Távlatok / 15  -  1993.

Tartalom

EURÓPA ÉS A MAGYARSÁG

• Fejlődés és demokrácia Közép-Európában

• A pápa tanítása Európáról

• Szent Adalbert, népeink védőszentje

• Európa zarándokútjain

• Katolikus magyarságunk

• Egyházpolitika Magyarországon

• Az erdélyi katolikusok helyzete

• Gyógyító vallás?

• I. Bergmann és a Végső Valóság

Európa és a magyarság 425

Fontos kiadói felhívás    559

TANULMÁNYOK

Ferdinand Kinsky: Útban a fejlődés és a demokrácia felé Közép-Európában 428

Györffy György: Európa és a keresztény Magyarország születése 437

Somorjai Ádám: Szent Adalbert, Közép-Kelet-Európa népeinek védőszentje  440

Barna Gábor: Európa zarándokútjain  447

Nemeskürty István: Katolikus magyarságunk  464

Bálint József: Mi végett vagyunk a világon mi, magyarok? 470

Varga József: Keresztény szociális mozgalmak Magyarországon  477

DOKUMENTUMOK

II. János Pál: Európáról – egy pápa tanítótevékenysége  491

II. János Pál a balti államokban 506

Barankovics István levelei Szőnyi Zsuzsához  510

Medve Zoltán: „Szigorúan titkos"  526

A magyar katolikus püspöki kar nyilatkozata  436

INTERJÚK

Józef Zycinski–Adam Michnik: A kiabálás és az ízlés aránya  537

Jakubinyi György: A katolikus egyház újjászületése Romániában 544

EURÓPAI–MAGYAR FIGYELŐ

András Imre: Egyházpolitika Magyarországon 1993-ban 549

N. I.: Horthy temetése  560

Török Péter: Közép- és kelet-európai egyházi körkép 561

Jegyzet a szárszói táborról 662

András Imre–Vencser László: Az erdélyi római katolikus egyház 572

Keresztesné Várhelyi Ilona: Erdély hite 582

Vida Tivadar: Krisztust hirdetni a feléledt nemzeti öntudat világában 585

Tegyey Gábor: Az Európai Katolikus Információs Központ  589

LELKISÉG

Nemesszeghy Ervin: A Szent Ignác-i lelkiségről 593

Szabó Ferenc: A keresztény aszkézis régen és most  599

Boda László: Visszatérnek-e a szentek Európába?  604

Szentmártoni Mihály: Gyógyító vallás?  607

Órigenész: Homília Ábrahám áldozatáról  615

LELKIPÁSZTORKODÁS

Cserháti Ferenc: Magyarságszolgálat Nyugaton  619

Alexander Schmemann: „És mi tanúságot teszünk ezekről"  627

Erdő Péter: A világiak munkája a plébánián  632

Szerkesztőség-Bajtai Zsigmond: Hittankönyvek – hitoktatás 640

Bajcsy Lajos: Az újkatekumenátus az európai újraevangelizálás eszköze 645

A katolikus Egyház katekizmusa  463

KULTÚRA ÉS ÉLET

Robert E. Lauder: Ingmar Bergmann 75 éves  649

Jegyzet a szárszói táborról 662

Szabó Ferenc: Kassák – klasszikus vagy modern?  663

Czigány Zoltán: Ábel hazatérése 669.

Dékány Endre: Magyarország 1100 éve – Európa!  671

SZEMLE

Mészáros István: Magyar jezsuita rendtörténet – 1853–1990 672

Szörényi László: Hunok és jezsuiták  680

Kilián István: A minorita színjáték a XVIII. században  681

Maria-Kornelia Fasching: Die Wallfahrtsorte Südwestpannoniens  683

Csokits János: Pilinszky Nyugaton 685

Az egyház társadalmi tanítása  686

Jaki Szaniszló két könyve   688

Jegyzetek, könyvismertetések  543. 548, 559, 571, 603, 631, 662

EURÓPA ÉS A MAGYARSÁG

Szakemberek megfigyelték, hogy az 1989–92-es évek változásaival új korszak kezdődött Európa és a világ történetében. A világkommunizmus bukása, a Szovjetunió szétesése, az európai volt kommunista országok demokratizálódása, Németország egységének megvalósítása . . . mind-mind azt jelzi, hogy új helyzet alakult ki. Megszűnt az 1945-ös jaltai egyezménnyel kettéosztott Európa, az USA–SZU bipolarizmus a világhatalmi törekvésekben, viszont az Európai Közösség (a leendő egyesült Európa magja) egyre nagyobb szerepet kap a világpolitikában, jóllehet Japán, s talán hamarosan Kína is, valamint az arab államok feltörése szintén kétségtelen. Sajnos, a Helsinki Záróokmányban vállaltak, az ún. „helsinki folyamat" hatékonysága, miként az ENSZ valós tekintélye is megkérdőjelezhető, amint ezt a szomszédunkban dúló polgárháború mutatja.

Mindenesetre Európa egyesülése elkezdődött, bármilyen erős is (és egyre erősödik a bolsevista világbirodalom szétesésével) a nacionalizmus egyes országokban, bármennyire nem tartják még tiszteletben a kisebbség jogait. Az egyház is az új evangelizálást az egységesülő Európa esélyeinek távlatában vizsgálja, tervezi. II. János Pál pápa számtalan alkalommal szólt Európa közös keresztény gyökereiről – amelyeknek felélesztése az óhajtott egység egyik alapvető követelménye (lásd florilégiumunkat a Dokumentum rovatban). A katolikus egyház – és az egyes helyi egyházak is – felméri, milyen történelmi kihívást jelent küldetése szempontjából az új európai helyzet. Világos mindenki számára, hogy a visszanyert politikai szabadság, a demokratikus fejlődés elindulása etikai problémákat is magával von: erkölcsi megújulásra is szükség van amellett, hogy pl. a jólétet biztosítandó gazdasági fejlődés érdekében az európai Közös Piacba bekapcsolódunk. A magyar pluralista társadalomban szükség van toleranciára, a gondolat-, szólás-, vallásszabadság tényleges, kölcsönös tiszteletére, a párbeszédre, hogy a nemzet kibontakozása érdekében egy bizonyos minimális konszenzus megvalósuljon, és legyőzzék az áldatlan pártviszályokat, a különféle pártok elkötelezettjeinek törtetését. A most említettek is jelzik, mennyire törékeny még a megszerzett szabadság, és mennyire bizonytalan a fiatal demokrácia jövője. Valóban – amint F. Kinsky figyelmeztet számunk vezető cikkében –, túl egyszerű lenne a megoldás, ha Churchill híres kijelentésével vigasztalnánk magunkat: „Nincs rosszabb politikai rendszer a demokráciánál, kivéve az összes többit.'' A demokráciát nemcsak meg kell álmodni, hanem meg is kell valósítani. Európa demokráciáinak (demokrata pártjainak) jelenlegi mély válsága világosan mutatja, hogy erkölcsi megújulás, valóban „keresztény" szellem (nem ideológia vagy névleges kereszténység) nélkül nem lehet megteremteni az igazságos társadalmi rendet, ahol a vezetők a közjó szolgálatát, nem pedig egyéni önző érdekeiket, hatalmi törekvéseiket tartják szem előtt, ahol az állampolgároknak biztosítják a valódi demokratikus részvételt, ahol érvényesül a szolidaritás és a szubszidiaritás. A katolikusok számára mindehhez támpontokat ad az egyház szociális tanítása.

II. János Pál pápa Európa jövőjéről és kulturális önazonosságáról szólva nemcsak általában a közös keresztény gyökereket emlegette, hanem azt is sürgette, hogy integrálni kell a különböző kultúrákat, mint ahogy földrészünk a múltban is harmonikusan integrálta a görög és a latin, a germán, a kelta és a szláv népek kulturális–vallási örökségét. Itt rögtön felvetődik a kérdés: Hol vagyunk mi, magyarok, akik Keletről jöttünk Európa szívébe, és szigetet alkotunk a germán és szláv, ill. latin népek tengerében? Mi a magyar, ki a magyar? – ezt feszegették a két háború között nagyjaink, Babits, Szekfű, Illyés és mások. Hogyan határozzuk meg önazonosságunkat? Mi a magyar küldetéstudat jövője? E bonyolult kérdésre természetesen nem lehet néhány tanulmányban kielégítően válaszolni. De mindenképpen választ kereshetünk az igazán katolikus szemléletben, amely egyetemes, de nem kozmopolita, vagyis kincsként tekinti, őrzi és fejleszti tovább a sajátosan magyar kultúrát, amely – éppúgy, mint minden más nemzetiség – színt és gazdagságot jelent az egyetemes európai kultúrában.

Az egyház nem kirekesztő, mert Jézus Krisztusban nincs zsidó és görög, férfi és nő, szolga és szabad (vö. Gal 3,28), hanem csak ember van, akit Isten a saját képmására teremtett, és Jézus Krisztusban isteni életre hívott. Jézus egy nép gyermeke lett, amikor „elérkezett az idők teljessége"(Gal 4,4), és értünk, a mi üdvösségünkért emberré lett, de ugyanakkor egyetemes testvér volt, és az egyetemes testvériséget hirdette. Egy a Teremtőnk, Mennyei Atyánk, és Jézusban valamennyien testvérek vagyunk. Az ember egy meghatározott föld, nép, haza, nyelv, kultúra gyermeke – és minden nép, kultúra, miként minden egyes személy valami egyedülálló értéket képvisel az összemberiségben, a létben –, de szelleme és szeretete révén egyetemes. Tisztelem a másik személy, a másik nép másságát, értékét, amint elvárom, hogy az enyémet is tiszteljék. Egység a sokféleségben: ez feltételezi a másik felé való nyitottságot, de nem követeli az önazonosság feladását. Az igazi egység differenciál, ahogy Teilhard szerette hangoztatni; nem asszimilál, nem olvaszt be, hanem – a személyesedés és a szeretet foka szerint – a másik létét kibontakoztatja, hogy így egymást kölcsönösen gazdagítva legyünk. Ez a pluralista társadalom, ez a keresztény ökumenizmus alapvető követelménye.

Befejezésül mintegy mottóként és programul idézünk két szakaszt II. János Pál pápa homíliájából, amely 1991. augusztus 20-án Budapesten a Hősök terén hangzott el:

„Szent István felismerte, hogy a kereszténység felvétele az igazi útja a túlélésnek és annak, hogy a különféle törzsekből egy nemzetet alkosson. A valódi emberi kultúra számára ugyanis csak a keresztény értékek tudnak szilárd alapot teremteni. Magyarország most pluralista társadalommá vált, amelyben az egyes állampolgárok és csoportok eltérő értékrendszerhez csatlakoznak. De a történelem arra tanít, hogy a modern emberiség életébe olyan alapvető keresztény értékek épültek be, mint a személy méltósága, a szolidaritás, a szabadság és a béke. Az egyház veletek van, hogy folytassa Isten Országának hirdetését, és bizonyítsa, hogy az Ország az emberi méltóság alapja és az a transzcendens távlat, amelyben minden emberi érték elnyeri teljes értelmét.'' – „Szent István beillesztette Magyarországot az európai nemzetek közösségébe, amikor elfogadta a földrész közös társadalmi formáit és keresztény hagyományait. (. . .) Ti Európa közepén éltek, különböző népektől és nemzetektől körülvéve. Csak akkor lesz boldog és biztonságos a hazátok, ha nagylelkűen a közös európai ház építésén fáradoztok, a nyitottság, a szolidaritás és az együttműködés szellemében."

Karácsonyi számunk tartalmából:

Peter-Hans Kolvenbach S.J.: A jezsuita nevelésről

Lelóczky Donát O. Cist.: A keresztény nevelő Krisztus apostola

Korzenszky Richárd O.S.B.: A magyar katolikus iskolák ma

Polcz Alaine–Elmer István (interjú): Élni – élet és halál reményével

Ferencz Antal: Az orvosi etika perszonalista megközelítése

Szentmártoni Mihály S.J.: A szenvedésre nincs szavunk

II. János Pál új körlevele a keresztény erkölcsről („Veritatis splendor")

Nemeskürty István: A vezeklés mint a haza szolgálata (Szent Margit)

Nemeshegyi Péter S.J.: Karácsonyi elmélkedés

TANULMÁNYOK

Ferdinand Kinsky

ÚTBAN A FEJLŐDÉS ÉS A DEMOKRÁCIA FELÉ KÖZÉP-EURÓPÁBAN

A szerző az Európai Képzés Nemzetközi Központjának igazgatója Nizzában, a Felsőfokú Nemzetközi Tanulmányok Európai Intézetének professzora és az Intézet tudományos tanácsának elnöke, valamint a prágai Közép-európai Egyetem és a Monacói Egyetem professzora. Az előadás Budapesten hangzott el 1992. szeptember 24-én azon a nemzetközi kollokviumon, amelyet a Jacques Maritain Nemzetközi Intézet szervezett a következő témával: „Hírközlés, kultúra és részvétel." A francia előadás magyar fordítását, amelyet Kiss Ulrich SJ készített, Kinsky professzor személyes engedélyével közöljük.

Úgy tűnik, hogy az eufóriát, melyet a kommunista rendszerek és a szovjet gyámkodás vége kiváltott, legalábbis részben és különböző fokon, felváltotta a krízis, sőt csalódás érzése. Igaz, az egyetemi értelmiség, a diákság, a kutatók, művészek és újságírók, egyszóval a kultúra, a kommunikáció és hírközlés felelősei, értékelik a megszerzett szabadságot. Létezik gazdasági fejlődés, így Magyarországon és a Cseh Köztársaságban, kevésbé Szlovákiában és Lengyelországban. A csehszlovák válás nem fajult el jugoszláv típusú válsággá, de még korai, hogy minden következményét értékeljük. Végül a külpolitikában a közép-európai országok igen pozitív szerepet játszanak a nemzetközi szervezeteken belül, aktívan közreműködnek a konfliktusok megoldásában. Hadd emlékeztessek példaképpen a cseh és szlovák katonák részvételére az Irak elleni koalícióban a szövetségesek oldalán; a magyar technikusok döntő szerepére a kuwaiti olajkutak tüzének eloltásában; Maskievitz lengyel miniszterelnök küldetésére, aki meglátogatta az Egyesült Nemzetek nevében a bosnyák, horvát és szerb fogolytáborokat. Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország társulása az Európai Bizottságokhoz előrevetíti csatlakozásukat, egy többé-kevésbé hosszabb átmeneti korszak után.

Ezek a pozitív elemek azonban nem ködösíthetik el a jelenlegi kényes helyzetet. A fiatal demokráciákat különböző fokon próbára teszik olyan események, mint a választók távolmaradása Lengyelországban, Csehszlovákia felbomlása, vagy Magyarországon a konfliktus a hatalom és a médiumok között. A közhatalom és az etnikai többségek, és ennek következtében a román és szlovák képviselők magatartása magyar kisebbségeikkel szemben összeegyeztethetetlennek tűnik a demokrácia meghirdetett alapelveivel. Végül pedig Közép-Európában mindenki aggodalommal figyeli a krízis súlyosbodását Oroszországban és a FÁK-ban (Független Államok Közössége). Többek között Kelet-Európában, de Közép-Európában is, fennáll a kockázat, hogy elfajulnak és megsokszorozódnak a feszültségek azon nemzetek között, melyek frissen nyerték el vagy nemrég szerezték vissza függetlenségüket. A balkanizálódás veszélyét fokozza a nemzetközti szervezetek tehetetlensége. Az ENSZ és az EBEK olyan kormányközi szervek, melyeket vétók bénítanak. Mit tesz majd a Biztonsági Tanács, ha Kína, felbőszülve a Tajvannak eladott amerikai és francia vadászgépek miatt, ezentúl fékezi a közvetítő akciókat a volt Jugoszláviában és Közép-Keleten? Mit tehet az Európai Közösség, melynek gazdasági integrációja kétségtelen fejlődést jelent, de melynek politikai egysége mindössze hamis látszat? Vagy legjobb esetben egy bizonytalan kezdet?

Fiatal demokráciák

Ebben az összefüggésben élnek ma a fiatal demokráciák Közép-Európában. Egyébként első próbatételeik közül némelyik nem más, mint gyermekbetegségek jellemző tünetei, melyek emlékeztetnek ugyanazon jelenségekre a Német Szövetségi Köztársaság kezdetén a náci diktatúra után, vágy a fiatal spanyol és portugál demokráciákban Franco és Salazar diktatúrái után: a parlamenti viták népszerűtlensége („vitatkoznak, ahelyett, hogy megoldanák a munkanélküliség és infláció problémáit!"); azok a nehézségek, melyeket a németek a „múlttal való megbirkózás" (Vergangenheitsbewaltigung) néven ismernek (hol ér véget a népeiket kizsákmányoló elnyomók perbefogása, és hol kezdődik a „boszorkányüldözés"?); a szabadság és az elnyugatiasodás okozta zavarok, amelyeknek első megnyilvánulásai nem mindig túlságosan szerencsések.

Mindazonáltal a német, a spanyol és portugál kísérleteket különböző fokú gazdasági sikerek kísérték. Az NSZK-ban a „gazdasági csoda" már az első törvényhozás korszakában megmutatkozott, és ma az ibériai félsziget gazdasági növekedése igen látványos, legalábbis amióta Spanyolország és Portugália csatlakoztak az Európai Gazdasági Közösséghez. Bizonyos fejlődés ellenére Közép-Európa országaiban nem beszélhetünk „gazdasági csodáról". Másfelől Németországnak, Spanyolországnak és Portugáliának nem kellett átalakítaniuk piacgazdasággá egy államtulajdonon alapuló központi tervgazdaságot, amely átmenetre nem létezik minta. Igaz, a nyugati valóság létezik, de ezt sokszor hibásan értelmezik. Hayek és Friedmann az új apostolok; műveik, úgy látszik, bizonyos gazdaságpolitikák számára „bibliává", a közgazdászok és diákjaik számára tankönyvvé váltak. Márpedig a valóság nem az, aminek a vegytiszta és feltételen liberalizmus elméleti megfogalmazói leírják. A német rendszert „szociális piacgazdaságnak'' nevezzük, és még az Egyesült Államokban is – melynek jelenlegi elnöke [Bush] könnyen elveszítheti a választásokat elődjének gazdaságpolitikai tévedései miatt – az állam döntő szerepet játszik a gazdaságban, mint elsőszámú fogyasztó és munkaadó. A „reaganomics" velejárója az államadósság páratlan növekedése volt. Bush elnök utolsó két választási tette – repülők eladása Tajvannak és a mezőgazdasági kivitel állami támogatása – masszív beavatkozások a piacgazdaságba, ami a liberális ideológusok szemében halálos bűn.

Közép- és Kelet-Európa népei számára a demokratikusan választott kormányok által meghirdetett és bevezetett „piacgazdaságok" gyakran olyan formákban jelentkeznek, melyek, sajnos, legalábbis részben, megfelelnek a kommunista propaganda által terjesztett karikatúrának: azaz infláció, munkanélküliség és mindazok kétes hírneve, akiknek sikerült meggazdagodniuk a régi rendszerben, és akik most fel tudják vásárolni a magánkézbe adott vállalatokat: az első vállalkozók és a vállalatvezetők, akiknek többsége, úgy tűnik, a kommunista párt régi kádereiből toborzódik; a kábítószer-kereskedők és a korábbi feketepiac üzérei.

Szükségszerűen ebben az összefüggésben helyezkedik el vizsgálódásunk a hírközlés, a kultúra és a részvétel hármas tárgykörében. Szükségesnek érzem, hogy folytassam a nyugati modell mitosztalanítását, amelyet a piacgazdaság kapcsán elkezdtem, amikor bevezetem a vitát e három kérdéskörbe. Tökéletesen megértem, hogy Közép-Európa értelmisége és jelen politikai felelősei, akik annyit szenvedtek a kommunista diktatúra alatt, úgy köszöntik a pluralista demokráciát és gazdasági liberalizmust, mint egy földi paradicsom eljöttét, melyről évtizedeken keresztül álmodoztak, holott sokszor kevés reményük volt, hogy saját országukban elérik azt. Megkockáztatom, hogy igen népszerűtlen leszek, amikor a mélységes krízisre utalok, melyet a nyugati demokráciák jelenleg átélnek. Népszerűtlenségemet valamelyest csökkenti, ha hevesen kikelek egy bizonyos nyugati „paternalizmus", atyáskodás ellen, mely megnyilvánul nevezetesen Kelet-Németországban, de Közép-Európában is. Az új keletnémet tartományokban a politikai és gazdasági vezetők többsége nyugati. Ma feltűnik a németek és európaiak új kétosztályú társadalma: az egyik oldalon megtaláljuk a gazdag és tudós nyugatiakat, a másikon a szegény és tudatlan kelet-európaiakat.

Végül is mi a valós helyzet a nyugati demokráciában? Egy a francia L'Express által közzétett közvélemény-felmérés szerint a franciák 81%-a úgy véli, hogy a politikusok nem foglalkoznak a „valós kérdésekkel". Még nyugtalanítóbb, hogy ugyanazon felmérés jelzi, hogy a franciák több mint felének véleménye szerint a politikusok nem mondanak igazat. Több, a politikai fásultságnak, kedvetlenségnek (Politikverdrossenheit) szentelt német cikk és írás hasonló eredményre jut. A választók távolmaradása nem a lengyelek előjoga; a jelenség krónikus az Egyesült Államokban, és ugyanezt kell fájlalnunk szerte Európában, így a fiatalság körében, melynek növekvő hányadát, úgy tűnik, vonzzák azok az erők, amelyek vitatják a parlamenti demokrácia elfogadott rendszerét. A nyugati demokráciák többségében a parlament maga, nem jogilag (de jure), de ténylegesen (de facto), elvesztette törvényhozó hatalmát. A pártok vezetői és kormányok azok, amelyek technokrata bürokráciák révén előkészítik, kidolgozzák és megszabják a törvénytervezeteket, sokszor nagyhatalmú érdekcsoportok nyomására. A képviselők viselkedését igen egyszerű elv szabályozza: ha a kormánypárt tagjai, akkor a végrehajtó hatalom tervezete mellett szavaznak; ha ellenzékiek, akkor ellene.

A politikai pártok bázisától messzemenő alkalmazkodást várnak el. Ahhoz, hogy valaki egy pártban karriert fusson be, okosabb, ha évtizedeken keresztül fenntartás nélkül támogatja a pártvezéreket és programjaikat, mielőtt megengedhetné magának, hogy saját elképzelései legyenek.

Túl egyszerű lenne, ha Churchill híres mondatával vigasztalnánk magunkat: „A demokrácia a legrosszabb politikai rendszer, kivéve a többit." A nyugati demokráciáknak, éppúgy, mint a közép-európaiaknak, gondolkodniuk kellene a rendszer válságáról, hogy megtalálják a mélyreható megújulás orvosságát.

Párhuzamosan ezzel a magánkapitalizmus és a piacgazdaság, amelynek sikerét a kommunizmus kudarca igazolni látszik, a gyengeség tüneteit mutatják. Az észak-amerikai lakosság 30%-a szegény, nagyon szegény, és Nyugat-Európa hasonló irányba fejlődik. A munkanélküliség, amely egyre inkább szerkezeti, növekvő számú munkanélkülit szorít a társadalom peremére. Ha hozzátesszük, hogy a Nyugat képtelen arra, hogy megállítsa a fejletlenség súlyosbodását a világ nemzeteinek többségében, akkor a Nyugatnak tartózkodnia kellene mindenfajta triumfalizmustól, és nagy szerénységről kellene tanúskodnia. Minden félreértés elkerülése végett mindjárt megjegyzem, hogy kritikus megjegyzéseimmel nem szándékozom elbátortalanítani közép-európai barátainkat, még kevésbé egy totalitárius alternatíva propagandáját előkészíteni. Egyszerűen arról van szó: jobb megakadályozni, hogy Közép-Európa beleessen a csapdába, ti., hogy vakon utánozza a nyugati hírközlési rendszereket, a nyugati kultúrát és a részvétel bizonyos Nyugat-Európában gyakorolt látszatmegoldásait. Remélem, tanácsom még nem késett el.

Milyen tájékoztatás (hírközlés), milyen polgárnak?

Közép- és Kelet-Európa egy totalitárius és egyoldalú hírközlési rendszerből lábal ki, mely rokonértelmű a masszív és primitív propagandával, és amelyben senki sem hitt. Párhuzamosan titkos információs hálózatok fejlődtek ki némely nyugati hírközeg támogatásával, mint a Szabad Európa Rádió, az osztrák és nyugatnémet tévé, és javultak aszerint, amint a kommunista rendszerekbe léptek végső fázisukba, melyet Havel „totalitárius utáninak" nevezett. Így remélni lehetett, hogy a kommunizmus bukása után visszanyert információs szabadság nem vált ki kulturális megrázkódtatást. Kérdéses, hogy ma teljesen megemésztett-e a visszanyert szabadság? Ezt a kérdést intézem az eszmecsere szakértőihez.

Nyugaton a hírközlési rendszerek sajátosságai a következők:

– Soha korábban nem rendelkeztünk ilyen mennyiségű híranyaggal és a médiumok ilyen méretű tökélyével. A polgárt valósággal elárasztják. Szembeállítva a választás nehézségével inkább megkapaszkodik abba, ami saját nézeteit megerősíti. Azok, akiket érdekel a politika, szinte kizárólag saját irányzatuk lapjait olvassák.

– Az olvasás növekvő helyettesítése képekkel a politikai osztályt a tévé valóságos megszállottjaivá tette.

– A médiumoknak a közvéleményre gyakorolt új, kiterjedt és sokszor ellenőrizetlen hatalma, melyet az újságírók mindig tagadnak.

Az iparosított társadalom és annak elvárosiasítása, a nagy tömegszervezet megerősítése a kis, emberi arányú közösségek kárára – olyan jelenség, melyet Közép-Európában éppúgy megfigyelhetünk, mint Nyugaton – még inkább megzavarták a polgár tájékozódását. Mivel a hírhálózatok és kapcsolatrendszerek egyre inkább gépesítettek és elszemélytelenítettek, az egyén ismereteinek kisebb javulása ellenére, a demokrácia jó működésére messzemenően elégtelen tájékozottsági szintet ér el.

A tájékoztatás és az emberi kapcsolatok elszemélytelenedése megjelenteti a társadalmunkra jellemző kettős arculat, az individualizmus és az eltömegesedés elválaszthatatlan párhuzamosságát, amint azt a francia társadalomtudós, Jacques Ellul megállapítja: „Szokásos szembeállítani e két jelleget, mondván, hogy az individualista társadalom az, amely az egyén értékét fölébe helyezi a csoportokénak; ahol arra törekszenek, hogy megsemmisítsék azokat a csoportokat, amelyek az egyén cselekvési felelősségét korlátozzák; míg a tömegtársadalom tagadja az egyén értékét, és »úgy tekinti, mintha puszta szám lenne«. De ez az elemi szintű szembehelyezés ideológiai jellegű. Valójában az individualista társadalom szerkezete nem alakulhat ki másképp, mint tömegtársadalom, mivel az egyén felszabadításának első lépése, hogy szétverje a mikrocsoportokat, az össztársadalom szerves intézményét. Ebben a szakításban az egyén ténylegesen felszabadul a család, a község, a céh, a plébánia, a testület (konfraternitás) kötelékei alól, de csak azért, hogy közvetlenül szembesüljön az össztársadalommal. Ennek következtében az egyének helyi, élő szerkezettől független »gyűjteménye« soha nem lehet egyéb, mint egy szerves szerkezetet nélkülöző tömegtársadalom. Fordítva: egy tömegtársadalom alapja sem lehet más, mint egyének, azaz magányukban és kölcsönösen elismert azonosságukban tekintett emberek. Azáltal, hogy az egyén magát egy másikkal egyenlőnek állította, elvont fogalommá vált, és így, összességében tekintve, puszta számnak nézték." (Jacques Ellul: Propagandes. Paris 1962, 105.)

Milyen kultúra szükséges a demokráciában?

Kedvünk lenne arra, hogy az előző eszmefuttatást meghosszabbítva azt mondjuk: egyéni kultúra és tömegkultúra szükségesek. A RAI, az olasz állami televízió egyik igazgatója, egy cinikus értelmiségi, mint ahogy római polgártársai gyakran azok, nemrég az európai kultúráról beszélve így nyilatkozott: „Az iskolában azt tanultuk, hogy az európai kultúra és civilizáció a görög bölcselet, a zsidó-keresztény vallás és a római jog. Valójában ma a közös kulturális nevező a Dallas." Mint minden karikatúrában, e mondásban jó adag igazság rejtőzik.

Mi lehetne, ebben az összefüggésben, Közép-Európa sajátos kulturális jellege? Íme, egy az eszmecsere folyamán vitatandó kérdés. Az alternatív, titkos és párhuzamos, szerfelett gyümölcsöző kulturális alkotás közös tapasztalat, annak gyakran igen nehéz terjesztésével és fogyasztásával, az utóbbi évtizedekben az egyik legértékesebb hozzájárulás az európai kultúrához és civilizációhoz. Ki ne becsülte volna meg Nyugaton a totalitárius kommunizmus évtizedeiben Közép- és Kelet-Európa regényeit, színdarabjait és filmjeit, valamint a festészetet, amennyiben sikerült magát elhatárolnia a „szocializmustól"? A bátorság és az ember jövőjébe vetett rendületlen hit e kifejezései frissességükben kellemesen elütöttek a nyugati nihilizmus olykor elviselhetetlen kulturális megnyilatkozásaitól.

És ma? Gyakran úgy tűnik, hogy Közép- és Kelet-Európa értelmiségieit és művészeit meglepte annak a rendszernek a hirtelen eltűnése, mely ellen fellázadtak. Kulturális elkötelezettségük „a szörnyek között a leghidegebb szörnnyel" szemben (Nietzsche) fejlődött ki. A szörny eltűnt; mi a teendő?

Vegyük például a lódzi „77-es színház'' esetét Lengyelországban. A színház vezetői és színészei, Václav Havel barátai, akivel titkos kapcsolatban álltak, és akinek tiszteletére nevezték el színházukat, a 77-es Chartára emlékeztetve, létrehoztak egy kulturális központot, perbe szállva a kommunista rendszerrel. Ez utóbbi eltűnt, és most kétségbeesetten keresnek új témákat: a környezet? az egyház szerepe? az új tőkések? Közönségük részben elhagyta őket. Zavarukban nemrég segítségemet kérték, hogy megkapják olyan tévéantennák kereskedelmi képviseletét, melyekkel fogni lehet bizonyos nyugati tévécsatornákat. Egyedülálló eset lenne, vagy a jelenlegi kulturális zavar jelképe?

Remélhetnénk, hogy Közép-Európa, Nyugat-Németországhoz hasonlóan – amely a háború után az irodalmi és művészeti megfontolás és kifejezés módfelett termékeny korszakát élte meg, s amelynek jellemzője Európa felfedezése volt – ugyanilyen gyümölcsöző korszakot fog megélni. Igaz, az előbbi olyan korszak volt, amelyben Németország szomszédainak helyzete hasonló volt. Ma azonban azok, akik legyőzték a „történelmi és dialektikus materializmus" hazugságát, a Nyugat vegytiszta és kemény materializmusának csábításaival találják magukat szemben.

A részvétel

Kikerülve egy rendszerből, amelyben a totalitárius hatalom által kényszerített, ellenőrzött, manipulált és irányított részvétel megkísérelt elfojtani minden választási szabadságot, Közép-Európa ma felkínálhatja polgárainak a választási részvétel intézményeit és eszközeit. Elégséges lenne arra, hogy létrehozza a pluralista és valós demokrácia politikai kultúráját? Nézzük meg még egyszer, mi történik Nyugaton. Az általános titkos választási jog három feltétel mellett töltheti be a demokratikus részvétel eszközének szerepét:

– A polgárok legyenek jól tájékozottak;

– A választás legyen ésszerű, és alapuljon tájékozott egyéni megfontoláson és az egyéni érdekeknek, és a közösségek, illetve közületek szükségleteinek helyes egyensúlyán;

– A választottak hajtsák végre, legalábbis nagyobb irányvonalaiban, a választók kifejezett óhaját.

Márpedig a választók magatartását elemző helyzetjelentések azt bizonyítják, hogy a helyzet egyetlen idézett feltételnek sem felel meg. Igaz, úgy tűnik, a választók valamivel téjékozottabbak, mint az előző nemzedékek; de nem értik sem politikai intézményeik működését, sem azt – nagy többségükben –, hogy valójában milyen választási lehetőségeket kínálnak a jelöltek. Átlagban a választók 70%-a hagyományosan mindig ugyanarra a pártra szavaz, bármilyen hibákat is követtek el annak vezetői. A többiek, az ingadozó választók, kis mértékben aggályos értelmiségiekből, többségükben olyan személyekből toborzódnak, akik semmiféle politikai érdeklődést nem mutatnak, és még nagyobb tudatlanságról tesznek tanúságot, mint a hagyományos választók. Az előbbiek szabják meg a választások kimenetelét. A pártok stratégái ezt jól tudják, innen ered választási hadjárataik primitív volta. Szükség van ingadozó választókra, mint ahogy hirdetéssel megnyerik a fogyasztót ilyen vagy olyan fogkrémnek. Persze az általános választójog továbbra is korlátozza a visszaéléseket, és biztosítékot nyújt ellenük. Ha a kormány túlságosan rossz vagy megvesztegethető, a választók elzavarhatják. De még így is enyhítenünk kell kijelentésünket, hisz sok esetben a választók, úgy látszik, belenyugszanak abba, hogy politikai vezetőik bizonyos fokig megvesztegethetők.

Mi a teendő?

Íme az alapvető kérdés, melyet az elkövetkezendő eszmecsere folyamán meg kell vitatnunk! Mindazonáltal engedjék meg, hogy néhány irányelvet adjak, melyeket egyszerre sugallnak a krízis egyéni elemzése és az ebből fakadó perszonalista és föderalista meggyőződésem.

A valós részvétel – amelyet szükségesnek vélek nemcsak a politika terén, de a vállalatokban, az egyetemeken, a szakszervezetekben és a legkülönbözőbb egyesülésekben, azaz társadalmunk gazdasági, szociális és kulturális szektoraiban – tehát a valós részvétel első előfeltétele az autonómia (önállóság) elvének általánosítása.

Az egyén az emberméretű kis közösségekben tud leginkább részt venni, ismerve a tényeket és a megválasztandó és ellenőrizendő személyeket. Ez elkezdődik a községi és területi (regionális) autonómiával a politika szintjén. Folytatódik önálló (autonóm) szerkezetek létrehozásával a vállalatokban és minden nagy tömegszervezetben. A modern menedzsment, amint az a „business school''-okban [amerikai típusú üzemgazdasági főiskolák, a ford.] tanítják, ezt már rég megértette. Jobb motiválni az embereket, amennyiben valódi felelősséggel ruházzuk fel őket; lehetőséget kapnak, hogy műhelyek és önálló munkacsoportok létesítése révén részt vegyenek a döntésekben és választásokban, melyekben érintettek, semhogy a kaszárnyák központosított szerkezetébe préseljék őket. A centralizmus nemcsak elnyomó jellegű, hanem mindig az ember megvetésén alapul. Csupán a csúcson levők lennének eléggé értelmesek és képesek döntésre, a többiek elégedjenek meg azzal, hogy végrehajtják. A részvétel társadalma megköveteli önálló közösségek létét és létrehozását az alapszinten. Párhuzamosan biztosítani kell az emberi személy önállóságát egy szociális (társadalmi) létminimum biztosításával.

Az önállóság követelménye azonban két jelentős kérdést vet fel: ezek a konfliktusok békés megoldása és az elengedhetetlen egység, tiszteletben tartva a különbözőséget.

Az első kérdésre a válasz a kontraktualizmus, azaz egyezményes rendszer. A demokratikus-részvétel elve olyan szerkezet, mely nem tűri meg sem a legerősebb által egy engedékeny „laissez faire, laissez passer" („hagyni az embereket tenni, hagyni a dolgokat történni") környezetben kierőszakolt megoldást, sem a mindenható központi hatalom által távol a bázistól ránk kényszerített döntéseket. A legjobb részvételi megoldás az, amelyben az érdekeltek maguk képesek megoldani konfliktusaikat szabadon kötött egyezmények útján.

Ami a társadalom egységét illeti, a szubszidiaritás, azaz a kölcsönös kiegészítés elve legyen irányadó. [Amit alacsonyabb szinten el lehet végezni, nem kell magasabbra utalni. Szerk.] A hatalom elosztásáról van szó megfelelő összeegyeztetéssel. Vegyük például az épülő Európát; nem szabad Európa hatáskörébe utalni más hatalmat, mint azt, amely szükséges a nemzetek feletti kérdések megoldására. A többit a helyi, regionális és nemzeti hatóságokra kell bízni.

Annak előfeltételei tehát, hogy valódi politikai demokratikus részvételt biztosítsunk a lehető legtöbb polgárnak, a következők:

–  a kis közösségek önállósága;

– a konfliktusok egyezményes megoldása;

– a politikai, gazdasági és szociális hatalom felosztása a kiegészítés avagy megfelelő összeegyeztetés elvének alapján.

Összefoglalóul felmerül a kérdés, hogyan valósíthatók meg ezek az irányelvek Közép-Európában és másutt. Összetűzésbe kerülnek a hatalom szociológiájával, hisz a fennálló szerkezetek sajátja, hogy igyekeznek fennmaradni.

Mindazonáltal találunk néhány létesítményt és törekvést, melyek a jó irányban haladnak: ilyenek az európai egyesülés, a regionalizálódás a legtöbb nyugat-európai országban, a munkások részvétele a vállalatok igazgatásában (Mitbestimmung). Reméljük, hogy Közép-Európa mielőbb bekapcsolódhat ebbe az irányzatba, nevezetesen minél hamarabb belép az Európai Közösségbe!

Végül engedjék meg, hogy egy nagy perszonalistától és föderalistától vett idézettel fejezzem be. Utolsó művében, melynek címe A jövő a mi ügyünk, Denis de Rougemont [1906–1985] ezt írta: „Egy civilizáció akkor kezd elfajulni, amikor az emberek azt kezdik kérdezni, mi lesz, ahelyett, hogy azt kérdeznék maguktól: mit kell tennünk?"

A MAGYAR KATOLIKUS PÜSPÖKI KAR NYILATKOZATA

1993. szeptember 23-án a magyar püspöki kar nyilatkozatot adott ki Az erkölcsi értékek jelentősége a politikai életben címmel.

„Függetlenné vált hazánk – immár másodízben – szabad választásokra készül." A nyilatkozat utolsó szakaszában ezeket olvassuk:

„A demokratikus társadalomban a különböző pártok saját elgondolásaik szerint keresik a kiutat a válságból. A politikai erőknek azonban kötelessége, hogy a jövő építésében mindig az egész nemzet erkölcsi és anyagi javát szolgálják, és ne a maguk csoportjának vagy pártjának hatalmi és anyagi érdekeit keressék. Kifejezetten károsnak tartjuk a demagóg ígérgetést, a rossz hangulat tudatos keltését, mások rosszindulatú lejáratását.

Felhívjuk a hívő keresztények figyelmét, hogy jövőnk alakításáért mindannyian felelősek vagyunk. Megengedhetetlen, hogy – közreműködésünkkel és szavazatunkkal, vagy éppen közömbösségünkkel és távolmaradásunkkal – olyan politikai vezetés alakuljon ki, amely nem kellően biztosítja a többségében keresztény magyar társadalom vallási jogait. A keresztény értékek nem öncélúak, hanem mindenkor hozzájárulnak az ország erkölcsi, gazdasági felemelkedéséhez és nemzetközi megbecsüléséhez."

Györffy György

EURÓPA ÉS A KERESZTÉNY MAGYARORSZÁG SZÜLETÉSE

Európa nevén már az ókorban nagyjából azt a területet értették, mint ma, noha az Ázsia területétől való elválasztás vitatott volt. Sarmatia steppei síksága még Európához tartozott; egyesek szerint a mai Volga lett volna határa, mások szerint a Riphei hegyekig, a mai Uralig, avagy éppen a Kaukázus alatt lévő Phasis folyóig tartott volna. Ilyen módon a szlávokon túl, a Volga felső vízi vidékén lakó finnugorok, akik közül a magyarok kiváltak, Európa peremén laktak. Az első évezred folyamán számos kelet-európai néppel szimbiózisban kialakult a magyarság, és a IX. század végén a Kárpát-medencében végleges otthonra talált.

Ez a terület már az őskortól különféle népek és kultúrák áramlásának útjába esett, hiszen itt kereszteződött az az út, amely a Keleti Mediterráneumból Nyugat-Európába, és Itáliából Sarmatiába vezetett. A Római Birodalom légiói Pannónia limesénél, a Duna vonalán néztek szembe a barbár törzsekkel, és ezt a vasfüggönyt szakították át az V. században a népvándorlás népei, a germánok, az iráni alánok és az őket hajtó hunok.

A római örökség a középkoron át, sőt napjainkig érezteti hatását. A Nyugatrómai Birodalom örököse, Nagy Károly frank birodalma Pannoniáig tartott; a Keletrómai Birodalom utóda, Bizánc, az Al-Dunáig érvényesítette hatalmát és ortodox művelődését; amit 1000 évvel ezelőtt, 987 körül sikerült átplántálnia Kijevbe, az Orosz Birodalom bölcsőjébe is. Az Európa latin művelődésű nyugati fele és görög–szláv művelődésű déli és keleti fele közé szorult néhány kisebb ország, amelynek vezetői már több mint egy évezredre a latin rítusú kereszténységre tértek, és így Nyugattal jegyezték el művelődésüket, annak ellenére, hogy nyelvük szerint Európa keleti feléhez sorolhatók. Ezek, Észak felől Dél felé haladva: Lengyelország, Csehország, Magyarország és Horvátország.

Az itt lakó népek vezetői 1000 év előtt politikai és gazdasági meggondolások alapján nem követték Kelet-Európa apostolainak, a görög-szláv kultúra megalapozóinak, a Cirill és Metód testvérpárnak a tanításait, és ennek köszönhető, hogy országaik részesei lehettek a humanizmus és a reformáció Európa nyugati felét megújító törekvéseinek, sőt az is, hogy a 40 éves kommunista uralom után hamarább felzárkózhatnak Európához, mint ennek keleti fele. De napjaink eseményei mutatják, hogy e köztes helyzetben a lengyelek és magyarok, valamint szomszédjaik ragaszkodása a nyugati művelődéshez hozzájárul a közös európai ház épüléséhez.

Az előmagyarok a 4. században az Ural déli lejtőjén élve valószínűleg beletartoztak az Európa és Ázsia határán tartózkodó hunok birodalmába. A magyarok azonban nem azonosak a hunokkal, és zömük keleten maradt, amikor a hunok megtámadva az alánokat elindították a népvándorlást. Attila halálával egy időben keleten újabb népeltolódást az avarok előnyomulása váltott ki, ami által a magyarok az onogurokkal együtt a Volga és Don vidékén sodródtak.

Az itt lakott nomád törzsek sorsa és egymáshoz való viszonya tisztázatlan, mert más-más néven, más-más törzsek vezette szövetségben tűnnek fel, az viszont bizonyos, hogy a Krím félszigeten lévő Doros érseksége a VIII. században a kelet-európai sztyepp minden jelentős nomád népének fejedelme mellé püspököt küldött, és megkezdte a keresztény missziót. Ezen az ázsiai határterületen az iszlám és a judaizmus is megvetette lábát, de végső fokon a három világvallás versenyfutása Kelet-Európa népei meghódítására 970 tájáig eredménytelen maradt, és maga a kereszténység is, Krím mellett, csak a Kaukázus népei között tudott gyökeret verni.

A kelet-európai változások következő fontos szakasza görög Cirill és Metód nevéhez fűződik, akik a IX. században a szláv nyelvű liturgia megteremtésével elindították azt a folyamatot, amely utóbb a Balkánon és Oroszországban az ortodox vallás győzelméhez vezetett.

A magyarok hét törzse, a hozzájuk csatlakozott török és alán törzsekkel, a IX. században a Don és Al-Duna közötti sztyeppén élt, kereskedelmi kapcsolatot tartva fenn a görög gyarmatvárosokkal, és adóztatva a szláv törzseket. A magyarok számára nem volt ismeretlen a kereszténység, és így amikor néhány harcosuk Krímben elfogta Cirill püspököt, előbb megijesztették, majd elengedték őt. A magyarok fő fejedelme, Levedi, az Ingül és Kodima folyóknál, a mai Kherszon város mellett tartotta téli szállását. 882-ben, amikor Levedi magyar „Korol" a Bulgáriával határos al-dunai részeken időzött, fogadta a Bulgáriába menő Metódot, gazdagon megajándékozta őt, és kérte, hogy imáiban emlékezzen meg róla. Ez az egykorú hiteles feljegyzés érzékelteti, hogy Kelet-Európának a görög kultúrvilággal érintkező újbarbár népei a IX. században már készen állottak arra, hogy Bizánc révén bekapcsolódjanak Európába.

A Kárpát-medencében a kereszténység a római Pannónia bukása után, a népvándorlások idején, csak helyenként és időlegesen vert gyökeret. Római továbbélés csak ott tehető fel, ahol a városnevek továbbéltek, így az Alpok folyói mellékén, Sirmium (Szerem), Siscia (Sziszek) és Savaria (Szombathely, Tours-i Szent Márton születéshelye) táján. Az ariánus germán törzsek többsége tovább költözött, csak a gepidák éltek tovább az avarok uralma alatt Erdélyben és a határos részeken. Keszthely és Pécs antik romjai közé az avarok hoztak a Balkánról keresztény görög kézműveseket. Végül, amikor 800 táján az avar nagyhatalom is rászánta magát a bajor-frank püspök fogadására, az avar uralom belső meghasonulása és Nagy Károly hadai véget vetettek az avar kereszténységnek. A keleti frank uralom védelme alatt megindult az avarok földjére telepedett szlávok misszionálása, előbb Pannoniában, majd a Morava völgyéből kinőtt Moraviában; az itt Metód érsek által meghonosított szláv rítust azonban a bajor papság, az egyházakat a belső harcok, magát a kereszténységet pedig a magyar honfoglalás szüntette meg.

A magyarok nem voltak ellenségei a keresztény vallásnak, még ha európai kalandozásaik alkalmával templomokat fel is égettek, és egyházi kincseket el is raboltak. De attól kezdve, hogy egy ország velük szövetkezett, így Itália, Bajorország vagy Bizánc, a területén csak áthaladtak keresztény szövetségesük ellenségeinek megtámadására.

A magyarok alkirálya 952-ben Bizáncból hozott görög püspököt, e misszió azonban nem volt hosszú életű. 963-ban a magyarok fejedelme Rómától kért püspököt, akinek útját I. Ottó császár akadályozta meg, végül 972-ben maga Ottó császár küldött püspököt Géza nagyfejedelemnek, és ezzel Magyarország is besorolódott azon közép- és kelet-európai országok közé, amelyek, végleg szakítva a pogánysággal, a keresztény Európához csatlakoztak: a latin rítust követő horvátok, csehek és lengyelek, valamint a szláv rítust követő oroszok, bolgárok és vlachok mellé. Az utóbbiak püspöksége a bolgár érsekség területén, Vranje városban volt, Macedónia és Szerbia határvidékén. A XI. és XII. században Magyarország keresztény egyházszervezetét Szent István király építette ki 41 éves uralma alatt, miután az új évezred első napján (1001. I. 1.) a Szilveszter pápától kapott lándzsával és koronával királlyá avatták. Szent István 2 érsekséget és 10 püspökséget alapított országában, és az egyházszervezetet olyan szilárdan ágyazta be az új államszervezetbe, hogy az a nagy pusztításokat, az 1241–1242. évi tatárjárást, a másfél évszázados oszmán hódítást, végül az 1919-es meg az 1949 és 1989 közötti években orosz földön kisarjadt ún. kommunizmust is túlélte.

Somorjai Ádám

SZENT ADALBERT, KELET-KÖZÉP-EURÓPA NÉPEINEK VÉDŐSZENTJE

Szent Adalbert aktualitása

Kevés olyan szent van, akit minden nép a maga nyelvén nevez. Ilyen Szent Adalbert, akit a csehek és lengyelek Vojtech, a magyarok Béla, a németek Adalbert néven ismernek. A magyar nyelvben a német Adalbertet használjuk, ha a Szentről van szó.

Tomásek bíboros, Prága érseke, 1988-ban meghirdette a cseh nemzet számára a kilencéves felkészület lelkipásztori programját, Szent Adalbert halálának, égi születésnapjának, 1997-ben esedékes 1000. évfordulója alkalmából. Hasonlóképpen a Wyszynski bíboros által 1957-ben meghirdetett nagynovénához, amelyben a lengyel herceg, I. Miciszlav megkeresztelkedésének 1000. évére (1966) készült fel a lengyel egyház és mondhatjuk a lengyel nép, ugyanígy a csehek is nagynovénával készülnek fel egyik nemzeti szentjük ünnepére.

Szent Adalbert a hagyomány szerint Géza fejedelem udvarában is megfordult, ő keresztelhette (vagy bérmálhatta) meg Vajkot, rövidebb-hosszabb ideig a fejedelmi udvarban időzött, közelebbről meg nem határozható időpontban, valószínűleg egyik itáliai útja során. Szent Adalbert az 1000-ben megalapított esztergomi érsekség egyik védőszentje, így tisztelete Magyarország első egyházában mindmáig él.

Idén ezer éve, hogy az ősi római Aventinus dombon máig megtalálható Szent Elek és Bonifác, mai nevén Sant'Alessio monostorából püspökként és bencés szerzetesként, fivérével, Radim-Gaudentiusszal és tanítványaival együtt hazaindult Prágába, és itt megalapította Brevnov monostorát. Ez év április 23-án, Szent Adalbert ünnepén Prágában millenniumi megemlékezést tartottak az elmúlt negyvenéves periódus viszontagságai után újraalapult brevnovi monostorban, Csehország Pannonhalmáján. Brevnov, alapítása után három évvel, Pannonhalma alapítói csoportját küldötte, így Szent Adalbert tisztelete az 1996-ban ezeréves fennállásukat ünneplő magyarországi bencések körében is él.

Szent Adalbert élete

Vojtech a nagy Slavnik család, a Premyslida, a királyi dinasztiává vált nemzetséggel vetekedő cseh arisztokrata család leszármazottja, 956-ban született. Iskoláit Magdeburgban végezte, a keresztelő Adalbert érsektől különleges megtiszteltetés jeléül kapta az érsek nevét. Adalbert érsek korábban a kijevi Ruszban sikertelen missziót hagyott félbe. A frissen alapított Magdeburg érseki széke az expanzív császárság keleti, szláv misszióit kapta feladatul. Adalbertet fiatalkori élményei, információi ily módon indítják térségünk felé. Bár családi kapcsolatai, országa diplomáciája, 26 éves korában 982-ben Prága második püspökének jelölte ki, életének fő eszménye a vértanúság és a pogányok missziója maradt.

983-ban Veronában találjuk, ahol megkapja a császártól az invesztitúrát, itt szenteli püspökké Willigis mainzi érsek, egyházi elöljárója. Itt ismeri meg a bizánci udvarból jött császári feleséget, Theophanout, és a trónutódot, a későbbi III. Ottót, akivel barátságot köt.

Püspöki működésének sikertelenségei, népének ellenállása lehangolják, 988 táján Rómában találjuk, ahol benyújtja lemondását, XV. János pápa el is fogadja azt. A Szentföldre indul, a kor szokása szerint hosszú zarándoklatra, egyben pogányok megtérítésére, de Monté Cassinó-i rövid tartózkodása során Szent Nílustól kapott tanács szerint visszafordul, és bencés szerzetes lesz a római Szent Elek és Bonifác apátságban. Öt évig él itt egyszerű szerzetesként. A mainzi érsek kérésére azonban a pápa Prágába küldi, hogy folytassa püspöki szolgálatát és népének térítését. 993-ban így hazaindul, és, a Prágát is alapító Regensburg mintájára, püspöki széke mellett bencés apátságot alapít. Missziója ismét sikertelen, ezért újból Rómába megy, de V. Gergely pápa újra hazatérésre kéri. Még mielőtt hazaindulna, családjának politikai ellenfelei lemészárolják négy otthon élő fivérét családjaikkal együtt. Nem lévén így hazája, Szent Benedek másik sírjához, a franciaországi Fleurybe zarándokol, majd Szent Márton sírjához, Tours-ba. Ezt követően III. Ottó császári udvarában találjuk, majd császári és pápai engedéllyel a lengyel fejedelem, Merész Boleszláv udvarában. Térítő tevékenysége 997. április 23-án ér véget 41 éves korában: Gdansk mellett a pogány poroszok egyik papja megöli őt, így nyeri el a hőn áhított vértanúhalált.

Gnieznóban, a nagylengyel fejedelmi székhelyen temetik el, életrajza rekordidő alatt, már 999-re elkészül, november 6-án a császári barát, a lengyel fejedelem és az új pápa, II. Szilveszter oltárra emelik, szentté avatják.

Szent Adalbert diadalútja – halála után

Mivel magyarázható az, hogy a Szentnek, akinek életét annyi sikertelenség övezte, mártírhalálát követően oly hamar elismerés jut osztályrészéül?

Részben azzal, hogy életében személyes kapcsolat fűzte mondhatnánk minden fontos emberhez, aki számított. Továbbá azzal, hogy rendkívüli politikai konstelláció alakult ki III. Ottó rövid császársága idején; a német császárság hegemóniára törekvését az ezredfordulón egy sajátos és hosszú ideig egyedülálló elképzelés váltotta fel. III. Ottó édesanyja, mint említettük, Theophanou bizánci császárleány volt, akinek kíséretében görög mesterek is érkeztek német földre, II. Ottó császár udvarába. Így a nyugati császárság trónutódjának neveltetését és politikai programját meghatározták a keleti műveltség elemei. III. Ottó idejében már nem elérhetetlen az, ami a bolgárkeresztség és nagymorva misszió idejében az volt: a lengyel és a magyar fejedelemség elismerése összefér az új császár elképzeléseivel: fegyverekkel való hódítás és erőszakos térítés helyett önálló országok szövetsége. A magyar történelemből oly ismerős gondolat, István megkoronázása és a magyar függetlenség elismerése így illeszkedik be a korabeli „egyesült Európa" gondolatába, ezzel párhuzamos a lengyel fejedelemség elismerése is, éppen Gnieznóban, Szent Adalbert sírjánál, amikor Ottó császár és a pápai küldöttek találkoznak Boleszláv fejedelemmel. Ottó császár itt fejedelmi diadémját a lengyel herceg homlokára teszi, és „testvérnek, a Birodalom munkatársának, barátnak és társnak" nevezi. Ez alkalommal, az Úr 1000. esztendejében hirdetik ki a gnieznói érsekség megalapítását, vele párhuzamos az esztergomi érsekség megalapítása is: a két fejedelemség egyházilag is független, közvetlenül Róma alá tartozik. Gondoljuk meg: Prága ezt a jogállást csak 344 évvel később éri el, addig a mainzi érseki tartományhoz tartozik.

Szent Adalbert köréből kerülnek ki az első érsekek is, így fivére, Radim-Gaudentius az első gnieznói érsek, Esztergomban pedig talán a harmadik az az Anasztáz, aki lehet, hogy Asztrikkal egy személy, és még az aventinusi alapító csoport tagja.

Rövid pár év volt ez az időszak, de egyedi, korszakot formáló és megismételhetetlen. Szent Adalbert főpap és vértanú életében egybeköti térségünket, halálában pedig megadja mindegyik tartomány autonómiáját, de mindmáig közös védőszentként össze is köt bennünket. A kilencvenes évek ismételt jubileumai: idén Brevnov alapításának 1000. éve, három év múlva Pannonhalma – és a lengyelországi Meseritz – megalapítása, négy év múlva halálának évfordulója, hat év múlva szentté avatása, hét év múlva a két érsekség megalapítása, mind-mind alkalmat ad arra, hogy mai szemmel, ezer év tapasztalataival hátunk mögött, újra elmélkedjünk arról a korról, népeink és egyházaink sorsának kialakulásáról, egymásrautaltságáról. 

Gniezno jelentősége lengyel szempontból

Az 1000. év március 8-11. napjai az első kelet-közép-európai kongresszusként kerülnek be a lengyel történelembe. Császár, pápai küldöttek, fejedelem találkozik a Szent sírjánál Gnieznóban, ahol kihirdetik az egyházi és állami függetlenséget. A nyugati kereszténység határai messze keletre tolódnak, a térítést már egyre inkább saját papság végzi. Hazánk érsekéhez hasonlóan Lengyelország érsekét illeti a királykoronázási jog – 1320-tól az új királyi székhelyen, Krakkóban –, Gnieznóé az érseki tartományok kiépülésével párhuzamosan a XIV. századtól a prímási cím és joghatóság egészen Lengyelország harmadik felosztásáig (1793).

Szent Adalbert, lengyel nevén Wojciech a feltételezett szerzője az első lengyel nyelvemléknek, a Szűzanyát köszöntő „Bogurodzica" kezdetű egyházi éneknek. A vértanúságot szenvedő másik főpap, a szintén püspök, krakkói Szent Szaniszlóval együtt, Szent Wojciech Lengyelországnak a mai napig társvédőszentje. Ha összehasonlítjuk alakjukat hazánk két korabeli szentjével, Szent Istvánnal és Szent Lászlóval, feltűnik az eltérés, amely máig ható erővel megszabja nemzeteink értékrendjét: a trón és az oltár szövetsége az, amely hazánk hagyománytörténetében visszatérő elem, míg Lengyelországban az egyház függetlenségét védő vértanúk teremtenek iskolát.

Gniezno közjogi helyzete részint Lengyelország felosztása, részint a főváros ismételt áthelyezése (Varsó) miatt változott meg, vallási jelentőségét pedig a czestochowai kegyhely egyre növekvő népszerűsége homályosította el. Századunkban a varsói és gnieznói érseki szék perszonálunióba került; Lengyelország egyházi térképének 1992-es átalakítása óta ez megszűnt, Varsó érseke ad personam viseli a prímási címet, és mint ilyen a Szent Adalbert sírjának custosa címét. 

A cseh és lengyel konfliktus

A lengyel és a cseh tisztelet sajátos konfliktus forrása, amely minden mai lengyel tudatában él: 1039-ben a csehek, I. Bretislav fejedelem vezetésével betörnek Lengyelországba, feldúlják Gnieznót, és elviszik, „hazaviszik" a szent koporsóját. Gnieznóban csak a fejereklye marad. Érdekes, hogy a nagy lengyel történetíró, Dlugosz úgy tudja, hogy a gnieznói kanonokok kijátszották a csehek éberségét, és a Szent testvérének, Gaudentiusnak a koporsóját adták át; a kortárs tudományos vizsgálatok azonban megerősítik a gnieznói fej- és a prágai testereklye, valamint a III. Ottó császár által Rómába hozott és a tiberisi szigeten, a Szent Bertalan-templomban őrzött karereklye azonos eredetét, tehát Dlugosz és így a lengyel tudat csak vigaszként tudható be. Érdekes tehát, hogy a Szent ereklyéinek birtokolása megosztja népeit, és ez a testvérviszály két nép között máig ható vetélkedés forrásává vált. Emlékeztessen bennünket ez a jelenség arra, hogy az egyes nemzetek szeretik megosztani azt, ami eredetileg közös, kisajátítani azt, ami másé is. 

II. János Pál pápa gnieznói beszéde, 1979-ben

II. János Pál pápa első lengyelországi útja során Gnieznóban mondta el híres pünkösdi beszédét. 1992 pünkösdjén, Angolában, az ottani püspöki kar előtt így emlékezett meg erről:

„Amikor a mai ünnepségek során itt Luandában a hívek nagy seregével találtam szembe magamat, eszembe jutottak a gnieznói ünnepségek, Lengyelország prímási székhelyének, hazám bölcsőjének szép napjai. Ma a szentmise után tudatosult bennem, hogy igen szoros a kapcsolat a két ünnepség között. Amikor tizenhárom évvel ezelőtt pünkösdöt ünnepeltem Gnieznóban, akkor a világ még két táborra oszlott, létezett még a berlini fal, érvényben volt a jaltai szerződés. Akkor az első alkalommal beszéltem a szláv pünkösdről. Felsoroltam mindazokat a népeket, amelyekhez mintegy ezer évvel ezelőtt érkezett meg Krisztus üzenete, és amelyek akkor megkeresztelkedtek (...) Akkori homíliám számos nyugtalanságot és tiltakozást váltott ki. 1979-et írtunk. Majd megindultak az események, mégpedig hogyan (...) A pünkösd dinamizmussal teli esemény. Mozgalom indult ezen a napon. Ezt talán leginkább fejezi ki az a tény, hogy a pápa az első pünkösdöt Gnieznóban, a tizennegyediket Luandában töltötte. Az egyház mindig úton van. – És ez az eucharisztia Gnieznóban, ez a prédikáció Gnieznóban a Szentlélek erejében egy program kezdetét jelentette az egyház, hazám egyháza számára, Európa és a világ más egyházai számára."

Szent Adalbert sírjánál emelte fel tehát szavát a keletről jött pápa, hogy eszébe idézze a világnak, hogy vannak elfeledett népek Európa keleti felén; ez a pünkösd hívta meg a Lelket, és ez a folyamat ért be mintegy tíz év alatt, hogy gyökeresen átalakítsa térségünket. Visszaállt az a történelmileg egyedülálló konstelláció, amelyet az első ezredév fordulójának közeledtével tapasztalhattunk meg; egyezer év után, új ezredév küszöbén, újabb réteggel gazdagodott ez a közös hagyomány.

Gniezno régi-új jelentősége az Egyesült Európa szempontjából

Gniezno jelentőségét Jerzy Klocowski lengyel történészprofesszor véleményét idézve méltatjuk:

„A fiatal császárnak és barátjának, II. Szilveszter pápának hirtelen halála megakadályozta az új Római Birodalom tervének megvalósítását. De a lengyel és magyar reláció megmaradt az új keresztény népek emlékezetében."

„Néha utópisztikusnak minősítik III. Ottó és környezete eszméit, könnyedén megfeledkezve (főként) Lengyel- és Magyarországgal szembeni tetteinek és gesztusainak horderejéről. Sőt, többről van szó. 1000 körül történik, hogy Európa, konkrétan a nyugati kereszténység, a világtörténet során oly egyedülálló folyamat kezdetén áll, a fellendülés, haladás évszázadokra szóló folyamatának kezdetén.

Ebben a fellendülésben már nem a birodalmak döntenek, hanem az európai társadalmak, a lovagok, városlakók és vidékiek, az egyházi népek oly különféle és dinamikus rétegei. Igen hamar az 1000. év után már »a szabadság kis köreinek sokasága« határozza meg ezt az európai fellendülést. Ebben az összefüggésben III. Ottó széles ívű látomása valószínűleg sokkal realistábbnak minősül, sokkal inkább a szabad népek és társadalmak ez új Európájára alkalmazottnak."

„Ma, ezer évvel Európának ez ösztönző története után, a Jézus Krisztus utáni harmadik évezred előestéjén megdöbbent bennünket az első évezred végi nagy szentek és nagy emberek üzenetének aktualitása. Az európai Nyugat a XX. század második felében ismét felelevenítette az integráció gondolatát. Ez volt néhány évtizedig az úgynevezett posztkaroling Európa. 1989 nagy békés forradalma megváltoztatta kontinensünk térképét. Így ma mindannyian, európaiak, az új integráció roppant feladata előtt állunk. Szent Adalbert – egy Rómával és a Nyugattal szorosan együttműködő közép-európai – emlékezete különösen is igazolódni látszik ebben a helyzetben."

„A XX. század vége felé a lengyel pápa megválasztása – megint csak – kinyilvánította a világnak Kelet-Közép-Európa azon országainak létezését, melyek mélyen a nyugati hagyomány értékeiben gyökereznek. Három év óta – remélem – egyre inkább elfogadott evidencia, hogy egy új európai integráció, még ha nehéz is, nélkülözhetetlen. Azok az országok, amelyek Szent Adalbert történelmi és eleven pártfogására számot tartanak – Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovákia – ma is, mint 1000 évvel ezelőtt, a jövendő Európáért, a »Nagy Európáért« folytatott békés harc élvonalában vannak. Velünk tartanak mások is, keleti és déli szomszédaink, fivéreink és nővéreink, akiknek célja egy emberibb és egy – nem a szólam, hanem az evangélium szerinti – keresztényibb új Európa."

„A két Európa találkozása, az 1000. évi gnieznói típusú találkozás az új mártírok sírjainak közelében ma feltétlenül szükséges, egyenesen a siker feltétele. Minden európai, legyen politikus vagy egyszerű polgár – mindegyik a maga módján –, felelős ezért a találkozásért; valamennyien mintegy történelmi jelentőségű vizsgát teszünk. Reméljük, hogy Szent Wojciech-Adalbert emlékezete segíteni fog bennünket ennek a nagyszerű és sürgős feladatnak a végrehajtásában." (S. G. fordítása)

Szent Adalbert művének jelentősége magyar szempontból

Az újkor századainak nyelvi-faji, egyben történelmi eszmélődése megosztotta Kelet-Közép-Európa népeit, az ezeréves magyar múltat számunkra hátrányos módon láttatta. Ez napjainkban a kisebbségi magyarság és többségi nemzeteik kapcsolatában akut politikai problémaként jelentkezik. Az ezeréves évforduló kapcsán a nyelvi, faji szempontokon túl fölfedezzük a keresztény gyökereket, a nemzeteinket összekötő személyiségeket, a mindenkori egymásrautaltságot. Szent Cirill és Metódnak, a szlávok apostolainak működését szeretik magyarellenesen értelmezni. A szintén szláv, de németországi latin kultúrájú Szent Adalbert és tanítványi köre, Szent István király életművével együtt, mintegy megkoronázza a szláv és más apostolok által térségünkben megkezdett keresztény missziót – hasonlóan Szent Bonifáchoz, Germánia apostolához, aki az ír és angolszász szerzetesek németországi misszióját zárta le. Történelmi múltunk nem elválaszt, hanem igenis összeköt bennünket, különböző nyelveken beszélő népeket. Lezárult a nemzeti történetírások, nemzeti apológiák korszaka, most már tágabb horizontra kell figyeljünk. Egységesülő világunkban gondviselésszerű ez számunkra: múltunk is arra tanít, amit a jelen világfejlődés megkövetel tőlünk, így a kozmopolitizmus veszélye sem annyira akut, hiszen történelmi, nemzeti önazonosságunk idáig elfeledett vagy nem kellőképpen kutatott rétegeit kell csak újra megismernünk.

Jegyzetek

Szent Adalbertről a magyar történetírás általában Szent Istvánhoz és Boldog Gizella királynéhoz fűződő kapcsolatai révén szokott megemlékezni; ajánljuk Bogyay Tamás és Györffy György munkásságát. A vonatkozó cseh és lengyel nyelvű irodalom hazai történettudományunk számára még jórészt ismeretlen. Első megközelítésként ajánljuk az 1992. november 6-8-án, Glemp bíboros és Muszynski gnieznói érsek védnöksége alatt Rómában megtartott konferencia anyagát, mely olasz és francia nyelven 1993 májusában jelent meg: Formazione dell'Europa Comune, San Adalberto Vescovo di Prága e protomartire delta Polonia. L'Imperatore Ottone III. Roma 6-7-8 novembre 1992, in: Bollettino Ufficiale, Istituto del Sacro Romano Impero, anno 5. N.2. Dicembre 1992, gazdag szakirodalommal. Ebben jelent meg magyar részről dr. Kozma Béla tanulmánya (San Adalberto apostola dei popoli nella parte orientale dell'Europa occidentale, 28–31. o.). II. János Pál pápa luandai beszédét Muszynski gnieznói érsek idézi Gniezno e il suo santo c. tanulmányában, uo. 27. o. Klocowski professzortól vett idézetek: Saint Adalbert et la formation de l'Europe chrétienne c. tanulmányából, uo. 42–43. o. – Ez a kötet magyar fordításban megjelenés alatt áll a METEM könyvek sorozatban.

A római Szent Elek és Bonifác apátságról az újabb kutatások fényében már nem tartható a korábban nálunk is elterjedt nézet, miszerint kétrítusú lett volna, ld. R. Grégoire tanulmányát a fenti kötetben: Il monachesimo europeo nell'alto medioevo dal IX all'XI  secolo, uo. 16-18, ill. a legújabb kutatás jó összefoglalását: J.-M. Sansterre, Le monastére des Saints-Boniface-et-Alexissur l'Aventin et l'expansion du christianisme dans le cadre de la »Renovatio Imperii Romanorum« d'Otton III, in: Revue Bénédictine 1990,493–506. – A szlávok apostolai művének hazánkban Szent István és Szent Adalbert általi beteljesítésről ld. cikkemet: Cirill, Metód és István király, Slavorum-et Hungarorum -Apostoli, in: Vigilia 1988, 758-762.

Barna Gábor

EURÓPA ZARÁNDOKÚTJAIN

A keresztény magyar lelkiség forrásainak megismeréséhez térben és időben számba kell venni mindazokat a nagy európai keresztény szellemi áramlatokat, mozgalmakat és központokat, amelyek keresztény hitre térésünk óta hatással voltak, hatással lehettek életünk alakulására. Ez néhány oldalon szinte megoldhatatlan feladat. Hiszen Róma és Bizánc, mint meghatározó egyházi központok, a német birodalmi Aachen, mint sokáig követendő minta mellett figyelmet kellene fordítani a szerzetesrendekre, mivel ezek mindegyike egy sajátos lelkiség megvallására, kifejezésére és megvalósítására alakult, de ugyanígy tekintetbe kellene venni például az egyetemre járás évszázados gyakorlatának hatását, Párizs, Padova, Bologna, Krakkó és más univerzitások és az általuk képviselt szellemiség kisugárzását is. Külön és hangsúlyosan lehetne említeni a humanizmus, majd a reformáció szerepét. Fel kellene tárni mindazokat az összekötő szálakat tehát, amelyek mentén a keresztény tanítás és értékrend Európa szellemi érrendszerében áramlott, amelybe hazánk is bekapcsolódott, s amelyből táplálkozott.

Ez a feladat azonban meghaladja e rövid írás lehetőségeit. Ezért csupán egyetlen kapcsolatháló vázlatos ismertetését tudom vállalni, azét, amely a reformáció idejéig, sok vonatkozásban pedig egészen a felvilágosodás koráig Európa keresztény népeit leginkább összekötötte, s megújulásának napjainkban vagyunk tanúi – ez pedig a zarándoklatok, a búcsújárások világa, amelyben jól tükröződhet egy kor lelkisége, a korabeli keresztény felfogás, a népi vallásgyakorlás és a hivatalos egyházi megítélés, egy-egy kor szakrális és profán törekvése, s mindezek tárgyiasulása a különféle művészetekben.

A honfoglalást megelőző évszázadban a magyar törzsek a kazár birodalomban megismerkedhettek a zsidó vallással, sőt a Fekete-tenger északi partvidékén megfordult bizánci hittérítők révén már találkoztak a kereszténységgel is. Ennek ellenére pogány népként érkeztek meg Közép-Európába, a Kárpát-medencébe a IX. század végén, egy olyan időpontban, amikor a délebbre és nyugatabbra lakó népek között a kereszténység már évszázados múltra tekinthetett vissza. Az egykori római provincia, Pannónia, a későbbi Dunántúl keresztény emléket, keresztény hitet valló közösségei azonban valószínűleg elporladtak ekkorra. Tárgyi emlékeit napjaink régészeti feltárásai hozzák felszínre. A keresztény közösségeknek a római birodalom bukása és a magyar honfoglalás közötti félévezredes életéről alig tudunk valamit. Ezalatt a népvándorlás több hulláma vonult végig e Duna menti tájon.

Valószínűsíthető mégis, hogy pl. a mai Szombathelyen, az egykori római Savariában megvolt az itt vértanúhalált halt Quirinus püspök és az itt született Szent Márton püspök tisztelete. Avarok elleni hadjárata idején – a VIII. század végén – maga Nagy Károly császár is elzarándokolt ide. Hogy e szent hely megérte-e a magyar honfoglalást, nem tudjuk. Mindenesetre Szent Márton tiszteletének elhalványulását jelzi, hogy születési helyének tisztes rangjáért később Szent Márton hegye, a mai Pannonhalma is perelt.

Keresztény közösségekkel, keresztény életformával a X. századi magyarok inkább azokon a területeken találkoztak, amelyekre kalandozásaik során eljutottak. A német, az itáliai és a bizánci részekre vezetett hadjáratok alatt nemcsak az egyház szervezeti felépítését, építményeit: templomait és kolostorait ismerhették meg, hanem megfigyelhettek keresztény kultuszformákat, tapasztalhatták az ereklyetiszteletet, láthattak zarándoklatokat.

Ebben az időszakban már virágoztak a szentföldi zarándoklatok, s formálódott az európai búcsújáróhelyek legrégibb rétege.

Sokan keresték fel Rómát, az apostolfejedelmeknek, Szent Péternek és Pálnak sírját, a pápa székvárosát. Az ezredfordulóra nyúlik vissza a hispániai (galíciai) Santiago de Compostelának, az idősebb Jakab apostol legendás nyughelyének és a Rajna menti Aachennek búcsújáró kultusza is. Sőt az ezredforduló után ez a búcsújáró gyakorlat nagy változásokon ment keresztül. A középkori városfejlődéssel párhuzamosan ugyanis egyre inkább tömeges jelleget öltött szemben az addigi egyéni peregrinációval, formálódtak teológiai alapjai (bűnbánattartás), megszilárdultak intézményes keretei (pl. zarándokjog, kényszerzarándoklatok), kialakultak jellemző külsőségei (zarándoköltözet, zarándokbot, tarisznya, kulacs), állandósultak a főbb zarándokutak, amelyek mentén a keresztényi szeretet jegyében az úton járókat segítő ispotályok, zarándokházak létesültek.

A honfoglalást követő évszázadban, majd pedig a keresztény hitre térés után tehát a magyarság egy már kialakult európai búcsújáró gyakorlattal találkozott. Ebbe kapcsolódott bele, mielőtt saját itthoni szent helyeit létrehozta volna. A Duna menti régi római utat követve hazánkon keresztül vezetett a szentföldi zarándokút, amely csak a népvándorlás viharai között volt néptelen. Uralma megszilárdítása után, az 1020-as években első királyunk, Szent István ezt ismét megnyitotta. Intézkedéseivel egyaránt támogatta a hazánkon átvonuló külországi zarándokokat, s hazai társaikat is. A közeli világvégét váró ezredfordulós hangulatban, valamint a clunyi reform hatására a zarándokút be is népesült. A forgalmas zarándokút mellé, amely egyúttal természetesen fontos kereskedelmi útvonal is volt, helyezte országa székvárosát, Fehérvárra, ahol Szűz Mária tiszteletére templomot emeltetett, ahol világi uralma királyi székhelyét kiépíttette, ahová fiát, Szent Imrét, őt, majd számos utódját temették. Esztergom, e korábbi fejedelmi székhely megmaradt az ország lelki központjának – máig.

Egy, az 1030-as évekből származó útikönyv (itinerarium) szerint a jeruzsálemi zarándokút magyarországi szakasza tizenkilenc napig tartott. Jeruzsálem pedig az ország déli határához még három hónapi járásra volt. Ezt a hosszú ideig tartó, veszélyes és költséges utat kívánta megkönnyíteni Szent István azzal, hogy a zarándokok számára Konstantinápolyban és Jeruzsálemben zarándokházat alapított. Alapításait utódai újabb adományokkal bővítették. A jeruzsálemi zarándokházban a XII. század közepén állandó jelleggel magyar papok is tartózkodtak, jelezvén a magyarországi zarándokok viszonylag nagy számát.

A szentföldi zarándokok helyzete különösen a szeldzsuk törökök uralmának kezdetével (1073) vált nehézzé. Ez késztette II. Orbán pápát arra, hogy megindítsa a keresztes háborúkat, teljes búcsú, azaz bűnbocsánat kiváltságát engedélyezve a résztvevőknek. Az első keresztes had vezetésére a piacenzai zsinat (1094) Szent László királyunkat kérte föl, akit azonban halála megakadályozott a nagy terv végrehajtásában. A keresztes hadjáratok során felszabadult Szentföldön – kortársi példákat követve – II. Géza királyunk 1160 körül megalapította a Szent István királyról elnevezett ispotályos kanonokrendet, amelynek anyaháza a jeruzsálemi magyar ispotály lett. Mind ez, mind pedig a rend hazai központja a török hódítás következtében szűnt meg a XIII., illetőleg a XVI. században. Temesvári Pelbárt, a XV. század jeles, magyar ferences tudósa egyik prédikációjában még úgy vélte, hogy maga Szent István király is elzarándokolt a Szentföldre. Ez a valótlannak bizonyuló állítása is jelzi azonban, hogy a későbbi századok milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak a szent király zarándoklatokat elősegítő alapításainak.

A XII. századtól kezdve, egészen a török XVI. századi magyarországi hódításáig, nagyon sok magyar zarándok megfordult a Szentföldön. Legtöbben papok, szerzetesek. Útjaik révén sok ereklye került Magyarországra. Az ötödik keresztes hadjáratban résztvevő II. András király is rengeteget hozott magával. Mindez a kor fokozott ereklyetiszteletét jelzi. Egy-egy ereklye körül búcsújáró tisztelet bontakozott ki, vagy pedig jelenléte felerősíthette egy már létező kegyhely látogatottságát. Maga Szent István király is a bolgár hadjáratából Szent Miklós és Szent György ereklyéit hozta haza, s ereklyéket kért a clunyi reformmozgalom vezéralakjától, Odilo apáttól is. Tudta, látta, átérezte szerepüket a korabeli vallásgyakorlatban.

A török hódoltság és a reformáció hazai térhódítása miatt a szentföldi magyar zarándoklatok szüneteltek, sőt csaknem teljesen megszűntek. Csupán a jeruzsálemi szent helyeket gondozó ferences atyák között találunk magyarokat. A palesztinai zarándoklatok csak a XVIII. századtól kezdve újultak föl ismét.

A nagy zarándoklatok (peregrinationes maiores) másik célja Róma volt, a világ feje, ahol szent királyunk Szent István első vértanúról elnevezett templomot és zarándokházat alapított. A sok viszontagságot látott templomot 1776-ban, a Szent Péter-bazilika sekrestyéjének építése során bontották le. Ennek lépett szellemi örökébe a mai, Magyarok Nagyasszonyáról elnevezett kápolna a bazilika altemplomában.

A római zarándoklatok a Szent István-i alapítástól kezdve napjainkig szerves összetevői a magyar katolikus egyház életének. A jeles zarándokok között királyaink, főuraink, legnagyobb számmal pedig főpapjaink találhatók, s a névtelen polgárok nagy tömege, olykor pedig a bíróság ítéletével éppen római zarándoklatra kötelezettek csoportja.

Nagyobb tömegek az úgynevezett jubileumi szent években keresték fel az Örök Várost. Az első szent évet 1300-ban hirdette meg VIII. Bonifác pápa, s azt a XV. századtól kezdve napjainkig minden huszonötödik évben megrendezik. Klerikusok és világiak egyaránt részt vesznek rajta. A soktízezres zarándoklatoknak a lelki szükségleteken túli gazdasági jelentőségét már a XV. századi humanista írók is észrevették: Janus Pannonius fricskái a meggazdagodni akaró római kocsmárosnak szólnak.

Róma volt természetesen a legfőbb minta, s a legtöbb ereklyének őriző és kibocsátó helye. A XIII. század végén, amikor a mohamedánok végképp elfoglalták a Szentföldet, a keresztes lovagok és a keresztény kereskedők számos ereklyét mentettek át Európába, főleg Itáliába. Egyik legszebb példája ennek a názáreti Szent Ház lorettói kegyhelye. A Szent Lépcsőt és a Szent Kereszt ereklyéit még Szent Ilona császárné hozatta Rómába Jeruzsálemből, de keleti eredetűnek tartják a római templomok számos Mária-képét is. Ezek lemásolása a kultuszok átplántálását jelentette távoli országokba, így hazánkba is. Ilyen pl. a római Szent Elek-templom Áldó Boldogasszony képe, amelynek kópiája Nagyszombati Könnyező Szűzanya néven ott látható a Szent Miklós-templom Mária-kápolnájában, vagy a Sáros megyei Abos plébániatemplomának mellékoltárán. A nyugat- és közép-európai Mária-tisztelet kialakulásában, a Mária-kegyhelyek létrejöttében Mária közvetítői (mediatrix) szerepének elismerése mellett nagyon erős – akár római közvetítéssel is – a bizánci képtisztelet.

Bizáncnak, Kelet Rómájának hosszú évszázadokon keresztül nagyon fontos szerepe volt a magyar kereszténység arculatának formálásában. Nyugatra vonulása során ugyanis a magyarság először a bizánci kereszténységgel találkozott, még jóval a honfoglalás előtt, hiszen bizánci hittérítők járták a Fekete-tenger körüli nomád birodalmakat. A Kárpát-medencébe költözve pedig az ország, különösen annak keleti és déli része, a bizánci császárság politikai, s a bizánci kereszténység egyházi érdekszférájába tartozott. A X. század közepén pl. egyszerre szenteltek fel latin és bizánci szertartású püspököt a magyarok térítésére.

A politikai, dinasztikus és egyházi kapcsolatokról krónikáink és a bizánci források is sok fontos részletet elárulnak. S bár a latin kereszténység lett uralkodóvá hazánkban, a keleti rítus, a keleti egyház emléke megmaradt nemcsak a szenttiszteletben és templomtitulusokban (pl. Demeter, György, Panteleon-Pentele), hanem egy-egy kolostorban továbbélő szerzetesi közösségben is (pl. Oroszlámos a Délvidéken, vagy a veszprémvölgyi apácakolostor). A görög rítus ismerete és elismerése jellemezte Szent Gellértet, a csanádi püspökség megszervezőjét, aki elsőként figyelt föl a magyarok sajátos folklórjára, énekére. Ezt az egykor erős befolyást, bizánci hatást mutatják egyházi nyelvünk szláv és görög elemei is: például a kereszt, a karácsony, a pap és a barát szavunk. A régészeti ásatások révén megfigyelt halotti, temetési szokások szerint a keleti rítust követték a középkorban a jászok, akik később, a török hódoltság évtizedei alatt, a reformáció idején a katolicizmushoz való ragaszkodásukkal, egyházhűségükkel tűntek ki – s tűnnek ki napjainkban is. A latin rítus tehát ezeken a területeken fokozatosan nyert teret.

A középkor vége, az újkor eleje a keleti rítust követő, nem magyar ajkú népek magyarországi megjelenések ideje. Románok, szerbek, ruszinok növekvő számban telepedtek meg az ország peremvidékein, s később a hódoltsági területeken. A XVII–XVIII. század fordulóján nagyobb részük unióra lépett a katolikus egyházzal. Az évszázados együttélésből fakadóan azonban kölcsönhatások figyelhetők meg. Magyarországon alakult ki a XVII. század legvégén a görög katolikusság nemzetközi jelentőségű búcsújáróhelye: Máriapócs, a közös katolikus kultuszban összefogva magyart és ruszint, románt és szlovákot, alföldi németet, de még reformátust is.

A nyugati egyházhoz való csatlakozásunk következtében Róma jelentősége azonban mindvégig nagyobb volt. A pápa egyházkormányzati hatalma miatt Rómából kérvényezték papjaink templomaik számára a búcsúkiváltságokat, s még a XV. században is az ereklyék sokaságát kértük a római katakombákból főleg délvidéki településeinkre, hogy – az általános ereklyetiszteleten túl – segítségükkel a török veszélytől is megóvhassuk déli határainkat. Később, a barokk időkben ismét felerősödött az ereklyetisztelet a katakombaszentek kultuszának formájában hazánkban is, és több más európai katolikus országban.

Az európai kereszténység történetében betöltött szerepe, kisebb részben magyar vonatkozásai miatt kell megemlítenünk a hispániai Santiago de Compostelát, az idősebb Jakab apostol kegyhelyét. Középkori híre és jelentősége olyan nagy volt, hogy Dante szerint csak az számít igazi zarándoknak, aki megjárta Compostelát. Így azután érthető, hogy Szent Jakabot a zarándokok védőszentjüknek tekintették. Attribútumai ebben a funkciójában a jellegzetes középkori zarándokviseletet mutatják: bő köpeny, kagylóval díszített széles karimájú kalap, tarisznya, kulacs és a zarándokbot. Így ábrázolják Jakabot templomok képein, szobrain. Így jelenik meg a garamszentbenedeki úrkoporsó egyik figurájaként, a csíksomlyói Szalvátor-kápolna festett mennyezeti kazettáján a XVII. században, vagy Csépa XVIII. századi templomi szobrán. S ezt a régi zarándokviseletet mutatja be egyik legszebb régi stílusú balladánk, a Júlia szép leány néhány verssora is:

Ő és felöltözék
Zarándok ruhába
Jobb kezébe vevé
Hét sing olvasóját.

Jobb kezébe vevé
Hét sing olvasóját,
Bal kezébe vevé
Zarándok pálcáját.

   (Kallós Zoltán gyűjtése) 

Magyarországról viszonylag kevés zarándok jutott le Compostelába. A kultuszkapcsolatokat mutatja azonban, hogy szoros párhuzamok fedezhetők fel a Szent Jakab hispániai és Szent László magyarországi legendái között. A mórok ellen küzdő, népét segítő Szent Jakab magyar megfelelője a kunokkal küzdő, honfitársait még halála után is csodálatos módon segítő Szent László király. E vonatkozásban még ikonográfiái megjelenítésük is azonos: fehér lovon ülő hatalmas alakjuk segíti a csatában küzdőket. Szent László című balladájában ezt verselte meg Arany János. Szent Jakab legendaciklusát mutatja be Szentjakabfalva szárnyasoltára (1480), amelyet ma az esztergomi Keresztény Múzeum őriz, s töredékesen Gelence freskója is – itt Szent László király társaságában.

A compostelai búcsújárások fénykora a XII–XVI. században volt. Híres magyar zarándokai közül Krizsafánfy Györgyöt, pokoljáró Tar Lőrincet említhetjük a XIV. és a XV. századból, a későbbi időkből pedig több polgárt. György vitéz és Tar Lőrinc innen eljutott a távoli Írországba, Szent Patrik purgatóriumába, azaz mérges gázokat kibocsátó barlangjába, vezeklő helyére, s itteni látomásaikat írásba foglalták. Ezekben a keresztény látomások keverednek ősi pogány, magyar képzetekkel. Valószínű, hogy a Szent Jakab patronátusa alatt álló, azaz a róla elnevezett magyarországi templomok a Compostelába igyekvő zarándokok gyülekezőhelyei, úti állomásai voltak. Talán erre mutat a jáki kétszintes templom, amelynek felső szintje esetleg zarándokszállás lehetett. (Ják a Jakab rövid, becéző formája.) A compostelai zarándoklatokkal alakult ki a zarándoktemplom típusa, amely lehetővé teszi a szentély és az ereklye (sírbolt) körüljárását. Így építették meg hazánkban is Szent László nagyváradi, Remete Szent Antal budaszentlőrinci vagy Kapisztrán Szent János újlaki szanktuáriumát. A compostelai zarándoklatokkal összefüggésben fogalmazódtak meg először a zarándokjog tételes elemei, úti leveleket írtak, zarándokjelvényeket készítettek, s ispotályok, alapítványok segítették az úton járókat. A compostelai magyar búcsújárások a reformáció korában, a török hódoltság vészterhes esztendeiben szűntek meg végképp.

A középkori és újkori magyarság életében az egyik legnagyobb szerepet játszó kegyhely a Rajna menti Aachen volt. Jelentősége, látogatottsága olykor még Rómáét is fölülmúlta. Aachen kedvelt tartózkodási helye volt Nagy Károly császárnak, aki 798 és 805 között itt építette fel a Szűz Máriáról elnevezett palotakápolnáját, ahová halála után el is temették. Ez a templom volt 813 és 1531 között a német királyok koronázási helye. Kincstárában számtalan ereklyét őriztek és őriznek, amelyekhez már a középkorban nagy tömegek zarándokoltak. A főbúcsú ideje július 17., a székesegyházzá bővített templom felszentelésének emléknapja. A XVIII. században alakult ki az a szokás, hogy nagyzarándoklatokat csak hét évenként tartottak és tartanak, amelyekben az ott őrzött ereklyéket körmenetben körülhordozták és nyilvánosan bemutatták.

Bár a magyarországiak aacheni zarándoklatairól csak későbbi adatok szólnak, Aachen magyar kapcsolatai még Szent István király idejébe nyúlnak vissza. Aachen kultusza bizonyára szolgálta a német birodalmi gondolatot is, a magyar államalapítás idején azonban mindenképp a követendő mintát, a modellt kínálta Szent István király számára. Tudjuk, hogy a székesfehérvári királyi kápolna előképe Nagy Károly palotakápolnája volt, s István udvartartását is az aacheni királyi udvar mintájára építette ki.

Mindezeken a szellemi kapcsolatokon túl az aacheni zarándoklatok közvetlen elindítói azok a magyarországi német és vallon telepesek voltak, akik a középkor századaiban a Rajna és a Maas vidékéről – már a XI. századtól – magyar városokban (Pozsony, Sopron, Selmecbánya, Besztercebánya, Eger, Kolozsvár, Segesvár, Nagyszeben, Brassó és mások) megtelepedtek. A nagyarányú magyar búcsújárások is közrejátszottak abban, hogy Nagy Lajos magyar király a palotakápolna mellett magyar kápolnát építtetett, s azt 1367-ben értékes adományokkal, a magyar szent királyok (István, Imre, László) ereklyéivel látta el. Ezek mindmáig a kegyhely kincstárában láthatók. A külföldi források ettől kezdve a hétévenkénti aacheni búcsúkat szinte magyar nemzeti zarándoklatként ismertetik. Egybehangzó állításuk szerint a külországi zarándokok között legnagyobb számban mindig magyarországiak voltak, akik útközben szállást és ellátást zarándokházakban kaptak. Középkori útjaik emlékét őrzi az Aachenhez közeli Andernach plébániatemplomának gótikus keresztje, az Ungarkreuz. A magyarok színpompás aacheni bevonulását és életük számos részletét leírják a korabeli tudósítások. Bár a magyar zarándoklatok a török hódoltság korában erősen visszaestek, végleg csak II. József korlátozó intézkedéseinek hatására a XVIII. század végén szűntek meg.

Aachen mellett fontos Rajna vidéki úti cél volt Köln városa, a XVIII. századtól kezdve a bibliai háromkirályok ereklyéinek őrzőhelye. Georg Schreiber kutatásaiból tudjuk, hogy mellettük ott tisztelték a három magyar szent király ereklyéit is. Köln a középkori Európa egyik legnépszerűbb búcsújáróhelye volt, mert itt őrizték Szent Orsolyának és a tizenegyezer szűz vértanúnak ereklyéit. A legenda szerint Attila hunjai nyilazták őket halálra. (A feltételezett hun-magyar rokonság miatt ez érdekes módon magyar színt kölcsönzött a kölni zarándoklatoknak.)

Kölnből és Aachenből kiindulva a magyarok felkereshették a közeli búcsújáróhelyeket (pl. Maastricht, Lüttich=Liége), s itt léphettek rá a Franciaországon át Compostelába vezető zarándokutakra, amelynek mentén meglátogathatták Tours-ban Szent Márton sírját, akit pannóniai származása miatt a magyarok kicsit mindig a magukénak éreztek.

A zarándoklatok jellegükben mindig korhoz kötöttek voltak. A XII–XIII. században, amikor a szentmise keretében végzett átváltoztatás felfogása és tanítása, s ennek révén az eucharisztia tisztelete került a középpontba, megjelennek Európa térképén az eucharisztikus csodák, a vérző ostya és szent vér kegyhelyek. Aachenbe tartó útjuk során a magyar zarándokok is felkereshették Walldürn, Filsnack, vagy továbbmenve a belgiumi Brugge eucharisztikus búcsújáróhelyét.

Ez az időszak, de különösen a XIV–XV. század Magyarországon is a szent vér kegyhelyek virágkora. A leghíresebb kegyhely a Duna-menti Báta volt, de több-kevesebb adatunk, ismeretünk van a szent vér más hazai kegyhelyeiről is Vas megyétől Kassáig, Szegedtől Esztergomig. E helyeket nálunk a hitújítás, majd pedig a török hódoltság vérzivatarai törölték el. Fennmaradt viszont Garamszentbenedek szent vér ereklyéje és annak tisztelete. E híres ereklye sajátos a szent vér relikviák között: Jézus halotti leplének egy kis darabja, rajta az Úr vércseppjével. Valószínűleg a keresztes hadjáratok során került el hazánkba számos más ereklyével együtt, amelyek közül egyik leghíresebb a gyermek Jézus köntöse volt, ez királyi ajándékozás útján jutott a kölni domonkos apácák birtokába.

A középkori európai zarándoklatokba tehát így kapcsolódtunk. De vajon jöttek-e hozzánk is külországi zarándokok? S ha jöttek, mit találtak? Hogyan alakultak ki a magyarországi kegyhelyek, és hogyan illeszkedtek bele a nemzetközi kapcsolatrendszerbe?

Uralkodásának idején – röviden már volt szó róla – Szent István ismét megnyitotta a hazánkat átszelő, Konstantinápolyon át a Szentföldre vezető útvonalat. Ez volt a legerősebb szál, amely Közép-Európát a Szentfölddel összekötötte, s amelyen keresztül nemcsak a keresztes hadak, hanem zarándokok csoportjai is rendszeresen közlekedtek. Mindannyian áthaladtak Székesfehérváron, királyaink temetkezési helyén.

Árpád-házi királyaink uralkodása idején Európa-szerte erős volt az ereklyék kultusza. A nemzeti, a dinasztikus és az ideológiai megfontolásokon túl ez is közrejátszott abban, hogy az 1083-ban, majd később szentté avatott királyaink sírjai, ereklyéik őrzőhelyei zarándokhellyé váltak. Nemzetközileg különösen Székesfehérvár és Nagyvárad, azaz Szent István, Szent Imre és Szent László nyughelye vált kiemelkedően fontossá. A Székesfehérvárra zarándoklók pápai búcsúkiváltságokban részesültek. Egy német úrnak – mondja Imre herceg szentté avatására leírt legendája – Szent Imre sírjánál, annak közbenjárására lehullottak bilincsei. Ez az első hazai emléke a nagy bűnösökre vezeklésképpen kirótt kényszerzarándoklatoknak. Belga bíróságok XV. századi kegyhelyjegyzékében egyetlen magyarországi hely szerepel: Szent Péter nagyváradi temploma. Hazai bíróságaink súlyosan vétkező peres feleiket Rómába, a Szentföldre, Compostelába vagy a közelebbi Máriacellbe küldték vezeklésül.

Nemzeti szentjeink hírét a hazánkon átvonuló keresztes hadak és zarándokok magukkal vitték, sírjaikat pedig az európai kegyhelyhálózatba bekapcsolták. A keresztény Európához tartozást, a közép-európai népek összefonódását jelzi azoknak a szenteknek a tisztelete, akiket mi adtunk a környező népeknek, s azok is, akiket mi fogadtunk el magunkénak. Gondoljunk csak Szent Erzsébetre, Boldog Jolán, Hedvig és Kinga alakjára, Temesvári Pelbártra és Magyar Szent Pálra, ők a német, a lengyel és az olasz kapcsolatok „hitelesítői". Mi pedig „magyar" szentként tiszteljük Gellért püspököt, hitünk vértanúját vagy Boldog Gizellát, Szent István feleségét. A magyar szentek európai tiszteletének tárgyi tükröződése, hogy testereklyéikből Raguzától (Dubrovnik) Lembergig (Lwów), Bolognától Aachenig Európa számos templomában őriznek.

E ponton azonban érdemes egy rövid kitérőt tennünk. Vajon a szent helyek tiszteletének, amely a búcsújárás, a zarándoklatok egyik alapja, volt-e valamilyen ősibb gyökere a régi magyar hagyományban, vagy csak a kereszténységgel együtt jelentek meg?

Maga a kérdés is szokatlannak tűnhet: egy keresztény kultuszformának pogány gyökere? A válasz mégis igenlő. A legtöbb vallásban, így a kereszténység felvétele előtti magyar hitvilágban is megtalálható volt a szent hely fogalma, azé a kitüntetett helyé, ahol az istenségnek áldozatot mutatnak be, amely különösen kedves neki, s ahol ezért szívesebben és gyorsabban siet a hozzá fordulók segítségére. S hogy ilyen áldozati helyeik, szent ligeteik voltak a pogány magyaroknak, azt első királyaink törvényeiből tudjuk, hiszen tilalmazták e helyek kultuszát, az itt bemutatott áldozatokat. Egy részük az új hit felvételével nyilván elenyészett, más részükről pedig feltételezhető, hogy keresztény köntöst kaptak, idővel keresztény kultuszközponttá váltak. Számos olyan máig élő búcsújáró helyünkön, ahol a keresztény kultuszban a természeti jelenségek és tárgyak (pl. vizek, források, fák, füvek, kövek, égitestek) helyet kapnak, gondolhatunk egy ősi, kereszténység előtti tiszteleti formára. Különösen akkor, ha ez a hely a honfoglalás utáni évszázadokban nemzetségi központ is volt, azaz egy adott család, közösség temetkező helye, szakrális központja.

A Szentháromság tiszteletére szentelt, lokális jelentőségű búcsújáróhely, a Borsod megyei Kács templomába a legendás hagyomány szerint beépítették a régi pogány áldozókövet. Kács az Örsúr nemzetség központja volt, napjainkra elpusztult bencés monostorral. Bélapátfalván, amelynek búcsús tiszteletében a források kapnak szerepet, a Beél nemzetség székelt. Szentkutas búcsújáró helyeinken nemritkán napjainkban is tapasztaljuk, látjuk a mágikus gondolkodás jeleit a forrásvizek használatában vagy a paraliturgikus szentelményként hazahordott gallyaknál, füveknél. A közvetlen átalakulás pogány áldozati helyből keresztény kultuszhellyé természetesen ritkán fogható meg, ritkán igazolható. A természeti tárgyak és jelenségek felbukkanása a keresztény kultuszban inkább vallástörténetileg nyit nagyobb távlatot, jelezve a búcsújárásnak egy ősibb, általánosabb rétegét, forrásvidékét. Az átalakulás néhány esetben valószínűsíthető. Ilyen Árpád fejedelem legendás sírhelye az óbudai Fejéregyházán, ahol a hagyomány szerint a sírra egy Szűz Mária tiszteletére szentelt templomot emeltek, s amely a XIV–XV. században is még virágzó búcsújáróhely volt. Vagy ezt mondhatjuk el Csanádról, a régi Marosvárról, ahol Ajtony pogány áldozati helyét nemcsak egy keresztény püspöki székhely váltotta föl, hanem Szent Gellért sírja révén egy országos jelentőségű kegyhely is.

A pogány hagyományok kereszténnyé válásának vagy lappangó fennmaradásának egyik fontos oka a keresztény hitre térésünk módja volt.

A keresztény ókorban egyének, családok, kisebb közösségek megfelelő előkészület, tanulás után hitbéli ismeretekkel kellően felvértezve tértek át a kereszténységre, s lettek tagjai a keresztény egyháznak. Ez a folyamat a középkorban, a Római Birodalom bukása után változott meg, amikor az Európába özönlő „barbár" népek (germánok, szlávok) fejedelmeik, királyaik példáját követve vették fel a kereszténységet. Ez történt a magyarok esetében is, népünk tömegei Géza fejedelem és utóda, Szent István király uralkodása alatt vették fel a kereszténységet, az új hitet. Ezt az aktust követte csak a keresztény hit tanulása, a keresztény tanok és életszemlélet, világnézet és a keresztény vallásgyakorlás formáinak elsajátítása. Ez nyilvánvalóan nem ment egyik napról a másikra. A hosszú áttérési folyamatot nemcsak a XI. századi pogány lázadások jelzik, hanem első uralkodóink számos törvénye is, amelyek egyrészt a pogány vallásgyakorlást tilalmazzák, másrészt a keresztény értékrendet és törvényeket támogatják, szervezetileg, anyagilag erősítik az egyházat.

Az egyház korabeli bölcs gyakorlata nem tiltott mindent, ami a pogány életformából maradt, hanem igyekezett ezeket kereszténnyé tenni, az életkereteket megkeresztelni. Azt mondhatjuk tehát, hogy a magyar kereszténység egyik gyökere éppen a pogány múltba nyúlik vissza. Erre gondolhatunk pl. a kezdettől fogva erős Mária-tisztelet kapcsán, amelynél sok kutató feltételez egy kereszténnyé vált korábbi réteget. Ebbe tartozna Mária magyar Boldogasszony neve is. Példáink ugyan még szaporíthatók, de egyúttal azt is meg kell jegyeznünk, hogy az ezredforduló kora Európa-szerte a Mária-tisztelet megerősödését hozta magával. Nem lehet véletlen tehát, hogy ilyen gyökerek alapján, ilyen indíttatás után Szent István király Mária-tisztelete oly erős, hogy koronáját, országát és népét Mária, az Istenszülő oltalmába helyezte. S ez a Mária-tisztelet a katolikus magyarságnál azóta is töretlen.

A pogányság még egy ízben erősödött meg átmeneti időre a középkori Magyarországon: a XIII. század közepén, a kunok betelepedésekor, az általuk benépesített területeken. Talán ez lehet egyik magyarázata annak, hogy az ősi magyar hitvilág bizonyos sámánisztikus képzetei, a magyar sámán táltos neve és képzetköre legerősebben éppen itt az Alföldön, a Nagykunság, a Sárrét és Bihar találkozási pontján él. Nyelvi különállásukat – a szóbeliségben a közelmúltig élt a kun nyelvű miatyánk számos változata –, pogány képzeteiket és rítusaikat rövid ideig őrző kunokat domonkos és ferences szerzetesek térítették keresztény hitre. Ám alig állapodtak meg új hitükben, amikor bekövetkezett a hitújítás. Talán ezért is vert olyan gyorsan gyökeret a reformáció a Kunságokban. A kunokkal ugyanaz történt tehát, mint korábban a magyarokkal: vezetőik keresztény hitre térése után tömegeik krisztianizációja lassú folyamat volt.

