Távlatok / 15  -  1994.

Tartalom

HÁZASSÁG ÉS CSALÁD

• A jó család főbb jellemzői

• Házastársi szerelem és családtervezés

• Elvált és újraházasodott keresztények

• A hit átadása a családban

• Piarista lelkiség

• Hittankönyvekről

• Egyház és politika

• Vallás és párt

• Piranesi Budapesten

Keresztény házasság és család 1

Kiadói üzenet 97

HÁZASSÁG ÉS CSALÁD

Lelóczky Donát: A jó család főbb jellemzői  4

A Magyar Katolikus Püspöki Kar dec. 26-i körleveléből 17

Fekete Tamás-F. Szakos Éva: Házastársi szerelem és családtervezés 18

Fila Lajos: A hit átadása a családban  31

Három német püspök: Elvált és újraházasodott keresztények  43

A Család Évének megnyitása  51

Dobos László: Világiak felkészítése a családpasztorációra  51

Bene Béla: Családra mindenkinek szüksége van 53

LELKISÉG

Nagyböjtben 55

Morlin Imre: A Sátán veresége 56

Balduinus: A szellemek megkülönböztetése  61

Jelenits István: Piarista lelkiség  67

Tímár Ágnes: Így élünk mi, ciszterci nővérek Kismaroson  73

Lénárd Ödön: A tékozló fiú  74

LELKIPÁSZTORKODÁS

Tomka Ferenc: Hittankönyv fiataloknak, felnőtteknek, világi hitoktatóknak 77

Ebele Ferenc: A Jézushoz megyünk és Jézussal élünk című hittankönyvekről  83

Várnagy Elemér: Keresztelési szokások a magyarországi cigányoknál 86

Taizéi ifjúsági találkozó  92

FIGYELŐ

Szabó Ferenc: Egyház és politika 93

Harrach Péter: Egyház a társadalomban – ma Magyarországon 98

Tomka Miklós: Vallás és párt 103

A Társadalomtudományok Pápai Akadémiája 111

KULTÚRA ÉS ÉLET

Szabó Ferenc: Huszonöt éve hunyt el Romano Guardini  112

Szörényi László: Megnyitó Piranesi kiállításához 116

Cser László: Gondolatok a Jónás könyvéhez  119

Könyvjelző (Cser László könyvei) 125

A 45. Frankfurti Könyvvásár  126

SZEMLE

András Imre: A „keleti politika" újra kezdődik?  127

Muzslay István: Gazdaság és erkölcs (Tóth Tibor) 132

Nemeskürty István: Tüzes józanság (Szabó Ferenc) 134

Söveges Dávid: Fejezetek a lelkiség történetéből (Szabó Ferenc) 135

KERESZTÉNY HÁZASSÁG ÉS CSALÁD

A Család Nemzetközi Évének hirdették meg 1994-et. Az ENSZ kezdeményezéséhez a katolikus egyház is csatlakozott. II. János Pál pápa tavaly jún. 6-án a fokoláre mozgalom „Új Családok" részlege több tízezres tömegéhez szólva a Szent Péter téren ezeket mondotta: „Az Egyház nagy örömmel üdvözli ezt a kezdeményezést (ti. az ENSZ által meghirdetett családévet), és azzal a szeretettel csatlakozik hozzá, amelyet a föld minden egyes családja iránt érez. (. . .) A Családok Nemzetközi Éve gondviselésszerű lehetőséget nyújt ahhoz, hogy megvizsgáljuk ennek a természetes intézménynek a legjelentősebb értékeit. Meg vagyok győződve arról, hogy mélyebb megismerésük és értékelésük segít majd egy testvéribb, szolidárisabb világ felépítésében, elismerve, hogy a család a társadalom alapvető sejtjét képezi. (...)"

Elég egy pillantást vetni világunkra, a nyugati társadalmakra, hogy megállapítsuk: a házasság és a család intézménye válságban van, és ez a válság természetesen összefügg gazdasági (megélhetés, lakás), társadalmi (városiasodás, nemzedékproblémák), politikai (a család jogainak korlátozása), végül, de nem utolsó sorban erkölcsi kérdésekkel (a fogyasztói és élvhajhász materializmus, a szexuális szabadosság, a hűtlenség és válás, az abortusz és a gyermekek nevelésének hiánya stb.). E válságra már a Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúció is rámutatott (GS 47). 1981-ben pedig a családdal foglalkozó szinódus javaslataiból megszületett Familiaris consortio (= FC) kezdetű apostoli buzdítás I. része még részletesebben foglalkozik a család válságos helyzetével, az árny- és fényoldalakkal. Miután felsorolta „az Isten szeretetével szembeszegülő ember" magatartásából eredő bajokat, az alapvető értékek torzulását, a dokumentum hozzáfűzi: „E bajok forrása gyakran a szabadság torzított fogalma és megtapasztalása, amely szerint a szabadság nem azt a képességet jelenti, melynek birtokában az ember megvalósíthatja Isten tervét a házasságra és családra vonatkozóan, hanem olyan erőt jelent, amely nincs alávetve senkinek, és – nemegyszer önszeretetből – mindenkivel szemben a maga kényelmét keresi.'' (FC 6)

A házasságnak és családnak Isten terve szerint kettős célja van: a) a házasfelek szeretetkapcsolatának kifejezése a szexualitáson és minden testi jelen keresztül a házastársi szerelemben; b) ennek az önajándékozó szeretetkapcsolatnak természetes gyümölcse a gyermek: a gyermeknemzés és nevelés a társadalom és az egyház számára.

A Gaudium et spes kezdetű konstitúció – a Szentírás és a keresztény hagyomány, valamint a pápai megnyilatkozások alapján – így vázolja a házasságra és a családra vonatkozó isteni tervet: ,,A bensőséges házastársi és szeretetközösség a Teremtő műve, a maga törvényhozásával ő szabályozza, és a házassági szövetségkötés, vagyis a személyes és visszavonhatatlan beleegyezés hozza létre. Így egy, az Isten rendelése folytán szilárd intézmény keletkezik – még a társadalom nyilvánossága előtt is – abból az emberi aktusból, amellyel a házastársak egymásnak adják önmagukat, és elfogadják a másikat; ez a szent kötelék pedig – mind a házastársak és a gyermek, mind a társadalom érdekében – már nem függ az emberi döntéstől. Maga Isten a szerzője a házasságnak, amelynek javai és céljai vannak, és ezek mindegyikétől igen nagy mértekben függ az emberi faj fennmaradása, az egyes családtagok személyes fejlődése és örök sorsa, továbbá magának a családnak és az egész társadalomnak méltósága, biztonsága, békéje és jóléte. A házasság intézménye és a házastársi szerelem természetszerűleg irányul utódok létrehozására és felnevelésére; ez mintegy betetőződése és koronája.'' (GS 48) A zsinati konstitúció a továbbiakban a Szentírásra hivatkozva megmutatja, hogy Krisztus szentségi rangra emelte, vagyis kegyelemközvetítő jellé tette a megkeresztelt férfi és nő szerelmi kapcsolatát, kizárólagos, hűséges, önátadó szeretetét. A szentség kegyelme képessé teszi a házasfeleket az áldozatos szeretetre és hivatásuk teljesítésére, az élet szolgálatára. Mindezt újra összefoglalja, a zsinati dokumentum és az egyházi megnyilatkozások alapján, a Familiáris consortio II. része. (FC 11-16)

Itt fel kell figyelnünk a zsinattal bekövetkezett szemléletváltozásra. XI. Piusz 1930-as Casti connubii körlevele – miként az 1918-ban közzétett kánonjog – még a gyermek nemzését és felnevelését jelölte meg a házasság elsődleges céljául (finis primarius), míg a szerelmi kapcsolatot, a házasfelek kölcsönös kiegészülését másodlagosnak tekintette, mintegy „orvosságnak az érzéki vágyra" (remedium concupiscentiae). A zsinati szöveg viszont, bár hivatkozik XI. Piusz dokumentumára, már nem beszél elsődleges és másodlagos célról, hanem csak azt hangsúlyozza, hogy a házastársi szerelem természetes gyümölcse a gyermek. A Gaudium et spes 49. pontja szépen megvilágítja a házastársi szerelem személyes jellegét, míg korábban a hivatalos egyházi tanítás a jogi-intézményes jelleget helyezte előtérbe (mivel elsősorban a gyermekek nemzését és nevelését hangsúlyozta). A zsinat integrálta mindazt, amit a perszonalista filozófia és a megújuló katolikus morális a szexualitás emberi vonatkozásairól, személyes jellegéről kidolgozott. Ezt még továbbfejlesztette II. János Pál.

„Ma Mária istenanyaságával együtt felragyog előttünk az Egyház anyasága. Az Egyház ugyanis anya, és mindig újra anya lesz, Máriára, őstípusára szegezve tekintetét. Szent Ambrus szerint Mária Ecclesiae typus, az egyház ősmintája. Miként Mária, az egyház is mélyen átéli, szívében megőrzi és átelmélkedi az egész emberi család problémáit.

Máriához folyamodnak a népek a föld minden sarkából. Különösen is oltalmáért esedeznek azok, akik leginkább megpróbáltatásoknak vannak kitéve, azok a népek, amelyek leginkább szenvednek: Afrika, a harmadik világ népei, a Balkán-félsziget és Közép-Kelet nemzetei.

Mindenki Reá tekint: az ő istenanyasága az emberiség nagy öröksége lett. Anyai palástja alatt vannak valamiképpen a távoli népek is, amelyek nem ismerik Jézus Krisztus misztériumát. Sokan, jóllehet nem ismerik Isten Fiát, valamit tudnak Szűz Máriáról, és ez már valamiképpen az Úr születésének nagy misztériumához közelíti őket. Így az egyház szívéhez közelednek, miként a betlehemi pásztorok, hogy aztán hazatérve, miként ők is, dicsérjék és magasztalják Istent minden szemlélt jóért.

Újév az Úr dicséretének különleges ünnepe, a nagy könyörgés napja, hogy elnyerjük Isten áldását az új esztendőre. Ezt az évet az egyház, összhangban az ENSZ kezdeményezésével mint a Család Évét akarja ünnepelni. Ezért a mostani békevilágnap témája: »A családból születik az emberi család békéje.«

Az újév során az Úr ragyogtassa fel arcát valamennyi családra, és legyen hozzájuk kegyes! Az Úr áldjon meg bennünket, és adja meg a békét!"

II. János Pál pápa újévi homíliájából (befejező szakasz)

HÁZASSÁG ÉS CSALÁD

Lelóczky Donát

A JÓ CSALÁD FŐBB JELLEMZŐI

Dolores Curran Amerika-szerte ismert katolikus nevelő, író, előadó és maga is édesanya; népszerűségére jellemző, hogy heti újságrovatának több mint 3 millió olvasója van. Néhány évvel ezelőtt 551 nevelési szakember bevonásával felmérést végzett: azt próbálta kideríteni, hogy ezeknek a szakembereknek a véleménye szerint melyek a jó család legfőbb jellemvonásai. Ötvenhat tulajdonság közül lehetett választani, de a beérkezett válaszok alapján a jellemvonások számát tizenötre korlátozta. Felmérése eredményeit Az egészséges család jellemző vonásai c. könyvében ismertette és elemezte, írásunk anyagát ebből a könyvből merítjük.

Régi szemináriumi tankönyvekben így olvastuk a katolikus teológia egyik alapprincípiumát: Gratia supponit naturam; a kegyelem a természetre épít. Az elv érvényes az élet minden területére, s így a családra is. A család minősége keresztény szempontból csak akkor nevezhető jónak, ha az természetes szinten is szilárd alapokon áll. Nincsenek külön keresztény nevelési alapelvek; csak jó és rossz nevelés lehetséges. Amely nevelés természetes szinten helyes alapokon áll, az keresztény szempontból is jó. Lássuk tehát, milyen vonásokat tekintenek fontosnak elismert nevelési szakemberek.

1. Az egészséges családban a család tagjai ápolják a kapcsolatot egymás között, és meghallgatják egymást. A nehézkes magyar „kapcsolat" szóra az eredeti angol szó a „communication". Érdekes, hogy a felmérés résztvevői legnagyobb számban, első helyen olyan jellemvonást tartanak a családon belül nagyon fontosnak, amelyre a magyarban még megfelelő szavunk sincsen. A „communication" szó legközelebbi értelme a „kapcsolat" mellett még az „érintkezés" és „közlés", de ezek is inkább csak körülírják, mintsem pontosan kifejezik az angol főnév jelentését. De ez a nyelvi furcsaság kevésbé tűnik fonáknak, ha hozzátesszük, hogy huszonöt-harminc évvel ezelőtt az amerikai nevelési szakkönyvek sem beszéltek a kommunikáció/kapcsolattartás szükségességéről. Ma jobban megértjük az emberi érintkezés folyamatát, és ezért jobban látjuk annak fontosságát is.

A családon belüli jó kapcsolattartásnak több összetevője van:

– A szülők egymáshoz való viszonyában az őszinte, mély érzelmi kapcsolat szorosan összefügg a családon belüli tekintély és hatalom megosztásával. Az egészséges házasságban a házastársak nem uralkodni akarnak egymás felett, hanem kiegészítik egymást, és a családon belül egyenlő hatalmat gyakorolnak. Hol az egyik, hol a másik szülő gyakorolja a vezető szerepet, az adott körülményektől függően. Egészséges családban nincs vetélkedés a körül, hogy ki a családfő: a gyerekek tudják, hogy mindkét szülő az. A szülők bensőséges egymáshoz való kapcsolata az elsődleges (ez csordul túl a gyerekek felé és a családon túlra is).

– A család legyen ura, ne rabszolgája a tévének. Ha engedjük, hogy a tévé uralja a család otthon töltött idejét, az szükségképpen a családtagok közötti kapcsolat lazulásához, esetleg teljes megszűnéséhez vezet. A televízió elszigetel, magányossá tesz. Tagadhatatlan, hogy a tévé sok értékes ismerettel, művészi élménnyel gazdagíthatja a nézőt, sőt segítheti a családon belüli kapcsolat ápolását is, ha pl. a család együtt néz valamilyen jó adást, és megvitatja a látottakat. De tudnunk kell, hogy veszélyt jelent a család egységére nézve, és ezért bölcsen és erélyesen kell megszabnunk helyét a család életében. Fontos, hogy mindig alárendelt eszköznek tekintsük.

– Hallgassuk meg a másikat, és válaszoljunk neki. A meghallgatás a kapcsolatépítés legfontosabb eleme. Nem könnyű feladat. A szülők olykor félnek meghallgatni gyermekeik félelmeit, mert attól tartanak, hogy nem képesek megoldást találni a problémára, s ezért inkább struccként nem vesznek tudomást róla. De nem szívesen hallgatják meg gyermekeik elképzeléseit sem, mert azok gyakran különböznek attól, amit a szülők megálmodtak gyermekeik jövőjéről.

Csak akkor tudunk igazán válaszolni, ha elsősorban a másik érzései érdekelnek bennünket, és igyekszünk empátiával beleérezni a másik lelkiállapotába. Ne szónokoljunk gyermekeinknek: hallgassuk meg szívvel, igazi érdeklődéssel, amit közölni akarnak. Adjunk időt gyerekeinknek, hogy beszélhessenek. Ne csak két percet iskolába indulás előtt, hanem minőségi időt.

Töltsünk időt minden gyermekünkkel kettesben. Hosszú séta, autóút, csónakázás jó alkalmak zavartalan beszélgetésre. Néha az maga elég, ha kibeszélhetik magukat. Néha a párbeszéd alatt megszületik a megoldás is. Néha a mi tapasztalatunkra, vigaszunkra, tanácsunkra van szükségük; ilyenkor bízzunk Jézus ígéretében: ,,Abban az órában majd megtudjátok, mit szóljatok. Hisz nem ti beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól belőletek." (Mt 10,19–20)

Egymás meghallgatására, az egymás közötti kapcsolat ápolására a legjobb alkalom és legfontosabb fórum a családi étkezés. A családi asztal szent. A közös asztal az ima helye, vidám beszélgetés, gondolatcsere, élménybeszámolók helye, a családi öröm és béke fókuszpontja. De el lehet mondani ott a csalódásokat is, és vigaszt is találhatunk. A közös étkezés olyan fontos, hogy a szülők nem engedhetik meg, hogy a család tagjai rendszeresen egyedül étkezzenek, vagy a tévé előtt fogyasszák el az ételt.

– Legyen „antennánk" arra, hogy megértsük a gyermek szóban ki nem fejezett mondandóját. Feleljünk ne csak szavakra, hanem ki nem mondott érzésekre is. Ha látjuk, hogy valami bántja őket, elég csak az elfogadás, együttérzés kifejezése. Szavak, mint „Megértelek, fiam", „Tudom, mennyire fáj", többet érnek, mint száz jó tanács. Kínlódás jelét látva ne torkolljuk le a kamasz fiút azzal, hogy „Ne légy már olyan gyerek"; érzelmeinkért nem vagyunk felelősek, azokat sosem szabad elítélni, elutasítani – minden érzelmet meg kell érteni.

A szeretet szótlan vagy közvetett kifejezése a szülők között és gyermekeik felé teremti meg az igazi harmóniát a családban; történhet ez egy mozdulattal, érintéssel, bátorító mosollyal. Felnövekvő gyerekek, különösen kamaszok gyakran csúnyának, szeretetre nem méltónak gondolják magukat. Fontos ezért, hogy tudják, naponta tapasztalják: szüleik szeretik őket. Találjunk alkalmat gyakran a szeretet ilyen közlésére; de fontos, hogy az ne altatás, üres jel legyen, hanem valóságos szeretetet fejezzen ki.

Ezzel szemben a házastársak között és a családban a legrombolóbb nem szavakba öntött közlés a nem szólás, nem beszélés. A beszélgetés hiánya nemcsak érdektelenséget, hanem sértődöttséget, ellenséges viszonyt, esetleg nyílt háborút fejez ki: „Számomra te most nem létezel." A házastárs, szülő vagy gyerek, aki nem szól, maga is szenved, és ugyanakkor büntetni akarja környezetet. Néha a nem szólás a fokozatosan romló kapcsolat végső fázisa. Ezért ha hallgatásba szeretnénk menekülni, vegyünk erőt magunkon, és nyissuk meg újra az érintkezés csatornáit. Csak az első lépés, az első szó nehéz, a többi már magától jön. A család többi tagja pedig kedvességgel segítse a magányos kínlódót a kapcsolat újrafelvételére.

– Adjunk szabadságot a család minden tagjának, hogy önmaga legyen, hogy saját gondolatai, önálló véleményei legyenek. Minél egészségesebb a család, annál inkább képes elfogadni véleménykülönbséget a családon belül. Tiszteljük ezt a más véleményt, ne tegyük nevetségessé. S ha jó a család, különbségek nem a lényeges dolgokban, hanem csak másodlagos területen alakulnak ki.

– Kerüljük a sértő, lekicsinylő, elmarasztaló, rosszindulatú megjegyzéseket, amelyekkel a másik személy értéktelenségét, korlátait pellengérezzük ki. Másoknak fájdalmat okozni nem lehet tréfa tárgya sem. Tudnunk kell, kit milyen területen lehet „húzni", és melyik területre érzékeny. Ezeket az érzékeny pontokat ne érintsük. Gyűjtsük össze, mely megjegyzéseink bántóak másokra nézve, és kerüljük őket – és gyújtsunk össze olyan mondatokat, amelyeket családtagjaink szeretnek hallani, és használjuk őket gyakran.

– Jó családokban is közbeszólnak, amikor valaki beszél, félbeszakítják a mondatát; de mindenki kb. egyenlő arányban szól közbe, nincs, aki gyakrabban szakítja félbe a másikat, mint a többiek. Ez a megfigyelés azt jelenti, hogy jó családban nem a jómodor és udvariasság a legfontosabb tényező, hanem a spontaneitás. A közbeszólás a lelki közelség jele, csak azt mutatja, hogy már a mondat elején tudják, mit akar a beszélő mondani, és ezért senki sem érzékeny, ha nem engedik befejezni a mondandóját.

– Tudjunk bocsánatot kérni. Időnként elkerülhetetlenül megbántjuk egymást, nézeteltérések kerülnek felszínre, vitatkozunk, veszekedünk. Ez előfordul „a legjobb családban is". De egészséges családban a megbántást hamar követi a kibékülés. Tartós harag, neheztelés, sértődöttség aláássa a családi békét, összetartást, egységet. A jó család nem az, ahol sose bántják meg egymást – ilyen család nincs –, hanem az, ahol mindenki tud bocsánatot kérni, és mindenki kap megbocsátást.

2. Az egészséges család tagjai igenlik és támogatják egymást. A jó család e második legfontosabb jellemvonásában ki kell emelni annak szükségességét, hogy minden családtag kivétel nélkül megkapja ezt az igenlést és támogatást, nem csak egyesek, mondjuk a karrierjében sikeres apa vagy a sportsztár fiú vagy, a jó tanuló kislány. Az igenlés a jó tulajdonságok, sikerek tudomásulvételét, elismerését, dicséretét jelenti. A siker ünneplését. A támogatás pedig nem egyéb, mint a küzdelmekben, esetleges kudarcban a melléállás, együtt drukkolás, segítés. „A megosztott öröm kettőzött öröm, a megosztott fájdalom fél fájdalom", mondja a népszerű bölcsesség.

Éhezünk az elismerésre; miért van az, hogy sok család képtelen ezt az éhséget kielégíteni? Legyünk büszkék családtagjaink teljesítményére, és ezt közöljük velük is, másokkal is. Ünnepeljük ne csak a nagy, hanem a kis sikereket is. Nem baj, ha gyermekeink javára elfogultak vagyunk; ki álljon az ő oldalukon, ha nem a családjuk? A szeretet megengedheti magának ezt a luxust.

Az igenlés és támogatás néhány eleme:

– Legyen meg magukban a szülőkben józan önbecsülés. Önmagukban bizonytalan, kétkedő szülők hiába próbálnák gyermekeiket sikerre bátorítani; előbb maguknak kell az önbizalmat megszerezni. Míg a magában kétkedő szülő szüntelenül kudarctól retteg, a magabiztos szülő sikert sugároz. Ahogy helyes önszeretet nélkül nem tudunk másokat sem szeretni, helyes önbecsülés nélkül nem tudunk másokat sem becsülni.

– Valamennyi családtag legyen igenlő, és támogassa a többit. A legtöbb családban az anya bátorítja, buzdítja családja tagjait, de ez nem elég. Ha az apa is igenli gyermekeit, a gyermekek is testvéreiket, azok nemcsak magabiztosabbak lesznek, de csökken a testvérek közötti rivalizálás is, mert mindenki kap elegendő, több oldalról érkező elismerést. Ahhoz, hogy értesüljünk a sikerekről, ismernünk kell gyermekeink életét, naponta őszintén érdeklődnünk kell, mi történt velük aznap – és ne elégedjünk meg egy „Semmi különös" válasszal.

– Az igenlés és bátorítás nem jelenthet kényszerítést. Ne kényszerítsük gyerekeinket arra, hogy mások legyenek, mint akik, mást szeressenek, mást tegyenek, mint amihez természetük alapján vonzódnak. Meg kell találni a támogatás helyes mértékét. Nem tragédia, ha az iskolás gyerek nem kapja mindig a legjobb osztályzatot, vagy ha veszít sportversenyeken. De ilyenkor is dicsérjük meg próbálkozását, törekvését.

– Legyen a család alaphangulata pozitív. Minden család személyisége, hangulata teljesen egyedi, s olyan időkben jellemzi a családot, amikor minden a rendes kerékvágásban halad. Legyen ez az alaphangulat örömteli, jövőben bízó, optimista; ilyen alapbeállítottsággal a család tagjai az életet nem megpróbáltatások vég nélküli sorának tekintik, amit el kell viselni, hanem kellemes kalandnak, amit élvezni lehet.

– A jó család támogatja intézményeit, de nem vakon. A múltban magától értetődő volt, hogy ha pl. egyik gyerekük összekülönbözött valamelyik tanárával, a szülők minden esetben az iskolának adtak igazat azzal a meggondolással, hogy az intézmény tekintélyét a gyerekek előtt meg kell őrizni. Az egészséges család csakugyan támogatja az életüket befolyásoló intézményeket, de nem ítél ilyen vakon. Türelmesen, előítélet nélkül megvizsgálja a körülményeket mindkét oldalról, és az igazságosság alapján próbál orvoslást találni. Persze az ilyen mérlegelés sokkal nehezebb, mint az automatikus egyoldalú ítélet. De megéri a fáradságot: a gyerek hálás lesz az igazságosságért, és könnyebben beismeri saját hibáját is az előállt nehéz helyzetben.

3. Az egészséges család tiszteletet kíván meg mindenki iránt. Minden családtagnak és minden idegennek kijár a tisztelet egyszerűen azért, mert személy. A tisztelet mások iránt nem velünk született tulajdonság: tanulni kell. A szülők feladata, hogy ezt a tulajdonságot beoltsák gyermekeikbe.

- Egy családtag (szülő vagy testvér) sem kevesebb, mint a többi. Senki sem lehet a családban kivetett. Sőt: amelyik gyerekkel esetleg több gond van, mint a többivel, arra több időt, szeretetet kell „pazarolni". Könnyekig megható volt számomra a bemutatkozás egy hatgyerekes családban; miután megismertem a szülőket és az öt egészséges gyereket, azt mondta az apa: „Most pedig bemutatjuk az Atyának a család legnagyobb kincsét." És bevezettek a szobába egy kislányt, aki vak volt és néma. Amint később láttam, valóban kincsként gondozták a gyermeket.

-Engedjünk változatosságot a családban, ne akarjuk ugyanarra a kaptafára húzni a család minden tagját, ne akarjuk, hogy mindenki ugyanazt szeresse, ugyanazt tegye. Tiszteljük egymásban a különbözőséget, a másságot. Vive la différence!

- Tanítsuk gyermekeinket tiszteletre, ne csak a hozzánk hasonló, hanem a tőlünk különböző emberek iránt is. A tisztelet nem jelent helyeslést. Azáltal, hogy tiszlelem egy homoszexuális ember személyét, még nem fogadom el helyesnek az életmódját. De senki személyét nem szabad elvetni azért, mert másképp gondolkodik, vagy más csoporthoz, fajhoz, néphez, valláshoz tartozik.

– Fontos kérdés a családban, kinek van joga dönteni. Természetesen a döntés a szülők elsődleges joga és feladata, de ahogy növekednek a gyerekek, szükséges, hogy fokozatosan egyre nagyobb területet kapjanak ők is, ahol maguk dönthetnek. De ott, ahol döntési szabadságot adtunk, ne szóljuk le a gyerekek választását, mert ezzel gyakorlatilag visszavesszük a szabadságot, amit előbb megadtunk.

Legnehezebb a döntési terület megszabása tizenéves gyerekek cselében. Legjobb, ha a szülők és a gyerekek együtt próbálnak előbb megbeszélni egy kérdést, aztán közösen dönteni. Egyes területeken legyenek határozottak a szülők; pl. hogy milyen társaságba engedik járni a gyereket, és milyenbe nem.

Fontos, hogy a szülők alkossanak közös „frontot", közös akaratot gyermekeik előtt. Amit egyik szülő megtilt, azt a másik szülő ne engedje meg. A gyerekekkel csak akkor közöljék elhatározásukat, miután maguk között megegyeztek, milyen döntést képviselnek.

4. A jó család tagjai bizalommal vannak egymás iránt. Hogy valaki felnőtt korában képes-e igazán bízni másokban, az nagyrészt élete első hónapjaiban dől el, amikor az újszülött megtapasztalja, bízhat-e szüleiben (vagy valakiben, aki gondját viseli), vagy sem. A családon belüli bizalom kérdését a következő elemekre bonthatjuk le:

– A férj és feleség teljesen megbíznak egymásban. Egymás iránti házastársi hűsegüket soha meg nem kérdőjelezik, mivel arra soha egyik sem ad okot a legkisebb mértékben sem. De nem keresnek személyes kiteljesedéspótlékot munkában vagy hobbiban sem.

– A gyerekek fokozatosan egyre nagyobb felelősséget kapnak, hogy bizalmat érdemelhessenek ki. A bizalom megsértése vonjon maga után kellemetlen következményeket, más szóval büntetést.

– A család tagjai ne zsarolják egymást bizalom alapján. Gyerekek gyakran kérdik szüleiktől, ha nem kapnak valamire engedélyt: „Hát nem bízol bennem?" Erre a legjobb válasz az ellenkérdés: „Talán te nem bízol bennem, hogy azt hiszed, nem szeretlek?"

– A család tagjai nem sértik meg a bizalmat családi titkok elárulásával. Szülők nem alázzák meg gyermekeiket, gyerekek testvéreiket zavarba hozó részletek kiteregetésével.

– A megsértett bizalom orvosolható. A jó család mindig meg tud bocsátani. Szülők ne adják fel a küzdelmet egymásért vagy gyermekeikért; amíg nem adjuk fel a harcot, mindig van remény. A megbocsátott hiba pedig legyen egyszer s mindenkorra elfeledve; ne hozzunk fel hónapokkal vagy évekkel később régi sérelmeket.

 5. Az egészséges család szívesen tölti idejét együtt. Az utóbbi években a pszichoterápia berkein belül elterjedi a család-stressz kifejezés, s ez azokra az esetekre vonatkozik, amikor nem egy-egy személy, hanem az egész család szenved a túlterheltség tüneteitől. Manapság nemcsak Amerikában, hanem világszerte divatos az ún. „fast folk family", a mindig siető család. Ilyen családokban valamennyi családtag minden napja be van osztva az utolsó percig, szaladnak az egyik elfoglaltságról a másikra, és naponta csak néhány percre látják egymást, általában a rohanó nap legvégén, amikor már olyan fáradtak, hogy csak az ágyra tudnak gondolni. Sokan úgy gondolják, hogy ez a hajszolt iram a siker és érvényesülés egyetlen módja. Pedig ha nincs a családnak együtt eltöltött ideje, szükségképp arra sincs mód, hogy a jó család többi jellemvonását elsajátítsák, gyakorolják. Az időhiány tehát az egészséges család kialakulásának legnagyobb ellensége és akadálya. A jó család nem a mindig szaladó család, hanem a minél több időt együtt töltő család. Kalkuttai Teréz anya mondta egyszer: „Azért felfordult ma a világ, és azért van olyan sok szenvedés, mert olyan kevés a szeretet az otthonokban és a családi életben. Nincs időnk gyermekeink számára, nincs időnk egymás számára, nincs időnk, hogy élvezzük egymást."

– Az egészséges család igényli a közösen töltött játékidőt, s ezért képes is bűntudat nélkül játszani. De nem elég várni, hogy egyszer mindenkinek szabad ideje legyen: ez magától sosem fog megtörténni. Előre kell betervezni a hetenkénti vagy kéthetenkénti családi szabad időre pl. a családi kirándulást a szabadba vagy labdajátékot, vagy múzeumlátogatást. Így alig várják a tervezett eseményt, és amikor végre eljön, azt igazán tudják is élvezni.

De nem kell a családnak minden szabad idejét együtt tölteni. Mindenkinek szüksége van egyedül eltöltött időre is. Meg kell találni az egyensúlyt. Jó norma, ha a család hetenként egyszer játszik, szórakozik együtt.

– A család felismeri a rá nehezedő stressz szintjét. Életünk iramát egyrészt a társadalom, a munkahely, az iskola szabja meg, másrészt mi magunk. Csak úgy tudjuk korlátozni a bennünket terhelő stressz színvonalát, ha van erőnk korlátozni tevékenységeink mennyiségét. El kell fogadnunk a tényt, hogy nem vagyunk „Superman"-ek, és nem tudjuk megtenni mindazt, amit szeretnénk. Egyes tevékenységekről le kell mondanunk. A jó család megérzi, mikor jött el az ilyen lemondás ideje, és van bátorsága megtenni a lépést.

 – A jó család számára a játék ideje nem jelent szükségképpen pénzbeli kiadást. Kisebb jövedelmű családok általában találékonyabbak a családi közös játékidő kellemes eltöltésére, mint a gazdag családok. Nem kell sok pénz ahhoz, hogy a család igazán jól érezze magát. A családi felüdülés még hasznos is lehet a család számára: évi nagytakarítást vagy festést vagy kerti munkát is lehet családi alapon úgy megszervezni, hogy ez mindenki számára élvezetes legyen. Legyünk leleményesek: tudjon a család úgy találni kikapcsolódást, hogy ne ürüljön ki tőle a családi pénztárca.

- Az egészséges családban van humorérzék. Egyre több a bizonyíték arra, hogy a humornak és nevetésnek gyógyító hatása van. Emberek, akik tudnak nevetni, kevesebbet szenvednek a stressztől. A jó nevetés feloldja a feszültséget. A jó család tud nevetni saját magán, mert nem veszi magát halálos komolyan. Nevetni jó, de sose nevessünk mások kárára, nevetségessé téve valakit.

- Ne engedjük meg, hogy a munka vagy más tevékenység rendszeresen meghiúsítsa a család együtt töltött idejét. Néhány éve a Fehér Ház Családi Konferenciája statisztikát idézett, mely szerint férfiak ma kétszer annyi időt töltenek gyermekeikkel, mint húsz évvel ezelőtt – ez napi hat perc helyett tizenkét percet jelent. Ez a „jóhír"-ként közölt szomorú statisztika jellemző rohanó korunkra: a szülők számára – elsősorban az apa, de egyre inkább az anya számára is – a munkahely olyan lekötöttséget jelent, hogy alig marad idejük a családra. Egy másik statisztika kimutatja, hogy egy tizenhárom éves gyerek átlagosan hét és fél percet tölt hetenként az apjával egyedül. Minden munkakörben vannak különösen hajszás időszakok. Ilyenkor a család különösen is gyámolítsa a családtagot, akinek éppen túlórázni vagy hajrázni kell. Fokozottabb mértékben fejezzék ki szeretetüket az illető családtag iránt, ne terheljék családi problémákkal, és végezzék el helyette a háztartás körüli munkákat.

De normális körülmények között a család ne tegye magáévá az elvet, hogy mindig a munkáé az elsőség. A munka fontos, de az elsőség a családé. Hogy szeressük gyermekeinket, ha nem is ismerjük őket? Csak azt tudjuk szeretni, akit ismerünk, de ahhoz, hogy megismerjünk valakit, hosszú együtt töltött időre van szükség. Meg kell találnunk a helyes egyensúlyt időnk elosztásában. Ez nem könnyű feladat, de van olyan ember, aki állást változtat, vagy alacsonyabb beosztást fogad el, csak hogy a helyes egyensúly a munka és a család között helyreálljon.

– Az egészséges család nem engedi, hogy két vagy több klikkre szakadjon. Az egyetlen különleges, intim kapcsolat a két szülő szerelme egymás iránt, és a gyermekek ezt természetesnek veszik. Ha ez az intim kapcsolat nincs meg vagy nem elég szoros, az egyik szülő gyakran valamelyik gyerekéhez fordul szövetségért, közelebbi barátságért, és már meg is van a család szétesése. Előfordul az is, hogy a szülők egymás szövetségesei lesznek gyermekeik ellen, a gyerekek szüleik ellen. Az ilyen klikk-kapcsolatok károsak mind azok számára, akik bele vannak vonva, mind azok számára, akik ki vannak zárva belőle.

Helytelenül közeli kapcsolat állhat fenn az egyik házastárs és szülei között. Házastársának fontosabbnak kell lennie a férj vagy feleség számára, mint saját szüleinek. Másutt az anya vonhatja maga köré a gyerekeket a mindig munkahelyén dolgozó apa kizárásával. Az is megtörténhet, hogy egy gyermeket mind a szülők, mind a testvérek kicsit elhanyagolnak, alig töltenek vele időt, és magányra ítélik. Kevésbé veszélyes hasonló korú testvérek közeli barátsága egymással, mert az általában csak közös játékra vagy hobbira korlátozódik, ami természetes közös érdeklődés.

6. Az egészséges család megosztja a felelősséget. A gyermeket kicsi korától kezdve nevelni kell felelősségvállalásra és annak, amiért felelős, pontos elvégzésére. Ha már mint fiatal gyerekre felelősséget lehet bízni, csak akkor lesz belőle felelősségteljes felnőtt. A születésekor mindenben szüleitől függő gyermeket úgy lehet függetlenségre nevelni, hogy fokozatosan egyre nagyobb felelősséget bízunk rá. Felelősségérzet az emberben abból a meggyőződésből születik, hogy mások bíznak benne, tisztelik őt, és hogy az emberek egymásra vannak utalva. Gyerek (akárcsak a felnőtt) általában azt adja, amit várnak tőle; ha megbíznak benne, akkor megbízható. A jó családot arról is fel lehet ismerni, hogy a szülők többet bíznak a gyerekekre, és a gyerekek többet vállalnak magukra.

– Szoros kapcsolat van az önbecsülés és a felelősségérzet között. Ezt a kapcsolatot meg lehet figyelni olyan sikeres embereknél, akik 20-30 éves eredményes karrier után hirtelen elvesztik állásukat: egyszerre értéktelennek, semminek érzik magukat. Ugyanígy, ha a gyereknek nincs sikerélménye, tapasztalata, hogy képes a rábízott feladatokat elvégezni, nem tudja saját magát igazán becsülni. Ezért kell egyre komolyabb feladatokkal és felelősséggel megbízni. Munkára, felelősségérzetre tanítani a gyereket a szülők kötelessége, nem az iskoláé. De fontos, hogy magának a szülőnek legyen

önbecsülése. Ha egyik házastárs nem engedi a másiknak, hogy az bármiben is döntsön, pénzt adjon ki, önálló véleménye legyen, akkor az a másik szülő sohasem lehet gyermekei számára a felelősségvállalás és önállóság példája, amit követhetnének. Így lesznek egy akarnok szülőnek határozatlan, döntésre képtelen gyerekei.

- Felelősségérzet többet jelent, mint segíteni a ház körüli munkákban. Igen, a ház körüli feladatok meg az iskolai munka komoly része a gyerek felelősségének, de nem merül ki abban. A felelősség nemcsak időt és fáradságot igényel, hanem figyelmet is valamennyi családtagra. Az igazán jól nevelt gyerek olyankor, amikor szülőt vagy testvért rosszkedvűnek lát, felelősnek érzi magát, hogy valami figyelmességgel felvidítsa a deprimált családtagot. Helytelen, ha a vigasztalást az anya és feleség egyedüli feladatának tekinti a család. A család boldogságáért bizonyos fokig minden családtag felelős. Ugyanakkor senkinek sincs joga a maga rossz kedvét rákényszeríteni a többiekre.

– A jó család a gyermek erejéhez és képességéhez szabja a felelősséget. A felelősségtudat nem olyan valami, amit a maga egészében át lehetne adni. Mindegyikünknek növekednie kell a felelősségérzetben. Az okos szülő nem tesz nagyobb felelősséget gyermeke vállára, mint amennyit az viselni képes. Hasonlóképpen csak annyi szabadságot is ad neki, amennyivel az felelősségteljesen élni tud.

Iskolás gyerekek elsőrendű felelőssége iskolai munkájuk lelkiismeretes végzése. A szülőknek pontosan kell tudni, mennyi ellenőrzésre és segítségre van a gyereküknek szüksége ahhoz, hogy másnap csakugyan fel legyen készülve. Van gyerek, aki teljesen önállóan naponta pontosan elvégzi a munkáját, de van halogató gyerek, aki az utolsó pillanatra halasztja a munkát, és kifut az időből.

-A jó munkát, bármilyen sikeres teljesítményt el kell ismerni. Jó szülők minden jól végzett munkát észrevesznek, és a legteljesebb mértékben elismernek. Dicsérnek, jutalmaznak, kifejezik hálájukat és büszkeségüket. A teljesítményt dicsérik, legyen az akármilyen csekély is, nem a tökéletlenséget bírálják. Az elismerés adja a gyermeknek az önbecsülést, az érzést, hogy ő valaki, annak tudatát, hogy szülei törődnek vele és szeretik.

– A jó család hagyja, hogy a gyerek viselje felelőtlensége következményeit. A kényeztetés nem szeretet. Ne takargassák a szülők gyerekük hanyagságát. Ha az nem érzi „saját bőrén" felelőtlensége következményeit, sosem vonja le belőlük a tanulságot, és sosem lesz belőle felelősségteljes felnőtt. S ha nem tanul kis nemtörődömségek fájdalmas folyományaiból, akkor felnőtt korában nagyfokú felelőtlenségének esetleg olyan végzetes következményeit kell elszenvednie, mint autószerencsétlenség vagy válás, vagy börtön.

7. A jó család engedi a gyermekben kibontakozni a személyiséget.

A házasság közösség, amelyben két ember emberpárrá válik úgy, hogy ugyanakkor mindkettő megőrzi a maga egyéniségét. Szülőnek lenni annyit jelent, mint a mindenben függő csecsemőt saját lábán megállni tudó személlyé felnevelni úgy, hogy az képes legyen elhagyni otthonát, és önálló életet kezdeni. Mindkét meghatározás folyamatot feltételez, kettős növekedés, érés folyamatát egyrészt az önállóság, másrészt a magát egy másik személynek egészen lekötelezni képes személyiség felé.

A harmonikus növekedéshez fegyelemre van szükség, olyan fegyelemre, amely belső tartás, nem kívülről rákényszerített viselkedés. A fegyelem nem azonos a fegyelmezéssel. Az igazi fegyelem belülről fakad, a fegyelmezés külső nyomás kifejtése. Talán hiányolják egyes olvasóink, hogy az egészséges családról szólva eddig nem beszéltünk kifejezetten házi, belső fegyelemről. Ennek a látszólagos hiánynak az az oka, hogy az olyan családban, amelyben megvannak a tárgyalt jódtulajdonságok, mint a bizalom, kölcsönös tisztelet, igenlés, támogatás, a belső fegyelem önmagától kialakul, és nincs szükség sok külső fegyelmezésre. S ahol megvan ez a belső fegyelem, ott lehetnek a szülők engedékenyek, mert tudják, hogy a gyerekek nem fognak velük visszaélni. Más az engedékenység, és más az elnézés. Engedékeny szülők engedik gyermekeiket felnőni, elnéző szülők elnézik az önzés, az éretlenség mindenfajta megnyilvánulását. Míg az engedékeny szülők családjában vannak korlátok és szabályok, van rend, elnéző szülők családjában csak korlátok nélküli szabadság van és rendetlenség.

Egészséges a család, ha megengedi a gyerekeknek, hogy minden életkorban saját maguk legyenek, ne pedig valami kívülről rájuk erőszakolt személyiség. Ehhez meg kell adni nekik a jogot, hogy magukban lehessenek, hogy különbözhessenek a többitől, hogy változhassanak, érhessenek. A gyermek növekedése a fokozatos függetlenedés folyamata. A szülőknek segíteni kell gyermeküknek, hogy ez a folyamat megfelelő mederben haladjon, ne pedig megállítani próbálják a folyamatot, mert az szükségképpen robbanáshoz vezet.

 – A szülők nem félnek a tizenévektől és a fokozatos elszakadástól. Népszerű mondás Amerikában, hogy minden gyereket tizenhárom eves korában be kellene zárni egy szekrénybe, és ott tartani húszéves koráig. Se a szülők, se a társadalom nem szereti a kamaszokat. Pedig a tizenévek, a felnőtté válás évei a legnehezebbek a leány vagy fiú életében. Elfordulásukkal a szülői ház és a társadalom csak még nehezebbé teszik ezt a folyamatot, és nem marad más, akihez a fiatal forduljon, mint a többi kamasz. Miért ez a félelem? A kamaszok nagyon kedvesek tudnak lenni: tele vannak lelkesedéssel, tűzzel, humorral, életkedvvel. Üres lenne a ház nélkülük. Nagyszerű látvány, vissza nem térő kaland a felnőtt vonásokat kibontakozni látni a fiatal személyiségében.

Az egészséges család nem fogadja el a mítoszt, hogy a kamaszkor nyomorúságos kríziskorszak a család számára. Izgalommal, büszkeséggel és tisztelettel nézi, hogyan alakul át a gyermek felnőtté. A családi élet lényeges része ezek az évek; ezzel kezdődik meg az elszakadási folyamat a gyerek és a szülői ház között. A testi, lelki, érzelmi növekedéssel párhuzamosan változik a fiú vagy leány szülőkhöz való viszonya is. Ezt a változást ne értelmezzük távolodásnak. A tekintélyre, óvásra, gondozásra alapozott kapcsolat fokozatosan átalakul baráti viszonnyá.

– Ha kamasz van a családban, a szülők által felállított szabályok helyett közösen átbeszélt és elfogadott szabályok irányítsák a mindennapi életet. Kisebb gyerekeknek szükségük van a szülői tekintély által megszabott házi szabályokra. A kamasz lázad ezek ellen: érettebb ésszel joggal elvárja, hogy neki is legyen beleszólása a házirendbe. Nem a terhek megosztása ellen lázad: a tizenévesnek igen érzékeny igazságérzete van, és nem akarja kivonni magát a terhek viselése alól. De nem tudja elviselni, hogy a feje felett döntsenek az ő megkérdezése nélkül.

