Távlatok / 10  -  1991.

Tartalom

TOLERANCIA, SZABADSÁG, SZABADELVŰSÉG

Antikor egyházunk – a szentatya sürgetésére – Európa új evangelizálását tekinti legfőbb feladatának – éspedig a II. vatikáni zsinat megújulási programja szerint –, a katolikusoknak szembe kell nézniük számos kihívással, amelyek nemcsak a közömbösek vagy a kifejezetten egyházellenes körök részéről jelentkeznek, hanem még a hívők véleményeként is elhangzanak. Tavaly ilyen címet olvashattunk az egyik hazai liberális napilapban: „A »keresztény Európa« csak lázálom." Igaz, az interjút adó magyar jezsuita, P. Tegyey Gábor megmagyarázta: „Európában vannak és léteznek – mások mellett – értékek, keresztény eszmék, keresztény szervezetek is. Ott voltam Rómában a szinóduson, ahol egyesek azt tervezték, hogyan lehetne a felszabadult Kelet-Európát megtartani az egyház kizárólagos befolyása alatt, mintegy »elzárva « a Nyugattól. Nos, erre semmi esély sincs. Még a lengyel példa is azt mutatja, hogy a katolikusok többsége sem követi mindenben az egyházat."

Természetesen, ha ténymegállapításról van szó, igaz az, hogy nem létezik az egységes „keresztény Európa''. Az új evangelizálás programja pontosan azt jelzi, hogy a szekularizált, elkereszténytelenedett Európában kell újra új eszközökkel hirdetni az üdvözítő Evangéliumot, számolva a földrész tagadhatatlan keresztény gyökereivel, tehát újjáélesztve a keresztény értékeket, amikor a társadalom erkölcsi megújulását keressük. Hogy tehát az egyháznak az ezredforduló Európájában szekularizált, sőt ellenséges környezetben kell küldetését teljesítenie, ehhez aligha férhet kétség. De kötelessége az Evangélium hirdetése, és „lázálom" helyett a keresztény reménység is sarkallja erre, tudván, hogy a feltámadt Krisztus elég hatalmas ahhoz, hogy szelíd hatalma alá vonja a lázadozó szíveket.

Hirdetni az evangéliumot, az embereket Krisztus követésére hívni nem jelenti azt, hogy az egyház „kizárólagos befolyása'' (értsd: közéleti hatalma) alá akarja vonni Európa népeit. A II. vatikáni zsinat világosan kijelentette: „az egyház nem elegyedik a politikai közösséggel, és nem kötődik semmiféle politikai rendszerhez, hanem jelzi és oltalmazza az emberi személy transzcendenciáját.'' (GS 76.) Hirdetni az Evangéliumot, az embereket Jézushoz hívni nem jelenti azt, hogy bármiféle erőszakot alkalmazunk, hiszen a kegyelmi rendben csak a tiszta szabadságból fakadó tettnek van értéke. Jóllehet valljuk azt, hogy a katolikus hit az egyedüli igaz, nem ítélhetjük máglyahalálra a más hitűeket, másképp gondolkodókat. A vallási türelmet, a helyes értelemben vett vallásszabadságot valljuk a zsinattal, de azért nem vagyunk a relativizmus hívei: „minden vallás, hit egyformán igaz." Valljuk azt, hogy Jézus Krisztus az Igazság, és hogy ezt az igazságot ki-ki különbözőképpen közelíti meg. Senki sem birtokolja az abszolút igazságot. S amikor esetleg észreveszem a másik tévedését, nem vádolom eretnekséggel, hanem inkább azt vizsgálom, hogy én miben nem vagyok igaz. És főleg igyekszem megtenni az igazságot szabadságban és szeretetben; párbeszédet folytatva másokkal törekszem egyesülni velük a teljesebb igazságban.

Most, hogy vége a totalitarizmusoknak, egy bizonyos szabadelvűség hódít hazánkban is, amely relativizálja az igazságot és az etikai normákat. Nemcsak a keresztény értékekre nincs tekintettel, de a nemzetit is megveti bizonyos kozmopolitizmus nevében; távol áll tehát a múlt századi nemzeti szabadelvűségtől. Persze sokfajta liberalizmus létezik, mint ahogy a kereszténységet is többféleképpen lehet értelmezni, főleg pedig sokfajta módon – többé-kevésbé hűen – megvalósítani. Az ideologizálás és a kölcsönös „mitizálás" (vagyis a „keresztény" és a „liberális" álláspontokról kölcsönösen alkotott mitikus kép) helyett a nyílt párbeszédet és a konszenzust kellene keresni a nemzet igazi problémáinak megoldására.

A konszenzus létrejöhet pl. az alapvető emberi jogok védelme területén. Mi pl. a magzati élet védelmét is ide soroljuk. Sajnos, a magyar törvényhozás e téren meglehetősen eltávolodott a keresztény etikától. A politikai pártoknak – még ha plurális demokráciát akarnak is megvalósítani – a teljes szabadságot kell biztosítaniuk a közösségi vallásgyakorlat, az egyházak nevelési-oktatási és karitatív szerepe, a médiumok használata stb. tekintetében. A szabadság nem jelentheti azt, hogy az egyenlőség (jogok egyenlősége) csak egy bizonyos gazdag vagy hatalmon levő rétegnek biztosított. Az egyház szociális tanítása az igazságosságot követelve egyaránt bírálja, elveti a marxi kollektivizmust és a liberális kapitalizmust. II. János Pál pápa tanítása erre vonatkozóan világos és egyértelmű.

A pluralista, demokratikus társadalomban nem lehetséges az építő magatartás nyílt párbeszéd és a szabad konszenzuskeresés nélkül. Az álláspontok elmosása akár a közéletben, akár a vallás terén nem segíti a megértést és egy bizonyos minimális egyetértés megteremtését. Mostani tanulmányaink e bonyolult kérdéskör néhány szempontját világítják meg. Kétségkívül a jövőben még vissza kell térnünk más szempontokra.

TANULMÁNYOK

Szabó Ferenc

TOLERANCIA ÉS SZABADSÁG TEGNAP ÉS MA

Párbeszéd a pluralista társadalomban

A keresztényeknek az evangéliumi kovász szerepét kell betölteniük a szekularizált világban: Krisztust kell képviselniük a családban, a munkahelyen, a közéletben. Ehhez nem fér kétség. A vallás nem lehet „magánügy", nem zárkózhatunk be szobánkba (hacsak azért nem, hogy az imában – és a szemlélődésben felkészüljünk a nyilvános cselekvésre), nem is zárkózhatunk gettóba azzal, hogy kizárólag katolikus iskolákat, intézményeket, médiumokat stb. akarunk megvalósítani, használni. A szekularizált-pluralista világgal kell párbeszédet folytatnunk, úgy, ahogy azt a II. vatikáni zsinat és az utóbbi pápák is megjelölték. Ez az „előevangelizálás" halaszthatatlan feladat.

Se marxizmus, se liberalizmus

II. János Pál pápa szociális körlevelei világosan megjelölték a követendő utat: óvnak a marxista kollektivizmustól („államkapitalizmustól"), amelynek csődje egyébként nyilvánvalóvá vált, de a liberális-kapitalista rendszer veszélyeitől is, hiszen ez sem biztosítja a társadalmi igazságosságot, a szolidaritást, a teljes vallásszabadságot, egyszóval az ember teljes fejlődését és transzcendens hivatásának szabad teljesítését. (Lásd e számunkban Horváth Pál tanulmányát.) De azért a pápa a két alternatíva között nem „harmadik" utat mutat (nem is feladata, hogy gazdasági-társadalmi-politikai modelleket javasoljon), hanem csak általános világnézeti-etikai normákat jelöl meg, amelyeken belül – a történelmi helyzetnek megfelelően – a helyi egyházaknak és elkötelezett keresztényeknek kell kidolgozniuk a konkrét normákat, és megtenni a legjobb választásokat. A Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevél 41. pontja leszögezi: Az egyház szociális tanítása nem harmadik út a liberális kapitalizmus és a marxista kollektivizmus között, hanem önálló, minden tekintetben sajátos szemlélet-álláspont: megvizsgálja a valóságot, a társadalmi összefüggéseket, helyzeteket, hogy megfelelnek-e annak, vagy ellenkeznek-e azzal, amit az Evangélium tanít az emberről, annak földi és természetfeletti hivatásáról, hogy így eligazítson a keresztény magatartásban. Így tehát – amint a Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúció hangoztatta – „nem elegyedik a politikai közösséggel, és nem kötődik semmiféle politikai rendszerhez, hanem jelzi és oltalmazza az emberi személy transzcendenciáját" (GS 76).

A hogyant, a módszereket maguknak a keresztényeknek kell kidolgozniuk. A keresztény társadalomtan és politikai teológia feladata, hogy tisztázza ezt a kérdést: „az egyház miként bizonyulhat a társadalomkritikai szabadság intézményének anélkül, hogy konkrét kérdésben zátonyra futna a politikai vélemények egyházon belüli pluralizmusán." (Walter Kasper, idézi H. Büchele, Keresztény hit és politikai ész, Egyházfórum könyvei 10,1991, 19.)

1992 szeptemberében a Nem Hívők Pápai Tanácsa szervezésében nemzetközi kollokviumot rendeztek Prágában ezzel a témával: „Új vallásszabadság Keleten és liberalizmus Nyugaton." A tanács elnöke, Paul Poupard bíboros előadásában többek között ezeket mondotta:

Miért választottuk ezt a témát? Azért, mivel a szabadság alapvető tét az Egyház jövője szempontjából. Csakugyan, a liberalizmus minden tevékenység és történelmi folyamat alapvető feltételének tekinti a korlátlan szabadságot: ez az egyetlen norma és a megvalósítandó feltétlen érték. Hogy ide eljusson, előzőleg el kell egyengetnie az utat, lerombolva minden régi értékrendet, amelyet nem tud ellenőrzése alá vonni. Ebben a távlatban a kereszténység, amely az abszolút értéket, Istent ajánlja, aki minden értékrend alapja, felülmúlhatatlan akadály lenne abban a folyamatban, amely révén az ember megvalósítja önmagát, mint erkölcsi választások alanya, minthogy megfosztja elidegeníthetetlen személyes döntési képességétől. Így a liberalizmus ma, miként az ateista marxizmus tegnap, de más módon, az uralkodó hatalmat abszolút középpontnak teszi meg, ahonnan minden etikai norma és értékrend származik, a teljes erkölcsi autonómia távlatában. Ez az emberközpontú antropológia egyre inkább erősödik Kelet- és Nyugat-Európában mint uralkodó kultúra. Valóságos kihívás az Egyház számára ebben a modern vagy posztmodern korban az, hogy tanítása és tettei révén megmutassa: Isten, ahelyett hogy az ember vetélytársa lenne, szabadságának forrása és legjobb biztosítéka. Ez – fűzte hozzá Poupard bíboros – szerintem az Egyház és a nem hívők közötti párbeszéd legfontosabb és legnehezebb tétje a harmadik évezred hajnalán: megmutatni, hogy a szabadság – vagyis az önbirtoklás és a cselekvési önmeghatározás – igazában csak Isten színe előtt valósulhat meg. Mihelyt az ember nem Isten jelenlétében él, elbukik: vagy enged a természet kísértésének, és lemond személyiségéről, beleolvad a faj fejlődésébe vagy a kozmosz evolúciójába, amint ez ma a New Age irányzatában történik; vagy úgy állítja szabadságát, hogy azt abszolutizálja, és Istennel egyenlővé teszi magát: ez történt tegnap a marxista prométheuszi emberrel, miként ma a nietzschei vitalizmussal.

Tolerancia és vallásszabadság

Poupard bíboros kissé sommás szellemtörténeti eszmefuttatását olvasva (sommás, hiszen a liberalizmusnak több fajtája létezik), az ateista vagy szkeptikus, az antiklerikális szabadelvű talán gúnyosan mosolyog; mindez szépen hangzik, de hiszen tegnap még az egyháziak az elnyomás, a fanatizmus és a kegyetlen türelmetlenség harcosai voltak; gondoljunk csak az inkvizíció működésére, vagy egyáltalán a vallásháborúkra (és ez katolikusokat és protestánsokat egyaránt érint). Az „ölő hit"-ről írva Bernard Oudin (La foi qui tue, Laffont, Párizs 1980), a tegnapi és mai (Iszlám) fanatizmusokról szólva, mintegy azt sugallja, hogy a nyugati totalitarizmusok a monoteista vallások fanatizmusához hasonlíthatók. A szekularizálódással együtt jár egy bizonyos vallási ébredés; de vajon valóban a lelki megújuláshoz vezet ez, avagy újabb fanatizmust szül? Nem kellene-e végre az értelemnek, a rációnak átengedni az uralmat, elfojtva a fel-feltörő irracionalizmusokat?

De itt rögtön gondolhatunk a felvilágosodásra és a francia forradalomra. Mennyi türelmetlenség a türelem jelszavával, mennyi vérengzés az Ész Istennő égisze alatt, mennyi jogtiprás, elnyomás és öldöklés a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség" zászlai alatt! Az ateista Oudin igyekszik tárgyilagos lenni: megmutatja, hogy a türelmetlenség éppúgy, ha nem jobban, jellemezte a nem keresztényeket is. Voltaire, aki értekezést írt a toleranciáról (tulajdonképpen a hit nevében elkövetett erőszakosságokat leplezte le), maga nem volt éppen a legtürelmesebb. Ismerjük az „Écrasons l'infáme!" jelszót, tudjuk, hogy az egyházra vonatkozott ez a „Tiporjuk el a gyalázatost!" Köztudott Voltaire antiszemitizmusa; egy nemrég megjelent könyv Voltaire-t mindenfajta antiszemitizmus atyjává teszi. Akár Voltaire-ről, akár a francia forradalomról, vagy az utolsó századforduló francia liberális-antiklerikális-laikus politikájáról (Combes) legyen szó, Oudin szerint a legrosszabb, ha a tolerancia és a szabadság eszméjét kiforgatják igazi jelentéséből, és a türelmetlenség, a terror és az erőszakos üldözés igazolására használják. Ez persze vonatkozik azokra is, akik a keresztény hit igazságához ragaszkodva türelmetlenek más vallásokkal, világnézetekkel, ateistákkal szemben, mit sem gondolva arra, hogy a nekem kijáró szabadság megilleti a másikat is, tehát nemcsak magunknak követeljük a vallásszabadságot, hanem elismerjük és biztosítjuk másoknak is. És ez megint nem jelenti azt, hogy a keresztényeknek fel kell adniuk önazonosságukat; de nem lehet a relativizmus veszélyétől való óvakodás ürügyén megtagadni a jogos pluralizmust és a lelkiismereti szabadságot másoktól.

Nem tagadhatjuk a történelmi egyházak hibáit, egyes egyháziak és világi hívők fanatizmusát, türelmetlenségét, evangéliumellenes magatartását, a hit nevében történt torzulásokat. De sokszor az antiklerikális irányok nemcsak egyoldalúan felnagyították a pápaság árnyoldalait, az „ölő hitek" eltévelyedéseit és bűneit, hanem kitaláltak legendákat, akár az inkvizícióról, akár az egyháztörténelem más „sötét" korszakairól. Ahelyett hogy rámutattak volna arra, hogy a keresztény hit felszabadító is volt, hajdan is és ma is, hogy a pápák mindig támogatták a kultúrát, védték az emberi jogokat, keresztények és teológusok leleplezték a diktatúrák szörnyűségeit (pl. ma Latin-Amerikában). Igen, számtalan racionalista előítélet keringett és honosodott meg (mert az észnek éppúgy lehet előítélete, mint a hitnek, ha nem verifikál). Idetartozik az a szólam, hogy a vallás az elnyomás, kizsákmányolás eszköze, hogy az egyház ellensége a tudományos haladásnak. A bukott bolsevista rendszerben, a „létező szocializmus" országaiban nemde katolikus főpapok és egyháziak védték az emberi jogokat, kiálltak a szabadságért, és ezért börtönt kellett elszenvedniük? Vagy Latin-Amerikában a „felvilágosult" polgárok, akik közel állnak Voltaire-hez, a keresztény vallást a hatalom, saját érdekük szolgálatára akarják felhasználni, a „felszabadítás" teológusai és a bázisközösségek viszont az igazságosságért szállnak síkra. A medellíni és pueblai konferenciák is a zsinat szellemében azt hangsúlyozták, hogy az új evangelizálástól elválaszthatatlan az igazságosságért és a fejlődésért való küzdelem. Az utóbbi pápák ezt számtalanszor hangoztatták szociális körleveleikben. E körlevelek nemcsak az ateista marxizmust, az egydimenziós ember eszméjét bírálják, hanem azt a liberalizmust is, amely a szabadságot csak egy kis rétegnek tartja fenn, amely féktelen individualizmusában, haszonlesésében és pénzimádatában ugyanúgy rabszolgasorsba dönt vagy abban hagy meg embertömegeket, mint a messianizmusként fellépő bolsevizmus.

A helyesen értelmezett vallás, a kereszténység szociális szerepét így fogalmazhatjuk meg: az emberi transzcendencia védelmezője, az ember isteni hivatásának őre, annak tudatosítója, hogy Isten az embert örök szeretettel saját képmására szellemnek, szabadságnak teremtette, és önmagához rendelte, hogy a kegyelem erejében kiteljesítse ezt a szabadságot. Az Istennek való engedelmesség nem dönt rabszolgasorsba, hanem felszabadít, hogy az ember – Istentől függve – saját maga tegye magát önmagává, alakítsa ki személyiségét, testvérei közösségében.

A tolerancia történetéből

Még a II. vatikáni zsinat előtt jelent meg (1955-ben) a francia jezsuita, Joseph Lecler immár klasszikussá vált műve a tolerancia történetéről, amelynek eszméi befolyásolták a vallásszabadságról szóló zsinati okmányt is. Ez a kétkötetes monográfia (Histoire de la tolérance au siécle de la Reformé), amely úttörő volt a katolikus világban, megmutatja, hogy a reformáció korában miként kezd tért hódítani a felekezeti pluralizmus. P. Lecler főleg szellemtörténeti szempontból vizsgálja a reformáció korszakát, a jelentős társadalmi-politikai tényezőket kevésbé veszi figyelembe. Így is számtalan fontos megfigyelést tesz. Pl. megmutatja, hogy a „türelmes" Erasmus hívő keresztény és olyan teológus, aki igyekszik újra megtalálni az Egyház ősi eleven hitét, és egyáltalán nem tekinthető a XVI. század Voltaire-jének. Azóta több történeti tanulmány kitért a tolerancia gazdasági-politikai-társadalmi indítékaira, tehát a dogmatikai „merevség" (az eretnekségekkel szembeni intranzigencia) mellett érvényesülő gyakorlati, politikai szempontokra, a „reálpolitika" indítékaira.

Érdemes itt megemlítenünk Pázmány Péter véleményét a vallásszabadságról, aki megelőzte korát e kérdésben. Amikor a királyválasztó országgyűlésre készülve Mátyás főherceg 1608 nyarán mint kijelölt király véleményt kér országa több teológusától: Adhat-e a protestánsoknak vallásszabadságot? – Khlesl bécsi püspök, Millino bíboros, a pápai követ, Grosthoman teológiai doktor és egy ismeretlen főpap válasza ez volt: Nem! Egyedül Pázmány adott árnyaltabb választ, felsorakoztatta a pró és kontra érveket. 12 elvi érvet hoz fel ellene, 21 gyakorlati érvet mellette. Pázmány korában nem beszélhetünk a mai értelemben vett vallási türelemről; maguk a protestánsok is ezt vallási közömbösségnek, relativizmusnak tekintették volna. Pázmány szemében az egyedüli igaz vallás a római katolikus, és ennek védelme a király és mindenki kötelessége. Mégis, a gyakorlati szempontokat – a történelmi példákat és az ország helyzetét – figyelembe véve, a vallásszabadság engedélyezését javasolja. (Hanuy, Epistolae I, 26-29.)