Korunk felé közeledve az ereklyetiszteleten alapuló középkori búcsújárást fokozatosan egy erős Mária-tisztelet s egy ezen nyugvó máriás búcsújárás váltotta föl. Az erős Mária-tiszteletet már az egyes monasztikus szerzetesrendeknél, pl. a cisztercitáknál is ott találjuk, ez csak erősödik és változik a másfajta lelkiséget képviselő koldulórendek esetében, pl. a ferenceseknél vagy a domonkosoknál. A rendi Mária-tisztelet a Mária-kultusznak más-más arculatát emeli ki. Rendi hagyományaiknak megfelelően a domonkosok pl. a Rózsafüzér Királynéját, a szerviták a Fájdalmas Anyát tisztelik különösen, s ez megnyilvánul a rendi búcsújáróhelyek lelkiségében is.

Esterházy Pál nádor, a XVII. századi katolikus megújulás egyik vezéralakja a máriás búcsújáróhelyekről szóló nagy könyvében – a Mennyei Koronában – számba veszi a hitújítás előtti hazai kegyhelyeket is, s közülük nem egyet nemzetközi jelentőségűnek ír le. Ezt teszi Visegrád esetében is, amely szerinte az Árpád-korban nemzetközi jelentőségű Mária-kegyhely volt, amelyet „messze országokrul is" felkerestek. Bár Esterházy Pál adatait erős kritikával kell kezelni, mindenképpen jelzik azt a XVII. század végi közfelfogást, hogy a török hódoltság és a reformáció előtt Magyarország a Mária-kegyhelyek révén is bekapcsolódott az európai zarándoklatok világába.

A XVI–XVII. században a Közép-Európában felerősödő Mária-tiszteletnek kétségtelenül van egyfajta protestánsellenes éle: visszahatásul a protestantizmusnak Máriával és általában a szentek tiszteletével kapcsolatos tanítására, s van egy töröktől óvó jellege is. Különösen a Jelenések könyvének holdsarlón álló Napbaöltözött Asszonyát lehetett könnyen azonosítani a törökön győzedelmeskedő kereszténységgel.

Ez már az újabb kor, a barokk világa. A középkor egyetemességet hirdető korszaka után, amelyet az európai távolsági zarándoklatok is kifejeztek, ez a kor a szűkebb környezet felé fordult, a helyi kultuszokat karolta föl. A török hódoltság és a reformáció megrázkódtatásai után sorait újra rendező és megújító katolikus egyház figyelme ezért fordult Árpád-házi szentjeink tisztelete és az ősi gyökerű Mária-kultusz felé, s alakította ki Mária országának, a Regnum Marianumnak nagyhatású eszmevilágát. Ez szellemi téren, lelki vonatkozásban szolgálta a török alól frissen felszabadult, függetlenségi harcok megrázkódtatta ország egységesülési folyamatát.

Jó eszköz volt erre a kialakuló kistáji jelentőségű búcsújáróhelyek hálózata. A sok időt, nagy energiát és fáradságot követelő távolsági zarándoklatok helyett a barokk inkább a híres szent helyeket hozta közel magához, azaz kialakította azok filiációját. Szinte megismétlődött az a folyamat, amikor a Szentföld „jött el" Európába, s duplázódtak meg a keleti szent helyek keresztény országokban. Tartalmilag szinte ugyanez a folyamat ismétlődött meg a XVII–XVIII. század Európájában s Magyarországán is. Ekkor emelték a lorettói kápolnák egész sorát a történeti Magyarországon s a Habsburg Birodalom tartományaiban. Közülük kettő: a volt Sopron megyei Lorettom, valamint Máriabesnyő nagy jelentőségű búcsújáróhellyé vált. Máriacell filiációjaként alakult ki Celldömölk, majd Óbuda-Kiscell búcsújáróhelye. Az ausztriai Passau Segítő Szűzanya kegyképének számos hazai másolata ismert. Közülük látogatott búcsújáróhely lett pl. Bodajk, Szigetvár-Purbék és a Tolna megyei Csicsó. Észak-olasz gyökerű Buda-Krisztinaváros és Budakeszi-Makkos Mária búcsús kultusza, s még nevében is a svájci kegyhelyre, Einsiedelnre emlékeztet a budapesti (egykor Pesthidegkút) Máriaremete kegytemploma.

Kultuszokat azonban nemcsak átvettünk, hanem át is adtunk. Máriapócs, a legnagyobb görög katolikus kegyhely, a Máriapócsi Szűzanya tisztelete így plántálódott át Bécsbe, s lett Mária Pötsch néven a császárváros patrónája.

A nagy búcsújáró helyek Európában a népek találkozóhelyei voltak. A különböző országokból érkező zarándokok itt ébredhettek rá sajátosságaik tudatára, itt vehették észre különbözőségeiket, másoktól eltérő tulajdonságaikat a nyelv, a viselet, a szokások vagy akár a mentalitás, a gondolkodásmód tekintetében. Ám itt vették észre az összekötő szálakat is, az azonosságokat, amelyek tekintélyes része éppen a keresztény vallás egyetemességéből, katolikusságából, a liturgia hasonlóságából, a szenttisztelet azonos alapgondolatából fakadt. Mindez évszázadokon keresztül erősítette az európai összetartozás tudatát, a keresztény Európa egységét – s napjaink szent helyein keresztül erősíti ma is.

Eltérő ugyan a nyelv, eltérő lehet a viselet, mások lehetnek a szokások, de egy és közös a gondolat: tisztelni Istent, a szent helyeken részesedni kegyelméből jól megválasztott közvetítők segítségével, mindenekelőtt Isten anyjának, Máriának és más szenteknek közbenjárása révén. Mindezek érdekében vezekelni kell bűneink miatt, a háborúk és járványok miatt, mert hiszen ezek is vétkeinkért vett istencsapások, s mindezért elégtételt kell adni Istennek. Ez az alapgondolat végighúzódik a zarándoklatok sok évszázados történetén. Legfeljebb az elégtételadás módja és eszköze különbözhetnek egy-egy kor, ország, közösség szokás?... s az egyházi bűnbánattartás előírásai szerint.

A magányosan vándorló, a közösségből kirekesztett zarándok inkább a középkor jellemző búcsújárója volt. A pogányok, eretnekek elleni harcot vállaló, tehát életét egyházáért és hitéért, Jézus földi életének színteréért kockára tevő keresztes vitéz, zarándok, vagy anyagi áldozatvállalásával az egyházi célokat előmozdító, pl. a templomépítő ember – ezek voltak a középkori vezeklés és vezeklők főbb típusai.

A barokk korban megváltozott a gondolkodás. Bár a vezeklés és az elégtétel mint a búcsújárás egyik alapgondolata nem tűnt el, fontos figyelmet kapott az ember maga is, akinek Isten a világot birtokául adta. A megbántott és büntető, kiengesztelésre váró Isten képe is hozzárajzolódott. A korábban egyénileg vezeklő ember ezt követően inkább társaival együtt, azok közösségében érezte megfelelőnek és elégségesnek háláját és vezeklését. A közösség megerősítette hitében, az Isten-dicsőítés módjában, annak újabb és újabb változatait elterjesztve.

A könyvnyomtatás és vele párhuzamosan az írni-olvasni tudás XVIII. századi elterjedése, múlt századi nagyarányú fellendülése a kapcsolatteremtés és az érintkezés nagy távlatú új formáit teremtette meg. Könyvek, nyomatok, kis szentképek, ének- és imaponyvák, vallásos újságok révén hihetetlen gyorsasággal terjedt el egy-egy kegyhely híre, egy-egy új ima vagy ének, esetleg egy új ájtatossági forma ismerete. Franciaországból kiindulva a nyomtatott szó és a zarándokhelyek révén vált néhány év alatt ismertté hazánkban is pl. az Élő Rózsafüzér társulata, vagy a máig közkedvelt lourdes-i ének.

Ám itt óhatatlanul – vagy kötelességszerűen – kínálkozik a kérdés: vajon a búcsújárás, a népi vallásgyakorlás vonatkozásában mindig ennyire együtt haladtunk Európa többi részével?

Válaszunk történeti koronként más és más.

A beilleszkedés egy-két évszázada után a középkorban a magyar vallásgyakorlás többnyire párhuzamosan haladt az európai, a nyugat-európai gyakorlattal. A zarándoklatoknak, egyes európai búcsújáróhelyeknek a XIII–XIV. század a fénykora. Magyar vonatkozásban elég csak a legkiemelkedőbb eseményekre, Nagy Lajos alapítására gondolnunk. A máriacelli Szűzanya kősátra és gótikus építkezése, az aacheni dóm magyar kápolnája vagy a pálosok czestochowai (Jasna Gora) megtelepedése, idehaza pedig a Pozsony melletti, máig híres máriás búcsújáróhely: Máriavölgy kiépítése – mind az ő nevéhez fűződik. Máriacell és Czestochowa kimagaslóan fontos szerepe a magyarság vallásos életében az ő korától számítható.

A magyarok nagyarányú részvétele az európai zarándoklatokban a XV. században sem csökkent számottevően, holott ekkor tőlünk nyugatabbra különböző okok miatt (pl. a humanizmus térhódítása, az egyházon belüli hatalmi harcok és visszaélések) erős hanyatlás tapasztalható. Gyökeres változást hozott azonban a XVI. század, a reformáció és a mindinkább kiterjedő török hódítás. A reformáció megszüntette a zarándoklatokat mint emberi találmányokat, s kialakuló új kapcsolatai pl. Németalfölddel más típusúak voltak. A protestantizmus térnyerése, a török hódoltság és az ország három részre szakadása miatt a katolikus egyház középkori szervezete teljesen szétzilálódott.

Leggyorsabban az ország nyugati részén, a Királyi Magyarország területén tudott újjászerveződni, ahol a katolikus osztrák és dél-német hatás, a tridenti zsinat határozatai erősebben érvényesülhettek. Itt néhány búcsújáróhely is átvészelte a viharos évtizedeket, mint Máriavölgy, Boldogasszony, Kisboldogasszony, vagy a Fájdalmas Anya tiszteletének kibontakozásával legendás kezdete ide nyúlik vissza, mint Sasvár vagy Nyitra esetében. Itt volt az „ellenreformáció", a katolikus megújulás központja is, Nagyszombat. Mindezek eredményeképpen a katolikus barokk a Királyi Magyarország területén virágozhatott ki legelőször és legszebben. Újjáéledtek a búcsújáróhelyek, s újak is születtek. Más országrészekkel összehasonlítva számuk és vonzóerejük itt volt, s ma is itt a legnagyobb.

Egészen más utat járt be az ország középső és keleti része, a török hódoltsági terület és Erdély.

A török megszállás és a háborúk az anyagi és szellemi javak mérhetetlen pusztulását hozták. A középkori világi és egyházi élet csaknem maradéktalanul megsemmisült. Elpusztultak és feledésbe merültek olyan híres búcsújáróhelyek, mint Báta, a szent vér kegyhelye, Újlak, Kapisztrán Szent János, és Budaszentlőrinc, Remete Szent Pál sírja. Katolikus közösségek szigetszerűen maradtak fenn a református többségű vagy éppen néptelenné vált területeken, Szegeden, Gyöngyösön, a Jászságban. Lelki gondozásukat elsősorban ferences barátok, illetőleg jezsuita atyák, valamint a püspöki engedéllyel működő „félpapok", az ún. licenciátusok látták el. Amikor az 1600-as években az ország nyugati részén már barokk templomok épülnek, itt még földkunyhóban él a nép és papja. A mérhetetlen elmaradást és elnyomorodást csak a XVIII. századtól kezdve lehet csökkenteni, felszámolni.

Az önálló fejedelemséggé alakult keleti országrészben, Erdélyben a protestantizmus vált uralkodóvá, s bár a katolikus vallás is a bevett felekezetek közé tartozott, az erdélyi püspökség megszűnésével az itteni katolikusok lelki gondozását is a ferences szerzetesek látták el. A Székelyföld katolikus részeit kivéve, a középkori szent helyek itt is megsemmisültek, közöttük Szent László nagyváradi sírja is. Ugyanakkor Erdély a nyugati kereszténység (katolicizmus, protestantizmus) és az ortodoxia, a keleti kereszténység határvidéke. A XVII–XVIII. században itt és a kelet-felvidéki megyékben kibontakozó egyházi és vallási unió, a kialakuló görög katolikus kegyhelyek egész sora fontos szerepet játszott a Kárpát-medence (magyar, ruszin, román) népeinek közeledésében, de a vallási egymásrahatásban is.

A középkori zarándoklatokat elemezve Fügedi Erik arra mutatott rá, hogy a zarándoklatok a társadalmi hierarchia alapján tagolódtak, de lényegében átfogták az egész társadalmat. A nagy költséggel járó távolsági utakat csak az arisztokrácia engedhette meg magának (Szentföld, Compostela), a nemesség és a gazdag polgárság Rómát látogatta, a városi polgárok tömegei szívesen keresték fel a közeli német kegyhelyeket, a parasztságnak viszont be kellett érni a hazai búcsújáróhelyek meglátogatásával.

A protestantizmus azonban egész Európában, így hazánkban is mindegyik rétegről nagy tömegeket szakított le, s ezek nagy része még a katolikus restauráció során megújuló búcsús gyakorlatba sem kapcsolódott ismét bele. A felvilágosodás eszméi, valamint a felvilágosult abszolutizmus intézkedései következtében a felsőbb társadalmi rétegek mindinkább eltávolodtak a búcsújárástól, amely így teljesen népi vallásgyakorlási formává vált. Egész társadalmat érintő, jelentékenyebb szerepet csak a századforduló és a XX. század megújuló katolicizmusában kapott ismét. Az időbeli korszakhatár nagyjából Lourdes (1858), technikai előfeltétele pedig tömegközlekedési eszközök: a vonat és később a busz megjelenése volt. Ettől kezdve a magyarok tömegei ott vannak ismét Rómában, Máriacellben, Lourdes-ban és a távoli Szentföldön is. Változásokat a trianoni béke, majd pedig 1945 után az ateista államhatalom kiépülése okozott.

A trianoni államhatárok sok búcsújáróhelyünk körzetét vágták ketté, megnehezítve a kegyhelyre jutást, így más irányba, más helyekre terelték a búcsújárók tömegeit. Gondoljunk csak a baranyai Máriagyűdre, amely elveszítette Dráván túli, jugoszláviai vonzáskörzetét, vagy a romániai, Maros menti Máriaradnára, amelyről jelentős alföldi területek szakadtak el Kecskemét-Szolnok vonaláig. Hogy ez mennyire nehezen feldolgozható esemény volt, mutatja, hogy az 1920-as években Szegeden rendezték meg a „radnai búcsút".

A kommunista államfordulat minden vonatkozásban kedvezőtlenül hatott a zarándoklatokra. Az országon belül a szerzetesrendek működésének betiltása, illetőleg a vallásgyakorlás külsőségeinek erős korlátozása miatt. A külföldi kegyhelyekre, egyáltalán a külföldre való eljutás megnehezült, lehetetlenné vált. Csupán a szocialista országok felkeresésére nyílt lehetőség. Ezért felértékelődtek a lengyel kapcsolatok: Czestochowa, s a fiatalok számára a lengyel gyalogos zarándoklatokba való bekapcsolódás lehetősége.

Végül is elmondható: a külországba vezetett zarándoklatok, a hazánkon áthaladó vagy éppen hozzánk igyekvő búcsújárók azokat a kapcsokat jelentik, azok közé a fontos szálak közé tartoznak – nagyon sokszor gazdasági, diplomáciai és politikai érdekektől is befolyásoltan –, amelyeken keresztül Magyarország a keresztény Európához kapcsolódott, s amelyeken keresztül a történelem folyamán a mi szellemi ráhatásunk is megnyilvánulhatott, amelynek legszemélyesebb mutatója – részben ereklyéik révén – a magyar szentek külföldi tisztelete. Európa jelenlegi helyzetében pedig a XX. század végén a zarándoklatok ismét összeköthetik azokat a szálakat, amelyeket az elmúlt évtizedek elvágtak, s ezáltal is erősíthetik európai összetartozásunk, együvé tartozásunk tudatát.

Irodalmi utalások

Adriányi, Gabriel: Das Wallfartswesen in Ungarn. In: Beiträge zur Kirchengeschichte Ungarns. Studia Hungarica 30. München, 1986, 61–71.

Bálint Sándor: Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből. Kassa, é. n.

Bálint Sándor: Boldogasszony vendégségében. Budapest, 1944.

Bálint Sándor: Compostela és hazánk. Jakab apostol tisztelete a régi Magyarországon. In: Szennay András (szerk.). Régi és új a liturgia világából. Budapest, 1975. 200–212.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I-II. Budapest, 1977.

Balogh Augustinus Florianus: Beatissima Virgo Mater Dei. . . Agriae, 1872.

Bangó F. Jenő: Die Wallfahrt in Ungarn. UKI-berichte aus Ungarn. Wien, 1978.

Barna Gábor: Wallfahrtsregionen und interethnische Beziehungen in Ungarn. Műveltség és Hagyomány XXII. (1985) 173–184.

Barna Gábor: A könnyező Mária-képek kegyhelyei Magyarországon a XVII–XVIII. században. Vigilia 53. (1988) 347–352.

Domanovszky Sándor (szerk.): Magyar művelődéstörténet I–V. Budapest, 1940.

Érszegi Géza (vál.): Árpád-kori legendák és intelmek. Budapest, 1983.

Esterházy Pál: Mennyei Korona az az Az egész Világon lévő Csudálatos Boldogságos Szűz Képeinek röviden föltett Eredeti. . . h. n. 1696.

Fügedi Erik: Kapisztrán János csodái. Századok, 1977. 847–887.

Fügedi Erik (szerk.): Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Budapest, 1986.

Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1944-ig. München, 1973.

Jordánszky Elek: Magyar Országban s ahhoz tartozó részekben lévő Boldogságos Szűz Mária kegyelem képeinek rövid leírása. Pozsony, 1836.

Juhász Kálmán: Magyar zarándokok a középkori Rómában. Vigilia 15. (1950) 253–255.

Knapp Éva: Remete Szent Pál csodái. A budaszentlőrinci ereklyéhez kapcsolódó mirákulumfeljegyzések elemzése. Századok, 1983. 515–553.

Kötting, Bernhard: Peregrinatio religiosa. Wallfahrten in der Antike und das Pilgerwesen in der alten Kirche. Regensburg, 1950.

Kriss, Rudolf-Rettenbeck, Lenz: Wallfahrtsorte Europas. München, 1950.

Kriss–Rettenbeck, Lenz – Möhler, Gerda (szerk.): Wallfahrt kennt keine Grenzen. München, 1984.

Lengyel László (szerk.): Devóció és dekoráció. 18. és 19. századi kolostormunkák Magyarországon. Eger, 1987.

Majsai Mór: Szűz Mária tisztelete Magyarországon Szent István királytól napjainkig. In: Boldogasszony Anyánk. Budapest, é. n. 7–200.

Mezey László: Deákság és Európa. Irodalmi műveltségünk alapvetésének vázlata. Budapest, 1979. Pásztor Lajos: A magyarság vallásos élete a Jagellók korában. Budapest, 1940. Schram Ferenc: Búcsújárás Magyarországon. Teológia II. (1968) 94–100. Schreiber, Georg (szerk.): Wallfahrt und Volkstum. Düsseldorf, 1934.

Schreiber, Georg: Stephan I. in der deutschen Sakralkultur. Ostmitteleuropeische Bibliothek. 15. Budapest, 1938.

Szamosi József: Magyar zarándoklatok Máriacellbe. Katolikus Szemle 1987. 318–338. Szántó Konrád: A katolikus egyház története I–III. Budapest, 1983–1987.

Thoemmes, Elisabeth: Die Wallfahrten der Ungarn an den Rhein. Aachen, 1937.

A katolikus Egyház katekizmusa

A La Documentation Catholique 1993. szeptember 5–19-i száma a 798. oldalon egy július 2-i keltezésű hírt közöl. – A hír szerint a katekizmus már négy nyelven jelent meg, és összesen több mint kétmillió példányban kelt el: 320 000 németül, 550 000 spanyolul, 550 000 franciául, és 900 000 olaszul. A katalán nyelvű fordítást legutóbbi spanyolországi útja során mutatták be a pápának. – A híradás szerint a katekizmust még a következő nyelvekre fordítják le: angol, portugál, lengyel, norvég, flamand, szlovák, cseh, görög, szlovén, horvát, máltai, orosz, román, kínai, vietnami, latin (ez lesz a katekizmus hivatalos nyelve – az eredeti nyelv, mint tudjuk, a francia), arab, japán, thaiföldi és burmai; gondolnak egy albán nyelvű fordításra és Braille-írásos kiadás(ok)ra is. – Meglepő, hogy ebben a híradásban a magyar nyelvű fordításról nem esik szó. Pedig ez a fordítás gyakorlatilag már elkészült, augusztus-szeptemberben az összeszerkesztése folyt, és van remény arra, hogy karácsonyra meg is jelenik. (L. Új Ember 1993. IX. 12, 4. lap)

Nemeskürty István

KATOLIKUS MAGYARSÁGUNK

Én még egy régibb, szellemibb korból jöttem, mely előtt a legszentebb kapocs a nemzet kapcsa volt. Én katolikus vagyok. Számomra az igazság is csak katolikus lehet: azaz egyetemes érvényű, minden fajokon és századokon felül álló.

Babits Mihály: Keresztül-kasul az életemen 

Ó én édes hazám, te jó Magyarország
Ki kereszténységnek viseled paizsát...

– fohászkodik Balassi Bálint 1589 őszén, Lengyelországba készülődvén. Pázmány Péter pedig így köszönti szülőföldjét, Bihar vármegyét 1626-ban: „Édes nevelő hazám, kívántam és kerestem abban módot, hogy velem dajkálkodásidat hálaadó szolgálattal valami részből megköszönjem." – A szentírásrul és az anyaszentegyházrul két rövid könyvecskék kurta előszavában három alkalommal említi édes hazáját, egyszer pedig „szerelmes nevelőm"-nek nevezi azt.

Nem csupán az feltűnő, hogy a hazám szó a rendszeres magyar nyelvű írásbeliséggel együtt azonnal megjelenik; feltűnőbb a gyengéd becéző jelző: édes gyakorisága. „Édes hazám, fogadj szívedbe" – írta József Attila is 1937 májusában.

Szükségtelen bizonygatni, hogy a hazához fűződő milyen erős érzelmi kötődés jele ez.

A haza lakossága a nemzet. Az 1430-as években keletkezett magyar nyelvű evangéliumfordítás a latin gens szót nemzetként magyarítja: „surget gens contra gentem": „mert támad nemzet nemzet ellen." (Márk 13.) Ugyanez a német nyelvű Bibliában: „Ein Volk wird sich gegen das andere erheben." Ez a pontosabb szövegértelmezés, így fordítja az aggályosán gondos Sylvester János is 1541-ben. („Egy níp más nípnek ellene támad.") Tény viszont, hogy a magyar nemzet fogalma tehát ősibb, mint azt a nemzeti államok későreneszánsz-kori kialakulását hirdető történettudósok képzelik.

A magyarság nagy tudatossággal élte meg magyar mivoltát. Magyarnak lenni a haza iránti szolgálatot jelentette, egy elszakíthatatlanul szoros köteléket.

Pesti Gábor 1536-ban a hazáért fáradozik, „melynek mindnyájan adósai vagyunk'' – ezért is írta ezópusi mesegyűjteményét. Bornemisza Péter 1558-ban azért magyarította Szophoklész Elektráját, hogy tökéletesítse a haza nyelvét, és hogy népszerűsítse a tragédia mondandóját, mely szerinte így hangzik: „Kérdés, hogy mikor a haza kíméletlen szolgaságban sínylődik – (patria durissima servitute oppressa) –, erőszak alkalmazásával kell-e szembeszállni a zsarnokkal, avagy tanácsosabb megvárni, míg az idő hoz enyhülést?" Szenci Molnár Albert németországi városokban 1604 és 1611 között kinyomtatott műveiben fáradhatatlanul hangoztatja, hogy írói munkásságával a hazát szolgálja.

A haza iránti érdeklődés oly erős, hogy évszázadokon át a költői tevékenység gerincévé vált. A magyar költő: a haza, a nemzet költője. A magyar nemzet földrajzi és történelmi körülmények, valamint nyelvi különállása folytán az átlagosnál mélyebben élte át egy körülhatárolt helyen, közös érdekből együttmunkálkodó társadalom összetartozását; történelem, sors, táj, élővilág egységét.

Térjünk most vissza Balassi Bálint idézett strófarészletének második sorára: „Ki kereszténységnek viseled paizsát". Tehát: az édes haza a kereszténység védőpajzsa. Balassi évszázados hagyományt ápolva fogalmazta újra a propugnaculum christianitatis ősi elvét. A magyarság tudatában magyarságunk és krisztusi hitünk szorosan összekapcsolódott, egymást feltételező fogalmak. Propugnaculum mivoltunk az államalapítás óta létező küldetéstudatunk megfogalmazása. Ezért vagyunk a világon, ezért vezetett bennünket az Úr a Kárpát-medencébe, az ígéret Földjére. Nagy Lajos krónikása ezt így öntötte szavakba 1358-ban: „Az Úr visszaadta a magyaroknak Pannóniát, mint ahogyan Izrael fiainak Mózes idejében örökségül adta Kánaán valamennyi országát." (Képes Krónika) Figyelemre méltó a visszaadta kifejezés: őseink ugyanis az első honfoglalást a hunoknak, hitük szerint rokon népnek tulajdonították.

A maga korának józan észelvűségét képviselő Szenci Molnár Albert református lelkész-író habozás nélkül átveszi ezt az ősi nézetet, holott egyébként, mint a legtöbb kálvinista magyar, erős kritikával nézte a „katolikus" középkort: „A magyar népet a jóságos nagy Isten mozdította ki a szkíta pusztaságból, és ugyanúgy, mint hajdan Izrael népét a Vörös Tengeren át, a Meótisz ingoványain keresztül egy szarvas útmutatásával csodálatos módon vezérelte, és Európának erre a leggyönyörűségesebb részére helyezte." (Magyar-latin szótár, 1604.)

Számunkra tehát a magyar történelem az isteni akarat és gondviselés megnyilatkozásainak következménye, Isten és ember „együtt küzdő" kapcsolatának eredménye. Isten nemcsak helyünket, hanem feladatunkat is kijelölte a világban – így érezte ezt minden magyar legkésőbb Szent István óta. A reformáció azért terjedt el rohamos gyorsasággal Mohács után, holott a gazdasági-társadalmi feltételek nem voltak érettek, mert a nemzet Isten büntetésének tekintette a törököt. Amikor a Mohács utáni második nemzedék rádöbbent, hogy bűntudatából fakadó, protestáló hitbuzgalma eltávolította a török elleni katonai segítséget is jelentő Romától, megszakította a Szent István-i hit folyamatosságát, és megfosztotta a híveket a hit misztikus átélésétől: a magyarok sorra tértek vissza a katolikus hitre. Az elsők között Balassi Bálint. Ez magyarázza Pázmány korának „ellenreformációs" sikereit.

Köztudott, hogy a halálra készülődő Szent István a Szent Szűznek ajánlotta fel Magyarországot. Pázmány Péter írta: „Abban az országban lakom, melynek oltalmazó asszonyává rendelte Szent István király Boldogasszonyt, és halála óráján testamentomban hagyta nemzetünknek Asszonyunk tiszteletit, kire nézve a mai napig költőpénzünkön a Boldogasszony képe kerül ama szokott bötükkel: Patrona Hungariae; Magyarország Asszonyának valljuk a Szent Szüzet.... Én Váradon lettem a világra, mely varast Asszonyunk hagyásából építtetett Szent László király... Édes Asszonyunk, kérjed szent Fiadat, hogy a magyar nemzetben gerjessze fel az elaludt ájtatosságot." (Prédikációk 1636. 1227. és 1241. lapok.)

„Édes Asszonyunk": ismét az édes megszólítás. A középkorban elterjedt magyar nyelvű imádságok a latin eredetitől eltérően gazdagon díszítik a szöveget: Angelus Domini nuntiavit Mariae – Az Úr angyala köszönté a boldogságos Szűz Máriát; Et concepit de Spiritu Sancto – És méhébe fogadá Szentlélektől Szent Fiát; Sancta Maria, mater Dei... – Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja ... – Oldalakon idézhetnénk ilyen jellegű szövegeket. (Például: piros pünkösd; Boldogasszony, édes, Hozzád esd ma néped ...) Hogy keresztény hit, istenhívő vallásosság, nemzeti létünk és küldetésünk tudata, valamint a nyelv által kifejeződő költészet mennyire egymást feltételező fogalmak, arra jeles bizonyság Kölcsey Ferenc Himnusza. A magyar nemzetnek ezt az Istenhez küldött fohászát soha semmiféle hatóság nem jelölte ki hivatalos himnusszá; a magyarok kezdték énkelgetni különböző dallamokra, s ezért írt ki pályázatot a Nemzeti Színház a megzenésítésére. A Széchenyi nevű gőzhajó 1848. nyári vízrebocsátásakor már nemzeti himnuszként énekelték a hajógyári munkások.

Az eddig előadottakból nyilvánvalóan kiderül, hogy a keresztény hit a magyarság számára örök érvényű belső tartalom, nemzeti létünk és független államiságunk Isten által meghatározott alapja és feltétele.

Ebből az életünk minden pillanatát, nemzeti történelmünk minden eseményét Istenhez viszonyító gondolkodásból következik a magyarság befogadó természete. Magyarságunk, valakinek magyar mivolta választható, vállalható. Nem függ kizárólagosan etnikai, faji adottságoktól. Herczeg Ferenc, aki kamaszkorában tanult meg magyarul, lévén egy verseci sváb gyógyszerész fia; Herman Ottó, aki élete derekán döntötte el, hogy magyar tudós (addig a cs. kir. hadsereg németül beszélő őrmestere volt); Bródy Sándor, egy zsidó boltos fia, Molnár Ferenc, egy zsidó katonaorvos gyermeke nem kényszerből lett magyar író, hanem a magyar nyelv által ébresztett hazaszeretetből. A vállalás mindig önkéntes volt; Herman Ottó szülővárosából a Felvidéken jó néhány szlovák nemzetiségű magyar állampolgár vált lelkes, öntudatos szlovákká. Sohasem asszimilálhatunk erőszakosan, viszont bennünket annál inkább igyekezett az idegen hatalom német nyelvűvé kényszeríteni, legutóbb száznegyven éve, Világos után. Az idehelyezett osztrák, német, cseh hivatalnokok gyermekei mégis magyarnak vallották magukat...

Ez a rövid tanulmány nem alkalmas ennek a misztikusnak is nevezhető jelenségnek a boncolgatására. Maradjunk annak megállapításánál, hogy a magyar nyelv én-tudatunk kialakítója és alapja. Ily módon pedig nemzeti önérzetünk kifejeződése.

De ha mindez ilyen szépen levezethető: mi magyarázza napjaink nemzeti öntudatának válságát, a sajtónak, bizonyos politikai pártoknak, sőt a lakosság nem csekély részének irtózását mindentől, ami magyar, nacionalizmusnak bélyegezve a hazaszeretetet? Miért párosul mindez a „keresztény kurzus" sanda vádjával?

A bajok egyik gyökere magyar mivoltunk meghatározásának genetikai-etnikai szűkítése. Miközben mindenki tudja, hogy a magát genetikailag, „fajilag" legtisztábbnak tekintő magyar sem vezetheti vissza családfáját anélkül, hogy szláv, német vagy más ősökre ne bukkanna, mégis sokakban él egyfajta hamis faji vagy annak hitt önérzet. Főleg, ha nem önmagát, hanem másokat kell minősítenie. Ez a jelenség a két háború közötti időszakban terjedt el, a zsidótörvény pedig szentesítette. Túl azon, hogy ez a törvény embertelen és a keresztény elvek megcsúfolása, kiagyalói azzal is jóvátehetetlen kárt okoztak a nemzetnek (és isteni küldetésünk tudatának), hogy akit nem tekintettek önkényesen összeeszkábált elveik szerint zsidónak, azt hivatalosan „őskeresztény"-nek nevezték, holott egyfelől számos, zsidónak minősített magyar állampolgár igenis keresztény volt, másfelől viszont számos kereszténynek nyilvánított személy felekezeten kívüli ateista vagy ősinek képzelt pogány hit híve volt. Ily módon végzetesen kompromittálódott a keresztény szó, mert vallási fogalom helyett hamis faji fogalommá züllött, kereszténynek minősítve például a nem zsidó, de vallástalan kommunistát vagy világpolgárt.

Abban a pillanatban, amikor a Szent István-i, ősi magyar nemzeti öntudat és a keresztény-katolikus hit szétválik, a nemzet tévutakra téved, feladva ön-lényegét. Bűnbe esik.

A bajok másik gyökere, hogy a lakosság nem jelentéktelen hányada, részben a nemzetköziség kommunista elvének fél évszázadon át terjesztett tévtana miatt, valamint kollektív nemzeti sikerélmények híján, szégyenli magát magyarnak vallani. Legszívesebben beolvadnának valamiféle kozmopolita világközösségbe, megbújva egy evilági jólétet ígérő világpolgárság fészekmelegében. Feltűnő, hogy az így gondolkodók többsége vallástalan; tehát nemcsak szülőföldjéhez nem kötődik, hanem Istenhez sem. Feltűnő továbbá, hogy az így gondolkodók megvetik anyanyelvüket. A magyar nyelv számukra csupán egyfajta közvetítő nyelv, amit csak addig használnak – és rongálnak –, amíg majd egy párezer szóból álló világnyelv el nem terjed. (A gunyorosan nemzeti kornak bélyegzett régi időkben minden magyar iparos, kereskedő, boltossegéd és hivatalnok három-négy nyelven beszélt; ma alig néhányan tudnak valamely nyelvet, voltaképpen magyarul sem!)

Ez a kozmopolitizmus a szó teológiai értelmében nem elítélendő, hiszen maga a katolikus egyház is nemzetek feletti. Legföljebb feltűnő, hogy a nemzetköziség hirdetői között milyen sok az istentelen ember. Nem árt azonban Horváth Sándornak a Jelenkor 1940. májusi számában írott szavait megszívlelni: „Még a legszigorúbb erkölcsiség keretén belül is a kialakuló szokások, gyakorlatok és elvek között elkerülhetetlen az árnyalati különbség. . . Ebből a szempontból beszélhetünk nemzeti erkölcsről. Az ilyennek kifejlődése elkerülhetetlen ott, ahol a nép életképes, ahol annak vannak önálló céljai, s ahol ezt a benső életerők ösztönzik a cél megvalósítására szolgáló eszközök felkeresésére és előteremtésére. A nemzeti célkitűzések és az értük való küzdelem igen sok erkölcsi értéket termelhet ki." (Nemzeti erkölcs, keresztény erkölcs.) A nagy tomista teológus szerint ilyen értelemben a nemzetek „a Teremtő arcát változatos formában visszatükröző emberi alkotások".

Ebben az értelemben egyesíti nemzet, keresztény hit és magyar nyelv értékrendszerét egy Babits Mihály vagy egy Berzsenyi Dániel. Berzsenyi, mondhatni, makacs következetességgel hirdette erkölcs, hazafiság és istenhit számunkra nélkülözhetetlen fontosságát, mely miatt sok irodalomtudós maradi vadzseninek bélyegezte, Kazinczy Ferenc pedig a maga szabadkőműves megszállottságával mindenáron ki akarta hagyatni kötetéből a Fohászkodást, költészetünk egyik legszebb vallásos versét... Ha prózai sorokba tördeljük egyik strófáját, így fogalmazott Berzsenyi: „Nyelvünk hazánkból számkivetett fala, s durva ellenség haragja néma homály keblébe zárta. Ez szülte a sok kárt s nyavalyát reánk, ez fojtja bennünk a geniust s erőt, ez rontja erkölcsünk, s a hazánkhoz zárt szeretet kötelit feloldja." (Gróf Festetics Györgyhez)

A hatóságilag zsidónak minősített s ezért elpusztított katolikus magyar irodalomtudós, Szerb Antal így fogalmazta meg Berzsenyi jelentőségét: „Berzsenyi verseit olvasva, magyar voltunk valami nagyszerű, megdöbbentő értelmet kap."

Nagy szükségünk lenne napjainkban is olyan magyar költőre, akit olvasva „magyar voltunk valami nagyszerű, megdöbbentő értelmet kapna". Manapság azonban magyar voltunkat s vele keresztény hitünket sokan nemhogy nagyszerűnek nem tartják, hanem gúnyolódva kárhoztatják.

E minden önérzetes magyar által naponta tapasztalható támadó indulatnál is veszedelmesebb a látszatra oly demokratikusan hangzó „semlegesség" követelménye, mert a jóhiszemű jámbor hazánkfia nem meri helyteleníteni, holott: a világnézeti semlegesség tudomásul vétele hitünk és hazánk tagadását jelenti. Hittel és hazával bármikor „semlegesen" behelyettesíthető a hitetlenség, nemzetköziség. Vajon az, aki közéletben és iskolában naponta követeli a világnézeti semlegességet, valójában nem türelmetlen kirekesztő-e, aki csak a saját fölfogását hajlandó elismerni?

Ugyanilyen csalfa jelző a múlt században még nemes patinájú liberális szó némelyik hamis igehirdető száján. A szabadelvűség követelése valójában a keresztény hit és erkölcs száműzése a közéletből. Az erkölcs sohasem semleges. Jó és rossz, szép és csúnya egymással ellentétes fogalmak, közöttük nem lehet „semleges" zóna.

Az is megfigyelhető, hogy a magukat liberálisnak nevező semlegességkövetelők milyen felelőtlenül, tudatlanul használják és nyűvik nyelvünket. A másikat nem bántó, ám hazáját szerető öntudatos magyarra pedig oly hamar sütik rá a nacionalizmus bélyegét, hogy hovatovább magyarságunk puszta megvallása bűnnek minősül saját hazánkban.

Ne tűrjük, hogy – mint Berzsenyi panaszolta – „a durva ellenség haragja néma homály kebelébe zárhasson" bennünket. Örökös mentegetőzésre, múltunk minden valódi és vélt hibája miatti szakadatlan bocsánatkérésre akarnak kényszeríteni. Tanuljunk meg válaszolni a kihívásokra! Emeljük fel fejünket és szívünket. Kosztolányi Dezsővel mondhatjuk: hazánk és hitünk szeretete oly erő, hogy

hiába tiprod el, mindég növekvő,
s ha szunnyad is, nem oltják el korok.

                              (Hazafiság)

Bálint József

MI VÉGETT VAGYUNK A VILÁGON MI, MAGYAROK? 

1. Mi végett vagyunk a világon mi, magyarok?

Nemeskürty István A bibliai örökség – A magyar küldetéstudat című munkájában (Bp. Szabad Tér Kiadó, 1991) állapítja meg: „Minden nép, amiként minden egyes ember is, igényt tart arra, hogy tudja: mi a célja a világon? Miért született, miért él, miért úgy, ahogyan, és miért ott, ahol?" (211. o.)

Tamási Áron válasza: „Avégett vagyunk a világon, hogy boldogok legyünk. De mivel boldogok csak ott tudunk lenni, ahol otthon érezzük magunkat, azért avégett vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk."

Ez a válasz igaz egész népekre, nemzetekre vonatkozóan is: „A népek azért vannak a világon, hogy boldogok legyenek. De mivel csak akkor tudnak boldogak lenni, ha valahol otthon vannak – azért magától értetődő a népekre vonatkozó végső válasz is: a népek azért vannak a világon, hogy valahol otthon legyenek, más szóval, hogy valahol hazájuk legyen !" Egy nép akkor boldog, ha hazájában él.

Következésképpen: nincs fájdalmasabb sors, mint „bujdosó magyarként" élni, akár külföldön, akár itthon hazátlannak érezni magunkat. Nálunk valamilyen társadalmi réteg, „osztály" mindig hazátlannak érezte magát. József Attila fájdalmasan könyörög: „Édes hazám, fogadj kebledre engem!" Fájdalmasan éli át sorsát a bujdosó fejedelem bujdosó íródeákja, Mikes Kelemen. Volt, amikor a magyar paraszttársadalom nem érezhette magát a nemzettest tagjának, mert nem tartozott a „Szent Korona nemzettestéhez": oda csak a nemesek tartoztak. Volt, amikor vagy csak a kuruc, vagy csak a labanc tartotta hazájának az országot. Ez az ország 40 éven át csak kommunista párttagoknak volt igazi otthona, hazája, a többiek csak megtűrt másod- vagy harmadrendű „polgárok" voltak. A haza számukra nemritkán a börtönt jelentette. Vagy az egyszerű magyarok fanyar humorával megfogalmazva: Két társadalmi osztály létezett négy évtizeden át: az egyik a „dolgozók társadalma", akik ti. viselhették „a dolgozó" nemesi címét (ezek nem dolgoztak, csak a fizetést vették föl); a másik osztály volt „a melósok" társadalma, akik ténylegesen dolgoztak, és kaptak annyi fizetést, hogy tovább tudják szolgálni „a dolgozókat".

Elérkezett az idő, hogy legfőbb hivatásunknak tartsuk: ebben a hazában, országban mindenki otthont, hazát találjon, aki ezt az országot hazájának akarja vallani, és sorsközösséget vállal népünk minden problémájával – bárhonnan jött is, bárki volt is azelőtt...

Márpedig akkor tudunk igazi otthont, hazát teremteni az itt élőknek, ha mindenki számára biztosítjuk az emberi jogokat.

2. Van-e magyar hivatás, magyar küldetés?

A „hivatás" és „küldetés" fogalmát általában egy fogalomkörhöz tartozónak szokás venni, de azért van közöttük árnyalati különbség. A „hivatás" inkább „befelé", önmagunkra vonatkozó értelme az életünknek. A „küldetés" „kifelé", mások javára, mások boldogítására irányuló értelme tevékenységünknek. A kettő együtt teszi igazán boldoggá és értelmessé életünket. „Csak az önzőnek nincs vigasztalása a földön. Csak a gyenge szereti önmagát. Az erős milliókat hordoz szívében." (Eötvös: A karthausi.)

Nemeskürty István idézett könyvében őseink hivatását abban látja, illetve maguk az ősmagyarok abban látták, hogy a „csodaszarvas" mítosza alapján megtalálják az „ígéret földjét", vagyis végleges hazát találjanak maguk számára. És ezt az „ígéret földjét" meg is találták a Kárpát-medencében. Ennek az ígéret földjének „otthonossá", „hazává" alakítása, megtartása: ez volt, és lényegében ez is maradt magyar népünk első és folyamatos hivatása.

De küldetést is kaptunk. Illetve kerestünk és találtunk magunk számára. Első küldetésünk, kereszténnyé válásunk első századaiban: „A megszerzett haza megtartásán túl a nyugati és keleti világ közötti közvetítés. . . amely nemcsak kereskedelmi, művelődési, gazdasági és politikai jellegű tevékenység volt, hanem a kereszténység terjesztése is (Julianus barát)." (213. o.).

És az utóbbival kapcsolatban fogalmaz meg Nemeskürty István olyan gondolatot, amely nemcsak mint embernek, de mint történetírónak is díszére válik: „A magyarság a kereszténységhez mint megtartó eszméhez szilárdan ragaszkodott. A kereszténység a magyarság számára sokkal több volt, mint egy vallás. Ittlétünk, létezésünk záloga és feltétele volt." (212–213. o.) És egy másik helyen: „A kereszténység eszméje több, mint ezer éven át határozta meg a magyarság szellemiségét és küldetéstudatát." (220. o.) Következésképpen az elmúlt rendszerben „a legsúlyosabb csapás, az életeszmény-keresés legkártékonyabb meggyalázása a keresztény vallás üldözése volt" (208. o.).

Küldetéstudatunk első megrendülése és egyben átalakulása a 16. században következik be: „A mohácsi csatát követő évtizedekben a küldetéstudat megrendült. A magyar nemzet ettől kezdve azért élt a világon, hogy megtartsa hazáját, illetve hogy fegyveres védekezéssel egész Európa keresztény hitét és lakosságát védelmezze." (213. o.)

Ezzel kapcsolatban, ettől kezdve – Nemeskürty István könyvének ez egyik legfőbb eszméje – kialakul egy egészen sajátos, a magyar nyelv művelésével összefüggő küldetéstudat.

A három részre szakadt ország – királyi Magyarország, törökhódoltsági Magyarország és Erdély – mint összefüggő állam megszűnt létezni. És ekkor: „A nyelv a megszűnt állam helyett is a nemzet egységének biztosítékává vált. . . A török hódoltság századaiban a küldetéstudat a katonai hivatásban és a magyar nyelv tudatos ápolásában öltött formát. E tekintetben a magyar nyelv egyedülálló a világon." (213-214. o.) „A tudatvilágban a nyelv képviseli a látható hazát: az országot. Azonos nyelv: a dolgok lényegét illetően azonos gondolkodásmódot jelent". (217. o.) A küldetéstudat fő őrzője és hordozója a nyelv. A18. században Batsányi János ezt így fogalmazza meg: „Eddig fegyverrel teljesítettük hivatásunkat, ezentúl fegyver helyett nyelvünk szépségével győzzünk meg minden népet." (216-217. o.) Majd a következő, 19. században a legnagyobb magyar, Széchenyi így fogalmaz: „nyelvében él a nemzet".

Nemzetünk legjobbjai azonban nem tudnak belenyugodni abba, hogy a török iga alóli felszabadulás után, a Habsburg-dinasztia pórázán létezve, mindössze csak „irodalmi küldetésben" éljük ki magunkat. A Bocskay-fölkelés a 17. század elején, majd a Wesselényi-összeesküvés, a Thököly-fölkelés a 17. század második felében, a Rákóczi-szabadságharc a 18. század elején, a Martinovics-féle összeesküvés a 18. század végén, és végül a 19. században a 48-as szabadságharc: mindez mutatja a nemzet olthatatlan szabadságvágyát és hősies erőfeszítését az önálló nemzeti lét megszerzésére.

Nemeskürty István szerint „a magyar küldetéstudatnak a trianoni békeszerződés adta meg a kegyelemdöfést". (219. o.) Ezen megállapítás után azt kellene mondanunk, hogy a „kegyelemdöfést" elszenvedve végleg meghalunk mindenfajta „küldetéstudat" számára. De mégsem így történt. Maga Nemeskürty István cáfolja meg önmagát, amikor a következőket írja: „Ennélfogva végképp nem tudtuk, mi végre vagyunk a világon. Talán avégre, hogy megmaradjunk. Ennek viszont egyetlen lehetősége nyelvünk megőrzése. A két háború közötti irodalom legnagyobbjai átérezték ezt, a nyelvművelést küldetéstudatnak tekintették." (191. o.) Aki ismeri az irodalmunk történetének erre a korra vonatkozó lapjait, annak nem kell magyarázni, hogy a magyar költők és írók micsoda virágkorát élte meg nyelvünk a 20. század első felében: Ady és nemzedéke, Kosztolányi, Babits, katolikus papköltőink (Sík S., Harsányi, Mécs L.), Móricz Zs., Szabó D., Németh László, Illyés Gy., erdélyi íróink, Tamási Áron, Nyírő, stb.

Politikai vonalon küldetéstudatunknak új megfogalmazója, Bánffy Miklós, 1920 után külügyminiszter, a magyar nemzet feladatát abban látja, hogy közvetlen szomszédainkkal alakítsunk ki hatásos együttműködést az egész kárpát-medencei közösség javára. (201. o.) Ehhez a küldetéstudathoz látszanak visszatérni jelenlegi (1989 utáni) politikusaink...

Közben négy évtizedre ránk erőltették a szocialista küldetéstudatot: először fölépítjük a demokráciát, aztán a szocializmust, és végül a kommunizmust. Nemhogy a szocializmust és kommunizmust, de még a demokráciát sem valósítottuk meg. Mert a demokráciának mondott társadalmi rend tulajdonképpen Moszkvából irányított proletárdiktatúra volt.

„1956 vérbefojtása után az azért is megmaradni és túlélni ösztöne hatott!" (208. o.) „Sikerrel!" Habsburg Ottó többet mond: „Nemcsak megmaradtunk, hanem századunkban újra Magyarországnak köszönhető Közép-Európa felszabadítása. Hosszú távlatban tekintve az 1956-os népfelkelés volt a kommunista rendszer haláldöfése... A kor hőse egy egységes nemzet volt. Ezt ne felejtsük el. A magyarság a világnak sokat adott, joga van tehát igazságot elvárni a világtól." (Magyar Nemzet, 1992. szept. 12.)

Az 1989 utáni szabadságunk egyaránt köszönhető az 1956-os fölkelésnek, és ugyanakkor a kis államok fegyverét, a diplomáciát jól forgató politikusainknak, ők kezdeményezték a varsói szerződés fölbontását, mégpedig sikerrel... Miért nem ismerjük el tehát, hogy nemcsak a múltban, hanem a jelenben is küldetésszerű szerepet játszottunk és játszunk a nemzetközi élet porondján?

Ennek ellenére meg lehet érteni Nemeskürty István keserű megjegyzését. Az előző rendszertől örökölt sok milliárd dollár adósággal a nyakunkban a jelenlegi kormány a nemzet becsületbeli kötelességeként évről évre teljesíti fizetési kötelezettségét. Méltán mondja tehát Nemeskürty István: „A pillanatnyi válasz a »mi végre vagyunk a világon?« kérdésre így hangzik: hogy hitelezőink megelégedésére törleszthessük adósságainkat. Sivár jövő." És keserű igazság... De maga a szerző nem éri be ezzel a válasszal. Visszatér kedvenc eszméjéhez: a magyar nyelv műveléséhez. És ez, fönnmaradásunkat tekintve, valóban lényeges megállapítás. Hiszen addig létezünk, amíg saját nyelvünket beszéljük: mert „nyelvében él a nemzet!"

Mindent summázva: igazán hálás lehet Nemeskürty Istvánnak minden hazájáért élő, hazáját szerető ember, hogy ennyi szívvel, ennyi odaadással próbált könyvében utat mutatni az útját tévesztett, a küldetéstudat válságát szenvedő, „az élet érthetetlensége miatt öngyilkosságba menekülő magyar nemzetnek" (220. o.).

Érdemes megismernünk Varga László jezsuita atya felfogását. A magyar titok című könyvét 1960-ban az emigrációban írta meg Brüsszelben. Mikes Kelemen után senki nem fogalmazta meg a „bujdosó magyar" fájdalmas nosztalgiáját olyan költői érzékletességgel, mint ő egyik levelében: „fáradt testem bérmunkát végez a katedrán – tanár volt a leuveni jezsuita főiskolán –, de rongyolt lelkem ki van pányvázva valahol a Tisza partján."

Ami az idézett könyvet illeti, abban ő is, mint Petőfi, nemzeti létünk tragédiáit szemlélve, fölkiált: „Isten csodája, hogy még áll hazánk!" De igazat ad Eötvös Józsefnek is, aki Gondolatok c. művében írja a következőket: „Az égő csipkebokor példája Magyarország. Mindig tűzben áll, de sohasem hamvad el. Isten jelenléte ez!"

És ez a bibliai példázat mutatja, hogy a magyar történelem „titok". És ennek a titoknak teológiai értelme van. Hogy abban az országban, „amely kétségkívül nagyszerű föld, de iszonyatosan rossz a politikai éghajlata", és amely föld annyi népfaj temetőjévé vált a századok, sőt évezredek folyamán – hogyan tudott a magyar megragadni, ez valóban titok, és ezt csak a népek sorsát irányító Isten sajátos Gondviselésével lehet megfejteni, amely különleges hivatást, küldetést szánt ennek a népnek.

P. Varga minden elfogulatlan történésszel vallja: „Szent István uralkodása alatt Magyarország új hivatása kezdődik. Jóllehet addig Nyugat réme volt, attól kezdve annak legbiztosabb védőbástyája lesz. A kereszténység pajzsa az ázsiai barbárság ellen. A mongol betörésektől fogva a 17. századig, amikor a törököket kiűzték, a magyar nép élete nem egyéb, mint hosszú és hősies keresztesháború. Igen, ez a mi létünk törvénye, és ez teljesedik be rajtunk ma is, amint az 56-os fölkelés világosan mutatja. Az új tatárok ellen, a moszkvai kánok zsarnoksága ellen az első fölkelést a magyarok kezdték... Hogy mekkora sebet vágtak ezzel az egész rendszeren, a jövő fogja megmutatni." Megmutatta: halálos sebet. Csakhogy ezt már nem érte meg P. Varga... „A magyar sors lényege tehát – fejezi be gondolatát –: Kelet népe Európa peremén Nyugat egyik bástyája lett."

Ez a sors mint nemzeti hivatás azonban azt a „vérfagyasztó igazságot" (94. o.) rejtette magában, hogy „nálunk szinte minden nemzedék színe-java meghalt azért, hogy az utódja élhessen" (36. o.). „Nálunk az egész lét forgott mindig kockán, és folyton a halállal kellett versenyt futni, ha élni akartunk." (37. o.) „Végvári életet éltünk, ahol utolsó lélegzetig kellett harcolnunk puszta létünkért."

P. Varga ennek a hivatásnak teológiai értelmezést ad. Meglepő gondolata: a magyar hivatást a „megváltás rendjébe" emeli. Szilárd véleménye, hogy „a kereszt törvénye szabja meg a történelem menetét. Az Isten ezt perdöntően azzal mondta ki, hogy maga állt a hősök élére, akik az igazság, a jog és a testvériség győzelméért harcolnak a földön." (95. o.) „Akár hívő, akár pogány valaki, a keresztet el nem kerülheti, mert ez a létünk törvénye. Éppen azért Isten barátai nemcsak elfogadják, hanem egyenesen kívánják és keresik. . ." (126. o.) Más nemzetek életében vannak korszakok, amikor a jólét és a dicsőség útján járhatnak.

„Mi több mint négyszáz éve a végzet járma alatt nyögünk, a kereszt útján járunk, és ez ellen hiába lázadunk föl. Nekünk mint nemzetnek jutott az a sors, amelyet Isten választott magának a földön, amikor emberré lett, tehát ehhez kell szabnunk világnézetünket, ha nem akarunk folyton délibábot kergetni." (126. o.)

Bármennyire szép is sorsunknak ilyen értelmű fölfogása, mégis azt kell mondanunk, hogy túlságosan tragikus látásmód ahhoz, hogy ezt a fölfogást a magyar nemzet egésze elfogadja. Ehhez ugyanis a nemzet minden tagjának hősnek kellene lennie. Mindig csak keresztet hordozni, és sohasem föltámadni?! Mindig csak meghalni másokért, és sohasem élni önmagunknak?! Ezt panaszolja föl a papköltő is: 

Meghalni nálunk csodaszépen tudtak
Mindig a hősök, halni másokért:
De élni, élni, élni magatoknak:
Ez az, mit most a végzet-óra kérd.
Az élet és a szétomlás határán
Horkanj meg immár, történelmi bárány,
És mutasd meg, hogy mire vagy erős!
Jámbor Cinegék, tudtok-e tar-ölyvvé,
Kesellyé válni, mint a mesehős? 

A mesebeli legkisebb legény,
Ki átbukik a fejetetején,
És azzá válik, amivé akar?
Mindenné kell ma válnod egymagadnak,
Cinege Rudolf, utolsó magyar!

            (Sík Sándor: Rudolf Cinege) 

A kereszthordozáson túl tehát valami pozitív életeszményre is szüksége van népünknek, hogy élni akarjon.

Bízvást mondhatjuk, hogy erre az új hivatásra mutatott rá a II. János Pál pápa magyarországi látogatása alkalmával. Magyar sorskérdésekkel küszködő minden hazánkfiának az ő szavaival mondhatjuk: „Elődeitek gyakran ismételték a hagyományossá vált mondást: Él magyar, áll Buda még! (Kisfaludy Károly.) Ezt a derűs biztonságot első szent királyotok hite oltotta belétek, aki egy fájdalmas pillanatában így kiáltott fel: Ha Isten velem, ki ellenem?! Törhetetlen népetek ezért tudta minden nagy nemzeti csapás után újra kezdeni az ország felépítését. Sőt, elődeitek nemcsak azt állították helyre, ami elpusztult. Nem menekültek a múltba, hanem mindig valami újat akartak építeni, olyant, ami jobban megfelel az új lehetőségeknek és követelményeknek!" (Bevezető beszéd a repülőtéren.)

II. János Pál pápának magyar hivatásunkról és küldetésünkről szóló üzenetéből három gondolatot emelünk ki, summázva a hivatás és küldetés eszméjét.

1. Életerőt az ezeréves múlt gyökereiből kell szívni. „Fedezzétek föl magyar és keresztény gyökereteiket, és minden lehetőt tegyetek meg a szebb jövő építéséért!" „Ne hagyjátok elveszni az értékeknek azt a csodálatos örökségét, amelynek világában egyet jelent a magyarság és kereszténység s a keresztény Európához való tartozás!" (Beszéd a fiatalokhoz a Népstadionban).

2. Egyetemes emberi jogokra kell építeni. „Olyan társadalmat építsetek, amely a kiengesztelődés, az igazság és a béke értékein alapul!" (TV-üzenet) „Új demokratikus társadalmat hozzatok létre, amely jogon és igazságon alapul!" (Búcsúbeszéd a repülőtéren). „A történelem arra tanít, hogy a modern társadalomban az emberiség életébe olyan alapvető értékek épültek be, mint a személy méltósága, a szolidaritás, a szabadság és a béke." Mindezt figyelembe kell venni Magyarország pluralista társadalmában is. (Szt. István-beszéd.)

3. Küldetésünk van egész Európa, sőt az egész emberiség felé is. „Arra vagyunk hivatva, hogy új társadalmat építsünk, új, emberséges rendet kell teremtenünk ebben az országban, Európában és a világban." (Búcsúbeszéd a repülőtéren.) „ Csak akkor lesz boldog és biztonságos a házatok, ha nagylelkűen a közös Európai ház építésén is fáradoztok, a nyitottság, a szolidaritás és az együttműködés szellemében." (Szt. István-beszéd.) „Kapcsolódjatok bele újból e kontinens történelmének folyamatába. Ne hátul kullogjatok és rimánkodjatok azért, hogy befogadjanak benneteket, hanem úgy jelentkezzetek, mint akik a keresztény eredetű európai hagyományt hordozzátok." (Az ifjúsághoz szóló beszéd a Népstadionban.)

 Varga József

KERESZTÉNY SZOCIÁLIS MOZGALMAK MAGYARORSZÁGON

(EMSZO-HSZ)

1. A keresztényszocializmus előzményei

Arnold Toynbee szerint a kultúrák kialakulása, fejlődése, hanyatlása és bukása a „kihívás" és az erre adott „válasz" kölcsönhatására vezethető vissza. Ez jelentkezik az utolsó kétszáz év történetében, és ezen belül a keresztényszocializmus és a kereszténydemokrácia alakulásában is.

A keresztényszocializmus és a kereszténydemokrácia kialakításában a felvilágosodásnak, a francia forradalomnak és az ipari forradalomnak jelentős szerep jutott.

A felvilágosodás egész Európát átfogó szellemi mozgalma az áthagyományozott és kinyilatkoztatott hit helyébe az értelem kimagasló szerepét állította. A felvilágosodás tagadta a hitnek objektív érvényű bizonyíthatóságát, és megkérdőjelezett mindenfajta vallási tekintélyt, mint az egyéni és társadalmi rend megindokolásának végső fórumát. Az élet különböző területei fokozatosan kiváltak a vallás irányítása alól, és önállósították magukat. Ezt a folyamatot nevezzük szekularizációnak, elvilágiasodásnak. Egy bizonyos idő után olyan helyzet állt elő, amelyben az egyes életszférák autonóm módon, saját logikájuk és élettörvényeik alapján fejlődtek, s a más szférák törvényeit magukra irrelevánsnak tekintették. Következmény: erkölcsi normák kötelező érvényének megszűnése, a jó és rossz relativizálása, az alrendszerek összehangolásának kérdése.

A francia forradalom hatása kimutatható az elmúlt 200 év történéseiben éppen úgy, mint az első világháborút követő világnézeti, politikai és társadalmi változásokra is.

1789 irányt mutató elvei: szabadság, egyenlőség és népszuverenitás voltak. A rendiség társadalmi elkülönülését a polgári egyenlőség igénye foglalta el. A monarchia mellett, illetve helyébe a köztársasági államforma igenlése lépett.

A XIX. század pápáinak többsége szembehelyezkedett a polgárságnak mint politikai erőnek, valamint a köztársasági államformának és a demokratikus politikai és társadalmi berendezkedésnek az elismerésével. IX. Piusnak a Quanta cura kezdetű, 1864-ben kiadott enciklikájához csatolt Syllabus errorum kb. 80 „izmust" ítélt el, melyek szerinte tévedést tartalmaztak.

A keresztényszocializmus és kereszténydemokrácia kialakulását befolyásoló tényezők közül az ipari forradalom közvetlen és közvetett hatása, valamint ezek következményei bizonyultak a legvégzetesebbeknek. Az ipari forradalom folyamán a városokba és ipari centrumokba özönlő tömegek helyzete rövid időn belül tarthatatlanná vált. Az ipari forradalom meggyorsította a népesség növekedését. Anglia lakossága 1760-ban 7,5 millió, 1801-ben 8,9 millió. 1821-ben 14 millió volt. Európa lakossága 1700-ban 130 milliót, 1988-ban 496 milliót tett ki. Lakásviszonyaik, élelmezésük, egészségügyi ellátásuk rendezetlensége, a munkaidő és bérmegállapítás önkényes volta, a nők és kiskorúak munkaerejének lelkiismeretlen kihasználása szülte a XIX. század legégetőbb problémáját, az ipari munkásság szociális kérdését, melynek megoldatlansága egyben a XIX. század kereszténységének nagy szégyenét is jelentette.

A felvilágosodás, a francia forradalom és az ipari forradalom kihívására kezdetben az Egyház részéről a teljes elutasítás volt a válasz. Az Egyház ellen irányuló liberális és racionalista támadásokkal szemben elfoglalt tradicionalizmus és ultramontanizmus számos katolikus értelmiségi érdeklődését és felelősségét felébresztette a demokratikus polgári társadalom kialakulása, politikai és értékszemlélete iránt. Ez az értelmiségi réteg erőteljesen támogatta az új utak keresését, a kor szellemi, társadalmi és gazdasági kihívásaira adandó időszerű, keresztény válaszok megfogalmazását, valamint az új rendet erősítő intézmények és politikai keretek létrehozását.

Lamennais abbé az elsők között volt, aki elfordult a tradicionalizmustól. A Franciaországban elinduló modern katolikus társadalmi és politikai reformmozgalmak ideológiai és teológiai megalapozója lett. Legjelentősebb munkatársai 1830 és 1832 között megjelenő lapjánál, a L'Avenirnél Montalembert gróf és Henri Lacordaire volt. (Lacordaire személyéhez fűződik a domonkosok visszatelepítése Franciaországba.)

Lamennais 1834-ben megjelent Les Paroles d'un croyant c. könyvében írta: „Elmúlt az idő, amikor az Egyház a katolikus fejedelmekre támaszkodhatott. Európában felemelkedőben van a demokrácia gondolata, s erősödik a nép nagykorúsága. Nem a gazdagok, hanem a szegény néprétegek lehetnek a kereszténység jövőjének alapjai. A liberális katolicizmusnak ahhoz, hogy tovább tudjon lépni a kereszténydemokrácia felé, konkrét formában kell megnyilatkoznia a szociális kérdésben."

XVI. Gergely a L'Avenir szerkesztőitől véleményük megváltoztatását követelte. Lammenais nem vetette alá magát a pápa bírálatának. Kilépett az Egyházból. Nagy érdeme, hogy felismerte a jövő fejlődését. Meggyőződése volt, hogy a katolicizmus az eljövendő demokratikus világban fokozatosan elszigetelődik, ha nem oldja meg az Ancien régime-mel való szövetségét.

Lamennais követői hozták létre a francia szociális katolicizmust és ennek alapintézményeit.

Ketteler Vilmos Emmánuel mainzi püspök volt a kezdődő német keresztényszocialista mozgalmak megindítója és vezéralakja. 1848-ban az első német katolikus nagygyűlésen nagyhatású beszédében a társadalom és a szociális kérdések témával foglalkozott. Ugyanezen év adventjében a mainzi dómban prédikációsorozatot tartott a kor nagy szociális kérdései címmel. Ketteler püspök hozta létre a Németországi Katolikus Szociális Mozgalmat, és az ő programja alapján alakult meg a múlt század hatvanas éveiben a németországi Keresztény Szocialista Párt. A kultúrharc kezdetén, 1871 márciusában, a birodalmi gyűlésen megalakult Centrum-frakció programját is Ketteler püspök dolgozta ki. A Centrum-frakcióból alakult ki a kultúrharc alatt a Centrum-párt, mely a polgári pártok közül elsőként hirdetett meg modern, szociális eszméket.

Biztatására foglalkozott Pecci Joakim perugiai püspök és diplomata, a későbbi XIII. Leó pápa, a demokratikus intézményekkel és a szociális kérdés kihatásaival a fejlett nyugati ipari országokban. 1884-ben Henri de la Tour du Pin márki kezdeményezésére megalakult a Freiburgi Unió, egy nemzetközi katolikus egyesület politikai, társadalmi és gazdasági kérdések tanulmányozására. Magyar részről gróf Esterházy Móric Miklós volt az Unió tagja. 1888-ban az Unió egy emlékiratban sürgette a pápa állásfoglalását a kor szociális kérdéseiben.

2. A Rerum novarum hatása

1891. május 15-én jelent meg a Rerum novarum, XIII. Leó nagy jelentőségű apostoli körlevele.

A kereszténydemokrácia elvi jellegű megalapozását a Rerum novarumban kapta meg. A kereszténydemokrácia francia indítású eszmevilága a világnézetileg, felekezetileg és politikailag pluralista országokban, elsősorban Németországban, Hollandiában és Belgiumban vált a gyakorlati politika hajtóerejévé. Itt tudott a katolicizmus politikai, társadalmi és gazdasági kérdésekkel, valamint az ezek számára szükséges intézményekkel kapcsolatos állásfoglalásaiban messzebb menő kompromisszumokat vállalni. Ezek az országok alkalmasabb kísérleti terepnek bizonyultak, mint Francia- vagy Olaszország.

Magyarországon a szociális kérdés kiéleződése és az ipari forradalom fáziseltolódása miatt csak a XIX. század végén jelentkezett. Simor János bíboros, esztergomi érsek (1867–1891), akinek apja csizmadia volt, már 1880-ban, majd 1885-ben a Szent István Társulatban a munkásság szociális problémáiról beszélt. Hangsúlyozta, hogy a szociális problémák megoldása érdekében cselekedni kell.

A katolikus tábor politikai öntudatra ébresztésében és aktiválásában kezdetben különösképpen gróf Zichy Nándor, gróf Apponyi Albert, gróf Esterházy Miklós Móric és Molnár János esztergomi kanonok szerzett nagy érdemet. 1895-ben megalakult a Katolikus Néppárt, 1905-ben a németországi Katolikus Népszövetség mintájára a magyarországi Katolikus Népszövetség.

A Néppárt és a Népszövetség politikai iskolájában formálódott az a fiatal katolikus gárda, mely az első világháború után rövidebb-hosszabb időre jelentős szerepet vállalt az ország politikai életében. Köztük Ernszt Sándor, Griger Miklós, Haller István, Huszár Károly, Vass József és Wolf Károly.

A megújhodási folyamatnak vallási téren többek között Prohászka Ottokár, gróf Majláth Károly Gusztáv, Glattfelder Gyula, Bangha Béla, Bíró Ferenc, Tóth Tihamér, Mészáros János, Schütz Antal voltak kimagasló egyéniségei.

Giesswein Sándor pápai prelátus, politikus, író és publicista elévülhetetlen érdeme, hogy a keresztény közvélemény figyelmét a munkásság problémáira irányította. 1898-ban megalapította a Győri és Győrvidéki Keresztény Munkás Egyesületet. Herényi Jenő ügyvéd, Huszár Károly néppárti képviselővel 1903. július 12-én megalakította Szombathelyen a Keresztény Szociális Munkásegyletet. Mindkét egyesület célkitűzései a Rerum novarum alapgondolataira épültek. 1904 májusában Haller István és Huszár Károly megindította a keresztényszocialista mozgalom lapját, az Igaz Szót. 1904 októberében az V. katolikus nagygyűlés határozata értelmében megalakult a Keresztény Szociális Egyesületek Országos Szövetsége. Élére Giesswein Sándort állították.

1907. november 10-én volt az Országos Keresztény Szocialista Párt alakuló gyűlése.

1905-ben létrejött az első keresztény szakszervezet. A keresztény szakszervezeti munka eredményei azonban nem voltak tartósak. Az 1910-es választásokon csak Giesswein Sándornak sikerült bejutnia a parlamentbe a Keresztény Szocialista Párt programjával. Haláláig, 1923-ig, egyedül képviselte az országgyűlésben a Keresztény Szocialista Pártot.

„Weis István országos hírű szociológus »Hazánk társadalomrajza« című munkájában megállapította, hogy nemcsak a felső-, de az ún. középosztály is magára hagyta a munkásokat, elkülönült tőlük. A gyári munkás életszínvonala – bár jóval felülmúlja a szegény emberét – messze van attól, hogy oka legyen a megelégedésre."

A Félbemaradt reformkor egyik tanulmányában Vida István szerkesztő rámutat arra a tényre, hogy „a gazdasági kizsákmányolás társadalmi lenézéssel párosult". Vida hiányolja az ipari munkásság életének a parasztokéhoz hasonló feldolgozását.

Nagy feltűnést keltett Csávossy Elemér S.J. egy Túlvilági hit és gyakorlati élet című vidéki előadásának megjelenése az egyik fővárosi lapban. A cikk rámutatott arra, hogy „a hit következetes gyakorlásával együtt kell járjon a társadalmi igazságosság alkalmazása; s a szegények kizsákmányolása éppen olyan égbekiáltó bűn, mint az ártatlanok meggyilkolása". Az ország hercegprímása azt üzente Csávossynak: „Ne bántsa a nagyokat!"

A harmincas évek fordulóján egyre feltartóztathatatlanabbul nyomult előre a világgazdasági válság. Ebben az időben fiatal írók léptek fel Magyarországon. A Bartha Miklós Társaság egy irodalmi estjén 1929. február 27-én olvasott fel műveiből Erdélyi József, József Attila, Féja Géza, Illyés Gyula és Németh László. Akadnak irodalmárok, akik ettől számítják a magyarországi népi írók mozgalmának kezdetét.

Alig néhány hónappal később fiatal írók másik csoportja kibontja a szociális katolicizmus zászlaját. Aradi Zsolt, Balla Borisz és Possonyi László 1931-ben Korunk szava címmel új folyóiratot indít. 1935. február 2-án megjelenik a Vigilia első száma.

1929. szeptember 4-én nyújtotta be Aristide Briand francia külügyminiszter a Népszövetség gyűlésén az Európai Egyesült Államokról Gustav Stresemann német politikussal közösen készített tervét. Alig ötven nappal később, 1929. október 25-én, a New York-i börze „fekete péntek"-jével „hivatalosan is" kezdetét vette a nagy világgazdasági válság.

Ebben a valóban történeti helyzetben, amikor minden jel arra mutatott, hogy mind a liberális-kapitalista, mind a szocialista-kommunista politikai, társadalmi és gazdasági rend csődbe jutott, jelent meg XI. Pius pápa nagy szociális enciklikája, a Qudragesimo anno.

3. A Quadragesimo anno hatása – EMSZO

A Quadragesimo anno nyomán használatba jött fogalmak, mint a berufständischer Staat, hivatásrendiség, korporációk, kamarák stb. korukban inkább hátrányt, mint előnyt jelentettek. Pedig Renner Károly, az osztrák munkásmozgalom mindkét szárnya követelésére, már 1920-ban törvénnyel hozta létre a munkáskamarát. Az „első köztársaság" szociális törvényhozása példamutató volt, és hírnevét mint vezető szociális állam joggal birtokolja ma is.

A hivatásrendiség negatív előjellel került a történelem archívumába. Megfogalmazójának, Nell-Breuning jezsuitának az a véleménye, hogy az avult nomenklatúra mellett az elgondolás híveinek türelmetlensége és politikai kudarca, valamint a fogalmakat szándékosan összekeverő ellenpropaganda okozta ezt.

"Tény azonban, hogy a Quadragesimo annóban megfogalmazott alapelvek (önkormányzat, szubszidiaritás) érvényességükből nem vesztettek, és alkalmasságuk gyakorlati, tapasztalati megvizsgálása megérné az árát.

Eredményesebbnek ígérkezett a Quadragesimo anno tanításán nyugvó kísérlet Magyarországon, ahol az EMSZO mozgalom – Egyházközségi Munkásosztályok – létrejötte elsősorban a fenti szociálenciklika kihívására, illetve a kihívásra adott válaszra vezethető vissza. Ez a nagy horderejű pápai dokumentum a világgazdasági válság közepette fogalmazta meg egy új társadalmi, politikai és gazdasági rend alapgondolatait. Ezzel párhuzamosan volt bátorsága a 40 évvel korábban, egészen más körülmények között 1891. május 15-én kiadott első nagy szociális pápai körlevél jelentőségének, erdeményeinek és sikertelenségének kritikus vizsgálatára is.

A Quadragesimo anno megjelenése után Mészáros János prelátus, budapesti érseki helynök, Mihalovics Zsigmond plébános, a később Magyarországon is útjára indított Actio Catholica (AC) igazgatója, Zibolen Endre, a mintagimnázium igazgatója, Bihari Ferenc nyugdíjas gimnáziumi igazgató foglalkoztak a Quadragesimo anno hosszú távú célkitűzéseivel, és arra törekedtek, hogy ennek a pápai körlevélnek a gondolatait és elképzeléseit a fizikai munkával foglalkozó néprétegek számára is ismertté és érthetővé tegyék.

Élénk információs tevékenység után munkások is megkezdték a körlevél alapos tanulmányozását. 1935-ben – egyidőben a KALOT mozgalom indulásával – szerveződtek meg az első „egyházközségi munkásszakosztályok". Az első csoportot Mészáros János és Bihari Ferenc 1935 kezdetén a budapesti krisztinavárosi plébánián alapította. 1936 tavaszán már 10-12 csoport működött Budapesten. Az év folyamán az EMSZO-hoz csatlakozott az Egyetemi Settlement mozgalom köréből néhány értelmiségi és ifjúmunkás. Ezek a fiatalok a budapesti barakk- és viskólakók egyik telepén, a Kiserdőben értékes személyi élményeket és tapasztalatokat szereztek a szociális munka területén. Csatlakozásuk ezért dinamikus hajtóerőt és biztatást jelentett az EMSZO számára. Az Egyetemi Settlement mozgalmat Tornyos Gyula S.J. 1930–1931-ben hívta életre. „Páter Tornyos Gyula személyes példája nélkül soha nem vállalkoztak volna egyetemisták és ifjú diplomások, hogy rendszeresen látogassák az embereket, esténként kijárjanak a fiatalokkal vitázni, színjátszó próbákat vezessenek, sportéletükben részt vegyenek, vasárnaponként nyilvános kultúrdélutánokat rendezzenek, és – mindenekelőtt – a telepiek sorsával törődjenek..."

1936 őszén Vida Istvánt választották az EMSZO központi titkárává. Hamarosan kezdetét vette a mozgalom koordinált aktivitása. Ismert és elismert személyiségek, mint Varga László S.J., Közi-Horváth József országgyűlési képviselő, Mihelics Vid szociológus, Freesz József és Eglis István lelkészek léptek a mozgalom szolgálatába. 1937-ben Freesz József lett az új központi vezető, Eglis István pedig a sajtóügyek vezetését vette át. Az öregek és fiatalok arányában mindinkább a fiatalok javára tolódott a súlypont, s ezzel a fejlődés ütemének gyorsulási lehetősége is.

Az EMSZO tagjainak és híveinek állampolgári, társadalompolitikai és világnézeti képzését és nevelését tekintette fő feladatának. A szakszervezetek tradicionális funkcióját, a munkásság érdekvédelmét kezdetben nem vállalták. A mozgalom képző- és nevelőtevékenységével igyekezett érthetővé és elhihetővé tenni, hogy a munkásság szociális és kulturális problémái optimálisan a keresztény etika és a katolikus társadalomtudomány alapelveire támaszkodva oldhatók meg. Ez biztosíthatja legjobban – a mozgalom képviselőinek véleménye szerint – az embernek mint a közösség felé felelős személyiségnek szabadságát, jogainak elismerését, és ez tudja igazán motiválni az egyént a társadalmi kötelezettségeinek teljesítésére.

Különös újdonságnak számított a munkás-lelkigyakorlatok (hétvégi rekollekciók) rendezése az EMSZO-ban roppant tevékeny budai ferencesek kultúrházában. Ez a munka akkor ért véget, amikor a ház lebontásra került.

Képzőtanfolyamok feladata lett azoknak a különbségeknek a kidomborítása is, amelyek a katolikus társadalomtudomány problémákat megoldó módszerei és eszközei, valamint a liberalizmus és kapitalizmus, szocializmus és kommunizmus megoldási ígéretei között fennállnak.

Az EMSZO programjának kidolgozásához a két nagy szociálenciklika szolgált útmutatóul. Ezek segítségével ismerhették meg a tanfolyam hallgatói a katolikus társadalomtudomány igazságait, a közel 2000 éves kereszténység kulturális és szociális teljesítményeit. A tanfolyam előadói továbbá rámutattak a munka és a tőke közti viszonyra, a munkásnak a munkához és bérhez való jogára. Ennek a bérnek biztosítania kell a munkásnak és családjának emberhez méltó, teljes értékű életét, szellemi, anyagi és kulturális téren egyaránt.

A kurzusok alatt félreérthetetlenül néven nevezték azokat az erőket is, melyek a valódi keresztény humanizmus és szociális igazságosság megvalósítását akadályozzák, és kíméletlenül leleplezték a keresztények soraiban azokat, akik a megújulási folyamatot laza erkölcsükkel, közömbösségükkel – és nem utolsósorban keresztény voltukkal összeegyeztethetetlen botrányos szociális magatartásukkal – hátráltatták.

1938. március 15-én a budapesti Tattersaalban, egy nagygyűlés keretében, kb. 30 000 munkás és értelmiségi óriási lelkesedéssel fogadta az EMSZO programját, a „Magyar Cél"-t, melyet páter Varga László és Mikos Ferenc évekig tartó közös munkával készített elő.

Az EMSZO úttörői felismerték, hogy a munkásság megszervezése az egyházközségek keretében nemcsak lehetséges, hanem egyenesen előnyös. Ebben a keretben ugyanis könnyebben elérhetők a marxisták által befolyásolt munkásemberek, és ezek szellemi és vallásos gondozása az egyházközségeken belül egyszerűbbé válik. A marxista képzettségű munkásokkal folytatott szellemi viták segítették továbbá a két eszmevilág, a katolikus társadalomtudomány és a marxizmus osztályelmélete közti különbséget alaposabban kidomborítani és érthetőbbé tenni.

Az EMSZO programja, a „Magyar Cél" tizenegy követelést tartalmazott. A rangsor élén az örök magyar cél állt:

1. Független Magyarország. „A magyarságnak mint az európai műveltség védőpajzsának és az emberiség egyik legértékesebb népcsaládjának joga van a feltétlen szabadsághoz, s aki ezt fenyegeti vagy meggondolatlanul kockáztatja, elsőszámú ellenségünk.

Csak az a nemzet tudja minden tagjának a lehető legteljesebb jólétet biztosítani, amely szabadon és függetlenül él."

2. A második követelmény: az erős állam. „Mivel a függetlenség egyetlen biztosítéka és őre a magyar állam, azt akarjuk, hogy ez az állam, mint a nemzet legfőbb hatalmi szervezete, minden tekintetben, gazdasági, szellemi és honvédelmi szempontból egyaránt, erős legyen. Istenen és magunkon kívül másra nem támaszkodhatunk."

3. Ehhez olyan államreformra van szükség, amelyet „nem idegenből másolunk le szolgai módon, hanem a természetjog törvényei szerint és a nemzet mindenkori igényeinek megfelelően hajtunk végre. Mivel a hatalom van a népért, és nem fordítva, úgy kell átszervezni a közigazgatást, hogy mindenben gyors és pontos szolgája legyen a közérdeknek." Ezért csak olyan alkotmány tekinthető jónak, „amely az állami tekintélyt és az egyén szabadságát egyaránt biztosítja."

4. Az előbbieket építi tovább a szociális népállam megvalósítási terve. Akkor járunk el helyesen, „ha nemcsak elismerjük mindenki jogát az élethez, munkához és tulajdonszerzéshez, hanem ennek lehetőségét is megadjuk".

5. „Egész közgazdaságunkban érvényesíteni fogjuk a szociális igazságosság törvényét. Evégből felépítjük a dolgozók minden osztályát magába foglaló országos gazdasági önkormányzatot, mely gazdasági életünket a közérdeknek megfelelően fogja irányítani és ellenőrizni."

6. „A munka jogainak védelmére az egész országban megszervezzük a munkáskamarákat. Az érdekképviseleti szervezet, amely a többi osztályéval teljesen egyenrangú, szabályozza a munkaviszonyt és a bérkérdést. .."

7. Az egész országot átfogó „önkormányzat feladata lesz megvalósítani elsősorban az igazságos vagyon- és jövedelemeloszlást, letörni a piacon uralkodó féktelen uzsorát, és gyors ütemben fokozni a többtermelést."

8. Egyenlő munkáért egyenlő munkabért a dolgozó nőnek. A legfontosabb azonban a telepítés gyors ütemű végrehajtása, hogy a társadalom legnagyobb szegénységben sínylődő rétege házhelyet, olcsó kölcsönt és olyan földtulajdont kapjon, amelynek hozadékából emberi módon élhet.

9. „Mivel a nemzet legfőbb támasza és erőforrása a vagyonilag független kisbirtokos gazdaosztály, ezt kell a nagybirtokból gyarapítani és főleg földbérlő szövetkezetek által erősíteni. E tekintetben az egyházi birtokot sem kívánjuk megkülönböztetett elbánásban részesíteni."

10. Állami létünk, társadalmunk egészsége szempontjából lényeges: „Nemzeti művelődésünk és történelmi magyarságunk alapjának, a kereszténységnek védelme és építőmunkájának támogatása."

11. Mintegy látomásszerűen végződik a program, amikor a magyar béke a Kárpát-medencében koncepcióját felmutatja. „Keressük a Kárpátok medencéjében velünk egy évezreden át együtt élt népekkel a baráti szövetséget, hogy egymást segítve és kiegészítve érdekeink közösségében megteremtsük a békét."

A „Magyar Cél" követeléseit a KALOT is átvette." Az EMSZO programját tárgyaló 100 oldalas publikációból több mint 200 000 példányt vásároltak meg. A nemzeti függetlenség kihangsúlyozása közvetlenül Ausztria bekebelezése után bátorságot és felelősségtudatot követelt. Egy korszerű államreformnak és társadalmi változásnak a megvalósítása a közvélemény alapvető megváltozását, erkölcsi megújulását, egy átfogó szellemi mozgalom létrehozását és továbbfejlesztését előfeltételezte.

Napi politikával az EMSZO nem kívánt foglalkozni. Politikai pártoktól és pártérdekektől távol tartotta magát. A szervezet belső életében erősen tért hódított a sport és a kultúrmunka. A tagság gyűlésein szociális, gazdasági, történelmi vagy művészeti témák kerültek megvitatásra. A csoportok száma egyenletesen emelkedett. A Budapesten és környékén elért biztató eredmények után más városokban és ipari gócpontokban is megalakultak az EMSZO szervezetei. A mozgalom 1940 végén 413 csoportot és 15 051 tagot számlált.

Az egyes csoportok elnökei munkások voltak éppen úgy, mint a vezetőség tagjainak nagy része. A vezetőség mellett minden csoportban volt egy tanácsadó személy, rendszerint egy lelkész.

Az EMSZO-központ működése kezdetétől rendelkezett sajtóval. A Katolikus Munkás első száma 1936 decemberében jelent meg. Kezdetben havonta egyszer. Rövid idő múlva Új Szociális Rendre változtatta a nevét. 1938 tavaszától Új Rend címmel hetilap lett.

Az EMSZO ténykedésének kezdetén lényegében kultúregyesületek láncolata volt, melyek az akkori politikai és gazdasági körülmények között az autonóm egyházközségek védelme alatt működtek. Az EMSZO vezetői azonban hamarosan belátták, hogy a mozgalom továbbfejlődése és megerősödése jogi helyzetének és egyéb lehetőségeinek olyan értelmű kiépítését teszi szükségessé, mely az EMSZO-t a munkásság jogainak elismeréséért és szociális helyzetének megjavításáért folytatandó harc vezetésére is képesíti és feljogosítja.

Ezeknek a feltételeknek a biztosítására 1939 tavaszán megalakult a Magyar Dolgozók Országos Hivatásszervezete (HSZ). A HSZ olyan gazdasági rendszert kívánt kiharcolni, melyben a munkavállalók és családjaik emberhez méltóan élhetnek. A hivatásrendiség az autonóm kamarai rendszer megteremtésében látta a fenti cél elérését.

4. Hivatásszervezet

A Hivatásszervezet gyökerei 1936-ig nyúlnak vissza. A KALOT-mozgalom megalapításával egy időben Szegeden páter Kerkai és munkatársai életre hívták a Szegedi Ipari Munkások Hivatásszervezetét. A munkásság számára egy újszerű keresztény szellemű érdekképviseleti szerv alapítása a legtöbb keresztényszociális szakszervezet kimerültsége és ellaposodása miatt vált elkerülhetetlenné.

A hivatalosan 1939 tavaszán létrejött Magyar Dolgozók Országos Hivatásszervezete (HSZ) három országos tagozatra oszlott: 1) bányászat, ipar, kereskedelem; 2) agrárnépesség; 3) értelmiség. Az alakuló közgyűlés elnökké Meggyesi Sándort, alelnökké Radzik Jánost (ipari), Pörneczi Józsefet (agrár), Mednyánszky Miklóst (értelmiségi tagozat részéről) választotta meg. A három tagozat főtitkárai: Vida István, Farkas György és Kemény Tibor lettek. Ez az új szövetség támogatta harcos eszközök felhasználását is az önvédelem érdekében mindaddig, míg ez a munkaadók kivételezett helyzetének következtében szükségesnek látszott. Azonban a HSZ távoli terve a tőkések előjogainak következetes megszüntetése, és ezáltal a munkavállalók és munkaadók békés egyenjogúsítása volt. Ezzel egyszersmind a Quadragesimo anno alapelveinek megfelelően a munka és a tőke közti, sikert ígérő, együttműködés alapjait kívánta megteremteni, és a marxista-lenini modellel szemben egy keresztény humanista alternatívát állítani.

A Magyar Dolgozók Országos Hivatásszervezete az egyházaktól és pártoktól független, felekezetek fölötti szervezet volt. Öt év alatt egy újfajta szakszervezetté fejlődött, mely kerek 100 000 tagot számlált. A mozgalom húsz városi, illetve megyei titkársággal rendelkezett. Tisztviselőinek és tagjainak továbbképzésére tíz munkásfőiskola speciális kurzusai álltak rendelkezésére.

A Munkásfőiskola anyaga, szervezése és vezetése című füzet útmutatása szerint az első évfolyam célja teljesen a világnézet kialakítása, a lélek formálása volt. A fenti célt szolgáló előadások témái a következők voltak: A holt anyag, Az élőlény, A lélek, A társadalom fogalma, fejlődése máig, A magyar társadalmi és gazdasági élet fejlődése, benne a munkásság, A magyar munkásság mai helyzete, A jövő társadalma, A magyarság, szellemi és anyagi kultúrája, Magyar irodalom és művészet, A magyarság története, Magyarország földrajza, Világtörténelem, Világföldrajz, Emberföldrajz, A világegyetem, A vallás, Isten.

A második évfolyam természettudományi, társadalomtudományi, jogtudományi és közgazdaságtani kérdésekkel és problémákkal foglalkozott, továbbá a világtörténelemről, világirodalomról, zene- és művészettörténetről – magyar és világviszonylatban – közvetített átfogó ismereteket.

A harmadik évfolyamon a résztvevők előadásokat hallgattak a munka egészségtanáról és a testkultúráról, a magyar társadalom és a magyar munkásság történetéről, a munkásszervezetekről, a szövetkezeti mozgalomról, pénzügytanról, magyar köz- és magánjogról, geopolitikáról, Magyarország népeinek történetéről, magyar irodalomról, zenéről és képzőművészetről, világirodalomról, világtörténelemről, a világ képzőművészetének történetéről, valamint filozófiáról és világnézetről.

A munkásfőiskola előadói jobbára a helyi értelmiség soraiból kerültek ki. Nagy részük ellenszolgáltatás nélkül vállalta a művelődés elmélyítését és az ismeretek kiszélesítését. A mozgalom tagdíjakból és az illetékes kormányszervek kultúralapjának támogatásából tartotta fenn magát. A HSZ egyik nagy támogatója Teleki Pál miniszterelnök volt.

A Hivatásszervezet kisebb-nagyobb bérharcokat, valamint más, különböző akciókat szervezett és vezetett a munkásság jogi és szociális helyzetének megjavítása érdekében. A földhöz juttatás, házhelyszerzés, a telepítés előmozdítása, a gyakorlati lehetőségek megragadása is idetartozott. Egy másodlagos forrásból származó adat szerint az agrártagozatnak működése első félévében 31 bérmozgalma volt. Közéjük tartozott három egyházi nagybirtok is (Kalocsa, Pannonhalma, Zirc). A második világháború előtti legnagyobb HSZ vezette bérharc a budapesti Goldberger-textilgyárban zajlott le, ahol a munkásság a sztrájk mellett döntött. Az egyetemisták jelentős része (MEFHOSZ) szolidaritást vállalt a sztrájkolókkal.

A Giesswein Sándor által Győrben alapított első keresztényszocialista szakszervezetnek a Hivatásszervezethez való csatlakozása a HSZ sokoldalú eredményes munkájának egyértelmű elismerését jelentette. Itt-ott ugyan érezhető feszültségek keletkeztek az Országos Hivatásszervezet és a keresztényszociális szakszervezetek között, a közös eszmei alap és a munkásság szociális helyzetének megjavítását célzó törekvés azonban segített a versengést elviselhető határok között tartani.

Az Országos Hivatásszervezet központja 1939 végén közzétett egy részletes programot, mely a három tagozat elképzeléseit és követeléseit tartalmazta. Öt közös célkitűzésük a következő volt: 1. „a nemzetellenes és krisztustalan útról" visszahódítani a magyar munkásságot; 2. hivatási öntudatra ébreszteni a dolgozókat, s az osztályharc helyett a nemzeti érdekközösségen alapuló új gazdasági rend megteremtésére vezetni őket; 3. a munkások képzésével előkészíteni a hivatásrendi és kamarai életet; 3. a munkásoknak politikamentes, nemzet- és családfenntartó erős érdekvédelmet nyújtani; 5. a hivatásrendiségnek megfelelő törvényeket és rendeleteket kiharcolni. A HSZ vezetői a fenti követeléseket a három tagozat konkrét ténykedésében, az adott lehetőségeknek és szükségnek megfelelően hangoztatták.

A szervezet jelentőségét nem utolsó sorban az a tény is bizonyítja, hogy a Magyar Dolgozók Országos Hivatásszervezetét kétszer feloszlatták: 1944 végén a nyilaskeresztesek, 1945 elején a kommunisták.

Teleki Pál miniszterelnök közel állt a „Magyar Cél" és az Országos Hivatásszervezet programjához. Mint államférfi és pedagógus nagyra értékelte a három mozgalom (KALOT, EMSZO, HSZ) következetes törekvését, hogy tagjainak keresztény világnézetét megerősítse, humán képességét és nemzeti érzését növelje, továbbá hogy tagjainak általános és szaktudását elmélyítse, és ezáltal az államapparátus és a gazdasági élet, valamint a társadalom megújhodását lelkiismeretes alapossággal előkészítse, illetve meggyorsítsa.

Teleki Pál kezdeményezésére jött létre 1940-ben a Magyar Szociális Népmozgalom, a KALOT, EMSZO és HSZ együttműködéséből. Ez az új társulás tulajdonképpen egy csúcsszervezet volt, azzal a távlati céllal, hogy újabb szövetségek csatlakozásával befolyását tovább szélesítse és erősítse. Elsőnek a felvidéki Prohászka-Körök csatlakoztak a Népmozgalomhoz. A KALÁSZ (Katolikus Leánykörök Szövetsége), a KIOE (Katolikus Ifjúmunkás mozgalom) csatlakozása folyamatban volt.

1940 végén nyilvánosságra hozták a Magyar Szociális Népmozgalom átfogó akcióprogramját, mely konkrét szociális, politikai és alkotmányjogi reformokat követelt.

Teleki Pál miniszterelnök tudatában volt a nemzetiszocialista Németország részéről fenyegető növekvő veszélynek. Hitler katonai és politikai sikereinek következtében hatalma csúcspontján állt. „Szövetségeseire" egyre nagyobb nyomást gyakorolt. Teleki meg volt győződve arról, hogy ez ellen a növekvő befolyás ellen csak egy jól megalapozott szellemi ellenállás hozhat sikert. Ennek a szellemi ellenállásnak legfontosabb alapját a kereszténységben, mindenekelőtt a katolikus Egyházban, a hazaszeretetben és nemzeti öntudatban látta. Mindhárom szellemi és erkölcsi érték és magatartás ezer év óta mélyen gyökeredzett a magyarságban, és különösen a nemzet létét fenyegető veszélyek idején a helytállás legfontosabb erőforrása volt.

Azonban tény marad az is, hogy programjából a keresztényszocialista mozgalom a liberális kormány, a nagytőkés és nagybirtokos osztály ellenállása miatt aránylag keveset tudott megvalósítani. A korlátozott eredményekhez az is hozzájárult, hogy az egyházi nagyjavadalmasok többsége nem részesítette kellő erkölcsi és anyagi támogatásban a magyar keresztényszocializmus ügyét.

Mind a KALOT, mind az EMSZO munkatársai számára feladataik teljesítése kétszeresen nehéz volt. Nekik nem csupán a baloldali nézetekkel, a szocialista szakszervezetek beállítottságával, hanem a munkásságnak az egyházakkal, mindenekelőtt a katolikus Egyházzal szembeni fenntartásával és bizalmatlanságával is meg kellett küzdeniük. A munkásság beállítottsága nem volt teljesen alaptalan. A „magas klérus" karakterképe, számos püspök és a katolikus vezetőréteg jó néhány személyiségnek barokk-feudális felfogása és életmódja joggal váltott ki kritikát, bizalmatlanságot és elutasítást. E körök világi hatalomra törekvése, saját megbízásuknak és feladatuknak, tudniillik a kereszténység tanításának és fáradhatatlan hirdetésének elhanyagolása lényegesen megnehezítette azoknak a szellemi és fizikai erőknek eredményes bevetését, melyek célja a kereszténység igazságainak, a katolikus társadalomtudomány tanításának a munkásággal való megismertetése volt.

Ezeknek a körülményeknek az ismeretében mutatkozik meg igazán a KALOT, EMSZO és HSZ teljesítményeinek valódi értéke, nagysága és jelentősége.

A Magyar Szociális Népmozgalom több mint 700 000 taggal, a „Magyar Cél" programjával a katolikus megújhodásnak adott körülmények között egy jelentős politikai tényezője lehetett volna."

1943. augusztus 26-án a győri püspöki palotában létrehozták a katolikus reformmozgalmak (KALOT, EMSZO, HSZ) fedőszervét Katolikus Szociális Népmozgalom elnevezés alatt. Ügyvezetőül a KALOT-mozgalom tetterős vezetőjét, P. Kerkai Jenő jezsuitát, szellemi vezetőül a neves szociológust, a kolozsvári egyetem rektorát, Kovrig Bélát választották. A lelki irányítás Apor Vilmos püspök kezében volt.

Következetes munkával és legjobb erőinek bevezetésével az Egyház eljutott oda, hogy szociális tanításában megfogalmazta a gazdasági és társadalmi rend négy alapelvét:

1) Személyiségi elv: Döntő tényező nem a gazdasági és társadalmi rendszerek öncélúsága és túlélése, hanem maga az ember, az egész társadalmi életcélja és hordozója.

2) A szolidaritás elve: Az ember a társadalomban másokkal együtt van jelen, és ezért köteles mindenkinek a teljes megvalósulását támogatni, a társadalmi élet minden szintjén osztozni kell a közös felelősségben.

3) A szubszidiaritás elve: Amit az egyes ember meg tud valósítani, a közösség nem veheti el tőle, amit pedig kisebb közösség képes megvalósítani, nem ragadhatja magához a nagyobb csoport.

A) A közjó elve: A társadalmi pluralizmus önmagában nem szavatolja minden személy javát, az egyes társadalmi alakulatoknak szüksége van az állam támaszt nyújtó segítségére és koordináló tekintélyére, az államoknak pedig a népek közösségébe való beilleszkedésre.

A Rerum novarum „megkésett" megjelenése óta több mint száz év telt el. Centesimus annus kezdő szavakkal jelent meg 1991. május 1-én II. János Pál pápa szociális körlevele. A Rerum novarum óta a katolikus Egyház szociális tanításának száz esztendeje alatt a Centesimus annus kb. a tizenötödik nagyobb horderejű hivatalos pápai dokumentum. A fentiek önmagukban meggyőző bizonyítékai annak, mekkora jelentőséget tulajdonít a Szentszék az aktuális szociális kérdésekkel való foglalkozásnak.

Jegyzetek

* A Szent István Társulat a negyvenéves jubileum kapcsán kiadta XIII. Leó körlevelének magyar szövegét Prohászka Ottokár fordításában. A körlevél kiadásának századik évfordulójára a Keresztény Demokrata Néppárt politológiai kiskönyvtára első számaként újból megjelent magyarul az első nagy szociális enciklika. Prohászka fordítása kivonatos.

** A KALOT-ról lásd Varga J. cikkét a Távlatok 7. számában.

Forrásmunkák

Actio Catholica: Rerum Novarum, Quadragesimo Anno, Budapest, 1931. Bangha Béla (kiadó): Katolikus Lexikon. 4 kötet. Budapest, 1931., 1932. Franzen August: Kleine Kirchengeschichte, Freiburg, 1965.

Gergely Jenő (összeállította és szerkesztette): A kereszténydemokrácia Nyugat-Európában 1944-1958. Budapest, 1980.

Izsák Lajos: A Kereszténydemokrata Néppárt és a Demokrata Néppárt 1944–1949. Budapest, 1985.

Katolikus Szemle: Félbemaradt reformkor, Róma, 1990.

Klose Alfred DDR (Schriftleitung): Katolisches Soziallexikon. Innsbruck–Wien–München, 1964.

Közi-Horváth József: Proletárok megváltása.

László, T. László: Szellemi honvédelem, Róma, 1980.

Messner, Johannes: Die sociale Frage. Innsbruck–Wien–München, 1964.

Nagy Ferenc S.J.: A katolikus Egyház hivatalos szociális tanításának száz esztendeje. Bécsi Napló, 1991/május–június.

Nyisztor Zoltán: Ötven esztendő. Századunk katolikus megújhodása. Bécs, 1962.

Raab Heribert (Hrsg.) Kirche und Staat. München, 1966.

Rézler Gyula: Magyar gyári munkás. Budapest, 1940.

Schwaiger Georg: Geschichte der Papste im 20. Jahrhundert. München, 1968.

Dr. Szántó Konrád O.F.M.: A katolikus Egyház története II. kötet, Budapest, 1983.

Vida István: Mi a hivatásszervezet? Magyar Dolgozók Népkönyvtára. 2., Budapest, 1941.

Vida István: Tíz munkásfőiskola. Magyar Dolgozók Népkönyvtára. 5., Budapest, 1943.

DOKUMENTUMOK

II. János Pál

EURÓPA – EGY PÁPA TANÍTÓ TEVÉKENYSÉGE
A TÖRTÉNELEMSZEMLÉLÉS MEG A PRÓFÉTÁLÁS JEGYÉBEN

Ha összegyűjtjük a pápának Európára vonatkozó megnyilatkozásait, vaskos kötet adódik belőle. Ilyen kötet már jelent is meg (Giovanni Paolo II: Europa. Un magistero tra storia e profezia. Casale Monferrato, 1991. 624 lap); jelen összeállításunkhoz azt használjuk forrásnak. A pápaság első felét, az 1985-ig terjedő éveket tekintjük át, a szentatya brüsszeli látogatásáig bezárólag. – Nagy Ferenc

1978. december 2. – Levél a magyarországi főpásztorokhoz

A nemrég megválasztott pápának ez a Lékai László bíboroshoz és az összes magyarországi püspökhöz intézett levele az első Európával foglalkozó megnyilatkozása. Hivatalos szövege latin nyelvű.

[...] Az elmúlt idők valóban előkelő helyet biztosítottak a ti népetek számára egész Európa történetében, és leginkább az egyház s a keresztény vallás fejlődésében. Ennek a kiváló szerepnek a bizonysága gyanánt és valami módon ennek jeleként ott áll Szent Istvánnak, Magyarország védőszentjének alakja, akit joggal tekintünk nemcsak a ti hazátok védelmezőjének, hanem ugyanakkor a keresztény hit apostolának és a magyarországi katolikus egyház alapítójának is. Nemrég múlt el ezeréves évfordulója az ő születésének, amely egyúttal a magyarországi katolikus egyház, a magyar nép és a magyar államiság történelmének a kezdetét is jelentette.