– A szülő tiszteletben tartja a tizenévesek életterét: pillanatnyi divatát, barátait, az otthonon belüli saját területét, egyedül töltött idejét:

* divat: szabja meg a szülő a jó ízlés mércéjét és a pénzbeli kiadás határait tizenéves gyerekének, de azon belül engedje őt „hódolni" a pillanatnyi divathóbortnak, mert ez fontos számára: ez a kortársaihoz tartozás jelképe;

* barátok: ügyelni kell, hogy rossz társaságba ne kerüljön a kamasz gyerek, de ha alapvetően jók a barátok, engedjük, hogy társaságukban töltse idejét, ne legyünk féltékenyek a gyerek barátaira;

* szoba, íróasztal: mindenkinek szüksége van személyes területre, amely szent, és amelyben senkinek sincs joga turkálni, még a szülőnek sem, hacsak rendkívüli ok nincs rá (pl. kábítószer-rejtegetés gyanúja);

* magány: életünkben egyedül töltött és másokkal megosztott idők váltják egymást. Mindkettőre szükség van; azok a gyerek növekedésének is lényeges részei.

A Család Nemzetközi Éve gondviselésszerű alkalom arra, hogy elmélyítsük ennek a természetes intézménynek alapvető értékeit. Meg vagyunk győződve arról, hogy ezen értékek jobb megismerése és érvényesítése segít testvéribb és szolidárisabb világot építeni, olyan világot, amely elismeri a családot mint a társadalom alapvető sejtjét. Ezért a pápa felhívja a püspöki karokat, a püspököket, az egyházmegyei és plébániai közösségeket, a mozgalmakat és a társulatokat – különösen azokat, amelyek mindennapos feladatuknak tekintik a családi lelkipásztorkodást –, hogy fogadják ezt az évet úgy, mint a kegyelem különleges idejét.

A család mint természetes intézmény marad az életnek és a szeretetnek a közössége, ma a hívők figyelmének középpontjában áll. Azok az értékek, amelyek önmagunk ajándékozásában, a közösségben, a nagylelkűségben, a szerelemben, az életadás és a nevelés nagyszerű feladataiban valósulnak meg, állandóan új gondolkodásra késztetik azokat, akik szívükön viselik az ember és az emberi együttélés jövőjét. Ezek az értékek a családban születnek, és itt teljesednek ki.

A keresztényektől azt várják, hogy „többet" nyújtsanak. Ez a többlet a hitükből fakad, és abból a szentségi méltóságból, amit Krisztus adott ennek a természetes intézménynek. A házasságban tanúságot kell tenni a szerelem igazságáról és hűségéről és az élet ajándéka felé való őszinte nyitottságról.

(A Magyar Katolikus Püspöki Kar december 26-i körleveléből)

Fekete Tamás–F. Szakos Éva

HÁZASTÁRSI SZERELEM ÉS CSALÁDTERVEZÉS

Az ember – világnézetétől és társadalmi környezetétől függetlenül – mindig otthonra lel a házasságban és a családban. Itt éli meg legszemélyesebb kapcsolatait, és itt találhat igazán önmagára.

A hívő ember számára a házasság különleges hivatás: Isten arra hívja meg az egymást szerető nőt és férfit, hogy házasságukban együtt, testi-lelki egységben jelenítsék meg az Ő szeretetét és teremtő erejét.

A szerelmesek eggyé válása új élet fakadását is eredményezheti. A gyermekek életre hívása nagylelkű és ugyanakkor bölcs, felelős döntést kíván meg a pártól. Ez pedig óhatatlanul fölveti a születésszabályozás (pontosabban fogamzásszabályozás), azaz a családtervezés kérdéskörét.

A házasok számára a családtervezés fogamzóképes éveik alatt, tehát hosszú ideig aktuális, újra meg újra választ igénylő kérdés. Az Egyház tanítása szerint olyan megoldást kell találniuk, amely erkölcsileg helyes, tiszteletben tartja a megfogant életet, ugyanakkor mint módszer biztonságos és könnyen alkalmazható.

Vajon megoldható-e a családtervezés problémája a felsorolt szempontok figyelembevételével úgy, hogy az a pár házastársi szerelmének fennmaradását és elmélyülését szolgálja?

Szerelemtől házasságig

A szerelem igazi lényegét csak a művészetek képesek megközelíteni, vitathatatlan azonban, hogy egyik alapeleme a férfi és a nő nemi különbözőségéből, kiegészülni vágyásából eredő vonzódás. Ugyanakkor ennek a viszonynak a személyes szeretetre kell épülnie, mert a partnerek csak ebben a „légkörben" képesek személyükben kiegészíteni egymást.

A férfi és nő közötti igazi szerelem tehát szeretet is, azaz magán viseli a (felebaráti) szeretet összes jegyét, így pl. az önzetlenséget, a felelősségérzetet, a törődést, a másikra figyelést, az elfogadást, a tiszteletet, a türelmet, a bizalmat, a hűséget, a megbánást és megbocsátást. Ezek legtöbbje az isteni szeretet jellemzője is, hiszen Jézus azt mondta: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket." (Jn 13,34)

 Az igazi szerelemnek természete a kizárólagosság és a teljességre, teljes önátadásra való törekvés is. Ez azt jelenti, hogy a kapcsolat monogám és felbonthatatlan. („Csak téged foglak szeretni, egész életemben!") A hívő szerelmesek ezt az emberi ígéretet pecsételik meg a szentségi házasságkötéskor, amikor „igen"-jüket tanúk előtt Isten kezébe helyezik. Ettől kezdve „legálisan" érvényes rájuk az, ami a Teremtő akarata, és amire Jézus is utal a farizeusoknak a házasság felbonthatatlanságáról mondott szavaiban. (Mk 10,7–9)

Hitünk szerint tehát az igazi szerelemnek „szükségszerűen" a házasságba kell „torkollnia", és abban kell továbbélnie.

A szentségi házasságkötés azonban nyilvánvalóan nem törli el automatikusan az elhidegülés, sikertelenség, bűnösség, válás emberi kockázatát. Mindazonáltal, ha a felek életük végéig Istenbe kapaszkodva és az Ő segítségét kérve újra és újra „igen"-t mondanak egymásnak, mert szeretni akarják egymást, akkor újra és újra megtapasztalják a házastársi szeretetet. Sőt, sok így gondolkodó idős házaspár szerint életükben mindvégig fennmarad a szerelem is.

Akik Isten előtti házassági szövetségkötés nélkül megelőlegezik maguknak a testi egyesülést, amelynek helyét Isten a házasságba szánta, magukat fosztják meg az „isteni rendbe simuló" élet jóságától és biztonságától pl. kínzó lelkiismeret-furdalás vagy a „terhességtől" való félelem által. Másfelől ilyenkor az önátadás teljessége is sérül, mert a felek megtartják maguknak annak lehetőséget, hogy később másként határozhatnak. Mindazonáltal mindenkinek megvan a lehetősége, hogy az „isteni rendbe" bármikor visszatérjen.

Szexualitásunk Isten ajándéka

Férfi és nő kiegészülésre való törekvése, egymás iránti szerelmük, kölcsönös önátadásuk és intim szerelmi egyesülésük a házasságban teljes egészében megfelel Isten teremtő akaratának, teremtett rendjének, melyet Krisztus természetfölötti, szentségi rendbe emelt.

Ahogy az emberben nem választható szét test és lélek, úgy a házasságban sem választható szét a természetes és a természetfölötti.

A házasságnak egyfelől vannak természetes oldalai (mint például a testi kapcsolat), másrészt, mint szentség egyúttal kegyelemforrás, eszköz a személyes és kölcsönös megszentelődéshez, közösség Krisztus követésében. A természetes és a természetfölötti összekapcsolódása úgy jelenik meg, hogy minden, ami a házasság természetes rendjébe tartozik, szolgálja a természetfölöttit, a szentséget, amint megfordítva a szentségből fakadó kegyelem szolgálja a házasság természetes oldalát. Ebben a szemléletben az emberpár legbenső szerelmi kapcsolata Istenre mutató jel (amint a természetes utal a természetfölöttire), ugyanakkor Isten ajándéka is (mert a természetfölötti kegyelem a szentségen át szolgálja az emberpárt).

Egyenrangúság, partneri viszony

A szerelmi viszonyban férfi és nő egyenrangú fél, az egyik nőként, a másik férfiként. A férfias és nőies tulajdonságok egyenrangúak. Az, hogy az életben más-más szerepet töltenek be, személyes egyenrangúságukat nem érinti. A szerepek megosztásában az önzetlenségnek a célszerűséggel együtt kell érvényesülnie.

A partner szó eredeti jelentése társ. Férfi és nő társas viszonyának jellemzésére a Biblia a segítőtárs szót használja a második Teremtéstörténetben: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hasonló hozzá." (Ter 2,18–19.)

Mai értelmezés szerint a partneri viszony egyenrangú felek közösségen alapuló kapcsolatát jelenti.

Min alapszik ez a közösség? A házassági viszony alapja és gyökere a házastársak egymás iránti személyes szeretete. A partneri viszony a házastársak között jól működő kommunikációban nyilvánul meg.

A házastársak kommunikációja

Az ember személyes fejlődésének, élete kibontakoztatásának nélkülözhetetlen összetevője a kommunikáció, a másokkal való kapcsolattartás. Az egyén szempontjából a kommunikációs készség, illetve magának a kommunikációnak a megléte olyannyira fontos, hogy ezek hiánya, fejletlensége vagy akár mások által történő akadályozása súlyos személyiségkárosodáshoz is vezethet.

Két személy kapcsolata egyszerre több síkon zajlik. Gondolataikat legtöbbször szavakkal közlik egymással, ezt nevezzük verbális (szóbeli) kommunikációnak. A gondolatokat érzések, érzelmek kísérik, amelyeket a kommunikáló felek (sokszor önkéntelenül) nemcsak szavakkal, hanem gesztusokkal (az arc, a szem játékával, mosollyal, testtartással stb.) is kifejeznek.

 A kapcsolattartás ez utóbbi síkját nevezzük nem verbális kommunikációnak vagy metakommunikációnak.

Fejlődése során az ember először a családban, majd a különböző közösségekben sajátítja el az ott érvényes kommunikációs sémákat.

A személyek közötti kommunikáció a különféle közösségek léte, fennmaradása, fejlődése szempontjából is alapvető fontosságú. Minél mélyebb, személyesebb két ember egymáshoz való viszonya, kommunikációjuk annál több, csak kettejük között használt és csak ott értelmezett kifejezési eszközt, szót, gesztust, szimbólumot tartalmaz.

Egy házaspár például közös élete során rá van kényszerítve a mindennapi dolgok (pl. a gyerekek körüli teendők, anyagi ügyek, munkahelyi gondok, rokoni kapcsolatok stb.) megbeszélésére. Ezek nyilvánvalóan a kommunikáció részét képezik, és ilyenkor főként gondolatok cserélnek gazdát férfi és nő között, bár a beszélgetések érzelmi reakciókkal, időnként indulatokkal is járnak.

Ha azonban a házaspár kommunikációja csak a személyiségüket mélyebben nem érintő területekre, az egymás mellett élés ügyeinek megbeszélésére korlátozódik, elszürkülhet a párkapcsolat, szélsőséges esetben a házasság is válságba kerülhet.

A szerelem „közlése"

A házasfelek közötti kommunikációnak ki kell terjednie személyes szerelmük kifejezésére is. A szerelem „közlésekor" a párbeszédet a férfi és a nő kettejük legszemélyesebb, testi-lelki lényüket átható viszonyáról folytatja. Ennek kifejezésekor a szavak önmagukban elégtelennek bizonyulnak, és az érzések, érzelmek testi gesztusokkal történő kifejezése is fontossá válik. A verbális kommunikáción kívül tehát lényeges szerepet kap a metakommunikáció is.

A szerelmet kifejező kommunikáció „csúcsa", a szerelmes házastársak legmélyebb és legtökéletesebb egymásnak adottsága a szerelmes testi egyesülés, mely egymás iránti személyes szeretetük legintenzívebb kifejezésének lehetősége. Ennek során a kommunikációt legnagyobbrészt a testi közelléttel, érintéssel, simogatással és a teljes szerelmi öleléssel valósítja meg a pár. Miközben egyesülnek, kölcsönösen megismerik egymást. Átadják önmagukat, és befogadják a párjukat, birtokba veszik a másikat, és kiszolgáltatják neki magukat. Kölcsönösen kitöltik egymást az odaadásban, és ez számukra nagy boldogság. Ebben a cserében ki-ki megtapasztalja a személyi beteljesülést és kiegészülést, olyan gyönyörűség és élvezet kíséretében, amely az emberi érzések között egyedülálló. Ez a gyönyörűség azt az érzést erősíti a partnerekben, hogy párjukkal mélységes egységben élnek, ami nagyban hozzájárul boldogságukhoz. A nemiségükben megtapasztalt együttes élvezet nagy jelentőségű a házasfelek számára, mert személyiségük és közösségük gazdagításához, fejlődéséhez járul hozzá. A testi egyesülés természete szerint elmúlik ugyan, de utána is megmarad a házastársakban annak a boldogságnak, örömnek a tudata, amelyet a testi kapcsolat során átéltek.

Ugyanakkor fontos, hogy a pár (vagy akár csak valamelyik házasfél – többnyire a férfi hajlamos erre –) ne csak a teljes szexuális egyesülést tartsa a házas szerelem egyetlen lehetséges kifejezési formájának. Az ilyen felfogásban élő párok azokban az időszakokban, amikor bármi okból nem létesíthetnek egymással házastársi kapcsolatot, sokszor azt hiszik, hogy meg vannak fosztva szerelmük kifejezésének egyetlen lehetőségétől.

A szerelmes kommunikáció a testi egyesülésnél sokkal többet kell, hogy jelentsen. A pár még sokféle egyéb eszközzel fejezheti ki egymás iránti szeretetét. A kedves szavak, gyöngéd érintések, a megértő mosoly, a figyelmes gesztusok (pl. egy szál virág), a szeretetteljes figyelmesség, a bensőséges beszélgetések, a szerelmes csók, amelyek az udvarlás, a jegyesség idején a kölcsönös vonzalom kifejezésének akkor még „egyedüli" eszközei voltak, és olyan intenzív pozitív érzéseket keltettek bennük, a vonzalom egyéb, játékos kifejezési módjaival együtt a házasság során jó, ha továbbra is megmaradnak, mert mind-mind azt fejezhetik ki egymás számára: „szeretlek."

A párkapcsolatban különös jelentőségük van a rendszeres, intim beszélgetéseknek. Minden jóakarat, jó szándék ellenére lehetnek olyan helyzetek, események a pár kapcsolatában, amelyekben egyik vagy mindkét fel úgy érzi, hogy csalódás érte, mert ő maga vagy a párja nem tudott megfelelni saját maga vagy a társa elvárásának. Ilyenkor rendkívül fontos, hogy a felek alkalmas időben és körülmények között nyílt, őszinte párbeszédet folytassanak azokról az érzésekről, amelyeket az események kapcsán megéltek, és hogy feltárják egymásnak nehézségeik, elégedetlenségük okait, és meg tudják beszélni társukkal szembeni elvárásaikat, igényeiket.

Az intim beszélgetések nem csak a nehézségek elhárítására valók, bár akkor létfontosságúak. Amikor a pár úgy érzi, hogy kapcsolatuk boldogító, szinten nagyon bölcs dolog szerelmükről, annak értelméről, testi-lelki vonatkozásairól, megelégedettség-, boldogságérzésükről párbeszédet folytatniuk, ugyanis az ilyen beszélgetések során egyrészt közösségük, egymásnak és Istennek adottságuk, boldogságuk, örömük tudata csodálatosan mélyülhet, másrészt ilyen élmények, tapasztalatok birtokában a máskor előforduló nehezebb helyzetekben sokkal könnyebben és hamarabb tudják a nehézségeket is őszintén feltárni egymásnak.9

Ugyanakkor tudatában kell lenniük annak, hogy a szerelemről, szexualitásról vallott felfogásukat és viselkedési formáikat az a közeg (szűkebb közösség, amelyhez tartozónak érzik magukat, és a széles körben elterjedt társadalmi felfogás) is befolyásolja, amelyben élnek. A médiák ontják a képeket egyfajta, imponálónak hirdetett szexuális eszményről: szépségről, testi erőnlétről, teljesítmény- és sikerközpontúságról. A közfelfogásban ma a szexet gyakran azonosnak vélik a szerelemmel. Olcsó slágerek, filmek, útszéli irodalom fennen hirdetik a boldog szerelmi kapcsolatról vallott sablonos elképzeléseket. Ezek részei annak a szellemi atmoszférának, amelyet a ma embere napról napra „belélegez". Naivság lenne azt képzelni, hogy ha valaki egyszerűen csak elítélő álláspontot képvisel ezekkel a nézetekkel szemben, akkor már ki is vonta magát a hatásuk alól.

Amikor a párok szerelmi közösségükről, a kapcsolatukban esetleg megélt kudarcaikról beszélgetnek, szem előtt kell tartaniuk ezeket a külső tényezőket is. Meg kell próbálniuk felismerni függőségüket a reklámok, a médiák, az áltudományos népszerűsítő irodalom teljesítménynormáitól, eszményképeitől.10

Kommunikáció és családtervezés

Ha a házasok testi-lelki szerelmükről, szexualitásuk megéléséről beszélnek, nem tehetik azt annak a ténynek a figyelmen kívül hagyásával, hogy férfi és nő testi egyesüléséből új élet is fakadhat. Ez pedig új problémakört, a családtervezés kérdését veti föl, melynek kezelése része a házaspár kommunikációjának.

A termékenység tágabb értelmezése

A házas szerelmi kapcsolatnak termékenynek kell lennie. Ez a termékenység azonban nem pusztán a biológiai termékenységet jelenti, hanem annál sokkal többet. „A házastársi szerelem termékenységet nemcsak a gyermekek világrahozása jelenti, jóllehet elsősorban ezt értjük rajta, hanem a termékenység . . . magába foglalja az erkölcsi, lelki és természetfölötti élet mindazon gyümölcseit, amelyeket a házaspár hivatásának erejéből a gyermekeknek és általuk az Egyháznak, illetve a világnak ad."

A termékenység ilyen értelmezésében a biológiai termékenység mellett helyet kap a házaspár közösségért végzett, kreatív, alkotó tevékenysége, amelybe beleértjük a házasfelek egyéni, választott élethivatását is. Ugyanakkor világos, hogy a házas termékenységnek változatlanul igen fontos része, hogy a pár szerelmes kapcsolatában gyermekeket hívjon életre, és őket szeretetre képes személyiségekké nevelje föl. Azt, hogy egy házaspár hány gyermeket tervez, magának a párnak kell Isten színe előtt közös számvetéssel, megegyezéssel és együtt vállalt felelősséggel eldöntenie. Mérlegelniük kell, mi válik maguk és gyermekeik (a megszületettek és a még meg nem születettek) javára, milyenek a család anyagi és szellemi létfeltételei.

A tervezésnél a párnak nem szabad a „páros önzés" hibájába esnie a gyermekek rovására, másrészt egységes álláspontot kell kialakítania az esetleg „nem tervezetten" jelentkező gyermek elfogadását illetően is. A gyermek Isten ajándéka, a családi boldogság forrása, és akár „tervezett", akár „nem tervezett", egyformán szeretetet érdemel és vár a szüleitől („. . .amit legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek" [Mt 25,40]).

A testi egyesülés és a biológiai termékenység: összetartozó fogalmak.

Testünk az Isten által alkotott természet törvényeinek alávetett (biológiai) rendszer, melynek fontos alaptörvénye, hogy a nemi együttlétből a nő termékeny időszakában új élet fakadhat. A szerelmes testi kapcsolat és a biológiai termékenység tehát összefüggő fogalmak, bár ezt manapság mintha sokan elfelejtették volna, és a szaporodást megpróbálják leválasztani nemi életükről. Ezzel azonban tudatukból is kikapcsolnak egy olyan nézőpontot, amely pedig az emberhez szorosan hozzátartozik. " Ez a mozzanat döntő tényező a szexualitás megélése, szabályozása szempontjából a házastársi kapcsolatban.

A partneri, szerelmes párkapcsolat lényegéhez tartozik, hogy a felek intim beszélgetések formájában erről a tényről is kommunikálnak. Eközben tudatosítják magukban, hogy termékenységük közös ügy, nem az asszony  magánügye. A termékenység ismerete a házaspár önismeretének fontos részét képezi. Ez pedig megkívánja, hogy alaposabban ismerjék a férfi és a nő nemiségének biológiai, fiziológiai működését is. Csak ilyen tudás birtokában lesz képes a pár arra, hogy termékenységével minden szempontból körültekintően, helyesen tudjon élni. Az ilyen ismeretek terjesztését az Egyháznak is elő kell segítenie.

Helyesen élni a termékenységgel

A kérdés a gyakorlatban legtöbbször a következőképpen szokott felvetődni: „Mit tegyen a házaspár azokban az életszakaszokban, amikor a terhességet nyomós indokok alapján szeretné elkerülni, ugyanakkor a szerelmes testi egyesülés olyan érték, amely az átélt élmények által közösségüket mélyíti, és ezért a kapcsolatban létrejötte nemcsak egyéni érzelmi és biológiai okok miatt kívánatos mindkét házasfél számára, hanem a házastársi kapcsolat fejlődése, fennmaradása érdekében objektív szempontok szerint is fontos?"15

A „fogamzásgátló" eljárással élő párok ezt a kérdést úgy oldják meg, hogy mesterségesen eltörlik a szexuális kapcsolatnak azt a lehetséges következményét, hogy abból a terhesség létrejöhessen vagy továbbfejlődhessen – bár ezt a „leghatékonyabb" módszerekkel sem lehet 100%-os biztonsággal elérni. A mesterséges módszerek azonban számos újabb problémát is fölvetnek, mert pl.

– vagy a testi egyesülés nem a maga természetes módján történik;

– vagy bizonyos mesterséges eljárások megváltoztatják az emberi szervezet természetes működését;

– és/vagy súlyos, néha életveszélyes egészségkárosodást okozhatnak a nőnek, vagy az esetleg mégis megfogant magzatnak;

– és/vagy több mesterséges módszer nem tartja tiszteletben a megfogant életet sem.

Végeredményben mindegyik mesterséges módszer valamilyen módon és mértékben beavatkozik a természet, azaz a Teremtés rendjébe, mert a természet adta termékenységet mesterségesen megszüntetni, vagy pedig annak természetes érvényesülését, következményeit szándékosan meggátolni igyekszik.

Létezik-e akkor olyan megoldás, amely a házaspár dilemmáját valóban Isten teremtett rendjébe simulva oldhatja meg?

 Egyedül a természetes családtervezés az a módszer, amely teljesen összhangban van ezzel a „renddel", mert nem avatkozik be a természetes folyamatokba, hanem az ember létfolyamatainak minden szintjén maximálisan alkalmazkodik hozzájuk. A természetes módszer szerint élve a házaspárnak a fentebb felsorolt problémák egyikével sem kell számolnia. Másfajta nehézségeket okozhat ugyan a természetes családtervezés is, melyek azonban főleg azoknál a pároknál szoktak jelentkezni, akik valamilyen mesterséges fogamzásgátló módszerről kívánnak a természetes módszerre áttérni, illetve akik olyan természetes módszerrel próbálkoznak, amely valamilyen szempontból nem váltja be a hozzá fűzött reményeiket.

A természetes családtervezés alapjai

A természetes családtervezés azon a biológiai tényen alapul, hogy amíg az ivarérett férfiak folyamatosan nemzőképesek, addig a nők termékenysége többé-kevésbé szabályos ritmikussággal változik. Ez azt jelenti, hogy a lányok, asszonyok biológiailag csak menstruációs ciklusuk bizonyos időszakában (a peteérés körüli napokon) képesek a fogamzásra, egyébként nem.

A nő termékenységének könnyen (pl. hőmérőzéssel, önmegfigyeléssel) észlelhető testi jelei vannak. Ha ezeket megtanulja felismerni és értelmezni, növekszik önismerete, öntudata, másrészt tudását – párjával együtt – gyakorlatilag is felhasználhatja a családtervezésben. Ha ugyanis a házasok valamilyen oknál fogva el akarják kerülni a terhességet, testi együttléteiket a terméketlen napokra korlátozzák, amikor egyesülésükből – igen nagy valószínűséggel – nem fakad új élet, a termékeny napokon pedig tartózkodnak a házasélettől, mert ha ezeken a napokon történik házastársi aktus, abból nagy valószínűséggel gyermek foganhat. Ha viszont a pár gyermeket szeretne, együttléteiket nyilvánvalóan ezekre a napokra koncentrálják.

Az alkalmazás kritikus pontjai

Miért élnek még a keresztény házaspárok közül is viszonylag kevesen a természetes családtervezés ritmusa szerint? Ennek egyik oka, hogy nem tartják elég biztonságos módszernek a terhesség elkerülésére. Kevéssé ismert azonban az a lény, hogy a természetes családtervezésnek többféle, technikájában és biztonságában igen eltérő metódusa létezik és terjedt el a világon. Magyarországon a naptármódszerrel és a Billings-féle ovulációs módszerrel szerzett – többnyire autodidakta tanulás utáni – kedvezőtlen tapasztalatok alakították ki ezt a negatív, általánosító véleményt, pedig a nálunk még alig ismert, német nőgyógyász kutatók által továbbfejlesztett Rötzer-módszer biztonsága a tudományos vizsgálatok és széles körű felmérések szerint is megközelíti a fogamzásgátló tabletták biztonságát – ha a szabályait pontosan betartják.17

Másrészt sokan úgy gondolják, hogy a természetes családtervezés csak afféle „csodabogaraknak" való, akik magasan kvalifikáltak, és „a Pápánál is vallásosabbak". A felmérések szerint pedig megfelelő tananyag és képzett oktató, tanácsadó személy (házaspár) segítségével átlagos műveltségű és életvitelű párok is minden különösebb nehézség nélkül elsajátíthatják a családtervezésnek ezt a formáját.18

A természetes családtervezéssel szemben gyakran hangoztatott érv, hogy a feleség termékeny napjain szükséges önmegtartóztatást „képtelenség kibírni", mert az időnként „amúgy is" elkerülhetetlen absztinenciával együtt „ez már túl sok".

Vitathatatlan, hogy a módszer egyik legkritikusabb pontja az, hogy a házaspár miként „vészeli át" a termékeny napokat, ha valamilyen okból nem terveznek gyermeket. A megoldás kulcsa azonban a házaspár kezében van.

„A házastársak közötti kommunikáció" című fejezetben részletesen tárgyaltuk, hogy a házasfelek kommunikációjának legintenzívebb formája a teljes testi egyesülés, de ez az egyesülés a férfi és a nő között folytatott szerelmes „párbeszédnek" csupán egy része. Ugyanitt kifejtettük az intim beszélgetések fontosságát is, és azt, hogy a házastársak egymással való viselkedését – függetlenül attól, hogy tudatosul-e bennük vagy sem – szociális környezetük is erősen befolyásolja. Ezen tényeket szem előtt tartva a párnak érdemes elgondolkodnia azon, hogy ők ketten mit tartanak intim életükben természetes viselkedési formának: azt, amit a közfelfogás sugall; netán azt, amit egy referenciaközösség kimondva vagy kimondatlanul elfogadhatónak tart (pl. „a mai keresztény házasok akkor élnek házaséletet, ha összes közösségi, közéleti, munkahelyi, családi stb. kötelezettségüket megfelelően teljesítették, és aznap meg éppen maradt némi idejük és energiájuk egymás számára is"), függetlenül attól, hogy közös termékenységük időszakát élik-e vagy sem; vagy pedig együtt megpróbálják lehetőségeikhez mérten kialakítani kettejük közös életét, amelyben a természet szavának is döntő szerepe van? Ezt a kérdéskört a házasfeleknek egymással kell tisztázniuk, valós, személyes igényeik, elvárásaik, problémáik megfogalmazásával, egymás megértő elfogadásával és a nekik leginkább megfelelő megoldás keresésével.

Az ilyen beszélgetések a közös önmegtartóztatás nehézségeit is enyhíthetik.

Az önmegtartóztatásnak így áttételesen pozitív hatása is lehet a kapcsolatra. Ha ugyanis a házastársak megbeszélik szexualitásuk és párkapcsolatuk kérdéseit, és ennek eredményeképpen szerelmük kifejezésének eszköztárát is bővítik, kapcsolatuk gazdagodni fog.

Ha a mindennapok során a természetes családtervezés férfi és nő együttműködésének színterévé, közös ügyévé válik, melyért a felelősséget is valóban közösen vállalják, akkor életük során partneri viszonyuk, szeretetközösségük erősödni fog, amint ezt ma már sok így élő pár tapasztalata is világszerte megerősíti. (Németországban pl. jelenleg a nők kb. 10%-a alkalmazza a természetes családtervezést.)1

A különböző mesterséges módszerek egyike sem teremt kedvező miliőt ahhoz, hogy a házaspár kommunikációjának gazdagításával foglalkozzék, ezért e módszerek a párkapcsolatra legjobb esetben is csak közömbös hatással vannak. A gyakorlatban azonban az is előfordul, hogy a fogamzásgátló módszerek alkalmazásával járó „kényelem" következtében a házaspár szerelmének kifejezése fokozatosan csak a nemi aktusra szűkül, majd a nemi aktusok is elszürkülnek és megritkulnak, ami a házastársi szeretet kihűléséhez vezethet, idővel pedig a házasság felbomlásának egyik okává is válhat.

A kommunikációnak a párkapcsolatban betöltött fontos szerepét a természetes családtervezéssel foglalkozó pszichológusok éppen a közös önmegtartóztatással összefüggő nehézségek tanulmányozása során ismertek fel. Ezt támasztja alá II. János Pál pápának a természetes családtervezésről 1992 decemberében tett nyilatkozata is: „Az időszakos önmegtartóztatás segít a házaspároknak abban, hogy elmélyítsék kapcsolatukat, és valódi összhang jöjjön létre a test, az ész és a lélek között."

Ennek ellenére köztudott, hogy sok keresztény házaspár sem a természetes családtervezés gyakorlata szerint él. Ez sokszor nem is az ő hibájuk, mert nem volt módjuk megismerkedni ezzel a családtervezési formával. Ha azonban a házaspár kommunikációja működőképes, és a házasfelek elég rugalmasak és előrelátók, akkor megfelelő tájékozódás után bármikor képesek addigi, nem megfelelőnek bizonyult családtervezési gyakorlatukon változtatni.

Még ma is sok nő él abban a téves felfogásban hogy „ő bármikor teherbe eshet, éppen ezért a természetes családtervezés neki nem való". Ha ezek a nők egyszer (pl. egy tanfolyam keretében) lépésről lépésre haladva megismerkednének a tudományosan megalapozott, legmodernebb természetes családtervezési módszerekkel, egészen biztosan megváltoztatnák a véleményüket.

A természetes családtervezés nemcsak hívők számára lehet vonzó, hanem olyan „nem hívők" számára is, akik „egyszerűen csak" egészségesen akarnak élni, és/vagy fontosnak tartják a természet, az élet, a másik ember, a család tiszteletét. Ilyen meggondolásból az ember élete során bármikor a természetes családtervezés mellett dönthet, esetleg éppen azért, mert egyéb módszerekben már csalódott. A legideálisabb a házaséletet eleve ezzel a módszerrel kezdeni, mert ilyenkor a tanulási folyamatot még nem nehezítik olyan szokások, amelyek az előző módszer(ek) alkalmazása során a párban már mélyen rögződtek, és amelyekhez képest a természetes családtervezés szerinti életforma valóban nagy változás. Ha az életmódot valló párokat erről a tényről nem tájékoztatják, és megfelelő pedagógiai módszerekkel, tanácsadással nem támogatják őket, komoly problémák merülhetnek föl a mégoly jó szándékú párok életében is az átállás során, melynek következtében az illető házaspár a módszerben és annak ajánlójában is (így az Egyházban is) csalódhat, netán visszatérhet a korábbi, „helytelen, de legalább élhető" gyakorlatához. Ezt a szempontot az Egyháznak is figyelembe kell vennie a házasságra való felkészítés és a házaspasztoráció koncepciójának kimunkálása során. Ezért a családtervezés kérdéséről már jegyeskorban (sőt előbb is) beszélgetni kell, és a házasság előtt célszerű erről speciálisan képzett, tapasztalt házaspárok tanácsát kikérni. Éppen ezért kívánatos, hogy az Egyház támogassa ilyen tanácsadók kiképzését. l

A jegyesek figyelmét fel kell hívni a családtervezéssel kapcsolatban a páros önzés veszélyére, és arra is, hogy mivel nem létezik 100%-os biztonságú családtervezési módszer, kívánatos, hogy már házasságkötésük előtt alakítsanak ki egységes álláspontot abban, hogy házasságukban majd miként fogadnák el az esetleg „nem tervezett" gyermeket.

Végső soron minden élet egyetlen ura Isten, aki azt adja, de felemelő érzés, hogy ebben az alkotásban munkatársaivá fogad minket. Azok a házaspárok, akik a természetes családtervezés mellett döntenek, olyan kalandos felfedezőútra vállalkoznak, amelyen egyre jobban megismerhetik és megérthetik önmagukat, a társukat és a Teremtő elgondolását férfi és nő házastársi szerelméről.

Felhasznált irodalom

Gaudium et spes zsinati konstitúció 51., 87. A II. Vatikáni Zsinat tanítása c. kötetben. Szent István, Bp. 1992.

– II. János Pál pápa: Familiaris consortio 11. Szent István, Bp. 1982. Gaudium el spes 49. i. m.

Fekete Tamás–F. Szakos Éva: „Testi-lelki szerelem a házasságban" Teológia 1993. 3. sz. 160–165. Budapest, 1993.

H. és B. Strätling: A szexuális nevelés mint a család feladata c. tanulmánya A testben való embere, kötetben 72. OMC 1981, Bécs.

F. E. von Gagern: Eheliche Partnerschaft (Die Ehe als Lebens- und Geschlechtsgemeinschaft. Manz, München, 14. kiad. 1978. (magyarul: A házastársi szeretet-szövetség. Szent István, Bp, 1987. 107-110.)

7 II. és B. Strätling: i. m. 69.

8 H. és B. Strätling: i. m. 69.

9 Arbeitsgruppe NFP: Natürlich und Sicher. Ein Handbuch für NFP-Beratern und Beraterinnen (N&S Handbuch), Arbeitsgruppe NFP, 1991. Köln Psychologie, 20-21.

10 (N&S Handbuch) Psychologie, 19.

II. János Pál pápa: Familiaris consortio 28. " Gaudium et spes 50. i. m.

Arbeitsgruppe NFP: Natürlich und Sicher. Ein Leitfaden (N&S) Ehrenwirth, München, 4. kiad. 1991. 11. (hamarosan magyarul is megjelenik Természetes és biztonságos címmel)

Arbeitsgruppe NFP: Natürlich und Sicher. Konzepte und Materialien für unterschiedliche Zielgruppen (N&S Konzepte) Ehrenwirth, München, 1992. 55.

Gaudium et spes 51., 87. 16 (N&S) 11-13.

P. Frank-Hermann, G. Freundl et all. „Effectiveness and acceptability of the symptothermal method of natural Family planning in Germany" (American Journal of Obstetrics and Gynecology, Dec. 1991)

18 (N&S) 20-110.

10 (N&S Konzepte) 9-20.

II. János Pál pápa beszéde Vatikánban a természetes fogamzásszabályozásról tartott konferencián 1992. december 11-én.

21 (N&S Konzepte) 55-56.

22 (N&S Konzepte) 56-60.

Fila Lajos

A HIT ÁTADÁSA A CSALÁDBAN

I. Ige és igehirdetés

Sokan törik a fejüket világszerte, mit kellene tenni, hogy az élet szebb, jobb legyen. És jut eszükbe „számtalan szebbnél szebb gondolat". A lelkipásztoroknak hasonló gondjaik vannak. Mielőtt azonban az ötletek tömkelegébe bocsátkoznánk, fontoljuk meg, hogy az élet legelső éltető eleme a fény. „Legyen világosság" – mondta az Úr a teremtés kezdetén. Szólhatott ez a parancs fizikai fénynek is, de értelmezhetjük olymódon is, hogy a világ örök isteni eszméjének valósulására, megnyilvánulására vonatkozik – általánosságban. Amint az anyagi világnak is mindenekelőtt a fény a lételeme, hasonlóképpen az emberi életnek is a szellemi fény. Méginkább a természetfeletti isteni életnek, melynek forrása az evangélium világossága. Szent János, akinek módjában állt már átgondolni az Úr Jézus életét, tanítását, ezzel kezdi evangéliumát: „Kezdetben volt az Ige. .. benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. Az Ige volt az igazi világosság, mely minden embert megvilágosít."

Maga az Úr Jézus is kellőképpen kihangsúlyozta az evangélium világosságának elsődleges szükségességét. Mennybemenetele előtt az apostolok küldetését így summázta: „Menjetek, tanítsátok..." Az Egyház fölfogta ezt a sorrendet. Amikor megsokasodtak teendői, a „Tizenkettő" tisztázta, mi az első és legfontosabb feladat: „Nem volna rendjén, hogy elhanyagoljuk az Isten szavát, s az asztal szolgálatát lássuk el." A lélek java az ige világossága elsősorban. Erről az Egyház soha nem feledkezett meg. Legutóbb a II. vatikáni zsinaton ugyanez a felismerés szólalt meg: „A püspökök feladatai közt kimagaslik az evangélium hirdetése." (LG 25.)

Az élet megújítása új fény befogadását jelenti: világosabb látást, tisztább gondolkodást feltételez magáról az életről. Ebből a nagyobb fényből lesz a teljesebb élet.

Az evangéliumi világosságból született a keresztény kultúra – az örök élet termését ugyanis nem tudjuk felmérni. Mindenek fölé emelkedik azonban a földi termés is. A földi boldogulás legsikeresebb kísérlete a keresztény világrend, ez kétségtelen tény. A szakadatlan gyalázkodások ellenére is a legkívánatosabb világ, mely felé minden pogány nép törekszik. A nyugati „pokolban" óhajt szenvedni. A keresztények, ha „képmutató" módon imádkozták is folyton a miatyánkot, kérve a mindennapi kenyeret, mégsem hiába imádkoztak. A keresztény társadalomban ugyanis az emberek 80%-a alultápláltságba hal bele, a pogány társadalmat viszont az alultápláltság pusztítja.

Ezek előrebocsátása után lehet csak kellőképpen értékelni az igehirdetés, illetőleg a hitoktatás jelentőségét. Korunk túlkomplikált világában oly meddő dolognak tűnik a hit ismerete. Ki látja be azt például, hogy a legfontosabb, legtermékenyebb ismeret az életről a Szentháromság titka? Pedig még elvont elméleti formájában is fölbecsülhetetlen útmutatást jelent a gondolkodó elme számára. Ha pedig az isteni személyek életét fontoljuk meg úgy, amint a kinyilatkoztatásban megnyilvánultak, és életünkben tevékenykednek, akkor igazságuk a legegzisztenciálisabb tényezővé válik, mely létünk kérdéseire választ ad.

2. Krisztusban az Ige isteni világossága a világba jött. Kérdés, hogyan részesülünk az Ige világosságában, illetőleg az ő isteni életében. Az Úr Jézus mondja: „Aki hisz a Fiúban (Igében), az örökké él." (Jn 3,36) A Krisztusba vetett hit által vesszük birtokba az isteni világosságot, mely a Krisztussal való egységre vezérel minket (DB 798).

Az ige világossága azonban nem fakaszt szükségszerűen hitet. Az akarat szabad döntése kell hozzá, mely által az ember befogadja a világosságot. Az Ige „a tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmai adott, hogy Isten gyermekei (az isteni élet részesei) legyenek." (Jn 1,11–12.)

A személyes hit ébredését garantáltan eredményezni nem lehet, ez a kegyelem és a szabad akarat egységének szülötte. Ilyen értelemben a hit átadása nem programozható. Közvetíthető azonban tárgyi értelemben, mint az ige hiteles megjelenítése, felkínálása. Ez a kínálat hordozza az összes külső kegyelmi indítékot, melyek képesek az embert diszponálni az ige befogadására.

3. Az ige természetszerű hordozója és közvetítője Jézus Krisztus. Az ő tulajdona az Ige, lényegi, személyes egységben van vele. Tulajdonjogánál fogva, illetőleg isteni, sajátos hatalma folytán valóságosan (fizikailag) ajándékozhatja azt, mint önmagát. Meg is tette, amikor egész valóságát átszármaztatta Egyházába, az apostolok közösségébe. Az Egyház befogadta hitében, és valóságosan él benne az Ige.

 Mivel az Egyház – bár nem tulajdonjoggal – birtokolja az Igét, azért közvetíteni is tudja Krisztustól kapott hatalmával hitelesen, tévedésmentesen. Nemcsak az ige világosságáról van szó, az igazság ismeretéről, hanem a megtestesült Igéről. Konkrét formában azt mondhatjuk, hogy Krisztus valóságát meg tudja jeleníteni. Éppen ez jelenti hitének „katolicitását". A „katholosz" görög kifejezés ugyanis „egészet", „teljeset" jelent. A Szent Pál-i hasonlat szerint az Egyház Krisztus titokzatos teste, mely jól kifejezi azt az igazságot, hogy Krisztus teljes valóságát átadta egyházának, annak egész életét testestül-lelkestül formálja.

II. Az Egyház igéje

Az Egyház maga is részesedik Krisztus művében: beletestesíti az Igét a világba, annak minden vonatkozásában: igekultúrát teremt. A krisztusi élet plasztikus kiformálása jelenti a tárgyi értelemben vett hit teljes értékű kínálatát, tanúsítását, mely nem csupán igehirdetés. A világosságot az élet, illetőleg az élet környezetének formájává kell tenni. Tudományt, művészetet, közszellemet, társadalmi rendet, gazdasági struktúrát, életstílust kell belőle alakítani. Ez a kutató, oktató, művészi eszményalkotó, nevelő tevékenység az eredeti világosságnak olyan színképeit eredményezi, a tanításnak olyan tételeit, fogalmait hozza létre, melyeket hiába keresünk az eredeti mintában. Mindez roppantul zavarja azokat, akik az igét csupán szóbeszédnek, sőt „írásnak" tekintik, és a betűkhöz ragaszkodnak. A keresztény vallás különböző felekezetei, szektái mind itt említhetők. Tipikus példája ennek a felekezeti „korlátoltságnak" például a „Szentháromság" kifejezés használata miatti botránkozás. Honnan veszi az Egyház ezt a kifejezést? A Szentírásban nem szerepel! Valóban nem szerepel, de az isteni személyekre reflektáló szellem számára nyilvánvaló ez az összegező megállapítás. Hasonlóképpen botránkoznak az „áteredő bűn'' kifejezés miatt is. Tartalmilag kétségtelen az igazság azok számára, akik ismerik a Szentírást. Az Ószövetség nem személyes bűnről beszél, amikor eleve bűnösnek nevezi az embert. Isten szentsége mellett az ember bűnös mivolta az Ószövetség legsajátosabb eszméje. Ettől az egyetemes bűntől szabadítja meg az embert a Megváltó. Keresztelő Szent János hirdeti: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűnét." (Jn 1,30.) Az „áteredő bűn" kifejezést akkor kezdték használni a teológusok, amikor rendszerezték a bűnről szóló tanítást. Meg kellett különböztetni a személyes bűntől az átörökölt bűnt. Perdöntő vádként végül is az Úr Jézus példáját szedik elő a szekták, mondván, hogy ő nem ,,rendszerezett". Valóban nem tette, ezt a feladatot ránk bízta, ő csak alapigazságokat hirdetett, de tanítványainak meghagyta: „Tanítsatok minden népet megtartani azt, amit parancsoltam nektek." (Mt 28,19.) Ez már nemcsak igehirdetést, hanem hitoktatást, katekézist, kimondott kultúrtevékenységet is jelent. Bele kell építeni az igazságot, mintegy bele kell testesíteni azt az emberek életébe. Szent János evangélista már rendszerez, még inkább Szent Pál, aki a keresztény élet kultúráját teljes erővel elkezdte építeni. Részletes utasításokat ad, hogyan kell viselkedni egyes helyzetekben. Az egyházatyák szembesítik az evangélium világosságát a korszellemmel, a görög bölcselettel, a római kultúrával. Kiformálják az új keresztény világrendet. Szent Ágoston alkotja meg a keresztény társadalom eszméinek tervrajzát, a De civitate Dei című művében.

Az Egyház képes arra krisztusi karizmájánál fogva, hogy az igét hitelesen közvetítse, mint az élet igazságát, törvényét, sőt kegyelmi nívón magát a teljes Szentháromságot is beköltözteti lelkünk hajlékába. Ezzel az öntudattal él az Egyház kezdettől fogva, és erről nem is mondhat le soha. A II. vatikáni zsinat így beszél erről a küldetésről: „Isten végtelen jóságában úgy intézkedett, hogy amit minden nép üdvösségére kinyilatkoztatott, az minden időre csorbítatlanul megmaradjon, és adják tovább minden nemzedéknek." (DV 7.)

Szent Lukács evangélista szerint az Úr Jézus utolsó szavai itt a földön ezek voltak: ,,Ti tanúi vagytok ezeknek. Én meg kiárasztom rátok Atyám ígéretét. Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból." (Lk 24,48.) Ez a nyilatkozat a „fáklya" átadása volt, a küldetés legáltalánosabb meghatározása. Akik látták az Ő életének világosságát, azok sugározzák tovább. Aki vállalja ezt a fényt, megkapja az erőt is a magasságból, hogy tanúsítani tudja.