Lengyelország és Erdély már jó korán a felekezeti pluralizmus hazája lesz. (Az anabaptisták körüli viták, a velük kapcsolatos újabb nemzetközi kollokviumok, kutatások jobban megvilágították és dokumentálták Lecler idevonatkozó meglátásait.) A reformációt követő időszakban, a katolikus (trentói zsinat szerinti) megújhodás idején meglehetősen zavarosak a vélemények és álláspontok a cura religionis körül. Igyekeznek meghatározni a – katolikus vagy protestáns – király/fejedelem felelősségét a vallással szemben saját területén. Katolikusok és protestánsok egyaránt elfogadják, hogy a fejedelem kötelessége a vallási igazság védelme és a tévedés (eretnekség) üldözése. De fokozatosan tért hódít a lelkiismereti szabadság eszméje, joga: „Nec est quisquam puniendus propter conscientiam", senkit sem szabad megbüntetni, ha lelkiismeretét követi. Teológiai meggondolásból nem fogadták el a vallásszabadság elvét. Felmerült azonban a gyakorlati kérdés: a korlátozásnak vagy a kényszernek milyen módozatait lehet összeegyeztetni a vallásszabadsággal? Kezdetben bizonyos kettőség van a lelkiismereti szabadság és a vallásszabadság között; de fokozatosan katolikusok és protestánsok elfogadják azt a tényt, hogy a kettő között bensőséges kapcsolat áll fenn, hogy a lelkiismereti szabadság elveszíti értelmét, ha megtiltják annak külső, társadalmi kifejezését. A hosszú fejlődés pozitív eredményét tükrözi a II. vatikáni zsinat vallásszabadságról szóló nyilatkozata: „Az isteni törvény rendelkezéseit lelkiismeretében fogja fel és ismeri el az ember; köteles is lelkiismeretét minden tevékenységében hűen követni, hogy eljusson céljához, Istenhez. De nem is szabad őt akadályozni abban, hogy lelkiismerete szerint cselekedjék, különösen vallási téren nem. (...) Az ember társas természete viszont igényli azt, hogy belső vallási aktusait külsőleg kifejezze, vallási téren másokkal közösségben legyen, és vallását közösségi formában élje." (Dignitatis humanae 2.)

John Courtnay Murray jezsuita, akinek kutatásai és írásai a pluralizmusról és a vallásszabadságról jelentősen befolyásolták a II. vatikáni zsinat vallásszabadságról szóló nyilatkozatát, gyakran és bőven hivatkozik P. Lecler szóban forgó monográfiájára. Egyébként a Dignitatis humanae kezdetű nyilatkozat fogalmazványában is kifejezett utalás van P. Lecler munkájára.

Mihelyt a zsinat befejeződött, P. Lecler kommentálta a dokumentumot (Études, 1966. április). Természetesen nagy lelkesedéssel, hiszen látta a „minőségi ugrást", amely bekövetkezett. Még XII. Piusz pápa is a hagyományos felfogást védte: jobb híján „tolerálni" kell a vallási kisebbségek jelenlétét. A zsinattal – magyarázta a jezsuita – a toleranciától eljutottunk a vallásszabadsághoz. A zsinati nyilatkozat világosan olyan vallásszabadságot vall, amely kizárja (vagy csak kivételesnek tekinti) az igazi államvallást. A zsinat érdeme, hogy felülvizsgálta és túlszárnyalta az egyház és az állam viszonyára vonatkozó hagyományos felfogást.

A zsinat tanítása a vallásszabadságról és a párbeszédről

„Maga a természet ösztönöz, egyszersmind az erkölcsi törvény is kötelez minden embert a méltósága nevében: mivel személy, azaz ésszel és szabad akarattal felruházott s ezért személyes felelősséggel rendelkező lény, keresse az igazságot, elsősorban a vallás tekintetében; köteles azután a megismert igazsághoz ragaszkodni, s egész életét az igazság követelményei szerint berendezni. De az emberek e kötelességüknek csak úgy tehetnek eleget a természetüknek megfelelő módon, ha lélektanilag is szabadok, és külső kényszertől is mentesek." (DH 1) Ugyanezt hangsúlyozza még a 2. pont: „Mindenkinek kötelessége, s következőleg joga is a vallási kérdésekben az igazságot keresni, hogy alkalmas eszközök igénybevételével, okosan alakíthassa ki magában azt a lelkiismeretet, amely helyesen, az igazságnak megfelelően ítélkezik."

Később pedig, miután a vallásszabadságot a kinyilatkoztatás fényébe állította, és leszögezte, hogy a keresztény hit csakis szabad állásfoglalás lehet (egyébként Krisztus és az apostolok példája is ezt a szabadságot állítja elénk), a zsinat így ellensúlyozza a vallási közömbösség kísértését: „A katolikus egyháznak nagy odaadással kell munkálkodnia azon, »hogy az Úr tanítása terjedjen és dicsőségre jusson” (2Tessz 3,1), mert csak így tehet eleget az isteni parancsnak: »Tegyétek tanítványommá az összes népeket” (Mt 28, 19). [. . .] Krisztus hívei lelkiismeretük alakításánál gondosan vegyék figyelembe az egyház szent és biztos tanítását. Mert Krisztus akaratából a katolikus egyház az igazság tanítója: az a feladata, hogy hirdesse és hitelesen tanítsa az Igazságot, aki Krisztus, és hogy tekintélyével rámutasson az erkölcsi rendnek magában az emberi természetben gyökerező alapelveire, és igazolja azokat..." (DH 14)

Ide kapcsolódik még a vallásokról szóló, Nostra aetate kezdetű zsinati nyilatkozat 2. pontjának ez a szakasza: „A katolikus egyház semmit sem vet el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent, őszinte tisztelettel szemléli ezeket a magatartási formákat és életmódokat, parancsokat és tanokat. Sokban különböznek ugyan mindattól, amit ő igaznak tart és tanít, mégis nemegyszer megcsillan bennük egy sugara annak az igazságnak, amely megvilágosít minden embert. De szüntelenül hirdeti Krisztust, mert hirdetnie kell, hiszen ő »az út, az igazság és az élet« (Jn 14,6); benne találja meg az ember a vallásos élet teljességét; Isten benne engesztelődön ki a világgal. Az egyház buzdítja gyermekeit, hogy okosan és szeretettel, párbeszédet folytatva és együttműködve más vallások követőivel, mutassák be a keresztény hitet és életet, de ismerjék el, őrizzék meg és fejlesszék tovább azokat a lelki és erkölcsi, társadalmi és kulturális értékeket, amelyek ezekben a vallásokban találhatók." (NA 2)

Ha pedig kiszélesítjük a párbeszédre vonatkozó zsinati buzdítást, idézhetjük egyrészt az ökumenikus törekvésről szóló zsinati dokumentumot, másrészt a Gaudium et spes idevonatkozó pontjait, amelyek minden jóakaratú emberrel, még a magukat nem hívőknek vallókkal is sürgetik a párbeszédet. Igazában az egyház és a mai világ viszonyával foglalkozó konstitúció első három fejezete a katolikusok és a jogos autonómiával rendelkező pluralizmust valló világ képviselői között folytatott párbeszéd filozófiai és teológiai alapjait vázolja. „Napjainkban az emberiség elbűvölten nézi saját találmányait és hatalmát, közben pedig aggasztó kérdések gyötrik: hogyan alakul a világ, mi az ember helye és szerepe a mindenségben, van-e értelme egyéni és közösségi erőfeszítéseinek, és egyáltalán mi a lét és az ember végső célja. A zsinat tehát, amely az Isten népének – a Krisztus egybegyűjtötte közösségnek – hitéről tanúskodik, és azt kifejti, nem is adhatná ékesebb bizonyságát elkötelezettségének, tiszteletének és szeretetének az emberek nagy családja iránt, amelyben maga is él, mint hogy párbeszédet kezd vele ezekről a kérdésekről, az evangélium fényét vetíti rájuk, és az emberiség rendelkezésére bocsátja azokat a felszabadító erőket, amelyeket a Szentlélek vezetése alatt álló egyház kap alapítójától. Hiszen az embert, a személyt kell felemelni, és az emberek közössége vár megújításra." (GS 3)

Földrészünkön mindenfelé a demokratikus jogállamok vannak kibontakozóban, a személyek demokratikus szabadságjogait törvényben biztosítják, és a gyakorlatban is utat tör a szabadság és a jog, igyekeznek kizárni az önkényt, a visszaéléseket. Le kell szögeznünk, bár ez szinte magától értetődő (ezt főleg az egyház tagjainak hangsúlyozzuk): a modern demokratikus társadalmakban, bármennyire nagy is a szellemi zűrzavar és az erkölcsi anarchia, a közélet mégiscsak bizonyos logikának, szabályoknak engedelmeskedik, bizonyos eszményeket követnek pl. a fiatalok, akik esetleg elvetik apáik és nagyapáik eszményeit. Azoknak tehát, akik anatémákat harsognak a mai – mondjuk „szabados", liberális eszméktől vezérelt – magyar közélet ellen, jó lenne figyelniük arra, hogy mit tanulhatnak jog- és humánum-tiszteletben ellenfeleiktől, akár az antiklerikálisoktól is. Mert a tolerancia, a szabadságjogok tisztelete, egy bizonyos igazságosságeszmény mind-mind olyan értékek, amelyeket nemcsak másoktól kell elvárnunk és követelnünk, hanem nekünk is tiszteletben kell tartanunk, biztosítanunk mások számára. Ez a szellem vezérelte a zsinatot, amikor a Gaudium et spes 28. pontjában a hívőktől a tiszteletet és a szeretetet követelte az ellenfél iránt: „A tiszteletet és a szeretetet azokra is ki kell terjesztenünk, akik társadalmi, politikai vagy éppen vallási kérdésekben másként vélekednek, vagy más magatartást tanúsítanak, mint mi. Ha nagyobb emberséggel és szeretettel igyekszünk gondolatviláguk mélyére hatolni, könnyebben kezdhetjük el velük a kérdések megbeszélését." Figyelemre méltó ugyanannak a konstitúciónak 44. pontja is: „Milyen segítséget kap az Egyház a mai világtól?" Ez a pont azután következik, hogy az okmány kifejtette, milyen segítséget igyekszik nyújtani az Egyház az egyénnek, a társadalomnak, az emberi tevékenységnek (GS 41-43. pontok).

„Az Egyháznak is javára válik a múló századok sok tapasztalata, a természettudományok haladása és a kultúra különféle formáiban rejlő gazdagság; ezek által jobban feltárul maga az emberi természet, és új utak nyílnak az igazság felé ..." Ezt a jelenlegi pápa különösen is hangsúlyozza, sürgetve pl. a hit és a kultúra párbeszédét. Ennek gyümölcse volt, hogy a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke, Poupard bíboros vezetésével egy külön erre kijelölt bizottság megvizsgálta a Galilei-per aktáit, és a pápa (1992. X. 31-én) rehabilitálta az 1633-ban elítélt olasz tudóst, aki bibliaértelmezésében éleslátóbb volt, mint egyes teológus ellenfelei, akik a régi geocentrikus rendszert védték a Szentírásra hivatkozva. Már a zsinat kimondta a tudomány, a kultúra, a politika, általában a földi valóságok jogos autonómiáját (GS 36,59,76). Az utóbbi pontban pl. ezt olvassuk: „Nagyon fontos, hogy helyes szemlélet alakuljon ki – különösen a pluralista társadalmakban – a politikai közösség és az egyház viszonyáról. [...] Feladatánál és illetékességénél fogva az egyház semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel, és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez; jelzi is és oltalmazza is az emberi személy transzcendenciáját. A politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól a maguk területén; ott autonómiájuk van. Mind a kettő ugyanazoknak az embereknek a személyes és társadalmi hivatását szolgálja, bár más-más címen. Annál gyümölcsözőbb lesz szolgálatuk mindenki javára, minél jobban ápolják az egészséges együttműködést, a helyek és korok körülményei szerint. [. . .] Az egyház feladata, hogy támogasson és nagyobb értékrendbe emeljen mindent, ami igaz, jó és szép csak található az emberi közösségben; amikor pedig az evangéliumhoz ragaszkodva küldetését teljesíti a világban, Isten dicsőségére a békességet erősíti az emberek között." (GS 76)

Mindennek krisztológiai alapja pedig az, amit a GS 22. pontjában olvashatunk, és amit II. János Pál pápa első, Redemptor hominis kezdetű enciklikája 13. pontjában már idézett, és azóta sokszor megismételt: „Az emberi természet bennünk is roppant méltóságra emelkedett azzal, hogy Krisztus azt magára öltötte, anélkül hogy megsemmisítette volna. Igen, ő, az Isten Fia, valamiképpen minden emberrel egyesült, amikor testté lett. [...] (A húsvéti misztériumban való részesedés) nemcsak a keresztény hívőre vonatkozik, hanem minden jó szándékú emberre is, akinek szívében láthatatlan módon működik a kegyelem. Mivel Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, miképpen–, hogy a húsvét titkában részesedjék."

Csodálatos szöveg, a zsinat egyik legszebb állítása, amely tulajdonképpen Isten egyetemes üdvözítő szándékának és Krisztus egyetemes üdvösségközvetítő szerepének következménye. Az „Extra ecclesiam non est salus" (az egyházon kívül nincs üdvösség) elv pozitív megfogalmazásával állunk itt szemben: Ahol üdvösség valósul meg, ott jelen van Krisztus, illetve az ő „kiterjedése", az Egyház. Jóllehet továbbra is valljuk, hogy a katolikus egyházban találhatók meg a legteljesebben a Krisztus által akart Egyház ismertetőjegyei, hisszük azt, hogy a látható katolikus egyházon kívül is jelen vannak – más keresztény egyházakban, különböző fokban – „azok a javak, amelyeknek együttese építi és élteti magát az egyházat: az Isten írott igéje, a kegyelmi élet, a hit, a remény, a szeretet és a Szentlélek többi belső ajándéka, de látható alkotó elemek is. Mindez Krisztustól való, őhozzá vezet, és joggal hozzátartozik Krisztus egyetlen egyházához." (UR 3) Hasonlóképpen, miként már idéztük a vallásokról (NA 2): „A katolikus egyház semmit sem vet el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. . ." Végső soron a megtestesült Igében és Krisztus egyetemes üdvösségközvetítő szerepe, húsvéti áldozata és feltámadása révén valamennyi ember összetartozik, egyetlen családot alkot, az egyetlen Atya gyermeke. „Ezt az összetartozást folyton gyarapítani kell egészen addig a napig, amelyen majd teljessé lesz; ettől kezdve tökéletesen dicsőíti meg Istent a kegyelemből üdvözült emberiség, mint Istennek és testvérünknek, Krisztusnak szeretett családja." (GS 32)

Jegyzet

A francia jezsuiták folyóirata, Recherches de Science Religieuse, 1990-ben egy külön számot szentelt P. Lecler monográfiájának, illetve a tolerancia kérdésének; ebből a számból felhasználtuk a következő tanulmányokat: Philippe Denis O.P. és Jean-Pierre Massaut: „Le Pere Lecler, la tolérance et le Concile" (RSR 78/1, 15-39); Bernard Plongeron: „De la Reformé aux Lumiéres, Tolérance et liberté" (RSR 78/1, 41-72).

Dévény István

A TOLERANCIA ERÉNYÉRŐL

Latin megnevezést kell adni ennek az erénynek, mert amit a türelem szó mond, az kevés. A Magyar szólások és közmondások gyűjteményében közel húszezer kifejezés található, de ezek között csak egyetlenegy szól a türelemről, az ismerős „rózsát terem" közmondásban. Több nincs. Itt viszont akarva-akaratlan a passzív várakozás jut kifejezésre: ha tudsz várni, kívánságod (talán) teljesül. Ennek viszont nem sok köze van a tolerancia erényéhez. Az etimológiai szótár sem visz túl messzire, amikor a türelem jelentéstartalmát a „türtőzteti magát" kifejezéssel hozza összefüggésbe. A latin tolerare ige is ebbe a szűk körbe zárna be, a szóhasználat azonban kibővítette jelentéstartalmát. Mai értelemben arról az emberről mondjuk, hogy toleráns, aki nem csupán eltűri, elviseli a másként gondolkodókat, a más vallási meggyőződéshez, más politikai párthoz, más nemzethez vagy más nemzetiséghez tartozókat, hanem értékeli, megbecsüli, elismeri őket, képes velük együtt élni, sőt ha ritkán fordul is elő, nem csupán „fele"-barátnak, hanem teljes barátnak is tartani őket. Nem közömbösségről van tehát szó, hiszen ez sok esetben rosszabb, mint az egyéni álláspont szenvedélyes védelmezése vagy meghirdetése. Aki más világnézetével kapcsolatban azt mondja, hogy „nem érdekel", attól azt sem lehet elvárni, hogy a sajátját – ha egyáltalán van – értékelje. A toleráns ember azonban nagyon értékeli saját meggyőződését, de nagyon értékeli a többiekét is.

Bennünket most kifejezetten a vallási tolerancia foglalkoztat. Nem csak abban az értelemben, hogy a mindenkori államszervezeteknek el kell tűrniük a különböző vallási felekezeteket (vallás iránti tolerancia), ha nem hirdetnek kifejezetten tekintélyromboló vagy államellenes elveket. Ez az utolsó megjegyzés persze megérdemelne komolyabb vizsgálatot, hiszen a magyar (és nem csupán magyar) történelem legutolsó szakaszában sokszorosan meg lehetett tapasztalni, hogy már a vallásos világnézet puszta jelenléte is „államellenesnek" számíthatott. Erről az üldözött püspökök, papok, vallási meggyőződésüket a külvilág előtt is vállaló hívek ezernyi versszakban énekelhetnék el panaszdalaikat. Nem szabad azonban szem elől téveszteni a vallások, egy-egy valláson belül a kölönböző áramlatok egymás közötti toleranciáját. A következőkben elsősorban a gondolkodás és a gyakorlat történeti alakulásából emelek ki néhány mozzanatot. Egy rövid tanulmányban persze csak korszakos ugrások bemutatására nyílik alkalom.

A kereszténység születésekor a szabadság szónak döntő jelentősége volt. A vallásosság önálló, külső hatalomtól független értékvilágára Jézus sokat idézett szava mutat rá: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené!" (Mt 22,21) A vallási életen belüli toleranciára pedig Pál apostol figyelmeztet, amikor jelzi, hogy felebarátunk lelkiismereti döntését tartsuk tiszteletben (1Kor 8,12). Szembeszegül minden megkülönböztetéssel is (Gal 3,28), a hithez való szabad (s nem pusztán törvénynek engedelmeskedő) felzárkózást mindennél fontosabbnak tartja (Gal 5,1-5).

Az első századokban ez az alapállás felemelkedik a természettörvény szintjére. Tertullianus Kr. u. 212-ben Afrika római helytartójához írt levelében ezt így fogalmazta meg: „Emberi jog és a természet joga, hogy mindenki azt (az Istent) imádja, akit akar. Egy-egy ember vallásossága a másiknak sem nem árt, sem nem használ. A vallás lényegéhez nem tartozhat az, hogy erőszakkal terjesztik. Szabadon kell elfogadni, nem azért, mert kényszerítik. Ha áldozatbemutatásra akartok bennünket kényszeríteni, akkor semmit sem kapnak isteneitek: nincs szükségük olyan áldozatra, amelyet akarata ellenére mutat be valaki." Ezt úgy is kifejezhetnénk, hogy semmi sincs távolabb az igaz vallásosságtól, mint az erőszak.