Miközben gondolatainkat mindezekre a tényekre és körülményekre irányítjuk, ki akarom fejezni nektek azt a meggyőződésemet, hogy a katolikus egyház, amely oly fontos szerepet játszott Magyarország történetében, továbbra is alakíthatja hazátok szellemi arculatát: azzal, hogy fiaihoz és leányaihoz elviszi Krisztus evangéliumának a fényét, amely oly sok századon át megvilágította Magyarország polgárainak életfelfogását és életmódját. Azt óhajtom, hogy ez az evangéliumi fényesség – a ti püspöki működéstek folytán, papjaitok lelkipásztori igyekezete, a szerzetescsaládok s a világi katolikus hívek apostolkodása által – ezután is hatni tudjon: formálja az emberek lelkét, szívét, lelkiismeretét, tanítsa meg őket a szeretet parancsának értelmére, mindenki emberi méltóságának a tiszteletére, a szabadsághoz való nemes ragaszkodásra, amely párosul a közjóért végzett munka és mindazon erények szeretetével, amelyek nagyon is szükségesek a közjó elérésére, akár egyes emberek, akár családok, akár az egész társadalom erényeiről van szó. [...]

1979. április 5. – Beszéd az Európai Parlament elnökségéhez

Ez a találkozó a június 10-én sorra kerülő európai választások jegyében történt. A pápa franciául beszélt.

[...] Minden európai parlamenti képviselő nyilvánvalóan abban az értelemben igyekszik irányt szabni Európának, amelyet a legkedvezőbbnek ítél a népességek érdeke, haladása, boldogulása szempontjából. Ihletését ilyen tekintetben saját tapasztalatából, meggyőződéseiből, politikai pártjának elgondolásaiból meríti. Ha kifejezhetek egy óhajt, az az, hogy mindegyikük felülemelkedjék azon a pártos szellemen vagy, ellenkezőleg, beletörődésen, amely talán megkísérti, és hogy igazán, szabadon, lelkiismeretben feltegye magának a lényeges kérdéseket: Hogyan juthatunk el szélesebb körű testvériségre, anélkül, hogy bármit veszni hagynánk a minden ország vagy vidék sajátját alkotó értékes hagyományokból? Hogyan fejlesszük ki a koordinációs struktúrákat, anélkül, hogy csökkentenénk a felelősséget a közösség alaprétegében vagy a közbülső testületekben? Hogyan tegyük lehetővé az egyéneknek, a családoknak, a helyi közösségeknek, a népeknek, hogy gyakorolják jogaikat és kötelességeiket, hogy megnyíljanak, ezen az Európai Közösségen belül és a világ többi részével, különösképpen Európa maradékával és a legszegényebb országokkal szemben, egy szélesebb sugarú közjóra és egy nagyobb harmóniára? Minél kiterjedtebb és bonyolultabb a szervezet, annál inkább kell kettőzni az éberséget, akarni kell meghatározni egy közös cselekvési vonalat. És annál inkább kell számolni is a társak mindegyikének valós szükségleteivel, hogy kikerüljük olyan elméleti struktúra megalkotását, amely ezeket a szükségleteket elhanyagolná, vagy különleges csoportok érdekeitől hagyná magát vezetni. Tesztnek megmarad a személy alapvető jogainak tiszteletben tartása.

Hogy ezt jól megértsük, reflektálnunk kell az intézmény értelmére. Az intézményeknek (az egyesülés útján járó Európa intézményeinek éppúgy, mint a többi nemzeti vagy nemzetközi egységek intézményeinek) mindig az ember szolgálatára kell lenniük, és nem fordítva. A közösségi intézmények mindig eszközök, persze fontos eszközök; de csak akkor végeznek termékeny munkát, ha gondjaik középpontjába az embert teszik a maga egész valóságában. Csak maguk az intézmények sohasem hozzák létre Európát; ezt az emberek fogják megvalósítani.

Akkor is, amikor nagyon keressük, amint valóban tennünk kell, mindazt, ami előbbre viheti az emberek egységét, és egyben biztosíthatja fejlődésüket, mindig fel kell tennünk magunknak a kérdéseket, amint nemrég rámutattam (Redemptor hominis, 15): »Az a haladás, amelynek az ember szerzője és védelmezője, az emberi életet a földön minden szempontból emberibbé teszi? az emberhez méltóbbá teszi? Az ember mint ember ennek a fejlődésnek az összefüggésében igazán jobbá válik, vagyis lelkileg érettebbé, embersége méltóságának tudatosabb alanyává, felelősebbé, nyitottabbá a többiek, különösen a védtelenebbek és a gyengébbek felé, készségesebbé arra, hogy segítségét nyújtsa és vigye mindenkinek?«

Először tehát meg kell állapítani azt az erkölcsi felelősséget, amelyet minden emberi lénynek tudatosan vállalnia kell a reá háramló felelősségek kihívása előtt: reá mint egy haza polgárára, mint egy közös történelemmel és közös sorssal megjelölt tájegység polgárára – itt aztán, ami Európát illeti, beszélhetünk közös keresztény történelemről – vagy mint a világ polgárára. [...]

1979. május 17. – Homília Monte Cassinón olasz nyelven, egy igeliturgia keretében.

3. [...] Ma különösen Európa arra törekszik, hogy megvalósítsa egységét, nem csupán gazdasági, hanem társadalmi és politikai egységét is. Sok és bonyolult problémát kell szemügyre venni és megoldani, kulturális és iskolai téren éppúgy, mint jogi és gazdasági téren. Ha Szent Benedekre figyelünk, akit XII. Pius Európa atyjaként határozott meg, VI. Pál pedig Európa pártfogójának rendelt, az idők az egyre intenzívebb kölcsönös megértés irányába hajtanak, amely legyőzi és túlhaladja a társadalmi egyenlőtlenségeket, az önző közömbösséget, az erőszakos túlkapást, a türelmetlenséget. Talán nem ez a keresztény hit üzenete? Azé a keresztény hité, amely Európa lelke és szelleme, és amely arra hív, hogy szelídek, türelmesek, irgalmasok, békeszerzők, tiszta szívűek, lélekben szegények, az igazságosságra éhezők és szomjazók legyünk (vö. Mt 5,1-12). [...]

1980. június 2. – Beszéd az UNESCO párizsi székházában

Az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Művelődésügyi Szervezeténél tett látogatása során a pápa 23 paragrafusból álló francia beszédet mondott.

14. [...] A nemzet azoknak az embereknek nagy közössége, akiket különféle kötelékek egyesítenek, de főleg éppen a kultúra. A nemzet a kultúra által és a kultúráért létezik, a nemzet tehát az emberek nagy nevelője, hogy a közösségben lehetőségük nyíljon a többlétre. A nemzet az a közösség, amelynek az egyén és a család történelmét meghaladó történelme van. Ugyancsak ebben a közösségben, amelynek függvényeként nevel minden család, kezdi meg a család nevelői munkáját azzal, ami a legegyszerűbb, a nyelvvel, és így lehetővé teszi az ember számára, aki a beszélni tanulás kezdeteinél tart, hogy tagjává váljon annak a közösségnek, amely a család és a nemzet. Abban, amit most hirdetek, és amit még jobban is ki fogok bontani, szavaim egy sajátos tapasztalatot tolmácsolnak, egy sajátos tanúságtételt a maga nemében. Olyan nemzet fia vagyok, amely a történelem legnagyobb tapasztalatait élte meg, amelyet a szomszédai több ízben halálra ítéltek, de amely életben maradt, és megmaradt önmaga. Önazonosságát megőrizte, és megőrizte a feldarabolások és idegen elfoglalások ellenére, nemzeti szuverenitását, nem a fizikai erő forrástartalékaira támaszkodva, hanem egyedül a saját kultúrájára támaszkodva. Az adott esetben ez a kultúra nagyobb hatalomnak bizonyult, mint az összes többi erő. Az tehát, amit most itt mondok a nemzetnek a kultúrája és a jövője alapjaihoz való jogát illetően, nem valami nacionalizmus visszhangja, hanem itt mindig az emberi tapasztalatnak és az ember fejlődése humanista távlatainak tartós eleméről van szó. Létezik a társadalomnak egy olyan alapvető szuverenitása, amely a nemzet kultúrájában nyilatkozik meg. Olyan szuverenitásról van szó, amely révén ugyanakkor maga az ember is a legfelsőbb fokon szuverén. És amikor így fejezem ki magam, ugyancsak mély belső megindultsággal gondolok oly sok ősi nép kultúrájára; e kultúrák nem hátráltak meg, amikor szembe találták magukat a megszállók civilizációjával, és az ember számára még mindig forrása maradnak ember létének: annak, hogy ember marad embersége belső igazságában. Csodálkozással gondolok az új társadalmak kultúrájára is, azokéra, amelyek életre ébrednek a saját nemzetük közösségében (amint az én nemzetem életre ébredt tíz évszázaddal ezelőtt), és küzdenek azért, hogy megtartsák saját önazonosságukat és saját értékeiket kívülről eredő modellek befolyásával és nyomásával szemben.

15. Most, hogy Önökhöz szólok, Hölgyeim és Uraim, akik harminc év óta összegyűlnek ezen a helyen, most az ember, az emberi közösségek, a népek és a nemzetek kulturális javait megillető elsőbbség nevében azt mondom: Minden rendelkezésükre álló eszközzel őrködjenek ezen alapvető szuverenitás fölött, amelynek minden nemzet birtokában van saját kultúrájánál fogva! Védjék azt, mint a szemük világát, a nagy emberi család jövője érdekében! Védjék meg! Ne engedjék, hogy ez az alapvető szuverenitás prédájává váljon bármi politikai vagy gazdasági érdeknek!

Ne engedjék, hogy áldozata legyen a totalitarizmusoknak, imperializmusoknak vagy hegemóniáknak, amelyek számára az ember csak úgy számít, mint uralom tárgya, nem pedig mint saját emberi létezésének alanya. Ezek számára a nemzet is – saját nemzetük és a többiek – csak úgy számít, mint uralom tárgya és különféle érdekek csalétke, nem pedig mint alany: alanya olyan szuverenitásnak, amely sajátként birtokolt hiteles kultúrából ered. Nincsenek-e Európa és a világ térképén olyan nemzetek, amelyek csodálatos történelmi szuverenitással rendelkeznek, mely kultúrájukból ered, és amelyek ugyanakkor mégis meg vannak fosztva teljes szuverenitásuktól? Nemde lényeges pont ez az emberi kultúra jövője szempontjából, fontos különösen a mi korunkban, amikor annyira sürgető dolog kiküszöbölni a gyarmati rendszer maradványait?

1980. december 31. – „Egregiae virtutis" kezdetű apostoli levél

A pápa Szent Benedek mellett a Tesszalonikából eredő testvérpárt, Szent Cirillt és Metódot Európa védőszentjeinek nyilvánítja. A latin nyelvű levél négy paragrafusból áll.

3. Európa a maga földrajzi egészében, mondhatjuk, két keresztény hagyományú áramlás működésének gyümölcse; e két hagyományhoz aztán kapcsolódik két különböző, de ugyanakkor egymást mélyrehatóan kiegészítő kultúrforma. Szent Benedek, aki befolyásával átfogta nemcsak Európát, mindenekelőtt Nyugat- és Közép-Európát, hanem a bencés központok révén eljutott a többi világrészbe is, magában a központjában van annak az áramlásnak, amely Rómából, Péter utódainak székéből indul ki. A tesszalonikai szent testvérek kidomborítják először az ősi görög kultúra hozzájárulását, azután pedig a konstantinápolyi egyház és a keleti hagyomány kisugárzásának horderejét, amely hagyomány olyan mélyen beleívódott annyi nép és nemzet kultúrájába az európai földrész keleti felén.

Minthogy ma, az egyház évszázados megosztottsága után Kelet és Nyugat között, Róma és Konstantinápoly között, a II. vatikáni zsinat óta döntő lépések történtek a teljes közösség irányában, úgy tűnik, hogy Szent Cirill és Metód kikiáltása Európa társvédőszentjeinek Szent Benedek mellett teljesen megfelel korunk jeleinek. Főként, ha ez abban az évben történik, amelyben a két egyház, a katolikus meg az ortodox, a döntő párbeszéd szakaszába lépett, amely párbeszéd Patmosz szigetén kezdődött, amely Szent János apostol és evangélista hagyományához kötődik. Ezért a jelen aktus szeretné emlékezetessé tenni az említett dátumot is.

Egyben ez a kikiáltás tanúskodni is akar korunk embereinek az evangélium-hirdetés elsőbbségéről. Jézus Krisztus az evangéliumhirdetést az egyházakra bízta, és érte fáradozott a két testvér, a szlávok apostolai. Az evangéliumhirdetés útja és eszköze volt a kölcsönös ismeretnek és az egységnek a születő Európa különféle népei között, és biztosított a mai Európának egy közös lelki és kulturális örökséget.

1981. november 6. – Beszéd egy nemzetközi kollokvium résztvevőihez

A Rómában tartott kollokvium témája: „Az európai nemzetek közös keresztény gyökerei"; a pápa olaszul beszélt.

2. [.. .] Nagyon helyesen a kollokvium az abszolút konvergencia vonalán haladt: kereste az európai népek keresztény gyökereit, hogy útmutatást kínálhasson fel minden egyes polgárnak, és értelmet adjon a történelemnek, amelyet élünk, olykor nyugtalanító szorongással.

Itt van ugyanis a kultúra Európája, a nagy bölcseleti, művészi és vallási mozgalmakkal, amelyek sajátos jellegét adják, és valamennyi földrész tanítójává teszik; itt van a munka Európája, amely a tudományos és technológiai kutatás folytán a különféle civilizációkban kifejlődött, és végül is eljutott az iparosodás meg a kibernetika jelen koráig; de itt van a népek és a nemzetek tragédiáinak Európája is, a vér, a könnyek, a harcok, a törések, a legfélelmetesebb kegyetlenségek Európája. Európára is, a nagy szellemek üzenete ellenére, súlyosan és borzalmasan ránehezedett a bűn, a Gonosz drámája, aki az evangéliumi példázat szerint a történelem szántóföldjébe elhinti az elszomorító konkolyt. És ma a probléma, amely nem hagy békén, pontosan az: megmenteni Európát és a világot további katasztrófáktól.

3. [...] Olyan Európában élünk, amelyben egyre erősebben mutatkozik az ateizmus meg a szkepticizmus kísértése, amelyben kínos erkölcsi bizonytalanság ver gyökeret, a család szétesésével és az erkölcsök elfajulásával, amelyben eszmék és mozgalmak veszélyes konfliktusa uralkodik.

A civilizáció válsága (Huizinga) és a Nyugat alkonya (Spengler) nem jelentenek egyebet, mint Krisztus és az evangélium legvégső időszerűségét és szükségességét. Az embernek mint Isten képmásának keresztény értelme – a görög teológia szerint, amelyet Cirill és Metód annyira szeretett, Szent Ágoston pedig elmélyített – Európa népeinek a gyökere; ezt kell szeretettel és jó akarattal vonatkozási pontnak venni, hogy korunknak békét és derűs nyugalmat adjunk; csak így fedezhetjük fel emberi értelmét a történelemnek, amely valójában »üdvösségtörténet«.

1982. november 9. – Santiago de Compostela: „Európai hitvallás"

Hét paragrafusból álló spanyol beszédét a pápa a santiagói székesegyházban mondta el, a spanyol királyi párnak, az európai püspökkari konferenciák elnökeinek, számos egyetem rektorának, az Európa-Tanács tagjainak jelenlétében.

1. [...] Idejöttek össze [a 11. századtól kezdve] Franciaországból, Itáliából, Közép-Európából, az északi országokból, a szláv nemzetekből valamennyi társadalmi osztályhoz tartozó keresztények: az uralkodóktól a legszerényebb falulakókig; valamennyi lelki szinthez tartozó keresztények: szentek, mint Assisi Ferenc és Svédországi Brigitta (hogy a spanyol szentekről ne is beszéljünk) és megtérést kereső nyilvános bűnösök. Egész Európa ott volt Szent Jakab emlékhelye körül éppen azokban a századokban, amikor Európa kialakult homogén és lelkileg egyesült földrésszé. Ezért maga Goethe joggal mondja majd, hogy Európa tudata zarándoklás közben született meg.

2. A santiagói zarándoklat egyike volt azoknak az erőteljes elemeknek, amelyek elősegítették a kölcsönös megértést annyira különböző népek között, mint a latinok, a germánok, a kelták, az angolszászok és a szlávok. A zarándoklás tényleg egymáshoz közelítette, egymással kapcsolatba hozta és egymás között egyesítette azokat a népeket, amelyek évszázadról évszázadra, ahogy Krisztus tanúinak hithirdetése elérte őket, magukévá tették az evangéliumot, és ugyanakkor, mondhatjuk, felbukkantak mint népek és nemzetek.

Az európai nemzetek alakulásának története párhuzamosan halad evangelizálásuk történetével, olyannyira, hogy az európai határok egybeesnek az evangélium behatolásának határaival. Húsz évszázadot átfogó történelem után, a véres összecsapások ellenére, amelyek egymással szembeállították Európa népeit, és a szellemi válságok ellenére, amelyek a földrész életét megjelölték – olyannyira, hogy korunk tudata előtt súlyos kérdéseket vetnek fel a földrész jövő sorsát illetően –, még mindig állítanunk kell, hogy az európai önazonosság nem érthető meg a kereszténység nélkül, és hogy pont a kereszténységben találhatók meg azok a közös gyökerek, amelyekből kiérlelődött az öreg földrész civilizációja, kultúrája, dinamizmusa, vállalkozó szelleme, arra szóló képessége, hogy egyéb világrészeken is építő módon érvényesüljön; egyszóval: mindaz, ami dicsőségét alkotja.

És még ma is Európa lelke egy marad, mert a közös eredeten túl közös keresztényi és emberi értékekből él; ilyen rá jellemző értékek az emberi személy méltósága, az igazságosság és a szabadság iránti mély érzék, a szorgalom, a kezdeményező szellem, a család szeretete, az élet tiszteletben tartása, a türelmesség, az együttműködés és a béke vágya.

3. [...] a válság átjárja a polgári életet és a vallási életet egyaránt. Polgári szinten Európa meg van osztva. Természetellenes törések megfosztják népeit attól a joguktól, hogy valamennyien találkozhassanak egymással baráti légkörben, és szabadon egyesíthessék erőfeszítéseiket és tehetségüket a békés együttélés szolgálatában és a többi földrészt sújtó problémák megoldásához való szolidáris hozzájárulásban. A polgári életet elvilágiasult ideológiák következményei is megjelölik; ezek fokozatai kiterjednek Isten tagadásától vagy a vallásszabadság korlátozásától addig a túlzott fontosságig, amelyet a gazdasági sikernek tulajdonítanak szemben a munka és a termelés emberi értékeivel; a materializmustól és a hedonizmustól, amelyek aláássák a termékeny és egységben élő családnak, az alig megfogant életnek, az ifjúság erkölcsi védelmének az értékeit, egészen egy olyan nihilizmusig, amely az akaratokat lefegyverzi, hogy ne nézzenek szembe olyan súlyos problémákkal, mint az új szegények, az elvándoroltak, a népi és vallási kisebbségek, a tömegkommunikációs eszközök egészséges használata, ugyanakkor pedig felfegyverzi a terrorizmus kezeit. Vallási szinten ugyancsak meg van osztva Európa. Nem annyira, nem is elsősorban a századok folyamán keletkezett megoszlások miatt, mint inkább a megkereszteltek és a hívők elpártolása miatt: eltávolodnak hitük mélyebb eszméitől és ama keresztény életszemlélet tanbeli és erkölcsi életerejétől, amely biztosítja az egyensúlyt a személyeknek és a közösségeknek.

4. [...] Santiagóból szeretettel kiáltok hozzád, vén Európa: „Találd meg újra önmagad! Légy önmagad! Fedezd fel újra eredeted! Éleszd fel gyökereidet! Élj újból azokból a hiteles értékekből, amelyek dicsőségessé tették történelmedet, jótékonnyá a többi földrészen való jelenlétedet! Teremtsd újjá lelki egységedet, a többi vallások és a hamisítatlan szabadságjogok iránti teljes tisztelet légkörében! Add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené! Ne válj gőgössé vívmányaid láttán, olyannyira, hogy elfelejted lehetséges negatív következményeiket; ne veszítsd kedvedet azért, mert a világban való nagyságod mennyiségileg megfogyatkozott, vagy mert társadalmi és kulturális válságok járnak át! A világ számára még a civilizáció világítótornya és a haladás ösztönzője lehetsz. A többi földrész rád tekint, és várja tőled azt a választ, amelyet Szent Jakab adott Krisztusnak: »Képes vagyok!«"

5. Ha Európa egy lesz – és lehet az a valamennyi különbözősége iránti köteles tisztelettel, beleértve a különféle politikai rendszereit jellemző különbségeket –; ha Európa a társadalmi életben megint azzal az erőteljes frissességgel fog gondolkodni, amellyel bizonyos elvi állítások rendelkeznek – ilyeneket tartalmaz az Ember Jogainak Egyetemes Deklarációja, az Ember Jogainak Európai Deklarációja, az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia Záróaktusa –; ha Európa a sajátosabban vallási életben megint Isten köteles elismerésével és tiszteletben tartásával fog cselekedni – Istenben van az alapja minden jognak és minden igazságosságnak –; ha Európa újra megnyitja a kapuit Krisztusnak, és nem fél attól, hogy az ő üdvözítő hatalmának megnyissa az államok határait, a gazdasági és politikai rendszereket, a kultúra, a civilizáció, a fejlődés hatalmas térségeit, akkor a jövője nem marad a bizonytalanság és a félelem uralma alatt, hanem megnyílik egy új életszakasznak; ez egyaránt lesz belső és külső, jótékony és meghatározó az egész világ számára, amelyet mindig fenyegetnek a háború felhői és az atompusztítás lehetséges orkánja.

6. [. . .] Az Egyház tudatában van annak a résznek, amely reá vár Európa szellemi és emberi megújulásában. Nem követel magának olyan állásokat, amelyeket a múltban elfoglalt, és amelyeket a mai idők teljesen meghaladottaknak látnak. Szolgálni kíván, mint Szentszék és mint katolikus közösség, hogy hozzájáruljon azoknak a céloknak az eléréséhez, amelyek a nemzetek igazi anyagi, kulturális és szellemi jólétét megvalósítják. Ezért aztán diplomáciai szinten is megfigyelőivel jelen van a nem politikai természetű közösségi szervezetekben; ezért a lehető legkiterjedtebb diplomáciai kapcsolatokat tartja fenn az államokkal; ezért tagként vett részt a helsinki konferencián és jelentős záróokmányának aláírásán, mint ahogy a belgrádi és a madridi összejövetelen is; ez utóbbi éppen ma kezdi újra munkáját, és ehhez őszinte jókívánságaimat fejezem ki, egy olyan pillanatban, amely Európa számára nem könnyű".

De főleg az egyházi életre kell számítanunk, hogy továbbra is szolgálatról és szeretetről tegyen tanúságot, és így hozzájáruljon a földrész jelenlegi válságainak a megoldásához. [...]

1983. szeptember 10. – Beszéd Bécsben, az „Európai Vecsernyén"

A pápa ismételten visszautal Bécs felmentésére, a keresztény seregeknek a törökök felett 1683. szeptember 12-én aratott győzelmére; beszél a kereszténység szerepéről Európa kialakításában, és a keresztény államok egymás közti gyakori gyűlölködéséről és kegyetlenkedéseiről. A beszéd németül hangzott el.

4. [. . .] Az 1683-as döntő esemény által a keresztény egyházakra hagyott végrendelet főleg a vallási béke követelményéről beszél: az Ábrahám örökösei közötti békéről és a Jézus Krisztus testvérei közötti egységről. Mohamed követői, akik akkor ellenségként táboroztak fővárosotok kapui előtt, ma közöttetek élnek, és gyakran példaképül szolgálnak az egyetlen Isten hűséges imádásában. A zsidó közösség, amely akkor gyümölcsözően élt együtt Európa népeivel, most pedig oly tragikusan meg van tizedelve, pontosan ezzel arra figyelmeztet, hogy az emberi és lelki közeledés minden lehetőségét ragadjuk meg, közösen álljunk Isten elé, és Isten által szolgáljuk az embereket. A keresztények közötti 1683-as törés, amely tragikus hatásokat gyakorolt magában a politikában, ma figyelmeztetés és kiindulópont egy olyan közösség felé, amely tudatos a találkozásban, az imában és a szolgálatban. [...]

1984. december 17. – Beszéd a bergedorfi párbeszéd 76. találkozójának résztvevőihez.

A Rómában tartott találkozó témája: „Európa megosztottsága és e helyzet felülmúlásának lehetősége.'' A beszéd németül hangzott el.

2. [. . .] Kívánatos cél, és az is marad, hogy Európa politikai téren is egyre inkább közös nyelvet beszéljen, és egységes akarat kialakításához jusson el az életfontosságú kérdésekben.

Minél inkább szólítják a maga egészében vett Európa hangját a jelenlegi világválságok megoldásához, annál nagyobb a csalódottság, amikor mellékes gazdasági problémák, az együttműködés vagy nemzeti tartalékok hiánya látszólag felülmúlhatatlan akadályokat halmoznak fel. Itt az ideje annak, hogy felszámolják azokat a nemzeti egoizmusokat, amelyek, mivel csupán helyi jelentőségűek, összezsugorodnak, ha becsületesen egybevetjük az emberiség igazi problémáival. Itt Európának a lehető leghamarabb közös és szolidáris választ kell adnia.

1985. május 15. – Beszéd az Európai Közösség intézményeihez és szervezeteihez Luxembourg-ban

Öt hosszabb szakaszból álló beszédét a pápa franciául mondta el.

3. [...] Tudom, hogy számos problémát igyekeznek megoldani. Szembe kell néznünk sok egyenlőtlenséggel. Európa egyes vidékei annyira eltérő fejlődési stádiumban találhatók, hogy lakóik messze vannak attól, hogy egymással összehasonlítható életszínvonalat élvezzenek. A technikák és a csereforgalom fejlődése világszerte úgy alakul, hogy egész tevékenységi szektorok visszaszorulnak, és ezt elegendő számú kezdeményezés nem egyenlíti ki. Drága árat fizetnek ezért az emberek: a munkanélküliséget; és tudjuk, hogy ez milyen szerencsétlenséget jelent, főleg a fiataloknak. [...]

1985. május 20. – Beszéd az Európai Gazdasági Közösség brüsszeli székházában

Hosszú, nyolc paragrafusból álló beszédét a pápa franciául mondta el.

1. [...] Ma Péter utódát fogadják, azét az apostolét, aki Pállal együtt érkezett, hogy megalapítsa a kereszténységet Európa földjén. Találkozásunk tehát rendjén való, mert küldetésem arra szól, hogy püspöktestvéreimmel és az egész keresztény néppel együtt tanúja legyek a világban annak a hitnek, amely minden más földrésznél jobban meghatározza ennek a földrésznek a történelmét és a kultúráját; annak a hitnek, amelyben az Európában élő férfiak, és nők tekintélyes része életének alapvető irányát ismeri el. Amikor elfogadom meghívásukat, egész bizonyosan nem rám tartozik, hogy beleszóljak feladataikba, amelyeknek jól ismerem a bonyolultságát és a nehézségeit. De, elismervén intézményeikben az Európa egységére irányuló erőfeszítés kifejeződését, szeretném Önökkel együtt szemügyre venni földrészünket és annak hivatását.

Európa a harmadik évezred közeledtekor alakulásának újabb állomásával találja magát szemben. Fontos tehát, hogy ma világosabb látása legyen arról, ami ő valójában, arról, ami kollektív emlékezetében él hosszú és viharos múltjáról, hogy sorsát ne a véletlen termékeként szenvedje el, hanem jövőjét tervként szabadon alakítsa. És ezt a tervet csakis a történelmi örökségre lehet alapozni. Amikor szemügyre vesszük ezt az örökséget, őrizkednünk kell attól, hogy csak a fényoldalait hangoztatjuk, és nem látjuk meg az árnyvonásokat, amikor pedig a sötét zónákat kutatjuk, attól kell őrizkednünk, hogy tagadjuk mindazt a szilárd és jó értéket, amit az elmúlt századok hoztak.

2. Ez a földrész mindig találkozások helye volt, tágas útkeresztezés, ahol népek vándoroltak, kiszorultak, szövetkeztek. Attól kezdve, hogy a Római Birodalom a Földközi-tenger medencéjéből kiindulva megadta Európának első arculatát, az az egység, amely Európának egy bizonyos időre osztályrészül jut, görög és latin áramlatok összefonódásából ered, amelyekhez hamarosan csatlakoznak az ősi népek, Nyugattól Keletig. Ezután, sok viszálykodás és összecsapás árán, a politikai hatalmak szünet nélkül változtatják befolyási övezeteiket, főleg különféle népek érkezésével, azon események során, amelyeket ma is „betöréseknek" kell nevezni. A kereszténységnek századokra lesz szüksége, hogy elérje a különféle népeket, és mélyrehatóan elősegítse, hogy annyi különböző fél bekapcsolódjon egy közös ihletésű kohézióba, Róma és Bizánc egymást kiegészítő kapcsolatában. Így jelenik meg egy bizonyos civilizációs egység, élénk cserefolyamatok kedvező hatására. Gondoljunk csak Szent Benedek tanítványainak termékeny működésére, akikről elődöm, VI. Pál mondta, hogy egyszerre vitték „a keresztet, a könyvet és az ekét" (Pacis nuntius breve, 1964. október 24.). Gondoljunk Szent Cirill és Metód, a Bizáncból indult misszionáriusok működésére, akik midőn megvitték a kereszténységet a szláv népeknek, zseniális módon elfogadták és előmozdították azok kultúráját a római székkel való szerencsés egyetértésben. Ezek az alapítói nagyságok szimbolizálhatják egy európai szellem lassú megvalósulását olyan emberekben, akik felszántják a földet, megalkotnak egy kultúrát, közös hitben egyesülnek.

Mi még örökösei vagyunk azoknak a hosszú századoknak, amelyek folyamán kialakult Európában egy a kereszténységtől ihletett civilizáció. De szenvedjük is súlyos törések maradandó következményeit. A keresztények szétszakították az evangélium megkívánta testvéri közösséget. A XI. században Róma és Bizánc szomorú szétválása hosszú időre eltávolítja Keletet Nyugattól. A következő századokban a nemzetek öntudata kap nagyobb hangsúlyt. A társadalmi szerveződés módosul. Közben a fejedelmek és a kereskedők, a zarándokok és a tudósok, a művészek és a misztikusok járják Európa útjait; ők az előmozdítói és a tanúi az elméleti és a gyakorlati intelligencia látványos fejlődésének és olyan lelki nekilendüléseknek, amelyek újjáélesztik a szegénység, a másik emberre való nyitottság, a remény evangéliumi értelmét. A középkorban Európa az egész földrész bizonyos összefogásával ragyogó civilizációt alkot meg, amelynek sok tanúbizonysága maradt fönn. Mindez nem akadályozza azoknak az értékeknek elfajulását, amelyeket az ember szeretne megvédeni, sem egy a saját sikereitől megrészegült kultúrában fellépő diszharmóniákat. Az államok egymással szemben állnak, és hódításokba bonyolódnak. A keresztény világ újabb töréseket él át: a XVI. századi törések mélyek, még nem sikerült begyógyítanunk a szerzett sebeket.

Elődeink azonban utakat is nyitottak más lakott földek felé. Attól a vágytól hajtva, hogy megismerjék ezt az emberre bízott világot, a technika fejlődésére támaszkodva, elindulnak számukra új világrészek felfedezésére. Meglepő kaland! Mennek, hogy elültessék a keresztet, megosszák a keresztény reménységet, terjesszék értelmi és technikai haladásukat. Ugyanakkor hódítók is, betelepítik saját kultúrájukat, birtokba veszik más etnikai csoportok gazdagságát; ezek művelődését gyakran megvetik, őket magukat pedig kegyetlenül alávetik saját hatalmuknak, így az európaiak viszonya a többi világrész embereihez kétértelmű: áttelepítik máshova is a saját tehetségüket és gyengeségeiket, nagylelkűségüket meg hatalom- és gazdagságéhségüket, az emberi fejlődésre való képességet és a hitet, valamint saját szertelenségeiket és tévedéseiket.

Világrészünk jól tükrözi az ember ellentmondásait: képes értelmességre és önuralomra, odaadásra és szentségre, de képes arra is, hogy kapzsiságból és gőgből pusztítson. Ismeri saját méltóságát, és az erényt tűzi maga elé, de enged eltévelyedett magatartásoknak, amelyek lealacsonyítják. Mégis, ha szemügyre vesszük azt a civilizációt és kultúrát, amely a modern idők kezdete óta kialakult, fel tudjuk ismerni keresztény gyökereiket. Ez egy bizonyos emberfogalomban mutatkozik meg. Az ember meg van győződve arról, hogy az embernek egyedülálló értéke van a világ központjában, hogy a történelemnek értelme van, hogy a haladás minden téren lehetséges, hogy megmarad a reménye annak, hogy a törvényesség keretein belül az igazságosságra és a közös felelősségvállalásra alapozott világot hozzunk létre, hogy lehetséges az, hogy ne hagyjuk magunkat elmerülni a rosszban. A hit az embert folyton szembesíti egy eszménnyel, és ha szenvedést okoznak is neki a saját hivatásának nagysága és a megvalósításában mutatkozó hűtlenség közti diszkordanciák, tudja az önmaga állandó meghaladására szóló késztetést, és megtapasztalja a kiengesztelődés jótéteményeit.

3. A legutóbbi századokat, amelyek a mai Európát kialakították, az emberi tevékenység erőteljes kibontakozása jellemzi: tanúi vagyunk a tudományok és a technika gyors fejlődésének. Ezzel egy időben az ember önmagára irányuló reflexiója felderíti a személy gazdagságát és a társadalmi élet alapjait. Ez az a kor, amelyben a filozófusok a racionális tevékenység számára új utakat jelölnek ki. Ez az a kor, amelyben a nagy jogászok újra átgondolják a jog alapjait. A szabadság és az egyenlőség értékeit az ember első jogaiként ismerik el. Mindez a világról alkotott új elgondolásokhoz vezet, az ipari forradalmakhoz, a társadalom szerkezetében beálló mély változásokhoz.

Mindamellett a mindenfajta gazdagság növekedése meglehetősen kevés haladást hoz magával a méltányosság területén. Erősödnek a nemzeti partikularizmusok, a vezető szerepért folyó küzdelmek jellemzik a nagyhatalmak történelmét. Ezen időszakok folyamán egy bizonyos részegség keríti hatalmába az embert, aki tudatában van a fejlődésre való képességének. A racionalista optimizmus, amelyet hódításai sugallnak neki, minden olyan transzcendens eszmény tagadására vezeti, amely a saját tehetségének ellenőrzése alól kicsúszna. Különféle bölcseleti és ideológiai eszmeáramlatok lejáratják a hit elfogadását, és Isten gyanúba fogásához vezetnek, amely visszaháramlik magára az emberre, megfosztva őt az élet rációinak teljes tudatosulásától. Megpróbálják abszolútummá megtenni az ember hatalmát vagy történelmének dinamizmusát, de az ebből adódó következmény olyan ideológiák és politikai rendszerek felbukkanása, amelyek aláássák az ember szabadságát, és csökkentik nagylelkűségét. Sok szellemi érték gyakorlati tagadása odajuttatja az embert, hogy minden áron akarja érzelmi vágyainak kielégülését, és ne ismerje el az etika alapjait. Kéri a szabadságot, és menekül a felelősségek elől; bőségre vágyik, és még a közvetlen közelében sem képes felszámolni a szegénységet; vallja minden ember egyenlőségét, és igen gyakran enged a faji türelmetlenségnek. Mindannak ellenére, amit önmaga számára megkövetel, és mindannak ellenére, ami ténylegesen elérhető számára, a mai embert megkísérti az élet értelmét kikezdő kétely, a szorongás és a nihilizmus.

Azt lehet mondani, hogy a földrészünkre elszabadult két világháború következményei és egyben megnyilatkozásai is voltak annak az emberi válságnak, amely most már az egész emberiséget átjárja. Rémületet kelt az a megszámlálhatatlan halál, amelyet ezek a harcok előidéztek, a testeken és a szíveken ejtett sebek, a tömeges pusztítások és azoknak a bűnöknek borzasztó súlyossága, amelyek ezt a szerencsétlenséget okozták. Negyven év elteltével is a sebhelyek maradnak. Ilyen mély megrázkódtatás hosszú ideig ránehezedik az emlékezetre, annál is inkább, hogy igen súlyos törések továbbra is léteznek. Húsvéti üzenetemben az egész világnak emlékezetébe akartam idézni nemcsak a szörnyű jellegét annak a konfliktusnak, amely annyi népet megszaggatott, hanem a sokmillió halott áldozatának jelentését is: életük azért áldoztatott fel, hogy megtörje az erőszak köreit, és védelmezze az ember méltóságát.

4. [. . .] nagyon gyorsan a második világháború után nagyszámú európai egymásra talált abban a meggyőződésben, hogy az emberek megosztottsága és az országok szembenállása nem kikerülhetetlen dolog. Biztosítani kellett a békét tartós megegyezés alapján, újjá kellett teremteni az egység feltételeit. Olyan emberek, akik maguk is szenvedtek, Európa országai számára javaslatot kezdeményeztek: kötelezzék el magukat a megelőző szövetségeknél tartósabb együttműködésre, alapítsanak együtt közösséget. Az alapítók közül felidézzük Jean Monnet, Robert Schuman, Alcide De Gasperi, Konrad Adenauer, Winston Churchill, Paul Henri Spaak alakjait. Annyi mással együtt, akiket lehetetlen megnevezni, érdemük abban állt, hogy nem törődtek bele Európa feldaraboltságába, amely megakadályozta, hogy újra felépüljön, hogy kibontakoztasson egy bámulatosán gazdag kulturális és anyagi örökséget, hogy visszanyerje dinamizmusát, újra összeköttetésbe lépve történelmének pozitív ihletéseivel.

Az Önök intézményeinek alapítói ráéreztek arra, hogy elsősorban a gazdasági terület kínálkozott közösségi terv kidolgozására, egyrészt a világhelyzet miatt, másrészt hogy ezentúl kikerüljenek a békére nézve veszélyes versengéseket. Tényleg létrejött egy közreműködés, amelynek Önök a munkásai. Bonyolult feladataik igen nehezek; gyakran nehéz összeegyeztetni a szempontokat, hogy eldöntsék a cselekvés módját. Hátravan még egy közös akarat megbizonyosodása, egy együttes látásmód megtalálása; Önök érzik a szükségét annak, hogy elmélyítsék a politikai és gazdasági fórumok tárgyalásait a társadalmi partnerekkel és mindazokkal, akik hozzájárulnak a közjóhoz. Az összes felelős személynek együttesen és eltökélten kell szembenéznie azokkal az emberi problémákkal, és megoldania azokat, amelyeket a gazdasági élet keményen felvet. A legaggasztóbb problémák közül megemlítem a munkanélküliséget, a fiataloknak a professzionális életbe való befogadását, egyesek nagy szegénységét sokak fényűző gazdagságával szemben. A gazdasági tevékenység első létjogosultságát az jelenti, hogy lehetővé teszi mindenki számára az ember méltóságának megfelelő életet; annak, hogy ezt világosan felismerjük, oda kell vezetnie, hogy a részleges érdekeket alávetjük a lényeges célkitűzéseknek. A II. vatikáni zsinat ezeket a célkitűzéseket a következőképpen foglalta össze; „Azok a kirívóan nagy gazdasági és társadalmi különbségek, amelyek az emberiség egyetlen nagy családjának tagjai és népei között mutatkoznak, botrányt keltenek, és ellenkeznek a társadalmi igazságossággal, a méltányossággal, az emberi személy méltóságával, valamint a társadalmi és a nemzetközi békével." (Gaudium et spes, 29. pont.)

5. Ahhoz, hogy egységüket építsék, az európaiaknak arra van szükségük, hogy jobb egymás közti kötődésre találjanak. Nagy terv csak akkor valósulhat meg, ha támogatja mindenkinek sajátos hozzájárulása a közösség szolgálatához. Olyan földrészen, ahol a kulturális különbözések erősen kiütköznek – az ott beszélt nyelvek sokfélesége ezt világosan bizonyítja –, értékes gazdagodást jelent a kölcsönös egymásra hallgatás az egyes tájegységek között. [...]

6. Szembenézni a gazdaság kihívásaival és kiszélesíteni az emberek közötti érintkezési pontokat: ezek azok a gondok, amelyek nyomán felidézhetünk más nagyobb problémákat, amelyeket korunk válsága vet fel. Elsősorban, amint már mondtam történelmi visszapillantásomban, szemben találjuk magunkat az ember erkölcsi és lelki megrázkódtatásával, amely különösen érezhető az Önök országaiban. Azt mondhatnánk, hogy az ember játszik az élettel, ha ugyan nem adja fejét reménytelenségre. Az a könnyelműség, amellyel a tudomány beavatkozik a biológiai folyamatokba, halálos eltévelyedésekhez vezethet. Az élet átadásának csodálatos tettét megfosztják értelmének egy részétől; a házaspár önmagába zárkózik; a társadalom beleegyezésével igen gyakran megtagadják a védtelen lénynek az emberi méltóságot és az élethez való jogot. Vagy pedig egy gyermek birtoklásának akarata igazol olyan manipulációkat, amelyek megsértik az emberi lény természetét. Egy bizonyos elsőbbség, amelyet az egyén érzelmi kielégüléseinek adnak, veszélyezteti a házaspár és a család stabilitását, és odajuttat, hogy szem elől tévesztik a házasság igazi célkitűzéseit. Ezek a súlyos etikai elváltozások kortársaink egy részénél nem függnek-e össze valami eszmény hiányával, az emberi terv korlátoltságával, amikor hiányzik a hitre való nyitottság? Felmérik-e a következményeit a születésszám csökkenésének, amely a népesség elöregedését idézi elő? Az ember elvesztette volna a másikkal való szabad és hűséges közösségbe, a saját valamennyi képességének fejlődésébe vetett bizalmát, kezdve azon a képességén, hogy a legjobbat adja önmagából azoknak, akik majd a civilizáció sikerein dolgoznak, és növelik szépségét? Ha az ember lemond a nagylelkű és érdektelen törekvésekről, ezzel megteremti a magánnyal járó bajokat, és kiélezi a nemzedékek közötti nézeteltéréseket. A fiatalokat kiábrándítja az a világ, amelybe berakjuk őket. A mi életmódunk ugyan lehetővé teszi-e számukra, hogy tiszteljék saját emberi méltóságukat, eszményt fedezzenek fel, kibontakozzanak méltóságuktól boldog lények közösségében? Valamennyien felelősek vagyunk azért, hogy felmérjük e kérdések jelentőségét. Az embernek elég hatalma van önmaga felett, hogy útját újra kezdje, hogy fölkeljen, ha elesett, és hogy megfeleljen önmaga szüntelen felülmúlására szóló hivatásának.

7. [...] A világ egészében tömbök állnak egymással szemben, konfliktusok marcangolnak egész nemzeteket. Egyeduralmi kísérletek eddig ismeretlen méretet öltenek, és elembertelenítő ideológiákra támaszkodnak. Ez kiemeli azoknak a népeknek, amelyek sokat kaptak, arra szóló felelősségét, hogy egyesüljenek, és egyetlen hangon beszéljenek a béke érdekében, hogy ne nyugodjanak bele a szembenállásokba, hogy ellenálljanak a fegyverkezési hajszának, amely túlságosan sok erőforrást nyel el az elemi szükségletek kárára, és tovább növeli a feszültségeket. Európa egészének keretében a helsinki konferencia záróaktusa, az európai biztonságról és együttműködésről, tekintélyes mérföldkövet jelent annak a párbeszédnek az útjain, amelyet még el kell mélyíteni, és hatékonyabbá kell tenni. Vállaljunk bátran egyéb kezdeményezéseket is a béke megmentéséért!

A keresztények a maguk részéről szívük mélyéből azt óhajtják, hogy az emberiség minden olyan egyetértést megszilárdítson, amely az ember megbecsülésén alapszik, és hogy építse a békét. Ök maguk is az egységet keresik, és élő jelei kívánnak lenni a kölcsönös bizalomnak és az összhang felé tartó haladásnak, amelyet szeretnének testvéri módon megosztani.

8. [. . .] A kereszténység, saját történelmének tanulságai alapján, elmondhatja a világnak, hogy a megosztottságoknak fölébe lehet kerekedni, hogy a sebek begyógyulhatnak, feltéve, hogy a jelen világ a szeretetből merít ihletet, és nem oltja ki a reményt. Ma megismétlem azt a felhívást, amelyet Compostelából intéztem Európához (1982. nov. 9.): „Találd meg újra önmagad! Légy önmagad! Fedezd fel újra eredeted! Éleszd fel gyökereidet!" Alapítsd jövődet az ember igazságára, tárd ki kapuidat az egyetemes szolidaritás felé!

II. JÁNOS PÁL A BALTI ÁLLAMOKBAN

(1993. szept. 4–10.)

II. János Pál pápa maga nevezte történelmi jelentőségűnek a volt Szovjetunióban, Litvániában, Lett- és Észtországban tett látogatását. Természetesen a legtöbb időt a katolikus Litvániában töltötte, itt hangzottak el legfontosabb beszédei, amelyekben nemcsak a balti államok múltjára és jelenére tért ki, hanem Európa súlyos problémáit is érintette. A látogatásról részletesen beszámolt a Vatikáni Rádió, illetve ennek adásait átvette a Magyar Kurír. Sajnos, nemcsak a világi sajtó, de még a magyar rádió és televízió (katolikus) adásai is jelentéktelen teret szenteltek a történelmi látogatásnak, és a szűk időkeretet huszadrangú híregyveleggel vagy későbbre halasztható interjúkkal töltötték ki. Itt most kivonatos fordításunkban közöljük II. János Pál pápa szeptember 5-i vilniusi beszédét, amelyet franciául intézett a diplomáciai testület tagjaihoz. (Sz. F.)

1. [...] Az a tény, hogy most lelkipásztori utam alkalmával találkozhatok a litván hatóságokkal és néppel, világos jele annak, hogy a vidék drámai történetében egy lapot fordítottunk. Ezentúl Európa már nincs gyökeresen kettéosztva az ellentétes ideológiák által, hanem elindult a népek közötti együttműködés útján. Ez hosszú lélegzetű munka, amely türelmet igényel, és követeli az érdekelt nemzetek minden állampolgárának részvételét; a nemzetek között szorosra kell fűzni a testvériség és a szolidaritás szálait, hogy legyőzzük az elmúlt időszak során összegyűlt neheztelést, gyűlölködést.

2. Tudatában vagyok annak, hogy diplomaták csoportja előtt beszélek, akiket bizonyos értelemben úttörőknek kell tekintenünk. Vilnius fővárosában önök első tanúi Litvánia és a balti népek újjászületésének. Önök az új helyzet különösképpen hozzáértő megfigyelői: e vidéken a történelem és kultúra gazdag öröksége nyomán teremtett új helyzet lehetővé teszi a demokrácia fokozatos eljövetelét.

Önök, Litvániába akkreditált diplomaták elsőként mérhetik fel ezeknek az eseményeknek mély jelentőségét és azok emberi és társadalmi következményeit.

3. Egy fél évszázadon át, amikor el kellett viselnie a marxista rendszert, miként a többi balti államnak és számos országnak is, Litvániát megfosztották nemzeti önazonosságától és politikai autonómiájától. Egy centralizált hatalom erős nyomás és elviselhetetlen diktatúra alatt tartotta a személyeket és népeket.

[...] A nemzetközi közösségnek kötelessége, hogy támogassa a totalitárius rendszerből kilépő nemzetek demokratikus életét, amely megvalósítja a személyek és nemzetek jogos igényeit az önrendelkezésre. A demokrácia gyakorlása hosszú és türelmes előkészületet és érdeklődést követel, ami csak azoknak az országoknak helyettesíthetetlen támogatásával valósulhat meg, amelyek már hosszabb idő óta gyakorolják a demokratikus kormányzást, bevonva az állampolgárokat a közéletbe.

Egy nemzetnek meg kell őriznie emlékezetében a múlt szerencsétlen diplomáciai kapcsolatainak negatív következményeit. A nagyhatalmak érdekei sohasem kényszeríthetnek egy kis államot arra, hogy a külső hatalomnak pusztán csatlósa legyen, nem is nyomhatják el a szabad nemzetet, amely az őt alkotó személyek közös sorsát akarja irányítani, még kevésbé vetheti a polgárokat idegen hatalom igája alá. Minden kormánynak, amely meg akarja védeni saját autonómiáját, kötelessége megvédeni más nemzetek önállóságát is. Kétségtelen, hogy így az egész európai földrész politikai szilárdsága és demokratikus rendje megerősödik, ami elengedhetetlen a személyek és a népek közötti béke megőrzésére.

4. Az elmúlt évek számtalan változása közepett Litvániának emblematikus (mintaszerű) országnak kell lennie: bátorítania kell azokat a kezdeményezéseket, amelyek tárgyalások révén akarják megoldani a földrészen dúló konfliktusokat.

[...]

5. A számos nehézség joggal megköveteli azt a támogatást, amelyet a nemzetközi közösségnek kellene nyújtania. Mert regionális és helyi szinten is a szolidaritás olyan értéket képvisel, amely lényeges rugója az emberi közösség építésének egy-egy ország vagy több ország szintjén. Az egyesülés felé tartó Nyugat-Európa ebből [a szolidaritásból] nagy hasznot húzott a gyilkos második világháború másnapján. A nagyméretű segélynyújtások hozzájárultak a jelenlegi jólét megteremtéséhez.

A különféle segélynyújtások – emberi erőforrások felkínálása, technikai együttműködés, bátor pénzügyi beruházások – elsődlegesen számba jönnek Litvánia támogatásában, hogy az ország megoldhassa problémáit. A diplomácia nem korlátozódhat a saját nemzeti érdekek előmozdítására. Vilniusban, miként a föld minden részén, meg kell védeni a közös emberszemléletet, mert enélkül a kétoldali vagy többoldalú tárgyalások elveszítik minden értelmüket. – Kortársaink joggal szentelnek nagyobb figyelmet az emberi jogok meghatározásának és védelmének. Mert a nemzetek igazi érdeke nem gondolható el pusztán (kizárólag) a politikai stratégia vagy a gazdasági fejlődés távlatában. Az új világrend feltételezi – túl a politikai és gazdasági modelleken – a társadalmi kohéziót (egységet) is; ezért nem valósulhat meg az igazságosság, a béke és az emberméltóság elsőrendű értékeinek tisztelete nélkül. A feltétlenül szükséges nemzeti újjáépítést nem lehet az alapvető emberi értékek kárára megszervezni. Bárcsak a személyek és a népek többé soha ne támadnának egymásra! Valahányszor kitör egy konfliktus (háború), attól az egész világ szenved és károsodik. Mert az országok elsősorban emberi közösségek, élő férfiakból és nőkből állnak, akik gondolkodnak, imádkoznak, dolgoznak együtt a szabadon elfogadott törvények szerint, és akik elidegeníthetetlen jogokkal és kötelességekkel vannak felruházva.

A nemzetközi élet forrásainál helyezkednek el az emberi jogok; ezek között a legalapvetőbbek az élethez, az emberhez méltó léthez, a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jog, valamint a családnak, a társadalom alapsejtjének és a közélet motorjának jogai. Csak ha elfogadják ezeket a szabadságjogokat, csak akkor nyerik el teljes értelmüket a nemzetközi élet egyéb szempontjai. Mert a geopolitika, a gazdasági és pénzügyi cserék, a kultúrák közötti párbeszéd abban az esetben, ha meg lennének fosztva az emberi dimenziótól, egyedül az érdekek logikájára korlátozódnának, ami mindig közel áll az erő logikájához.

Tudatában vagyok annak, hogy itt az értékekhez kapcsolódó erkölcsi követelményt fejezek ki, amely értékek állandóan jelen vannak az önök cselekedetei mélyén, és következésképpen mindabban, amivel országaik különleges módon segíteni akarják Litvániát. De ezt az erkölcsi követelményt néha nehéz közvetlenül megtestesíteni a szóban forgó népességek konkrét megsegítésében.

6. [E pontban a pápa apostoli útjainak tapasztalatairól szól]

7. A sajnálatos ideológiai konfliktusok következményeként, vagy pedig – ellenkezőleg – a helyreállt béke folytán, amelyet egyes országok élveznek, a kivándorlás jelensége soha nem tapasztalt méreteket öltött. A nemzetközi párbeszéd tehát különösképpen szükséges, hogy mindenki otthonra találhasson, hogy maga és családja megélhetését biztosíthassa. Ha közelebbről elemezzük a mai világban tapasztalható kölcsönös függések bonyolult tényeit, egy elemet különösképpen ki kell emelnünk e vidék számára: a régi imperialista politikák és a régi etnikai, ideológiai vagy vallási fanatizmusok napról napra anakronisztikusabbaknak tűnnek.

Napjainkban, amikor minden oldalról elítélik a háborút, beleértve a gazdasági és kereskedelmi háborút is, egyedül a párbeszéd és a tárgyalás marad az emberhez méltó magatartás, hogy megoldják azokat a kérdéseket, amelyek az idegen megszállás állapotából elvezetik az országot a teljes nemzeti függetlenségre és a kölcsönös elismerésre;, ez az út vezet egy vidék gazdagságának elosztására, a személyek és javak szabad cseréjére, az etnikai, kulturális és vallási kisebbségek problémájának megoldásához is.

A balti államok egy mikrokozmoszt alkotnak, ahol élesen jelentkeznek súlyos problémák, de ahol megszülethetnek a megoldások is. [. . .] [A pápa itt kitér a balti államokban élő kisebbségek, lengyelek, oroszok stb. problémájára, és a szívélyes egyetértést, a bosszú szellemének kiküszöbölését és a tárgyalások útján történő rendezéseket sürgeti] – Ezért nagyon hasznos a közép- és kelet-európai államok jelenléte a nemzetközi szervezetekben, amelyek európai küldetést teljesítenek, amilyen pl. az Európa Tanács vagy az Európai Együttműködési és Biztonsági Konferencia. A földrész más országaival kapcsolatban maradva és esetleges együttműködés által, szorosabbá és tartósabbá lehet tenni a jószomszédi viszonyt, miután mindenki teljesen elismerte a többiek nemzeti függetlenségét.

8. [E pontban – befejezésül – a pápa a Szentszék, ill. a katolikus egyház sajátos küldetésére emlékeztetett: hirdetni az evangéliumot és megvédeni az Úrtól kapott értékeket. A keresztények tudatában vannak társadalmi szerepüknek, úgy, ahogy azt legutóbb a Christifideles laici kezdetű körlevél kifejtette.]

Szeptember 7-én a szentatya a litván Golgotán, Siaulliban a Kereszthegy közelében szentmisét mutatott be. A mise végén olasz nyelvű beszédet intézett az egész keresztény Európához:

E kereszt tövéből köszöntöm népetek minden nemzedékét, a múlt, a jelen és a jövő nemzedékeit, a litván föld minden lakóját, litvánokat, a lengyel, fehérorosz és orosz származású állampolgárokat és másokat, egyúttal köszöntöm keresztény Európánk minden népét. Ez a hegy maradjon tanúságtétel a Krisztus utáni második évezred végén, és hirdesse az új évezred elején a megváltást és az üdvösséget, amely sehol máshol nem található meg, egyedül a Keresztben és Megváltónk feltámadásában. Mindenkihez szólok, amikor azt mondom, hogy az ember gyenge. Gyenge, amikor áldozat, és talán még gyengébb, amikor elnyomó. Az ember gyenge, de ez a gyenge ember is erős lehet, erős lehet Krisztus keresztjében, halálában és feltámadásában. Ezt az üzenetet hagyom mindenkinek a litván történelem e misztikus pontjáról. Azt kívánom, bárcsak mindig elmélkednének üzenetemről, és megélnék azt.

BARANKOVICS ISTVÁN LEVELEI SZŐNYI ZSUZSÁHOZ

Barankovics István Egerben született 1906. december 13-án, és Magyarországtól messze, New Yorkban halt meg 1974. március 13-án. A magyarságra nézve sorsdöntő évtizedekben mint újságíró és mint politikus először a német befolyás, majd a háború után a kommunista elnyomás ellen küzdött. 1937 és 1944 között Az Ország Útja c. folyóirat szerkesztője, 1943–1944-ben, amíg csak lehetett, az utolsó náciellenes lapot, a Magyar Nemzetet szerkesztette. 1945-től 1949-ig a Demokrata Néppárt elnöke és Hazánk c. lapjának főszerkesztője volt. 1947-től 1949-ig országgyűlési képviselő, de 1949 februárjában pártja feloszlatása után Nyugatra kell menekülnie. 1951-ben az Egyesült Államokban telepedett le. Tagja lett a Magyar Nemzeti Bizottmánynak, annak végrehajtó-bizottságában a kulturális ügyek felelőse. Írásai külföldön jelentek meg. Részt vett a Magyar Keresztény Népmozgalom munkájában, és összefogta a Demokrata Néppárt Nyugatra került képviselőit.

Barankovics tehát – feleségével, a kedves, okos Líviával – New Yorkban telepedett le, de mint az emigráció egyik vezető politikusa gyakran utazott Európába előadások tartására, kongresszusi összejövetelekre. A hatvanas évek elején, egyik római útja alkalmával ismerkedtünk meg velük. Rendesen a Piazza Venezia közelében lévő Pace Helvetia hotelben szállt meg feleségével, ahonnan az első vacsorameghívás előtt Barankovics izgatottan telefonált, hogy a taxi visszavitte őket a szállodába, mert a mi utcánk nem létezik! Akkor még a csupalépcső Via Baccio Pontellin laktunk, így ez egy kevéssé tapasztalt sofőr számára fejtörést okozhatott. Férjem természetesen azonnal elment értük. Attól az estétől kezdve a barátság megpecsételődött. A magas, elegáns, mindig kissé szomorúan mosolygó, de jó humorral megáldott Barankoviccsal és a halk szavú, szerény Líviával beszélgetéseket folytattunk, rendszerint nálunk, vagy ha ők hívtak meg minket, akkor a ma már nem létező magyar vendéglőben, a Tokajban. A késői órákban, amikor a vendégek nagyja távozott, a gazda, Partos András is odaült hozzánk beszélgetni.

Számunkra, az 1947-es háború utáni szabad választáson először szavazó akkori fiatalok számára Barankovics a legnagyobb magyar politikus, virtuális miniszterelnök volt, aki az oroszok megígért kivonulása után a nyugati demokrácia útjára vezeti majd az országot. A történelem kereke – mint tudjuk – másképpen fordult. Barankovics kénytelen volt menekülni, de soha nem adta föl politikai szerepét. Tartotta a kapcsolatot az ENSZ és a washingtoni kormány kelet-közép-európai „felelőseivel", és elképzeléseiről tájékoztatta a római jezsuita rendházban asszisztensként dolgozó P. Varga Andort, a politikus Varga Béla fivérét. Minden európai útja alkalmával felkereste a piarista rend „öreg bölcsét", Tomek Vince generálist. Ily módon bizonyos fokig vatikáni körökkel is kapcsolatban állt.

Barankovicsnak nem voltak illúziói, de tudta, hogy állandóan készenlétben kell állni, ha váratlan fordulat következik be a világpolitikában. És hogy mennyire igaza volt, azt az 1956-os forradalom és az 1989-es változások bizonyították be. Sajnos, nem érhette meg az oroszok kivonulását Magyarországról, pedig ez lett volna élete nagy elégtétele. Ízig-vérig politikus alkat volt, a szó legnemesebb értelmében. Magyarország egy Széchenyihez hasonlítható egyéniséget vesztett el benne, mert rendkívüli műveltsége, reális, de elmélyült gondolkodása, történelmi, teológiai-filozófiai felkészültsége, beszédkészsége – és nem utolsó sorban mély hite – mind arra predesztinálták, hogy egy nemzetet vezessen. Igaz keresztény volt, aki miután belátta, hogy életében már nem térhet vissza Magyarországra, minden erejével és tehetségével külföldről is igyekezett hazáját és az egyházat szolgálni.

Az emigráns élet egyik nagy ajándéka, a sok hátrány mellett, az, hogy a hétköznapok kisembere is megismerkedhet a „haza nagyjaival". Annak idején Budapesten nem is álmodtunk volna arról, hogy barátainak tekint majd minket Barankovics István, és hosszú levelekben számol be gondolatairól és politikai elképzeléseiről.

Szőnyi Zsuzsa

A szerkesztő megjegyzése

Köszönetet mondunk Szőnyi Zsuzsának az értékes, forrásanyagul szolgáló levelek közléséért. Ahol egy-egy szakaszt kihagytunk, így jelezzük: [. . .]. Néhány egészen személyes, olvasóink számára érdektelen részletről van szó. (Pl. a 2. levélben olasz gyártmányú, nagy szűrőbetétes pipát kér, vagy a 3. levélben kórházba kerülése részleteit mondja el.) A levelek – kettő, a 2. és az 5. kivételével – géppel íródtak. Megőriztük Barankovics helyesírását: pl. katholikus, canadai stb., tehát a leveleket betűhű közlésben olvashatják. Kivételt teszünk azokkal a hosszú magánhangzókkal (í,ú és ű), amelyeket az írógép betűállományában rövid változatuk helyettesít.

1. levél

New York, 1964. november 16.-án Kedves Zsuzsanna és Mátyás!

Betegségem az oka, hogy előbb nem írtam.

Visszaérkezésem után újra jelentkeztek igen fájdalmas és kimerítő fejfájásaim, melyek szinte teljesen munkaképtelenné tettek. Tetejébe még, doktorom, aki az itteni Fejfájás-Klinikát vezeti és aki ezeket a két-három évenként visszatérő fejfájás-hullámokat eddig mindig aránylag rövid kezeléssel megszüntette, távol volt. Csak a jövő héten fogom látni. Addig a tüneti kezeléssel kell beérnem, azaz a naponta kétszer-háromszor jelentkező fejfájás néhány órás megszüntetésével. A fejfájásnál is rosszabb a következménye: a vele járó kimerültség és munkaképtelenség. Engem mindenesetre jobban izgat a munkaképesség csökkenése, mint maga a fejfájás. S lehet valami igazság abban, hogy a munkaképtelenség okozta elégedetlenség és feszültség a fejfájás egyik oka lett.

Örömmel gondolok vissza a Magukkal töltött szép órákra. [...]

A római hűvös napok után különösen élvezem a szép new-yorki őszt. Eddig egyetlen igazán hűvös őszi napunk se volt. Napsütéses, enyhe idő, szelíd hervadás, és csodálatos színek. Nem kripta-lehelletű, mint a magyar november, s nem a halál hírnöke. Itt az ősz az élet része. A tél hirtelen jön: őszi estére téli reggel. Egyszer látniok kell...

Persze, még római élményeim hatása alatt vagyok. A római élmények még nem halványultak emlékekké, még melegen élnek bennem: a katholikus és a művészi Róma élményei egyaránt. És az itteni élmények nem ütköznek az ottaniakkal. Minden európai látogatásom után megerősödik az a meggyőződésem, hogy voltaképpen nem amerikai és európai, hanem euróamerikai kultúráról kellene beszélnünk.

Köszönet Mindkettőjüknek figyelmükért, kedvességükért és vendégszeretetükért. Nem utolsó sorban az örömért, amit a Magukkal való beszélgetések jelentettek nekem.

Mátyást szeretettel üdvözlöm.

Kezét csókolja hálás barátjuk

Barankovics István

2. levél

New York, 1965. március 24.

[...] A napokban Canadában, Torontóban és másutt jártam, előadásokat és beszédeket tartani. [. . .] Európában, Közép- és Délamerikában, és persze az USA-ban sok magyar telepet bejártam, de olyan intelligens, politikailag is pacifikált és fegyelmezett magyar közönséget, mint Torontóban sehol sem találtam. Titka a jezsuiták vezette magyar egyházközség, melynek nincsen párja a szabad világban. Vasárnaponként négy magyar mise van, mindig zsúfolt templommal és csaknem ezer áldozóval. Collectiójuk nem kisebb, mint a jó amerikai templomoké. Szombati magyar iskolát tartanak fenn, ahol a gyerekek magyar nyelvet, történelmet, irodalmat, éneket, földrajzot tanulnak. A magyar férfiak fiatal canadai feleségei, akik nem tudnak magyarul, vasárnaponként teadélutánra jönnek össze az egyházközség egyik kisebb termében magyarul tanulni. Az egyházközség házépítő szövetkezete 1957 óta 6 millió dollárt forgalmazott: így szereztek saját házat 1956-osok csaknem valamennyien. A szabad világ egyik legjobb hetilapja is Torontóban jelenik meg. A szélsőségek atomizálódtak: szervezetten már nem tudnak fellépni és megszelídültek, a háttérben maradnak, nem hangoskodnak. Nem csoda, hogy a canadai igazságügy miniszter nem fogyott ki a torontói magyarok dicséretéből.

Kb. egy óra hajtásnyira Torontótól, Hamiltonban is hasonló a helyzet. A torontói példa hat reájuk. Hamiltonban is jezsuiták – 1956-os fiatalok – vezetik a r. k. plébániát. Itt van egy magyar görög katholikus plébánia is, a legkisebbek egyike. Lelkész: Papp György prelátus, akit Rómából Maguk is ismernek.

Itt három kérdés áll előtérben: a) a néger ügy; b) a vietnami háború és c) az elnök belpolitikai programja, amit „Great Society"-nek neveznek (az idea Dewey-től, a filozófustól ered.)

A néger kérdés a sínen van: a megoldás felé fut. A fehéreknek legalább 70-80 százaléka az egyenjogúsítás és az egyenlő opportunitás mellett van. Meglepő a türelem és a megértés, amelyeket a fehérek a Dél néhány államának extremitásaival szemben mutatnak. És még meglepőbb a fehérek áldozatkészsége, mellyel a rendkívül költséges egyenjogúsítási néger mozgalmat támogatják. Az adományok nagyobb fele fehérektől jön. Nem ritka eset, hogy a tüntetők fele is fehér – a néger ügy mellett.

A lakosságnak túlnyomó nagy többsége helyesli az elnök vietnami politikáját, a „Great Society"-programnak pedig alig van ellenzéke.

Az esztendő nagy meglepetése azonban elsősorban Johnson teljesítménye. Népszerűbb, mint a választáskor, pedig nagyobb szótöbbséggel győzött, mint Eisenhower, a „háborús hős". Tekintélye és a beléje vetett bizalom a választás óta jelentékenyen nőtt, még a republikánusok között is. Meri használni Amerika enormis hatalmát, amit Kennedyről nem lehetett mindig elmondani. Oly kérdéseket tűzött napirendre, melyeket Kennedy – épp katholikus affiliációja miatt -ellenzett, pl. a vallásos iskolák federális segélyét. Sajnos egy téren nem hozott változást: a keleteurópai politikában.

Egy katholikus hír: Az amerikai sajtó nagy figyelemmel kíséri Pál pápa minden mozdulatát. Sajnos, nem sikerült szert tennie se János pápa népszerűségére (kinek lelki naplóját 17 folytatásban egy délutáni boulvard-lap hozta!), se XII. Pius nagy tekintélyére. Még katholikus lapokban is gyakran és nyíltan kritizálják fél-intézkedéseiért és hamletoskodásáért. [...]

3. levél

New York, 1967. március 1.-én

Kedves Zsuzsa!

Két levele fekszik itt válaszolatlanul. Egyik még 1966. áprilisában, a másik 1966. decemberében kelt.

Noha az elmúlt 10 hónapban sokkal többször gondoltam Magukra, mint régebben, mégis csak most, hogy minden (Lívia által túlszigorúan végrehajtott) orvosi restrikció alól felszabadultam, kezdem a félbe-szakadt levélrengeteg feldolgozását. De hadd tegyem hozzá: Maga az első, akinek írok.

1966. április 20.-án „massív szívattak" ért. Több mint hét hétig feküdtem kórházban. Aztán a hosszú és lassú felépülés s az utókúra jött, és orvosom csak most adott salvus conductust, azzal, hogy a régi tempóban dolgozhatom és a hízást gátló diétától eltekintve, úgy élhetek, ahogy kedvem tartja. Jól érzem magam, mindenesetre sokkal jobban, mint az utolsó tíz esztendőben bármikor.

A bajban nagy szerencsém volt, hogy az attak nem késett 24 órát. Másnap április 21.-én ugyanis Délamerikába akartam repülni, és aligha éltem volna túl, ha az attak a gépen ér.

Több éven át éreztem, hogy halálos fáradtságok és kimerültségi érzések lepnek meg, de nem szenteltem nekik különös figyelmet, mert pár órai teljes pihenés mindig regenerált. Mikor 1965 decemberében hazajöttem Rómából, két hétre el akartunk utazni. De hirtelen egymás után sürgős munkák szakadtak a nyakamba, melyekkel csak április elejére készültem el, mert nehezebben dolgoztam, mint régebben. El is határoztuk, hogy április közepén elmegyünk valamelyik napsütéses államba. [...] Elbeszéli a szívattak közvetlen előzményeit és lefolyását.

A kórházban mind testileg, mind lelkileg, mind szellemileg mindvégig kitűnően éreztem magamat. Még a mozdulatlan fekvést se éreztem kényelmetlennek. Az első hetekben a beszéd fárasztott leginkább, hát sokat olvastam és gondolkodtam. Orvosom, ki kitűnő szívspecialista, jóbarátom is. Pacientúrájában, melyhez Stevesontól európai politikusokig egész sor világhírű ember tartozott és tartozik, valószínűleg én sorolok az utolsó helyen. Megszokta, hogy intelligens emberekkel van dolga, tehát semmit se szépített. S ez bizonyosan előnyös volt számomra: nem ringattam magam hamis álmokba, s az igazság mindig jobb, mint a szép hazugság. Egyetlen pillanatig se voltam nyugtalan és jókedvemet sohase vesztettem el, ami orvosom szerint lényegesen hozzájárult felépülésemhez. A kórház egyike a legjobbaknak, még itteni standardok szerint is. Az ápolás elsőrangú volt, a nursek [ápolónők] intelligensek, kitűnően képzettek, fiatalok és szépek voltak, a fehérek és a feketék egyaránt. Semmi okom se volt panaszra. Mégis azt hiszem, hogy a gyógyító nyugalmat végső soron az a felismerés adta, hogy mindenen [túl] az emberi problémának csak egy igazi megoldása van: a kereszt akceptálása. Nem lázadó, hanem békés akceptálása. Orvos-barátom, ki nem hívő, ezt orvosi-psichológiai nyelven úgy fejezte ki, hogy a „tények intelligens elfogadása" gyógyító erővel bír, kivált az efféle szív-attaknál, melynek elsősorban psichológiai forrásai vannak, a fizikai túlerőltetés csak a végső csepp a pohárban. Az efféle szívattakot hossz[ú] feszültség „építi fel".

A kórházban volt időm és nyugalmam elgondolkodni ezekről a psichológiai forrásokról. Nem kétséges, hogy rendhagyó, sőt veszélyes időben vettem részt az otthoni közéletben. Mint egyik miniszter 1945 után mondta: aki ma politizál, annak tudatában kell lennie, hogy az akasztófa árnyékában politizál. Nem erényem volt, hanem velem-született tulajdonság, melyben semmi érdemem, hogy veszélyek idején nyugodt és hideg tudtam maradni, sőt ilyenkor mintha visszájára fordult volna egyébként sangvinizmusra hajló természetem. Az ellenség és az ellenfél bántalmaival szemben sohase voltam érzékeny. Egyszer az invektívákkal illető kommunista oldal felé ezzel a vihart keltő mondattal fordultam: „Nem vagyok olyan magas véleménnyel Önökről, hogy túlságosan fájna, ha Önök rossz véleménnyel vannak rólam." Viszont nagyon érzékeny voltam azokkal az ütésekkel szemben, melyek a „saját oldalról" jöttek, s ezekben nem volt hiány. Ami rosszabb, ezek az ütések gyakran nem nyilvánosak voltak, s így nem felelhettem reájuk. Azt hiszem, az attak „felépítésében" jelentékeny szerepet játszottak azok a méltatlan gyanúsítások, igazságtalanságok, sőt rágalmak, melyeket otthon és még egy ideig az emigrációban is egyes egyházi vezetőktől kellett elszenvednem. Mindaddig, míg a saját bőrömön nem tapasztaltam, nem hittem, hogy a hierarchikus kevélység és a politikai klerikalizmus a legrosszabb igazságtalanságok és méltatlanságok elkövetésére képes, főleg azokkal szemben, akik a kereszténység és az Egyház szolgálatát más utakon-módokon merészelik keresni, mint ők, akik a magisterium csalhatatlanságát „túlliberálisan" értelmezték. A modern lélektan felfedezései óta nem rejtély, hogy egyes egyházi személyek a libidó sexuálist nem szublimálják, hanem elnyomják és kompenzálják oly módon, hogy ezt az elfojtott energiát a libidó dominandi fokozására használják. Nem kétséges, hogy a hierarchikus gőg és a politikai klerikalizmus szorosan összefügg ezekkel a lélektani problémákkal, és jellemző a közelmúlt viszonyaira, hogy a mai napig nem akadt egyetlen katolikus psichológus sem, aki a hierarchikus gőg és politikai klerikalizmus psichológiai gyökereit felfedte és elemezte volna. Talán most, hogy a Zsinat egy kis szabadságot hozott, erre is sor kerül. Kár, hogy nem 20-30 évvel korábban került sor reá! [...]

4. levél

1968. szeptember 12.-én

Kedves Zsuzsa!

Az udvariatlanságért, hogy igen kedves soraira ilyen késve válaszolok, bocsánatot kérek. [...]

A Rómában, illetve a Róma mellett tartott Pax Romana-Kongresszusról Targonski Györgyéktől eléggé részletesen és, azt hiszem, hűen értesültem. A Pax Romana magyar tagozatának legnagyobb teljesítménye a MÉRLEG, melyet ma a legjobb és legszínvonalasabb magyar nyelvű folyóiratnak tartok. Hazaküldése a legfontosabb emigráns katholikus misszió. Nem bánnám, ha a katholikus Egyházon belüli, főleg theológiai kontroverziákkal nyíltabban és merészebben foglalkoznék. De megértem, hogy még mai középutas magatartásuk is sok és kellemetlen ellentmondást vált ki magyar katholikus konzervatív körökben, aminek következtében lemondanak a kontroverz kérdések nyíltabb és merészebb bemutatásáról. Így is visznek haza egy kis friss levegőt...

Juhász Vilmos halála nagy, a szó szoros értelmében pótolhatatlan veszteség volt számomra. Sohasem volt sok barátom, és Vele az utolsók egyike távozott el. Tavasszal egy kis litografált füzetet adtunk ki emlékére, mely az én itteni emlékbeszédemet is teljes terjedelmében közölte, eléggé nehezen olvashatóan. Egy példányt küldettem Magának, még a tavaszon. Ha nem kapta meg és érdekli, szívesen pótolnám.

Vilmos, munkahelyén is pótolhatatlannak bizonyult, tekintettel az emigráció rendhagyó viszonyaira. Noha nyugdíjba ment, hetente 2-3 napot hivatalában töltött volna, mint tanácsadó. Ez volt az egyetlen gyakorlatilag lehetséges megoldás a jelenlegi viszonyok között, hogy a könyvakció megfelelő folytatását biztosíthassuk. Halála után e szerepre nem találtunk megfelelő személyt. Mr. Reisch éveken át Vili famulusa volt; az adminisztratív ügyeket intézte. Úgy tudom, hogy tisztességes, szorgalmas ember, aki egy emigráns klikkhez sem tartozik. Magyar nemzetiségű, de iskoláit külföldön végezte. Apja a svájci magyar követségen irodaigazgató volt Bessenyey György követsége idején. Azt hiszem, Bessenyey hozta be a Free Europe Committeehez. Mr. Reisch azonban tehetség, műveltség, intellektuális terepismeret szempontjából messze Vilmos mögött áll. A könyvakció különben per longum et latum tartani fog.

Pilinszkyt, sajnos, személyesen nem ismerem, amit komoly veszteségnek érzek. Csak verseiből és spirituális írásaiból alkothattam képet Róla. A legkülönb élő magyar katholikus költőnek tartom, s a legkülönb spirituális publicistának is. Az Új Ember által közölt kis spirituális írásai a modern magyar elmélkedési irodalom gyöngyei. (Mellesleg: Vilmossal három könyv kiadását terveztük halála előtt. Egyik lett volna Pilinszky elmélkedéseinek gyűjteménye, amelyet Vili szerkesztett volna. A másik tőlem egy kötet „Kereszténység és antiszemitizmus" címmel, a harmadik Vilmosnak élete főműve, melyhez halála előtt is rendezte jegyzeteit. Terveztünk egy negyedik kötetet is; a modern katholikus theológiai irodalom szellemében és javából. Magyar Katholikus Évkönyvet akartunk kettesben szerkeszteni. Mindez kútba esett.)

Rónay György a Néppárt képviselője volt, azaz egy párton álltunk. Azt gondolom, barátok is voltunk. Én mindenesetre igen magasra becsültem intellektusát, kitűnő szónoki képességét és becsületességét. Nemcsak nekem, Sík Sándor közös barátunknak is az volt a véleménye, hogy Rónaynál különb katholikus esszéistánk még nem volt. Sajnos, legtermőbb éveiben csendre, s attól tartok passzivitásra, volt kárhoztatva. Különb képességű esszéista, mint aminek írásai mutatják. Legázolt vetések ritkán hozzák meg az igazi termést. Pilinszkyvel együtt nagyobb keresztény missziót töltenek be Magyarországon, mint a fél klérus. Leveszem a kalapom előttük. [...]

Peskó Zoliéknak szeretnék gratulálni a kis Eszterhez. Sokszor gondoltam Reájuk. Megszerettem őket, s hiányoznak. Címét nem tudom. De ha megengedi, Magához küldeném a Nekik szánt levelet. (Mihelyt időm engedi; – túl sok a restanciám.)

Remélem, kellemesen nyaraltak. Mi április elején voltunk Floridában St. Augustineban, amely Amerika legrégibb városa. Szépen konzerválták a várat, az erődítményt, néhány házat. Már olyan meleg volt, hogy a tengerben fürödhettünk. A tavasz itt szokatlanul szép és hosszú volt. Máskor a télre szinte egyik napról a másikra berobban a nyár. Az idén a nyár sem volt elviselhetetlen. Most megyünk el pár napra Virginiába a tengerpartra, és közben megnézzük Villiamsburgot, ahol egy első-településű városkát épen megőriztek, illetve restauráltak. Később még pár napot pihenünk valahol.

Igen jól esett, hogy gondoltak rám. Én is gyakran nosztalgiával nézek vissza a pezsdítő és kellemes beszélgetésekre, melyeket Rómában folytattunk, és a fiatalokra, akik igen mély benyomást tettek reám, nemcsak engem fiatalítottak meg, de Magyarország jövőjébe vetett reményemet is megerősítették. Jól esnék felvenni az elejtett fonalat. De nem hiszem, hogy egyhamar sor kerülhet európai útra. Egyfelől nem igen van olyan esemény, mely útjaim finanszírozóit érdekelné, másfelől magát az utazást se élvezem már úgy, mint régen, s ezért talán nem is nagyon voltam rajta, hogy alkalmat teremtsek reá. Az elmúlt évben egy ízben módom lett volna Európába utazni pár napra. De Lívia annyira aggódott, hogy a lehetőséget átjászottam másnak.

Bevallom, sokkal kevésbé vonz ma Európa, mint még akár 4-5 évvel ezelőtt is. Csak az ottani barátok vonzanak, akik közt Maguk az elsők. Mikor Európát mondok, beleértem a Vatikánt is, ahol a reakciós-konzervatív erők felülkerekedése legázolta legszebb reményeinket, melyeket a Zsinathoz, mint NYITÁNY-hoz fűztünk. A múlt nehezen hal meg. Az a dinamizmus pedig, mely Európát a második világháború után új életre keltette és megfiatalítani látszott, és amely a fejlődés meredekjén felfelé vitte, elvesztette régi lendületét. A múlt itt is nyomasztó teherként kelt életre. De Gaullenak sikerült a 19. századi nacionalizmus, a klasszikus machiavellizmus és a mai valósággal nem korrespondáló francia nagyhatalmi igény szentségtelen háromságával elállni az európai fejlődés útját és még inkább az euroamerikai civilizáció hatalmi, gazdasági és politikai kibontakozását, mely szükségképpi előfeltétele lett volna a keleteurópai országok belső re-westernizálásának. Ez volt – az előreláthatatlan történeti sanszot nem számítva – az egyetlen reális remény. De még ebben az esetben sem látszott valószínűnek, hogy a Szovjetunió a saját katonai és külpolitikai orbitjából kieressze a keleteurópai országokat. Mint talán még emlékezik reá, én Magyarország jobb jövőjét illetően reményemet elsősorban az európai egységesülés előrehaladásába és az euroamerikai civilizáció strukturális kiépítésébe helyeztem (más szóval: az atlanti közösség fokozatosan intézményes kiképzésébe). De Gaulle és a franciák, akik a megújrázhatatlan múlt bűvöletében élnek és ennek éppúgy foglyai, mint a kommunisták a maguk ideológiájának, nemcsak ezeket a reményt adó folyamatokat állították meg, de az európai és az atlanti közösség már kialakult intézményes formáinak felbontásával vagy fellazításával egyenesen a Szovjetunió kezére játszottak (noha akaratlanul), – a Szovjetunió kezére, éppen akkor, amikor a Szovjetunió külső cselekvőképességét nemcsak az amerikai világgazdasági és katonai megerősödés korlátozta, hanem a szovjet orbiton belüli hasadások, ellentétek, nyugati fermentumok és a lenyomott népek szabadságigényének feltörése is. Egy Egységes Európa, mely Amerikának nem szubordináltja vagy függvénye, hanem erős partnere, sőt egészséges versenyt stimuláló társa, ellenállhatatlan nyomást (nem katonait!) és főleg vonzást gyakorolt volna az összes szovjetizált népekre, beleértve magát az orosz népet is, s elindított volna egy folyamatot, meggyorsította ezeknek a népeknek belső demokratizálását. A degaullei francia koncepció belső ellentmondása abban van, hogy kizárólag egy egységes Európa lett volna képes Amerika partnerévé emelkedni az atlanti közösségen belül, viszont egy szétlazított Európa, az amerikai gazdasági hatalomnak fölénye és sajátosan európai befolyása következtében, egyre inkább szubordinált és kiszolgáltatott helyzetbe kerül Amerikával szemben, ami se a világnak, se Európának, se a nyugati civilizációnak, se Amerikának nem érdeke. Hogy az amerikai gazdasági hatalom milyen óriási, leginkább a vietnámi háború mutatta meg, mely évi 30 milliárd dollárba kerül, most már évek óta, és ezt az amerikai gazdasági élet úgy bírta és bírja, hogy nemcsak a belső fogyasztás és a kivitel emelkedett, hanem ugyanezen évek alatt évente milliárdokkal emelték a kulturális és egészségügyi kiadásokat, s más polgári benefiteket is. Mivel ma gazdasági izolacionalizmus nem lehetséges, hacsaknem az izolálódó ország életszínvonalának jelentékeny leszállítása árán, ilyen enormis gazdasági hatalommal szemben nem védekezés a nacionalizmus.

Ha nem olvasta volna, melegen ajánlom, hogy elolvassa a kitűnő francia baloldali publicista könyvét. Servan-Schreiber „The Americain Challenge" (franciául: Le Défi Américain) című könyvére gondolok. Ebből látni fogja, hogy mindaz, amit Amerika gazdasági hatalmáról általában és sajátosan Európában, valamint Európa gazdasági elmaradtságáról annak idején mondtam, nem volt túlzás. Servan-Schreiber nemcsak állítja, de adatokkal is valószinűsíti fő tételét: ha Európa az egységet meg nem valósítja és a saját modernizálását végre nem hajtja, akkor könnyen lehetséges, hogy 15 esztendőn belül a világ harmadik ipari hatalma – Amerika és a Szovjetunió mellett – nem Európa lesz, hanem az amerikai ipar Európában.

Itt sok olyan esemény történt vagy van folyamatban, ami talán érdekelné. Röviden csak a néger kérdésről, Vietnámról és az elnökválasztásról.

A néger-fehér probléma megoldása és prófétálása azért is igen nehéz, mert a történetben nincsen rá precedens, amelytől tanácsot lehetne kérni. Az emberi történetben első ízben történik kísérlet arra, hogy egy fajilag pluralista társadalmat alakítsanak ki, azaz egy olyan fajilag heterogén társadalmat, melyben egy jelentékeny (10%-os) színes kisebbség és egy fehér többség békés és kreatív coexisztenciában él, nem alá- és fölérendelés alapján, hanem az emberi méltóság modern követelményeinek tiszteletbentartása, a jogok és opportunitások egyenlősége alapján szabadság-elvű demokráciában. Eddig a történetben csak a fölé és alárendeltség alapján éltek különböző fajok olyan országokban, ahol az egyik faj nem volt elhanyagolható (azaz társadalmi problémát nem jelentő) kisebbség, vagy többség volt ugyan, mint a kolóniákban és dominiumokban, de a hatalmat egy fegyverre támaszkodó kisebbség gyakorolta. Valódi értelemben vett fajilag pluralista de egy társadalmat most készülnek itt kialakítani az egyenlőség és szabadság alapján. Valóban, páratlan történelmi dráma, amelyben személyes tragédiák, véres konvulziók kikerülhetetleneknek látszanak. Mégis, most inkább, mint bármikor, azt hiszem, hogy nemcsak úton vannak a jó megoldás felé, de hatalmas lépéseket is tettek feléje.

Bármilyen hangos a vietnámi háború ellenzéke, Amerika nem fog olyan megoldást elfogadni, mely Dél-Vietnámban kommunista hatalomátvételhez vezetne. Az elnöknek enormis hatalom van a kezében, de a közvélemény itt olyan nagy hatalom, hogy ellene tartósan lényeges kérdésben egyetlen elnök sem tud cselekedni. A közvélemény túlnyomó többsége pedig nem hajlandó olyan megoldást elfogadni, mely kommunista uralomhoz vezetne Dél-Vietnámban.

Az elnökválasztás kimenetele teljesen bizonytalan. Ma nem lehet tudni, hogy Nixon győz-é, vagy Humphrey? Külpolitikában annyi a különbség köztük, hogy Nixon merevebben antikommunista, vagy – mondjuk a divatos szóval – kevésbé flexibilis a kommunistákkal szemben, mint a demokrata elnökjelölt, s ez természetesen azt is jelenti, hogy Nixon erőteljesebben lépne fel Vietnámban is. A harmadik elnökjelölt, Wallace reakciós, négerellenes és a külpolitikában izolacionista hajlamokkal tetézett antikommunista, azaz Nixontól antikommunizmus tekintetében jobbra áll, de ugyanakkor pl. a külföldi segélyeket apasztaná, viszont Vietnámban eskalálna, nem deeskalálna. Wallace antikommunizmusa azonban át van szőve irracionális elemekkel, s épp ezért a kommunisták kezére jár. Wallace mindkét elnökjelölt-társától szavazatokat vesz el. Ha a polloknak hinni lehet, megkaphatja a szavazatok 15-18 %-át. Ha ez történik és ha sokan távolmaradnak az urnáktól, könnyen megeshet, hogy egyik jelölt se kapja meg a szükséges többséget, amely esetben a képviselőház fogja a következő elnököt megválasztani. Senki se tudja előre megjósolni, hogy ez esetben Nixont vagy Humphreyt választanák-é meg? Nem kétséges, hogy Nixon is, Humphrey is tehetséges és becsületes emberek. Humphrey azonban nemcsak progressziós múlt és kormányzati tapasztalatok, hanem tehetség, politikai és szónoki képesség, valamint kezdeményezés és előrelátás szempontjából is Nixon felett áll. Nixon sem az ma, mint 1960-ban volt, amikor pár ezrelék szavazattal maradt le Kennedyvel szemben. A réginél higgadtabb, tapasztaltabb, kevésbé partizán, bölcsebb, felelősségtudóbb képet adott most magáról.

De tán az itteni eseményeknél is jobban érdekel ma a pápa magatartása és ennek befolyása a katholicizmusnak s elsősorban az amerikai katholicizmusnak jelenére és jövőjére. Az én véleményemnek nincs súlya. Elég ennyit mondanom: A Humanae Vitae enciklikát olyan szerencsétlenségnek tartom, mely egy erkölcsi Galilei-ügyként fogja terhelni a katholikus egyházat. [. . .] Az én véleményem azonban nem érdekes. Magát az Enciklikát, noha könnyű lenne, bírálni se akarom most. Csak a visszhangjáról néhány szót. A közvéleménykutatás azt mutatja, hogy a templomjáró amerikai katholikusoknak túlnyomóan nagy többsége vagy kineveti, vagy visszautasítja, vagy helyteleníti az Enciklikát és a tilalmat illetően a pápai utasítás helyett a saját lelkiismeretét akarja követni, de az Egyházat nem hajlandó elhagyni. Több mint 600 amerikai theológus, filozófus és kánonjogász (mind gyakorló katholikusok és köztük van Amerikának – kevés kivétellel – minden kiválóbb theológiai tanára vagy civil theológusa) írta alá az Enciklikának ellentmondó vagy enyhébben fogalmazva: a személyes lelkiismeret döntését a pápai ukáz fölé helyező véleményt. Ha ezeket a theológusokat megbüntetik, Amerika szemináriumai és egyetemei legkülönb theológusaikat vesztik el; igen valószínű, hogy a theológiai hallgatók száma jelentékenyen csappanni fog. Nagyon valószínű, sőt bizonyos, hogy az ú. n. underground-egyház hatalmasan meg fog nőni. Mint bizonyára hallotta, itt underground-egyháznak nevezik azokat a katholikus csoportokat, akik maguknak keresnek egy megfelelő lelkipásztort, aki lakásukon vagy clubbokban mond misét, stb. Ezek között vannak a legkülönb katholikusok közül igen sokan, különösen a legtehetségesebb és leglelkesebb fiatalok, általában az amerikai katholicizmusnak intellektuális elitje, mely – merem mondani – kiváló theológiai műveltséggel rendelkezik, köztük sok civil és nő theológiai doktor, akik a reformok legáldozatkészebb sürgetői és megvalósítói voltak. A hivatalos egyház könnyen abba a helyzetbe juthat, hogy szellemileg elszegényedik, mire felébred. A felháborodás nem is annyira az Enciklika tilalmának szól, mint inkább annak, akit az Enciklika revelált a collegialitásnak, a személyes lelkiismeret jogának, a pápai tanító autoritás antidemokratikus gyakorlásának, a hívők véleménye súlyának és jelentőségének, a II. Vatikáni Zsinat szellemének, a legkülönb theológusok véleménye jelentőségének, a nők helyzetének (végtére a hívőknek jó fele nő, s az Egyház még most is középkori kondiconáltsággal kezeli őket) és hasonló, az Enciklika által kifejezetten nem is említett kérdéseknek vatikáni értelmezése és kezelése tekintetében. Röviden: Pál pápa enciklikája, mely egy alárendelt kérdést akart – noha hibásan, az én véleményem szerint – nyugvópontra juttatni, felidézte a pápai autoritás olyan krízisét az Egyházon belül, amire a reformáció óta aligha volt példa. S tán ebből a szempontból az Enciklika hasznos lehet. Nevezetesen, ha a pápai autoritás és az említett problémák tisztázó vitájához vezet. [...]

Hogy Amerikán kívül mi a helyzet, erről csak hírlapokból értesültem. Amit írtam, itteni megfigyeléseimen alapul. Nyilván nem gondolt a pápa amerikai híveire, mikor azt mondta, hogy a katholikusok túlnyomó többsége helyesli az Enciklikát. Ha ellenkezőképpen informálták, akkor félrevezették, ami nem lepne meg. [...]

Jegyzetek a 4. levélhez

Rómában 1968 húsvétja hetében az Albanói tó mellett tartotta kongresszusát a Pax Romana egyetemi mozgalom magyar részlege. Az előadók között volt Kerényi Károly és Cs. Szabó László; rajtuk kívül még több ismerősünk részt vett az előadásokon. 1968-as levelemben erről számoltam be.

A Mérleg c. negyedéves magyar digestet a Pax Romana-tagok indították el Münchenben. Főszerkesztője kezdettől fogva mostanáig Boór János.

A Juhász Vilmosék által elindított, az amerikai Litterary Advisory Council által finanszírozott könyvakciónak római képviselői voltunk. (Ennek központi adminisztrációját vette át később Alfred Reisch New Yorkban.) A könyvakció – filozófiai, irodalmi, politikai és vallásos művek hazajuttatása – igen jelentős volt az elmúlt évtizedekben, amikor a szellemi vasfüggöny is létezett. A nagyvilág szellemi-politikai-kulturális életéről e könyvek adtak tájékoztatást honfitársainknak, akik külföldi, római látogatásuk alkalmával nálunk hozzájuthattak e könyvekhez, valamint különféle folyóiratokhoz (Mérleg, Katolikus Szemle, Irodalmi Újság stb).

Úgy emlékszem, levelemben írtam Pilinszky Jánosról és Rónay Györgyről, akikkel akkoriban ismerkedtem meg Rómában. Rónay Györgyöt P. Szabó Ferenc hívta meg a Vatikáni Rádióhoz, ahol 1968. nyarán egy előadássorozatot tartott „Keresztény szellem és életérzés a mai magyar irodalomban" címmel. P. Szabó mutatta be Gyurkát és feleségét, Nellyt egy vasárnap este. Egy-két napig Rómát jártuk, megmutattam nekik a város nevezetességeit. Attól kezdve jóbarátok lettünk.

Peskó Zoltán karmester a budapesti Zeneakadémián, majd Rómában a Santa Cecilia konzervatóriumban végezte tanulmányait. A milánói Scalában dolgozott 1968-ban, amikor felesége és pár hónapos kislánya, Esztike nálunk lakott. Barankovicsék látogatása egybeesett a kis Eszter keresztelőjével, amelyre Zoltán is Rómába érkezett. Mi voltunk a keresztszülők, és a bencés atya, Békés Gellért keresztelte a közeli ősi San Saba-templomban.

5. levél

1969. dec. 15. Kedves Zsuzsa és Matyi,

Olvastam, kedves Zsuzsa, a Katholikus Szemlében közölt kitűnő cikkét: gratulálok! – A Szemle egyre jobb; Békés Gellért cikke, mely eddig a lap legprogresszívebb közleménye, remélem, nem elszigetelt jelenség, hanem irányt jelent. Én az egyházi reformot illetően messze túljutottam azon, amit a Zsinat előtt írtam, s talán ez is az oka, hogy szinte semmit sem tudtam azóta publikálni az idevágó kérdésekről. Amit, a nevelés visszatartó hatása alatt, 7 évvel ezelőtt reformnak hittem, ma szinte megmosolyogni való, – olyan kevés és olyan csekély. A Zsinat legnagyobb jelentősége az én számomra is az, hogy végre a saját gondolataimat merem gondolni és leírni, ha van rá időm. A magyar katholikusok azonban – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – annyira a múltnak a foglyai, hogy a publikálás pusztába kiáltó szó lenne. A doktrinális kérdések is érdekelnek, de mégis elsősorban az a probléma-kör, melyet – röviden és jobb szó híján – az Egyház „demokratizálásának" neveznék. Viszont a magyar katholikusoknak, kivált a magyar katholikus hierarchiának és középosztálynak sohase tartozott erősebb oldalai közé az „amit demokráciának, demokratikus szellemnek, gondolkodásmódnak és érzületnek nevezünk", s ez így van az emigrációban, a külföldi magyarokat illetően is. A Katholikus Szemle is ezt nyögi. Békés Gellért becsületes és haladó szándéka ezen kevéssé tud változtatni. – Ezt nyögi még ma és még otthon is, a Vigilia is, a nagyon tehetséges és igen becsületes Rónaynak haladó gondolkodása ellenére: a múlt, a magyar katholikus múlt kölönce minden merészebb és jövőt anticipáló gondolatnak szárnyát lehúzza. A mai magyar püspökök gyalog-szellemek, s nemcsak a viszonyok miatt olyanok, aminők. Tőlük ugyan Rónayék a gondolkodási bátorságra suggestiót nem várhatnak, talán még türelmet sem. A magyar katholikus szellemnek elmaradottsága akaratlanul is segít a kommunisták pusztító munkájában. Lehetetlennek tartom, hogy ezt olyan ember, mint Rónay ne tudná. Tudja, de csak azt teheti, amit a hazai katholikus viszonyok megengednek (nem szólva a kommunista diktatúra-okozta limitációkról). – Számomra csak a „szerző kiadása"-publikálás maradt, – ha volna rá pénzem. Hatása ugyan nem lenne, legfeljebb negatív, de legalább azt erezném, hogy „dixi et salvavi animam meam".

Ne higgye azonban, hogy kedvetlen és szárnyaszegett vagyok: Remélem, a jövő év több és jobb munkára nyit alkalmat. Az amerikai katholicizmus erjedése, mely máris több szép eredményt hozott, felvillanyozóan hat reám. Talán azon a depresszív perióduson is túljutottam, mely munkára nem stimulált. Optimistábban tekintek az új év elé, legalábbis egyéni szempontból.

A püspöki szinódus kellemes csalódást hozott, noha csiga-lassúsággal mennek a dolgok előre, – de legalább most előrementek. A Szentszéknek a katholikus—zsidó ökumenizmusról kiadott legújabb nyilatkozata is egy lépés előre. S vannak más biztató jelek is, hogy az Egyház végre kezd belépni a modern mába.

Ami a magyar ügyet illeti, a legújabb nyugat-keleti kezdeményezések mellett talán a legjelentősebb lehet az a kremlini belső hatalmi csata, melynek kitörését több kitűnő kremlinológus 1970-re várja, mások esetleg 1971-re. De a legkülönb kremlinológusok egyetértenek abban, hogy 1-2 éven belül, s tán hamarabb is, előre-nemlátható eseményektől függően, a moszkvai vezetés komoly belső válság előtt áll. Ennek hatása a magyar helyzetre kiszámíthatatlan, de szinte lehetetlen, hogy a magyar helyzetet érintetlenül hagyja majd a válság kisugárzása. Az biztos, hogy a Szovjetunióban az utolsó pár évben nagyobb arányú volt a restalinizáció, mint azt a kívülállók sejtették.

Boldog karácsonyt és jó újévet kívánunk Mindkettőjüknek!

Matyit üdvözlöm. Kezét csókolja

Pista

Bartóky [= Szőnyi] Zsuzsa: Egy jámbor keresztény kalandja (Ignazio Silone drámája). Katolikus Szemle 21 (1969) 45–253.

6. levél

New York, 1971. július 26.

Kedves Zsuzsa!

Szeretettem volna hosszabb levelet írni és így a feledhetetlen római beszélgetéseket folytatni. Most azonban az időm kevés, s ezért ne vegye rossz néven, ha in medias res kérésemre térek.

Régi, jó barátom, Dr. Frey András nemsokára Európába, majd a Közel-keletre utazik, ahonnét visszafelé egy napra Rómában is megáll. Szeptember 17-én, pénteken érkezik Rómába, ahol a Pace Elveziában száll meg. Rómában sokszor járt, Ciceronera nincs szüksége. Szeretne azonban olyan római magyarokkal találkozni, akik az ottani magyarok helyzetéről és az olasz viszonyokról tájékoztatni tudják. Csak Magukat tudtam ajánlani, akiktől tárgyilagos képet kaphat, bízván közismert nagylelkűségükben is, mellyel a magyar zarándokokat fogadni szokták. Nem vacsora-meghívásra gondolok, hanem csak találkozásra, úgy, ahogyan Maguknak a legmegfelelőbb.

[. . .] A találkozás a Maguk számára is érdekes lehet. Ama kevés magyar amerikai közé tartozik, akinek véleményét fontos kérdésekben ki szoktam kérni, noha nem mindig értünk egyet, ami barátságunkat nem érinti. Hálás lennék, ha módjuk volna Vele találkozni.

Matyinak gratulálok kiállítási sikeréhez. Hol töltik a nyarat?

Mi nemsokára Svájcba megyünk és csak szeptemberben jövünk vissza. Máshová azonban nem mehetünk Európában. Mindketten sajnáljuk, hogy nem láthatjuk Magukat. Ha egyszer ideje lesz, írja meg, mi újság Rómában, s hogy miképpen látja az olasz helyzetet?

Lívia csókjait és üdvözleteit küldi. Mindkettőjük szívességét előre is köszönöm. Matyit barátsággal köszöntve, kezét csókolja hálás barátsággal

Pista

Jegyzetek a 6. levélhez

Barankovics e levele törzsrészében bemutatja Frey Andrást, aki 1971 szeptemberében felkeresett bennünket. Frey Andrást futólag még Budán ismertük meg 1947-ben, Szabó Lőrinc lakásán, ahol a költő baráti körének verseit olvasta föl. Már akkor nagyon rokonszenvesnek találtuk, és ez a benyomás a római látogatás során még inkább megerősödött.

Barankovics halála után Frey András szép megemlékező cikket írt róla, amelynek kéziratát 1974. dec. 17-én Bejrútból kelt leveléhez mellékelte, hogy továbbítsam Békés Gellértnek, ha esetleg az előző példányt nem kapta volna meg. A tanulmány megjelent a Katolikus Szemlében (26, 1974, 245–249) „Szellemi önvédelem. Barankovics István emlékezete" címén – Barankovics jellemzése nagyon találó, pl. ez a szakasz:

[. . .] Barankovics azt tartotta, hogy sem az oroszok távozásában, sem abban nem lehet bízni, hogy a nyugati kormányok akár csak enyhíteni igyekeznének az orosz nyomáson, ő idejében vette észre, hogy teljesen és hosszú időre vagyunk kiszolgáltatva Moszkvának.

Hogy maga Barankovics milyen megállapodásra törekedett volna a kommunista állammal, azt abból a tanulmányból is látni, amely 1963-ban jelent meg NewYorkban ezzel a címmel: A katolikus hit és az Egyház helyzete Magyarországon. "

A vallásüldözésnek és a békepapok bűneinek leírásához Barankovics ezt fűzte hozzá: ,Az Egyház és az állam között eddig létrejött megállapodásokat a virtuálisan fogoly püspökök kötötték . . . nem szabad akaratukból, hanem ellenállhatatlan kényszer hatása alatt. . . A fogoly és az azilumban élő Mindszenty bíboros az aktív egyházi ellenállásnak világszimbóluma. Megbízható értesülések szerint a magyar nép többségének ma is ő a magyar nemzeti, vallási és morális ellenállásnak legfelső megszemélyesítője... [Moszkva és Budapest] az Egyház sanyargatásával a Vatikántól ki akarja kényszeríteni a Mindszenty-ügynek kommunista szempontból előnyös megoldását." (16–17. old.)