Tény, hogy pünkösdkor nemcsak az apostolok, hanem mindenki, aki hitt és megkeresztelkedett, megkapta az „Atya ígéretét", a Szentlelket. Általa fölkenetnek a küldetésre, a világosság tanúsítására, az Egyház közösségének rendje szerint. Péter apostol a tanúságtétel csalatkozhatatlan hitelesítője lett, az apostolok a hiteles fény közvetítői Krisztus nevében. A hívek pedig az apostoloktól kapott világosság személyes tanúi, mint az Egyház tagjai. A papság, az Egyház Krisztustól rendelt szentségi jele és eszköze, Krisztus nevében közvetíti az örökséget. A hívek, a keresztség és bérmálás szentsége által, részesednek az általános papságban. Nem Krisztus nevében, hanem mintegy az Egyház nevében tanúskodnak. A II. vatikáni zsinat így fogalmaz:

Krisztus az apostolokra és utódaikra ruházta rá azt a tisztséget, hogy az Ő nevében és az Ő hatalmával tanítsanak, megszenteljenek és kormányozzanak. A világiak pedig- részesei lévén Krisztus papi, prófétai és királyi tisztségének – az Isten egész népének küldetésén belül az Egyházban és a világban töltik be a maguk szerepét." (ApCsel 2.) A világiak az Egyház közössége, illetőleg a papság állal részesülnek a krisztusi küldetésben. Ettől függetlenül küldetésük nincsen. VI. Pál pápa apostoli buzdítása, az Evangelii nuntiandi a II. vatikáni zsinattal kapcsolatban világosabban fogalmaz. „Ha az Egyház az Úr parancsa alapján hirdeti az evangéliumot, mindenki más az Egyház megbízásából, akkor senki sem végezheti ezt a munkát teljhatalommal, egyéni tetszése szerint." (60.)

Az utolsó időkben talán minden egyébnél fontosabb figyelmeztetés ez. Katasztrofális az a vakmerő önkényeskedés, ahogyan az evangéliummal bánnak, a vallás önhatalmú „apostolai". Önmaguktól, illetőleg „a Szentlélektől" származtatva a küldetésüket, függetlenítve magukat az Egyháztól. Egyszer s mindenkorra tudomásul kell vennünk, hogy a krisztusi küldetést az Egyház örökölte, a hívek pedig csak az Egyházhoz csatlakozva részesednek abban. A Szentlélek senkinek nem ad küldetést, csak fölken a Krisztustól az Egyház által kapott küldetésre.

III. A család igéje

Az Egyház kiváltságos helyzetű tagjai a szerzetesek, akik arra kapnak kegyelmi felszólítást és képesítést, hogy az Egyház misztériumát személyes életükben megvalósítsák, hordozzák és bemutassák. Kötelezik magukat arra, hogy Krisztus természetfeletti életét megdicsőítsék személyes életükben. Törekvésük tökéletes önfeláldozás, melynek megszentelő hatékonyságát az Egyház garantálja. A szerzetesi közösség arra való, hogy a személyes megszentelődést elősegítse, és áldását közvetítse mások felé.

A szerzetesi fogadalmon kívül a hitvesi szövetség szentsége az a kegyelmi forrás a hívek számára, mely az Egyház küldetésébe sajátos formában beavat megszentelő hatékonysággal. A hitvesi szövetségben ugyanis a hívek elkötelezik magukat a teljes, visszavonhatatlan önátadásra egymás iránt és a gyermek iránt. Ez az akció is Istentől garantáltan elfogadott, megszentelő akció, melyben az Egyház misztériuma, Krisztus élete valósul. Következésképpen „természetszerűleg" hordozza és közvetíti az igét. A család tehát Krisztus dicsőségének szentélye, melyben az Ige világossága ragyog, ha az valóban szentségi házasság, erkölcsi értelemben is.

Az Egyház ennek mindig tudatában volt. Szent Pál sokszorosan kifejtette az erre vonatkozó tanítást. (Ef 5; 1Kor 7; stb.) Az egyházatyák hangsúlyozzák a házasság szentségi jellegét, jelentőségét a keresztény élet, az Egyház küldetése szempontjából. Napjainkban pedig szinte mindennél fontosabb lelkipásztori feladat a család evangéliumi küldetésének aktivizálása. A társadalom üdvösségének alapvető feltétele ez. „A keresztény család, éppen mert alapja a szentségi házasság – Krisztus és az Egyház szeretetszövetségének képmása –, tegye mindenki számára kézzelfoghatóvá az Üdvözítő éltető jelenlétét a világban. . ." – mondja a II. vatikáni zsinat az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló határozatában. (48.)

II. János Pál pápa a keresztény családokhoz írt apostoli buzdításában írja a krisztusi küldetés közösségi formáival kapcsolatban, hogy az egyházközségek után „a legfontosabbnak magát a családot kell tartanunk. . . az Úr ugyanis a megkeresztelt emberek szentségi rangra emelt házasságának erejéből a keresztény házastársaknak különleges apostoli küldetést ad, amellyel mint szőlőjébe a családi élet területére küldi őket munkásként." (71.)

Tanulmányunk fő kérdése éppen az, hogyan valósul meg a családban ez a krisztusi küldetés.

A szülők apostoli küldetése elsősorban gyermekeik nevelése. Ez kiterjed minden tevékenységre, ami a neveléssel összefügg. Nevezetesen a társadalmi kapcsolatok, feltételek alakítására a hatékony nevelés érdekében.

A II. vatikáni zsinat nevelésről szóló nyilatkozata leszögezi az alapelveket.

A neveléshez, illetőleg a keresztény neveléshez való jogon túl a szülőnek az is joga és kötelessége, hogy a kisegítés elve alapján a társadalomtól (Egyháztól, államtól) e feladat teljesítéséhez segítséget kérjen, éspedig hitének megfelelő segítséget. (Grav. Educ. 1-8.)

A nevelés elsődleges feladata a hitoktatás (ugyanott 4). Az evangélium világosságának közvetítésével kezdődik a krisztusi élet formációja. Bár a nevelést, a hitoktatás módszereit illetően igen változatosak az elgondolások, a legjobb módszer kétségtelenül az, mely a világosságot a legélesebben és legtisztábban szolgáltatja. Nagyon divatosak az érzelmi, élményjellegű módszerek, de kevésbé célravezetők, ha a megértés tisztaságát veszélyeztetik. Az értelmi belátást semmiféle egyéb hatás nem pótolja. A hit világosságának funkciója hasonló egy olyan fároszhoz, világítótoronyhoz, mely az élet minden helyzetén, körülményein túl transzcendens távlatból világít a legkisebb gyermeknek is. Helyes viselkedésünknek soha nem lehet elegendő motivációja például a szülő vagy a közösség becsülése, jutalma. Ehhez csak az ítélet távlata elég; az, hogy Isten kivétel nélkül mindenkit mindenütt lát, és előtte mindenért felelek. Ezek a kivételt nem tűrő szigorú elvek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy soha ne tévedjünk el. A gyermeket is be kell vezetni a hit egyetemes és transzcendens világosságába, ezáltal kiemelve őt az aktuális életszituációk korlátolt viszonylataiból.

A családi hitoktatásra is vonatkoznak a hitoktatás általános irányelvei. Említsünk meg ezek közül néhányat:

– A hitoktatás legfőbb szempontja – bármilyen fórumon történjék is – az oktatás tárgya.

Kellően meghatározott, igaz tartalommal kell annak rendelkeznie, akkor világos, érthető és meggyőző is lesz. A módszert is a tárgy határozza meg. Annak hiányában a módszer sem lehet helyes. Ilyen esetekben szükséges a bravúros ügyeskedés. Az a benyomásom napjaink hitoktatásáról, hogy ez a meghatározó alap, a tárgy bizonytalan. A tematika zavaros. Ebből adódik a divatos „narratív" módszer, mely összevissza csapong, és szellemességgel, bizarr ötletekkel akar hódítani. A klasszikus hittant száműzték, precíz katekizmus módszerével együtt. Általános véleménynek mondható, hogy az új hittankönyvek jórészt taníthatatlanok és megtanulhatatlanok. A kérdés-feleletes katekizmushoz bizony határozott, biztos tudás kell. Reméljük, hogy újra ki fog fejlődni az az Egyház egyetemes katekizmusa alapján. Jelen tanulmányunk még csak nagy vonalakban igazodik az új direktívákhoz, de meggyőződésünk, hogy sehol nem sérti azokat.

– A tanításnak hasonlóan szigorú irányelve az is, hogy a hit tárgyának mindig teljesnek kell lennie az oktatás egységein belül. Ezzel kapcsolatban köztudomás szerint pápai monitumok is születtek, tekintettel azokra a próbálkozásokra, melyek mellőzni óhajtották az angyalok, a gonosz szellemek, az áteredő bűn, a pokol, a tisztítótűz stb. létére vonatkozó tanításokat. A keresztény hitet alkalmasan a szimbólumok fejezik ki, melyeknek mozaikkép jellege van. Az egyes mozaikok hiánya zavarja az egész kép jelentését. Részek hiánytalanságában mutatkozik meg az „egész".

– Számításba kell venni továbbá a tanuló személyi körülményeit, fejlődési fázisát; az oktatás tárgyának formációját ehhez kell alkalmazni.

 Az óvodás korúak hittananyaga: vallási szótár.

A gyermek hat-hét éves korig csak észleli a környezetet. Értelme az egyszerű felfogás funkcióját végzi. A tárgyak jelenségeivel ismerkedik, és azok nevét tanulja meg. A hitoktatás is abban áll, hogy környezetünk vallási jelenségeit ismertetjük meg a gyermekekkel az elnevezés szintjén. Vagyis a vallás nyelvét tanítjuk. Ebben a szótárban is szerepel minden: Isten, Krisztus, Egyház, szentmise, oltár, Szentírás, parancsok stb. Ezekhez a fogalmakhoz sajátos, pozitív élményeket kell társítani, pl. a templom Isten háza, Isten gyermekeinek otthona. Megfelelő történetekkel lehet ábrázolni ezt az igazságot. Fontos lesz ez a szókincs akkor, amikor a gyermek az iskolában módszeresen kezdi tanulni a hittant. Akkor már rendelkezik az új ismeretek észrevevési alapjával.

Nagyon helyes gyakorlat az, hogy az édesanyák apró gyermekeiket viszik magukkal mindenhova, és bemutatják nekik a vallás világát. Gondosan, lelkiismeretesen válaszolnak gyermekeik kérdéseire, melyek mindenre kiterjednek.

A hat-tíz évesek hittananyaga: alapigazságok

A hitoktatás következő nagyobb egységét az alapigazságok képezik, a hat-tíz évesek számára. Itt már nem csupán a felfogás a cél, hanem az ítéletalkotás is; a megértés, a belátás. Célszerű az anyagot négy egységre osztani.

Első egység (1. osztály)

Az egy igaz isten igazsága

Vallási életünk egész tartalmát a teremtő és gondviselő Istenről szóló tanításba kell itt belefoglalni, olymódon, hogy az Isten szeretetét hirdesse irántunk, illetve a szeretetet ébressze fel Isten iránt. Az egész anyag erre a két kérdésre felel: hogyan mutatta meg Isten szeretetét az ember iránt, illetőleg hogyan mutatjuk meg mi szeretetünket Isten iránt. Például a következőképpen:

Isten úgy mulatta meg szeretetét, hogy

– láthatatlan világot teremteti szolgálatunkra (angyalok)

– látható világot teremtett számunkra

– bennünket teremtett a világ urává

– gyermekévé és örökösévé fogadott

– Krisztusban önmagát adta nekünk

Mindezt egyetlen képben ábrázolni lehet.

A második feleletet a következőképpen foglalhatjuk egységbe: Szeretetünket Isten iránt úgy mutathatjuk meg, hogy

– szívünkbe fogadjuk mindazt, amit tőle kaptunk (törvényét, üzenetét, házát, gyermekeit, szentjeit, legfőképpen az Ő Fiát, Fiának közösségét, az Egyházat, édesanyját, Máriát).

Második egység (2. osztály)

Jézus Krisztus történeti személye

Jézus Krisztusban Isten saját életét és országát ajándékozta nekünk.

Az Úr Jézus története az ősevangéliummal kezdődik. A bűnbeesés történetét itt kell tanítani. A megváltás ebből érthető: Isten ígérete, hogy Megváltót küld, megőrizte a pokoltól azokat, akik hittek benne. Az Ószövetség főbb eseményei után az Úr Jézus története következik.

Az angyali üdvözlet képébe belefér minden, amit az Úr Jézus édesanyjáról tudni kell. Az evangéliumi történet középpontja az Úr Jézus vallomása önmagáról: Ő a Krisztus, a Messiás és Isten valóságos Fia, aki minket kiszabadít a Sátán hatalmából és üdvözít. Ezért a vallomásért ítélték halálra, bár igazolta önmagát csodáival, legfőképpen feltámadásával. Híveit arra szólította fel, hogy legyenek az ő tanúi, kövessük őt, és érte vállaljunk minden áldozatot, a teljes önfeláldozást, akkor Ő is barátjának vall minket a mennyei Atya előtt az ítéleten.

Ehhez a második hittanegységhez kapcsolódik az elsőáldozási előkészület, mely a keresztségi szövetség parafrázisa. Az elsőáldozás előtt a keresztségi kegyelmeket kell tudatosítani, melyek:

a) Megtisztulás az áteredő bűntől és minden más bűntől. A bűn fogalma, bűnbánat, bocsánatkérés (gyónás).

b) Részesedés az Úr Jézus isteni életében és mindabban, ami hozzá szükséges.

c) Krisztus közösségének, az Egyháznak tagjává leszünk.

Ezek a keresztségi kegyelmek arra köteleznek minket, hogy

a) küzdjünk a Sátán és a bűn ellen

b) vállaljuk az Úr Jézus életét és kövessük Őt

c) engedelmeskedjünk az Egyháznak

Mindezeket lelkigyakorlat formájában kell tudatosítani a gyermekben, mint a keresztény élet programját.

Harmadik egység (3. osztály)

Krisztus Egyháza

Arra a kérdésre válaszol ez a téma, hogyan maradt közöttünk az Úr Jézus.

A téma középpontja az az igazság, hogy az Egyház Krisztus örököse. Az apostolok közösségének egyháza örökölt mindent az Úr Jézustól: tanítását, törvényét, életét (tcstét-lelkét), hatalmát, küldetését.

Az Egyház közösségét az Úr Jézus alkotta meg a fejből (helytartója, a pápa), a papságból és a tagokból (hívekből). A feladatokat is Ő határozta meg. Az Ő Lelke, a Szentlélek pedig megerősít mindenkit (fölken), hogy küldetését teljesíteni tudja.

Az elsőáldozás bevezetés az Egyház közösségébe. Nagyon alkalmas, hogy utána ez meg is történjék. A helyi egyház, az egyházközség életével is meg kell ismerkednie a gyermeknek. Az egész anyagot vonzóvá, érdekessé teheti az Egyház szentjeivel való ismerkedés. Ők az Egyház legkiválóbb gyermekei, a hívek mintaképei.

Negyedik egység (4. osztály)

A szentmise és liturgia

A téma arra a kérdésre felel, hogy hol találjuk meg az Egyházat: a szentmisében, illetve a liturgiában.

Ez az anyag intenzív beavatás Krisztus művébe, megváltó és üdvözítő áldozatába. Maga az Úr Jézus határozta meg a módját, ahogyan ez megtörténhet. Az utolsó vacsorán úgy rendelkezett, hogy vacsorája emlékezetében marad köztünk és egyesül velünk. A szentmise az utolsó vacsora emlékezete, amelyben az Úr Jézus keresztáldozata megjelenik. Keresztáldozatában pedig átadja magát a mennyei Atyának áldozatul, nekünk pedig táplálékul, a kenyér és a bor színében.

Fontos dolog hangsúlyozni, hogy ez az emlékezés nem csupán „emlékezés", hanem karizmatikus akció, szentségi jel, mely meg is valósítja azt, amire emlékezünk: Krisztus jelenlétét, áldozatát és önátadását az Oltáriszentségben.

Ki kell fejteni az istentisztelet természetét, mely szerint megadjuk Istennek, ami megilleti: egész önmagunkat. Önmagunk ajándékozása az az önfeláldozás, mely minden áldozatbemutatás igazi tartalma, a vallás lényege. A szentáldozásban az Úr Jézus áldozatát vállaljuk, mely vele egyesít, és ezáltal a mennyei Atya előtt kedvessé tesz.

A szentmise emlékezésén túl az egész liturgia, az egyházi év is emlékezés Krisztusra, mely által kegyelmileg tovább működik bennünk. Ebbe a keretbe is belefér hitünk tanításának egész tartalma.

A tíz-tizennégy évesek hittananyaga: a kereszténység mint feladat.

Új formációt kap a tíz-tizennégy éves gyermekek hittananyaga. Előtérbe kerül a programszerűség, a vallás mint feladat. A kereszténység lényege az egység Krisztussal, melyet meg kell valósítani. Ezt az anyagot is négy egységre oszthatjuk.

Az első egység (5. osztály)

A vallás törekvése

Arra a kérdésre felel ez a téma, hogy mi a vallás lényege. Hangsúlyozni kell, hogy az Istennel való hiteles kapcsolat a lényeg, melyet maga az Isten határoz meg. A kapcsolat önkényes, szubjektív kísérletei hamis vallások.

Abszolút tökéletes kapcsolatot jelent Istennel az, amely Jézus Krisztusban valósult meg. Ő egyetlen isteni személyben valóságos Isten és valóságos ember. Ő maga az Újszövetség. Mi úgy részesedünk ebben a szövetségben, hogy vállaljuk az egységet Krisztussal. Az egység építőmestere az Egyház, mely tanító, kormányzó és megszentelő hatalmával végzi ezt a tevékenységet. Az egység nívói: a szellemi, az erkölcsi és a szentségi (kegyelmi) közösség Krisztussal.

Második egység (6. osztály)

Szellemi egység Krisztussal

E közösség forrása a krisztusi tanítás, melyet az Egyház Szentírásában és szent hagyományában találunk meg. Mindkettőt az Egyház tévedhetetlen tanítóhivatala tárja elénk. A hívek számára a hit közvetlen regulája az Egyház tanítása. Hangsúlyozni kell, hogy a tanítás tételeit az engedelmesség jegyében, és nem a személyes belátás jegyében kell elfogadni. Természetesen fontos dolog az értelmi belátás is.

Harmadik egység (7. osztály)

Erkölcsi egység Krisztussal

Krisztus követése a kereszténységnek csak erkölcsi tartalmát képezi. Erkölcsi egységben azok vannak, akik azonos célt követnek és azonos törvények szerint élnek. A célt Krisztus érte el, a törvényeket Ő teljesítette, ezért a keresztény erkölcs teljessége Krisztus személye. Mi Őáltala részesedünk az erkölcsi tökéletességben. Emlékeznünk kell Krisztus szigorú intelmére, hogy nélküle semmit sem tehetünk. Ezt fejezi ki a szőlőtő hasonlata is. (Jn 15)

Negyedik egység (8. osztály)

Szentségi (kegyelmi) egység Krisztussal

Ez az egység a szentségtant tartalmazza, illetve tanítás a kegyelmi életről. A szentségek által végzi az Egyház a szoros értelemben vett megszentelő tevékenységet, mely által Krisztus isteni életében részesíti híveit. Ennek ápolása a kegyelmi élet.

Igaz, hogy ebben a korban már nem a szülők végzik általában a hitoktatást, de az ő tisztségük annak biztosítása és ellenőrzése.

A középiskolások hitoktatása

Új tematikát jelent a középiskolások oktatása; szükséges lenne egy világos, határozott téma kidolgozása. Tárgyszerűleg és lélektanilag apologetikai beállításúnak kellene lennie. A keresztény lelkiség szükségszerűen ütközik a világ szellemével, mellyel a serdülő ember már találkozik. Elkerülhetetlen számára a konfrontáció, illetve apologetika, melyben a hittannak kell segítenie őt.

Alkalmas stúdiumok lennének:

– egyháztörténelem (Egyház-védelem)

– szentírás-magyarázat (Krisztus-védelem)

– bölcselettudomány (Isten-védelem)

– aszketika (önvédelem)

A további egyetemi nívójú hittan már kifejezetten tudományos „fekvésben” tárgyalná a hit tanítását.

A gyermekek hitoktatását a család „igéjének" keretébe sorolhatjuk, függetlenül attól, hogy a szülő oktat, vagy más társadalmi kisegítő erők, akár iskolai hitoktatás formájában is. Az ige világosságának közvetítése ugyanis a gyermekek számára a család küldetése és felelőssége. Arról is a családnak kell gondoskodnia, hogy ez a tanúságtétel hiteles és hatékony legyen. A szülőnek kell teljessé tenni az igét azzal, hogy a tanítás világosságán túl a krisztusi életet is bemutatja és felkínálja. Ha ez is megtörténik, akkor a hit átvételének feltételei megvalósulnak. Ám ekkor sem azért, mert a bemutatott ige hiteles, hanem azért, mert az ige szolgáltatója megbízható a mennyei Atya számára. Ő bízza a gyermekeket a szülőre, megnyitván szívét előtte. A nevelés maximális követelménye ez, melyet az Úr Jézus az utolsó vacsorán nyilatkoztatott ki, amikor így imádkozott a mennyei Atyához: „Kinyilatkoztattalak Téged az embereknek, akiket a világból nekem adtál. Tieid voltak, és nekem adtad őket. Tanításodat megtartották. Most már tudják, hogy minden, amit nekem adtál, Tőled van. A tanítást, amit nekem adtál, átadtam nekik. Ők elfogadtak, és így valóban elismerték, hogy Tőled jöttem, és elhitték, hogy Te küldtél engem." (Jn 17,6–8.)

Krisztus megkapta a jóakaratú lelkeket. Mivel értük áldozta önmagát, ezért adta neki őket a mennyei Atya. Az Egyházban ugyanaz az önfeláldozás teszi termékennyé a tanúságtételt. Nem megy ez másként a szülőknek sem.

ELVÁLT ÉS ÚJRAHÁZASODOTT KERESZTÉNYEK
Tartsuk tiszteletben a lelkiismereti döntést!

Részletek Oskar Saier freiburgi érsek, Karl Lehmann mainzi püspök és Walter Kasper rottenburg-stuttgarti püspök 1993. július 10-i közös pásztorleveléből. – Herder Korrespondenz, Sept. 1993. Ford.: Nemeshegyi Péter.

I. A helyzet

1. Sokféle szorult helyzetek

2. Fáradozások az egyházban

II. A keresztény házasság mint kötött életforma

1. A Szentírás tanúsága

A házasságra vonatkozó minden alapelv és segítség kiindulópontja, mércéje és ismérve csak a házasságról szóló szentírási keresztény tanítás lehet. A Szentírás szavai szerint a férfi és a nő egyesülése megfelel a teremtő Isten szándékának. Az Isten a teremtés által arra rendelte az embert, hogy egy a másik nemhez tartozó élettársat fogadjon be, ezáltal a biztonságérzet és a szeretet tapasztalatára tegyen szert, és ebből a szeretetből születő új életet adjon tovább gyermekeinek. Férj és feleség ezért mond a házasságnak nevezett sajátos személyek közötti közösségben feltétlen és korlátlan igent egymásnak. Az ilyen kölcsönös szeretetből fakadó elfogadás tesz lehetővé és követel meg tartós hűséget. Csak ez a hűség teremti meg teljes egészében azt a teret, amelyben a férj és a feleség meg tudja valósítani házastársi közösségét, és amelyben hálásan fogadják és jól nevelik a gyermekeket. [.. .]

Jézus Krisztus az ő korában, melynek válási gyakorlata főképp a nőket érintette hátrányosan, világosan kijelentette és minden emberi önkényeskedéssel szemben hangoztatta a Teremtő Isten eredeti szándékát, mely szerint az egyszer megkötött házasság nincs alávetve az emberek tetszésének és döntési hatalmának. „Isten a teremtés kezdete óta az embert férfinak és nőnek teremtette. Ezért elhagyja az ember apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza." (Márk 10,6–9) [...]

2. A keresztény hagyomány napjainkig

Jézusnak a házasságról és a válásról vallott felfogása élesen és határozottan különbözik az akkori zsidó és görög világ felfogásától. Az egyház hűséges maradt Urának e meghagyásához, és napjainkig állandóan a házastársak felbonthatatlan közösségének védelmében fáradozott. De annak ellenére, hogy a keresztények Jézus Krisztusban gyökeresen új életet nyertek, tovább működik köztük is a bűn hatalma. Az egyház mindig újra és újra feltette magának a kérdést, hogy miképpen maradhat hűséges Jézus szavához és példájához, és egyidejűleg miképpen mutathatja meg Isten irgalmasságát az olyanoknak, akiknek házassága felbomlott. [.. .]

Néhány ókori egyházatya tanúsága szerint az egyház egyes esetekben, csak azért, hogy valami nagyobb rosszat elkerüljön, habozva bár, de megtűrte elvált emberek újraházasodását. Ilyenkor azonban az illetőkre nyilvános bűnbánati gyakorlatokat róttak, és a legtöbb esetben világosan kifejezték azt is, hogy ez a megtűrés ellentétben áll a Szentírás szavaival. [...]

III. Alapvető irányvonalak a lelkipásztorkodás számára

1. A lelkipásztori erőfeszítések alapelve

Ha ily módon egy pillantást vetünk a keresztény tanítás szentírási alapjaira és annak az egyházi hagyományban történt kifejtésére, minden társadalmi változás ellenére szilárd alapot nyerünk a mai és holnapi lelkipásztori tevékenységünk számára. Ennek a tevékenységnek első és legfontosabb feladata, hogy a Jézust követő emberek számára bizonyságot tegyen arról a szeretetről, mellyel az Isten a világhoz fordult, és ebből a szeretetből kiindulva Isten áldásával kísérje a férj és feleség házasságának és családi életének emberi szeretetútját. Ez ma is az emberek érdekében kifejtett egyik legelemibb szolgálata az egyháznak. Ezért a hitoktatás minden szintjén elsőrendű feladat a híveknek a keresztény házasságra való felkészítése, valamint házas életük támogatása.

E feladat ellátásakor most is kötelezi az egyházat Jézus Krisztusnak a házasságról szóló tanítása és az abban foglalt válási tilalom. [...] A katolikus egyház hagyománya arra törekedett, hogy tanításában, igehirdetésében, lelkipásztorkodásában és jogrendszerében szigorúan megőrizze Urának ezt a világos akaratát. Vannak talán emberek, akik ezt az Evangélium betűjéhez való naiv ragaszkodásnak tekintik, a valóságban azonban nem más ez, mint az Istenhez, a teremtés urához és az újszövetség alapítójához való feltétlen hűség kézzelfogható, hiteles bizonyítéka.

A házasságukban hajótörést szenvedett emberek, valamint a válás után újra megházasodott emberek iránti lelkipásztori szolgálatra vonatkozó útmutatások és segítségek csak ennek az életfogytiglani hűségben megőrzendő kölcsönös szeretetről szóló evangéliumi tanításnak a keretében lehetségesek.

2. Sok házastársi kapcsolat válságának alapjai

Manapság a felbomlott házasságok száma összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint régen. Ennek okai ismeretesek. [...] Sok esetben joggal felmerül a kérdés, hogy az esküvéskor megvolt-e az érvényes házasságkötéshez szükséges pszichikai lelkiállapot. [...]

3. A házasság érvényességének kérdése

Ebben a mai helyzetben, ha a házasságukban hajótörést szenvedett emberek új életutat keresnek, meg kell vizsgálnunk, hogy vajon érvényes volt-e első házasságuk. A lelkipásztor feladata, hogy őszintén felhívja az érintettek figyelmét az egyházi házassági törvényszék előtti eljárás lehetőségeire. Tapasztalatból tudjuk, hogy e módon szerencsétlenül végződött első házasság miatt szenvedő sok emberen segíteni lehet. [. . .]

4. Elvált keresztények kirekesztés és elfogadás között

Minden fáradozásunk kiindulópontja legyen az a meggyőződés, hogy a házasságukban hajótörést szenvedett embereknek polgárjoga van az egyházban. Rendkívül fontos, hogy ezekkel a gyakran hosszú időn át mély lelki sebeket hordozó emberekkel megéreztessük, hogy az egyház otthonuk. [...] Az egyházi közösségnek különösen is kell törődnie azokkal, akik elváltak, de nem házasodtak meg újra, főképp ha az ártatlan félről van szó. „Az egyházi közösség különös gondot fordítson az ilyen emberekre, mutasson irántuk megbecsülést, együttérzést, megértést, és segítse őket gyakorlatilag, hogy nehéz helyzetükben is megőrizhessék hűségüket." [. ..] (Familiaris consortio, 83.) [...]

IV. Különös gondoskodás az újraházasodott elváltakról

Amit eddig mondottunk, nagyrészt áll azokra is, akik válás után polgári házasságot kötöttek. Az egyház sokat tehet e nagyszámú embercsoportért, még akkor is, ha nem lehet második házasságukat egyházilag érvényes házasságként elismerni, és őket általánosan a szentségek vételére feljogosítani. E téren ki kell küszöbölni széles körökben elterjedt téves értesüléseket és előítéleteket. Az elvált és újraházasodott emberek nincsenek kizárva az egyházból. Nincsenek kiközösítve sem, vagyis nincsenek teljesen és elvileg kirekesztve az istentiszteleti és szentségi közösségből. Minthogy azonban ezek az emberek az egyház meggyőződése szerint objektív ellentmondásban állnak az Úr szavával, az egyes esetek megkülönböztetése nélkül nem részesülhetnek a szentségekben, elsősorban a szentáldozásban. Ez kétségkívül sok embernek csalódást jelent és okoz. Azonban változatlanul igaz marad az, hogy az egyház a válás után újra megházasodott híveknek is otthona; ők is az egyházi közösséghez tartoznak, ha részben korlátozva vannak is a minden hívőnek kijáró jogaik. Ezek az emberek hozzánk tartoznak. Semmi esetre sem szabad egyszerűen azt állítanunk, hogy ők nem üdvözülhetnek.

I. Újraházasodott elváltak az egyház és a közösség látómezejében

II. János Pál pápa Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdításában e kérdésben is néhány lényeges megjegyzést tesz, melyeket még nem vettünk eléggé figyelembe. A pápa szerint nem szabad a válás után újra megházasodott híveket egyszerűen magára hagynunk; az egyház újra és újra meghívja őket, hogy lehetőség szerint vegyenek részt az egyházi közösségben. A pápa így ír: „A szinódussal együtt sürgetve buzdítom a lelkipásztorokat és a hívek egész közösségét, hogy támogassák az elváltakat: gondoskodásukkal és szeretetükkel óvják meg őket az egyháztól való elszakadottság érzésétől, hiszen mint megkeresztelt emberek részt vehetnek az egyház életében, és részt is kell venniük benne. Ezért buzdítsák őket, hogy hallgassák Isten igéjét, vegyenek részt a szentmisén, imádkozzanak állhatatosan, gyakorolják a szeretet cselekedeteit, támogassák az igazságosság előmozdítását szolgáló kezdeményezéseket, a gyermekeket a keresztény hitben neveljék, éljen bennük a bűnbánat lelkülete, és gyakorolják azt, hogy így napról napra kiesdjék Isten kegyemét." (Familiaris consortio, 84.) [...]

 2. A szentségekhez, különösen az Eucharisztiához való „bocsátás" kérdése

Az egyházi vezetőség újabb megnyilatkozásai egyértelműen jelentik ki azt, hogy a válás után újra megházasodott híveket nem részesíthetjük szentáldozásban, „mert állapotuk és életkörülményeik objektíven ellentétben állnak azzal a szeretetszövetséggel, amely Krisztus és az egyház között fennáll, és amelyet az Eucharisztia jelez és megjelenít" (Familiaris consortio, 84). Ez egy általános állítás, mely kizárja azt, hogy a válás után újraházasodottakat általánosan a szentségekhez bocsássuk. [. . .]

3. A mindenkori helyzet differenciált látásának szükségessége

Sok ezáltal érintett ember baját a papokkal együtt a püspökök is ismerik, és szenvednek miatta. [. . .] A Familiaris consortio egy lépéssel továbbsegít bennünket. A pápa ugyanis az egyház lelkipásztorainak kötelességévé teszi, hogy „helyesen különböztessék meg egymástól a konkrét eseteket. Másképp kell tekinteni ugyanis azokat, akik őszinte lélekkel próbálták megőrizni első házasságukat, de házastársuk teljesen igazságtalanul elhagyta őket, és másképp azokat, akik saját súlyos bűnükkel tették tönkre egyházilag érvényes házasságukat. Vannak aztán olyanok is, akik a gyermekeik nevelése érdekében léptek egy új életközösségbe, s olykor lelkiismeretükben meg vannak győződve arról, hogy előző, helyrehozhatatlanul tönkrement házasságuk sohasem volt érvényes." (Familiaris consortio, 84.)

A Familiáris consortio tehát rámutat a helyzetek különbözőségére, de nyilvánvalóan az egyes lelkipásztor lelkipásztori bölcs belátására bízza, hogy ebből konkrét következtetéseket vonjon le. Ezt nem szabad önkényeskedésekre való felhatalmazásnak tekinteni. Azonban hosszú távon nem lehet, és nem is szabad a különböző helyzetek kiértékelését csupán az egyesekre bízni.

Számos síkon (teológusok, tanácsok, szinódusok, fórumok stb. részéről) történt hosszas erőfeszítések eredményeképpen ma mindinkább megismerhetővé váltak azok a közös mércék, melyek segítenek, hogy a II. János Pál pápától is megkívánt módon különböztessük meg a különböző helyzeteket.

Csak őszinte számadás vezethet felelősségteljes lelkiismereti döntéshez.

Elengedhetetlenül szükséges, hogy megvizsgáljuk a következő kritériumokat:

 - Amikor súlyos vétek játszott közbe az első házasság felbomlásánál, az illetőnek el kell vállalnia felelősségét, és meg kell bánnia elkövetett bűnét.

– Hitelesen meg kell állapítani, hogy valóban lehetetlenné vált az előző házastárshoz való visszatérés, és hogy a legjobb akarattal sem lehet ismét feléleszteni az első házasságot.

– Az elkövetett igazságtalanságot és az okozott kárt, amennyire csak lehet, minden erővel jóvá kell tenni.

– Ehhez a jóvátételhez tartozik, hogy az illető teljesítse előző felesége és az első házasságból született gyermekek iránti kötelességeit (Codex Iuris Canonici, 1071. kánon, l.,3).

– Meg kell vizsgálni, hogy vajon az egyik házastárs nagy nyilvános feltűnést és esetleg még botrányt is okozva tette-e tönkre első házasságát.

– Huzamos időn át be kell bizonyulnia annak, hogy a második házasság a házasság rendje szerinti tartós életközösségre irányuló határozott és nyilvánosan felismerhető akaraton alapszik, és hogy erkölcsi értelmű valósággá vált.

– Meg kell vizsgálni, hogy a második házassági kapcsolat fenntartása a házastárs és a gyermekek iránti új erkölcsi kötelességgé vált-e.

– Elégséges módon meg kell bizonyosodni arról, hogy az illetők valóban a keresztény hit szerint igyekeznek élni, és hogy tiszta szándékkal, vagyis valódi vallásos indítóokokból kívánnak az egyház szentségi életében részt venni. Hasonló vonatkozik a gyermekek nevelésére is. (Természetesen erre vonatkozólag nem kell nagyobb bizonyítékokat követelni, mint más keresztények esetében.)

Az illetőknek egy okos és tapasztalt pappal őszinte beszélgetésben kell ezeket a különböző helyzeteket és körülményeket tisztázniuk. Az ilyen beszélgetés a tényleges helyzet alapvető tisztázása érdekében minden esetben szükséges. [.. .]

4. Annak lehetősége, hogy egyes keresztények az Eucharisztiában való részvétel mellett hozzanak lelkiismereti döntést.

Ebben az összefüggésben kell döntést hozni a szentségekhez való járulás kérdésében. Mint már mondottuk, nem adhatunk erre általános, formális és hivatalos engedélyt, mert ez elhomályosítaná az egyház hűségét a házasság felbonthatatlansága iránt. Az egyházi hivatal viselője csupán a maga felelősségére egyoldalúan egyes esetekben sem adhat, felelőssége tudatában, engedélyt a szentségek vételére. Ha azonban a második házasságban élő személyek a lelkipásztorral folytatott beszélgetés során az egész helyzetet alaposan, őszintén és tárgyilagosan tisztázzák, egyes esetekben kiderülhet, hogy a házastársak (vagy azok egyike) úgy ítélnek (ill. ítél), hogy lelkiismeretük (ill. lelkiismerete) felhatalmazza őket (ill. őt) arra, hogy az Úr asztalához járuljon (vö. CIC, 843. kánon, 1.). Ez különösképpen akkor fordul elő, amikor az illető lelkiismeretében meg van győződve arról, hogy első, gyógyíthatatlanul felbomlott házassága sohasem volt érvényes. (Vö. még: Familiaris consortio, 84.) Valószínűleg hasonló helyzet forog fenn, amikor az illetők már hosszú időn keresztül járták a megfontolás és a bánat útját. Hozzájárul ehhez megoldhatatlan kötelességek ütközése abban az esetben, amikor az új család elhagyása súlyos igazságtalanságot okozna.

Csak az illető személy hozhat személyes lelkiismeret szerint ilyen döntést. Senki más ezt helyette nem teheti. Hogy azonban ezt a döntést megtehesse, az illetőnek szüksége van arra, hogy az egyházi hivatal viselője segítse őt a kérdés tisztázásában, és előítélet nélkül kísérje őt megfontolásaiban. Ezáltal a lelkipásztor érzékenyebbé teszi az illető lelkiismeretét, és gondot visel arra, hogy az egyház alapvető rendje meg ne sérüljön. Ezért az illetőknek ki kell kérniük a lelkipásztor tanácsát, és el kell fogadniuk kíséretét. Minden egyes esetet külön kell megvizsgálni: nem szabad megkülönböztetés nélkül mindenkit a szentségekhez bocsátani, de nem szabad megkülönböztetés nélkül mindenkit kizárni sem. A bánat és a megtérés elemeit is magába foglaló, ilyen alapos lelki és lelkipásztori megbeszélés nélkül nem lehet szó szentáldozáshoz való járulásról. A kérdés tisztázásában azért van szükség a pap részvételére, mert a szentáldozás nyilvános és egyházilag fontos tett. Azonban nem maga a pap ad ilyenkor hivatalosan formális engedélyt.

Amikor az illető személy lelkiismeret-vizsgálata alapján lelkiismeretében arra az ítéletre jut, hogy Isten előtt vállalhatja a szentáldozást, akkor a pap tartsa tiszteletben ezt az ítéletet. Természetesen ennek a tiszteletben tartásnak különböző fokai lehetnek. Vannak igen bonyolult határesetek, melyeknél a pap az egész helyzetet tekintve nem tilthatja meg a szentáldozáshoz való járulást, vagyis azt tűrnie kell. Megeshet azonban az is, hogy objektív bűnjelek ellenére az illető nem követett el szubjektívan súlyos bűnt. Ilyen esetben kívánatos, hogy a pap minden körülmény szorgos vizsgálata után az illető személy alakuló lelkiismeret-vizsgálatát bátorítsa.

A pap a fentebbi módon tett lelkiismereti döntést meg fogja védeni ítélkezésektől és gyanúsításoktól, de egyben arra is gondja lesz, hogy a közösségnek az ne okozzon botrányt. Ha a lelkiismeret-vizsgálat eredményeképpen nem kerül sor szentáldozásra, ez nem jelenti azt, hogy – amint már mondottuk – az illető teljesen ki volna zárva az egyház közösségéből, még kevésbé azt, hogy ki van zárva az üdvösségből. Az ilyen emberek sincsenek kizárva a kegyelem indításaiból, a hitből, reményből és szeretetből, és különösképpen a többi keresztény közbenjáró imáiból. (Vö. Familiaris consortio, 84.) Az ő számukra is mindig léteznek az egyház életében való elkötelezett részvétel egyéb módjai.

5. Az újrahúzásodott elváltak helyzete a közösség egészében

6. Az ima és istentiszteleti cselekedetek lehetőségei és korlátai újraházasodott elváltak számára

7. Konkrét felelősség a lelkipásztori kíséretért

V. Kitekintés: Az evangélium megélt erőssége és a határhelyzetek

A Család Évének megnyitása

Szentcsalád vasárnapján II. János Pál pápa emlékeztetett arra, hogy Názáretben López Trujillo bíboros, pápai legátus ünnepélyes szentmisével nyitotta meg a Család Évét. Szentcsalád vasárnapja jó alkalom volt arra, hogy az ENSZ kezdeményezéséhez csatlakozó egyház e liturgiával nyissa meg az évet – mégpedig Názáretben, ahol Krisztus élt Szűz Mária és Szent József szeretetétől körülvéve, és megszentelte a családot. Ma sürgősebb, mint valaha – folytatta a szentatya –, hogy felfedezzük a család értékét; a család egy férfi és egy nő felbonthatatlan életszövetségére alapozott közösség; a házasfelek a szerelemben egyesítik létüket, és megnyílnak az élet ajándéka felé. Ajánljuk a család most kezdődő évét a Boldogságos Szűz anyai közbenjárásába. Legyen 1994 az áldás éve minden család számára!

Dobos László

VILÁGIAK FELKÉSZÍTÉSE A CSALÁDPASZTORÁCIÓRA

Minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a család lelkipásztori gondozása erősödjön és fejlődjön, és valóban előnyt élvezzen, mert bizonyosak vagyunk abban, hogy a jövendő evangelizációja a családi egyháztól függ." (Familiaris consortio 65.)

Több mint egy évtizede írta le II. János Pál pápa ezeket a sorokat. Óvatosan kérdezgetem papi ismerőseimet, hogy történt-e azóta valami? Legtöbbjüknek még nem volt ideje elolvasni a pápai buzdítást. Mások átfutották, és kérdésemre sóhajtva mondják: „Igaza van a szentatyának, de hát ki fogja ezt csinálni?"

A sóhajtás érthető. A papság annyira túlterhelt, hogy vállaira további terhet rakni már nem lehet. De a pápa nem is úgy gondolta. A szövegből egyértelműen kiderül, hogy az a fajta családi lelkipásztorkodás, amelytől a pápa az evangelizáció új lendületét reméli, elsősorban a világiak feladata.

A pécsi egyházmegyében világiak egy csoportja már évek óta fáradozik azon, hogy ennek a sajátosan világi családpasztorációnak a formáit, módszereit keresse, kidolgozza. (Lásd Teológia 1984. évi 2., és 1990. évi 4. szám.) Próbálkozásaik során világossá vált, hogy ez a szolgálat rendkívül időigényes, és mivel egy-egy önkéntes segítő – családja és civil foglalkozása mellett – csak kevés időt fordíthat rá, sok munkatársra van szükség. Természetesen olyanokra, akik tudják is, hogy mit és hogyan kell csinálni.

Ilyen munkatársak felkészítésére jött létre 1992 szeptemberében a Pécsi Egyházmegyei Teológiai Tanfolyam keretében – dr. Szalay János tanfolyami igazgató lelkes támogatásával – egy egyéves, családpasztorációs tagozat. Sikerült jó felkészültségű, kellő gyakorlattal rendelkező oktatókat találni, és jelentkeztek buzgó hallgatók is, jórészt a teológiai tanfolyamon végzettek közül, bár a teológiai végzettség nem volt feltétele a jelentkezésnek.

A képzés 12 konzultációs napon (szombatonként) összesen 72 órában történik. A tantárgyak: családpszichológia (24 óra), családpedagógia (12 óra), a világiak családpasztorációs szolgálatának módszertana (12 óra), andragógia (6 óra), szociológia-csoportdinamika (6 óra), egyházi megnyilatkozások a családról (szeminárium) (6 óra), különféle előadások speciális kérdésekről meghívott előadókkal, pl. természetes családtervezés, családközösségek élete stb. (6 óra). Hallgatóink nem a tananyag visszamondásával, hanem önálló, gyakorlati feladatok elvégzésével vizsgáznak. Egyébként is keressük a gyakorlati élettel való kapcsolatokat: az elmúlt tanévet például egy 3 napos közös családi lelkigyakorlat zárta, melyen a hallgatók házastársukkal és gyermekeikkel együtt vetlek részt, és melyen – a lelki elmélyülésen túl – elméleti ismereteiket sok-sok gyakorlati tapasztalattal is kiegészíthették.

A különféle tárgyak tanításával és a gyakorlati foglalkozásokkal végül is hat konkrét családpasztorációs feladatra készítjük fel hallgatóinkat: 1. kapcsolatépítés a templomba nem járó családokkal, 2. foglalkozás a hittanos gyerekek szüleivel, 3. házasságra előkészítő foglalkozások-tanfolyamok szervezése, vezetése, 4. házaspáros, illetve családközösségek létrehozása, működésük segítése, 5. hétvégi családi lelkigyakorlatok szervezése, vezetése, és 6. a plébániai „családok vasárnapja" típusú nagyrendezvények tervezése és vezetése.

