóság leváltása a mass-média által, s mindezek gyümölcse, aki ezeket műveli és fogyasztja, az új ember, a barbi’’. A teljes személyiséghez szóló, ősi, képi nyelvet felváltotta a fogalmi nyelv: a tudomány, a gazdaság, a definíciók, a piac, az információ nyelve. S milyen nehéz szembe menni a korral, a ,,klérus’’ szó önmagában negatív töltésű, a magyar, a nemzet, a keresztény szavak egyes körökben ,,kirekesztőnek’’ minősülnek; ki beszél itt már Isten országáról, üdvösségről, kárhozatról, ki mer másokat figyelmeztetni; ,,s a rendszeresen templomba járók között is sokan akadnak, ha éppen nem ők a többség, akik az egyházról is mint üzemről, vállalatról gondolkodnak, . . . az egyház »anyagi alapjairól« beszélnek, ahelyett, hogy az egyház jézusi fundamentumára építenének. . .’’ Azé a nép, aki megműveli – ismételte meg Czakó Gábor már ismert mondását. Jegyzetek 1 Lásd Mérleg 1992/4. 372–390. old. 2 A szerkesztő, Szabó F. megjegyzése: Az itt érintett kérdéskört Morel Gyula bővebben kifejtette – ,,kívülállók, keresők és érdeklődők’’ nyelvezetéhez igazodva – A jövő biztosabb, mint a múlt című könyvében (Egyházfórum 1995). A 25. oldalról idézünk: ,,A kereszténységben kialakult egy bizonyos belső gondolkodás- és kifejezésmód, körülötte a modern szekularizált világban egy másik, az előbbitől alaposan különböző. A kölcsönös megértés érdekében a »kétnyelvűség« különleges feladatokat ró ránk. A teológiai képzettség és az elmélkedésekkel járó bensőséges átélés sok vallásos elemet képes beemelni az ún. plauzibilitás síkjába a »jártasak« számára (vagyis abba a gondolatvilágba és gondolkodásmódba, amelyben elfogadhatóvá, valószínűvé vagy egyenesen magától értetődővé válik valami), de tökéletesen értelmetlen maradhat a »kívülállók« számára. Egy ezoterikus, vagyis a csak valamely csoporton belül érthető és »tolvajnyelv« a tagok számára hasznos és fontos lehet ugyan mint a szoros összetartozás kifejezése és érzelmi megerősítése, de a csoport izoláltságát is növeli. A hagyományos formák ápolása mellett ugyanolyan jelentőségteljes kötelesség e hagyományos formák »lefordítása« mindazon potenciálisan érdekelteknek a nyelvére, akikhez a mondanivaló szól.’’ 3 Tomka Miklós: Csak katolikusoknak. Corvinus, Bp, 1995.
KULTÚRA ÉS ÉLET Nemeshegyi Péter ,,TERJEDJEN AZ ÚR IGÉJE . . .’’ (2 Tessz 3,1) Kell új magyar, ökumenikus szentírásfordítás! Az igeliturgiában a Szentírás szövegének felolvasása után mondjuk: ,,Ez az Isten igéje!’’ A II. vatikáni zsinatnak az isteni kinyilatkoztatásról szóló konstitúciója pedig 9. pontjában így ír: ,,A Szentírás, a Szentlélek sugalmazására írott műként, Isten szava.’’ Ezért áll a Szentírásra is a zsoltár szava :,,Uram, igéd örökké megmarad.’’ (119, 89.) Azonban az isteni ige akkor ,,marad meg’’ igazán, amikor emberi szívben megértéssé és hitté válik. Ha csak papírra van leírva az Isten igéje, de senki sem olvassa, érti, hiszi és követi, akkor nem mondhatjuk róla, hogy ,,megmarad’’. Ezért mondjuk helyesen, hogy a Jézusban csúcspontjához ért isteni kinyilatkoztatáshoz lényegileg hozzátartozik a világ végéig az emberekben működő Szentlélek műve, aki megnyitja az emberi szíveket Isten igéjének befogadására. A Szentírás fordításai Ilyen okból tartották kötelességüknek Krisztus tanítványai kezdettől fogva, hogy a Szentírást lefordítsák a népek különböző nyelveire. Nincs könyv a világon, melyet annyi nyelvre lefordítottak volna, mint a Szentírás; de nincs oly könyv sem, melyet annyiszor fordítottak volna le ugyanarra a nyelvre, mint a Szentírás. Ugyanis, bár az Isten igazsága változatlan, az emberek nyelve változik. Minden kor minden emberének úgy kell lefordítani a Szentírást, hogy az számára személyes megszólítás legyen. A protestáns egyházak által támogatott Egyesült Bibliatársulatok szereztek nagy érdemeket abban, hogy a legkülönbözőbb nyelveken megszólaltassák az Isten igéjét. A 16. századbeli vallásszakadásnak sajnálatos következménye volt az, hogy a katolikus egyház hivatalos vezetői, bár szorgalmazták a katolikus bibliafordításokat, sokáig gyanúval illették a Bibliatársulatok fordításait, és a katolikusok számára tiltották azok használatát Ökumenikus fordítások Új korszak nyílt meg ezen a téren az ökumenikus mozgalom jóvoltából. Idézzük a II. vatikáni zsinat korszakalkotó kijelentését: ,,A krisztushívők előtt szélesre kell tárni a kaput, hogy hozzájussanak a Szentíráshoz. . . Minthogy Isten igéjének minden korban elérhetőnek kell lennie, az egyház . . . gondoskodik róla, hogy megfelelő és pontos fordítások készüljenek az egyes nyelveken, főleg a Szent Könyvek eredeti szövegei alapján. Ha e fordítások alkalomadtán és az egyházi hatóság jóváhagyásával a különvált testvérekkel (vagyis a nem katolikus keresztényekkel) közösen készülnek, minden keresztény használhatja azokat.’’ (Dei verbum 22.) Ez az óvatosan megfogalmazott szöveg úgy hatott, mint valami zsilip megnyitása. A keresztények egységét előmozdító római titkárság a zsinat után felkérte az Egyesült Bibliatársulatokat, hogy együtt fogalmazzák meg a közös bibliafordítások vezérelveit. Ezek nemsokára el is készültek. Megjelenésük után pedig, szerte a világon, száznál több helyen kezdődött meg közös bibliafordító munka. Élénken emlékszem az Amerikai Bibliatársulat egyik vezetőjének Tókióban elhangzott előadására. Beszámolt arról, hogy a II. vatikáni zsinat szövegének olvasása ,,csodálkozást (astonishment)’’ idézett fel bennük, de kételkedtek a katolikus egyház szándékának komolyságában. Amikor azonban a keresztények egységének római titkárságától küldött felhívást megkapták, csodálkozásuk ,,izgalommá (excitement)’’ változott. Érezték, hogy új kor indult meg a bibliafordítások történetében. Az első katolikus–protestáns közös bibliafordítás francia nyelven készült el. Ennek a világszerte használt kiváló fordításnak (Traduction oecuménique de la Bible, TOB) az a sajátossága, hogy nemcsak a bibliai szöveg, hanem a bőséges magyarázó jegyzetek is közös katolikus–protestáns alkotások. A japán példa Japánban 1969-ben határozták el egy közös katolikus–protestáns bibliafordítás készítését. Mielőtt nekifogtak volna a munkának, az illetékes egyházi vezetők egy bizottságot neveztek ki a közös fordítás lehetőségének megvizsgálására. Ennek a bizottságnak a katolikus püspöki kar által kinevezett tagjai között voltam jómagam is. Ma is élénken emlékszem e bizottság zárójelentésének szavaira: ,,Japánban közös bibliafordítás szükséges és lehetséges.’’ Utólag be kell vallanom, hogy e bizottság számára lehetetlen volt megvizsgálni mindazokat a feltételeket, melyek, a ,,lehetséges’’ kijelenést megalapozták volna. Azt azonban ez a katolikusokból és protestánsokból álló bizottság világosan megértette, hogy Japánban közös bibliafordítás ,,szükséges’’. Hogyan is hirdethetnénk a 120 millió japánnak a kereszténységet mint a szeretet vallását, ha annyira rosszban vagyunk egymással, hogy közös gyökerünket, a Szentírást sem tudjuk együtt lefordítani? Bizottságunk sejtette, hogy nehézséggel kell majd szembenéznünk, de meg voltunk győződve arról, hogy az Isten kívánja ezt a művet, és hogy át fog segíteni minden nehézségen. Úgy is lett. 18 évig tartott a munka, de 1987-ben megjelent a közös japán bibliafordítás. Három év alatt el is kelt már belőle egymillió példány. Isten áldása volt ezen a munkán. Csaknem száz szentírástudós, irodalmár, egyházi vezető és irodai személyzet vett részt a fordítás, szövegegyeztetés, személynevek írásmódjának egyeztetése, stílussimítás stb. munkájában. A kiadások is tetemesek voltak. A végrehajtóbizottság tagjaként magam is minden szöveget átnéztem, és sok száz javítást ajánlottam. Dogmatikai kérdések miatt sohasem volt vita – ezen már túl vagyunk –, de a személynevek írásmódja, a megfelelő stiláris kifejezések megtalálása, a szöveg lehetőleg pontos, de ugyanakkor a japánok számára olvasmányos, szép stílusú és könnyen érthető fordításának megteremtése rengeteg fáradságba került. Az eredmény ugyan nem tökéletes, de rendkívül örvendetes, hogy van most egy közös japán bibliánk. A japán püspöki kar döntése alapján ezt a közös fordítást használják a liturgiában. A magyar feladat Mindezekről azért írtam ilyen részletesen, mert mióta ismét Magyarországon élek, egyre inkább erősödik bennem a meggyőződés, hogy hazánkban is ,,szükséges’’, és ezért Isten segítségével ,,lehetséges’’, egy közös bibliafordítás létrehozása. Ennek szükségességét főképpen katolikusként érzem. Igaz, hogy van a magyar püspöki kar megbízásából készült és a Szent István Társulat által 1973-ban kiadott bibliafordítás. Nagy hála és tisztelet illeti meg azokat a személyeket, akik ezt a művet megalkották. Azonban köztudomású, hogy az akkori években milyen mostoha helyzetben volt a magyar katolikus egyház. Hét fordító és egy lektoráló neve szerepel a fordítás címlapján. Bármilyen hősiesen dolgozott is ez a nyolc ember, lehetetlen volt számukra azt a munkát elvégezni, amit ma egy ,,megfelelő és pontos’’ biblia-fordítás megkövetelne. Ehhez egy több milliót számláló országban legalább száz ember és minden modern eszközzel felszerelt iroda lenne szükséges. Ezért a magyar katolikus egyház elsőbbségi feladatának gondolnám egy új, ,,megfelelő és pontos’’ fordítás elkészítését; ennek megvalósításához pedig a protestáns egyházak szakembereinek tudása, tapasztalata és energiája óriási segítség lenne. De még ennél is fontosabb lenne az a hatalmas ökumenikus közeledés, melyet egy ilyen közös bibliafordítás jelentene. Az ilyen fordításnak kettős követelménynek kellene megfelelnie. Minthogy a Szentírást Isten igéjének hisszük, az első követelmény az, hogy a fordítás ugyanazt mondja, mint az eredeti. A második követelmény pedig az, hogy olyan magyarosan gördüljön a szöveg, mintha csak eredetileg is magyarul írták volna. A Szent István Társulat fordítása (SZIT) mindkét követelmény szempontjából számos javításra szorul. Néhány példa A teljesség minden igénye nélkül legyen szabad az első követelmény szempontjából hiányos néhány (csupán) újszövetségi helyre felhívnom a figyelmet. (A SZIT 1990 évi harmadik kiadását használtam.) Mk 1,15: ,,Tartsatok bűnbánatot’’ – helyesebben: ,,térjetek meg.’’ Itt és számos más helyen a SZIT a ,,metanoein’’ igét és a ,,metanoia’’ főnevet a ,,bűnbánat’’ szóval fordítja. A görög szó ,,gondolatmegváltoztatás’’-t jelent. A ,,megbánás’’ árnyalat is együtt cseng, de nincs az előtérben. A ,,bűn’’ szó pedig egyáltalán nem található. A régóta használatos ,,megtérés’’ szó sokkal jobban fejezné ki az eredeti szó értelmét. Mk 1,41: ,,Jézusnak megesett rajta a szíve, kinyújtotta a kezét, és így szólt hozzá’’ – helyesen: ,,Jézusnak megesett rajta a szíve, kinyújtotta kezét, megérintette, és így szólt hozzá.’’ A ,,megérintette’’ (hépszato) szó jelentős, mert mutatja, hogy Jézus számára fontosabb a beteg testi-lelki megsegítése, mint a leprások érintését tiltó mózesi törvény betartása. A SZIT párhuzamos Mt 8,3 és Lk 5, 13 szövegeiben helyesen ott a ,,megérintette’’ szó; Mk 1,41-nél azonban még a harmadik kiadásban is hiányzik. Mt 5,4: ,, . . . megvigasztalják őket’’ – helyesen: ,,. . . megvigasztaltatnak.’’ Itt és számos más szövegben az eredeti szenvedő igealak helyett a cselekvő igealak többes szám harmadik személyét használja a SZIT. Igaz, hogy a szenvedő igealak használata nem magyaros, azonban ezekben a szövegekben a ,,passivum divinum’’-ról, vagyis az Isten működését jelentő igealakról van szó. Tehát nem azt mondja a szöveg, hogy a szomorúakat majd valaki megvigasztalja, a békességeseket majd valaki Isten fiainak hívja (M 5,9), a nem ítélkezők felett mások sem fognak ítélkezni (Lk 6,37), a megbocsátónak majd mások meg fognak bocsátani (uo.), az adakozóknak mások túlcsorduló mértékkel fognak mérni (Lk 6,38). Ezekben a jézusi kijelentésekben mindig Isten működéséről van szó. Az Isten vigasztal, az Isten nevez fiainak, az Isten nem ítél, az Isten bocsát meg, az Isten mér túlcsorduló mértékkel. Ha a szenvedő igealakot a fordításnál mindenáron kerülni akarjuk, akkor az ,,Isten’’ szót kell alanyként beillesztenünk, ahogy ezt egyes közérthetőségre törekvő modern szentírásfordításokban látjuk. Mt 8,17: ,,Magára vállalta bajainkat . . .’’ helyesen: ,,Gyengélkedéseinket ő vette el . . .’’ Máté szándékosan megváltoztatja Iz 53,4 ,,bűneinket ő hordozta’’ szavait. Helyettük azt írja, hogy Jézus ,,elvette gyengélkedéseinket’’: Jézus nemcsak a ,,betegségeinket hordozó’’ szenvedő szolgája az Úrnak, hanem a bennünket gyógyító Üdvözítő is. Mt 9,8: ,,. . . az embernek ekkora hatalmat adott’’ – helyesen: ,,. . . ekkora hatalmat adott az embereknek.’’ A Jézus által gyakorolt bűnbocsánat hatalmáról van szó, és meglepő, hogy Máté nem egyes számot, hanem többes számot használ. Ezzel talán azt akarja jelezni, hogy a Jézus által gyakorolt bűnbocsátó hatalom átszállt az egyház embereire is (vö. Mt 18,18). Mt 9,35: ,,országa örömhírét’’ – helyesen: ,,az Ország örömhírét.’’ Máténál az Ország, két szöveg (16,28; 20,21) kivételével, mindig Isten Országát, a Mennyek Országát jelenti, nem pedig Jézus országát.1 Mt 26,26: ,,megáldotta’’ – helyesen: ,,áldást mondott.’’ Jézus az utolsó vacsorán nem a kenyeret áldotta meg, hanem Istent áldó imát mondott. A miseliturgia szövegének fordítása a helyes. Lk 1,29: ,,Áldottabb vagy minden asszonynál’’ – helyesen: e szavak e versben kihagyandók. Szerepelnek Lk 1,42-ben, Erzsébet ajkán. – 1,29-nél, a Nemzetközi Szentírás Társulat kiadásában megjelent görög kritikus szövegben (3. javított kiadás, 1983; e szöveg alapján készül a legtöbb bibliafordítás a világon, a szerkesztőbizottságának tagja Carlo M. Martini bíboros érsek is) e szavak nem szerepelnek. A görög szöveg lábjegyzete szerint néhány kéziratban megtalálhatók ugyan ezek a szavak, de a lábjegyzethez a (B) jelzés van illesztve, mely azt jelenti, hogy a kritikai kiadás által elfogadott szövegre vonatkozólag ,,valamelyes kétely fennáll’’ (some degree of doubt), ez azonban nem jelentős. Ilyen esetekben a fordítók nem szoktak eltérni a kritikai kiadás szövegétől, hacsak nem folytattak a kérdésre vonatkozólag beható személyes tanulmányokat. A SZIT néhány más esetben is lábjegyzetbe utalt szövegvariánsokat követ. Gyanítom, hogy azért teszi ezt, mert a latin Vulgata fordítás ezeket a variánsokat követi. Ez azonban manapság már nem érvényes szempont szentírásfordítások készítésénél. – Lk 1,42-ben e szavak szerepelnek, de sajnos, ott a SZIT, ahelyett, hogy követné az értelem szerinti fordítást, melyet Lk 1,29-nél használt (és melyet több kiváló modern fordításnál is találunk), a szó szerinti fordítást választja: ,,áldott vagy az asszonyok között.’’ Nyugodtan lehetne az ,,áldottabb vagy minden asszonynál’’ fordítást választani. Lk 4,19: ,,elérkezett az Úr esztendeje’’ – helyesen: ,,elérkezett az Úr kedves esztendeje’’, vagy ,,az Úr kegyelmének esztendeje.’’ A ,,kedves’’ vagy ,,kegyelmének’’ szóval fordítható ,,dekton’’ szó fontos. Jézus az izajási jövendölést ezekkel a vigasztaló szavakkal zárja, és, a jövendölés felolvasását mondat közben félbeszakítva, nem olvassa fel a befejező ,,Isten bosszújának napját’’ (61,2b) szavakat. Jézus Isten irgalmas kegyelmének kinyilatkoztatója. Lk 24,19: ,,aki próféta’’ – helyesen: ,,aki próféta volt.’’ A reményüket vesztett emmauszi tanítványok a múltról beszélnek (egeneto). Jn 5,23: ,,örökké él’’ – helyesen: ,,örök élete van.’’ János teológiájában fontos állítás, hogy már most, itt e világon megkezdődik az örök élet. ApCsel 2,41: ,,háromezer lélek megtért’’ – helyesen: ,,háromezer ember csatlakozott hozzájuk.’’ A ,,prosztithémi’’ ige szenvedő alakjának jelentése ,,hozzáadódni’’. A kereszténységben a hitre térő ember a hívő közösséghez csatlakozik. A ,,pszükhé’’ (= lélek) szó hebraizmus, mely ,,ember’’-t jelent. 2Kor 5,19: ,,Ezt az Isten viszi végbe, akit Krisztus kiengesztelt irántunk . . . Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal . . .’’ – helyesen: ,,Ezt Isten viszi végbe, aki Krisztusban kiengesztelt minket önmagával . . . Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelte a világot önmagával.’’ Két eltérő szótériológiát tartalmaz a két fordítás. A helyes fordítás szerint nem egy haragvó Atyaistent engesztel ki Krisztus, hanem maga a szerető Atyaisten engeszteli, békíti ki a világot Krisztus által önmagával. ,,Iam diligenti reconciliati sumus (A már bennünket szerető Istennel engesztelődtünk ki)’’ – mondja helyesen Ágoston. A szentgyónásban mondott papi feloldozó ima a fenti szöveg helyes fordítását követi.2 Róm 5, 10: ,,Mert ha Istent Fia halála kiengesztelte . . .’’ – helyesen: ,,Mert ha Isten Fiának halála által kiengesztelődünk az Istennel . . .’’ Az előző szöveggel azonos kérdésről van szó. A SZIT fordítása nem követi az eredetit. Gal 5,22: ,,A Lélek gyümölcsei viszont: szeretet . . .’’ – helyesen: ,,A Lélek gyümölcse viszont: szeretet . . .’’ Pál a ,,test cselekedetei’’-ről többes számban beszél, de a Lélek gyümölcséről szólva szándékosan egyes számot használ. Idézem az e versre vonatkozó TOB-lábjegyzetet: ,,A test cselekedeteivel Pál szembeállítja a Lélek gyümölcsét, mely egyetlen, vagyis a szeretet. A felsorolásában következő szavak a szeretet uralmának jelei (öröm és béke), a szeretet megnyilvánulásai (a türelem, kedvesség és jóság), és a szeretet megszületésének és kiteljesedésének feltételei (hűség, szelídség és önmegtartóztatás).’’ Zsid 5,8: ,,műve befejeztével’’ – helyesen: ,,miután tökéletességre jutott.’’ A SZIT a ,,teleiún’’ igét Zsid 2,10-nél helyesen a ,,tökéletesítse’’ szóval fordítja, itt azonban ugyanezt az igét a ,,műve befejeztével’’ szóval adja vissza. Így itt eltűnik a Zsidókhoz írt levél eredeti szótérológiája, mely szerint Jézus maga ért el szenvedése által a tökéletességre (vagyis a tökéletes szeretetre, mely megdicsőült életét is képezi), és így lett üdvösségünk szerzője. Alszeghy Zoltán fejtette ki könyveiben és cikkeiben ezt a mély és napjainkban nagyon aktuális szótérológiai felfogást. További részletes vizsgálódással még számos más kisebb-nagyobb pontatlanságot is fel lehet fedezni ebben a fordításban. Tekintettel a hatvanas-hetvenes évek nehéz viszonyaira, ezt nem kritikaként mondom. Viszont arra komolyan gondolnunk kell, hogy a mostani jobb körülmények között új energiával fogjunk bele Isten igéjének ,,magyarosításába’’. Ez a liturgia szempontjából is igen fontos feladat lenne, mert azok a szövegek, amelyeket a hétköznapi szentmisék olvasmányaiként ma is használunk, a SZIT fordításánál is jóval pontatlanabbak, és dogmatikai megfogalmazásokat kevernek bele a szentírási szövegbe. Bízzunk Isten igéjének erejében, és közvetítsük az teljes tisztaságában Isten népének, hogy ,,terjedjen az Úr igéje’’! Jegyzetek (Nagy Ferenc) 1 A malkút héber és a baszileia görög szót a Biblia általában a magyar ország szóval fordítja; pontos jelentése azonban királyság, uralom. Jelentős nyelvi módosítás lenne, ha ezentúl a Bibliában nem Isten Országáról, hanem Isten Királyságáról, királyi uralmáról olvasnánk. De nem szabad visszarettennünk attól, hogy pl. Jehova tanúitól kell átvennünk egy alapvető bibliai szó helyes magyar formáját. – Más kifejezésekben, sajnos, le kell mondanunk arról, hogy nyelvünk pontosan tükrözze a bibliai kifejezések igazi értelmét: Szentlélek helyett nem mondhatunk Szent Szellemet; Jézus teste helyett nem állhat Jézus húsa. 2 A hagyományos magyar nyelvhasználattól sokan idegennek tartják az ilyen kifejezést: ,,Isten Krisztusban kiengesztelt minket önmagával.’’ Úgy hírlik, hogy a szentségi föloldozás formuláját, ahogy azt Magyarországon lefordították, a Szentszék nem fogadta el; a ,,kiengesztelődött a világgal’’ helyébe Róma kívánta a következő megszövegezést: ,,kiengesztelte önmagával a világot.’’ Nemegyszer a helyes katolikus szótériológia is megkívánja egy-egy élő nyelv módosulását, gazdagodását. Lehetne a Magyar Bibliatársulat fordítását követve így is fordítani: ,,Isten Krisztusban megbékéltette a világot önmagával’’; vagy ,,kibékítette a világot önmagával.’’
Dér Katalin A SZÓFELEJTÉS A LÉTFELEJTÉS KEZDETE Egyházi dokumentumok magyarul ,,S Frici
bácsi vajon mit szólna, ha ötszáz Ezt az elrettentő penitenciát helyezte kilátásba ,,Frici bácsi’’, azaz Karinthy Frigyes – a történet idején még ifjú Devecseri Gábor tanúsága szerint – a majdani műfordítónak arra az esetre, ha műveit az ő halála után netán rosszul találná lefordítani. – Nagy íróink, költőink mindig örömmel és alázattal szegődtek fordítóként a szellem külföldi nagyságainak szolgálatába, és a helyes fordítás elveiről, de még legapróbb gyakorlati kérdéseiről is heves, olykor évekig tartó viták folytak nálunk. A magyar irodalomban mindenkor elevenen élt az a törekvés, hogy hivatott íróink, fordítóink az olvasók kezébe kiváló, az eredeti művekkel vetekedő minőségű fordításokat adjanak. A magyar Horatius-kiadás tartalomjegyzékében például, amelynek utószavából a fenti idézet származik, a fordítók között Áprily, Babits, Illyés, Jékely, Kosztolányi, Sík Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Lőrinc, Vas István, Weöres Sándor és még sok más költőóriás nevével találkozunk. Büszkén mondhatjuk: a magyar fordításkultúra a világ élvonalába tartozik. Ennek azonban az egyházi dokumentumok, pápai körlevelek magyar tolmácsolásában szinte semmi nyoma nincs. Hazai fordításirodalmunk híresen magas színvonala és az egyházi megnyilatkozások magyar tolmácsolásainak gyengesége között feszülő ellentét érthetetlen és elszomorító jelenség. A fordító munkája, túl a kötelező nyelv- és szaktudáson, szeretet dolga is. Boldog szolgaság, mely megköveteli a szív és az értelem alázatát, azt, hogy a fordító képességeit, egész személyiségét adja át az idegen szövegnek és szerzője szellemének. A fordító az író prófétája, e szó eredeti, első értelmében, vagyis az író nevében szól, minden kis hibával az ő mondanivalóját torzítja, az ő személyiségi-szellemi jogait sérti. Ha rosszul dolgozik, a szerzőt bírálják, mosolyogják meg, dobják félre. Ugyan miért lenne ez másképp, ha ez a szerző történetesen a pápa vagy a tanítóhivatal? Nem, akkor sincs másképp. Egy költő, egy tudós gondolatainak hű tolmácsolását féltő gonddal illik vigyáznia a fordítónak – a katolikus egyházfő neve alatt ellenben akadálytalanul jelenhet meg magyarul nyelvi, teológiai, filozófiai szempontból hibás, homályos, pontatlan, értelmetlen mondatok tömege! A klasszikusok szava szent – a pápáé nem. A tanítóhivatali, pápai dokumentumokat még papi körökben is kevesen olvassák nálunk. A gyenge olvasottság és még gyengébb hatásfok okairól világszerte sokat írnak mostanában. Ezért a visszhangtalanságért, legalábbis Magyarországon, mindenképpen felelősek a rossz fordítások is, amelyek éppen a legjellegzetesebb, az eredeti művek arculatát leginkább meghatározó sajátosságokat sikkasztják el, a határozott, erős, éles, tiszta fogalmazást és a szigorú logikai szerkezetet. Ha a tartalmat nagyjában-egészében visszaadják is, a részletek, az egyes gondolatok mélységét gyakran nem. A Hangot pedig, amely az olvasót megszólítaná, a magyar fordításokban nem halljuk többé. Vegyük példának a körleveleket. Szükségképpen általánosságban szólnak ugyan egy kérdésről, ez azonban nem szürkeséget, erőtlenséget jelent. Szavuk rendszerint erőteljes jézusi szó abban az értelemben, hogy bennük az igen igen, a nem nem. Íróik tudatosan választják meg kifejezéseiket, mindig pontosan azt a szót használják, amit az adott helyen használni szándékoznak. Szigorú logika érvényesül bennük a szöveg egészét, a mondatok egymásutánját és az egy mondaton belüli gondolatmenet felépítését tekintve is. Argumentumaikat két forrásból, a Bibliából és az ésszerű gondolkodásból merítik, érvelésmódjuk racionális, a hit ésszerűségén alapul. Ezek a karakterjegyek a fordításokban gyakran figyelmen kívül maradnak. A határozott, pontos latin szóválasztás a magyar változatokban lapos tautológiákká vagy langyos semmitmondássá változik; a mondatok szép logikai építménye kusza halmazzá omlik össze; és – ami a legrosszabb – fordításaink szürkék, hitpróbálóan unalmasak, hamisan kegyes hangvételűek. Esetenként lehetnek persze olyan körülmények, amelyek látszólag gyengítik a latin enciklikák felsorolt karakterjegyeit. ,,Az igazság ragyogása’’ (Veritatis splendor) kezdetű körlevélre például jellemző egyfajta óvatosság, nevek nélkül bírál bizonyos jelenségeket. Ez azonban nem befolyásolja elvi állásfoglalásainak határozottságát, amit a fordítónak kötelessége visszaadni a magyar változatban. A másik ilyen körülmény az egyházi megnyilatkozások latinságának változása, ami nagyjából VI. Pált követően figyelhető meg. Az iratok hivatalos nyelve ugyan a latin, de ma már nem latinul fogalmazzák őket. Nyelvezetük nem a klasszikus vagy a középkori latinság szabályait követi, egyre gyakrabban szüremkednek be ,,konyhanyelvi’’ elemek, azaz modern idegen nyelvi hatások: az okmányok szövegében sok a germanizmus, anglicizmus stb.1 De ezzel együtt is világosan érthetőek. A fordítónak egyszerűen tudatosítania kellene ezt az új helyzetet, és alkalmazkodnia kellene hozzá.2 Az alábbiakban csupán a fordítások leggyakrabban előforduló, tipikus hibáira mutatunk be néhány példát két szöveg alapján. Az egyik a Centesimus annus körlevél (A századik év). Egyrészt nagy jelentősége miatt választjuk, hiszen közvetlenül a rendszerváltás után, arra reagálva írta a pápa. Másrészt pedig azért, mert magyar fordításainak immár szinte külön története van. Először a Vigiliá-ban látott napvilágot egyik legfontosabb részlete, a III. fejezet az 1989-es évről (1991/7, 482-488, a továbbiakban: CA VIG). Amennyire örvendetes, hogy alig hat héttel a hivatalos közzététel után már magyarul olvashattuk, éppoly elszomorító színvonaltalansága, megszámlálhatatlan súlyos nyelvi, logikai, tárgyi hibája. A helyzetet aligha enyhíti, hogy nem ez volt a ,,hivatalos’’ magyar változat, rendkívülien súlyosbítja viszont, hogy nagyon sokan olvasták, sokkal többen, mint a későbbi teljes kiadást. Márpedig aki ezt a fordítást kézbe vette, annak talán mindörökre elment a kedve a pápai enciklikáktól. . . Ráadásul a részlet olyan időben jelent meg a folyóiratban, amikor, jól emlékszünk, az egyháznak az új társadalmi kérdésekkel kapcsolatos véleménye iránt volt bizonyos kereslet. Hát ez a hajó, úgy látszik, elment. És hogy elment, azért sok más mellett felelősek az ilyen fordítások is. – A teljes kiadás fordítása 1991-ben jelent meg (SZIT; a továbbiakban: CA 1991). Kissé módosított változata pedig Az egyház társadalmi tanítása c. gyűjteményes kötetben látott napvilágot évszám nélkül ugyan (miért?), de ténylegesen 1993-ban (SZIT; a továbbiakban: CA 1993). – A példaként választott másik írás a Veritatis splendor körlevél lesz (Az igazság ragyogása, SZIT 1994; a továbbiakban: VS). 1) Terminológiai pontatlanságok Elméleti fejtegetések fordításánál alapkövetelmény a szakkifejezések szabatos és lehetőleg egységes visszaadása. Ennek a magyar fordítások gyakran nem felelnek meg. Példák: A latin verus szó filozófiai szövegben azt jelenti, hogy valami valóságos, valódi, azaz megfelel fogalmának, Arisztotelésszel vagy Szent Tamással szólva az-ami. Az ,,igaz’’, ,,helyes’’ és hasonló köznyelvi változatok szakszövegben rendszerint értelmetlenek. Így a pápa nem ,,igaz szabadságról’’, ,,igaz közösségről’’ beszél (VS 51 és sokszor) – hiszen ezek a szókapcsolatok itt nem jelentenek semmit –, hanem valóságos, vagyis fogalmának megfelelő szabadságról és közösségről. Nem azt mondja, hogy az egyháznak ,,az ember igazságáról’’ van tanítása (?), hanem ,,az ember valóságáról’’, még inkább ,,valóságos természetéről’’ (uo. 40). A biologizmus erkölcstana sem ,,az ember és szabadsága igazságával’’ áll ellentétben (uo. 48), hanem ,,az ember és az emberi szabadság valóságos természetével’’. A latin socialis jelzőt többnyire a ,,társadalmi’’ szóval kell visszaadnunk: társadalmi tanítás, keresztény társadalmi tanítás, társadalmi kérdés, probléma, gazdasági és társadalmi téren, a munka gazdasági és társadalmi dimenziója stb. A magyar ,,szociális’’ szó szűkebb értelmű, speciálisan a szegénység kérdéséhez kapcsolódik. Így a ,,szociális tanítás’’, ,,szociális kérdés, probléma’’ vagy a ,,szociális dimenzió’’ kifejezések (CA 1991 és 1993, sokszor) a magyarban félrevezetőek, mivel a pápa nem csak a szegénységről, hanem a társadalom minden rétegét érintő, vagyis társadalmi kérdésekről kívánt szólni. A ,,sajátosság’’ (proprium, proprietas) filozófiai fogalom ugyancsak nem keverendő össze a hasonló, de köznyelvi ,,tulajdonnal’’: a munkaerő a személy fogalmához tartozó ,,sajátosság’’, nem pedig a személy ,,tulajdona’’ (CA 6, 1991). És ha már a ,,fogalom’’ szónál tartunk, valaminek a fogalma nem ugyanaz, mint valakinek a felfogása: ,,az emberi személy helyes fogalma’’ (conceptus) más, mint a ,,helyes felfogás az emberi személyről’’ (uo. 11). Szintén nem cserélhető fel a ,,személy’’ filozófiai szakszó a ,,személyiség’’ lélektani kategóriával (uo.), a ,,tulajdonos’’ a ,,munkaadóval’’ (uo. 8), vagy a ,,hajlam’’ mint objektív pszichológiai adottság a köznyelvi és szubjektív ,,hajlandósággal’’: az embernek nem ,,hajlandósága van a kellő cselekvésre és célra’’ (VS 43), hanem hajlama, irányultsága (inclinatio).3 A következő mondatban a fordító egy egyszerű jelentéstani tévedés segélyével a pápát a falfirkákból ismert ,,Semmi Hatalmat Senkinek’’ jelszó ultraliberális, anarchista zászlóvivőjeként prezentálja nekünk. Íme: ,,A hatalomnak mindig hazugsággal kell igazolnia önmagát. . .’’ (CA 23 VIG). Soha semmiféle keresztény tanítás nem állított ilyesmit a hatalomról általában! A pápa szerint az erőszak (violentia) az, ami így viselkedik. A folytatásból kiderül, hogy ez a hatalom ,,úgy tesz, mintha valamilyen jogot kellene védelmeznie’’. Már miért ,,tenne úgy’’ a hatalom, ,,mintha’’, amikor tényleg ez a feladata? Az eredetiben a dolog egészen másként fest: ,,Az erőszaknak (nem a hatalomnak!) mindig hazugsággal kell igazolnia önmagát, és azzal, hogy úgy tesz – még akkor is, ha ez hamis –, mintha valamilyen jogot kellene védelmeznie. . .’’ – Vagyis az erőszak illegitim voltának lényeges eleme – és ez mindenestül kimaradt a magyar szövegből –, hogy hamisan, indokolatlanul hivatkozik jogvédő kötelezettségére. 2) A logika lerombolásának királyi útja Egy szöveg logikáját sokféleképpen összezavarhatjuk. Az egyik leghatásosabb módszer, ha a kötőszókat, módosítószókat és a névmásokat rontjuk el. Ezek kapcsolják ugyanis egybe a szavakat, tagmondatokat, ahogy az izületek a test részeit. A kicsiny de-k, mivel-ek, ámbár-ok és társaik roppant súlyos szavak, fordításuk eltévesztésével egész passzusokat tehetünk végképp érthetetlenné. Egyetlen apró tévedés, és máris az ellenkezőjére ,,fordítottuk’’ az eredeti gondolatot. Erre az enciklikafordításokban igen gyakori hibára csak egy-egy példát hozunk a két dokumentumból. ,,Semmilyen politikai társadalom – b á r saját autonómiája és törvényrendszere van – nem téveszthető össze az Isten Országával.’’ (CA 25 VIG) Mi az, hogy ,,bár’’? És miféle ,,bár’’? Ha ezt állítaná valaki: ,,A kutya – b á r négy lába van – nem (mégsem) téveszthető össze az emberrel’’, nem joggal mondanánk-e esztelennek? Még akkor is, ha pápa az illető. . . De ő nem ezt írta, hanem a következőt: ,,Semmilyen politikai hatalom – éppen mivel saját autonómiája és törvényrendszere van (esetleg: amelynek saját autonómiája . . . van) – nem téveszthető össze az Isten Országával.’’ Persze, hiszen ha nem lenne saját autonómiája, akkor elvben esetleg ,,összetéveszthető’’ volna azzal. Itt egyszerűen a cui latin névmás megengedő (bár neki) és okhatározói (mivel neki) értelmének felcserélése okozta a galibát. Ugyanez történt a másik példában is, csak éppen fordítva: ,,Néhány moralista, mivel az erkölcsi életet meg akarta tartani keresztény keretek között, a katolikus tanítással ellenkező módon különbséget tett egy emberi eredetű . . . rend és egy üdvrend között. . .’’ (VS 37) – Teljes rejtély, hogyan juthat valaki a katolikus tanítással ellentétes következtetésre, éppen azért, mivel meg akarja tartani azt! Nos, itt a cum megengedő, ,,noha’’, ,,ámbár’’ jelentésű: egyesek, noha szubjektíve meg akarták tartani a keresztény tanítást, objektíve mégis ellentétbe kerültek vele. Vagyis a pápa a jó szándék és a tárgyilag téves végeredmény konfliktusáról kívánt szólni. És így már értjük. 3) A logika lerombolásának egyéb útjai Szinte lehetetlen felsorolni azt a sokféle módot, ahogyan egy mondatot értelmetlenné tehetünk. Be kell érnünk néhány példával. Ezt olvassuk: ,,Az egyén szabadsága számtalan föltétel teljességétől függ.’’ (CA 25 VIG). Mi úgy tudjuk, hogy a szabadság egyedül Istentől függ, senki és semmi mástól. Feltételektől a szabadság gyakorlása függ, ahogy a mondat az eredetiben szól: ,,Az egyén szabadságának számtalan feltételtől körülvéve kell működnie.’’ – A következő lépés a fordító szerint: ,,Ezek érintik ugyan a szabadságot, megkötni azonban nem tudják.’’ A szembeállítás nem világos, és különösen érthetetlen a két magyar mondat együtt: hogy képes a szabadság ,,függni’’ a feltételektől, ha egyszer azok nem tudják őt ,,megkötni’’? Ezt még egy egyszerű kugligolyó ,,függéséről’’ (lógásáról) sem bírjuk elképzelni. Helyesen: A szabadság gyakorlása feltételeknek van alávetve, ,,ezek hatnak ugyan a szabadságra, de nem determinálják azt’’. – A harmadik mondattal aztán teljessé válik a káosz: A feltételek ,,többé-kevésbé megkönnyíthetik a szabadság gyakorlását, de el nem pusztíthatják’’. Már miért akarnák elpusztítani, ha előbb ,,megkönnyítik gyakorlását’’? Az eredeti szöveg szerint a feltételek ,,képesek megkönnyíteni, illetve megnehezíteni a szabadság gyakorlását, de nem képesek elpusztítani (magát a szabadságot)’’. A következő példában a fordítónak sikerült a mondat értelmét homlokegyenest az ellenkezőjére változtatni: ,,A marxizmus összeomlása természetesen jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a Földet egymástól elzárkózó, s egymással féltékenyen harcoló világokra darabolták fel.’’ (CA 27 VIG) – Nincs ember, ide értve a fordítót is, aki értené ezt a mondatot! A pápa a két világrendszer (nem ,,világok’’!) megosztottságáról beszél itt, és a marxizmus összeomlásától mindenki éppen e megosztottság végét, megszűntét remélte, nem pedig – a fordítóval – annak fokozódását. És mi az, hogy ,,a Földet világokra darabolták’’? Kik? És micsodát daraboltak micsodára? – A latin mondat e magyar szörnyszülöttnek éppen az ellentétéről szól, bár talán valóban bonyolult kissé. Szó szerint így hangzik: ,,A marxizmus összeomlásának nagyon lényeges következményei voltak a Föld (mindeddig) egymástól elzárt, egymással féltékeny versengésben szembenálló világrendszerekre osztott volta tekintetében is.’’ A hasonló bonyolult kérdéseket elemző, nehéz mondatoknál van a legnagyobb szükség a fordító alázatára, arra, hogy a szerző precízen mérlegelt gondolatait mi is végigjárjuk, átelmélkedjük, és híven adjuk vissza. Ilyen súlyos mondat pl. a következő: ,,A marxizmus eszméinek bukása egyáltalán nem száműzi a világból az igazságtalanságnak és az elnyomásnak azokat a helyzeteit, amelyekből maga a marxizmus – mértéktelenül visszaélve ezekkel a helyzetekkel – tápot merített.’’ (CA 26) – A hosszú kommentárt érdemlő mondat legalább hat fontos információt hordoz: 1.) A marxizmus eszméi megbuktak. 2.) A marxizmus nem oldotta meg az igazságtalanságot teremtő helyzeteket. 3.) Sőt, maga is kitermelt ilyeneket. 4.) Ám ezek a marxizmus bukásával nem szűntek meg automatikusan. 5.) A marxizmus az ilyen a helyzetekre hivatkozott, hogy legitimálja önmagát. 6.) Azonban megoldások helyett visszaélt az igazságtalan helyzetek létével. A Vigilia-beli fordítás a mondatot a felismerhetetlenségig eltorzította, idézhetetlen. Az 1991-es és 1993-as változatról ezt ugyan nem állíthatjuk, de azt sem, hogy visszaadná a fenti hat fontos információt. Így szól: ,,A marxizmus válsága nem szünteti meg a világban az igazságtalanságot és az elnyomást, amit a marxizmus mértéktelenül kiaknázott, és amiből erejét merítette.’’ – A mondat érthetetlen: miért szüntetné meg a marxizmus válsága például az igazságtalanságot? A lényegesebb pontatlanságok a következők. 1.) A marxizmusnak nem a ,,válságáról’’, hanem a bukásáról (occasus) van szó. 2.) Nagy különbség van az elvont igazságtalanság (elnyomás), illetve a konkrét igazságtalan (elnyomó) helyzetek között. A pápa szerint nem az elvont ,,igazságtalanságot’’ kell megszüntetni – hisz ez lehetetlen is –, hanem azokat a konkrét helyzeteket, amelyek törvényszerűen vezetnek igazságtalansághoz. 3.) Végül az igazságtalansághoz és elnyomáshoz vezető helyzeteket a marxizmus nem ,,kiaknázta’’ (?), hanem ,,visszaélt velük’’ (abutens), hogy legitimálja önnön létét. A szöveg teljes gazdagságát számonkérni talán úgyis túlzott szőrszálhasogatásnak tűnnék – reménytelen. A fenti mondatban például a pápa szerint a marxizmusnak nem is ,,eszméi’’ vannak, hanem csak ,,vélekedései’’, ,,önkényes döntvényei’’ (placita). Ha ezeket az árnyalatokat nem is adjuk vissza, legalább a tárgyilag korrekt fordításhoz ragaszkodnunk kellene. 4) ,,A ti szavatok legyen: igen igen – nem nem’’ Fordításaink tipikus hibája, hogy a pápa erőteljes szavait beteggé gyengítik, határozott kijelentéseit letompítják, sarkos megfogalmazásait szürkévé halványítják. Az ilyen eljárás nagyon nehezen érhető tetten, hiszen, úgymond, nem tartalmi torzítás. A munkások ,,nem támogatták már tovább’’ a marxista ideológiát (CA 23, 1991 és 1993) – ez tényleg ,,csak’’ stilárisan különbözik attól, ami az eredetiben áll: a munkások ,,törvénytelennek tekintették’’ (exlex), vagy ,,illegitimnek nyilvánították’’ azt. Az az éteri megfogalmazás, hogy a marxizmus, önmagát legitimálandó, ,,rájuk hivatkozott’’ (ti. a munkásokra; uo.), valóban ,,majdnem’’ ugyanaz, mint a szókimondó eredeti: ,,azt állította, hogy őértük emel szót’’. ,,Majdnem’’ ugyanaz. . . Mégis ez a szürkítő tendencia a legveszedelmesebb, mert elborítja, behálózza az egész szöveget, amely így egyszerre semmitmondó, üres, lapos, olvasásra alig méltó szócsépléssé változik. De az efféle glettelő mechanizmusok alkalmasak arra is, hogy egy ember legjellegzetesebb, legalapvetőbb gondolatait semleges szépelgéssé silányítsuk. Ez történt a következő példában. Ismerjük azokat az eseményeket, amelyek fokozatosan megérlelték II. János Pál teljes és határozott háborúellenességét. A CA-ban már így ír erről: A nemzetközi konfliktusok ,,párbeszéd útján és az egymás iránti szolidaritással oldhatók meg, az ellenfél elpusztítását célzó küzdelem és a háborús erőszak kizárásával’’ (bellica vi exclusa; CA 22). A háborút egyszerűen ki kell zárni a konfliktuskezelő eszközök sorából – ez itt II. János Pál alapvetően lényeges és egyértelmű gondolata, amit a fordítók a legváltozatosabb stílusgyakorlatokkal próbálnak közömbösíteni. A Vigiliában: ,,a népek minden nehézsége (SIC!) . . . könnyebben oldható meg párbeszéd . . . útján, mint háború által.’’ Az 1991-es és 1993-as változatban pedig: a konfliktusok ,,háború nélkül is megoldhatók’’. – Megoldhatók tehát a konfliktusok ,,háború nélkül is’’, meg háborúval is, csak hát úgy egy kicsikét ,,nehezebben’’! Nem vigasztal az sem, hogy a többi idegen nyelvű fordításban is (amelyekhez hozzáférhettem) hasonló elkenésekkel találkozom. A németben a problémák ,,könnyebben oldhatók meg’’ békés úton, a franciában pedig párbeszéddel ,,és nem háborúval’’. De azt a pápai gondolatot, hogy a vitákat a háború kizárásával kell megoldani, egyetlen fordító sem vállalta. Az efféle fordítások szomorú eredménye az, hogy egy szakmailag, elméletileg, filozófiailag stb. hiányosan művelt, rendezetlen gondolkodású, félszegen fogalmazó szerzőt mutatnak be az olvasónak. Ezzel hamis és méltatlan képet festenek e szerzőről, aki történetesen a katolikus egyházfő, és akinek neve a kiadványok címlapján szerepel. Ez skandalum. – De még nagyobb baj, hogy miközben az a látszat, mintha teljesítenénk kötelességünket, átadnánk a tanítást – hiszen az enciklika ,,le van fordítva’’, hozzáférhető –, a valóságban nem adjuk át! És ez esetenként talán még rosszabb, mintha semmit sem tettünk volna. A kérdést azonban nem lehet egyszerűen a fordítók hibáztatásával elintézni. Enciklikát fordítani nehéz. A teológiai, filozófiai, stb. szaktudás mellett alapkövetelmény a nyelv kiváló ismerete. Nélkülözhetetlen az ügyszeretet, a pápai, tanítóhivatali megnyilatkozások fontosságának mélységes tudata, minden ezzel ellenkező tendencia dacára. Végül pedig sok időt kell rászánni: szövegeinket Horatiussal szólva valóban ,,éjszakai és nappali kezeinkben’’ kell forgatnunk, ha érdemleges munkát akarunk végezni. Mindezeket megfontolva kívánatos lenne, hogy az egyházi dokumentumokat több fordító közös munkával fordítsa magyarra, hogy tolmácsolásukra nálunk is, mint külföldön, fordítói munkaközösség alakuljon a Püspöki Kar Titkársága mellett. Ennek reménybeli megszervezéséig pedig haladéktalanul gondoskodni kellene a fordítások nyelvi és szakmai lektorálásáról. Képtelenség, hogy egy pápai dokumentum fordítása minden szakmai kontroll nélkül juthat az olvasók kezébe! Az itt felsorolt szégyenletes hibák többsége elkerülhető, korrigálható lett volna egy jó lektor segítségével. A lektorálás fontosságának érzékeltetésére hadd hozzak végül egy személyes példát, amelyet – ennyi bíráló szó után – önkritikának is szánok. Az Octogesima adveniens fordításában ezt írtam: ,,El kell ismernünk a választás lehetőségét az ember előtt nyitva álló egyformán legitim, ám egymástól eltérő utak között.’’ (OA 50) – Nos, VI. Pál nem mondott olyasmit, hogy a katolikusok által választható politikai alternatívák mind ,,egyformán’’ legitimek lennének. Csak annyit mondott, hogy ezek az alternatívák ,,legitimek, ugyanakkor eltérőek’’ (legitimas easque varias). A különbség nagyon jelentős, a félreértést mégis egy bosszantó, apró gyengeség, olvasási hiba okozta: a latin szöveg easque szavát (= ,,és ugyanezek’’, ,,és ugyanakkor ezek’’) aeque-ként olvastam, ami azt jelenti, hogy ,,egyformán’’. Így jött létre az ,,egyformán legitimek’’ kifejezés, ami azután nem kis vitát kavart. Utólag persze nagyon bántott az eset, de egy dologban bizonyos vagyok. A hasonló félreolvasásokat, amelyek, gondolom, bárkivel megeshetnek, egy gondos lektor nyomban észrevenné és korrigálná. Korunkban, e mai szóözönben létfontosságú lenne, hogy a szavakat tisztán, abban az értelemben vegyük a szánkra, tollunkra, amit valóban jelentenek. A szó szent dolog. Szent, mert szavaink értelmét a Szó, az Ige, a Logosz léte s világba jötte teremti és adja meg. Mi azonban mintha rohamosan felejtenénk el ezt. A szófelejtés pedig a létfelejtés kezdete. ———— 1 Ld. ehhez kedves tanítványom, Rihmer Zoltán latin szakos egyetemi hallgató kitűnő cikkét: Vox Latina XXX (1994) 397–400.