Ez az önvédelmi argumentáció erősödött, egészen addig, amíg e kereszténység kisebbségi, sőt üldözött helyzetben volt. Nagy Konstantin rendelete (Kr. u. 313) azonban polgárjogot biztosított a hívő közösségnek, utódjai pedig államvallás szintjére emelték a kereszténységet. Rövid néhány évtized múltán (392-ben) Nagy Theodosius már betiltotta a „pogány vallásokat": a kereszténység így nem megtűrt, hanem egyetlen engedélyezett vallássá vált. A „türelmi rendeletből" most a pogányokkal szembeni „türelmetlenségi gyakorlat" lett.

Az egyház bensejében átélt szabadság is – s ezzel kapcsolatban a tolerancia erényének parancsa – közvetlenül evangéliumi feljegyzésekre vezethető vissza. Jézus példabeszédeiben rejtőzött a legfontosabb vezérelv, elsősorban amit a búzáról és konkolyról mondott: Ne gyomláljátok ki a konkolyt, hogy ki ne tépjétek vele együtt a búzát is! (Mt 13,29) Megváltozott a helyzet a „keresztény államvallás" időszakában, s maradt (sajnos) egészen az újkorig. Nagy Konstantint és utódait a vallási egység is egyre fokozottabban érdekelte, s az államhatalom erejével léptek fel „eretneknek" nevezett papokkal, püspökökkel és egyszerű hívekkel szemben. Kemény ítéletek hangzottak el, messze túllépve az egyházi kiközösítés határait: száműzetés, börtön, hivataloktól való eltiltás, javaktól való megfosztás. Az 5. század második felében pedig érvényre lép a törvény: „eretnekeket" adott esetben ki kell végezni. Végzetes erővel lépett be itt a szabadság vallásába a karhatalommal biztosított erőszak: aki nem keresztény, az téved, s a tévedésnek nincs létjogosultsága.

Abszurd helyzethez vezetett azonban, hogy a császárok sem voltak mentesek különböző hitvéleményektől, s ők határozták meg, kit támogatnak, és kit üldöznek. Már a 4. században lehetett érezni, mit jelent az államhatalom: az arianizmus mozgalma a maga oldalára állította Nagy Konstantin fiát, Constantiust, s a niceai hitvallás (325) hívei, mint pl. alexandriai Athanasius, mehettek börtönbe, számkivetésbe. Nem csoda, ha újból feléled a vallási tolerancia bölcselete és teológiája – egészen addig, amíg az államvezetés fel nem zárkózott az „igazi irányhoz". Ágoston, akinek különben annyit köszönhet a teológia, már újraértelmezi Jézus hasonlatát: a konkolyt ki szabad tépni, ha az ember biztos abban, hogy a búzának nem okozza kárát (Contra epistolam Parmeniani). Tőle származik egy másik evangéliumi idézet átértékelése is: az ünnepi lakomára „kényszeríts be mindenkit, hogy megteljék házam" (Lk 14,23). Ágoston szerint ezt „a felebarát-szeretet nevében" igazi erőszakkal kell végrehajtani (Epistolae). Amikor a császári hatalom a „donatista" mozgalom elfojtását határozta el (405-ben), Hippo püspöke méltatta és jónak tartotta a rendelkezést.

Megdöbbentő azonban, milyen életerő rejtőzik ilyen császári rendeletekben és teológiai értelmezésekben. Gratianus egyházjogász a 12. században Ágostont is, a „római jogot" is beépítette joggyűjteményébe. Ez aztán hosszú időn át mérvadóvá vált a „tolerancia" értelmezésében. A hit egysége és az országhatalom egysége ugyanarra a szintre került. A világ hatalmasai segítséget ígértek a hitegység megőrzéséhez, ha segítséget kaptak a kormányzó hatalom biztosításához. Ez az elv még a pápaság és császárság hatalmi harcaiban sem veszett el teljesen. Amikor a középkor nagy és erőteljes „eretnekmozgalmai" megindultak (albiak Franciaországban, később, a 14. században, Wiclif Angliában, Husz János Csehországban), az egyház teljes készültséggel tudott „harcba bocsátkozni". III. Ince pápa 1199-ben kiadott rendelkezésével egy síkra helyezte az eretnekséget (a hitbeli tévedést) és a felségsértést (az uralkodóval való szembeszegülést). Uralma idején irtották ki állami segédlettel Dél-Franciaország eretnekeit.

Második utódja, IX. Gergely az inkvizícióból állandó egyházi szervezetet alkotott. Eretnekek feletti halálos ítéletre azonban II. Frigyes császár rendelete alapján került sor. Ez pedig röviddel később, 1231-ben egyházi törvénnyé vált: a pápa Excommunicamus kezdetű bullájában kihirdette, hogy a nyakas eretnekeket át kell adni a világi hatalomnak, hogy elvegyék méltó büntetésüket. Ettől kezdve az eltérő hitvélemény gonosztettnek számított. Aquinói Szent Tamás, akinek szintén mérhetetlenül sokat köszönhet a teológia, még tovább ment, s nagy, mértékadó művében hangsúlyozta, hogy az eretnekség evilági gonosztetteknél, pl. a pénzhamisításnál is súlyosabb, megérdemli ezért a halálos büntetést (Summa theologiae, 2a 2ae, qu. 11., art. 3.). Az inkvizíció módszereiről talán nem kell beszélni. Áldozatainak számát pedig (hány százezer) csak találgatni lehet. Mai szemmel nézve iszonyú idők.

A humanizmus szellemisége kellett ahhoz, hogy ez a szemléletmód lassan – nagyon lassan – formálódjék. Nyitottabb lélekkel keresték mindazt, ami az egyetemes emberi „szellemi kincstárhoz" tartozik, így inkább arra figyeltek, ami összeköt, nem arra, ami szétválaszt. Késő képviselőjétől, Rotterdami Erasmustól (aki élete végéig pap maradt, s a pápa bíborosi kinevezését tisztelettel visszautasította) érdemes meghallgatnunk egy rövid eszmefuttatást – már csak azért is, mert ő a nyugati kereszténység nagy reformációs hitvitáinak, majd az ezeket követő szétszakadásának szemtanúja. „Mekkora gőg, veszekedés, vita, széthúzás árad a fölösleges vitatkozásokból! Életünkben milyen gyorsan peregnek az évek; mégis elfeledkezünk arról, ami nélkül semmi reményünk sem lehet, hogy elnyerjük az örök életet... Hitünk lényege a béke és az egyetértés. Ehhez csak akkor jutunk el, ha a hittételek definiálásában a legalapvetőbb dolgokra szorítkozunk, a sok-sok nyitott kérdést pedig mindenkinek saját ítéletére bízzuk. A legtöbb kérdés sötét felhőbe van burkolva, nagyon sok embert mégis ugyanaz a betegség támad meg: nem tudják magukat tűrtőztetni, ha egy-egy problémával kapcsolatban vitatkozni lehet. Minél izzóbbá válik a vita, annál igazabbnak tarják saját véleményüket, amit különben csak vakon tudtak elfogadni." (Levél Palermo érsekéhez 1523. január 5-én.)

A mindenkit kivétel nélkül megillető emberi jogegyenlőség, az egyéni szabadság tisztelete, a lelkiismeret – ezzel együtt a vallásos (vagy vallás nélküli) világnézet – szabadsága azonban csak évszázadokkal később kezdte valóban birtokba venni a szellemeket. Még lassabban áramlott be ez a gondolkodásmód az államok törvényrendszerébe, s (valljuk be nyugodtan) leglassabban a keresztény egyházak tanításába.

A felvilágosodás korszakának egyik jelentős dokumentumában, a Francia enciklopédiában (1765) olvashatták hívők, másként hívők és hitetlenek az „intoleráns" címszó alatt: „Nevezzük az intoleráns embert annak, aki üldözi a többieket. Elfelejti, hogy minden ember őhozzá hasonló, s vadállatként kezeli őket csak azért, mert azok másként gondolkodnak, mint ő. A vallást e jogellenes zsarnokság ürügyének használja. Ennek eredménye az, hogy egyszerűen nem képes elviselni másfajta gondolkodásmódot. Alapjában véve azonban vakságról, az emberszív gonoszságáról kellene beszélnünk. Oly nagymérvű ez a gonoszság, hogy minden művelt, önmaga számára nyugalmat kereső embernek állandóan kérnie kell Istent, hogy kegyelmet találjon a türelmetlenek előtt... Egyetlen mesterünk van, Jézus Krisztus, s a Szentírás is hangsúlyozza, hogy testvérek vagyunk." Nem feltűnő, hogy az első komolyabb lexikon még a Szentírással argumentál?

Nincs messze az az idő, amikor az észérvek veszik át a stafétabotot. Mária Terézia „türelmetlen" politikája után II. Józsefet már meggyőződés (és reálpolitikai megfontolás) vezeti, amikor uralma kezdetén (1781-ben) kiadja türelmi rendeletét. Az evangélikusok, reformátusok és ortodoxok ekkor jutottak működési szabadsághoz, korlátozottan, mert csak privát körülmények között tarthatták istentiszteleteiket. Első lépés volt ez legalább az államhatalommal alátámasztott hitvédelem leépítéséhez.

Említést érdemel azonban mindenképpen, hogy a katolikus egyház nem egy képviselője tovább lép, s teológiai megfontolások nyomán kívánja a toleranciát. Johann Leopold Hay, Königgrätz püspöke latin, német, magyar és cseh nyelven tette közzé pásztorlevelét (1781-ben) a kölcsönös toleranciáról. Ez különösen a katolikus lelkipásztorokat érintette, hiszen nekik kellett feladni a kizárólagos államvallás biztonságát. „Ki ne ismerné közületek, hogy az evangéliumi törvény alapja a szeretet és megbocsátás? Isteni törvényhozónk erre számtalan példát nyújtott... Van valaki közöttetek, aki nem tudná, milyen erővel hangsúlyozta az Apostol is, hogy egymást szeretettel viseljük el, előzzük meg egymást a tiszteletadásban, és éljünk mindenkivel békességben? . . . Tudnotok kell azt is, hogy az uralkodóknak legkisebb hatalma sincs a lelkiismeret titkai fölött, mert az kizárólagos joga a szívek vizsgálójának, Istennek. Szent vallásunk előírásainak, a természet és az ész törvényének engedelmeskedünk, ha nagy türelemmel Istenhez imádkozunk, vezessen bennünket az igazság és az erény útján, tűrjünk el mindent, amit Isten is türelemmel elvisel... Vallásukra való tekintet nélkül igaz szeretettel és jóakarattal, őszintén keressük a békét mindenkivel, ne bántsunk senkit, és egyenlő testvéri szeretettel tekintsünk mindenkire." (A pásztorlevél teljes szövege németül, in: Religiöse Toleranz. Dokumente zur Geschichte einer Forderung. Szerk. Hans R. Guggisberg, Stuttgart-Bad Cannstatt, Frommann-Holzboog, 1984. 269–276. o.)

Ugrásszerű fejlődésről azonban nem lehetett még beszélni. Száz évvel később (1871–1887) a porosz államvezetés hirdeti és vezeti a Kulturkampfot a katolikus egyház ellen. Tilalmi rendeletek egész sora némította meg a papság működését. Csak az evangéliumról prédikálhattak (a társadalom és állam ügyeit nem szabad említeniük), a jezsuiták új házakat nem alapíthattak, a papoknak teológiai képzésük alatt „kultúrvizsgát" kellett tenniük, egész kiképzésüket állami ellenőrzés alá kellett vetniük, papok áthelyezésébe állami részről beleszólhattak ... (Olyan ez, mint a magyar helyzet 1950 után, azzal a különbséggel, hogy a porosz – s őket követően a svájci – szabályzat egyedül a katolikus egyházat érintette.)

A múlt század egyházi részről sem nevezhető ártatlannak a vallási türelem kérdésében. XVI. Gergely és IX. Pius pápák még a lelkiismeret szabadsága ellen emelték fel szavukat, és az „egyetlen igazság'' iránti elkötelezettséget hirdették. Mindezt oly erővel, hogy közben mindent, ami nem katolikus, isteni ítélet alá helyeztek. „Ismerős az a katolikus dogma – írja IX. Pius Quanto conficiamur moerore kezdetű körlevelében –, amely azt állítja, hogy a katolikus egyházon kívül senki sem részesülhet az üdvösségben. Akik megrögzötten szembeszegülnek az egyház tekintélyével, döntéseivel, akik makacsul eltávolodnak ennek az egyháznak egységéből és a római pápától – akire ennek a szőlőnek gondozása van rábízva –, azok nem juthatnak el az üdvösségre."

Pontosan száz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy két katolikus dokumentum megszülethessen. A II. vatikáni zsinat Nostra aetate és Dignitatis humanae kezdetű nyilatkozatairól van szó. Az első a nem keresztény vallásokhoz való kapcsolat, a második alapvetően a vallásszabadság kérdésében ad eligazítást: végső mérték minden ember számára saját lelkiismerete – az államhatalomnak pedig biztosítania kell ugyan a működési szabadságot, de nincs joga „atyáskodni'' egyetlen vallás felett sem. (Ld. Szabó Ferenc tanulmányát.)

Különböző elméletek és tettek szövevénye az elmúlt kétezer esztendő. Még történelmi vázlatom is fogyatékos, s nem csupán az óriási ugrások miatt. Az idézett teológusokkal vagy pápákkal szemben is könnyen igazságtalan az ember, ha csak egy-egy mondatot ragad ki tanításukból. Tertullianus is hangsúlyozta azt, hogy Krisztusnak egyedülálló szerepe van az üdvösség történetében; Ágoston is mondta nemegyszer, hogy hinni csak az tud, aki hinni akar. Szent Tamás a lelkiismeretnek megfelelő döntést mindennél fontosabbnak tartotta. Erasmusnál ugyanakkor hiányzik a zsidósággal szembeni türelem; IX. Pius pápa viszont ignorantia invincibilis-ről, tehát az evangélium olyan nem ismeréséről is beszélt, amely esetben nem felelős az, aki nem zárkózik fel a katolikus egyházhoz.

Mindebből látható, hogy ebben a kérdésben egyszerűen nem lehet „vagy-vagy" gondolkodással rátapintani az igazságra. A két szélsőség azonban egész biztosan téves. Ha tehát azt mondja valaki, hogy abszolút mindegy, hogy milyen úton jár a másik, az éppúgy zsákutcába téved, mint aki azt hirdetné, hogy a mi utunk az egyetlen, amelyen célba lehet érni. A középút azonban teológiai egyensúlyművészetet kíván. A ma már szinte áttekinthetetlen „vallásteológiai" irodalom jelzi, mennyi problémával szembesül az, aki itt tisztán akar látni.

Látni akarni – ez a tolerancia legfontosabb elve. Látni nem a végső megoldást, hanem az alapelveket, mert csak így nyílik meg az emberszív a „másfajta" emberek, másfajta hitek előtt. A 15. század nagyszerű teológusa, Nicolaus Cusanus gondolatát érdemes megszívlelnünk: „Az Úr, az ég és föld királya meghallotta azoknak hangját, akiket vallásuk különbözősége miatt gyilkoltak meg, zártak börtönbe, vagy vetettek fogságba." (De pace fidei.) Nem tett különbséget keresztény vagy nem keresztény vértanúk között, mert azt állítja, hogy ahol az emberek hitük és meggyőződésük mellett kiállnak, ott üdvösségüket szolgálják, a „megváltó kereszthez" zárkóznak fel.

Horváth Pál

A PÁPAI ENCIKLIKÁK MARXIZMUS- ÉS LIBERALIZMUS-KRITIKÁJA¹

„Az Egyház földi téren kifejtett működése – pl. az emberi fejlődés, a haladás, az igazságosság, a személyiség jogai terén – mindig az ember szolgálatára kíván lenni; mégpedig úgy, amilyennek a keresztény antropológia fényében látja az embert. Nincs tehát szüksége rá, hogy rendszerekhez és ideológiákhoz folyamodjék annak érdekében, hogy szeresse, védelmezze, előmozdítsa az ember Felszabadítását."² II. János Pál pápa fenti, 1979 januárjában Pueblában, Latin-Amerika püspökei előtt tett kijelentése – legalábbis egy vonatkozásban – a katolikus egyház társadalmi tanításának lényegére utal: arra, hogy az nem a modern világ elé terjesztett ideológiai alternatíva vagy a reálisan létező gazdasági és társadalmi szisztémákkal szemben kifejtett harmadik út, hanem az Egyház hite és küldetése által megalapozott szociálteológiai bírálat és program – egy igazságosabb és emberibb világ megteremtése és az Egyház evilági rendeltetésének betöltése érdekében. Ha a társadalmi tanítás évszázados történetére visszatekintünk, aligha vitathatjuk, hogy e munkálkodásnak szükségképpen fontos eleme az ideológiakritika, a modern világunkat uraló és irányító eszmék szembesítése az igazságosságról, a szabadságról, a szeretetről és magáról az emberről, mint Isten képmásáról vallott tanítással.

Ha az elmúlt másfél évszázad gazdasági és szociális rendet meghatározó uralkodó eszméit keressük, akkor a kapitalizmust eszmeileg megalapozó liberalizmust és a szocializmust teoretikusan vezérlő marxizmust kell olyan átfogó ideológiának tekintenünk, amelyek vonatkozási rendszerében, amelyekkel kritikusan szembesülve a katolikus egyház társadalmi tanítása kibontakoztatható. Éppen ezért természetes, hogy a szociális gondolat megfogalmazásának kezdettől velejárója egy kétfrontos ideológiakritika; a liberalizmusban és a marxizmusban adott filozófiai, politikai, ökonómiai és morális elvek bírálata. Az ezen törekvésről tanúbizonyságot tévő pápai enciklikák egybevetése ugyanakkor könnyen meggyőzhet bennünket arról is, hogy a liberalizmus és a marxizmus, a kapitalizmus és a szocializmus elveinek és gyakorlatának katolikus szempontú elemzésében és bírálatában legkevesebb három történeti periódust lehet és érdemes megkülönböztetnünk.

Az első időszakban, a XIX. század középső harmadában, a Mirari vos (1832), a Singulari nos (1834) kezdetű enciklikákban vagy a Quanta cura (1864) függelékeként kiadott Syllabusban a liberalizmus fő veszedelmének még az istentelenség, az egyház jogainak megkérdőjelezése és a polgári szabadság alkotmányjogi abszolutizálása tűnik. E dokumentumok még érzéketlenek a társadalom belső gondjai iránt; hangvételüket a modern idők summás elutasítása, az erősen apologetikus tónus jellemzi, amint az különösen világosan kitűnik a F. de Lamennais és a liberális katolicizmus körüli csatározásokból.³ A szocializmus, a munkásmozgalom, a marxizmus „veszedelmes ragályát" elmarasztaló Qui pluribus is döntően a szocialista mozgalom ateizmusa, politikai felforgatást és morális gátlástalanságot hirdető eszméi felett mond ítéletet.