Még nem tudhatjuk, hogy hallgatóink hogyan fognak helytállni az életben, bár az első kurzus végzettjeiről néhány jó hírünk már van. Az azonban máris látható, hogy a tanfolyam létrehozásánál sokkal nehezebb feladat áll még előttünk: elérni, hogy a plébánosok el is fogadják a felkészített világi munkatársak szolgálatát.

A Vatikáni Rádió magyar adásait minden este (a horvát adás után) negyed nyolckor kezdi a 196 méteres (1530 kHz-es) közép-, valamint a 49 méteres (6245 kHz-es) és a 75 méteres (3950 kHz-es) rövidhullámon. – Esti adásait másnap reggel (a szlovák adás után) háromnegyed hatkor megismétli a 196 méteres közép-, valamint a 75 méteres rövidhullámon.

Bene Béla

CSALÁDRA MINDENKINEK SZÜKSÉGE VAN, A CSALÁD MINDENKIRE SZÁMÍT

Ezzel a mottóval indult el 1994 januárjától a családév hivatalos magyar programja. Mint ismeretes, az ENSZ 1992-ben Lengyelország javaslatára meghirdette 1994-et a Nemzetközi Családévnek. Az előkészítés során száznál több tagállam jelezte – köztük Magyarország is – csatlakozását és önálló nemzeti programjának megvalósítását. A magyar programok szervezését a költségvetésen keresztül támogatja a Parlament és a Kormány. A családév programjainak Védnökségében egyaránt megtalálhatók neves személyiségek, miniszterek és egyházi vezetők. – A magyar családév programjaival kapcsolatban további információkat lehet kapni a Népjóléti Minisztérium Család-, Gyermek- és Ifjúságpolitikai Főosztályán működő Családév Titkárságon. (Bp. V. Arany J. u. 6–8., tel.: 1-32-93-82, fax: 1-31-41-23)

A Nemzetközi Családév előkészítéséhez kapcsolódóan 1993. október 13. és 15. között Párizsban konferenciát tartottak a családügyekért felelős európai miniszterek. Bemutatták a családról alkotott különböző felfogásukat és országuk családpolitikáját. Ennek részeként beszélt dr. Surján László népjóléti miniszter a magyar családpolitika legfontosabb kérdéseiről: a családtagok összetartozásának, a családon belül megfogalmazódott felelősségi rendszer elismerésének szükségességéről és támogatásának jelentőségéről. Előadásának végén felvetette egy Európai Család-karta megalkotásának gondolatát. Ez utóbbi javaslatot számos miniszter üdvözölte, és biztosította a magyar felet a kimunkálásban való közreműködési szándékáról. A konferencia záró dokumentumát szövegező szakértői bizottságban természetesen megszólaltak azok a hangok is, amelyek az utóbbi évtizedekben megkérdőjelezik a család szükségességét, puszta létjogosultságát, mesterséges vitát keltve a család fogalmának definiálásáról. Mindezzel együtt megindult egy felelősebb gondolkodás a családnak mint közösségi-szociológiai entitásnak elismerése irányába.

Az Európai Család-karta gondolatához, a Népjóléti Minisztériumban 1992-ben kidolgozott Családpolitikai Koncepcióhoz kiválóan kapcsolódik az említett konferencián a Szentszék által kiosztott Carta dei diritti della famiglia című 1983-ban kidolgozott anyag. Ez deklarálja az ember kizárólagos jogát a házassághoz, a családhoz, és a családalapításhoz. Ennek alapján mindazon intézmény, amely a házasságot támogatja, egyben a társadalom részéről is támogatásra jogosult. Kijelenti a családtagok vitathatatlan emberi jogát a kizárólag családban megkapható értékek iránt, továbbá az állam felelősségét a harmonikusan élő család körülményeinek biztosításában.

A magyar családév programjai részeként február 5-én Debrecenben, a Református Kollégiumban eszmecserét folytatnak a történelmi egyházak a családdal való évszázados sajátos kapcsolatukról. A vita gondolatait, valamint a már említett családpolitikai koncepciót széles körben kívánjuk ismertetni, hogy ezek alapján is meginduljon a közgondolkodás megnyilatkozása és formálódása. A Távlatok további számai is fórumot adnak a nemcsak keresztény értékekre hivatkozó, de a keresztény élet gyakorlatában is megvalósítható családkép bemutatására.

A magyar családév nyitó gondolatait az alábbiak foglalják össze, és ezeket jó szívvel ajánljuk minden kedves olvasó számára.

Beszéljünk-e arról, hogy családra mindenkinek szüksége van, a család mindenkire számít, életünk két ember szerelméből fogan, mosolyra, szóra édesanyánk mosolya, hangja tanít, igaz emberré szüleink szeretete, gondoskodása és példája nevel, minden, amire képesek vagyunk, a családban kezdődik, örömben, bánatban azokhoz fordulunk, futunk, akikkel együtt élünk?

Igen beszéljünk!

Különben, bár nem tagadjuk, napról napra mégis megszokjuk és elhisszük, hogy magunktól leszünk, és nélkülük is létezhetünk. Beszéljünk tehát nap mint nap arról, hogy apától és anyától születünk, emberré családunk nevel, otthont is azok adnak, akik egymásért felelősséget vállalnak, szívünkből szeretnénk mindig és mindenkit haza várni. Mert, ha magunkra maradunk, futhatunk bárhová, magyarázkodhatunk bárhogyan, megtagadhatjuk szüleinket és gyermekeinket, az igazságot meg nem változtathatjuk, hogy családra mindenkinek szüksége van, a család mindenkire számít!

LELKISÉG

NAGYBÖJTBEN

A liturgia emlékeztet bennünket arra, hogy a világtörténelemben jelen van a rossz, a bűn, amelyet a Szentírás egyes könyvei és a lelki írók gyakran megszemélyesítenek, illetve Sátán (héb. Sátán=ellenség), az ördög (gör. diabolosz=rágalmazó) gonoszságát, csábításait látják mögötte. E névvel „a Biblia egy személyes létezőt jelöl, aki láthatatlan, de akinek tevékenysége és hatása megnyilvánul egyrészt más lények tetteiben (démonok vagy tisztátalan szellemek), másrészt a kísértésben. Kelet irodalmának legnagyobb részétől eltérően, a Biblia rendkívüli józanságról tesz tanúbizonyságot: arra szorítkozik csak, hogy megtanítson ennek a személynek a létezésére és cseleire, valamint az ellene való védekezés eszközeire." (Biblikus Teológiai Szótár, 1149: „Sátán.")

A Szentírás első (Ter 3) és utolsó (Jel 12. . .) könyvében egyaránt találkozunk a gonosszal, aki ellen a kezdetektől az üdvösségtörténet végéig harcolnia kell a hívőknek, mindazoknak, aki Krisztus zászlaja alá állnak. Szent Ignác Lelkigyakorlatos-könyvében – a Szentírás és a keresztény hagyomány szerint – külön elmélkedést ajánl, hogy megismerjük Krisztust, aki az igazi életre vezet, és Lucifert babiloni táborával, aki az „emberi természet halálos ellensége". Szent Ágoston szerint (vö. Szent Ágoston, De Civitate Dei) két szeretet két várost épített: Isten szeretete önmagunk megvetéséig (erre ad példát a halálig engedelmes Krisztus), és önmagunk szeretete Isten megvetéséig (ez Sátán-Lucifer programja). Jegyezzük meg rögtön: a „két tábort" nem lehet fizikailag elkülöníteni; a hasonlatot lelki értelemben kell vennünk. Igazában a jó és a rossz határvonala valamennyiünk szívén keresztül húzódik, tehát belső harcról van szó. Jézus is arra tanított, hogy a szívből erednek a gonosz gondolatok és kívánságok. A bűntől sebzett szív cinkosa a világban levő rossznak, amely kísért bennünket, mihelyt lelkiismeretünk ébredezik. Jézus a kísértésben (Mt 4,1kk és párhuzamos helyek) megmutatja követőinek, hogyan kell viselkedniük. Szent Ignác is szabályokat ad a szellemek megkülönböztetéséhez (Lgy 313–336), hogy lássuk a gonosz szellem taktikáját, csalárd módszereit, illetve, hogy a Lélek sugallatait kövessük. Az imádság és a böjt (önmegtagadás), illetve a szilárd hit, a kegyelmi segítségbe vetett bizalom és Urunk feltétlen szeretete biztosítja a győzelmet.

Mert Krisztus végleg győzött a Sátán fölött (vö. Jn 12,31; 14,30; 16,11; Jel 12,9–13). A világ feletti hatalom, amelyet a kísértő Jézusnak ajánlott fel gőgösen (Lk 4,6), véglegesen a kereszten meghalt és feltámadott Krisztushoz tartozik (Mt 28,18; vö. Fil 2,9). Végül majd, amikor a dicsőséges Krisztus minden ellenséges hatalmat, így a halált is megsemmisíti, az Atyának adja át az uralmat, „hogy Isten legyen minden mindenben" (1Kor 15,24–28).

Az itt következő írások – P. Morlin nagyböjti elmélkedése és Balduinus canterburyi érsek beszéde a szellemek megkülönböztetéséről – ezeket a gondolatokat mélyítik el. (Szabó F. bevezető jegyzete)

Morlin Imre

A SÁTÁN VERESÉGE

Nagyböjti elmélkedés

A sátán vereségéről szól Jézus, amikor a maga előtt küldött hetvenkét tanítvány visszatérve örömmel újságolta: „Uram, nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk, ő így válaszolt nekik: Láttam a sátánt, mint villám, úgy bukott le az égből." (Lk 10,17–18.)

Elmélkedésünkből nem hagyható ki a Teremtés könyvének jól ismert szövege sem: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé, ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba." (Ter 3,15.)

Végső vereségéről a Jelenések Könyve értesít: „Nagy jel tűnt fel az égen: egy asszony, öltözete a nap, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona. Áldott állapotban volt... A sárkány odaállt a szülő asszony elé, hogy mihelyt megszül, elnyelje gyermekét. Fiút szült, fiúgyermeket, aki majd vaspálcával kormányozza mind a nemzeteket... Ezután nagy harc támadt a mennyben. Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni, s nem maradt számukra hely a mennyben. Levetették a sárkányt, az őskígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is." (Jel 12,1.2a.5.7–9.)

Mi lehetett az angyalok próbatétele, ami bukásukhoz vezetett? A Szentírás közvetlenül nem értesít erről. Mégis következtethetünk a szentírási szövegekből.

Szent Péter apostol 2. levele 1. fejezetének vége felé arról számol be, hogy Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vére árán szabadultunk meg az értéktelen életmódtól, majd így folytatja: „ő előre, már a világ teremtése előtt kiválasztatott..." És Szent Pál: „Amikor elérkezett az idők teljessége az Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született..." (2Pt 1,19 és Gal 4,4.)

És ha Szent Pál úgy beszél Istenről, mint Atyánkról, aki bennünket már a világ teremtése előtt kiválasztott, hogy Jézus Krisztusban gyermekei legyünk, akkor mennyivel inkább azt az Asszonyt, aki majd a vasvesszővel kormányzó Fiú anyja lesz. (Vö. Ef 1,3 és Jel 12,5c.)

E szentírási részek összevetéséből alakulhatott ki az a nézet, hogy Lucifer és angyalai bukásának oka az Asszony Fiának és az istengyermekségre kiválasztott embernek kötelező angyali szolgálata lehetett. – Ők erre a szolgálatra rendeltettek?! Ők, a tiszta szellemi lények a létrendben alacsonyabb fokon álló „sárból, napsugárból" (Madách) összegyúrt teremtmények szolgálatára álljanak? Azt már nem! Non serviam!

A lázadás nyilvánvaló volt. Lázadás az Isten örök terve ellen. Kitört a küzdelem Mihály és angyalai, valamint Lucifer és angyalai között . . . Levetették őket a földre.

Iz 14,3kk Babilon királya (valószínűleg Nabukodonozor zsarnok) haláláról szóló szatíra. A 12-15. versek a Hajnalcsillagról (Lucifer) valószínűleg föníciai hatásra íródtak. A Rás-Samra-i költeményekben a Hajnal és a Hajnalcsillag istenségek. A hagyomány Sátán (Lucifer) bukására alkalmazza a szakaszt. „Én az égbe megyek föl, az Isten csillagai fölé állítom trónomat .. . Felszállok a felhők magasába, hasonló leszek a Fölséghez! – És lám! Az alvilágba zuhantál alá, a mélységes szakadékba." (Iz 14,13–15.)

Jézus ezt a szakadékot és ezzel az első vereségét elszenvedett sátánt így jellemzi: „... kezdettől fogva gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazudik, magából meríti, mert hazug és a hazugság atyja." (Jn 8,4b.)

A sátán mint szellemi lény egyetlen rossz döntésével örökre rosszá vált. Nincs lehetősége a megtérésre, nem megváltható. És mert az emberi természet szolgálatának el nem fogadása miatt lázadt fel, és bukott el örökre, gyűlöli a „natura humaná"-t, az emberi természetet. Ezért nevezi őt Szent Ignác lelkigyakorlatos-könyvében az emberi természet halálos ellenségének (Lgy. 136). Ezért akarja embert kísértő állandó tevékenységével tönkretenni az embert és megakadályozni üdvözülését...

2. Lucifer ezt a „tönkretevést" Isten embert mentő tevékenységének gyökerénél akarta megkezdeni. Munkához fog tehát Jézus nyilvános működésének legelején, a negyvennapos böjt befejezésekor (Mt 4,1-11). „Ha Isten fia vagy..." – kezdi próbálkozásait. Ismeri első sikerének – az első emberpár megkísértésének – következményeit. Elbuktatta őket, de milyen taktikával?

Sikerének az volt a titka, hogy az ősszülőknek azt kínálta, ami számukra is kívánatos volt: az ismeretlen, de nagyon óhajtott „kincsnek", a tudásnak varázsa. Milyen is lehet az: tudni jót és rosszat? A kísértő trükkje tehát: „A sátán a világosság angyalának tetteti magát" (2Kor 11,14), vagyis mintha valami jót akarna, valamit, ami a megkísértettnek javára szolgál.

Jézus esetében is ezzel a trükkel próbálkozik. Olyasmit sugall, ami Jézusnak java lehetne: becsületesen megtartott böjtben megállta a helyét, tehát. . . A Messiás a mennyből, vagyis föntről száll alá, tehát. . . Küldetése az egész világ megnyerése Jahvénak, tehát. ..

Bukott természetünk három gyenge pontját jól tudja: „a test kívánsága, a szemek kívánsága, az élet kevélysége" (1Jn 2,16). Jézust is ezek ismeretében próbálja kísérteni. De igazában véve nem biztos abban, hogy kivel áll szemben. Jézus keresztelkedésekor a Jordánban hallhatta az égi szózatot: „Ez az én szeretett Fiam..." Azért is kísértéseinek sorozatát így kezdi: „Ha Isten fia vagy, vesd le magad ...!"

Jézus mindhárom kísértésre Isten szavával veri vissza nagy ellenfelének támadását. Lukács meg is állapítja: „Miután a sátán ezekkel a kísértésekkel hiába próbálkozott, egy időre elhagyta Jézust." (Lk 4,13.)

 3. A kevélység nem tud elviselni vereséget. Hamarosan megszületik a gonoszság új, zseniális haditerve. Persze végrehajtásához segédcsapatok kellenek. Lucifer hamarosan talál is a farizeusok, szadduceusok, Heródes-pártiak, írástudók s a főpapok körében.

Megkezdi behálózásukat. Óvatosan, de egyre célratörőbben alakítja, formálja a gondolat- és érzésvilágukat. Az Asszonynak és Fiának el kell buknia! Nem fogják az ő fejét taposni! Márk evangéliumának 2. fejezetében és 3. fejezetének első eseményén nyomon lehet követni a Jézussal szembeni ellenséges hangulatkeltés fejlődését.

A béna meggyógyítása előtt Jézus bűnbocsánatot ígér a betegnek. De „néhány írástudó is ott ült. Ezek ilyen gondolatokat forgatlak magukban: Hogyan beszélhet ez így? Káromkodik! Ki bocsáthatja meg a bűnt más, mint Isten?" Botránkoznak, ítélkeznek, de még csak gondolatban. (Mt 2,5–7)

Máté, a vámos, vagyis Lévi meghívása esetében megütközésüket már szóvá teszik. Igaz, hogy csak kérdés formájában. Igaz, hogy kérdésüket csak Jézus tanítványaihoz intézik: Mesteretek „miért eszik és iszik együtt a vámosokkal és a bűnösökkel?" (Mk 2,16)

A következőkben szemrehányó kérdésüket egyenesen Jézusnak szegezik: „Miért van az, hogy János tanítványai és a farizeusok tanítványai böjtölnek, a tieid meg nem böjtölnek?" (Mk 2,18)

A szombati kalászszedés esetében már támadó hangot ütnek meg, de még csak a tanítványaival van bajuk: „Nézd, olyat tesznek szombaton, amilyet nem szabad", vagyis bűnt követnek el. (Mk 2,24)

Míg végül Jézus szombati gyógyítása miatt „a farizeusok ... a Heródes-pártiakkal együtt tanakodni kezdtek, hogyan okozhatnák vesztét" (Mk 3,6).

Az ellenszenv fokozódását kísérhetjük figyelemmel. Először csak elítélő gondolat jelentkezik bennük, azután nemtetszésüket a tanítványokhoz intézett kérdéssel fejezik ki. A következő támadó kérdést már egyenesen Jézusnak teszik fel, majd rásütik tanítványaira a szombat megszegés bűnét, és mert ezt Jézus is elköveti, vesztére törnek.

4. A sátán éppen ezt akarta. Jézusnak el kell pusztulnia. Nem lesz itt megváltás! Jézus ellenségeinek ellenszenvét a gyűlöletig fokozza, hogy a leggyalázatosabbal, a kereszthalállal tegye tönkre nemcsak az életét, hanem a becsületét is. Akkor majd ő győz. És ha majd a kereszten fog lógni, meglátjuk, hogyan fog édesanyja, az Asszony föllázadni Jahve ellen, mert így bánt el az ő fiával. Minderre Jézus ellenfeleit jól megokolt, „szolid" érvekkel ösztönzi. Az Asszonyt és ivadékát semmivé tiporja, Isten embert mentő, üdvözítő tervével együtt.

De hogyan is okozhatnák vesztét? Erről tanácskoztak Jeruzsálemben a főpapok és írástudók Jézus virágvasárnapi bevonulása után. Az árusoknak a templomból történt kiűzéséről értesülve „a főpapok és írástudók tanakodni kezdtek, hogy miképp okozhatnák vesztét." Ugyanakkor „féltek tőle, hiszen az egész népet magával ragadta" (Mk 12,1.19). A templomi árusok üzleteiben ők is érdekelve voltak. Erre a kísértő bizonyára jól felhívta a figyelmüket.

A Lázár feltámasztását követő kíváncsiskodók népvándorlása Betániába végképp ingerültté tette a főpapokat és a farizeusokat: „Mit tegyünk? Ez az ember nagyon sok csodát tesz. Ha tovább tűrjük, mindnyájan hinni fognak benne, aztán jönnek a rómaiak, és elpusztítják szentélyünket is, népünket is." A templomhoz kötődő érdekeltségük vallási motívumokkal alátámasztva, sőt az egész nép jövője iránt érzett felelősséggel színezve, döntésre vitte mindnyájuk óhaját, amit Kaifás főpap fogalmazott meg világosan: „Jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem az egész nép elpusztuljon." (Jn 11,45–51)

Lucifer látszólag győzött, de kieszelt rémtette visszaütött saját magára. Jézus kereszthalála lett a megváltás kulcsa, és az Asszony, Fia halálát elfogadva, anyai szíve fájdalmában ott állt a kereszt alatt, s kimondta néma igenjét a mennyei Atya akaratára. Így lett ő sátántipró Fiának nagylelkű társa.

Ítélet volt akkor a világ felett, akkor vetették ki a világ fejedelmét. Jézus pedig megmondta: „Én, ha felemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzók." (Vö. Jn 12,31 és Jn 12,32) Jézus kereszthalála legyőzte a bűnt és a halált. Végleg legyőzte okozóját, a „kezdettől fogva gyilkost" (Jn 8,44b).

Balduinus

A SZELLEMEK MEGKÜLÖNBÖZTETÉSE

Hatodik érkezés

Balduinus, prelátus, majd ciszterci szerzetes ás apát, végül Worchester püspöke (1180–1184) és Canterbury érseke (1184–1190), több kiváló művet írt a szerzetesi életről és az eucharisztikus jámborságról. – A VI. traktátus latin eredetijének kiadása: PL 204, 451–468. Az itt közölt két részletet Dér Katalin fordította.

I. „Isten szava élő, hatékony, és mélyebbre hatol minden kétélű kardnál." (Zsid 4,12)

A vértanúság két fajtájának mélységes ismeretét nyújtja tehát ez az igehely, amely azt mondja, hogy Isten élő és hatékony szava minden kétélű kardnál mélyebbre hatol: elhatol egészen az élet és a lélek szétválasztásáig. Ugyanis hol magát a testet áldozzák fel Krisztusért, hol pedig a lélek ellenére kívánkozó test akaratát. Talán nem hatol el Isten élő szava az élet és a lélek szétválasztásáig mindannyiszor, amikor a testet áldozzák fel, vagyis ölik meg az üldözők kardjával? Nem így mondja-e Krisztus: „Életemet odaadom juhaimért"? (Jn 10,15) – S nem mondja-e ellenben: „A te kezedbe adom át lelkemet"! (Lk 23,46) Nem ezt mondta-e István, az első vértanú, amikor életét adta barátaiért: „Uram, Jézus, vedd fel magadhoz lelkemet"! (ApCsel 7,59) És talán nem ezt mondja-e Pál is: „Bilincs és megpróbáltatás vár reám, de semmi ilyesmitől nem félek, és mélységesen tudatában vagyok annak, hogy az életem nem értékesebb, mint én magam"? (ApCsel 20,23–24) – »Én magam«, mondja abban az értelemben, hogy »lelkem«: lelke pedig Istenhez tartozott; illetve »életem«, mondja az »evilági élet« értelmében: ezt viszont elvetette Istenért. Ez az az »élet«, amelyről Jézus így beszél: „Ne aggódjatok életetekért, hogy mit esztek!" (Mt 6,25) Ezzel szemben: ,,Nem több-e az élet, mint az evés?" (uo. 26) – Az üldözők kardja tehát a vértanúk testét mészárolja le, választja szét és különíti el részeire; a lélek kardja pedig – s ez Isten igéje – bensőleg választja el egymástól életüket és lelküket, mert az istenfélelem, illetve az istenszeretet igen nagy erőre kap bennük, és szilárdan kitart az igazság megvallásáért, vagy az igazságosság védelmében egészen az élet elvetéséig.

Hasonló a helyzet – bár nem azonos a dicsőség – lelki küzdelmek esetében, amikor a lélek ellen tusakodó test kívánságának állunk ellen, és elvetjük saját akaratunkat. Hiszen akik az önakaratban megnyilvánuló Isten fölé helyezkedést feladják, azok bizony életet adnak oda Istenért. Ez az »élet«, amelyről írva van: „Aki nem gyűlöli életét, nem lehet a tanítványom." (Lk 14,26) Látod-e tehát, miként hatol el Isten minden kétélű kardnál mélyebbre ható szava az élet és a lélek szétválasztásáig?
[.. .]

Az élet önmagán belüli szétválasztása

A fenti módon hatol el tehát ez a bizonyos kard egészen az élet és a lélek szétválásáig, elkülönítve egymástól az életet és a lelket a természetes, vagyis test szerinti életet és a lélek életét. De ugyanez a kard elhatol az élet önmagán belüli, illetve a lélek önmagán belüli szétválasztásáig is; helyesebbnek tűnik, ha most az élet ilyen szétválasztásáról beszélünk.

Az élet egyszerű, lényege szerint oszthatatlan, egy adott testtel személyi egységben egyesült valami: az egy élet tartozik az egy testhez, az éppen-ez az éppen-ehhez, és így helyesen mondjuk, hogy a csak-ez a csak-ehhez. Amikor azonban egy élőlény Isten szerint szereti azt, akiről tudja, hogy szeretnie kell Istenért, akkor a szeretet hatására mégis azzal egyesíti önmagát, akit a szeretetben önmagához kapcsol. A szeretet hatására önmagán belül megoszolva már nemcsak abban a testben él, amellyel személyileg egyesült, hanem valamiképpen önmagán kívülre osztja ki és szét életét és érzékelését, azoknak ti., akikhez a szeretet által kapcsolódik. Így nem csupán a maga javait vagy bajait érzékeli, hanem részt ad magából az együtt örvendezésben és az együttszenvedésben, hogy olyasmit érzékeljen, ami a másikhoz tartozik. Ezért a lélek kardja nem csak saját szenvedésünk fájdalmával vág belénk, hanem a másik fájdalmában való együttszenvedés által is. Sőt megeshet, hogy az együtt szenvedő fájdalma erősebb, mint a szenvedőé. Az az anya ugyanis, aki együtt szenved fiával annak ellankadásában, gyakorta érez nagyobb kínt, mint maga a szenvedő fiú. A szeretet teszi ezt, amely a másik fájdalmát átveszi önmagába, önmagát pedig a szenvedőbe: fájdalma így megnövekszik, úgyhogy nagyobb az ő együttszenvedése, mint a másik szenvedése. Az együttszenvedő élete tehát az együttszenvedés fájdalmában valamiképpen elválik önmagától, és megoszlik önmagán belül. Mert amikor a szeretett személy szenved, akkor a másik a rendelkezésére bocsátja önmagát, hogy fájdalmában osztozzék; önmagában kívülre árasztja ki, és egyesíti önmagát a másikkal az együtt szenvedéssel járó önátadásban, úgyhogy ezáltal a másik osztályrészét szenvedi. Valamilyen értelemben a másik rendelkezésére bocsátja önmagát, hogy az övé legyen, azé, akibe az együttszenvedés érzése által önmagát beleárasztotta, és így mintegy annál van az élete, akinek a kínjait érzékeli. Simeon – miután elmondotta próféciáját Krisztusról, szólván: „Sokak romlására és sokak feltámadására lesz ő Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak" (Lk 2,34) – ezért tette ehhez hozzá a Szent Szűzhöz intézett szavakat: „A te szívedet/életedet is, mint az övét, kard járja majd át" (uo. 35). Azaz »úgy járja át a kard a te szívedet/életedet, mintha az övé volna«. De így is érthetjük a mondatot: »a te szívedet/életedet járja át«, azaz »a te saját tulajdon szívedet/életedet« fogja átjárni az a bizonyos kard. Ilyen szófordulattal, ahogy egyes egyháztanítók, az Apostol is él: „félve és remegve munkáljátok a ti üdvösségteket" (Fil 2,12), vagyis »a saját tulajdon üdvösségteket«. Akárhogyan is van, Isten Anyja, aki mindenkinél jobban szeretett, amint őt is mindenkinél jobban szerette Isten, úgy szenvedett együtt haldokló Fiával, mintha valóságosan szenvedte volna el annak kínjait. Akkora volt ugyanis a fájdalma, amekkora a szeretete. Márpedig Fiát jobban szerette önmagánál, tehát azokat a sebeket, amelyeket a Fiú a testébe kapott, ő önmagába vette át, és bensőleg érzékelte Fia fájdalmait: így számára maga Krisztus szenvedése volt a vértanúság. Krisztus teste ugyanis valamiképpen az ő teste volt, hús a húsából, amelyet – mint Krisztus által őbelőle felvett testet – jobban szeretett Krisztusban, mint a saját testét saját magában. És minél jobban szerette, annál többet szenvedett is miatta: többet szenvedett lelkének érzékelő részében, mint egy vértanú a testében. Ennélfogva Máriát egyedülálló, senkihez sem hasonlítható módon ékesíti a dicsőséges vértanúság. Hiszen a többi mártír a saját halálát halva teljesítette be vértanúságát, ő ellenben szolgája volt annak a testnek, amely hús volt a húsából, és szenvedni rendeltetett a világ üdvösségéért, és így annyira kitöltötte életét a fájdalom ereje Krisztus szenvedésében, illetve Krisztus szenvedése miatt, hogy az ő élete is mintegy vértanúsággal teljesedett be Krisztusban, és hitünk szerint kiérdemelte azt a Krisztus utáni legnagyobb dicsőséget, amely kijár a vértanúságnak. [.. .]

II.

„(Isten szava) megítéli a szív gondolatait és szándékait; egyetlen teremtett dolog sem marad rejtve előtte: neki tartozunk számadással." (Zsid 4,12–13.)

Az Úr ismeri szívünk gondolatait és szándékait; ő maga kétségtelenül valamennyit ismeri, velünk pedig azokat ismerteti meg, amelyeket a megkülönböztetés kegyelme által velünk is meg akar különböztetni. Az emberben meglévő szellem ugyanis nem ismer mindent, ami az emberben megvan, és így nem mindig a valóságnak megfelelően ítél a saját gondolatairól, amelyeket önmagában – akár helyesléssel, akár anélkül – észlel. Az ember a lelki szemeivel látott dolgokat nem különbözteti meg pontosan egymástól, mert lelki szemei homályosan látnak. Saját elgondolása, a másik ember vagy a kísértő gyakran ösztönzi a jámborság látszatával olyasmire, ami Isten szemében nem érdemli meg a jámborságnak kijáró jutalmat. A valóságos erényeknek, s nemkülönben a bűnöknek is vannak hasonmásai: ezek megtévesztik lelki szemeinket, és mindenféle szemfényvesztéssel úgy eltompítják a lélek tekintetét, hogy az gyakran a jó színében tünteti fel azt, ami nem jó, és rossz színben azt, ami nem rossz. Nyomorúságunk és tudatlanságunk velejárója ez, s igen nagy fájdalommal és félelemmel kell eltöltsön bennünket. Írva van ugyanis: „Vannak utak, amelyek az ember előtt egyenesnek tűnnek, ám valójában a pokolra vezetnek." (Vö. Péld 16,25) E veszély elkerülésére figyelmeztet minket Szent János, mondván: „Vizsgáljátok meg a szellemeket, hogy Istentől származnak-e." (1Jn 4,1) Márpedig ki volna képes megvizsgálni, hogy valamely szellem Istentől származik-e anélkül, hogy Isten megadta volna neki a szellemek megkülönböztetésének képességét, hogy ennek birtokában alaposan és igaz ítélettel vizsgálhassa meg a szellemek gondolatait, érzéseit, szándékait? A megkülönböztetés pedig minden erény forrása, amire minden egyes embernek szüksége van mind mások életének irányításához, mind a saját élete vezetéséhez vagy megjavításához. Ám ezt semmilyen más beszéd nem tudja érzékelésünk benső képességévé tenni, csakis az az élő és hatékony Szó, amely maga különbözteti és ítéli meg a szív gondolatait és szándékait. Isten szava egész életünket meghatározott tervrajz szerint formálja, és meghatározott célra irányítja. Ezen formáló tevékenység hatása alatt minden cselekedetünkre vonatkozó döntésünknél Istenre kell gondolnunk, azaz arra, hogy minden Isten szerint és – nem kevésbé – Istenért történjék. Kérdezhetnéd, miként értsük azt, hogy Isten szerint, és miként azt, hogy Istenért! Halld hát mindkettőt!

Minden cselekedetünknek az isteni ígéretek elnyerésére kell irányulnia. Nem szabad mást tennünk, mint amit ő parancsol, megenged vagy tanácsol; nem való mást remélnünk, mint amit ő ígér, és nem másért, csak azért, mert ő ígéri. Hiszen igazságosságunk az ő parancsában vagy tanácsában megnyilvánuló akaratára formálódik, míg reményünk viszont ígéretének bizonyosságából táplálkozik. A cselekedetek előzetes megfontolása tehát akkor helyesen irányult, ha Istennek ez az akarata irányítja, illetve az a célkitűzés a jó, amely egyszerűen, azaz egyedül Istenre irányul. Ha a szemünk már egyszerűvé lett, akkor majd egész életünk és minden egyes cselekedetünk teste is világos lesz. Ez a bizonyos »egyszerű szem« szem is, és egyszerű is, mert a helyesen irányult gondolkodás által látja, mit kell tenni, a jó célkitűzés által viszont azt, amit nem szabad kettősen tenni, egyszerűen teszi (azaz csak azt teszi). A helyesen irányult gondolkodás nem tévelygés más irányba, a jó célkitűzés pedig kizárja a hamis célt. A valóságos megkülönböztetés tehát a helyesen irányult gondolkodás és a jó célkitűzés összekapcsolása. Ne csodáld, hogy a megkülönböztetést összekapcsolásnak nevezem, holott a megkülönböztetés éppenséggel szétválasztást jelent. Szétválasztás nélkül ugyanis lehetetlen az összekapcsolás. Hiszen aki a fenti két dolgot összekapcsolja, az szétválasztja a világosságot és a sötétséget. A tévelygés és a hamis cél – sötétség; az igazságosság és a jóság pedig világosság az Úrban. Aki viszont cselekedeteinek megválasztásában, illetve reményeinek végső tárgyában a helyesen irányult – Isten szerinti – gondolkodást, illetve a jó – Istenre irányuló – célkitűzést megpróbálja elválasztani egymástól, mivel a szemében még megmaradt valamennyi sötétség, az vagy sötétségben fog tévelyegni, vagy pedig nem fogja tudni, merrefelé tart. Az tévelyeg sötétségben, aki rosszat cselekszik, és azt nem tudja, merrefelé tart, aki nem Isten felé tart. Rosszat tehát biztosan nem tehetünk Istenért, illetve olyan jót sem tudunk tenni, amelyet ne Istenért tennénk. Mert a jó cselekedetet lerontja az, ha hamis célra törekszik, illetve a rossz cselekedetet nem menti a célkitűzés helyessége.

Mindent a megkülönböztetés fényében kell tehát tennünk Istenben és Isten színe előtt, mivel egyetlen teremtett dolog sem marad rejtve előtte, legyen az testi, lelki vagy szellemi; az sem, amit Isten tesz az emberért vagy az emberben, az sem, ami az emberben történik, vagy amit az ember tesz Isten ellenére. Ami ugyanis az emberben van, és az ember számára részben látható, részben láthatatlan, mind nyilvánvaló Isten előtt. Nagy barlang az ember szíve, amelyben minden sötét járatot elfed a szív rejteke. Számtalan sok kígyó csúszik-mászik ott. Isten lát a sötétben, és meg is világítja a sötétség rejtett zugait, hogy így napvilágra jöjjön sok szív gondolata: nincs olyan látható vagy láthatatlan dolog, amit Isten ne látna. „Minden fel van fedve, és nyitva áll őelőtte." (Zsid 4,13.) Most még sok mindent eltakarnak és beborítanak az elhallgatások és titkos szándékok, a gondolatok és képzelgések, a mesterkedések és csalárdságok, az ügyeskedések szavakban és tettekben, a köpönyegforgatások és önfelmentések, a színlelések és ködösítések. De nincs olyan elrejtett dolog, ami napvilágra ne jönne. Mindarról, amit most oly nagy leleménnyel takargatunk, lerántja majd a leplet az Ige, akinek számadással tartozunk. Meg kell majd okolnunk neki még megokolásainkat is, amelyekre egész életünk rendjét felépítettük. Úgy ítéli meg az Úr mindannyiunk útjait, úgy tartja számon lépéseinket, hogy ítélkezésében még legjelentéktelenebb gondolataink, legegyszerűbb, számunkra a használatban már el is kopott szavaink sem bizonyulnak súlytalannak előtte. Milyen szó áll hát jót érettem, hogyan is tudnék számot adni magamról, hacsak nem a próféta szavaival: „Átláttad gondolataimat, nyomomban jártál útjaimon és ösvényeimen, előre láttad minden utamat: nincsen hát szó a nyelvemen." (Zsolt 138/139). Jóságos Jézusom, nem tudok számot adni magamról; számadás helyett fogadd el könyörgésemet: „ne menj perre szolgáddal, hiszen színed előtt egyetlen élő sem fog igaznak bizonyulni." (Zsolt 142/143,2)

Ez évi számaink tervezett témái:

– 94/2: A jó Isten és teremtett világa

– 94/3: Jézus Krisztust hirdetjük

– 94/4: Jézus igen – egyház nem?

– 94/5: Egyház – egyházak – szekták

– 94/6: A megszentelt élet, az egyházban és a világban

Jelenits István

PIARISTA LELKISÉG

Nehéz dolgunk van a szavakkal: nélkülük lehetetlen élnünk, de velük bánni se könnyű! Ez a lelkiség szó például nélkülözhetetlen, de ugyanakkor élettelen is. Vigasztalásom, hogy más népek sem bánnak sokkal könnyedebben a megfelelőivel. Söveges Dávid kitűnő könyvének bevezetőjében (Fejezetek a lelkiség történetéből, Pannonhalma, 1993) küszködik vele, s idézi a Lexikon für Theologie und Kirche szócikkeit. Én egy másik lexikont vettem elő, amely Chr. Schütz szerkesztésében 1988-ban a Herdernél jelent meg, a címe: Praktisches Lexikon der Spiritualität. Ennek Spiritualität címszava alatt olvashatjuk, hogy a német szó a francia spiritualité átvétele, s hogy a német teológiai nyelvben mindössze néhány éve terjedt el. Viszont egyszeriben úgy, hogy divatszóvá lett, „alig van vallásos könyv, az Egyház helyzetét elemző kiadvány, amely ezt a szót s származékait ne alkalmazná". A cikk szerzője G. Greshakét idézi: „Valójában nem könnyű meghatározni, mi is a lelkiség." A kifejezést félreértések, előítéletek és tisztázatlanság veszi körül. Másról, többről van itt szó mint Frömmigkeitről, amely talán a devóciónak felel meg, s amit magyarra –  megint csak jobb híján – jámborsággal fordíthatnánk. Nem tévesztendő össze ez a lelkiség a Religiositättel sem. Egy alapmagatartást jelöl, Karl Rahner szerint „a hit, a remény és a szeretet tudatos és módszeres kibontakozása". Ám ha ezt meghatározásnak tekintjük, nem szűkítettük-e máris a fogalom jelentését a biblikus, keresztény értelmezésre, holott van mohamedán, ind stb. spiritualitás is?! De hadd idézzek egy piarista szerzőt! Josep A. Miró írja Espiritualidad cristiana e identidad calasancia című cikkében: „Az Egyházban megújulni látjuk az érdeklődést a lelkiség ügye iránt. Ezelőtt néhány évvel, a zsinatot követő időkben még alig beszéltek a lelki életről, s ha említették, ez valami ellenkezést váltott ki az elkötelezett keresztényekből. Ezt a kifejezést részleges és szűk értelemben használták. A vallásosság gyakorlatait értettük rajta, mint az imádságot, az istentiszteletet. Esetleg az egyén belső életének tényeit: a lelki tökéletesedést, az erényeket. Olykor a dolog emberi összetevőjét: jámborsági gyakorlatokat vagy voluntarista önmegtagadást. A »lelki élet« kifejezést a lehető legtágabb és legmélyebb értelemben kell érteni. Annyit jelent, mint »a Lélek szerinti élet«. Így hát a hívő ember egész életét jelenti, amennyiben azt Isten Lelke hatja át." (Manual de cursillos calasancios, Madrid, 1992, 68. lap)

 Persze ez az érdekes áttekintés ismét a keresztény lelkiség „meghatározásához" vezet, s ez talán magából a szóból érthető, hiszen annak töve a nagybetűs Lélekre utal, az pedig – hitünk szerint – Jézus ajándéka, a Szentháromság harmadik személye. Mégis hisszük, hogy ott is működik, ahol világos fogalmat nem alkotnak róla, s ezért adhatunk a lelkiség szónak egy egészen általános meghatározást: „az életet átható alapmagatartása ez annak az embernek, aki odaadja magát Istennek és az ő ügyének" (Praktisches Lexikon der Spiritualität 1170).

De lépjünk közelebb a piaristákhoz! Minap a budapesti piarista ház „papi konferenciáján" vita támadt a piarista lelkiségről. Volt olyan idős, a rendi teológiai főiskolán évtizedek óta teológiát tanító rendtag, aki azt vallotta, hogy piarista lelkiség nincs, kár is beszélni róla. Mások vitába szálltak ezzel a felfogással. Végül egy klerikus kért szót. Azt mondta, mégiscsak kell lennie piarista lelkiségnek, mert ők tanultak róla a lelki élet teológiája nevű tantárgyban, vizsgázott is belőle. Napok múlva az ebédlőben újra előkerült a téma; valaki megkérdezte: mit is jelent a lelkiség szó, nem ugyanazt-e, amit mi inkább piarista szellemként szoktunk emlegetni? Ennek a témának valóban van magyar irodalma is: Schütz Antal, Sík Sándor, Ohmacht Nándor tollából. Lám, ebben a vitában sem eltérő nézetek kerültek szembe egymással, inkább a szóhasználat bizonytalansága miatt kaptak össze olyanok, akik – legalább nagyjából – alighanem egyformán gondolkodnak! Elővettem a Távlatok 1993/1-es számát, s ellenőriztem magam. Sólymos Szilveszter cikkének címe: Bencés szellem – bencés lelkiség. S ebben a cikkben olvasható az érdekes mondat: „A szellemiséget és lelkiséget itt alapvetően egyként kezeljük, bár a szellemiség kétségkívül tágabb értelmű, mint a lelkiség."

Ha lelkiségen áhítatgyakorlatokat értünk, az istentiszteletnek, az elmélkedésnek sajátos formáit, hagyományait, akkor nincs külön piarista lelkiség (mint ahogyan más – régibb vagy újabb – szerzetesrendeknek ilyen értelemben is van sajátos lelkisége). Ha azonban a piarista lelkiség után kutakodni annyit jelent, mint megvizsgálni, mi lelkesíti és lelkesítette negyedik évszázada a piaristákat, mi a sajátos a mi Isten- és emberszolgálatunkban, akkor ez a keresés nem a semmibe nyúl.

A piarista rend alapítója, Kalazanci Szent József (1557–1648) „a barokk Róma szentje" (Frideczky József). A szerzetesi életre vonatkozó tudását ferences, dominikánus, karmelita forrásokból merítette. Kedves zarándokhelye volt Assisi, a rendi hagyomány szerint ott Szent Ferenc jegyezte el a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség életeszményével, vagyis a Krisztus-követésnek azzal a hagyományával, amelyet a szerzetesség jelent. A rend Konstitúcióinak megszerkesztésekor támaszkodott a jezsuita szabályzatra. Annál érdekesebb, hogy amikor az engedelmesség piarista eszményét körvonalazta, nem a „sicut cadaver" (mint a holttest) híres képét idézte, hanem inkább ahhoz a szamárhoz hasonlította az engedelmes szerzetest, amely a jeruzsálemi bevonuláskor oly készségesen állt Jézus rendelkezésére. Ez a kép Kempisnek egyik beszédéből való. A rendalapító imádságos programjának, aszketikus gyakorlatának kialakításához a barokk vallásosság adott mintákat. Nem törekedett eredetiségre, de megfontoltan válogatott a kínálkozó lehetőségek között.

A második vatikáni zsinat óta főleg külföldi piarista szerzők sokat tettek azért, hogy Kalazancius írásos hagyatékából az idevonatkozó anyagot összegyűjtsék, s annak eszmetörténeti vonatkozásait tisztázzák. 1967-ben és 69-ben speciális egyetemes káptalan foglalkozott a rend megújulásának kérdéseivel, s ez kiadott egy-egy alapos deklarációt a kalazanciusi karizmáról és a kalazanciusi spiritualitásról: ezek a zsinat útmutatásai szerint összegzik a történeti kutatás tanulságait.

Minket elsősorban az érdekel, hogy a piarista rend alapítója kifejezetten az ifjúság nevelésére és oktatására alapította rendjét. Ennek a rendnek már a nevében is szerepel az iskola szó. Az evangéliumból Kalazancius elsősorban azt a mondatot emelte ki, amellyel Jézus az elsőségért versengő tanítványoknak felelt: „Aki befogad egy gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem." (Mk 9,37) A piarista szerzetes növendékeiben igyekszik Krisztust szolgálni, s ennek megfelelően alakul a lelkisége.

A Breviárium de Paul Szent Vince napján második olvasmányként a szent egyik leveléből olvastat néhány bekezdést. Közöttük ezt: „A szegények szolgálatát pedig mindennél előbbre valónak kell tartanunk, és késlekedés nélkül kell teljesítenünk. Tehát, ha még imádság idején is orvosságot vagy segítséget kellene adni valamelyik rászorulónak, nyugodt lélekkel menjetek el hozzá, és szolgálatotokat úgy ajánljátok Istennek, mintha imádkoztatok volna. Ne nyugtalankodjatok lelketekben, és ne legyen lelkiismeret-furdalástok a szegények szolgálata miatt elmulasztott imádságokért. Nem bántjuk meg Istent, ha éppen Isten miatt hagyjuk abba az ő imádását azért, hogy ilyen szolgálatokat teljesítsünk." Szent Vince s Kalazancius kortársak voltak.