Rónai Zoltán A MEGFESZÍTETT ÉS A PRÓFÉTA I. Nyírő József, a nagy erdélyi elbeszélő külföldi éveinek (1945–1953) nem bőséges terméséből bizonyára legkevesebben két, bibliai tárgyú, drámai művéről szereztek tudomást: A Megfeszített, és A próféta.1 A Megfeszített ,,bujdosó ruhában’’, kezdetlegesen sokszorosítva indult útjára ,,hazátlanságunk ötödik esztendejében kézirat gyanánt’’. Mivel a menekülthullámmal a Nyírő házaspár 1945. március 28-án hagyta el az országot, az ötödik év 1949 volt, irodalmi lexikonok azonban a mű megjelentét ,,Passau, 1948’’-al adják meg. Nyomtatásban a Katolikus Magyarok Vasárnapja adta ki.2 Az előszó szerint ,,filmnek készült, és ha film is lesz majd belőle, nem magyar nyelven és nem magyar művészek lelkén keresztül’’, ami fáj is az írónak. Megfilmesítésre aztán mégsem került sor; a gyártók szórakoztatóbb témát és kevésbé költséges vállalkozást kerestek. ,,Filmdráma’’ volta azonban rányomja bélyegét. Mivel nem színpadra szánták, nem oszlik felvonásokra és jelenetekre, s annyi a szereplő meg a színváltozás, hogy előadására színház nem is vállalkozhatna. Mindenesetre Nyírő ,,a világ legnagyobb eseményének, a Golgota drámájának megrázó élményét’’ akarja kivetíteni, ,,úgy, ahogy benne él’’. A cselekmény hűen követi az evangéliumi elbeszélést a diadalmas, jeruzsálemi bevonulástól a feltámadt Jézus és Mária Magdolna találkozásáig a sírnál. Sokszor szó szerint veszi át a Szentírás szavait, de alkalmat talál arra is, hogy szárnyra engedje képzeletét, s ez egyáltalán nem érdektelen oly történet esetében, melynek lefolyása és kimenetele jól ismert. Így jeleníti meg a szanhedrin tanácskozását, az apostolok vitáját az ülésrendért az utolsó vacsorán, a beszélgetést Annás házában és az Úr látomását az Olajfák hegyén. Csak Ő és az angyal látja a világtörténelem felvillanó képeit tele vérrel, szenvedéssel és bosszúval, úgyhogy az angyal is ,,borzadtan elfordítja a fejét’’. A szereplők felsorolása után Nyírő ,,néhány megjegyzést’’ tesz, s nemcsak ,,a papok, farizeusok és törvénytudók’’ kilétét tisztázza, hanem felvázolja azt is, hogyan képzeli el a főalakokat. Jézus ,,testi megjelenésében is magasabb, mint az apostolok. Minden ízében egészséges és nemes, széles mellel és vállakkal. (. . .) Egyenes orr, magas fehér homlok, ovális arc, melynek színe az érett búzáéhoz hasonló. Világosbarna, tompa fényű, vállig érő haj, de nem göndör. Hasonló színű, kurta szakáll. Járása könnyű, nem földhöz kötött. Mintha a homloka vinné. . .’’ Mária ,,magas, nyúlánk, fiatalos kinézésű. (. . .) Barna arcán halvány pír. (. . .) Természetes és magától értetődő minden mozdulata, zajtalan, könnyed, mintha nem is venné körül levegő. . .’’ Az apostolok ,,kemény, dolgozó emberek, kik olyannak vették az életet, mint amilyen. (. . .) Az egyszerű emberek okosságával éltek. (. . .) Fülöp meggondolt, megfontolt, ki egyenesen rámegy a célra. (. . .) Tamás született logikus.’’ Másokat a szövegbe iktatott jegyzetekben jellemez: Cedar, vezető szadduceus, ,,csont-bőr ember, csupa ideg, beesett arcú, (. . .) a törvény hideg őre és kíméltelen végrehajtója.’’ Nyírő tanúbizonyságát adja vérbeli elbeszélő voltának, s akaratlanul is az olvasó képzelőerejére számít. Mert hogyan lehetne vászonra vinni a járást, ,,mintha a homloka vinné’’, vagy a jelenlétet, ,,mintha nem is venné körül levegő’’? Szemléletes képet nyújt a feltámadás hajnaláról: ,,A kelő nap derengésében kezd már a világ kibontakozni az éj sötétségéből. A hegyek körvonalai még valószínűtlenek, mintha ködből és sejtelemből valók volnának. A sziklák, falak nedvesek a bőséges harmattól, mintha az éj terhe alatt izzadtak volna meg. A város is kezd már feltetszeni. A látóhatár szélén a felhők hasa már halványan aranyas. A ciprusok még alszanak, a pálmák lecsüggesztett ágakkal hallgatnak, a fű se mozdul, a madár fészkén utolsókat bólogat, de a bagoly már készül elhagyni őrhelyét. Az álmatlanságtól vörösek szemei. (Mindjárt megvirrad.) A katonák Jézus sírja előtt köpenyükbe burkolózva várják a felváltást, mordan, cseres, viharvert ábrázattal, és beszélgetnek durván, mozdulatlanul, ahogyan a zsoldosok szokták. (. . .) »Aszondják, meg akarta váltani a világot.« (. . .) Mindannyian röhögnek a képtelen gondolatra, hogy egy ilyen kódus akarja megváltani a világot.’’ A Megfeszített egyik szembeszökő vonása azonban a vallásos és a nemzeti érzés ölelkezése. Az írót nyugatalanítja, hogy magyar templom, iskola, könyv és sajtó híján ,,magunkban vagy utódainkban megszűnünk magyarnak lenni’’. ,,Mint az Isten, a haza sem eszme csupán. Mindkettő valóság. Akkor is, ha nem látod, nem érzékeled. . .’’ Azonban sokkal messzebb megy, s olyan sorokat ír le, melyek évtizedek múltán, más körülmények között meghökkenthetnek, vagy akár ,,magyarkodásnak’’ is tűnhetnek: ,,Ilyen közel még ember és nép nem állott Krisztushoz, mint a magyar.’’ ,,Nagy a mi sorsközösségünk a szenvedő és meggyalázott Krisztussal. (. . .) Ártatlan elítélésünk felett Pilátusok mossák kezeiket, és fegyverrel űznek előre a kereszt útján, míg csak ki nem szenvedünk rajta, hogy rongyainkon poroszlók osztozkodjanak, és a gyűlölet lepecsételje még sírunkat is. (. . .) Elesettségünkben és gyengeségünkben nincs és nem is lehet igazabb és nagyobb erőforrásunk, mint ez a soha meg nem szűnő véráldozat, melyet az örök Isten szeretete saját Fiának odaadásával nyújt a szenvedő emberiségnek.’’ Ezért a tárgyválasztás, s ezért a buzdítás: ,,Vedd fel keresztedet, és kövesd a Mestert! Csak a kereszt magasságából lehet meglátni a feltámadást!’’ Ma más társadalmi helyzetben és más gondok között sem vesztette értékét ezen egyedülállónak minősíthető, mély vallásosság által egy szenvedélyes szellemnek ihletett alkotása. Megfelelő rövidítéssel és átdolgozással talán passiójátékként szolgálhatna. II. A próféta című, háromfelvonásos színmű kézirata végén a pontos dátum: ,,Valdkirchen, 1949. január hó 28.’’. Ez is tehát a bajorországi emigrációban született. Nyomtatásban a Szabad Magyar Színpad kötetében látott napvilágot.3 A Keresztelő Szent Jánost felidéző művel – ,,történik a palisztinai Macherus erődben, Heródes palotájában, Jézus nyilvános fellépésének kezdetén’’ – az író talán még nagyobb fába vágta a fejszéjét. A lényeg is itt jól ismert: az előfutár tanítása, elfogatása és halála, közben Szalomé táncával. A cselekménynek azonban nem olyan mély az érzelmi tartalma, mint a passióé, a szerző játéktere viszont sokkal szélesebb. Nyírő József nyilván tudatában is volt a nehézségeknek. János alakjával csínján bánik: az első felvonásban csak röviden jelenik meg – bár Heródes Antipász feddésével akkor vívja ki Heródiás gyűlöletét –, a harmadikban egyáltalán nem, a másodikban pedig csupán három jelenetben. A hangsúly tehát fellépésének, majd halálának visszhangján és következményein van. Az udvar fényűző és fondorsággal teli légkörében hallgatja Heródes főembereivel a bűnbánatot, szeretetet és a Messiás eljövetelét hirdető üzenetet. Érkezését azonban mindenki másként képzeli, ha ugyan hisz benne. A király végül szabadon bocsátja Jánost Mojszesz, a ,,Halál keze’’ véleménye ellenére. Nyírő plasztikusan írja le a születésnapi lakomát és leányfüzér élén Szalomé táncát, mely a lefejezéshez vezet, s az író eredetisége éppen ebben az utolsó felvonásban bontakozik ki. Az udvaroncok Heródessel a történteket vitatják; az egyik nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget, a másik úgy érzi, hogy a próféta bosszút áll rajtuk. Heródiás eszelősen kacag, a virágok elhervadnak, és kimúlnak a madarak. Szalomé ,,esetlenül vonszolja magát, mint az őszi légy. Feltűnően megcsúnyult. Már nem az, aki volt.’’ Átalakuláson ment át azonban Mojszesz is, már nem a ,,Halál keze’’, hanem csak egy szegény öreg, s már érti a prófétát. Szalomé mintegy álomban látja az Embert, s hogyan élednek újra szaván a virágok és madarak. Mojszesz tudja, hol találhatják meg, és ki az: ,,Az út, az igazság és az élet!’’ S Ők ketten utána is erednek. Humasz megilletődötten János szavait ismétli: ,,Születik
egy virág, majd meghal a virág. III. Valószínűleg a Magyar Életrajzi Lexikon terjesztette el, hogy Nyírő József ,,élete végén megint pap lett’’. Tévesen így értelmezték, hogy az író ,,rendezte ügyét az egyházzal’’. Hadd használjuk fel az alkalmat a kérdés tisztázására. A mélyen vallásos fiatalember igazi hivatás nélkül lett pap. Mint Isten igájában című, hatásos, önéletrajzi regényében írja: ,,Csak én tolakodtam be a szent falak közé, feláldozva magamat, hogy beteg édesanyámat tudjam eltartani, három testvéremet felnevelni.’’ Hónapok telnek belső vívódásokkal, és 1912-ben a papszenteléskor is arra gondol: a Mindenszentek litániája végéig még felállhat és elmehet. De nem teszi meg, s kijelenti: ,,Pap lettem, állom.’’ Volt káplán, hittanár, tábori lelkész és plébános, 1919-ben azonban lelki válságok és csalódások után kilépett és megházasodott. A regény szerint Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök így búcsúzott tőle: ,,Nem tehetek semmit érted, de megértelek. (. . .) Még csak arra kérlek, hogy ne bántsd a jó anyát, ki tizenkét esztendeig gondoskodott rólad. – Viszont szabad nekem is azt kérni, hogy engem se bántsanak, nem az egyház, hanem annak a szolgái, kik sokszor azt hiszik, hogy ők az egyház’’ – szólt a válasz.4 Molnár lett, majd újságíró, sikeres író, országgyűlési képviselő, végül az emigráció tekintélyes tagja. Lelkére azonban súlyosan nehezedett, hogy ,,az egyház bünteti’’, és ,,kegyeiben nem részesülhet’’. Helyzete rendezésére, felmentésére spanyolországi tartózkodása alatt, tehát 1950 áprilisa után került sor. A dátumot és a részleteket nem tudjuk; Kada Lajos érsek sem találta nyomát ,,az akkori időkben ilyen ügyekben illetékes Hittani Kongregáció levéltárában’’5. Az indítékot valószínűleg az akkor Madridban élő piarista Megyer József adta, s az ő közvetítésével talán szerepet játszott rendfőnöke, Tomek Vince is. Azt sem tudjuk, mikor járult megint a szentségekhez. Megtette kórházba szállítása előtt, 1953 szeptemberében, de korábban, húsvét után is. ,,Egy szomorú délután’’ református felesége ,,titkolt félelemmel és megrendüléssel’’ mondja: ,,Holnap meglátogatja egy franciskánus páter. . .’’ (Juhász Vince volt.) ,,Meg kellene gyónnia és áldoznia. . .’’ Szelíden ránéz, és lecsuklik a feje: ,,Tudok mindent, és már többé nem tervezgetek, fantáziálok, hogy itt a szép tavasz és majd a nyár, a napfény meghozza az egészséget. . .’’ Utolsó írását, betegsége történetét 1953 augusztusában vetette papírra. A clevelandi Katolikus Magyarok Vasárnapjánál jelent meg, majd a Kopjafák új, amerikai kiadásának befejező, XXII. fejezeteként.6 Imával végződik, az őt segítő honfitársakról emlékezik meg, s a hontalan magyaroktól vár el ,,egy kurta, futó Miatyánkot’’. De beszél ,,görnyedt, fatigás (légszomjas), hasig dagadt, félig fojtott, rozoga, szerencsétlen’’ testéről is, és arra kéri az Urat: ,,Csináld azt és úgy, ahogy Te jónak látod!’’ Évekkel korábban, az Íme az emberek! végszavaiban még azt kérte: ,,Uram, ne legyen nehéz, és ne tartson soká!. . .’’7 ———— 1 Nyírő József külföldi éveiről. Rónai Zoltán: Ember a havasokból, Tiszatáj, 1991. 3. sz. 2 Nyírő József: A megfeszített. Katolikus Magyarok Vasárnapja, Youngstown, é.n. (1977?) 3 Szabad Magyar Színpad. Írták: Nyírő József, Albert Mária, Csiky Ágnes Mária, Hanvai Hajnal, Marschalkó Lajos, Pohárnok Jenő, Torjai Szabó István, Újváry Sándor. Amerikai Magyar Kiadó, Köln, é. n. (1956?) 4 Nyírő József: Isten igájában. Révai, Budapest, é. n. II. 104. old. 5 Msgr. Kada Lajos levélbeli közlése 1989. szept. 1-én. 6 Nyírő József: Kopjafák. Katolikus Magyarok Vasárnapja, Cleveland, 1956. 185–196. old. 7 Nyírő József: Íme, az emberek! A Szerző kiadása, Madrid, 1951. Új kiadások: Katolikus Magyarok Vasárnapja, Youngstown, 1979; Csokonai, Debrecen, 1991.