Ezt Barankovics 1963-ban írta! [. ..]

Medve Zoltán

„SZIGORÚAN TITKOS" Ami a legvaskosabb párttörténetből és Lenin összes műveiből is kimaradt

Mottó:
A múltat nem eltörölni, hanem
feltárni kell

A februári polgári demokratikus forradalom az orosz ortodox egyház számára megadta azt a lehetőséget, amelyre Nagy Péter óta várnia kellett: összehívta és megtarthatta – az ideiglenes kormány engedélyével – az Orosz Pravoszláv Egyház zsinatát (1917–1918), amelyen, miközben már és még folyt a harc a szovjetek hatalmáért, a szent életű vak sztarec, Alekszij, az Üdvözítő Krisztusról elnevezett székesegyházban a három jelölt közül Vaszilij Ivanovics Belavin, szerzetesi nevén Tyihon moszkvai metropolita nevét húzta ki, és Isten áldását kérte az új pátriárkára és a vezetése alá került egyházra.

Tyihon pátriárka személyét és tevékenységét a hivatalos szovjet állásfoglalás a rendszer ellenségeként értékeli, akit bírósági eljárás alapján elítéltek, és házi őrizetbe vettek, s aki később beismerve bűnösségét kegyelmet kért, és a Legfelsőbb Bíróság 1924-ben szabadon bocsátotta." (Nagy Szovjet Enciklopédia.)

Pimen pátriárka Alceste Santininek adott interjújában (Ezeréves az orosz egyház, 1988) enyhén bíráló megjegyzései mellett pozitív jellemvonásait emeli ki, ezek között a szovjet rendszerrel történő „megbékélését" is.

Az 1000 éves orosz kereszténység (1988) c. kiadványban dr. Selmeczi János elsősorban szintén a modus vivendi elfogadását, a szovjet rendszer elismerését tartja kiemelendő tettének.

A napjainkban hozzáférhető dokumentumok alapján L. Regelson (Tragegyija russzkoj cerkvi, Paris, 1977), V. Karpec és V. Kozsinov (Nas Szovremennyik 1990/4.) reális képet festenek Tyihon pátriárka személyéről és tevékenységéről. Megítélésük szerint a főpap az orosz pátriárkák egyik legjelentősebb és legkiemelkedőbb személyisége volt, aki a legbonyolultabb körülmények között és a legzavarosabb időben vette át az egyház vezetését. Mint aszkéta szerzetesnek és főpapnak a böjtölés és imádság volt a mindennapi kenyere; politikai meggyőződése alapján monarchista, de elveti az egyházat megalázó szinodális vezetést, és a „szent kettős hatalom" híve. Ebből a felfogásból következik, hogy a lelki hatalom, azaz az egyházra bízott hit és erkölcs tanítása, a gyakorlati életben történő megvalósítása az egyház hatáskörébe tartozik, ebben a ténykedésében az egyház szuverén, nincs alávetve az állami, a cári hatalomnak, amelynek feladata az elmondottakból levonható következtetések alapján az emberek földi boldogulásának a szolgálata. Rendkívül érdekes módon, mintegy az egyház vezető szerepéről vallott felfogását és várható tevékenységét előre jelezte az a tény is, hogy elődeinek felpróbált főpapi süvegei közül egyedül az egyház szabadságát és tekintélyét az utolsó lehetőségig védelmező Nyikon pátriárka koronája volt jó méret szerint a fejére.

Lényegében nem volt lehetősége a felvilágosult abszolutizmus gúzsba kötötte szinodális egyház és állam viszonyának a konstantini „symphonia" elv alapján történő rendezéséhez (megválasztása november 18-án volt), minthogy az új szovjet hatalom erre nem tartott igényt, ugyanis egyoldalú intézkedéssel már két hónap múlva közzétette rendeletét az egyház és állam különválasztásáról, amely többek között kimondja, hogy „egyházi és vallásos társulatok nem rendelkezhetnek tulajdonnal"; „az Oroszországban létező összes egyházi és vallásos társulatok minden vagyona közvagyonnak nyilváníttatik." A közvetlenül istentisztelet céljára szolgáló épületeket és tárgyakat a helyi vagy a központi államhatóságok külön határozattal díjmentesen bocsátják az érdekelt vallásos társulatok rendelkezésére (F. Fjodorov: Vallás és egyház a Szovjetunióban, Szikra Könyvkiadó, 1944). Az is azonnal nyilvánvalóvá vált, ami a későbbiek folyamán meg is fogalmazódott, hogy „a vallásgyakorlat szabadsága és a vallásellenes propaganda szabadsága minden polgár elismert joga ". A vallásos propaganda viszont, természetesen, szigorúan tiltott.

Tyihon jól ismerte a szinodális orosz egyház szabadságának bizonyos korlátozását, az ebből adódó nehézségeket (pedig a rendszer nem volt sem antiteista, sem ateista), hiszen hazájában papnevelő és püspöki tevékenységet is folytatott – ugyanakkor hosszú éveket töltött egyházi vezetőként polgári demokráciában is (az USA-beli orosz pravoszláv egyház püspöke volt), ezért 1918. április 5/18-án (a kettős dátum a Julián-naptár és Gergely-féle naptár közötti különbséget mutatja) a zsinat a pátriárka javaslatára határozatot hozott „A Pravoszláv Egyház ellen foganatosított üldöztetésekkel kapcsolatos intézkedésekről", amelyben elrendelte, hogy január 25-én Vlagyimir metropolita az összes új orosz vértanúról és hitvallóról (számuk már ezernél több volt) gyászszertartás keretében megemlékezést kell tartani.

1918 júliusában Jekatyerinburgban (1924-től Szverdlovszk) kivégezték a cári család tagjait. Erről az eseményről prédikációjában a pátriárka így emlékezett meg: „Bizony, nagy fájdalmunkra és szégyenünkre megértük azt az időt, amikor Isten parancsának nyilvános megszegése nemcsak, hogy nem számít bűnnek, hanem törvényes eljárásnak minősül. A napokban borzasztó dolog történt: agyonlőtték a volt uralkodót, Nyikoláj Alekszadrovicsot... Isten szavának engedelmeskedve el kell ítélnünk ezt a cselekedetet, máskülönben az ő kiontott vére ránk is hullik, nemcsak azokra, akik a gyilkosságot végrehajtották. Ezért a kijelentésért nevezzenek bár minket ellenforradalmároknak, zárjanak börtönbe, vagy végezzenek ki bennünket is, készek vagyunk mindent elviselni abban a reményben, hogy ránk is vonatkoznak az Üdvözítő szavai: Boldogok, akik az Isten igéjét hallgatják, és megtartják azt." (Lk 11,28.)

Az egyház üldözésének egyre erősödő hatására Tyihon pátriárka nyílt levélben fordul a Népbiztosok Tanácsához 1918. október 13/26-án. Minthogy maga a polgárháború, a testvérgyilkosságok tömege, az első perctől kezdve szöges ellentétben állt keresztény meggyőződésével, levelének mottójául a következő bibliai idézetet választotta: Mindazok, akik fegyvert fognak, fegyver által vesznek el (Mt 26, 52). Kemény szavakkal veti „a haza sorsának irányítói", „a nép biztosai" szemére, hogy miközben már a forradalom évfordulójának megünneplésére készülnek, „testvéreinknek patakokban folyó vére, akiket könyörtelenül gyilkoltak meg az Önök parancsára, az égbe kiált, és elemi erővel kényszerít az igazság kimondására". Elítéli a kegyetlen gyilkosságok, a házkutatások, fosztogatások, rablások, kitelepítések, letartóztatások, börtönbe zárások és agyonlövések végtelen sorát, s az egyház kíméletlen üldözését. „Önök gúnyt űznek Isten szolgáiból: a püspököket lövészárok ásására kényszerítik, a papokkal piszkos munkát végeztetnek. Önök rátették kezüket arra az egyházi tulajdonra, amelyet hívő emberek nemzedékeken át gyűjtöttek össze. Kolostorok és templomok sorát zárják be minden indíték nélkül, likvidálják a kulturális és jótékonysági egyházi szervezeteket, szétkergetik az egyházi összejöveteleket, beavatkoznak belső ügyeinkbe, kidobálják az iskolákból a szentképeket, megtiltják a hitoktatást és a pravoszláv szellemű nevelést. Igen, az önök uralmának borzalmas idejét éljük, amely hosszú időn át siralmasan emlékezetes lesz a nép lelkében, minthogy az abból kiölt Isten képe helyett állati képet oltanak bele."

Az 1919. július 8/21-én kelt és az orosz pravoszláv egyház fiaihoz írt körlevél ismerteti az egyházra nézve siralmas és borzalmas helyzetet, amiről a Népbiztosok Tanácsának már írt. Ebben a levélben még inkább kitűnik a pátriárka egyetemes gondolkodása és az emberért érzett aggodalma, amikor az embergyűlölet, a zsidó pogromok és a genocídium ellen emeli fel szavát az ártatlanok védelmében, hivatkozva Heródes tömeges gyermekgyilkosságára. A keresztény ember számára a most ismét üldözött Krisztus az eszménykép, aki a kereszten is ellenségeiért imádkozott, s aki azt mondta: Ha ellenséged éhezik, adj neki enni (Róm 12,20).

Az 1919. szeptember 25/október 8-án kelt és az egyház vezetőinek címzett pásztorlevélben is lefesti azt a szörnyű vérengzést, amely ellen már többször is felemelte a szavát. Egyúttal határozottan és nyilvánosan kijelenti, hogy az egyház nem a hatalom formáját kifogásolja, hanem a tevékenységét ítéli el. Péter apostol levele szerint az Istenért engedelmeskedni kell ugyan a világi hatalomnak (1Pt 2,13), de az igazság hirdetésében nincs megalkuvás. Istennek inkább kell engedelmeskedni, mint az embernek (Csel 4,19).

Nem tekinthető véletlennek, hanem kimondottan szándékosnak a pátriárka levelében az éhező ellenségnek nyújtandó kenyérről szóló bibliai szöveg idézése.

Mint ismeretes a „Párt" történetéből (és Lenin összes műveinek kiadásából), óriási nehézséget okoztak a gazdasági bajok is. 1918 nyarától 1919 tavaszáig tart az áttérés a hadikommunizmusra. 1919 januárjában rendelet jelenik meg „Az állam javára kisajátítandó gabona- és takarmánymennyiségnek a termelői kormányzóságok közötti elosztásáról". Lenin véleménye szerint csak úgy lehetett kitartani, hogy „minden felkutatható felesleget elvettünk a paraszttól, sőt olykor nem is csak a felesleget, hanem egyet-mást abból is, amire a parasztnak szüksége volt" (Lenin összes művei orosz nyelven, 32.k., 307.1.). Ennek ellenére 1920-ban hiány mutatkozott a gabonában és élelmiszerekben, elsősorban a városokban, ezért megindul az elvándorlás, sőt a menekülés a falvakba. A gazdasági nehézségek ellenére vagy inkább láttán és azt indokként elfogadva, kétfrontos harc égisze alatt, „a legjobb védekezés a támadás" elve alapján egyre élesebbé válnak – a pátriárka személyén keresztül – az egyház elleni támadások. A főpapot perbe fogják, bíróság elé állítják, ahol – immár az általunk is a gyakorlatból ismert módon – előre megírt forgatókönyv szerint folyik a tárgyalás. Jól tudja, hogy igazát bizonyítani a hatóság előtt lehetetlen, így legalább igazolásul az utókor számára hivatalos beadvánnyal fordul M. I. Kalinyinhoz, aki J. M. Szverdlov halála után, 1919 márciusától a Központi Végrehajtó Bizottság elnöke lett. Levelét így fejezi be: „Miután most kifejtettem mindazt, amit a bírósági tárgyaláson nem engedélyeztek, követelem, először: a Szovjetek VI. Összoroszországi Kongresszusának határozata alapján a vallásszabadsággal kapcsolatos törvények maradéktalan betartását; másodszor: a tárgyaláson megnyilvánult körülményekkel kapcsolatban ragaszkodom az ott említett »tevékenységem« soron levő vizsgálatának megszüntetéséhez, amely a »gyertyákkal történő üzérkedésre« utal; követelem továbbá Spitzberg személyének a nyomozói feladatkör ellátása alóli felmentését, mivel a vizsgálatot és a kihallgatásokat »elfogultsággal« végezte, ami kiderült már az előző egyházi jellegű peres eljárásokból is (Szamarin, Palladij érsek, Doszifej főpap, Szerafina apátnő pere), ő ugyanis az igazságszolgáltatás, a pártatlanság, a nyugodt légkör biztosítása, a jogi ismeretek stb. terén olyan elemi képességekkel sem rendelkezik, amelyek a bírótól és a nyomozótól jogosan megkövetelhetők. Végül ragaszkodom nevezett személynek mint olyan embernek a leváltásához, aki A vallási fekély c. mű előszavában írásban is szörnyűséges jelzőkkel illeti Krisztus személyét, következésképpen morálisan is eltűrhetetlen módon sérti vallásos érzelmeimet."

A pátriárka említett és idézett tiltakozó levelével kapcsolatban a Népbiztosok Kis Tanácsa 1920. szeptember 3-án a következőket állapítja meg: „A Népbiztosok Kis Tanácsa, miután meghallgatta Tyihon pátriárkának az Igazságügyi Népbiztosság VIII. Osztálya elleni panaszát, a következő határozatot hozta: Belavin polgártárs (Tyihon pátriárka) panaszát figyelmen kívül kell hagyni."

Alig két héttel később (1920. szeptember 20-án) M. I. Kalinyin Tyihon pátriárka panaszával kapcsolatban a következő levelet küldte P. A. Kraszikovnak, az igazságügyi népbiztos helyettesének: „Tisztelt Kraszikov Elvtárs! Nem bocsátkozom Tyihon pátriárka beadványa hangnemének értékelésébe, amelyet betekintés céljából küldök Önnek; ugyanakkor úgy vélem, hogy Spitzberg elvtársat gyakorlati, politikai megfontolásból (a tárgyaláson a hallgatóság zöme feltehetően pravoszláv lesz) valóban valaki mással kell helyettesítenünk. Már magával ezzel a megoldással az egyházi körök meg lesznek fosztva a nemzetiségi bosszúállás alapvető indokától.

Ami a bírósági eljárást illeti, Ön (remélem) egyetért velem abban, hogy az agitációs cél annál inkább elérhető, minél gyengébb lesz a büntető és erősebb a leleplező tevékenységünk. Kommunista üdvözlettel: Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elnöke, M. I. Kalinyin."

A polgárháború pusztítása következtében egyre kevesebb a megtermelt gabona, az élelmiszer. A. D. Cjurupa élelmezésügyi népbiztos a X. Pártkongresszuson (1921. március 8-16) a terményfölösleg kötelező beszolgáltatása helyett természetbeni adót javasol. Kezdődik a NEP, az új gazdasági politika időszaka. A termelés fellendítése érdekében a jövőben a termelőtől csak a fölöslege egy részét kell elvenni, hogy a maradék piacra kerülhessen. 1921 márciusában jelenik meg Lenin új műve a terményadóról. 1921 decemberében a XI. pártkonferencia a NEP jó eredményéről számol be. Legalábbis ezt írja a párttörténet.

A Szovjetunió Tudományos Akadémiája által kiadott Világtörténet viszont az 1921-es aszályról és a rossz termésről ír. A Volga mentén, Ukrajna déli részén, a Krím félszigeten éheznek az emberek. Lenin szerint – így mondja a könyv – nincs szétosztható gabona. Létrehozzák a testvérkormányzóságok rendszerét egymás segítése érdekében. „A dolgozók követelik", hogy az egyházi kincseket adják át az éhezők segélyalapjának. 1922 februárjában a szovjet kormány dekrétumot fogad el az egyházi kincsek elkobzásáról. A Világtörténet szerint a papság egy része foggal-körömmel ragaszkodik a kincsekhez, szabotálja a rendelet végrehajtását, miközben éhhalál pusztít. A hívők elítélik az egyházi vezetők ellenállását. Ezt állapítja meg a történelemhamisításban utolérhetetlen I. I. Minc akadémikus irányította szakirodalom.

Mit mondanak ugyanakkor a korabeli, eddig nyilvánosságra nem hozott dokumentumok, mik a tények, és mi a valóság?

Tyihon pátriárka a fenyegető éhség láttán 1921 nyarán felhívással fordul „a világ népeihez és a pravoszláv emberhez". A polgárháború következtében előállt ellátási és élelmezési nehézségekre, az éhezés várható, ill. meglevő tényére már az 1919 nyarán kiadott körlevélben is utal. A kialakult helyzetet súlyosbítja, tragikussá teszi a pusztító szárazság, a kiégett és így terméketlenné vált földek. Könyörögve fordul a pravoszláv oroszsághoz, a főpásztorokhoz és a nyájhoz egyaránt, valamint a földkerekség minden népéhez: „Segítsetek annak az országnak, amely másokat táplált, és most haldoklik az éhségtől."

1922. február 6-án másodszor fordul papjaihoz és híveihez az éhezők segítése ügyében. Egyben engedélyezi, hogy a szertartásokhoz nem szükséges egyházi tárgyakat, a csak díszítésül használt arany és ezüst eszközöket átadják az éhezők segélyalapjának.

Az 1922. február 15/28-i, „az éhezők megsegítéséről és az egyházi kincsek elkobzásáról" szóló körlevelében kifejti, hogy amikor tudomást szerzett az éhezőkről, kötelességének tartotta, hogy felhívást intézzen az orosz egyház vezetőihez és híveihez, a világ összes keresztény egyházfőjéhez (a külföldi pravoszláv pátriárkához, a római pápához, a canterburyi érsekhez, a yorki püspökhöz) a Volga menti éhezők ügyében. A segítségnyújtás céljából egyházi bizottság is alakult, amelyet az állam feleslegesnek nyilvánított, és arra kötelezte, hogy az összegyűjtött összeget adja át az állami bizottságnak. Decemberben viszont – a kormány javaslatára – ismét pénzt és élelmiszert gyűjthettek, s ehhez az egyház szertartásokhoz nem szükséges kincseit és értékeit is felajánlotta. A felhívás a kormány engedélyével készült, és jutott el a lakossághoz (február 6/19). Néhány nappal később (február 10/23) viszont az egyház vezetői elleni éles támadásoktól kísérve rendeleti úton minden egyházi kincset – a szertartásokhoz szükségeseket is – elkobzásra ítéltek. A megszentelt egyházi tárgyak elkobzása – a kánonjog alapján – szentségtörésnek számít.

1922. március 15-én a Népbiztosok Tanácsa lapjának, ill. tudósítójának Tyihon pátriárka a következőket nyilatkozta: „Az egyházban nincs olyan nagy mennyiségű drágakő és arany, amelynek elkobzásával az állam hatalmas pénzösszeghez jutna. Az egyházi kincsek körül nagy a felvert lárma, az elképzelt mennyiség a gyakorlatban nem hozza meg a várt eredményt."

Ennek a nyilatkozatnak a realitását maga Trockij, az egész „ügy" gyakorlati lebonyolításának a vezetője is megerősíti P. A. Kraszikovhoz írt levelében: „Az üggyel kapcsolatos körülmények azt igazolják, hogy a fontos egyházi értéktárgyak a forradalom évei alatt eltűntek, csak nagyobb mennyiségű ezüst maradt."

A nyilatkozatban foglaltak a valóságot tükrözték, amelyet a legfelsőbb vezetés, ill. maga a legfőbb vezető természetesen tudhatott, de a kitűzött célt el kellett érni, ezért a tényeket ki kellett iktatni. Ez az eljárás a hivatalnak nem okozott volna nehézségeket. Viszont kényelmetlenséget okozott az egyház vezetőinek, illetve a zömében vallásos pravoszláv híveinek a tiltakozása, az egyházi kincsek elkobzása elleni fizikai ellenállása. A városokat is magával ragadván olyan méreteket öltött, hogy maga Lenin szükségesnek ítélte az események menetébe való sürgős beavatkozást, az egyházzal hosszú időre történő leszámolást.

A Sujában történt események megtárgyalását és az intézkedések meghozatalát a Párt Politikai Bizottsága 1922. március 20-ra tűzte ki. Minthogy ezen a gyűlésen Lenin részt venni nem szándékozott, levelet írt a PB tagjainak, Molotovnak címezve „szigorúan titkos" jelzéssel és azzal az utasítással, hogy másolat a levélről nem készíthető, a PB minden egyes tagja (Kalinyin elvtárs is) megjegyzését magára a dokumentumra vezesse rá.

A levélben adott utasítás teljes szövege a következő (a Nas Szovremennyik c. folyóirat 1990/4. számában közölt orosz eredeti nyomán):

Molotov elvtársnak
a Politikai Bizottság tagjai számára.
Szigorúan titkos.

Az a kérésem, hogy másolat semmiképpen ne készüljön, de minden PB tag (Kalinyin elvtárs is) írja rá magára az iratra megjegyzését.

Lenin

A Sujában történt eseményekkel kapcsolatban, amelyeknek a megvitatását a PB már napirendre tűzte, az a véleményem, hogy az adott irányban kibontakozó harc általános jellegét illetően szükségessé vált az azonnali kemény határozat meghozatala. Mivel kétséges, részt tudok-e venni személyesen a PB március 20-i ülésén, éppen ezért írásban terjesztem elő saját elgondolásomat.

A Sujában lezajlott eseményeket össze kell kapcsolni azzal a közleménnyel, amelyet a közelmúltban a ROSZTA (=Távirati Iroda) továbbított a sajtónak nem megjelentetés céljából, hanem mint arról szóló értesítést, hogy mire készülnek Péterváron a feketeszázasok az egyházi kincsek elvételét előirányzó dekrétum ellen. Ha ezzel a ténnyel szembeállítjuk azt, amit az újságok közölnek a papságnak a dekrétumhoz való viszonyáról, majd pedig azt, amit Tyihon pátriárka illegális felhívásáról tudunk, akkor teljesen világossá válik, hogy a feketeszázas klérus élén saját vezérével tökéletesen átgondolva akarja végrehajtani tervét, s ez minket az adott pillanatban döntő harcra késztet.

Nyilvánvaló, hogy a feketeszázas papság legbefolyásosabb csoportjainak titkos tanácskozásán ezt a tervet jól átgondolták, és kellő határozottsággal elfogadták. A sujai események ennek az általános tervnek csak egyik megnyilvánulását jelentik.

Úgy gondolom, hogy jelen esetben ellenségeink óriási hibát követnek el, amikor arra törekszenek, hogy bevonjanak minket abba a döntő küzdelembe, amelynek kimenetele számukra most nemcsak teljesen kedvezőtlen, de reménytelen is.

Hiszen ez az adott időpont éppen a mi számunkra nemcsak rendkívül kedvező, hanem valójában az az egyedüli időszak, amikor is 99% az esélyünk arra a teljes sikerre, hogy tönkreverjük az ellenséget, és évtizedekre biztosítsuk magunknak a szükséges pozíciókat. Éppen most és csakis most, amikor az éhség sújtotta területeken embereket esznek, és az utakon holttestek százai vagy inkább ezrei fekszenek, van meg a lehetőség (s ezért meg is kell ragadni) arra, hogy a legféktelenebb és legkíméletlenebb energiával vigyük végbe az egyházi kincsek elkobzását; a lázadás elfojtása előtt semmiféle lehetőséget nem adhatunk az ellenállásra. Éppen most és csakis most áll mellénk a paraszti tömegek túlnyomó többsége, illetve most nem lesz lehetősége arra, hogy esetleg komolyan támogassa azt a maroknyi feketeszázas papságot és reakciós városi polgárságot, amely ki tudja és ki akarja próbálni a szovjet dekrétum elleni erőszakos ellenállás politikáját.

Nekünk, bármibe kerüljön is az, a leghatározottabban és leggyorsabban feltétlenül végre kell hajtanunk az egyházi kincsek elkobzására vonatkozó határozatot, minthogy ezzel tudunk magunknak biztosítani néhány százmillió aranyrubeles alapot (s itt csak egynémely kolostor és lavra óriási gazdagságára kell gondolnunk). Enélkül bármiféle állami tevékenység általában, bármilyen gazdasági építőmunka szűkebb értelemben, és kiváltképpen a saját pozíciónk bármely módon történő védelmezése Genuában – teljesen elképzelhetetlen. Ezt a néhány százmilliós (de lehet, hogy néhány milliárdos) aranyrubelalapot mindenképpen meg kell szereznünk. És ezt sikerrel megtenni csak most lehet. Minden megfontolás arra utal, hogy ez később meg nem oldható, minthogy semmilyen más időpont, a kétségbeejtő éhség idején kívül, nem hoz létre a parasztság körében olyan hangulatot, amely biztosíthatná számunkra ezeknek a tömegeknek az együttérzését, vagy legalább semlegesítését olyan értelemben, hogy az egyházi kincsek igénybevételével kapcsolatos harcban a győzelem feltétlenül és teljesen a mi oldalunkon maradjon.

Egy államügyekben járatos bölcs író helyesen állapította meg, hogy ha egy ismert politikai cél megvalósítása érdekében kíméletlen eljárások sorát kell véghezvinni, akkor azt a leghatározottabb módon a legrövidebb időn belül kell végrehajtani, mert a kíméletlen eljárások hosszú időn át történő alkalmazását a néptömegek nem viselik el. Ezt az elgondolást – Oroszország nemzetközi helyzetét tekintve – feltétlenül alátámasztja még az is, hogy számunkra Genua után minden valószínűség szerint nyilvánvalóvá válik vagy válhat, hogy a reakciós papsággal szemben foganatosított kemény intézkedések politikailag már nem lesznek racionálisak, esetleg még túlságosan veszélyesekké is válnak. Jelenleg a reakciós papság feletti győzelem teljesen biztos. Ezenkívül az orosz emigránsok között élő ellenségeink vezető rétege, az eszerek és miljukovisták számára az ellenünk vívott harc nehezebbé válik, ha mi éppen az adott pillanatban, vagyis az éhséggel összekapcsolva visszük végbe maximális pontossággal és kíméletlenséggel a reakciós papság ellenállásának elfojtását. Így tehát most előterjesztem a kétségbevonhatatlan követelést, nevezetesen, hogy most kell a leghatározottabb és legkíméletlenebb harcot lefolytatnunk a feketeszázas klérus ellen, és olyan kíméletlenül megtörnünk az ellenállást, hogy ezt néhány évtizedig el ne felejtse. Ennek a tervnek a gyakorlati kivitelezését a következőképpen képzelem el:

Mindenféle rendszabály életbeléptetése Kalinyin elvtárs feladata legyen, Trockij elvtárs soha és semmilyen körülmények között ne intézkedjen sem sajtó útján, sem tömeg előtt. A PB nevében kiküldött és a konfiskálás ideiglenes leállításáról intézkedő táviratot nem kell visszavonni. Számunkra ez így előnyös, mivel olyan látszatot kelt az ellenségben, mintha meghátráltunk volna, mintha sikerült volna megfélemlíteni minket (erről a titkos táviratról – éppen titkos mivolta miatt – az ellenség hamar tudomást szerez). Sujába a Végrehajtó Bizottság egyik legenergikusabb, legeszesebb és legkörültekintőbb tagját kell kiküldeni, vagy a központi hatalom képviselőit (inkább egyet, mint néhányat), és ennek szóbeli instrukciót kell adnunk egy PB-tag személyén keresztül. Ennek az utasításnak a lényege az legyen, hogy nevezett Sujában tartóztasson le minél több, de legalább néhány tucatnyi személyt a helyi papság, a városi polgárság és a helybeli burzsoázia képviselői közül, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságnak az egyházi kincsek elkobzására hozott rendelete erőszakos, közvetlen vagy közvetett végrehajtása elleni ellenállás gyanúja alapján. A kiküldött személy tevékenységének befejezése után tüstént utazzon vissza Moszkvába, és személyesen tegyen jelentést a PB teljes ülésén vagy a Bizottságnak erre a célra meghatalmazott két tagja előtt. Ennek a jelentésnek az alapján a PB részletes utasítást ad majd a bírói szerveknek, természetesen szóbelileg, hogy a sujai lázadók elleni eljárást, mint akik ellene szegültek az éhezőknek nyújtandó segítségadásnak, maximális gyorsasággal vezessék le, és ez Suja város legbefolyásosabb és legveszedelmesebb feketeszázasai igen nagy létszámának agyonlövetésével végződjék, illetve ez az eljárás ne csak erre a városra, hanem lehetőség szerint Moszkvára és más egyházi központokra is terjedjen ki.

Magát Tyihon pátriárkát, úgy gondolom, célszerű nem bántani, jóllehet kétségtelen, hogy ő áll a rabszolgatartók minden lázadásának az élén. Személyét illetően utasítást kell adni az Állambiztonsági Hivatalnak, hogy minden kapcsolatát éppen az adott időpontban a lehető legpontosabban és legrészletesebben figyeljék meg és tárják fel. Kötelezni kell Dzerzsinszkijt és Unschlichtet, hogy erről hetenként referáljanak a PB-nek. A pártkonferencián titkos tanácskozást kell tartani az ezzel a kérdéssel kapcsolatban álló minden egyes vagy csaknem minden egyes küldöttnek a GPU, az Igazságügyi Népbiztosság és a Forradalmi Bíróság főmunkatársaival együttesen. Ezen a tanácskozáson titkos határozatot kell hozni arról, hogy az egyházi kincsek elkobzását, különösképpen a gazdag lavrákban és más kolostorokban, valamint templomokban kíméletlen határozottsággal kell végrehajtani, semmitől vissza nem riadva és a legrövidebb idő alatt. Ha a reakciós polgárság és a reakciós papság minél több képviselőjét sikerül ezzel az üggyel kapcsolatban agyonlőni, annál jobb. Ezt a társaságot éppen most kell móresre úgy megtanítani, hogy néhány évtizedre elmenjen a kedve attól, hogy bármilyen ellenállásban részt vegyen. Az itt vázolt intézkedések leggyorsabb foganatosításának ellenőrzésére itt, ezen a konferencián, illetőleg ezen a titkos tanácskozáson egy különleges bizottságot kell létrehozni Trockij és Kalinyin elvtársak részvételével anélkül, hogy a bizottság létezését nyilvánosságra hoznánk, azzal, hogy minden ide vonatkozó tevékenységnek a bizottság hatáskörébe tartozása biztosítva legyen, de ne a bizottság égisze alatt, hanem össz-szovjet jelleggel menjen végbe. Ki kell nevezni azokat a különleges felelősséggel felruházandó munkatársakat, akik a leggazdagabb lavrákban és más kolostorokban, illetve templomokban végrehajtják ezeket az intézkedéseket.

Lenin

Kérem Molotov elvtársat, igyekezzék eljuttatni ezt a levelet a PB tagjainak még ma este (nem készítvén róla másolatot), és kérje meg őket, hogy elolvasás után azonnal juttassák vissza a titkárnak arra vonatkozó rövid megjegyzésükkel, hogy egyetért-e vele alapjában véve minden PB tag, ill. felmerül-e vele kapcsolatban valamilyen nézetkülönbség.

Lenin

Az itt közölt levél Lenin összes műveinek kiadásában nem szerepel. A Szovjetunióban ennek a titkos levélnek a publikálását először a Nas Szovremennyik folyóirat vállalta (1990,4.sz.). Külföldön, Párizsban Az Orosz Keresztény Diákmozgalom Közlönye már 1970-ben nyilvánosságra hozta (No. 97,54-57.1.). Az említett közlöny szerkesztője, N. A. Sztruve jelzi, hogy a levél hitelességéhez nem fér kétség, utalás is történik rá Lenin összes műveinek orosz kiadásában (45. kötet 666-667.1., 1964-es kiadás), de az óvatos cenzorok – biztos, ami biztos – nem közölték ezt a levelet ebben az ún. teljes, 55 kötetes kiadásban sem. Az M. A. Szuszlov idején működő szerkesztőbizottság személyi összetételének ismeretében ez szinte természetesnek mondható. A legmagasabb piedesztálra állított vezetőnek ezt az – enyhén szólva is – nem legtisztességesebb és nem éppen törvényes eljárását megmagyarázni és elfogadtatni nem látszott könnyű feladatnak. A megnyilatkozásaival és hirdetett elveivel szöges ellentétben álló eljárásmód nyilvánosságra hozása nemcsak beárnyékolta volna, hanem el is sötétítette volna a róla festett fényes képet.

Ami pedig az 1922-es éhség keletkezésével és lefolyásával kapcsolatos kérdéseket illeti, a valódi történészek is, még ma is különböző álláspontokat képviselnek. Ugyanakkor az világos, és nem képezi vita tárgyát, hogy a kenyérkérdés akkor mindenekelőtt a hatalom és a szocialista átalakulás kérdése volt, amelynek szerves részét képezte az egyházi kincsek elkobzása.

„A gabonamonopólium, a kenyérjegy, az általános munkakötelezettség a proletárállam kezében, a tejhatalmú szovjetek kezében a nyilvántartás és az ellenőrzés hatalmas eszköze. Az ellenőrzésnek és a munkakényszernek ez az eszköze erősebb a konventnek és guillotine-jának kényszerénél. A guillotine csak megfélemlített, csak megtörni igyekezett az aktív ellenállást, s nekünk ez kevés. Ez nekünk kevés. Nekünk nemcsak megfélemlítenünk kell a kapitalistákat abban az értelemben, hogy érezzék a proletárállam minden kényszerét, és elfeledkezzenek az aktív ellenállás gondolatáról is. Nekünk nem elég az ellenállás minden fajtájának csak a megtörése. Nekünk a munkára kényszerítést kell végrehajtanunk az új gazdasági szervezet keretei között. És nekünk erre megvan az eszközünk is. Ez az eszköz a gabonamonopólium, a kenyérjegy és az általános munkakötelezettség." (Lenin összes művei orosz nyelven, 36. kötet, 269.1.).

Maga Lenin tudta, és expressis verbis ki is nyilvánította, hogy van kenyér az országban. „Nem messze Moszkvától, a szomszédságban található kurszki, orlovi és tambovi kormányzóságokban az óvatos szakemberek számítása szerint is van még mintegy tíz millió pud gabonafeleslegünk." (Uo. 369.1.)

Az általunk felvázolt folyamatban tehát alapvetően nem az élelmezési, hanem a politikai kérdés volt a domináns. „Mert annak (ti. a gabonának) szétosztásával a munka minden területére kiterjesztjük uralmunkat." (Uo. 449.1.). Így tehát ennek a politikának egyik megnyilvánulása volt „az egyházi kincsek elkobzásáról" hozott rendelet is.

A történelem nem ismétlődik, de hasonló körülmények között hasonló gondolkodású és meggyőződésű politikusok hasonlóképpen cselekszenek. A legmagasabb posztokon állók saját elhatározásból, a beosztottak parancsnak engedelmeskedve. Az elmondottak azt világosan igazolhatják, hogy jelen esetben a cél érdekében bármily eszközt alkalmasnak s ezért jogosnak ítéltek. Megdöbbentő az elmélet és a gyakorlat teljes elválasztása, a meghirdetett „tan" teljes megcsúfolása. S ez később a humánumnak a politikából történő teljes kirekesztéséhez vezetett. A következményekre szinte mindannyian emlékszünk.

INTERJÚK

A KIABÁLÁS ÉS AZ ÍZLÉS ARÁNYA

A tarnówi egyházmegye ordináriusával, Józef Zycinski püspökkel Adam Michnik beszélget. Az interjút a Gazeta Wyborcza 1992-ben egy hétvégi mellékletben közölte. – A magyar fordítást Tereza Worowska készítette.

– Püspök úr, mi történt az utolsó három évben, hogy azok a vallásos és nem vallásos emberek, akik még nemrégen együtt haladtak kar a karban, ma oly nehezen értik meg egymást? Miért tört meg ez a dialógus, amely a lengyel egyház valósága volt? A püspök úr is úgy gondolja, hogy azok az értelmiségiek, akik a hadiállapot korszakában együtt éltek az egyházzal szolidaritásban és sorsközösségben, ma pedig nemegyszer kritikusok, hogy azok hálátlanok?

– Nem. A dialógust illetően optimista vagyok. Hiszem, hogy az egyház mindig dialógust fog folytatni, csak a mostani helyzet kivételesen nehéz, mert az ábrándjainktól válunk el. Sokunkban élt a jövő romantikus víziója, amely szerint, amikor a kommunizmus összedől, azonnal beáll az általános demokrácia, állampolgáraink pedig boldogok lesznek és hosszú életűek. Eközben a szomorú valóság recseg alattunk, egyre több ideges reagálás tapasztalható, egyre több nem dicséretre méltó vita olvasható, ahol az érvek helyét méregtől csöpögő jelzők veszik át. Mindez egyfajta klímát teremt, amelyben ahelyett, hogy a problémák megoldásán fáradoznának, bűnbakokat keresnek. Méghozzá olyat, aki lehetőleg közel van. Régebben azt mondták, hogy minden a zsidók és a szabadkőművesek miatt van. Most, hogy kiderült, hogy a zsidókat és a szabadkőműveseket kissé nehéz megtalálni, a reverendások vették át a bűnbak szerepét.

Egyre gyakrabban halljuk, hogy azért van annyi baj, mert az egyház valamit elront, nem lát, beleszól a dolgokba. Bizonyos értelemben ez igaz is, hiszen ha az egyház tökéletes lenne, és a katolikusaink is tökéletesek lennének, kevesebb lenne az agresszivitás és a kiabálás. Mégis annak lennék a híve, hogy az egyház címére inkább konkrét kifogások érkezzenek, és ne használjanak olyan általánosságokat, hogy az egyház nem teljesíti a misszióját.

– Nem úgy van-e inkább, hogy mások ijesztgetnek minket zsidókkal és szabadkőművesekkel, és megint mások reverendásokkal? Én úgy látom, hogy nálunk kétféle összeesküvéses világkép versenyez egymással. Az egyik szerint a világot a reverendás démonok irányítják, a másik szerint a zsidók, a szabadkőművesek, a kriptokommunisták, a baloldaliak, és újabban még a titkos ügynökök is. Miben gyökereznek az ilyen maffiás világképek?

– Azt hiszem, sok gyökerük van. Ezért az első az lenne, hogy ne fárasszuk a szürkeállományunkat az ilyetén világértelmezéssel. Itt bosszút áll a marxi tétel: gyorsabban akarjuk a világot megváltoztatni, mint érteni. Ennek gyümölcsei mindenféle „honmegváltók" és más aktivisták, akik megintcsak „egyedül üdvös" módszereket ajánlanak. Néha úgy érzem magam, mintha Kafka világának peremén járnék.

– Vajon az antiklerikális, egyházellenes megnyilvánulások csak a sztálinista, kommunista nosztalgiából táplálkoznak? Ismerek olyanokat, akiknek semmi közük nem volt a kommunizmushoz, mégis most félnek egy másfajta ortodoxia erőltetésétől. Ezek nem az egyháztól félnek, hanem egyfajta politikai és kulturális tendenciától, amely az egyházat eszközként használja.

– Ennek is több gyökere van, és nem lehet egy okra visszavezetni. Nyilván jelen vannak a sztálinista mentalitás maradványai. Azokból az időkből megmaradt egyfajta aktivista típus, aki az ateista, „szabadgondolkodó" és hasonló „haladó avantgárd" társaságok tagja volt, ma meg az összes egyházellenes listát aláírja. Másrészt észreveszek egy érzékeny társadalmi reakciót a katolikusok részéről is, akik attól félnek, hogy az egyház átveszi a marxista örökség negatív elemeit. A harmadik ok a nem kevés félreértés, amelyet a túlságosan ritka tárgyilagos párbeszéd, a viták elmaradása okoz. Amikor pl. azt olvasom a Politykában, hogy a bűn az egyház létalapja, akkor ez olyanfajta szenzáció, mintha azt írnák, hogy Lengyelország fővárosa Párizs.

Azt hiszem, ha az egyházra vagy a keresztény értékekre a Hegyi Beszéden, a Kereszt jelentésén, a szeretet parancsán keresztül tekintenénk, akkor a keresztény értékekre való hivatkozás nem idézne elő olyan erősen kritikus reakciókat. Akkor látná még az is, aki formálisan nem fogadja el a kereszténységet, hogy az emberi léleknek a kereszténység egy szép része.

– Továbbmenve azt mondom, hogy mostanában egyes politikai irányzatok egyszerűen visszaélnek a sajátosan vallásos retorikával, és ez ellen a hierarchikus egyház egyszerűen nem képes védekezni. Amikor azt hallom, hogy a médiatörvény szövegébe be fognak kerülni keresztény értékek, akkor én határozottan ellene vagyok, mert félek a cenzúrától. Nem félek a keresztény értékektől, a Hegyi Beszédtől, a Kereszttől, a feltámadástól, de attól félek, hogy a törvényalkotás folyamatában egyszercsak összehívnak valamilyen testületet, amely majd megállapítja, melyik tévéműsor felel meg a keresztény értékeknek és mehet adásba, melyik pedig nem.

– Ádám úr, ez előrevetített félelem, amelynek most nincs racionális alapja, mert csak a legrosszabb forgatókönyv megvalósulását feltételezi.

– Igen, de ismerünk a történelemből olyan megvalósult forgatókönyveket, amelyekben az egyház, akarata ellenére, a politikának eszköze lett, és a vallásos retorika köntösében politikai és kulturális türelmetlenség rejtőzött.

– Mindig ellene voltam és ellene vagyok, hogy az egyház bárminek eszköze legyen. Már Eckhart mester is azt mondta, hogy nem tekinthetünk Istenre úgy, mint a szobáinkat megvilágító gyertyára, mert ő nemcsak fény, hanem főleg láng. És ha a lángot a gyertya szintjére redukáljuk, ez az Istenről való igazság nagy deformálása.

– Nem kellene-e megvalósítani Lengyelországban is azt, amit Jerzy Turowicz az állam és az egyház jóindulatú elválasztásának nevez?

– Ezt senki sem vonja kétségbe. Itt csak szemrehányást fogalmazok meg azon újságírók számlájára, akik nem voltak hajlandóak végigolvasni az 1991-es lengyel püspökkari állásfoglalást az új alkotmány elvi alapjairól. Egyértelműen hangsúlyozta az álláspont, hogy a Gaudium et spes zsinati konstitúció alapján állunk, amely az állam és az egyház autonómiájáról beszél, valamint az együttműködésükről mindazokban az ügyekben, ahol ez ajánlatos. Itt a vita kizárólagosan a szavakról folyt, mert valaki olyannyira beleszeretett az „elválasztás" szóba, hogy nélküle nem látta az együttélés lehetőségét. Mi viszont azt vettük figyelembe, hogy ezzel a szóval gyakran visszaéltek, és hogy több alkalommal különféle egyéb tartalmat társítottak hozzá. Mi tehát inkább a zsinati szóhasználatot követtük. Tehát ha valaki jajgat, hogy az „elválasztás" szónak elmaradása valami teokratikus államot sugall, ez azt jelenti, hogy nem olvasta el végig a püspökkari állásfoglalást.

– A pápa az egyik látogatása alkalmából azt mondta, hogy a katolikusok nem akarnak maguknak semmiféle privilégiumot, csak a teljes jogokat. Nem az a benyomása a püspök úrnak is, hogy egyes katolikus csoportosulások éppen privilégiumokat követelnek?

– Amikor keresem, mi volt a fő kiváltója az egyházkritikának az utóbbi években, arra jövök rá, hogy az éles konfliktusok és tiltakozások első oka a megfogant élet védelme volt. Most az a kérdés, hogy amikor a katolikusok a megfogant életet védik, maguknak követelik-e a privilégiumokat, vagy más jogát védik. [...]

– És mi legyen az ateistákkal, püspök úr? Legyenek-e a katolikusokkal egyenlő jogaik?

– Úgy látom, most be akar húzni a csőbe...

–  Miért?

– Mert a kérdése alapján úgy tűnik, mintha én az ateistákat nem tartanám teljes értékű embereknek.

– Egy évvel ezelőtt egy magas állami tisztviselő a katolikus világnézetére hivatkozva kijelentette, hogy az ateizmus a természeténél fogva rossz felé vezeti az embert, és az összes meggyőződés között a legszörnyebb. Kérdem, hogy Camus vagy Kotarbinski professzor erkölcsileg kevésbé értékesek voltak-e azért, mert ateisták voltak, mint más, aki katolikus, muzulmán vagy Mózes-hitű?

– Itt nagyon fontos különbséget kell tenni az ateizmus és az ateista között, mint ahogy meg kell különböztetni a bűnt a bűnöstől. Az a tény, hogy Krisztus a hívőkért és az ateistákért egyaránt szenvedett, és hogy mindnyájan ugyanannak az Istennek vagyunk a gyermekei – bár ebből nem következik, hogy sziámi ikrek vagyunk–, azt követeli tőlünk, hogy az ateistákkal való kapcsolatainkat a szeretet és a keresés szellemében alakítsuk.

Valamikor az ateizmus jelenségéről írva próbáltam kimutatni, hogy amivel Marx a vallást vádolta – hogy a lélek elidegenedését okozza –, éppen az ateizmusban található. Camus példájára hivatkoztam, mint a feltétel nélkül tisztességes emberre, aki meg nem találván személyes viszonyulását Istenhez, Sziszifusz szomorúságában kötött ki, meggyőződve, hogy egyetlen, amit lehet tenni: újra meg újra fölmenni a hegyre a fájdalom kövével. De ez az írásom soha nem fog megjelenni, többek között azért, mert nem szeretném megbántani vele az ismerős ateistákat.

–  A történelmünkben erősen gyökerezik a lengyel nemzet katolikus állameszménye. .. .

–  Az utolsó püspöki szinóduson Rómában az egyik püspök azt mondta, hogy az eddigi tapasztalatok egyértelműen bizonyítják: normális körülmények között az állameszmének a vallásos eszmével való összeköttetése vallási türelmetlenséghez vezet. [...]

– És milyen a püspök úr viszonya a dekommunizációhoz? Mert én attól félek, hogy egyfajta új maccartizmust akarnak a nyakunkba varrni. A maccartizmusban valójában egyáltalán nem is volt szó a kommunistákról, mert ők nem jelentettek akkor Amerikában reális erőt, hanem arról volt szó, hogy az antikommunista retorika segítségével terrorizálják az amerikai társadalmat.

– Én nem szeretném megítélni a szándékokat, mert ez mindig kockázatos dolog, de az a véleményem, hogy a keresztény szellemben lehet és kell igazmondónak lenni a fennálló helyzetben. Nagyon jó közérzetet lehet ma megfigyelni azok nagy részében, akik valamikor a nép vezető erejének nevezték magukat, most is egy lépéssel a társadalom előtt akarnak lenni, és kioktatni azt, hogy milyen legyen. Ezt látom a Polityka4 hasábjain virító egyes moralisták cikkeiben.

Úgy gondolom tehát, hogy nem kell megfeledkezni a múltról. Ha valaki internáltakat rugdosott, nem kell keresgélni a dossziéjában, hanem elég elolvasni, mit írt 1982-ben. Most ne moralizáljon és ne oktasson, mert Cato tógája nem áll jól neki.

Ami a dossziék megnyitását illeti, az a véleményem, hogy fontos állami funkciók betöltésénél – ha biztosak vagyunk, hogy nem preparált anyagról van szó – meg kéne nézni a dossziét.

–  Hogyan lehetünk biztosak benne?

– Azt hiszem, sok esetben biztosak lehetünk. Viszont megengedhetetlennek tartom, hogy ezt az akciót a zsarolás és a politikai játszmák eszközének használják. Ha felsoroljuk a neveket, nem szabad eltüntetni a különbséget aközött, aki a besúgók verbuválásának a szakértője volt, és aközött, aki az útlevél átvételekor meggondolatlanul aláírást adott, azt sem tudva, mit ír alá. Erkölcstelennek tartom az évek elmúltával felhánytorgatni valakinek, akit zsaroltak, aki nem bírta, megtört, aláírta a lojalitási nyilatkozatot, de ezt személyes tragédiaként élte meg.

Viszont nem látok ellenjavallatot, hogy megvitassuk dossziéja tartalmát annak, aki a hatalmat áhítozza.

– Ha ezeket a dossziékat úgy öt évvel ezelőtt egy kommunista újság nyilvánosságra hozta volna, a püspök úr bizonyára egy percig sem habozna, hogy ezek a hamisított papírok csakis a rendes emberek kompromittálására születtek. Ugyanezek az anyagok ma a dokumentumok rangjára és értékére emelkedtek.

– Nincs okunk azt gondolni, hogy ezek mind csak hamisított dokumentumok. Azonkívül létezik, bizonyos tényekkel kapcsolatban, a tárgyilagos ellenőrzés.

– De a mi kultúránkban nyilvánosságra hozni, hogy valaki ügynök volt – ez precedens nélküli!

– No, de hát voltak ügynökök. Most a kérdés az, hogy homokba dugjuk-e a fejünket, és mondjuk-e azt, hogy minden ideális volt.

– Nem volt minden ideális. A papok között is voltak ügynökök. Amikor Wyszynski prímásnak felajánlották, hogy adjon róluk listát, azt mondta: nem. Egyébként én azt hiszem, hogy az igazi nagy ügynökök dossziéit már eltüntették.

– Hogy mindegyikét-e, nagyon kétlem. De ezeket a fontosabbakat mi dossziék nélkül is ismerjük. Jól érzik magukat, és jövedelmező cégeknél vannak alkalmazva.

– No ez az. És ehhez nincs szükség dossziékra. A püspök úr is helyesnek látja, hogy az állampolgárok egy csoportját a múltjukra való tekintettel megfosszuk az állampolgári jogok egy részétől?

– Nem, nem. Soha nem voltam híve, hogy bárkit is B-kategóriába soroljunk.

– Én sem, bár amnéziaellenes vagyok. Úgy gondolom, hogy ha valaki dicsérte a hadiállapotot, akkor nincs okunk, hogy ne emlékeztessük őt erre, ha pl. egy parlamenti helyre pályázik, őneki legyen joga, nekem meg ahhoz, hogy emlékeztessem őt arra, mit mondott máskor. Igazam van?

– Igen. Bár az a véleményem, hogy fontos társadalmi funkciókból való kizárásnak az alapja ne a személyekről készített jegyzetek legyenek, hanem etikai hozzáállásukról való ítéletünk. Így csinálják ezt pl. az Egyesült Államokban, ha valaki állami posztra pályázik.

– De az Államokban senkit nem fosztanak meg attól a jogtól, hogy az elnöki székre pályázzon.

– Tegyük fel. Tehát amerikai mintát követnék természetesen azzal, hogy az illető védekezhessen a neki tulajdonított etikátlan cselekedetek vádja ellen.

– Ezzel egyetértek. [. . .] Mi a püspök úr véleménye a mindennapi életben való tanúságtétel és a diplomatikusság közötti feszültségről?

– A kereszténység a lényegénél fogva mélyen antidiplomatikus. Ha Krisztus Urunk diplomata lett volna, talán mondott volna Pilátusnak néhány meleg szót kultúrateremtő szerepéről, a Szanhedrin egy-két tagjának pedig, hogy galamblelkű, nem olyan radikális, mint ez vagy az. De ő hallgatott, és azt hiszem, hogy az egyház hallgatása némely helyzetben az evangéliumhoz való hűség fontos bizonyítéka. [...]

– Visszatérnék még a beszélgetésünk elejére: nem fél-e a püspök úr attól, hogy a párbeszéd egyháza átváltozik a monológok egyházává, hogy amint valamikor a Syllabustól a zsinatig vezetett az út, most megyünk a zsinattól a Syllabusig?

– Nem ismerek semmilyen empirikus adatot, amely alapot adna az ilyen pesszimista megítéléshez.

– Hát az egyház embereinek nyelve, beszédstílusa?

– Szükséges és lehetséges az új helyzetben új cselekvési stílus és nyelv kidolgozása. De én a vidéket járva, annyi szinten látok párbeszédjelenséget, annyi közös gondoskodást, hogy Lengyelországban valóban csináljunk valamit. Viszont vannak olyan körök, amelyek inkább a kiabálásra, mintsem a cselekvésre rendezkedtek be.

– És melyek azok?

– Nem mondok konkrétumokat, mert ez megnehezíti a párbeszédet. Inkább úgy fogalmazok: a megtört párbeszéd érzete talán abból születik, hogy a kiabálás sokkal jobban tudat magáról, mint az, amit Zbigniew Herbert az „ízlés dolgának'' nevez. Én azt hiszem, hogy ez az ízlés megmaradt, és folyamatosan jelen van, mind az evangéliumhoz hűséges egyházban, mind azokban az entellektüel körökben, amelyek egykor helyüket az egyházban keresték. Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy nem lesznek eltaszítva, és nem fogják magukat idegenül érezni. Állapodjunk meg egy pár év múltáni beszélgetésben, és meglátjuk, jó próféta voltam-e.

Jegyzetek

Józef Zycinski püspök, Tarnów egyházmegye ordináriusa, 43 éves, a legfiatalabb lengyel egyházmegyei vezető. Kitűnő filozófus, író, több mint húsz kötet szerzője, elsőként mutatta be a lengyel olvasónak Popper és Whitehead műveit. Írásai olvashatók számos katolikus és világi lapban, ő vezeti azt a csoportot, amely a Lengyel Katolikus Távirati Ügynökség létrehozásán dolgozik. A Krakkói Pápai Teológiai Akadémiának filozófiaprofesszora. „Biblos" kiadót alapított, amely filozófiai és vallásos irodalmat ad ki, létrehozott egy leányanya-otthont, komputerizálta a püspöki kúriát és a papi szemináriumot. Zbigniew Herbert és Jan Twardowski verseit, Mozart és Vivaldi zenéjét szereti.

1 Tygodnik Powszechny – 1945 óta Krakkóban megjelenő katolikus hetilap, Lengyelországban a legnépszerűbb ebben a műfajban.

2 Jerzy Türowicz – a fenti lapnak 1945 óta főszerkesztője.

Józef Kotarbinski professzor – kiemelkedő lengyel filozófus, úgy tanultuk, hogy ateista. Polityka – 1956 óta megjelenő baloldali hetilap.

A szeretet csodája. Jézus Szíve Tarsasága (Néplányok) 70 éves története. Korda Kiadó, Kecskemét, 1992. 134 lap.

Nem egészen 30 az eddigi 70 évből kibontakozásban, boldog törekvésben, apostoli buzgalomban telt el. P. Bíró Ferenc ihletése és vezetése alatt, pár éves keresés, előkészület után 1921. január 1-én 12 nő eskütételével megszületett a Társaság. A füzet a budapesti anyaház mellett 16 vidéki ház keletkezését és sorsát beszéli el. – Következett negyvenéves szétszóratás, menekülés, külföldi (nevezetesen ausztriai és kanadai) apostoli kezdeményezés. Akik a füzet egyes fejezeteit megírták, a mai Jézus Szíve Társaság tagjai, részben csak ezt a második korszakot élték meg; mások viszont már a feloszlatás előtt beléptek a Társaságba, ismerték az alapítók nemzedékét is; Így a folytonosság biztosítva van. – És ez lényeges, hiszen most már (a történeti áttekintés lapjain is) a jelen és a jövő épül.

A könyvecske nem tudományos történelem-összefoglalás, hanem hiteles élménybeszámoló, amely a közösségépítését és gyarapodását szolgálja.

Jakubinyi György

A KATOLIKUS EGYHÁZ ÚJJÁSZÜLETÉSE ROMÁNIÁBAN

Gyulafehérvár segédpüspöke és a Romániai Püspökkari Konferencia titkára ez év tavaszán Rómában járva interjút adott a Vatikáni Rádió magyar és olasz osztályának. A magyar adás az interjút május 1-én sugározta; az olasz szöveget pedig a L'Osservatore Romano május 28-i száma közölte, és onnan átvette francia nyelven a La Documentation Catholique július 18-i száma. – Mi a teljes eredeti szöveget közöljük (egy bekezdést szögletes zárójelbe téve a francia változatból fordítunk); a címet szintén a francia fordításból vesszük. – Érdemes megemlíteni, hogy előzőleg Joan Robu bukaresti érsek, a romániai püspöki kar alelnöke folytatott beszélgetést hasonló témáról a rádió román osztályával, és a Vatikán napilapja olaszra fordítva azt az interjút is közölte volt; Robu érsek azonban lényegében csak a két latin szertartású román egyházmegyéről beszélt (Bukarest és Iasi), az erdélyiekkel viszont – akár a bizánci szertartású románokkal, akár a latin szertartású gyulafehérvári, nagyváradi, szatmári és temesvári egyházmegyékkel – nem foglalkozott.

1. – Püspök Úr! Hogyan fest a katolikusok helyzete a mai Romániában, a kommunizmus bukása után? Melyek a két rítus szerepei?

– 1989 decemberében Romániában győzött a változás, amit mi nem szeretünk forradalomnak nevezni. Az új, magát demokratának nevező állam meghirdette a vallásszabadságot is.

A helyzetet azonban csak úgy értjük meg, ha előbb röviden vázolom a kezdetét is annak az időszaknak, amely hivatalosan 1948-tól 1989-ig tartott. 1948-ban szüntette meg erőszakkal a kommunista állam a román görög katolikus egyházat. Addig ugyanis a katolikus egyház Romániában 12 egyházmegyére oszlott, amelyből 5 román görög katolikus volt, 6 római katolikus egyházmegye és egy örmény apostoli kormányzóság.

Népességi szempontból az örményeket el lehet hanyagolni kis számuk miatt, és ezért nagyjából csak a román és magyar nyelvű katolikus egyházról beszélünk. 1948-ban a görög katolikus egyháznak 1 750 000 híve volt 1800 pappal, a 6 latin egyházmegyének pedig 1 200 000 híve; tehát összesen 3 000 000 katolikus volt az országban.

Amikor az állam az ortodoxiával szövetkezve megszüntette a román görög katolikus egyházat, a megmaradt 6 latin egyházmegyéből csak egy magyar és egy román püspökséget ismert el, Gyulafehérvárt és Iasi-t, de Iasi jóváhagyását Bukarest ragadta magához. Ettől kezdve az új kommunista kultusztörvény alapján csak két katolikus püspök lehetett az országban, mert azt is előírták, hogy egy püspökségnek 750 000 hívővel kell rendelkeznie. Mivel a bukaresti személyben nem tudott megegyezni az egyház és az állam, ezért 40 éven keresztül a 12 egyházmegyéből megyéspüspöke csak Gyulafehérvárnak volt. Gyulafehérvár kétszer is kaphatott új püspököt a kommunista időszakban. A többi latin egyházmegye élén egy-egy pap állott, rendkívüli főpásztori meghatalmazással, amit az egyházjog ordinarius substitutusnak nevezett. Ezek közül időközben kettő is püspök lehetett, de csak felszentelt püspök és ordinuáriusi vagy apostoli kormányzói joghatósággal.

Hadd említsem meg azt is, hogy a kommunista állam felszólítására 13 romániai egyház és felekezet 1949-ben benyújtotta jóváhagyásra szervezeti szabályzatát, és a 40 év alatt ez a 13 egyház és felekezet elismert rangban szerepelt. Ezek között volt három keleti egyház, természetesen a legnagyobb a román ortodox egyház, négy történelmi protestáns egyház, amelyből 3 magyar és 1 német nyelvű, 4 neoprotestáns felekezet, amelyek túlnyomó többségben románok voltak, és két nem keresztény felekezet, a zsidó és a muzulmán. A 13 elismert egyház és felekezet mellett a római katolikus egyház megtűrt státuszban szerepelt, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy az ortodoxokkal párhuzamosan kezeltek minket, persze kevesebb joggal, de minden jogi alap nélkül. Az elismert és megtűrt egyházak mellett, harmadik csoportba sorolták az üldözött egyházakat, ezek között első helyen állott a katakombákba vonuló, hivatalosan megszüntetett görög katolikus egyház, Jehova tanúi és több el nem ismert felekezet.

Az 1989-es fordulatkor azonnal elismerték a görög katolikus egyházat, de nem adták vissza templomaikat, épületeiket; 1800 templomukból kb. harmincat erővel foglaltak vissza, vagy a hívekkel együtt önként visszatértek [az önként visszatérő hívekkel együtt a templomépületek is visszakerültek] az egyházba, vagy néhányat a visszaadásra egyedül hajló temesvári ortodox metropolita visszaadott.

A változások nem hozták meg a remélt tényleges szabadságot. Nem adták vissza az iskolákat sem, az államosított egyházi javakért sem adnak kárpótlást, és a kollektív gazdaságok privatizálása alkalmával néhány hektárt juttattak a plébániáknak, függetlenül attól, hogy 48 előtt mennyi földdel rendelkeztek. Megengedték az iskolai hitoktatást is, de ennek végrehajtása a helyi szervek jóakaratától függ, mert a minisztériumi rendelkezéseket kényük-kedvük szerint magyarázzák.

Mivel a Szentszék megérezte, hogy a 89 decemberi változások kezdeti lelkesedése nem sokáig tart, ezért Romániában a többi volt kommunista országtól eltérően rekordidő alatt egyszerre minden püspöki széket betöltött, és így 1990. március 14-én egyszerre 15 püspöki kinevezést hozott, beleértve az élő, börtönt viselt püspökök címzetes érseki kitüntetését is. Az új püspöki kar a Szentszék óhaját követve egységes püspöki konferenciát hozott létre, hogy az állammal szemben egységes katolikus egyházként léphessen fel. Az 1991-ben 2 évre jóváhagyott konferenciaszabályzat azonban lehetővé teszi azt, hogy az 5 görög katolikus püspök saját ügyei intézésére szent szinódusba tömörüljön, a 6 latin püspök pedig saját rítusú alkonferenciát alkothat. Ebben a konferenciában tulajdonképpen 3 csoport van: az 5 erdélyi görög katolikus püspök, a négy erdélyi római katolikus püspök, három magyar és egy német, és a harmadik csoportot a Kárpátokon túli ún. ókirálysági két román nyelvű püspök képviseli (Bukarest, Iasi). A katolikusok romániai igazi területe a nagy Erdély. A12 egyházmegyéből ui. 10 Erdélyben található.

2. – Hányan vannak a katolikusok összesen?

– Míg 1948-ban 3 000 000 katolikus volt az országban, addig 1993-ban az új népszámlálás szerint csak kb. 2 000 000 van, mert a másfél millió görög katolikus románból csak 250 000 vallotta magát görög katolikusnak. Köztudomású, hogy a népszámlálást manipulálták, de ha józanul a kétszeresét vesszük a hivatalosnak, akkor legfeljebb 500 000 a román görög katolikusok száma. Ehhez járul 1 300 000 római katolikus. Tehát az arány megfordult: 1948-ban több volt a görög katolikus román, mint a római katolikus, most pedig fordítva.

Népesség szempontjából az erdélyi görög katolikusok túlnyomó többségben románok, mint minden püspökük, élén Todea bíborossal, aki az egyetlen érseki tartományba tömörülő görög katolikus románok feje. Van azonban magyar szertartású görög katolikus plébániájuk is, kb. 20, a magyar határon, akik a román konkordátumig, 1930-ig Hajdúdoroghoz tartoztak, és van kb. 10 rutén plébániájuk, ószláv szertartással, Máramarosban és Bukovinában.

Az erdélyi római katolikusok négy egyházmegyéje 1930-ban került csak a bukaresti érsekség alá, de a püspökök kérésére Gyulafehérvárt érseki rangra emelte a Szentszék, és kivette Bukarest alól 1991-ben. Ugyanakkor ígéretet tett a Szentszék, hogy a következő lépés az lesz, hogy a másik három – többségben magyar – egyházmegye Szatmár, Nagyvárad és Temesvár Gyulafehérvár szuffraganeusa lesz, és így az erdélyi négy magyar egyházmegye egyetlen érseki provinciát fog alkotni.

A négy erdélyi egyházmegye között a legnagyobb Gyulafehérvár – 500 000 katolikussal –, amelynek túlnyomó többsége Székelyföld, a volt sztálinista időbeli magyar autonóm tartomány. A gyulafehérvári érsekségnek elenyésző kisebbségű román és német ajkú hívei vannak, kb. 5 ezren. A második három egyházmegye a másik fél milliót teszi ki, és így a romániai 2 milliós magyarság fele katolikus, fele református. A másik három egyházmegye azért kisebb, mert Trianonkor 2-3 vagy egyenesen négy részre vágták. A magyar többség mellett Szatmáron van még német kisebbség, többségben kivándorlás előtt. Nagyváradnak több ezer szlovák híve van még, és az egykori német egyházmegyének, Temesvárnak, kb. a fele kivándorolt, úgyhogy híveinek többsége most már a magyar, és a német mellett még más 5 nyelvű néhány ezres nemzeti kisebbsége van: horvátok, bolgárok, csehek, szlovákok, és latin rítusú románok vegyes házasságból.

A Kárpátokon túli két egyházmegye népesség szempontjából elüt, közös vonása azonban az, hogy hivatalosan román nyelvű. Magyar szentmise csak Bukarestben van, a barátok templomában. A bukaresti főegyházmegye kb. százezer híve diaszpórában él, főleg a nagyobb városokban, különböző katolikus nációk leszármazottai és keveréke (magyar, olasz, bolgár, lengyel stb.). Ezzel szemben a több mint 200 000 lelket számláló moldvai, iasi-i egyházmegye szinte kizárólag ún. csángó, akiknek már csak nagyon kis része beszéli az ősi magyar csángó nyelvjárást.

– Azt mondják, hogy kb. egyharmad részük még beszél magyarul.

– A legnagyobb csángó szakértő, akit még most is gyászolunk, Domokos Pál Péter, még régi kutatásai alapján 40%-ról beszélt, de ez a 40% ma már kérdéses. Hivatalosan a iasi-i püspök úr azt mondja, hogy 6-7-8, esetleg 10 plébániája van, ahol talán még beszélik a csángó magyar nyelvet.

[De ezeknek a Kárpátokon túli híveknek jó része románnak vallja magát minden tekintetben, teljes ellentétben az ortodoxok látásmódjával, akiknek a szemében ugyanazt jelenti románnak és ortodoxnak lenni. Ugyanez a logika húzódik meg azoknak a heves támadásoknak a gyökerénél, amelyeket az ortodoxok intéznek a görög katolikusok ellen (ezek majdnem mind román nyelvűek), akiket a román nemzet árulóiként bélyegeznek meg. Így aztán érthető, miért zavarja görög katolikus testvéreinket, hogy egyazon püspökkari konferenciához tartoznak velünk, latinokkal. Hiszen az ortodoxok szemében a nyugati típusú kereszténység tisztára magyar jelenség, és a mai világban együttműködni katolikusokkal, akik ráadásul még magyarok is, valami veszélyes dolog. Ez magyarázza meg azt is, hogy a katolicizmusba visszatért román hívek miért vannak olyan kevesen.]

3. – Milyen iskolákat, intézményeket kapott vissza Erdélyben a római katolikus egyház és a görög katolikus egyház?

– Legegyszerűbb válaszom az volna, hogy semmit. Erdélyben a reformáció ideje óta létezett a Katolikus Státus, az a félig egyházi, félig világi laikus önkormányzati szerv, amely a katolikus ügyet abban az időben vezette, amikor az erdélyi fejedelemség idején nem volt szabad katolikus püspöknek az erdélyi fejedelemségben tartózkodnia. A Katolikus Státus feladata éppen az volt, hogy az erdélyi vagyont kezelje, és abból tartsa fenn az iskolákat. Óriási szerepe volt nemzetiségi szempontból is. Az első világháború után Erdélyben a Katolikus Státus iskoláiban volt magyar nyelvű oktatás. Éppen azért a román állam nyomására 1932-ben a konkordátummódosításkor le kellett venni ezt a nevet, hogy „Státus", mert a román nyelvben úgy érezték, hogy állam vagyunk az államban. Akkor az Egyházmegyei Tanács nevet kapta, és a Szentszék hagyta jóvá hivatalosan az új szabályzatát. Ezt a Státust tulajdonképpen soha meg nem szüntették, de 48-ban a püspök megvonta működési engedélyét azon a címen, hogy a kommunista állam ki akarta használni a Szentszék ellen, és valamilyen önálló nemzeti – olyan békepapféle – egyházat akart volna belőle faragni. Jelenlegi főpásztorunk rendelettel újra visszaállította a Státust, jobban mondva folytatná működését, csak a kezdeti nehézségeket nem tudjuk még leküzdeni.

1948-ban a Státusnak még volt 32 gimnáziuma, 183 elemi iskolája, és azután hozzávehetnénk még a szerzetesek kezelésében levő és egyéb felekezeti óvodákat is. Ezt az óriási iskolahálózatot a Státus vagyonából tartották fenn.

Jelenleg nincs vagyon, nem adnak vissza semmit, és éppen az a nehézség, hogy még az épületeket se kapjuk vissza. Hol lehetne iskolát létrehozni? A kommunista idő alatt egyetlenegy katolikus gimnázium létezett, a kisszeminárium. Sajnos, nem volt nyilvánossági joga. Római katolikus kántoriskola volt a hivatalos neve, Márton püspök úr elismerte, tehát egyházilag törvényesen működött 4 osztállyal, később már csak 2 osztállyal működhetett: ez két év egyházi kiképzést adott a nagyszeminárium előtt. A változáskor az állam azonnal elismerte nyilvános gimnáziumnak, tehát most érettségit tesznek a fiúk. Ezzel az érettségivel bármilyen egyetemre mehetnek, nem úgy, mint régen, amikor csak teológiát tanulhattak, vagy pedig kántorként alkalmazták őket plébánián. A többi úgynevezett világi katolikus gimnáziumot nem tudtuk visszaállítani. Ennek ellenére Csíkszeredában és újabban Kolozsváron is katolikus gimnáziumot nyitottunk – de hogyan? Egy katolikus osztály indulhatott vendégként régi saját épületében, és ezt is az igazgató jóakaratától függően fogadták be.

Szükség van rád! Országos Hivatásgondozó Bizottság, Pécs, 1993. 52 lap. [Összeállította Hevenesi János S.J.]

Mint a kiadó neve sejteti, a füzetke az egyházi hivatások felébresztésében kíván emberi segédeszköz lenni: kedvet, motivációt, fogalmi tisztázást közvetíteni. Nyolc kis fejezete műfaji változatosságával is a téma gazdagságát illusztrálja. Legjobb forrásai Nemeshegyi Péter, Sík Sándor, Fernand Lelotte és természetesen II. János Pál írásai. Fogalomtisztázó része kérdés-felelet összetételű katekizmus. A füzetke elsősorban fiúknak, elsősorban a papi hivatásról szól; a szerzetesi, nevezetesen a női hivatás nem egész szervesen épül be az egészbe.

EURÓPAI–MAGYAR FIGYELŐ

András Imre

EGYHÁZPOLITIKA MAGYARORSZÁGON 1993-BAN

Milyen úton halad Magyarországon az egyház és az állam viszonyának kialakítása? A mi helyzetünkben fontos az, hogy – a 40 éves sekrestyébe kényszerítés után – a felelős politikusok által adott összképből ismerhessük meg a felkínált lehetőségeket.

Ezért most a lényeges mondanivalóját szeretném ismertetni és értelmezni annak a nemzetközi konferenciának, amelyet a Miniszterelnöki Hivatal és a négy legnagyobb magyar egyház Az európai államok és az egyházak kapcsolata a megváltozott világban címmel rendezett Budapesten 1993. május 26. és 28. között. Az összejövetelen részt vett 15 európai államból 50 állami és egyházi vezető, Magyarországot pedig mintegy 150 személy képviselte. A konferencia meghirdetett célja volt „a tapasztalatok kicserélése az állam és az egyházak kapcsolatának minden fontos részterületén". A külföldi tapasztalatokról valójában nem sok számottevő dolgot hallottunk: a román küldött, a kormány vallásügyi hivatalának a vezetője pl. arról beszélt, hogy milyen tökéletes a vallásszabadság Romániában; az osztrák előadótól műhelytitkokat tudhattunk meg az osztrák állam és egyház közötti kapcsolatról. Sokkal lényegesebb volt az, amit a magyar előadóktól hallottunk; erről szeretnék most beszámolni, mert ez a rendezvény a magyar egyházpolitikai törekvések önbemutatkozása volt a felelős magyar politikusok megfogalmazásában.

Egy dologgal alapvetően tisztában kell lennünk: ha a mostani magyar közélet az egyháznak valamilyen lelkipásztori munkásságot ajánl vagy lehetővé tesz, az nem olyan látszat „előrelépés", mint voltak az engedmények a pártállam idején, pl. az, hogy a templomi hitoktatás során egyszerre szabad lett a gyerekektől vissza is kérdezni az előadott anyagot. Az állam diktatórikus uralmát és materialista törekvéseit az említett előrelépések nem befolyásolták. Most viszont a felelős politikusok tényleg kívánják, hogy az egyház munkája hatékony legyen. Szóban hangoztatják, és bizonyára úgy is gondolják, hogy az ország lakosságának szüksége van az evangéliumi értékek ismeretére és követésére, hogy az ország gazdasági és mindenfajta megújulása csak az evangéliumi értékek által jelzett úton valósítható meg.

Antall József miniszterelnök a konferenciát megnyitó üdvözlőbeszédében a konferencia célkitűzését szókimondóan és teljesen az egyház mai törekvéseinek megfelelően vázolta fel: „Rendkívüli feladatok állnak az egyház előtt, mert Európát a kereszténység tette Európává. Ma minden eszmei és politikai irányzat – ha akarja, ha nem – a keresztény kultúrkör fogalmaival határozza meg önmagát." A keresztény kultúrkör felekezeti tagoltságára és valamennyi felekezet közös célkitűzésére így utalt: „Felekezetre való tekintet nélkül elfogadott gondolat Európa újraevangelizálásának sürgetése, ami az egyre erősödő ökumenikus együttműködés légkörében sokkal inkább eredményes lehet, mint akár néhány évtizeddel ezelőtt." A társadalom szociális gondoskodásának evangéliumi gyökeréről így nyilatkozott: „Ezzel szoros összefüggésben jelenik meg a szociális gondolat valamennyi felekezet tanításában. A menekültek befogadása, a betegek ápolása és az elesettek felkarolása evangéliumi gyökerű, és szerves folytatása a középkor óta létező karitatív, szociális és gyógyító szolgálatnak." Az egyház eddigi működését értékelve rámutatott, hogyan akarja az állam ennek a szerepnek folytatását a jövőben konkrétan lehetővé tenni: „A diktatúra alatt is működő egyházi közösségek hiteles tanúságtétele a felszabadult polgárok figyelmét a vallás felé irányította. Bizonyos fellendülés tapasztalható a vallásos életben, de az egyházak vallási, kulturális és szociális tevékenységének anyagi és intézményi feltételei javarészt hiányoznak. Ezen kíván segíteni Magyarországon az a törvény, amelynek alapján hitéleti, közösségi, oktatási és szociális célokra a korábbi ingatlanok egy részét 10 év alatt visszakapják."

A négy politikus szakelőadó – Pálos Miklós, Lukáts Miklós, Kálmán Attila és Surján László – egyaránt kiemelték, milyen átrendezés történt Magyarországon az egyház és az állam kapcsolatában annak idején a kommunista hatalomátvételt követően a negyvenes évek végén, és hogy hogyan alakult a kommunisták által bevezetett új rend, továbbá azt is, hogy milyen utat jár a rendszerváltás utáni magyar kormányzat a most kialakuló új rendben, amelynek alapjait lényegében 1990-ben rakták le.

Pálos Miklós politikai államtitkár a rendszerváltás általános egyházpolitikai szempontjairól beszélt. 

1. Az 1990-ben hivatalba lépő új kormánynak „egy működésképtelenné váló diktatúrát kellett felváltania a plurális demokráciával, mégpedig olyan környezetben, ahol két generáció váltotta egymást anélkül, hogy a demokráciáról, annak intézményrendszeréről és ezek működéséről alapvető fogalmai lettek volna." A réginek az újjal való leváltása „evolutív" úton történt. „A békés átmenet azonban számtalan és előre nem látható buktatókkal, szinte megoldhatatlan problémákkal szembesítette azokat, akik vállalták az új világ felépítésének felelősségét."

Ebben a békés átmenetben működő politikusok elfogadták azt az alapelvet, hogy egy állam egyházpolitikája alapvetően határozza meg a társadalom fejlődését, a társadalmi folyamatokat. Az egyházak „értéket teremtő és közvetítő tevékenysége nemcsak a teológiai értelemben vett lelkigondozásra korlátozódik, hanem tevékenységük az élet számos területét fogja át." „A hitéleti tevékenység mellett nevelési, oktatási, egészségügyi, kulturális és szociális szolgáltatásokat végeztek, és ezzel fontos társadalmi szerepet töltöttek be." „Csak az egyházak voltak képesek azt a lelki töltetet adni más irányú szolgáltatásaiknak, ami nemcsak megkérdőjelezhetetlenné tette létjogosultságukat, hanem évszázadokon keresztül biztosította töretlen fejlődésüket is." 

2. Szent István érdeme, hogy a magyarok európaiságának ezt a fundamentumát felismerte, és az ország fejlődésének alapjává tette. „A magyarok hazájukat karddal szerezték, de ezer éven át a kereszt tartotta össze", és ez volt az első csírája történelmünkben az egyház és az állam együttműködésének, kapcsolatának, amely állandósult azáltal, hogy Európában csak azok a népek voltak képesek túlélni a történelmi viharokat, amelyek önálló kultúrát tudtak teremteni, „és ebben a kultúrateremtésben az egyházaknak meghatározó szerepük volt".

1948-ban „a hatalom centralizálása és a gazdaság fokozatos kollektivizálása elkezdődött, aminek egyenes következménye volt az, hogy a nyíltan ateista és materialista állam merőben új viszonyt kényszerített az egyházakra": nyílt egyházüldözés, koncepciós perek, az egyházak szigorú ellenőrzése, intézményeiknek a megszüntetése, javaiktól való megfosztás, „mely rövid idő alatt egy működő és a társadalom számára értékteremtő intézményrendszert vegetáló hitgyülekezetté alacsonyított". A szerzetesrendek feloszlatása, egyházi iskolák és karitatív intézmények állami tulajdonba vétele megváltoztatta azok lényegét. „Ekkor kezdődött el a magyar társadalomban az a rohamos értékvesztési folyamat, amely odáig fajult, hogy megkérdőjelezte európaiságunkat, és ettől kezdve küzd társadalmunk kimondhatatlan értékrend-zavarokkal. A totalitárius állam az alkotmányban ugyan deklarálta a lelkiismereti szabadságot, de talán sehol a világon nem üldözték olyan elszántan a vallásos embereket, mint itt. A lelki elkötelezettség miatt nemcsak az egyházak szolgáit degradálta másodrendű állampolgárokká a hatalom, hanem azokat is, akik megtartották hitüket."

„Az elnyomó gépezet egyik intézményét jelentő Állami Egyházügyi Hivatal lényegében az államhatalom meghosszabbított keze volt." Ezen keresztül tartotta teljes ellenőrzése alatt az egyházakat, és azok szolgáit sokszor emberi méltóságukban is megalázva kényszerítette meggyőződésükkel ellentétes magatartásra. „A Magyar Katolikus Püspöki Kart azzal kényszerítette az egyoldalú diktátumnak minősülő egyfajta kiegyezésre, hogy 2000 egyházi személyt elhurcoltak, börtönbe vetettek."

„Az uniformizált, államszocialista rendszerek a 80-as évek végére felélték anyagi és erkölcsi tartalékaikat, és már mindenki számára világossá vált, hogy a rendszerváltozásnak be kell következnie." „Az anyagi és erkölcsi értékvesztés olyan károkat tett, hogy azok kezelésére és a sebek gyógyítására még nagyon hosszú időre van szüksége a népeknek." A kérdés most az, hogy a megváltozott világban hogyan alakuljon az egyházak és az állam kapcsolata, mely elősegíti a társadalom megbékélését, és visszaállítja azokat az értékeket, melyeken évszázadokon át nevelődött a társadalom.

Már 1989-ben megkezdődött a diktatórikus rendszer lebontása az Állami Egyházügyi Hivatal jogutód nélküli megszüntetésével. Még a változást hozó 1990-es parlamenti választások előtt megszületett a korszakos változást jelentő, lelkiismereti és vallásszabadságról szóló 1990. évi IV. alkotmányerejű törvény, amely a lelkiismereti és vallásszabadságot alapvető emberi jogként deklarálja, és garantálja zavartalan gyakorlását. Az új kormány a törvényes szabályozást tehát készen kapta, megvalósítása azonban erre és a következő kormányokra vár. 

3. Mi van ebben a törvényben? „A törvény kimondja, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság nemcsak a lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását jelenti, hanem azt is, hogy e meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján egyénileg vagy csoportosan végezheti, lelki elkötelezettségét kinyilatkoztathatja és taníthatja." Mindezt megteheti a tömegtájékoztatási eszközök útján is. Emiatt senkit semmiféle hátrány vagy előny nem érhet. „A fenti jogok gyakorlásában senkit nem szabad akadályozni. A szülőknek és a gyámoknak pedig biztosítja azt a jogot, hogy gyermekeiket és neveltjeiket legjobb belátásuk szerint részesíthetik vallásos szellemű nevelésben."

Az egyéni és közösségi vallásgyakorlást mindenki számára lehetővé kell tenni, beleértve az intézményekben gondozottakat vagy a büntetés-végrehajtási intézetben fogvatartottakat. Elhibázottnak bizonyult az a rendelkezés (itt saját értékelésemet fűzöm hozzá az államtitkár által előadott törvényismertetéshez), hogy minden 100 természetes személy egyházat alapíthat, ha alapszabályát elfogadja, ügyintéző és képviseleti szerveit megválasztja, és a bíróság nyilvántartásba veszi.

Az egyházak az államtól elválasztva működnek, őket azonos jogok illetik, és azonos kötelezettségek terhelik. Az egyház belső szabályainak érvényre juttatására állami kényszer nem alkalmazható, de az egyház igénybe veheti az állam kényszerét az őt megillető jogok érvényesítésére. Az állam az egyházak felügyeletére semmiféle intézményt nem létesíthet.

Az egyházak működési lehetőséget kapnak nemcsak a lelkek gondozására, hanem a jogi személyiséggel rendelkező intézményeik útján nevelési, szociális, kulturális, egészségügyi, sport-, ill. gyermek- és ifjúsági tevékenységet is elláthatnak, ahol ezt a törvény nem utalja kizárólagosan az erre kijelölt intézmény hatáskörébe. Az egyházak az állam által fenntartott nevelési-oktatási intézményekben az igényekhez mérten vallásoktatást tarthatnak.

A jogi személyiséggel rendelkező egyházak és intézményeik adományokat, hozzájárulásokat fogadhatnak el, és szolgáltatásaikért díjakat szedhetnek. A társadalmi szervekre vonatkozó normák szerint gazdasági-vállalkozási tevékenységet folytathatnak az egyházak is. Az egyházak nevelési, oktatási, szociális, egészségügyi, sport, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményeinek működtetéséhez megkapják ugyanazokat a normatív támogatásokat, amelyekkel hasonló állami intézményeket támogatnak. Az állam támogatásban részesítheti az egyházak egyéb tevékenységét is, aminek mértékéről és módjáról az országgyűlés határoz egyházanként. 

4. Ez a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvény korszakos jelentőségű a magyar jogtörténetben. A végrehajtásának hároméves tapasztalata felszínre hozta a hiányosságokat is.

A legfontosabb ezek közül, hogy a törvény indoklásában nem jut kifejezésre a történelmiség elve. A történelmi múlt megkívánta volna egyes nagyobb egyházak név szerinti említését, és a tételes jogszabályok közé be kellett volna venni egy olyan rendelkezést, amely az egyházakat arra kötelezi, hogy alapításukkor fogalmazzák meg hitük teológiai alapját, rajzolják fel a maguk istenképét, és pontosan határozzák meg létrehívásuknak értelmét, mert egyháznak vagy vallási közösségnek csak olyan szervezetet lehet tekinteni, amelynek tagjai természetes személyek, és amelyre olyan hitbéli tanítás jellemző, amely tagjai egész életét átfogja, befolyásolja és Istennel kapcsolatba hozza. Mivel ennek szabályozásáról a törvény nem intézkedik, így az az abszurdum is elképzelhető, hogy vallási köntösben és egyházi nyilvántartásban jelennek meg olyan szerveződések, amelyeknek nincs hitbéli elkötelezettségük.

A törvény, melynek lényeges pontjait felemlítettük, része a kormány nemzeti megújulási programjának, amely elismeri és nagyra értékeli az egyházaknak a társadalomban betöltött szerepét, igényli tőlük, hogy vállaljanak döntő szerepet az erkölcsi megújulás előmozdításában. Az egész nemzet érdekének tekinti, hogy az egyházak a hívő embereket hazaszeretetre, embertársaik tiszteletére és megbecsülésére, törvénytiszteletre, áldozatvállalásra, a becsületes munka örömére neveljék, és értessék meg velük, hogy tartsák össze a társadalom léte szempontjából legfontosabb intézményt, a családot, mely minden emberi öröm legfőbb forrása. 

5. Az állam és az egyházak közötti kapcsolattartás legfőbb intézménye a Miniszterelnöki Hivatalon belül létrehívott államtitkárság. Ezt két politikai államtitkár irányítja. A felügyeletük alatt dolgozó Egyházi Kapcsolatok Titkársága munkakapcsolatot tart fenn a magyarországi egyházakkal, felekezetekkel, vallási közösségekkel, ill. a minisztériumokkal és főhatóságokkal is. Ez szervezi a politikai és a vallási vezetők közötti személyes kapcsolatokat.

Az állam és az egyház a saját illetékességi területén egymástól függetlenül tevékenykedik. Ilyen relációban az állam és az egyházak szét vannak választva egymástól. A magyar egyházpolitika azonban nem akarja megosztani az oszthatatlant, hanem csak a feladatokat. Az emberek mint hívők és mint állampolgárok egy személyben jelennek meg. Mindenki teljesíti a maga kötelességét, építi a sajátját, és nem rombolja le a másikét. A mai embert az elidegenedés veszélye fenyegeti, mely a társadalom teljesítményorientáltságából fakad. Az állam együtt akar működni az egyházakkal, hogy közös erőfeszítéssel megmentsék a társadalmat alkotó embert. Ez elsősorban nem a jogalkotás vagy ilyen célra létrehozott intézmények útján, hanem az örök igazságok és értékek érvényre jutása által valósul meg.

Lukáts Miklós miniszterelnökségi államtitkár az egyház és az állam szétválasztásának gazdasági kérdéseiről beszélt. 

1. 1948-ban az állam és az egyház gazdasági kapcsolatának új rendszere alakult ki, mely 1988-ig, 40 éven át működött: az egyházak szinte mindenüket elveszítették, jóformán csak a hitéleti célokat közvetlenül szolgáló ingatlanjaik, néhány iskola és szeretetintézmény maradt tulajdonukban. Az elvett intézmények száma tízezres nagyságrendben mérhető. Az elvett ingatlanok között voltak olyanok is, amelyek az egyházak jövedelemszerzését szolgálták. Megszűntek újságok, könyvkiadók, nyomdák. Az egyházak, jövedelem nélkül, lehetetlen helyzetbe kerültek.

Az egyházakra kényszerített megegyezések után az állam dologi segélyben részesítette az egyházakat, melynek évi összege összesen néhány tízmillió forint volt. Az államtól közvetlenül kapott lelkészi fizetéskiegészítés, a kongrua, ami havonta csak néhány száz forint volt, még 1988-ban se haladta meg az 1000 forintot. Alkalmanként a különböző egyházak, felekezetek, gyülekezetek bizonyos célokra is kaptak összegeket; ez ritka és esetleges volt, rájuk reálisan számítani nem lehetett. Számottevő anyagi forrást jelentett ennélfogva a perselypénz, az adományok és az önként vállalt egyházi adó. A gyülekezet a lelkészének saját erőből adott fizetést, amit az egyház egy központi alapból kiegészített. Bizonyos anyagi támogatást kaptak még a meghagyott egyházi intézmények, iskolák, szociális otthonok.

Az állami támogatás által az egyházak és a lelkészek közvetlenül függtek az államtól, amely egyébként maximális mértékben beavatkozott ezen az úton is az egyházak belső ügyeibe. 

2. A rendszerváltozás utáni választásokból kikerült kormányzatnak alapelve az, hogy az egyházak önállóságának az állam és az egyház gazdasági kapcsolataiban is érvényesülnie kell.

A hagyományos támogatási mód megváltoztatására még nincsenek meg a feltételek, amelyek alkalmasak lennének akár egy adórendszerbe beépített, egyénektől függő támogatás, akár a mindenkori állami költségvetés végösszegének ezrelékekben kifejezett része általi támogatásra. Egy ilyen törvény még nem születhetett meg, mert elkészítése több fölmérést, háttértanulmányt igényel. Az államnak arra sincs meg a lehetősége az örökölt gazdasági helyzet miatt, hogy a költségvetésből elégítse ki az egyházak teljes igényét. Így érvényben van egy átmeneti megoldás, mely szerint a kormány előterjesztése alapján a parlament az állami költségvetésből támogatja az egyházakat.

A kormányzat azonban máris lépéseket tett azon az úton, amely az egyházak gazdasági autonómiájához vezet: vállalta, hogy – ha nem is maradéktalanul adja vissza az egyházi ingatlanokat – olyan mértékben ad át részükre ingatlanokat, hogy azok biztosítják a hitéleti tevékenység zavartalan végzését, és mindazon társadalmilag hasznos tevékenységeknek gyakorlását, amelyekre az egyházak kötelezettséget vállalnak. A volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezését az 1991. évi XXXII. törvényben fogadta el az országgyűlés. [Ebben, tudjuk, elhibázott volt a sorrend: az ingatlanok először az önkormányzatok tulajdonába mentek át, a visszaadásról rendelkező állami határozat végrehajtásában az önkormányzatok döntő szerepet kaptak, és ez legtöbbször oda vezetett, hogy az állam a visszaadandó volt egyházi objektumért az önkormányzatnak hatalmas kárpótlást fizet ki, az egyházak pedig tönkrement épületeket kapnak vissza tulajdonukba.] 1948. január 1. után tízezres nagyságrendben vettek el egyik napról a másikra ingatlanokat az egyháztól. Az 1991 nyarán hozott törvény alapján ebből az egyházak kb. 6000 objektumot igényeltek vissza a törvény előírásainak megfelelően hitéleti vagy közérdekű tevékenység biztosítására. Az állam 1993-ban a költségvetésből az egyházi ingatlanok visszaadására 3 milliárd forintot irányzott elő. 

3. A költségvetés jelenleg hat címen biztosít az egyházaknak támogatást, mely 1993-ban összesen 2 milliárd 820 millió forintot tett ki. 1) Támogatja az egyházak alapműködését, a hitéleti tevékenységet. Ebből az összegből egészítik ki a püspökök a papok fizetését, és támogatnak minden olyan kiadást, amire nincsen külön anyagi támogatás. 2) Az állam támogatja az egyházi közgyűjteményeket, amelyek valamilyen múzeummal, könyvtárral, képtárral, levéltárral rendelkeznek. 3) Támogatást nyújt egyházi alapintézmények felújítására, bővítésére, fejlesztésére. 4) Egyházi nevelési, oktatási intézmények fejlesztése. 5) Az egyházi közgyűjtemények dolgozói bérének emelése. 6) Az egyházi nevelési, oktatási intézmények felújítása, karbantartása.

Támogatást kapnak az egyházak olyan formában is, hogy – az állami iskolákhoz és szociális intézményekhez hasonlóan – az egyházi iskolák és szociális intézmények is megkapják az ún. normatív összeget. Az egyházi intézmények alkalmazottai azonban nem részesülnek a közalkalmazottakat megillető dotációkban. Külön díjazást kapnak a fakultatív hitoktatásban részt vevő hitoktatók, 1993-ban összesen kb. 700 millió forintot. További 470 millió forintot fordít az állam évente fontos, felújításra szoruló, egyházi épületek rekonstrukciójára. A kormány és a parlament az előző rendszerhez képest összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben igyekszik lehetővé tenni, hogy az egyházak ki tudják fejteni a hitéleti tevékenységüket.

Kálmán Attila, a Művelődési és Közoktatásügyi Minisztérium politikai államtitkára az oktatásügy helyzetéről és benne az egyháznak szerepéről számolt be.

A magyar iskolarendszerben az egyházi alapítású iskolák 1948-ig meghatározó szerepet játszottak: az iskolák 2/3 része volt egyházi iskola. A társadalmi mobilitás és a tehetséggondozás fontos intézményei voltak, noha tagadhatatlan, hogy a felekezeti iskolarendszer európai szemmel nézve elavult volt. Az államosítással és az ateizmus ideológiája mellett elkötelezett erőszakkal a kommunista rendszerváltozás halálra ítélte ezeket az iskolákat, hagyományos nevelő hatásuk azonban, a bennük tanító pedagógusok révén, még kb. három évtizedig fennmaradt. Kb. 35 évvel később, egy teljes pedagógusgeneráció eltűntével vált nyilvánvalóvá, hogy mit veszített a magyar iskolarendszer a keresztény szellemiség iskolai megtagadásával.

A 80-as években szinte földcsuszamlásszerűen bomlott fel az iskola munkafegyelme, erkölcsi tartása. Minden ideológiai borzalom ellenére korábban az iskolában magától értetődő volt, hogy a tanítási órára időben be kell menni, hogy az iskolai ünnepélyek, a tanítási órán kívüli tevékenységek hozzátartoznak a nevelés egészéhez. Magától értetődő volt, hogy a tanár köteles készülni az óráira, csak azt kérheti számon, amit tanított, stb. Ez a munkafegyelem jó néhány helyen elenyészőben van, s a diákok a pedagógus korábban példátlan önkényének, szeszélyének vannak alávetve. Már a rendszerváltozás előtti években komoly társadalmi nyomás alakult ki az egyházi iskolák újraindításáért a hitelét vesztett állami iskolákkal szemben.

Az elmúlt 3 év alatt társadalmi nyomásra mintegy 150 oktatási intézmény került vissza egyházi tulajdonba. A 10 éves tulajdonrendezési terv ennél sokkal több intézmény visszaadásával számol. Tehát 1948-ban az alap- és középfokú iskoláknak több mint 60%-a volt egyházi fennhatóság alatt, ma nem egészen 2%-a. A becslések szerint néhány év múlva 5-8% között fog megállni a növekedés. A szülők hatalmas várakozása, segítőkészsége, az iskola és a szülői ház közötti egyetértés és együttműködés kialakította a védettségnek azt a légkörét, amelyben a gyermekek biztonságos és szeretetteljes irányítást élveznek. Egyes esetekben ez az összefogás az önkormányzattal egyetértésben jött létre, gyakran azonban az önkormányzat ellenében. Ilyenkor felvetődik a kétség: meddig indokolt a harciasság?

Szorongatóbb azonban az a kérdés, hogy érettek és felkészültek-e az egyházak 40 éves szünet után arra, hogy ismét betöltsék azt a szerepet, amit korábban betöltötték a magyar közoktatásban. A következő problémákkal kell becsületesen szembenézni.

1) Az előző rendszer a „szocialista pedagógiát" keresztény pedagógusokkal próbálta kivitelezni. A tagadásra és osztályharcra – gyűlöletre – való nevelést azonban nem közvetítettek. A mostani iskolák viszont a „szocialista nevelésben és képzésben" részesült pedagógus munkaerőkkel kénytelenek számolni.

2) Az egyházaknak nincs valamennyi iskolatípusra kiterjedő, átfogó, önálló tantervi vagy pedagógiai koncepciója. 1945 előtt volt még az állami kerettantervre épülő saját tantervük. Azóta a tantervi irányítás mélyreható változáson ment keresztül. A részletes tantervi szabályozás helyett a magyar közoktatás jelentős tantervi szabadságot engedő alaptantervvel, kerettantervvel és vizsgarendszerrel történő szabályozásra tér vissza. Az egyházi iskolák fenntartóinak meg kell szervezni saját tantervi irányításukat, szakfelügyeletüket, továbbképzési rendszerüket.

3) Az újjáéledő egyházi iskolák körül generációs problémák jelentkeznek. Az iskolák visszavételét gyakran az idősebb generáció szorgalmazza, akinek gyerekei már túl vannak az iskolás koron. A mai körülményekhez igazodó, a jövő felé mutató keresztény iskola csak a mai viszonyok elemzésén és a mai keresztény ember élethivatásán alapuló pedagógiai koncepcióval dolgozhat. Az általános értékválság közepette ilyen koncepciót kialakítani nem könnyű akkor, amikor az egyházaknak az általános lelkigondozás ellátására sincsen elegendő munkásuk.

4) A pedagógia Magyarországon, és az egész világon, az elmúlt évtizedekben nagyot fejlődött. Az egyházi iskoláknak is lépést kell tartaniuk ezzel a fejlődéssel, ha az európai iskolákkal fel akarják venni a versenyt. Ha kiderül, hogy egyházi iskoláink nagy része ugyanolyan, mint az állami iskolák, sem szeretetben, sem pedagógiai törődésben, sem színvonalban nem tud többet nyújtani, akkor elvesztegetjük azt a bizalmat, amelyet egy hitehagyott társadalom szívében táplál a keresztény nevelés iránt.

5) Tudomásul kell venni, hogy az ifjúság többsége továbbra sem egyházi iskolába fog járni. Az egyházaknak tehát az iskola alapításán kívül arra is kell törekedniük, hogy a világi iskolák számára pedagógusokat és hitoktatókat képezzenek, illetve hogy cserkészcsapatok, ifjúsági mozgalmak, egyházi ének- és zenekarok, családlátogatások útján ezeket a fiatalokat is elérjék.

Surján László népjóléti miniszter a magyar egyházak karitatív és népjóléti tevékenységét a következőképpen értékelte.

1. A pártállam ideje alatt az egyház karitatív tevékenységét csak megkötöttségekkel, kizárólag egyházi keretben végezhette. Intenzitása a helyi közösségek akaratától, lehetőségeitől függött, munkálkodása mögött nem volt módszertani háttér, forrásai szűkösek voltak. A tevékenység kiszélesítése a Szent Erzsébet-napi országos gyűjtéssel és a szegénygondozással is foglalkozó kiscsoportok munkájával kezdődött. A 80-as évek legvégén az állam is igényelni kezdte az egyház szociális tevékenységét. Ennek a hátterében azonban a szociális ellátás terhei egy részének áthárítására való törekvés volt. Ugyanakkor elzárkózott attól, hogy akár egyházi intézményhálózatot fejlesszen, akár állami pénzeket egyházi csatornákon keresztül juttasson el az emberekhez, noha az egyház hatékonyabban dolgozott, mint az állam. Az állam most az egyházak egészségügyi, szociális és karitatív tevékenységének minden lehetőségét igényli, s ehhez minden lehetőséget meg kíván adni. Különösen az alábbi területeken számít az egyház közreműködésére. 

2. A tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés súlyos szociálpolitikai kihívásokkal jár; növekszik a szegénység, megjelenik a munkanélküliség, amely 600-700 ezres tömeget érint, és az embereket lélektanilag is károsítja. Mások viszont kihasználják a munkanélküliség címén kapható segélyeket, és ezek birtokában más jövedelemszerző foglalkozást űznek, ami feszültségeket kelt a munkanélküliekkel szemben. A munkanélküliek egy része reménytelennek látja jövőjét, családi élete fölbomlik, rendelkezésre álló kevés jövedelmét alkoholra költi, esetleg – a családi élet felbomlásával – az utcára kerül. Ez tovább növeli a munkanélküliek elleni hangulatot. A hajléktalanság a 90-es évek elején új jelenség, legalábbis a társadalom tudatában. 

3. Ahol az egyház ezekben a problémákban intézmények révén tud segíteni, ott az állam a normatív támogatás nyújtásával segíti ezt a szegénygondozó munkát.

Az egyház azonban sokkal személyesebben tudja ezt végezni, mint bármilyen közéleti intézmény, s a valódi szegények feltárása, megismerése és segélyezése az egyházi karitatív munkának egyik legfontosabb és a társadalom egészére is leghasznosabb tevékenysége. Az egyház fel tudja kelteni az emberekben a szolidaritás érzését, a kötelezettséget arra, hogy mindenki lehetősége szerint segítsen embertársán. Különösen nagyjelentőségű, ha a fiatalok figyelmét, érdeklődését szociális térre tudja irányítani s őket bekapcsolni a szociális feszültségek oldásának munkájába. Egyházi közösségben olyan csoportok alakulnak, amelyek különösen szívükön viselik a szociális problémákban való segítést. Talán kevesen érdeklődnek az idősek problémái, idősek klubjának szervezése iránt, amely egyre jelentősebb lesz a magyar szociális gondozásban. Jó lenne, ha a kábítószer és az alkoholizmus elleni küzdelemben is az egyházi csoportok fokozni tudnák tevékenységüket. Az egyháznak különös képessége van arra, hogy a szociális problémák okozta lelki károsodásban megelőző, gyógyító munkát végezzen. Például jó lenne a munkanélküliek számára egy klubhálózatnak a kiépítése.

Az egyház szociális munkája a jelenlegi viszonyok között azonban elsősorban jó szándékú emberek áldozatkész tevékenysége. A jövőben múlhatatlanul szükség lesz e tevékenységek bizonyos fokú intézményesítésére is. Nagyon fontos kezdeményezés, hogy a Karitász megkezdte munkáját Magyarországon, és megfelelő központtal rendelkezik. Hozzáértő munkatársakra lenne szüksége nagyobb számban. A szociális munkához a megfelelő motiváción kívül szakszerűség is kell. Ehhez képzett emberekre van szükség, és a képzés nehezen érhető el Magyarországon. Ami eddig képzés terén létezik, az nem elégséges. Fontos lenne, hogy egyházi kézben is legyen szociális képzési központ. Az intézményhálózatban szükség volna öregotthonokra, napközi klubokra, szociális gondozókra, hajléktalanok szállására és – a jelenlegi gazdasági körülmények miatt – ingyenkonyhákra. Jelenleg még hiányzanak az anyagi feltételek ahhoz, hogy az egészségügybe, betegrendelésbe, kórházak működtetésébe is belekapcsolódhassanak az egyházak.