Kalazancius leveleiből is idézhetnénk hasonló mondatokat, csak nála a szegények helyébe a gyermekek kerülnek. (Lásd az idevágó anyagot P. Angelo Sapa művében: Teológia Spirituale Pedagogica di San Giuseppe Calasanzio, Firenze, 1951; 60. és következő lapok.) Az iskolában végzett oktató-, nevelőmunkát Kalazancius apostoli tevékenységnek tekintette. Természetesen tudta, és kérve-kéretlen emlegette, hogy folytonos imádság nélkül ezt a munkát nem lehet jól végezni, de azért magát a fiatalokkal való foglalkozást is imádságnak ismerte, mindenesetre a szerzetesi élet „csúcsteljesítményét" vagy inkább „csúcseseményét" látta benne.

A második vatikáni zsinat és a zsinat utáni egyházi megnyilatkozások Kalazancius szemléletével egybehangzóan nyomatékosan hangsúlyozták „az iskolában folytatott nevelőmunka fontosságát és apostoli értékét7" (a Katolikus Nevelés Kongregációjának nyilatkozata A katolikus iskoláról, 1977: 75. pont). Azt is, hogy a katolikus iskolának szintézist kell teremtenie a hit és a műveltség között. Nem kezelheti úgy az iskolában tanított „profán" tárgyakat, „mintha a hit egyszerű szolgálói vagy apologetikus célokra felhasználható eszközök volnának" (uo. 39. pont). Ennek megfelelően a piarista rend sajátos lelkisége egy olyan természetfölötti érzék kialakítása és elmélyítése, amely a legközönségesebb dolgokban is meglátja Istent, s az oktatás és nevelés hétköznapi erőfeszítései közt is az ő közelében tudja magát, anélkül is, hogy nevét említené. Ennek a rendi hagyománynak költői kifejezése Sík Sándor ismert verse:

Bocsásd meg énnekem, Uram,.. .
hogy könnyeket pillámra nem a mea culpa,
Hanem a rutafa nótája szűrt
Meg a vizet árasztó tavaszi szél.. .
Ó Istenem, ha az én árva bodza-sípom
Egy századrészét el tudná fütyülni annak,
Amit te mondtál énnekem magadról
Egy parasztdal egyetlenegy sorában!

Ez a vers önmagában lehetne egy „alanyi költő" egyszemélyes vallomása is. Nem az. Hozzá hasonlóan sok piarista megfogalmazhatná a maga vallomását, de ők már nem népdalokra hivatkoznának, hanem a matematikára vagy a fizika törvényeire. Persze a matematikusok és a fizikusok nem költők, vallomásaik elmondatlanok maradnak.

Kalazanci Szent József a piaristát bibliai szóval cooperator veritatisnak, az igazság munkatársának nevezi. A kisbetűs és a nagybetűs igazság itt egymásba válik. Ennek a szolgálatnak a figyelem, csodálkozás eleven készsége mellett fontos feltétele az alázatosság. A tanári szerep egyébként kísért a gőgre: aki gyermekeket tanít, életének nagy részét olyanok közt tölti, akik a szó szoros értelmében is, de átvitt értelemben is „felnéznek rá", s ez félrevezetheti. De a jó tanár a növendékeket nem önmagának akarja megnyerni, hanem az igazságnak, amelynek ő csak tolmácsa. Ez a közvetítő szerep sajátos személyességet kíván, de ugyanakkor önfegyelmet is, érzéket ahhoz, mikor kell épp a közvetítő személyiségnek visszavonulnia. A jó tanárt nem téveszti meg az, hogy tudásban – természetesen – megelőzi a rábízottakat. Kész maga is „tanulni tőlük", együtt gondolkodni velük. Ez is szerzetesi erény, útja a megszentelődésnek.

A piarista rend elsősorban szegény gyermekeket akart iskoláiba gyűjteni, s számukra olyan tudást nyújtott, amely evilági boldogulásukat is megalapozta. Ez a törekvés a rend lelkiségét gyakorlatiassá, szegénységét a nevelői munka részévé tette. Ha valaki meg akarja érezni, mit jelent ez, járja végig akár itt, Magyarországon, akár a világ egyéb országaiban a piarista iskolákat. Az épületek maguk – kivált a régebbiek – tanúi, őrzői ennek a spiritualitásnak. Ha ma egyetlen piarista sincs bennük, akkor is meg lehet különböztetni őket minden más rend kolostorától, iskolájától.

Kalazancius öröksége az is, hogy a piaristák készek minden jónak befogadására. Ez is a tanító erénye, aki nem a magáét kínálja, hanem az egész valóságra nyit ablakot. Megint Sík Sándort említem: vegye kezébe bárki a diákimakönyvet, amelyet Schütz Antallal együtt szerkesztett, vagy a Dicsőség, békesség című, felnőtteknek szánt imádságoskönyvet, amelynek már egyedül ő az összeállítója, és hasonlítsa össze más szerzetes szerző hasonló – és hasonlóan kiváló – művével. Egy bencés, egy ferences szerzőnek vagy szerzőközösségnek műve a saját, rendi lelkiséget tükrözi nagyon határozottan. A „Sík-Schütz" vagy a Dicsőség, békesség piarista vonatkozása alig vehető észre; abban piarista, hogy igyekszik elfogulatlanul összegyűjteni minden hasznosat.

A piarista lelkiségről leghitelesebben öregdiákok vallanak. Például akkor, amikor elmondják, mit jelentett nekik a háború éveiben, katonáskodásuk idején egy-egy tanárukkal folytatott levelezésük. Érettségi találkozókon anekdotákat mesélnek, ezek sokkal többek egyszerű diáktörténeteknél.

Egy ötven éves szegedi találkozón hallottam a következő elbeszélést. A háború utolsó éveiben a gimnázium fűtése megoldhatatlannak látszó gondot jelentett. Egy szomszéd plébános meghallotta a dolgot, volt egy kis erdeje, megengedte, hogy abból néhány fát kivágjanak. Kiszállt tehát egy diákcsapat az osztályfőnökük vezetésével, s egész nap dolgoztak keményen. Ebédre szalonnát, hagymát, kenyeret kaptak a rendházból. Munka közben kiüzent hozzájuk a plébános, hogy szívesen látja őket meleg vacsorán. Az egyik diák erre a hírre tarisznyájába csúsztatta a vöröshagymát. „Nem szereted?" – kérdezte tőle az osztályfőnöke. „Dehogynem!" – hangzott a válasz –, „de ha vacsorára hívtak, nem eszem belőle, hogy ne legyen rossz szagú a szám". „Van nekem valami szerem, ami elmulasztja a vöröshagyma szagát, egyél nyugodtan." A fiúnak nem kellett kétszer mondani, evett jóízűen, és este odalépett az osztályfőnökéhez. Kérte a szert, kíváncsi is volt rá, mi lesz az. Az osztályfőnök egy gerezd fokhagymát vett elő a reverendája zsebéből: „Edd meg ezt, ez után nem leszel vöröshagyma szagú!"

Játék ez, tréfa: ötven év múltán is emlékezett rá, akivel megtörtént, de a piarista lelkiség vagy a piarista lélek történetébe is beletartozik. Egy darab lehetne valami piarista Fiorettiből.

Jegyzetek

A Praktisches Lexikon der Spiritualität magyarul is megjelent a Szent István Társulat kiadásában 1993-ban, A keresztény szellemiség lexikona címmel. A szóhasználat bizonytalanságára jellemző, hogy míg a címben szellemiség a Spiritualität megfelelője, addig ugyanennek a címszónak magyar fordítása keresztény (stb.) lelkiség. A fordítás hasznos, de nem teszi fölöslegessé az eredeti munkát.

A piarista lelkiségre vonatkozó magyar szakirodalomból:

Schütz Antal: A piarista eszmény (In: Emlékkönyv a magyar piarista rendtartomány háromszázéves jubileumára, Bp. 1943).

Schütz Antal: A kegyeletes lelkület dogmatikai indítékai (In: Az Ige szolgálatában, Bp.) Sík Sándor: Emlékbeszéd (In: A Dugonics András Gimnázium Évkönyve, Szeged, 1943) Ohmacht Nándor: A piarista pedagógia szelleme (In: A magyar kegyes tanítórend budapesti róm. kat. kollégiumának Évkönyve, Bp. 1948)

Holl Béla (szerk): Piaristák Magyarországon 1642–1992 (Bp., 1993) M. A. Asiain: Espiritualidad calasancia (Róma, 1988)

Tímár Ágnes

ÍGY ÉLÜNK MI CISZTERCI NŐVÉREK KISMAROSON...

Az írást, melyet rövidítve közlünk, a Fehér/fekete 1993-as év 3. számából vesszük át. Szerzője a közösség apátnője.

A fenti cím életkép-felvázolást kíván ... ez azonban annyira következményes, hogy megelőzően elkerülhetetlen az élet kontúrjainak a megrajzolása.

Mint az egyes embernek, családoknak, úgy a közösségeknek is van arca, személyisége, gyökere és jövője.

Amit ma Kismaroson élünk, alig érthető, ha nem helyezzük el az idő és a táj koordináta-rendszerében a Monostort.

Az idő és a tér tengelyének origója – mint minden lét és létező esetében – a Szentháromságos egy Isten. Ő a kezdete és kiindulópontja a térbeli vízszintesnek, ahol országunk egy távoli határsáv, vízválasztó kelet és nyugat közt a történelmi idők messze távolsága óta. A személyiség kialakulásában meghatározó a táj. Az idő vertikális tengelyén a Megtestesült Igét követik az első remeték, szerzetesek és vértanúk, majd Szent Benedek... a citeaux-i Atyák, Szent Bernát és egészen konkrétan már azok a szerzetesek, akiket Aceyből, Clairvaux-ból telepítettek be királyaink azzal a szándékkal, hogy életükkel szelídítsék az Evangéliumhoz ezt a pogány, félnomád népességet.

A XII. század ciszterci monostorai Magyarországon nem voltak sem népesek, sem nagyok, sem gazdagok, de hamarosan mély gyökeret eresztettek mindenütt, ahol megtelepedtek. Építkeztek, mert ez kellett az életükhöz, imádkoztak, mert ez volt az életük lényege, és mindennap újra feleltek Istennek és az embereknek a feltett kérdésekre.

A Boldogasszony Háza Monostor szerzetesélete 1955-ben kezdődött el, és ez az élet csak válasz volt az Úr Isten nekünk szegezett kérdésére: te, te, te követsz-e engem, jobban szeretsz-e, mint mások. . .? Egyszerű fiatal lányok igenje fonódott egybe a zsolozsma himnuszaiban, zsoltáraiban, és ebből növekedett az „élet", ez a monostor, ami külső valóságában is emlékeztet arra, ahogyan a ciszterci monostorok épültek a XII. században.

A ház a Börzsöny hegység déli lejtőjén a Duna fölött, erdők karéjában van, belesimul a tájba, onnan nőtt ki. Évtizedek óta naponta sokszor csendül fel a zsolozsma éneke, és jeltelenségünk jelét ma már egyszerű építkezési „jelek" váltják fel. Ismertek ma sem vagyunk, de ez nem hiányzik: védi a békét. Hogy mit teszünk? Erre a kérdésre, hogy „mit tesztek?" felelni alig lehet, mert éljük, ami Szent Benedek Regulájában leírva van, úgy, ahogy itt és ma ez lehetséges, ahogy ezt 1500 éve megélték mindenütt ugyanúgy, és mindenütt kicsit sajátosan másként. Ezzel a válasszal azonban nem szoktak megelégedni a kérdezők. A mi arcunkat az üldöztetés négy évtizede faragta. Az idők kemények voltak, a mi vonásaink sem lettek lágyak, annyi azonban bizonyos, hogy arcunk elkötelezett és hűséges.

Ezen túlmenően mondhatunk néhány adatszerűséget, ami ha nem is lényeges, de tájékoztató jellegű lehet.

Jelenleg 17 szerzetes él a monostorban, ezek közül 14 ünnepélyes fogadalmas, 3 növendék, és egyetlen halottunk van, az a Tímár Mónika, akinek a Naplója olvasható a Vigilia kiadásában. A legfiatalabb közülünk 20 éves, a legöregebb 65, és az életkorok folyamatosak, az átlagéletkor 43 év. A nővérek képzési ideje kb. 10 esztendő, mert a jelöltidő 6 hónaptól 2 évig tart, a noviciátus 2 év minimálisan, utána 3 év az időleges fogadalom, de minden nővérnek van főiskolai vagy egyetemi végzettsége, és mindenki elvégzi a teológiát. . .

Ez a hosszú és igényes képzés megpróbálja a közösség erejét is, a fiatalok erejét is, következésképpen nem gondolom, hogy valaha is sokan lesznek a nővérek a monostorban. A zsolozsmát magyarul énekeljük, de mivel ehhez a nyomtatott szöveg és zenei alkalmazott dallamvilág nincs a birtokunkban, évtizedek óta dolgozunk a liturgián.

Építkezünk. Ez nagy feladat és nagy gond, mert hiányzik hozzá csaknem minden. Vigyázni kell, hogy az épület meg ne változtassa majd az életformát, vagy pontosabban az épület legyen olyan, amely megfelel az életformának, és arra is nagyon kell ügyelni, hogy az építkezéssel együtt járó erőfeszítés ne tegye tönkre magát az életet, amire az épület szolgálni fog. Nagyon egészséges és szép kapcsolatunk van a faluval. Az üldözés évei alatt betakartak bennünket, most pedig egyszerű szívvel kedvelnek. Vigyáznunk kell, hogy az építkezésünk ne ébressze fel az anyagi biztosítottság látszatát, mert ez egyrészt nem igaz, másrészt pedig a pénz valamiképp mindig a gonosz biztos eszköze volt arra, hogy ellentétet ébresszen az emberek között.

Valójában nem pénzből építkezünk, hanem hitből, reményből és szakmai erőfeszítésből, hozzáértésből. Így is nagyon nehéz. Ha valamit kérünk, akkor imátokat esdjük, hogy a reménységhez méltón éljünk, amellyel megáldott minket az Isten.

Lénárd Ödön

A TÉKOZLÓ FIÚ

A tékozló fiú családja Betániában élt, Lázárék szomszédságában. Az eset ott akkor köztudomású volt, de az Úr ennek csak az első felét mondta el a történéshez hűen, a tékozló fiú hazatérését azonban már úgy, ahogyan ennek az Ő Országában történnie kell, ha már egyszer egyáltalán tékozló fiúvá tudott valaki válni. A tékozló fiú ugyanis hazajövetele előtt egy levelet küldött előre övéinek. A levél szövege az alábbi volt:

Kedves Apám és Bátyám!

Teljesen megértem azt a bánatot, amely távozásom folytán kelt bennetek, és azt a szomorúságot, amelyet mindennapos hiányom azóta egyfolytában jelent nektek. Azért is írom ezeket a sorokat, hogy ettől gyorsan megszabadítsalak titeket, annak a hírüladásával, hogy immár útnak indultam felétek, és ezt a levelet is azért küldöm, hogy fel tudjatok készülni a fogadásomra. Ehhez bevezetőül hadd mondjak el egyet-mást életem közbeeső időszakáról.

Ahogyan eljöttem hazulról, életem hallatlanul gazdaggá és színessé vált. Bár már korábban is éreztem, és szenvedtem is tőle, de csak eltávozásom után fogtam fel igazán, hogy otthoni életünk valójában milyen szűk, kicsinyes és kifutás nélküli volt. Folyton helytállás, munka, kötelesség, az Isten akaratával való törődés, a Tőle való függés – és az ember kedve, hangulata, szeszélyei és szenvedélyei sehol, sehol. Szürke, nyomott fegyelem, élettelen egyhangúság. Senkit nem akarok vádolni, de én ez elől jöttem el, és így tulajdonképpen magatok voltatok az okai annak, hogy olyan hosszú időn keresztül nélkülöznötök kellett engem. No de ez már a múlté, vessünk rá fátyolt!

Mindenesetre eddigi életem legnagyobb élménye és eredménye, hogy ettől gyökeresen megszabadultam. Életem izgalmassá és szórakoztatóvá vált, megszínesedett és kiteljesedett. Felrúgtam minden merev erkölcsi gátat, akár italhoz, tánchoz, nőkhöz volt kedvem, akár üzletre és szerencsejátékra, akár kalandra, verekedésre. Mindezek között erőssé is lettem, és ha valaki az utamba állt, vagy az én tőröm tisztította el onnan, vagy a szolgáimé. Nemcsak hogy kinyílt előttem a világ, de föléje is emelkedtem, és szemem, kezem urává lett minden csodájának. Ami a kezembe került, ahhoz képest kismiska mindaz, amit a mondák szerint a hegycsúcsokra felvivő Kísértő szokott mutogatni. De papíron alig is tudom érzékeltetni veletek mindazt a sokszínű gazdagságot, amire így tettem szert, otthon azonban bőven megtapasztalhatjátok ezt majd rajtam.

Persze az életben mindenért fizetni kell: én sem ingyen jutottam ehhez a hallatlan gazdagsághoz. Erre ment rá a vagyon, amit magammal vittem, azután izmaim és idegeim ereje és egészsége. Zsebem üressége és testem esettsége múltam gazdagságával arányos. De hát ti úgysem imádjátok a gazdagságot, és amit én az én ilyen lehetőségeimmel megszereztem, azt ti hírből sem ismeritek, és azzal csak én tudom felpezsdíteni otthonunk poros, besavanyodott levegőjét. És látjátok, mikor más önző módon garast kaparni indulna, akkor nekem eszembe jut, hogy otthon mennyire hiányzik mindaz, amit viszont én magam összegyűjtöttem, és szívem könnyed önzetlenségével mindezt elétek szórnám. Így határoztam el, hogy visszatérek hozzátok.

Nem mindenki jutott volna erre a következtetésre. Mondtam, nem akarok vádolni senkit; csak hogy tisztán lássuk a valóságos helyzetet, kell leszögeznem, hogy ifjúkorom sok szenvedésének mégiscsak a családi ház levegője volt az oka. Ezért éhezett, szomjazott otthon mindig is a lelkem. Ha gyerekkorom óta már otthon kiélhettem volna mindazt, amit később a világban aztán tényleg kiéltem, nem kellett volna hazulról eljönnöm. Ha nem jövök el, a család terhére költekeztem volna, és nem a saját vagyonom megy rá az élet gazdagságának a megtapasztalására. Otthon a rokonok és szolgák gondoskodása egészségügyi nehézségeimen is jobban átsegített volna. Nem tehetek róla, ha mindezek hallatán lelkiismereti nehézségeitek támadnának, de felmenteni sem tudlak alóluk benneteket. Viszont hazatérésemmel ebben a kérdésben is segítségetekre lehetek, mert a felém irányuló odaadó gondoskodástokkal – amiben viszont nem kételkedem – ezen a ponton is eleget tudtok tenni múltbeli mulasztásaitokért. És tudjátok, hogy az olyan friss és könnyed szellem, amilyen én vagyok, a jó igyekezet láttán nem gyűlölködő vagy haragtartó.

Mire ezeket a sorokat olvassátok, én alighanem elég közel járok már hozzátok. Gyorsan szellőztessétek ki számomra a legszebb ünnepi ruhát, tudjátok, nem állom a molyirtó szagát. Fényesítsétek ki az ősi, családi pecsétgyűrűt – tudom, hogy az én ujjamra illik a legjobban. Vágjátok le a hízott borjút, és készítsétek is el: én csak az ételszagot szeretem az asztalnál, de nem a vágáskor terjengő mészárszékbűzt. És figyelje valaki a kaput: az olyan proli dolog, hogy az ember várakozzék és toporogjon egy bezárt ajtó előtt.

Fiatok és öcsétek, akit majd megtanultok tisztelni, és akit csak az Isten szamarai hívnak úgy, hogy a tékozló fiú.

Hogy ez a levél mikor és hogyan érkezett meg a családhoz, és ott milyen visszhangot keltett, arról senki sem tudott semmit.

Mindössze csak az egyik napon a szomszédok arra lettek figyelmesek, hogy a tékozló fiúék zárt kapuja előtt egy szegényes öltözetű és láthatóan esett ember álldogál. Mikor jobban szemügyre vették, ráismertek, hogy a család ifjabbik fiáról van szó, aki azonban egy nagyon megrokkant és elhasználódott ember benyomását keltette. A zárt kapu is különös volt, mert emberemlékezet óta nem figyeltek meg ilyet ennél a készséges és derűs családnál. És éppen úgy az is, hogy a ház, az udvar, a gazdaság teljesen kihaltnak látszott. Sem a családtagok közül, sem a cselédségből nem volt látható senki. Viszont észrevették, hogy a kapura kívülről egy papírdarab van rátűzve, amit végül a tékozló fiú is megpillantott. Látszott, hogy olvassa, kissé elgondolkodik, majd legyint a kezével, és lassan elbandukol. Egyszer még vissza is nézett, mintha várt volna valamit a háztól, de ott nem mozdult semmi.

Távozása után a kíváncsiság persze odavitte a szomszédokat a kapu elé. A ház és az udvar továbbra is teljesen élettelen maradt. A kapura szegzett papiros – a fenti levél volt. A papír üresen maradt részében azonban más írással és nagy betűkkel a következők voltak olvashatók: „Nem jut be mindenki a Mennyek Országába, aki mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki teljesíti Atyám akaratát!"

LELKIPÁSZTORKODÁS

Tomka Ferenc

HITTANKÖNYV FIATALOKNAK, FELNŐTTEKNEK, KERESŐKNEK,
VILÁGI HITOKTATÓKNAK

A Távlatok szerkesztősége megtisztelt kérésével, hogy írjak néhány sort hittankönyveimről.

Két hittankönyvet írtam. A Nagykorúság Krisztusban a Magyar Katolikus Püspöki Kar pályázatkiírására készült. Miután ezen első díjat nyert, mint a Püspöki Kar hittankönyve jelent meg 1985-ben. Hivatalosan a 13-14 évesek, illetve bérmálkozók könyve, de azonnal használni kezdték ifjúsági és felnőtt csoportok is. Egy nagyobb község plébánosa azt írta akkoriban: „Úgy érzem, hogy ez a bérmálkozóknak jól tanítható könyv alkalmas arra, hogy a családok hittankönyve legyen. Ezért ajánlottam híveinknek, hogy a családok közösen olvassák. 500 példány fogyott el belőle." – A kötet 1985-ben 60 000 példányban jelent meg, majd 1988-ban és 1991-ben újabb 60-60 000-ben.

A Találkozás a kereszténységgel az előző könyv mintegy kétszeresre bővített változata, elsősorban fiatalok, felnőttek számára átdolgozva. Ez 20 000 példányban jelent meg 1993-ban a Szent Gellert Kiadónál.

Korábban jelent meg egy füzetem: Bevezetés a keresztény hitbe. Sokfelé csak „a piros füzetnek" hívták, piros kötése miatt. Ez volt az első csíra, amelyből hittankönyveim kibontakoztak. E füzetet először a bécsi OMC adta ki – akkoriban itthon nem volt mód ilyen könyvek kiadására –, később a Márton Áron és a Szent Gellért kiadók, illetve egy gyűjteményes kötetben a Szt. István Társulat is. E füzet mintegy 10 kiadást megért, s bár összpéldányszáma nehezen megállapítható, bizonyosan jóval több, mint 100 000 példányban fogyott el. Egyetemeken fiatalok kézről kézre adták, amit néhány alkalommal a rendőrség is szememre vetett, bár a terjesztő nem én voltam.

Különösen nem hívő vagy hittel ismerkedni akaró fiataloknak, felnőtteknek (vagy pl. házasságra készülőknek) ma is ajánlható. Kis terjedelme miatt nem ijednek meg tőle, s az ő nyelvükön, olvasmányos stílusban szól arról, kicsoda Isten, Jézus, hogy indulhatunk el a velük való találkozás útján; mi az egyház, mik a szentségek.

A következőkben a Nagykorúság Krisztusban és a Találkozás a kereszténységgel c. szorosan vett hittankönyvekről szólok, mégpedig – mivel szerkezetük és szemléletük azonos –, amit megkísérelek elmondani, mindkettőre vonatkozik.

Legyen használható világiak, világi hitoktatók számára

Egész lelkipásztori életemben elsősorban serdülőkkel, fiatalokkal, felnőttekkel foglalkoztam. Sok kapcsolatom volt ateistákkal, keresőkkel, megtérőkkel. Az a benyomásom, hogy a lelkipásztorok közül leginkább azok tudnak azonosulni könyveimmel, s tudják jól felhasználni azokat, akiknek kapcsolatuk van ezekkel a korosztályokkal vagy csoportokkal, míg a kritikák leginkább olyanok részéről érkeztek, akiknek lelkipásztorkodása inkább a gyermekekre van beállítva.

Hittankönyveim írásának elkezdésekor, a 70-es években meghatározó szempont volt számomra az a tapasztalat, hogy számos pap nem tud ezekkel a jelzett csoportokkal szót érteni, másrészt az a felismerés, hogy rövidesen rohamosan csökken a papság száma. Olyan könyvet kell tehát írnom, úgy éreztem,

– amit ifjúsági és felnőtt csoportok is forgatni s tanulni tudnak, ott is, ahol nincs pap, vagy nincs olyan pap, aki az ő igényeiknek megfelelően tudna velük foglalkozni.

– amit világi hitoktatók is használni tudnak, ifjúságnak és felnőtteknek tartott előadásaik számára,

– amit kereső fiatalok és felnőttek szívesen olvashatnak magukban is.
Milyen eszközökkel próbáltam a fenti célokat elérni?

1. A könyv minden fejezete, leckéje érdekes kérdésfelvetésekkel, történetekkel, olvasmányokkal kezdődik, s egészében is olvasmányosságra törekszik, hogy megszólítsa az olvasót, hogy lehetővé tegye a szakképzett vezető nélküli felhasználást. Ugyanakkor törekszik arra is, hogy áttekinthető, tanulható legyen, mint egy igazi tankönyv. A tanulhatóságot szolgálják a fejezetek végén levő kérdések, összefoglalások, fogalommagyarázatok is.

2. Törekvésem volt, hogy élet- és neveléscentrikus legyen.

– Ez elsősorban abban nyilvánul meg, hogy áthatja az a Szentírásban is sokszor megfogalmazott meggyőződés, hogy Isten-ismeret, illetve Isten-szeretet nincs emberszeretet nélkül, illetve hogy az Istennel, Krisztussal való találkozás, majd egyesülés útjára az lép rá, aki elindul a felebaráti szeretet – mindennap új cselekvésre hívó – útjára. (Vö. 1Jn 4,7–21; Jn 14,23–24.) –

Erre az első látásra, kézenfekvő igazságra valójában a zsinati, zsinat utáni teológia, illetve a lelki megújulások irányították rá a figyelmet újra. (Vö. Dei verbum 8; J. M. R. Tillard: Le „sensus théologique", in: Foi populaire, foi savante, Paris 1976, 9-40.) Azaz, hogy az isteni igazságok megismerése nem csupán egy racionális folyamat, hanem feltételezi a keresztény „tapasztalatot". A tapasztalatnak nemcsak az életre, az intuíció területére van hatása, hanem az értelemre, a megismerésre is. A hitben való előrehaladás feltételezi a krisztusi életben való előrehaladást. Jézus és a Szentírás sokszor megfogalmazza ezt, pl. így: „Aki szeret engem . . . annak kinyilatkoztatom magam" (Jn 14,21).

-Az előzőekből következik, hogy minden fejezet III. pontjában, illetve általában a feladatok közt megfogalmazott életfeladatokat nem csupán jámbor biztatásoknak szántam – sem az egyéni, sem a közösségi feldolgozás során. Igaz ugyan, hogy a könyv az alapvető vallási, illetve hitismeretek összefoglalását is nyújtja, s ezért elképzelhető, hogy valaki csak ismeretek oktatására használja azt. De a kötet valójában csak azok számára lesz élő, s azok fedezik fel nagyon is átgondolt benső, nevelési logikáját, akik annak indítását követve leckéről leckére, pl. hétről hétre megpróbálják életre váltani a tanultakat.

– A könyv tehát a vázolt szemléletben nemcsak oktatási célokat szeretne elérni, hanem elsősorban keresztény „nevelési célokat". Azt, hogy elvezessen

– egy elmélyült istenszeretetre, Istennel egyesült életre,

– krisztusi felebaráti szeretetre, amely képes mindennap újat kezdeni,

– a szenvedés és kereszt szeretetére, hogy ezek ne akadály legyenek az Istenhez vezető úton, hanem a legfontosabb eszközök az előrehaladásban,

– a krisztusi közösségi életre, egy közösségi magatartásra, amelyben tudatosul, hogy Jézus jelen lehet azok között, akik az ő nevében gyűltek össze, s a jézusi közösség lehet Isten legnagyobb jele a világban,

– az egyház, illetve kifejezetten az egység szeretetére, ami ma annyira központi kérdés az összegyházban, plébániákon, közösségekben vagy a családban– stb., stb.

Az életre nevelés meghatározza az egész könyv felépítését

A legújabb időkig különösen a nagyobb korosztályok számára írt hittankönyvek elsősorban vagy kizárólag oktatási rendszerben épültek fel: a hitigazságok rendszerének vagy pl. a hiszekegynek a logikáját követték, hasonlóan a teológiai főiskolák tankönyveinek rendszeréhez. Külön készültek aszkétikus vagy lelki, vagy lelkigyakorlatos könyvek, amelyek a lelki nevelés, a lelki élet és előrehaladás rendjét figyelembe véve, annak megfelelően íródtak. Illetve a lelki indításokat alkalmasint a hitoktatók fűzték a hittananyaghoz. Hittankönyveim írásakor az volt a vágyam, hogy a könyv a lelki életre is vezessen (olyan esetben is, ha nincs pap vagy nincs megfelelő szakképzett hitoktató). Ha a hittan célja nem csupán az, hogy ismereteket közöljön, hanem az, hogy megtanítson úgy gondolkozni, látni, ítélni, cselekedni, ahogy Krisztus (amint ezt a Catechesi tradendae 20. pontjában a pápa mondja), akkor a hittankönyveknek is ez a célja. S ez akkor valósulhat meg, ha figyelembe vesszük a megfelelő korosztály vagy az adott olvasóközönség lelki adottságait, illetve lelki-emberi fejlődésének törvényszerűségeit, a fejlődés lépcsőfokait.

Hosszabb tanulmányt igényelne, miként törekedtem az egész könyvben a jelzett célt elérni (ti. hogy a könyv segítséget tudjon adni az olvasók lelki fejlődésében). Csupán néhány példán próbálom ezt bemutatni: Istenről nem egyszerre mond el minden „tudnivalót" a könyv, hanem az Isten-kapcsolatban való előrehaladás dinamikáját követve először szól létéről, szeretetéről (s azonnal meghív, hogy a tanuló-olvasó válaszoljon erre a szeretetre), majd a kinyilatkoztató Istenről s a hit válaszáról, majd Jézusról, az Atyáról, s még később a Szentháromságról. . . Egy másik példa: A keresztény életben való előrehaladás törvénye, hogy aki megismerte és őszintén megpróbálta életre váltani a hit igazságait, az egyszer csak rádöbben kicsinységére, hibáira. Ez a tény okolja meg pl. az újrakezdésről szóló 21. fejezet helyét és tartalmát. Döntően a nevelés, illetve a lelki előrehaladás logikája határozza meg a keresztény hivatásokról, illetve házasságról és szexualitásról szóló fejezetek anyagban való elhelyezését. A szexualitás keresztény szemléletéről (hasonlóan a keresztény hivatásokról) azért igazán nehéz beszélni, mert a világ teljességgel mást mond ezekkel kapcsolatban, mint a kereszténység. S a világban élő ember akaratlanul is a világ logikáját tartja a legigazabb igazságnak. Mielőtt tehát ezekről a kérdésekről beszélnénk, először el kell vezetni az olvasó-tanulót arra a meggyőződésre, hogy a lét igazi törvényei s a legemberibb törvények Krisztus törvényei (és nem a világéi!). A könyv ezért a fenti témák előtt foglalkozik Krisztusnak azon törvényeivel, amelyek teljességgel szemben állnak a világ törvényeivel (mint pl. az ellenségszeretet, az evangéliumi szegénység stb.) Évről évre magam is tapasztalom ifjúsági vagy felnőtt hittanokon, hogy ha valaki nemcsak olvas ezekről, hanem legalább néhány héten át maga is gyakorolni kezdi (aminthogy a könyv éppen erre hív meg), akkor ténylegesen megtapasztalja, hogy nem a világ felfogása és értékrendje a legigazabb s egyedül követhető út, hanem Krisztusé. S ezután lehet beszélni a hivatásokról vagy a házasság és szexualitás keresztény szemléletéről.

A könyv egyesek részéről legkevésbé megértett és leginkább kritizált pontja volt ez a neveléscentrikus struktúra, a lelki életre vonatkozó útmutatások. .. Néhányan egy régi értelmű kiskatekizmus ismérvei vagy követelményei szerint bírálták. Ugyanakkor számos visszajelzést, levelet kaptam papoktól és világiaktól, egyénektől és közösségektől, hogy csoportok és világi hitoktatók eredménnyel használják – legnagyobb örömömre – olyan helyeken is, ahol nincs pap: hogy sokaknak irányítóul, napi lelki olvasmányul szolgál. S láttam serdülő fiú éjjeliszekrényén rojtosra olvasott példányt, s megtudtam, hogy minden reggeli imában e könyv lelki útmutatásai szolgálnak elmélkedéséül...

Teológiai rendszere

A könyv olyanoknak íródott, akik vagy most ismerkednek a kereszténységgel, vagy szeretnék érett fejjel alapjaitól újra átgondolni hitüket, kereszténységüket. Öröm számomra, hogy papok, hitoktatók előszeretettel adják a kötetet megtérőknek, hittel ismerkedni akaróknak. Magam is számos köszönőlevelet kaptam megtérőktől.

 A könyv hitünket a zsinati, zsinat utáni teológia fényében mutatja be. Ezzel kapcsolatban sok közismert nagy zsinati témát említhetnénk, mint a krisztológia, a megváltástan, az egyháztan és mariológia, a liturgia és a szentségtan, az egyház, a világiak és a keresztény közösség küldetése a világban, az ökumené és az egység kérdései stb. Ami azonban a magyar hittankönyvírásban (talán szabad ezt mondani) legújszerűbb, az a Szentháromság és a Kereszt teológiájának központi szerepe. Az új teológiának (s pl. II. János Pál pápa teológiájának is) ez a két alappillére nem minden szinten alapja még a magyar teológiának, s a hittankönyvírásnak sem. Ezért többekben csodálkozást váltott ki, hogy e könyvek olyannyira központba helyezik őket. Volt az egyik könyvnek hivatalos lektora, aki óvott az egyházi jóváhagyás megadásától, mert túlzottnak tartotta a Szentháromság központi szerepét. A bővebb könyv végső cenzora – dr. Koncz Lajos professzor – viszont éppen ezt emelte ki a kötet egyik legnagyobb értékeként.

Míg a másik szemléleten nevelkedett generációknak – nagyon is érthetően – nem könnyen emészthető ez a szentháromságos szemlélet (ami ugyan egyre általánosabb a mai teológiában), addig nemcsak egyes teológusok és recenziók üdvözöltek ezt, hanem a „képzetlen" olvasók vagy az általános iskolások és a serdülők is, úgy tűnik, gond nélkül sajátítják el ezt a szemléletet, s általa hitbeli világképük egységesebbé, szervesebbé, evangéliumibbá, közösségibbé válik. (A számítógépes oktatás bevezetésekor szembeötlő volt, hogy a pedagógusok nehezebben sajátították el az újat, mint a gyermekek. De ez érthető. . .) Annál nagyobb örömöm volt, hogy több pap azt írta, hogy a könyv megújította teológiai szemléletét, vagy hogy egy nem kis szerzet jelöltmestere e könyvvel vezeti be növendékeit a kereszténységbe és a lelki életbe. ..

Különös örömöt jelentett számomra a könyvek ökumenikus fogadtatása. Találkoztam református és baptista lelkipásztorokkal, akik néhány lecke kihagyásával maguk is tanítják. Az evangélikus Lelkipásztor c. folyóirat pedig ilyeneket írt róla könyvszemléjében: „... tág ölelésű, misszió jellegű" könyv. . . „Minden irigység nélkül, de a nagyobb testvértől való tanulás készségével vehetjük kezünkbe ezt a katolikus kiadványt... Az egész könyvet áthatja a II. vatikáni zsinat egészséges szelleme, ami különösen is tükröződik a keresztény egységgel foglalkozó fejezetekben... Mi is ezzel a nyitottsággal fogadhatjuk épülésünkre ezt a könyvet, amit remek fotók, művészi grafikák és nem utolsó sorban szellemes karikatúrák tesznek élvezetes olvasmánnyá. .. A könyv címének kulcsszava találkozás. .. Ez a könyv példaértékű lehet: hogyan kell missziói szeretettel és felelősséggel a keresők felé közeledni a valódi találkozás reményében." (1992/2. szám.)

Befejezésként: meg vagyok győződve – a Távlatok szerkesztőségi megjegyzésével egyetértésben –, hogy a hitoktatás, a hittankönyvek területén is egy józan pluralizmusnak kell érvényesülnie. Ennek tudatában írtam e sorokat. S üdvözlök minden evangéliumi szellemű, evangéliumi életre vezető s a pedagógiai ismereteket és egyházi útmutatásokat figyelembe vevő hittankönyvet, akár a már meglévőket, akár a jövő könyveit.

Ebele Ferenc

A VESZPRÉMI EGYHÁZMEGYE HITOKTATÁSI BIZOTTSÁGÁNAK SZEMPONTJAI
A JÉZUSHOZ MEGYÜNK ÉS JÉZUSSAL ÉLÜNK CÍMŰ
HITTANKÖNYVEKKEL KAPCSOLATBAN

A sok évig használatban lévő „Hamvas-könyvek", mint minden hittankönyv, idővel átdolgozásra szorultak. A MKPK által kiírt pályázatra készült könyvek a gyakorlatban nem váltak be, ezért másodszor is pályázatot írtak ki. A könyvek azonban késtek. Így 1985-ben dr. Szendi József veszprémi püspök úr megszavaztatta a papságot, hogy kívánják-e a Hamvas-könyvek átdolgozását. A többség ezt meg is szavazta, így megindult a Kis Katekizmus és a Bibliai történetek átdolgozása. Új könyvet nem írhattunk, csak átdolgozásra kaptunk állami engedélyt.

A Hitoktatási Bizottság főbb szempontjai a következők voltak:

1. A könyvek a bibliai történeteken alapuljanak.

2. Az oktatási cél: a bibliai történetekből levont katekizmusi igazságok önként adódjanak a történetekből.

3. A nevelési cél: minden leckében felkelteni az értelem mellett az akarati és érzelmi tényezőket is, tehát nemcsak tanítani, hanem nevelni is. Ezt a célt szolgálják a jó tanácsok, imák, feladatok, énekek.

4. A hittani és erkölcsi igazságok mellett aszketikát és liturgiát is adni. Megmutatni az erényes élet útját is. Ezt a célt szolgálják az egyes parancsolatoknál a pozitív megfogalmazások, a jócselekedetekre és erényekre való buzdítás és a nyolc boldogság ismertetése is. Amennyire lehetett, bemutattuk az Egyház liturgikus életét, hogy abba a gyermekek bekapcsolódjanak. Ezért közöltük a szentmise imáit és énekeit.

5. Minthogy a legújabb római rendelkezések visszatértek a régi katekizmusi beosztáshoz, ezen mi sem változtattunk.

Az első áldozók könyvében bemutattuk Jézus életét történeti sorrendben. A második évben a parancsolatok és szentségek következnek egy-egy szentírási szakasz bemutatásával. Lényegesnek tartottuk, hogy egy teljes évben ragaszkodjunk a történeti sorrendhez. Ne gondoljuk, hogy a gyermeknek ilyen logikája nincs, ő is tudja, hogy előbb megszületik valaki, majd megnő és felnőtt lesz. Miután a gyermek ismeri Jézus életét történeti sorrendben, azután már bátran idézhetünk az életéből bármilyen eseményt, a helyére tudja tenni. Míg ha ezt nem tesszük, lelkében zűrzavart keltünk.

A bérmálkozók könyve ugyancsak történeti sorrendben ismerteti a bibliai eseményeket, és ezekből vonja le a katekizmusi igazságokat. Mindkét könyvben arra törekedtünk, hogy a szöveg rövid, érthető legyen. És ilyenek legyenek a kérdések is. Bebizonyosodott, hogy az újabb megfogalmazású kérdések csak zavart okoztak szülőkben, gyermekekben egyaránt, azért visszatértünk a régi jól ismert katekizmusi kérdésekhez.

Lényegesnek tartottuk, hogy a Cathechesi tradendae előírása szerint a fontosabb imákat, igazságokat szó szerint tanulja meg a gyermek. Ezért ezeket vastag betűkkel a szövegbe beépítve vagy a könyv végén közöltük. (Miatyánk, üdvözlégy stb.)

6. Minthogy mindegyik katekizmusi átdolgozás korának gyümölcse, nem térhettünk ki az elől a feladat elől, hogy különösen hangsúlyozzuk a mai bűnöket, és azokra felhívjuk a figyelmet. Ezért szerepel a könyvekben a hazaszeretet, a becsületes munka, a házasságtörés stb. Erről is beszélnünk kellett, mert bérmálkozás után sokan már semmiféle hittant nem tanulnak.

Hangsúlyoztuk azt is, hogy legfőbb példaképünk Jézus Krisztus, akiben a jó tulajdonságok és erények végtelen fokban megtalálhatók. Nem elég tehát csak a bűnöket kerülnünk, hanem követnünk kell Krisztust az erények útján is. Ezért a parancsok mellett mindig valamelyik erényre is buzdítottunk.

7. A könyvekben, különösen a második könyvben nemcsak szentírási történetek, hanem idézetek is szerepelnek. Ezt azért tettük, hogy a legfontosabb szentírási idézeteket könyv nélkül is megtanulja a gyermek. Ha az írókat, költőket csak műveiken keresztül ismerhetjük meg, akkor ez áll Jézus Krisztusra is. Legfontosabb tanítását, mondásait szó szerint kell tudnunk.

Éppen ezért a leckék szövege is legnagyobbrészt a legújabb kiadású Bibliából való. Senki sem vetheti tehát a szemünkre, hogy korszerűtlenek vagyunk. Nem egy esetben, pl. az ember teremtésénél még a magyarázat is a legújabb Bibliából való. Az már a hitoktató dolga, hogy részleteiben megmagyarázza a bibliai szöveget. Ezért mindkét könyvhöz Hitelemzések is készültek, amelyek minden igényt kielégítenek. A paphiányra való tekintettel püspöki engedéllyel ezekből a Hitelemzésekből világiak is taníthatnak.

Mivel a gyermek felfogásához kellett alkalmazkodnunk, különösen az első könyvben Isten tulajdonságait nem egy, hanem több leckében elosztva adtuk. Pl. Isten teremtő, gondviselő Atyánk, örök, mindenható, mindenütt jelen van stb. Isten szeretetét is több leckében hangsúlyoztuk.

8. A Jézushoz megyünk c. könyv (1985) előkészít az első áldozásra. 60 lecke kétévi anyag. Ehhez még hozzátettük ismétlésként az államilag engedélyezett 16 órát. Nem azt jelenti tehát ez, hogy ennyivel elégedjünk meg az első áldozásnál, hanem ahol erre van idő és lehetőség, az előírt kétévi anyag után ez legyen a közvetlen előkészítés anyaga. A Jézussal élünk c. könyv (1985) anyaga ugyancsak 60 lecke, kétévi anyag. Itt is szerepel ugyancsak ismétlésként az államilag engedélyezett 8 óra, a közvetlen előkészület anyaga.

9. Eredetileg úgy terveztük, hogy minden egyes leckéhez egy-egy bibliai kép kerül illusztrációként. Ez egyelőre nagyon megdrágította volna a könyveket, így került sor a mostani képanyag felhasználására. Remélhetőleg a következő kiadásokban ezen javítani tudunk. Ugyancsak itt említjük meg, hogy a Hitelemzésekben példák, rajzok, történetek találhatók. Így tehát egy kezdő hitoktató is gazdag anyagot kap, amelyből bőven meríthet.

10. Az imák és énekek kiválasztása célzatosan történt. A SZVU legszebb énekeit válogattuk ki, amelyeknek az egyes leckékhez mondanivalójuk van. A hitoktató feladata az énekek megmagyarázása. Így elmélyítjük vele a tanult igazságokat, és bevezetjük a gyermeket az Egyház liturgikus életébe is. A klasszikus énekek és imák mellett felvettünk néhány népi éneket és imát is. Ezek annyira közismertek, hogy bátran mondhatjuk, az Egyház gyakorlata szentesítette őket. Pl. A kis Jézus megszületett (MC. 37.) vagy a Most segíts meg Mária kezdetű ima. Befejezésül szeretnénk megemlíteni, hogy könyvünk a harmadik „Hamvas"-átdolgozás. Ismeretes, hogy Csehszlovákiában és Jugoszláviában is átdolgozták. Ez azt mutatja, hogy alapjában véve jó volt, és továbbra is ezen az úton kell haladnunk. Nem lehet semmibe venni az Egyház közel két évezredes gyakorlatát, és teljesen új utakra térni. Mindazt, ami jó, tartsuk meg, és alkalmazzuk a mai korhoz. Nem hagyhatunk ki lényeges dolgokat sem, a teljes kinyilatkoztatást kell adnunk.

Könyveinket kísérletnek szántuk, és a további kiadásokban szeretnénk tökéletesíteni.