Mi érdekli az olvasót? Kérdőívakciónk ideiglenes mérlegéből Addig is, amíg a Távlatok kérdőíveire beérkezett (január közepéig 630) választ kiértékeljük és pontos adatokat közlünk, néhány észrevételt teszünk közzé a felmérés eredményeiről. Az olvasók elkötelezett hívei a Távlatok-nak. Jóval az átlagon felül elégedettek a folyóirattal (az elégedettség átlagos foka: 4,5 – 5-ös a legnagyobb!). A válaszolók rendkívül elégedettek azzal, hogy megkérdeztük őket; kétharmaduk kérte, hogy ismertessük a felmérés eredményeit. Az olvasók 87%-a magyarországi lakos, 9%-uk a szomszédos országokban él, 4%-uk pedig Nyugaton. A hazai olvasók 35%-a Budapesten él, 46% vidéki városokban, 19% községekben. Tehát a lap eljut az ország minden részébe. A válaszolók 68%-a férfi; 34%-a 40 évesnél fiatalabb; 62% diplomás; és még 22% mondja magát értelmiségi dolgozónak; további 28% pap vagy szerzetes/nő; további 14% ,,postgraduate’’, vagyis az egyetem/főiskola után további diplomát szerzett; 7% egyetemista/diák. Mindezek alapján azt következtetjük, hogy a Távlatok magas végzettséggel rendelkező értelmiségiek folyóirata; inkább férfiak olvassák. Olvasóközönsége – tekintve a foglalkozásokat – a magyar katolikus értelmiség reprezentatív keresztmetszete.
Szőnyi Zsuzsa SZÁZÉVES A FILM A vallásos témájú filmek történetéből A világ 1995-ben a film születésének századik évfordulóját ünnepelte. Sok vihart látott századunk során a filmművészet is nemegyszer válságba jutott; de úgy tűnik, hogy az utóbbi években ismét felébredt a közönség érdeklődése. 1895-ben a Lumière fivérek találmányát eleinte csak szórakoztató látványosságnak tartották, bár már akkor is voltak, akik megjósolták, hogy a ,,mozgó képek a történelem legjobb tanítói lesznek’’. Valóban, a film azóta társadalmak és kultúrák, egyes népek életének, szenvedésének és reménységének kifejezője lett. Tanúságot tesz írók, művészek törekvéseiről, akik az új művészeti kifejezésmóddal is választ keresnek az emberiség nagy kérdéseire. A filmrendezők közül is sokan megkísérelték, hogy elmélyítsék a vallásos témákat. A ,,Jesus‘’ című folyóirat kimutatása szerint eddig több, mint kétezer film készült bibliai történetekről, a hit problémáiról, a szentekről, Isten jelenlétéről vagy hiányáról az emberek életében. Már a Lumière fivérek első kísérletei után két évvel, 1897-ben egymástól függetlenül három filmet is forgattak Jézus életéről, szenvedéséről és haláláról. A fekete-fehér, néma mozgóképek mélységes megdöbbenést keltettek a nézőkben. A század elején, a történelmi regények divatja nyomán megszületnek a statisztatömegeket mozgató, költséges produkciók, mint a Ben Hur és a Quo vadis. A Henryk Sienkiewicz nagysikerű könyvéből, ma azt mondhatnánk, ,,bestseller’’-éből készült Quo vadis filmet 1912-ben forgatta az olasz Enrico Guazzoni, akit ma már kevesen ismernek. A Néró Rómájában játszódó történet a pogány Viniciust megtérítő keresztény Lygia szerelmén keresztül a hit erejéről tesz tanúságot. A film olyan hatást tett a közönségre, hogy még a némafilmek korában három új változatot készítettek. 1951-ben pedig Mervin Le Roy látványos, színes amerikai hangosfilmje meg akarta ismételni az első Quo vadis sikerét. Ekkor azonban csak egy monumentális melodrámát hoztak létre. A minél hatásosabb, költséges hollywoodi sikerfilmek mestere az 1881-ben született és 1959-ben elhunyt Cecil B. De Mille volt, aki 1927-ben A királyok Királya címmel Jézusról készített látványos filmet. A nagy sikert látva továbbra is a vallásos témánál maradt: következett A kereszt jelében, A keresztesek, Sámson és Delila és végül az emlékezetes Tízparancsolat. Az első változat 1923-ban készült el, majd De Mille élete végén, 1956-ban a modern technika és az amerikai filmipar minden kellékének felhasználásával kolosszális művet alkot. A központi figura Mózes, körülötte szereplők százai vonulnak fel, különösen az óriási hatást keltő jelenetben, amikor a Vörös-tenger vize kettéválik, hogy Izrael fiai száraz lábbal vonuljanak ki Egyiptomból, míg a fáraó seregét elnyeli az újból visszaömlő áradat. A trükkmester, John Fulton a jelenetért Oscar-díjat kapott. Néhány vallásos témájú nagy amerikai film, így a Ben Hur és A királyok Királya zenéjét a magyar származású Rózsa Miklós szerezte, akit szintén Oscar-díjjal tüntettek ki. A De Mille által megvalósított látványos vallásos filmek annyira vonzották a közönséget, hogy az ötvenes-hatvanas években egymás után készültek hasonló alkotások. Hogy csak a legsikeresebbeket említsük: Henry Koster 1953-ban forgatta az első szélesvásznú ,,cinamascope’’ filmet, amely a már jól bevált történetre épült. Pogány római katona a keresztények üldözése közben rádöbben a krisztusi tanítás igazságára, megtér, de életével kell fizetnie hite megvallásáért. Koster A köntös című filmjében Marcellus Gallius római néptribunt Palesztinába küldik, ahol Jézus keresztre feszítése alkalmával a katonákat kell vezényelnie. A Messiás halála után Marcellus kockajátékon megnyeri az elítélt köntösét, azonban nem ölti fel, hanem a földre dobja. A köntöst Demetriusz szolga veszi fel, és ő vezeti be Marcellust a keresztények gyülekezetébe. A fiatal római tribunus menyasszonyával együtt megkeresztelkedik, és a hívők védelmére kötelezi el magát. A világsikert arató filmben tűnt fel először a főszerepet alakító Richard Burton. Egy évvel később készült el Gladiátorok címmel a folytatás, amelyben a rabszolga Demetriusz továbbra is viseli Jézus köntösét, de nem méltó rá, és elhagyja hitét. Ennek a Delmer Daves alkotta filmnek azonban már nem volt átütő sikere. A hatvanas évek kezdetét két híres rendező: Nicholas Ray és Robert Aldrich kolosszális alkotásai jelzik. Az első megkíséreli De Mille Királyok Királya című filmjének régi sikerét felülmúlni. Krisztus életének politikai vetületére teszi a hangsúlyt, de csak eredetinek szánt, félresikerült alkotást hoz létre. Aldrich 1962-ben az Ószövetségből Szodoma és Gomorra történetét viszi filmre, óriási díszletek és tömegjelenetek alkalmazásával, de minden igazi ihlet nélkül. A hollywoodi rendezők az említett kudarcok ellenére sem mondanak le a vallási témákról. 1966-ban egy másik híres rendező, George Stevens próbálkozik újra Jézus életének filmre vitelével, A legnagyobb történet címmel. A kritika ellenségesen fogadja a filmet, amelyben pedig az akkori sztárok, többek között John Wayne, Charlton Heston, Sydney Poitier, Shelley Winters alakítják a mellékfigurákat, míg Krisztust Max von Sydow, az Ingmar Bergman-filmekből ismert, intenzív tekintetű színész jeleníti meg. Eközben az európai filmgyártás is számos kísérletet tett a vallásos témák megközelítésére. A gyakran felületes amerikai produkcióktól eltérően az európai írók, rendezők a költői, elmélyült alkotásokra helyezték a hangsúlyt. Hogy csak a legnagyobbakat említsük: Robert Bresson, Dreyer, Ingmar Bergman, Buñuel, Ermanno Olmi alázattal, beleéléssel tolmácsolták az emberi lélek istenkeresését. Az olasz filmművészet nagy alkotásait gyakran olyan rendezők valósították meg, akik maguk is a keresők sorába tartoztak, Rossellinitől Viscontiig, Pasolinitől Felliniig. A Szentírás ihlette meg Pier Paolo Pasolinit, aki, görög–latin szakos tanár lévén, eredetiben olvashatta az Evangéliumot. Máté elbeszélését szakaszról szakaszra követte a film megvalósításában, amely minden hatásos külsőséget mellőzött. Dél-Olaszország legszegényebb vidékét, Matera barlangjait és kietlen terméketlen környezetét választotta színhelynek, és a szegény, kisemmizett nép szószólójává tette meg Jézust. Pasolini fekete-fehér filmjének erőt, biztonságot, nyugalmat sugárzó Krisztusa az Üdvözítő emberi és isteni valóságát igyekezett kifejezni. Martini bíboros, milánói érsek a lombard fővárosban tartott egyházi-filmművészeti konferencián elmondotta, hogy a Szentírást szereti úgy vizsgálni, mintha filmjeleneteket látna. Megfigyelhető, hogy Márk evangelista egyes szakaszait ugyanaz a leíró folyamat vezeti, mint a filmek egymás után következő jeleneteit. Márk a részletekről lassanként halad a központi probléma felé, de már kezdetben magával ragadja az olvasót. Hasonlóan dolgoznak a filmrendezők. Akkor láttam ezt – tette hozzá Martini bíboros –, amikor Rossellini segítségemet kérte Az Apostolok Cselekedetei című filmje előkészítéséhez. A bibliai elbeszélőkhöz hasonlóan jelenetről jelenetre építette fel a filmet. A vallásos filmek sorában külön fejezetet képviselnek a szentekről készült alkotások. Szent Ferenc, Szent Johanna, Bernadette és Lisieux-i Teréz élete többször is megihlette a filmírókat és rendezőket. Különösen Ferenc alakja vonzotta az olasz filmeseket. Közülük Zeffirelli színes, megkapó Napfivér-Holdnővér című, Assisiben forgatott filmje aratott világszerte sikert, példát mutatva a látványos amerikai produkcióknak is. Ugyanez a rendező 1978-ban megkísérelte Názáreti Jézus címmel a Messiás életének filmre vitelét, de ez csak gyenge utánzata lett az 1972-ben készült Szent Ferenc-filmnek. Az európai kísérletek után nem maradt el az amerikaiak válasza: Norman Jewison megvalósította 1973-ban a Jesus Christ Superstar zenés filmet, ami az akkori idők nagy sikere volt. A filmgyártás 100. évfordulójának méltó ünneplésére a Tömegtájékoztatás Pápai Tanácsa és a Vatikáni Filmtár összeállítást készített a vallásos témájú, lelki értékeket képviselő filmalkotásokból. Az angol, spanyol, francia, portugál, német és olasz nyelvű válogatást megküldték az egyes püspökkari konferenciáknak, egyetemeknek, plébániáknak. A válogatás nemzetközi szakértőkből álló bizottságnak, valamint a pápai egyetemek képviselőinek közreműködésével készült el. Foley érsek, a Tömegtájékoztatás Pápai Tanácsának elnöke, az összeállítást bemutató beszédében (1995. okt. 19.) hangsúlyozta, hogy munkájában a bizottság hűségesen követte a szentatya 1995-ös kommunikációs világnapra írt üzenetét, amely arra buzdított, hogy a film legyen a kultúra és az értékek közvetítésének eszköze. Ez az összeállítás elhangzott a Vatikáni Rádió 1995. december 3-i adásában.