Magyarországon az egyház szociális munkája jelentős hagyományokra támaszkodik – hangsúlyozta a miniszter –, és ez mind az egyházat, mind az államot arra kötelezi, hogy ezt a tevékenységet az egyház tovább folytassa/folytathassa. Az államnak meg kell találnia azokat az anyagi forrásokat, finanszírozási technikákat, amelyekkel az egyház által mozgatott elkötelezett emberek karitatív tevékenységét jól lehet segíteni. Az egyházakat a korábbi államhatalom egészségügyi rendszerüktől szinte teljesen megfosztotta. Megindult az intézményrendszer helyreállítása, de működtetésére elegendő mértékű és tartós megoldás még nem alakult ki.

A magyar egyházpolitika fentebb ismertetett két új alaptörvénye józan kompromisszum a jog és a lehetőség között. Fokozatos végrehajtásukhoz a jelenlegi kormányzatból nem hiányzik a politikai akarat. Az ország gazdasági teljesítőképessége azonban sok tényezőtől függ, s a letűnt rendszer okozta bajok jóvátétele más területeken még nagyobb igényeket támaszt az állammal szemben. Az egyházaknak minden állami jóvátétel létfontosságú, de nekik az újrakezdésnél elsősorban nem az állam, hanem az Alapító segítségére kell építeniük.

Fontos kiadói felhívás

Kérjük azokat az olvasóinkat, akik a Távlatokat ebben az évben ajándékba kapják – jelzésük a címzésben 93A – vagy közösségi hozzájárulás alapján – jelzésük 93K –, hogy minél hamarabb, és mindenképpen még az 1993-as év folyamán, írásban keressék fel szerkesztőségünket, jelezvén a lap iránti érdeklődésüket.

Ez a kérésünk vonatkozik a 93A jelzésű könyvtárakra is.

N. I.

A HORTHY-TEMETÉS

Szeptember negyedikén Kenderesen örök nyugalomra helyezték Horthy Miklós kormányzót, feleségét és fiát. Nemzeti identitászavaraink riasztó példájaként a hírveréssel foglalkozó sajtó, hang- és képsugárzó intézmények nacionalista, mi több: „fasiszta" vádakat hangoztatva kárhoztatták az országlakosságot, azokat, akik hivataluktól és állásuktól függetlenül magyar honpolgárként sereglettek a ravatalhoz.

A kormányzó életműve, mint minden emberé, természetesen ellentmondásos. Helyesen érezték azonban azok, akik odasereglettek, vagy a közvetítést nézve a családdal együtt gyászoltak, hogy a szitkozódó-fenyegetőző hangok valójában nem Horthy Miklós kormányzót – aki végeredményben igenis megteremtette a megcsonkított hazából a független magyar államot! – szidalmazzák, hanem történelmi azonosságtudatunk folyamatosságát akarják mindenáron megszakítani, eltörölni, hogy a nemzet ne emlékezhessen egykori önmagára. Jól emlékszünk, hogy 1948 után azt sulykolták: a magyar történelem 1945. április negyedikével kezdődött; ami előtte volt, bűn és mocsok. Ezt a rágalmat akarták velünk ismét elfogadtatni. Nem sikerült.

Szót érdemel viszont, hogy senki, sem az ellenzék, sem a kormánypártok hívei, sem a magát függetlennek nevező sajtó nem emlékezett meg arról a tényről, hogy ugyanekkor egy olyan férfiút is örök nyugalomra kísértünk – ifjabb Horthy Miklóst –, aki a nemzeti ellenállás hőseként a mauthauseni koncentrációs táborból szabadult 1945-ben. Szégyen, hogy azok sem méltatták egyetlen jó szóra, akik akkor vele egy időben szabadultak Hitler valamelyik koncentrációs táborából.

Ez a temetés tehát nem „csak" a kormányzónak, hanem fiának, az ellenállási mozgalom hősének is végtisztességet adott. Legalább utólag történjen erről említés.

Török Péter

KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPAI EGYHÁZI KÖRKÉP – 1992

Bár a nyolcvanas évek közepén még senki sem merte volna megjósolni a szovjet mintájú kommunizmus bukását, 1988-ban azonban már mutatkoztak az „idők jelei". Ezekre figyelve hagytak jóvá az amerikai püspökök 88 novemberében egy közös nyilatkozatot, amely az akkori szocialista országok vallásszabadságával foglalkozott1. A főpásztorok célja az volt, hogy buzdítsák – elsősorban az amerikai – katolikusokat és a társadalmat olyan konkrét lépések megtételére, amelyekkel a keleti blokkban élő hívők millióit segítik. A keresztény egységért imádkoztak, és főleg azért, hogy minél hamarább bekövetkezzék az a nap, amikor minden hívő és minden hitközösség üldöztetés nélkül gyakorolhatja vallását.

Nehéz lenne kimutatni, hogy az 1989-es eseményekben mekkora szerepe volt ennek az amerikai körlevélnek. Mindenesetre az Egyesült Államok püspökei kifejtették, hogy miben is áll a vallásszabadság, továbbá azt is, hogy az egyes szocialista országok gyakorlata miben és milyen mértékben tért el az elvektől. Ez jó kiindulási és összevetési alapként szolgál most, amikor néhány év múltán megpróbálok egy korántsem teljes, de a lehetőségekhez képest átfogó képet adni a történelmi változásokon átment országok tavalyi vallási állapotáról. A második részben az amerikai püspökök által is használt csoportosítás szerint vázolom az egyes országokban – elsősorban a katolikus – egyház helyzetét. A tanulmány zárásaként az egyes országok vallási életének összevetéséből próbálom meg elhelyezni hazánk egyházi életét.

Valláspolitika a volt szocialista országokban

A legtöbb kelet- és közép-európai állam fennállása alatt hosszú ideig idegen elnyomás alatt élt. Elsősorban a római katolikus és az ortodox egyházak domináltak ezekben az országokban, és bizony az állam és egyház sokszor összefonódott. A vallás táptalaján nacionalista mozgalmak is fellángoltak, megosztván magukat a keresztényeket is. Mindez jó ürügyet szolgáltatott a kommunistáknak a vallásüldözéshez. Köztudott, hogy a szocializmus építésének útjára kényszerült országok még 1948-ban összeültek Karlovy Varyban, hogy egységes álláspontot, valamint politikát alakítsanak ki és alkalmazzanak a vallási életnek és intézményeinek felszámolására. Kezdetben minden ország követte is ezt az utat, de később eltérő módszerekhez folyamodtak. Egyházpolitikájuk alapján az amerikai püspökök 1988-ban már három csoportba sorolhatták az egyes országokat: megkülönböztették azokat, ahol (1) a vallást teljesen támadták, azoktól, ahol (2) azt adminisztratív eszközökkel szigorúan korlátozták, vagy pedig (3) meghatározott keretek között ugyan, de a nemzeti érdekek és egység érdekében kialakítottak egyfajta együttélést a vallással.

Az első csoportba kerültek azok az országok, ahol egyes felekezetek működését, vagy pedig mindenfajta vallási tevékenységet tiltottak. Az előbbire jó példa a bizánci rítusú katolikusok helyzete Ukrajnában vagy Romániában, az utóbbira pedig Albánia szolgáltatta a legelrettentőbb példát. Ez a politika az egyházi vagyon teljes elkobzását, a püspökök, a papok és a hívek üldözését, bebörtönzését, esetenként meggyilkolását is jelentette. Fokozta ezt még az ateista és vallásellenes propaganda, valamint a hívők általános hátrányos megkülönböztetése is.

A szocialista blokk legtöbb országára azonban (Szovjetunió, Csehszlovákia, Bulgária és Románia) az adminisztratív eszközökkel való korlátozás volt a jellemző. Itt azt tartották, hogy a vallást, szigorúan kordában tartva ugyan, de legalábbis egy rövid ideig tolerálni kell. A felekezeteket államilag nyilvántartásba vették, ami arra szolgált, hogy egyes csoportoktól megtagadják a legális működést. Különféle rendeletekkel tiltották, vagy korlátozták a hitoktatást, a plébániai szervezetek működését, jótékonysági tevékenységet, a vallásos sajtót és irodalmat, a szerzetesrendek működését stb. Azokat, akik ellenálltak, vagy mégis megpróbáltak hitük szerint cselekedni, államellenességgel vádolták, házkutatásokkal, tettlegességgel bántalmazták és bebörtönözték, vagy elmegyógyintézetbe zárták. Természetesen itt is aktív volt a vallásellenes propaganda és a hívők hátrányos megkülönböztetése. Az ateista propagandát államilag támogatott ceremóniákkal tették hatékonyabbá. Így például a volt NDK-ban külön ifjúsági beavatási szertartást rendeztek, hazánkban pedig még az ún. névadó ünnepségeken elszavalt versekbe is „becsempészték" a vallás lejáratását.

A harmadik megközelítésben azt tartották a vallásról, hogy hasznos szerepe is lehet a társadalomban. Ezért Lengyelországban és a volt Jugoszláviában nemcsak az istentiszteleteket engedélyezték, hanem a szerzetesrendek működését is. Az egyház maga választhatta püspökeit és papjait, vezethette szemináriumait jelentősebb állami beavatkozás nélkül. Engedélyezett volt a plébániai és otthoni hitoktatás, szabadabb volt az egyházi sajtó is. Magyarországhoz hasonlóan az egyház középiskolákat is, (de hazánktól eltérően) ezekben az országokban még egyetemet is vezethetett. Mindamellett itt is voltak korlátozások. Általános iskolát például nem tarthattak fenn. A vallásos irodalmat itt is cenzúrázták, terjesztését és nyomtatását pedig korlátozták. Az egyháznak nem volt lehetősége a tömegkommunikációs eszközök használatára, s itt is jelentős volt az ateista propaganda, valamint a hívők hátrányos megkülönböztetése.

Csak mint érdekességet említem meg, hogy a magyar kommunista állam valláspolitikáját nagyon találóan a második és harmadik modell közti átmenetnek, egyfajta hibridnek nevezték.

Jelenlegi helyzet

1) Az első modellt követő országok közül Albánia volt a leghírhedtebb. A magát még 1967-ben hivatalosan a világ első ateista társadalmának deklaráló volt kommunista államban pillanatnyilag több tekintetben is káosz uralkodik. Az egyetlen rendfenntartásra képes erő az országban egy olyan népi törvény, a „kanun", amely még a XV. századból származik. A török megszállás alá került katolikus területen a vallást és a rendet ez az apáról fiúra szálló törvény őrizte meg még a kommunista rendszer alatt is. A családok fejei évenként összejönnek a temetőkben, s kezüket a rózsafüzérre téve esküt tesznek. Hogy milyen nagy ereje van ennek, arra bizonyíték az, hogy ma is vannak olyanok börtönben, akiket nem a fennálló jogi intézkedések, hanem a „kanun" alapján ítéltek el, méghozzá meglehetősen szigorúan. Az adott szó megszegéséért például egy fiatalembert húsz évre zártak be.

Az albán helyzet összetettségére jellemző, hogy míg a katonaságot a törökök, a rendőrséget az olaszok képezik ki. Az előbbi az iszlám, az utóbbi a katolicizmus befolyását erősíti. De nem szabad megfeledkeznünk a harmadik jelentős vallásról, az ortodoxiáról sem. Bár az emberek egy vallást tagadó és üldöző társadalomban nőttek fel, hitüket mégsem vesztették el. Gyermekeiket – fiúkat és lányokat egyaránt – nemcsak Marxról, Engelsről és Leninről nevezték el az előírásoknak megfelelően, hanem titokban keresztény neveket is adtak nekik. A forradalom után előkerültek a földbe ásott Mária-szobrok és a szentek szobrai, megteltek a még épségben maradt mecsetek és templomok.

Az 1992-es évben azonban már a szervezett újjáépítés jelei is mutatkoztak, ami nem kis mértékben Iván Dias nunciusnak és a külföldi segítségnek köszönhető. Skodra városában és több faluban is – nem egy helyen teljesen önerőből – befejezték a templomok renoválását. Külföldi segítséget a tengeren túl élő albánoktól és az olaszoktól kaptak. A kíméletlen üldöztetést csak 31 pap élte túl, átlagéletkoruk meghaladta a 70 évet. Az égető paphiányt enyhítendő többen jöttek külföldről Albániába, így a lelkipásztorkodásban jelenleg kereken 60 pap vesz részt. A négy túlélő apácához ugyancsak külföldről csatlakoztak, számuk így 150-re nőtt. Ők elsősorban olyan helységekben dolgoznak, ahol a katolikusok kis száma miatt nem tartózkodik pap. Bár a papság száma kevés, az viszont örvendetes, hogy hivatások igen szép számmal jelentkeznek. Sajnos, a képzésük színvonala igen alacsony, ezért előkészítő kurzusukat kell tartaniuk. A teológia oktatásával pedig a jezsuitákat bízták meg.

Az egyház és állam közti viszony meglehetősen jó, ami jelentős mértékben a pápa látogatásának*, illetve a Szentszék politikájának köszönhető. Albániában ugyanis igen jó visszhangja volt annak, hogy a Vatikán tiltakozott a szerbek atrocitásai ellen, amelyeket az albánok által sűrűn lakott Koszovó tartományban követtek el. De nem utolsósorban az albán származású béke Nobel-díjas Teréz anya személye is emelte az egyház népszerűségét. A politikai életben a katolikusokat a külügyminiszter és a parlament elnöke képviseli. Sajnos, a kereszténydemokrata párt a választásokon vereséget szenvedett. Nehézkes a katolikus sajtó is, mert hol a kevés szerkesztőségi helyiség zsúfoltsága, hol pedig a papír hiánya okoz késést. Érdekes viszont a muzulmánokkal folytatott „ökumenizmus", több iszlám vallású ember vett ugyanis részt katolikus miséken. Ezt egyesek az óriási lelki vákuummal és az ebből fakadó végső okok iránti érdeklődéssel magyarázták. Mások szerint a magyarázat a kommunizmus alatt kötött vegyes házasságokban keresendő, s nem hallgatták el a fellépő feszültségeket sem. Abban azonban megegyeztek, hogy a katolikus szentmisék iszlám látogatottsága nem lesz tartós.

A romániai bizánci rítusú katolikus egyházat is a teljes pusztulásra ítélték, 1949-ben hivatalosan megszüntették. Ebben a lépésben természetesen nemcsak az ateista buzgalom, hanem az „egy nemzet – egy vallás" jelszavú nacionalista érdek is szerepet játszott. A görög katolikusok ugyanis – 1949-ben mintegy 1,8 milliónyian – szinte teljesen románok voltak, akiket a kommunista állam „átkeresztelt" ortodoxokká. Romániában a legfrissebb népszámlálás alapján a lakosság 87 százaléka az ortodox egyházhoz, 6 százaléka a katolikus, 3,5 százaléka pedig a református egyházhoz tartozik, de nagy valószínűséggel az adatokat manipulálták. A statisztika szerint most csak 250 000 román görög katolikus van, a többi gyakorlatilag a magyarul beszélő latin rítusú katolikus.

Bár az 1989-es fordulat után azonnal elismerték a görög katolikus egyházat, helyzetük azért továbbra sem rózsás. Egyedül a temesvári ortodox metropolita adta önként vissza több templomukat. 33-at viszont erőszakosan visszafoglaltak, 15 esettel pedig a bíróság foglalkozik. Természetes, hogy ezek az események csak tovább mélyítették az ortodox és görög katolikus ellentéteket. A román görög katolikusokat „magyarbarátoknak" tartják, hazaárulással vádolják őket. Félő, hogy azért, hogy hazafiságukat bizonyítsák, hitükből kell majd engedniük.

Nem sokkal, de talán valamivel jobb a bizánci szertartású ukrán katolikusok helyzete, mivel itt nincsenek akkora nemzetiségi ellentétek. Már ők is legálisan gyakorolhatják hitüket, főleg, ha van hol. Még olyan területen is, mint például Ivano-Frankivszk, ahol a vallásos közösségeknek mintegy 60 százalékát a görög katolikusok képezik, 129 templomban csak a hatóságok közbelépésére tudtak az ortodoxokkal egyezségre jutni a közös használatot illetőleg.

2) A vallást adminisztratív intézkedésekkel korlátozó volt szocialista országokban sok szempontból hasonló a katolikus egyház helyzete. Így például mindegyikben kevés a papok száma, életkoruk magas, és csak Bulgáriában, ahol 18 a szeminaristák száma, nyilatkoztak úgy, hogy az utánpótlás elegendő. Lettországban viszont, ahol a paphiányt egyenesen „akutnak" nyilvánították, a szeminaristák száma amiatt is csökkent 90-ről 46-ra, mert az oktatás nyelvét oroszról lettre változtatták. A nem lett származásúak egy része erre Lengyelországba vagy Belorussziába ment át. Litvániában is csökkent a papi pályára jelentkezők száma. Itt viszont az ok az volt, hogy az előző években azért voltak olyan sokan, mert ezzel akarták elkerülni a kötelező szovjet katonai szolgálatot.

A kommunista kormányok által elvett ingatlanok visszaadásával meglehetősen lassan halad mindegyik állam. Tipikus a bolgár eset: törvény született az épületek visszaadására, de még további jogalkotás szükséges, hogy ennek érvényt szerezzenek. Szlovákiában Meciar úgy vélte a különféle vallási vezetőkkel való októberi találkozóján, hogy az egyházak segítsége nélkül az új társadalmat lehetetlen felépíteni, de az ingatlanok visszaadásához szükséges törvényt nem lehet olyan gyorsan megalkotni. Csehországban sem született még megegyezés arról, hogy a visszajuttatás hogyan is történjék. De ahol a törvényt már meg is hozták, ott sem sokkal jobb a helyzet; vagy a jogalkotás hagy kívánnivalókat maga után, vagy a végrehajtás. Erre hazánk vagy Románia is jó példa lehet. Az ukrán ortodox egyháztól elvett ingatlanok visszaadása is az államon, egészen pontosan a civil bíróságon múlik. A hivatalok viszont nem akarnak érdemileg foglalkozni a peres ügyekkel. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy erre az egységesnek és belső problémáktól mentesnek egyáltalán nem nevezhető ortodoxia szolgáltatta az okot. A világi vezetők nem tudják kiismerni magukat az egymással vitatkozó, egymást kizáró egyházi csoportokon.

Meglehetősen hasonló és siralmas képet mutat a keresztény sajtó helyzete is az egyes országokban. Bulgáriában még mindig a szocialisták tartják kezükben és kontrollálják a sajtót. Lettországban és Litvániában is sikertelen volt a katolikus próbálkozás a média területén: mindkét országban süllyed a példányszám. Bár Lengyelország nem ebbe a csoportba tartozik, mégis itt érdemes megemlíteni az ő esetüket is. A korábban virágzó katolikus sajtó tömegesen veszíti el az olvasókat. A helyzet annyira súlyos, hogy a püspökök kénytelenek voltak egy olyan határozatot hozni, amelyben kérik, hogy minden család legalább egy lapot járasson rendszeresen. Több helyen is próbálkoztak keresztény hírügynökségek felállításával (Litvánia, Szlovákia), és tartottak konferenciákat, szimpóziumokat a médiák és az egyházak kapcsolatáról.

Problémát okoz persze az is, hogy az elmúlt időszakban a keresztény sajtót is áthálózták az ateista rendszer érdekei. Ilyen például a Slowo Katolicki nevű napilap is, a lengyel papi békemozgalom szócsöve. Jellemző módon 1992-ben még mindig egyházi jóváhagyás nélkül működött, holott nem sokkal a II. világháború befejezése után megkezdte a szerintük „keresztény és nemzeti érdekek védelmét" szolgáló működését. Egészen más beállítottságú volt a „Litván katolikus egyházi krónika" nevű lap, melynek első száma 1962-ben jelent meg. Csak az utóbbi időkben derült ki, hogy a lap mögött a jezsuiták álltak, nevezetesen Sigitas Tamkevicius (1991 óta püspök) mint a lap kiadója, és Jonas Buruta provinciális atya. Természetesen egyedül nem győzték volna a sok feladatot, országszerte voltak munkatársaik és terjesztőik. A „Krónika" valószínűleg az egyetlen olyan keresztény szamizdat kiadvány, melybe a KGB-nek sohasem sikerült beépülnie és beszüntetnie.

A kereszténydemokrata pártok helyzete sem nevezhető virágzónak egyetlen országban sem. Romániában például Liviu Petrinát, aki megpróbált egy román kereszténydemokrata pártot szervezni, életveszélyesen megfenyegették. Legalábbis egy ideig sikeresebbek voltak a szlovákiai törekvések, mert ott két kereszténydemokrata programmal induló párt is készült a választásokra. Az elszenvedett vereség után azonban szétestek. Emellett azonban még a hierarchiával is konfliktusba kerültek. Az már szinte csodának számít, hogy mindezek ellenére a Szlovákiai Ifjú Kereszténydemokraták nevű mozgalom egységes maradt. Lettországban és Litvániában viszont ígéretes a keresztények részvétele a közéletben. Mindkét országban dolgoznak a laikusok kereszténydemokrata párt, illetve szövetség szintjén. Ennek következtében erősek az érdekképviseleti szervek, elsősorban az értelmiségiek körében. A litván Katolikus Tudományos Akadémiának például két újabb helyi szervezete nyílt meg 1992 végén. A második világháború után a katolikus akadémia is emigrációba kényszerült, központjuk Rómában kapott menedéket. Jelenlegi elnökük egy kardiológus, 452 tagjuk van Litvániában és 233 külföldön.

Szólnunk kell még a teológusok képzéséről is. A több évtizedes állami korlátozások következtében nem csoda, ha a képzés több helyen hasonló szintű, mint amit már Albániában is említettünk. Bulgáriában például egyetlen egyházmegye sincs abban a helyzetben, hogy saját szemináriumot nyisson, ezért a kispapok külföldön, főleg Olaszországban tanulnak. Litvániában és Lettországban, de más országokban is a külföldi kényszerű emigrációból hazatérő képzett teológusok vagy vendégprofesszorok kapcsolódtak be az oktatásba. Több helyen a teológiai fakultások az egyetemek szerves részévé váltak. Beindult a civil teológusok képzése is, elsősorban levelező kurzusokon, például Romániában és Szlovákiában. Litvániában viszont a szeminaristák előadásait a civilektől elkülönítve tartják. Ide kívánkozik még az is, hogy a paphiány ellenére egyetlen országból sem jelezték, hogy beindították volna az állandó diakónusok képzését. Csehországban és Szlovákiában pedig külön meg kellett oldani a titokban szentelt püspökök és főleg a házas papok helyzetét. Mindkét országban az ilyen embereknek a helyi főpásztornál kellett jelentkezniük. Akik ezt a megadott határidőn belül nem teljesítették, tevékenységüket csak egyházi kiközösítés terhe mellett folytathatták.

Érdemes még egy jelenségre, nevezetesen a vallás és politika kapcsolatára felfigyelnünk. Minden ország szembesült azzal a ténnyel, hogy az egyház és állam viszonyát új alapokra kell helyezniük. Ez természetesen nem megy konfliktusok nélkül, többek között ezért is rendeztek hazánkban egy speciálisan ezzel a témával foglalkozó konferenciát6. Az ortodox egyházak helyzetére jó példa lehet a román eset, ahol egyrészt megfogalmazódott az államtól való nagyobb, elsősorban financiális függetlenség, s ezzel egyidejűleg a monarchikus tendenciák is felerősödtek. A szerb ortodoxok helyzete szinte kísértetiesen hasonlít a románokéra, mind a nagyobb függetlenség, mind a monarchikus törekvések terén.

A szlovák eset pedig a többi keresztény egyházak esetére lehet tipikus. Kínosan ügyeltek arra, hogy ne legyen semmilyen közvetlen kapcsolatuk egyetlen párttal sem. Ez a törekvés önmagában pozitíven értékelendő; de másrészt ez azt eredményezte, hogy pillanatnyilag egyáltalán nem világos az, hogy mi a keresztények szerepe a társadalomban. Egyfajta idegenkedés, kiábrándultság is megfigyelhető a keresztények részéről – még hazánkban is – az aktív közéleti tevékenységgel szemben. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy az elmúlt évtizedek a kereszténység belső, személyi vagy kiscsoportos megélését „segítették" inkább elő, és ugyanakkor a volt rendszerrel való esetenkénti egyházi kollaborálás, illetve az átalakulási folyamat politikai visszásságai sem lelkesítik a hívőket az aktív politikai életben való részvételre. Pedig a II. vatikáni zsinat és több enciklika, mint pl. a Sollicitudo rei socialis, vagy a Centesimus annus is bátorították a híveket, hogy formálják aktívan társadalmukat. Ez a közömbösség azonban Nyugat-Európában is megtalálható, nemcsak a mi térségünk jellemzője.

A vallásoknak azonban van még egy szerepe, de inkább már a nemzetközi politikában. Irena Borowik lengyel szociológus azokat az egyházi problémákat elemezte, amelyek ebbe a második modellbe tartozó országokat és Lengyelországot megosztják. A belső feszültségkeltésen túl azonban az egyes államokban, Borowik szerint, a vallást mégis a nemzeti függetlenség kifejeződésének és az államhatárok védelmezőjének tekintik. Ezek az országok ugyanis hosszú ideig voltak vallási és nemzeti elnyomás alatt. A szocializmus bukása után sokan attól tartanak, hogy most majd a kapitalizmus szelleme lesz úrrá nemzetükön, s ez ellen a vallásban, vallásokban látnak védőbástyát8.

3) A harmadik modellbe tartoztak Lengyelország és Jugoszlávia. Ez utóbbi azóta több önnálló állammá osztódott, így itt is külön kell szólnunk a horvátországi, a szlovéniai és a szerbiai egyházi helyzetről. Elöljáróban azonban el kell mondanunk azt, hogy a jelenlegi szerb egyházi helyzet inkább hasonlít azokhoz az országokéhoz, amelyek annak idején a vallás adminisztratív eszközökkel történő korlátozását követték. Továbbá nemcsak a szerb, de a horvát vallási életre is nagymértékben rányomja bélyegét a háborúskodás. Így mindkét országban fontos feladata az egyházaknak, hogy a menekülteket támogassák, gondozzák. A háborús károk is jelentősek, Horvátországban legalábbis mintegy 500 templomot és kápolnát rongáltak meg vagy pusztítottak el a szerbek (olyan helyeken is, ahol harcok nem voltak), hogy a lakosságot menekülésre kényszerítsék, elhagyni lakóhelyüket, amelyet aztán szerbek foglalhatnak el. A harcok továbbá felborították az ökumenikus kapcsolatokat is. A szerb ortodoxok viszonya a Vatikánnal nagymértékben megromlott, amiért az inkább a horvátokat és muzulmánokat fogta pártfogásába, de a szerb katolikusokkal jó kapcsolatban vannak. A horvátok viszont úgy nyilatkoztak, hogy az ökuméné a szerbekkel halott, a többiekkel viszont jó.

A szerb ortodoxok helyzete meglehetősen ellentmondásos. A papság létszáma itt sem elég, ugyanakkor mintegy 800 kispap tanul, igaz, eléggé alacsony nívón. Bár a parlament még 1991-ben megszavazta az egyházi ingatlanok visszaadását, Milosevics azonban még a tavalyi év végén sem írta alá a törvényt. A tömegtájékoztatási eszközökhöz továbbra sem juthatnak hozzá, és a fakultatív hitoktatás bevezetését az iskolákban szintén visszautasította a felelős minisztérium. Mindezek ellenére az 1963 óta a Belgrádtól elszakadt s emigrációban élő Szabad Szerb Egyház tavaly februárjában ünnepélyes külsőségek között újból egyesült a patriarchátussal. A 63-as elszakadásnak politikai okai voltak: a külföldön élő szerbek ugyanis attól tartottak, hogy az egyházi vezetés a kommunisták befolyása alá került. Az újraegyesüléssel a szerb ortodox egyház egymillióval több hívőt tudhat magáénak.

A kommunizmus alatt talán Lengyelországban volt az egyháznak legjobb a helyzete. Ennek részbeni magyarázata kétségkívül a nemzeti tudat és a katolicizmus erős összefonódása. A rendszerváltás után azonban a problémák nyíltabbá válása miatt mintha ez a privilegizált helyzet kissé megingott volna. Kétségkívül ártott a katolicizmus népszerűségének a politika és az egyház összefonódása az évtized fordulóján. Az egyház egyértelmű állásfoglalása az abortusztörvény kapcsán szintén nem emelte a presztízsét. Az elfogadott liberálisabb törvények egyértelműen azt mutatják, hogy a korábbi politikai erőviszonyokhoz képest az egyház most gyengébb pozícióban van. Mindamellett a lengyel katolicizmus és annak szervezeti felépítettsége még mindig imponáló. 18 852 egyházmegyés pap mellett 4296 a szerzetes papok száma, s hozzájuk jön még majd 24 000 szerzetes nővér. Egyes egyházmegyékben az egy papra jutó hívek száma kevesebb mint ezer fő, s csupán négy egyházmegyében több mint kétezer. Az egyház 14 750 templommal, ill. kápolnával rendelkezik, az állami iskolákban pedig 32 114 oktató tanítja a fakultatív hittant. Karitatív tevékenységüket jellemzi a több mint 200 öregotthon, amelyekben 15 000 embert tudnak ellátni. Ehhez jön még másik 204 más jellegű szociális intézmény, az óvodákról és kollégiumokról nem is beszélve. Pillanatnyilag talán a legnagyobb gondjuk, hogy az általános gazdasági visszaesés miatt csökkent az egyházi lapok olvasottsága.

A lengyel katolikus egyház életében három fontos esemény játszódott le 1992-ben: az egyházmegyék határainak átrendezése, egy általános szinódus összehívása, és végül a második országos missziós kongresszus meghirdetése. Az egyházmegyék rendezése során nyolc új egyháztartományt kreáltak a már meglévő öt mellé. Az egyházmegyék száma pedig 27-ről 40-re emelkedett, határaik most már egybeesnek a közigazgatási határokkal. A rendezés célja az volt, hogy olyan egyházmegyéket hozzanak létre, melyekben a lakosok száma kevesebb, mint egy millió, és a terület nagysága nem haladja meg a 100 000 km-t. A világiak szerepének erősödését két adat is jellemzi. Egyrészt az általános szinóduson tartott hat alapreferátumból négyet világiak tartottak, másrészt a hitoktató civilek aránya növekszik, bár még mindig több a pap. Visszakanyarodva a politikai élethez, 1992 elején a 27 pártból álló szejmben legalább hat jelentősebb kereszténydemokrata párt volt, de ezek egyike sem tudta a keresztény gondolkodású politikusokat egyesíteni. Lengyelországban 40 fölött van a különféle kereszténydemokrata csoportosulások száma, közülük többen is szándékoznak egységet teremteni, mindezideig azonban eredménytelenül.

Ígéretes a katolikus egyház helyzete Szlovéniában is. Az új államot 1992. január 13-án ismerte el elsőként a Vatikán, amiért még most is hálásak a szlovének. Nyolc napra rá a saját püspöki konferenciájuk is megalakult. A majd kétmilliónyi lakos 67 százaléka katolikus, a protestánsokhoz 19 ezer, az ortodoxokhoz 46 ezer, az iszlámhoz pedig kb. 30 ezer hívő tartozik. Viszonylag jelentős a vallásilag közömbösök vagy nem hívők száma is, amely kb. 85 ezerre tehető. A papság száma elégnek tűnik, 1992-ben 30 kispapot szenteltek. Itt is sok templomot renováltak, és több otthont építettek az idős papok részére. Egy teljesen új templom is felépült Ivancna Goricán. Nyugodtan mondhatjuk, hogy itt nyomtatják Közép- és Kelet-Európa legsikeresebb katolikus hetilapját, a „Druzinát", amely tavaly ünnepelte alapításának 40. évfordulóját 200 ezres példányszámmal. A vasárnapi katekizmus is átkerült az iskolai oktatásba. A szerzetesrendek pedig tagjaik éltes kora ellenére igen nagy lendülettel kezdtek el dolgozni. Talán csak a politikai életben vannak nehézségei a szlovén egyháznak. Egyrészt a parlament nem egységes a kommunisták által államosított egyházi ingatlanok ügyében, bár apródonként ez is megoldódik. Másrészt pedig a választások körül volt némi probléma. Az egyház ugyan megtiltotta papjainak, hogy politizáljanak, de a hívek figyelmét felhívta arra, hogy a keresztény értékeket képviselő pártokra szavazzanak. Ezért aztán egyesek azzal vádolták az egyházat, hogy „politizál". Lassanként azonban az egyház és állam viszonya is normalizálódik, s az egyház jövőbeni feladata „csak" az lesz, hogy válasz legyen a pluralizmus kihívásaira.

Magyar helyzet

Az elmondottak és az itthoni állapotok ismeretének alapján a magyar egyház helyzete továbbra is valahol a második és a harmadik modellt követő volt szocialista országok között van. A hivatások száma, bár picit emelkedett, gyakorlatilag továbbra is kevés, s a lelkészek átlagéletkora igen magas. Örvendetesen halad viszont a teológiai képzés, amelybe a világiak is egyre nagyobb arányban bekapcsolódhatnak. Mivel hiányoznak a felkészült professzorok, ezért sok esetben lelkipásztorkodó papoknak kell itt is helyt állni. Van ugyan törvényünk az egyházi ingatlanok visszaadására, ez azonban – a jelenlegi ütemezést tekintve – csak a visszaigényelt ingatlanok felét fogja eredeti tulajdonosaik birtokába juttatni.

Továbbra is kérdések tárgya azoknak az iskoláknak a visszaadása, amelyek a kisebb helységek egyetlen oktatási intézményét képezik. A külföldieknek ez az „acsarkodás" enyhén szólva furcsának tűnik, hisz ha az összes iskolát, melyre az egyházak igényt tartanak, visszaadják, akkor is az oktatási intézményeknek csak 5-8 százalékát fogják képezni10. A magyar egyházak utat kaptak a tömegtájékoztatási eszközökhöz is, több új sajtóorgánum jelentkezett, de egyes lapok olvasottsága csökkent. 1992-ben még „szinte" divat volt az egyházat, egyháziakat támadni. Jelenleg mintha ez a gyakorlat kialvóban lenne, talán a közelgő választások miatt, talán azért, mert rájöttek, hogy az egyházak nem pályáznak, és képtelenek is lennének a vörös posztóként lengetett „keresztény kurzusra". Ide kapcsolódik az egyházak és az állam viszonyának kérdése is. Egyesek szerint ez a kapcsolat a legfelső szinten túlságosan is jó, ezt azonban – még ha így lenne is – a közigazgatás középső és alsó szintjén ugyancsak kiegyenlítik. Azt ugyanis, hogy egyes szerzetesrendek még 1992-ben sem kaptak vissza egyetlen olyan ingatlant sem, amelyben az újrainduláshoz elengedhetetlenül szükséges noviciátust berendezzék, mással nem lehet magyarázni, mint az önkormányzatok önkényeskedésével.

A sort és az összehasonlítást még sokáig folytathatnám. A magyar keresztények hálát adhatnak, hogy olyan sok téren javultak a lehetőségeik, a helyzetük. Ugyanakkor a magyaroknak is – és nemcsak a keresztényeknek – el kell gondolkodniuk azon, hogy miért nem valósult még meg minden a vallásszabadságból hazánkban sem, és főleg sok más kelet-európai országban. Hogy csak egy példát említsek: kinek vagy kiknek az érdeke az, hogy az ingatlanok visszaadása körül ennyi huzavona legyen kivétel nélkül minden volt szocialista országban?

Ennek megválaszolása azonban már túlnő e tanulmány keretein. Minthogy a magyar helyzetet jobban ismerjük, itt éppen csak jelzésszerűen szóltunk néhány szempontról.

Az amerikai püspököknek pedig velünk együtt tovább kell imádkozniuk azért, hogy minden hívő és minden közösség üldöztetés nélkül gyakorolhassa vallását.

Jegyzetek

Vö. Török P.: Püspökök a vallásszabadságról, A Szív, 1989/6, 279–80, 1989/7, 330–32, 1989/8-9, 425-27.

2Emmanuela Del Re előadása alapján, amely a Nemzetközi Vallásszociológiai Társaság (ISSR) 1993. július 19. és 23. között Budapesten rendezett konferenciáján hangzott el. Az előadások a Social Compass következő számában olvashatók majd.

Lásd erről: Távlatok 11, 363.

3Die Katolische Kirche Albaniens, Informationsdienst Osteuropäisches Christentum (IDOC), Nr. 17-18/1992. Ha a továbbiakban másként nem jelölöm, akkor az IDOC-nak ez a száma az adatok forrása. Az 1992-es év utolsó számában ui. több ország keresztény egyházának életéről írtak összefoglalót. Az ökumenizmussal kapcsolatos másik véleményt E. Del Re adta kérdésemre a fent említett konferencián.

4Az IDOC adatai mellett itt felhasználtam a Vatikáni Rádió Jakubinyi György gyulafehérvári segédpüspökkel készített interjúját is. A római katolikusok helyzetéről lásd bővebben az András–Vencser-tanulmányt. Mindkettő megtalálható ebben a számunkban.

3Ukraine: Statistische Angaben über die Konfessionen im Gebiet von Iwano-Frankiwsk, IDOC, 6-7/1992, p. 24.

*Vö. Török P.: Az európai államok és egyházak kapcsolata a megváltozott világban, Európai szemmel, 1993/1, p. 55-57.

7Vö. Hornsby-Smith és Procter az ISSR budapesti konferenciáján elhangzott előadásukkal.

8Szintén az ISSR budapesti konferenciáján elhangzott előadás alapján. 9Die christdemokratischen Parteien in Polen, IDOC, 9-10/1993, p. 24.

10Vö. Kálmán Attila, az MKM politikai államtitkárának előadásával, amit a 6. jegyzetben említett konferencián tartott. A külföldi szociológusok csodálkozása az ISSR-konferencián történt. Vö. a Pax Rádió 1993. szeptember 4-én elhangzott adásával.

Az újjáinduló szerzetesrendek helyzete Magyarországon, UKI Sajtótájékoztató, 39. szám, Bécs, 1992, p. 6.

Az inkvizíció áldozatai

Egy olvasónk kifogásolta az idei 2. számban, a 142. lap tetején a következő mondatot: „Áldozatainak számát pedig (hány százezer) csak találgatni lehet."

Úgy látszik, az inkvizíció (halálos) áldozatainak számát a történészek nemigen próbálták felbecsülni; talán nem is lehet. Egyetlen részletadatot találtunk egy lexikonban: a spanyolországi Sevillában 40 év leforgása alatt a 15. század során az inkvizíció négyezer személyt végeztetett ki.

Ha a fent idézett mondat azt akarja sugallni, hogy a halálos áldozatok száma több százezerre tehető, akkor túlzásnak kell tartanunk, hiszen az inkvizíció különösen nagy méreteket csak a latin országokban, főleg az ibér félszigeten és Dél-Franciaországban öltött. Az említett adat csak (a 15. századi) Spanyolországra jellemző, semmiképpen sem az egész egyházra vagy az egész közép- és újkori kereszténységre.

Az inkvizíciót a maga korának társadalmi és politikai helyzetében és a korfelfogás fényében kell értékelni; ugyanakkor azt is világosan ki kell mondani, hogy az evangélium szellemével gyökeresen ellenkezik.

András Imre–Vencser László

AZ ERDÉLYI RÓMAI KATOLIKUS EGYHÁZ A MÚLT ÉS JÖVŐ FESZÜLTSÉGÉBEN

I. A múlt tanulságai

Az erdélyi magyar katolikus egyház életét a 20. században két hosszú ideig kormányzó kiváló főpapi személyiség és a válságos történelmi események határozták meg. Az egyik főpap, 1897 és 1937 között, Majláth Gusztáv Károly volt, a magyarországi Regnum Marianum mozgalom egyik alapítója, a másik, 1939 és 1980 között, a legendás hírű Márton Áron.

Majláth püspök a vallással szemben közömbös közszellemet talált egyházmegyéjében, mely különösen az értelmiséget vonta bűvkörébe. Ennek ellensúlyozására szorgalmazza a lelki megújulást, látogatja a plébániákat, közvetlen kapcsolatba lép híveivel. A másik előnyben részesített vizitációs helye az egyházmegye keretében működő középiskolák; de nagy gondja van a főiskolások lelki gondozására is. 1913-ban a lelki megújulás érdekében egyházmegyei zsinatot tart. Az iskolákkal való törődése nagy szerencsének bizonyult. Az első világháborút követő impériumváltozás következtében az akkori liberális közvélemény által addig előnyben részesített állami középiskolák elvesztek a magyarság számára, és csak az egyházi-felekezeti iskolák maradtak meg a magyar anyanyelv és a magyar népcsoport vallási hovatartozásának védőbástyájaként. A harc a középiskolák védelméért a két világháború között is folytatódott, mert az új állam mindent megkísérelt a felekezeti iskolák megszüntetése érdekében. Megnehezítette a küzdelmet, hogy az egyház az agrárreform következtében elveszítette iskolafenntartó vagyonának nagy részét, és így az iskolafenntartás nagy terhet rótt a hívekre. A hívek magatartása azonban biztosította, hogy az iskolák többségét meg lehetett menteni.

Márton Áron kormányzása idején Észak-Erdély visszacsatolásakor az egyházmegye két részre szakadt. A püspök Gyulafehérváron maradt. Egyházmegyéje északi részét a kolozsvári püspöki helytartóság kormányozta. Oda költözött a papnevelő intézet is, mivel a kispapok többsége székelyföldi volt. A dél-erdélyi tanárok és diákok Gyulafehérvárt maradtak. Márton Áron 1944. pünkösdi híres beszédében elítéli a fasiszta fajgyűlölő elnyomást. Csak azért nem tartóztatták le, mert román állampolgár volt. 1945 után ismételten felemelte szavát a baloldali világnézeti elnyomás és a kisebbségek elnyomása ellen. Az elvek embere volt, és ebből sohasem engedett. Vállalta a hatéves börtönt és a 12 éves kényszerlakást. Kiállásának erkölcsi tőkéje felmérhetetlen.

Az ő idejére esik a hírhedt 1948-as kultusztörvény, az egyház elnyomásának jogi instrumentuma, mely a katolikus egyházat az 1989-es változásig hivatalosan el nem ismert, csupán megtűrt állapotba helyezte. Ekkor államosították az ország 1593 magániskoláját, melyből 1300 volt a magyar vallásfelekezetek birtokában. Államosították az iskola fenntartására szolgáló vagyont, a szerzeteseket, szerzetesnőket gyűjtőkolostorokba vitték. A püspök körlevelében tiltakozik az államosítás ellen, és elrendeli a plébániai, ill. templomi hitoktatás megszervezését. Ekkor fosztják meg az egyházakat a sajtótól, veszik el nyomdáikat, tiltják be folyóirataikat, újságjaikat. A kommunista fennhatóság alá került államok közös menetrendje szerint megkísérlik a Rómától elszakadt, nemzeti egyház létrehozását. Megpróbálják létrehozni a papi békemozgalmat. A püspök határozottan szembeszállt e törekvésekkel. Mivel utóbbit körlevél útján és nagy sikerrel tette, letartóztatják őt, s utána sok más papot is. Kb. 120 egyházmegyés pap és szerzetes járta meg a börtönt. Többen közülük ott fejezték be életüket. A kormányzatnak mégsem sikerült betörni a papság soraiba.

Valószínű, hogy ez a papi ellenállás is kiváltó oka volt annak, hogy 1955-ben, hatévi börtön után, Áron püspököt váratlanul szabadlábra helyezték. A püspök nagy szeretettel és okosan állította helyre az egységet papjai között. Az „elismerés" nem váratott magára: kényszerlakhelyre ítélik, és 12 évig nem látogathatja egyházmegyéjét. König bécsi bíboros bukaresti látogatása alkalmával 1967-ben engedélyezik a püspöknek újra a szabad mozgást. Az üldözés helyett ezután a behálózás módszereit alkalmazzák ellene. Papokat, kispapokat, diákokat, világi híveket hivatnak a securitatéra, próbálják meg beépíteni, információs szolgálat vállalására kényszeríteni. A szemináriumban és a kántoriskolában kötelezővé teszik az ún. „állampolgári" nevelést. A papi konferenciákon évente kétszer politikai színezetű „civil témával" kell foglalkozni. „Interkonfesszionális gyűléseket" rendez a vallásügyi osztály – látszatra az ortodox vagy a protestáns teológiai intézet –, melyre a püspök két képviselőt küld, de ő maga nem jelenik meg. Az egyházpolitikai helyzet már nem egyértelmű többé, a döntést a körülmények gondos mérlegelésével kell minden esetben megtenni.

1980 áprilisában Áron püspök átadja az egyházmegye vezetését Jakab Antal segédpüspöknek. Vele az állam hamarosan súlyos konfliktusba kerül a papnöveldébe és a kántoriskolába (kisszemináriumba) felvett növendékek létszáma miatt. Az állam ugyanis „átmenetileg" radikális létszámcsökkentést követelt, amit a püspök visszautasított. A ravaszul kieszelt rendelkezés alkalmas volt arra, hogy a többi erdélyi egyházmegyét szembefordítsa Gyulafehérvárral. Ez részben sikerült is, mert az állam által megállapított kvóta felhasználása következtében Gyulafehérvár kénytelen volt kispapokat átengedni a saját hivatással nem rendelkező egyházmegyéknek. Az állam ekkor küldette haza a püspökkel Gyulafehérvárról a csángó kispapokat azzal az érveléssel, hogy ők, származási helyüket tekintve, nem tanulhatnak Gyulafehérvárott. Rövidesen utána azonban megvádolta a püspököt sovinizmussal, mivel ő „csak román kispapokat küldött el a szemináriumból".

A négy évtizedes vallásüldözés és indoktrináció súlyos károkat okozott a vallási életnek. Nagyon sok szabadságszerető, erkölcsi tartású emberben kerekedett felül a tömegember magatartása. Az emberek úsztak az árral, képtelenek lettek egyedül gondolkodni, felülről várták a parancsot. A szellemi minőség romlásától nem maradtak mentesek a keresztények, de az egyház képviselői sem. Meggyengült a felelősségvállalás tudata, hiszen évtizedekig engedély nélkül nem volt szabad semmi újat kezdeményezni. Felelős poszton lévők is megtanulták a félelmet: mi történik, ha valamit nem jól tesznek. Sajnos, most, a diktatúra megszűnése után sem szívesen vállalják a kockázatot. Ez hátráltatja a pasztoráció megújulását, az egyházi élet gazdasági hátterének megszervezését. Kialakult egy „sekrestyés" papi szemlélet, melyet a diktatúra idején elnéztek az emberek, és méltányolták az esetleg biztonságot kereső magatartást is, mely arra hivatkozott, hogy az állam tiltja a lelkipásztori kezdeményezést. Ez a beidegződés morálisan lehetővé tett bizonyos önáltatást, megelégedettséget a saját teljesítménnyel, egyfajta vértanúságban való sütkérezést, látványos hivatkozást az elszenvedett üldözés tényeire. A diktatúra által ráerőszakolt elzártságban kialakult bizonyos provinciális szemlélet is, pl. „Erdélyből jön a Nyugat számára is megváltás", mely gátolja most az embereket, hogy újat kezdeményezzenek egyházi vagy társadalmi szinten. A kommunista egyházüldözés romboló hatása mélyen behatolt az egyének és a közösségek jellemvilágába.

De itt mutatkoztak meg azok a speciális értékek is, melyeket az egyházüldözés sajtolt ki a lelkekből. Márton Áron püspök egyénisége olyan erkölcsi tőkeként állt a saját és a testvéregyházak hívei előtt, hogy azok sem tudtak hatása alól kitérni, őket is erősítette, buzdította példája, követték őt, utánozták magatartását. A megpróbáltatások és üldözések összekovácsolták az embereket, sokan készek voltak szenvedni, de másokat nem árultak el. A katolikus egyház országos szinten is elismerésnek örvendett, különösen az értelmiségiek körében. Ezt a zsarnok állammal szembeni magatartásával vívta ki.

A múlt mérlege a katolikus egyház számára pozitív, de veszélyekkel és kérdőjelekkel van teletűzdelve. Ezt tükrözi a jelenlegi helyzetkép is. 

II. A mai helyzet: 1990–1992

Egyházpolitikai távlatok

1989 karácsonyának eufóriáját kijózanodás, sőt aggodalom váltotta fel. A jelenlegi politikai hangulat az egyháznak nem kedvez, így a katolikusoknak sem. Gyakran azonosítják a szélsőségesek az egyházat a magyarsággal. A magyarságra viszont a szeparatizmus bélyegét igyekeznek ráütni.

Ezzel a hangulati háttérrel érthető mindaz, ami a gyulafehérvári érsekség megalakulása körül történt. 1990. január 2-án, mint ismeretes, az erdélyi római és görög katolikus egyházi vezetők Mons. Colasuonno rendkívüli megbízott nuncius vezetésével összeültek, és többek között nyomós okokkal megindokolva kérték az erdélyi egyháztartomány kialakítását. Robu bukaresti adminisztrátor és Ploscaru lugosi görög katolikus püspök rögtön tiltakoztak ellene. Az erdélyiek azonban nem tágítottak, és kérésüket írásban is beadták. Majd, miután a Szentszék püspököket nevezett ki az erdélyi egyházmegyék élére, a kinevezett és újonnan felszentelt püspökök 1991 márciusában a kérést megismételték. A pápa 1991 augusztusában magyarországi látogatása előtt Gyulafehérvárt érseki rangra emelte, érseke Bálint Lajos lett. Nagyvárad és Szatmár újólag kijelentette, hogy nem akar Bukaresthez tartozni, és kérte, hogy Gyulafehérvár metropolitai szék legyen. Temesvár – hogy elkerülje a Bukaresthez való tartozást – egyenesen a Vatikánhoz való tartozás felajánlott lehetősége mellett döntött. Az magától értetődő, hogy a területileg összefüggő, a közös nemzetiségű hívek miatt és a közös egyházi hagyományok okából egymáshoz közelálló területek továbbra is arra törekszenek, hogy egy egyháztartományba kerüljenek. Nem tudják elfogadni, hogy ilyen nyomós okok ellenére sem teljesedik kérésük egyházpolitikai szempontok miatt.

Az 1991. szeptember 29-i gyulafehérvári beiktatási ünnepség valóságos propagandalavinát indított el a magyar- és katolikusellenes támadások terén. Október 5-én a román TV megtámadta a római katolikusokat és az egész romániai magyarságot. A TV kommentárja szerint a beiktatási ünnepség egyféle nacionalista tüntetés, irredenta megnyilvánulás volt, melyet a Szentszék és a pápa támogatott. Ismerve a hírközlő eszközök nagy hatását, nem nehéz elképzelni, milyen hangulatot váltott ki ez a propaganda a románság körében, különösen mivel a gyulafehérvári székesegyházban a magyar himnuszt is elénekelték. A vádakra a Keresztény Szó c. egyházi lap válaszolt, közölve Bálint érsek nyilatkozatát is, mely visszautasítja a vádakat, hangsúlyozva, hogy a hatalom állandóan bűnbakot keres, és így próbálja elterelni a figyelmet a politikai és gazdasági katasztrófáról. A hatalomnak jó, hogy vannak magyarok, és van katolikus egyház, mert eszközül szolgálhatnak ilyen politikai akciókhoz. Tempfli József nagyváradi püspök a Kalocsai Néplapnak 1991 júliusában adott interjújában bátran kimondta az igazságot: „Sajnos, minél jobban telik az idő, annál jobban érezzük a visszarendeződés tendenciáit. Világosan látjuk, hogy a kormánykörökben is ugyanazok az emberek vannak, akik régen Ceausescu környezetében voltak. A román titkosszolgálat (besúgóhálózat) ugyan formailag átalakult, most információszolgálatnak nevezik; de legalább 60%-ban ugyanazok a tagjai, akik az ún. szekusok voltak. Amikor Iliescut megkérdeztem erről, azt a választ adta: szükség van a szaktudásukra" – mondotta Tempfli püspök. Majd így folytatta: „Romániában az egyháznak nincs anyagi bázisa. A perselypénz és a temetési díj kevés intézményeink, papjaink fizetésére. Ki kell mondanom: mi jóformán a Nyugat segítségéből élünk, de Magyarországról is tekintélyes anyagi támogatást kapunk."

Egyházpolitikai jellegű az a feszültség is, amely a csángókérdés végett Bukarest-Iasi és Erdély között létezik. Erről Tempfli püspök 1992. január 1-én Robu érsekhez címzett levele tudósít. A levél címe: „A nyitott sebeket be kell gyógyítani." A levél hátteréhez tartozik, hogy Robu érsek 1990. január 2-án a gyulafehérvári gyűlésen mindenki füle hallatára kijelentette, hogy a moldvai falvak templomaiban nem hajlandók a magyar nyelvet engedélyezni. „Városokon igen, falvakban nem" – hangzott szó szerint a kijelentés. Tempfli püspök ezután levélben kérte a szentatyát, hogy tegye lehetővé a magyar nyelvű pasztorációt a magyar anyanyelvű csángók körében. Erre Robu érsek 1991 októberében levelet írt Tempfli püspökhöz, amelyben követelte, hogy „adjon magyarázatot, hogyan mert írni a Szentatyának, hogy az ő érseksége Kárpátokon túli területén nem biztosítják az ottani magyarság jogait, sőt a magyar nyelvet kizárták a templomokból". Tempfli püspök január 1-i levelében Robu érsektől két dolgot kér: értse meg, hogy őt és Reizer püspököt nem az ellenségeskedési szándék vezette, hanem olyan történelmi kényszerhelyzet, amelyben nem tehettek másként. Ez ugyanis 1929 óta nyitott fájó seb – az erdélyi érsekség kérdéséről van szó –, és ezt a sebet egyszer be kell gyógyítani, különben mindig gennyezik, és egyszer halálosan elmérgesedik. Arra az állításra, hogy nem biztosítják a magyar nyelvű katolikusok jogait, konkrét eseteket sorol fel Tempfli püspök. Bukarestben volt és van magyar mise – egy helyen. Lehet, hogy más helyen is lenne igény, hiszen sok magyar él Bukarestben. A nagy baj azonban a csángók lakta vidéken van. A dolgokat egyenesbe hozná, ha az erdélyi egyházmegyék Gyulafehérvárhoz lennének csatolva, és ha a bukaresti és iasi-i egyházmegyék területén figyelembe vennék a hívek óhaját.

A hívek ismételten panaszolják, hogy a katolikus egyházat ért támadások kapcsán hiányzik az egyház egységes fellépése, tiltakozó akciója. Az egyházi vezetők viszont azzal védekeznek, hogy az egyház nem politizálhat. Ebben igazuk is van; viszont különbség van az ún. pártpolitika és a bántalmazás-sértegetés alkalmával történő „politizálás" között. Így „politizált" Márton Áron 1944-ben, amikor a zsidók elleni bánásmód miatt tiltakozott, vagy amikor védte híveinek és az erdélyi magyarságnak az érdekeit. Ezt teszi aránylag gyakran a már említett Tempfli püspök, és ezt teszi Tőkés László református püspök is. A hívek kívánják, hogy az egyház ilyen formában „politizáljon", hogy a szélsőséges erőknek kevesebb legyen az esélye arra, hogy valós sérelmek kapcsán kihasználják az elégedetlenséget a maguk céljaira.

Intézmények működése

Az 1989-es rendszerváltozás után a katolikus egyház mindjárt visszaigényelte iskoláit. Eddig azonban csak azt az eredményt érte el, hogy a már létező gyulafehérvári kántoriskolát elismerték líceumnak, és a kántoriskola eddigi végbizonyítványait az állami érettségivel egyenértékűnek nyilvánították. 1991 őszén hasonló, ún. fióklíceum nyílt Csíkszeredában. Minden egyházmegyének jogában állt ilyet fölállítani. Nagyvárad és Szatmár azonnal élt a lehetőséggel. A kezdeti nehézségek a vártnál nagyobbnak bizonyultak. Kevesen jelentkeztek, s azok se a legtehetségesebbek. A négyévtizedes vallási és nemzetiségi elnyomás folytán a katolikus értelmiségi réteg csekély számú és idős.

Mivel 1990. szeptember 11-ével a kormányzat engedélyezte az iskolai hitoktatást, szükségessé vált a világi hitoktatók képzése. Nyomban beindult az ún. levelező tagozat több központtal. A gyulafehérvári, szatmári és nagyváradi egyházmegyék intézményeiben kb. ezren kezdték meg tanulmányaikat. 1992 őszén is folytatódott a levelező tagozat. Az első vizsgák után azonban a hallgatók 30 százaléka kimaradt. Ehhez járult, hogy a második tanévben 5 évre kellett emelni a tanulmányi időt, mivel az állam ilyen tanulmányt kíván meg az iskolában működő hitoktatók részéről. Papok és kántorok az iskolában nemcsak hittant taníthatnak, hanem nyelveket és egyéb humán tárgyat is. Fizetést is kapnak, jóllehet az állam szeretné, hogy a hitoktatást ingyen végezzék. A szemináriumok nem pap tanárait is az állam fizeti. Most épül Csíksomlyón az első nagy tanulmányi központ. Ha a hozzáfűzött remények valóra válnak, minden területen szervezni fognak majd teológiai ki-, ill. továbbképzést. Ez a központ az ausztriai és németországi „Bildungshausok" mintájára működne.

A hivatásokban bővelkedő erdélyi egyházmegyékben is jelentkezik a nyugati egyházban jól ismert paphiány. Az 1990–91-es tanévben a 120 kispapból 22 otthagyta a teológiát. Ugyanakkor sikerült az egyházmegyének számos kispapot külföldi tanulmányokra küldeni. Mindent összevetve, az erdélyi egyházmegyének is számolnia kell a várható paphiánnyal, és az eddiginél hatékonyabban szorgalmaznia a robbanásszerűen megszaporodott feladatok ellátására a világiak bevonását az egyházi munkákba.

A szerzetesrendek még kevés kolostort kaptak vissza. Ritka az olyan eset, hogy kolostorukat teljes egészében visszakapták volna. Ennek oka természetesen az is, hogy az egykori kolostorokban kórház, árvaház, iskola működik, amit ki kellene onnan telepíteni. Több női rend a jövőben inkább szeretne tanítással foglalkozni, mint szociális munkát végezni. Az egyháznak viszont szüksége volna betegápolókra, öregeket gondozó nővérekre. A férfi szerzetesrendek novíciusai egyelőre Magyarországon végzik tanulmányaikat.

Az erdélyi egyházmegye fenntart már több kisebb, öregeket gondozó házat. Most épül az első nagyszabású karitász-öregotthon Gyergyószentmiklóson. Kórház létesítésére egyelőre nem gondolhatnak. Árvaházat iskola nélkül valószínűleg lehetne átvenni az államtól. Konkrét kezdeményezés ilyen téren még nem történt.

Bátortalan lépések történtek a régi egyházi egyesületek, szervezetek újraindítására. Külföldi egyházi szervezetek, intézmények nagy érdeklődést mutatnak a romániai munka iránt: Karitász, Máltai Szeretetszolgálat, Hit és Fény, Kolping Egylet, Családsegítő Pszichológiai Szolgálat, Magzatvédők Társasága, Keresztény Orvosok Társasága, Női Egylet stb. A spontán kezdeményezések közül szükséges volna kiválasztani az olyanokat, amelyek figyelembe veszik a helyi egyház prioritásait. Ennek hiányában fennáll az a veszély, hogy a kezdeti tűz hamar lelohad.

A katolikus sajtó létesítésének gondolata már 1990 januárjának első napjaiban foglalkoztatta az egyházakat. Az első katolikus hetilap Keresztény Szó néven indult (jelenleg 9000 példányos értelmiségi havi lap) a nagyközönség céljaira, és a gyakoribb megjelenés okából újabb hetilap indult Vasárnap címmel (jelenleg 22 000 példányban megjelenő családi újság). E két „nagy lap" mellett vannak kisebbek is, mint pl. a Kistestvér, melyek színessé teszik a katolikus sajtót.

A saját egyházi nyomda felállítása az egyházmegyének a rendszerváltozás után első számú gondja volt. A létesítmény Kolozsvárott valósult meg. Szervezeti és más szempontokat is figyelembe véve ma Kelet-Közép-Európának egyik legjobb nyomdája. Amennyiben a nagy kapacitását ki tudják használni, embereknek ad munkalehetőséget, az egyháznak anyagi bevételt is tud majd nyújtani. A romániai viszonyok között egy ilyen nyomdát működtetni nem könnyű feladat.

Lelkipásztori helyzet, ökumenikus kapcsolatok

A kommunista korszakban az egyház szinte csak a templomokban tevékenykedhetett: hitoktatott, szentségeket szolgáltatott. Különösen a katolikus egyház bizonyos ellenzéki szerepet is betöltött a vallásüldöző hatalommal szembeni bátor magatartásával. A rendszerváltozás előtt majdnem kizárólagosan a templom volt az a hely, ahol az anyanyelv használata érintetlen maradt. E kettős szolgálata szimpátiát és a hiányosságokkal szembeni jóakaratú elnézést hozott az egyháznak.

A rendszerváltozás az egyház presztízsét rendkívül megemelte. Hirtelen mindenki vallásosnak mutatkozott, a templomok zsúfolásig megteltek. Mindenki kereste az egyházakkal a kapcsolatot. Utólag elemezve a helyzetet, nagy a valószínűsége annak, hogy az új politikai erők nagy együttműködési készsége az egyházzal benne volt a romániai álforradalom forgatókönyvében. Az egyháziak közül csak kevesen mérték fel ezt a körülményt, és számoltak azzal, hogy gyorsan visszaáll az egyházzal szembeni ellenséges állapot. A változással együtt lehetőség nyílt a régi vallásos szokások felújítására, körmenetek, búcsúk tartására. A kezdeti lelkesedést kétségtelenül a nosztalgia is táplálta. Sok lelkipásztor, sajnos, még most is a népi vallásosságra jellemző rendezvények sikerével méri lelkipásztori munkájának eredményességét, és nem vizsgálja meg kritikusan, mennyire vannak hívő tartalommal telítve ezek a rendezvények. Félő, hogy a realitások lekanyarodnak a hagyományos vallás gyakorlati útról, s ez ellen semmit sem használ majd a „nyugati bacillustól való" óvás, mely egyre gyakrabban hangzik el egyházi körökben.

A rendszerváltozással beköszöntött viszonylagos szabadság, demokrácia, privatizációs folyamat, a megélhetési nehézségekkel való küzdelem a jóléti társadalmakban lábra kapó gyakorlati materializmus irányába befolyásolja az erdélyi katolikusokat is, különösen a vallásos meggyőződésüket nem tudatosan vállaló hagyományos hívőket. A pasztoráció előtt megnyílt az út, megsokasodtak a feladatok, melyeket a papság egyedül nem képes elvégezni. A világiak bevonásának gyakorlati megvalósulása nagyon nehéz, kevés a képzett világi, de a papságnak sincs tapasztalata arra, hogyan vonhatná be egyre inkább a világiakat az egyház életének irányításába. A papság az új körülmények között elbizonytalanodik, megtorpan, hiányzik az átfogó koncepció is, a fantázia, mely bátorságot adna a továbblépésre. „Az élő egyházat kellene restaurálnunk, és új szervezeteket felépítenünk, de nincsenek a jövővel kapcsolatos elképzeléseink, nincsenek terveink. Mostanig egyik napról a másikig éltünk. Egy lehetőségünk volt, az állam által jóváhagyott pénzügyi költségvetésünk, de hosszú távú pasztorációs terveket nem tudtunk kifejleszteni. Egyházunk tervszerűbben és logikusabban kellene, hogy dolgozzon, és így a jövőre gondoljon" – mondotta Jakubinyi György gyulafehérvári segédpüspök a klagenfurti Kirchenzeitungnak adott interjújában (1992. február 2.).

A Szentlélek természetesen most is építi az egyházat, de a bizonytalankodó egyházi vezetés az ugyancsak bizonytalankodó híveket nem tudja cselekvésre lendíteni. Tulajdonképpen most is azok a gyakorló keresztények, akik a kommunista rendszer idején kitartottak. A kivétel nagyon kevés. Azok pedig, akik a változás után keresték az egyházzal a kapcsolatot, nem azt kapták, amit kerestek. Ezeket az embereket talán másképpen kellett volna pasztorálni, mint azokat, akik régen is gyakorló keresztény életet éltek. Sürgős szükséglet, hogy az eddigi területi plébániai pasztoráció mellé most már egyes hívőcsoportokat megcélzó, ún. kategoriális pasztorációs kezdeményezések is induljanak. Ezeket el lehetne mindjárt indítani az egyház kebelén belül, az idősebb és fiatalabb papi generáció közötti nagy „generációs feszültség" feloldására. Kis korszerű pasztorációs szigetek kezdeményezőit gyakran éri ugyanis kritika, hogy nem támogatják a „népi", megtartó erejű egyházat, hanem külön utakon járnak a maguk elgondolását követve.

Az erdélyi egyházmegyében rendkívül nagy jelentősége van a Róma által és az Európa újevangelizációjával foglalkozó 1991-es rendkívüli püspöki szinódus által sürgetett ökumenizmusnak. Az elmúlt évtizedekben az állam által meghirdetett és az ortodox egyháztól is pártfogolt felekezetközi viszony nagyon felszínes volt. Ez a kifele propagált állapot ma már nem létezik. Létezik viszont egy nemzeti színezetű ökumenizmus. A közös nemzeti érdekeket védő, erdélyi magyar keresztény egyházak közötti viszony valóban nagyon jó. A római katolikus, a református, az evangélikus, az unitárius és legújabban a baptista felekezetek püspökei rendszeresen találkoznak. Közösen lépnek fel az állammal szembeni követeléseikkel, mint pl. az iskolák visszakövetelésekor, vagy legújabban az új tanügyi ökumenikus istentiszteletek, imaórák stb. ügyében. Tőkés László püspök látogatásai alkalmával katolikusok, köztük papok is jelen vannak, mivel benne a közös magyar ügy védnökét és szószólóját látják. Katolikus részről egyre erősebb a kívánság, hogy az ökumenikus kapcsolatoknak legyen élő keresztény, és ne csupán nemzeti alapja. Azt is kívánják, hogy a magyar sajtóban, a TV-ben és a rádióban az eddiginél kiegyensúlyozottabb legyen a katolikus-protestáns jelenlét.

A katolikusok és az ortodoxok kapcsolata a minimálisra csökkent. Lassan elmaradtak a korábban megrendezett protokolláris találkozások is. A nemzetiségi feszültségek rányomják bélyegüket a kapcsolatokra is. Még nagyobb az elhidegülés az ortodoxia és a görög katolikus egyház között. Ez utóbbi visszaköveteli az ortodoxoktól a plébániáit és templomait. Erre azonban az ortodoxok – néhány eset kivételével – nem hajlandók. A román görög katolikusokat változatlanul magyarbarátoknak tartják, sőt gyakran hazaárulással vádolják őket. A görög katolikus egyház még mindig elnyomatásban él. Félő, hogy a hazafiságuk bizonyítására való sürgetéssel megzsarolhatók lesznek, s félő, hogy az erdélyi magyar és román katolikusok között is olyan feszültségek léphetnek fel, mint amilyeneknek tanúi lehetünk az erdélyi és a Kárpátokon túli katolikusok között.

Csak a helyi adottságok hiányos ismeretével magyarázható meg a kísérlet az egységes romániai püspökkari konferencia létrehozására. Az történt ugyanis, hogy az annyira különböző román latin katolikus, magyar latin katolikus és román görög katolikus püspökök számára közös püspökkari konferenciát hoztak létre. A közös konferenciában azonban a magyar püspökök – híveik túlnyomó többsége ellenére – mindig hátrányban vannak, amikor szavazásra kerül a sor. De merőben eltérőek a lelkipásztori problémák is. Ennek következtében hol a latin püspökök üléseznek külön, hol az erdélyiek, hol a románok. A jelenlegi püspökkari elnök, Todea görög katolikus bíboros, súlyosan beteg, és ezért automatikusan helyébe lépett az alelnök, Robu bukaresti érsek. A Romániai Püspökkari Konferencia akkor lesz működőképes, ha a fennálló problémákat a párbeszéd készségével és a rendezésre eltökélten próbálják megoldani. Amennyiben egymásnak a felek csak megbocsátanak, de a problémákat nem oldják meg, sohasem jön létre olyan légkör, amelyben békésen és megelégedetten lehet élni. Egy biztos: a párbeszéd befagyasztása előre nem látott katasztrófához vezethetne. Az együttmunkálkodás beindítására alkalmas területnek mutatkozik az egyházak anyagi helyzetének konszolidálása, az egyházmegyei karitászszervezetek kiépítése, az egyházi diakónia működésének elindítása, a mérhetetlen anyagi nyomoron való segítés együttes megszervezése. Ennek a diakóniának lenne a feladata a nyugati segélyek hatékony szétosztása is a rászorulók között.

Összefoglalás

Elemzésünket összefoglalva rá kell mutatnunk arra, hogy a kommunista korszak mély nyomokat hagyott a katolikusok életében. Az átvett szokások, beidegződések nehezítik az egyházi élet megújulását is. Aggodalomra ad okot a realitásokkal nem eléggé számoló, nosztalgikus magatartás: visszaállítani mindent úgy, ahogy a kommunista korszak előtt volt, és ott folytatni tovább az egyházi életet, ahol az egyházüldözés idején abbamaradt; aggasztó, hogy hiányzik a jövőbe látó koncepció, a jövőt kutató szemlélet, hogy a kétségtelenül hatalmas jelen problémák túlságosan elvonják a figyelmet a jövőről. Aggodalomra ad okot a szaktudás hiányában tekintélyre támaszkodó konzervativizmus, teológiai és gyakorlati szinten egyaránt. A kategoriális pasztoráció fejletlensége, különösen az ifjúsággal szemben. Nincs kellő számú függetlenített ifjúsági és egyetemista lelkipásztor. Aggodalomra ad okot, hogy a nehézségek nem innovatív, megújuló megoldásokhoz, hanem bűnbakok kereséséhez vezetnek. Aggodalomra ad okot, hogy néhány szekuláris problémára (demokratizmus az egyházon belül, társadalmi problémák felvállalása stb.) a helyi egyház még nem fogalmazta meg a zsinati választ, s ezen az úton az egyház könnyen a társadalmi élet peremére manőverezheti magát, noha sokak reménységgel tőle várják a segítséget.

Az egyház reménységének forrása elsősorban az Alapítójától kapott küldetés. Egy működőképes új társadalom felépítése az egyház segítése nélkül nem lehetséges. Ennek Romániában mindenki tudatában van. Az utóbbi időben elhangzott néhány egyházi megnyilatkozás a közélet keresztény alakításával kapcsolatban. Kiemelkedik közülük Bálint Lajos érseknek a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség 1993. évi brassói kongresszusához intézett üdvözlete, mely mintegy listát készített és egyházi állásfoglalást adott a legégetőbb gazdasági, társadalmi és kulturális kérdésekről. Az egyház nagy kegyelmi háttérrel rendelkezik azoknak helytállásából, áldozatvállalásából, akik a négy évtizedes üldözésben helytálltak, és sokszor életük árán meghiúsították az egyház ellenségeinek szándékát, az evangéliumot a maga tisztaságában megőrizték, és részben továbbadniuk is sikerült. A számos új kezdeményezés, az élő hagyomány újraéledése, a világegyház felé megnyilvánuló alapvető nyitottság: mind olyan alapok, amelyekre az erdélyi egyház megújulása ráépülhet.

Keresztesné Várhelyi Ilona

ERDÉLY HITE

Nem tagadom, elfogult vagyok, sőt talán elvakult is, mint a szerelmesek általában. Bár ezt az állapotot már csak a szerelmen túlról képes regisztrálni a lélek, hiszen amíg benne él, nem ismeri fel magát az ideát. Mégis, ha a kanyargós erdélyi utakról becsábul az ember a meredek hegyoldalak ölelésében futó patakok völgyeibe, a virágokkal dúsan hímzett mezőkre, visszazsong a szerelem; az a sosem volt, csak vágyott édeni első, amikor az Isten még beavatottan, jóleső tilalmával óvta az idillt.

Ezzel a szerelemmel már csak kívülről szerethető az éden is. A kiűzöttek, a kikószáltak és a kívülrekedtek beteljesületlenségével ragadható meg a teljes Erdély, a táj, a történelem, a kultúra, a hit dimenzióiban. Rejtélyes legendáiból és a lélek mélyrétegeibe hatoló balladáiból pogány hitek lángjai csapnak fel, akár a népi díszítőművészet absztrakcióiból a sejtés: valami lényegi veszteség érte a népet: a felejtés.

Lehet felejteni, s talán kell is a feledés, hogy az új helyet kapjon a tudatban. A nemzeti tudatban is. A feledés hatalma azonban korlátozott. A lélek élményei egymásra rétegeződve élnek. A hit a lélek törölhetetlen memóriája által megmarad. A nemzet hite is. És bocsássa meg Isten, meg a tudósok is, ha azt mondom: ez a hit még öröklődik is. Erdély hite genetikai adottság.

Hitről csakis tapasztalati alapon érdemes beszélni. Amit elméletben mondani lehet róla, azt már százszor elmondták. A hit elméletével csak az tud valamit kezdeni, aki éli a hitet. Amit megél az ember, az élménnyé válik, s az élmény a lélek nyelvén tud csak megszólalni. Szavakba kényszeríteni azt, ami teljeséggel idegen a szavaktól, az formanyelvi zavarokhoz vezet. Elmondani, milyen a zene, majdnem a zene meggyilkolása. Ha tehát én Erdély hitéről szólok, leginkább arról tudok beszélni, milyennek látom az erdélyi ember kapcsolatát Istennel. Ez pedig már többszörös áttétel, a szubjektumok többszörös torzítását kell vállalni. Mert mások hitéről nem beszélhetek alapos ismeretük nélkül. De úgy sem, hogy a magam hitéről föl ne lebbentsem a szemérmesség leplét. Erdélyi hittapasztalataim a magam kételyeivel szembesítenek.

Olyasmi ez a magamra szabott feladat, mintha több közvetítő nyelven keresztül fordítanék le egy elégiát. Magára göngyöli a szándék az idegen rétegeket, s már az eredeti csak valahol a legbelső molekulában fedezhető fel. Szavakkal rajzolt köreim arról vallanak, milyen nehezen vágok vizsgálható metszetet anyagomból. Az emlékeimből elővillanó mozaikok nem adnak ki összefüggő képet. Nem peregnek előttem filmkockák, csupán egy-egy kimerevített, szétesettségig túlnagyított részlet tolakodik elő. Talán értelmezésükkel mégis rés nyílik az erdélyi lélek bedeszkázott ablakán.

A váradi székesegyház tizenöt év előtti beázott, kormos freskói mellé vetül a szomszédos püspöki palota (múzeum) vakító pompájú fogadótermében mutogatott émelyítő kiállítás a kondukátor és neje páratlanul termékeny és gyümölcsöző életművéről és a város történetének arról a váratlanul legnagyobb pillanatáról, amikor a hős és imádott vezér előtt hódolhatott a nagy román város örök időktől őshonos román lakossága. A kanonoksor omladozó, szennyes árkádjai alatt, a foghíjasan beszegezett ajtókon és ablakokon át patkányok suhantak ki-be, meg valami kis gyanú, valaki itt nagyon hazudik. Aztán az 1990 pünkösdjén Schubert G-dúr miséjének tarajos hullámokat vető „dona nobis pacem"-ébe merítkező bérmálás akusztikus emléke úszik az előző képre. A váradi székesegyház megújult falai között Szent Lászlót ünnepelhette a világ, és a kanonoksor restaurált árkádjai alatt életre kel a bizalom a szolgáló egyház iránt.

Nebukadnezár aranyszobra előtt a vezényszóra hódoló hivatalnokok világa mellett ott élt a kolozsvári Szent Mihály-templom kereszt alá görnyedő népe. Jól értette egy fiatal pap ügyes tanítását az evangéliumi tanácsról, mi jár a császárnak, s mi az Istennek. A diktatúra közeli bukását jelezte számomra az a kolozsvári szentmise, ahol négyszáznál több gyöngyös pártás, kalotaszegi népviseletbe öltözött gyerek volt elsőáldozó, és tiszta énekük minden demonstrációnál hatásosabb véleménynyilvánítás volt az életről: Istenről. De a torjaiak meg az oda kirándulók hite is megrendítő vallásszociográfiaként hatott. A hegyoldal Mária-kápolnájára bízták írásos imádságaikat a kicsinyek nemzedékei: „Szűzanyám, ne engedd, hogy édesapám is elmenjen!" „Istenem, segítsd meg Zoltán fiamat, le ne lőjék a határon!" „Mária, kérlek, gondoskodj helyettem odafönn Pista fiamról!" „Drága Szűzanyám! Te segíthetsz még az én kis unokámon. A szülei kimentek, rám bízták, de én nemsokára meghalok. Add vissza neki az anyját, vagy te legyél igazi édesanyja!" Nebukadnezár arany bálványa hitvány salakká vált az olcsó torjai Mária-szobor lába alatt. Egy ütött-kopott székelyföldi útszéli feszület fölé valaki egy esernyőt tett a záporban. Talán az, aki arrébb egykedvűen, bőrig ázva rójja az utat a falu felé.

És Csíksomlyó! 41 év után, 1990-ben ismét százezres találkozás a megmaradás csodájával. A zarándokok már csak hírből ismerhették a régi nagy búcsúkat, s íme, a genetikus adottság: mindenki tudta, mit kell tennie, hogyan kell énekelnie. Egy pólyását Máriához emelő fiatalasszony képe tolul emlékeimbe. A moziban sem láthatta Nyírő regényét. A virrasztó és alvó tömeg a csíksomlyói pünkösdi hajnalon a legszebb pieta. Az árkon-bokron, Kárpátokon átgyalogoló csángók archaikus nyelvezetű ősi imádságai törnek elő a leghétköznapibb mondataikban is. Panasz és elégedetlenkedés nélkül imádkoznak járásukkal, öltözetükkel, étkezésükkel, a csöndes várakozással a hajnalra, a napra, amely a Szentlelket hozza Somlyó fölé. Ez a Mária szoknyájába kapaszkodó nép látja a jeleket. Nem csodára vár, hiszen azt naponta megéri a természetben, a családban, a templomban. Isten nélkül semmihez sem kezd, Isten nélkül semmit sem fejez be. Ez a nép szelíd, a pásztor hangját jól ismerő nyáj. Mit sem tud a szekularizációról. Meg sem értené, ha valaki kijelentené, nem hisz Istenben. Mégsem együgyűek, hanem nagyon is élénk és színes gondolkodásúak. A hitük is eleven. Olyannyira, hogy a mienket, ezt a racionalizmusban megfáradt, teológiailag félművelt, csigaházba húzódó, csak a biztonságba merészkedő hitünket is felpezsdíti egyszerű természetességével. Nagyon nagy szükségünk van rájuk. Szegénységükre, ragaszkodásukra, őszinteségükre, vendégszeretetükre.

Erdélyben, Csíksomlyón még megélhető a Tábor hegyének csodája. A „jó nekünk itt lennünk" melengető élménye Isten közelében fogja el az embert, vagy ha ez az érzés valahol ránk tör, bizonyosan Isten közelében vagyunk. Mi magyarok, akik csodálhatjuk Lourdes vagy Fatima nemzetköziségét, kivételes igazságként Csíksomlyón élhetjük meg a Szentlélek egyesítő erejét. Abban a fájdalomban is, hogy országhatáron kell átkelnünk, s abban az örömben is, hogy a lélek nem ismeri azt a határt.

Az erdélyi lélek nem ismeri a felekezetek közötti határokat sem. Isten oltárára színpompás csokrot kötnek az egyházak. Történelmi viszályok és áldozatok érlelték ki azt a békét, ami lehetővé teszi Károli Gáspár, Szenci Molnár Albert, Dávid Ferenc népének egyesülését a csíksomlyói zarándokokkal, Kájoni János szépséges énekeiben, Márton Áron nyomdokain. A tordai országgyűlés európai például szolgáló toleranciatörvénye 425 év távlatából értékelhető igazán. Persze, hogy értelmét felfogjuk, szükséges volt a magyarság kisebbségbe szorulásának traumája is. Amikor a csíksomlyói zászlós „keresztaljak" között feltűnik egy-egy protestáns magyar falu nevének puritán táblája, világossá válik, hogy ezt a búcsút a magyarság egységének reménye is élteti.

Meghasonlottságunkból itt is Isten szólítása emeli fel a fejünket.

[1993 pünkösdjén egy gyimesi faluban egy zarándokház alapkövét helyeztük el azzal a bizalommal, hogy az erdélyi hitből még utódaink is meríthetnek. Még nem tudjuk, nem szégyenülünk-e meg, mint ama toronyépítő, aki tévesen méri fel az anyagi lehetőségeit, s művét félbe kell hagynia; de hisszük, erdélyi hittel hisszük, hogy ezt a házat a Szentlélek is építi, nekünk csak segítenünk kell, pénzzel, géppel, építőanyaggal, munkával, imádsággal. Ezt a bizalmat szeretné kifejezni alapítványunk neve is: Sziklára Épített Ház (csángómagyar lelki közösség). Ha nem is könnyű Debrecenből Gyimesfelsőfokon 150 férőhelyes közösségi házat építeni, mégis él bennünk a remény, hogy sokan felismerik és még többen tapasztalhatják az összefogás értelmét. Az alapítvány számlaszáma: 349-98519 AGRO-BANK 800-11261 Postacím: Debrecen, Szent Anna u. 21. H-4024. – K.V.I.]

Vida Tivadar

KRISZTUST HIRDETNI A FELÉLEDT NEMZETI ÖNTUDAT
VILÁGÁBAN

„Nyelvében él a nemzet" – Kazinczy Ferenc jelmondatát több mint másfél évszázad óta ismételgetjük, de különösen azóta vált szinte követelménnyé, amióta Magyarország határai körülbelül sem esnek egybe a magyarság nyelvi határaival. Nem érdekes azonban, hogy maga a „nemzet" szavunk, illetve annak „nem" alapszava esetleg alán jövevényszó a nyelvünkben? (Vö. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, 2. k. 1009.) A „nyelv" szavunk viszont ősi örökség a finnugor korból. (Id. mű 1041.) E kis kuriózum jellemzően mutatja, mennyire változó a nemzet és a tagjainak anyanyelve közti kapcsolat.

Ehhez járul az állami szervezet kialakulása, ami egyrészt elősegíti, másrészt megzavarja a nemzeti érzés és/vagy öntudat fejlődését. Az állami mindenhatóság elve ui., amely a nemzeti dicsőség elsőrendű ismérvének tartja az önálló államot, a 19. századi megvalósulása folyamán nem ismert nemzeteket, hanem csak különböző anyanyelvű polgárokat, akik az egységes államnemzet tagjai. Valóban a náció (nation a franciában, angolban, németben és hasonló alakban a többi nagy európai nyelvben, de a szláv nyelvek národ szavában is) a születést jelentő nasci ige (rodit a szláv nyelvekben) származéka, és alapvetően nyilván azokat a nemzedékeket jelenti, akik ugyanannak az államnak a területén élőktől származnak, s velük egy társadalmat alkotnak. Így beszélhetünk svájci nemzetről svájci anyanyelv nélkül, vagy amerikai nemzetről (értsd: az Észak-amerikai Egyesült Államok társadalmáról) amerikai anyanyelv híján is. De ez a háttere annak a kijelentésnek is, amit annak idején Tisza Kálmán tett, hogy ti. „tót nemzetet nem ismerek". A napjainkban újjáéledő magyar–szlovák ellentétnek egyik forrása ez, de nem ártana a ma élőknek gondosabban bejárniok e forrás vidékét, hogy megismerjék az ilyenféle kijelentések eszmetörténeti hátterét...

Igaz, az elmúlt 40 évnek az a hivatalos álláspontja, hogy az állam erőszakszervezet, nem kedvezett az efféle elmélyült kutatásnak. Ezért aztán most, a való szocializmus vagy kommunizmus bukása után a közép- és a kelet-európai térség nemzeteiben feléledt az eddig hatóságilag elfojtott, de legalábbis fékezett nemzeti érzés, sőt öntudat. Ám ezzel együtt felébredt a múltbeli valódi vagy vélt sérelmek emléke is anélkül, hogy ezek hátterét higgadt kutatás feltárta, és tárgyilagos értékelés helyre tette volna.

Vajon az Úr Jézus hazájában és korában léteztek-e hasonló feszültségek, s ha léteztek, ő hogyan szembesült azokkal? Aki valamennyire is járatos a Szentírásban, nyilván minden egyéb előtt a zsidó-szamaritánus ellenségeskedésre gondol. – Ismerjük ennek történetét. 721-ben az asszírok elfoglalták Szamaria tartományát. Lakosai közül több ízben sokakat elhurcoltak, s a helyükbe pogány vallású népességet telepítettek. Amikor azonban különféle természeti csapások sújtották e vidéket, a korabeli felfogás ezeket arra vezette vissza, hogy az új telepesek nem ismerik és tisztelik e föld ősi istenét. Ezért az asszír uralkodó visszaküldte a fogságba hurcolt izraelita papok egyikét, hogy tanítsa meg az új lakosokat Jahveh tiszteletére. Így került sor a szichemi templom építésére, de mivel a telepesek emellett tovább is gyakorolták a magukkal hozott bálványok tiszteletét, egyfajta zsidó-pogány vallási ötvözet alakult ki a körükben. Ezért később, amikor a déli júdeai királyság száműzöttjei visszatérhettek a babiloni fogságukból, vezetőik nem engedték meg, hogy a szamariaiak is részt vegyenek a jeruzsálemi templom újraépítésében. Ebből aztán nyílt ellenségeskedés támadt, és tartott az Úr Jézus korában is, persze a megszálló rómaiak által „takaréklángon" tartva.

Az Úr Jézus tehát, amikor először küldi ki a tizenkettőt, meghagyja nekik: „A pogányokhoz vivő utakra ne térjetek rá, s a szamariaiak városaiba ne menjetek be. Forduljatok inkább Izrael házának elveszett juhaihoz." (Mt 10,5–6) Feltámadása után azonban minden néphez, az egész világra küldi a tizenegyet, sőt kifejezetten beszél nekik arról, hogy a Szentlélek erejében „tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig" (ApCsel 1,8). Igaz az is, hogy már halála és megdicsőülése előtt elmondta példabeszédét az irgalmas szamaritánusról, amivel arra a kérdésre válaszolt, hogy „ki az én felebarátom" (Lk 10,29), és szóba állt Jákob kútjánál a szamariai asszonnyal, méghozzá vallás-erkölcsi kérdésben (vö. Jn 4,5–30).

Kérdés, létezik valamilyen párhuzam mindezzel hazánk múltjában és jelenében? Az asszír és a babiloni fogság párhuzamának tekinthetjük a 150 éves török hódoltságot. A mi szamaritánusainknak tarthatjuk a török elől a Balkánról északra menekült különböző balkáni szláv népességet, majd a törökök kiűzése után közénk telepített németeket, szlovákokat, szerbeket, horvátokat, sokácokat, bunyevácokat, oláhokat, a keletről a középkori betelepültekhez csatlakozó ruténeket, huculokat, gorálokat, lengyeleket és zsidókat. (E felsorolásban az I. világháború előtti magyar államterületet vettem figyelembe. Nem törekedtem teljességre, s azt sem részleteztem, hogy pl. a németek svábok voltak-e vagy osztrákok, a szlovákok árvaiak voltak-e vagy liptóiak, esetleg a ruténhez közelítő keleti nyelvjárást beszélték-e.)

Az Úr Jézus tanítása, ami szerint rám szoruló embertársam a felebarátom, rájuk is vonatkozik. Annál inkább, mert az elnéptelenedett tájakon az egymásrautaltság kölcsönös volt. Természetesen különbségek is léteznek a két történelmi helyzet között! Vajon ezekre nem alkalmazható az Úr Jézus szava: „Igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát" (Jn 4,23)? Nem abban az értelemben, mintha az anyanyelvünket és a nemzetünket imádnunk kellene, hiszen ez lenne éppen a nacionalizmus tévelygése. Hanem abban az értelemben, hogy ki-ki a nevelése, majd később tudatos állásfoglalása alapján vállalja a szellemi, érzelmi és anyagi közösséget népével, nemzetével. Hiszen így tükrözzük a végtelenül gazdag Istent az ő képére és hasonlatosságára teremtett sokféle emberekként. Attól sem kell félnünk, hogy a mai világunkban ezzel kitárjuk a kaput a lélektelen asszimiláció, másokhoz való hasonulás előtt! Jusson az eszünkbe, mit írt Jeremiás próféta honfitársainak a babiloni fogságba: „Építsetek házakat, és lakjatok bennük. Telepítsetek kerteket, és egyétek gyümölcsét. Vegyetek magatoknak feleséget, hogy fiúk és lányok szülessenek. Fiaitokat házasítsátok meg, lányaitokat adjátok férjhez, hogy ők is fiúknak és lányoknak adjanak életet: nektek ugyanis sokasodnotok kell ott, nem pedig kevesbednetek." (Jer 29,5–6) Bizonyára volt ott is, mint ahogyan mindig volt, s napjainkban is létezik természetes asszimiláció. De emellett – vagy épp ennek ellenére – mindig lesz elég magyar – de más nemzetbeli is – határokon innen és túlnan, ha minden krisztushívő házaspár elfogadja „lélekben és igazságban" (= hittel és őszintén) Isten életpárti és gyermekszerető akaratát!

Az őszinteség jegyében hozzá kell tennem, hogy nem elég már ehhez sem magyar vagy más nemzetiségű szülőktől születni... Nemrég idézte valaki előttem Wilhelm Buschnak, a századvég egyik német írójának az aforizmáját: „Könnyű apává lenni, nehéz apának lenni." Nos, magyarnak lenni különösen más államban nem könnyű. Azzá nevelni, s ebben helye van az önnevelésnek is, még nehezebb! Talán emiatt fogják meg sokan az ügy könnyebb végét, s nem törődnek sem az anyanyelvük ápolásával, sem a múlt értékeinek a megismerésével... Pedig ha azt akarjuk, hogy Európa otthonunkká váljék, és krisztusi gyökerei legyenek, a jóra való restség bűnforrásán erőt kell vennünk! – E téren komoly feladatuk akad az egyháztörténelem tanítóinak és íróinak: Elsősorban azt emeljék ki valamennyi európai nemzet múltjából, ami összhangban van Jézus Krisztus tanításával és áldozatos életével! őszintén meg kell írniok azt is, ami nem felel meg e krisztusi mércének. Nem szabad „bedőlniök" olyan személyeknek és irányzatoknak, akik s amelyek Jézus Krisztust és egyházát csupán a saját „humanista" eszményeik alapján – tehát a teljes létvalóságnak és igazságnak csak a peremén mozogva! – képesek értékelni.

Magyarságunk sajátos színe és értéke, hogy például a nyelvünk más, mint a legtöbb európai nemzeté, ideértve a szomszédainkat is. Ez a másság nem jelent sem felsőbb-, sem alsóbbrendűséget hozzájuk képest! Pár év múlva joggal leszünk büszkék államiságunk 1100 évére. Ez azonban senkit sem jogosít fel arra, hogy lenézzünk másokat, akik rövidebb állami múltra tekintenek vissza, éppúgy, ahogy a hosszabb múltú nemzeteknek sincs joguk rá, hogy megvessenek minket. Sőt, mivel államunk területén kezdettől fogva éltek más nyelvű emberek, s az államalapító szentünk, István királyunk Intelmeiben egyenesen kívánatosnak tüntette fel a többnyelvű országot, a velünk ezer esztendőn keresztül egy államban élt másnyelvű lakosok mai utódait is meghívhatjuk, hogy őszintén ünnepeljenek velünk együtt. Hiszen országunk hivatalos nyelve szinte a múlt század elejéig a nemzetek fölötti latin volt, az egyházi műveltségben pedig még annál is tovább. Az iskolázatlan emberek, majd később mindazok, akik nem végeztek közép- és felsőfokú iskolát, zavartalanul használták anyanyelvüket, és élték népi kultúrájukat csaknem a múlt század 70-es éveinek a második feléig. Akkor kezdődött a már említett liberális nemzetállam koncepciójának megfelelően bizonyos magyarosítási törekvés. Ez azonban távolról sem érte el a deportálással, kényszerű áttelepítéssel és a legújabb etnikai tisztogatással fémjelzett 20. századi túlzások szintjét. Aki ezeknek fényében ezeréves elnyomást emleget, vagy nem tudja, mit beszél, és vaskos anakronizmusba esett, vagy pedig tudatosan félrevezeti mindazokat, akik a múltból tanulni, okulni akarnak!

Keresztény múltunk értékét se azon méricskéljük, hol, mennyi és milyen művű templom épült és maradt fenn hazánk és más országok területén, hanem inkább azon, hányan járnak napjainkban a meglevő templomokba, hogy az Úr Jézus Krisztussal töltekezzenek. Ők lehetnek ugyanis azok, akik szavukkal és életükkel az újjáéledő nemzeti öntudat világában is vonzóan hirdethetik Krisztust, aki „nem személyválogató, mindenki kedves előtte, aki féli, és az igazsághoz igazodik, bármely nép fia is" (ApCsel 10,34–35).

[Az 1992. dec. 5-én a budapesti Krisztus Király-kápolnában (Mikszáth K. tér) a Teológiai Levelező Tanfolyamot végzett hallgatók találkozóján tartott előadás némileg rövidített és átdolgozott változata.]

Tegyey Gábor

AZ EURÓPAI KATOLIKUS INFORMÁCIÓS KÖZPONT

Keresztény válaszok – keresztény munka az Európai Közösségben

Az Európai Katolikus Információs Központ (Office Catholique d'Information et d'Initiative pour l'Europe – OCIPE) eredete a francia–német kibékülés éveire megy vissza. 1949-ben létrehoztak egy európai problémákkal foglalkozó titkárságot (Secrétariat Catholique pour les Problémes Européens) annak a Jean du Rivau atyának a kezdeményezésére, aki Franciaország és Németország történelmi megbékélésének nagy szorgalmazója volt. Az alapító megsejtette, hogy a francia–német barátság lesz Európa motorja. Jóllehet a titkárság eredeti formájában 1954-ben megszűnt, két évvel később Mons. Weber, Strasbourg püspöke életre hívta az OCIPE-t, amelynek vezetését egy jezsuitára, Albert Le Roy-ra bízta. Az OCIPE eszmei irányítását lényegében azóta is jezsuiták végzik. Annak felismeréséről van szó, hogy az egyház nemzetközi léptékű tevékenységét csak nagy, soknemzetiségű szerzetesközösségek láthatják el, hiszen ezek rendelkeznek a különféle nemzetekhez tartozók együttműködésének tapasztalatával, ezek képesek arra, hogy tagjaiknak azonos tanulmányokat és ugyanazt a lelki képzést biztosítsák – mindez gyümölcsöző együttműködést tesz lehetővé.

Keresztény válaszok az európai fejlődésre

Habent sua fata officia. Egy (mégoly szerény) európai hivatal története is jól tükrözi azokat a változásokat, amelyek az Európa-építés során végbementek.

Az 1957-ben létrehozott Európai Közösség fejlődésének első idejében mindenkiből: az egységes Európa építésének aktív résztvevőiből és passzív szemlélőiből egyaránt hatalmas lelkesedést váltott ki. A fiatal közösség meglepő haladást ért el a közös piac kiépítése során felmerült akadályok elhárításában, továbbá a célnak megfelelő új eszközök (például a közös agrárpolitika) megalkotásában. Hogy csak egy példát említsünk: a szabadon egyeztetett és elfogadott valamennyi határidőt megtartották. Ebben a fejlődési szakaszban szükségessé vált, hogy összehívják az európai színtér szereplőit: a lehető legpontosabban fel kellett mérni a földrész jövőjét.

Ebben az időszakban az OCIPE fő tevékenysége abból állt, hogy nemzetközi kollokviumokat szervezett – szám szerint mintegy negyvenet – a legkülönfélébb pártokhoz tartozó európaiak részvételével, ahol megvitatták az Európa-építés nagy tétjeit. Néhány témát említünk példaként: a keresztények viszonyának tisztázása Európához; de szerepeltek egészen „profán" kérdések is: a technikai oktatás, a szakképzés vagy a gazdálkodók helyzete.

A második fejlődési korszakban (1970-1985), amelyet történelmi távlatból egyfajta pangásnak minősíthetünk – az adott időben nem így értékeltük -, meg kellett menteni azt, ami már megvalósult, és nyitva kellett hagyni a fejlődés lehetőségét. Ekkor lépett színre a tisztségviselők második generációja. Az első nemzedékre, amely gyakran nagy lelkesedést mutatott, s olykor igazi keresztény elkötelezettségről tett tanúbizonyságot, olyan nemzedék következett, amelynek gondolkodásában a Közösség természetes valóságként volt jelen, s akik az eszmények vagy a vallásos meggyőződés követésével szemben előnyben részesítették a „technikai megoldásokat". A Központra az a feladat hárult, hogy bátorítsa az európai tisztségviselők első nemzedékét, az utána következőknek pedig megmutassa, hogy pusztán technikai ismeretek nem elegendők egy olyan bonyolult eszmény valóra váltásához, mint az egységes Európa. Ebben az időszakban az OCIPE megvalósított egy nagyszabású tervet, amely szükségképpen ökumenikus volt. (Az Európai Közösség felelős vezetői is mintegy elvárták az egyházaktól, hogy egységesen lépjenek föl.) A tervet tehát, amelynek témája ez volt: „a keresztény önazonosság keresése az Európa-építésben", a protestáns egyházakkal karöltve dolgozták ki. Egy évtized alatt az Európai Katolikus Információs Központ számos ökumenikus jellegű konferenciát szervezett.

A máig is tartó harmadik korszak, amelyet az Egységes Piac (a hozzáfűződő mítoszokkal s félelmekkel együtt) és a Maastrichti Szerződés fémjelez, döntő jelentőségű a Közösség számára. Jelenleg a Közösséget lelkesedéssel tölti el a határok nélküli Európa eszméje, ahol megvalósul az áruk, a tőke, az emberek és az eszmék szabad áramlása. Keresztényként azonban ki kell mondanunk, hogy a gazdasági fejlődés önmagában nem vezet egy emberibb társadalomhoz. A piacszabadság kérlelhetetlenül új társadalmi igazságtalanságokat termel ki, szükséges tehát Európa lelki alapjainak megújítása.

A rejtjeles nyelv megfejtése

Az Európai Katolikus Információs Központ szüntelenül arra törekszik, hogy megértse az európai intézményekben zajló történések lényegét. Mint minden intézménynek, így az európaiaknak is megvan a maguk rejtjelezett nyelve, a Közösség munkája – kis túlzással – szinte valamely titkos társaságéra emlékeztet. Megfejteni ezt a nyelvet, megérteni, milyen tétek forognak kockán, megítélni őket és alternatívákat megfogalmazni – ez a már említett felelősség másik oldala. Ezért tehát az OCIPE egyes tagjai mindig jelen voltak újságíróként az Európai Közösségben és az Európa Tanácsban. Ez a státus ugyanis lényegesen több lehetőséget nyújt, mint a majdnem diplomatái státus. Jóllehet az utóbbit természetesen jobban megfizetik, ám vele jár egy szinte hermetikus elzártság is.

A Központ egy folyóirat kiadása révén is igyekszik vállalt feladatának eleget tenni. Célja, hogy informálja a keresztényeket és tágabb értelemben az európai közvéleményt arról, mi történik ténylegesen az Európai Közösségben, mi rejlik az intézmények hivatalos nyilatkozatai és nemegyszer tekervényes határozatai mögött. A kezdet szerény volt: a „La lettre de l'OCIPE"-t, vagyis az OCIPE hírlevelét, igazi kéthavi folyóirat követte. Ez ma már négy nyelven jelenik meg: az Objectif Europe (francia), a Projekt Európa (német) és a European Vision (angol) magyar testvérlapjaként a negyedéves Európai Szemmel is napvilágot látott. A folyóirat minden számát egy meghatározott témának szenteljük, amelyet keresztény nézőpontból vizsgálunk.

Kelet-Európán a sor

Amikor megnyíltak a határok a kelet-európai országok felé, az OCIPE új kihívással találta magát szemben. Elkötelezettségének jeleként irodát nyitott Varsóban és Budapesten (a Faludi Ferenc Házban, amely a Távlatok és A Szív szerkesztőségének otthona is). Az új irodák feladata, hogy segítsenek megosztani a nyugati világgal a szocializmus negyven évének tapasztalatait, a négy évtized fájdalmas élményét s a felülemelkedés módozatait. E két iroda arra hivatott, hogy – a maga szerény eszközeivel – hozzájáruljon a két ország demokratikus átalakulásához azáltal, hogy elősegíti az „európai normák" pontosabb megismerését s a hozzájuk való igazodást.

A feladatok egyre sokrétűbbé válása szükségessé tette az európai intézmények nagymértékű fejlesztését. Ez meghatározta a Központ munkáját is. Míg a hatvanas-hetvenes években elegendő volt jól érteni mindenhez, a nyolcvanas évek teendői megkívánták a szakosodást. Mindez az OCIPE munkacsoportjának kibővítését is elkerülhetetlenné tette. Hála a Jézus Társasága hozzájárulásának, a munkatársak létszáma jelentősen megnőtt. Ma mintegy húsz személy dolgozik a szervezet különböző irodáiban.

Az OCIPE elkötelezte magát a társadalmi igazságosság ügyének. Célja, hogy elősegítse azoknak az etikai kérdéseknek a vizsgálatát, amelyek az állampolgárok iránti közös felelősségérzetből fakadóan fogalmazódnak meg. Különösképpen vonatkozik ez a kisebbségekhez tartozó állampolgárokra, a bevándorlókra, a menekültekre, valamint a fejlődő országokra és a környezetvédelemre. Megkülönböztetett figyelmet szentel a Központ azoknak a szellemi és kulturális kihívásoknak, amelyek olyan alapvető értékekre vonatkoznak, mint a béke, az igazságosság és az emberi méltóság.