Várnagy Elemér

KERESZTELÉSI SZOKÁSOK A MAGYARORSZÁGI CIGÁNYOKNÁL

Néhány évszázaddal ezelőtt, pontosabban a XV. század első felében megjelent itt nálunk, a Kárpát-medencében egy ugyancsak keletről jött nép, az indiaiakra emlékeztető barna bőrszínnel, más nyelvvel, eltérő kultúrával: a cigányok voltak.

Félmilliónyian ma is itt élnek közöttünk, megosztva egymással hétköznapjaink bánatait, ünnepnapjaink örömeit. Jézus utolsó szavai itt a földön nekik is szólnak: „Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és Szentlélek nevében, és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig." (Mt 28,19–20)

Mit is jelent, és milyen jelentősége van hazai cigányságunknál a „bolaven len pe le Dadesko, haj se Shavesko, haj pe le Svuntore Duhosko anav" bibliai idézetnek?

1. Ismeretes, hogy a kereszténység által a megtisztító és megszentelő újjászületésben részesedik az ember. A Bibliában olvassuk Jézus szavait, amikor így válaszol Nikodémusnak: „Bizony, bizony mondom neked, aki nem születik vízből és Lélekből, nem mehet be Isten országába." (Jn 3,5) Ez a Jézus Krisztus lelkében és kegyelmében való újjászületés úgy történik, hogy a keresztséggel az ember tagja lesz jogi és szakrális értelemben valamelyik keresztény egyháznak, bekerül egy, az üdvösséget megtestesítő közösségbe.

A keresztségi szertartás a kultikus-rituális tisztálkodás vallási alapszimbólumát használja fel. Ilyen rituális tisztálkodás volt Keresztelő János keresztsége, a zsidóknál a prozelita-keresztség, a gnosztikus misztériumkultuszok és a mandeusok keresztsége. Hangsúlyozzuk azonban, hogy a természetfeletti újjászületés sajátos eszméje, amely a keresztény egyházban a rítushoz kapcsolódik, nem vezethető le vallástörténetileg a kereszténység előtti kultuszokból. Igaz, az Ószövetségben a prófétáknál találunk utalást – az eljövendő Messiásba vetett hit világánál – a későbbi keresztelési rítus egyes elemeire (pl. Ezekiel könyve 36,25 írja: „És hintek rátok tiszta vizet, hogy megtisztuljatok minden tisztátalanságtól, és minden bálványaitoktól megtisztítalak titeket"); ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy az Európába lépő cigányok a kereszténységen kívüli, a kereszteléshez hasonló szokásokat hoztak volna magukkal. Ma is, mint korábban, az adott vallás, illetve felekezet keresztelési szokásaihoz adaptálódnak (lásd pl. hazánkban újabban a mormon vallást követő cigányaink vízbe merítéses keresztelését).

2. Egy körösladányi cigányasszonnyal készült riportban olvashatjuk a következőket:

– Hisz az Istenben?

– Hiszek bizony. Én hiszek a túlvilági élet halhatatlanságában is.

– Magát megkeresztelték, Julis néni?

– Azt mondták, hogy meg. Biztosan így is van, mert minálunk ma is minden újszülöttet megkeresztelnek, az elűzi tőlük a hét kisördögöt, meg a gonosz szellemeket, a betegség démonjait. (Békési, 1985.)

Persze, a keresztség mellett más bajelhárító erőket is ismernek a magyarországi cigány közösségek. Bari Károly tudósít arról, hogy a cigány népdalok képzettársításaiban egyes színeknek milyen fontos szerepük van. Így pl. éppen az újszülött korban a piros (lólo) színnek van bajmegelőző funkciója: a gyermek megrontása elleni védekezés jeléül piros szalagot kötnek csuklójára. (Bari, 1985.)

Ez a gyermeket védő „stratégia" különös jelentőségű a keresztelést megelőző időszakban, amikor a család óvja, védi, rejti el az újszülöttet az ártó hatalmak elől. Több-kevesebb időt töltöttem el a baranyai alsószentmártoni beás cigányok között, ahol tapasztalhatjuk, hogy a keresztelést megelőzően lehetőleg nem viszik sehova a kisgyereket; sötétedés után otthon van az egész család; idegent nem engednek be; ilyenkor nem adnak kölcsön semmit másnak; ha valaki látogatóba jön, aki nem a család tagja, távozásakor cérnát tesznek a gyermek feje alá.

A keresztség ilyen jellegű védelmi funkciója, védelemkereső motivációja szinkronban van a fentebb már említett egyházi tanítással, hisz a keresztség által Isten gyermekévé fogadja az egyház a megkeresztelt embert. Figyelemreméltóan jegyzi meg az alsószentmártoni lelkész, hogy ez az attitűd a keresztségnek egy olyan ajándéka, amire a „gádzsó" keresztények már nem figyelnek oda, az ő cigány népe azonban igen.

3. A cigányoknál is általában újszülöttkorban történik a keresztelés, eltekintve néhány újabban alakult egyház esetében, ahol inkább a felnőttkori keresztelés a szokásos (lásd a már említett mormon, vagy a cigányok által erőteljesebben preferált pünkösdista egyházat, stb.). Többnyire a keresztapa (kirvo) és a keresztanya (kirvi) viszi a gyermeket a templomba, ahol a keresztanya tartja keresztvíz alá. Addig felváltva viszik a kicsit, ha kocsival mennek, akkor a keresztapa fogja a gyermeket. (Rostás Farkas-Kársai, 1990.) A keresztelés szertartása alatt a keresztapa is megérinti az újszülöttet, hisz őt is köti a gyermekért vállalt felelősség.

Ez a felelősségérzés egyébként egyre erősödőben van a cigány közösségekben. Azelőtt ugyanis általában a keresztséget a közösségtől elválasztva, külön, csak az érdekelt család részvételével szolgáltatták ki. Többnyire csak a pap volt jelen, a többségnek tudomása sem volt róla. Ma már egyre gyakrabban ünnepélyes formában zajlik le egy-egy keresztelés, az említett katolikus Alsószentmártonban például a vasárnapi szentmise keretében, az egész közösség részvételével, elfogadásával, felelősségtudatával.

S ebben az elfogadókészségben, felelősségérzetben rendkívül fontos a keresztelő lelkész szerepe. Hadd idézzem Lankó József katolikus papot, a cigányok lelkipásztorát: „Ha az egyházközség nem csupán szokásvallásosságot él, hanem evangéliumi próbál lenni, és a papjában is megvan a cigányok iránti szeretet, akkor az egyházközség befogadja a cigányokat, megtalálják benne a helyüket. Sajnos, ez ritkán sikerül." Majd így folytatja: „A keresztség szentségének kiszolgáltatásakor történő egyszeri találkozás nem hoz létre igazi kapcsolatot a cigányok és a gádzsó egyházközség között. Ehhez többszöri, rendszeres és templomon kívüli találkozás kell, olyan, amikor egymás életében osztoznak legalább egy kicsit. Tapasztalatom szerint – mondja a lelkész – a cigányoknak könnyebb megtalálni a helyüket az egyházban, ha maguk is mint egyház (közösség) léteznek. Könnyebb egyházzá válniuk a cigányoknak, ha nem kell állandóan a gádzsók előítéleteivel szembesülniük. Az előítéletek legyőzhetők, ha a gádzsók és cigányok személyes közelségbe kerülnek egymással, ha a gádzsók belátnak a cigányok életébe, megtapasztalják szívességüket, vendégszeretetüket, stb." (Lankó, 1991.)

4. A hivatalos, templomi keresztelő hét-nyolc nappal a születés után következik. (Mészáros, 1985.) Mások szerint hat héttel a születés után, vagy még később. (Rostás Farkas-Kársai, 1990.) Beások között inkább az előbbi időpontot tapasztaltam. A keresztszülőket általában előre kiválasztják. Mindent megbeszélnek, amikor a gyermek apja felkeresi őket. A keresztszülők az ajándékozási kötelezettségek terhei ellenére nagy örömmel fogadják leendő funkciójukat.

Beás cigány források említik, hogy a kisgyermek a hivatalos keresztelés után törzsi nevet kapott, s mindig ezen a néven szólították. Ezt a törzsi keresztelést a legidősebb asszony végezte. Vizet hozott a forrásból napkelte előtt, azt felforralták, majd lehűtötték, megmosdatták benne a gyermeket, akit egy szűz leány tartott. Keresztszülei a kisgyermek szívére tették jobb kezüket, miközben különböző jókívánságokat mondtak. (Orsós, é. n.)

Lovári és kholderas csoportok közötti tapasztalatok arról számolnak be, hogy e cigányok áldomást isznak a keresztelő után, amikor szerepet kap a hagyományokat jól ismerő valamelyik öreg is a csoportból, aki mintegy védelemben részesíti a kicsit minden később bekövetkezhető bajtól, betegségtől, stb. (Sziklai, 1973.)

Más közlések is megerősítik a keresztelő utáni otthoni ünnepi összejövetelt, amely terített asztalnál történik, melynek közepére teszik az újszülöttet. Ilyenkor a tele poharat fenékig kiisszák. Ugyanis, aki ezt nem teszi, vélhetően valami rosszat akar a gyermeknek. Ezt követi az evés, ivás, táncolás, szórakozás. Esetenként régebben 2-3 napig is tartott a vigasság az újszülött egészségére. (Rostás Farkas-Kársai, 1990.)

5. Az előbbiekben említettük a különböző, a kereszteléssel kapcsolatos köszöntőket, mondásokat. Ezek a templomi keresztelőt követő kis családi ünnepségeken hangzanak el. A köszöntő mondások tartalma részben hálaadó jellegű, részben különféle jókívánságokat fejeznek ki a gyermek jövő sorsát, boldogulását illetően.

Ilyen hálaadó, a keresztanyaságot szentesítő mondást ismerhetünk meg Csiki Hermina adatközlőtől. Miközben a keresztanya az újszülött homlokára teszi kezét, a következőket mondja:

– „Láso tumáre gyesz, najisz le Dévleszke! Bolinde ando szunto khangéri le sukár sávesz. Tavel tumenge bachtáló amenca jekhetáne!"

– „Jó a ti napotok, köszönet érte Istennek, hogy e szép fiúgyermek megkereszteltetett a szent templomban. Legyen szerencsétek, velünk együtt!" (Mészáros, 1985.)

Beás cigányoknál ilyen jókívánságok hallhatók:

– „Mentsen az Isten a fehér ember kezétől."

– „Adjon az Isten olyan szívet, mint a falat kenyér."

– „... eszet, hogy találd ki a fehér ember gondolatát."

– „A gyerekeid olyan fürgék legyenek, mint a fürj."

– „Fejfájásnál nagyobb fájdalmad se testben, se lélekben ne legyen."

– „Olyan erőt, amely a halálnál is erősebb."

– „Szegény legyél, mint mi, és olyan boldog, mint a fészekből kirepült madár." (Orsós, é. n.)

Igen. A repülő madár mindig vissza-visszatérő motívum a cigány népköltészetben és népművészetben egyaránt. A keresztségben valóban a boldogság várományosai lesznek a kis cigány újszülöttek. Talán éppen itt, a belépés „küszöbén" kellene tudatosítanunk jobban, hogy a keresztség által lesznek Krisztus Testének tagjai, ezáltal testvéreink nekünk is. Talán főleg ezt a pozitív indítékot kellene még jobban erősíteni a hagyományos, erősen a gonosztól való félelem motivációja (Diósi, 1988.) mellett. – Másrészt a nem cigányok részéről is más értelmezést és gyakorlatot kívánna a cigányok keresztségének Krisztus-Testben való felfogása. Mi értelme van ugyanis a cigányok belépésének az egyházba, ha az elutasítás vagy közöny továbbra is megmarad velük szemben? Ezzel kapcsolatban teszi fel egy francia katolikus pap a kérdést: Hol vannak az egyház látható jelei, amely egyház minden embert Isten képmásának ismer el, mint olyant, akiben él a vágy, hogy megfogalmazza örömeit, szenvedéseit, problémáit? (René Bernard, 1990.)

Ismeretes, hogy a keresztelőt követően mindig új inget adnak a kisgyermekre, miközben ezt mondják: „Az ing széjjelmenjen, de a fiúcska (v. leányka) megmaradjon!" Mennyire jó lenne, ha e „megmaradás" lelki értelemben is valósulna, a keresztség után egyre jobban építkezve Krisztus Testében, az egyházban válnának nagykorúvá cigány testvéreink! Ahogy Pál apostol mondja: „Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztség által: akár zsidó, akár pogány, akár rabszolga, akár szabad. Mindannyiunkat egy Lélek itatott át." (1Kor 12,13.)

Irodalom

Bari Károly: Tűzpiros kígyócska. Cigány népköltészet, Gondolat, 1985. Bernard, René: Egy cigányokkal szolidáris Európa. Kézirat, 1990.

Békési József: Cigányok a Körösök mentén. Békés Megyei Tanács VB. Tud. Koord. Szakbiz., 1985.

Diósi Ágnes: Cigányút. Szépirodalmi Kiadó, 1988. Lankó József: A szentségek és a cigányok. Teológia 2. sz., 1991. Mészáros György: Hagyomány, szokások, kultúra. Napjaink 11. sz., 1985. Orsós Jakab: Aki hallja, aki nem hallja. Zala Megyei Könyvtár kiadása, é. n.

Rostás Farkas György-Kársai Ervin: A cigányok hiedelemvilága. Cig. Kuli. és Közműv. Egyesület, Pécs, 1990.

Sziklai Imre: A cigányok alakulása egy közösségen belül. (In: Cigány tanulók az iskolában. Szerk. Szegő László). Tankönyvkiadó, 1973.

Várnagy Elemér: „Tegyetek tanítványommá minden népet" In: Műhelymunka, szerk. Kollár József. Szolnok, 1993.

Jegyzet

Dr. Várnagy Elemér gondozásában és utószavával jelent meg magyarul André Barthelemy: Routes de Gitanie c, 1982-ben Párizsban közzétett műve Cigányország útjain címmel (Kohlmann Ágnes fordítása, Lámpás Kiadó, Abaliget, 1992). A. Barthelemy francia katolikus pap, a cigányok apostola, aki együtt vándorolt cigány népével Franciaország útjain, és aki Európa több országában, így Magyarországon is megfordult, három évtizedes tapasztalatait rögzítette könyvében. A tapasztalaton és tudományos felkészültségen átizzik mély lelkisége, Krisztus és az emberek szeretete.

TAIZÉI IFJÚSÁGI TALÁLKOZÓ MÜNCHENBEN (1993. december 28–1994. január 1.)

A 16. európai ökumenikus ifjúsági találkozót a bajor fővárosban rendezték meg Roger Schutz taizéi perjel vezetésével. Kelet- és Nyugat-Európából kb. 80 000 fiatal vett részt az előadásokon, csoportos megbeszéléseken és imákon. Magyarországról összesen mintegy kétezer fiatal utazott Münchenbe. A müncheni vásár területén megrendezett nyitó ima-összejövetelen Roger testvér külön is üdvözölte azokat – mintegy tízezren voltak –, akik a volt Szovjetunió területéről érkeztek: Litvániából, Észt- és Lettországból, Ukrajnából, Oroszországból és Grúziából. „Az emberek Keleten mindig támogattak bennünket hitünkben; a szenvedésekkel teli megpróbáltatások idején sem hagyunk benneteket egyedül" – biztatta a Keletről jött fiatalokat.

Dr. Ritzky Katalin részt vett a müncheni találkozón. Most beszámolójából idézünk. Miután leírta a dec. 27/28-i indulási nehézségeket, a hóvihar miatti kalandos utat, így folytatja: „Dec. 29-én este érkeztek meg buszaink Münchenbe, 25 órás utazás után. A rendezők nagy örömmel és szeretettel fogadták a magyar csoportokat. Megkaptuk a részletes programot, szétosztottak bennünket kedves családokhoz. A beosztás szerint délelőtt az egyházközségben csoportos foglalkozás volt, ahol a résztvevők elmondták, hogy miért jöttek, és mit várnak a találkozástól. Délben volt az ebédosztás a Terézia-mezőn, 3 órakor a vásárváros épületeiben nyelvi megosztás szerint vettek részt a jelentkezők a rendezvényeken. Fél hatkor volt a vacsora, este 7-kor közös ima. Szilveszter napján a vacsoránál kiosztották a másnapi úti csomagot, aztán 23 órakor mindenki abba a templomba vagy közösségi házba ment, ahol a megbeszéléseket tartották. A mi csoportunk (kb. 250-300 személy) a Szent Henrik-templomban imádkozott, és várta az éjfélt, amikor boldog, békés újesztendőt kívántunk egymásnak. Közösen elimádkoztuk a miatyánkot, aztán a közösségi házban elfogyasztottuk a bőséges vacsorát. Utána a fiatalok reggelig ropták a táncot. Jan. 1-én este indultunk vissza Budapestre. Roger testvér imájával fejezem be rövid beszámolómat:

Ó Krisztus, segíts, hogy Belőled éljek! – Add, hogy Rád vágyakozzam, utánad szomjazzam! – Áldj meg minket, Krisztus Urunk, és mindazokat, akiket ránk bíztál! – Őrizz meg minket a nyolc boldogság lelkületében: örömben, egyszerűségben, irgalmasságban!''

FIGYELŐ

Szabó Ferenc

EGYHÁZ ÉS POLITIKA

Antall József miniszterelnök halálával és a közelgő parlamenti választásokkal döntő fordulathoz érkezett Magyarország. Egyesek szerint ez még jelentősebb, mint az 1990-es rendszerváltás. Hiszen a lassan kibontakozó magyar demokrácia jövőjéről és az ország erkölcsi-gazdasági felemelkedéséről van szó.

A Magyar Katolikus Püspökkari Konferencia 1993. dcc. 13-án, Antall miniszterelnök halálának másnapján nyilatkozatot bocsátott ki, amelyben többek között ezt olvastuk:

„Antall József olyan államférfi volt, akinek politikai tevékenységét az Isten előtti felelősség és a népe iránti szeretet határozta meg. Vezetése alatt megvalósult a független és demokratikus Magyarország. Kormányzása idején érvényesült a teljes lelkiismereti és vallásszabadság, népünk békében él. Gondja volt minden magyarra. Hazánknak megbecsülést szerzett a világ népei és kormányai előtt. Hivatását népe iránti hűséggel és az Isten előtti számadás tudatában töltötte be.. ."

A magyar főpásztorok közösen is, külön-külön is hallatták szavukat az elmúlt hónapokban olyan közéleti-politikai kérdésekben, amelyek az egyház és hívei szabadságát, az iskolák és az egyházi ingatlanok, illetve a médiumok szerepét érintik. Igen, az egyház „politizál", bármennyire visszatetsző is ez egyes ellenzéki pártoknak. Kötelessége ugyanis, hogy – szociális tanításához igazodva – oltalmazza az emberi személy transzcendenciáját, biztosítsa e személy jogait és természetfeletti, ill. közösségi hivatásának feltételeit. Igaz ugyan, hogy az egyház nem kötődik egyetlen politikai rendszerhez vagy párthoz sem (vö. Gaudium et spes 75–76), igaz, hogy „ugyanaz a keresztény hit vezethet egymástól eltérő elkötelezettségekhez" (Octogesima adveniens 50), de ez nem jelenti azt, hogy a katolikus számára közömbös, milyen politikai programra (pártra) adja le szavazatát. A hívő katolikus – éppen az egyház szociális tanítása alapján (lásd: Távlatok, 1993/4–5, 686.) – megvizsgálja, melyik program van leginkább összhangban a keresztény világnézettel, melyik biztosítja leginkább a közjót és az igazságosságot, általában az emberi személy jogait, melyik valósítja meg a lelkiismereti és vallásszabadság társadalmi-közéleti feltételeit.

A katolikus egyház hívei révén vesz részt az ország építésében, a demokrácia megvalósításában, a szellemi-erkölcsi megújhodásban. Erre a kormánykoalíció egyébként kifejezetten számított megújulási programjában. II. János Pál pápa Christifideles laici kezdetű apostoli levele 42. pontjában így figyelmeztetett: „A világi hívők az evilági ügyek keresztény szellemű intézése során semmi módon nem mondhatnak le a politikai életben való részvételről, vagyis arról a sokrétű és szélágazó gazdasági, társadalmi, törvényhozói, irányítási és kulturális munkáról, amelynek célja szerves és intézményes módon a közjó előmozdítása."

A II. vatikáni zsinat szelleme és a pápák szociális tanítása szerint tehát a hívőknek az evangéliumi kovász szerepét kell betölteniök a kulturális-társadalmi-politikai életben. Helyes az, ha a pap nem folytat pártpolitikát (a parlamenti szereplést pedig egyenesen tiltja neki az egyházi hatóság), hiszen az egység jelének és művelőjének kell lennie, mindenkinek hirdetnie kell az evangéliumot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kell tájékozódnia a politikai életben, hiszen gyakran a hívek éppen tőle várják, hogy eligazítást nyújtson, hogy az egyházi tanítást a konkrét helyzetre alkalmazva segítsen az ítéletalkotásban és a döntésben.

II. János Pál pápa Sollicitudo rei socialis kezdetű (1987-es) körlevelében, amely VI. Pál Populorum progressio kezdetű enciklikájának 20. évfordulójára jelent meg, többször hivatkozva az Octogesima adveniens-re is, így határozza meg az egyház szociális tanítását: „Az egyház szociális tanításában ez a kettős jelleg tipikus: egyrészt állandó, mert azonos marad alapeszméjében, vezérelveiben, értékítéleteiben és cselekvési normáiban, de főként az Úr evangéliumával való eleven kapcsolatában; másrészt ez mindig új is, mert állandóan alkalmazni kell – megfelelő módon és szükségszerűen – az idők változó körülményeihez és az állandóan változó eredményekhez, amelyek között az emberek és a társadalom mindennapi élete zajlik." (SRS 3.) A kérdéses tanítás tehát nem ideológiai, zárt eszmerendszer, hanem az Evangélium szelleméből folyó vezérelvek, értékítéletek és cselekvési normák alkalmazása a társadalmi-gazdasági-politikai életre. Az egyház nem ad ugyan gazdasági-politikai programokat, nem terjeszt elő szakkérdésekre vonatkozó javaslatokat, de evangéliumi küldetését teljesítve elő akarja mozdítani az emberi fejlődést. Amint a SRS 41. pontja hangsúlyozza, az egyháznak ma is van mondanivalója a természetről, a helyes fejlődés feltételeiről, követelményeiről és céljáról, illetve a fejlődést megbénító akadályokról. Nem kötődik egyetlen gazdasági vagy politikai programhoz (párthoz) sem, feltéve, hogy az emberi méltóságot tiszteletben tartják és támogatják, és megadják magának az egyháznak a szükséges szabad teret, hogy küldetését teljesíthesse a világban. A pápa még azt is hozzáfűzi, hogy az egyház szociális tanítása nem „harmadik út" a liberális kapitalizmus és a marxista kollektivizmus között, hanem önálló, minden tekintetben sajátos tanítás. „Nem is ideológia, hanem szorgos meggondolások gyümölcsének pontos megfogalmazása az emberi létnek a valóságban meglevő bonyolult igazságairól, a társadalomban vagy a nemzetközi területen, a hit és az egyházi hagyomány fényénél. Legfőbb célja az, hogy ezeket a valóságban létező igazságokat értelmezze, megvizsgálja, vajon megfelelnek-e, avagy ellenkeznek az evangéliumi tanítással, hogy így adjon eligazítást a keresztény magatartásban. Tehát nem az ideológia, hanem a teológia területéhez tartozik. Az egyház szociális tanításának előadása és terjesztése evangéliumi küldetés, amely az egyház sajátja. .." (SRS 41)

Látjuk, hogy folyton visszatér az evangélium, evangéliumi küldetés kifejezés. A pápa azt is kiemeli (31. pont), hogy az egyháznak lelkipásztori kötelessége a fejlődés problémáival való foglalkozás, a szociális tanítás kifejtése és terjesztése, a híveknek pedig el kell kötelezniük magukat annak megvalósítására. A végső nap, az úrjövet várása nem csökkentheti cselekvő lendületünket, az igazságosságért és a szolidaritásért folytatott küzdelmet, hiszen a Bíró Krisztus arról ítél meg majd bennünket az utolsó napon, hogy mit tettünk egynek a legkisebbek közül, mit tettünk Őérte éhező, szenvedő, börtönben sínylődő testvéreink megsegítésekor. Az egyre inkább szocializálódó, egységesülő, planetizálódó világban a keresztényeknek ügyelniük kell az igazságosság és a szeretet világméretű követelményeire is, de mindenképpen támogatniuk kell azokat a közintézményeket, kormány-, illetve pártprogramokat, amelyek a természetfeletti életre hivatott ember teljes fejlődését, minden egyes ember fejlődését biztosítják; ki kell fejleszteniük magukban és közösségeikben „az erkölcsi és szociális erényeket, hogy így – az isteni kegyelem nélkülözhetetlen segítségével – valóban új emberekké és egy új arcú emberiség építőivé legyenek" (Gaudium et spes 30).

Ha mármost az egyház szociális tanításának vezérelveit, kritériumait és cselekvési normáit a konkrét magyar valóságra alkalmazzuk, egyrészt ügyelnünk kell arra, hogy a parlamenti pártok milyen programmal indultak, és a valóságban miként igyekeztek azt megvalósítani, melyek az „ideológiai" és melyek a tényleges tettek. Szakértők (pl. Gyorgyovich Miklós) megállapították, hogy a magyar parlamenti pártokat identitási, önazonossági zavarok jellemzik. Egyeseknek a mai napig sem tisztult ki világnézete, programja. Az MDF még 1989-ben megfogalmazta, hogy „a hatalmat birtoklók és az ellenzék retorikája sokban azonossá vált". Talán ez magyarázza, hogy a (főleg ellenzéki) pártok ritkán küzdenek nyílt sisakkal. Magatartásukat az egyházakkal szemben a hűvös kimértségtől, a távolságtartástól a csendes elfogadásig terjedő skála jellemzi. Persze, a választási kampányban valamennyi ellenzéki óvatos, hogy minél több szavazatot szerezhessen. Pl. az MSZP világnézeti korlátok nélkül kész együttműködni minden demokratikus politikai erővel, a kétértelmű „világnézeti semlegességet" hirdeti az oktatási intézményekben; tiszteletben akarja tartani az egyházak önállóságát. Megalakítja a hívő tagozatot is. Valójában a szektákat részesíti előnyben a nagy egyházakkal szemben; inti az egyházat, hogy ne politizáljon (tehát ne befolyásolja híveit); vezetői egyes nyilatkozataiból világos, hogy az egyházat a templom falai közé szeretné visszaszorítani. Az SZDSZ szintén garantálni akarja a vallásszabadságot, de számos tett és megnyilatkozás arra vall, hogy meg akarja nyirbálni ezt a szabadságot, amikor pl. a hitoktatásról, az egyházi ingatlanok visszaadásáról van szó. Nagyvonalú a kisegyházakkal és a szektákkal szemben, annál kevésbé a katolikus egyházzal szemben, jóllehet tagjai között vannak szép számban hívő katolikusok, keresztények. Többé-kevésbé hasonlókat mondhatunk a FIDESZ-ről is, amely egyébként megosztott, miként a legtöbb ellenzéki vagy koalíciós párt.

De a katolikus hívő nemcsak az egyházi ingatlanokkal, iskolákkal stb. kapcsolatos pártpolitikai magatartásokra figyel, hanem az egyes pártok programja mögött meghúzódó világnézetre, ideológiára is. Mert nem óvja és segíti az emberi személy transzcendenciáját, teljes kibontakozását a gyakorlatilag materialista, konzumista, teljes evilágiságot valló liberális szellem sem, amely ugyan elutasítja a marxista kollektivizmust, de az embert lényegében ugyanúgy „egydimenzióssá" fokozza le, egyszerűen termelő vagy fogyasztó alanynak (gépnek vagy állatnak) tekinti, kizsákmányolja, tehát amely csupán a gazdasági-társadalmi fejlődést, a nyereséget célzó piacgazdaság érdekeit tartja szem előtt. „Az ember akkor egészen szabad, ha eljut önmagához, jogainak és kötelességeinek teljességében él. De ugyanez elmondható a közösségről is. A legfőbb akadály, amelynek legyőzése szükséges a teljes szabadság eléréséhez, a bűn és a »bűn struktúrák, amelyek abból erednek, hogy a bűn fokozatosan sokszorozódik és terjed. A szabadság, »amelyre Krisztus szabadított fel bennünket« (vö. Gal 5,1), arra ösztönöz, hogy legyünk mindenki szolgáivá. Így konkretizálódik a fejlődés és a felszabadulás útja a szolidaritás gyakorlásában, vagy a felebarát szeretetének és szolgálatának tetteiben.. ."(SRS 46)

Persze, nem keresztény okvetlenül az a program vagy párt, amelyik a „keresztény" szót tűzi zászlajára. Igazságtalan általánosítás az, ha napjainkban egyre többet a „keresztény kurzus" visszatérését emlegetik a koalíciós pártokkal kapcsolatban. Az azonban igaz, és ma is érvényes lehel bizonyos irányokra, amit a két háború között, a húszas évek elején Prohászka Ottokár és Bangha Béla elmondott a „kurzusról": csak program volt a kereszténységről, nem igazi kereszténység (Prohászka); illetve – amint Bangha írta 1921 májusában a Magyar Kultúrában – ez az irányzat kereszténynek nevezi magát, de csak igen korlátolt mértékben az; keresztény Magyarországot akar, de minél kevesebb kereszténységgel. Bangha joggal hiányolta a határozott elvi alapokat és a megfelelő vezető embereket is.

1920-ban, 1947-ben és 1990-ben a magyarországi választások alkalmával többé-kevésbé keresztény ihletésű pártprogramok kapták a szavazatok többségét. Egyes pártok a nevükben is viselték, viselik a „keresztény" jelzőt. A tények mutatják meg, hogy mit valósítanak meg a keresztény, evangéliumi elvekből, és hogy méltók-e arra, hogy a hívők szavazatukkal támogassák őket.

Kiadói üzenet. Mint a legutóbbi, karácsonyi számunkhoz mellékelt lapon jeleztük, e számunkkal együtt ajándékba küldjük André Ravier Szent Ignác megalapítja a Jézus Társaságát c. könyvét mindazoknak, akiktől az 1994-es hozzájárulást megkaptuk. (Tekintetbe kell venni természetesen a banki átfutási időt is.) Másoknak a könyvet folyóiratunk budapesti kiadóhivatala 300 forintért postázza.

Harrach Péter

EGYHÁZ A TÁRSADALOMBAN – MA MAGYARORSZÁGON

Korunkban az egyházról szóló tanítás annak misztériumjellegét hangsúlyozza. „Jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek." Isten országának csírája és kezdete a földön. Olyan közösségnek értelmezi magát, amely nyitva áll az Istent keresők és az igazság után vágyódók előtt. Úgy van jelen a világban, mint kovász: felmutatja az örök élet reményét, hirdeti az élet értelmét, tudatosítja, hogy a bűnöktől csak Krisztus szabadíthat meg. „Jelzi is és oltalmazza is az emberi személy transzcendenciáját."

Ugyanakkor kiforrott, világos tanítással rendelkezik a társadalmi életről, és határozottan felszólítja a világiakat, hogy a hit fényénél alakítsák az evilági dolgokat.

Az igazság ez esetben is két pólusú. Egyiket sem hagyhatjuk el. Hiszen az egyház célja az üdvösség, amely eszkatologikus jellegű, mégis ebben a világban létezik, tagjai a társadalom tagjai is. Maga is egy társadalmi jellegű egyesülés eszközeivel rendelkező társaság.

Az is világos, hogy egyetemes küldetése és az emberiség egységének szolgálata miatt nem lehet részérdekek képviselője, és nem bonyolódhat politikai küzdelmekbe. Társadalmi küldetése sokszínű. Tanításában az emberi személy méltóságát védi és magasabbrendűvé teszi, erősíti a társadalom kötelékeit, mélyebb értelmet ad az ember mindennapi tevékenységének. Kötelessége, hogy az igazságosság sérelme esetén felemelje szavát. A világiak politikai tevékenységén keresztül is szolgálja a közjót. Részt vállal az oktatás, nevelés feladatában, a kultúra világában is teljesíti küldetését. Szociális tevékenységével megkülönböztetés nélkül szolgálja a rászorulókat.

Olyan korban élünk, amikor az egyházat és a társadalmat egyaránt meg kell újítani. A katolikus értelmiséginek mindkettőben részt kell vállalnia. Az értelmiségi természetesen nem csupán felsőfokú végzettséget jelent. A katolikus értelmiségi jobban bízik Istenben, mint önmagában, szereti az egyházát, képes és akarja is annak ügyét előbbre vinni. Nem sémákban gondolkodik, érzékeli a problémák egyediségét. Látja, hogy ma megújulásra van szükség inkább, mint máskor. Tudja, hogy az átgondolásra is kell időt szánni, de a cselekvésre többet.

Az egyház megújulásának egyik feltétele az együttműködés, az egység keresése. A sok törésvonal egyike a konzervatív-liberális ellentét. Hála Istennek, ez nem fedi teljesen az egyházon kívüli hasonló ellentétet, de a veszélye folyamatosan fenyeget annak, hogy „begyűrűzik'', és az egészséges feszültséget ellenségeskedéssé torzítja. Az értelmiségi nem a konzervatív és liberális bástyákon belüli leegyszerűsítéseket ismételgeti, mérlegel minden új körülményt, és hagyja magát akár meggyőzni is.

Egyházunk megújításának feladata nemcsak a folyamatos keresztény megújulási kötelezettséget jelenti, vagyis azt, hogy minden korban, minden helyzetben önmagunkat az evangéliumi mércéhez mérjük. Még csak nem is a világegyházban zajló megújulási folyamatban való részvételről van szó. Arról is persze, de elsősorban a magyar egyház több évtizedes korlátozásából adódó hiányok pótlásáról. Ebben nélkülözhetetlen szerepe van a világiaknak.

A katolikus értelmiségi küldetése nemcsak az egyház, hanem a társadalom megújítására is szól. Azt kell adnunk, amit mi tudunk adni. Ez a mai magyar társadalom ugyancsak magán viseli az elmúlt évtizedek nyomait. A szabadság hiánya, az erős központi irányítás, a marxista ideológia egyeduralma nemcsak a gazdasági életben, de a kultúra világában, az oktatásban, a sajtóban, az ún. civil szférában meglehetősen szűk kereteket szabott. A szocializmus évei olyan viszonyokat teremtettek, amelyek a lakosság életformáját, a felnövő nemzedék személyiségét is rossz irányba befolyásolták. A magyar közéletet, kultúrát, nevelést ezer éven át formáló keresztény értékeket néhány évtizedre a magánélet keretei közé száműzték. Nagyon egyszerű feladat lenne az eredeti állapot helyreállítása, ha azóta nem változott volna meg körülöttünk a világ. A keresztény szellemiségtől idegen, sőt azt kiszorítani törekvő eszmék működnek nálunk is. Ezek, és az őket képviselő politikai erők zűrzavaros küzdelmében a kereszténység rossz pozícióból indul. Az elmúlt rendszer kontraszelektált apparátusa a helyén maradt. Kulcsfontosságú területeket ural. Úgy tűnik, szövetségesre talált a jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező szélsőséges liberális erőkkel. Egyik fél sem érdekelt a kereszténység erősödésében.

A lakosság jelentős része közömbös és tájékozatlan, ezért könnyen befolyásolható. Megnyerésére sokan pályáznak. A keresztény értelmiségiek körében sem egyértelmű az egyház társadalmi jelenlétének, tevékenységi körének, missziós módszereinek megítélése. Az ellentétes vélemények egyike szerint a magyar társadalom olyan állapotban van, hogy csak az egyházak menthetik meg. Hogy ezt megtehessék, vissza kell állítani őket egykori pozíciójukba. A másik vélemény szerint vége a keresztény társadalomnak, kisebbségbe került, követelőzéseinkkel ne ingereljük a többséget.

A vélemények mögött az a kérdés áll, mihez mérjük az egyház jövendő társadalmi jelenlétét. Az egykori magyar valósághoz, amely egy letűnt kort tükröz, de mégis a magyar hagyományokhoz való szerves kapcsolódást jelentené? Egy modern demokratikus államhoz? De melyikhez? A különbség közöttük óriási, viszonyaink gyökeresen különböznek, de mégis egy mai létező modellt jelentenek. Harmadik lehetőség a jelenlegi állapot. Ez a színtiszta valóság, legfeljebb súlyos igazságtalanság következménye. A megoldáshoz bizonyára mindhárom szempontra szükségünk lesz. Nem tudjuk megúszni az elemzést, kísérletezést, erőfeszítést, de az egyezkedést és küzdelmet sem. Nyitottnak kell lennünk az igazság és egymás felé, ahhoz, hogy belső egységünket és a helyes megoldást megtaláljuk. De mindenekelőtt világosan kell látnunk azt a környezetet, amelyben az egyház él és működik. Az eszmei és politikai tisztánlátásban, a határvonalak felismerésében és talán a helyes döntésben is segíthet, ha megvizsgáljuk a politikai erők viszonyát három lényeges kérdéshez. Ezek: Milyen az emberképük, milyen az egyházképük, és hogyan vélekednek néhány konkrét kérdésről.

1) Az általuk felrajzolt emberkép azért fontos, mert ez határozza meg szimpatizánsainak körét, üzenetet közvetít számukra: Ilyennek kívánjuk nevelni iskoláinkban gyermekeiteket, azért küzdünk, hogy elérhessétek, ami nektek fontos. Korunkban az emberrel foglalkozó tudományok nagy érdeklődésnek örvendenek, s az emberi személy méltósága, különösen szabadsága figyelmet kelt. Ez utóbbi értelmezése döntő vonása az említett emberképnek. A mindennapi életben és a politikai törekvésekben pedig lényeges különbségeket eredményez.

A szocializmus tanai és annak különböző formái változatos képet mutatnak, köztük legmarkánsabb a marxizmus. Az embert egy társadalmi osztály tagjaként értelmezi. A legkiválóbbak az osztályharc során komoly áldozatokat is vállalnak. Az ember egyéni szabadsága feloldódik a közösségben. Mint a tévtanítások általában, a marxizmus is az igazság egyik oldalát – jelen esetben a közösségi felelősséget – hangsúlyozza, sőt torzítja.

A liberalizmus – amelynek sokszínűségét és fejlődését ismerjük – tévesen értelmezi az igazság másik oldalát, az ember autonómiáját. Különösen az erkölcsi autonómia áll szemben a keresztény tanítással. A személy szabadságának ez az értelmezése utat nyit az önzés felé, és a túlzott fogyasztói szemlélet kialakulásához vezet. Az anyagi javak elsőbbsége és az erkölcsi gátlás nélküli „önmegvalósítás" nincs összhangban a keresztény értékrenddel. A személy szabadsága az emberről szóló keresztény tanítás lényegi eleme. A teológia a bűn kötöttségeitől való megszabadulásról beszél, amelyet a megváltás hozott. A filozófia szerint az igazságot kereső ember csak szabadon képes azt megtalálni. A jó is csak szabadon választható. Szabadságunknak az ad értelmet, ha az Isten tervei szerinti megoldásokat keressük, ami végül is boldogságunkat biztosítja. Ez nem szabadságunk korlátozása, hanem annak értelme.

2) A politikai pártok kereszténységhez való viszonyát egyházképük is jelzi. A döntő kérdés az, hogyan vélekednek az egyház társadalmi szerepéről. A templomfalak között szeretnék-e látni a hívőket, vagy elfogadják, hogy jelenlétükkel és tevékenységükkel formálják a társadalmat, megjelenítik a keresztény értékeket. Ez azt jelenti, hogy az oktatásban, a kultúra területén, a sajtóban, a szociális munkában, az egészségügyben betöltik az önértelmezésükből adódó szolgálatukat.

A feladatvállalás mértékéről természetesen eltérnek a vélemények, de a ténye ma nem vitatható. Bizonyos politikai erőknek az az érdeke, hogy az egyház egy jól behatárolt területen belül mozogjon, és ne akarjon semmiféle kovászszerepet betölteni.

3) Ez a szándék jól nyomon követhető néhány konkrét kérdésben.

- Ilyen a katolikus iskolák ügye. Az egyház pedagógiai tevékenysége küldetéséből fakad. A keresztény fiatalok nevelésének feladata a családra és az iskolára hárul. A család e feladatának betöltését szolgáló körülmények megteremtése is a politika feladata. Érdemes lenne ezt a kérdést is elemezni.

Ma Magyarországon könnyen alapíthat iskolát az, akinek pénze van. Viszont ismerjük az egyházi iskolák alapításának nehézségeit, a megdöbbentő erejű ellenállást. Vajon mi az oka? Talán a jelenlegi iskolarendszer elkötelezett hívei féltik pozíciójukat? Vagy a társadalmat féltik egyesek a keresztény „fertőzéstől", mert tudják, hogy az iskolák ebben igen eredményesek? Az iskolaügy az egyház számára is stratégiai kérdés. Ennek egyik legfontosabb eleme a pedagógusképzés. Az ismert adatok szerint a gyermekek 2,2%-a jár egyházi iskolába, néhány év múlva 6–8% lesz az arány. Meggyőződésem, hogy a meglevő és a felébresztett szülői igény, valamint az egyház lehetőségei 20% körül fogja állandósítani az egyházi iskolák arányát.

– Az iskolai hitoktatásnak megvan a maga szerepe az egyház életében. Ez a szerep más, mint a templomi oktatásé, de ugyanúgy nélkülözhetetlen. Tagokat és kültagokat nevel az egyház számára. Ma olyan körülmények között történik, amelyek a gyermekektől és a hitoktatóktól komoly áldozatokat igényelnek. Egyházon belül is sokan emlegetik a szülői háttér hiányát, a fegyelmezési nehézségeket, a bensőséges templomi közösség előnyét. Ezek létező problémák, de nem érintik az iskolai hitoktatás szükségességének kérdését. Azok a politikai erők, amelyek az egyház társadalmi szerepét akarják csökkenteni, az iskolai hitoktatás jelenlegi szinten tartását vagy megszüntetését szeretnék.

– Az egyházi ingatlanok tulajdonjogi rendezése ugyanezt a szerepvállalást szolgálja. Tulajdonba juttatásuk segítése vagy akadályozása szintén jellemzője egy párt egyházhoz való viszonyának. A változásoknál fontos figyelembe venni a személyes érdekeket és érzékenységeket; de leplezzük le a mögöttük meghúzódó és azokat kihasználó sanda szándékokat is.

– A kisegyházak működési lehetőségét biztosítani kell. A történelmi egyházak bírálhatják azok módszereit, de dolgozhatnak is úgy, hogy hasonló missziós eredményeket érjenek el.

–  A destruktív szekták létét nem lehet tagadni, és dcstruktivitásukat nem szükséges minden országban újból bizonyítani. Csak remélni tudjuk, hogy védelmük mögött nem a kereszténység közvetett lejáratásának szándéka húzódik meg.

A mai bonyolult politikai helyzetben biztos és hiteles eligazítást adnak századunk egyik nagy pápájának, VI. Pálnak a szavai: „A keresztény ember tehát, aki hite szerint, politikai tevékenységét mások javának szolgálataként értelmezve kíván élni, ha nem akar konfliktusba kerülni önmagával, nem lehet olyan ideológiai rendszerek támogatója, amelyek alapvetően vagy tanításuk lényeges pontjain ellentétesek vallott hitével és az emberről alkotott felfogásával. Nem támogathatja tehát a marxista ideológiát sem, annak ateista materializmusát, erőszakot hirdető dialektikáját, és végül azt a logikáját, amely a személyes szabadságot a közösségben oldja fel, megtagadva ezzel egyúttal az embertől minden magasabbrendű, transzcendentális jelleget. De a keresztény nem támogathatja az úgynevezett liberális ideológiát sem, amely azt állítja, hogy a személy szabadságát teszi a legfontosabb helyre, függetlennek mondva azt bármiféle szabályozástól, ám e szabadságot kizárólag az érdek és a hatalom hajszolására sarkallja."

Tomka Miklós

VALLÁS ÉS PÁRT

Tavaly novemberben bejárta az országot a hír: a Hit Gyülekezete pártot alapít. A demokráciáért és az állam és egyház elválasztásáért aggódó halk kritikára a gyülekezet vezetője azonnal válaszolt. Szerinte normális dolog, ha egy felekezet pártként is csatasorba lép, és ez megfelel a nemzetközi gyakorlatnak.1

Nem sokkal korábban az Országgyűlés alelnöke, az SZDSZ egyik ügyvivője, dr. Dornbach Alajos tartott előadást Münchenben, és nyilatkozott a vallás és a pártállás hazai viszonyáról. Adatokra hivatkozva azt vélte, hogy az első szabad választás két legsúlyosabb pártjában hívők és nem hívők hasonló arányban voltak. Elmondotta, hogy XY „vallásszociológus ismételt felmérései és több kutatóintézet 1990–93-ban végzett közvélemény-kutatásai szerint a két legnagyobb párt, a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége párttagságában vagy szavazótáborában a vallásos emberek aránya körülbelül azonos, pontosabban 2-3%-os az eltérés." A közvélemény-kutatások szerint azonban 1993 nyarára-őszére már sem az MDF, sem az SZDSZ nem tartozott „a két legnagyobb párt" közé! Vajon fedi-e a valóságot, hogy támogatóik között „a vallásos emberek aránya körülbelül azonos"?