A katolikus társadalmi tanítás körvonalainak megrajzolása után válik liberalizmus és marxizmus egyaránt gazdasági, társadalmi és politikai szempontú kritika tárgyává: a Libertas praestantissimum kezdetű enciklikájában XIII. Leó pápa elsőként mondja katolikus szempontból kifogástalannak a demokratikus államrendet, a liberalizmust azonban a személyes szabadság indokolatlan abszolutizálásának vétkében marasztalja el. A szocialisták (marxizmus) kritikája első ízben a Rerum novarumban (1891) kap gazdaság- és társadalomelméleti keretet, ahol a pápa már maga is a szociális és munkáskérdés orvoslásának módozatait keresve a magántulajdon természet adta jogára és a gazdasági ésszerűségre hivatkozva veti el a javak kollektív birtoklására vonatkozó szocialista javaslatot. A Rerum novarum azonban nem csupán e kollektivizmus természetjogi és ökonómiai képtelenségéről, a gyűlölet szításának veszélyéről szól, hanem a liberális, szabad versenyes kapitalizmus durva igazságtalanságairól is véleményt nyilvánít; bírálata így első alkalommal válik következetesen kétirányúvá, kritikus észrevételeinek zöme pedig immár gazdaság-, társadalom- és államelméleti kérdéseket érint. E periódus későbbi terméke, a Quadragesimo anno (1931) a magántulajdonnak „az egyén javára és a közjó szolgálatára való rendeltetését'' hangsúlyozva ismét rossz szélsőségekként veti el a marxizmus és a liberalizmus által szorgalmazott megoldásokat, a politikai osztálydiktatúrát és etatizmust, valamint a nemzetközi nagytőke gazdasági diktatúráját. A Divini redemptoris (1937), a Mit brennender Sorge (1937) és a Non abbiamo bisogno (1931) a kollektivizmus gondolatából fakadó totalitarianizmus különféle formáiról mond ítéletet, amelyek létrejötte mögött a társadalmi és szociális kérdések sorának megoldatlansága áll. Ám még a megvalósult marxizmussal mint sztálinizmussal foglalkozó Divini redemptorisban sem válik az ideológiák feletti bírálat egyoldalúvá; XI. Pius a liberalizmus súlyos felelősségét emlegeti a kommunizmus létrejöttében és hatalomra jutásában.

A liberalizmusról és a marxizmusról a katolikus társadalmi doktrína keretei között adott kritika kidolgozásának harmadik periódusa XXIII. János pápaságával és a II. vatikáni zsinat reformfolyamataival összefüggésben bontakozik ki. E korszak pápai és tanítóhivatali dokumentumaiban a gazdasági, társadalmi, szociológiai érvekre alapozott liberalizmus- és marxizmus-, kapitalizmus- és szocializmuskritika korábban csak homályosan, hallgatólagosan feltételezett teológiai-filozófiai alappal, a keresztény antropológia fogalmi rendjével egészül ki, hogy a továbbiakban ez legyen a liberális és a marxista elmélet értékelésének, értelmezésének közös vonatkozási pontja. E változás az egész társadalmi tanítás szemszögéből is fordulatértékű: most válik nyilvánvalóvá, hogy a katolikus tanítás a társadalom jelenéről és jövőjéről nem ideologikus utópia, közgazdasági vagy politikai dilettantizmus, netán a modern világ dolgaiba való illetéktelen beavatkozás, hanem eszmei lényege szerint – O. v. Nell-Breuning SJ kifejezésével – „az egyház emberértelmezése".⁶ E felismerésből következik, hogy a katolikus felfogás, valamint a liberalizmus és a marxizmus nézetkülönbségeinek tüneti regisztrálása helyett az újabb enciklikákban az ideológiakritika alapja és kiindulópontja a rivális emberképek egybevetése, a társadalmi és szociális rend egyes jelenségei pedig ennek az antropológiai dimenziónak a megvilágításában nyernek értelmet vagy érdemelnek bírálatot.

A liberalizmussal és a marxizmussal való számvetés szempontjából sem elhanyagolható tény, hogy a Mater et magistra (1961) kezdetű enciklika az első olyan pápai dokumentum, amely a világgazdaság, a globális rendszerek és a nemzetközi együttműködés keretei között keresi a társadalmi és szociális bajok orvoslásának módját.⁷ XXIII. János – a marxista kollektivizmus ellenében – megerősíti elődei azon véleményét, hogy a magántulajdonhoz való jog természetes és alapvető emberi jog; tagadja az állam, a társadalom tulajdonelvonó jogosultságát, egyben azonban megfogalmazza azt is, hogy a magánhaszonnak a közjót is szolgálnia kell, s a társadalom nem a gazdaság öntörvényű és spontán mozgása, hanem a szociális törvénykezés és a kölcsönösen vállalt szolidaritás elvei szerint irányítható és működtethető; az állam, a társadalom szociális intervenciója a liberális piacgazdaság szociális piacgazdasággá alakítása irányába kell, hogy hasson. A gazdasági szféra liberális teóriája bírálatának tekinthető az is, hogy a pápa – megfelelő korlátok között és biztosítékok mellett – elfogadhatónak tekinti a társadalmi tulajdont is, a gazdsági vállalkozások esetében pedig felveti az alkalmazottak tulajdonosi részesedésének lehetőségét.

Marxizmus és liberalizmus egyaránt találva érezheti magát, amikor a pápa az erkölcsi rend tagadásának eseteiről beszél, azokról a véleményekről, amelyek szerint „az igazságnak és a helyességnek semmiféle objektív törvényszerűsége nem létezik: nincs olyan transzcendens törvény, amely a külső anyagi dolgok és az ember felett állana, amely szükségszerű és egyetemes érvénnyel vonatkoznék mindenkire, és végül ami egyformán lenne adott mindenki számára'' .⁸ Aligha kell nagy képzelőerő annak feltételezéséhez, hogy ez a megjegyzés a marxizmus és a liberalizmus gyakorlatára egyaránt vonatkozik: hiszen az egyik az osztály, a másik az egyén érdekviszonyaiban relativizálja a morális rend objektivitását. Lényegét tekintve mindkét nézet a keresztény hit, Isten elutasításán alapul, ám „ha Istent mellőzzük, akkor szükségszerűen semmivé foszlik az erkölcsi rend is”, hogy átadja a helyet az emberek származásuk, hitük, meggyőződésük vagy éppen vagyonuk alapján való elnyomásának és üldözésének. Ami az e jelenségekért felelős ideológiákat általában illeti: „nem a maga teljességében vett emberre vonatkoznak", közülük pedig egyesek – mindenekelőtt és nyilvánvalóan a marxizmus – a vallási érzék tiltását tekintik az emberi boldogulás, a haladás és a fejlődés igazi biztosítékának. XXIII. János válasza erre az, hogy „nincs is még egy ostobaság, ami annyira jellemző lenne korunkra, mint az az elszánás, hogy az ember felépítse a földi élet szilárd és jó rendjét, de úgy, hogy nem rak alája kellő alapozást, vagyis eltekint Istentől".

Liberalizmus és marxizmus elvei egyaránt egyoldalúnak és hiányosnak tűnnek a II. vatikáni zsinat atyái szemében is: a Gaudium et spes (1965) konstitúció ismét két irányban bírál. „A fejlődést nem szabad rábízni sem kizárólag az egyének gazdasági tevékenységének mintegy ösztönös menetére, sem csupán a köztekintély hatalmára. Ezért kell tévesnek minősítenünk egyfelől azokat az elméleteket, amelyek a helytelenül értelmezett szabadság örve alatt ellenszegülnek a szükséges reformoknak, másfelől azokat, amelyek az egyes személyek és csoportok alapvető jogait kevesebbre értékelik, mint a termelés kollektív szervezését".¹¹ A zsinati dokumentum óvatos megfogalmazásában a marxizmus és a liberalizmus ateizmusáról is olvashatunk: az egyik „odáig terjeszti ki az emberi autonómia igényét, hogy az Istentől való függés semmiféle formájával sem férhet már össze", míg a másik „a teljes emberi felszabadulást elsősorban a gazdasági és társadalmi felszabadulástól várja". E kiemelt idézetek már önmagukban is bizonyítják, hogy a II. vatikáni zsinat atyái számára marxizmus és liberalizmus egyaránt antropológiai zsákutca, olyan nézetek, amelyek „ellenkeznek az ésszel és az általános emberi tapasztalattal, az embert pedig megfosztják veleszületett méltóságától".¹ A dokumentum egész gondolatmenetének is ez utóbbi, az ember méltósága a középponti fogalma, az az emberi méltóság, ami csak a közösségben, a társadalomban, de az egyén szabadságának és autonómiájának tiszteletben tartásával valósulhat meg. Az ideológiák azonban torz, töredékes értékhordozók; a marxizmus kollektivizmusa az egyént párologtatja semmivé, a liberalizmus „személyes szabadság "-elve viszont a szolidaritást, az ember társas vonatkozását szünteti meg a haszon, a gyarapodás, az élvezet megszerzésének farkastörvényei szerint.

VI. Pál pápaságával jól érezhető változás áll be a társadalmi tanítást továbbépítő körlevelek gondolatmenetében és hangvételében. Így a 60-as évek második felétől születő dokumentumok egy-egy aktuális probléma és nem a teljes társadalmi és szociális rend vizsgálatára vállalkoznak; elemzésük sokkal fogalmibbá, filozofikussá válik, s az óvatos körülírások helyét átveszi a liberalizmussal és a marxizmussal való határozott polémia. Különösen is szembeszökőek VI. Pál indulat- és előítéletmentes elemzései és meglátásai a marxista felfogásról, mint olyan eszmerendszerről, amely – saját, szubjektív szándéka szerint – a közösség javára irányul; végső világnézeti előfeltevéseinek és kiindulópontjának hibássága, valamint torz, diktatórikus, erőszakon alapuló politikai gyakorlata teszi, hogy ez a szándék mégis a visszájára fordul. Bizonnyal ez a „megértő" marxizmuskritika és a VI. Pált is, II. János Pált is jellemző határozott liberalizmus- és kapitalizmuskritika teszi, hogy egyes katolikus szakértők is „neomarxista hebehurgyaságokról" vagy azok hatásáról beszélnek a pápai dokumentumokkal kapcsolatban, ám e vélemény értetlen kritikájának elhárításához elegendő az enciklikák akár csak felületes átolvasása is.¹

A Populorum progressio kezdetű körlevél (1967) a világ népeinek fejlődését, e fejlődés nehézségeit és egyenetlenségét véve szemügyre, úgy véli, hogy a kialakult drámai helyzetért, a világ tetemes részének elmaradottságáért és nyomoráért a liberális kapitalizmus elméleteit és gyakorlatát terheli a felelősség, „amelyek a puszta materiális hasznot tekintették a gazdasági haladás első számú ösztönzőjének, a szabad versenyt a gazdasági élet legfőbb törvényének, a termelőeszközök magántulajdonának jogát pedig abszolút, minden társadalmi rendeltetéstől és társadalmi funkciótól független, korlátlan jognak tartották".¹ A pápa egyenesen a gazdaság eszközei által megvalósuló zsarnokságról beszél, egyben pedig leszögezi: „a gazdaság arra való, hogy az embert szolgálja." Az emberi munka fogalmát vizsgálva – közvetlen utalás nélkül ugyan – a gondolatmenet a marxizmus egysíkú, materiális kategóriáival állít szembe egy olyan érvrendszert, amely a kapzsiság szociálisan gondoskodó szolidaritásának személyes valóságát és a természetfelettinek a természeti létrendben való megértését is a emberi lét és tevékenység dimenziójának mondja. A modern társadalom spontán materializmusának nagy kísértése nem más, mint az anyagi javak csábításában való megrekedés, amit az ideológiák – legyen az bár a liberalizmus vagy a marxizmus – csak megerősíteni vagy elhallgatni tudnak.

Aligha járunk messze az igazságtól, ha VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levelét (1971) a katolikus társadalmi tanítás egyik intellektuális csúcspontjának tartjuk. E dokumentumban a pápa hitet tesz a valódi demokrácia és az azért munkálkodó keresztények világi küldetése mellett, korunk ideológiáit azonban alkalmatlannak mondja arra, hogy a hívő ember azok elveit követve élje meg evilági-társadalmi rendeltetését. A marxizmus mint ideológia ugyanis gyökeresen ellentétes a keresztény hittel: „ateista materializmusa", „erőszakot hirdető dialektikája", az emberi lét transzcendens dimenziójáról hallani sem akaró immanens antropológiája eleve kizárja a keresztény önmegvalósítás evilági útjainak sorából. De e célra nem alkalmasabb a liberalizmus sem: a szabályok és korlátozások nélkül igenelt személyes szabadság mitológiája, az érdek és a hatalom bűvölete, a spontán anyagiasság, a közösségi lét lebecsülése szöges ellentétben áll a keresztény hit és emberfelfogás világával.

Ezen a ponton célszerű feltennünk azt a kérdést, hogy a katolikus társadalmi tanítás mit ért az általa bírált liberalizmus fogalmán. A múlt század derekán még alighanem egyszerűen a maga konzervativizmusának és hierarchikus-patriarchális felfogásának ellentettje! Amikor a társadalmi tanítás körvonalazódott, az egyház liberalizmusa döntően a szabad versenyes kapitalizmus gátlástalan piaci önzését értette, ennek világa azonban a szociális piacgazdaság korában elenyészni látszik. Annak magyarázata, hogy a liberalizmus bírálata továbbra is állandó elem maradt a katolikus társadalmi tanításban, már csak ezért is szükséges. Az egyik magyarázat a fejlődésenciklikák aligha alaptalan felismerésében van: annak regisztrálásában, hogy a vadkapitalizmus ordas törvényei ma is élnek, működnek, a fejlett és a fejlődő világ egyenlőtlen és kizsákmányoló jellegű viszonyaiban. VI. Pál gondolatmenete azonban ennél mélyebben fekvő okokra is utal, amikor a liberalizmus ideológiai és filozófiai alapjait veszi szemügyre. Véleménye szerint „a filozófiai liberalizmus eleve, már eredeti formájában is az ember autonómiájának – tevékenységére, cselekvéseinek motivációjára és a szabadság gyakorlására vonatkozó autonómiájának –hamis értelmezése."¹⁶ Lényegét tekintve tehát a liberalizmus antropológiai immanentizmus, és ebből következően szükségképpen ateizmus; olyan spontán anyagelvűség, amely az emberi szabadság állításának, követelésének bűvöletében megfeledkezik Istenről és az emberi lét Isten felé forduló mivoltáról. Az egyén radikális szabadságát és autonómiáját hirdető liberalizmus ráadásul önmagát a keresztény hittel szembeni „szabadságharcban" fogalmazta meg; ebből következően benső természete szerint antiklerikális, mert az őt fenyegető legfőbb veszélyt az emberi szabadságot a hitben és az egyházi tanításban megfogalmazó fensőbbségi és tekintélyi elvekben látja.

Az őt gyakorta érő vádak ellenére, amikor az egyház a liberalizmus individuális szabadságelvét és gyakorlati egoizmusát-ateizmusát elveti, nem a saját hatalma érdekében és az egyéni szabadság ellen emel szót; az egyén szabadságát, a személyi-emberi jogokat maga is alapvető jelentőségű értékeknek tekinti, ám úgy véli, hogy az Egyén szabadsága a Másikra, a Közösségre való ráutaltság, az emberi autonómia az Istentől való radikális függés nélkül semmit sem ér. E gondolat jegyében a modern egyház felfogása nagy természetességgel liberális katolicizmus, amely önmaga megújításának folyamatában igyekszik megszabadulni korábbi történetének autokratikus örökségétől, úgy azonban, hogy az emberi szabadság nevében nem mond le sem a teremtményi lét közösségiségének értékeiről, sem az emberi szabadság Istennek való alávetettségéről, mint az emberi lét alapvető adottságáról. A katolikus liberalizmus éppen ezért abszurd, hiszen az a szabadságot állítja Isten helyébe – szembefordítva az egyént Teremtőjével és embertársával egyaránt. Számos, az egyház belső megújulása mellett elkötelezett keresztény esett az elmúlt évszázadban a keresztény liberalizmus csapdájába, aki a liberális kereszténység nevében az egyházon belüli megújulás ügyében fáradozott, s észrevétlenül azonosult a liberalizmussal mint generális ideológiával, amely pedig – VI. Pál figyelmeztető szavával – „bölcs ítélőképességet követel a keresztényektől".¹⁷

Az Octogesima adveniens korunk ideológiáit elemző gondolatsorában fogalmazza meg VI. Pál a katolikus ideológiakritika talán legfontosabb alapelvét: „A keresztény hit eleve felette áll mindezeknek az ideológiáknak, olykor pedig mint ellenalternatíva is szembekerül azokkal, amennyiben Istent ismeri el mindenek felett álló transzcendenciának és a világ teremtőjének, aki a teremtés minden szintjén hívja és megszólítja az egyfelől meghatározott szabadsággal felruházott, másfelől meghatározott felelősséggel elkötelezett embert."¹⁸ Aligha szabad átsiklanunk e hely felett, hiszen mindennél világosabban bizonyítja, hogy a társadalmi tanítás dokumentumai nem egyszerűen ökonómiai, filozófiai, szociológiai vagy politikai traktátusok; megtérésre, a keresztény hit elfogadására, a társadalmi és a szociális rend keresztény szaktudományának megteremtésére szólítanak fel; e szándék kontextusában kell szemlélnünk tehát azt a vitát is, amelyet e dokumentumok a liberalizmussal és a marxizmussal folytatnak. Ide két további megjegyzés kívánkozik: egyrészt e szociális tanítás a társadalom megtérésének mértékében működik, bár jel lehet egy döntően nem keresztényekből, nem hívőkből álló világban is, másrészt e működés szakmai-szakszerű részleteinek kimunkálása nem Péter utódainak, hanem – a hely, az idő és a körülmények figyelembevételével – a keresztény szakembereknek a feladata.

Részleteiben szemlélve a marxista ideológiát, VI. Pál a marxizmus politikai mozgalmát, hatalmat gyakorló gazdasági-társadalmi intézményesülését, ateista-materialista világnézetét és a módszertani marxizmus jelenségeit veszi szemügyre, úgy ítélve, hogy az egyes mozzanatok közötti erős belső koherencia miatt e gondolatkör egyes elemei egyenként is elfogadhatatlanok a keresztény számára, hiszen a részleges azonosulás az egész akaratlan és fokozatos vállalása felé vezet.

A marxizmusról VI. Pál – majd II. János Pál – által adott részletes kritika sok vonatkozásban a katolikus marxológia több évtizedes eredményeinek összegzése, így már J. Maritain és a perszonalisták utaltak arra, hogy a magát humanizmusnak tekintő marxizmus töredékes, egyoldalú emberképen alapul.¹⁹ J.-Y. Calvez SJ klasszikus elemzése²⁰ óta világos, hogy az elidegenedés elmélete a marxi antropológia keretei között maradva önellentmondáshoz vezet; M. Reding sikerrel redukálta a marxi ideológiakritikát politikai indítékaira,²¹ P. Ehlen SJ pedig a 60-as évek eleje óta rávilágított a marxizmus ateizmusának, világnézeti és antropológiai pozícióinak genetikus összefüggéseire.²² Ilyen és ehhez hasonló interpretációk szövedékében kell értelmeznünk VI. Pálnak a marxizmus antropológiáját illető” kritikáját is, amely – egyebek között – szembeszökő párhuzamokat mutat W. Pannenbergnek, korunk neves evangélikus, de a Rahner-iskolához közel álló teológusának antropológiai fogantatású marxizmusértelmezésével.²³

Mindkét esetben, a pápa és Pannenberg értelmezésében is Marx egydimenziós antropológiája áll szemben a keresztény emberkép három mozzanatból épülő elgondolásával. A tárgyak, az áruk világában valóban a puszta szerzés és az elidegenedés uralkodik. Az ember azonban nem csupán termékeiben ismer önmagára, s ezért boldogulásának kulcsa nem a „termelés társadalmasítása". Az egyén embertársára is ráutalt – ez a szolidaritásban és a szeretetben, következményeképpen pedig a „szociális törvényhozás jogalkotó fantáziájában" ölt testet, hogy a keresztény gondolkodót elvezesse „a valóság Istenben megalapozott egységére",²⁴ az emberi létezés többrétegűségének belátására.