Egyházi összefüggés

Az OCIPE szélesebb egyházi összefüggésben dolgozik. A Szentszék és a püspöki karok a nunciatúra, valamint saját püspöki szervezeteik révén bekapcsolódnak az egységes Európa létrehozásának munkájába. Ilyen közösségi szervezetek a CCEE (Conseil des Conférences Episcopales d'Europe – Európai Püspöki Karok Tanácsa) és a COMECE (Commission des Episcopats des Communautés Européennes – az Európai Közösség Püspöki Karainak Bizottsága). Az OCIPE ezekkel a szervekkel szorosan együttműködve végzi munkáját. Megvalósul az ökumenikus együttműködés is: a Központ a hetvenes évektől kezdve közvetlen munkakapcsolatban áll az Ökumenikus Központtal (mai nevén EECCS: European Ecumenical Center for Church and Society – Európai Ökumenikus Központ az Egyházért és a Társadalomért). Strasbourg-ban az EECCS és az OCIPE irodája rendszeresen szervez munkaebédeket, amelyeken az Európai Parlamentnek és az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének honatyái alkalmat találnak az eszmecserére. Az OCIPE együttműködik a CEME nevű, szintén ökumenikus szervezettel is (Comité des Eglises pour les Migrants en Europe – Európai Elvándorlók Egyházközi Bizottsága), amely az elvándorlás során felmerüld problémáknak szenteli működését.

Vége az Európai Közösségnek?

Ami a Közösség jövőjét illeti, egyre nyilvánvalóbbá válik: nem lehet tovább haladni azon a kitaposott úton, amelyet kezdetben kijelöltek. A „klasszikus" Közösség ideje letelt. Nem csupán a belépésre várók (tíznél is többen vannak!) fogják szétfeszíteni a jól bevált kereteket, amely annyi európai tisztségviselőnek nőtt a szívéhez. Hogyan is lehetne biztosítani egy olyan Európai Közösség kohézióját, amelynek taglétszáma tizenkettőről huszonkettő fölé ugrik? És micsoda új tagok! E jelöltek nagy része az eredeti tizenkettek szegény rokona – de mégiscsak rokonok! A Közösség nem akadályozhatja meg csatlakozásukat, már csak azért sem, mert be kell töltenie a saját portáján keletkezett politikai és gazdasági űrt. Mindazonáltal Kelet-Európa integrálódása végzetes lehet a Közösségre nézve. Teljesen eltérő szabályaik és szokásaik, amelyeket geopolitikai helyzetükön és az elmúlt fél évszázadban rájuk szakadt szenvedésen túl nemzeti sajátosságaik is meghatároznak, szükségképpen felboríthatják a kialakult egyensúlyt. Mi lesz a keresztények feladata ebben az új Európában? Számos jel utal arra, hogy szükség lesz rájuk.

LELKISÉG

Nemesszeghy Ervin

A SZENT IGNÁC-I LELKISÉGRŐL

I. Loyolai Ignác 1491-ben született baszk nemesi családból, és 65 éves korában 1556-ban halt meg Rómában mint az általa alapított jezsuita rend legfőbb elöljárója. Élete és lelkisége szorosan beleillik a 15. századvég és a 16. század kultúrájába és egyháztörténetébe. Két évvel születése után fedezi fel Kolumbusz Kristóf Amerikát. Élete folyamán történik Luther Márton „reformáció"-ja, és hívja össze a pápa a tridenti zsinatot. Az ő kora, akárcsak a miénk, óriási változások tanúja. Olaszországban akkor indul meg az az új, fantáziadús, számunkra talán már túlságosan pátosszal teljes művészeti stílus, melyet barokknak nevezünk.

Ignác közel 30 éves már, mikor megtér. Addig, ahogy önéletrajzában elmondja, a „világ hiúságainak hódolt, és különösen a fegyverforgatásban találta kedvét" (lásd (4). 1.). Pamplona várának ostromakor súlyosan megsebesül, majd megtér, és elindul a lelki élet útján először túlbuzgón, sok kísértés és viszontagság között. Lelki tapasztalatait, misztikus élményeit gondos önvizsgálat és lelki beszélgetések után papírra veti azért, hogy másokat is Isten felé vezethessen. Kalandos utazások és élmények, párizsi tanulmányok, társak toborzása fémjelzik életútját, míg 1538. november második felében kis csoportja élén felajánlja szolgálatát teljes engedelmességben a pápának. III. Pál pápa 1540. szeptember 27-én a „Regimini militantis Ecclesiae" kezdetű bullájával jóváhagyja a Jézus Társasága Alkotmánytervezetét (Formula Instituti), és megbízza Ignácot, hogy dolgozza ki a rend Alkotmányát (Konstitúciók). Ignác évekig dolgozik a Rendalkotmány megírásán. Mikor 1556-ban meghal, már több mint 1000 jezsuita szolgál a világ különféle részein Isten dicsőségére. Ignácot 1609. július 27-én avatja az Egyház boldoggá, és 1622. március 12-én (Xavéri Ferenccel együtt) szentté.

II.

1. A Szent Ignác-i lelkiség főbb forrásai

Nadal Jeromos, Ignác kortársa és a jezsuita Rendalkotmány egyik legkiválóbb ismerője közli, hogy „Ignác Atyánk" három kegyelmet kért Istentől halála előtt: először, hogy a Szentszék a Társaság szervezetét jóváhagyja; másodszor ugyanezt a Lelkigyakorlatokra vonatkozóan; harmadszor, hogy a Rendalkotmány szerkesztését befejezze.

A Mennyei Atya megadta mindhárom kívánságát a rendalapítónak, és általa kezünkbe adta a Szent Ignác-i lelkiség 3 fő forrását, amely alapján a Társaság tagjai elsajátítják a Szent Ignác-i lelkiség alapelveit, kifejtik és alkalmazzák abban a korban, amiben élnek; a) a Jézus Társasága szervezete; b) a Lelkigyakorlatos-könyv, a Szent Ignác-i lelkiség tárháza; c) a Rendalkotmány, mely nem pusztán egy jogi szabálykönyv, hanem az ignáci lelkiség megnyilatkozása. Ezen fő források mellett Szent Ignác lelki naplója, több mint 5000, másolatban megmaradt levele, és az Ignác mondásaiból, illetve a róla szóló vallomásokból összeállított „Szikrák" is tanúskodnak a Szent Ignác-i lelkiségről.

Jelen rövid tanulmányunkban a Szent Ignác-i lelkiség néhány fontos vonását szeretnénk felvázolni, elsősorban Lelkigyakorlatos-könyve alapján, anélkül hogy teljességre vagy részletes kifejtésre törekednénk. 

2. A Szent Ignác-i lelkiség néhány fontos sajátossága

Ha megvizsgáljuk Szent Ignác Lelkigyakorlatos-könyvét, talán csodálkozva vesszük észre, hogy Szent Ignác elmélkedéseinek témái nem különlegesek. Ignác hitünk nagy igazságairól elmélkedteti a lelkigyakorlatozót: a teremtésről, a bűnről, Isten irgalmáról, Jézus misztériumairól, a megtestesülésről, Jézus életéről, haláláról, feltámadásáról és a szeretetről. Teszi azonban ezt egy olyan formában, mely nagy egészében megegyezik a lelki élet hagyományos – via purgativa, via illuminativa és via unitiva – felosztásával. Az elmélkedések azonban gondosan kapcsolódnak egymáshoz, és előkészítik a lelkigyakorlatozót, hogy szabad, személyes, nagylelkű elkötelezettséggel Krisztust kövesse, Krisztus Király zászlaja alatt harcoljon.

„Azok, akiket Krisztus személye jobban megragadott, és ki akarnak tűnni örök Királyuknak és a Mindenség Urának mindennemű szolgálatában, nemcsak felajánlják magukat a munkára, hanem szembeszegülve érzékiségükkel s testi és világias szeretetükkel nagyobb értékű és nagyobb jelentőségű felajánlást tesznek: Mindenek Örök Ura, a Te kegyelmeddel és segítségeddel teszem meg felajánlásomat végtelen Jóságod színe előtt, dicsőséges Édesanyád, valamint a mennyei udvar összes szentjeinek jelenlétében, hogy akarom és kívánom, és megfontolt elhatározásom, hogy téged utánozzalak minden sérelemnek, minden gyalázatnak és a teljes – valóságos vagy lelki – szegénységnek elviselésében, ha Szent Felséged engem ilyen életre és állapotra kiválasztani és elfogadni akar." (Lelkigyakorlatos könyv 97. és 98. – kiemelések tőlem.)

A „magis" szelleme

Az „inkább", a „nagyobb", a „jobban" elkötelezett nagylelkűbb odaadásban található meg a Szent Ignác-i lelkület egyik jellegzetessége. De, hogy ez a magatartás ne vezessen egy hamis „maximalizmus"-hoz, Szent Ignác azonnal hozzáteszi, hogy ez minden „sérelemnek", „gyalázatnak'', „valóságos vagy lelki szegénységnek" az elviselésében áll elsősorban. Krisztus katonájának az Atya nagyobb dicsőségére ugyanazon „díszjeleket" (szegénység, visszautasítás, gyalázat, kereszt, halál) kell elviselnie, mint Krisztusnak; Vele együtt kell fáradoznia, hogy követve őt a szenvedésben, kövesse őt a megdicsőülésben is (vö. Lgy. 95).

A Szent Ignác-i lelkiségben az ember nem azért követi Mesterét és Királyát, mert a gyalázatot, a szenvedést és a halált jónak tartja és szereti; hanem azért, mert Mesterét és Királyát szereti, és így Vele teljes szolidaritást vállal. Inkább vállalja a szegénységet a szegény Krisztussal, mint a gazdagságot, a gyalázatot a gyalázatokkal tetézett Krisztussal, mint a megtiszteltetést, és inkább kívánja, hogy együgyűnek és bolondnak tartsák Krisztusért, akit előbb tartottak ilyennek, mint bölcsnek és okosnak ebben a világban, hacsak az Isteni Felség dicsérete és dicsősége mást nem kíván – (vö. Lgy. 167). Szent Ignác az „alázatosság harmadik fokának" nevezi ezt a lelki magatartást.

A lelki szabadság és állandó önmegtagadás

Szent Ignác jól tudja, hogy az „alázatosság harmadik foka" olyan lelki magaslat, melynek előfeltétele az igazi lelki szabadság. Ezért figyelmeztet már a lelkigyakorlatok elején:

„Szükséges ezért, hogy lelkileg szabaddá tegyük magunkat minden teremtménnyel szemben, ami szabad akaratunk döntésére van bízva, és nincs megtiltva. Úgy annyira, hogy a magunk részéről ne akarjuk inkább az egészséget, mint a betegséget, a gazdagságot, mint a szegénységet, a tiszteletet, mint a gyalázatot, a hosszú életet, mint a rövidet, és következetesen így minden másban; egyedül azt kívánva és választva, ami jobban elvezet bennünket a célba, amire teremtve vagyunk." (Lgy. 23 – kiemelés tőlem.)

Természetesen Szent Ignác itt nem kívánja, hogy ne legyenek vonzalmaink, vágyaink, preferenciánk a teremtményekkel szemben. De amikor Isten dicsőségéről és végső célunkról van szó, akkor ezeket mind alá kell rendelnünk Isten dicsőségének és végső célunknak; ez pedig csak akkor lehetséges, ha belsőleg szabadok vagyunk.

Bensőséges imakapcsolat Istennel

Valójában Ignác azt is jól tudja, hogy mi mind esendő, bűnös emberek vagyunk. Állandóan résen kell lennünk, hogy a világ szelleme ne csússzon be lelkivilágunkba. A gonoszság titka ugyanis működik e világban, és arra ösztönöz, hogy a gazdagságot, megtiszteltetést és büszke rátartiságot tartsuk elsődleges értéknek, és így a kevélységre vezessen el minket (vö. Lgy. 142).

Ezért szükséges a bensőséges kapcsolat Istennel (familiaritas cum Deo), a gyakori önreflexió, lelkiismeret-vizsgálat, a fegyelem, az állandó önmegtagadás szelleme. Ez vezet el bennünket a szellemek megkülönböztetése (discretio spirituum) karizmájához.

A szellemek megkülönböztetése

Szent Ignác Lelkigyakorlatos-könyvében szabályokat ad arra nézve, hogy hogyan különböztessük meg a lelkünkben támadt belső indításokat: a jókat, hogy elfogadjuk és vállaljuk; a rosszakat, hogy visszautasítsuk. Ennek az írásnak szűk kerete nem engedi meg, hogy itt ezzel a kérdéssel bővebben foglalkozzunk. E téma ugyanis érinti az egyik legnehezebb teológiai problémát: a kegyelem és a szabad akarat kapcsolatának problémáját. Itt meg kell elégednünk azzal, hogy utalunk e tanulmány végén felsorolt néhány idevágó munkára, és hangsúlyozzuk, hogy a szellemek helyes megkülönböztetésének egyik előfeltétele egy bizonyos kontemplatív magatartás, mely az Istennel való benső kapcsolat által mintegy „ráérez" az ő akaratára.

A Szent Ignác-i lelkiség egyik jellegzetessége a contemplatio in actione, azaz a cselekvésben szemlélődés, mely lehetővé teszi, hogy mindenben Istent és Istent mindenben megtaláljuk. A lelkigyakorlatos elmélkedések szkémájában a szeretetről szóló elmélkedés tehet erre képessé minket. Ebben az elmélkedésben a teremtményeket négy szempont szerint szemléljük: mint Isten ajándékát, jelenlétét, munkájának és a vele való egyesülésnek eszközeit, és ezek által próbáljuk felfogni Isten felfoghatatlan szeretetét irántunk. Ez arra ösztönöz bennünket, hogy mi is szeretetben mindent visszaadjunk Istennek (Suscipe...), állandóan jelenlétében járjunk, érte dolgozzunk, szenvedjünk és vele egyesüljünk.

Ha ezt a kontemplációs magatartást elsajátítjuk, „Istenben fogunk élni", felfedezzük a Szentlélek sugallatait, és meg tudjuk különböztetni őket álcázott bűnös vagy a jó látszata alatt kísértő gondolatainktól és hamis álmainktól. 

3. A Szent Ignác-i lelkiség időszerűsége

Végül hadd mondjunk itt pár szót a Szent Ignác-i lelkiség időszerűségéről. Bár Szent Ignác zömmel a 16. század első felében élt, imáiban, felfogásában néha érezzük a barokk kort, mégis lelkisége teljesen modernnek tűnik a 20. században.

Miért van ez így? Itt csak három fontos okot jelölünk meg a lelkigyakorlattal kapcsolatban:

a) Szent Ignác mindig a konkrét emberi szituációból indul ki. Nem absztrakt ideológiát akar nyújtani, hanem az élő Krisztusnak akarja elkötelezni minden kor emberét egy nagylelkűbb szolgálatra. Hiszi, hogy Krisztus Lelke által működik a 20. században is, és megtermi azokat a gyümölcsöket melyekre Szent Pál utal a Galatákhoz írt levelében (Gal 5,22–23).

Nem veszi át az Isteni Mester szerepét, hanem alázatos diszkrécióval háttérben marad, különösen a lelkigyakorlatok idején, hogy a maga a Teremtő és Úr közölje magát a szolgálatra kész lélekkel, és közvetlen kapcsolatban tevékenykedjék (vö. Lgy. 15). Így válik a lelkigyakorlat rugalmas eszközzé minden kor minden lelkileg igényes embere számára.

b) Jelen korunkban, ahogyan azt a II. vatikáni zsinat dokumentumai kifejtik, az Egyház hangsúlyozza a világi krisztushívők apostoli és Isten által az életszentségre szólító hivatását. A lelkigyakorlatokat Szent Ignác lényegében megtérése után, még akkor írta, amikor még nem volt pap. Mint világi hívő gyűjtötte maga köré első társait a lelkigyakorlatok által. Benne olyan egyetemes, örök igazságokat sajátíttat el a lelkigyakorlatozóval, melyek sohase veszítik el értéküket.

c) A 3. évezred küszöbén, a gyakorlati materializmus, a szekularizmus, a szociális igazságtalanságok korában igen nagy igény támadt az újra evangelizációra: az evangélium örömhírének egy valódi lelki megújulás keretében történő továbbadására. Ennek egyik kiváló eszköze az ignáci lelkigyakorlat, melynek célja a szabadon vállalt és kegyelemként elnyert életreform, s mely lényegénél fogva apostoli, és az Egyház hűséges szolgálatára indít.

III.

A lelkigyakorlatok mellett a Szent Ignác-i lelkiség kifejeződik Szent Ignác lelki naplójában, leveleiben és a jezsuita Konstitúciókban. Mindezek teljes összhangban vannak azokkal a lelki sajátosságokkal, melyeket a lelkigyakorlatoknál felsoroltunk. Bár a részletes összehasonlítást mellőznünk kell, mégis álljon itt részleges bizonyságul a jezsuita Rendalkotmány összegező foglalata, melyet Pedro Ribadaneira írt Szent Ignác halála után három évvel, 1559-ben Rómában:

„Ezt kívánja meg tőlünk hivatásunk: Legyünk olyan emberek, akik meg vannak feszítve a világnak, és akikben meg van feszítve a világ; új emberek, akik kivetkőztek saját érzelmeikből, hogy Krisztust öltsék magukra, meghaltak maguknak, hogy az igazságban éljenek, akik – hogy Szent Pál szavaival szóljak – fáradságban, virrasztásban, böjtben, tisztaságban, tudományban, béketűrésben, nyájasságban, a Szentlélekben, nem színlelt szeretetben, az igazság igéjével Isten szolgáinak tanúsítják magukat, és jobbról-balról az igazság fegyverzetével, dicsőségben és megszégyenülésben, gyalázatban és jóhírnévben, egyszóval jóban-rosszban mérföldes léptekkel az égi haza felé törnek, és másokat is minden tőlük telhető igyekezettel oda vezetnek mindig Isten legnagyobb dicsőségét tartva szem előtt. Éljetek boldogul Krisztusban!"

Válogatott irodalom

(1) Ignatian Spirituality in Jesuit Apostolate, Rome, 1992.

(2) Loyolai Szent Ignác írásaiból, szerk. Szabó Ferenc S.J., Róma, 1990.

(3) Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyve. Szent István Társulat, Budapest, 1986.

(4) Loyolai Szent Ignác visszaemlékezései, ford. Gyenis András S.J., Budapest, 1934.

(5) de Dalmeses, Cándido, S.J., Ignatius of Loyola, Founder of the Jesuits. St. Louis, 1985. [Eredetije spanyol nyelvű; más fordításokban is megjelent.]

(6) de Guibert, Joseph, S.J., The Jesuits; Their Spiritual Doctrine and Practice, St. Louis, 1986. [Francia eredeti.]

(7) Hevenesi Gábor S.J., Scintillae Ignatianae, Bécs, 1705.

(8) Mócsy Imre, S.J., Szikrák Loyolai Szent Ignác Lelkéből, 2. kiadás, Budapest, 1940.

(9) Nemesszeghy Ervin, S.J., A jó és a rossz indítások megkülönböztetése, Szolgálat 85 (1990. húsvét) 18–27. lapok.

(10) Őrsy László S.J., Toward a Theological Evaluation of Communal Discernement, Studies of the Spirituality of Jesuits, vol 5. nr. 5. (1973. okt.) – Rövidített magyar fordítás: Szolgálat 85, 36-45.

(11) Ravier, André, S.J., Ignace de Loyola fonde la Compagnie de Jésus, Paris, 1974.

(12) Szabó Ferenc, S.J., Kegyelem és szabadság az ignáci lelkiségben, a fentebb (2) szám alatt idézett könyv, 13–23. lapok

Szabó Ferenc

A KERESZTÉNY ASZKÉZIS RÉGEN ÉS MOST

Vanyó László tanulmánykötete kapcsán: „Legyetek tökéletesek. . ." Tanulmányok a keresztény aszkézis történetéhez a szerzetesség kialakulásáig, Szent István Társulat, Bp. 1982, 303 old.

Ismeretes, hogy a középkorban, majd a reformátoroknál és még a jenzenistáknál is, sőt egy bizonyos „puritán" katolicizmusban századunk derekáig érezhető volt a lelkiségben az ágostoni pesszimizmus, a manicheista ízű világmegvetés, az aszkézis (megtartóztatás, önmegtagadás) kissé enkratita felfogása és gyakorlása, ami főleg a testtel, a szexualitással, a házassággal kapcsolatban nyilatkozott meg. Egyesek szerint ez az eretnekségbe hajló tendencia befolyásolta a katolikus tanítást a szüzességről, a házasság és a szexuális élet leértékelését, a világtól való menekülést és a szerzetesi életformát.

Hogy ezek a tendenciák kezdettől fogva jelen voltak a kereszténységben, elsősorban mint kísértő elhajlások vagy eretnekségek, az világos az egyháztörténeti dokumentumokból, a keresztény lelkiség és általában a teológia történetéből. Jól érzékelteti ezt Vanyó László kötete, amely az Újszövetségtől kezdődően áttekintést ad az első három és fél keresztény század aszkéziséről, a gyakorlatról és az elméletről. Nemcsak az ortodox egyházi írókat idézi, hanem a heterodoxokat, az apokrifeket, gnosztikusokat, eretnekeket is: Így teljesebben látjuk azt a szellemi környezetet, amelyben a szüzességi, általában az evangéliumi tanácsokat követő szerzetesi eszmény kikristályosodott. Az egyház hivatalos képviselői, helyi zsinatai révén sohasem ismerte el a manicheista dualizmust, illetve az újplantonikus és gnosztikus nézetekre is hivatkozó enkratita túlzásokat, sohasem hirdette, hogy a megtartóztatás a teljes evangélium. A tökéletesség a Krisztus-követés, a szeretetből fakadó szolgálat.

Főleg a II. vatikáni zsinat óta tért hódított a katolikus egyházban az a pozitívabb szemlélet, amely a Krisztus által jóra váltott világot tisztelettel és szeretettel nézi, amely be akarja fejezni a teremtést, meg akar szentelni minden erőfeszítést, átszellemiesíteni a testet, a szexualitást – a hominizáció után most már humanizálni azt a világot, amelynek fejlődésébe beállt a megtestesült Ige, tehát amelyet majd a feltámadt Krisztus Lelke átalakít a végső napon.

De a keresztény élet ma is, mint mindig, lemondást, elszakadást követel: aki Krisztust akarja követni, le kell mondania mindenről (Isten országa abszolút érték), el kell hagynia mindenkit, küzdenie kell a bűnös kívánságok ellen: meghalni a bűnnek, és élni Istennek Jézus Krisztusban. Az igazi keresztény aszkézis célja mindig is ez a metanoia, ez a megtérés volt.

De a mortificatio, önmegtagadás mindig a több, teljesebb élet útját egyengette, nem volt öncél. Miként Krisztus sem a keresztet kereste, hanem hűséges volt küldetéséhez, az Atya akaratához mindvégig, vállalva a prófétasorsot, a vértanúságot is.

Bizonyos keleti, manicheista-gnosztikus, enkratita irányzatok azonban mindig kísértettek az első századoktól kezdve a keresztény lelkiségben, de a nagy egyház, a zsinatok, az ortodox egyházi írók mindig elvetették vagy egyensúlyozták ezeket az irányzatokat. Nyomon követhetjük ezt Vanyó László patrológus szakszerű tanulmánykötetében, amely „Legyetek tökéletesek..." címmel vázolja a keresztény aszkézis történetét a IV. század elejéig, a szerzetesség kialakulásáig, Remete Szent Antalig és Pakhomioszig. A könyv végén közel százoldalas szöveggyűjtemény található. Műve bevezetőjében írja: „A keresztény aszkézisnek alapeleme minden kétséget kizáróan a felhívás a Krisztus-követésre. A követés más igényeket támaszt a tanítványokkal szemben Jézus földi életében, és más követelményt támaszt feltámadása és mennybemenetele után. A radikális fordulat igénye világos az evangéliumból, de nem mondhatjuk, hogy különösebb jelentősége lenne a »megtartóztatásnak« vagy szüzességnek, noha a megtérés követelménye bizonyos mértékig magában foglalja ezeket. A »megtartóztatás« = »enkrateia« szélsőséges irányzatokban szinte az evangélium egészével azonosult, ezt a túlzást azonban az egyház elutasította. A megtartóztatás természetes módon áthatotta az ősegyház gondolkodásmódját, hiszen a zsidó szentségi törvények is megkívánták számos esetben. A megtartóztatás ezért főként a keresztények papi népként, szent nemzetként való értelmezésénél észlelhető eszmék függvénye, amelyek olyan feladatok, mint az apostolság, tanítóság, prófétaság, papság, tanúságtétel teljesítésével függnek össze." (8. o.)

A II. században már megjelennek a rendek (ordines), az özvegyek mellett kialakul a mindkét nembeli szüzek csoportja. A II. században az apokrif „apostolok cselekedeteinek" hősei szélsőségesen enkratiták. Az eredetileg zsidó talajról és szentségi törvényekből táplálkozó megtartóztatás szír területen radikális formát ölt, bár a megtartóztatás és a szüzesség ekkor és itt még az apostoli és a papi szolgálattal kapcsolódik össze; ezek az aszkéták hierarchák, akik hazátlanok a világban. A II. századi apologéták általában a megtartóztatás mellett ismerik az örökös szüzességet; ez az életforma a keresztény vallás mennyei eredetének tanúsítása a pogányok előtt. Világos az evangéliumi eredetű eszkatologikus szempont is. Vanyó írja (31. old.): „A szüzességet és megtartóztatást soha nem bölcseleti érvekkel igazolják. A szűzi megtartóztató élet leírásánál Athenagorásznál helyenként találunk filozófiai terminusokat. Okkal feltételezhető, hogy elszórt megjegyzéseik mögött már meglehetősen szilárd gyakorlat és határozottan körvonalazott doktrína áll. Ennek a tanításnak az eredete valahol Szíriában feltételezhető, ahol a markioniták már a megtartóztatás szélsőségesen eretnek formáját hirdették. Az apologéták írásai nagy egyezést mutatnak a Szíriában a II. században íródott salamoni ódákkal. Az azonos kifejezések megjelennek már Antiochiai Szent Ignác leveleiben és az apologéták Logosz-tanában, Szent Iréneusz teológiájában. A Teremtőt és Megváltót egymással szembeállító Markionnal szemben az apologéták kivétel nélkül vallják a Logosz és az Atya Fiának azonosságát. Feltehetően ugyanitt jelölhető meg a megtartóztatásra és a szüzességre vonatkozó tanításuk gyökere is. Az Arisztidésznál, Jusztinosznál és Athenagorásznál fellelhető enkratita elemek is ide nyúlnak vissza."

Vanyó hosszú fejezetet szentel a szír kereszténység enkratizmusának (37–77. old.). A szír keresztények folytonos vitában éltek a zsidókkal; dokumentumaik eleve két nyelven, görögül és szírül íródtak. „A terület kereszténységét a négy névvel is lehet jellemezni: Bardaiszan, Markion, Tatianosz és Mani. Bardaiszan nem ítélhető feltétlenül gnosztikusnak, de mindenképpen világias szellemű keresztény; Markion a gnosztikus aszketizmus reprezentánsa; Tatianosz az enkratizmus megalapítója; Mani a legösszetettebb vallási szinkretizmus megszemélyesítője, aki keresztény, iráni és indiai vallási elemek egyesítésével alapított új vallást. Közülük legjobban Tatianoszt ismerjük." (37) Tatianosz munkássága idején egyébként Rómában a szír Anicetus a pápa (154–165). A görög műveltséget elsajátító Titianosz evangéliumharmóniája, a Diatesszarón tükrözi már mindazokat az enkratita eszméket, amelyek minden későbbi irányzatra jellemzőek lesznek.

A szír enkratizmusnak Egyiptomban is voltak követői (pl. nyomai fellelhetők az egyiptomi eredetű Corpus Hermeticum c. traktátus-gyűjtemény gnoszticizáló eszméiben, többek között a Poimandresz szerzőjének felfogásában; vö. 58–59). – „Már a II. században írt vagy a III. század első felében keletkezett szír-keresztény írásokban jelen van az enkratizmus, amely a szexuális élettől való teljes megtartóztatást foglalja magában, amellett a lemondást a vagyonról, családról. (...) A szír aszketizmus alapeszméi korai zsidó-keresztény keresztségi katekézisből származhatnak" – magyarázza Vanyó (62). A II. század első felében keletkezett homíliasorozat, a Liber graduum (a szír apokrif irodalom befolyására) világosan enkratita eszméket tükröz (Vanyó 68k). Ez már „nem a szexuális megtartóztatást teszi első helyre az aszkézisben, hanem a világról való lemondást és a hontalanságot. Ez az álláspontja is hasonló az egyiptomi remetékéhez, akiknél szintén nem találunk külön tant a szüzességről." (77.)

„Aszkézis és vértanúság a latin nyugaton" c. fejezetében (86–103) Vanyó a két afrikai – Tertullianus és Cyprianus – műveit elemzi. A karthágói püspök, Szent Ciprián – akinek nézetei a megtartóztatásról jórészt megegyeznek Tertullianuséval – nem annyira az özvegyek kategóriájába igyekszik beolvasztani a szüzeket, hanem együtt emlegeti őket a vértanúk és hitvallók karizmatikus rétegével. Vagyis a püspök a klérus tiszteletbeli tagjaihoz, az üldöztetésekben hűségesnek megmaradt hitvallókhoz, tanúságtevőkhöz kapcsolja őket, „és ezzel teológiailag értékeli szerepüket és helyüket az egyház egészén belül", így „a szüzek ordóvá alakulását mozdította elő" (93). „A vértanúk rangját egy szóval nem vitatva kezdi hangoztatni Cyprianus a mindennapos, lelkiismeretben tett tanúságtétel fontosságát. A tanúságtétel és vértanúság sikertelen kísérlete után Remete Szent Antal is erre a következtetésre fog jutni egy évszázad múlva Athanasziosz [írta] életrajzában. A keresztény élet mindennapos vállalásával tett belső tanúságtétel azok számára is lehetséges, akiknek nem volt alkalmuk a pogány nyilvánosság előtt hitüket megvallani. (...) Így felerősödik a tendencia, hogy a keresztény tökéletesség más útjait is jobban méltányolják a vértanúság mellett, mint a szegénységet és a szüzességet, amely minden más erényt kezdett túlragyogni. A szűz »agonista«-ként felzárkózik a vértanú és a hitvalló mellé." (93–94.) Vanyó meglepőnek találja (102), hogy a latin kereszténység egészében ugyanazokat az eszméket vallja a tisztaságról, megtartóztatásról, amelyeket a korabeli szír írásokban megtalálunk. Szerinte az összhang azért zavarba ejtő, mivel a két terület között a történelmi és irodalmi kapcsolatok nem világosak. Talán hozzáfűzhetnénk: az összhang az ortodox, az evangéliumi szellemet híven tükröző írásokra vonatkozik, hiszen – mint láttuk – a szír területen igen erős volt az enkratita befolyás. Alexandriai Kelemen fáradhatatlanul küzdött az enkratita túlzások ellen. (104. old. kk.)

Vanyó végül a remeték világához, a Pakhomiosz által megszervezett első kolostorok életéhez érkezik: bemutatja Remete Szent Antalt (136kk), a cönobiták atyját, Pakhomioszt (147kk), valamint a nagy teoretikust, Evagriosz Pontikoszt (157kk), majd elemzi a remeték bűnbánati fegyelmét, a munka értékelését, a puszta eszméjét és a Biblia szerepét a remeték életében. A pusztai atyák mondásainak gyűjteménye (Apophtegmata Patrum) tükrözi azt a fejlődést, amelyet az egymást követő nemzedékek felmutatnak. „A IV. század elején szervezte kolostori közösségbe a remetéket Pakhomiosz, kolostoraiban a »geron« szerepét részben az apát, részben azonban a »szabály« veszi át. A »regula« az, amely a pusztának megfelelő zavartalanságot biztosítja. Egyensúlyban van a szemlélődés és a munka, mindez az átlag képességeihez igazodik, hogy minél többen vállalkozhassanak a tökéletesség útjára. A munka megszervezésével jelentkeztek a veszélyek is, hisz a kolostorok gazdasági felvirágzásával bizonyos mérvű elvilágiasodást hozott magával. Pakhomiosz utódai alatt már érezhetők voltak a hanyatlás jelei itt is. De minden későbbi reformátor az ő tapasztalataiból okulva, az ő nyomain elindulva írt regulát és szervezett kolostori közösséget. A szerzetesség paradoxonja, hogy az a világ, amelyből kivonult, amelyről lemondott, nemcsak könnyen, de szívesen is elfogadta, sőt csodálta a IV. században. Elismerte másságát, mint az evangélium élésének hiteles formáját." (Vanyó 186)

Bár Vanyó könyve bemutatásánál ezt nem hangsúlyoztuk, befejezésül lényegesnek tartjuk a megjegyzést: természetesen minden aszkézisnél, lemondásnál lényegesebb a szeretet (1Kor 13), amely minden törvényt magában foglal: az Isten- és emberszeretet minden tökéletesség köteléke.

A lelki élet egyik modern mestere, Yves de Montcheuil francia jezsuita szavaival következtetünk: „Az aszkézis a szeretet normális, szükséges következménye a tökéletlen és részben rossz természetben. De egyben a szeretetben való haladás feltétele és eszköze. Mert lényegében a kapott kegyelemhez való hűség a kegyelem növekedésének forrása. És az aszkézis, mint már ismételtük, nem más, mint a szeretet lendületének meghosszabbítása egész természetünket áthatóan, hogy azt a cselekvés eszközévé kovácsoljuk. Az aszkézisben való hűség – ne mondjuk: létrehozza – magával vonja a szeretet növekedését. Így látjuk az aszkézis pontos helyét a keresztény életben: egyszerre a szeretet következménye és előkészület növekedésére. Feltétlenül szükséges a keresztény élethez, de maga nem az egész keresztény élet. Értelmét attól nyeri, ami lelkesíti. (...) Nem arról van szó, hogy saját szobrunkat faragjuk, hogy bölccsé vagy szentté tesszük magunkat, hanem hogy minden képességünket átadjuk a Szeretetnek. A keresztény aszkézis nem abból a meggyőződésből fakad, hogy a világ rossz. Nem az élet és az öröm megvetése sugallja. Határozottan el kell vetni azt a szomorú, besavanyodott, bizalmatlan és gyanúsító aszkézist, amely a keresztény aszkézis karikatúrája. Ez az örömben és a szeretetben bontakozik ki..." (Y. de Montcheuil, Világ világossága, SZIT, Bp. 1990, 166–167.)

Jálics Ferenc: Tanuljunk imádkozni! Korda Könyvkiadó, Kecskemét, 1992. 96 lap.

Akik két évtizeden át járatták a Szolgálat c. folyóiratot, a Távlatok elődjét, azok ezt a könyvet ismerik. Eredetileg spanyolul jelent meg 1975-ben Buenos Airesben; a szerző édesanyja lefordította magyarra, és már 1977-ben a magyar kiadás is eljutott az olvasókhoz. Az új kiadást a szerző több pontban módosította, felújította. Változatlan maradt a célkitűzés és a lényeg. „Valahányszor az imáról beszélek, élénk érdeklődésre találok, és azt mondják, hogy már régóta vártak ilyen világosságot gyújtó szavakra. Ennek a könyvnek az a célja, hogy ilyen egyszerű és világos útbaigazítást nyújtson. Gyakorlati útmutató szeretne lenni, hogy megtanuljunk imádkozni. Egy mindenkinek hozzáférhető könyvet szeretnék rendelkezésre bocsátani, amely a mai hajszolt élet közepette is alkalmas imamódok által tanít az Istenhez közeledni."

Boda László

VISSZATÉRNEK-E A SZENTEK EURÓPÁBA?

A katolikus egyház szentjei az újkor kezdetéig meghatározó személyiségei voltak a kialakuló és formát öltött Európának. Ratzinger bíboros joggal tekinti jelképes értelműnek és küldetésszerűnek, hogy már Pál apostol Európa felé fordult missziós útjain, holott eredeti terve az ázsiai misszió volt. Egy belső hang azonban Macedóniába hívta. Xavéri Ferenc viszont Európa szívéből Ázsiába ment, és Pál apostolhoz hasonlóan irdatlan utakat tett meg az Evangélium hirdetésével.

A felvilágosodás kora egyúttal az elvilágiasodás kora is lett. Ebben van valami törvényszerű. A különböző kultúrák önálló utakon fejlődtek tovább. Megindult a szekularizáció folyamata, amely radikális formájában a szekularizmushoz vezetett. A tudomány és a művészet már nem csupán különvált a szent értékétől, hanem egyre inkább szembekerült a szenttel. A szekularizáció folyamatát így az oltárfosztáshoz lehet hasonlítani. Szociológiailag pedig sokat emlegetett jele volt ennek, hogy a szentek ereklyéi helyett egyre inkább a sport és a tömegekhez szóló művészet (film, könnyűzene) sztárjainak ereklyéit kezdték értékelni, főleg a fiatalok.

Az Istentől elszakadt felvilágosodáskori szellemiség ateista irányzata szembefordult a szentekkel is. Ki akarta iktatni őket a modern kultúrából mint valami felesleges kacatot, melyről a következetes evilágiság szociológusai kimondták az ítéletet: „Nem funkcionál" (ti. társadalmilag), vagyis nem használható.

Érdemes visszapillantani a szent ellen forduló szellemiség kialakulásának jellemző megnyilvánulásaira. Voltaire Franciaország nemzeti szentjét, Jeanne d'Arcot kezdte ki. Auguste Comte, francia filozófus, a pozitivizmus atyja, már a naptárból is szerette volna kiiktatni a szenteket. Helyüket tudósokkal s az evilági értékelés nagy embereivel próbálta betölteni. Hatásukat azonban ő sem volt képes levetni, hiszen életük alapvető szándékát maga is megkísérelte átvenni, persze minden vallási alapjuktól függetlenítve. Ez a szeretetben másokért való élet etikai eszméje (vivre pour autrui). Az ún. altruizmus főként az ő hatására kapott hangsúlyt az elvallástalanodott gondolkodásában. A múlt század végének jellemző törekvése a szent értékétől való elszakadás további elmélyítése, ami az európai szekularizáció szövegösszefüggésébe illik. Nietzsche kijelentette, hogy inkább bohóc szeretne lenni, mint szent. Kijelentése mélyén azonban ott lappang a titkos irigység, hiszen az egyház következetes hűségében megőrzi szentjei tiszteletét, miközben a világ nagyjai közül sokan feledésbe merülnek. Feuerbach gondolatvilágában az az ismert tétel fogalmazódik meg, amely már a szekularizmus ideológiáját körvonalazza. Isten léte eszerint annyira feszélyezi az ember létformáját, teljes autonómiájának, radikális önállóságának igényét, hogy az csak Isten halála árán valósulhat meg. Istennek tehát meg kell halnia (ti. az emberi tudatban), hogy az ember élni tudjon. Minthogy azonban Isten maga „a" Szent és minden szent érték forrása, a következtetés logikus: a szekularizált Európában a szentek is elveszítik jelentőségüket sokak szemében. Az ateizmus újkori vonulata a pártállamok időszakában az óvodákba is behatol. A karácsonyból fenyőünnep lesz, a jótevő, ajándékot osztó Miklós püspökből, a „Mikulásból'' pedig „télapó".

A következmények azonban nem igazolják Comte várakozását. A vallás és vele a szentek háttérbe szorítása magára a kultúrára is kihat. Azt is elsekélyesíti. Budapest kultúrházaiban megfigyelhető volt, hogy onnan a világi értékelés nagy emberei is kiköltöztek, már ami a képi ábrázolásokat illeti. Helyüket számos „kultúrházban" a színészek és színésznők képmásai foglalták el.

Ebben a légkörben kap sajátos jelentőséget Albert Camus szellemi erőfeszítése, aki – gyakorlati ateizmusa ellenére – felismeri a szent értékét, és megkísérli azt az elvallástalanodott életközegben rehabilitálni. Emlékezetes kérdésföltevése méltán keltett visszhangot: hogyan lehet az ember profán módon (vagyis Isten nélkül) szent?

A francia szellemiség ateista iránya tett legtöbbet azért, hogy a szenteket száműzze Európából. Törvényszerű, hogy annak keretében történtek meg a rehabilitáció emlékezetes lépései. Camus után Simone Weil fedezi fel újra a szent feltétlen értékét (vö. „Ami személyes, és ami szent"). Ebben a folyamatban újabb feltűnést keltő lépésnek bizonyult, amikor a svájci protestáns teológus, Walter Nigg a közelmúltban megírta nevezetes könyvét a szentekről, mégpedig olyan címmel, amely pontosan jelzi a szekularizált Európában jelentkező és azóta tovább folytatódó fordulatot: szentek visszatérnek (Die Heiligen kommen wieder 1973).

Nem arról van szó, hogy sírjaikat megbolygatták volna, vagy a templomokban nem lett volna helyük. Az európai szekularizáció az ún. „privát szférába" száműzte őket. Megmaradhattak a liturgia keretében. Szobraik mint letűnt idők emlékei muzeális értékként kegyelmet kaptak (ahol kaptak). A társadalom nyilvános élete rekesztette ki őket, a keleti államokban – s persze nálunk is – hatalmi erőszakkal, nehogy az ifjúság eszményképei között helyet kapjanak.

Hogyan tört be újra a szent a szekularizált szellemiség közegébe? Hogyan jönnek vissza lassan, de magabiztosan és feltartóztathatatlanul újra Európába, a nyilvánosság elé, társadalmi tényezőként? Miképpen szabadulnak ki a „privát szféra" rezervátumából? Például filmek, színművek szokatlan útjain. Emlékezetes a nagy humanista szent, Morus Tamás életének és vértanúságának filmbeli világsikere (Ember az örökkévalóságnak). Zefirelli filmje Assisi Szt. Ferencről szintén sikert aratott az ifjúság körében. A Legyetek jók, ha tudtok közelmúltbeli visszhangja is ezt igazolja. Ahogy ez a film szembesíti egymással a két szentet: Néri Fülöpöt és Loyolai Ignácot, jóízű humorral és bámulatos jellemábrázoló képességgel, az valóban emlékezetes. Igazában azonban a jelen nem kanonizált szentjei azok, akik könnyen megtalálják az utat a szekularizált Európához is. Kalkuttai Teréz anya még a pártállamok elismerését is kivívta. Nemcsak nálunk járt, és ültette el a szeretetszolgálat termékeny palántáit, hanem járt a volt Szovjetunióban is, hasonló tiszteletet keltve. S ki felejthetné el Roger Schutz átszellemült arcát, póztalan közvetlenségét? Vagy II. János Pál látogatását? („Mint egy élő szent" – nyilatkozta az államelnök.)

Isten köztünk élő emberei ők, csak a kivételesen ismerteket idézve... S hol van még a többi? A környezetünkben élő emberek, akiket Isten hiteles tanúiként tartunk számon, s akik élő cáfolatai a feuerbachi tételnek: vagy Isten, vagy az ember. Hiszen ők kivétel nélkül úgy Isten emberei, hogy ezzel egyúttal az ember emberei is.

Mi lehet a magyarázata annak, hogy a humánumnak ezeket a kivételes tanúit, a szeretetben másokért élő igazi emberfeletti embereket ennyire mellőzték? Mi az oka annak, hogy Európa elvallástalanodási folyamatában ki merték mondani életformájukra a szociológiai kritika sablonját: „Nem funkcionál?" Hiszen a jog és az emberi nyomorúság hézagait leghatásosabban ők képesek betölteni az ő szokatlan szeretetükkel. Meddig tart még az idegenkedés irányukban? A szekularizált Európában lassanként észrevehető a fordulat. A közértékelés tágasabb szintjén is kezdjük jobban megbecsülni, értékelni a jellem „olimpiai bajnokait", akikben az ember valóban önmaga fölé emelkedik.

A szenteknek vissza kell térni az új Európába, mert nélkülük emberképünk legalább egy dimenzióval kevesebb lenne. Az emberi és az európai kultúra egyaránt a szentből vette kezdetét, és a szent felé tart beteljesülésében. A megszentelt élet a leghitelesebb kultúra, mely egyedül képes az emberi szív mélyére hatolni, és az embert teljes emberségében fölemelni. A szentek szabják meg „embermagasságunk" mértékét.

Szentmártoni Mihály

GYÓGYÍTÓ VALLÁS?

Ha figyelmesen kísérjük egy-egy tudomány vagy tudományág fejlődését, érdekes jelenséget figyelhetünk meg: egyes témák, ill. problémák, amelyekről úgy hittük, már régen archiválódtak, megoldottnak tekinthetők, újra feltevődnek, és szenvedélyes vita tárgyát képezik. A valláspszichológia területén egy ilyen ismételten visszatérő téma a vallásosság és lelki egészség viszonya. A vallásosság mélyen személyiségformáló, mentálhigiénés szerepének legtekintélyesebb szószólója napjainkban kétségkívül V. E. Frankl, a logoterápia, az értelemkeresés pszichológiájának nagy örege. Az elfojtott vallásosság, a transzcendencia hívásának visszautasítása, történjék bár tudatalatti szinten, egzisztenciális neurózist okoz.

A logoterápia alapelveit többé-kevésbé meggyőző módon alkalmazza nagy kitartással az élet legkülönfélébb területeire Frankl tanítványa és szellemi örököse, Elisabeth Lukas. Nemrégen jelent meg olasz fordításban könnyen olvasható, megkapó belátásokkal, összefüggésekkel gazdag könyve: Prevenire la crisi (Megelőzni a krízist). Nem csoda, hogy ez a lélektani irányzat kedvező fogadtatásra talált egyházi körökben, hiszen a teológiának, ill. lelkiségnek sok alapvető fogalma új megvilágításban, esetleg új elnevezéssel, ismét polgárjogot kapott keresztény értelmiségi körökben: értékekre való irányultság, öntranszcendencia; újra szabad beszélni szenvedésről, halálról, a házasság felbonthatatlanságáról, felelősségről stb.

A vallásosság gyógyító szerepét azonban elsősorban nem az akadémiai lélektan helyezte előtérbe, hanem egy bizonyos populáris pszichológia, amely igen felkapottá vált karizmatikus körökben. Egy új nyelvezet van kialakulóban, amely meglepő módon egyre több orvosi, pszichológiai és pszichoterápiai fogalmat alkalmaz: gyógyulás a lélekben, kézrátétellel való gyógyítás, a Lélek terápiája, Krisztus-terápia stb. És pontosan ez az új tendencia tanulmányunk tulajdonképpeni indítéka. Ezek a fogalmak mást jelentenek a pszichológiában, és mást a teológiában. Ezért nemritkán zavarkeltők, mert olyasmit ígérnek, amire a vallásosság nem hivatott, pl. a vallásosság nem terápia, a bűn nem azonos a neurózissal, a megtéréssel nem oldódnak meg az emberi problémák stb. Tanulmányunkban szeretnénk tisztázni ezeket a fogalmakat, és határt húzni a vallás és a pszichológia autonómiája között (amennyiben és ahol ez lehetséges, mert természetesen vannak érintkezési pontok is, és a két valóság sokszor fedi egymást).

1. Drewermann a papokról

Említettük, hogy a vallásosság és a lelki egészség viszonya vitát kiváltó kérdés, ezért nem hiányoznak az ellenérvek sem, azaz hogy a vallásosság nemcsak hogy nem gyógyít, nem segít emberségünk kiteljesedésében, hanem egyenesen neurózist okoz, akadályozza az érettséget, mivel állandóan visszakényszerít a gyerekes függőségbe, mivel félelmet, szorongást, bűntudatot idéz elő. Az utóbbi időkben sokat hallottunk a vitatott német teológusról, aki egyben pszichoanalitikus is (vagy megfordítva?), Eugen Drewermannról. Immár könyvtárnyi írásainak alaptételét akár egyetlen mondatban is kifejezhetnénk: a vallás, éspedig elsősorban a katolikus vallás miatt a világ tele van neurotikussal.

Nem célunk Drewermann-nal vitázni. Szeretnénk azonban rámutatni egy módszertani hibára, csúsztatásra, amelyet leggyakrabban pontosan a pszichoanalitikusok követnek el, és ennek iskolapéldája Drewermann. A pszichoanalízis nagy erénye volt, hogy általános jellegű folyamatokra figyelt fel: komplexusok, tudatalatti motívumok, gyerekes érzelmi kötődések stb. De amikor a pszichoanalitikusok elkezdték ezeket a jelenségeket szinte válogatás nélkül mindenkire alkalmazni, Michelangelótól Szent Ignácig, akkor néha nevetség tárgyává váltak. Ez Drewermann esete is, amikor a papok pszichikai hátterét igyekszik megmagyarázni: szegény papokra minden patológia alkalmazható: anyjuk vagy túl babusgató volt, vagy túlságosan hideg, apjuk vagy durva, vagy túl gyenge. Így persze könnyű bármit kimutatni, mert ha az egyik hipotézis nem jó, jó lesz a másik; csakhogy ezzel a pszichoanalízis járatja le magát. Drewermann végül is annyi patológiát talált a szegény papokban, hogy vagy azonnali hatállyal elmegyógyintézetbe kellene zárni valamennyit, vagy elkülönítve ketrecbe zárva mutogatni őket, mint fajtánk ritka példányait. Szerencsére a józanész és a mindennapi tapasztalat eléggé cáfolja Drewermann „tudományát": sok normális pap él közöttünk.

Ahhoz, hogy a lélektani elemzések „jó gyümölcsöt teremjenek", szükséges, hogy a pszichológusok megszívleljék William James módszerét: ha fel akarjuk tárni pl. a vallásosság mibenlétét, akkor nem az átlagosat, vagy éppenséggel beteges jelenségeket kell tanulmányoznunk, hanem a szenteket, misztikusokat, általában az ún. vallásos géniuszokat, akikben a vallásosság legtisztább formájában található meg, hasonló módon, mint amikor a zenetehetségről van szó: nem a botfülűeket kell tanulmányozni, hanem a nagy zeneszerzőket.

2. A vallás gyógyító szerepe

De tulajdonképpen nem ez a tanulmányunk igazi tárgya; minket itt az érdekel, milyen értelemben lehet a vallás gyógyító szerepéről beszélni.

Nemrégen egy nemzetközi kongresszuson valaki hangosan és egészen komolyan azt a javaslatot tette, hogy a pszichoanalízist be kellene hivatalosan is tiltani, mivel eljárt fölötte az idő. A század elején talán felszabadítóan hatott, de ma már több kárt okoz az emberekben, mint segítséget ad. Természetesen a javaslat heves vitát keltett. Viszont elhangzott egy igen józan megállapítás is, amelyet itt szeretnénk tanulmányunk tételeként felhasználni: a pszichoanalízis és általában a pszichoterápia tulajdonképpen nem gyógyítja az embereket, hanem foglalkozik velük. Az olaszban ez egy ügyes szójáték volt: „La psicanalisi non cura l'uomo ma ha cura dell'uomo." Erre pedig ma nagyobb szükségünk van, mint bármikor. És pontosan ez a találkozási pont a vallásgyakorlás és a pszichoterápia között: mindkettő az emberrel foglalkozik.

a) A vallás nem okoz lelki betegséget

Hogy vannak elferdült vallásos megnyilvánulások, azt nem szükséges külön hangsúlyoznunk, hiszen mindannyian találkoztunk már vallásos fanatizmussal, hallottunk Isten vagy Allah nevében viselt háborúról, bosszúról, vagy ha pszichikai betegek tünetképződéseit vizsgáljuk, azok igen gyakran vallásos színezetűek. A problémát azonban ismételten a jonestowni tömegöngyilkosság, ill. a nemrégen Amerikában önmagukat az önmegsemmisítésig elsáncoló szektások tragikus tűzhalála tette aktuálissá. Ezek igenis vallás szülte patológiák. Erre persze azt kell mondanunk, hogy itt a vallás tulajdonképpen eszköz, az okozó más szinten, éspedig a csoportdinamika szintjén keresendő. Ezt az elvet kell többnyire alkalmazni azokra az ún. gyógyításokra is, amelyekről egyes karizmatikus csoportok számolnak be ismételten: a színen jelen van és erős hatást gyakorol a csoportdinamika.

Ha viszont tényleg vallás okozta neurózisról van szó, akkor tudnunk kell, hogy nem a kereszténység, ill. a vallás mint olyan okoz esetleg neurózist, lelki görcsöt, beteges bűntudatot, hanem a szülők és más nevelők által közvetített ferde vallásos beállítottság. Freud volt ennek a nézetnek az előfutára, amikor a vallásosságot az emberiség kollektív neurózisaként értelmezte.

A vallásosság és lelki betegség viszonyáról így ír Sanguinetti: „Az ember lelki kalandjait gyakran olyan jelenségek kísérik, amelyek igen hasonlítanak a patológiás jelenségekre. A misztikusok, szentek által használt kifejezések olykor azt a látszatott keltik, mintha énjük elkorcsosult volna, mintha egy bizonyos konfúz állapotban élnének." Ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni a beteges megnyilvánulásokat a nem mindennapi vallásos jelenségektől, nemcsak magát a jelenséget kell tanulmányoznunk, hanem a személyt életvitelének egyéb összefüggéseiben is – a lelki beteg az élet egyéb területén sem képes alkalmazkodni; ellentétben a misztikussal, aki minden más téren normális egyén.

b) A vallás nem gyógyít

Ha a vallás nem okoz lelki betegségeket, akkor nem is alkalmas eszköz arra, hogy vele gyógyítsuk azokat. Itt tulajdonképpen egy újabb vitatott kérdéssel találkozunk: mi tulajdonképpen a vallás szerepe az ember életében. Ismét két végletre szeretnénk felhívni a figyelmet. Hitszónokok elsősorban, de nem egy pszichológus is, a vallást annak funkcionális szerepén keresztül értelmezi. W. James is úgy vélte, a vallás azért hasznos, mert szavatolja a személyi harmóniát, mert a megtérés helyreállítja a lelki egyensúlyt, az életszentség pedig lelki erőt ad. Ezek a hívő számára ismerten csengő állítások, amelyeket azonban a mindennapi megfigyelések nem igazolnak maradéktalanul: a bűnös ember még nem lelki beteg, a szent pedig nem egyértelműen tökéletes személyiség.

A másik véglet szerint a hiteles vallásosság „nem használható semmire", azaz nem lehet a funkcionalitás kategóriájában kifejezni. Ez így elvben jól hangzik, de gyakorlatban ez sem járható út, mert nem illeszkedik bele az ember, különösen is a serdülő lelki fejlődésébe, amikor mindent, tehát vallásosságát is személyisége kibontakozásának eszközeként értelmez.

c) A vallás emberségünk szerves része

Ha a fönti megfontolások után most a vallás pozitív szerepét akarjuk felvázolni, akkor antropológiai alapállásból kell kiindulnunk: az ember teremtmény, és mint ilyen nem szükségszerűen létezik, tehát a Teremtőre utalt, Istenre tájolt lény. Ha ennek az alapigazságnak tudatosítása hiányzik az életéből, önmaga értelmezéséből, akkor tényleg alapok nélkül marad pszichikai élete is.

Ilyen beállításban a vallás kétségkívül pozitív szerepet tölt be a pszichikai integritás terén. E szempontból különösen az ún. humanista pszichológia képviselőinek sikerült meggyőző párhuzamokat kidolgozniuk. Ezzel nem állítjuk, hogy a humanista pszichológia a „legjobb pszichológia", de valahogyan a legérthetőbb módon fogalmazott meg néhány olyan alaptételt, amelyek visszhangra találtak a vallásos gyakorlatban is.

3. Mi a humanista pszichoterápia?

Általános megfogalmazásban a humanista pszichológia semlegesítette, tompította azt a lélekellenes materialista magatartást, amely más pszichológiákat, pl. a pszichoanalízis vagy behaviorizmust jellemezte. Sokan olyan fogalmak, amelyek a keresztény lelkiség alapvető szókincsét alkotják, a humanista pszichológiában nemcsak létjogot kaptak, hanem ismét köztiszteletben álló fogalmakká váltak: személy, érték, lélek stb. Lássunk néhány ilyen párhuzamot.

A humanista pszichoterápia a szubjektív élményre, tapasztalatra fekteti a hangsúlyt, amit a vallásos megtapasztalással lehet párhuzamba hozni. Már a zsoltárok is beszélnek vallásos tapasztalatokról, amelyeket az ember Istenhez való viszonyulásának távlatába helyeznek: ujjongás, magány, bizalom, hála. Jeremiás új szövetségről beszél, amely személyes, közvetlen tapasztalaton alapul majd. Maga Jézus is hivatkozik erre a személyes tapasztalatra, amikor pl. az imáról beszél.

A humanista pszichoterápiában az önmagunkkal való egyre őszintébb találkozás mélyebb önismerethez vezet, és ez egyre tágabb teret nyit az önrendelkezésnek, vagyis a döntési szabadságnak. A gyógyulási lehetőségeket nem kívülről kell várni, hanem az ember belső világában feltárni azokat. Akaratlanul is Jézus gyógyítási „technikája" jut eszünkbe, aki mindig a betegben rejlő képességekre hivatkozott: akarsz-e meggyógyulni? Fogd az ágyadat és járj! Mit akarsz, hogy tegyek? stb. De gondolkodhatunk antropológiai távlatokban is, és akkor párhuzamot találunk a zsidó-keresztény emberképpel, mely szerint Isten az embert saját képmására teremtette, következésképpen a hiteles Isten-ismeret emberségünk támpontjává válik. A jelenkori lelkiség tényleg nagy hangsúlyt fektet az önelemzésre és önismeretre, amikor Isten akaratának feltárását szorgalmazza. Az ötlet nem teljesen új, hiszen Szent Ignác klasszikus módszere a lelkek megkülönböztetésére vonatkozóan pontosan a belső érzelmi megmozdulások megfigyelésére alapul.

A humanista pszichoterápia a jelen pillanat tapasztalatára összpontosít, és kevésbé foglalkozik a múlttal vagy a tudatalatti tartalmak elemzésével. Ha valaki boldogtalan, akkor most az, ha szenved, akkor most szenved, ha szorong, akkor most szorong. Ezért a gyógyulásnak is most kell kezdődnie, vagyis a jelen tapasztalatból kiindulva. Ennek egyik jellegzetes példája a Gestalt-terápia hitvallása: „Ha a páciens ténylegesen minden pillanatban saját magának és cselekedeteinek tudatára ébred, akkor rádöbben arra is, hogy tulajdonképpen ő maga nehézségeinek okozója, és ily módon megtalálja a kiutat is." Ez az eszme könnyen párhuzamba hozható azzal a keresztény meggyőződéssel, hogy Isten minden pillanatban jelen van életünkben, szenvedésünkben, minden tapasztalatunkban. Ennek alapján születik meg a mindennapi életben megtestesült lelkiség.

A humanista pszichológia elismeri, hogy a döntési szabadság valóság, és a páciens felelős tetteiért, életéért, problémáiért, minek következtében képes a változásra is. Az alapüzenet, amit el kell sajátítania, a következő: „Nem szüleim, múltam vagy házasságom stb. miatt vagyok boldogtalan, hanem azért, mert magam akarom így érezni magamat." A személyes felelősség a keresztény lelkiség alapigazsága. Jézus következetesen hivatkozik erre a szabadságra: „ha tökéletes akarsz lenni", „ha meg akarsz gyógyulni", stb.

A humanista pszichoterápiában a terapeuta nem orvos, hanem útitárs, partner, ezért a gyógyulási folyamatban a kapcsolat minősége a döntő, nem pedig a technika. A páciensnek akarnia kell a gyógyulást, hinnie kell saját lehetőségeiben. Ezt párhuzamba hozhatjuk pl. azzal az evangéliumi jelenettel, amikor Jézus nem képes csodát tenni, mivel az emberek nem hittek benne. Ez az új beállítás nagy szerepet kapott ma a lelkivezetésben.

A humanista pszichológia szókincsébe tartozik a spontaneitás. A kliensét arra kell bátorítani, hogy próbáljon ki új utakat, tegyen merész lépéseket. Az eszmény az emberré válás, az állandó változás képessége. Ez az eszme megtalálható a keresztény meggyőződésben, hogy Isten állandóan aktív, tevékeny, állandóan újjáteremt. Az Ószövetségben a próféták voltak a nagy megújítok, az Újszövetségben a rendalapítók a spontaneitásból fakadó kreativitás mintái.

A humanista pszichoterápiában a test tudatosítása is gyógyító eszköz. Az embernek nemcsak van teste, hanem maga az ember test. A test fogalma nem idegen a kereszténység számára, jóllehet egy bizonyos kor lelkisége azt ellenséggé tette. A kereszténység a test feltámadását hirdeti. Az új lelkiségben a test nem ellenség, hanem társ. Ezt tükrözik vissza a legkülönfélébb koncentrálási technikák, a tánc bevezetése a liturgiába stb.

Végül megemlítjük még a hitelességet (majdnem „glásznoszty"-ot mondtunk), amely jellemzi a humanista pszichoterápiás kapcsolatot. A pszichoanalitikus viszonyban a terapeutának nemcsak hogy nem kötelező kölcsönös bizalmi kapcsolatot teremtenie, hanem ez éppenséggel ellenkezne a módszer szellemével. Csak annyit jegyzünk meg, hogy Jézus is könyörtelenül elítélt minden kétszínűséget, farizeizmust.

Összegezve az elmondottakat megismételjük, hogy a humanista pszichológia és a teológia között sok a találkozási pont: a belső, célra irányuló feszültség hangsúlyozása = Istennek mindenkivel van terve; a feltétel nélküli elfogadás (empátia) = Isten szeretete feltétel nélküli; az emberi személy belső értékének elsősége, a szabadság valósága, a változás lehetősége, mind-mind elhelyezhető a vallásos élet keretein belül is. Természetesen vannak nehézségek is, pl. a humanista pszichológia optimizmusa tulajdonképpen nem hagy teret az áteredő bűn valóságának, nem tud mit kezdeni a lemondással mint erénnyel, nem képes értelmet adni a szenvedésnek. (Ez utóbbi két tapasztalat lélektani értelmezése az egzisztenciális pszichológiában, ill. a logoterápiában kapott csak helyet az utóbbi időben.)

Mindezek után majdnem spontán módon valaki azt a következtetést vonhatná le, hogy a vallás tényleg gyógyító hatással van, hiszen ugyanazok a lélektani folyamatok valósulnak meg általa, mint a pszichoterápiában. Ám nem biztos, hogy itt gyógyításról, ill. pszichoterápiáról van szó. A humanista pszichológia elhárítja magától ezt a jelzőt, nem beszél páciensről és terápiáról, hanem kliensről és pedagógiáról. A fönti elvek ugyanis inkább a teljesebb életet szorgalmazó technikák kategóriájába sorolhatók, mintsem a pszichoterápiába. Sajnos, túl sokat és túl sokan beszélnek pszichoterápiáról, de csak kevesen foglalkoznak vele, inkább „lelki gondozásról" van szó. Hasonló módon egyes lelkészek, papok többet beszélnek pszichológiáról, mint Istenről. Világosan el kell tehát határolnunk a pszichoterápiát a vallásos élettől. Az első pszichikai zavarokat gyógyít, a második a teljesebb élet szavatolója, amint ezt maga Jézus hirdette magáról. „Azért jöttem, hogy életük legyen, éspedig minél teljesebb." Hogy ezen a téren vannak találkozási pontok, hogy a vallás és a lélektan kiegészítik egymást, az magától értetődő tény.

4. A vallás pozitív hatása a személyi integritásra

Mikor a vallás pozitív szerepét elemezzük, akkor tulajdonképpen a hiteles, elmélyült lelki életre gondolunk, amely magábafoglalja az Isten-gondolat elsőbbségét az ember szellemi világában, a rendszeres imát, elmélkedést, vagyis a vallás élését, gyakorlását. A lelki élet a belső világra összpontosít, pl. azáltal, hogy állandó megtérést sürget. A gyónás és az ima mindig személyes jellegű vallási gyakorlat. A rendszeres lelki élet tehát visszavezeti az embert önmagához, ami nem kis pszichikai nyereség ebben a rohanó világban.

A rendszeres lelki élet másik embert formáló eleme a megigazulás tana, ill. hite. A lelki élet az embert az isteni empátia, elfogadottság állapotába állítja: Isten feltétel nélkül szeret bennünket. Ez olyan pszichológiai biztonságérzetet kölcsönöz a vallásos ember számára, amelyet nagy szentek életében szoktunk megcsodálni, ill. Szent Pál remekbe szabott szavaival szoktuk idézni: „Ki szakíthat el minket Isten szeretetétől?" (Vö. Róm. 8,35.)

A teremtő Istenbe vetett hit szintén integrációs elem, mivel azt üzeni, hogy Istennek mindenkivel terve van, tehát életünk nem véletlen műve. Ám a vallás különösképpen képes választ nyújtani az élet drámai kérdéseire, pl. a szenvedés és a halál problémájára.

A lelki életnek csak ezt a néhány mozzanatát említettük, csupán a célból, hogy érzékeltessük a vallás ún. gyógyító szerepének lehetőségeit, valamint határait. Ilyen beállításban a lelki élet teológiája tényleg igen közel kerül a lélektan, különösen is a humanista pszichológia egyes tételeihez. De mindez nem azonos a szűkebb értelemben vett „gyógyítással", amilyent a pszichoterápiák gyakorolnak. Mindezt azért tartottuk fontosnak elmondani, mert egyes karizmatikus kiscsoportokban túl könnyedén ígérnek gyógyulást olyan lelki betegségekből, amelyeket nem a vallás gyógyít, hanem az orvostudomány, ill. megoldást olyan egzisztenciális problémákra, amelyeket nem lehet könnyűszerrel megoldani. Túl egyszerű lenne (és túl szép is!), ha a világ nagy problémáit úgy lehetne megoldani, hogy felütjük kapásból a Bibliát, hogy lássuk, mit üzen a Lélek! Y. Congar ezt a tendenciát „kényelmes lelkiségként" bélyegezte meg. Azt hiszem, felfigyelhetünk arra is, hogy az evangéliumokban nem az emberek gyógyultak meg, hanem Jézus gyógyított, vagyis nem a vallásosság, ill. a megtérés a gyógyulás okozója, hanem a gyógyító Jézus.

Ma, amikor már (részben) túl vagyunk azon a koron, amelyben a marxisták kivétel nélkül minden vallásos embert maradinak, reakciósnak és primitívnek bélyegeztek meg, fennáll annak a veszélye, hogy átesünk a ló másik oldalára, és azt hirdetjük, hogy vallás nélkül nincs becsületesség, hogy az ateisták az okai minden rossznak ebben a társadalomban, és minden másképpen lenne, ha az emberek megtérnének és elkezdenének templomba járni. A vallásosság és társadalmi jólét, a lelki élet és lelki egészség közötti viszony nem ilyen egyszerű. Csak erre szerettük volna felhívni a figyelmet eszmélődésünkben.

Irodalom

Könyvek: Drewermann E., Kleriker. Psychogramm eines Ideals, Walter Verlag, Olten und Freiburg im Breisgau 1990. – Granberg-Michaelson K., Healing Community, WWC Publ., Geneva 1991. – Lukas E., Prevenire le crisi, Cittadella, Assisi 1991. – Meissner W. W., Ignatius of Loyola – the Psychology of a Saint, Yale Univ. Press, New Haven & London 1992. – Raab R, Psychologie hilft glauben, Herder, Freiburg im Breisgau 1990. – Rogers C. R., Client-Centered Therapy, Houghton Miffli Co., Cambridge, Mass. 1951. – Scharfenberg J., ed., Glaube und Gruppe: Probleme der Gruppendynamik in einem religiösen Kontext, Vandenhoeck und Ruprecht, Göttingen, 1980.

Tanulmányok: Bishop R. D., Psychology and the Pastoral Ministry: Help or Hindrance? in Journal of Psychology and Teology 17 (1989) 151-156. – Bufford R. K., Johnson T. B., The Church Community Mental Health. Unrealized Potentiality, in Journal of Psychology and Theology 10 (1982) 255-362. – Gordon J., Freud's Religious Scepticism Resurrected, in Religious Studies 27 (1991) 309-317. – Morris J. E., Humanistic Psychology and Religion. Steps Toward Reconciliation, in Journal of Religion and Health 19 (1980) 92-102. – Pavesi E., Psichiatria e religione, in Renovatio 26 (1991) 107-122.

Órigenész

HOMÍLIA ÁBRAHÁM ÁLDOZATÁRÓL

A fiát, Izsákot feláldozni kész Ábrahám története az egyik legismertebb szentírási elbeszélés. A szentírástudósok vitatkoznak e történet történelmi hátteréről és eredeti értelméről, és még nem alakult ki egyöntetű vélemény. A zsidó nép és a keresztények szívébe azonban mélyen belevésődött ez az elbeszélés. A zsidó rabbik az ókortól kezdve beszélnek „Izsák megkötözéséről" (akeda), kinek érdemeiről mindig megemlékezik az Isten. A keresztények között Rembrandt megkapó rézkarcai és Kierkegaard megrendítő értelmezései jól ismertek. Itt az óegyház egyik legnagyobb hittudósának, Órigenésznek homíliáját hozzuk kissé rövidített magyar fordításban. Az eredeti görög szöveg elveszett; Rufinus latin fordításának kritikai kiadása a Sources chrétiennes sorozat 7bis kötetének 212-235-ik oldalán olvasható.

Órigenész egyik legszebb homíliája ez. Nagy együttérzéssel tolmácsolja Ábrahám atyai szívének megrendülését és lelki küzdelmét, de azt egybekapcsolja az egyszülött Fiát értünk halálra adó Atya Isten szeretetének tettével. Azok, akiktől Ábrahámhoz hasonló áldozatot követel az Istenhez hű élet, a Fiát odaadó Isten fájdalmának lesznek élő tanúi. De a fájdalom és az áldozat nem az utolsó szó. A jó Isten bölcsessége mindent jóra fordít. A fájdalomból öröm, a halálból élet születik. Ezt az örömöt, ezt az életet senki tőlünk el nem veheti.

Órigenész az ószövetség ókori görög Septuaginta-fordítását követi. Mi is természetesen ezt fordítottuk magyarra. – Nemeshegyi Péter

* * *

Ti mindnyájan, kik Istenhez tértetek, és hívőnek tartjátok magatokat, nyissátok meg füleiteket, és hallván a felolvasott szentírási szöveget (Ter 22,1–14), figyeljétek meg szorgosan, hogy miként teszi próbára az Isten a hívők hitét. „Ezek után az események után történt – mondja az írás –, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és így szólt hozzá: »Ábrahám, Ábrahám!« »Itt vagyok« – felelte. Akkor ezt mondta neki: »Vedd fiadat, a legkedvesebbet, akit szeretsz, Izsákot. Menj a hegyekbe, s ott mutasd be égőáldozatul azon a hegyen, melyet majd megnevezek neked.«"

Isten maga magyarázta meg, hogy miért adott új nevet Ábrámnak, és nevezte őt Ábrahámnak. „Azért – mondja az Isten –, mert népek sokaságának atyja leszel." (Ter 17,5.) Mikor Isten ezt az ígéretet adta neki, Ábrahámnak volt egy Izmael nevű fia. De az Isten azt ígérte, hogy Sárától született fiában fog beteljesedni ez az ígéret. Így Isten lángra lobbantotta szívében a fia iránti szeretetet. Nemcsak azért, hogy ivadékai szülessenek, hanem azért is, hogy beteljesedjék rajta az ígéret reménye. És most Isten azt parancsolja neki, hogy ezt a fiút, ki ily nagy és csodálatos ígéret letéteményese, ezt a fiút, aki miatt az Ábrahám nevet kapta, mutassa be égőáldozatul az Úrnak.

Mit szólsz te ehhez, Ábrahám? Milyen gondolatok örvénylenek szívedben? Isten szólt hozzád, hogy hitedet kikutassa és próbára tegye. Mit szólsz te ehhez? Miről gondolkozol? Milyen gondolatok forognak elmédben? Így gondolkozol-e: „Ha Izsákra vonatkozott a nekem adott ígéret, és én égőáldozatként bemutatom őt, akkor nincs más hátra, mint hogy feladjam az ígéret beteljesedésének reményét?" Vagy pedig úgy gondolod, és azt mondod magadnak, hogy nem téveszthet meg Az, aki az ígéretet adta, és ezért bármi történjék is, beteljesedik az ígéret?

Én, kis ember, nem vagyok képes a nagy ősatya gondolatainak fürkészésére, de Pál apostol, akivel – gondolom – a Szentlélek közölte Ábrahám érzelmeit és gondolatait, ezt mondja nekünk: „Ábrahám hittel áldozta fel Izsákot, amikor Isten próbára tette. Azt az Izsákot, ki Isten ígéretének volt letéteményese. Biztosra vette, hogy az Isten képes a halottak közül is feltámasztani őt." (Zsid 11,17.19.) Ábrahám tudta, hogy ő maga az eljövendő Igazság előképe. Tudta, hogy ivadékaként fog születni Krisztus, kit az egész világért az Izsákénál is valóságosabb áldozatként fognak bemutatni, és ki feltámad majd a halottak közül.

De egyelőre „Isten próbára tette Ábrahámot – mondja az írás –, és így szólt hozzá: »Vedd fiadat, a legkedvesebbet, akit szeretsz.«" Mintha nem lett volna elegendő azt mondani, hogy „fiadat". Hozzáteszi az Isten: „a legkedvesebbet." Ez is már sok, de minek teszi az Isten még azt is hozzá, hogy „akit szeretsz"? Látod, mily súlyos a próba? Az atyai szeretetet felajzó szavak háromszoros szenvedést mérnek az apára. De minek teszi az Isten még azt is hozzá, hogy „Izsákot"? Vajon nem tudta-e Ábrahám, hogy legkedvesebb fiának, szeretett fiának Izsák a neve? Miért teszi hozzá az Isten éppen most ezt a nevet? Azért, hogy Ábrahám eszébe juttassa az ígéretet: „Utódaidat Izsák után fogják nevezni. Izsákban teljesednek be a neked adott ígéretek." (Vö. Ter 21,12.) Azért esik említés Izsák nevéről, hogy Ábrahám elveszítse az Izsák nevére vonatkozó ígéret beteljesedésének reményét. De mindez azért történt, mert Isten próbára tette Ábrahámot.

Halljuk a folytatást! „Menj a hegyekbe, és ott mutasd be égőáldozatul azon a hegyen, amelyet majd megnevezek neked." E parancs célja az volt, hogy útközben egész vándorlásuk alatt Ábrahám szívét szaggassák a gondolatok.

Egyfelől a parancs sürgetését érezte, másfelől pedig a parancs teljesítésének ellenálló szeretet, az egyetlen fia iránti szeretet kínozta.

„Másnap reggel Ábrahám korán fölkelt, fölnyergelte szamarát, fát hasogatott az élőáldozathoz, magával vitte fiát, Izsákot és két szolgáját, és a harmadik napon elérkezett arra a helyre, melyet az Isten mondott neki." Ábrahám nem fontolgat, nem tépelődik. Senkinek sem szól szándékáról, csak elindul azonnal.

Az utazás három napig tartott. E három nap alatt állandó gondok marcangolták az apa szívét. A hosszúra nyúló napokon az apának szemlélnie kellett fiát, vele kellett étkeznie, éjszakánként fia az apa nyakát átölelve nyugodott mellén, pihent a szívén. Látod: a próba egyre súlyosabb.

„Ábrahám fogta az égőáldozathoz szükséges fát, s fia, Izsák vállára adta, ő pedig kezébe vette a tüzet és a kést. Így mentek egymás mellett."

Az égőáldozatra való fát vállán hordozó Izsák a saját keresztjét hordozó Krisztus előképe. Az égőáldozatra való fa hordozása azonban papi feladat. Így tehát Izsák áldozat is, meg pap is. A „mentek egymás mellett" kifejezés erre utal. Ábrahám mint áldozat-bemutató a kést és a tüzet viszi. Izsák nem mögötte lépdel, hanem mellette. Ezzel mutatja, hogy ő is papi szolgálatot végez.

Halljuk a folytatást. „Izsák – mondja az írás – megszólította apját, Ábrahámot: »Atyám!«" E pillanatban a fiúnak e szava kísértő szó. Elgondolhatod, hogy mennyire feldúlta az apa szívét feláldozandó fiának szava. Így hát Ábrahám, bár hite miatt megkeményedett, mégis szerető hangon válaszol: „Igen, fiam!" A fiú erre így szólt: „Lám, itt a tűz és a fa, de hol a bárány az égőáldozathoz?" Ábrahám így felelt: „Isten majd gondoskodni fog bárányról maga számára az égőáldozathoz, fiam."

Megdöbbent engem Ábrahám pontos és körültekintő válasza. Nem tudom, hogy lélekben mit látott, de válaszában nem a jelenről beszél, hanem a jövőről: „Isten majd gondoskodni fog bárányról maga számára." Fia a jelenről érdeklődött, de Ábrahám a jövőről szólva válaszolt neki. Mert az Úr maga gondoskodott bárányról maga számára Krisztust alkotván. Ugyanis „házat épített maga számára a Bölcsesség" (Péld 9,1), és „megalázta magát mindhalálig" (Fil 2,8).

„Mikor megérkeztek a helyre, amelyet Isten mondott neki, Ábrahám megépítette az oltárt, rárakta a fát, megkötözte fiát", és felkészült arra, hogy leölje. „Kinyújtotta kezét, vette a kést, hogy leölje fiát. De az Úr angyala rászólt az égből, és azt mondta: »Ábrahám, Ábrahám!« »Itt vagyok« – felelte. Az folytatta: »Ne nyújtsd ki kezedet a fiú felé, és ne árts neki. Most már tudom, hogy féled az Istent.«" Miért? Mert nem kímélte saját fiát!

Vessük egybe e szavakat Pál apostol szavaival, aki így szól az Istenről: „Saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta." (Róm 8,32.) Lásd, miként verseng az Isten az emberekkel nagylelkűség dolgában: Ábrahám halandó fiát adta áldozatul, anélkül, hogy fia meghalt volna; Isten pedig halhatatlan Fiát adta halálra érettünk.

Mi legyen a mi válaszunk? Mivel viszonozzuk az Úrnak, ami jót tett velünk? Az Atya Isten miérettünk nem kímélte saját Fiát!

Vajon kik fogják hallani az angyal szavát: Most már tudom, hogy féled az Istent, mert fiadat vagy lányodat vagy feleségedet nem kímélted, mert pénzt, evilági dicsőséget, világias nagyravágyást nem kíméltél, hanem mindent megvetettél és „szemétnek tekintettél, csakhogy Krisztust elnyerhessed" (Fil 3,8), „eladtál mindent, szétosztottad a szegények között, és követted" az Isten Igéjét (Mt 19,21)? Ki az közületek, aki hallani fogja az angyalnak e szavát? Ábrahám hallotta. Neki mondta az angyal: „Mert érettem nem kímélted szeretett fiadat."

„Amikor Ábrahám felemelte szemét, látott egy kost, mely szarvánál fogva fennakadt a bozótban." Mondottam már, gondolom, hogy Izsák Krisztus előképe volt. De úgy vélem, hogy ez a kos is Krisztus előképe.

„Ábrahám megfogta a kost, és feláldozta égőáldozatul fia Izsák helyébe. Ábrahám így nevezte a helyet: Az Úr lát."

Ha valaki ezt meg tudja érteni, akkor tökéletesen megnyílik számára a lelki megismerés. E történet valamennyi eseménye a „látásba" torkollik. Ezért mondja az írás: „Az Úr lát." Az Úr látása lelki látás. Ezért te is az írásban mondottakat lelkileg lásd. Amint az Istenben nincs semmi testi, úgy te se keress semmi testit ebben a történetben, hanem lelkileg szüld meg te is fiadként Izsákot azáltal, hogy a Lélek gyümölcseként örömöt és békét szülsz. (Vö. Gal 5,22.) Akkor szülsz örömöt, amikor nagy örömnek tartod, ha különféle megpróbáltatások érnek (vö. Jak 1,2), és ezt az örömöt áldozatként felajánlod Istennek. Ha ugyanis örömmel járulsz az Isten elé, újból visszaadja neked, amit Neki feláldoztál, és így szól hozzád: „Újból viszontláttok engem, és akkor örül majd szívetek, és nem veheti el örömötöket tőletek senki." (Jn 16,17.22.)

Így tehát, amit felajánlasz Istennek, megsokszorozva kapod vissza.

Istennek ugyanis semmire sincs szüksége; minket csak gazdagítani akar, és mindenben haladásunkat kívánja. Ha elvesztesz valamit Istenért, megsokszorozódva kapod vissza. Sőt az evangélium még többet ígér neked: „Százannyit" kapsz, és hozzá még „az örök életet" (Mt 19,29) a mi Urunk Krisztus Jézusban. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.

LELKIPÁSZTORKODÁS

Cserháti Ferenc

MAGYARSÁGSZOLGÁLAT NYUGATON

Az elmúlt három év alatt hozzászoktunk a vértanúságok, a bukdácsolások, az üldöztetések és a hősies helytállások feltárásához. Emlékiratok, beszámolók, dokumentációs és történelmi írások jelentek meg a magyar egyház kálváriájáról a nemrégiben kifulladt terrorrendszer negyven évében.

Történelmünk és egyháztörténelmünk megírásra váró fejezete: „Magyarság és egyház a szétszóratásban", még nem látott napvilágot. Hiányzik a hazánkból és az egész Kárpát-medencéből elmenekült, elüldözött és kivándorolt magyar véreink számkivetett életének, új hazát kereső küzdelmének és lelkigondozásának leírása. Kik voltak, honnan jöttek, és hová lettek? Hol telepedtek meg? Hogyan éltek és dolgoztak? Alkottak-e közösséget, egyházat vagy egyházakat? Milyen kapcsolatban álltak egymással és (ős)hazánkkal? Voltak-e szellemi vezetőik és lelki gondozóik? Ápolták-e magyarságukat és hitüket? Tettek-e valamit nemzetünkért? Röviden: Magyarságszolgálat és egyház az emigrációban? Volt-e, létezik-e, lesz-e?

Ezen a helyen most főleg a katolikus egyház, a nyugat-európai és ezen belül inkább a német nyelvterületen működő magyar katolikus papok, lelkészi hivatalok, egyházi közösségek, missziók és egyházközségek szerepe a keresztény hit és a magyarságtudat, a magyar kultúra megőrzésében érdekelne különösebben. Itt mégis csak kérdésfelvetésről lehet szó. A feladat kereteinket meghaladó. Így itt csak egyetlen nyugati egyházi közösség életébe kínálhatok betekintést.

München Nyugat-Európa titkos magyar fővárosa, mondogatják honfitársaink idehaza és odakint, inkább túlozva, mint komolyan, a részigazság biztos tudatában, derűs mosollyal. Túlzásuk mégsem alaptalan.

I. Magyarok Münchenben

Túl az ezeréves magyar–bajor barátság történelmi emlékén Bajorországban, ma Münchenben egy több mint százéves magyar egylet, 25-30 hatóságilag bejegyzett magyar egyesület, két magyar egyházközség, több magyar újság, folyóirat és kiadó, a SZER (Szabad Európa Rádió) magyar osztálya, a Magyar Főkonzulátus és több üzleti cég, valamint egy – a becslések szerint – 15 000-es létszámú magyar népcsoport jelzi, hogy a bajor főváros központi szerepet tölt be a nyugat-európai magyarság életében.

Münchenben a magyarság nem állampolgárság kérdése. Az egykor diákokat, festőket (Benczúr Gyula, festőtelep Dachauban), művészeket stb. magába tömörítő egylettel mintegy száz éve elindult a legújabb kori müncheni magyar népcsoport kialakulása.

Kikből áll a müncheni magyar közösség? Honnan érkeztek tagjai? A Kárpát-medence minden tájáról. Elsősorban Magyarországról 1945 és 1948 között, majd 1956-ban és ezután napjainkig (pl. Erdélyből és a Vajdaságból). Ezzel már a népcsoporton belüli bizonyos rétegeződésekre is utaltam. Sok menekülő jött Erdélyből, a Felvidékről, Délvidékről és Kárpátaljáról közvetlenül a II. világháború befejezése után és azóta is napjainkig. A délvidékiek inkább vendégmunkások Bácskából, Bánátból és Újvidékről. Az elmúlt két évtized során több magyar érkezett Münchenbe szabadvilági útlevéllel a világ legkülönbözőbb országaiból: USA-ból, Kanadából, Brazíliából, Dél-Afrikából, Ausztráliából, a Közös Piac minden országából, Svájcból, Ausztriából, Finnországból és Svédországból stb.

Az 1989-es kelet-európai változások óta főleg vendégmunkások, Joint Venture-dolgozók, diákok és bevándorlók telepedtek át átmenetileg vagy állandó jelleggel Münchenbe, ők elsősorban Magyarországról jöttek.

A müncheni magyarok jelentős része német, ill. a már említett országok valamelyikének állampolgárságával rendelkezik. Eddig feltűnően sok volt közöttük az értelmiségi. Az utóbbi időkben növekszik a munkások száma. Gazdaságilag inkább az átlagpolgári szinten élnek, de van közöttük néhány kiugróan jómódú és a létminimum alatt vergődő magányos is.

Vallási hovatartozás szempontjából: (kartotékon) kb. 11 000 római katolikus, becslések szerint 2-3000 református, több zsidó és felekezeten kívüli, egy-egy szektás vagy egyéb felekezetű hívő. Napjainkban a müncheni magyarság körében meghatározó jelentőségű munkát fejt ki vallási, kulturális és társadalmi téren a müncheni Magyar Katolikus Misszió egyházi közössége és ennek sok csoportja, amelynek a München-Freising-i Érsekségtől névleges összegért bérbe kapott háromszintes ház a szűkös otthona.

II. A müncheni Magyar Katolikus Misszió

Ez a misszió plébániai jogkörrel rendelkező egyházi közösség, a München-Freising-i Érsekség szerves része. Elsődleges célja a Münchenben és környékén élő magyar római katolikus hívek elvezetése az üdvösségre, magyar lelkipásztorok szolgálata által, a helyi püspök fennhatósága és irányítása alatt. Ez az általános cél azonban sohasem zárhatja ki az anyanyelv, a népi hagyományok és a nemzeti kultúra ápolását. A nemzetiségek egyéni és kollektív jogainak biztosítása az Egyházban alapvető emberi jog és Krisztus evangéliumából származó erkölcsi kötelesség.

1. Kialakulása

A magyar katolikus hívők vallási, szociális és kulturális gondozása közvetlenül a II. világháború után fejlődött ki a bajorországi és München környéki menekülttáborokban. Kezdetben állítólag 73 pap tartózkodott a menekülők között, esketett, keresztelt, temetett és misézett. A háború után sokan visszatértek hazánkba, vagy továbbvándoroltak. Az itt maradó menekültekből fokozatosan csoportok alakultak ki egy-egy pap körül, akik szervezkedni kezdtek, és rögtön keresték a kapcsolatokat Rómával meg a súlyos nehézségekkel küzdő német egyházakkal.

A Németországban maradt nemzetiségek lelki gondozására XII. Piusz pápa felállította az ún. III. Vatikáni Missziót, amely Carlo Chiarlo érsek vezetésével már 1945 októberében elkezdte működését. Mellette működtek a Rómából kiküldött nemzeti delegátusok, magyar részről P. Gallus Tibor SJ, akinek egyik fő feladata az volt, hogy a Németországban (és Ausztriában) pasztoráló papságból utódot válasszon maga helyett. 1946. febr. 1-én Kótai Zoltán lett a magyar delegátus Carlo Chiarlo utódjának, az észak-amerikai dr. Aloisius Muenchnek, Németország apostoli vizitátorának legfőbb irányítása alatt. Kótai megbízatása elsősorban a lelkipásztori munka irányítására szólt: az ún. körzetlelkészek által meg kellett szerveznie a pasztorációt, az anyakönyvezést, az ifjúság nevelését.

A szociális problémák megoldására létesült 1947-ben, dr. Rozsály Ferenc vezetésével, a müncheni Magyar Caritas Szolgálat (vö. Iránytű, 1947. szept. 30., 2. sz., 3. old.), amely kezdetben főleg a külföldről érkező élelmiszercsomagok és segélyek elosztásában, a fiatalok oktatásában (iskolák, tankönyvek finanszírozásában) teljesített komoly szolgálatot.

1947. június 29-én, Szent Péter és Pál apostolok ünnepén a müncheni Szent Ursula-templom altemplomában, a szentmise után megalakult az itt élő magyarok részére a Patrona Hungariae Egyházközség. Első egyházi elnöke ugyancsak dr. Rozsály Ferenc, müncheni rk. lelkész lett (vö. Magyar Vándor, 1947. VII. 8., I. évf. 31. sz., 7–8. old.). Ettől az időtől Münchenben már rendszeres lelkészi szolgálatról beszélhetünk. Talán szervezettebb lelkészi szolgálat folyik Münchenben 1950 novemberétől, amikor a Szentszék új delegátust rendelt a nyugat-európai katolikus magyarság lelkigondozásának megszervezésére. Ettől kezdve fokozatosan kibontakozik az egyházi magyar élet. A szorosan vett liturgikus ténykedések – a Magyar Caritas Szolgálat támogatása mellett – diákok nyaraltatásával, (hétvégi) tanításával, a cserkészélet felelevenítésével, kartotékozással, családok felkutatásával és meglátogatásával bővült.

1966-ban a müncheni magyarok állandó misézési helyet kapnak a Damenstift-templomban. 1973-ban a München-Freising-i Érsekség önálló kertes házat bocsát az időközben egyházi közösséggé fejlődött és öntudatosodó magyar hívők részére. Az egyházi közösség jogi formáját 1978. október 24-én kiadott alapítólevelével teremti meg Joseph Ratzinger bíboros érsek. Ezzel a müncheni magyar egyházi közösség a német egyház fennhatósága alá került, a München-Freising-i Érsekség részévé és amolyan helyi egyházává vált, de ugyanakkor plébániai jogkörrel rendelkező és önálló egyházi közösséggé is (Sebständige Seelsorgsstelle, Missio cum cura animarum). Azóta a müncheni magyarság – katolikus és nem katolikus – teljes mértékben élvezheti a müncheni érsekség nagyvonalú és bőkezű anyagi támogatását. Az eleven magyar élet kibontakozása Münchenben ma már csak egyedül híveik hozzáállásától függ. Minél nagyobb egészen tágan értelmezett egyházi tevékenységet tudnak felmutatni, annál bővebb anyagi támogatásban részesülhetnek.

2. Tevékenysége

A II. vatikáni zsinat irányelveinek és szellemének megfelelően missziónk szolgálata az egész emberre kiterjed. Tevékenységünkben nagy hangsúlyt fektetünk a legkülönfélébb csoportok működtetésére a kereszt jele alatt. Eltérően a kelet-európai egyházak működésétől korábban, missziónkon az élő sejtekhez hasonló csoportok alkotják az Egyház eleven szervezetét. Nem lehet eleven élet a vasárnapi eucharisztikus közösség idején a templomban, ha nem zajlik egész héten át színes és változatos csoportmunka a nélkülözhetetlen plébániai (kultúr)otthonban. Az ilyen eleven egyházközségekhez elkötelezett világi krisztushívők kellenek. Nélkülük és felelősségteljes, elkötelezett közreműködésük nélkül ma már elképzelhetetlen eleven egyházközség. A krisztusi küldetés megvalósítása nemcsak valamiféle ideológiai vadhajtás révén kibontakozott papi kaszt feladata, hanem Isten egész népének közös küldetése, amely alól senki sem vonhatja ki magát, sem pap, sem világi, ha már egyszer megkeresztelkedett és sorsközösséget vállalt Krisztussal.

Egyházi közösségünk munkája nem szűkül csak a templomi sekrestyés, temetői vagy gyóntatószéki szolgálatra, hanem kibővül egy igazi kultúrotthon átfogó és mindennapos, színes és változatos programjának legemberibb igényeket kielégítő műsoraival is.

Közösségszervezés, népnevelés és nemzetszolgálat ez a javából. Az evangelizáció, liturgia, diakónia és kommunió szorgalmazásával gondot fordítunk itt az edukációra, a szociális munkára, az egyetemes népi kultúra fejlesztésére. Valamennyi szorosan összefügg, és elválaszthatatlan egymástól. Missziónk működésének jellegzetessége a csoportokra épülő tevékenység, a mozgalmi élet, sok-sok elkötelezett ember aktív közreműködésével.

Ezek a csoportok az áttekinthetőség kedvéért és elméletileg három kategóriába sorolhatók. Míg az egyes csoportok főleg az evangelizáció előmozdítására létesültek, addig a többiek a diakónia vagy a kommunió szolgálatában állnak, de valamennyien a legszorosabb összeköttetésben egymással, ugyanakkor vallási és világi célok elérésére irányulnak.

– Az evangelizáció szolgálatában felhasználjuk elsősorban a magyar szentmiséket, az általunk rendezett katolikus könyvszemléket, az adventi koszorúünnepségeket és Jézus-várásokat, a karácsonyi ünnepségeket és pásztorjátékokat.

Heti Értesítőt adunk ki egy-egy vasárnapi gondolattal, és külön negyedévi Értesítőt, amelyet minden magyar háztartásba eljuttatunk. Lelki napokat és ökumenikus napokat rendezünk, bibliakört tartunk, és énekkart szervezünk.

– Karitatív munkánk közül megemlítem a szegények gondozását, a 70, 80, 90 stb. évesek felköszöntését, a családlátogatásokat, az öregek istápolását.

– Magyar közösségünk, összetartozásunk erősítésére szolgálnak a farsangi összejövetelek, az üzemi kirándulások (alkalmazottak, segítőtársak, csoportvezetők stb. közös kirándulása), a zarándoklatok, a kiállítások, a majális (plébániánk népünnepélye), a különféle körök és klubok, a cserkészet és a néptánc.

A csoportok részletekbe menő tevékenységének kifejtése túlságosan bonyodalmas lenne, és itt talán fölösleges is. Megnevezésükkel beszélnek, és egyéni tartalomtelítésre ösztönöznek. A csoportokban folyó munka leírása külön tanulmány tárgyát képezné.

3. Gettó, integráció, asszimiláció

Az idegenben létrejött (magyar) közösségek örökös veszélye a bezárkózás, a gettóba vonulás. Ezt az egyház hívei érdekében semmiképpen sem akarhatja. Ezért egyetemességre, kapcsolatai kiépítésére, katolicitásra törekszik. Ezt tesszük mi is Münchenben. Híveimmel együtt tudatosan keressük a kapcsolatokat. Talán nem tévedek, ha általános elvként hirdetem: mi integrálódni akarunk a német egyházba, de nem asszimilálódni.

Elsősorban a felettes egyházi és állami hatóságokkal keressük az őszinte, nyílt és lojális kapcsolatot. Az integrálódás mindig két-, ill. többoldalú kapcsolat eredménye. A kisebbség hiába keresi azt, ha a befogadó többség fenntartásokkal él vele szemben. A német egyház Höffner bíboros, kölni érsek egykori megfogalmazása alapján fennkölten hirdeti: az egyházban nincsenek külföldiek, idegenek, csak testvérek. Bár így lenne! A kijelentés helyenként fedi a valóságot, de többször még csak feladat, amelynek megvalósítása mindkét részről továbbra is sok erőfeszítést igényel. Egyébként mind az egyházi, mind az állami hatóságok a többi német egyházközségekhez hasonló elbánásban részesítenek minket. A társadalom részének tekintenek.

A németekkel együtt részt veszünk a bajor főváros védőszentjének, Szent Bennónak emlékére szervezett nagyszabású rendezvényen a városközpontban. A többi német egyházakhoz és szervezetekhez hasonlóan külön utcai kiállítási részlegben mutatkozhatunk be a város lakosságának.

Úrnapján magyar zászlóval, színes népi ruhába öltözött lányokkal és fiúkkal, cserkészeinkkel, tánccal és a hívek egy csoportjával vonjuk magunkra az úrnapi körmenetben menetelő kormány, városi vezetőség és előkelőség figyelmét; várják is mindig részvételünket, és számítanak közreműködésünkre.

Nemzeti ünnepeink és egyéb jeles évfordulóink alkalmával a kormány és városi hatóság korábban nem mulasztotta el meghívni missziónk képviselőit sem a protokolláris fogadásokra.

Majálisunkon, egyházi népünnepélyünkön piros-fehér-zöld táblákkal és magyar zászlónkkal szabadon jelezhetjük nyári vigadalmunk színhelyét.

A német plébániákkal alkalomszerűen ápoljuk a kapcsolatot. Kapisztrán Szent János halálának 600. évfordulójára nagyszabású ünnepséget rendeztünk a szentről elnevezett müncheni német egyházközséggel.

A Santo Stefano Rotondo újramegnyitásán Rómában a müncheni magyar zarándokok tevékenyen közreműködtek bajor hittestvéreikkel.

Missziónk egyháztanácsa a müncheni Katolikusok Tanácsával is közreműködik, és a kölcsönös megismerés jegyében már közös ülést is szervezett egy német plébánia egyháztanácsával.

Ökumenikus kapcsolatokat ápolunk a többi német és magyar felekezetekkel. Részt veszünk a közös ökumenikus istentiszteleteken, sőt egy alkalommal már zsidó és keresztény dialógust és imaórát is szerveztünk. Kapcsolatban állunk a német Kolping és katolikus ifjúsági szervezettel (BDKJ).

Az utóbbi években fokoztuk kapcsolatainkat a magyarországi és kárpát-medencei egyházakkal.

A müncheni Magyar Főkonzulátus létesítése óta baráti kapcsolatban állunk hazánk hivatalos képviselőivel. Fogadtunk már magyar képviselőt hazánk, ill. Románia parlamentjéből. Ezek a kapcsolatok mindig hídverő szerepet játszanak, és népünk jólétét akarják szolgálni.

4. Magyarságszolgálata

Missziónk minden egyházi szolgálata egyben magyarságszolgálat. A liturgiát magyarul végezzük, magyarul hirdetjük az Igét, és magyarul szolgáltatjuk ki a szentségeket. Házunkban és összejöveteleinken magyarul beszélünk, írunk és olvasunk, magyarul szórakozunk és imádkozunk, magyarul dalolunk és énekelünk, ünnepelünk és mulatunk.

Mindezek mellett édes anyanyelvünk és magyar kultúránk ápolása nemcsak ilyen általános formában történik, hanem szervezetten is a legkülönfélébb csoportokban. Missziónkon a piciktől a legidősebbekig bárki megtalálhatja saját körét, amelyben továbbképezheti magyar lelkiségét, öntudatát és kultúráját.

Missziónkon a csecsemőknek magyarul gügyögnek a kismamák a Bébi-Mami Körben, ahol kicserélhetik tapasztalataikat, hasznos tanácsokkal láthatják el egymást, és picinyeik körében együtt szórakozhatnak a fiatal édesanyák.

A Hétvégi Magyar Iskolában magyar írást és olvasást tanítunk a gyermekeknek három csoportban. Igyekszünk elsajátíttatni velük a magyar beszédet, és keresztény nevelésben részesítjük őket. Oktatásukra tanítónőket alkalmazunk. A nagyobbak a magyar irodalommal és történelemmel is megismerkednek.

Hasonló tananyaggal találkozunk a cserkészetben. Sajátos célkitűzéseik mellett a cserkészek nagy hangsúlyt fordítanak a magyar népi kultúra és szellemi hagyományok ápolására. Igazi magyar népdalaiktól mindig zeng a ház.

A felnőtt fiatalság az Ifjúsági Ének- és Zeneegyüttesben ápolja nemcsak hitét, de anyanyelvét és honismeretét is. Felnőtt énekeseink Patrona Hungariae Énekkarunkat látogatják szorgalmasan.

A Komámasszonyok csoportja néptánc és népének tanulásával ápolja a magyar kultúrát, de figyelemre méltó náluk a magyar étkezési kultúra gondozása is ételreceptjeik kölcsönös kicserélése révén.

A Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom – Pax Romana – Müncheni Csoportja főleg az önképzés és népnevelés terén végez munkát, éspedig igen komoly színvonalon.

Hasonló munka folyik közérthető szinten és minden korosztály számára a Magyar Klubban.

A Szeniorok Klubja a hatvan körüliek és hatvanon felüliek számára nyújt nemcsak kikapcsolódási, de művelődési lehetőséget is.

A csoportok mellett Magyar Könyvtárat is működtetünk. Hetente a könyvtári órák keretében megnyitjuk könyvtárunk ajtóit, közszemlére és olvasásra bocsátjuk a hozzánk eljutott legfrissebb magyar újságokat és folyóiratokat.

Magyar kiadványainkkal nemcsak tájékoztatunk, de nemzeti népnevelést is végzünk. Missziónkon rendszeresen heti Értesítővel és időközönként negyedévi Értesítővel jelentkezünk. Plakátokat, körleveleket és meghívókat szerkesztünk.

A regös tánccsoportban rendszeresen és az időnkénti megszervezésre kerülő táncházban alkalomszerűen fiataljaink ősi énekeinkkel és tánclépéseikkel szórakoztatnak, és gazdagítják néprajzi ismereteinket. Gazdag népviseleti ruhatárral rendelkeznek.

Farsangi összejöveteleink jó alkalmul szolgálnak népviseleteink és egykori magyar egyenruháink bemutatására (huszáröltözet, csikós-, betyárviselet stb.).

Ápoljuk a színjátszást. Március 15-i, október 23-i, karácsonyi, Mikulás-napi és anyáknapi ünnepségeken olykor nemcsak a gyerekek és fiatalok, a szakmabeliek és profik, de csoportjaink amatőr képviselői is fellépnek korosztálytól és képzettségtől függetlenül, egyszerűen az ügy, a közösség érdekében.

Majálisnak titulált egyházi népünnepélyünkön és asztalitenisz-csoportunkban még a sportnak is helyet adunk (foci a majáliskupáért, zsákbafutás, kötélhúzás, sakk, asztalitenisz stb.).

Nyugaton az egyház szerepe nélkülözhetetlen magyarságunk szolgálatában. Hazánkban úgyszintén.