Feltehetjük általánosan is a kérdést: van-e szerepe a vallásosságnak az állampolgárok pártpolitikai rokonszenveiben és ellenszenveiben? A választói döntések a vallásosság-nemvallásosság dimenziói mentén tagolódnak-e? S mi lenne kívánatos a társadalom és az egyházak szempontjából? Noha ma, 1993 őszén, az ország lakóinak egy tekintélyes része nem látja értelmét, hogy véleményt mondjon s majdan szavazzon, továbbá, noha sokan bizonytalanok, hogy mely pártra adják voksukat, megkísérelhetjük, hogy kérdéseinkre az 1990., 1991. és 1993. évi közvélemény-kutatások segítségével választ adjunk.

Katolikus irányelvek

„Akárhányszor éppen a dolgok keresztény szemlélete ajánl egyeseknek valamilyen megoldást. Más hívők viszont, amint ez gyakorta és egészen jogosan megtörténik, nem kisebb őszinteséggel másképp vélekednek ugyanarról a dologról... Ilyen esetekben senkinek sem szabad az egyház tekintélyét a maga véleményének támogatására lefoglalni" – tanít a zsinat. A témával kapcsolatos zsinati viták és egyéb szövegek ismeretében jogos az az elterjedt felfogás, amely ebből a megállapításból háromféle következtetést von le.

Először, az evilági dolgokban jogos és – a megítélés ismérveinek különbözősége, valamint a tárgyi ismeretek eltéréseinek következtében – indokolt a keresztény közösségen belüli pluralizmus, nem utolsó sorban politikai kérdésekben. Röviden: ugyanaz a keresztény hit különböző embereket különböző pártok melletti elköteleződésre indíthat. Más szóval – a vallásos emberek egymástól eltérő politikai véleménye (vallási alapon) nem kifogásolható.

A második következtetés az, hogy az egyház, azaz a Krisztus útját járók összessége nem horgonyoz le semmilyen párt és politika mellett, hanem nyitott mindenki előtt, mindenkinek hirdetni akarja a jó hírt, tudva tudván, hogy Isten országa nem e világból való. A mindenki irányába azonos nyitottságot az „egyenlő távolság tartása" elveként szokás emlegetni. Ezt az elvet az egyház nem adhatja fel, ha nem akar hűtlen lenni Alapítójához, aki „minden néphez" (réteghez, párthoz, korosztályhoz stb.) küldte. Az elv megvalósítása azonban két okból is nehéz. Egyrészt éppen a Jézusról való tanúságtételből, a rászorulók melletti állásfoglalásból és a keresztény szabadság hirdetéséből alkalmasint az is következik, hogy az egyháznak határozottan fel kell emelnie szavát minden antihumánus, kizsákmányoló és vallásellenes elmélettel és gyakorlattal (és ily módon talán bizonyos pártokkal és mozgalmakkal) szemben. Másrészt hiába törekszik az egyház a pártokkal „egyenlő távolságra", ha egyes pártok elhatárolják magukat az egyháztól, vagy éppen vallás- és egyházellenes programot hirdetnek.

A harmadik következtetés pedig az, hogy az egyház visszautasítja, hogy bárki azt állítsa, hogy ő keresztényebb, mint a másik (vagy éppenséggel csak ő az „igazán" keresztényi és egyházias, a másik pedig nem az). Ennek a következtetésnek az a jézusi figyelmeztetés a lényege, hogy „nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát."4 A Jézushoz igazodás mércéje pedig az éhezőknek enni adás, az idegenek el- és befogadása, a rászorulók támogatása, a sérültek gyógyítása, az üldözöttek és a büntetésüket töltők szerető körülvevése – csupa olyan norma, ami meglehetősen független az egyházi szervezettel és intézményekkel szembeni bizalomtól vagy a bizalmatlanságtól (de nem független a szociális érzékenységtől). Az igazi kérdés tehát az, hogy ki – melyik párt – szolgálja jobban a társadalmat, és mindenekelőtt a rászorulókat.

Számok és tények

Tény és való, 1990-ben az MDF szavazói között csak kevéssel (5,8 százalékkal) többen voltak vallásosak, mint az SZDSZ-re szavazók között. Az is igaz viszont, hogy a későbbi kormánykoalíció választóinak több mint háromnegyede, míg a későbbi ellenzéki pártok híveinek csak valamivel több mint fele mondotta magát vallásosnak. Megfordítva pedig a három későbbi ellenzéki párt választói táborában kétszer akkora volt a nem hívők aránya, mint a kormányra kerülő három párt támogatói körében (1. tábla). A választói magatartásban tehát szemmel láthatóan érvényesültek világnézeti szempontok. Azok a választási prognózisok bizonyultak pontosabbnak, amelyek a „vallási tényezőt" komolyan vették. S alighanem a vallásosság szerepéről való téves felfogás is hozzájárult az ellenzéki pártok csalódásához. 1990 után mindenesetre többen utaltak arra, hogy az első szabad választásokon a vallásosság döntő tényező is lehetett.

A vallásosság 1990. évi meghatározó politikai szerepének egy dolog mond ellent: a programok hiánya, a pártok és a jelöltek ismeretlensége, a választásokban érvényesülő esetlegesség.7 Ez alighanem eltompított, elfedett minden egyéb tényezőt. Ezért az 1990-ben kialakult parlamenti erőviszonyok egyáltalán nem biztos, hogy kifejezik a társadalom megoszlását.

A vallás és párt közötti viszony további történetéhez hozzátartozik két egymással ellentétes törekvés. Az egyik szerint minden párt hangsúlyozza a vallás iránti rokonszenvét, vallásos szekciót szervez, keresi a kapcsolatot az egyházak vezetésével. Ez a stratégia az egyes pártok hívő tagjait arról győzködi, hogy ők ott jó helyen vannak, a majdani választók között pedig a vallásosak szavazatait is megnyerni igyekszik. Ezzel ellentétes egyes pártoknak az az alapállása, ami az egyházak társadalmi szerepének megszüntetésére, vagy legalább korlátozására irányul. A hitoktatásról, az egyházi vagyon visszaadásáról, az egyházi iskolákról és az egyházak anyagi támogatásáról folyó viták határozottan körvonalazták a pártok egyházpolitikai elképzeléseit, ezzel a társadalom számára is tájékoztatást adva.

1990, 1991, 1993 között mindenesetre a vallásosság és a pártállás kapcsolatának erősödését látjuk. Ez egyaránt igaz, ha az MDF-et és az SZDSZ-t, valamint ha a kormánypártokat és az ellenzéket hasonlítjuk össze. „Az egyház tanítása szerint vallásosak" aránya az MDF-ben mindig magasabb, mint az SZDSZ-ben, de a különbség nő az 1990. évi 2,3 százalékról 1991 őszére 10,7, majd 1993 nyarára 12,5 százalékra. „Az egyház tanítása szerint" és a „maguk módján vallásosak" együttes arányában ugyancsak folyamatosan vezet az MDF az SZDSZ előtt: 1990-ben 5,8, 1991-ben 9,4, 1993-ban 21,4 százalékkal.

A kormánypártok és az ellenzék tábora közötti különbségek kezdettől nagyobbak, de kevésbé változnak. A kormánypártok szavazói között több „az egyház tanítása szerint vallásos", mint az ellenzékben, mégpedig 1990-ben 13,8, 1991-ben 20,2, s most 1993-ban 26 százalékkal több. Ezt persze úgy is olvashatjuk, hogy az „egyháziasan" vallásosak aránya a kormánypártok szavazói között 1990-ben két és félszer akkora volt, mint az ellenzék hívei között, 1993-ban viszont már négyszer akkora. A vallásosak összesített részarányában való különbség is nőtt, de csak kisebb mértékben (1. tábla).

Egy pontra kell még felfigyelnünk. Látjuk, hogy a pártállás és a világnézeti beállítottság kapcsolata erősödött. Más megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy nőtt a kormánypártok vallásos, mindenekelőtt „az egyház tanítása szerint vallásos" támogatóinak aránya. (Ám alighanem pontosabb úgy fogalmazni, hogy a választási szándékok terén a kormánypártok népszerűségének csökkenése elsősorban a nem vallásos választóknak az ellenzékhez csatlakozását jelenti.) Ezek a tendenciák ellenben nem jellemzik a FIDESZ-t, amelynek szimpatizánsai között az „egyháziasan" vallásosak aránya 1990 és 1993 között állandó, a vallásosak összesített aránya kevéssé (az össztársadalmi változásoknak megfelelően) emelkedett. Eszerint a FIDESZ potenciális választóinak világnézeti összetétele alig változott. A párt növekvő népszerűségében vallásos és egyházias emberek támogatása is szerepet játszik.

Viszonylag egyszerű dolog egy-egy párt híveinek világnézeti megoszlásáról beszélni, hiszen az emberek meglehetős biztonsággal minősítik magukat „az egyház tanítása szerint" vagy „a maguk módján vallásosnak", „nem vallásosnak" vagy „más világnézetűnek, határozottan nem vallásosnak". A felnőtt népességnek csupán 5-6 százaléka bizonytalan, hogy magát vallásosnak vagy nem vallásosnak minősítse-e. Nehezebb a feladat, ha a világnézeti típusok pártpolitikai összetételét akarjuk megtudni, hiszen sokan nem mennek szavazni, nem alkotnak véleményt, talán nem bíznak a politikában, talán saját részvételüknek nem látják értelmét.

1. tábla

Különböző világnézeti álláspontokat képviselők aránya 1990 tavaszán, 1991 őszén és 1993 nyarán, az egyes pártok szavazótáborában. (Százalékban N 1990=1000, N 1991=1000, N 1993=2000)

  MDF KDNP FKGP Kormánypártok SZDSZ FIDESZ MSZP Ellenzéki pártok

     összesen    összesen

Vallásos az 1990 15,2 61,3 32,8 24,5 12,9 9,5 8,8 10,7

egyház taní- 1991 19,2 53,5 26,2 28,4 8,5 8,5 5,9 8,2

tása szerint 1993 22,8 55,2 28,0 34,3 10,3 9,4 3,4 8,3

Vallásos mind- 1990 70,8 96,2 84,7 76,9 65,0 53,8 49,0 57,0

összesen (egyházi 1991 77,9 95,0 86,9 83,7 68,5 56,0 55,9 60,7

+ maga módján) 1993 74,0 93,8 89,2 84,6 52,6 59,8 52,5 58,1

Nem vallásos és ateista 1990 1991 1993 24,4 18,3 17,1 3,4

7,0 5,2 12,0

8,2

7,5 19,1 13,0 10,6 28,7 24,6 27,0 38,3 39,6

25,5 46,0

44,2 29,7 36,9

34,3 26,7

Forrás: 1990. és 1991 évi adatok a Magvar Közvéleménykutató Intézet felvételeiből. Részben publikálva 1993. évi adatok a Szonda Ipsos Közvélemény-kutató Intézet által végzett kutatásból. Részben publikálva. Az adatok egy részéért köszönet illeti Stumpf István kutatásvezető szíves segítségét.

1993 nyarán az ország lakosságának egyharmada nem tudta, hogy melyik pártra szavazna. (Adataink ezért sem, meg a közben eltelt idő miatt sem tekinthetők választási előjelzésnek!) A határozott véleménnyel rendelkező másik kétharmad, s ezen belül is külön-külön az „egyháziasan" és a „maguk módján" vallásosak pártállása néhány vonatkozásban mégis tanulságos.

„Egyházias" és „magán" vallásosak és a többiek pártállása

Már az eddigiekből is leszűrhetjük azt a következtetést, hogy a magyar társadalomban sajátos polarizálódás erősödik. Növekvő mértékben egybeesik a világnézeti és a pártpolitikai struktúra. A pártok (s még inkább a jelenlegi kormánypárt, ill. ellenzék) egyre inkább világnézeti alapon meghatározható közösségeket képviselnek. Megfordítható-e ez az állítás? Igaz-e vajon, hogy a vallásos emberek zöme bizonyos pártokkal rokonszenvezik, másokkal nem? Igaz-e, hogy a vallásos emberek más pártokat részesítenek előnyben, mint a társadalom vallásilag bizonytalan vagy nem vallásos harmada?

Az „egyház tanítása szerint vallásosak", a „maguk módján vallásosak", valamint a bizonytalanok és nem vallásosak adatainak összehasonlításával nagyon markáns eltérésekhez jutunk. Az „egyháziasak" nagyobbik fele szavazna ma a kormánypártok valamelyikére, egyharmada a jelenlegi ellenzékre. A „maguk módján vallásosak" rokonszenve az ellenkező irányba húz. Kétharmaduk az ellenzék pártjaira voksolna, s csak negyedrészük a kormánykoalíció egyik pártjára. A most elképzelt választási magatartásuk szerint a „maguk módján vallásosak" jobban hasonlítanak a társadalom vallásilag bizonytalan és nem hívő részére, mint „az egyház tanítása szerint vallásosakra". Máshonnan közelítve ez azt is jelenti, hogy az „egyháziasan"vallásosak pártpolitikai rokonszenvei alapvetően eltérnek a társadalom nagy többségétől (ha kormánypárt-ellenzék kettőségben gondolkodunk, úgy „az egyház tanítása szerint vallásosak" véleménye szinte ellentétes a társadalom több mint négyötödét alkotó nem egyházias felfogású részének nézeteivel). (2. tábla)

Az „egyháziasan" vallásosakkal szemben a másik – ám korántsem annyira elkülönülő – pólust azok alkotják, akik nem vallásosak, vagy nem tudják eldönteni, hogy vallásosak-e, vagy sem. A kormánypártiak aránya körükben a 10 százalékot sem éri el. Az MSZP-re éppen kétszer annyian szavaznának, mint a három kormánypártra együttesen. Közel felük ellenben a FIDESZ-szel rokonszenvez.

2. tábla

Az „egyház tanítása szerint vallásosak", a „maguk módján vallásosak" és a társadalom többi részének a pártok iránti rokonszenv szerinti megoszlása 1993 nyarán. (A határozott véleménnyel rendelkezők százalékában.)

Ha most lennének országgyűlési választások, melyik pártra szavazna?

Vallásos az Vallásos a  A társadalom

egyház taní- maga mód-     többi ré-

tása szerint ján    sze

 N= 192 664 499

-MDF -KDNP -FKGP  14,6 27,6 13,5 9,5 5,6

8,6 6,4 1,2 2,0

 összesen: 55,7 23,7 9,6

- SZDSZ – FIDESZ -MSZP  7,3 27,1

4,2 8,7 41,9 14,7 13,0 44,5 19,3

 összesen: 38,6 65,3 76,8

- egyéb párt  5,7 11,0 13,6

 mindösszesen: 100,0 100,0 100,0

Forrás: mint előbb  

Oszloptársadalom?

A századforduló egyházpolitikai összeütközései Franciaországban köztudottan az egyház közéleti szerepének erőszakos felszámolásához, intézményei és tulajdona zömének államosításához és a katolicizmus kríziséhez vezettek, amiből csak évtizedek múltán tudott kilábalni. Sőt, Franciaország talán csak mára jutott el odáig, hogy világnézeti kérdésekben is demokráciáról lehessen beszélni, és a hívők és az előbb egyházellenes állam között új társadalmi szerződést lehessen előkészíteni.11 Ma Magyarországon sokan sürgetik a – századunk első felét jellemző – „francia modell" bevezetését.

Ugyancsak a századforduló „kultúrharca" több európai társadalomban oda vezetett, hogy a katolikus egyház a szekuláris áramlatokkal és társadalmi erőkkel szemben a visszahúzódást tekintette egyedüli megoldásnak. A vallásellenes (vagy katolikusellenes) oktatással, tömegkommunikációval, pártokkal, munkavállalói szervezetekkel, sőt egészségügyi intézményekkel szemben külön kis világot teremtett, államot az államban, katolikus óvodákat, iskolákat, egyetemet, sajtót, rádiót, tévét, pártot és szakszervezetet, szociális otthonokat és kórházakat. A katolikus ember a születéstől a halálig katolikus intézmények segítségével élhette életét. S ahol a társadalom egyik fele saját intézményrendszert teremt, ott a másik fele is ugyanerre kényszerült. Ezt a modellt nevezi a szakirodalom a társadalomszervezet vertikális tagozódásának, vagy „oszloposodásának". Persze ez a név sem tudja elfeledni, hogy itt gettósodásról, elszigetelődésről, bezárkózásról is szó van, ami csak nagyon korlátozottan teszi lehetővé a demokráciát, és akadályozza mind a társadalmi kommunikációt, mind a modernizációt. A nyugat-európai tapasztalatok azt mutatják, hogy modern viszonyok között ez a modell tarthatatlan. Pedig mintha nálunk erőteljes törekvések mutatnának ebbe az irányba.

Az újkori és legújabbkori európai és amerikai történetben alighanem nincs példa arra, hogy az egyház pártot alapított volna. A századforduló tájékán azonban nem kell sokáig keresni, ha tagságában és érdekképviseleti törekvéseiben egy egyházhoz vagy vallási csoporthoz kötődő pártot akarunk találni. Napjainkban az ilyesmi főleg olyan társadalmakra jellemző, amelyeknek politikai rendszere elmaradott, és amelyekben van táptalaja a fundamentalista vallásosságnak. Kérdés, fordítva nem érvényes-e ez a képlet. Félő, hogy a kifejezetten vagy akár csak rejtett módon felekezeti vagy vallási párt erősebben polarizálja a társadalmat, mint a világnézetileg semleges párt. Félő, hogy az „oszloposodás" egyszerre „bezár" (ugyanis a hasonló gondolkodásúak világába) és „kizár" (mindenkit, aki másféle). Félő, hogy ez a társadalom együttműködés helyett frontokat, állóharcot teremt. S félő, hogy ez súlyosan akadályozza az egyház mindenkihez szóló küldetésének megvalósítását.

Jegyzetek

1 HVG 1993. oki. 30., Magyar Narancs 1993. nov. 4., HVG 1993. nov. 13., stb.

2 „Az egyházak és a szabadelvűség." Mérleg 1993. 2. 115–119. old.

Az egyház a mai világban. A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúciója. 43. pont. In: Tomka Miklós-Goják János (szerk.): Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. Budapest, Szent István Társulat 1993. 229. old.

4 Mt7,21.

5 Mt 26,33-46.

6 Tomka Miklós: Vallás és közélet 1989-ben. In: Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve. 1990. Budapest, AULA-OMIKK 1990., 108-115. old.

Bíró Lajos, Bokor Ágnes, Gombás Gábor, Karajánnisz Manolisz: A közvélemény 1989-ben. In: Kurtán S., Sándor R, Vass L. i. m. 433–463. old.

Tomka Miklós: Magyar Katolicizmus 1991. Budapest, Országos Lelkipásztort Intézet 1991. Stumpf István: Vallásosság és választói magatartás. Magyar Hírlap 1993. szept. 17.

Bozsóky Pál Gerő: Az állam és az egyház kapcsolatai Franciaországban. Újvidék, Agapé 1992.

Baubérot, Jean: Vers un nouveau pacte laique? Paris, Seuil, 1990.

Righart, Ilans: De katholieke zuil in Európa: vergelijkend onderzoek naar het onstaan van verzuiling onder katholieken in Oostenrijk, Zwitserland, Belgié en Nederland. Meppel, Boom 1986.

II. János Pál pápa Socialium scientiarum investigationes kezdetű, 1994. január 1-én kelt motu propriójával létrehozta a Társadalomtudományok Pápai Akadémiáját. (Szándékát már 1991. december 23-án bejelentette.) Az Akadémia feladatául a következőt jelölte meg: „Előmozdítani a társadalomtudományok, a közgazdaságtan, a politika és a jogtudományok tanulmányozását és fejlődését az egyház szociális tanítása fényében." (Statútum, 1. pont.) A szentatya az Akadémia elnökéül Edmond Malinvaud professzort nevezte ki, aki jelenleg a párizsi College de France-ban tanít. Tagjai maximum negyvenen lehetnek. A pápa máris kinevezett 24 országból 31 akadémikust. Köztük van Muzslay István magyar jezsuita szociológus, a Leuveni Egyetem volt professzora.

KULTÚRA ÉS ÉLET

Szabó Ferenc:

HUSZONÖT ÉVE HUNYT EL ROMANO GUARDINI

Münchenben 1968. október 1-én hunyt el Romano Guardini, aki a modern keresztény humanista ragyogó alakját testesítette meg. A pap, a teológus, a szellemtörténész és lelki író egyesült személyében. Magyarországon a két háború között főleg liturgikus művei révén vált ismertté; 1986-ban a Szent István Társulat kiadta híres, Az Úr c. könyvét, így a mai nemzedék is forgathatja ezt a szép Jézus Krisztusról szóló munkát. (A Vigilia kiadó „XX. századi keresztény gondolkodók" c. sorozatában 1994-re tervezi Az újkor vége és A hatalom c. könyvei magyar kiadását.) Guardini kétséget kizáróan a „kereszténység klasszikusai" közé tartozik. Könyvei nem avulnak el.

Minden bizonnyal annak is köszönhető kristálytiszta német stílusa, hogy olasz vér csörgedezett ereiben. Veronában született 1885-ben, de még egyéves sem volt, amikor szülei átköltöztek Mainzba, ahol apja olasz konzul volt. Romano német nevelést kapott az iskolában, az olasz szülők azonban a szellemi „limpidezza" (átlátszó tisztaság) képességét adták át neki.

Guardini Münchenben az egyetemen kémiát, ill. politikai gazdaságtant tanul, majd beiratkozik az orvosi fakultásra. 1905-ben Berlinben vallási válságon esik át: érzi Isten hívását; sok vívódás után – apja ellenzésére is – papnak jelentkezik. Freiburgban, Tübingenben és Mainzban végzi teológiai tanulmányait; 1911-ben szentelik pappá.

A következő évben német állampolgár lesz. Freiburgban Bonaventura teológiájából doktorál. Ezután öt évig lelkipásztorkodik Mainzban.

Németországban ekkor kezd kibontakozni a liturgikus mozgalom. A fiatal Romano Guardini maga köré gyűjti a fiatalokat: bevezeti őket a liturgia szellemébe, és megkezdi világnézeti előadásait is. 1923-ban azzal bízzák meg, hogy Berlinben alapítsa meg a katolikus világnézet tanszékét. A német főváros protestáns egyetemi környezetében Guardini és köre képviseli a katolicizmust. Ebben az időben az észak-német katolikusok még tele vannak kisebbrendűségi érzéssel. A berlini professzor azonban csakhamar „felszabadítja" őket. Előadásainak sikerét a fiatal Bergsonéhoz lehet hasonlítani: a legkülönbözőbb összetételű hallgatóság szorongott az előadóteremben.

De a hitlerizmus réme már előrevetíti árnyékát. Jóllehet Guardini tevékenységében nincs semmi politika, a „harmadik birodalom" kopói előtt gyanús személyiség. A már régóta híres vasárnap délelőtti diákmiséket ellenőrzik. Himmler rendőrsége többször házkutatást végez az ifjúsági központban, mígnem 1939-ben bezárják „államellenes tevékenység" miatt. Guardinitól elveszik katedráját. Most magánúton folytatja világnézeti nevelőmunkáját: katolikus tanfolyamot szervez, és megalapítja a Katholische Bildungswerk nevű szabadegyetemet. De mivel a Gestapo hálója egyre inkább összeszorul körülötte, 1943-ban visszavonul egyik barátjához, Joseph Wiegerhez, és Mooshausen közelében, egy kis sváb faluban lelkészkedik egészen a háború végéig. 1945 őszén Tübingenbe kerül, ahol a katolikus világnézet katedráját bízzák rá. Roppant feladat előtt áll. A nácizmus által elnevelt, pogány szellemiséggel átitatott és kegyetlenül kiégett német fiatalságot kell visszavezetni a kereszténységhez. Németországban még teljes a zűrzavar: nemcsak a nagyvárosok hevernek romokban, hanem az eszmények és a reménység is. Az ifjúság egy rétegében úgy terjed az öngyilkosság, mint a járványos betegség. Romano Guardini megkezdi a lelki újjáépítés, a belső megújulás munkáját. Egyik tübingeni előadásában így jellemzi a helyzetet és feladatát: „Fiataljaink sebzettek, a szörnyű háború mély sebet ejtett rajtuk. Nyugodtan kell hozzájuk szólnunk: tapintattal, mint ahogy azokhoz szólunk, akik messziről tértek vissza. Tizenkét éven keresztül olyan mestereknek voltunk kiszolgáltatva, akiknek egyetlen ambíciójuk az volt, hogy megakadályozzák őket a gondolkodásban. Vissza kell most adni ifjúságunknak a szellemi nyugtalanságot. Hiszem, hogy ezek a fiatalok nem vesznek el, mert nem vesztették el munkakedvüket: ez menti meg őket a nihilizmustól és a kétségbeeséstől, amely a legjobbakat kísérti..."

A tübingeni egyetemen, amely háromnegyed részben protestáns, a katolikus világnézet tanára általánosan elismert mester lesz, mint ahogy Berlinben a háború előtt. De híre – főleg könyvei révén – túllépi Németország határait is.

Amikor Romano Guardini életművét jellemezni akarjuk, egyetlen szóval kifejezhetjük a lényeget. Ez a szó Weltanschauung, világnézet. Legfőbb törekvése az volt, hogy a katolikus világot, főleg a fiatalokat, új, dinamikus világszemléletre nevelje. Víziójának középpontjában az Úr áll, Jézus Krisztus személye. Mert a kereszténység lényege, hangsúlyozza ő maga, Krisztus személyétől elválaszthatatlan. „Ennek a lényegnek nincs elvont meghatározása. Nincs doktrína, nincs morális értékrendszer, nincs vallásos állásfoglalás, se életprogram, amely elválasztható lenne Krisztus személyétől, és amelyről mégis ezt mondhatnánk: íme, ez a kereszténység. A kereszténység Ő maga: az, ami Általa eljut az emberhez, és a kapcsolat, amely Általa Isten és az ember közt létezhet." A világnézet mint egzisztenciális állásfoglalást és életalakító tényezőt történelmi szituációkban világítja meg. Ezeknek az esszéknek a szintéziséből valóságos szellemtörténeti panoráma állítható össze. Szókratésznél kezdődik ez a sor, majd Ágostonon, Bonaventúrán, Dantén keresztül eljutunk a modernkor kezdetéhez: Pascalhoz, akit Nietzsche ,,a legnagyobb kereszténynek" nevezett. Guardini szerint a középkor egységes világképe, amelynek tökéletes példáját még megtalálhatjuk Danténál, Pascallal kezd felbomlani: a modern humanizmus születésénél vagyunk. Pascal már a keresztény kultúra válságának tanúja. A világegyetem végtelenre tágul, az ember elveszettnek érzi magát, és az Isten is valamiképp elveszíti uralmát: „wird depotenziert". A világ értéke már nem onnan van, hogy Isten teremtménye, tükröződése. Az ember tudatára ébred „tragikus végességének", és a pesszimizmus kísérti. Pascalt azonban hite még megőrzi a kétségbeeséstől. A modern ateizmus viszont a pogány amor fati-hoz, a végzethithez menekül, vagyis a mítoszba; a pogányságot eleveníti fel, vagy pedig az üres ég alatt kétségbeesetten vállalja az abszurditást. Dosztojevszkij, Hölderlin és Nietzsche művének tanulmányozásán keresztül mutatja meg Guardini azt, amit P. de Lubac a „modern ateizmus drámájának" nevezett. Nietzschével beteljesedik az istentagadó humanizmus. Az ember létét veszélyezteti az Isten, ezért meg kell halnia, hogy az ember élhessen.

Ez a tragikus félreértés ma is tart; az ateista egzisztencializmus alapdogmája lett. Guardini ezt a félreértést akarta eloszlatni írásaival. Perszonalizmusa, amely a fent említett keresztény írókon és természetesen a Szentíráson kívül sokat köszön Brentanónak és Max Schelernek, nem szűnik meg hangoztatni: Isten nem hogy veszélyezteti az ember szabadságát, de éppen személyes kibontakozásának forrása és méltóságának garanciája. A veszélyben lévő modern embernek, most a modern idők végén, csak a krisztusi üzenetben lehet reménysége. Krisztusban az élő Isten siet az ember segítségére: örök életre hívja az Egyházban felhangzó Ige által. Jézussal a cselekvés válaszútján találkozunk. Az emberi erőfeszítésnek és az egész történelemnek ő ad értelmet. Helyesen cselekedni végső elemzésben azt jelenti, hogy Jézus miatt cselekszünk, és Feléje megyünk. Még akkor is, ha tettünk közvetlen indítéka egy részleges érték, és a cél egy konkrét ember, Krisztus van a cselekvés melyén, ő az emberi közösség alapja és összetartója, az emberi tevékenység megmentője. A világot a keresztények menthetik meg, ha igazán keresztények, vagyis ha nem ők élnek, hanem Krisztus él bennünk.

De Romano Guardini műve nem csupán a keresztény filozófus műve, hanem a papé is, akinek legfőbb gondja volt, hogy Krisztushoz vezesse az embereket, ráébressze őket az Úr által hirdetett és mindannyiunknak felkínált isteni élet gazdagságára. A személy, a „belső örökkévalóság", a szabadság és a kegyelem titka Ágoston óta alig talált ily szenvedélyes búvárra.

Guardini eredetisége abban van, hogy a keresztény valóságot átfogó világnézetbe illesztette be, a modern világkép távlataiba állította Krisztus üzenetét, s elsősorban Krisztus tényét, a megtestesülést és a húsvéti titkot. Isten az élő Krisztusban nyilatkoztatta ki és közölte magát. A keresztény világnézet mindig a megtestesülés központi tényét tekinti sarokpontjának. A kinyilatkoztatás új fényt vet az idő titkára: a történelem a hívő szemében Szent Történet. Kezdete és vége az Isten titkában vész el. Guardini azok közé tartozik, akik a biblikus teológia eredményeit megismertették a hívőkkel. Az utolsó 30-50 év alatt ez a népszerűsítés olyan jelentős eredményeket ért el, hogy Guardini egyes írásai, bizonyos tételei ma már szinte közhelynek tűnnek. De ne feledjük, hogy éppen Guardininek igen nagy szerepe volt abban, hogy a csak szakemberek körében vitatott biblikus teológia tételei egy új keresztény lelkiség sugalmazói lettek széles értelmiségi körökben is.

Guardini egész életműve arra figyelmeztet bennünket, hogy a keresztény tényt – ennek középpontjában a Megtestesülés titka áll – nem szabad redukálnunk pszichológiai vagy erkölcsi összetevőire. Mivel Isten emberré lett, az Istenemberben – Jézus Krisztus által – megnyílt számunkra az út az Atyához. Az ember élő kapcsolata Istennel nemcsak pszichológiai „fogás", nem egyszerűen erkölcsi magatartás, hanem részesedés az isteni életben. Mert a Feltámadott Lelke által a Szeretet valóban kiárad szívünkbe, és új teremtményekké változtat bennünket. A keresztény lét értelme: a hívőben Krisztus él Lelke által, ezért a keresztény élete megkezdett örök élet.

Szörényi László

MEGNYITÓ PIRANESI KIÁLLÍTÁSÁHOZ

Szépművészeti Múzeum, 1993. szept. 10.

Nagyon könnyelmű voltam, amikor elvállaltam ennek a kiállításnak a megnyitását. Azt persze nem gondoltam, hogy elég felkészülésre az, hogy imádom Rómát, szoktam benne mászkálni – főleg régebben –, most pedig viszonylag tartósan immár majd két éve ott is lakom, olvastam is róla ezt-azt, valamint merészeltem 1979-ben megjelent Faludi Ferenc-kiadásom címlapjára Piranesinak a Szent Péter-templomot ábrázoló egyik metszetét helyezni. Neki is álltam ezért – megrémülve nemcsak a feladat kihívásától, hanem a kiállítás rendezőjének, Czére Andreának tudós kísérőszövegétől is, hogy elolvassak legalább egy monográfiát a művészről: ez volt John Wilton-Ely 1978-ban megjelent könyve. Azonban mindezek után még bizonytalanabb lettem a megnyitóval kapcsolatban, mint voltam korábban. Azért csak nekivágok, amúgy parasztosan, hátha használok valamit a nézőknek, vagyis Önöknek.

Az 1991-i év nagy könyvszenzációja – mindazok számára, akik nem csupán szeretik Rómát, hanem passzionátus római sétálók, esetleg gyűjtői is a bibliofília külön ágát képező római topográfiának és kalauzoknak – az az új Római műemléki atlasz volt, amely a falakon belül fekvő egész történeti városmagot térképészeti pontossággal retusált, rendkívül részletes légifelvétel-szelvényekből álló albumban mutatja be. Atlante di Roma. A Comune di Roma, vagyis a városi tanács kiadásában jelent meg, Paolo Marconi professzor bevezetőjével. Ez a műfaj tulajdonkeppen a modern technika egy eszközével készített folytatása azoknak a római látképsorozatoknak, amelyek a zarándokok és turisták céljait szolgálták, és amelyeknek forradalmi megújítása éppen Piranesi nevéhez fűződik. A hasonlóság mellett mégis felötlőbb a különbség. Mind a régebbi sorozatok, de főleg Piranesi lapjai egy-egy kiemelkedő műemlékre koncentráltak; noha éppen Piranesi igyekezett olyan kontextusba helyezni az egyes épületeket, amely mindig a város egészének látomásából táplálkozott, és érzékeltette az ember építette dzsungelnek a semmi máshoz nem hasonlítható élményét, amelyet az ember szerintem csak két helyen érzékelhet: Velencében és Rómában. Ebben az új, légifényképeken alapuló topográfiában minden megvan, de sajnos minden bele is simul egy szövegösszefüggésbe, ahol a semleges, mintegy helykitöltőnek felfogható épületek mint egységek között, azoktól mintegy keretezve találhatók a világcsodák, amelyek Rómát Rómává teszik. Ezért lengi be ezt a kötetet bizonyos szomorúság, amelyet, úgy látszik, az olasz könyvkiadás megérezvén, gyorsan piacra dobott egy másik albumot is. Ebben egymással szemben szemlélhetők a híres épületek Piranesi egy-egy metszetén, illetve egy fotó, amely lehetőleg ugyanabból a szögből készült, és az épület vagy rom mai állapotát mutatja.

Ha mármost az ember római sétái során segítségül akarja hívni akár ezt az új topográfiát, akár a régi vedutákat, sajátos szellemi konfliktusra számíthat. Tudja azt, hogy a múlt század hetvenes éveitől kezdve épített újabb épületek, tehát a keret funkcióját betöltő elemek hozzá tudnak simulni ahhoz az ékszerhez, amelynek kiemelése a szerepük. Tudja azt is, hogy egy-egy együttes megítélésében most már nem zárhatja ki ezeket az újabb építményeket sem, mégis másképp látja a fő témát, vagyis a hajdan volt és most létező palotát, templomot, kikötői rakpartot, síremléket vagy kútépítményt. Amit lát, az igazi ugyan, és mégsem az. Nemcsak azért, mert zavarja esetleg az utóbbi években végrehajtott tisztítás, vagy a túl tolakodó sörözőreklám, vagy az autóbuszmegálló, hanem azért is, mert a látvány lényegét, vagyis a feltámadás heroizmusát voltaképpen a hétköznapi urbanisztikai jelek is erősítik, éppen az a tisztítás, sörözőreklám vagy autóbuszmegálló. Pedig Róma Piranesi felfogásában éppen ezt akarta sugallni, azt a dacos történelmi identitást, amely ezredéveken át fittyet hányt a pusztulásnak, és hirdetett valamit, aminek újra és újra jelentést lehetett adni.

Megpróbálok világosabban fogalmazni: nyilvánvaló, hogy az elszórt emlékek nosztalgikus felidézése helyett éppen a város csontozatát és érrendszerét, vagyis az utakat, vízvezeték-hálózatot, a falakat és kapukat rekonstruáló Piranesi, aki megrajzolja, illetve megálmodja a teljes elpusztult ókori várost, nem emelne kifogást az ellen, hogy a mezők és kertek között szétszórt emlékek ezzel az újabb kitöltő anyaggal egészültek ki, épültek újra világvárossá. Mégis szomorú lenne, mert ebben a világvárosban nehezebben felismerhetővé váltak, a rutin által mintegy fedettebbé lettek a heroizmusnak azok az emlékjelei, amelyek a voltaképpeni Rómát adják.

Beszélhetnénk a képek magyar vonatkozásairól is. Talán a legfontosabb: Piranesi metszeteiről tanulmányozhatjuk annak az ősi, IX. századi Szent István-templomnak és a mellé épített, Szent István királyunk által alapított zarándokháznak a látványát, amelyet sajnos a 18. század végén lebontottak, és helyén ma a Szent Péter-templom sekrestyéje áll. Elmélázhatok az Odeschalchi-palota képén is; eszembe juthat, hogy a család magyar ágából eredő Erba-Odeschalchi herceg a harmincas években itt lakott olasz rokonainál, szenvedélyesen kutatva a könyvtárban nagy őse, XI. Ince pápa emlékét, közben majdnem éhen halt, mert szégyellte bevallani – mint büszke herceg -, hogy az utolsó vasát is metszetekre és könyvekre költötte. Volt is eredménye kutatásainak: mikor Budán felállították Ince szobrát, tőle kértek szakvéleményt, hogyan nézett ki a pápa, ő le is írta pontról pontra, el is utasította a szoborbizottság politikai okokból, olyan alapon, hogy egy pápa nem lehet olyan sovány, de legalább a papucsát élethűen mintázták meg. Elgondolkozhatom azon is, hogy lehet-e köze Piranesi drámai pátosszal megformált tiberisi rakpartjaihoz és kikötőihez annak a legnagyobb részt elpusztult múlt századi Duna-partnak, amelyet Hentzi bombái gyújtottak fel. Még azon is eltöprenghetnék, hogy a 18. században Rómában tanult papi és főpapi elit hogyan próbált átcsempészni Magyarországra, hazatérvén és saját püspöki székhelyét kiépítvén, egy-egy villanásnyi Rómát: Kalocsára, Nagyváradra, Egerbe, Szombathelyre, ihletet merítvén nemcsak magából a városból, hanem a Piranesi által megálmodott Rómából is. De legérdekesebbnek azt tartanám, ha kapcsolatot lelhetnék az etruszkok elsőségét büszkén állító Winckelmann-nal örök vitában álló Piranesi nemzeti ősiségfelfogása és a között a magyar tudós- és művésznemzedék között, amely előbb a hun és ősmagyar régiséget állítja össze töredékeiből, majd megpróbálja magát a Várost – Dugonics még csak Szegedet, utódjai már Pest-Budát – feltámasztani, úgy felépíteni, hogy ennek újjáépítés, újjászületés jellege, íze legyen. Így is érthetjük Széchenyi fanyalgását, aki 1830-ban azért elégedetlen Pesttel, mert architektúrájában muszka és görög elemeket lát vegyülni, szervetlenül, és sehol sem találja az ősiség nyomait. Ha a légi topográfia alapján még Rómában is enyhe szomorúságot kell érezni azon, hogy az Örök Város milyen helykitöltő elemekkel épült újra fővárossá, akkor bánatunk még nagyobb lehet ha – mutatis mutandis

– ma már nyomát sem találjuk Budapesten a Rókus-templom melletti remetelaknak, amely állítólag egy római romon épült, vagy a harmincas években kibontott óbudai amfiteátrum romjai ma sem tudtak méltó környezetet teremteni maguknak.

És itt talán megkockáztathatok egy végső megjegyzést: Budapest – ha nem is a légi topográfia által rögzített mai Róma értelmében, hanem az igazinak, sőt a valóságosnál valódibbnak tekinthető Piranesi-féle értelemben – ma rómaibb, mint valaha. A pusztulás méltósága teszi azzá.

Cser László

GONDOLATOK JÓNÁS KÖNYVÉHEZ

(A Biblia és Babits Jónás-könyve)

1.

Jónás könyve ott rejtezik a Biblia tömkelegében. De a gondos és figyelmes egyház kiemeli, és liturgiájában helyet szorít neki. Nem ünnepnapokra, de három hétköznapra gondjába veszi, és közli a szent olvasmányokban a Jónás könyvét.

Ezt a „könyvet" sokan feldolgozták drámai, irodalmi, költői formában is. Ki ne tudná, ki ne olvasta volna kiváló magyar költőnk, Babits Mihály Jónás könyvét? A torokrák-operáció után fulladozva, hol félájultan, hol meg reménykedve, hogy még életben marad, csodálatos nyelven, valami látszólagos, egyszerű elbeszélésféleképpen, mégis egy ötvösművész nyelvragyogásában kiváló költőnk – és fölkavart, amúgy is érzékeny lelkületében megviselt „látnokunk" – hármas vonalon beszéli el nekünk Jónás történetét.

Először híven a szövegezéshez, fölemelve azt a költői látás, képek és csodálatos rímek csengése, az elbeszélés folyamatos dallamába: egy ember történetéről olvasunk. Jónás ugyanis az Úr választottja. Szerepet ad neki, és hívja-küldi Ninivébe, a bűnös városba. Üzenete Jónáson, választottján át az, hogy a várost bejárva – ami háromnapos út – bűnbánatot hirdessen. Mert ennek a bűnbeesett városnak égbekiáltó bűnei az Úr haragját keltették fel. Jobb, ha megtérnek, mint hogy elpusztítsa őket az Úr haragja.

2.

Jónásnak, a választottnak nem tetszik a küldetés. Futni készül, és látszatra meg is fut a küldetés, vagyis az Úr akarata elől. Hajóra száll, és menekül. A hajó halad is, tele mindenféle emberrel (mint az élet tengere, a világ), és egyszerre, váratlanul vihar támad. Honnan jön a vihar és miért? Tanakodnak a mindenféle istenekben hívő és hitetlen matrózok, utasok.

Jónás akkor már a hajófenéken öklendezik, s végül is bevallja, hogy elfutott „küldetése", vagyis „Istene" elől.

„Hó-rukk!" – mondják a hajósok, és a szerencsétlen Jónást a tengerbe vetik.

Ott az Úr, a mindenek Ura, cethalat rendel, és az benyeli Jónást. Jónás a hal gyomrában kezd-kezd magára találni. S mikor a szörnyeteg hal kiveti a partra, Jónás már tudja, hogy tennie kell az Isten dolgát – vállalnia kell a küldetést. (Ahogy minden embernek vállalnia kell küldetését!)

3.

Nekiindul hát Jónás, és „prédikál". Hallgatnak rá Ninive, urai, népe. Ki is kacagják, de vannak azért igazak, elvégre. . . Jónás teszi a dolgát, követi az isteni parancsot. S fáradtan fölhúzódik a várakozás dombjára, és várja az isteni ostort.

Az isteni ostort, ami végigvág Ninivén. Bosszúvágy serken Jónásban Ninive ellen. Nem akart ő idejönni. Nem akart ő itt prófétáskodni. Ide küldte az Isten. Hát megtette a dolgát.

Sátrat ver a várostól távol, a dombon, de a hőség kizavarja onnan. S akkor különösen kicsi eset következik – de az Úrnak, úgy látszik, fontos a nagy épp úgy, mint a kicsi: az Úr –, ahol küldötte piheg, magas töklevelet támaszt, hogy enyhítse a hőséget szent küldöttjének kopasz fején. S Jónás örül az Úr figyelmének. Az árnyékból figyeli és nézi Ninivét, és várja annak végzetét. Az Úr haragját, ahogy „rád zúdul Ninive! Ahogy elpusztít! Hiszen megígérte...”

4.

És: íme, Ninive nem pusztul el. Az Úr haragjánál nagyobb az Úr irgalma. A próféta, a küldött, a költő sértődött. Az Úrra kiabál. S az Úr visszasuttog a fülébe, a szívébe... a Próféta, a küldött, úgy látszik, nem hátrál.

S íme, új csoda történik. A történet hőse egy pondró. Éhes az Úr teremtette kis valami. Éhes, szomjas, és rágni kezdi az indát, a tök levele kezd lekonyulni. Jónás zavaros feje érzi már a nap hevét. És a türelmetlen küldött számon kéri Istenét. És Istene felel neki. Nézd, látod? Panaszolod, hogy Ninive nem ég?

Hogy a bosszú nem égette föl összes házfedelét, és benne minden férjet, feleséget, ártatlan gyermeket? És panaszolod, hogy a féreg megrágta a te védelmedet?

Érti-e, nem érti Jónás az Istent?

Jónás megérti az Istent, hiszen hallja, hogy „eszköz" az Ura kezében. És megérti, hogy az Úrtól futni nem lehet. Tőle-futtunkon át, kanyaraink között, ő minden; végül is mindenkit: küldöttjét, a világot, Magához vezet.

5.

Milyen tévedés volna azt hinni, hogy a történet itt befejeződött. A valóság – ennek a történetnek valósága – éppen az, amit a költő Babits Mihály is, hús-vér, fuldoklás, lihegés, rémület, iszonyat és remény szülöttje, a hit derengésében végül is megsejt és magának vall: Jónás történetén át a maga életét éli, tapasztalja, vallja.