II. János Pál pápa első, Laborem exercens kezdetű enciklikája (1981) a legnagyobb figyelmet azáltal keltette, hogy a munkatevékenység teológiai és antropológiai sajátosságaiból kiindulva megfogalmazta a munka tőkével szembeni elsőbbségének elvét. A gondolati kiindulópont itt is nyilvánvaló; a szociális rendszer működésének antropológiai fogantatású elemzése nem indulhat ki olyan másodlagos alapelvekből, mint például az elosztás, s olyan objektivált kategória, mint a tulajdon, sem lehet igazi fundamentuma. A munka marxista, de a liberális felfogástól nem idegen materiális-objektív értelmezésével szemben a szentatya különösen fontosnak tekinti a munkatevékenység szubjektív-alanyi oldalát, az embert, és hangsúlyozza, hogy a munkafolyamat – emberi alanya lévén – szükségszerűen etikai dimenziót hordoz. Szöges ellentétben áll ez azzal a közkeletű ideológiai vélekedéssel, amely a munkát egyszerűen áruként tekinti, s működtetésére az individualizmus és a kollektivizmus, a kapitalizmus és a szocializmus ökonómiai struktúráit hívja életre. A munkatevékenység sokoldalúságát és humán dimenzióját elfelejtő civilizációk II. János Pál ítélete szerint: materialista kultúrák; ez az a közös vonás, amely – minden különbözőség ellenére – egy nevezőre hozza a liberalizmus és a marxizmus által vezérelt gazdasági-társadalmi formációkat, amelyek így elfogadhatatlanok, mert elégtelenek a keresztény számára. A liberális kapitalizmus a munkát radikálisan alávetette a tőkének; a marxizmus ezen nem a munka humán dimenzióinak felvonultatásával, hanem a tőke és a munka (a tőkés és a munkás) szembeállításával akart változtatni; az egyik esetben a Személy méltóságának elve a személy szabadságával, a másikban a közösség szabadságával (felszabadításával) cseréltetett fel.

II. János Pál több alkalommal felhívta a figyelmet arra a veszélyre, hogy a liberális kapitalizmus ordas világa – az egyenlőtlen fejlődés következtében – megismételheti önmagát, a baj orvoslásának igénye pedig – amint arra a Hittani Kongregáció Libertatis nuntius (1984) és Libertatis censcientia (1986) kezdetű instrukciói nyomatékosan utalnak – a keresztények érdeklődésének előterébe is a marxizmus egydimenziós, korábban már bírált megoldását helyezheti. Ám ha világunk az ideológiák foglya marad, ennek ellenkezője is elképzelhető: a Centesimus annus nem véletlenül óv attól, hogy a marxista totalitarizmus összeomlása a liberális kapitalizmus csapdájába vezesse Kelet-Európa népeit.

A Sollicitudo rei socialis (1987) számos elemző szerint szomorú és borúlátó dokumentum: „a gazdagok gazdagabbá, a szegények szegényebbé fognak válni", miközben a bűn struktúráiban vergődő világ a liberális kapitalizmus és a kollektivista szocializmus alapjaiban rossz alternatívái között vergődik, nem tudva túllépni önmaga teremtette egoizmusán. Az ideológiák – úgy tűnik – felcserélhetők úgy, hogy az igazságtalanság igazságtalanságnak adja át a helyet; a katolikus tanítás feladata ezen rossz körből való radikális kilépés.

A Centesimus annus (1991) már alapvetően más világhelyzettel szembesül; a korábban bírált ideológiák egyike látványosan összeomlott. A társadalom személyességének felszámolása árán kollektív utópiát állító szocializmus és annak diktatórikus rendszerei 1989 folyamán elenyésztek, igazolva egyfajta immanens antropológia eszmei és gyakorlati tarthatatlanságát. „A közelmúltban az a szándék és sóvárgás, hogy az elnyomottak mellett kiálljon, és hogy ne szakadjon ki a történelem menetéből, sok hívő keresztényt bírt rá arra, hogy a marxizmus és a kereszténység között különféle módokon kompromisszumot keressen – ez pedig egyáltalán nem vihető végig. Korunk – az az idő, amely átlép azon, ami ezekben a törekvésekben esendő volt – inkább arra int, hogy újból a teljes emberi felszabadítás keresztény teológiájának helyességét hirdessük'' 26  – búcsúzik a szentatya a marxizmustól, a „létező szocializmustól''. Tegyük hozzá, hogy ez aligha jelenti a létező szocializmus által is felkarolt szociális törekvések és szociális eszmék elmarasztalását, hanem csupán ezen eszmekör egy ideologikus, szélsőséges formájának „leírását". A marxizmus kudarca jelentheti-e azonban azt, hogy a kapitalizmus liberalizmusa igazolódott a történelemben? Erre a kérdésre II. János Pál határozott nemmel felel, egyszerűen azért, mert tudja, hogy a politikai elnyomás diktatúrájánál a fogyasztás, a vagyon, a pénz diktatúrája nem kevésbé veszélyes, ha nem csupán a szabadság értékét, hanem mindenekfelett-valóságát és a szabadosság jogát is ideáljául állítja; tudja, hogy egy keresztényellenes ideológia halála nem jelenti a keresztényietlen ideológiák halálát. Erről beszélt II. János Pál 1990 áprilisában Prágában: „De a veszélyeket, amelyek a Nyugattal való kapcsolatainkból származnak ránk, ne szabad lebecsülni. Sajnos, nem minden, amit a Nyugat ajánl – mint elvont életfelfogást vagy konkrét életgyakorlatot –, tükrözi az evangéliumi értékeket. Ezért reátok tartozik, Tisztelendő Testvérek, hogy kiértékeljétek ezeket a veszélyeket, s felkészüljetek, hogy az Egyházat, amely reátok van bízva, ellenállóvá tegyétek a szekularizáció, a közömbösség, a hedonizmus, a gyakorlati anyagelvűség és formális ateizmus ragálya ellen."

A katolikus társadalmi tanítás továbbra, a jövőben is opponálja a liberális kapitalizmus világát: nem azért, mert a társadalom anyagi jólétét, fejlődését, gazdagodását elvitatja, hanem azért, mert az emberi gazdagságot – pusztán öncélú, anyagi értelemben – kevesli.

Jegyzetek

¹ Ez a szöveg eredetileg előadásként hangzott el 1991. november 23-án – kihagyásokkal – azon a tudományos ülésszakon, amelyet a Rerum novarum centenáriuma és a Centesimus annus megjelenése
alkalmából a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Katolikus Püspöki Kar védnökségével az MTA Történettudományi Bizottsága, a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia, az MTA Történettudományi Intézete, az Európa Intézet és az Országos Lelkipásztori Intézet rendezett.

² Puebla-dokumentáció, 1979.

Lamennais „ügyéhez" vö. Ludassy Mária Isten és szabadság című, a liberalizmus oldalán elfogult, de kitűnő, anyagfeltáró monográfiáját. (Gondolat, Budapest, 1989.)

⁴ Qui pluribus, 1846.

5Libertas praestantissimum, 1888.

6 O. v. Nell-Breuning SJ: Gerechtigkeit und Freiheit. Europaverlag, Wien, Stuttgart, 1980. 14. old.

⁷ Itt és a továbbiakban az újabb társadalmi enciklikák áttekintéséhez az A. F. Utz és B. v. Galen: Die katholische Sozialdoktrin in ihrer geschichtlichen Entfaltung, Bd. I. Scientia Humana Institut, Aachen, 1976. című kétnyelvű kiadást használtam.

8A továbbiakban – II. János Pál enciklikái kivételével – az összes szociális dokumentumot Dér Katalin kéziratos, megjelenés előtt álló fordításában idézem; II. János Pál esetében a Szent István Társulat Pápai Megnyilatkozások sorozatinak fordításait használom. Itt: Mater et magistra, 205.

9Mater et magistra, 213. 10Mater et magistra, 217.

¹¹ Gaudium et spes, 20. Itt és a továbbiakban: GS. A II. vatikáni zsinat tanítása, Szent István Társulat, Budapest, 1975. 446. ssk.

12Gaudium et spes, 22.

¹³ Ugyanott, Gaudium et spes.

¹⁴ Az említett véleményeket összefoglalja: H. Büchele: Keresztény hit és politikai ész, Egyházfórum Könyvei, 10. Budapest-Luzern, 1991.14. old. skk.

¹⁵ Populorum progressio, 72. --Octogesima adveniens, 27. 17Octogesima adveniens, 35. 18Octogesima adveniens, 33.

¹⁹ J. Maritain: Humanisme integral, Paris, 1936.

²⁰ J.-Y. Calvez: La pensée de Karl Marx, Paris, 19S6.

²¹ M. Reding: Der politische Atheismus, Graz-Wien-Köln, 1957.

²² P. Ehlen: Der Atheismus im dialektischen Materialismus, München, 1957. és P. Ehlen: Marxismus als Weltanschauung, München—Wien, 1982.

²³ W. Pannenberg: Mi az ember?, Egyházfórum Könyvek 9. Budapest-Luzern, 1991.

²⁴ Vö. Pannenberg: i. m. 79. old. skk.

²⁵ E fordulat méltatásához vö.: O. v. Nell-Breuning: Arbeit Kapital, Europaverlag, Wien, 1983.

²⁶ Centesimus annus, 26. A magyar kiadásban – a miénktől némileg eltérő fordításban – ld. a 41. old.

²⁷ Idézi: Mihályi Gilbert O. Prem.: A társadalom megújítása Krisztusban, Budapest, 1991. 155. old.

Muzslay István

A LIBERÁLIS KAPITALIZMUS KERESZTÉNY KRITIKÁJÁHOZ

Amíg a hatvanas évek gazdasági konjunktúrája mindenütt felkeltette a szüntelen előhaladásba vetett optimista hitet, a századvég szellemi légköre a kijózanodás jeleit mutatja. A társadalmat fenntartó erkölcsi értékek romlása egyre nyugtalanítóbbá válik. Nemcsak Amerikában, hanem Európában is gomba módra szaporodnak az „üzleti etika" tanszékei. A keresztény szociális tanítás régen elfelejtett egyes alapelvei (így pl. a szolidaritás és a szubszidiaritás elve) divatossá válnak. De ne essünk újra naiv optimizmusba! A szépen hangzó szavak hátterében sokszor utilitarista megfontolások állnak a kapitalizmus legitimációjára és gazdasági hatékonyságának növelésére.¹

A gazdaság és erkölcs viszonyáról szóló eszmecsere során gyakran felvetődik a kapitalista rendszer válsága. D. Bell amerikai szociológus úgy véli, hogy a válság legfőbb oka a valláserkölcs elhanyagolása, amelyre eredetileg a kapitalizmus épült.² Luther szerint az Istennek tetsző élet nem annyira a monasztikus aszkézisnek felel meg, hanem inkább egy eviláginak, ami annyit jelent, hogy az ember a lehető legjobban teljesítse azt a feladatot, amelyet az Isten a társadalom keretein belül rábízott. Max Weber a kapitalizmus erkölcsi alapjai kialakulásában ennél jelentősebbnek tartotta a kálvinista predestinációs tanítás népszerűsített formáját. Az Isten által kiválasztott ember a kiválasztottságát aszkétikus munkaszeretettel igazolja. A gazdasági siker a kiválasztottság jele.

A kapitalizmussal kapcsolatos mai eszmecsere nem korlátozódik a gazdaság és erkölcs viszonyára. A kapitalizmus és a kereszténység kapcsolatának alapvető kérdései kerültek az előtérbe. Egyesek a kereszténységben a liberális kapitalizmus legitimációját vélik felfedezni; mások azt éppen a keresztény hitvallás alapján radikálisan elvetik.

1. A liberális kapitalizmus keresztény legitimációja?

A liberális kapitalizmus keresztény legitimációjának legismertebb képviselője az amerikai M. Novak. Szerinte a kapitalista piacgazdaság szükségszerű velejárója a demokratikus szabadság. Különbséget kell tenni a piacgazdaság, a kultúra és a politika között. A politikának semmiképpen sem szabad beavatkoznia a gazdaságba. A kereszténységnek nagyon fontos a szerepe a kapitalizmus erkölcsi alapjainak megszilárdításában. Ezzel kapcsolatban éles kritikának veti alá nemcsak a felszabadítás teológiáját, hanem az egyház tanítását is.

Ez a tanítás véleménye szerint az utolsó száz esztendőben egyoldalúan fejlődött. A pápai enciklikák túlságosan is nagy súlyt helyeztek a szociális igazságosságra a szabadság kárára. A szabadság a liberális kapitalizmus alapelve. Az egyház csak az európai antiklerikális liberalizmust tartotta szem előtt, és nem szentelt figyelmet az angolszász liberalizmusnak, amelynek szabadságfogalma rokonságot mutat a kereszténység szabadságfogalmával. Novak annyira megy a legitimációs igyekezetében, hogy a szabadpiac és a politikai demokrácia összeegyeztethetőségét úgy tekinti, mint a legjobb feleletet arra a problémára, amit a Szentháromság dogmája vet fel: hogyan jöhet létre egy egység az egyes személyek sajátosságának megtartásával.

Európában is megvannak a liberális kapitalizmus keresztény legitimációjának a hívei. Így pl. L. Duquesne de la Vinelle. Szerinte az egyház szociális tanítása túlságosan is „szociális". Nem szentel elég figyelmet a piac szerepének. Egyoldalúan hirdeti az osztó igazságosságot a csereigazságosság kárára, amelynek legjobb kifejezése a szabadpiac. Az egyháznak természetfeletti dimenzióval kellene kiegészíteni a liberális piacgazdaságot, amely egyedül képes a szegénység problémájának megoldására. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy M. Thatcher az angol parlamentben 1988. május 21-én a Szentírásra hivatkozva igyekezett igazolni ultraliberális gazdasági politikáját, és a szegények támogatására szólította fel az angol népet.

Az árnyaltabb legitimációs gondolkodás példája Európában P. Koslowski.⁶ Különbséget tesz a kapitalizmus és a szociális piacgazdaság között. Elismeri az utóbbinak emberi és keresztényi értékeit, elítéli a felszabadítás teológiáját, és hirdeti egy új erény tan, a „misztikus lemondás" szükségességét, ami valójában a fennálló gazdasági rendszer legitimációját is magába foglalja.

2. „Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak" (Mt 6,24)

A kapitalizmus keresztény legitimációjával szemben állnak azok, akik azt a keresztény hitvallás alapján radikálisan elutasítják. A legjellemzőbb példa erre U. Ducharow7. Véleménye szerint a keresztény ember számára a gazdasági kérdések szükségszerűen összefüggenek a legfőbb kérdéssel: Istennek szolgáljak-e vagy a mammonnak? A Jézus Krisztusba vetett hit arra készteti a keresztényt, hogy gyökeresen elutasítsa a gazdagság és a pénz bálványimádását. „Minden baj gyökere a pénz" – olvassuk Szt. Pál Timóteushoz írt első levelében. Lehetetlen, hogy valaki őszintén higgyen, és ugyanakkor elfogadja a kapitalizmust is. Alapos elemzés után megállapíthatjuk ugyanis, hogy romboló és pusztító rendszer. Nem eretnekség az, hogy az Isten gyermekeinek millióit feláldozzák a pénz és a hatalom pogány oltárán? Eretnekség az is, hogy az egyházak egyes képviselői tudatosan vagy tudatlanul a kapitalizmust igyekeznek igazolni. Ducharow hivatkozik az Egyházak Világtanácsának nyilatkozatára is (Sao Paulo, 1987), amelyben ünnepélyesen felszólítják a keresztényeket, hogy vessék el a kapitalista rendszert, mert ellenkezik a kereszténységgel. A keresztények csak olyan gazdasági és társadalmi rendszert fogadhatnak el, amely a bibliai tanításra épül.

A holland teológus A. Van Leeuwen szerint a mai polgári társadalom megteremtette a maga vallását: „Az elvilágiasodott kultúránk vallástalanságán töprengve rájöttem arra, hogy a polgári társadalmon egy új vallás uralkodik: a kapitalizmus kultusza."

Az ugyancsak holland G. Manenschijn hivatkozik a „Barner Bekenntnis Heute" nyilatkozatra, amely szerint a keresztények számára a kapitalizmusból való exodus a megtérés előfeltétele: „Az uralkodó kapitalista világrendszer az emberek és a népek nagy részét egyre inkább nyomorúságba hajtja, munkanélküliséget teremt, politikai elnyomásra vezet, és az emberi jogok eltiprására van szüksége, hogy minél nagyobb nyereséget érjen el. Ez a legfőbb oka annak, hogy egyre többen éhen pusztulnak."

Novak és társai legitimációs próbálkozásai kétségkívül hatással voltak a keresztény szociális gondolkodásra. Az amerikai püspökök a szociális igazságosságról írt körlevelük (1986) megszerkesztésében számoltak az elgondolásaikkal. Kritikájukat a kapitalizmussal kapcsolatban megszelídítették, és a szegények melletti kiállásukat is árnyaltabbá tették. Hatásuk érezhető a Centesimus annus enciklikán is. II. János Pál pápa elismeri és kimondottan hangsúlyozza a szabadpiaci gazdaság, a vállalkozás és a haszon pozitív értékét. Közben megállapíthatjuk, hogy az enciklika sok minden más, ugyancsak fontos kérdésre hívja fel a figyelmet, amelyekről a liberális kapitalizmus legitimációjának a hívei elfeledkeztek, így pl. azt, hogy a gazdaság az emberi életnek csak az egyik dimenziója, hogy a szabadpiaci rendszer képtelen arra, hogy az ember és a társadalom minden igényét kielégítse, hogy a korlátlan szabad verseny a társadalom romlására vezet, hogy az egyéni érdekek hajszolása nem valósítja meg a közjót, és nem biztosítja a javak igazságos elosztását, stb.

3. A liberalizmus keresztény kritikájához

A szabadság és a liberalizmus azonosítása súlyos tévedés. Az emberi személy lényeges sajátsága a szabadság. Nélküle képtelen emberi és egyben erkölcsi cselekedetre. Az ember szabad, de szabadsága nem korlátlan. Természete szerint társas lény. Léte első pillanatától beágyazódik a közösségbe. Ebben válik a személy a fejlődése során személyiséggé. Szabadsága az egyéni és egyben a közösségi életében valósul meg. Gazdasági tevékenységének a szabadsága egyik része a szabadságjogainak, és nem szigetelhető el egyéni és közösségi élete egyéb szektoraitól.

Pár évtizeddel ezelőtt a perszonalizmus állt a bölcseleti eszmecsere központjában. Ma egyre inkább az individualizmus kerül előtérbe.¹⁰ A kommunista rendszer bukása nyomán a már csaknem halottnak vélt liberalizmus üti fel a fejét, szellemi őseinek világmegváltó optimizmusával. A liberalizmus nemcsak egy gazdasági rendszer, hanem mindenekelőtt szellemi áramlat, amelynek meghatározója az emberről és a társadalomról alkotott világnézeti felfogás.

A liberalizmus szellemi atyja J. Locke (1632–1704), az angol empirizmus, a politikai és vallási liberalizmus teoretikusa. A liberalizmus gyökerei a XVIII. századi felvilágosodásra nyúlnak vissza. Az ember ismeretének a forrása a saját értelme, amely minden anyagi és szellemi előhaladásának az alapja (racionalizmus). Az ember természete szerint jó (naturalizmus). Az államközösség az egyének szabad választásán alapul (contrat social).