SZEMLE Kereszty Rókus O.Ciszt.: Jézus Krisztus. Krisztológiai alapvetés. Szent István Társulat, Budapest 1995, 418 oldal. Örömmel üdvözöljük Kereszty Rókus ciszterci atya új krisztológiáját, amely 1991-es angol nyelvű könyvének (Jesus Christ. Fundamentals of Christology, Alba House, New York, 439 old.) alaposan átdolgozott magyar változata. Kereszty Rókus 1977-ben már megírt egy krisztológiai vázlatot az akkor Rómában megjelent TKK-sorozatban (Krisztus, 260 old.). Ez a füzet is jó szolgálatot tett szeminaristáknak, teológiahallgatóknak. Mostani új könyvét is elsősorban egyetemi, illetve főiskolai tankönyvnek szánta; de haszonnal forgathatják papok és világiak lelki olvasmányként, valláskultúrájuk elmélyítéseként is. Magyarországon az utóbbi időben több olyan könyv jelent meg Jézusról, amelyek vagy a ,,zsidó Jézust’’ mutatják be, tehát zsidó szakemberek szemszögéből egyoldalúan közelítik meg Jézus Krisztust (így Vermes és Lapide), vagy a katolikus hittől távol álló, sőt azzal össze nem egyeztethető ,,értelmezést’’ nyújtanak (Renan, Herbst). (Vö. Nemeshegyi Péter: ,,A valódi Jézus keresése’’ in Távlatok, 1995/6.) Ezért is olyan jelentős Kereszty valóban katolikus krisztológiája: segít helyreigazítani egyoldalúságokat, torzításokat, heterodox nézeteket. Bár a szerző új könyvébe felvette a korábbi Krisztus jó részét, szemléletében sok újat ad; ezenkívül terjedelmében is jó kétszerese az említett füzetnek. Szerencsésen beépítette munkájába az újabb kutatásokat. Az I. rész a biblikus krisztológiát tárgyalja. (Krisztus I. része is ezt a címet viselte: ,,Jézus Krisztus a Szentírásban.’’) Hasznos módszertani megfontolásokat olvashatunk arról, hogy mi a teológiai jelentősége Jézus történetiségének. Tehát a mindig időszerű kérdést vitatja: mi a kapcsolat a történeti Jézus és a hit Krisztusa között? Nagyon helyesen, minden további fejtegetést megelőzően, a húsvéti misztériumra, Jézus halálára és feltámadására irányítja a figyelmet, hiszen ez annak az ősi kérügmának a lényege, amelyet az apostoli tanúságtétel továbbadott, amelyet az apostolok hirdettek jóval az evangéliumok megírása előtt. Ezután Kereszty a feltámadás fényében dolgozza fel teológialiag Jézus életének és halálának fontosabb tényeit, éspedig a szűzi fogantatástól kezdődően. Itt az első részben talán túlságosan érvényesül a krisztológiai reflexió, amikor a történetiség szempontjairól van szó. (Egyes történészek bizonyára kritikával illetnék ezért a szerzőt.) Persze, a történeti-kritikai módszer alkalmazása mindig csak hozzávetőleges, igen nehéz elkerülni bizonyos önkényes redukciókat/rekonstrukciókat. Abban igaza van Keresztynek, hogy ,,ha a történész nem képes saját illetékességi körén belül a Jézussal kapcsolatos legfontosabb kérdésekre megfelelni, nem utasíthatja el a priori azt a kísérletet, amely »teológiai történet«-et ír, azaz a Jézus-eseményt Isten üdvösségterve szempontjából értékeli, mint annak beteljesedését: Isten maga jött el és lett valóságos emberré Jézusban.’’ (21. old.) A II. rész krisztológiatörténeti válogatás. Nemcsak a patrisztikai tanítás fejlődését foglalja össze, hanem szemelvényeket ad a középkori krisztológiából is: Szent Anzelm, Szent Bernát és Szent Tamás tanítását mutatja be. A modern korból a protestáns krisztológiatörténetet tekinti át Luthertól Bonhoefferig. A XX. század jelesebb katolikus teológusainak krisztológiáit (H. Urs von Balthasar, K. Rahner, Lonergan, Kasper. . .) a rendszerező részben veszi figyelembe. E III. rész – tehát a rendszerező krisztológia – a biblikus és patrisztikus krisztológia időtálló eredményeit a mai kor kérdéseinek figyelembevételével dolgozza fel. A ,,közösség’’ (koinonia/communio: szeretetegység, amely a Szentháromság személyeinek kapcsolatából eredően az egyházi közösséget is jellemzi) az a kulcsfogalom, amelyet Kereszty a rendszerezésnél felhasznál. Helyesen írja (286): ,,A teológus valóban nem zárkózhat be egy már alig létező klerikális gettó védőfalai mögé. Bármennyire is igaz és átfogó teológiai szintézise, ha nem felel a kor gondolkozó embereinek a problémáira, akkor céljának sem felel meg. Mindig új és új módon kell annak a Krisztusnak a misztériumát érthetővé tenni, aki ugyanaz a teljesség tegnap, ma és mindörökké.’’ Persze a teológus sem idomulhat a mai világ ,,elvárásaihoz’’. Jézust pl. nem lehet pusztán társadalmi felszabadítónak tartani, vagy egyszerűen ,,szerény istenkereső embernek’’ (Herbst). Kereszty e rendszerező részben bőven foglalkozik a bűnnel, mint a többszörös meghasonlás állapotával. Isten Fia a bűnös emberiséggel vállalt szolidaritást megváltó megtestesülésével. A megváltás misztériumát csakis a Szentháromságos Isten misztériumának fényében közelíthetjük meg: kiengesztelődésünk a Szentháromság műve, de az egyes személyeknek sajátos szerepe van üdvösségünkben. A szerző kitér a keresztény teológia feminista kritikájára is (304kk), ami bizonyára Amerikában égetőbb kérdés, mint nálunk. Jelentősnek tartom azokat a lapokat (312–343), amelyek az unio hypostatica metafizikai megfogalmazására, az Isten emberré válására és a Fiú valóságos emberségére vonatkoznak. Itt a szerző gyümölcsözően felhasználja az újabb gondolkodás (perszonalizmus, egzisztencializmus, modern pszichológia) eredményeit. Nagyon jól megmagyarázza, hogy Jézus Krisztusban egy ontológiai személy (a Fiú személye) birtokolja az isteni és az emberi természetet, de Jézusban van igazi emberi személyiség. ,,A személyiség nem az emberi létalanyt, hanem az emberi természet tapasztalati vetületét jelenti. Azon vonások összességére vonatkozik, amelyekből egy konkrét ember megismerhető. Jézus ontológiailag nem emberi személy, de igenis van valódi emberi személyisége.’’ (314) Kereszty könyve végén két függeléket találunk. ,,Krisztus és a nem keresztény vallások’’ és ,,Ha léteznek más világegyetemek és más égitesteken élő értelmes lények, hogyan viszonyulnak Krisztushoz?’’ Mindkét kérdés nagyon időszerű. Az egyes részek végén a jegyzetekben bőséges irodalom a további tájékozódáshoz. Talán a magyar kiadásnál jó lett volna utalni a magyar bibliográfiára is, hiszen a magyar teológiahallgatók nem mindig olvasnak idegen nyelven. Mivel egy helyen a szerző is utal rá, megemlítem a Mérleg krisztológiai szemléit: ezeket magam írtam hosszú éveken át, és tájékoztatnak a legújabb krisztológiai művekről. Szabó Ferenc
Szabó Ferenc: Szomjazod hogy szomjúhozzalak. Válogatott versek. Budapest 1995, Távlatok. Ég és föld gravitációs terében, az abszolút szellem és a kozmikusra vágyakozó természeti jelenségek, tapasztalatok egymásba fonódó erőterében találjuk meg és értjük helyesen Szabó Ferenc életét és költészetét. Egyéb műfajú írásaiban is tág tereket jár be, lelkes csodálatban fogant tudása sajátosan kitágítja az olvasóét is. Az égi s a földi geometria nála organikus egységben halad célja felé. ,,Ég és föld között, / ég és ég között / figyeled az üzenetet’’ – írja Nemes Nagy Ágnesnak. Talán jellemző és legközelebb visz hozzá az Énekek éneke ciklus misztikussá tágult, lenyűgöző képekbe oldott szerelmi vallomásainak őszinte forrósága és misztikus áhítata. A ,,nil humanum’’, az egész ember vállalása az égtől vár áldást, megértést, hiszen ő az egész, gyönyörűnek álmodott-festett Természetet, a vágyakat és szépségeket emeli föl áldozó kezeiben. ,,Az öröm lehet csak az áldozatnak anyja’’ – halljuk Claudeltől, s a nagy franciákon felnőtt Szabó Ferenc, a párizsi doktor teológus élet- és világlátása mindenre rávetíti örömét, amivel s akivel csak találkozik. ,,Légy az, ki vagy, mássá úgyse válhatsz . . . Költészet nélkül földünk lakhatatlan.’’ (Ars poetica) Világjáró és világot csodáló ember ő, aki lelke mélyén, a csodák égisze alatt őrzi a hűséget s a Miserere belső hangjait. Igazi lírikus, ezért esszé oldotta prózája, tanulmányai is dinamikusak, életmelegek. Boldogan öleli magához a természet minden megnyilvánulását, nem győzi ismételni az élmények dicséretét. ,,Égbe emel az őszi ámulat! / A dajka nyár / gyümölccsel rakta meg kertem / . . . Tudom, egyszer el kell menni – / mennem kell, de a kerti fák / gyümölcsét belül érlelem tovább.’’ (Őszi ámulat) Egész élete kitárul ebben a kötetben, vallomásainak ember- és Isten-közelségét, egy 20. századi misztika villanását éljük át itt, amely felszítja, érleli gondolatainkat, kinyitja szemünket és szívünket az isteni világra. Dékány Endre
Tomka Miklós: Csak katolikusoknak. Budapest, Corvinus Kiadó, 1995. 224 oldal. A vallásfilozófiát, illetve -szociológiát kevesen művelték Magyarországon az elmúlt évtizedekben. Tomka Miklós azon kevés katolikus közé tartozott, aki már az 1989/90-es fordulat előtt is rendszeresen közzétette olyan felmérések, közvélemény-kutatások eredményeit, amelyek a külföldet is tájékoztathatták a magyarországi vallási-egyházi helyzetről. Még szorosabban folytathatja tudományos munkásságát a fordulat óta. Most kiadott tanulmánygyűjteménye ezeket az újabb írásokat teszi közzé. Három már megjelent itt a Távlatokban (1991/1, 1992/5 és 1994/1). A többi más hazai folyóiratban látott napvilágot, illetve egyesek magyarul most jelennek meg először. A zsinat utáni magyar egyházi életnek sürgős szüksége van az alapos felmérésekre és helyzetelemzésekre, hiszen enélkül nemigen lehet tervezni, összehangolni az evangelizálás munkáját. Tomka határozottan a zsinati korszerűsödés mellett száll síkra, és joggal bírálja a ,,maradiságba görcsölődő’’, a zsinati megújulást bíráló vagy akadályozó integristákat. (99–116. old.) Mivel a jelent csakis a tegnapi helyzet ismeretében érthetjük meg, hasznosak azok az elemzések, amelyek a Kádár-korszak ún. ,,kislépések’’ politikájára vonatkoznak (,,Ellenálló vagy kollaboráns egyház?’’ 79–98. old.). Tomka jól jellemzi e korszak egyházüldözését, a papok (,,békepapok’’) manipulálását; papok és püspökök elszigetelését, megosztását; az állandó ellenőrzést és az egyházi élet különféle visszaszorítását stb. Mindezeket jól ismerjük. De nem szabad felednünk, hogy a ,,megnyesett fa’’ még ma is magán viseli a tegnapi sebeket. Jóllehet az élő egyház nem azonos az ,,ellenőrzött és manipulált hierarchiával’’, a ,,kis lépések’’ egyházpolitikája az egész egyházi test állapotára kihatott. Mindenképpen hátráltatta a zsinati megújulást. Miklós Imre ügyesen játszotta szerepét – egyházunk kárára. Tomka Miklós igyekszik megőrizni az egyensúlyt, amikor a Kádár-korszak hierarchiájának szerepét mérlegeli. A ,,kollaborációt’’ kiáltó szektásokkal szemben hangsúlyozza a püspökök egyesítő szerepét és a nagy egyház helytállását az elnyomatás éveiben. A szerző az egyház és a politika (pártok, közélet, szociális kérdések) tárgyalásánál az egyház társadalmi tanítására hivatkozik, azt nyugati szakkönyvek szűrőjén át értelmezi. Kétségtelen, hogy nagyon elmaradtunk éppen az egyház szociális tanításának terjesztésében, megismertetésében, jóllehet 1993-ban a Szent István Társulatnál megjelent egy nagy gyűjtemény: Az egyház társadalmi tanítása, amelyhez Tomka Miklós írta a bevezető tanulmányt. Az elvek összefoglalásához nincs különösebb megjegyzésem, bár ott is jobban ki lehetett volna domborítani azt, ami sajátosan evangéliumi, tehát a keresztény világnézet és az erkölcsteológia távlatait érinti. Úgy tűnik, Tomka Miklós különböző tanulmányaiban, de a most ismertetett kötet egy-két írásában is egyoldalúan alkalmazza az egyházi tanítást, amikor a pártokról, a választásokról beszél. Így a ,,Szavazhat-e hívő katolikus az MDF-re vagy a KDNP-re?’’ (149–174. old.) című tanulmányában. Ebben egyébként Tomka egy a Vatikáni Rádióban elhangzott, őt bíráló adásommal polemizál. Anélkül, hogy itt újabb vitába keverednék, egészen röviden jelzem azt, ahol elégtelennek tartom Tomka iránymutatását. Mert a hívő katolikusok a választások előtt azt várták, hogy a katolikus szakemberek (vagy a püspökök is) eligazító jelzéseket adjanak nekik az egyház társadalmi tanítása alapján. Nem elégséges azt hangoztatni, hogy az egyház nem köti hozzá magát egyetlen politikai-társadalmi rendszerhez sem; hogy ugyanaz a hit lehetővé tesz különféle (politikai) választásokat; hogy a pluralista társadalomban tiszteletben kell tartani mások választását; stb. Mindez igaz, miként valljuk a zsinattal az evilági valóságok jogos autonómiáját is. Ugyanakkor a pápai dokumentumok jelzéseket adnak arra vonatkozóan is, hogy mit követel az emberi személy transzcendenciája a politikai irányok megítélésében; hogy mozgalmakat befolyásoló háttérideológiáknál milyen óvatosságra van szükség; hogy a közéletben, a politikában a hívő ember törekszik a közjó, az igazságosság, a szolidaritás megvalósítására; ezért a humánusabb, Isten törvényéhez jobban igazodó politikai irányokat előnyben részesíti, miként azokat a pártokat is, amelyek nagyobb szabadságot biztosítanak az egyház evangelizáló, nevelői stb. tevékenységéhez. A keresztény (katolikus) hívő nyugodt lelkiismerettel nem csatlakozhat olyan politikai irányokhoz (pártokhoz), amelyek az emberi személyt egydimenzióssá fokozzák le, amelyek tagadják az ember isteni hivatását, tehát egy bizonyos Istent kizáró evilágiságot vagy gyakorlati ateizmust vallanak, illetve a vallást és az egyházat ki akarják szorítani a kultúrából, iskolából, médiumokból . . . Hogy aztán egy-egy konkrét országban miként kell az általános elveket a gyakorlatban alkalmazni, ahhoz segítséget nyújt a helyi egyházi hierarchia is, konzultálva a szakembereket. Nincsenek receptmegoldások, de bizonyos irányvonalak kivehetők az egyház szociális tanításából. Az elvek és a tények megítélésében mindig figyelembe kell venni a szándékokon túl a politikai eszközöket is; realizmusra és okosságra van szükség a döntéseknél. Szabó Ferenc
Bozsóky Pál Gerő: Keresztes hadjáratok. Szeged, Agapé, 1995, 344 old. Izgalmas olvasmány Bozsóky Pál Gerő Párizsban élő és dolgozó ferences újabb könyve a keresztes hadjáratokról. Az események időrendi krónikáján kívül, ahol a szerző különösen is figyel a magyar vonatkozásokra (II. Endrének külön fejezetet szentel); egy-egy fejezetben tárgyal a lovagrendekről, a keresztes hadjáratok korában élt nőkről, zarándokereklyékről, a keresztesek korabeli zsidóüldözésről, a hadjáratok szervezési problémáiról és a keresztesek építkezéseiről. P. Bozsóky mindenekelőtt történészként vázolja a középkori kereszténység egészen sajátos megmozdulásait, amelyeket kezdetben az Üdvözítő szülőhelye, a Szentföld iránti áhítat és a pogány törökkel szembeni védekezés sugallt (csak később fajultak el a hadjáratok politikai hatalomvágy és a Nyugat-Kelet viszályai miatt). A ferences atya gyakran látogatta azokat a helyeket is, amelyek a keresztes vitézek emlékeit őrzik, így bizonyos részek élménybeszámolóként hatnak. Fény és árny kíséri az emberi történelmet minden korban. Mi, akik a XX. század retteneteit átéltük, nem nagyon dicsekedhetünk azzal, hogy korunk emberiesebb, kevésbé barbár, mint a sokszor ,,sötétnek’’ bélyegzett középkor, ahol az egyház és az állam, hit és hatalom összefonódott, így az egyháztörténetet is kétségtelenül árnyak kísérik. De amikor szerzőnk szépítés nélkül, tárgyilagosan bemutatja a megtörtént eseményeket, rávilágít bizonyos torz és egyoldalú értelmezésekre is: elsődlegesen nem politikai és ,,gyarmatosító’’ szándékok vezérelték a hadakat és a zarándokokat, hanem a már említett lelki indítékok. Tény az is, hogy a Jeruzsálemi Latin Királyság léte két évszázadig feltartóztatta az iszlám előrenyomulását Európa felé. Kulturális szempontból is jelentős volt a keresztes mozgalom: az európaiak megismerhették a keleti, görög és arab kultúrát, elkezdődött a párbeszéd is Kelet és Nyugat között. Jó szolgálatot tesz P. Bozsóky, amikor a marxista történelmi ferdítések és egyházkritika után helyes fénybe állítja a nagy európai népmozgalmat: a keresztes hadjáratokat. A könyv 296–305. oldalain felsorolt forrásmunkák érzékeltetik, milyen hatalmas irodalma van a témának, és hogy P. Bozsóky milyen alaposan tanulmányozta a történetírókat. Sz. F.