Babits Jónás könyvének küldetése éppen ez, ez a hitelesség. Hűség a szent szöveg történetéhez. Hűség az ő személyes életének történetéhez: küldetéséhez, meneküléséhez, hazaérkezéséhez, vagyis Istenhez érkezeséhez. De még távolabbra tekint a költő, a látnok, a próféta – szerényen, alázattal, fuldokló lélegzettel vállalva a prófétasorsot: szeme a világra néz. Európára, lelke, eszmélete, keresése, tudása, életélménye tájaira.

6.

És jövendölni kezd a reményről, a hitről, a Jövőbe vetett bizalomról. Ki a Jövő? Mindnyájan, akik élünk, kérdezzük ezt: ki a Jövő? Személyesen ismertem – sok találkozásban, életörömben és betegségben – a költészet tájain Babits Mihályt. Ha most kérdezem, szól-e, azt, felel-e, hogy az élet minden ága-boga, eleje és vége, az élet bennünk és körülöttünk, mindig: az Isten?

7.

Érdemes lesz kicsit elidőzni Babits Mihálynál. Megrendítő, mennyire belelátta, »beleélte« a maga életét Jónás életébe.

Bizonyára legnagyobb költői alkotása nem egy véletlen Biblia-lapozás eredménye. A betegség, a szenvedés, a haláltusa, a hal gyomrában vergődő gyötrelmek csak tűzzé, lélekké olvasztották és kirobbantották a költő és ember életének vallomását.

Mintha réges-régtől előkészült volna erre a vallomásra. Már legelső, nyilvánosság elé került verseskönyve, a Levelek írisz koszorújából (1902–1908) ezt mondja A lírikus epilógja végén:

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Ez a magunkkeresés feladat is, küldetés is, de „betelni" magunkkal úgy, hogy elfutunk a külvilágtól, küldetésünk színpadától, lehet végzetes is.

Babits Mihály nem bújt el önmaga „végzetébe". Félénk és szinte túlérzékeny életével tanár volt, filozófus, irodalmár – végigolvasta a világirodalmat –, lapszerkesztő volt, életmódjában szerény, szellemi igényében szinte telhetetlen. – A nyugtalanság völgyében élt: kívüle is, de benne is nyugtalanság lüktetett. Kint viharzott, és bent a kinti életvihar lelkét felkavarta. Minden érintésre érzékenyen válaszolt, légyen az irodalmi, társadalmi, politikai. . . Költészete szinte a sebzett ember éneke az élet boldog ihletéről és az élet lesújtó fájdalmairól.

Például a Csillag után című versében, amikor életunt szobájából kinéz, és megpillant egy igézetes csillagot, így sóhajt fel:

Ó, ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán. . .

Még nem ért oda, bár már sejtette, hogy odaér, ahova küldetése torkollik:

Jaj és mire odaérnék
hova a csillag vezet
te már függnél a kereszten. . .

Majd odaér, de még sok minden történik addig. Aki ismeri Babits Mihály hatalmas művét, bizonyára egyetért a költővel, aki nem is sokkal a Jónás könyve előtt így vall magáról, Az elbocsátott vad-ban:

Ez a valaki tán az Isten
Akitől bújni hasztalan.
Nem hiszek az elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad,

8.

Már nem vagyunk messze két – időben, életkörülményben ily különböző – hivatás- és küldetéstudatban annyira megegyező – hősünk életének egybekapcsolódásától. Babits Mihály is, mint Jónás próféta, tudja és bevallja, hogy el-elfutott, elmenekült küldetése teljesítése elől. Ismerte az „írástudók árulását", írt is róla. Hitt hitetlenül, s a hitetlenül is hívő (mint Ady) Istenhez menekült, aki nélkül nincs értelme elhivatottságnak és küldetésnek. Babits Mihály hitt abban – már a görögök és latinok költészetén át is tudta és tapasztalta–, hogy a költő„vátesz", és a Biblia nyelvére fordítva: „próféta". Még tovább, az Újszövetségben már Krisztus társa, követője és apostola vagy híve.

Számomra szinte érthetetlen, hogy barátai, követői, rajongói alig vették észre ebben az emberben az egész nyugati civilizáció vívódását, és a hangsúlyt, mely szinte misztikussá tette, mert kereszténységünk legmélyebb rétegéből és igazából érintette: ez az ember Krisztus keresztje elé borult, és a hét tőrrel átvert Boldogasszonnyal élte meg életének legmélyebb inspirációit, agóniáit és reszkető reményeit.

9.

Megpendítettem egy húrt, ami a költő életművének lényeges szempontját érinti: életének a nyugati kultúrához kapcsolt azonosságát. Azt a fajta humanizmust, amit a görög-latin kultúra árasztott szét, s ami a kereszténységig ért, ott, mint jászolában a betlehemi kisded, megpihent; majd a gyermek felnőtt, békét hirdetett, de kardot is hozott. A kereszténység diadalma nem volt mindig elfogadott, a harc az evilág és a túlvilág között meg nem állt. Hol az evilág megvetése a törekvés, hol meg az Isten trónfosztása és az ember trónra ültetése Isten helyére. Babits Mihály érzékeny élete, mindenre kiterjedő figyelme, azonosulása a nyugati kultúrával magáévá tette és költőien kifejezte ezt.

10.

Szeretettel, tapasztalatból mondom, hiszen annyiszor találkoztam vele, és néztem mélyfekete, izzó szemébe: ott az élet lüktetett, az övé és mindnyájunké. A kereső, a kutató, a reménykedő élet. S nekem úgy tűnik – mondjanak mások, amit akarnak – nekem úgy tűnik, hogy ő volt „az elbocsátott vad", aki felé Ura szeretettel figyelt. Meghagyta szabadságát, és ha korlátot írt elé, az „örv" a „vad" nyakán szimbolikus és valóságos: a szeretet kötöttsége.

S ezt Babits Mihály magában megélte, és kisugározta a felé a világ felé, melyet ismert, tisztelt, szeretett. Nyugat országai népének azt üzente a Jónás történetében, hogy ez a mi civilizációnk törtenete, s köztünk, emberek között és velünk, fölöttünk az Istené.

11.

Babits Mihály élettapasztalata nemcsak önmaga Jónás-történetét írja le költői elbeszélésében. Európa története is Jónás-történet az ő meglátásában. Nem erőltetett ez a kép. Aki ismeri irodalomtörténetét, elbámulhat azon, hogy egy szanatóriumi visszavonultság rövid hónapjaiban, szinte forrásmunkák nélkül – olvasmányaira emlékezve – megírta azt az európai irodalomtörténetet, ami jóval több irodalomnál. A történelemkönyvek egy ország és népe vezetőiről, háborúiról és sikereiről és kudarcairól beszélnek. Babits a szellem és lélek országába hatol. Egy-egy ország, egy-egy nemzet lelkének éles és pontos leírását adja, találó képet fest egy nép lelki életéről. Az irodalom, költészet bemutatása, egy-egy regény, novella elemzése a kor életének, kultúrájának légkörét, színét, illatát érzékelteti. Vele éljük át az európai irodalom kibontakozását.

12.

Babits Mihály kultúrszomja a filozófia és irodalom területén mindent magába szívott, ami lényegesen európai. A betlehemi csillagtól – Európa születésétől – a golgotai „arany-tömjén-mirha"-áldozatig szelleme, lelke, kíváncsisága végigviszi az európai élet és szellemtörténet minden fázisán. S úgy látja a költő, hogy a keresztény Európa is el akart menekülni küldetése elől, mint Jónás, a küldött, mint a költő, az ihletett. Európa szerepe messiási volt: a keresztény humanizmusé. És elszaladt tőle. Magakeresésében, Isten-tagadásában, maga istenítésében elvesztette lelkének irányát, biztonságát. Zsákutcába került, politikai törekvések áldozata lett, elkülönült testvérnép a testvérnépektől; háborúk húztak éles, elkülönítő határokat, öklök fenyegettek át a határokon, és már egy teljesen zsarnoki egyeduralom vagy teljes szétesés küszöbén álltunk.

Babits Mihály halálos ágyán, egy viharos éjszakán rémképeket látott: Európa, különösen Kelet-Európa, s legfőképpen Magyarország szörnyű napjait jövendölte meg, ami be is következett.

Lehetséges, hogy a költő lelke – mint vátesz és próféta – lelke érzékenységében megérezte az üzenetet, mint Ninive prófétája? És szerette volna jobb belátásra, jobb-magához és így Isten útjára visszairányítani népét és tágabb szellemi hazáját, Európát?

Könyvjelző

A Távlatok 1993/1. számában (101–114. old.) részleteket közöltünk Cser László SJ Babits-emlék c. visszaemlékezéseiből, majd Bodri Ferenc hozzájuk fűzött jegyzeteiből. Most a teljes Cser-szöveg és Bodri-kommentár megjelent egy kis füzetben Bodri Ferenc gondozásában, Szabó Iván rajzaival, az esztergomi Reklámiroda kiadásában. Esztergom, 1993, 122 old. (A könyv kiadását támogatták: a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat, Esztergom Városi Önkormányzata, Esztergom Város Barátainak Egyesülete és az Esztergom Városi Televíziós Egyesület.) A könyvecske 150 Ft-ért beszerezhető a következő címen: Bodri Ferenc, Esztergom, Pf. 161, H-2501, valamint a Korda könyvkereskedésben: 6000 Kecskemét, Kossuth tér 3.

Itt jelezzük, hogy a Korda kiadó 1993-ban megjelentette Cser László SJ két korábban kiadott elmélkedési könyvecskéjét: Útközben, 143 old., 135 Ft. – Jelenvalók és örökkévalók, 104 old., 135 Ft.

* * *

Ugyancsak a Kordánál kaphatók Morlin Imre SJ következő ifjúsági regényei: Az aranykereszt, A csodálatos kép, A zöld bőrönd titka, A 11 apostol.

A 45. Frankfurti Könyvvásárt 1993. október 6. és 11. között tartották meg. Összesen 8463 kiadó érkezett 95 országból. A súlyponti téma Flandria és Hollandia volt. Irodalmát elsősorban Cees Nooteboom („Szertartások"), Hugo Claus és Harry Mulisch („A merénylet") nevei fémjelezték. Az ünnepi beszédet ez utóbbi, Harry Mulisch holland író tartotta: miként a megnyitó során Jacques Delors, az Európai Közösség elnöke, az európai kultúra terjesztését hangsúlyozta (ebben a közvetítésben fontos szerepe van a kereskedelemnek), Mulisch is ezt hangoztatta: az európai gondolat különbségek és keveredések ellenére is egyesítő szerepet játszik. A holland író figyelmeztetett a beszűkítő nacionalizmusok veszélyére. (Egyébként Mulisch elmondta, hogy flandriai édesanyja frankfurti zsidó családból, édesapja pedig Ausztria-Magyarországról származott.) Ő maga a párbeszédet keresi – a tolerancia szellemében – a soknemzetiségű Európában, többek között a zsidóság és a kereszténység között. – Boór János, a Mérleg főszerkesztője, akinek részletes jelentéséből e tájékoztató jegyzetet vettük, a könyvvásáron megállapíthatta, hogy feltűnően és aggasztóan visszaesett a könyvkiadás Franciaországban, Spanyolországban és Olaszországban. A könyvpiac nem virágzik ugyan, de azért mégis jól működik. Úgy tűnik, hogy a médiumok versengése ösztönzőleg és nem fékezőleg hat a könyvkiadásra. Keresettek az ismeretterjesztő könyvek és az enciklopédiák. Ki kell emelnünk a híres Lexikon für Theologie und Kirche új, tíz kötetre és egy regiszterre tervezett kiadása 1. kötetének megjelenését (A-tól Barcelonáig), Walter Kasper szerkesztésében (Herder). Aki 1995. dec. 31-ig megrendeli, kötetenként 380 márkát fizet, különben egy kötet ára 450 márka. – A Katolikus Egyház Katekizmusa könyvsiker. Eddig több, mint két millió példányban kelt el, 900 000 olaszul, 550 000 franciául, ill. spanyolul, 320 000 németül. (L. Távlatok 1993, 463.) A Katekizmust több oldalról kritikák is érik. – Számos német könyv foglalkozik a zsinati teológiával, a pápasággal, a péteri szolgálattal (ökumenikus szempontból is), az egyház sürgető megújulásával. (Egy évben mintegy 200 000 hívő lépett ki a német katolikus egyházból. Minden bizonnyal a kötelező egyházi adó is közrejátszik ebben; ezenkívül a német „protestáló" szellem, a Róma-ellenes komplexus, amiről annak idején Hans Urs von Balthasar írt.) – Lukács László piarista és Bozsóky Pál ferences tette közzé a párizsi Beauchesne kiadónál a következő egyháztörténeti munkát: L'Église en Hongrie (1945-1992), de l'opression a la liberté=A magyarországi egyház 1945 és 1992 között, az elnyomatástól a szabadságig. (A könyv méltatására következő számunkban visszatérünk.)

SZEMLE

András Imre

A „KELETI POLITIKA" ÚJRA KEZDŐDIK?

Mint valami számvetés egy lezárt történelmi múlttal, úgy hat Hansjakob Stehle új könyve: Gcheimdiplomatie im Vatikan. Die Päpste und die Kommunisten. A Vatikán titkos diplomáciája A pápák és a kommunisták. (Benziger Verlag, Zürich 1993, 439 lap, 375 ATS)

Stehle már 1985-ben megjelent első mérlegével (Ostpolitik des Vatikans, A Vatikán keleti politikája) nagy feltűnést keltett, mert kiváló munkájában nemcsak a szakavatott történész újságírónak, a tekintélyes Frankfurter Allgemeine Zeitung évtizedes római tudósítójának tapasztalata és ismeretanyaga tükröződött vissza, hanem az a segítség is, amelyet Casaroli bíboros államtitkár közvetített a szerzőnek azáltal, hogy – tudomásunk szerint elsőként – lehetőséget kapott arra is, hogy a vatikáni hivatalos dokumentumok segítségével állíthassa össze egyházpolitika-történeti riportkönyvét.

A tizenkét fejezetre tagolt mostani könyvében az olvasó az anyagot, a jobb olvashatóság kedvéért, élvezetes újságírói tálalásban kapja. A vatikáni keleti politika azonban nemcsak a szerző segítségével válik krimiszerű, izgalmas olvasmánnyá. Egyhelyütt a szerző maga is szóvá teszi anyaga feldolgozásának zsurnalisztikái eszközeit, de arról biztosítja az olvasót, hogy a dramatizálás céljából felhasznált eseményrészleteket is szolid újságírói utánjárással nyerte.

A fejezetcímek tömören jellemzik a változatos történet szakaszait. (Itt csak az 1949 utáni töténetet ismertetjük kicsit részletesebben.)

1) Félreértések: oroszországi misszió forradalommal (1917–1922)

2) A rapallói egyezmény: koegzisztencia-kísérletek (1922–1924)

3) Kettős vágányon: nem hivatalos kapcsolatok és titkos püspökök (1924–1926)

4) Dialógus és keresztesháború között (1927–1932)

5) Hitler antikommunizmusa: téves reménység – katasztrofális következménnyel (1933–1939)

6) A keresztes hadjárat elmarad (1939–1944)

7) Félve Sztálin győzelmétől, a dialógus elmarad (1944–1949)

8) Hidegháborús kurzus: titkos püspökök (1949–1955)

A koreai háború kitörése és a kelet-nyugati konfrontáció a hidegháború tetőpontja, s egyben a legélesebb egyházüldözés ideje volt. A Szentszék számolt azzal, hogy a kommunista uralom alá került országokban az egyház többé-kevésbé elveszíti legalitását, s ezért püspököket nevezett ki a katakombába szoruló egyházak számára. Különösen Románia volt veszélyben, ahol a görög katolikus egyházat betiltották, a latin szertartású egyház pedig nem kapott állami elismerést, mivel a görög katolikusok betiltását nem volt hajlandó tudomásul venni. Csehszlovákiában az állam kollaboráló megegyezésre való törekvése és a Vatikán tilalma véget vetettek az addigi jó viszonynak. Az egyházüldözés és a földalatti egyházi struktúrák kialakítása tovább élezte az ellentéteket. Lengyelországban és Magyarországon megegyezés történt az egyház és az állam között. Lengyelországban az egyház elég erős volt ahhoz, hogy a kommunistákat mérsékletre szorítsa, és Rómával elfogadtassa az állammal kötött megegyezést. Magyarországon súlyos csapásokkal (Mindszenty bíboros bebörtönzése, szerzetesek elhurcolása) kényszerítettek rá az egyházra egyfajta megegyezést.

9) Fáradságos lépés a koegzisztencia felé (1955–1964)

A jezsuita Gustav Wetter, a római Gergely Egyetem tanára és Marcel Reding, grazi teológiaprofesszor több tudományos írásban rámutattak arra, hogy Marx gondolkodásának is meghatározó része az arisztotelészi bölcselet, amely alapjául szolgál a keresztény gondolkodásnak is. Ha van közös alap, miért ne lehetne szót érteni egymással? – kérdezték. Reding az egyetemi székfoglaló előadása kapcsán, melyben Marxot és Aquinói Szent Tamást hasonlította össze, 1955-ben meghívást kapott Moszkvából, hogy gondolatait ott is ismertesse. A moszkvai tudományos eszmecsere után magas rangú szovjet politikusok is fogadták őt, és a modus vivendi lehetőségéről kérdezték. Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után így történt az első lépés a hidegháborúból a „hideg béke" felé. XII. Pius pápa 1954. évi karácsonyi üzenetében kimondta: az igazságban lehetséges az együttélés. Az 1956-os lengyel és magyar események s az utánuk következő megtorlás véget vetettek a koegzisztencia keresésének. Magyar és kínai békepapok estek római kiközösítés alá. Előbbiek, mivel nem tették le mandátumukat a kommunista törvényhozásban, utóbbiak, mert püspököket szenteltek a Szentszék engedélye nélkül. 1958-ban választották meg XXIII. János pápát, aki karizmatikus egyéniségével és dialóguskészségével új tartalmat adott az egymás mellett élésnek. Az 1962 és 1965 közötti II. vatikáni zsinat, az „aggiornamento" és a világegyház püspökeinek gyakori találkozása mozgásba hozta a jóakaratú erőket, és elindította a dialógust nemcsak az egyházon belül, de a tőle távolálló világgal is.

10) Elítélés helyett tárgyalás: visszatérés a hagyományos keleti politikához (1964–1978)

A dialógus látványos nyitó aktusa Magyarországon történt. 1964 őszén a Szentszék megkötötte Magyarországgal az első és egyetlen „részmegállapodást” bizonyos konkrét témákról. A megállapodás különösen azáltal kapott jelentőséget, hogy egyben kidolgozott egy rutin-eljárásmódot is az egyház és az állam közötti problémák kompromisszumos rendezésére. Ez a szabályozás – kis lépésekben ugyan, az egyház számára korántsem kielégítő módon – lehetővé tette, hogy az egyház erői egyre jobban érvényesülhessenek. A magyar egyház struktúrájának helyreállítása drámai epizódok kíséretében zajlott le, mivel ez a kérdés az 1948-ban bebörtönzött, 1956-ban kiszabadított, majd a forradalom leverése után a budapesti amerikai követségen politikai menedéket kapott Mindszenty József bíboros hercegprímás sorsával szorosan összefüggött. A bíboros végül is a pápa kérésére 1971 szeptemberében elhagyta Magyarországot; először Rómába utazott, de rövidesen Bécsben telepedett le, és ott élt 1975-ben bekövetkezett haláláig. 1977-ben a magyar püspökök első ízben mehettek a háború után ad limina látogatásra Rómába. A normalizálódás jegyében tisztelgő látogatást tett a pápánál a magyar kommunista párt főtitkára is.

Magyarország után 1966-ban a Szentszék Jugoszláviával is hasonló jellegű „Jegyzőkönyvet" írt alá a fennálló problémák rendezésére. Később sor került diplomáciai képviselet felállítására is.

Romániában a nyitás úgy történt, hogy az államelnök közös értekezletre hívta meg valamennyi felekezet vezetőjét. Ebből az alkalomból feloldották Márton Áron gyulafehérvári püspök immár hat éve tartó házi őrizetét, majd később hozzájárultak utódjának kinevezéséhez.

Bulgáriában is hozzájárultak ahhoz, hogy a kis katolikus csoport főpásztort kaphasson.

Csehszlovákiában a kormány hajlandó volt Beran érsek utódjának kinevezéséhez hozzájárulni, azzal a feltétellel, hogy Beran elhagyja az országot. Ez meg is történt. További főpásztorok kinevezését a kormány a Szentszék számára elfogadhatatlan feltételektől tette függővé. A prágai tavasz túl drámai volt, és túl rövid ideig tartott ahhoz, hogy a Szentszék az ottani egyház javára intézkedéseket foganatosíthatott volna. A Szentszék végül is kénytelen volt a rendszerrel kollaboráló, de egyébként integer papot püspökké kinevezni, hogy ne maradjon teljesen főpásztor nélkül az egyház. Elég nagy szerepet játszott ebben az országban a virágzó földalatti egyház. Ez a tényező és a szlovák területek önállósági törekvései jelentős egyházjogi problémákat is hoztak az egyház életébe.

Lengyelországban az egyház, amely magát hagyományosan a lengyel nemzeti identitás hordozójának is tekintette, virágzó életet élt. A politikai krízisek során alkalma nyílt ismételten arra, hogy a belső béke és egyensúly megőrzésében döntő szerepet játsszon. 1978-ban a bíborosok Rómában egy lengyel főpapot választottak Szent Péter utódául. Ez tovább erősítette a lengyel egyház helyzetét, és új perspektívát nyitott az egyház keleti politikájában.

Keletnémetország 1,4 milliós diaszpóraegyháza hagyományosan a nyugati országrész egyházi életéhez kapcsolódott. A Szentszék 1966-ban létrehozta a főváros egész területe fölött illetékes Berlini Püspökkari Konfrenciát, de ezzel nem kívánt állást foglalni a két országrész egyesítésének a kérdésében.

A Szovjetunióval szemben a diplomáciai olvadás 1967-ben Podgornij államelnök római látogatásával indult el. 1966-ban, 1970-ben, 1974-ben és 1975-ben viszont Gromiko külügyminiszter látogatott el a Vatikánba. Ezen idő alatt különösen a balti államok számára sikerült főpásztorok kinevezéséről megegyezni. Az ukrán görög katolikusok helyzetének rendezése csak a rendszerváltás után, 1990-ben valósult meg. A külföldön élő ukránok viszont már 1978-ban megkapták a maguk egyházjogi struktúráját.

11) A lengyel pápa: folytatás, konfliktus, új irányvétel (1978–1991)

Két világ került emberközelbe, amikor 1979. július 10-én II. János Pál pápa és Jablonski államelnök Krakkó repülőterén, a pápa első lengyelországi látogatása utáni búcsúzáskor egymást megölelte. 1966-ban a lengyel kormány még megakadályozta a pápa lengyelországi látogatását, az 1975-ös helsinki egyezmény is segített az ellentétek leépítésében, s valószínű hozzájárult ahhoz is, hogy 1978-ban a pápaválasztó bíborosok jelöltje egy a keleti blokkból származó személy lehetett. Casaroli bíboros államtitkárrá való kinevezése jelzés volt: a keleti politika folytatódik. A lengyelek megnyugodhattak, hogy az egyháznak Oroszországgal való modus vivendi keresése nem fogja sérteni nemzeti érdekeiket; „az első szláv pápáról" feltételezhették a többi szláv népek is, pl. az ukránok, hogy Rómában megértéssel szemlélik sorsukat. A lengyelországi látogatás nagy népszerűséghez segítette a Solidarnosc szakszervezeti mozgalmat, melynek befolyását a kommunista politikai vezetés csak a hadi állapot bevezetésével (1981) tudta ellensúlyozni. 1983 júniusában a pápa másodszor látogat el hazájába, hogy segítsen kimozdítani a nemzet életét a hadi állapot bevezetésével bekövetkezett megmerevedésből. A Solidarnosc rehabilitálása azonban nem volt elérhető. 1987-ben történt a pápa harmadik lengyelországi utazása. Ekkor már, a peresztrojka meghirdetésével, Oroszországban is elkezdődtek a történelmi változások. Az ortodox egyház nagy fénnyel ülhette meg az oroszországi kereszténység millenniumát. A peresztrojka felszámolta az államateizmus „cuius regio, eius religio" magatartását, s az egyház fokozatosan szerezte vissza működési szabadságát. A pápa negyedik lengyelországi útját már a megszerzett szabadság kihívása, a gyakorlati materializmus és a vallási indifferentizmus előtti helytállás témája foglalkoztatta.

12) A keleti politika célba ér, és újra kezdődik (1990–1992)

A keleti rendszerváltozással világossá vált, hogy a „keleti politikára" csak átvitt értelemben illik rá a „politika" fogalma, mert az egyház „politikája" elválaszthatatlan az egyház önértelmezésétől, miszerint küldetése nem e világból származik, de ebben a világban akar hatékony lenni. Ilyen értelemben új „keleti politikának" is nevezhető az a program, amelyet az 1991-es rendkívüli Püspöki Szinódus dolgozott ki Európa új evangelizálásáról. A vatikáni „keleti politika" nem ért véget, de új fázishoz érkezett. A népek nacionalizmusa fellángolásának borzalmai mutatják, hogy a „keresztény Európa" egységét Nyugatról is veszély fenyegeti a gyakorlati materializmus és a vallási indifferentizmus által. A pluralizmust és a toleranciát valló államoknak is szükségük van a közéletben az erkölcsi normákra. A demokráciához való ragaszkodás nem jelentheti az erkölcsi elkötelezettség feladását. A külső egyházi keretek helyreállítása nem hoz egyúttal vallási megújulást is. A marxizmus eltűnése még nem szüntette meg a világon az igazságtalanságot és az elnyomást, nem számolta fel a felekezetek közötti ellentétet. Az egyház új programjára jellemző, amit a pápa a magyarországi látogatása alkalmával a püspököknek mondott: nem panaszkodni kell amiatt, hogy missziós országgá lettetek, hanem igenis, akarjatok missziós egyház lenni! Belső erőforrásaitokat ne hagyjátok felemészteni a meglévő struktúrák igazgatásával!

A kommunizmus összeomlásával előállt rendkívüli helyzetet tekintsék az egyházak normálisnak, és haladjanak előre a Gondviselés által kijelölt úton.

Muzslay István: Gazdaság és erkölcs, Leuven, 1993, 178 old. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara „Studia Theologica Budapestinensia" sorozatának 7. kötete. (Terjeszti a Márton Áron Kiadó: 1035 Budapest, Kórház u. 37. Ára: 440 Ft)

Az elmúlt négy évtized hazai gondolkodásának „sivatagosodása" nem kizárólag a kialakult és gátlástalanul működtetett ideológiai hegemonizmus következménye volt. A felvilágosodás korszakától kezelhetetlenné vált a XVIII. századig nagyjából egész Európában létező „szubsztantív" társadalmi rendszer, amelyben a gazdasági és társadalmi folyamatok és formák kiegyenlítettségének meghatározó garanciája volt a társadalmi szolidaritás, mint a társadalmi tagoltság együtt-tartásának formája. A „homo oeconomicus" profitorientáltsága nem tűrhette meg a „szubsztantív" kötöttségeket; a felvilágosodás gazdasági emberképe az egymást erősítő, esetleg kioltó egyéni érdekek érvényesítését alkotja meg a múlt tagadásának egyik szélsőségeként.

 Az individuális gazdasági magatartás szélsősége szükségképpen szülte meg az ellentétet, azt a gondolkodásmódot, amely a korábbi „szubsztantivitásból" kizárólag a kollektív szabályozottság elemeit ragadta ki. A két szélsőség alapvető hibája azonos. Jelesül az, hogy mindkettő a társadalom egész viszonyrendszerét a gazdaság folyamányaként fogta fel, némi túlzással a kettő között pusztán egyetlen és egyirányú oksági viszonyt feltételezve. Az e séma szerint leírhatatlan elemek – szociál- és individuálpszichológiai tényezők, hagyományok, lelki struktúrák, szokások, morális szabályozások – vagy értékelhetetlennek, vagy az oksági logika szerint könnyen megváltoztatható apróságoknak minősültek.

 Nem tagadható, hogy ezek mellett tovább éltek, ill. modernebb formákban újraéledtek olyan gondolati rendszerek is, amelyek – ma már tudjuk – mindenképpen adekvát elemzéseket adtak, és ebből következően progresszívek és perspektivikusak is voltak. A szélsőségek harsánysága, majd a XX. századtól többé-kevésbé politikai normává emelkedése, a felvilágosodott avantgardizmus utódainak orthodoxiává válása vezetett oda, hogy napjainkban kell keresni az új megoldásokat, szerencsére nem előzmények nélkül.

Muzslay István leuveni professzor munkáját én a két szélsőség közötti nem kiegyenlítő, hanem új szintézist kereső gondolkodási ív egyik kitűnő elemének tartom. Nemcsak azért, mert eme ív összefoglalását nyújtja, hanem azért is, mivel ezt modern módon teszi. A XIX. századi alapellentmondást, az egyéni és közösségi érdekek érvényesülésében megjelenő antinómiát nem egyszerű morálfilozófiai kérdésként kezeli. Közgazdászként a két elemet rendszerelméleti összefüggésbe ágyazza, s kimutatja azt, hogy a kölcsönös összefüggésből adódó mindkét alrendszerre egyaránt érvényes elemek – tehát kimondottan rendszerelméleti elemek – egy morális szabályozás meghatározó részei, s mint ilyenek szabályozó szerepüket mindkét alrendszer irányába szuverén módon, öntörvényűen gyakorolják. Ez a felismerés meghatározóan lényeges, feltétlenül tanítandó újdonság.

A jezsuita szerző eszmefuttatásának hazai újdonsága elkerülhetetlenné teszi a megszokott fogalomrendszer használatának módosulását. Hosszú tanári gyakorlatából bölcsen tudja a szerző azt is, hogy ha a fogalmakat nem tisztázzuk, minden zavarossá válik. A fogalmak egy része természetesen alakilag megegyezik az eddigi formákkal, tartalmi eltérések azonban szép számmal vannak. Gondos olvasással kiderül, hogy az eltérő tartalmak egy előző pontban vázolt gondolati rendszer alkotóelemei. Annak világos bizonyítékai, hogy ha meg akarunk szabadulni gondolati avíttságainktól, akkor ezt csak egy új fogalomrendszer alkalmazásával tehetjük.

Muzslay István könyve tankönyv, mégpedig igen jól használható tankönyv. Mindenekelőtt ki kell emelni a könyv világos és tiszta szerkezetét. A mondanivaló felépítése a didaktika legjobb hagyományai szerint vezeti az olvasót. Hallatlan érdeme a könyvnek továbbá a világos és tiszta fogalmazás, az a tény, hogy az itthon megszokott riasztó tudálékosság nélkül úgy ír, használ fogalmakat, s épít gondolati rendszert, hogy mondandójának megértéséhez nem szükséges az ún. „vájt fülűek" klubjába tartozni.

Összefoglalva mondandóimat: a könyvet kitűnőnek és nagyon fontosnak tartom. Megjelenése igen lényeges a botladozó közgazdasági gondolkodásunk körülményeinek javítása tekintetében, de még inkább a közgazdászképzés tudati rendszerváltásának a végrehajtásában. Végül, de talán az első helyen, az általános közgondolkodás, a jövő nyer azzal, hogy végre valaki kimondja: a gazdaság vagy erkölcs dilemmájának egyetlen lehetséges feloldása van: „gazdaság és erkölcs."

Tóth Tibor

Nemeskürty István: Tüzes józanság. Berzsenyi Dániel új megvilágításban. Szenei Molnár Társaság, Budapest, 1993, 105 oldal, 290 Ft

Érdekfeszítő olvasmány Nemeskürty István kis könyvecskéje. Szerzőnk, szokásához híven, most is újat hoz, leporol szokványos értékeléseket, megkérdőjelez irodalomtörténeti sablonokat. A jelen esetben megcáfolja azt a „közvéleménybe" beivódott nézetet, hogy Berzsenyi rendi-nemesi szemléletbe begubózott, a korszellemtől elmaradott költő, akit Kazinczy mester vezetett a helyes útra, stb. Nemeskürty István továbbgondolva Németh László és Kerényi Károly Berzsenyi-tanulmányait, elhelyezi Berzsenyi eszmevilágát az európai eszmeáramlatokban: evangéliumi ihletésű poétikája, mintegy Kierkegaard vagy Croce gondolatainak előfutára. Babits Mihály éles szeme és európai látóköre helyesnek bizonyul: Berzsenyi Byronnal és Hölderlinnel egyenrangú világirodalmi klasszikus.

Regénybe illő Berzsenyi verseskötetének megszületése, a kézirat hányatott sorsa, a szabadkőműves Kazinczy féltékenysége és zsarolása. „Kazinczy rá akarta venni (Berzsenyit), hagyja ki kötetéből a Fohászkodást. Vallásos vers nem illik ide, vélte Kazinczy. Itt tapinthatunk rá Berzsenyi esetében először a fanatikus szabadkőműves Kazinczy agresszív ateizmusára. .." (30. old.) Végül is Berzsenyi hetven verse – egy élet műve – 1813-ban jelenik meg Pesten. Az evangélikus Berzsenyi verskötetének kiadását jórészt katolikus papok teszik lehetővé – pesti papnövendékek adják össze a pénzt. A hosszú história, Kazinczy akadékoskodásának és irigységének olvasása után nem is tűnik olyan túlzottnak Németh László keserű szemrehányása (Nemeskürty az 58. oldalon idézi): „. . . a gipszöntvény-iskolának stilisztika tanárrá száradt tanítómestere, a széphalmi sírásó, akinek tanítványai, az irodalom temetőbogarai kikezdték Berzsenyit..." – Érdekes a kis könyvben még Berzsenyinek a legnagyobb magyarhoz, Széchenyihez fűződő kapcsolata is.

Berzsenyinek a nemzet elé példaképpen állított erkölcsi mércéje és programja ma is időszerű. „Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat."

Itt említem meg, hogy új, átdolgozott kiadásban megjelent Nemeskürty István két korábbi műve. Az egyik: A magyar irodalom története, 1000–1945, két kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993, a kettő együtt 1031 oldal, 831 Ft. – A másik: Mi magyarok, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993, 567 oldal. A kötet végén Élesztős László Kislexikona. 363 Ft.

Szabó Ferenc

Söveges Dávid OSB: Fejezetek a lelkiség történetéből. Pannonhalma, 1993, 540 old., 792 Ft.

E kézikönyv rövid idő alatt immáron a harmadik magyarul megjelenő lelkiséggel foglalkozó munka. Ch. Schütz: A keresztény szellemiség lexikona (vö. Távlatok 11/423) és Vanyó László „Legyetek tökéletesek. . . " c. patrisztikus munkája (Távlatok 12-13/599-603) után is Söveges atya lelkiségtörténete hiányt pótló kézikönyv. A Szerző a pannonhalmi Szent Gellért Hittudományi Főiskolán az elsőéveseknek, ill. a novíciusoknak lelkiségtörténetet adott elő, ezekből az előadásokból született könyve, amely „válogatott fejezeteket" nyújt, „néhol csak lexikonszerű kis cikkekben" számol be olyan jelentős alakokról és irányzatokról, „amelyek részletesebb tárgyalást kívánnának". Ezek a bevezető megjegyzések rögtön mérsékletre intik a szigorú kritikust, aki bizony sok aránytalanságot talál, főleg a felvilágosodástól kezdődő fejezetekben.

De az aránytalanságok, a hiányzó szerzők miatti kritikát még fokozzák bizonyos részek egyoldalúságai. Mintha P. Söveges aszerint értékelne egy-egy szentet, lelki írót vagy lelkiséget, hogy éppen milyen tájékoztató forrás áll rendelkezésére: a trentói zsinat eredményeiről szólva (a restauráció kapcsán, 280. old.) egyszerűen átveszi F. Heer meglehetősen negatív értékelését; Teilhard de Chardin bemutatásánál (347. old.) Gál Ferenc összefoglalása a mérvadó . .. Mint jezsuitát természetesen különösképpen is érintett mindaz, amit Szent Ignácról és a jezsuita lelkiségről írt (190–202). Szerencsére Söveges tényként könyveli el, hogy Loyolai Ignác misztikus volt, de – bizonyos egyoldalú szellemtörténeti sablonokat követve – hangoztatja a jezsuiták misztikaellenes felfogását. „Strukturális" hibákat keresve a jezsuiták gőgjéről beszél, vagy Fülöp-Miller 1929-es, „ügyes zsurnalizmussal megírt könyve" nyomán a jezsuiták hatalomra törő irányát emeli ki; ehhez hozzáillő elv a cél szentesíti a (közömbös) eszközt. . . Nem szólva Pascal „leveleinek" emlegetéséről, amelyeknek jezsuitaellenes túlzásait még olyan Pascal-rajongók is aláhúzták, mint F. Mauriac, meglehetősen bántónak találtam, amikor a jezsuita „restricto mentalis"-ról ezt olvastam (202): „morálisuk is néha mintha a hazugság bizonyos fajtáit akarná elfogadhatóvá tenni." Talán jobb lett volna, ha a rend ellenségei és a „zsurnalizmus" vádjainak szellőztetése helyett a nagy jezsuita szentek és lelki írók alapján pozitívan vázolta volna a jezsuita szellemiséget-lelkiséget. Miként általában az egyháztörténetben, a jezsuiták történetében is vannak árnyak, de talán nem ez a fő jellemzője Szent Ignác művének.

Általában jó a szellemtörténeti háttér ismertetése; így világosabban kirajzolódik a keresztény lelkiség, illetve a bővebben ismertetett szentek vagy lelki írók alakja, tanítása. Hasznos a kitekintés is a nem katolikusok lelkisége felé, illetve költők, politikusok, konvertiták, a szekularizált lelkiségek bemutatása az újkorban. De éppen az utolsó három fejezetet – a felvilágosodástól a II. vatikáni zsinatig – szerkezetileg szétesőnek tartjuk, és igen sok aránytalanságot figyelhetünk meg, főleg a XIX–XX. század lelkiségének vázolásánál. Egyrészt jobban meg kellett volna mutatni a teológia és a lelkiség szerves kapcsolatát, mert – legalábbis az utolsó fél században – ez egyre fokozódott: az aszketika-misztika elkülönülése megszűnőben, a lelki élet teológiája mintegy a biblikus, patrisztikus, liturgikus és teológiai megújhodás gyümölcse lesz. (Lásd erről nyitó tanulmányomat a Szolgálat 1. számában: „Új irányzatok a lelki élet teológiájában", 1969 l/5kk.)

Meglepő, hogy Söveges az új teológiának mindössze két oldalt szentel (328–329), illetve még a 380. oldalon kilenc sort. „A teológusok és a lelkiség" alcím alatt megjegyzi: „Most egyre nagyobb mértekben fordulnak a vezető teológusok is a lelkiség felé. . ." Majd „példaképp" megemlít néhány nevet: Karl Rahner, Hans Urs von Balthasar, Yves Congar. . . Vajon nem kellett volna a szerzők lelkiségének, teológiájának legalább egy-egy oldalt szentelni? De még számos más fontos katolikus gondolkodónak helyet kellett volna biztosítani: Blondel, Y. de Montcheuil, H. de Lubac, Chenu, Varillon, Boros László, hogy csak néhányat említsek példaképpen. Továbbá méltatlan Teilhard de Chardinhoz az egy oldalnyi ismertetés és negatív kritika (347-348). Hiszen tudjuk, hogy Teilhard misztikája és lelkiségi írásai egész nemzedékeket befolyásoltak (Az Isteni Miliő = Benne élünk a modern lelkiség Kempis Tamása lett). Ch. Schütz A keresztény lelkiség lexikona Teilhard-cikkében helyesen jegyzi meg H. Riedlinger, hogy a Gaudium et spes kezdetű, az egyház és a világ kapcsolatával foglalkozó zsinati okmány megfogalmazóit jelentősen inspirálta Teilhard de Chardin világ felé nyitott, Krisztus-központú és kozmikus víziója, amelynek forrását Szent Pál leveleiben fedezhetjük fel.

A kézikönyv szerkezete nem mindig világos; a 150 oldalt kitevő mutatók némileg segítenek a tájékozódásban, de a szervesebb szerkesztéssel talán százoldalnyi mutató helyett ki lehetett volna tölteni az említett hiányosságokat. E kritikai megjegyzések után is szeretném hangsúlyozni: hasznos, hiányt pótló munka Söveges Dávid lelkiségtörténete.

Szabó Ferenc

A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI

II. János Pál pápa – András Imre SJ, egyházszociológus (Bécs-Budapest) – Bene Béla, főosztályvezető, Népjóléti Minisztérium (Budapest) – Cser László SJ, lelkész, költő (St. James, NY, USA) – Dér Katalin, egyet, docens (Budapest) – Dobos László, ny. zenetanár (Pécs) – Ebele Ferenc, plébános (Magyarpolány) – Fekete Tamás, tud. kutató (Budapest) – Feketéné Szakos Éva, középiskolai tanár (Budapest) – Fila Lajos, plébános (Budapest) – Harrach Péter, a püspökkari titkárság munkatársa (Budapest) – Jelenits István SchP, tanár, tartományfőnök (Budapest) – Walter Kasper, megyéspüspök (Rottenburg) – Karl Lehmann, megyéspüspök (Mainz) – Lelóczky Donát OCist, teol. tanár (Dallas, TX, USA) – Lénárd Ödön SchP, lelkész (Kismaros) – Morlin Imre SJ, lelkész (Makkosmária) – Nemeshegyi Péter SJ, ny. egyetemi tanár, teológus (Budapest) – Ritzky Katalin, nyugdíjas (Budapest) – Oskar Saier, metropolita (Freiburg im Breisgau) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író, főszerkesztő (Budapest) – Szántó Konrád OFM, főisk. tanár (Budapest) – Szörényi László, irodalomtörténész, nagykövet (Róma) – Tímár Ágnes OCist, apátnő (Kismaros) – Tomka Ferenc, teológus, plébános (Budapest) – Tomka Miklós, egyházszociológus (Budapest) – Tóth Tibor, egy. docens (Pécs) – Várnagy Elemér, egy. tanár (Pécs)

Egyes szám ára 100 forint, illetve 50 schilling vagy annak megfelelő más valuta. Javasolt évi hozzájárulás 1994-re 550 forint, illetve 300 schilling, 35 márka vagy ezeknek megfelelő más valuta.

A forint-hozzájárulás befizethető az OTP Bp. VIII. kerületi fiókjánál, a 218-98086/516-036596-5-ös számú számlára.

Levelezési cím (csak) bizományi terjesztéssel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Kossuth tér 3, H-6000.

Levelezési cím minden egyéb ügyintézési és minden szerkesztőségi kérdésben: – Távlatok, Budapest 114, Pf. 826, H-1525 (vagy pedig: – Táviatok, Budapest, Sodrás u. 13, H 1026.)

TÁVLATOK. Világnézeti, lelkiségi, kulturális folyóirat. – 1994-ben megjelenik hat szám: február, április, június, augusztus, október és december végén.

Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ. – Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ.

A szerkesztőbizottság tagjai: András Imre SJ (Bécs–Budapest), Bárdosy Éva (Budapest), Benkő Antal SJ (Róma), Czigány György (Budapest), Harrach Péter (Budapest), Keresztesné Várhelyi Ilona (Debrecen), Kovács István (Budapest), Lőcsei Gabriella (Budapest), Mészáros István (Budapest), Nemeshegyi Péter SJ (Budapest), Nemeskürty István (Budapest), Sajgó Szabolcs SJ (Budapest), Szentmártoni Mihály SJ (Róma).

Szerkesztőségi és kiadóhivatali munkatársak: Gergó Ágnes, Mogyoróssyné Fogarassy Julianna.

Kiadja a Jézus Társasága Magyar Rendtartománya. Felelős kiadó: Nagy Ferenc.

Nyilvántartási szám: B/EL/76/Bá/91. – HU ISSN 1215-282X.

Petőfi Nyomda Rt., Kecskemét. Felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató. A nyomdai megrendelés száma: 120230.

„Máriához folyamodnak a népek a föld minden sarkából. Különösen is oltalmáért esedeznek azok, akik leginkább megpróbáltatásoknak vannak kitéve, azok a népek, amelyek leginkább szenvednek: Afrika, a harmadik világ népei, a Balkán-félsziget és Közép-Kelet nemzetei.

Mindenki Reá tekint: az ő istenanyasága az emberiség nagy öröksége lett. Anyai palástja alatt vannak valamiképpen a távoli népek is, amelyek nem ismerik Jézus Krisztus misztériumát. Sokan, jóllehet nem ismerik Isten Fiát, valamit tudnak Szűz Máriáról, és ez már valamiképpen az Úr születésének nagy misztériumához közelíti őket. Így az egyház szívéhez közelednek, miként a betlehemi pásztorok, hogy aztán hazatérve, miként ők is, dicsérjék és magasztalják Istent minden szemlélt jóért.

Újév az Úr dicséretének különleges ünnepe, a nagy könyörgés napja, hogy elnyerjük Isten áldását az új esztendőre. Ezt az évet az egyház, összhangban az ENSZ kezdeményezésével mint a Család Évét akarja ünnepelni. Ezért a mostani békevilágnap témája: »A családból születik az emberi család békéje.«"

(II. János Pál pápa újévi homíliájából)