A liberalizmus két axiómára épül: a materializmusra és az individualizmusra. Az élet könyörtelen harc az anyagi javak egyéni kisajátításáért és azok növeléséért. Az egyén független, a saját létének korlátlan ura, aki maga határozza meg magatartása erkölcsi normáit. Közösségi életének alapja sem más, mint a saját elhatározása egyéni érdekeinek megfelelő biztosítására.

c) A liberális kapitalizmus keresztény legitimációjának híveit aszimmetrikus gondolkodás jellemzi. Az önérdek mint reális emberi adottság nevében elítélik a szociális igazságosságnak megfelelő jövedelemelosztást, de minden realizmusról megfeledkeznek, amikor a kapitalizmust idealizálják. Nem számolnak az ember bír- és hatalomvágyával, és azt hiszik, hogy az önérdek hajszolása önmagától a közjóra vezet. Sok gondot fordítanak a keresztény szellemiség azon elemeinek kihangsúlyozására, amelyek az idealizált kapitalista szellemet igazolni látszanak; de alig szentelnek figyelmet a keresztény szociális tanítás kritikai megfontolásainak: a gazdaság viszonylagos értéke, a pénz mammon jellege és veszélyei, a szolgaságból felszabadító Isten, az elesettek és a szegények iránti keresztény elkötelezettség, a szeretet legfőbb parancsa stb.

d) A magántulajdon jogát az egyház mindig védelmezte, de ugyanakkor hangsúlyozta a magántulajdon társadalmi jellegét is, amelynek alapja a javak közösségi rendeltetése. A kapitalizmust, vagyis azt a rendszert, amelyben az emberek egyik része tőkejavaival, a másik pedig szellemi vagy fizikai munkájával járul hozzá a javak előállításához, az egyház sohase ítélte el. „A kapitalista rendszer – írja XI. Pius pápa – önmagában nem rossz, de megromlott." Romlásának fő oka a liberalizmus ideológiája, amely „az emberi személyt és legmélyebb igényeit a gazdasági érdek és a profit mögé rendeli'' – írja II. János Pál pápa.^ir

A kapitalizmus radikális elutasítói segítenek minket abban, hogy keresztény szellemben kritikusan vizsgáljuk a mai gazdasági és társadalmi valóság súlyos és világméretű problémáit. Egyoldalúságuk azonban tagadhatatlan. Nem tesznek pl. különbséget a kapitalista piacgazdaság különböző formái között. A kapitalizmus nem egy és oszthatalan. Nagy különbség áll fenn az angolszász államokban uralkodó kapitalizmus és a II. világháború után főleg a germán államokban és a Benelux országokban kifejlődött szociális piacgazdaság között. A szociális piacgazdaság, amelynek kialakításában nemcsak a neoliberalizmus és a szociáldemokrácia gondolkodói és politikusai, hanem a keresztény szociális tanítás képviselői is jelentős szerepet töltöttek be, célravezető útnak látszik arra, hogy a társadalom széles rétegeinek szükségleteit megfelelően kielégítsék.

Jézus követői a világban élnek. Okosan és helyesen fel kell használniuk a világ javait is földi életük és örök üdvösségük szolgálatára. Jézus nemcsak arra figyelmeztette tanítványait, hogy nem szolgálhatnak a mammonnak, hanem arra is, hogy „szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból" (Lk 16,9). A jólét bizonyos foka szükséges az erényes élethez – tanította már Aquinói Szt.Tamás.¹³

A keresztény kritikai gondolkodás tiltakozást jelent minden ellen, ami az embert, aki „megteremtője, középpontja és célja az egész gazdasági életnek" , csupán termelési tényezőnek és tisztán fogyasztónak tekinti. Az egyház szociális tanításának legfőbb figyelme a gazdasági, politikai és társadalmi rendszerek áldozatainak sorsára irányul. Jézus minden igazi követője azonosítja magát a gyengékkel, az elesettekkel és a szegényekkel. Nemcsak a földi, hanem örök életének is meghatározója a segítő és áldozatos szeretet.

4. A liberális piacgazdaság

A liberális közgazdászok meg vannak győződve arról, hogy az egyéni gazdasági döntések összessége, amelyre a gazdálkodók százezreinek s millióinak tevékenysége épül, társadalmilag is jobb eredményre vezet, mint a központi döntés, még akkor is, ha azt kiváló szakemberek munkája készíti elő statisztikák és tökéletes számítógépek segítségével. Az önérdeket szem előtt tartó gazdasági döntés ésszerű és célszerű. A vállalkozónak ugyanis vitális érdeke, hogy informálódjék a lehető legjobban, és hogy helyesen válasszon a különböző lehetőségek között. Esetleges tévedéseit is gyorsan és könnyebben kijavíthatja gazdasági tevékenysége során, mint egy központi tervhivatal. Döntéseinek alapján nem egy keresleti görbe, nem is egy trend extrapolációja áll, hanem az ügyfelekkel való kapcsolat.

Valóban ez az ideális állapot. A gazdasági tevékenységet nem vak mechanizmusok irányítják, hanem az emberi értelem és akarat. Az embernek egyre nagyobb hatalma van a természet adottságai felett. A nevelés és a szakképzés révén egyre inkább felszabadul a determinizmusok alól. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy vállalkozó döntései pró és kontra szempontjait mindig olyannyira mérlegeli, hogy egyéni érdekei szolgálatának a végeredménye a társadalmi optimum. A közgazdasági elméletek „homo oeconomicus"-a nem létezik. A bír- és hatalomvágy, a divat, az utánzás és általában az irracionális motívumok sokkal inkább hatnak a gazdasági döntésekre, mint azt elképzelnénk.

A közgazdasági szakkönyvek szerint a gazdasági tevékenység célja az emberi igények és szükségletek kielégítésével kapcsolatos viszonylagos hiányosság megszüntetése a piac ármechanizmusa segítségével. Valóban így van ez? Megfelel az elmélet a valóságnak?

A gazdaságilag fejlett országokban kétségkívül a szabadpiac látszik a leghatékonyabb útnak az erőforrások elosztására és a szükségletek kielégítésére. A liberalizmus isteníti a piacot.¹ A piac minden baj legjobb orvosa. Mechanizmusa szabályozza, fegyelmezi és harmonizálja az egyének gazdasági tevékenységét úgy a saját, mint a közjó érdekében. Mihelyst a kínálat és a kereslet egymással érintkezésbe jut, működésbe lép ez a csodálatos mechanizmus (a „láthatatlan kéz"), és kialakul az igazságos ár.

Kérdés azonban az, hogy hogyan keletkezik a kereslet. A kereslet és a piaci csere pénzt feltételez. A piacon csakis a fizetőképes kereslet mutatkozhat meg. Tekintettel a jövedelmekben fennálló, sokszor igen jelentős különbségekre, a piac nem tükrözi a valóságnak megfelelően a társadalom különböző rétegeinek igényeit. A kisjövedelműek, a szegények, a nincstelenek részben vagy teljesen kiszorulnak a piacról, vagy talán be se jutnak oda. A fizetőképes gazdagok kevésbé fontos (luxus) igényei is kielégülnek, miközben a szegényeknek még az életszükségletei is kielégületlenek maradnak. A gazdag az ölebét is bőven elláthatja, amíg a szegény a gyermekének sem tud elég élelmet venni.

Világviszonylatban milliók éheznek, miközben a javak óriási mennyiségeinek megsemmisítése (a hiányosság megteremtése) a liberális piacgazdaság zavartalan működésének, a jövedelmezőségnek és a nyereséges árszínvonal megtartásának gyakran előfeltétele. „Az éhező népek a bőségben élőket felelősségre vonják. Mind az egyének, mind a csoportok egy emberhez méltó és szabad életre szomjaznak, amelyben önmaguk szolgálatába állítják mindazt, amit a világ bőségesen kínál nekik" – mondja a II. vatikáni zsinat. ⁶ Még a fejlett nyugati országokban is katasztrofális méretekben növekszik a szegények és a nincstelenek tábora. A liberális piacgazdaság dicsőségére Dickens és Zola regényeinek világa új életre kel...

Nemcsak a konjunkturális, hanem a strukturális munkanélküliség is a korlátlan szabad versenyre épülő piacgazdaságnak a velejárója. Jellemző, hogy amíg ez a rendszer természetesnek tarja a pénztőke szabad nemzetközi forgalmát, ellenzi, és szigorúan szabályozza a munkaerő mobilitását. A nemzetközi pénzspekuláció egyre ellenőrizhetetlenebb vadorzói aláássák a népek és az országok gazdasági stabilitását.

A piac liberális misztifikációjának alapja a materialista fatalizmus. A szabad verseny az egyik embert gazdagságra, a másikat nyomorúságra utalja. A piaci mechanizmus „láthatatlan keze" nem harmóniára, hanem társadalmi romlásra vezet. Prohászka világosan látta már a múlt század végén: „A féktelen konkurencia oly átváltozást hozott ránk, amilyen átváltozás a bomlás, a tönkrejutás, a halál.17

A piac nem minden. Az ember és a társadalom életében döntő jelentőségű javaknak nincs piaca. Az igazmondás, a megbízhatóság, a becsület, a jóság és a szeretet nem adásvétel tárgya, de nélkülük alapjaiban rendül meg a társadalom. Ha a kapitalizmus minden fogyatkozása és bűne ellenére is még mindig működőképes, azoknak a társadalmi szektoroknak köszönhető, amelyeket nem a lehető legnagyobb nyereség szelleme vezet. Minden egészséges társadalom a tagjai szolidaritására épül.

Jegyzetek

¹ Lásd R. Papini: Ethique et démocratie économique. „Notes et Documents", Institut International Jacques Maritain, No 24/25. 1989.

² D. Bell: The Cultural Contradiction of Capitalism. New York, Basic Books, 1976.

³ M. Weber: Die protestantische Ethik und der Geist des Kapitalismus. Archif für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik, 21/1904-1905. Újabb átdolgozott kiadás: Webers gesammelte Aufsatze zur Religionssoziologie. Tübingen, 1920.

⁴ M. Novak: The Spirit of Démocratie Capitalism. New York, Simon and Schuster, 1982. – Freedom with Justice. San Francisco, 1984. – Tree Persons and the Common Good. Lanham, Madison, 1989.

³ L. Duquesne de la Vinelle: Le marché et la justice. Paris, Ducolot, 1987.

⁶ P. Koslowski: Ethik des Kapitalismus. Tübingen, Mohr, 1984. – Die postmoderne Kultur: Gesellschaftlich-kulturelle Konsequenzen der technischenEntwicklung. „Perspectiven und Orienturingen",No 2/1988, München.

⁷ U. Ducharow: Weltwirtschaft heute. Ein Feld für bekennende Kirche? München, Kaiser, 1986.

A. van Leeuwen: De macht van het kapitaal. Door het oerwoud van de economie naar de bronnen van de burgerlijke religie. Nijmegen, Sun, 1984.

G. Manenschijn: Geldzucht de wortel van alle kwaad? Economie tussen moralisme en moraliteit. Baarn, Ten Hove, 1987, p. 72.

¹⁰ Lásd P. Lemieux: La souveraineté de l'individu. Paris, P. U. F. 1987.

¹¹ Quadragesimo anno (1931), III. 1,109.

¹² Sollicitudo rei socialis (1987) 33. De regimine principum. I. 15.
Gaudium et spes 63.

¹⁵ Lásd P. B. Maris: Dieu existe, c'est le marché. Le Monde, 18.6.1991.

Gaudium et spes, 9. ¹⁷ Prohászka Ottokár: Kultúra és terror.  Összegyűjtött munkái, XI, ,91. o.

Fekete Antal

HOZZÁSZÓLÁS MUZSLAY ISTVÁN GAZDASÁG ÉS ERKÖLCS CÍMŰ TANULMÁNYÁHOZ

A Távlatok 7. száma közli Muzslay István idézett cikkét, melyben az író megállapítja, hogy „Malthus szelleme még mindig él és uralkodik, főleg az ultraliberális közgazdászok köreiben", majd hozzáteszi: „Thatcher asszony bálványa, a Nobel-díjas, neoliberálisból vénkorára ultraliberálissá vált F. Hayek utolsó könyvében annak a véleményének adott hangot, hogy a szegények, elesettek és a gyöngék védelme és támogatása megnehezíti az előrehaladást, mert ez feltételezi a haszontalan termékek eltakarítását". (333. old.) Ebben a dolgozatban a szerző szeretné F. A. Hayek demográfiai tanításait bemutatni a magyar közönségnek, remélve, hogy ez hozzásegít egy kiegyensúlyozottabb kép kialakulásához erről a tiszteletreméltó és mélységesen humanista közgazdászról, aki tavaly hunyt el 93 éves korában.

Mindazok a jóhiszemű gondolkodók, akik ismerik és megértették F. A. Hayek életművét, tudni fogják, hogy Hayeknek soha olyan véleménye nem volt, hogy a gyengék és az elesettek támogatása megnehezíti az előrehaladást. Ha másoknak lett is volna ilyen véleménye, akkor Hayek azt sosem visszhangozta. Hayek volt az, aki ezeket fényesen megcáfolta, Julian Huxley megállapításával együtt, miszerint az emberi nem jelen és jövő jólétét a természetes népszaporulat nagy mértéke veszélyezteti legelsősorban. Elég elolvasnunk Hayek legutolsó művét, amelyet Muzslay is idéz (The Fatal Conceit, Chicago, 1989).

Hayek félremagyarázhatatlanul állította, hogy „az a modern elképzelés, miszerint a természetes népszaporulat földünk lakosságát elnyomorodással fenyegetné, egyszerűen téves". Téves pedig azért, mert az emberi munka nem homogén többé, mint Malthus idejében volt, hanem megosztott és specializált. Emiatt sokkal termékenyebb és összehasonlíthatatlanul magasabb hatásfokú, mint a munka valaha is volt az emberiség történelme folyamán. Mesterségbeli tudás, akár veleszületett, akár elsajátított, páratlan ritkaságértékre tett szert, s ez a körülmény a munkabéreket Malthus számára elképzelhetetlen magas szintre emelte. Malthus idejében az emberi munka termelékenysége a munkaerő kínálatával még fordított arányban állt. Ez azonban Hayek szerint már rég nincs így. Manapság a munkaerő növekvő kínálata már legtöbbször a munka határtermelékenységének növekedését vonja maga után. (A munka határtermelékenysége annak a terméktöbbletnek, illetve termékhiánynak a piaci értéke, amelyet egy munkás alkalmazása, illetve elbocsátása eredményez.) Szerte a világon a magas fokú technikai és technológiai eljárások egész sora várja, hogy a népsűrűség mutatószáma elérje és túlszárnyalja azt a küszöböt, mely szükséges feltétele eme eljárások bevezetésének. A munkaerő növekvő kínálata így egyengeti az utat a magasabb termelékenységű termelési folyamatok számára. De megfordítva az is fennáll, hogy a népsűrűség visszaesése veszélyezteti a munka termelékenységét s ezzel együtt az életszínvonalat – ez pedig homlokegyenest az ellenkezője annak, amit a neomalthuziánusok oly szenvedélyesen hirdetnek.

Neomalthuzianizmuson azokat a közgazdasági tanokat értjük, amelyek a következő megállapítások mindegyikét vagy azok egy részét magukévá tették. Földünk kapacitása véges, erőforrásai kimeríthetők, tehát összeférhetetlen vele a túlságosan szapora emberiség életfeltételeinek biztosítása; sőt e kapacitás határait már el is értük, s ezentúl minden további népszaporulat a lakosság fokozott elnyomorodását vonja maga után; ennélfogva a kormányoknak kötelessége e veszély elhárításának érdekében minden megfelelő intézkedést megtenni, ideértve a fogamzásgátlás, a magzatelhajtás, a sterilizálás népszerűsítését és intézményesítését; helyes és szükséges az a kormánypolitika, amely adószedésből finanszírozza a bel- és külföldi magzatelhajtó és sterilizáló klinikák létesítését és fenntartását, s nem tesz kivételt lelkiismereti okokból, ha az adófizető vallása ebben a politikában intézményes gyilkosságot vagy népirtást lát. (A szó valódi értelmében vett demokratikus országok felmentést adnak a katonakötelezettség alól lelkiismereti okokból, ha a katonaköteles vallása az aktív katonai szolgálatban intézményes gyilkosságot lát.)

Tételének igazolására Hayek elrettentő példát hoz fel. Tegyük fel, hogy nukleáris háború következményeképp földünk népessége visszaesik arra a szintre, amelyen tízezer évvel ezelőtt állt. Ugyancsak tegyük fel, hogy valamely csoda folytán épen maradnak a termelőeszközök, ideértve az összes könyvtárakat és dokumentációs levéltárakat, ahol fellelhető a termelőeszközök üzemeltetésére vonatkozó minden részletes előírás. A manapság népszerű demográfiai eszmék hirdetői számára ez a fejlemény, önmagában véve, áldásosnak lenne nevezhető. A túlnépesedés veszélye egyszeriben elmúlt, de a megmaradt maroknyi lakosság nem fog hiányt szenvedni semmiben, hiszen az egy főre eső termelésnek sem a mennyisége, sem a minősége nem eshet vissza a háború előtti szinthez képest. Hayek szerint ez a konklúzió tarthatatlan, sőt nagyfokú közgazdasági tudatlanságra vall. A szerencsés körülmény, amely a pusztulástól megmentette a termelőeszközöket (könyvtárakat), nem több mint Sziszüphosz szerencséje. A népsűrűség ilyen nagymérvű csökkenése lehetetlenné teszi, hogy a legmagasabb hatásfokú termelési eljárásokat alkalmazzák. Nem lesz elég munkáskéz, hogy a magas fokú munkamegosztás és specializáció által létrehozott nagyszámú munkakört ellássa. A fennmaradt könyvtárak minden tudománya nem mentheti meg a maroknyi népességet attól a sorstól, hogy a gyűjtögető társadalmak életszínvonalára kárhoztassék. (Másrészről tagadhatatlan, hogy az ebből az állapotból való felemelkedés rövidebb időt venne igénybe, mint a könyvtárak híján). Az életszínvonal visszaesése kizárólag annak köszönhető, hogy a népsűrűség mutatószáma leesett egy küszöb alá, amely alatt már nem lehet fejlett termelési módozatokat alkalmazni.

A neomalthuziánus közgazdászok világszerte oly nagy befolyással bírnak a kormánypolitikára, hogy ezeket a követeléseket a legtöbb számottevő ország kormányzata máris elfogadta, vagy rövidesen el fogja fogadni. Clinton amerikai elnök választási kampánya során ígéretet tett arra, hogy „visszaállítja az Egyesült Nemzetek népességstabilizációs programjának amerikai részről való pénzügyi támogatását" (Putting People First). Ezt a fenyegető körülményt nem szabad elhallgatni vagy elbagatellizálni. Nagy tévedésbe esnénk, ha azt hinnők, hogy a neomalthuzianizmus csupán egynéhány, vénkorára ultraliberálissá lett közgazdász hóbortja lenne.

Mi a valóság? Hayek szinte egymaga szállt szembe a neomalthuzianizmus árjával, ami a világot új özönvízzel fenyegeti, hogy annak megállapításait tudományos érvekkel megcáfolja. Vállalta az ezzel járó népszerűtlenséget és kipellengérezést, hogy a kontárság vádjáról ne is beszéljünk. Hayek szerint Malthust az eltelt két évszázad fejleményei olyannyira megcáfolták, hogy manapság inkább a pozitív természetes népszaporulat szükségességéről kellene beszélnünk. Ebben a vonatkozásban a fogamzásgátlás és magzatelhajtás széles körű és erőszakos propagandáját népellenesnek kell minősítenünk, mert aláássa és veszélyezteti földünk jelenlegi népességének jólétét. Hayek teljességgel elképzelhetőnek tartja, hogy a pozitív népszaporulat továbbra is szükséges feltétele maradt annak az anyagi és szellemi haladásnak, amit minden jóakaratú ember remél és elvár civilizációnktól a jövőben is. A közgazdászok – eléggé el nem ítélhető módon – a statisztikai kalkuláció lényegének és alkalmazhatóságának meghamisításával tudják csak indokolni a neomalthuzianizmus tanításait. Emlékeztetni kell arra, hogy a statisztika csakis olyan események előrejelzésére képes és hivatott, amelyek eredete csírájában máris megvan.