5. Küldetés

Mindezt az egyház az emberért teszi, akit Krisztus evangéliumával üdvözíteni akar. Célja a népi kultúra megőrzésénél továbbra mutat, az egyetemes kultúra fejlesztésén is túl, az örök üdvösségre. Ennek érdekében ajánlja fel szolgálatait. A társadalomban felelősségtudatra nevel, a gazdasági életben keresztény szociális érzékre és magatartásra tanít, a kulturális és politikai életben emberségre és a maradandó értékek megbecsülésére. A II. vatikáni zsinat tanítása szerint: „Az a sajátos küldetés, amelyet egyházának adott Krisztus, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű, mert ő vallási természetű célt tűzött ki eléje. Ámde éppen ezzel a vallási küldetéssel jár együtt az a feladat, az a fény és az az erő, amely jó szolgálatot tehet, hogy az emberek közössége az isteni törvény szerint épüljön fel és legyen szilárddá..." (GS 42).

Alexander Schmemann

„ÉS MI TANÚSÁGOT TESZÜNK EZEKRŐL"

Az Egyesült Államokban élt és (1983-ban) elhunyt ortodox teológus írását Buji Ferenc fordította. Az írás fejezete a szerző egyik könyvének: For the Life of The World (Crestwood 1973) 107–112. A fordítást a kiadó (St. Vladimir's Seminary Press) szíves engedélyével közöljük.

Nem szükséges itt újra elismételni azt, amit már oly gyakran és oly jól elmondtunk az elmúlt években: hogy az egyház küldetés, és hogy igazi élete, igazi lényege maga a küldetés. Mégis emlékeztetnünk kell magunkat a keresztény küldetés bizonyos „dimenzióira", amelyek gyakran merültek feledésbe, mióta kialakult az egyházi establishment, és mióta az egyház elfogadta a „világvallásnak" kijáró tiszteletbeli rangot.

Mindenekelőtt azonban szólnunk kell jelenlegi missziós helyzetünkről. Akármilyen sikereket is ért el a keresztény misszió a múltban, ma őszintén szembe kell néznünk egy kettős tévedéssel: egyrészt azzal, hogy valamiféle számottevő „diadalt" arattunk volna a többi nagy világvallás felett, másrészt azzal, hogy valamilyen értékelhető szempontból sikerült volna felülkerekednünk kultúránk uralkodó és növekvő szekularizmusán. A többi vallás vonatkozásában a kereszténység egyszerűen azok egyike, és bizonyosan elmúlt már az az idő, amikor a keresztények „primitívnek" tarthatták őket, amikor biztosak lehettek eltűnésükben és a kereszténység magától értetődő „felsőbbrendűségében". Azonban ezek a vallások nemcsak hogy nem tűntek el, hanem ma egyenesen figyelemre méltó életerőt mutatnak, sőt „térítenek" a mi úgymond „keresztény" társadalmunkon belül. Ami pedig a szekularizmust illeti, semmi sem mutatja jobban, mennyire képtelenek vagyunk megbirkózni vele, mint az a zavar és megosztottság, amit az maguk a keresztények között idéz elő: a szekularizmus totális és erőszakos visszautasítása áll szemben a keresztény „fundamentalizmus" összes válfajában annak csaknem rajongó elfogadásával a „modern világ" és a „modern ember" számos keresztény interpretátora részéről. Innen ered a keresztény küldetés feladatainak és módszereinek, a kereszténység világban elfoglalt helyének és szerepének véget nem érő újraértékelése.

Két fő irányzatot vagy tendenciát lehet itt megkülönböztetni.

Az első a vallásos megközelítés, amely a küldetés tárgyát a vallás terjesztésének gondolatában látja, és ezt tekinti az emberiség legfontosabb szükségletének. Ami itt fontos, az annak felismerése, hogy éppen a legtradicionálisabb, felekezeti és „exkluzív" egyházak fogadják el a más vallásokkal való modus vivendi, a „dialógusok" és „közeledések" összes fajtájának gondolatát. A feltevés szerint létezik egy alapvető vallás, néhány alapvető „vallásos" és „lelki érték", és nekünk ezeket kell megvédenünk az ateizmus, a materializmus és a vallástalanság egyéb formáival szemben. Nemcsak a „liberális" és „felekezet nélküli", de még a legkonzervatívabb keresztények is készek feladni a küldetésnek mint az egyetlen, valóban egyetemes és lényege szerint az összes többi vallással szemben álló vallás hirdetésének a korábbi gondolatát – és készek helyettesíteni azt egy vallásokat átfogó közös front gondolatában az ellenség: a szekularizmus ellen. Mióta a szekularizmus diadalmas növekedése minden vallást fenyeget, mióta a vallás és a „lelki értékek" hanyatlanak, a különféle vallásokhoz tartozó hívő embereknek el kell felejteniük vitáikat, és egyesülniük kell ezen értékek védelmében.

De mik ezek az „alapvető vallásos értékek"? Ha az ember őszintén elemzi őket, egyet sem talál közöttük, mely „alapvetően" különbözne attól, amit a szekularizmus legjobb formái is hirdetnek és ajánlanak az embereknek. Erkölcs? Igazság? Testvériség és szolidaritás? Jog? Önfeláldozás? Becsületesen be kell vallanunk, hogy ezekkel az „értékekkel" a „szekularisták" odaadóbban törődnek, mint a szervezett vallásos testületek, amelyek oly könnyen tudnak alkalmazkodni az erkölcsi minimalizmushoz, az intellektuális közönyhöz, a babonákhoz és a halott tradicionalizmushoz. Ami még ezeken túl megmarad, az a híres „szorongás" és a számtalan „személyes probléma", amelyekben a vallás kiváltképpen illetékesnek érzi magát. De éppen itt ne lenne különösebb jelentősége annak, hogy amikor ezekkel a „problémákkal" foglalkozik, a vallásnak kölcsön kell vennie a különféle szekuláris „terapeutikák" egész arzenálját és terminológiáját? És például nem éppúgy egyszerre vallásosak és elvilágiasodottak, tehát voltaképpen azonosak-e azok az „értékek", amelyeket a családi boldogság kézikönyvei hangsúlyoznak, mint ahogy képeik és ajánlott módszereik is azok?

Talán önellentmondásként hangzik, de az az alapvető vallás, amit a szekularizmus legyőzésének egyetlen eszközeként fogadnak el és hirdetnek, voltaképpen behódolás a szekularizmusnak. E behódolás egyaránt megtörténhet – és meg is történik – minden keresztény felekezetben, bár különféleképpen „színezve" a felekezet nélküli, szűk látókörű „gyülekezetekben", valamint a tradicionális, hierarchikus, felekezeti és liturgikus egyházközségekben. Ugyanis e behódolás nem a hitek és tradíciók, nem a szimbólumok és szokások feladásában áll (mindezek a hivatali teendőjébe belefásult szekuláris embernek egyébként is különösképp kedvesek), hanem annak elfogadásában, hogy a vallás voltaképpeni feladatát a segítés szekuláris eszméjének alapján értsék meg, függetlenül attól, hogy ez a segítség a jellem építésére, a tudat békéjének helyreállítására vagy az örök üdvösség elnyerésére vonatkozik. Ez az a „kulcs", amelynek alapján ma a vallást átlaghívők millióinak és millióinak hirdetik, s amelynek alapján a vallást ugyanezek el is fogadják. Ami pedig valóban meglepő, az az, hogy milyen kis különbség van ama felekezetek képviselőinek vallásos öntudata között, melyeknek dogmái radikálisan ellentétben látszanak állni egymással. Sőt, még ha valaki meg is változtatja vallását, azt többnyire azért teszi, mert az a vallás, amit elfogad, „jobban segít" – nem pedig azért, mert több igazságot kínál neki. Míg legfelül a vallási vezetők az ökumenizmust tárgyalják, addig alul, a gyökereknél, az „alapvető vallásban" az már meg is valósult. Ez a „kulcsa" a vallások látszólagos sikereinek a világ néhány részén, így például Amerikában, ahol a vallásos „prosperitás" elsősorban a vallás elvilágiasodásának köszönhető; de itt található a forrása a vallási hanyatlásnak is a világnak azokon a részein, ahol az embereknek még nincs elég idejük aggodalmaik állandó analizálgatására, és ahol a „szekularizmus" még a kenyér és a szabadság nagy ígéretével lép fel.

Ha azonban az alapvető vallás vallás, akkor fokozatos romlása elkerülhetetlen lesz, akár a vallás nyílt elhagyásának formáját ölti magára, akár egy olyan függelékévé válik a vallásnak, amely a világhoz kapcsolódva már régen megszűnt önmagát és összes tevékenységét Istenre vonatkoztatni. És ebben az általános vallási hanyatlásban a nem keresztény „nagy vallásoknak" nagyobb esélyük van az életben maradásra. Ugyanis feltehető a kérdés, hogy vajon bizonyos nem keresztény „spirituális tradíciók" nem tudnak-e valóban „nagyobb segítséget" nyújtani abból a szempontból, hogy az emberek mit remélnek a vallástól. Az iszlám és a buddhizmus kitűnő vallásos „kielégítést" és „segítséget" kínál nemcsak a primitív embereknek, hanem a legkifinomultabb ízlésű entellektüeleknek is. Nem gyakorol-e a keleti bölcsesség és a keleti miszticizmus ellenállhatatlan vonzást mindenhol a vallásos emberek számára? Félő, hogy az ortodoxia bizonyos „misztikus" aspektusainak egyre növekvő népszerűsége pontosan a keleti miszticizmussal való könnyű – ámbár téves – azonosításokból fakad. A Filokáliában összegyűjtött aszketikus írásoknak óriási sikerük van néhány olyan ezoterikus körben, amelyek a legteljesebb mértékben közömbösek Jézus Krisztus élete, halála és feltámadása iránt. És ezeknek az ezoterikus csoportoknak a lelki irányultsága a legutóbbi elemzések szerint alig különbözik a személyes üdvösség és az „örök élet ígérete" leghangsúlyozottabban Krisztus-centrikus prédikátorainak beállítottságától. Amit mindkét esetben kínálnak, az az élet „lelki dimenziója", amely az „anyagi dimenziót'' – vagyis magát a világot – változatlanul és érintetlenül hagyja – éspedig minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Valóban nagyon komoly kérdés, hogy vajon látszólag tradicionális takarója alatt a jelenkori keresztény küldetés bizonyos formái nem egy olyan „világvallásnak" egyengetik-e az útját, amelynek már-már alig van köze ahhoz a hithez, ami egyszer már legyőzte a világot?

A második tendencia a szekularizmus elfogadásában áll. A „vallástalan" kereszténység ideológusai szerint a szekularizmus nem ellenség, nem a vallás elveszítésének tragikus gyümölcse, nem bűn és tragédia, hanem a világ „eljövendő korszaka", amelyet a keresztényeknek mint teljesen normálist kell elfogadniuk és méltányolniuk. „A becsületesség megköveteli a felismerést: úgy kell élnünk a világban, mintha Isten nem is létezne." Ez a szempont újabban több figyelemre méltó könyvben is megjelent, úgyhogy nem szükséges itt újra kifejteni. Ami számunkra fontos ebben, az az, hogy a Küldetés eszméje itt elsősorban az emberi szolidaritás eszméjébe foglalva jelenik meg. A keresztény – „másokért élő ember". Mindenestül és feltétel nélkül vesz részt az emberi életben azon a perspektíván belül, amit a názáreti Jézus története nyitott meg előtte. A keresztény küldetés: nem Krisztust hirdetni, hanem kereszténynek lenni.

Kétségtelenül vannak nagyon értékes „hangsúlyok" ebben a megközelítésben. És mindenekelőtt a szekularizmust valóban keresztény jelenségként kell felismerni, a keresztény revolúció eredményeként, amelyet csak történeti összefüggésében lehet magyarázni, ennek kiindulópontja pedig Athén és Jeruzsálem találkozása. Valóban a vallásos antiszekularizmus legsúlyosabb tévedéseinek egyike éppen az, hogy nem látja, hogy a szekularizmus vérités chretiennes devenues folles-ból, „megbolondult" keresztény igazságokból épül fel, és hogy a szekularizmus frontális visszautasításával együtt bizonyos alapvető keresztény törekvéseket és reményeket is visszautasít. Az az igazság, hogy a többi „nagy vallások" hívei nem a kereszténységgel való közvetlen találkozás révén, hanem pontosan az „elvilágiasodáson" keresztül voltak csak képesek megérteni azon gondolatok és tapasztalatok bizonyos dimenzióit, melyek nélkül a kereszténység „süket fülekre" talált volna. És az is igaz, hogy történelmi fejlődésében a kereszténység visszatért a „megszentelt" és „profán", lelki és anyagi kereszténység előtti és alapvetően nem keresztény ellentéteihez, s így leszűkítette és megrontotta saját üzenetét.

És mégis, ha mindezeket el is ismerjük, marad egy végső igazság, amelynek irányában a szekularizmus keresztény hívei vaknak bizonyulnak. Ez pedig az, hogy a szekularizmus – pontosan keresztény eredete és a rajta lévő eltörölhetetlen keresztény pecsét miatt – tragédia és bűn. Tragédia, mert az ember, megízlelve a jó bort, többre becsülte és többre becsüli a vizet, és inkább visszatér hozzá; mert meglátva az igazi világosságot, saját logikájának fényét választotta. Valóban jellemző, hogy a „szekularizált kereszténység" prófétái és prédikátorai állandóan arra a „modern emberre" hivatkoznak, aki „villamosságot használ", akit az „iparosodás" és a „tudományos világszemlélet" formál. A költészet és a képzőművészet, a zene és a tánc ezúttal természetesen szóba sem jöhet. A „modern ember eljövendő kora", akárcsak egy halálosan komoly felnőtt, tud szenvedéseiről és elidegenedéséről, de nem öröméről, tudatában van a szexnek, de nem a szeretetnek, ismeri a tudományt, de nem a „misztériumot". Mióta tudja, hogy nincs „ég", nem képes megérteni sem az Atyához szálló imát, aki az égben van, sem azt az állítást, hogy az ég és a föld teljes az ő dicsőségével. De a tragédia bűn is, mert a szekularizmus hazugság a világról. „Úgy élni a világban, mintha Isten nem is létezne!" – pedig az Evangéliummal, az egész keresztény tradícióval, az összes szent tapasztalatával és a keresztény liturgia minden szavával szembeni becsületesség ennek az ellenkezőjét követeli meg: úgy élni a világban, hogy mindent, ami benne van, Isten megnyilatkozásának, jelenléte jelének, eljövetele örömének lássunk, minden a Vele való közösségre hívjon, a Benne való beteljesülésre mutasson.

Pünkösd napja óta azok számára, akik hisznek Krisztusban, és tudják, hogy ő a világ élete – és hogy Benne a világ, annak egésze, újra liturgiává, részesedéssé, felemelkedéssé válik –, mindenen ott van a Szentlélek pecsétje, sugara, jele. Ezért a szekularizmust a világról való igazságként elfogadni annyi, mint olyan mélyen és olyan radikálisan változtatni meg a keresztény hitet, hogy fel kell tenni a kérdést: valóban ugyanarról a Krisztusról beszélünk?

K. Pintér Tamás–Kaiser Anna: Budapesti templomok. Corvina, Budapest, 1993. 132 lap.

Budapest történetét meghatározza, és egyben kiválóan illusztrálja is a lakosság vallási életének története, még konkrétabban a templomainak története. Ezt egy háromoldalas bevezetőben magvasan összefoglalja az egyik szerző. A könyv törzsét 49 templom története és leírása alkotja: ősi, régi és egészen új templomok, katolikus, református, evangélikus, ortodox, unitárius, zsidó, mohamedán istentiszteleti helyek – földrajzi elhelyezésben: Budán a Várhegytől, Pesten a Belvárosból kiindulva. A templomok jelentékeny részének rajzát is megtaláljuk a könyvben; a történeti, építészeti, művészeti, lelkiségi ismertetések tömörek, szabatosak, érdeklődést, rokonszenvet keltők.

Szántó Tamás fordításában a könyv németül is megjelent. A magyar kiadás ára 420, a németé 480 forint.

Erdő Péter

A VILÁGIAK MUNKÁJA A PLÉBÁNIÁN

Teológiai és egyházjogi vonatkozások

I. Hittani alapok

Az általános keresztény küldetés. A II. vatikáni zsinat egészen különleges teológiai mélységgel tanított az összes krisztushívők, vagyis minden megkeresztelt ember egyenlő méltóságáról. A keresztények ugyanis a maguk módján mindnyájan részesévé váltak Krisztus papi, prófétai és királyi feladatának, s állapotuknak megfelelően hivatást kaptak annak a küldetésnek gyakorlására, melynek teljesítését Isten az egyházra bízta1. Ez a közös küldetés a teológiai alapja a krisztushívők alapvető egyenlőségének. Az alapvető egyenlőség elvét épp ezért az Egyházi Törvénykönyv 208. kánonja is kimondja. Eszerint az összes krisztushívők között egyenlőség uralkodik méltóságuk és cselekvésük tekintetében. A hatályos egyházjog tehát nem az egyenlőtlen, hanem az alapvetően egyenlő tagokból álló társaság eszméjéből indul ki.

Az egyenlő méltóság jogilag egyenlő személyiséget, jogalanyiságot jelent (vö. 96. kánon): az összes krisztushívők kötelességei és jogai mindenkire egyaránt vonatkoznak. Nem lehet valaki többé, más pedig kevésbé személy a megkereszteltek közül. A cselekvésben, tevékenységben való egyenlőség arra utal, hogy mindnyájan Krisztus testének építésére hivatottak. A jog senkit sem kárhoztat passzív szerepre az egyházban. Az egyes krisztushívők apostoli tevékenységének módját állapotuk és konkrét feladatkörük határozza meg (208. kánon).

Ez az egyenlőség az egyház hierarchikus közösségében áll fenn. Krisztus hármas feladatában ki-ki a „maga módján", „állapotának megfelelően" (204. kánon l. §, CCEO 7. kánon l. §) részesedik (vö. 207. kánon l. §)3. Krisztus testének építésén mindenki „állapotának és feladatának megfelelően" fáradozik (208. kánon). Ennyiben a tagok között egyenlőtlenség érvényesül. Ez az egyenlőtlenség azonban funkcionális jellegű.

Az állapotok különbözősége egyrészt az egyházi rend szentségének valóságán alapul, másrészt az evangéliumi tanácsok fogadalommal történő vállalása szerint igazodik. Ezért lehet a krisztushívők legnépesebb csoportját két különböző értelemben is világiaknak nevezni. Mindkét szóhasználatnak hosszú történelmi előzményei vannak; mindkettő előfordul a II. vatikáni zsinat határozatainak szövegében is.

2. A világi hívő fogalma. Egyrészt a Lumen gentium kezdetű hittani rendelkezés (31) kijelenti, hogy világi hívőkön „az összes keresztényeket értjük az egyházi rend és az egyházban jóváhagyott szerzetesség tagjainak kivételével". Róluk állítja azt, hogy sajátos és megkülönböztető vonásuk a világba tartozás. Ezért hangsúlyozza: „sajátos hivatásuk alapján a laikusok dolga az, hogy az ideig való dolgok intézése és Isten szerint való rendezése által keressék az Isten országát. . . Különleges módon őrájuk vár tehát az, hogy az evilági dolgokat, amelyekben benne élnek, mindenestül úgy világítsák meg és úgy rendezzék, hogy e dolgok mindig Krisztus szerint menjenek végbe s fejlődjenek, és váljanak a Teremtő és a Megváltó dicsőségére'' (uo.). Az egyháztagoknak ez az életállapotuk szerinti három csoportra (klerikusok, szerzetesek, világiak) osztása az előző időkben is elég gyakran előfordult. Az effajta megkülönböztetés gyakorlati, pasztorális szempontokhoz igazodik. Ilyen okból él vele az 1987-es Püspöki Szinódus nyomán kiadott Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítás is (9,15).

A másik jelentés, amit ugyancsak a hivatalos új egyházi okmányok tulajdonítanak a világi (laikus) szónak, inkább szentségtani, dogmatikai alapon áll. Eszerint világinak hívunk minden keresztényt, aki nem részesült az egyházi rend szentségében (207. kánon l. §). Maga a II. vatikáni zsinat, ezen belül maga a Lumen gentium kezdetű hittani rendelkezés is néha ilyen értelemben fogalmaz, így tesz például, amikor leszögezi, hogy a „szerzetesség az egyház isteni és hierarchikus alkotmánya szempontjából nézve nem közbülső állapot a klerikusok és a laikusok között. Az Isten ugyanis mind a két részről hív keresztény hívőket, hogy az egyház életén belül különös adományban legyen részük, és ki-ki közreműködjék a maga módján az egyház üdvösségszerző küldetésében" (43 b). Még világosabb a keresztényeknek az ordo szentsége alapján való két (és nem három) csoportra osztása ugyanennek a konstitúciónak egy másik helyén, ahol ez áll: „Az a különbözőség ugyanis, amit az Úr hozott létre a felszentelt szolgák és az Isten népének többi tagjai között, egymásrautaltsággal jár együtt" (32 c) . Megjegyzendő, hogy az egyházjogi terminológia szerint a szerzetes intézmények egy része is laikusi (tehát az egyházi rend gyakorlását feladatául nem tűző) jellegű (588. kánon 3. §). Ilyenek pl. az összes női rendek. Ettől azonban még a világtól való szerzetesi elkülönülésük nem szűnik meg. Ugyanakkor viszont a világi intézmények (instituta saecularia) tagjai a 207. kánon 2. §-a szerint az evangéliumi tanácsok vállalásával megszentelt élet állapotába tartoznak, de hivatásuk lényeges vonása, hogy nem különülnek el a világtól, hanem épp annak belülről való megszentelésén igyekeznek.

A hatályos Egyházi Törvénykönyvben alkalmazott kétszer két csoportra való felosztás egymástól világosan elválasztott teológiai és jogi elemek szerint nyert megfogalmazást. A Keleti Codex másként határozza meg a világi (laikus) fogalmát: a hármas felosztást teszi magáévá (CCEO 399. kánon). Ezzel a szentségteológiai különbségen alapuló felosztás helyett a hagyományosabb, szociológiai jellegű – bár evilági dolgok rendjéhez kapcsolódó hivatással való logikai összefüggés miatt sajátos teológiai felhangokat sem nélkülöző – laikusfogalmat alkalmazza. Ennyiben hasonlít a Katolikus Egyház Katekizmusához5, mely lelkipásztori szempontból a hivatalos szövegekben előforduló jelentésváltozatok közül szintén ezt részesíti előnyben.

3. A világiak hivatása. A világiak méltóságát és küldetését, egyházon belüli nagykorú és cselekvő hivatásukat a II. vatikáni zsinat a keresztségből vezeti le. A világi hívők sajátos küldetéséről szólva kijelenti: „a maguk részéről az egész krisztusi nép küldetésében járnak el az egyházban és a világban, hiszen a keresztség Krisztus testébe építette be őket, Isten népének tagjaivá és Krisztus papi, prófétai és királyi tisztének részeseivé tette." A Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítás újra kifejti, hogy a világi hívők „Krisztus hármas – papi, prófétai és királyi – küldetéséből kapnak részt. Ennek első gyökere a felkenésben található, ami a keresztség. A bérmálásban ez tovább fejlődik, az eucharisztiában pedig, amitől állandóan és bensőségesen támogatást kap, beteljesedik. Ez a részvétel minden egyes világi hívőnek valóban megadatik, de csak annyiban, amennyiben az Úr testével ... a világi hívők részvétele Krisztus hármas tisztségében az egyházzal fennálló közösségből fakad" (14). Tehát nem valami különlegesség, hanem az összes keresztények alapvető állapota az, amiből az egyház minden tagjának méltósága és egyenlősége származik. Ez a méltóság „egyszersmind a világi hívők apostoli és missziós lendületének titkos ereje" (uo. 17). Amivel tehát a világi rendelkezik az egyházban, ami méltósága és küldetése, az azért illeti meg, mert keresztény, és mert benne van a katolikus egyház teljes közösségében.

A világi dolgok rendjének az evangélium szellemével való áthatása sajátosan is kötelezi a világiakat, mégpedig egyéni helyzetüknek megfelelően (225. kánon 2. §, CCEO 401. kánon). Az evilági dolgok körébe tartoznak a zsinat szóhasználata szerint „az élet és a család javai, a kultúra, a gazdaság, a művészet, a foglalkozási ágak, a politikai közösségek intézményei, a nemzetközi kapcsolatok". Az élet javainak körében, amelyekben Krisztusról tanúságot kell tenni, ma különös hangsúllyal jelenik meg az ember személyi méltóságának előmozdítása, az élethez való jog oltalmazása (a fejlődés bármely szakaszában), az új genetikai és biotechnikai ismeretek alkalmazása, az emberi jogok védelme .

Ennek az evilági dolgok megszentelésére vonatkozó küldetésüknek a teljesítése során a világi krisztushívőket a földi ország ügyeiben autonómia illeti meg (227. kánon). Ez irányú önállóságukat eszerint a hierarchiának is tiszteletben kell tartania, hisz az Egyházi Törvénykönyv a világiaknak az egyházon belüli jogairól szól9. Ez viszont azt is jelenti, hogy a kultúra, a politika, a tudomány, a gazdaság stb. terén végzett munkájukkal a világot az evangélium szerint alakítva a laikusok egyben egyházi jellegű funkciót is végeznek, az egyház működését, szerepvállalását valósítják meg a világban. Mégsem tévesztendő össze ez a tevékenység az egyház nevében, hivatalosan végzett cselekményekkel. Előfordulhat azonban, hogy az egyház a világban végzendő szociális vagy más hasonló működés céljából saját feladatot vállal, és azzal külön hivatalos tisztségviselőjét bízza meg. Ha az illető világi, ilyenkor egyházi közfunkcióban tölti be sajátos laikusi hivatását.

A törvényhozó külön is hangsúlyozza, hogy az autonómiájukat gyakorló világiaknak óvakodniuk kell, nehogy a szabad vélekedés tárgyát képező kérdésekben saját nézetüket az egyház tanításaként adják elő (227. kánon)1. E szabadság gyakorlásakor a krisztushívőknek a dolog természeténél fogva tiszteletben kell tartaniuk bizonyos határokat: az evangélium szellemében, a tanítóhivatal által előadottakra ügyelve kell eljárniuk (227. kánon, vö. 212. kánon l. §, CCEO 402. kánon). Ezek nem csupán külső korlátok, hanem olyan valóságok, amelyektől elszakadva a tevékenység már nem jelentheti a keresztény hivatás betöltését.

4. Az egyházi rend szentsége és a „szent szolgálat" pótolhatatlan szerepe. A mai hivatalos egyházi szóhasználatban a „szent szolgálat" (sacrum ministerium) a felszentelt személyek (vö. 207. kánon l. §) vagy más szóval a szent szolgálatot teljesítő személyek (ministri sacri) sajátos tevékenységét jelzi. Az új Codex meghatározást is ad a szent szolgálatra rendelt személyekről. Eszerint ők „olyan krisztushívők, akiket az illetékes egyházi hatóság választott ki, és akik a Szentlélek ajándéka révén, melyet az egyházi rend szentségében nyertek el, arra vannak rendelve, hogy az egyház szolgálattevői legyenek részesülve Krisztusnak, a Pásztornak küldetésében és hatalmában" (CCEO 323. kánon l. §). A szent szolgálat jelentése nem korlátozódik a liturgikus tevékenységre, hanem magában foglalja az egyházi rend szentségét elnyert személyek minden sajátos funkcióját. Ez a szolgálat, magával a papsággal együtt, mely épp evégett létezik, az egyház lényegi alkotóelemei (konstitutív elemei) közé tartozik, amint II. János Pál pápa 1992-ben kiadott Pastores dabo vobis kezdetű szinódus utáni buzdításában (16) hangsúlyozza.

Következésképpen az egyházban a szent szolgálatok és a többi szolgálatok vagy közfunkciók között jelentős különbség van. Ez a különbség – miként az egyetemes papság és a szolgálati papság közti különbség is – lényegi és nem csupán fokozat szerinti13. Ezért állítja a II. vatikáni zsinat Optatam totius kezdetű határozata, hogy „Krisztus misztériuma, mely az emberiség egész történelmét átjárja, szüntelenül hat az egyházban, és főként a papi szolgálat által fejti ki hatásait" (14a)14.

Pontosítanunk kell azonban a mondottakat. A szent szolgálat nem csupán a helyettesíthetetlenül papi funkciókat jelöli, melyeket még szükség esetén sem végezhet érvényesen olyan személy, aki nem nyerte el az egyházi rend megfelelő fokozatát, hanem azokat is, melyek szintén a felszentelt személyek sajátos küldetéséhez tartoznak, de amelyeket szükség esetén kisegítés jelleggel, vagy akár hasznos együttműködés gyanánt – kellő megbízással – világiak is elláthatnak. Ezért nevezik szent szolgálatnak a diakónusi funkciókat is (vö. 232–233. kánon; CCEO 323. kánon l. §, 331. kánon l. §). Mindmáig nincs teológiailag teljes pontossággal megvilágítva, hogy melyek is azok a tevékenységek, melyek sajátosan az egyházi rend szentségében kapott küldetéshez tartoznak. Történelmi és teológiai elemzés tisztázhatja ennek részleteit. Arra vonatkozóan, hogy melyek azok az egyház élete szempontjából lényeges, főként istentiszteleti cselekmények, melyek érvényes elvégzésére csak felszentelt személy képes (pl. szentmise bemutatása az átváltoztatással, az egyházi rend kiszolgáltatása, szentségi feloldozás, bérmálás és a betegek kenete), több tanítóhivatali megnyilatkozással rendelkezünk. Nehezebb kérdés ugyanez az egyházkormányzati hatalom gyakorlásával járó tevékenységek területén. Még kényesebb a probléma a tanítói küldetés egyes cselekményei vonatkozásában. Mindenesetre itt is áll, hogy a felszenteléssel a személy minőségileg másként részesül Krisztus hármas küldetésében, mint a keresztség és a bérmálás alapján1. A pap ugyanis a felvett szent renddel sajátos hivatást kapott arra, hogy testvéreit az ige, a szentségek és a pasztorális kormányzás szolgálatára jellemző tevékenységeivel segítse, hiszen az, „akit a szolgálati papságra szenteltek fel – a zsinat tanítása szerint –, szent hatalmával kialakítja és kormányozza a papi népet"17, vagyis az egyház egész közösségét.

Ha a felszentelt személyek szent szolgálatához tartozó bizonyos tevékenységeket megfelelő felhatalmazással rendelkező világiak végeznek, akkor maga ez a tevékenység már nem minősíthető ebben a szaknyelvi értelemben „szent szolgálatnak", hanem egyszerűen szolgálatnak vagy hivatalos egyházi tevékenységnek kell mondanunk. Egyes szerzők például különbséget látnak a felszentelt személyek – akár misén kívüli – prédikációja és a megbízott világiak által – nem a szentmisében – tartott szentbeszéd között1. Persze ez az eltérés érzékszerveinkkel nem tapasztalható: a dolgok teológiai természetében rejlik. Az ugyanis előfordulhat, hogy egy világi logikusabban, érdekesebben, rátermettebben, esetleg alaposabban felkészülve szól a hívő közösséghez, mint valamelyik felszentelt pap. A lényegi különbség teológiai gyökere a szent szolgálat és a világi hívők által végzett hasonló tevékenység között abban a tényben lelhető fel, hogy a szent szolgálatra rendelt személy a Keleti Codex idézett meghatározása szerint különlegesen részesedik „Krisztusnak, a Pásztornak a küldetésben és hatalmában" (CCEO 323. kánon l. §), vagy amint a pápa írja Pastores dabo vobis kezdetű apostoli buzdításában (16), a pap „sajátos és hiteles módon részesedik Krisztus felszentelésében/felkenésében és küldetésében", s Krisztust, a Főt képviselve „nem csupán az egyházban helyezkedik el, hanem az egyházzal szemközt"19.

II. Jogi és gyakorlati következmények

Ebben az összefüggésben már világosabban kirajzolódik, hogy a plébániai életben tevékenykedő világiak lehetséges szerepei más és más teológiai minőségűek. Vannak olyan feladatok, melyeknek ellátásával a világiak egyszerűen annak a keresztényi hivatásuknak tesznek eleget, hogy életükkel hozzájáruljanak az egyház üdvösségre vezérlő küldetésének betöltéséhez. Így tesznek például, amikor szavukkal, viselkedésükkel tanúsítják az evangéliumot, vagy az evilági helyzettel összefüggő keresztény hivatásukat teljesítik (vö. 225. kánon 2. §)20. Ebbe a körbe illik, ha – akár egyházközségi szervezésben – öregeket vagy betegeket látogatnak, szociálisan rászorulókat segítenek, jó katolikus szellemben általános kulturális tevékenységet végeznek, de a kirándulás, a sport vezetése is, mondjuk egy egyházközségi cserkészcsapatban, ide tartozik. Igen szép példája ennek a munkának, amikor katolikus iskolában vagy óvodában dolgozik, tanít valaki, bár „profán" tárgyat, de keresztény hivatását megélve. Hasonlót mondhatunk azokról, akik a házasságra való felkészítésben vagy a gondokkal küzdő házastársak és családok segítésében vesznek részt (vö. 1063. kánon, főként 4. sz., 1064. kánon). Egészen kitüntetett módon valósítja meg mindezt az a szülő, aki gyermekeit katolikus hitre és életre neveli (vö. 774. kánon 2. §). De nem feledkezhetünk meg olyan tisztán „evilági" munkákról sem, amilyen egy-egy szakipari feladat keresztény odaadással való elvégzése, vagy – ahol helyi tömegtájékoztatási eszközök állnak rendelkezésre – az ezekben való közreműködés annak érdekében, hogy a nézők, olvasók, hallgatók jó szellemű, kulturált programokhoz, szórakozáshoz jussanak. A helyi közélet és politika területe is ebbe a körbe tartozik. Itt azután különösen is nagy a világiak felelőssége, hisz a papság – éppen mert hivatásánál fogva elsősorban a szent szolgálatra van rendelve – ettől a feladatkörtől egyre inkább távol kell, hogy tartsa magát (vö. pl. 285–287. kánon). Mindezek a feladatok a katolikus hívő számára egyházi vonatkozású ténykedések. Bennük is az egyház küldetése valósul meg. Azonban ezek mégsem hivatalos, az egyház nevében végzett (úgynevezett „egyházi") funkciók21.

Az egyház nevében végzett, hivatalos egyházi tevékenységek közül is van olyan, mely nem tartozik feltétlenül a szolgálati papság sajátos küldetéséhez. Ezeknek az ellátásához a világi hívőknek, mivel egyházi közfunkcióról van szó, megbízatásra van szüksége. Ezt kaphatja az illetékes egyházi hatóságtól, külön intézkedés formájában, egyes esetekben azonban maga az egyházjog is adhat ilyen felhatalmazást szükséghelyzetekben, bizonyos cselekményekre, talán nem tévedünk, ha a liturgiában a kommentátor, a kántor, a felolvasó funkcióját és más hasonló szerepeket ebbe a körbe sorolunk (vö. 230. kánon 2. §). Minden jel arra mutat, hogy a hitoktatói tevékenység is (vö. 776. kánon) azok közé a feladatok közé tartozik, melyekben a világi hívő – a kellő főpásztori megbízás birtokában – sajátos keresztényi hivatását éli meg, nem pedig csupán a papot helyettesíti. Legalábbis erre utal, hogy a 776. kánon felszólítja a plébánost, vegye igénybe világi hitoktatók munkáját, de nem köti ki, hogy segítségükkel csak papok és szerzetesek hiányában élhet. Hasonló jellegűek azok a szerepkörök is, amelyeket a különböző tanácsokban, bizottságokban, az egyházközség szerveiben tölthetnek be a világiak (vö. 536–537. kánon)22. Itt is szükséges a törvényes megbízatás, de maga a feladat a sajátos világi vagy egyetemes keresztényi hivatás kibontakozásának számít. Mindezekben az esetekben olyan egyházi közszolgálatról van szó, mely tartalmában nem klerikusi jellegű.

A világiak lehetséges plébániai feladatainak harmadik csoportját azok a funkciók alkotják, melyek jelesül a felszentelt személyek küldetéséhez tartoznának, de papok és diakónusok híján világiakra is rábízhatók. Ezek tehát valamiféle kisegítői, helyettesítői vonást hordoznak magukon. Ezt hangsúlyozni szokták azok az egyházi jogszabályok is, melyek lehetővé teszik világi hívők alkalmazását ezekre a tevékenységekre. Erre példa a liturgikus szolgálat köréből a nyilvános istentiszteletként végzett imádság (pl. templomi litánia, igeliturgia) vezetése, az igeszolgálat (misén kívüli prédikáció), az áldoztatás (melyhez az egyházmegyei hatóság külön megbízása szükséges), a keresztelés (melyhez rendes körülmények között külön megbízatás kell 4, halálveszélyben viszont maga a jog hatalmaz fel rá – 861. kánon 2. §). Hogy a gyakorlatban mit jelent ezeknek a tevékenységeknek a kisegítő jellege, azt példázza, hogy a 230. kánon 3. §-a és a 910. kánon 2. §-a szerint megbízott rendkívüli áldoztató nem gyakorolhatja feladatát, ha a templomban egyidejűleg jelen van olyan rendes áldoztató (püspök, pap, diakónus – 910. kánon l. §), aki nincs akadályoztatva. Az ilyen személyt kell inkább az áldoztatásra megkérni, még akkor is, ha egyébként nem vesz részt az éppen folyó szentmisében. Ezt különösen is hangsúlyozta az Apostoli Szentszék újabban adott hiteles törvénymagyarázata25. Hasonlót mondhatunk az esketésről, melyre azonban a jog szerint a világiak csak különösen bonyolult eljárással kaphatnak egyes országokban felhatalmazást (1112. kánon l. §). Hazánkban a lelkipásztori kisegítő nem eskethet26.

Mint fentebb jeleztük, ha az egyházi renddel kapott küldetés körébe tartozó tevékenységek némelyikét – ahol erre egyáltalán lehetőség van – világi hívő végzi, ezzel maga a cselekmény még nem válik szent szolgálattá, bár kétségtelenül hivatalos egyházi funkció. Jellemző például, hogy az Egyházi Törvénykönyv Isten igéjének hirdetését a szent szolgálatot teljesítők egyik elsődleges feladatának nevezi és hangsúlyozza: a hívők teljes joggal igényelhetik, hogy a pap szájából hallhassák az igét (762. kánon)27.

Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy a világiak plébániai tevékenységének, de egyáltalán a világi hívők egyházban megélt hivatása kibontakozásának három különböző szintje jelölhető meg. Az első a minden kereszténynek szóló meghívás követése az életszentségre és a tanúságtételre. Ez a fajta cselekvés is egyházi jellegű, de nem hivatalos egyházi közszolgálat a szó jogi és teológiai értelmében. Ennek sajátosan a világiakra jellemző területei az evilági dolgok rendjének evangélium szerinti alakításával kapcsolatosak. A második típusba a minden keresztényre egyaránt teljes joggal rábízható egyházi közszolgálatok tartoznak. A tevékenységek harmadik csoportja sajátosan a felszentelt személyek küldetésének területe. Mégis, az ő hiányukban, bizonyos ilyen cselekmények ellátása is világiakra bízható. Ebben az esetben azonban a világi hívő szereplése kisegítő jellegű. A második és harmadik tevékenységi kör pontos teológiai elhatárolása még további kutatásokat igényel, s a tanítóhivatal konkrétabb útmutatásai teremthetik meg az alapot a világosabb jogi megközelítéshez. A kérdés árnyaltabb tisztázása azonban időszerűnek látszik, nehogy ok nélkül jogi megszorítások gátolják a keresztényi küldetés szélesebb körű megvalósítását, vagy felületességből megfosszuk magunkat attól a különleges és alkotó kegyelmi erőtől, amelyet Krisztus az egyházi rend szentségét elnyert apostolutódok szent szolgálata által akar egyházának ajándékozni.

Jegyzetek

1 Lumen gentium 9-17, 31, 34-36; Apostolicam actuositatem 2, 6, 7, 9,10; vö. Codex Iuris Canonici (CIC) 204. k. l.J, Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium (CCEO) 7. k. l. §. Vö. Lumen gentium 32 c. Vö. még Lumen gentium 32.

4 Vö. II. János Pál, Alloc, 1983. II. 3, nr. 7: AAS 75 (1983) Pars I, 460.

5 Catechismo della Chiesa cattolica, Cittá del Vaticano 1992, 245, nr. 897.

Lumen gentium 31 a. Apostolicam actuositatem 7 b. Christifideles laici 37-39.

9 Vö. Gaudium et spes 43 b, Apostolicam actuositatem 7 b; Communicationes 2 (1970) 94.

10 Vö. Gaudium et spes 40 c. Vö. Gaudium et spes 43 b.

12 Vö. P. Erdő: Ministerium, munus et officium in Codice Iuris Canonici, in Periodica 78 (1989) 426–427.

1 Vö. Lumen gentium 10 b. 14 Vö. Lumen gentium 7, 8.

Vö. Lumen gentium 10 b.

16 Vö. A. del Portillo: Laici e fedeli nella Chiesa, Milano, 1969, 23.

Lumen gentium 10 b.

Vö. G. Feliciani: La prédication de laics dans le Code, in  L'Année canonique 31 (1988) 130;

C. Errázuriz: Il „munus docendi Ecclesiae": diritti e doveri dei fedeli, Milano 1991, 223, 95. jegyz. 19 A latinban: „erga Ecclesiam ponitur" (AAS 84, 1992, 681).

Lásd pl. Lumen gentium 31 b; Apostolicam actuositatem 24; stb.

J. Herranz: Studi sulla nuova legislazione della Chiesa, Milano, 1990, 253.

A hazai plébániai szerepkörökhöz lásd: A Magyarországi Egyházközségi Képviselőtestületek Szabályzata, Budapest, 1993.

Vö. A világi személyek lelkipásztori tevékenységének szabályzata, Budapest, 1986, 1-5. . 24 Uo. 3. c. " AAS 80 (1988) 1373.

A világi személyek lelkipásztori tevékenységének szabályzata 4.

Vö. Presbyterorum ordinis 4; Mal 2,7; 1Tim 4,11–13; 2Tim 4,5; Tit 1,9.

HITTANKÖNYVEK – HITOKTATÁS

A hittankönyvek és a katekézis sürgető és nehéz kérdésével néhányszor már foglalkozott a Távlatok (1., 5., 7. és 10. számok). A következő alkalommal szeretnénk a szétágazó problémákat a Fórum rovatban megvitatni, ez alkalommal is kérjük a pap és világi szakemberek, hitoktatók hozzászólását. Néhány hittankönyvszerzőt majd a szerkesztőség kér fel, hogy számoljon be tapasztalatairól.

Addig is közöljük itt Bajtai Zsigmond véméndi plébános – jeles hittankönyvszerző – írását, aki az őt bíráló Tamás Lászlónak válaszol, illetve Szucsák József megfontolásaira is reflektál. Arra kérjük a szerzőket és hozzászólókat, hogy tartózkodjanak túlságosan személyes és heves hangtól: a másik véleményét figyelmesen tanulmányozzák, és – a fontos ügy szolgálatának szellemétől vezérelve – adják elő véleményüket. A nézetek és tapasztalatok különbözőek, egymástól tanulhatunk, egymást kiegészíthetjük. Nincs tökéletes hittankönyv és tökéletes hitoktató, sem mindenkinek mindenütt teljesen megfelelő módszer. Ezt a tényt gyakran szem elől tévesztik a vitázók. Nemcsak Magyarországon, külföldön is heves vitákat váltott ki a hittankönyvek kérdése, többek között az előadott tan „ortodoxiája" (pl. Franciaországban). Reméljük, a hamarosan magyarul is megjelenő egyetemes katekizmus ez utóbbi szempontból mérvadó, eligazító lesz. Marad a módszer változatosságának lehetősége, továbbá a gyakorlati nehézségek pl. az iskolai hitoktatásnál (főleg bizonyos önkormányzatok, illetve a bukott rendszert túlélő „nómenklatúra" akadékoskodásai, egyházellenes intézkedései miatt).

Kérjük tehát a hozzászólásokat Bajtai Zsigmond itt következő írásához és a megemlített problémákhoz. (Szerkesztőség)

Bajtai Zsigmond

VÁLASZ HITTANKÖNYV ÜGYÉBEN

Nagy késéssel, május első felében vettem észre, hogy a Távlatokban kritika jelent meg könyveimről, vagy inkább csak az egyikről (Jézus a mi életünk). Mentségemre szolgáljon, hogy mind ez ideig még aludni sem volt időm, nemhogy folyóiratokat olvasni. Átlagosan éjjel 2-ig maradtam fönn.

Elfoglaltságomat igazolja a Pedagógusok Lapja 1992. november 20-i számának néhány sora: „A tankönyvpiacon páratlan a 76 éves véméndi plébános vállalkozása, aki negyedévente ad ki egy-egy hittankönyvet. Nemcsak maga szerkeszti, írja, hanem terjeszti is a köteteket." Munkámról nem értesítettem a folyóiratot. Kiadó és terjesztő pedig csak a pécsi püspökség megbízásából vagyok.

Tizenhárom hónap alatt öt új kiadvány „rabolta el" időmet, egy új és egy régi könyvemet színes képekkel láttam el, mindezeken a kiadványokon nyomdai korrekciókat kellett végeznem. [. . .] Jézus evangéliuma és Krisztus tanúi a történelemben c. könyvem mostantól színesek lesznek. Húsvét előtt operáción estem át. Közben készítem az elsős hittankönyvet. Mire ez a cikk megjelenik, az elsős könyv kész.

Az elsőáldozás lebonyolítása után végre egy kis lélegzethez jutottam. Első dolgom az volt, hogy elővettem a Távlatokat. Megdöbbenve láttam, hogy a 7. számban könyveimről van szó. A döbbenet annak szólt, hogy nem tudtam róla. Így aztán sajnálatosan késni fog a válaszom! [...]

Vegyük sorra Tamás László kifogásait.

1. A hittanos tanulók

Panaszáradatának egy része „örök", vagyis megoldhatatlan problémákat feszeget. A két háború közti iskolalátogatási előírások között az is szerepelt, hogy sem a világi, sem az egyházi tanfelügyelőnek nem volt joga kérdéseket föltenni. Csak az kérdezhette ki a tanulókat, aki tanította őket. Az ellenőrzés abból állt, hogy a tanfelügyelő megfigyelte, mennyire okosak a tanítók kérdései. Rá is mutathatott arra a tanulóra, akinek a tanító kérdésére felelnie kellett. A tanulók már akkor is csak úgy tudtak helyesen válaszolni, ha a szokott módon kérdezték ki őket. Az új káplánok nemegyszer szidták kiváló elődeiket, mert úgy tapasztalták, hogy a gyerekek „nem tudnak semmit". A látszati ok ugyanaz: nem „úgy"' kérdeztek.

El kell ismerni, hogy régen sem tanultak mindenütt a hittanosok. Ez függött a mindenkori hitoktató egyéniségétől, felkészültségétől és a helyi adottságoktól. Mint ma is. Ritkaság, hogy mind együtt legyen... A mai helyi adottságok felmérés nélkül is közismertek, a hitoktatók pedig felkészületlenebbek. Hitoktatóink legnagyobb része újonc, a feladatok általában is mások, mint 40 éven át voltak.

A régi adottságokhoz hozzá kell tennem, hogy akkoriban heti két órában tanítottunk, mégpedig békés körülmények között. A pedagógus nem volt ellenség, otthon nem volt tévé. Tudok papról, aki papi életének első négy évében minden hittanórára írásban készült. Akkor a hittankönyv csak a kérdés-feleleteket tartalmazta.

Egyetértek Szucsák József cikkének (Távlatok 1993/2: „Tanítása Lélek és Élet") minden sorával, aki a gyermekekkel kapcsolatban a hitoktatók személyi tulajdonságáról írt, valamint a hozzáállásról. A gyermek valóban nem pusztán iskolai alany, hanem egyéniség. A tudást, illetve a keresztény tudni vágyást, vagyis a krisztusi gondolkodást a Szucsák József által ajánlott módszerekkel lehetne a gyermekekben elmélyíteni. Miért ismételjem meg, amit írt? Azt a cikket el kell olvasni!

2. Hittankönyv helyett vetítés?

[...] Rengeteget vetítettem és vetítek manapság is. Nálam is megjegyzik az előadott kifejezések jó részét – de nem a többség. A bibliai elbeszélések, példák csak-csak ragadnak egyesekre, de a hittani igazságok alig. Pedig olyan figyelmes gyermekeim vannak, hogy jobbak nem is lehetnének: bérmálás után nem maradnak el, szentmisére rendszeresen járnak.

De a vetítés sohasem helyettesítheti a hittankönyvet, csak kiegészítheti. Kell valami a gyermekek kezébe, ami rögzíti az ismereteket. Hittankönyv még akkor is kell, ha nem a legjobb. A tanított anyagot a hittankönyvben is részletesen azonosítani kell, bizonyos mondatokat közösen hangosan olvasni: kivétel nélkül minden osztályban!

A legtöbb pap nem tud vetíteni, mert körülményei nem teszik lehetővé. Sok hitoktatónak nincs kedve hozzá. Pedig kedv nélkül nem megy...

A hittankönyv fölösleges voltának bizonyítására Szent Pált idézni, hogy ti. „a hit hallomásból van", vaskos csúsztatás. Maga Szent Pál „elég sokat" írt ahhoz, hogy ezt a kifejezését helyesen értelmezhessük.

3. Valóban nincs jó hittankönyv?

Ki az a szakértő, aki ezt hitelesen meg tudná állapítani? Mindenesetre olyan hittankönyvet még nem írtak, amelyik mindenkinek tetszett volna. Jónak olyan hittankönyvet mondunk, amelyből a legtöbb hitoktató szívesen tanít. Ezt nem tudja előre megállapítani sem a szerző a maga kis lektorcsapatával, sem az egy szem kritikus a maga kis baráti körével. A „nép", az istenadta nép a szakértő, de csak kollektíve.

Én csak olyan hittankönyv ellen vagyok, amely nem tartalmazza a szükséges anyagot, amelyben dogmatikai vagy történelmi tévedések vannak (és a szerző nem hajlandó kijavítani azokat), ill. amely nem sugározza az Egyház iránti szeretetet.

Mindig az a pillanatnyilag legjobb hittankönyv, amelyikből minden kényszer nélkül a legszívesebben tanítanak. [...]

Egyébként minden hittankönyvnek van létjogosultsága, amelyből sokan szívesen tanítanak.

4. A „Jézus, a mi életünk" c. könyvemről

a) Valóban fölösleges az eligazítás?

A könyv 5. oldalán található egy kis eligazítás. (A régi kiadásban a 6. oldalon.) Tamás László véleménye: „Durván hangzik, mégis mondom, hogy ehhez semmi köze a diákoknak, ez a diákot nem érdekli, esetleg zavarja is."

Kötve hiszem, hogy egyetlen diák is elolvasná, tehát nem is zavarhatja. Azt is mondhatnám: „Ez olyan nagy ügy?" – Ezt a kis eligazítást azért írtam ide a könyv elejére, mert nem mindenki veszi meg a Vezérkönyvet, amely segítséget nyújt a könyv tanításához. Úgy tűnik, Tamás László nem olvasta el sem ezeket a kifogásolt sorokat, sem a Vezérkönyvet. Mert akkor tudná, mit kezdjen az óravégi imákkal. Azt írja ugyanis, hogy nem tud mit kezdeni az óravégi imákkal.

Ítélje meg az olvasó. Ennyit kellett volna elolvasnia: „Az óravégi imákat szeretik a gyerekek. Erős indítást adnak. Először ülve olvassuk el közösen, majd az óra befejezéseként fölállunk, mindenki kezébe veszi, mint egy imádságos-könyvet, s szabályosan közösen elimádkozzuk. Jó, ha egy héten át hozzákapcsolják az esti imához."

Másként reagál a gyermek, ha a lelki indításokat ima keretében maga mondja, mintha „csak úgy" buzdítanám ezekre. Közben megszokják, hogy van szabad ima is, és hogy az milyen.

Hivatkozhatok sok-sok levélre, amelyekben a hitoktatók elragadtatással írnak az óravégi imákról. Olyasvalaki is sikeresnek mondta ezeket az imákat, aki ugyanebben a témában maga is írt hittankönyveket. Jómagam azt tapasztaltam, hogy gyerekeim kivétel nélkül minden óra végén olyan lelkesen imádkozzák az óravégi imákat, hogy én meg tőlük vagyok elragadtatva. Javaslom, próbálja ki Tamás László is az előbb leírt módszert.

b) Az óravégi feladatokról

Kritikusunk ezeket is fölöslegesnek tartja. Szerinte minden hitoktatónak tudnia kell feladatokat adni. Az eredeti kézirat nem tartalmazott feladatokat. De az ország egyik legeredményesebb plébános-hitoktatója szinte megkövetelte ezeket. Nagyon hálás vagyok neki érte!

Nem helytálló, hogy minden vizsgázott hitoktatónak, különösen a friss képesítéssel rendelkezőknek, mindig eszükbe jutnak az alkalmas feladatok. A túlnyomó többség örül ezeknek a feladatoknak. Annál is inkább, mert bevallják, hogy nem mindig jutna eszükbe feladatokat adni, ha nem lenne odanyomtatva.

Ugyanez vonatkozik az alcímekre is, amelyeket Tamás László szintén fölöslegesnek tart. Nagyon sok gondolat elsikkadna, ha alcímként nem lenne kiemelve. Ezért képez akár csak két sor is alcímet. Feledékenyek, figyelmetlenek, fáradtak vagyunk...

Egy pap külön megköszönte az alcímeket, mert vázlatot kell készíteniük, s az én alcímeim egyben a lecke vázlata.

c) Az apró betűs részek

Elfogadom, hogy Tamás Lászlót zavarhatják az apró betűs részek. Alig fiatalabb nálam, nincs szüksége magyarázatokra. Nagyon-nagyon sok levél tanúskodik azonban arról, hogy a nagy többség nagyon örül ezeknek a magyarázatoknak. Féléve, az új kiadás előtt, magam is úgy gondoltam, hogy lerövidítem a magyarázatokat. Amikor azonban paptársaim előtt ezt szóba hoztam, élénken tiltakoztak: csak maradjon a könyv, ahogyan van!

Kérdem: Kire hallgassak?

5. Bizottság?

Tamás László szerint „egy személy, egyedül, önmagában képtelen jó hittankönyvet írni". De hát látnia kell a könyv elején olvasható lektorok hosszú sorát! Ezek legnagyobb részét a megyéspüspökök jelölték ki, akik annyira megbíztak ítélőképességükben, hogy véleményükre támaszkodva a „kézirat" alapján könyvenként 18 000 példányt rendeltek. [. . .] Ezek a lektorok nemcsak dicsértek, hanem kritizáltak is, javasoltak is. Ha ketten ugyanazt javasolták, mindig hallgattam rájuk, kivéve ha a többi mind az ellenkezőjét ajánlotta.

Tehát nem egymagamban, nem egyedül írtam könyveimet.

Igaz azonban, hogy a lektorok nem ültek egy asztalnál, ahogy ez a bizottságokban szokás. Sokszor láttam, hogy leggyakrabban miként működik egy bizottság. Mindig van köztük, aki bizonyos témában nem tud véleményt alkotni, csak sodródik. Szavazata azonban annyit ér, mint a többieké. Sokszor éppen a sodródók döntenek. 5-5 arányú szavazat esetén egyetlen sodródó dönt!

Otthon ráérősebben lehet átgondolni a szövegeket, van idő a gondolkozásra. Akinek nincs véleménye valamiről, nem is írja le, így nem is dönt.

A népének nem úgy keletkezik, hogy a „nép fiai" ráénekelnek egy-egy taktusnyit. Az az ének lesz népének, amelyet egyvalaki megalkotott, és amely megnyerte a nép tetszését. A hittankönyvet is az elfogadás teszi hitelessé.

A bizottságok még egy problémát jelentenek. A bizottsági tag csak jogilag képviseli egyházmegyéjét. A valóságban minden bizottsági tag önmagát képviseli.

Végezetül egy kérdést teszek föl, amelyre azonban nem várok választ. Az utóbbi évtizedek minden külföldi hittankönyve, sőt a legtöbb belföldi kiadású is közöl magyarázatokat. Nemegyszer „agyonmagyarázatokat". A kritikus cikkíró miért csak nálam kifogásolja ezeket? [...]

Bajcsy Lajos

AZ ÚJKATEKUMENÁTUS AZ EURÓPAI ÚJRA-EVANGELIZÁLÁS ESZKÖZE

A püspökök bécsi találkozója (1993. április 13–17.)

„Ez az út gyümölcseivel mutatta meg fontosságát!"

A II. vatikáni zsinattal egy időben (1964) Spanyolországban született. „A neokatekumenális Út" kezdeményezői – a spanyol festőművész és rajztanár, Francisco „Kiko" Argüello és Carmen Hernández, valamint az olasz Mario Pezzi atya – a szentatyával egyetértésben és az ő buzdításával meghívták Európa minden püspökét egy bécsi találkozóra. A meghívólevelet Józef Glemp bíboros, lengyel prímás, Varsó érseke, valamint Ángel Suquía Goicoechea bíboros, madridi érsek írták alá mint a találkozó védnökei. A találkozó célja az volt, hogy alkalmat nyújtsanak mindenekelőtt az egykori keleti blokk országaiból érkező püspököknek a Neokatekumenális Úton történő hitterjesztés megismerésére. A találkozóra 140 európai püspök jött el, köztük öt bíboros: az említetteken kívül még Hans Hermann Groër bíboros, Bécs érseke, Georg Sterzinsky bíboros Berlinből, és az Egyházban nagy tekintélynek örvendő Nicolás de Jesús López Rodríguez, Santo Domingó-i bíboros, a latin-amerikai püspöki tanács (CELAM) elnöke. Az ő vezetésével 1992 októberében a szentatya Santo Domingó-i látogatásakor – az amerikai kontinens evangelizálása 500. évfordulója alkalmából – tartották az első ilyen nagyszabású találkozót, amelyen 153 amerikai püspök vett részt.

A szentatya személyes üzenetét Paul Joseph Cordes c. püspök, a Világiak Pápai Tanácsa titkára hozta el, aki egyébként a szentatya „személyes megbízottja" a Neokatekumenátus ügyében, és aki a találkozó egész időtartama alatt a Santo Domingó-i, madridi és a berlini bíborosokkal minden programon részt vett.

A püspökökön kívül a találkozóra meghívtak még mintegy 130 plébánost, akik ezt az utat plébániájukon befogadták, több „missziós" családot, 250 „itiner"-katekétát (férfit és nőt), akik csoportban vezetik ezt az utat országonként, és 15-20 diakónust, illetve szeminaristát, akik mind az „Utat" járják. Hazánkból Dankó László kalocsai érsek és Mayer Mihály pécsi megyéspüspök, Bíró László pécsi kanonok, Bajcsy Lajos budapest-törökőri plébános és egy szeminarista vett részt a találkozón.

Európa szinte minden országa képviseltette magát (kivétel Bulgária, Törökország, Görögország); különösen sokan jöttek Olaszországból és Spanyolországból – ahol a Neokatekumenátus az elmúlt negyed században nagyon elterjedt a plébániákon –, de megjelent a svájci Chur püspöke, a kelet-európai karizmatikus közösségek elnöke, idős angol püspökök, s a volt Szovjetunió utóállamainak latin és görög szertartású püspökei, papjai, Novoszibirszk fiatal német püspöke is.. . Romániából a német származású, magyarul is tudó Sebastian Kräuter temesvári püspök és egy plébános vett részt.

A szentatya a találkozóra írt levelében utal arra, hogy „a mi kontinensünkön sokan hozzászoktak ahhoz, hogy úgy tekintsék a valóságot, mintha Isten nem létezne. Ebben a szemléletben az ember válik a morális törvény forrásává, és csupán ez a törvény, melyet az ember önmagából merít, alkotja lelkiismeretének és viselkedésének normáit. Másrészről nem tagadhatjuk, hogy a Szentlélek a II. vatikáni zsinat által hatékony eszközöket támasztott, köztük a Neokatekumenális Utat is, a mai ember kérdéseinek megválaszolására." A szentatya és a sok püspök előtt ismertek már ennek az Útnak a gyümölcsei. „A Neokatekumenális Út – írja a szentatya –, amelyben érlelődnek az itinerek (evangelizáló katekéták) és a missziós családok (a világon bárhová elmenni kész családok), képes választ adni az elvilágiasodás, a szekták elterjedése és a hivatások hiánya kihívásaira. Az Isten szavára való reflexiók és az Eucharisztián való részvétel lehetővé tesznek egy lépcsőzetes bevezetést a Szent Misztériumokba, az Egyház élő sejtjeit képezik, megújítják a plébánia vitalitását, (az újkatekumen tapasztalatot megélt) olyan érett keresztények által, akik képesek arra, hogy a kinyilatkoztatott igazságról radikálisan átélt hittel tanúságot tegyenek. Ez az Út különösen alkalmasnak látszik arra, hogy az elkereszténytelenedett területeken megvalósítsák az Egyház szükséges újraültetését, és hogy egyúttal az embert erkölcsi helyzetében a kinyilatkoztatott igazságok iránti engedelmességre vezetve, magát a társadalmi szövedéket is újjáalkossák, amelyet az Isten és az ő szeretete megismerésének hiánya rombolt szét..." A szentatya a továbbiakban hangsúlyozza, hogy „egy ilyen küldetés nem lehetséges az arra felkészített papok nélkül, hogy elkísérjék és felszentelt szolgálatukkal fenntartsák ezt a művet az újraevangelizálásért." A szentatya örömét és háláját fejezi ki az úton járó közösségekben jelentkező számos papi hivatásért és a „Redemptoris Mater" (A Megváltó Anya) elnevezésű sajátos szemináriumok alapításáért.

A szentatya utalt az 1990. augusztus 30-án írt, a Neokatekumenális Utat elismerő levelére: „Elismerem a Neokatekumenális Utat mint a katolikus nevelés egy útját, amely a mai társadalomnak és napjainknak megfelelő, alkalmas útja. Óhajtom ezért, hogy testvéreim a püspökségben értékeljék és segítsék – papjaikkal együtt – ezt a művet az újraevangelizálásért, úgy hogy az megvalósuljon a kezdeményezői által javasolt irányvonalak szerint, a helyi püspököt szolgáló lelkületben és vele közösségben, valamint a helyi Egyháznak az egyetemes Egyházzal való egysége keretében."

A bécsi találkozó célja az volt, hogy a mintegy negyedszázados múltra visszatekintő „Neokatekumenális Út" tapasztalatát adják a helyi egyházak vezetőinek – a püspököknek – Európa újraevangelizálása érdekében. Ez ugyanis az Egyház egyre sürgetőbb feladata, és egyre nagyobb felelősséget és terhet ró a megváltozott Európa felelős főpásztoraira. Mivel ez az Út „a zsinat gyümölcseként" „a hit ajándéka" az ezredforduló Egyháza számára, fontos, hogy megismerjék és támogassák, akiknek a most felgyorsult események miatt szüntelen figyelni kell „az idők jeleit". Amikor ugyanis a XXIII. János pápa által váratlanul összehívott II. vatikáni zsinat atyái a pápa ösztönzésére visszanyúltak a „kezdetekhez", különösen az isteni kinyilatkoztatás, az Egyház és a liturgia, valamint az evangelizáció és az ökumenikus párbeszéd, egyetemes misszió ügyében, fokozatosan világossá tette előttük a Szentlélek, hogy „nagy váltás"-ra van szükség korunkban. Ugyanekkor a Szentlélek a bázisban megkezdte konkrét megvalósítását karizmák felélesztése által. Így jött létre sokféle megújulási mozgalom, lelkiségek kivirágzása történt, utak nyíltak az Egyház megújulására! Ekkor született a madridi Palomerász nyomornegyedének barakkjainál ez az „Út". Kikót Charles de Faucauld lelkisége ihlette, amikor a szegények közé ment, hogy Krisztust lássa bennük, és „semmit sem követelve" tőlük, megossza velük életét, és osztozzék sorsukban, hogy egyszer majd talán hirdetni lehessen nekik is az „örömhírt". A szegények között ismerte fel, hogy csak Krisztus feltámadása erejében nyerheti vissza az Egyház a hitelét és hatékonyságát, s ehhez radikális megtérés, az ember rosszra hajló természetének teljes átalakulása és a hitben való felnőtté érés „katekumenális útja" szükséges az Egyház vezetése és irányítása által. Vagyis – ahogy ők Carmennel mondták – egy „kateketikai szintézis" született ott, melyet az akkori madridi bíboros érsek, Casimiro Morcello felismert és támogatott, úgyhogy sorra születtek a katekézisek nyomán a közösségek, melyeket elfogadott és segített. Majd Rómába küldte Kikóékat. VI. Pál pápa – kellően tájékozódva az Út kialakulásáról – kifejezésre juttatta: akár a keresztség előtt, akár a keresztség után, de szükséges a katekumenátus, mert enélkül nincs igazi kereszténység. Ő nevezte el „Neokatekumenátusnak" ezt a katolikus egyházon belüli megújulási „Utat", mely a megkereszteltek részvételével akarja pótolni, amit a korai keresztény korban (és ma is a „missziókban") a felnőttek a keresztséghez – mint az alapvető szentséghez – vezető úton megéltek: a Krisztus feltámadásáról és a halál feletti győzelméről szóló legközpontibb keresztény tanítás átélését, minél mélyebb kibontakoztatását; majd mint a saját keresztségükre személyesen megérett és azt átélt felnőtt keresztények a hit és a krisztusi szeretet újraevangelizáló tanúságtételét adják bárhol a világon, hirdetve a Lélek ihletettségében és erejében az apostoli „kérügmá"-t (a megtérésre szólító örömhírt) és életüket adva testvéreikért. A keresztség titkának személyes átélése ugyanis valóban Krisztus tanúságtevőjévé, hírnökévé, jelévé avatja az érett keresztényt, amint ezt II. János Pál pápa Christifideles laici és Redemptoris missio kezdetű apostoli buzdításai (1988-ban illetve 1990-ben) a világi hívek számára is egyértelműen meghirdeti újra feladatként. Jézus evangéliumi szavaira hivatkozik itt: „a világ világosságának, a föld sójának, hegyre épült városnak és tartóra tett világítónak (fáklyának) kell lennie minden tanítványnak ebben a világban." Ez azonban csak fokozatosan valósul meg, és éppen ezt hivatott segíteni hatékonyan korunkban ez az „Út". Nem mondjuk mozgalomnak éppen ezért, hanem a keresztség „Út"-jának. Amikor pedig azt eléri egy-egy közösség, utána mint a helyi egyház (plébánia) missziós közössége éli tovább együtt – most már valóban keresztény – életét, az útközben kivirágzó hivatások egyéni karizmáknak megfelelően szolgálva, melyeket a püspök (ill. plébános) felismer, elfogad, irányít a helyi vagy külmisszióban. Az „Út" hármas „ígérete" – a mély személyes megtérés és a krisztusi természet kialakulása, valamint a reményben élő és Istent dicsőítő közösségek alakulása – mellett egy út nyílik a plébániákon a pogányok, a megkereszteletlenek, útkereső, problémás és „szegény" emberek, a hitehagyottak és elidegenedettek számára is. Így az egyház a még meglévő hívei ún. „szentségi" (hagyományos) pasztorációja mellett áttér az ún. „evangelizáló" (kérügmát hirdető és a hitben hatékonyan tanúságot tevő) pasztorációra, hogy teljesíteni tudja korunkban is Isteni Mesterünk egyetemes missziós parancsát. (Vö. Mt 28,18-20; Mk 16,15kk; Lk 24,46-48; ApCsel 1,8.)

Az „Újkatekumenátus" ma közel 90 országban, 600 egyházmegyében, 3000 plébánián 10 000 közösségben terjedt el, és járja a megújulás és újraevangelizálás sajátos útját. – Magyarországra Ausztrián keresztül éppen Bécsből ültették át 1983-ban. Ma Budapesten, Pécsett, Székesfehérvárott, Balatonlellén, Kiskunhalason mintegy 10 plébánián, 25 közösséggel él.

KULTÚRA ÉS ÉLET

 Robert E. Lauder

INGMAR BERGMAN 75 ÉVES

A filmrendező látomása: a szeretet mint megváltás

A tanulmány az Ultimate Reality and Meaning c. folyóirat 1992. szeptemberi számában jelent meg; szerzője egyetemi tanár Jamaicában (New York államban), A zárójeles utalások a tanulmány végén felsorolt művekre szólnak. – Angolból magyarra fordította Weeber István.

1. Bevezetés

Lehetetlen túlértékelni Ingmar Bergman gyermekkorának hatását filmalkotói/rendezői tevékenységére. Ingmar, aki 1918-ban született Svédországban, mint Erik Bergman és Karin Akerbloom harmadik gyermeke és második fia, filmremekeinek alkotásában újra meg újra visszanyúl gyermekkori élményeihez. Amint mondja, még ma, hetvenes éveiben is könnyű ezeket az élményeket felidéznie.

Apja, Erik, evangélikus lelkész volt. A kegyetlen szülő képe, amelyet Ingmar interjúiban festett róla (Gado, 1986, 1–19.), talán nem egészen helyes: Ingmar húgának beszámolója meglehetősen eltérő (Gado, 8–11.). De apja ábrázolásában Ingmar, akár túl nagy teret engedett teremtő képzeletének, akár nem, az bizonyos, hogy a kapcsolatukról alkotott képe jelentős hatással van műveire.

Anyja, Karin, nagyobbik fiát, Dagot szerette jobban, és ezt Ingmar sosem tudta igazán megbocsátani neki. Az érzékeny középső gyerek úgy érezte, hogy ki kell vívnia anyja törődését. Mind az apjával, mind az anyjával való kapcsolatáról alkotott összképe a félelem légkörét sugallja. Úgy ábrázolja őket, mint akik akaratlanul oktalan erőszakot gyakoroltak gyermekeik felett, olyan légkört teremtve, melyben a büntetéstől való félelem mindent elborított. Visszaemlékezései szerint a büntetéseket könyörtelen precizitással mérték ki. (Gado, 9–10.)

Anyai nagyanyjának uppsalai otthonából csodálatos emlékeket őrzött meg, melyek éles kontrasztot mutatnak az otthoni lelkészlak emlékeivel. Anna Akerbloom mellett Ingmar úgy érezte magát, mint valami elvarázsolt környezetben élő herceg. A nagyanyai ház szinte mágikus helynek tűnt számára. (Gado, 11–12.)

Emlékezetében elevenen megmaradt a szülői és nagyanyai ház közötti ellentét: míg az előbbi az elnyomásnak és félelemnek a helye volt, addig az utóbbi a varázslatoké és csodáké.

1927-ben Ingmar kapott ajándékba egy vetítőlámpát (laterna magicát). Hogy ez a játékszer – ami pedig még nem volt filmfelvevő – mekkora hatással volt a kilencéves gyerekre, és mennyiben lett megindítója annak a szerelemnek, amely Ingmar és a film között szövődött, jelzi az a tény is, hogy a svéd rendező önéletrajzának a Laterna magica címet adta. (Bergman, 1988.)

Az irodalomban Strindberg gyakorolta Bergmanra a legnagyobb befolyást. Mielőtt a filmes munkába merült volna, Bergman a színházban dolgozott. A színház iránti szeretete és színházi tevékenysége mindmáig tart, azután is, hogy a filmkészítéssel felhagyott.

Talán sosem fogjuk megtudni, hogy Ingmar gyermekkori visszaemlékezéseiből mi igaz. De akár valóságos, akár képzelt gyermekkori tapasztalatokból merít a maga művészi zsenialitásával, az eredmény mindenképpen – rendkívüli mozi.

Ingmar Bergman személyében egyedülálló jelenséggel van dolgunk: olyan filmalkotóval, aki több mint huszonöt éven keresztül következetesen filozofikus kérdéseket tárt föl és dramatizált, mégpedig hallatlan művészi érzékkel. A néző bármelyik Bergman-filmben számíthat arra, hogy a mű cselekményében és karaktereiben Isten létezésével, a halál értelmével, a művészet értelmével, az emberek közötti kommunikáció lehetőségével vagy lehetetlenségével és különösen a szeretet lehetőségével vagy lehetetlenségével kapcsolatos kérdésekkel találkozik. Bergman filmről filmre ezeket a kérdéseket követi nyomon, és útközben számos műremeket alkotott. Ebben a tanulmányban megpróbálom feltárni és kifejteni Bergman látomását a végső valóságról és jelentésről, ahogyan ez filmalkotói tevékenységének 1957 és 1982 között eltelt több mint huszonöt éve alapján kirajzolódik előttünk.

2. Teremtő intuíció

Bergman művészetének elemzésében Jacques Maritainnek, az ismert huszadik századi neoskolasztikus filozófusnak a teremtő intuícióról alkotott elméletét veszem alapul. (Maritain, 1955 és 1962.)

Teremtő intuíción Maritain a valóságba való, érzelmi töltésű bepillantást ért. Az ilyen meglátás nem koncepció. Mindannyiunknak vannak meglátásai a valóságról. A művészt tőlünk, többiektől az különbözteti meg, hogy az ő meglátásai „teremtőek": vagyis olyan benső késztetéssel járnak, ami a művészt arra sürgeti, hogy meglátásait kifelé megtestesítse valamilyen műben. Ez magyarázhatja, hogy némelyik művész miért látszik megszállottnak: az intuíció hajtja az alkotói tevékenységre. Előfordul, hogy egy művésznek hatalmas tehetsége van munkája anyagát illetően, de nincsenek teremtő intuíciói. Az is előfordul, hogy egy művésznek mély teremtő intuíciói vannak, de nincs meg a szükséges tehetsége ahhoz, hogy megtestesítse őket. Úgy tűnik, minél mélyebb a teremtő intuíció, annál nagyobb járatosság szükséges a megtestesítéséhez külső alkotásban. A nagy művek a teremtő intuíciónak és az intuíció szolgálatában eredményesen felhasznált anyagnak a kombinációi. Az igazi művésznek kreatív intuíciói vannak, és tudja, hogyan lehet őket életre kelteni az anyagban. A nagy filmalkotók nagy művészek. (Lauder, 1990,133–141.)

Ingmar Bergman számos alkalommal ültetett át mély kreatív intuíciókat rendkívüli filmekbe. Van egy érdekes megállapítása az alkotás folyamatáról, amely véleményem szerint párhuzamban áll Maritain elméletével, és jól illusztrálja azt. Maritain a következőket írja a teremtő intuícióról:

Amit hangsúlyozni szeretnék, az az a tény, hogy a képzőművészetek esetében a teremtő intuíció jelenti az elsődleges törvényt, amelynek szolgálatába kell állítani a művész teljes hitelét, engedelmességét és éberségét. Azt a tényt is szeretném aláhúzni, hogy e között az elsődleges, elsőrendű, alapvető törvény és az alkotás összes többi törvénye között – legyenek ezek bármennyire is nélkülözhetetlenek –, létezik egy alapvető, hogy úgy mondjam, határtalan különbség, mint ég és föld között. Az összes többi törvény földi, a mű alkotása során végzett tevékenységek konkrét elemeivel foglalkozik. Ez az elsődleges törvény azonban égi törvény, mivel magára a fogantatásra vonatkozik, a műnek a lélek mélyén, a szépségben való megtermékenyülésére. Ha a teremtő intuíció hiányzik, a mű lehet ugyan tökéletesen elkészítve, mégsem ér semmit, a művésznek nincs mondanivalója. Ha megvan a teremtő intuíció, és valamilyen mértékben átjárja a művet, akkor a mű létezik és szól hozzánk, még akkor is, ha tökéletlenül sikerült, és embertől származik. (Maritain, 1955, 45.)

Az alkotás folyamatával kapcsolatos tapasztalatait elemezve Bergman azt írja, hogy számára egy film valami nagyon bizonytalannal, meghatározhatatlannal kezdődik – akár egy párbeszéd során adódó váratlan megjegyzéssel. Lehet a kezdet néhány ütemnyi zene. Bergman megjegyzi, hogy ezek a másodperc töredékéig tartó benyomások egy olyan állapotot hagynak maguk után, amely termékeny asszociációkat és képeket tartalmaz. Ha hűséges ezekhez a benyomásokhoz és állapothoz, állítja Bergman, egy teljes filmet össze tud szőni belőlük. (Bergman, 1960, 5.) Szembeötlő a párhuzam Maritain elméletével.

3. Szerző és rendező

Bergman egyszemélyben szerzője és rendezője filmjeinek. Ez azt jelenti, hogy filmjeinek témái olyan mértékben az övéi, ami nem lenne lehetséges, ha más író által alkotott darabokat rendezne. Hogy körülvette magát egy csaknem teljes színtársulatnyi színésszel és egy műszaki stábbal, akikkel rendszeresen együtt dolgozik, mindez valószínűleg még tovább növeli Bergman ellenőrző hatalmát az alkotás folyamata fölött. Lehetetlen összetéveszteni egy Bergman-filmet valaki más művész alkotásával. Bergman jelenléte, úgy tűnik, minden egyes filmkockát betölt. Azt hiszem, némelyik színész és színésznő Bergman szóvivőjéül szolgál. Az operatőréhez, Sven Nykvisthez fűződő kapcsolatáról a következőket mondta: „Hogy úgy mondjam, kialakítottunk egy saját nyelvet. Alig van szükségünk szavakra. A filmezés kezdete előtt nagyon gondosan végigmegyünk az egész filmen, hogy lássuk, miként képzeljük el a megvilágítást, ellenőrizzük a fényviszonyokat, és végül minden világítási problémát közösen oldunk meg." (Björkman, 1973, 206.) A színésszel, Max von Sydowval fennálló kapcsolatát és azt a lehetőséget illetően, hogy Maxot azért tette volna bizonyos szerepekbe, mert ő – Bergman – maga érzett kötődést irántuk, megjegyzi: „Az az igazság, hogy valami titokzatos kapcsolat van Max és énközöttem. Rengeteget jelent számomra." (Björkman, 1973, 120.) Bergman nem pusztán kiváló rendezője a színészeknek, hanem, úgy látszik, kialakított maga körül egy színészi csapatot, amely olyan közel áll hozzá, hogy szinte az ő teremtő képzeletének meghosszabbításául szolgál, ő maga erről így nyilatkozik:

Szörnyű sok minden zajlik köztem és a színészek között egy olyan szinten, amely minden analízist meghalad.

Ingrid Thulin egyszer azt mondta: Amikor beszélni kezdesz hozzám, semmit sem értek abból, amit gondolsz. De amikor nem beszélsz, akkor pontosan értem, mit mondasz.

Hát gyakran így áll a dolog köztem és a színészeim között. Az az igazság, hogy én az ő részük vagyok: a kiegészítő részük. (Björkman, 1973, 56–57.)

4. A hét pecsét: az eltűnő Isten

A hetedik pecsét című filmet használnám arra, hogy megismerkedjünk Bergman filozófiai víziójával. Elemzésem munkásságának huszonöt évét fogja át, az 1957-ben készült A hetedik pecséttől az 1982-es Fanny és Alexanderig. A hetedik pecséttel azt a filmet választom kiindulópontul, amelyik – az Egy nyári éj mosolyaival együtt – Bergmant a nemzetközi figyelem előterébe állította. A hetedik pecsét előtt is készített néhány érdekes filmet, de úgy gondolom, az azt követő műveinek egysége szembetűnő. Azzal pedig, hogy a Fanny és Alexandernél megállok, követem Bergman azon kérését, hogy ezt tekintsék az utolsó munkájának. (Gado, 1986, 507.)

A hetedik pecsét az összes olyan fontos témát tartalmazza, amelyek kitöltik Bergman filmes munkásságának eljövendő huszonöt évét. A négy témakör, amely véleményem szerint központi jelentőségű Bergman összművében, a következő: Isten, halál, művészet és szeretet. A későbbi filmek nagyobb részletességgel fednek egy-egy témakört, például a halált a Suttogások és sikolyok (1973), a művészetet a Rítus (1969) és a Persona (1966), Istent az Úrvacsora, vagy a szeretetet az Érintés, de A hetedik pecsétben (1957) Bergman alapvető képét láthatjuk erről a négy valóságról: egy olyan képet, amely filmalkotói tevékenységének huszonöt éve alatt sem változott lényegesen. A négy témakör kapcsolata végigkíséri Bergman karrierjét, bár művészi fejlődése során hangsúlyeltolódás jött létre Istent és a szeretetet illetően.

A hetedik pecsét története egy lovagnak (Max von Sydow) és csatlósának (Gunnar Björnstrand) a keresztes háborúból való hazatérése körül szövődik. A lovag csalódott: a filmbeli idő előtt tíz évvel nagy idealizmussal indult a hadjáratba, visszahódítani a Szentföldet. Látva a háború borzalmait, kiábrándult emberként tér vissza, az élet, a halál és a hit jelentésének szorongató kérdéseivel. A keresztes háború tapasztalataitól összezavarva azon tépelődik, vajon hisz-e még. Fegyverhordozója, aki a huszadik századi ember szóvivőjének tűnik, nem hívő, sőt igazi szkeptikus. A film a lovagnak és csatlósának képével indul, amint egy fa alatt, az egyik ág közelében alszanak. Amikor a közreműködők listájának vetítése véget ér, a vásznon megjelenik előttünk egy idézet a Jelenések könyvéből: „Akkor a Bárány feltörte a hetedik pecsétet, és csend támadt a mennyben mintegy fél órára." (Jel 8,1.)

Bergman úgy tekint erre a fél órára, mint rövid türelmi időre, amely az emberi lét értelme fölötti elmélkedésre szolgál. A film Bergman reflexiója. Röviddel ébredése után a lovag föltérdel, hogy elmondja imádságait. Néhány pillanattal később megjelenik előtte a Halál (Benet Ekerot), hogy elragadja. A lovag alkut köt a Halállal. Utalva rá, hogy hallomása szerint a Halál szeret sakkozni, azt ajánlja, játsszanak egy partit, s amíg a parti tart, maradhasson életben. A Halált láthatóan szórakoztatja az ajánlat, el is fogadja. A film további része a lovag hazafelé vezető útjának folytatására összpontosít: az emberekre és tapasztalatokra, amelyekkel találkozik, és amelyek vagy segítik őt abban, hogy alávesse magát az emberi sorsnak, vagy további kérdésekre sarkallják. Bár az egész film drámai módon tárja föl Isten, a halál, a művészet és a szeretet témáit, mégis kiemelnék egyetlen jelenetet, hogy bemutassam Bergman reflexióját egyenként ezekről a témakörökről, ezt követően pedig egy összefoglaló képet ajánlok arról, hogy mit mond a film a négy témakör egymáshoz fűződő viszonyáról.

Röviddel a Halállal kötött alkut követően a lovag fegyverhordozójával együtt megáll egy kis kápolnánál. A fegyverhordozó beszélgetni kezd az előcsarnokban egy művésszel, aki éppen egy freskót fest a falra. A lovag bemegy a kápolnába, és egy óriási feszület előtt imádkozik. Észrevéve egy gyóntatórácsot, s mögötte valakit, akit ő szerzetesnek gondol, a lovag odamegy, hogy meggyónjon. Gyónása közben észrevesszük, hogy akit ő szerzetesnek nézett, az valójában a Halál. A lovag és a Halál közti beszélgetés megvilágító jelentőségű Bergman nézeteit illetően. A lovag kérdezi, hogy Isten miért nem ragadható meg az érzékek számára, miért tűnik rejtőzködőnek, mi fog történni azokkal, akik akarnak ugyan hinni, de nem tudnak, és azokkal, akik se nem tudnak, se nem akarnak hinni. Kérdezi, hogy miért foglalkoztatja állandóan Isten, miért nem tud megszabadulni tőle. Bevallja, hogy tudást akar, nem hitet. Amikor a Halál azt sugallja, hogy talán nincs Isten, a lovag azt bizonygatja, hogy ez az életet képtelenné és borzalmassá tenné. (Bergman, 1960,111–112.)

Mindez tipikus Bergman munkásságának ebben a szakaszában. A hetedik pecsétet hamarosan követő filmjeiben úgy ábrázolja Istent, mint aki vagy távol van, vagy hallgat. Jóval később már azt állítja, hogy az Isten-kérdés végül megszűnt számára.

Amíg a lovag a gyónással van elfoglalva, a csatlós a festővel beszélget, aki a kápolna előcsarnokának falára a Halál táncát festi. Kérdezi őt a téma kiválasztásáról, és a két ember olyan gondolatokat fejteget, amelyek – úgy gondolom – Bergmannak a művész szerepéről alkotott nézeteit tárják fel előttünk. Amikor a csatlós azt mondja a festőnek, hogy egy ilyen festmény csak megrémíti az embereket, az elmereng azon, hogy egy művésznek miért is kellene mindig olyan képeket festenie, amelyek az embereket megelégedéssel töltik el. Megkérdezi, hogy miért ne lenne szabad a művészeknek alkalmanként megijeszteniük másokat. A csatlós erre azt mondja, hogy ha az emberek félnek, a papok karjaiba rohannak. Erre a festő azt feleli, hogy ez nem tartozik rá, és hogy ha a nép elégedetlen a munkájával, akkor majd fest nekik valami olyat, ami szórakoztatja őket. Beismeri, hogy a festés jelenti számára a megélhetést addig, amíg a pestis el nem viszi. (Bergman, 1960,49.)

A hetedik pecsétben van egy emlékezetesen szép jelenet, amely jól illusztrálja Bergmannak egy interjú során elhangzott gondolatát. Mikor az életről alkotott képe felől kérdezték, azt mondta: „Amikor csak kétségek vagy bizonytalanság közt vagyok, az egyszerű és tiszta szeretet víziójában keresek menedéket." (Cowie, 145–146.)

A jelenet egy domboldalon játszódik. A lovag éppen összetalálkozott Miával és kisfiával, Mikaellel. Fölteszi a kérdést Miának a hit értelméről. „A hit gyötrelem. Tudtad ezt? Olyan, mint szeretni valakit, aki ott van kint a sötétségben, de soha nem jelenik meg, bármilyen hangosan hívod is." (Bergman, 1960,137.)

A kérdés nem sokat jelent Miának. Majd a lovag megvallja, hogy Miának, az időközben megérkező Jofnak és gyermeküknek a jelenlétében a kérdései mintha szétfoszlanának. Amikor felajánlanak a lovagnak egy kis epret és tejet, ő felemeli a tálat az eperrel és a tejjel, olyan mozdulattal, amely a miséző pap kelyhet emelő mozdulatára emlékeztet, és azt mondja, emlékezni fog erre a pillanatra, a szürkületre, az eperre és a tejre, az arcukra. Elismeri, hogy ez az emlék elegendő jel lesz számára. (Bergman, 1960, 138.)

Bármelyik jelenet, amelyben a Halál megjelenik, alkalmas lehetne annak illusztrálására, hogy Bergman miként gondolkodik a halálról, de a film vége előtti jelenet talán a legerőteljesebb. A lovag és a csatlós hazaérkeztek. Velük van egy lakatos, Plog, a feleségével, valamint egy fiatal hölgy, akit a csatlós mentett meg a megerőszakoltatástól, és a lovag felesége. Jof, Mia és a gyermekük megszöktek. A Halál akkor érkezik, mikor a csoport éppen felolvasást hallgat a Szentírásból, a Jelenések könyvének abból a fejezetéből, amelyből Bergman a film címét vette. Mindegyik személy konfrontálódik a Halállal, aki azért jött, hogy elragadja őket. Amint a szereplők bemutatkoznak a Halálnak, bepillantást nyerünk Bergman irántuk táplált érzelmeibe. A lakatos kifejti, hogy ő és a felesége közönséges emberek, nem jobbak és nem rosszabbak másoknál. Mikor a csoport már közel áll ahhoz, hogy elragadja a Halál, a lovag folytatja az imádságot, a csatlós pedig provokálja a lovagot és Istent. A lovag imát, a csatlós pedig egy szarkasztikus gúnyimát mond, és ezek az imák két ellentétes képet hordoznak Istenről.

Ezek a megállapítások Bergmannak a halállal kapcsolatos vegyes érzelmeire utalnak karrierjének ebben az időszakában. Mi a célja vagy az értelme az emberi létnek a halál fényében?

A hetedik pecsétben Bergmannak a halál kikerülhetetlen tapasztalatára adott válasza a személyek közötti szeretet szépségére koncentrál. Jelentős, hogy az egyedüli karakterek, akiket megismerünk a film során, és akik túlélik a halált, Jof, Mia és a fiuk, Mikael. Az ő családjukban lévő szeretet az, ami inspirálja és vigasztalja a lovagot. A lovag az egész film folyamán küzd, hogy a halállal szemben valamiféle értelmet találjon. Nem lel mást, mint amit az e között a három szereplő között lévő emberi szeretettől remélhetünk. A lovagnak saját halála előtt lényeges tette, hogy feltartóztatja a Halált, hogy Jof, Mia és gyermekük megszökhessenek. Bergman megerősítette, hogy Jof, Mia és Mikael a Szentcsaládnak, Józsefnek, Máriának és Jézusnak szimbolikus megjelenítői: „Természetes, hogy ők József és Mária – ez ilyen egyszerű." (Björkman, 1973,116.) A filmben Jof, aki nemcsak színész, hanem bűvész is, még isteni hatalmat is tulajdonít Mikaelnek, amikor azt állítja, hogy az ő fia fogja bemutatni a lehetetlen trükköt: földobni egy labdát a levegőbe, és ott eltüntetni. (Bergman, 1960,106.) Peter Cowie szerint a természet törvényeinek ez a fölfüggesztése annak a jele, hogy a kis Mikael Jézusnak a filmbeli megtestesítője. (Cowie, 1966, 116.)

5. Más filmek: Az emberi kapcsolatok jelentősége

Vegyük szemügyre Bergmannak néhány más filmjét, hogy bemutassuk Istent, a halált, a művészetet és a szeretetet illető meglátásait. Amint korábban említettem, Bergman bármelyik filmjét fel lehetne használni arra, hogy ezeknek a témaköröknek bármelyikéről alkotott nézeteit szemléltessük. A filmek, amelyeket én választottam az egyes témákhoz, számomra különösen megvilágító erejűek ebből a szempontból. Isten útját Bergman filmjeiben úgy írhatnánk le, mint a transzcendenciától az immanenciához vezető utat. Bergman azt állítja, hogy bár valaha egészen lekötötték az Istenre vonatkozó kérdések, ezek a kérdések túlnyomó részben elcsendesedtek az Úrvacsora elkészítésével.

Amint a létezésem vallásos aspektusai kitörlődtek, az élet sokkal könnyebben élhetővé vált. Sartre említi, hogy művészként és szerzőként mennyire gátlásos volt valaha, mennyire szenvedett attól, hogy amit csinált, nem volt elég jó. Lassú intellektuális folyamat során jutott el a felismerésre, hogy az attól való félelmei, hogy semmi értékeset nem alkot, atavisztikus maradványai voltak a vallásos gondolatnak, miszerint létezik valami, amit Végső Jónak nevezhetünk, vagy hogy valami is tökéletes. Amikor föltárta ezt a titkos képzetet, ezt a relikviát, amikor átlátott rajta, és levágta magáról, akkor megszabadult művészi gátlásaitól is.

Én is valami nagyon hasonlón mentem keresztül. Amikor túl súlyos vallásos felépítményem összeomlott, én is elvesztettem az írói gátlásaimat. Mindenekelőtt azt a félelmemet, hogy nem tartok lépést az idővel. Az Úrvacsorában tisztára söpörtem a házamat. Azóta ezen a fronton a dolgok nyugodtak. (Björkman, 1973, 219.)

Lehetséges, hogy személyesen Bergman számára az Úrvacsora óta „ezen a fronton a dolgok nyugodtak", ám véleményem szerint a vallásos kérdésekbe és szimbólumokba való belemélyedés sosem hagyta el a filmjeit.

Az Istent legkevésbé homályosan igenlő Bergman-film a A szűz forrása (1960). Miután a fiatal lányt megerőszakolták és meggyilkolták, majd az apja brutálisan elpusztította a gyilkosait, az apa bűnbánatot tart. Csoda történik: a földből csodás módon víz fakad. Jelentősnek tartom, hogy az általam kutatott huszonöt év során ez az egyetlen film, amelynek forgatókönyvét nem Bergman írta.

A trilógia: a Tükör által homályosan (1961), az Úrvacsora (1963) és A csend (1963), megvilágító erejű Isten egyre növekvő hallgatásának, sőt nyilvánvaló távollétének nyomon követésekor Bergman világában. A Tükör által homályosanban négy szereplő: Dávid (Gunnar Björnstrand), az ő tizenéves fia, Minus (Lars Passgard), a lánya, Karin (Harriet Andersson) és Karin férje, Martin (Max von Sydow) egy szigeten él. Dávid, a sikeres író, senkihez sem tud szeretettel viszonyulni. Minus a tizenévesek szexuális érzéseivel küszködik, amelyeket képtelen megérteni. Karin súlyos beteg, az elmebaj peremén áll, és Martin, aki orvos, érzi, hogy iránta érzett szeretete sem gyógyítani, sem vigasztalni nem képes Karint. Van a filmben egy hátborzongató jelenet, amelyben Bergman megfesti a transzcendens Isten halálát Karin megőrülésén keresztül. Karin egyedül van a nyári házban. Úgy tűnik, egy hangot hall. Hogy Karin világának szétesését ábrázolja, Bergman olyan módon filmezi a szoba falait, hogy széttöredező vagy szétszakadozó papírnak tűnnek. Az egész részlet kissé rémítő. Amikor Dávid és Martin megjelenik, Karin elmondja a vízióját: az isten, akit látott, egy pók volt, és rámászott az ő testére, és megpróbált belé hatolni, de ő megakadályozta. Azt mondja, hogy ez az isten, miután nem tudta magát őbelé erőszakolni, fölmászott az arcára, és onnan a falra. Végül Karin kijelenti: „Láttam az Istent!" (Bergman, 1967, 58–59.)

Közvetlenül teljes összeomlása előtt Karin vérfertőző kapcsolatra csábítja el az öccsét. Ez jeleként szolgálhat annak a káosznak, ami Isten távollétében eluralkodik a személyek közötti kapcsolatokban.

A film végén Karint intézetbe szállítják. Minus, akit összezavar és lesújt Karin szenvedése, az apjától a reménynek valamiféle jelét kéri. Dávid kifejti azt, ami véleményem szerint Bergman Istenről alkotott nézetének tekinthető a trilógiának ebben az első darabjában: nevezetesen, hogy Isten szeretet. Azt mondja, hogy a szeretetnek minden fajtája a világon reményt ad neki. Bevallja: nem tudja, vajon a szeretet Isten létezésének a bizonyítéka, vagy pedig maga a szeretet az Isten, de ez nem nagy különbség. Azt állítja, hogy számára a szeretet jelenléte a világban a halálos ítélet elengedése. (Bergman, 1967, 60–61.)

Miután Dávid, befejezve a fejtegetéseit Istenről mint szeretetről, elindul a ház felé, Minus a kamera felé fordul, és azt mondja: „Papa beszélt velem!" (Bergman, 1967, 61. o.)

Az Úrvacsorában a lelkész, Tomas (Gunnar Björnstrand) meg van fertőzve az Istenbe vetett hitét érintő kételyekkel. A film svéd címe – amely kommunikálókat, áldozókat/úrvacsorához járulókat és közösségre lépőket is jelent – megragadja a film központi problémáját: képesek-e az emberek kommunikálni egymással egy olyan világban, amelyben Isten hallgat? A nyitó jelenet megadja az egész film alaphangját. A kételkedő Tomas úrvacsora-szolgálatot vezet. Egy maroknyi úrvacsorázó helyezkedik el szétszórva a templomban, teljesen elkülönült egyének benyomását keltve. Érezhetjük, hogy a pásztor nem kommunikál Istennel, és nincs közösség a hívek között.

Az Úrvacsora végén Tomas, a lelkész, esti áhítat vezetésére készül. A film cselekménye során megvallotta kétségeit egy embernek, Jonas Perssonnak (Max von Sydow), aki mély depresszióban szenved, és felesége sürgetéseire jött, hogy a lelkésszel beszéljen. Nem sokkal azután, hogy Tomas megvallotta neki saját kétségeit, Jonas öngyilkosságot követ el. Úgy tűnik, Tomas mint lelkész teljesen csődöt mondott. Az egyedüli, aki igazán szereti őt, a szeretője, Marta (Ingrid Thulin). Ő, egy hitetlen, az egyedüli résztvevő az esti áhítaton. Minthogy nincs gyülekezet, a sekrestyés és az orgonista érdeklődik, vajon Tomas megtartja-e az esti áhítatot. Korábban a film folyamán Marta elmondta Tomasnak, hogy bár hitetlen, imádkozott Istenhez valamiféle küldetésért és értelemért az életében. Keserű gúnnyal jegyzi meg, hogy az imája meghallgatásra talált: az a küldetése, hogy szeresse és emberivé tegye Tomast. Tomas a film végén úgy dönt, hogy megtartja az esti áhítatot. Habár az Istenbe vetett hite látszólag elhagyta, az esti szertartás azt látszik sugallni, hogy készül megnyitni magát Marta iránta érzett szeretete felé.

Isten tökéletes hiányát a trilógia harmadik filmje, A csend jeleníti meg. Két nővér, Anna (Gunnel Lindblom) és Ester (Ingrid Thulin) Anna fiával, Johannal (Jorgen Lindstrom) együtt utazik keresztül a képzeletbeli városon, Timolkán. Nem ismerik a városbeliek nyelvét. Ester haldoklik. Mialatt Timolkában tartózkodnak, két szót tanul meg: a kéz és az arc szavait. A film végén Anna elutazik a fiával, és a nővérét hátrahagyja meghalni Timolkában. Mielőtt Johan elmenne, a nagynénje egy levelet ír neki, amire azt mondja, hogy rendkívül fontos üzenet van benne. A vonaton Johan elolvassa a két szót tartalmazó levelet, és a film azzal végződik, ahogyan nagynénje üzenetén töpreng. Ester azzal, hogy a kéz és az arc szavait hagyja rá, az emberi érintés fontosságára hívja föl a figyelmét. Évekkel később Bergman majd készít egy filmet, amelynek a címe Az érintés (1971). A trilógiában Isten jelenlétének fokozatos szétfoszlása figyelhető meg, amely A csendben éri el a tetőpontját, de egyben egyre növekvő hangsúly kerül az emberi kommunikációra, különösen a személyek közötti szeretetre. Mindhárom film alcíme olyan interpretációt tartalmaz, amely kiemeli Isten megszűnő jelenlétét. A Tükör által homályosan alcíme „A megszerzett bizonyosság", az Úrvacsoráé „A megértett bizonyosság", A csendé pedig „Isten csendje – a negatív lenyomat".

A trilógia interpretációja, amely Isten távollétének egyre erősödő tapasztalatát hangsúlyozza, megalapozott és megvilágító erejű. De a trilógiának mint a személyek közötti szeretet ábrázolásának az elemzése szintén megvilágító erejű lehet. Bergman szerint: Tudja, mindegyik filmben megvan a kapcsolatnak, az emberi kommunikációnak a pillanata: a Tükör által homályosan végén a „Papa beszélt velem!" sora; a lelkész, amint az üres templomban a szertartást vezeti Marta számára az Úrvacsora végén; a kisfiú, amint Ester levelét olvassa a vonaton A csend végén. Mindegyik filmben egy apró – de a döntő – momentum. Ami a legfontosabb az életben: hogy az ember képes legyen megteremteni ezt a kapcsolatot egy másik emberi lénnyel. Másképp halott vagy, ahogyan ma olyan sokan halottak. De ha meg tudod tenni ezt az első lépést a kommunikáció, a megértés és a szeretet felé, akkor bármilyen nehéz legyen is a jövő – és ne legyenek illúzióink: a világban található minden szeretettel együtt is lehet pokolian nehéz az élet –, akkor meg vagy mentve. És ez az egyedüli, ami igazán számít, nem? (Bergman, 1964, 68.)

A háttérbe vonuló Isten lenyomata és a személyek közötti szeretetet ostromló problémák jelen maradtak Bergman filmjeiben az Úrvacsora után is, egészen a Fanny és Alexanderig (1982). Lehetetlennek tűnik számára, hogy elkerülje filmjeiben az Istenre vonatkozó kérdéseket. Még az Úrvacsora után is megjelenik a vallásos szimbolika. Most azonban a személyes szeretet megvalósulásának vagy kudarcának hangsúlyozásaképpen szolgál. Akár a templomi harangokat tekintjük a Szégyenben (1968) vagy Az érintésben (1971), akár a „feltámadás"-jeleneteket a Szemtől szemben (1976) során, vagy a Pieta szimbolikáját a Suttogások és sikolyokban (1973), Bergman érdeklődésének középpontjába elsősorban a személyek közötti szeretet tapasztalata került. De Bergman filmművészete sosem szabadította meg magát Istentől, még akkor sem, ha az ő jelenléte csak olyan, mint valakié, akit támadnak. A Fanny és Alexanderben van egy dialógus, amelyben a vehemencia, amivel Alexander elutasítja Istent, szemlélteti, mennyire el van foglalva Bergman Istennel. Alexander hangot hall, ami egyébként Áron hangja. Áron hangjára válaszul Alexander elmondja, hogy nagyon szkeptikus Isten létezését illetően, s hogy Isten valóban tehetne valamit annak érdekében, hogy bizonyítsa a valós voltát. (Bergman, 1982, 78–81.)