MAGYAR PAPI EGYSÉG Ez évtől rendszeres mellékletet csatolunk a Távlatok évi 3-4 számához (a nyári kettős számhoz nem). A Magyar Papi Egység füzetének felelős szerkesztője, Beran Ferenc esztergomi egyházmegyés pap, aki az első számban bemutatja az Unio Cleri mozgalom történetét. Nem ,,véletlen’’, hogy az Unio Cleri füzete a Távlatok mellékleteként jut el a papokhoz és szerzetesekhez, hiszen – mint ismeretes – folyóiratunk részben a Szolgálat szerepét folytatja. Ez utóbbi pedig a P. Hunya Dániel S.J. által kezdeményezett Papi Lelkiség (1941), illetve utóda, a külföldön P. Őry Miklós S.J. által szerkesztett Magyar Papi Egység folytatása volt. Az Unio Cleri magyar ágának lapja volt: a papi egység ápolása volt főcélja. 1969 húsvétján indítottuk el a Szolgálatot. Amikor ,,Programunk’’-at megjelöltük, hangsúlyoztuk, hogy a II. vatikáni zsinat szellemét, teológiáját, lelkiségét és lelkipásztori irányvonalát kívánjuk képviselni és szolgálni. Mivel a zsinat után némi rés nyílt, hogy lapunkat Magyarországra is beküldhessük, elhagytuk a ,,hazai helyzet’’ című rovatot, amely megakadályozta volna a Szolgálat hazaküldését; továbbá egyre inkább figyelemmel voltunk a világi olvasókra is. A folyóirat ténylegesen papi körökön messze túlterjedő olvasóközönséghez juttott el. Amikor a politikai helyzet lehetővé tette az újabb profilmódosítást, a Távlatok még fokozottabban figyelembe vette az nem egyházi értelmiségi tábort, ezért elhagytuk a ,,Halottaink’’ című rovatot. A most induló füzetmelléklet újrakezdi majd e rovatot többek kívánságára; mellette a kifejezetten papi problematikát tárgyaló írásokat közli. Az egy ívnyi füzetet csak paphallgatóinknak postázzuk.
Beran Ferenc
AZ UNIO APOSTOLICA CLERI A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1995. szeptember 20-án tartott rendes ülése jóváhagyta az Unio Apostolica Cleri Magyarországi Szövetségének a megújítását. A közös munka újjászervezése előtt célszerű ezt a gazdag hagyományokkal rendelkező papi közösséget röviden ismertetni, áttekinteni a történetét, rámutatni legfontosabb értékeire, és bemutatni, hogy milyen lehetőségeket kínál a magyar papság számára. Mit jelent az Unio Apostolica Cleri? Az Unio Apostolica Cleri (Papok Apostoli Egysége) egy olyan egyházmegyés és az egyházmegye területén lelkipásztori munkát végző szerzetes papokból álló nyitott társulás, amelynek tagjai a ,,kölcsönös segítségnyújtásban arra törekszenek, hogy a papi szolgálat gyakorlása által a Lélek szerinti élet teljességére jussanak’’ (Szabályzat, 1). A társulás legjellemzőbb vonása, a papság szentségéből fakadó testvéri szeretet megélése, amelynek célja a közösségi élet megvalósítása, amelyre Krisztus és apostolai mutattak példát, amely a Szentháromság közösségében gyökeredzik, és amely a lelkipásztori szeretetben jut érvényre. A szervezet egyik megalapítója, P. LEBEURIER így ír az Unio Cleri feladatáról: ,,A különböző egyházmegyés csoportok ugyanazt a szabályt fogadják el, ugyanannak a családnak a tagjai, és ennek következtében a közösség tagjai, bármely egyházmegyéhez is tartoznak, úgy tekintik egymást, mint testvéreket, akiket a mi Urunk, Jézus Krisztus hívott egységbe, hogy kölcsönös segítségnyújtás által előbbre jussanak a személyes megszentelődés és a papi szolgálat megvalósításának útján.’’ Mi az Unio Cleri története ? A kezdet Ha az Unio Cleri történetét nézzük, láthatjuk, hogy az több szálon, egymástól függetlenül indult el. A legrégebbi történeti szál a XVII. század közepéig Németország területére vezethető vissza. A ún. harmincéves vallásháború (1618–1648) következtében a papok helyzete nehezebbé vált, létszáma csökkent, gyakran ellenséges környezetben kellett munkájukat végezni. Nagy szükség volt tehát az összefogásra, egymás kölcsönös segítésére. Ezzel a történelmi helyzettel magyarázható, hogy Bartholomeus HOLZHAUSER egyházmegyés pap, társainak megsegítésére, megalapította a Világi Papok Egyesülete nevű szervezetet. Ő az ősegyházban együttélő papok életét tekintette példának, és annak mintájára együttlakó papi közösségeket hozott létre. Az egyesület 1684-ben XI. Ince pápa elfogadta, aminek következtében az hamar elterjedt Európában, így Magyarországon is. (A feljegyzés az Esztergomi Egyházmegyét említi.) Az egyesület későbbi életéről keveset tudunk; valószínű, hogy az uralkodók önkénye és az Európában dúló háborúk nem adtak lehetőséget a kibontakozására. A folytatás A XIX. század közepén a papi közösségek utáni vágy több helyen, egymástól függetlenül fellángolt. Ez részben megint a történelmi helyzettel magyarázható, hiszen ebben az időben kezdett megerősödni a liberalizmus és a racionalizmus, amely az egyházat, a lelkipásztori munkát végző papokat nehéz helyzetbe hozta. Szükség volt arra, hogy a papság összefogjon, és egymásnak lelki segítséget adjon. Franciaorszában Victor LEBEURIER szulpiciánus pap, az orleansi nagyszeminárum rektora felfedezte Holzhauser művének értéket, és a ő szellemében papi közösséget kívánt létrehozni. Ennek megvalósítása érdekében 1862 augusztusában püspöki helynökökből, szemináriumi rektorokból és plébánosokból egy papi közösséget szervezett, azzal a céllal, hogy kölcsönösen segítsék egymást szolgálatuk végzésében. A negyedik találkozást követően elhatározták, hogy egyesületet hoznak létre a papok számára, hogy munkájukat jobban végezzék, és az evangéliumi tanácsokat még jobban megéljék. Lebeurier erről a célról így ír a ,,közösségről’’ készített tanulmányában: ,,A szervezethez tartozó papok minden megkülönböztetés nélkül egységbe kapcsolják imáikat, adományaikat, böjtjeiket, virrasztásukat, minden jócselekedeteiket, és azokat mint kincseket a boldogságos Szűz Mária kezébe helyezik. Ezzel felajánlják jogaikat és szabadságukat, hogy Szűz Mária isteni Fiának nagyobb dicsőségét szolgálják mindegyikük javára ebben és a halálon túli életben.’’ Ugyanebben az időben, 1860-ban Olaszországban is kialakult egy fiatal papokból álló közösség, amelynek alapítója Giuseppe MARTINI nevű trevisói szeminarista volt. Ő olyan baráti kör kívánt létrehozni, amely segítséget nyújt a papnövendékeknek, hogy ,,Isten és emberszeretetnek lelkes és bátorító apostoli katonái, jó papjai legyenek’’. A fiatal alapító az egyesületnek az Igaz Barátok Mária Kongregációja nevet adta. Martini pappá szentelése előtt meghalt, de barátja, Luigi Marini tovább vitte eszményét, és megismertette a trevisói és a vicenzai egyházmegye papjaival. A papság szeretettel fogadta a papi közösség gondolatát, a trevisói püspök pedig 1873-ban támogatásáról biztosította a mozgalmat. A kezdeményezés népszerűségét mutatja, hogy újságot is szerkesztettek ,,Il vero Amico’’ (Igaz Barát) címmel. A papi egység gondolata, szinte párhuzamosan a fracia és az olasz törekvéssel, Belgiumban is megjelent. A negyvenéves marchoveletti plébános, BEAULOYE, megtapasztalva a lelkipásztori élet magányosságát, nehézségeit, meg kívánta újítani a ,,papi szolgálat első éveinek a lelkesedését’’. Holzhauser életének olvasása őt is arra indította, hogy 1872-ben papi egyesületet hozzon léte, amelynek célját a ,,mindent Jézusért’’ jelmondatban foglalt össze. Mivel a papi egység gondolata a belga papoknál is hamar visszahangra talált, IX. Pius pápa brevéjében így bátorította őket: ,,A jelen körülmények között a világi papság körében, a felkészültség különbözősége miatt, az erőknek és a szellemi irányzatoknak az egysége halasztást nem tűrő igény. Ennek okai pedig azok a nehézségek, amelyek az elmúlt századra és a jelen század kezdetére jellemzőek, amelyek miatt az Egyház jelenleg ártalmas veszélyeknek van kitéve, és amelyek a keresztény világban hatnak.’’ Az egy időben, spontán módon alakuló papi közösségek hamarosan egymásra találtak, és létrehozták az ,,Unio Apostolica Cleri’’ szervezetét. Az apostoli Szentszék részéről a szervezetet először X. Szent PIUS pápa támogatta, aki korábban mint a trevisói szeminárium spirituálisa tagja volt az egyesülésnek. A pápa 1903. december 23-i levelében a következőket írja: ,,Mi is korábban tagjai voltunk ennek az intézménynek. Megtapasztalhattuk annak jóságát, hasznosságát, és meríthettünk annak lelki előnyeiből. . .’’ Később a pápa a következőket írja, a papi közösség jövőjére vonatkozóan: ,,Az Unio Clerinek nem egy kis kápolnára, hanem egy hatalamas bazilikára kell hasonlítania, amelyben sok pap helyet találhat.’’ Végül az Unio Cleri-t hivatalosan XV. Benedek pápa hagyta jóvá 1921. április 17-én írt levelében (Szabályzat, Bevezetés). A kibontakozás X. Szent Pius pápa álma lassan megvalósult. 1937-ben a nemzetközi összejövetelen 24 ország képviselője volt jelen. Ezek közül tizennégyen voltak Európából, a többi képviselő Amerikából, Ázsiából és Oceániából jött. Az 1958-as felmérések szerint az Unio Clerinek 30 ország volt a tagja, és körülbelül 30 000 pap tartozott a mozgalomhoz. A feljegyzések szerint 1970-ben a nemzetközi összejövetelen már kelet-európai országok (köztük Magyarország) is képviselték magukat, és a papi mozgalomban részt vevő országok száma elérte az ötvenet. Az utóbbi években a tagországok és a tagok száma nem növekedett. Ez azzal magyarázható, hogy a II. vatikáni zsinat hatására más, hasonló jellegű papi közösségek is létrejöttek. Ilyen volt például a CELAM papi közösség. Vannak olyan országok, ahol az Unio Cleri inkább a különböző papi közösségek szervezését végzi, és így mint egy ,,szakszervezet’’ működik. A legutóbbi nemzetközi összejövetel 1994 októberében Rómában volt, ahol a kor igényeinek megfelelően módosították a szervezet működési szabályzatát. Mi az Unio Cleri jelentősége korunkban? A történeti áttekintés során láthattuk, hogy az Unio Cleri mindig egy nagyon reális papi igényt elégített ki, nevezetesen a papi közösséghez való tartozás igényét. Ez a vágy pedig mindig akkor vált különösen erőssé, ha a papság nehéz helyzetben volt, vallásilag közömbös vagy ellenséges környezetben végezte a munkáját. Korunkban, bár az egyház a legtöbb országban szabadon hirdeti az evangéliumot, a papság helyzete mégis nehéznek mondható. Ennek az egyik legfontosabb oka az, hogy a papság létszáma jelentősen lecsökkent, ugyanakkor az emberek hitbeli tájékozatlansága miatt a munka nagymértékben megnövekedett. A legtöbb lelkipásztor ezért erejét megfeszítve dolgozik, végzi igehirdetői, megszentelői és közösségi munkáját, a világiak bevonásával plébániaközösséget, karitatív szolgálatot szervez. Ugyanakkor, sajnos, nagyon sokszor azt kell tapasztalnia, hogy fáradozásai nem hoznak gyors eredményt, mert az emberek hitbelileg közömbösek, kiábrándultak, vagy a tömegtájékoztatási eszközök által terjesztett eszmék hatása alatt állnak. Ezt a megnövekedett és néha nagyon nehéz lelkipásztori munkát a papok csak akkor tudják jól ellátni, ha közös összefogással lelki, szellemi segítséget adnak egymásnak. Ehhez nyújthat segítséget gazdag történelmi tapasztalataival, lelkiségével az Unio Apostolica Cleri. Az utóbbi időben megjelent egyházi dokumentumok is felhívták ezekre a jelenségekre a figyelmet, és utat mutattak a paptestvérek számára. A papneveléssel foglakozó ,,Pastores dabo vobis’’ kezdetű apostoli buzdítás a papi munka nehézségeiről többek között ezt írja: ,,Az Egyházon belül is vannak olyan negatív és aggasztó jelenségek, amelyek közvetlenül hatással vannak a papok életére és szolgálatára: így például sok hívő vallási tudatlansága; a katekézis csekély eredményei, a sokkal megnyerőbbnek és hatásosabbnak látszó tömegtájékoztató eszközök nyomasztó hatása. . .’’ (8. pont.) A két évvel ezelőtt a Papi Kongregáció által kiadott ún. ,,Direktórium’’ is foglakozik ezekkel a jelenségekkel, és felhívja a figyelmet a megújulás útjaira. Ezek között fontos szerepet játszik a pap közösségi életének a megerősítése, a papi barátságok elmélyítése. A papi közösség ,,nagy segítséget jelent a nehézségekben, és erősíti a lelkipásztori szeretetet, amellyel a papnak különösen azon paptestvérei felé kell fordulnia, akik nehézségekkel küszködve megértésre, segítségre és támaszra szorulnak.’’ (28. pont.) A dokumentum szerint a papi közösségnek több formája van, mint például a közös lakóház, asztalközösség és a közösen végzett zsolozsma. A közösségi formát a lehetőségek és igények szerint kell megválasztani. (29. pont.)