A statisztikai prognózis nem csillagjóslás. A statisztika süketnéma például akkor, amikor a jövő generáció feltalálóinak születési idejéről, számáról, az új találmányok mibenlétéről és a népjóléttel kapcsolatos kihatásairól faggatjuk. E sorok írója fűzi hozzá az észrevételt, hogy a statisztika csupán annyit állíthat határozottan, miszerint az elvetélendő magzatok közt leendő feltalálók is vannak, akiknek találmányai minden bizonnyal nem fognak hozzájárulni a szegénység, az éhínség, a hajléktalanság, a tömegbetegségek, s ha van ilyen, a túlnépesedés problémájának a megoldásához. Arra lenne szükség, hogy a hayeki demográfia és a neomalthuzianizmus közötti vitát a tudományos szemlélet és a méltányosság elve alapján döntsük el, a lehetőség szerint minden értékrendszerre való hivatkozás nélkül. Ne legyünk vakok azzal a veszéllyel szemben, hogy ezt – az emberi nem jövőjét legmélyebben érintő – kérdést sokan a napi politika és a demagógia jegyében, a tudományos érvek meghallgatása és megfontolása nélkül akarják eldönteni. (...)

Muzslay István válasza

Hálás vagyok Fekete Antal professzor úrnak a megkülönböztetett figyelemért, amelyet tanulmányomnak szentelt. A tanulmány tárgya azonban nem Hayek demográfiai tanítása, hanem a gazdaság és erkölcs viszonya. A hozzászólás tehát nem a tanulmány lényegét, hanem a Hayeknek tulajdonított idézet értelmezését illeti.

A Business-Ethics kazuisztikája természetesen más értelmezést is lehetővé tesz. Lehetséges, hogy az én értelmezésem téves. Kétségtelen azonban, hogy Hayek élete utolsó időszakában olyan kijelentéseket is tett, amelyek nemcsak vitára adtak okot, hanem megkérdőjelezték a kezdeti neoliberális tudós szociális érzékenységét. Így pl. az Észak és Dél között fennálló gazdasági szakadékra vonatkozó eszmecserét a társadalomtudományok művelői soraiban értelmetlen szószátyárkodásnak tartotta. Annak a véleményének is kifejezést adott, hogy a fejletlen (fejlődésben lévő) államoknak egy fillért sem érdemes adni.

A nyolcvanas években Milton Friedmannal együtt ő is ihletője volt Ronald Reagan és főleg Margaret Thatcher ultraliberális gazdasági politikájának. Az utóbbival levelező viszonyban állt, sőt többször személyesen meg is látogatta. Hayek hatásának tulajdonítható az angol szakszervezetek megzabolázása. Ő sürgette ugyancsak a munkabérek rugalmasságát a munkaerő piaci keresletének és kínálatának megfelelően. Az igazságos munkabérnek még a gondolatát sem vetette fel, pedig ez az egyház szociális tanításának sarkalatos tétele.

Hayek demográfiai tanítását általában helyeslem, és örülök, hogy Fekete professzor a Távlatok olvasóinak egy kis ízelítőt adott belőle.

Nemeskürty István

MAGYAR LIBERALIZMUS

A magyar szabadelvű (liberális) párt példátlanul sikeres pályafutása egyedülálló legújabbkori történelmünkben.

A párt 1875. március elsején alakult meg; ugyanezen év október huszadikától kezdve, választási eredményként, máris kormánypárttá vált. A liberális párt 1905. június 18-ig, harminc éven át, maradt uralmon. Az 1905-ös választási vereség után, 1906. április 11-én a magyar szabadelvű párt feloszlott, megszűnt. Ez a párt tehát addig élt, amíg uralmon lehetett. Hét hónappal megalakulása után már kormányra került, és egy évvel első választási veresége után megszűnt.

Ekkor azonban, 1875-től 1905-ig a kiegyezés utáni történelmünk legsikeresebb korszakát határozta meg. Sohasem volt 225-nél kevesebb mandátumuk – 1896-ban például 287! –; a kormány tehát a képviselőház túlnyomó többségét tudhatta maga mögött. 1905-ben viszont, mikor a szabadelvű párt mindössze 159 mandátumot szerzett – pedig ez sem csekély szám, egy netáni koalícióhoz bőven elég –, a legerősebb ellenzéki párt 166 mandátumával szemben: a szabadelvűek uralma megszűnt, s ezzel maga a párt is. Sajátságos: a magyar liberális párt tehát sohasem volt ellenzékben.

Előzmények

A magyar szabadelvűség alapelveit Kállay Béni, a későbbi közös pénzügyminiszter és Bosznia „kormányzója" határozta meg a kiegyezés évében, John Stuart Mill A szabadságról című könyvéhez írott előszavában: „Az egyéni szabadság eszméje a jövőben csak a szabad egyesüléssel kapcsolatban jelentkezhetik. Minden eszme és fogalom, mely bizonyos érdekek megőrizhetése végett nem tűr ellentmondást és bírálatot, zsarnokivá válik. Tűrni és tiszteletben tartani egymás nézeteit, meghallgatni az ellenkező véleményt, arra, ha lehet, okokkal felelni: ez az egyedüli mód."

Korábban Széchenyi István, Eötvös József, Kemény Zsigmond és Deák Ferenc készítették elő a hazai liberalizmus útját.

A szabadelvűség széles körű országos népszerűségének oka és magyarázata, hogy a konzervativizmust és az akkor szélsőbaloldalinak nevezett kossuthi eszméket egyaránt elutasítja. Eszméit hírlapok terjesztették sikerrel. Élenjárt Rákosi Jenő Reform-in: 1869–1875.

Jellemző a korabeli magyar sajtó alaphangjára az 1871-ben megindult Biharmegyei Közlöny vezércikke: „A XIX. század szabadelvű nézetei, a munka, a szabad ipar, az egyéni szabadság, a vallások egyenjogúságának leend lapunk szerény előharcosa."

A hatalom

A hatalmat gyakorló szabadelvű párt programjának elméleti megfogalmazói közé tartozott többek között Arany László, Jókai Mór és Szilágyi Dezső. Jókai képviselőházi beszédei és némelyik hírlapi cikke a szocializmussal is rokonszenvező liberális értelmiségi megnyilatkozásai. Szilágyi Dezső a jogalkotás terén alkalmazta sikerrel elveit. Arany László, aki Angliában tanult, s akit kisfiú korában Petőfi lovagoltatott a térdén, 1883-ban pontosan kifejtette pártjának álláspontját: „Ez a Magyarország nem olyan többé, aminőnek Kossuth találta pályája kezdetén. Nem a prerogativák, gravamenek, nem a saját zsírjában fúló elszigeteltség népe, hanem egy nagy átalakulás processzusában fejlődő állam, melynek alkotóelemei most mennek át azon a vegyi bomláson, amin Európa szerencsésebb fajai már átalestek." (Budapesti Szemle.)

Figyelemre méltó Széll Kálmán pénzügyminiszter 1875. szeptember 15-én elmondott képviselőházi beszéde is, melyben a költségvetést indokolta: „Színleges, erőltetett költségvetés nem vezet célhoz. A számok rideg politikája nem hozza meg a sikert. Csak azok a pénzügyi tervek fogják a mi idült bajainkat gyökeresen orvosolni, melyeket rendszeres, tervszerű, nagyszabásokban mozgó általános politika támogat. Az anyagi jólét és fejlődés érdekei finom szálakkal vonják be az egész állami organizmust. Azon politika, mely ezeknek ápolásáról lemond, beléjük fog ütközni, mint egy hálóba."

Húsz évvel később Eötvös Loránd mintha ugyanezt a beszédet folytatná: „A tudománynak éppúgy életföltétele a fényűzés, mint a művészetnek. Szükségletét nem lehet és nem szabad a takarékos államháztartás rendes mértéke szerint kiszabni."

E kornak tartós eredményeiről könyvek születtek. Ekkor épült fel az általunk ma is használt ország és főváros; gyárak, hidak, vasutak, iskolák, egyetemek...

Mindez méltán tette népszerűvé a pártot, melyről Halász Imre kortanúként írta: „Az 1894. március 4-én a Városliget mögött megtartott országos szabadelvű gyűlés, melyen kettőszázezer ember vett részt a társadalom legjobb rétegeiből, a legnagyobbszerű politikai manifesztáció volt, melyet Magyarország valaha látott." (Egy letűnt nemzedék.)

A miniszterelnökök, miniszterek, képviselők névsora mindennél többet mond: Tisza Kálmán, Wekerle Sándor, Széll Kálmán, Tisza István a hét miniszterelnök közül; minisztereik: Baross Gábor, Csáky Albin, Darányi Ignác, Eötvös Loránd, Hieronymi Károly, Kállay Béni, Kerkapoly Károly, Lukács Béla, Pauler Tivadar, Péchy Tamás, Szilágyi Dezső, Szlávy József, Trefort Ágoston; képviselők, mint ifj. Andrássy Gyula gróf, Andrássy Tivadar gróf, Benedek Elek, Chorin Ferenc, Herczeg Ferenc, Hock János plébános, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Pulszky Ágost...

A szabadelvű kormányok legjelentősebb tette az igazságügyi reform, az oktatás fejlesztése (egyetemek) és a vallásegyenlőség törvénybe iktatása a polgári anyakönyvezéssel és polgári házasságkötéssel együtt. Különleges esetnek tekinthető, amikor egy nyírségi antiszemita szervezkedés keretében a saját fia kikényszerített vallomása alapján vérvád alá fogott tiszaeszlári zsidó előimádkozónak a vád hamis volta miatti felmentését kérte maga az államügyész. Tisza Kálmán rendkívüli eréllyel lépett fel az antiszemitizmus ellen, csaknem ugyanakkor, amikor Franciaországban botrányos módon ítélték el Dreyfuss kapitányt, hamis vádak alapján.

A párt hanyatlása

A miniszterelnökök, főleg az idős Tisza Kálmán és báró Bánffy Dezső, gyakran visszaéltek hatalmukkal. A választások egyre gyakrabban fulladtak botrányba. A szabadelvű képviselő Herczeg Ferenc írja saját pártjáról és kormányáról: „Erőszakosabb választás az 1896-ikinál csak egy volt Magyarországon: mikor Szilágyi Mihály uram negyvenezer katona segédkezése mellett a Duna jegén királlyá választatta Hollós Mátyást. Persze az eredmény Szilágyi Mihályt jobban igazolta, mint Bánffy Dezsőt... Mikor elfoglaltam helyemet a Sándor-utcai régi Házban... a választási visszaélések, amelyeknek emlékétől az ország visszhangzott, tovább az a mélypont, amelyre az obstrukció a magyar közélet színvonalát lesüllyesztette, megmérgezték örömömet." (A gótikus ház.)

Ártott a pártnak a hadsereggel kapcsolatos „véderő-vita"; a horvátországi részeken a magyar nyelvű vasúti feliratok erőltetése; a szlovák mozgalmak zaklatása; nem értették meg az erdélyi románság problémáit, nem fogták fel a kivándorlásban rejlő társadalmi veszélyeket, és késleltették az általános titkos választójog ügyét. Röviden: a tartós politikai uralomból következő önhittség miatt a párt elveszítette a közvélemény bizalmát. Hegedűs Lóránt szavaival: „A század nyolcvanas éveinek lépcsőin fölhaladva, a korszak hozzászürkül Tisza Kálmánhoz. Először tűnnek fel a magyar politikai élet amaz érelmeszesedésének és dermedtségének jelenségei, melyek a nemzetek katasztrófáit mindig megelőzik. Kiélt, száraz korhadás levegője terjeng, s lassan szú kezd kopogni a gerendákban." (Két Andrássy és két Tisza)

A magyar szabadelvűek – párt és kormány – hazafiassága

A magyar liberális párt képviselői, politikusai, kormányai rendületlenül hangoztatták magyar mivoltukat és nemzeti célkitűzéseiket. Számukra a liberalizmus egyet jelentett a magyar nemzet felemelésével. Egyetlen alkalommal sem fordult elő, hogy a magyar szabadelvűek liberális meggyőződésüket szembeállították volna nemzeti önérzetükkel, vagy hogy a liberalizmust a „nacionalizmus" ellentétének tekintenék. Példa erre a millennium 1896-os megrendezése, a Parlament épületének jellege és belső díszítése, képei, freskói, valamint a szabadelvű képviselők írói tevékenysége Benedek Elektől Mikszáth Kálmánig. Ismét hangsúlyozandó Jókai Mór jelentősége.

Rákosi Jenő és hírlapja egyenest eltúlozta ezt a hazafiasságot. Az ízig-vérig liberális meggyőződésű Rákosi Jenő így vélekedett: „A német és szláv veszedelem közé szorítva nekünk csak egy menedékünk van: a mi magyarságunk, ami egyenlő a mi magyar nyelvünkkel... Alá vagyunk aknázva... ha nem vigyázunk, akkor robbantanak fel bennünket, amikor erre nézve a legjobb lehetőségük ígérkezik." (Emlékezések.)

A szabadelvű kormányok és a magyar katolikus vallás

A szabadelvű kormányok és a magyar katolikus egyház közötti hivatalos viszony feszültnek tekinthető. Ennek egyik oka – túl a Tiszák már-már fanatikus reformátusságán –, hogy a Világos utáni önkényuralom idején császárhű papság nehezen alkalmazkodott a kiegyezés teremtette új viszonyokhoz. Különösen az iskolai törvényekkel kapcsolatban maradt merev a katolikus klérus. Másik ok a Vatikánnak 1870-től kezdődően merőben új világpolitikai, világi hatalmi helyzete. A Rómát, illetve az Egyházi Államot védelmező francia csapatok az 1870-es porosz-francia háború miatt elhagyták Itáliát, s így Rómát megszállhatta az Olaszország egyesítésére törekvő torinói Savoyai vagy Szárd Királyság. Ezzel az egyházi állam megszűnt létezni. Ezzel egy időben az 1869. december 8-án megnyílt vatikáni zsinat nyári, befejező aktusaként kihirdettetett a pápai csalatkozhatatlanság dogmája, s ez sokfelé, így a magyar püspöki karban is vihart kavart. Gratz Gusztáv írja: „Újabb konfliktus keletkezett a katolikus klérussal a csalhatatlansági dogmának kihirdetésével kapcsolatban. A kormány már 1870 tavaszán egy Rómába küldött megbízottja útján felszólította a római zsinaton részt vevő magyar püspököket, hogy foglaljanak állást a csalhatatlansági dogma ellen... A püspökök azonban alávetették magukat az új dogmának. Eötvös József erre figyelmeztette a püspöki kart, hogy a királyt megillető tetszvényjogra való tekintettel a zsinat határozatait csak akkor szabad közzétenni, ha ezt az uralkodó a kormány előterjesztésére kifejezetten megengedi. Amikor egyes püspökök, dacára ennek, kihirdettették az új dogmát, Jekelfalussy székesfehérvári püspököt a minisztertanács elé idézték, amelyen gróf Andrássy Gyula a kormány nevében helytelenítését fejezte ki..." (A dualizmus kora, I.)

Különösen kiéleződött a helyzet a magyar katolikus egyház és a szabadelvű kormány között a kilencvenes éveknek a polgári házasságot, anyakönyvezést és a felekezeti egyenlőséget kezdeményező éveiben. „A katolikus egyházban harcias szellem kapott lábra, amely kivált Schlauch Lőrinc püspök és bíboros kiváló egyéniségében nyert megtestesülést. Szította ezt a harcias szellemet a római kúria is. XIII. Leó pápa Budavárának a töröktől való visszavételének kettőszázadik évfordulója alkalmából, 1886. augusztus 22-én enciklikát bocsátott ki, amelyben a magyar papságot felhívta arra, hogy vigye keresztül a vegyes házasságokból származó gyermekek vallását szabályozó törvénycikk megváltoztatását." (Gratz Gusztáv: A dualizmus kora /.) Ez áldatlan vitában a szabadelvű párt, illetve kormány katolikus kultuszminiszterei, Trefort Ágoston és gróf Csáky Albin minden lehetőt elkövettek, hogy a katolikus papság követeléseit és a kormány rendeleteit egyeztessék.

A szabadelvű párt hívei és képviselői közé katolikus papok is tartoztak, így például Hock János plébános. Köztiszteletben álltak olyan, hivatalokat is betöltő katolikus papok, mint például Fraknói Vilmos vagy mint Karácsonyi János.

Figyelemre méltó, hogy a katolikus papság legjobbjai úgy kerülték el az állam, illetve a liberális kormányok és az egyház közötti további, eleve sikertelenségre ítélt konfrontációt, s így bizonyították, hogy az egyház haladni kíván az emberiséggel, hogy XIII. Leó pápa 1891-ben kibocsátott Rerum novarum enciklikájának hatására és arra hivatkozva a keresztényszocializmus eszmeköréhez közeledtek, túllépve ezáltal a múlt századi, elvirult szabadelvűség nézetein. Prohászka Ottokár, akkor Esztergomban teológiatanár a papnevelő intézetben, így fogalmazott 1894-ben a Magyar Sión folyóiratban: „A katolikus öntudat ébresztése e téren az első lépés, s az öntudatnak erős kézzel a nép anyagi érdekei közé kell nyúlni; ez érintés elevenjére tapint a nyomorultaknak, felocsúdva kezdik belátni, hogy jót akarunk nekik. Ismétlem tehát: a keresztény akció programjainak első és főpontját a keresztényszocializmus képezi, mely varázsfuvalommá olvad, midőn a világ lealacsonyító nyomorán segíteni akar! Mást a világ jelenleg nem ért! A szocializmus hódítása világosan bizonyítja. . . Ez alapon emelkedhetik nálunk is nagy, keresztény néppárt..." (Keresztény szocialista akció)

A magyar politikai liberalizmus utóélete

A szabadelvű párt utódának a Tisza István gróf vezette Nemzeti Munkapárt tekinthető.

A magyar szabadelvűséget meghatározó XIX. századi angol liberalizmus itthoni hívei a XX. század elején fokozatosan vagy a konzervatív nemzeti irányzatokkal azonosultak (Tisza István, Herczeg Ferenc), vagy pedig a szocialista és más radikális eszmék hatására ilyen jellegű pártokba tömörültek. A folyamat érdekes bizonysága a Huszadik Század folyóirat, melynek alapítói között ifjabb Andrássy Gyula grófot is ott találjuk, de amely később Jászi Oszkárnak és körének szócsövévé vált.

A két háború között a szabadelvűek Nemzeti Demokrata Párt néven működtek, de kiváló képességű vezetőiknek – Vázsonyi Vilmos és János, Rassay Károly – nem sikerült számottevő mandátumot szerezniük a párt számára. 1938-ban mindössze hét képviselőjük került a képviselőházba. Az 1947-es békekötés után a Polgári Demokrata Párt 3, a Magyar Radikális Párt pedig 6 mandátumot szerzett. Megállapítható tehát, hogy a múlt század utolsó harmadában páratlan népszerűségű és hatalmú magyar szabadelvű párt századunkban jelentéktelenné törpült.

Sajátságos, hogy a napjainkban magukat liberálisnak nevező pártok, mozgalmak és frakciók nem nyúlnak vissza a magyarországi liberalizmus nagy korszakához. Arra nem hivatkoznak, hírverésükben sem utalnak; semmi jele, mintha e sikerekben oly gazdag párt hagyományait óhajtanák folytatni. Elődeik között nem emlegetik Kállay Béni, Szilágyi Dezső, Baross Gábor, Lukács Béla, Eötvös Loránd, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán nevét (a szó pártpolitikai értelmében); programjukban szinte aggályosan kerülik a rájuk hivatkozást. Alig hihető, hogy azért, mert a múlt századi magyar liberalizmus öntudatosan nemzetinek és magyarnak vallotta magát.