6. Személyek közötti szeretet

Bergman figyelmét a szeretet a küszöbön álló halállal szemben köti le, ahogy ez megfigyelhető az Erdei eperben (1963), A csendben (1963), a Szégyenben (1968), a Szemtől szemben című filmben (1976), az őszi szonátában (1978) és a Fanny és Alexanderban (1982). Az Istentől eredő megváltás helyébe az emberi szeretetet teszi mint az egyedül elérhető megváltást. Bergman számára a saját művészete lehetőség, amely által megmutathatja felebarátja iránti törődését és érdeklődését. Minthogy a vallásból nem fakadhat remény, néhányan a művészetet tekintik a leginkább lelki és megvilágosító emberi tevékenységnek. Úgy tűnik, Bergman a maga művészi hivatásával valamiféle szeretet-gyűlölet, „se vele, se nélküle" kapcsolatban van. Ezt a kapcsolatot, amelyet számos filmje is szemléltet – különösen a Persona (1966) és a Rítus (1969) –, világítja meg Bergman két kulcsfontosságú megállapítása. Pozitív előjellel szólva a művészetről mondja, hogy legszívesebben középkori művész lenne. Elmond egy régi történetet a chartres-i katedrálisról, amely porig égett, és amelyet aztán névtelen emberek – művészek, munkások, bohócok, papok és mások – ezrei építettek újjá. Ezeket az embereket senki sem ismeri. Bergman megvallja, hogy hitétől és kétségeitől függetlenül hiszi, hogy a művészet elvesztette teremtő hajtóerejét, amikor elválasztották az imádástól, és hogy most ugyan a művészet steril, de korábban a művészek munkája Isten dicsőségére szolgált. Megrendítő módon kijelenti, hogy ha megkérdeznék arról, mi a filmjeinek a célja, azt válaszolná, hogy olyanná szeretne válni, mint a katedrális művészei. (Bergman, 1960, XXI–XXII.)

Negatívan szólva a híres „Kígyóbőr"-beszédében azt mondja a művészetről, hogy az elvesztette a jelentőségét, és nem képes a valóságot illetően végső megállapításokat tenni:

Új mutációk és kombinációk keletkeznek és pusztulnak; kívülről nézve a mozgás szinte feszült élettel van tele – a művészek hatalmas igyekezetével, hogy önmaguknak és egy egyre zavarodottabb közönségnek kivetítsék egy olyan világ képeit, amely többé nem kérdezi tőlük, hogy mit gondolnak vagy mit hisznek. Néhány védett területen a művészeket büntetik, a művészetet veszélyesnek tekintik, és nyomasztónak vagy irányítónak értékelik. Mindent összevéve azonban a művészet szabad, szégyentelen, felelőtlen, és amint mondottam, a mozgása intenzív, szinte lázas; nekem úgy tűnik, hogy egy hangyákkal teli kígyóbőrre hasonlít. A kígyó maga már régen döglött, belülről szét van rágva, meg van fosztva a mérgétől – de a bőr mozog, tele van nyüzsgő élettel.

Ha most úgy nézem, hogy magam is ezeknek a hangyáknak az egyikévé váltam, akkor meg kell kérdeznem magamtól, hogy van-e bármi értelme folytatni a tevékenységet. A válasz igen... Az ok a kíváncsiság. Valamiféle elszabadult, sosem elégedett, mindig megújuló, elviselhetetlen kíváncsiság, amely hajt előre, sosem hagy nyugodni, és teljesen helyettesíti a korábbi éhségemet a barátság után. (Bergman, 1976, 13.)

Miután megjegyzi, hogy egy irányíthatatlan kíváncsiság ragadta el, Bergman azt állítja, hogy a filmjeinek nincs jelentősége, eltekintve attól, hogy érdekesnek találta az elkészítésüket. Így folytatja:

Ez, és csak ez az én igazságom. Nem kérdezem, hogy lehet-e igaz bárki más számára, és mint örökkévalóságot jelentő vigasz természetesen elég kevés is. De mint az elkövetkező néhány év művészi tevékenységének alapja teljesen elegendő, legalábbis nekem.

Hogy valaki a saját kedvéért legyen művész, az nem mindig elfogadható. De van egy rendkívüli előnye: a művész ugyanazon a talapzaton áll, mint minden más teremtmény, aki szintén egyedül önmagáért létezik. Együttvéve valószínűleg egy meglehetősen nagy testvériség vagyunk, amely ekképpen, egy önző barátságban létezik a meleg és piszkos földön, egy hideg és üres ég alatt. (Bergman, 1972,56.)

Most, hogy a hit kora lejárt, a művészetnek nincs sok jelentősége. A művész nem alkothat igazán jelentős művet egy olyan világban, amelynek nincs igazi, végső jelentősége. Folytatja ugyan az alkotást, de tudnia kell, hogy a művészi tevékenységnek sincs igazi, végső jelentősége. A művészi alkotások létrehozatala Bergman számára a kommunikáció útja. Amint magáról mondja:

Óriási szükségem van rá, hogy hassak más emberekre, hogy megérintsek másokat mind testileg, mind szellemileg, hogy kommunikáljak velük. A filmek természetesen fantasztikus média [sic] a másik ember megérintésére, elérésére, akár hogy felzaklassuk őket, akár hogy boldoggá tegyük, akár hogy elszomorítsuk, akár hogy elgondolkoztassuk. (Livingston, 1982, 243.)

A személyek közötti kommunikáció az egyedüli, ami megmaradt nekünk egy olyan világban, amelyet Isten elhagyott. A szeretet az egyetlen megváltásunk. Ingmar Bergman számára a személyek közötti szeretet az a pont, amiben a legközelebb jutunk a végső valósághoz és jelentéshez.

Irodalom

Bergman, Ingmar: Színről színre. Forgatókönyvek. Budapest, Európa Könyvek, 1979.

Bergman, 1960. Four Screenplays. Translated by Lars Melstrom and Dávid Kusnei. New York: Simon and Schuster.

– 1964. 'Playboy Interview: Ingmar Bergman,' Playboy Magazin, II June No. 6, 61-68.

– 1967. A Film Trilogy. Translated from the Swedish by Paul Britten Austin. London: Calder and Boyors. (Magyarul a jelzett kötetben.)

– 1976. Persona and Shame: The Screenplays of Ingmar Bergman. Translated by Keith Bradfield. New York: Marion Boyars. (Persona magyarul is a jelzett kötetben.)

– 1982. Fanny and Alexander. Translated from the Swedish by Alan Blair. New York: Pantheon Books.

– 1988. The Magic Lantern: An Autobiography. Translated by Joan Tate. London: H. Hamilton.

Björkman, Stig. Torsten Manns and Jonas Sima. 1973. Bergman on Bergman. Interviews with Ingmar Bergman. Translated from the Swedish by Paul Britten Austin. New York: Simon and Schuster.

–  Cowie Peter. 1982. Ingmar Bergman: A Critical Biography. New York: Charles Scribner's Sons.

– 1966. Swedish Cinema. New York: A. S. Barnes & Co. Inc.

Gado, Frank. 1986. The Passion of Ingmar Bergman. Durham: Duke University Press.

Lauder, Robert E. 1989. Cod, Death, Art, & Love; The Philosophical Vision of Ingmar Bergman. New York and New Jersey: The Paulist Press.

– 1990. 'Creative intuition in American Film: Maritain at the Movies'. From Twilight to Dawn: The Cultural Vision of Jacques Maritain. Edited by Peter A. Redpath. South Bend, IN: Notre Dame Press, pp. 133-141.

Livingston, Paisley. 1982. Ingmar Bergman and the Rituals of Art. Ithaca: Cornell University Press.

Maritain, Jacques. 1962. Art and Scholasticism and the Frontiers of Poetry. Translated by Joseph W. Evans. New York: Charles Scribner's Sons.

– 1955. Creative Intuition in Art and Poetry. New York: Meridian Books.

JEGYZET A SZÁRSZÓI TÁBORRÓL

Az 1943-as tábor 50. évfordulóján a magyar szellemi és politikai közélet másfélezer képviselője a „szárszói nyilatkozatban" kijelentette:

„A tanácskozás résztvevői – nézeteik sokfélesége mellett is – a nemzeti összefogás megteremtésére törekedtek. Egyetértettünk abban, hogy történelmi, erkölcsi és politikai felelősséget kell vállalni a magyarság megmaradásáért, életerejének növeléséért és jövőjének biztosításáért, őrizni, ápolni és gyarapítani kell a nemzeti kultúra tárgyi és szellemi értékeit, biztosítani kell a nemzet és az ország szuverenitását, érdekeinek érvényesülését, meg kell őrizni az alkotmányos állam kereteit, és folyamatosan, határozottan fejleszteni kell a demokrácia és a jogállam intézményrendszerét. [. . .] A résztvevők leszögezik: pártérdekek, politikai csoportok hatalmi érdekei ne emelkedhessenek a nemzeti érdekek fölé."

Anélkül, hogy teljesen egyetértenénk a tanácskozáson elhangzott valamennyi aktuálpolitikai megnyilatkozással, csak helyeselhetjük a nemzeti összefogásra való törekvés stratégiáját.

Szabó Ferenc

KASSÁK – KLASSZIKUS VAGY MODERN?

(Olvasónapló)

Vas István halálának első évfordulója alkalmából rövid megemlékezését írtam a költő 1938-as megkeresztelkedéséről és Kassákné lányával, Étivel kötött egyházi házasságáról a „Saskeselyű" (Miért vijjog a saskeselyű? II, 125–161) önéletrajzi vallomásai alapján, jelezve, hogy Kassákné, Simon Jolán ösztönzése is szerepet játszott e döntő lépésben. 1993. febr. 15-én levelet és könyvet kaptam a Kassák Múzeum igazgatójától, Csaplár Ferenctől: „A Kassák Múzeum nevében szeretném megköszönni, hogy az Új Ember január 17-i számában Vas Istvánról szólva megemlékezett Kassák Lajos feleségéről, Simon Jolánról is, mégpedig a szimpátia hangján. Mellékelten küldöm ajándékként legutóbb megjelent kiadványunkat. Ha belelapoz, bizonyára talál benne érdekes részleteket, s talán egy eddig ismeretlen Kassák arcképe is földereng..."

Mindjárt belelapoztam a könyvbe (Kassák Lajos, Érsekújvár, Kassák Múzeum, Budapest 1992, összeállította és gondozta: Csaplár Ferenc) – majd nagy gyönyörűséggel olvastam a költő szülővárosára és gyermekkorára vonatkozó prózarészleteket, verseket. Csakugyan szokatlan Kassák-arckép tárul itt elénk: nem az avantgarde-ot képviselő Kassák, akiről annyi vita folyt még a költő életében (80 évesen halt meg 1967-ben), hanem a klasszikusan szimbolikus (egy kicsikét szürrealista és expresszionista) költő szól. Meleg humánum és – nekem úgy tűnik – mély vallásosság árad pl. az Anyám címére c, 1936-ban írt visszaemlékezések itt közölt részleteiből. Az édesanya, a „Mutterka", az érsekújvári mosónő és a lakatosinas mély, de nem „vizenyősen" ellágyuló szeretetéről tanúskodnak e lapok. A Tizennegyedik levélben arról ír, hogy nagypénteken Bach János-passióját hallgatva a názáreti Jézusra, a szegény názáreti ács fiára gondol, az Igazságra, akit keresztre feszítettek. „Úgy érzem, ha Jézusról beszélünk, nem hallgathatunk az igazságról. És hiába is akarnék hallgatni, kifakad belőlem a vers, ahogyan a zengő forrás előtör a földből:

Vannak, akik azt hiszik, meghaltál
a keresztfán. Oh, örökéletű testvér
én naponta találkozom veled és szót váltunk,
amint kékvászon kötényedből magot vetsz
az őszi határban, vagy lótsz-futsz a nagyvárosok utcáin
és másutt ugyanebben az időben
a názáreti ácsok mesterségét folytatod
mérőzsinórral és villanó baltával a kezedben.
Vannak, akik azt hiszik, sebeiddel elszálltál
e földről. Oh, Jézus, én a mi örök összetartozásunkról beszélek
s ahogyan a hold árnyékot vet elém
látom, hogy Te is itt ballagsz velem az éjszakában
éppen olyan szegény és elhagyatott vagy, mint én
vérzik a szíved, kezeid és lábaid is véresek.
Oh, Jézus, a jóság tükre és az igazságtalanok áldozata!
A szelíd ökör és az igénytelen szamár virrasztott
születésed óráján s mégis Te voltál az, aki ledöntötted
a bálványt és korbáccsal léptél a templomba.
Sírba fektettek és visszajöttél hozzánk
keresztre feszített ember,
sugárzó csillagkoszorú
a szegények feje fölött."

Prózában folytatja, leírva a két háború közötti világhelyzetet: „Mutterkám, a szegénység és a gazdagság őrülete tépi az emberek idegeit, a templomok hajóit az elsüllyedés veszedelme fenyegeti a viharban, a boldogság országának még első köveit sem rakták le az építők, az anyák kiapadt mellén síró gyermekek vergődnek, és az egész világ háborúra készül az egész világ ellen. Ki gondol most az igazságra, mikor mindenki a szomszédja elpusztítására gondol.. ." Így szemlélődik Kassák 1936-ban, élete delelőjén. Minden pesszimizmusra hangolja, de a kegyelmi pillanatban mégis – ő is – reménykedik, és a „csoda beteljesülését" várja.

„Röpülj fel, lélek. Telj meg szívem bizalommal. – Óh, Mutterkám, magára gondolok ebben a libegő csendben, ebben a néma zengésben, és mai testemet, lelkemet elveszítve, mint derűs tekintetű, ártatlan gyermek szülővárosom szélén, a házunk kapujában állok egyedül. Tél van, a táj dermedten fehér körülöttem, érzem, hogy könnyen rémület szállhat a szívemre, de nem félek. . ." Majd folytatódik a csodás látomás, harangzúgás közepette leszáll a városra a karácsonyi béke – a beteljesedés megálmodott pillanata ez, ami, sajnos, csak a végső időkben történhet meg. Addig Jézushoz esedezünk:

„Oh, Jézus, Isten báránya,
ki elveszed a világ bűneit,
könyörögj érettünk!

Valahol az emlékek és álmok vizein túl, ahol ezekben a pillanatokban élek, bennem is megcsendülnek a hangok ösztönösen és anélkül, hogy a szavak értelmét csak pillanatra is fölfognám." (Érsekújvár, 29–31)

Ez is Kassák tehát, kevésbé „modern", mint bizonyos antológiák mutatni szokták. Ugyanilyen misztikus és mélyen vallásos az 1940-es karácsonyi elmélkedés, „A misztérium születése" (uo. 37–38). A gyermekkori karácsonyok emléke éled fel, és az emlékezéssel a hit és a reménység is; Így éli meg az ötven évvel korábbi misztériumot: „Titkos remegésekkel volt tele akkor a szívem, s ezek a titkok mintha lassan megvilágosodtak volna, egy fényforrás nyílt meg az oltár előtt, s íme ott feküdt a kis Jézus jászolbölcsőjében, és fekete ruhás legények, kiknek ezüstgombok ragyogtak a kabátjukon, égő fáklyákkal álltak körülötte. S a zengő dalok, mintha szárnyra emeltek volna ekkor, mintha elhagytam volna egyszerű földi létemet, láttam a fehér és csillogó tollú angyalokat a jászol felett lebegni, s ahogy az anyámtól hallottam a legendát, ott láttam a nagy fülű szürke szamarat is, nagy hegyes szarvaival, jóságos szemeivel a fehér ökröt, amint lehajtott fejjel álldogáltak, mintha csöndesen, magukba fordultan éppen töprengenének valami felett. Olyan csodálatosan szép és kifürkészhetetlen volt körülöttem minden, hogy az álom és a valóság összemosódott előttem, s amikor hazafelé lépegettünk a hómezőben, láttam a kiválasztott csillagot, amely vezérel bennünket. .."

Kassák Egy ember élete c. könyvében elmesélte hányatott életét; szinte mindig vándor volt a földön: Érsekújvár, Budapest, Bécs, Berlin, Párizs, Budapest. . . Mindenféle izmussal kísérletezett. Nem kettő, több arca volt. Avantgarde-os és klasszikus író-költő egyszerre.

Nemes Nagy Ágnes már 1947-ben, a Hatvan év összes versei-t ismertetve rátapintott Kassák „klasszicizmusára". (Köznevelés 1947, 222):

„Kassák Lajos hatvan esztendeje (ugyanis) arra emlékeztet bennünket, hogy a Nyugat-nemzedék kortársa ő, Ady, Babits, Kosztolányi évjáratához tartozik, ahhoz az írói sorhoz, amely a mi nemzedékünk számára már visszavonhatatlanul klasszikusnak számít. Így jövünk rá, hogy klasszikussal élünk egy korban. Talán meghökkentő az »izmusok atyját« klasszikusnak nevezni, pedig az: ő a klasszikus forradalom (. . .) ma már méreteiben is hatalmas munkássága olyan csúcsa a magyar költészetnek, melyre csak felfelé fordított nyakkal tekinthetünk, mint útjelző obeliszkre. (...) Ady önálló, utánozhatatlan szimbólumrendszert teremtett, Babits bonyolult értelem vonásait véste a magyar költészet arcára, Kassák pedig egy nagyméretűen egységes formába egy mindmáig egységes magatartást öntött belé maradandóan."

A szöveget idézi és magyarázza: Ferenczi László, Én Kassák Lajos vagyok, Kozmosz könyvek, 1987, 196–197. Ferenczi László e könyvében összegyűjtötte és kommentálta a kassáki műre vonatkozó véleményeket, kritikákat, egymástól gyakran lényegesen eltérő vagy egymásnak ellentmondó értékeléseket. Kevés írónk-költőnk váltott ki oly sok és szenvedélyes vitát, mint éppen Kassák Lajos. Nemigen tudták sehova se besorolni a magyar művészet és irodalom szakemberei; főleg nem a kommunista értékkategóriák keretében, éspedig azért nem, mivel sohasem a teljes kassáki művet tartották szem előtt. Erre Rónay György világosan rámutatott, amikor a „Kassák-problémát'' boncolva 1971-ben igyekezett hű képet rajzolni Kassákról alkotásai és vallomásai tükrében. (Kassák Lajos, Szépirodalmi, Bp. 1971.) De hát így volt a helyzet más neves írókkal, költőkkel: Márai és Krúdy, Németh László és Kodolányi, vagy – hogy korábbi nagyjainkat említsem – Pázmány, Zrínyi vagy Faludi Ferenc életművét is csak most kezdjük ismét „újraértékelni", hitelesen bemutatni, hiszen a Rákosi- és a Kádár-korszakban, a Révai vagy Lukács György által megszabott ideológiai mércék szerint erre nem volt lehetőség. Újra kell írni a történelem- és irodalomtörténet-könyveket.

Kassák Párizsban a húszas évek derekán megismerkedik a „modernekkel", Cendrars és Apollinaire verseivel, a kubizmussal, az egész modern művészettel, Picasso, H. Rousseau képeivel. „Éreztem, hogy percek alatt más emberré lettem, következésképpen hinni kezdtem a magam zöldülő kis tehetségében is. Ezekben a napokban született meg az első »szabad versem«, s később a Renaissance című folyóiratban jelent meg. (...) Egy út végére értem, s egy kapu kinyílt előttem." Rónay György, aki e vallomását idézi (i. m. 63), hozzáfűzi: „Végül is ezek voltak az ő »egyetemi évei«. Autodidakta volt: őt nem vezette, mint a polgári művészeket, »nyakba kötött rózsaszínű szalagon az iskolakönyveken és magyarázó leckéken át első művészi próbálkozásaihoz«. Csavargónak állt, de nem züllött végérvényesen léhűtővé: »öntörvényei« ebből a minden eddiginél veszedelmesebb hínárból is kihajtották."

Rónay György Kassák-könyve bevezetőjében ír azokról a kísérletekről, amelyek igyekeznek Kassákot elhelyezni a magyar költészetben (Lengyel Balázs, Vas István, Gyergyai Albert, Bori Imre)... Ez utóbbi szerint Kassák »nemcsak a magyar versízlés megújítója«, hanem »a modern magyar líra története Kassák Lajos fellépésével kezdődik«. Rónay ezt így túlzásnak tartja, ez nem is igazolható, többek között azért sem, mivel a „modern" minősítés is tisztázatlan.

Csakugyan, sokfajta meghatározást próbáltak adni a modernnek szellemtörténészek; ma is, amikor a posztmodern divatjával állunk szemben, többféleképpen igyekeznek körülírni a modernséget. Talán nem mindenki előtt ismert, hogy a „modern" kifejezés a múlt század derekán (1850–60 táján) jelent meg Franciaországban, éspedig két költő, Théophile Gautier és Charles Baudelaire tolla alatt. Kezdetben tehát nem tudományos-filozófiai megjelölés volt, hanem egy bizonyos életérzést fejezett ki, valami új borzongást, amint ez világos Baudelaire Az Utazás c. költeményéből; ennek két záró sora így hangzik:

Az örvény alá – a Pokolba? Égbe? mindegy!
Ismeretlen legyen, hol várva vár az új! 

Somlyó György fordításában idéztem a költeményt, aki így magyarázza a modern költészetet (Modernnek lenni mindenestül, 18–19): „a modern költészet »eszmélete« – legáltalánosabb jelentésben – az isten nélkül maradottságra való ráeszmélés, ennek egész drámaiságában..." Ez ma már a modernség megjelölésének egyik elfogadott szempontja (ha nem is annyira az irodalomban, mint általában a szellemtörténetben). Gyakran Nietzsche metaforájára hivatkoznak: „Isten meghalt" – meghalt az emberek tudatában; vagy Buber hasonlatával: valami az élő Isten és az ember szeme közé került, és így „napfogyatkozás" állt be, hiszen az élő Isten nem halhat meg, legfeljebb csak az emberek tudatában, lelkiismeretében. Kétségtelen, hogy pl. a szürrealizmusban is jelen volt valami metafizikai lázadás, sőt fekete mágia. „A teremtés ajtaján kopogtattak", ahogy M. Nadeau kiáltványa hangoztatta: összezúzták Isten teremtését, hogy maguk teremtsenek új világot. De az Isten halálával az ember is halott; ezt mutatja a modern emberarcú barbárság. Ha az isteni Nap eltűnik, a visszfény, az istenarcú ember is elenyészik. Jól látta ezt Gabriel Marcel, aki A problematikus emberben – mintegy Széttört világ c. drámáját kommentálva – éppen a nietzschei metaforára utalva, metafizikai természetű „elüszkösödési folyamatról" beszél: „Ha az utolsó két évszázad történelmi és szociológiai fejlődését tekintjük, nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy az ember elveszítette isteni támpontját: ma már nem méri magát Istenhez, nem tekinti magát az ő teremtményének és képmásának. Annak a ténynek a magyarázatát, hogy az ember megoldhatatlan kérdés lett önmaga számára, vajon nem az Isten halála adja-e, az »Isten halála« pontosan abban az értelemben véve a szavakat, ahogy Nietzsche használta azokat. . ." (L'homme problématique, 1955, 26.)

Ugyanakkor az is igaz, hogy a XX. század első felében, éppen Franciaországban, tanúi lehettünk számtalan nagy, modern író megtérésének, Claudeltől kezdve Jouve-on keresztül Emmanuelig, nem is szólva a Bergson nyomán haladó filozófusokról. A megtérések „tornádója" még Adyt is megérintette Párizsban. Idézhetjük Kassák egyik fiatalkori „modern" mesterét, Apollinaire-t is, aki meghökkentő módon éppen a „modernizmust" elítélő X. Piust nevezi a legmodernebbnek, így kezdődik az Égöv, Radnóti fordításában:

„Végül is unod e régi világot csupa rom
Ó pásztorlány Eiffel torony a hidak nyája béget a hajnalon
Görög és római ókorban éltél és ebből elég ma néked
A gépkocsik is ódonok zörögve futnak itt elébed
Csupán a vallás az marad csak máig új s el nem avul soha
S oly egyszerű akár a repülők terén a gépek csarnoka.
Európában csak te nem vagy antik ó kereszténység s hiába
A legmodernebb európai te vagy X. Pius pápa..."

Ki hát a „modern"? A leggyakrabban a „racionalitás" fogalmát alkalmazzák a modernség jelölésére. A Ratio-Ész, amelyet a francia forradalom istenített, fokozatosan elvált a hittől, a szekularizálódás a teljes szekularizmushoz vezetett. Marx, az abszolút ateista kimondta: „Az ember számára az ember a legfőbb lény"; Nietzsche, a másik képromboló és „gyanúsító" szintén kiadta a jelszót: „Semmi más, csak a Föld!'' – Isten meghalt, nem kell a mennyben keresnünk a paradicsomot. Ugyanakkor az is tény, hogy a századfordulón elindul a pozitivizmus és materializmus ellenhatásaként – többek között Bergson filozófiája nyomán, aki 1932-ben, a „Két Forrás"-ban eljut a keresztény misztika csúcsára és a katolicizmus küszöbére – az a szellemi, spirituális megújulás, amelynek számos nagy francia és más nemzetiségű író és gondolkodó képviselője lesz. Hívő emberek, és mégis modernek. Így tehát nem azonosíthatjuk egyszerűen a szekularizmust és a modernséget. Az életfilozófia, az egzisztencializmus, a misztika és az okkult jelenségek (napjainkban is pl. a keleti vallásosság) iránti érdeklődés mind-mind azt jelzi, hogy az ember alapvetően vallásos lény, Istenhez rendelt teremtmény: „Fecisti nos ad Te..."- „Magadhoz, magadnak teremtettél minket...", sóhajtja Ágoston a Vallomások elején.

Volt a magyar irodalomtörténet-írásban is olyan marxista irányzat, amely Adynál vagy más költőknél „dekadenciát" látott ott, ahol istenes versek születtek. Ez a torzító, szemellenzős értékelés ma már megszűnt. De bizonyos értelmiségi rétegnél annyi kárt okozott, annyira félreinformált, hogy nehéz lesz helyrebillenteni a hamis szemléletet, kellő tárgyilagossággal írni, pl. Kassák életművéről is. Rónay György megkezdte ezt az újraértékelést, az egész művet figyelembe véve. Reméljük, követőkre talál. Az olyan füzetek, amilyen a Csaplár Ferenc Kassák-válogatása (Érsekújvár), segítik a teljesebb látást. Főleg a szülőföld és a szülőanya mély – egy életre szóló – hatását illusztrálja ez a szép válogatás. Nemcsak az ötvenéves költő, de az öreg Kassák is vissza-visszatér a gyermekévekhez, visszatér a termékenyítő csendhez. Rónay megállapította (271. old.), hogy Kassák kései költészetében a tárgyiasság mellett, vele egybefonódva, jelen van bizonyos spontán érzelmesség. A költő egyszerűen „hazamegy s ír valami szívhez szólót születésről és halálról". A Bevezető sorok egy könyvhöz második darabja mondja:

„Bennem
a szigorú konok emberben
(ahogyan jellemezni szoktak)
 egy érzékeny kisfiú él..."

Két hónappal halála előtt diktált egy levelet szülővárosába, amikor megtudta, hogy Érsekújvár díszpolgárává avatják: „Nem vagyok túl érzelgős természet, de mondhatom, mélyen meghatott, hogy 80 éves koromban sem feledkeztek meg rólam, és rokonszenvüket tiszteletadással fejezik ki irányomban. Én is egy hosszú életen át hű fia maradtam szülővárosomnak, és sosem felejtettem el, hogy ott ringatták bölcsőmet, ott voltak tanítóim és játszópajtásaim. Egész irodalmamban észlelhetők gyermekkori emlékeim felvillanásai, az ottani emberek arcát mintáztam meg, az ő sorsukat példáztam, és az őket körülvevő tájat festettem. . ." (Érsekújvár, 59. old.)

Czigány Zoltán

ÁBEL HAZATÉRÉSE

Mintha Édes Néném ült volna a Zsiguliban! Ez egyszer bólintottam az időre: igen, megérkeztünk. Ez az a történet, amit olvastam. Ágnes néni volt mellettem, Tamási Áron húga. A farkaslaki utcákon bukdácsoló lengéscsillapítók a szülői ház felé ringattak, ahol gyermekek voltak, s mely utoljára Gáspáré lett, és mostan múzeum. A hátsó ülésen Ágnes néni szobájából való öreg képek keretei kocogtak. Tamási kisebbik húgát, Erzsi nénit és férjét, Sipos Feri bácsit, a náluk elköltött szalonna és pálinka után, feleségem és barátom kísérték a házhoz. Az udvarra állított padon, az októberi nap fényében ültek. Szavaikkal mintha öreg tárgyakat fogtunk volna kezünkbe, s beszédük összehajló hangjait hallgatva, mintha régi öltözetek kifényesedett sarkain futott volna figyelmünk. Az és helyett sok s-t mondanak az előbb való szó végéhez csapva, szünetet csak utána tartva, így: puliszkát s kenyeret. A jó jestét! – a román esti, este segédigék kimondott fertőzése lehet. Ágnes néni hadart, Erzsi néni néha feddően nézett nénjére. Feri bácsi éneke a sorok végén, félhangok között közelített az utolsó, fríg befejezéshez. Kedvvel járó tekintete vigyázóvá tompult, ha hallgatott. Ágnes néni többször a tenyerébe törölte arcát. A völgyület túlfeléről harangszó havazta be Farkaslakát. A falu terének medrében csordogált át az idő, az itteniek életében. Örökösen is, egyszerien is, mint a Nyikó. Ami nekik Farkaslaka, nekünk csak Magyarország. Itt érti meg az ember, hogy a szülőföldjének tartott terület hossza: közelsége is.

Az elnyomatásban megteremtett otthoniasság nem Tamási írói helytállása volt, hanem olyasmi, amit úgy tanult meg falujában, mint beszélni.

Az otthon: magyar tartomány Romániában. Föld: kapaszkodni a szétszórattatás szelében. Ház: Ábelnek hazatérni.

Néhány évvel később Tamási sírjánál láttam ismét Ágnes nénit. Kezével kotorta össze a vaskos avart, átkarolta, magához szorította, mintha kicsi buba lett volna a karján, ellépegetett vele a leterített, kopott takaróig, ráborította, fordult vissza a sírhoz, meghajolva megint gereblyézte kezével a leveleket, s mikor már Áron sírjánál magasabb hantot rakott a takarón, összefogta sarkait, és vállára vette. Messzebbről úgy látszott, mintha maga is levél lenne a cserefákról.

Azután magára maradt a faragott tornácos, kékre meszelt ház, melybe Tamási Áron hazajárt, s melynek vendége volt Németh László, Illyés Gyula, Tompa László, Sütő András és sokan még. Farkaslakán ez a ház volt Tamási műveinek szülőháza.

Ami pusztulni nem tud, az újjászületik: de mind megváltozik Ágnes néni nélkül, ami vele volt. Nemcsak háza maradt magára, s benne a százéves tárgyak, s Áronról a képek a falon, de magukra maradtak a földutak is, melyek gödreiben estére meggyűlt az árnyék, a Kalóz utca, a Nagy utca, a Sáros utca, s amerre járt, magára maradt a megcsöndesült Nyikó, a Gordomnak mondott Gordon, a Fancsali és Tamási rokonság, s a gyermekkor kertjében a kasza, amit talán édesapjuk, Tamási Dénes akasztott a fára, mely benőtte; végleg magára maradt Áron könyveiben Ágnes irodalmi léte, magukra maradtak fehér és fekete kendői, magára maradt Áron kehelyvirágban végződő kopjafája, melynek jelentése az is, hogy nem őneki készítette a vargyasi fafaragó, s magára maradt Gáspár gyűrűje s Erzsi néni a testvérek közül, és Ágnes néni nélkül magukra maradtak a cserefák is, zöldellni látott lombjukhoz már nem érhet keze: nem hordja el a sírról.

Eleinte nem is tudtuk megfogalmazni, miért, de nem véletlenül jártunk kamaszkorunktól kezdve kabát alá dugott kamerával a Székelyföldre. Isteni kegyelemnek éreztük, mikor Tamási Áron nyelvét hallgattuk húgaitól, mikor napkeltével magas hó ült a Hargitán, és Ivóban a tüdőnket átmosó tiszta levegővel lelkünk és nyelvünk is tisztult valamelyest a civilizáció oldószereitől. Otthon egyre sokasodtak az erdélyi írók könyvei köröttünk, s lélekben odaültünk Sütő András és Deák Dénes bácsi mellé a padra, ahol a szenvedésnek erkölcsi ragyogása volt, nemcsak szégyentelenül viselt bűnei. Lassan úgy éreztük, mi vagyunk távol Farkaslakától és Sikaszótól.

Láttuk, miféle erők állnak az erdélyi írók mögött! A magyarországinál még mindég kevésbé elrombolt, de sokkal különb táj és állatvilág, még mindég őrzött életformák, még mindég kimondott szavak és hangok. Források és bástyák! És az elnyomatással szembeforduló mondatok erkölcsi ólmozottsága!

Szétnézünk az anyaországban: nekünk mi jutott? Szülőföldnek Budapest, példaképnek hamis rockénekesek, belső igény helyett fertőző kisszerűség. Civilizációval megvert emberek, elsekélyesedett beszéd, bezárkózott lélek, üzleti szellem, kiröhögött tisztesség. Rejtőzködés a szemérmetlenség mögé.

Ma Erdélyben lelhető meg a tájban, nyelvben, erkölcsben erősebben megőrzött magyarság. Világos, hogy a civilizáció lángja lassan a Székelyföldre is elviszi majd a kényelem joggal várt melegét, s közben óhatatlanul fölégeti a hagyományok javát. De a hetven éves szorongattatásban edzett lélek ereje nemzedékeken át legyűrhetetlen marad.

Dékány Endre

MAGYARORSZÁG 1100 ÉVE – EURÓPA!

A Keresztény Értelmiségek Szövetségének előadássorozata a keresztény magyar társadalmi és nemzettudat újjászületéséért 1993–1996

Az eljövendő évek, évtizedek, nemzedékek sorsa függ attól, hogy újjá tud-e születni a fásult közönyből, kiábrándultságból és bénaságból a magyar társadalom. Föl kell emelni a sötét mélységekből Európa színképéhez tartozó nemzeti múltunk, értékeink tudatát, megbecsülését, ismeretét. Újra föl kell értékelnünk évezreden túli, keresztény alapokra épült kultúránkat, a hitet, amely megtartott bennünket. Tudatossá kell tennünk hivatásunkat, amelyet megéltünk történelmünk európai szakaszában, s amely most is méltán vár reánk. Hiszen „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók"!

Tudomásul kell vennie mindenkinek, aki e hazában él, de egész Európának, Keletnek és Nyugatnak is, hogy 1100 éve nem voltunk, nem vagyunk, s ezután sem leszünk Európa küszöbe előtt kántáló új jövevények, kiszolgáltatott koldusok. S ha megismerjük magunkat, értékeinket, valós lehetőségeinket, ezekhez méltóan élünk s dolgozunk, senki nem szoríthat bennünket Európa senkiföldjére.

Mi – őseink – 1100 éve egyenrangú közösségként érkeztünk arra a területre, amelyet történelmi Magyarországnak nevezünk. Volt hitünk, voltak nemes értékeink, s volt államalkotó erőnk. Olyan erő, amelynek védelme alatt, áldásaiban s küzdelmeiben részesen békén és egyenrangúan élhettek idegenek, találtak menedéket üldözöttek.

Ilyen szellemben, a történelmi tényeket fényes ívben összefogva, a tanúbizonyságokat a kezdetektől a legújabb korig szervesen a nagyszámú, lelkes és hálás közönség elé tárva indította el ezt a nagyra hivatott előadás-sorozatot Nemeskürty István tanár úr. A KÉSZ XI. Előpatak u. 35. sz. alatti központjában (Adalbertinum) érezni lehetett, hogy elkezdődött valami, fölvillant a fény, amely segít rátalálni önmagunkra és a követendő útra, új életünkre.

A következő időszakban, a magyar honfoglalás 1100 éves évfordulójáig, 1996-ig neves előadók: tudósok, politikusok, a magyar szellemi élet kiválóságai fogják ezt a hatalmas témát egészében és részleteiben a nagyközönség elé tárni. Az előadások szövegét a JEL c. folyóirat közli (Nemeskürty tanár úr előadását a 93/máj.-jún.-i szám), de összegyűjtve kötetekben is meg fognak jelenni.

A következő előadást május 15-én dr. Balsai István igazságügy-miniszter tartotta, június 3-án, pedig dr. Sepsey Tamás államtitkár beszélt. A következő előadások időpontját – valószínűleg a nyár végén – sajtó és rádió útján fogjuk közölni, valamint a JEL folyóirat és a JELADÁS számaiban.

Ezekre az országos eseményszámba menő alkalmakra mindenkit szeretettel vár a Keresztény Értelmiségek Szövetsége (KÉSZ) Elnöksége és tagjai.

SZEMLE

Mészáros István

MAGYAR JEZSUITA RENDTÖRTÉNET – 1853–1990

Könyvek és reflexiók

Örvendetes tény, hogy a magyar jezsuiták igen alaposan ismerni akarják a Jézus Társasága múltjának történetét. Ezt szívükön viselték már 1945 előtt is, számos kiváló rendtörténeti művet tettek közzé akkor is a jezsuita szakemberek. Az elmúlt évtizedekben e témában a neves jezsuita történettudós, Lukács László jóvoltából terjedelmes kötetek láttak napvilágot Rómában, új forrásanyagokkal világítva be a magyar jezsuiták 1561 és 1773 közötti, hazai földön végzett áldásos tevékenységét. Most pedig a már hazatelepült jezsuiták budai lelki-szellemi központjából, a Faludi Házból irányítva, Szabó Ferenc és András Imre szerkesztésében közreadott öt kötetnek örvendhetünk, amelyekben a szerzők a magyar jezsuiták legújabbkori történetének évszázadát foglalják össze, és adják az olvasó elé az Anima Una sorozat 1-5. köteteiben.

Igen fontos ez a történeti feltáró tevékenység. Nem csupán azért, hogy legalább a 20. század végére megtisztítható legyen a jezsuita szerzetesrend képe, arca attól a sok-sok rágalomtól, hazugságtól, amellyel az elmúlt negyven évben torzították, sározták.

(Hány ilyen „ismeretterjesztő" TIT-előadás hangzott el országszerte marxista-kommunista egyháztörténészektől! Milyen elképesztő rémtörténetek olvashatók az e témájú „tudománynépszerűsítő" antiklerikális „valláskritikai" könyvekben, szovjet szerzők és hű magyar tanítványaik tollából! S ezek a kötetek alighanem ma is ott vannak a városi-községi közkönyvtárak és iskolai könyvtárak polcain. S vajon az elmúlt évtizedekben kiképzett történelemtanáraink a régi – de ma is használt – iskolai történelemtankönyvekből milyen képet adnak ma, 1993-ban tanítványaik elé a jezsuita rendről?)

Remélhetőleg ezek a friss jezsuita rendtörténeti művek ösztönzőleg hatnak a hazai katolikus egyháztörténet-írás egészére, annak többi területére is, elősegítik új, fiatal egyháztörténeti kutatógárda szerveződését. Igen nagy szükség volna erre!

Túl a szorosabban vett egyháztörténeti-lelkiségtörténeti vonatkozásokon, e jezsuita rendtörténeti művek fontosak a köztörténet számára is. Főként a magyar művelődéstörténet – azon belül az iskolatörténet, a tudománytörténet, a könyves sajtótörténet – számára tartogatnak jelentős mondanivalót ezek a modern szemléletű, történeti és módszertani szempontból is szakszerű, új dokumentumokban és új adatokban, új összefüggések feltárásában gazdag rendtörténeti munkák.

A jezsuiták szerzetesrendjét 1773-ban XIV. Kelemen pápa – külső politikai nyomásra -feloszlatta, a rendelkezést nálunk Mária Terézia hirdette ki és foganatosította „az állam és az egyház jó viszonyának biztosítása érdekében." (Hányszor szerepelt azóta ez a hamis „érv" ártó intézkedések fügefaleveleként!)

Alig telt el két évtized, s az 1790-es években a magyar országgyűlésen már felszólalások hangzottak el a rend visszaállítása érdekében. A világegyházban VII. Piusz pápa 1814-i rendelkezése értelmében a jezsuita rend tovább folytatta működését; nálunk egyelőre politikai erők akadályozták újratelepülésüket.

Erre azután 1853-ban került sor, amikor Scitovszky János esztergomi érsek, hercegprímás szorgalmazására a felvidéki Nagyszombatban – 80 esztendei szünetelés után – megnyílt az első újkori hazánkbeli jezsuita rendház. Ezt követte 1855 vízkeresztjén a pozsonyi jezsuita rendház megnyitása.

Petruch Antal SJ (1901–1978) Száz év a magyar jezsuiták múltjából (Kecskemét 1992) című kétkötetes művében – alcíme: „A magyar jezsuiták a közös rendtartományban" – a 19. századi előzményeket is ismertetve az 1853 és 1909 közötti rendtörténeti korszakot mutatja be, teljes részletességgel. Ebben az időben a magyar jezsuiták az osztrák–magyar rendtartomány szervezeti keretei közé tartoztak; 1909-ben jött létre az osztráktól független önálló magyar rendtartomány, Budapesten székelő magyar vezetőséggel.

Érdemes felfigyelni magyar jezsuitáink 1853-i újratelepülésének néhány mozzanatára.

A jezsuiták gimnáziumai alkották 1773 előtt a magyar középiskolai hálózat törzsét: több tucat kisebb-nagyobb gimnáziumot vezettek. 1853-ban azonban nem kérték vissza iskoláikat. Legjelentősebb gimnáziumaik éppen Nagyszombatban és Pozsonyban voltak a 17–18. században, amelyek jogutódai ekkor is működtek: itt sem kívántak tanítani, nem vállalták egykori iskoláikban a tanárságot.

Ugyanakkor szinte mindegyik hazai püspök ostromolta őket: nyissanak gimnáziumot egyházmegyéjükben, minden segítséget megadnak hozzá. E hívásoknak sem engedtek: magyar jezsuitáinknak ekkor más céljuk volt, mint a korábbi évszázadokban, hiszen egészen más társadalmi közegben kellett dolgozniuk, mint a reformáció térhódítása idején.

Elgondolkodtató Petruch Antal kommentáló megjegyzése a 19–20. századi szerzetesi gimnáziumokról. Egyházi körökben sokan aggódtak amiatt – írja –, hogy a középiskolai tanári feladatok sokasága „elsenyveszti" a szerzetesi fegyelmet. „Sejtésük valóra vált az összes tanító rendnél – állapítja meg Vanyó Tihamér. E fegyelmi hanyatlás következtében magyar földön a tanító rendek elvesztették igazi egyéniségüket, s kialakult az uniformizált paptanár típusa. A tanáron volt a hangsúly." Érdemes volna tanulmányozni – fűzte hozzá Petruch Antal –, „mennyiben felelős ez a paptanárság azért, hogy Magyarországon nem fejlődött ki az a hitből élő katolikus elit, amely azonosítja magát az egyház érdekeivel, és iparkodik a nyilvános életet is a krisztusi elvek szerint kialakítani." (1. 44. old.)

Alighanem vitatkozni lehet a szerzővel e megállapítás lényegét illetően, de megérne a kérdés egy alapos tanulmányozást, mégpedig korszakok szerint (dualizmus, főként a századforduló, az 1920-as és különösen a 30-as, 40-es évek).

1853 májusában a nagyszombati, 1855 januárjában pedig a pozsonyi jezsuita rendházban kezdődött meg az új élet. Újra letelepült jezsuitáink legfőbb programja lelkipásztori jellegű volt: az élő hit felszítása, tudatosítása, elmélyítése, szilárd meggyőződéssé érlelése a magyar társadalom különböző rétegeiben, elsősorban a városokban, főként az értelmiség körében. Eszközeik egyrészt hagyományosak, másrészt újszerűek voltak.

Tevékenységük középpontjában a szentmise állt: arra törekedtek, hogy az minden tekintetben élménnyé váljon a résztvevők számára, illetőleg hogy a hívek a szentgyónásban megtisztult lélekkel a szentmisén végzett szentáldozással aktív módon vegyenek részt a szent áldozatban. A szép templomban végzett esztétikus szépségű liturgia éppen úgy céljuk volt, mint a hitigazságok világos kifejtése. A hazai liturgikus mozgalom előfutárait, a karácsonyi betlehemállítás propagálóit, a pompázatos körmenetek rendezőit egyaránt tisztelhetjük bennük.

Egyik legfőbb eszközük a modern, észhez és szívhez szóló prédikáció, annak minden – jó értelemben vett – hatékonysági és hatásossági tényezőjével együtt.

Modern gondolkodású, mély hitű s az embereket jól ismerő jezsuitáink legfőbb tevékenységei közé tartozott az általuk meghonosított népmissziók és lelkigyakorlatok tartása – ők kezdeményezték ezeket magyar egyházunkban, a hívek hatalmas tömegeit vezetve országszerte ezáltal szentgyónáshoz, szentáldozáshoz, életük megjobbításához. ők „találták ki" a konferenciabeszédeket, nagyszámú – főként értelmiségi – hallgatóság előtt fejtve ki az egyházi álláspontot a korabeli erősen terjedő veszélyes világnézeti – materialista, szabadkőműves, liberális stb. – eszmékkel szemben. De ők voltak a széles körben elterjedő imaapostolság megindítói is.

Külön gondjuk volt az ifjúságra, főként a középiskolás diákságra: szorgalmazásukra s irányításuk alatt szervezték meg országszerte a Mária-kongregációs csoportokat, a kiscsoportos lelkiségi nevelés műhelyeit, a modern 20. századi ifjúságpasztoráció alapjait. E Mária-kongregációs csoportokat a felnőttek körében is megszervezték, a vallásos tudat és érzés elmélyítése céljából. De nagy gondjuk volt a gyerekek templomi hitoktatására is, széles körű tevékenységet fejtve ki ezen a téren is. És ők indították útjára a kisgyerekek hitbuzgalmi csoportjait, a Szív-gárdákat.

Nem nosztalgiáztak tehát három évszázados hazai dicső múltjukon 1853-ban újra letelepült jezsuitáink, hanem belevetették magukat a munkába: a jövőbe tekintettek, és annak igényei alapján alkották meg modern pasztorációs rendszerüket, azt, amelyre itt és ekkor szükség volt – még nem ismerték e szót – a magyar katolikus társadalom újraevangelizálása céljából, a 19–20. század fordulója körüli, a magyar katolikus egyház számára igen nehéz évtizedekben, egyre szélesebb társadalmi rétegekre kiterjedő hatással.

1858 augusztusában Hám János szatmári püspök szorgalmazására elvállalták a szatmári középiskolás konviktus (mai szóval: kollégium) vezetését. Jól látták: az iskolás ifjúság intenzív katolikus nevelése szempontjából a kollégium igen fontos intézmény volt a múltban, az a 19. században, s lesz a 20. század folyamán is.

1860-ban mégis átvettek egy gimnáziumot. A piaristák feladták kalocsai, egyre jobban elnéptelenedő kisgimnáziumukat, nem kívánták azt tovább fejleszteni. Ezért Kunszt József kalocsai érsek erős ráhatására a jezsuiták vállalták ezt az iskolát. Arra gondoltak, hogy itt, az érseki városban megvetve lábukat, megnyílik az út előttük Kelet-Magyarország pasztorációja felé. A kalocsai érsek-metropolita joghatósága alá tartoztak a tiszántúli részek, valamint Erdély, nagy protestáns és ortodox tömbökkel.

1860 őszétől tehát a jezsuiták tanítottak a kalocsai gimnáziumban, de természetesen megszervezték a diákok bentlakásos kollégiumát is, a Stefáneumeot; később elvállalták a kisszeminárium vezetését is.

Emlékezetes volt Pest városának katolikusai számára az 1853. március 6-tól 20-ig tartó népmisszió, amelyet hat jezsuita Pest két templomában tartott, hatalmas tömegek jelenlétében. Ettől kezdve a pozsonyi és a nagyszombati jezsuiták népmissziókkal, lelkigyakorlataikkal és konferenciáikkal mindvégig jelen voltak Pest és Buda katolikusainak életében, s erős volt a szándék a jezsuiták fővárosi letelepítésére. Erre csak több mint három évtized eltelte után kerülhetett sor.

1890 augusztusában költöztek be Mária utcai frissen felépített rendházukba. Jézus Szíve templomukat 1890 decemberében szentelték fel.

Pozsony, Nagyszombat, Szatmár és Kalocsa után most már az ország fővárosában, Budapesten is – felfokozott erővel és hatással – végezték jezsuitáink az egész országra kiterjedő, a századforduló katolikus magyar társadalmának friss szellemű pasztorációját.

Új mozzanatként jelentkezett ekkor a különféle iskolák pedagógusaival való foglalkozás. „Nem lehet eléggé felbecsülni azt a munkát – írja Petruch Antal –, melyet a pesti jezsuiták kifejtettek, amikor a Szent Ignác-i lelkigyakorlattal a tanítók, tanítónők és képzősök lelkéből kiégették vagy legalább kilúgozták a kor liberalizmusát, amikor a sekélyes anyagelvűség helyébe mélységes kereszténységet iparkodtak plántálni, amikor a megalkuvó, kisebbrendűségtől szenvedő pedagógusok előtt meglobogtatták az öntudatos diadalmas és hódító Isten-országának zászlóját." (II. 321. old.)

S elkezdték a főiskolások, egyetemisták számára a lelkigyakorlatokat éppen úgy, mint a kereskedősegédeknek meg az iparoslányoknak. Nem könnyen, de megalakult a századforduló után az egyetemisták Mária-kongregációja, amely nem csupán a tagok egyéni hitéletének elmélyítését tűzte ki célul, de szociális feladatokat is vállalt. Segítették a rászoruló szegényebb néprétegekbe tartozókat, s gondozásuk alá vették a Damjanich utcai Katolikus Tanoncotthont, amelyet modern nevelési program alapján vezettek. Megalakították a keresztény szocialista kört, s tagjaik járták a várost, főként a külvárosokat felvilágosító előadásaikkal. Más társadalmi csoportok mellett megalakították az Iparosok Mária-kongregációját is.

A budapesti jezsuiták nagyobb demonstrációkat is szerveztek. Ilyen volt a máriaremetei és a máriabesnyői zarándoklat, a katolikus férfiak tömegünnepsége a gellérthegyi Szent Gellért-szobornál. S az általuk irányított középiskolások Mária-kongregációja volt a tulajdonképpeni kiindulópontja a későbbi – ma is élő – regnumista diákpasztorációnak.

Szűkösen ugyan, de megkezdődött a budapesti jezsuiták sajtómunkája is.

Megizmosodott az osztrák–magyar rendtartomány magyar része, megindultak a tárgyalások az önállósodás érdekében. S 1909. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján kiállították, s szeptember 7-én, a kassai vértanúk ünnepén kihirdették az önállósulást elrendelő okiratot.

Szorosan kapcsolódik Petruch Antal köteteihez a Kortárs magyar jezsuiták két kötete. Szerkesztette Szabó Ferenc SJ; első kötete Eisenstadtban 1991-ben, második kötete Budapesten 1992-ben jelent meg.

A korábbi jezsuita történetírás egyik kedvelt műfaja él tovább e kötetek lapjain, az 1945 előtt megjelentetett „jezsuita arcélek" sora folytatódik itt. Tanulságosak, elgondolkodtatóak, számos esetben megrendítőek ezek az életutak.

A kötetek számos olyan jezsuitát mutatnak be, akik – mint a megerősödött, megszilárdult hazai jezsuita rend kiváló képviselői – az egész magyar egyház nagyjaivá emelkedtek, befejezett életművet hagyva maguk után. Ilyen volt Bíró Ferenc, Bangha Béla és mások.

Több nagy jezsuita egyéniség számára még megadta a Gondviselés, hogy 1945 előtt széles körű, gazdag és értékes pasztorációs tevékenységet fejthessenek ki országos méretekben, de azután 1950-ben bekövetkezett a mélybe zuhanás (Csávossy Elemér, Hunya Dániel, Kerkai Jenő, Kollár Ferenc és mások).

Többen közülük a századfordulós durvább, agresszívebb, illetőleg a két világháború közötti leplezettebb, rejtettebb egyházellenes áramlatokkal szálltak szembe. Nem hallgattak, amikor szólniuk kellett a katolikus hívek hitének tisztasága és biztonsága érdekében. Jó érzékkel megtalálták a hívekkel való kapcsolat modern módjait. Ezek egyik fajtája ősi: az élőszó, a prédikáció. (Sokan kételkednek manapság az élőszó eredményességében, hatásosságában. Érdemes lenne ezt is újragondolni, hiszen egy-egy jó egyházi szónok ma is tömegeket tud vonzani, ma, a rádió és a tévé korszakában is!)

De jezsuitáink már megtalálták az utat a rádióba is: innen közvetített szentbeszédeik, konferenciabeszédeik az egész ország katolikus közvéleményét megmozgatták.

S e kiváló jezsuitáink voltak azok, akik nemcsak hangsúlyozták a katolikus sajtó fontosságát, ugyancsak híveik hite érdekében, hanem megvalósításában oroszlánrészt vállaltak. Igen tanulságos jezsuitáink két világháború közötti modern sajtótevékenysége!

Teljes életművet hagyott maga után két szent életű jezsuita: Kaszap István és Torma Kálmán. Egyaránt ideálok lehetnek egyházi vagy világi pályára készülő fiatalok számára, haláluk után hatvan évvel is.

A legtöbb bemutatott kiváló jezsuita szerzetes élete – legalábbis evilági-földi-emberi értelmében – nem tudott kiteljesedni, mert derékba tört. Elgondolkodtató, elkeserítő tény ez. Lukács László 1561 és 1773 közötti jezsuita életrajzi kronológiáiban nem található arra vonatkozó adat, hogy valamelyik jezsuitát börtönbe zárták volna. Az igaz, hogy számos magyar jezsuita dolgozott a dél-amerikai redukciókban, s az egyházüldöző portugál diktátor, Plombal börtönét megismerték közülük néhányan. S a kassai vértanúk közül ketten – Grodecz Menyhért és Pongrácz István – jezsuiták voltak, akiket Rákóczi György kálvinista hajdúi kínoztak halálra ugyancsak katolikus hitük és jezsuita voltuk miatt. De ezek kivételek, ritka, kirívó esetek: magyar jezsuitáink munkája nyugodt mederben folyt századokon keresztül.

1773-ban ugyan pápai és királyi rendelkezés megszüntette működésüket, de a jezsuita szerzetespapoknak lehetőségük volt arra, hogy azután is papi hivatásuknak élhessenek, hogy továbbra is működhessenek egyházmegyés lelkipásztorként. De az exjezsuiták mindenfajta diszkrimináció nélkül tevékenykedhettek tovább pedagógusként, nevelőként, tudósként, íróként, egyetemi tanárként és sokféle más területen; börtönbe jezsuita mivoltuk miatt egyikük sem került.

A korunkbeli 1950-i szétszóratás során minden másképpen történt: a szabadságjogok századában, az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának kihirdetése és a magyar kormány általi aláírása után az erőszakos diktatúra hatalmasságai a jezsuita szerzetesrend – és a többi szerzetesrend, a vallásos hit, az egyház – teljes megsemmisítésére törekedtek. S ez az 1950-es szégyenteljes rendelkezés nagyra hivatott jezsuitáink pályáját minden tekintetben tönkretette.

A lelkiismeretes lelkipásztori, tanári, rendi nevelői munkából taszítottak drasztikus módon számos kiváló jezsuitát a velük ellenséges, számukra idegen világi életbe (Mócsy Imre, Petruch Antal, Kardas József, Szörényi Gábor, Süle Géza, Fábry Antal, Tüll Alajos, Dombi József, Deák Bárdos Lénárd és mások).

De nemcsak idegen világban találták magukat egyik napról a másikra jezsuitáink, hanem legtöbbjüket rövidebb-hosszabb időre internálták, börtönbe zárták, megkínozták, egészségileg-testileg tönkretették. Többek közülük már koros emberek voltak. Nem ilyen életre gondoltak, amikor fogadalmaikat letették, de kitaszítottságukat is Isten nagyobb dicsőségére fordították.

Kitaszítottakká váltak a derék segítőtestvérek is, ugyancsak nehezen találva meg helyüket a vallástalanságra hangolt társadalomban (Kálmán Sándor, Rózsahegyi István).

Nem volt drámai események nélküli a kínai missziókban áldozatos munkát végző magyar jezsuiták élete sem (Zsámár Jenő, Ladányi László), a 20. század barbársága a földkerekség túlsó oldalán is tragikus eseményeket produkált.

De még a külföldi egyetemeken, tudományos intézményekben nyugodt munkalehetőségekre talált magyar jezsuiták életébe is, bár jelentős életművet alkottak, sokféleképpen beleszólt a számkivetettség (Varga László, Fábry Antal, Őry Miklós, Boros László, Alszeghy Zoltán).

Joggal reménykedünk abban, hogy az a sok szenvedés, megpróbáltatás, amelyben ez a kegyetlen, embertelen 20. század részesítette magyar jezsuitáinkat, a Gondviselés akaratából beleépül mostani újjászerveződésükbe, új gyökérverésükbe.

Elgondolkodtató: mivé válhattak volna, mivé teljesedhettek volna ki ezek a derékba tört életek! Mi lehetett volna a második világháború után induló új jezsuita szerzetesi generációkból! Micsoda óriási lelki-szellemi értéktől fosztotta meg az erőszakos hatalom a magyar egyházat, a magyar társadalmat! És nem csupán az 1950-es években, hanem a 60-as, 70-es, 80-as években is! A magyar egyház keserves korszaka – akárhogyan is igyekszünk szépíteni – nem korábban, hanem csak 1989-ben, 1990-ben ért véget, amikor megindulhatott a szerzetesrendek újjászervezése is.

Milyen furcsa volt az a szituáció, amikor Pedro Arrupe jezsuita generális 1978-ban meglátogatta a magyar jezsuita szerzeteseket, akik tulajdonképpen a magyar jogszabályok és törvények szerint nem is léteztek! Csupán volt jezsuitaként élhettek, még kisegítő egyházi szolgálatra is alig nyílt lehetőségük.

De ezt már a sorozat ötödik kötetéből ismerhetjük meg, amelyet Pálos Antal SJ írt „Viharon vészen át." Jezsuiták a szétszóratásban címmel, s 1992-ben jelent meg Budapesten. Alcíme szerint „rövid áttekintés Jézus Társasága magyar rendtartományának életéről a II. világháború után (1944–1990)".

1950 szeptemberében kelt az állami rendelkezés, amely szerint a magyarországi szerzeteseknek el kell hagyniuk rendházaikat. A jezsuita szerzetesek is különféle helyekre távoztak, különféle munkaköröket – fizikai munkát is – kerestek maguknak, hogy megélhetésüket biztosítsák; villanyszereléstől az idegen nyelvű szövegek fordításán át az állatgondozóig sokféle szakmában helyezkedtek el a magas szellemi képzettségű jezsuiták.

A jezsuita közösség azonban megmaradt, a rendtagok továbbra is tartották egymással a kapcsolatot, időnként össze is jöttek (bár ez igen sokáig szerfölött veszélyes cselekmény volt). A tartományfőnöki tisztséget a teljes negyven esztendő alatt mindvégig betöltötték; a provinciális az illegalitásban élő jezsuita rendtartományt irányította. Keserves esztendők voltak ezek, de a „földalatti" rendtartomány élete egy pillanatra sem szakadt meg.

A helyzet azonban teljesen kilátástalan volt. 1952. október 12-én ezt írta a tartományfőnök: „Azt hiszem, mindegyikünk előtt világos, hogy helyzetünk emberileg egyre súlyosabb lesz, és a jó Istenen kívül másban aligha reménykedhetünk. Hiszen jelenleg nemcsak a hivatalos kormányzati tényezők tartanak bennünket »minden csendőrnél veszedelmesebb söpredék«-nek, és írnak előszeretettel »évezredes jezsuita ravaszságról«, hanem meg kellett értenünk, hogy a papság egy része is elfordult tőlünk, sőt szembefordult velünk..." (79. old.).

Ekkor 15 jezsuita páter volt börtönben, az 1950-es években számos koncepciós per alanyai voltak jezsuiták.

Kalandos esemény volt a rendi fiatalság külföldre menekítése 1947-ben és 1948-ban, majd 1956-ban és 1957-ben; furcsa rendtörténeti különlegességet jelentett 1949 és 1953 között az internáló tábor szögesdrótkerítéssel körbevett barakkjaiban folyó teológiai főiskolai oktatás, jezsuita és más papnövendékeknek.

S jöttek az 1960-as években is még az újabb perek és bírósági komédiák, majd ezek elcsendesedtek, ugyanakkor a rendtagok egyre idősödtek, a rendi fiatalság külföldön élt, utánpótlás itthon 1956 után nem volt.

1977 őszén nyílt először lehetőség arra, hogy a magyar jezsuita rendtartomány vezetője mint magánember Rómába utazhasson, aki – többek között – így számolt be legfőbb vezetőinek: „Beszámolómban három korszakot különböztettem meg. Az első 1950-ig tartott, és ez a reménykedés korszaka volt. A második a szenvedés korszaka, 52-en voltak fogságban, elvesztettük úgyszólván mindenünket, fájdalmas volt a papi munka tilalma, és így tovább. A harmadik korszakban már belátták, hogy ellenfelük vagyunk ugyan, de ellenségük soha. Itthoni munkánk szerény, feladatunk elsősorban az alázatos szeretet és szolgálat." (109. old.)

Újabb reményt adott megtört jezsuitáinknak Pedro Arrupe látogatása 1978 júliusában. Formailag Lékai bíboros vendége volt, de elsősorban magyar szerzetestestvéreit jött megerősíteni hivatásukban. A kommunista hatalom azonban még erős volt: szó sem lehetett arról, hogy – amint az egy demokratikus jogállamban magától értetődő, és nem kíván különleges állami hozzájárulást – a jezsuita szerzetesrend újra legálisan működhessen. A kommunista vezetők (köztük Aczél György is, akivel a jezsuita generális személyesen tárgyalt) nyilván még mindig régi elképzeléseikben éltek: egy-két évtized, és kihal az utolsó magyar jezsuita; nem is lesz rájuk semmi szükség, hiszen akkorra már felépül a szocialista-kommunista társadalom, amelyben nem lesz igény se jezsuitára, se semmiféle papra, egyházra; még a vallásos hit maradványai is eltűnnek már akkorra.

Nyilván ennek reményében engedélyezték látványos nagylelkű gesztusként 1983-ban a leányfalui lelkigyakorlatos házat, amelyben két volt jezsuitának is megengedték a tevékenykedést. E ház azután a magyar hívek lelki megújulásának egyik fontos műhelye lett a következő években. Újabb furcsa paradoxon, hogy az 1983-ban megrendezett római általános rendi gyűlésen a legálisan nem létező magyar rendtartomány főnöke is részt vett, természetesen az állami és párthatóságok tudtával és engedélyével. Ekkor ugyanis már recsegni-ropogni kezdett a szocializmus addig szilárdnak hitt építménye.

Sőt 1985 júliusában a jezsuita rend új generálisa, Peter-Hans Kolvenbach Magyarországra látogatott, s a máriaremetei kegytemplomban 36 hazai és 7 külföldön élő s erre az alkalomra hazajött (erre engedélyt kapott!) magyar jezsuita páter misézett együtt a generálissal. Tárgyalt az Állami Egyházügyi Hivatal vezetőivel is: eredmény nélkül.

De a következő években már felgyorsultak az események: a kommunizmus-szocializmus fergeteges gyorsasággal összeomlott, s 1989 decemberében újra hivatalosan is engedélyezték a Jézus Társasága hazai működését.

A magyar jezsuita rendtartomány első számkivetettetése nyolcvan esztendeig tartott (1773–1853), második szétszóratása negyven év elteltével ért véget (1950–1990).

„Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék! – fejezte be könyvét Pálos Antal. –  Igen, az Úrban, a mi Urunkban, Jézus Krisztusban. Az Úrban, aki meghívott és megőrzött minket annyi megpróbáltatás, meghurcoltatás és megaláztatás közepette..." „Legyen áldott érte a jóságos Úr, aki meghívott és megőrzött minket Szent Fia közösségében" – szól a kiváló könyvet záró fohász. Köszönet e nagy szellemi űröket betöltő könyvekért, szerkesztőknek, kiadónak. 

Sok-sok torzítás után meg kell ismernünk a magyar jezsuiták igazi történetét! Ebben segítenek az Anima Una e kitűnő kötetei. Kellő tisztánlátás híján, a múlt tanulságainak levonása nélkül aligha építhetjük újjá magyar egyházunkat.

Szörényi László: Hunok és jezsuiták Fejezetek a magyarországi latin hősepika történetéből. Amfipressz, Budapest, 1993, 211 old. (Kötve 318 Ft.)

Szörényi László irodalomtörténész kötetét Klaniczay Tibor emlékének ajánlja, aki Zrínyi-szakértő, reneszánsz- és barokk-kutató volt és a fiatalok egész raját indította el, támogatta a nehéz kommunista időkben. Szerencsére az utóbbi egy-két évtized során – részben Klaniczaynak, részben tanítványainak köszönhetően – egyre tárgyilagosabb képet kapunk a magyar és a még korábbi latin nyelvű irodalom nagyjairól, Pázmányról és Zrínyiről, vagy a Szörényi tanulmánykötetében tárgyalt, jórészt XVIII. századi jezsuita költőkről is, akik megteremtették a honfoglalási magyar eposz előzményeit, segítették a magyarországi nemzettudat kialakulását.

Szörényi László gyűjtőkötete egyes tanulmányait már közel két évtizeddel ezelőtt publikálta. Igyekezett eloszlatni a közvéleményben mélyen meggyökerezett legendát a magyar jezsuiták abszolút Habsburg-hűségéről. Ezt a klisét alkalmazták – tudjuk – Pázmányra is. Hogy a marxista ideológiától befolyásolt történelem- és irodalomszemlélet így vélekedett, azt nem csodáljuk. De olyan jeles szellemtörténész is, mint Kosáry Domokos így érvelt: „Ha a jezsuitáknak a magyar rendiség volt a szívügyük, miért ragaszkodtak a Habsburg-monarchia egészét átfogó, közös rendtartományhoz, a bécsi központhoz, ahelyett, hogy más szerzetesrendhez hasonlóan külön magyar rendtartományt szervezzenek?'' (Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp. 1980, 73–74). Szörényi bevezetőjében idézi ezt a sommás ítéletet, majd hivatkozik Lukács László jezsuita rendtörténész tanulmányára: A független magyar jezsuita rendtartomány kezdete és az osztrák abszolutizmus (1649–1773), Szeged, 1989. P. Lukács alapos dokumentációval cáfolja Kosáry véleményét, megmutatva, hogy a magyar jezsuiták mennyi erőfeszítést tettek, hogy önálló magyar rendtartományt hozzanak létre, és hogy miként akadályozta meg őket ebben a bécsi abszolutizmus. Szörényi tanulmányai jelzik, hogy a magyar jezsuiták – nehéz belső küzdelmek után – végül is hasonultak a magyar rendi történetszemlélethez, amelynek központi eleme volt a hun mítosz. Továbbfejlesztve ezt a szemléletet, meghatározták a művelődés többi tényezőjét is; eszméiket kisugározták a piaristákra, bencésekre és a világi papságra is. „Az újkori magyar nacionalizmus legkerekebb megfogalmazása éppen a jezsuita eszméktől átitatott és Dugonics András nevével fémjelzett szegedi piarista iskolában született meg."

Szörényi László tehát – túllépve a köztudaton, amely a honfoglalási magyar eposzt a romantika korához kapcsolja – megmutatja, hogy Janus Pannoniusnál már megjelent az igény a nemzeti hőseposzra; Zrínyi nagy műve mögött is kitapintható az őstörténeti ihletettség, a tulajdonképpeni honfoglalási tárgyat pedig a XVIII. századi latinul író jezsuita költők valósították meg. A tudós irodalomtörténész hozzásegít bennünket a latin eposzok elemzésével (magyarul Csonka Ferenc kitűnő fordításában olvashatjuk az idézett szakaszokat), hogy új fényben lássuk Vörösmarty és Arany idevonatkozó alkotásait.

Szörényi főleg azt a fordulópontot világítja meg, amikor a latin jezsuita eposzokban a Habsburg-dicsőítés átcsapott a magyar rendi álláspont elfogadásába. Schez Péter (69–82. old.) osztrák jezsuita költő és földrajztudós 1716-ban Nagyszombatban megjelent Metamorphosis Hungariae c. eposza nemcsak a török végleges kiűzésére, Nándorfehérvár felszabadítására szervezett hadjárat előkészületeit és Lipót főherceg születését ünnepli, hanem allegorikus történetfilozófia: a Habsburg-ház birodalmi igényének Magyarországgal kapcsolatos álláspontját kapjuk. Az osztrák jezsuita műve tehát „ízig-vérig a domus Austriaca ideológiáját szolgálja, a Rákóczi-féle »bitorlók«, az áldott földre vért csorgató »pimasz testvérgyilkosok« leverése után öt esztendővel". De Schez ovidizáló eposzával „olyan kihívást intézett az utána jövő magyar jezsuita költőnemzedéknek, amelyet elutasítani nem lehetett" (82). Schez történelemszemléletét nem vállalta senki, de eposzának »romjaiból megszületett a magyar honfoglalási eposz. Beneken Antal, Marotti Imre, Répszeli László, Adányi András eposzai jelzik a fordulatot. Közben Attila alakját is átértelmezik (Mattyasovszky Ignác), kikristályosodik a jezsuitáknál már fellelhető „Regnum marianum" eszméje (Koptik Odo bencés apátnál).

„Összefoglalókig megállapíthatjuk – írja Szörényi az Előszóban (9) –, hogy a magyarországi jezsuita költők előtt nem csupán az antik remekírók lebegtek példa gyanánt, eposzaik írásában nemcsak ezek, illetve az Arisztotelészre épülő Poétika- és Retorika-kommentárok segítették őket, valamint nem csupán nyugat-európai rendtársaik latin eposzait forgathatták haszonnal: hanem hozzájuthattak olyan szakmunkákhoz is, amelyek különös részletességgel tárgyalták az epikus alkotásmód csínját-bínját, és ráirányították a figyelmet a nemzeti nyelvű irodalmak követhető példáira is."

Szabó Ferenc

Kilián István: A minorita színjáték a XVIII. században. Elmélet és gyakorlat. Az MTA Irodalomtudományi Intézete, Irodalomtörténeti füzetek, 129. Argumentum Kiadó, Bp. 1992. 250 old.

Kilián István professzor a magyar iskoladrámák egyik jeles szakembere, főleg a minorita színjáték magyarországi és erdélyi történetét kutatja. Jelen kötete, amelynek megírása visszamegy 1980-ra, statisztikai módszerrel elhelyezi a XVI–XVIII. századi iskolai színjátékok körében a minorita drámákat. Kilián dolgozatának megírása után jelent meg Staud Géza háromkötetes könyve a jezsuita iskoladrámákról, de napvilágot láttak a többi katolikus szerzetesrend és a protestánsok iskoláinak színjátékairól készült forráskiadványok is. A szerző természetesen nem számolhatott a későbbi kiadványokkal, amikor 1980-ban megírta tanulmányát. Takács József könyve (a jezsuita drámákról) és más forráskiadványok alapján azonban összehasonlította a minorita és a jezsuita színi hagyományt, és sikerült vázolnia a minorita sajátosságokat.

Kilián könyve legnagyobb fejezete a minorita drámák témarendszerét mutatja be. Miskolcon a vallásos tárgyú drámák körébe tartoznak a teátrális körmenetek, a mártírpassiók, a bibliai históriák vagy az újszövetségi példabeszédek. Számszerűen is több és jelentősebb a világi tárgyú színjátékok sora. Kantán (Kézdivásárhely mellett) egy imaszerű liturgikus költeményt is dialogizáltak; karácsonyi és nagypénteki misztériumot vittek színre, szentek életét vagy hitvitákat is dramatizáltak.

A drámatémák bemutatásánál és rendszerezésénél Kilián rávilágít arra, hogy a minoriták a ferences hagyományt követve egyrészt őrizték a liturgikus, ill. paraliturgikus teátrális szokásokat, másrészt a jezsuita hatás is érezhető náluk. A jezsuita iskoladrámák elsődleges célja – a Ratio Studiorum előírása szerint – didaktikus volt. De a minoriták felismerték, hogy a színpad nem vallásos témák színrevitelével is nevelőeszközzé válhat, szórakoztatva is nevelhet, pl. a társadalom tipikus alakjainak groteszk bemutatása révén. A minorita gyakorlat – következtet Kilián – valahol középütt helyezhető el a határozottan didaktikai célzatú jezsuita iskoladrámák és a népies katolikus színjátékok között.

Kár, hogy Kilián nem ismerte tanulmánya megírásakor J.-M. Valentin 1978-ban megjelent (francia nyelvű) háromkötetes monográfiáját a német nyelvű országok jezsuita iskoladrámáiról, mert így szélesebb távlatokat és szellemtörténeti kitekintést adhatott volna kutatásának. De Kilián István így is úttörő, számtalan kiadatlan szöveget fedezett fel és mutatott be (eddig ismeretlen drámaszerzőket), és igazolta, hogy a XVIII. századi minorita színjáték része a magyarországi és erdélyi kultúrának. Jó kiegészítése Kilián könyvének az a tanulmánya, amely „Színház és közönség Nagyszombatban a XVII–XVIII. században" címmel a Zádovszky Géza által szerkesztett gyűjtőkötetben jelent meg: Fejezetek a magyar művelődés történetéből, ELTE TFK1992, 53–87. old. Kilián itt már bőven merít Staud Géza monográfiájából, amikor bemutatja a jezsuita iskoladrámákat, azok szerepét a jezsuita oktatási rendben, a színház kellékeit, a színjátszások időpontját, majd a nagyszombati színjátszás témarendszerét (vallásos és világi darabok), a műfajokat, a közönséget és végül a színjátékok nyelvét.

E kötet tanulmányai is, de általában a magyar irodalomtörténet dolgozatai legtöbbször megrekednek az elemzéseknél. Szerintem a jövőben – most már a marxista ideológiától megszabadulva – pótolni kell az alaposabb szellemtörténeti, filozófiai-teológiai távlatokat. Most már a magyar írókat-gondolkodókat el kellene helyezni az európai eszmeáramlatok összefüggésében. A szerzetesrendek és azok iskoladrámái is igazában a nemzetközi távlatokban érthetők, hiszen a reneszánsz és barokk korszakban a katolikus és protestáns írástudók (papok-lelkészek) külföldi egyetemeken tanultak, a „peregrinatio" az európai szellemáramlatok állandó mozgását, kölcsönhatását idézte elő. Üdvös lenne az irodalomtörténészek eszmecseréje más szakterületeket (pl. filozófiát és teológiát) képviselő szakemberekkel. Az említett hiányosságot különösen is tapasztaltam Pázmány-kutatásaim során. Az utóbbi évtizedben szerencsésen fellendülő hazai Pázmány-kutatásnál is az – életrajzi, filológiai, irodalomtörténeti stb. – adatok összegyűjtésén és publikálásán túl a gondolkodó-teológus Pázmány elhelyezése az európai eszmeáramlatokban sürgető feladat.

Éppen Pázmány Péter művéhez szolgáltat forrásanyagot Vörösmarti Mihály kálvinista prédikátor megtérése históriája, amely 1992-ben az Argumentum Kiadónál újra megjelent Jankovics József és Nyerges Judit gondozásában. A kísérőtanulmányban Jankovics József bemutatja Vörösmarti (Veresmarti) Mihály megtérése históriáját, Bellarmino, Lessius, Forgách Ferenc és Pázmány Péter szerepét e megtérésben. Megindokolja a jelen kiadás szükségességét is: Ipolyi Arnold sok szempontból hiányos – szövegrészeket kihagyó vagy téves olvasatú – 1875-ös kiadásával ellentétben (megtartva a marginálisukat) formailag is követték az író kéziratát. A kiadáshoz az MTA könyvtárában található mikrofilmet vették alapul, mely az eredeti szerzői kéziratról készült. A kiadásban a mai helyesírást követték. Nagyon hasznos a kötet végén a bőséges Jegyzetszótár.

Szabó Ferenc

Maria-Kornelia Fasching: Die Wallfahrtsorte Südwestpannoniens. Wien, 1991. 380p. 2 térk.

A köztudatban olykor egész Magyarország megjelölésére szolgáló Pannónia eredetileg római provincia volt a keleti Alpok, a Duna és a Száva között. Századunkban kettévágta a tájat az osztrák–magyar határ. Egy osztrák kutatónő azonban a határ mindkét oldalán – a Dunántúl délnyugati és Burgenland délkeleti részén – feltérképezte a bécsi egyetem Gaál Károly vezette néprajzi intézetének keretei között készült doktori értekezésében Délnyugat-Pannónia búcsújáró helyeit. Ennek a disszertációnak rövidített változatát adta közre a burgenlandi kormányzat támogatásával a Bécsben székelő Magyar Egyházszociológiai Intézet.

Elöljáróban rövid általános áttekintést kapunk a túlnyomórészt a Mária-kultuszhoz – olykor szentek (Oswald, Patrik, Vid) tiszteletéhez – kapcsolódó búcsújárások alapjául szolgáló legendákról, a búcsúk időpontjáról, a kialakulásukban és fennmaradásukban szerepet játszó tényezőkről: remetékről, szerzetesekről, vallási közösségekről, és végül a búcsúk gazdasági (piaci, árusítási, vendéglátási stb.) vonatkozásairól.

A kötetben részletesen ismertetett búcsújáró helyek közül 5 még a barokk-kor előtt keletkezett, 11 a barokk korszakában, 5 pedig a kései 18. században. További 3 helységnek a búcsúja egyházi hivatalos részről jóváhagyást nem kapott, vagy a közelmúltban néhány év(tized)e megszűnt.

A kéttucatnyi búcsújáró hely egyharmada Magyarországon, kétharmada Ausztriában, túlnyomórészt Burgenlandban fekszik. Ismerteti azonban a könyv a burgenlandi lakosság legfontosabb búcsújáróhelyét, a kelet-stájerországi Mária Fieberbündl-t, és egész Ausztria – századunk elejéig Magyarország részéről is – leglátogatottabb búcsújáró központját, Mariazellt is.

A 8 ismertetett magyarországi búcsújáró hely közül Sopronbánfalva közigazgatásilag már Sopron része, Kópháza is a város közvetlen szomszédságában van, a rábaközi Osli ugyancsak a burgenlandi határ közelében.

Vas megye területén Velem Szent Vid-kápolnájának búcsúját néhány éve már nem látogatják, Gencsapátival pedig a szerző részletesebben már nem is foglalkozik, mert Szentkút-búcsúja az 1950-es években megszűnt. Bizonyára szerepe volt ebben a jelentős forgalmi korlátozásokat bevezetett „határzóná'' -nak és a „vasfüggöny "-nek, mert korábban Burgenlandból, sőt Stájerországból is jöttek a kis kápolna búcsújára. Még inkább áll ez közvetlenül a határon fekvő Felsőrönök – a könyvből teljesen kimaradt – búcsújára. A szombathelyi és az eisenstadti (kismartoni) püspök által a közelmúltban újraszentelt, rendbe hozott temploma a jövőben valószínűleg továbbra is négy nemzet – magyarok, németek, szlovének és horvátok – közös búcsújáró helye lesz.

Továbbra is látogatott a vasvári Szentkút-búcsú és a Nagy boldogasszony napi búcsú Celldömölkön, melyet nem hivatalosan Kiscellnek is neveznek (Máriazell mint „Nagycell" ellenében), és amelynek Mariazell után a legnagyobb teret szentel a szerző. Zala megyében Sümeg város három megye (Vas, Zala, Veszprém) búcsújáró központja, délebbre Búcsúszentlászlónak a neve is utal a búcsúra. Burgenlandban nagyobb számban vannak már hosszabb ideje nem látogatott búcsújáró helyek, melyekről csak éppen említést tesz a szerző: Sankt Kathrein (Pósaszentkatalin), Heiligenbrunn (Szentkút), Güttenbach (Pin-kóc), Klostermarienberg (Borsmonostor), Welten (Velike). Ugyanakkor új búcsújáró hely keletkezett Burgenland legdélibb csücskén, az alig 300 lakosú Eisenberg (Csejke) faluban, Jennersdorf (Gyanafalva) körzetében.

A burgenlandi búcsújáró helyek közül az egyik legrégibb Unterfrauenhaid (Lók). Több is található Oberpullendorf – a régi Sopron megyéhez tartozott Felsőpulya – körzetében: Rattersdorf (Rőtfalva), Dörfl (Dérföld), Kogl (Kupfalva), Karl (Répcekároly) és az 1960-as évek óta nem látogatott Neudorf bei Landsee (Lánzsérújfalu). Vas megye Burgenlandhoz került részében fekszik Lockenhaus (Léka) és Oberwart (Felsőőr) körzetében Dürnbach (Incéd). A magyarországi Szentgotthárd ciszteri kolostorának történetéhez kapcsolódott a Weichselbaum (Badafalva) közelében levő Mária Bild (Máriakép) búcsúja.

Burgenland déli részének búcsújáró helyei Ollesdorf (Barátfalva), Stegersbach (Szentelek), a legismertebb és legkedveltebb pedig a Gaas (Pinkakertes) község plébániájához tartozó Mária Weinberg-i kegytemplom több évszázados búcsúja, Güssing (Németújvár) körzetében. A körzeti székhely gótikus vártemplomának búcsúja az utóbbi években hanyatlásnak indult. Kár, hogy ezeknek a burgenlandi helységeknek a régi magyar nevét nem adta meg (legalább zárójelben) a szerző, pedig azok többnyire még Magyarországhoz tartozásuk idején váltak búcsújáró hellyé; ugyanakkor viszont szükségesnek tartotta a magyarországi Velem mellett a Veitsberg feltüntetését.

A könyv rövid utolsó fejezete a búcsújárás jelenségeinek leírását – mondhatni fenomenológiáját – adja: az egyház alapvetően pozitív értékelését, a búcsújárás szakaszainak bemutatását a felkészüléstől és az (1950-es évekig általában gyalogszeres, rendszerint csoportos) útnak indulástól a visszatérésig; az általában könyörgő (kérő) vagy hálaadó (régebben gyakran vezeklő, bűnbánati) búcsúk résztvevőinek – többségükben nőkből és inkább idősebb korosztályúakból álló – összetételét. A jelentősebb búcsújáró helyeken található kegyképek, az értékesebb és egyszerűbb kegytárgyak, fogadalmi táblák stb. után tájékozódhatunk a különböző (általános és helyhez kötött) búcsús énekekről is.

A kötet több mint félezer lábjegyzete érzékelteti a szerző kutatómunkájának méreteit és alaposságát. A121 tételt – köztük néhány magyar nyelvű munkát is – felölelő forrásjegyzék nem tartalmazhatja még Barna Gábornak a magyarországi búcsújáró és kegyhelyekről 1990-ben megjelent kitűnő összefoglaló könyvecskéjét. Ebben több nyugat-dunántúli búcsújáró hely is szerepel: Csorna, Fertőszentmiklós, Röjtökmuzsaj és Máriakálnok. Az utóbbi kivételével ezek délebbre fekszenek Sopronbánfalvánál és Kópházánál, így vitatható, miért maradtak ki M. K. Fasching munkájából. Más kérdés, hogy Sopron és környéke Pannóniának már inkább északi részéhez tartozik.

Említést érdemel viszont, hogy az 1991-ben megjelent „búcsújárók könyvé"-ben, amely a történeti Magyarország több mint 200 zarándokhelyét ismerteti (1. Távlatok 1993, 424), nem találjuk a jeles osztrák kutató által bemutatott burgenlandi búcsújáró helyek egyikét sem, hanem csak néhány északibb fekvésűt.

Mária Kornélia Fasching gondos részletkutatásokon alapuló adatokban gazdag könyvéből hiányzik a horvátországi Dráva-Száva köze, pedig az is a római kori történeti Pannóniához tartozott. Ha azt is bevonja vizsgálódási körébe, még teljesebbé vált volna az a tiszteletre méltó törekvése, hogy a délnyugat-pannóniai régió búcsújáró helyeit az elválasztó államhatárok nélkül kutassa. Ha már elmaradt a horvátországi búcsújáró helyek bemutatása, legalább a könyvben szereplő egyes helységek horvát nevének feltüntetése – a németen és a magyaron kívül – érzékeltethette volna a vizsgált pannóniai táj lakosságának nemzetiségi kevertségét, ahol azonban együttélésüket nem zavarják olyan ellentétek, amilyenekkel Kelet-Közép-Európa más régióiban – sajnálatosan – találkozhatunk.

Kápolnai Iván

Hogyan bánjunk emlékeinkkel?

Csokits János Pilinszky Nyugaton című könyvéről. (Századvég Kiadó, Budapest, 1992)

Az utóbbi esztendőkben, de akár évtizedet is mondhatnánk, irodalmunkból eltűnt a személyesség. Helyét valami parttalan, oda-vissza lökdösődés, személyeskedés töltötte be. Oka abban a nem tudni ki által tett elhatározásban rejtezik, hogy a kritikáknak, az irodalomtörténeti megnyilatkozásoknak személyen felülieknek kell lenniük. Ez a fogadalom olyannyira sikerült, hogy lassanként már költészetünk hullámzó termései is minden mozdulatban kimérten tárgyilagosak lesznek. Az irodalom persze nem hal, nem halhat meg emiatt, de talán majd pár év múlva több völgyet, mint hegyet számolhatunk meg összegzéskor.

A személyességhez intelligencia kell, hogy a tények mellett vibráló megjegyzések, a történések kulisszái mögül felvillantott szavak se erkölcsi határsértésnek, se pedig okoskodó álbölcsességnek ne tűnjenek. A személyesség adja minden írásmű sajátos ízét, amelyet a szögletes arcú kritika epéje csak megkeseríthet, a személyeskedők mája pedig a színét változtathatja meg.

Csokits János Pilinszky Nyugaton című könyve több rétegből épült, érdekes olvasmány, különleges dokumentum. Már a kötet életbéli előzménye is valami különös rátalálás, hisz a „történet" mindkét „szereplője" irodalmunk mítoszba illő alkotója: Csokits János, aki a nyugati magyar irodalom egyik rejtőzködő egyénisége, Andorra talán egyetlen magyar származású állampolgára, kitűnő költő, akinek versei egy önmagára zárt és mégis onnan a világ minden rezdülésére figyelő lélekről tanúskodnak; Pilinszky János, aki a magyar irodalom immár angyalszárnyú klasszikusa lett, aki egész életében a lélek útvesztőiben kereste a fényre vezető utat, hogy megérkezve ama messzi mezőre az Úr elé tehesse örök tépelődéseit.

Különleges a könyv azért is, hisz Pilinszky életének egyik meghatározó élményét, nyugati utazásait dolgozza fel személyes hangnemben, a baráti tanúskodás igényével. Csokits János, irodalmi krónikájának adatai mellett, Pilinszky leveleivel lendíti előbbre az „eseményeket": a közvetlen tapasztalatból szűrt észlelést, illetve a levelekből tükröződő közvetett tények sorát. Szabadság, szorongás, félelem. Ezek lehetnének a Pilinszkyt Párizsban, Londonban, Bostonban jellemző kulcsszavak. A Lajtán túl megismert, a maga mögött hagyottnál másabb, valóságos szabadság engedte felsóhajtani a költőt, de a mélyben szüntelen működött, akárhol járt is, akárhonnan írta is sorait, a végtelen szorongás, amely – Párizsban ezt másoktól is hallottam – szinte félelemmé rögzült.

Csokits János könyvének értéke még az is, hogy Pilinszky költői munkásságának egyik sajátos területére, az angolul megjelent köteteinek történetére enged rápillantásokat, valamint külföldi szerzői estjeiről villant fel jó néhány jellemző mozzanatot. Pilinszky lelki történései mindkét helyzetben végletesek. A rákészülés gyermeki izgalmába mindig befészkelődik valami szárnyaszegett érzés, ami ingataggá teszi a boldogságot. És ilyenkor hiába a remek fordítás, hiába a csillogóan érdeklődő közönség, Pilinszky ezer között is magányba burkolózik. Ez a viszonya a külvilághoz legalább annyira rapszodikus, mint ahogy kéri, vagy osztja a szeretetet.

A kötetben közzétett 32, eddig publikálatlan Pilinszky-levél, ahogy Csokits János fogalmaz, „a pusztulás folyamatosságát", annak szikár szavakból épített lépcsőit sejteti. Persze ezt ő is, bevallottan, csak az évtizedek bölcs szűrőjén áttekintve érezte át igazán. A levelek egy testileg-lelkileg fáradt ember „külső'' monológjai, amikből kitűnik Pilinszky egyik legfőbb erénye, az Istentől kapott jóság és a fegyenclét miatti bűntudat. Ahogy versei a bűntől szabadulni vágyó lélek ünnepi megnyilatkozásai, addig leveleiben a köznapi, néha primitíven adminisztratív, vagy éppen anyagi gondok szárnyait nyomasztó súlyáról tudósít.

Bár írásaiból mindent megtudhatunk, Pilinszkynek mégis diszkrét magánélete volt. A barátság, szerelem, bár mindannyiunk számára fontos, de a költő ezt is mély katarzissal élte meg. Csokits János szigorú észrevételekkel, de tapintattal enged bennünket a függöny mögé. A kritikus vélemény részéről nem bántás, hanem baráti szó, amelyet a féltés melegébe ültetett.

Csokits Jánostól fontos könyvet kaptunk, hisz olvastán nemcsak az ezüsthajú költőóriás életének egy darabja felé nyit utat, hanem megtanulhatjuk belőle azt is, hogyan bánjunk emlékeinkkel, és meddig engedjük el személyes véleményünk fonalát.

Gülch Csaba

Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. Szent István Társulat, Bp., 1993, 585 old, Kemény kötés, 954 Ft. – Szerkesztette: Tomka Miklós és Goják János. A dokumentumokat fordította vagy korábbi kiadások alapján sajtó alá rendezte: Balogh Gábor, Dér Katalin, Goják János, Horváth Pál, Kosztolányi István, Tomka Miklós. A kontrollszerkesztést végezte: Horváth Pál.

Örömmel köszöntjük ezt a vállalkozást, az egyház szociális tanítását tartalmazó főbb dokumentumok magyar fordításának közzétételét, hiszen a mai hazai zűrzavarban, amikor oly nagy zajt csapnak az egyház-egyháziak és a világi hívők közéleti-politikai elkötelezettsége körül, a tanítóhivatal fontosabb megnyilatkozásai irányt mutatnak. Paskai László bíboros az előszóban, Tomka Miklós a kötet elején közölt tanulmányában (Az egyház társadalmi tanítása) szerencsésen hangsúlyozzák, hogy az egyház szociális tanítása nem zárt eszmerendszer, nem ideológia, hanem (VI. Pál meghatározása szerint) támpontokat ad a hívőknek, hogy az evangélium fényénél elemezzék helyzetüket, és a keresztény erkölcs szerint értékeljék ki azt, illetve meglássák a cselekvés irányát. (Octogesima adveniens 4) Mivel a történelmi-politikai események folytán változnak a helyzetek, éspedig a földrajzi-gazdasági-kulturális fejlődés más-más földrészek és országok szerint, a tanítóhivatal nem adhat minden korszakra és minden népre érvényes, részletes eligazítást, egyöntetű recepteket a választáshoz és a cselekvéshez. Egyébként ez egyre nehezebb is lenne, egyrészt a „planetizáció" folytán: ti. ma már minden problémát világtávlatokban kell szemlélni, elemezni; másrészt mivel a gazdasági-társadalmi problémák, pl. a piacgazdaság bonyolultsága, szakszerű elemzéseket követelnek; ezekbe nem bocsátkozhat a tanítás.

A pápák főleg az evangéliumi szeretetből és igazságosságból, a keresztény emberszemléletből fakadó erkölcsi-világnézeti távlatokat, támpontokat jelölik meg. Ez e tanítás ereje és gyengéje, jegyzi meg Tomka Miklós bevezetőjében. Igen, néha megreked az általános alapelveknél, ez megnehezíti a választásokat. Másrészt jó az, hogy nem ad részletekbe menő utasításokat, receptelőírásokat, mert így helye van a választások pluralizmusának. Ezt VI. Pál előbb idézett levele (Oct. adv. 50) szintén hangsúlyozza, utalva a zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúciójára is (43. pont): „El kell ismernünk a választás lehetőségét az ember előtt nyitva álló egyformán legitim, ám egymástól eltérő utak között. Ugyanaz a keresztény hit vezethet ugyanis egymástól eltérő elkötelezettségekhez." (A kiemelés tőlem. Sz. F.) – Ez persze nem jelenti azt, hogy minden mozgalom vagy párt egyformán összhangban van az evangéliummal és a keresztény világnézettel! A szociális tanítás éppen a kellő megkülönböztetéshez ad támpontokat.

Nagy segítség az érdeklődőknek, hogy most már együtt kézbe vehetik a fontosabb egyházi megnyilatkozásokat egységesített magyar fordításban. Mert pl. VI. Pál 1971-es fontos levele Roy bíboroshoz (Octogesima adveniens) eddig nem létezett magyar kiadásban – érthető módon, hiszen igen erős benne a marxizmus kritikája, ill. a figyelmeztetés a „marxizáló" (európai) katolikusoknak, meg a felszabadítás-teológia egyes (latin-amerikai) képviselőinek, hogy ne engedjenek a marxista ideológia kísértésének. Most Dér Katalin fordításában olvashatjuk. Egyébként külön kiemeljük Dér Katalin szolgálatát, hiszen a legtöbb dokumentumot, a legnehezebb enciklikákat ő fordította vagy fordította újra. Egyes régi fordításokat, mint pl. a Pacem in terris-ét (Kosztolányi I.) jobban átdolgozhatták volna. Csak egyik szúrópróbám eredményét említem. Emlékeztem arra, hogy a Pacem in terris 1963-as fordításában pontatlanul adták vissza a híres, sokat idézett 159. pontot, ahol János pápa megkülönböztette a merev eszmerendszereket, ideológiákat és a folyton változó történelmi mozgalmakat, és ezzel rést nyitott a párbeszédnek a hívők és bizonyos mozgalmakban elkötelezett nem hívők között. A kérdéses szakaszt idézi az Octogesima adveniens 30. pontja, amelyet Dér Katalin helyesen fordított, nem követve a Pacem in terris Kosztolányi István hajdani, a revizor Horváth Pál által meghagyott pontatlan fordítását. Kár viszont, hogy Dér Katalin nem ismerte a Mater et Magistra Rómában kiadott szép magyar fordítását, amelyet – ezt személyes információmból tudom – Varga László SJ készített (1961). Persze P. Varga nyelvezete kissé „avíttnak" tűnik ma, meg a minden áron való magyarítást sem tartjuk szükségesnek. Ezt néha a Páter is érezte, mert pl. a „közös szerződés" után zárójelbe odatette: „kollektív szerződés". Ma már nem fordítanánk a magna chartá-t aranybullával, ahogy Varga László tette. Viszont néha pontosabb, mint Dér Katalin; pl. az ad actum virtutis-t Varga erényes élettel fordítja, Dér erkölcsi értékeket mond. (Érdemes lenne egyszer bővebben visszatérni a pápai megnyilatkozások fordítási problémáira. Szükséges lenne pl. a II. vatikáni zsinat okmányainak 1975-ös kiadását alaposan átdolgozni és tárgymutatóval újra kiadni.) Hiányzik a most ismertetett kötetnél is a tárgymutató, ami megkönnyítené használatát. Továbbá hasznos lenne elkészíteni egy kis kátét az egyház szociális tanításából, mert ezt a vaskos (és drága) dokumentumkötetet a nagyközönség nemigen veszi kézbe. Minden pápai-szentszéki dokumentum anyanyelvi kiadásánál ügyelni kellene, hogy számozzák a bekezdéseket, nagyobb szakaszokat, és ez megfeleljen a hivatalos szöveg, ill. a nyugati kiadások számozásának.

Szabó Ferenc

Jáki Szaniszló művei

A Távlatok legutóbbi számában közölt ismertetést (421. lap) szeretném két további könyv jelzésével kiegészíteni.

Mi az egész értelme? – Ecclesia 1993, 280 old.

A szerző kettős feladatra vállalkozik könyvében. Egyrészt a létezés céljának téves vagy elégtelen alapokon nyugvó kutatási kísérleteit, főként „a maguk közönségességében minden téren olyannyira elterjedt" hamis haladás-mítoszokat (VI. Pál, OA 29), valamint ezek kudarcát vizsgálja. Másik célja azoknak a kulturális, tudományos, filozófiai érveknek az elemzése, amelyek valamiképpen ezen emberi cél- és értelemkeresés végső válasza felé, Krisztus felé mutatnak.

Krisztus, egyház, tudomány. – Jel könyvek 4. Budapest 1992, 174 old.

Jáki atya 1990-től Magyarországon is megjelent tanulmányainak, illetve néhány itthon tartott előadásának gyűjteménye három témakörből ad ízelítőt: 1. A tudomány (főképp a fizika) és a kereszténység kapcsolatának elméleti és történeti kérdései; 2. a számítógép-elmélet és az ún. mesterséges intelligencia (AI) filozófiai, antropológiai, teológiai kihívásai; 3. egyház, pápaság, papság – és a mai társadalom; a katolicizmus és korunk jelenvaló vagy prognosztizálható katasztrófái.

Jáki Szaniszló eszméivel kapcsolatban gyakran nyilvánítanak szolidan tartózkodó véleményt; ezekkel nem is kívánok szembeszállni. Mindamellett a bencés szerzőnek különösen tudományelméleti és -történeti írásai olyan magas színvonalat képviselnek hazai katolikus könyvkiadásunkban, témái nálunk annyira újszerűek és lényegesek, hogy e művek tudomásulvétele és propagálása feltétlenül fontos.

Dér Katalin

A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI

II. János Pál pápa – András Imre SJ, egyházszociológus (Bécs-Budapest) – Bajcsy Lajos, plébános (Budapest) – Bajtai Zsigmond, plébános (Véménd) – Bálint József SJ, lelkész (Tahi) – †Barankovics István – Barna Gábor, néprajzkutató (Budapest) – Boda László, egyetemi tanár (Budapest) – Buji Ferenc (Nyíregyháza) – Czigány Zoltán, tévérendező, író (Budapest) – Cserháti Ferenc, lelkipásztor (München) – Dékány Endre, író (Budapest) – Dér Katalin, egyet, docens (Budapest) – Erdő Péter, egyetemi tanár (Budapest és Róma) – Gülch Csaba, tanár (Enese) – Györffy György, akadémikus, ny. tud. tanácsadó (Budapest) – Jakubinyi György, segédpüspök (Gyulafehérvár) – Kápolnai Iván, ny. mérnök (Budapest) – Keresztesné Várhelyi Ilona, irodalomtörténész (Debrecen) – Ferdinánd Kinsky, egyetemi tanár, intézeti igazgató (Nizza) – Kiss Ulrich SJ, teológiai hallgató (Róma) – Róbert E. Lauder, egyetemi tanár (Jamaica, NY) – Medve Zoltán, szlavista (Pécs) – Mészáros István, pedagógiatörténész, ny. egyetemi tanár (Budapest) – Nagy Ferenc SJ, szerkesztő (Budapest) – Nemeshegyi Péter SJ, ny. egyetemi tanár, teológus (Budapest) - Nemeskürty István, filmtörténész, író (Budapest) – Nemesszeghy Ervin SJ, tartományfőnök (Budapest) – †Alexander Schmemann – Somorjai Ádám OSB, főiskolai tanár (Pannonhalma) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író, főszerkesztő – Szentmártoni Mihály SJ, egyetemi tanár (Róma) – Szőnyi Zsuzsa, a Vatikáni Rádió munkatársa (Róma) – Tegyey Gábor SJ, tudományos munkatárs, főszerkesztő (Brüsszel) – Török Péter SJ, egyházszociológus (Torontó) – Varga József, történész (Bécs) – Vencser László, lelkész, Caritas-munkatárs (Linz) – Vida Tivadar, lelkipásztor (Budapest) – Tereza Worowska, író (Dunakeszi) – Józef Zycinski, megyéspüspök (Tarnów)

Egyes szám ára 70 forint, illetve 50 schilling vagy annak megfelelő más valuta. Javasolt évi hozzájárulás 1993-ra 400 forint, illetve 300 schilling, 35 márka vagy ezeknek megfelelő más valuta.

A forint-hozzájárulás befizethető az OTP Bp. VIII. kerületi fiókjánál, a 218-98086/516-036596-5-ös számú számlára.

Levelezési cím (csak) bizományi terjesztéssel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Trombita u. 6, H-6000.

Levelezési cím minden egyéb ügyintézési és minden szerkesztőségi kérdésben: – Távlatok, Budapest 114, Pf. 826,11-1525 (vagy pedig: – Távlatok, Budapest, Sodrás u. 13, H-1026.)

TÁVLATOK. Világnézeti, lelkiségi, kulturális folyóirat. – 1993-ban megjelenik hat szám: február, április, június végén, október végén (kettős szám) és decemberben.

Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ. – Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ.

A szerkesztőbizottság tagjai: András Imre SJ (Bécs-Budapest), Benkő Antal SJ (Róma), Czigány György (Budapest), Harrach Péter (Budapest), Keresztesné Várhelyi Ilona (Debrecen), Kovács István (Budapest), Lőcsei Gabriella (Budapest), Mészáros István (Budapest), Nemeshegyi Péter SJ (Budapest), Nemeskürty István (Budapest), Sajgó Szabolcs SJ (Budapest), Szentmártoni Mihály SJ (Róma).

Szerkesztőségi és kiadóhivatali munkatársak: Gergó Ágnes, Mogyoróssyné Fogarassy Julianna.

Kiadja a Jézus Társasága Magyar Rendtartománya. Felelős kiadó: Nagy Ferenc SJ.

Nyilvántartási szám:B/EL/76/Bá/91. – ISSN-HLJ: 1215-282x.

Petőfi Nyomda Rt., Kecskemét. Felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató. A nyomdai megrendelés száma: 120230.

„Szent István felismerte, hogy a kereszténység felvétele az igazi útja a túlélésnek és annak, hogy a különféle törzsekből egy nemzetet alkosson. A valódi emberi kultúra számára ugyanis csak a keresztény értékek tudnak szilárd alapot teremteni. Magyarország most pluralista társadalommá vált, amelyben az egyes állampolgárok és csoportok eltérő értékrendszerhez csatlakoznak. De a történelem arra tanít, hogy a modern emberiség életébe olyan alapvető keresztény értékek épültek be, mint a személy méltósága, a szolidaritás, a szabadság és a béke. Az egyház veletek van, hogy folytassa Isten Országának hirdetését, és bizonyítsa, hogy az Ország az emberi méltóság alapja és az a transzcendens távlat, amelyben minden emberi érték elnyeri teljes értelmét."

(II. János Pál pápa, 1991. augusztus 20-án a Hősök terén)