Milyen segítséget tud nyújtani az A magyar egyház is a világegyházra jellemző nehézségekkel küzd: kevés a pap, a munka és a lehetőségek pedig szaporodtak. A feladatunk is megegyezik a világegyház törekvésével: a megnövekedett munkát mélyebb lelkiséggel, nagyobb szellemi felkészültséggel kell végezni. Ehhez viszont papok lelki-szellemi összefogására, közösségi munkára van szükség. Ugyanakkor gondolni kell azokra a paptestvérekre is, akik a nehéz munkában megfáradtak, és segítségre, közösségi támogatásra szorulnak. Az esztergomi zsinatot megelőző felmérés szerint az egyházmegyében lelkipásztori munkát végző papok közel egyharmada tartozik valamilyen papi közösséghez. Ezek között a közösségek között vannak a különböző lelkiségi mozgalmak, imaközösségek, évfolyam-találkozók és baráti csoportok. A papok nagyobbik része azonban nem tartozik szervezett papi körhöz. Az Unio Cleri tevékenységét és a hazai helyzetet ismerve felmerülhet a kérdés: a papi közösség után vágyó paptestvérek számára milyen segítséget tud nyújtani az Unio Cleri papi mozgalom? Az Unio Cleri segítségét a következő főbb pontokban lehet összefoglalni: 1. – Az Unio Cleri alapeleme, a csoport (vagy caenaculum), nyitott minden paptestvér felé. Ezek a közösségi élet alapját jelentő találkozások, lehetőséget adnak, hogy a ,,közösség tagjai meghatározott időben összejöjjenek, hogy testvéri szeretetüket megosszák egymással, önvizsgálatot végezzenek, továbbá hogy megerősítést és ösztönzést kapjanak apostoli munkájukhoz.’’ (Szabályzat, Bevezető.) 2. – Az Unio Cleri segítséget ad ahhoz, hogy a papok jobban megismerjék saját egyházmegyéjük lelki értékeit. ,,Az Unio Apostolica Cleri arra buzdítja tagjait, hogy a papság szentségét annak az egyházmégyenek a lelkisége, tehát tapasztalata és kibontakozása szerint éljék, amelyben felszentelték őket, azzal a meggyőződéssel, hogy saját egyházmegyei közösségükhöz való tartozásban és tevékenységükben találják meg szolgálatuk és életük értelmét és forrását.’’ (Szabályzat, 5.) Az Unio Cleri ezért is állandó kapcsolatot tart az egyházmegye püspökeivel és az egyházmegye ,,szívét’’ jelentő szemináriumokkal. 3. – Az Unio Cleri gazdag tapasztalatával segítséget akar adni az egyéni lelki élethez is, különös módon az eukarisztikus lelkiség elmélyítésében. ,,Az Eukarisztia bemutatását tekintsék úgy, mint egyéni életük és az Egyház életének a középpontját, amelyben a meghalt és feltámadt Krisztus misztériuma jelenvalóvá válik.’’ (Szabályzat, 12.) 4. – Az Unio Cleri megkülönböztetett figyelemmel fordul a beteg és elhagyatott paptestvérek felé, akik különös módon igénylik egy papi közösség segítségét. ,,Legyen az egyesülés lelkiségének az egyik különösen fontos megnyilvánulási formája a paptestvérek látogatása, különösen azoké, akik igénylik a mások jelenlétét, segítségét és barátságát.’’ (Szabályzat, 18.) 5. – Végül az Unio Cleri mint nemzetközi szervezet országok közötti találkozókkal, és idegen nyelvű lelki irodalommal segítséget tud adni, hogy egymás értékeit, problémáit jobban megismerjük, és nemzetközi szinten is segítséget tudjunk adni egymásnak. Értékelés Összefoglalva az Unio Apostolica Cleri történetét, életét és hazai lehetőségeit elmondhatjuk, hogy ez a nemzetközi papi szervezet gazdag hagyományával, lelkiségi hátterével és kapcsolataival jelentős segítséget tud adni a magyar papság számára. Célszerű tehát az egyházmegyéken belül, a főpásztorok, és a szemináriumok segítségével a mozgalmat újjászervezni; a már korábban spontán módon létrejött csoportoknak segítséget kínálni és a papi közösség után vágyódó paptestvéreket a mozgalom életébe bevonni. Ha ez sikerül, akkor egy jelentős lépést teszünk lelki, szellemi és közösségi életének a megújításáért.
Rédei József
A PAPI KÖZÖSSÉG Szemináriumi emlékek Az első papi, illetve kispapi közösségi élményem az esztergomi szemináriumban volt. Az elsőéves papnövendékek duktora lettem. Brückner József rektor atya és Erdős Mátyás spirituális atya arra biztattak, hogy az első keresztények ,,agapés’’ szellemét alakítsam ki a növendékek között. Az őszi lelkigyakorlat ideje alatt azt tapasztaltam, hogy mindenki csak a saját uzsonnázásával volt elfoglalva. Ki úgy, hogy bebújt a szekrénybe, és ott szemérmesen, titokban ette a kalácsot, ki úgy, hogy kiterítette szalvétáját, és úgy ette a baracklekváros kalácsot. . . Senkinek sem jutott eszébe, hogy társai közül valakit is megkínáljon. A lelkigyakorlat után megpróbáltam ezen a szemléletmódon változtatni, és az első keresztények ,,agapés’’ szellemét felébreszteni. A szülői látogatás után kitettem a pulpitusomra a hazai finom falusi kenyeret és a szüleimtől kapott ötliteres uborkás üveget tele libacombokkal, majd az egész elsőéves kurzust meghívtam, mondván, hogy ez az otthonról kapott csomag legyen a testvéri szereteté. Emlékszem, a nagy öröm miatt: néhányan nem figyeltek eléggé, és a libazsírt lecsepegtették a parkettára, amit aztán borozva pengével szedtünk fel. Vajda vicerektor úr ezt észrevette, fejcsóválással fejezte ki a rosszallását, de az örömét is. Később ennek az esetnek híre ment. A többségnek tetszett az ötlet, de volt, aki bevádolt Sima János prefektus atyánál, hogy arra kényszerítem az elsőéves kispapokat, hogy az otthonról kapott élelmet megosszák a közösséggel. A prefektus atya akkor behívott a szobájába, és nagyon tapintatosan azt mondta, hogy ,,a duktornak nincs joga, hogy a növendékeket megfossza attól a kalácstól, amibe az édesanya is belecsókolta az anyai csókját’’. Akkor én két kővé penészedett beiglit vettem ki a szemétkosárból, és azt mondtam, hogy amit a szeretettől vonunk meg, azt a penész eszi meg, majd egy kidobott sonkát is megmutattam, ami tele volt fehér pondrókkal, és azt mondtam, hogy amit a szeretettől megvonunk, azt a féreg eszi meg. Ennek a találkozásnak később folytatása lett. A prefektus atya elmondta mindezt a tanári ebédlőben. Az elöljárók és a tanárok hetekig tartó tanácskozása következett, majd végül a prefektus atya kispap-konferenciát hívott ösze, ahol ezeket mondta: – Ex iustitia senki sincs arra kötelezve, hogy csomagját bárkivel is megossza; ex caritate viszont mindenki kötelezve van arra, hogy legalább a kurzustársait megkínálja. A konferencián Vajda vicerektor is felszólalt, és minden kurzusnak felajánlott az ebédlőben egy polcos szekrényt, amelyben a kapott ételeket egy az évfolyam által megbízott custos osztályozza és őrzi romlandóság szerint. A beszéd végén hozzáfűzte: – A séta után lehet agapét rendezni az ebédlőben, és így nem kell majd pengével kapargatni a parkettát, ugye Rédei? (Ez a megjegyzés nekem szólt.) Így a szemináriumban kialakult nagyon szép közösségi szellem. Ennek egy szép megnyilvánulási formája volt például a központisták látogatása, amikor a focizás után minden évfolyam meghívta kuzustársait agapéra. Papi közösségi élmények Nagyon hálás vagyok a Istennek azért, hogy 39 évvel ezelőtt a jelenlegi plébániámra, Sárisápra kerültem. A környékbeli, kiváló lelkipásztori munkát végző paptestvérekkel minden hónapban találkoztunk egy-egy névnap, vagy búcsú másnapja alkalmából. Minden találkozáskor volt elmélkedés, adoratio és egy nagyon komoly előadás. Amikor a II. vatikáni zsinatra való előkészületek megindultak, a nyugati folyóiratok már közöltek megvitatandó témákat, majd könyvek is jelentek meg ezekről a témakörökről. A németül jól tudó ,,spiri atyánk’’ (aki akkor epöli lelkész volt), valamint Nagy Miklós bácsi, akit a Mindszenty-perben csuktak le, és a börtönből került közénk, ezeket a könyveket feldolgozták, és találkozásaink alkalmából közkinccsé tették. Egy véletlen esemény folytán ezekről a találkozásokról mások is tudomást szereztek. Az egyik alkalommal Schwarz-Eggenhofer Artúr apostoli kormányzó úr valakit keresett közölünk. Nem találta otthon. Továbbment a következő plébániára, a plébános szintén házon kívül volt. Végül az egyik plébánián ránk talált. Leült közénk, és annyira megtetszett neki az elmélkedés, előadás, hogy kifejezte óhaját, máskor is velünk akar lenni. Szavát meg is tartotta. Olyan lelkiséget sugárzott, és olyan szellemi táplálékot adott ez a papi közösség, amelyre az egyházmegye gondjait viselő főpásztornak is szüksége volt, és amelyet használni tudott. Ezt akkor tudtam meg, amikor Bánk érsek úr, még győri püspök korában, az egyik püspöki konferencia után betért hozzám és ezt mondta: – A ti idős főpásztorotok minden püspöki konferencián előjön valami újjal. Most éppen arról számolt be, hogy a II. vatikáni zsinat szorgalmazni fogja a nemzeti nyelven mondott liturgiát. Szeretett főpásztorunk arról beszélt, amit a körünkben hallott. Ez volt ugyanis az utolsó találkozásunk előadásának a témája. Közösségi életünk legfontosabb pillérei a rendszeres szerdai összejövetelek voltak, amelyeknek keretén belül közösen imádkoztunk, lelki programot tartottunk, szentmisét mutattunk be, majd az ebéd után kötetlenebb formában folytattuk a beszélgetést. Voltak olyan papi zarándoklataink, rekollekcióink, amelyeket búcsújáróhelyeken tartottunk (pl. Márianosztra, Péliföldszentkereszt, Pilisszentlélek), és amelyekre más espereskerület papjait is meghívtunk. A összejövetel vezetői között volt többek között Erdős Mátyás és Brückner Ákos. A kezdeményezés sikerét mutatta, hogy egy ilyen összejövetelre harminöt-negyven paptestvér is eljött. Ezeket a zarándoklatokat engesztelésül kenyéren és vizen böjtölve végeztük. Közös munkánk gyümölcsei Papi közösségünk együttléte a lelki gyümölcsök mellett jelentős pasztorációs eredményeket is hozott. Ezek közül a legjelentősebbek a következők: – A hozzánk tartózó tíz-tizenkét képviselőtestület számára évente kétszer, ősszel és tavasszal közös összejövetelt szerveztünk. Ezeken az összejöveteleken mindig kiemeltük és tudatosítottuk a világiak áldásos szerepét az egyház szolgálatában. Ezekre az összejövetelekre jeles előadókat hívtunk meg. Így jött el körünkbe Surján László egykori egészségügyi miniszter is. – Nemcsak a felnőttek, hanem az ifjúság számára is szerveztünk összejöveteleket. Vendégeink voltak Balczó András, Papp László és Czigány György. – A rendszeres karitásztalálkozók is nagyon hasznosak voltak, hiszen a munkatársak tapasztalataik megbeszélésével és átadásával segítséget tudtak adni egymásnak. – Híveink kulturális igényét is megpróbáltuk közös összefogással kielégíteni. Ennek érdekében minden évben kétszer kibéreltünk egy budapesti színházat, ahová együtt utaztunk. Így tekintettük meg a Nemzeti Színházban Madách Imre két közismert műveit a Mózest és Az ember tragédiáját. A színház előtt mindig közös szentmisén vettünk részt a Rózsák téri templomban, ahol az egyik paptestvér közülünk beszélt a színházi előadás vallási jelentőségéről. Összegzés Az összejövetelek lelki és pasztorációs hatásait, eredményeit összefoglalva elmondhatjuk, hogy hetenkénti találkozásunk, együttimádkozásunk, együttgondolkodásunk, együttcselekvésünk olyan lelkipásztori eredményekhez segítettek, amelyeket külön-külön egyikünk sem tudott volna elérni. Az Unio Cleri papi mozgalom a mi életünkben igazolta az Egyház ősi tapasztalatát. Amely szerint: – A közös munka mindig eredményesebb, mint az egyéni. – A közös munkának mindig nagyobb az ereje, mint az egyéninek. – A közös öröm mindig nagyobb, mint az egyéni. Hálás is vagyok a Jó Istennek paptestvéreimért, akikkel együtt dolgozhatom, együtt imádkozhatom és együtt örülhetek.
Rabai Antal MINDENKIVEL MEGTÖRTÉNHETETT 1957. március végén történt. Éjjel 1 óra körül csengettek. Kimentem, és láttam, hogy egy civil ruhás detektív és két géppisztolyos katona állt az ajtóban. X.Y. ? – kérdezte a civil ruhás. Igen – válaszoltam. Házkutatási és letartóztatási parancs van – mondta ő. – Szabad megnéznem a papírt ? – kérdeztem. Tessék – válaszolta a detektív. Jöjjenek be – mondtam az elolvasás után. Bejöttek, felforgatták az íróasztalt, átkutatták a szekrényemet, még a kályhalyukba is benéztek. Aztán elvették a személyimet, és rámparancsoltak, hogy öltözzek fel. Felöltöztem, zsebembe tettem a breviáriumot és a rózsafüzért. Aztán elindultunk, mögöttem a két katona lövésre tartott géppisztollyal. Kimentünk az utcára, ahol már egy autó várt minket. Elindultunk, irány a Gyűjtő. A fogházban egy hármas zárkába kerültem. Volt ott szalmazsák, lavór és kibli. Tíz napig vendégeskedtem náluk. A kihallgatás mindig éjjel egy és kettő óra között volt. Ketten hallgattak ki egyszerre. Az első kérdés ez volt: Elismeri-e a Kádár-kormányt ? Én szentírási alapon állok – mondtam –; Szent Pál apostol pedig azt írja, hogy minden hatalom Istentől van. Ettől megnyugodtak. A következő kérdés az volt, hogy miért engedtük a felkelőket a toronyba. Erre is az igazat válaszoltam: nem is tudtam róla. Így folytatódott a kihallgatás, vagy félórán keresztül. Engem nem bántottak, csak figyelmeztettek: ha mindent bevallok, megúszom öt évvel. Nincs mit bevallanom – mondtam nekik –, de amúgy is önöknek kell rám bizonyítani valamit, tanúságot pedig magam ellen nem vagyok köteles tenni. . . Tíz nap múlva kiengedtek. Hazafelé tartva bementem a legközelebbi borbélyüzletbe. Érdekes – mondta a mester –, ma mennyi borotválatlan ember jön ide. Könnyen lehet, hogy mindannyian ugyanarról a ,,helyről’’ jöttünk.
| |