Kétségtelennek tűnik tehát, hogy a mai magyarországi liberálisnak nevezett mozgalmak, pártok, frakciók, politikusok, képviselők számára a liberális szó valami egészen mást jelent.

Hogy mit, annak meghatározása vagy megfejtése nem e tájékoztató jellegű összefoglalás tárgya.

Szerkesztői Üzenet. Több írásunkra (nevezetesen Mészáros István tanulmányának I. részére) hozzászólásokat kaptunk. Két kéréssel fordulunk a hozzászólókhoz.

1.) Aki szeretné, hogy írását közöljük, fogalmazzon tömören és közérthetően; nem sok értelme lenne olyan célozgatások vagy fejtegetések közzétételének, amelyeket a legtöbb olvasó még fejtörés árán sem értene vagy értékelne.

2.) Mészáros István tanulmánya a most közölt II. résszel teljes; kívánatos, hogy véleménynyilvánítások mindkét rész figyelembevételével szülessenek.

LELKISÉG

Sulyok Elemér:

ARCODNAK FÉNYESSÉGÉT...

A negyedik zsoltárban imádkozzuk: „Arcodnak fényességét emeld, Urunk, fölébünk!" (4,7) Napszálltakor, amikor a létező dolgok körvonalai alaktalan sötétséggé oldódnak. Este, amikor a teremtés rendje alámerül a teremtés előtti ősösszevisszaságba. Éjszaka, amikor kétségessé válik, vajon új napra ébredünk-e.

A sötétség félelmet és szorongást kelt. A világ és önmagunk esetlegességére oktat. Bűnös mivoltunkra emlékeztet. Arra, hogy éjnek évadján szorul ökölbe a kéz, rándul görcsbe a szív. De mindenekelőtt „minden test" sötétségére, saját halálunkra figyelmeztet. Mert az emberi élet olyan, mint a virág: reggel kivirul, este elfonnyad.

Márk evangéliumában olvassuk: „Jézus ... hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét." (15,37) De miért kellett Jézusnak felkiáltania és meghalnia? Miért kívánta az Atya, hogy Fia meghaljon? Miért nem kímélte meg attól a borzalomtól, amely Ádám vétke óta mindnyájunkat fogva tart? Mi a nagypéntek és a húsvétvasárnap, a kereszt és a feltámadás közé eső halál értelme?

Jézus halála elsősorban az Atyára hagyatkozó feltétlen hit és bizalom következménye. Jézus a Jordánban való megkeresztelkedésétől (így Márk), illetve megtestesülésétől (így Máté és Lukács) egész életét „szó-fogadásban" töltötte. Nem a maga dicsőségét kereste, hanem az Atya akaratát. És aki egész életében engedelmes volt, az miként viselkedhetett volna másképp halálában? „Engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig." (Fil 2,8) Halálában adta legfőbb bizonyítékát annak, hogy Isten akarata az ő egyedüli eledele.

Úton a fizikai széthullás felé, lassan minden az ember mögé hátrál: család, hivatás, munka. Ami eddig elérendő célnak, tájékozódási pontnak számított, az végérvényesen múlttá rögzül. De ebben az elszegényedő szemhatárban válik perdöntővé: mi is volt életünk értelme? S Jézus éppen ebben a helyzetben mondja ki a legvilágosabban: „... ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te" (Mk 14,36), és fejezi ki a legvilágosabban: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!" (Lk 23,40) A tisztelt olvasók ne vegyék szerénytelenségnek, netán merészségnek, de ha e sorok írójának kellett volna az evangéliumot megírnia, akkor a negyedik zsoltár fohászát is a keresztre feszített Jézus ajkára adta volna: „Arcodnak fényességét emeld, Uram, fölébem!"

Jézus ugyanis, akinek elárvulása Galileában kezdődött, és a golgotai kereszten fejeződött be, úgy indult a megsemmisülés felé, hogy hitte: az Atya szeretete erősebb, mint a halál (vö. Én 8,6), fényessége maradandóbb, mint a sötétség. Kivonult az életből – megjárva az ex-hodosz, a végső ex-itus minden poklát –, hogy együtt legyen az Atyával: megtapasztalva a szün-hodoszt, az Atyával való fogyhatatlan és gyarapíthatatlan egységet, a húsvéti fényességet és vigasságot.

Jézus halála és feltámadása bennünket is érint. Mert Jézus óta üdvösség csak azokban a létállapotokban és életkapcsolatokban van, illetve lehetséges, amelyekben ő maga is „megfordult". Ezért ment le a holtak országába, „szálla alá poklokra", osztotta meg végső pőreségünket. Ezért járta be az isten-nélküliség, az isten-telenség területét, mindnyájunk senkiföldjét. Így vitt fényességet a homályba, világosságot a sötétségbe, életet a halálba.

Miben áll Jézus halálának és feltámadásának egyedülvalósága? Abban, hogy értünk halt meg, és értünk támadt fel. Magában a csodálatos helyettesítésben, az admirabile commercium-ban. Abban, hogy azon a helyen, ahol mi vagyunk, vagy kellene lennünk, ő áll. Hatalmas örömhír ez! Közülünk már senkinek sem kell abba a végső elhagyatottságba és magányba alászállnia, amelybe Jézusnak, mert a kezünk között átokfölddé silányult halálban, sőt emberi létben már végérvényesen ott az élet, az üdvösség. Húsvét hajnalán ezért szól mindnyájunkhoz a feltámadt Jézus: „Ne féljetek!"

Éppen ezáltal lett „Úr", hogy minekutána gonoszságainkat alámerítette kereszthalálának szakadékába, feltámadt a holtak közül. Isten hatalmába öltözködött, és szeretete által magához ragadt bennünket. Azóta „egyikünk sem él, s egyikünk sem hal meg önmagának. Míg élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár halunk, az Úré vagyunk. Krisztus ugyanis azért halt meg és támadt föl, hogy holtakon is, élőkön is uralkodjék." (Róm 14,7–9)

Jézus feltámadásával az ember és a világ kapcsolata is megváltozott. A kereszt kiállta a kozmosz hatalmainak felettébb fenyegető és halálos szorongatását. A kereszt most már azé a Jézusé, aki diadalmaskodott a halál felett. A hatalmasságok, amelyek eddig fogva tartották az embert, vereséget szenvedtek. Minden „név", amelytől az ember rettegett, és amely előtt meghajolt, elenyészett, „anonimmé" vált. Immár nincs kitől és mitől félnünk! Az Atyához siető Jézus mondja: „Bízzatok, én legyőztem a világot!" (Jn 16,33.)

Amikor megszülettünk, megláttuk a napvilágot. A nagyszombati sötétség után világosságra ébredünk. Homályban tévelygő napjaink, hónapjaink, netán éveink után ismét ránk köszönt húsvét, az Úr arcának fényessége. És most, húsvét szent idején, ki tudja hány nappal és évvel halálunk előtt: várjuk feltámadásunkat, örök életünket. Ám nekünk is végig kell járnunk a magány, a szenvedés, a halál útját, amelyet Jézus előttünk már végigjárt. Csakhogy most már azzal a bizonyosággal: van, ki vár ránk; van, ki „belakta" halálunkat; van, ki legyőzte az „utolsó ellenséget" (1Kor 15,26), a halált.

Húsvét ünnepén ezért vesszük ajkunkra a 16. (15.) zsoltár bizakodó szavait (9-11. v.):

„... örül a szívem, és ujjong a lelkem,

s testem is békében fog majd nyugodni

Nem adod lelkemet a holtak országának,

s nem hagyod, hogy szented meglássa a sírt

Az élet útjára tanítasz engem.

Színed előtt az öröm teljessége,

s jobbodon a gyönyörűség mindörökké".

Már most, e húsvét ünnepén merjük imádkozni, hogy halálunk óráján is kimondhassuk: „Arcodnak fényességét emeld, Urunk, fölébünk!"

Gödöllei Ágnes:

NAGYBÖJTI LEVÉL

Drága Barátnőm!

Már december óta nem találkoztunk, és nagyon hiányzol. . .! Igaz, néha írtunk egymásnak néhány sort, de mindketten tudjuk, hogy nemcsak erre lenne szükségünk. Azok a „nagy beszélgetések" hiányoznak, ott Debrecenben. . . Amikor nem érdekelt minket, mennyi az idő, tudunk-e még aludni néhány órát, mire a „rendesebb diákok" felkelnek, és menni kell az előadásokra.

Olyan vágyakozás él most bennem, mint amikor már tudtuk, hogy együtt leszünk a főiskolán, és biztosak voltunk abban, hogy minden (számunkra) fontos dologra lesz időnk. Volt is! Olyan egyszerűnek tűnt akkor minden! Egyértelműen tudtuk értékelni a dolgokat, érzéseket, embereket – még ha sokszor rosszak voltak is... Hányszor csitítottuk le felháborodott lelkünket a Nagyerdőben sétálva vagy a Botanikus kertben! Hányszor hozott bennünket rendbe egy-egy igazán élményt adó koncert – ami, sajnos, még egy zeneművészeti főiskolán sem mindennapos dolog...

Aztán jöttek a bonyolultabb helyzetek: Neked két év alatt meghalt mindkét Szülőd, cserbenhagyott a balkezed, ennek ellenére Édesanyád temetése után néhány héttel kellett diplomáznod zongorából – és nem is akármilyen sikerrel tetted ezt. . . Később pedig mindig csak nehezebb lett. Volt időszak, amikor már tehetetlennek éreztük magunkat, és azt gondoltuk, hogy már az imáink sem találnak meghallgatásra. Mégis elsírtuk Babits Mihállyal – ha nem is Szent Balázsnak –, hogy:

„.. .Te jól tudod,

mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall

még az Isten jósága sem,

s mit ér az élet..."

Talán megsokallta. . . és megkönyörült rajtunk az Úr: visszaadta bizakodásunkat!

Elültette Benned is a Fia iránti vágyat, és tavaly nyáron a Tápió menti Nagyboldogasszony Közösség lelkigyakorlatán magadhoz vetted „az élő Kenyeret", Jézus Krisztust. Tudtuk, hogy ez nem gondtalan életet fog jelenteni, hanem azt, hogy most már Te is érzed: a bajaidban nem vagy egyedül, Jézus Krisztus mindig segít, ha türelemmel kéred. (Puccini A-dúr miséjének Kyrie-tételét hallgatom, és eszembe jut, milyen nagy élmény volt ezt énekelni a főiskolán; mennyi fájdalmunkat, kérésünket énekeltük bele; hányszor ostromoltuk az Istent ezzel a hátborzongatóan szép zenével!)

Nem is tudom, mi lenne velünk, ha a Gondviselés nem vigyázna ennyire ránk! Novemberben, amikor az én Édesapám is meghalt, nekem Téged küldött az Úr, hiszen Te ezt már átélted.

Elkezdődött a nagyböjt, és én még soha nem éreztem ennyire, hogy Jézus Krisztus Érettünk vállalta a szenvedést és a kereszthalált... Az Édesapámért is ..., a Te Szüleidért is..., és mindannyiunkért! Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy megpróbáljuk felfogni az Isten szeretetét, és tőlünk telhetően viszonozni azt. Csak magunkba kell néznünk, és rá kell döbbennünk: hányszor verünk mi magunk szögeket Krisztus kezébe-lábába! Hányszor nyomjuk fejébe saját kezünkkel a töviskoronát – ahelyett, hogy megköszönnénk a megváltás ajándékát.

Te az első gyónásodra már felnőtt fejjel készültél. Ugyanazt a megtisztító önvizsgálatot, készülést kívánom Neked – és magamnak is – most a nagyböjt idejére, hogy aztán hasonló katartikus élményünk legyen húsvétkor, mint Neked az első Szentáldozáskor.

Nagyon várom, hogy mielőbb sokat beszélgethessünk, és újra felfedezhessük a világ „csuda dolgait"! Addig is sokat és szeretettel gondolok Rád

Dödy Nagykáta, 1993. március

Sulyok Ignác

CISZTERCI LELKISÉG

A ciszterci rend a Szent Benedek-i monaszticizmus ősi törzsének a mélyen vallásos 12. században sarjadt ága. A molesme-i bencés monostorból a Cistercium kietlen vadonába kivonuló Szent Róbert apátnak és társainak célkitűzése a novum monasterium megalapításával az volt, hogy Szent Benedek Reguláját maradéktalan hűséggel megéljék, azaz hogy az Evangélium tanítását követve alázatban, egyszerűségben és szegénységben, kemény, önmegtagadó élettel járjanak a kereszthordozó Krisztus nyomában. Ennek a ciszterci reformnak jelentősége abban állt, hogy összekapcsolta az akkor rendkívül népszerű remetemozgalom aszketikus törekvéseit a hagyományos bencés monasztikus életformával.

E szerény kezdetű aszketikus vállalkozás minden várakozást felülmúló sikerének titkát jórészt abban az élénk ráhangzásban kell keresnünk, melyet Citeaux lelkisége vallásos korának azonos eszményekre érzékeny tagjaiban keltett. A ciszterci rend a 12. század közepére, Európa minden országába betelepedve, mintegy 350 monostort mondhatott magáénak. Ezt a robbanásszerű növekedést a Szentlélek működésén és a kortárs igényeken kívül jogosan tulajdoníthatjuk a rend legnagyobb hatású alakja, Szent Bernát csodálatos egyéniségének.

Különbözik a szakemberek véleménye afelől, hogy beszélhetünk-e egy sajátosan ciszterci lelkiségről. Bármiként álljon is a dolog, mindenki elfogadja egy ciszterci iskola létét, azaz egy szerzői csoportot, akiknél lehetetlen nem észrevenni egy jelentős szellemi és lelki képzésbeli hasonlóságot, valami ízlésbeli rokonságot, annak ellenére, hogy a csoport tagjai a legkülönfélébb tájakról valók. Ennek az iskolának feje pedig elvitathatatlanul Szent Bernát.

Az ő tanításuk alapján igyekszünk – ha mégoly vázlatosan is – a citeaux-i lelkiség főbb vonásait megrajzolni.

A 12. századi keresztény bölcsességnek egyik alapvető fejezete önmagunk, saját lelkünk megismerése. „Isten megismeréséhez önmagad megismerése a lépcsőfok" – hangoztatja Szent Bernát. Megismerni a lelket, főképp titokzatos istenképiségében, hogy ennek segítségével jobban megismerhessék a lelki élet útjait, melyek Isten mélyebb megismeréséhez vezetnek, őket mindenekelőtt Isten megtapasztalása érdekli. Ez ugyan a kegyelem műve, de maga a megtapasztalás a lélek részéről, annak képességeire (emlékezet, értelem, akarat) támaszkodva történik.

Ciszterci íróink az egyházatyák nyomán a Szentírás egyes kijelentéseire építik fel az Istennel való benső egyesülésre vonatkozó tanításukat: A lélek Isten képére és hasonlatosságára van teremtve (Ter 1,26), végső célja pedig a boldogító istenlátás („... látni fogjuk úgy, amint van": 1Jn 3,2). E két terminus közt folyik a földi élet, a bűnös ember élete, aki azonban megváltásban részesült, a keresztségben Jézus Krisztushoz lett hasonlóvá, általa lassan át kell alakulnia az isteni képmás hasonlóságára. A földi élet tehát az aszkézisnek, az erények gyakorlásának, a régi ember meghalásának, a lélek gyökerében való megújulásának az ideje. Célunk az, hogy egyre jobban levetkőzzük a bűn okozta torzulást (dissimilitudo), s visszaszerezzük önmagunk teljesebb megismerésében az áhított hasonlóságot (similitudo). Ezt a programot foglalja össze Saint-Thierry-i Vilmos: „Ó Isten képmása, fontold meg nagyságodat, ragyogjon benne Alkotód képe. Egész magadat vesd bele önmagadnak és annak megismerésébe, akinek képmása vagy." E program megvalósításának legalkalmasabb keretét természetesen a szerzeteséletben látják. A szerzetesnek, hogy az önszeretetből a megtisztult istenszeretet fokára jusson, s így alkalmassá váljon a kontemplációban az Istennel való egyesülésre, egyre inkább meg kell szabadulnia az érzékek uralmától. Viszont azt is belátják ciszterci tanítóink, hogy emberi természetünk az Isten felé vezető úton nem lehet el az érzékeken keresztül szerzett benyomások nélkül. Saint-Thierry-i Vilmos, aki pedig a misztikus ima magaslatain jár, szégyenkezés nélkül folyamodik ima közben képzeletéhez, „mert, Uram, megengeded, és szívesen veszed, hogy az én szegény, még gyenge lelkem kövesse természetét, és képzeletét a te megalázódásaidra fordítsa. Így átölelem az újszülött jászolát, imádom szent emberségét, ajkaimat a megfeszített sebeire tapasztom, kezem a sebek helyére teszem, felkiáltok: Én Uram, én Istenem!'' Hasonló vallomások olvashatók a többi atyáknál is.

Első ciszterci atyáink bensőséges, mély áhítatot tanúsítottak Krisztus szent embersége iránt, olyannyira, hogy egyes kutatók a ciszterci lelkiség egyik jellemző vonásaként emelték ki a megtestesült Ige iránti tiszteletüket. Viszont érezhető náluk, hogy a devóció lépcsőfok az Isten (az Ige) magasabb rendű szellemi szemléletéhez, Lobogó Krisztus-szeretetükről szebbnél szebb sorokban vallanak. Szent Bernát szerzetesi élete kezdetétől igyekezett megőrizni szívében Jézus tetteinek, gyötrelmeinek, de kiváltképpen Passiójának emlékét, és hangoztatja, hogy ezt a lelkületét holtáig megtartja. „Az én legfölségesebb filozófiám: Ismerni Jézust, a megfeszítettet." Szent Elréd is mély beleéléssel állítja elénk Urunk szenvedésének eseményeit: „Láttátok kitárt karjait, hogy mintegy magához öleljen benneteket; szemléltétek, feltárta keblét, hogy mintegy tejével tápláljon. Az áhítat mily édességével tekintettetek a mi megkötözött, köpésekkel illetett, arcul vert Urunkra..."

Krisztus embersége számunkra út, mely az istenséghez vezet. Bernát így beszél erről: „Láthatatlan volt, megközelíthetetlen, túl a mi emberi értelmünk felfogó képességén... Most pedig úgy akarta, hogy meg tudjuk fogni, láthassuk, megérthessük. Hogyan? – kérdezed. Azzal, hogy jászolban fekszik, Édesanyja szűzi ölében pihen, tanít a hegyen, imádságban tölti az éjszakát, ott függ a kereszten. Mikor mindezt elgondolom, Isten az, akit gondolok. Mindebben magát Istenemet érintem."

Ha ennyire jellemző volt lelkiségünkben az Úr embersége iránti áhítat, nem lepődünk meg azon – a 12-13. században szokatlanul eleven – Mária-tiszteleten sem, amelyről szinte valamennyi tanúságot tesz írásaiban. Ennek a gyengéd szeretetnek a jele az is, hogy a ciszterciek házaikat eleitől fogva a Boldogasszony oltalma alá helyezik.

Szent Bernát, kiváltképp a Máriáról szóló hat híres beszédében, nem győzi magasztalni a Szent Szűz erényeit: alázatosságát, szerénységét, szűzi tisztaságát s irántunk tanúsított irgalmasságát. Főképpen azonban üdvösségünk történetében elfoglalt helyére, hívő lelkületére világít rá, és arra a kivételes kapcsolatra, mely Krisztushoz fűzte. Guerricus apát azt hangsúlyozza, hogy a Főnek anyja a tagoknak is, tehát minden kereszténynek anyja: „Ez a Szűz, aki egyedül szűz és anya, akinek dicsőséges kiváltsága, hogy világra hozta az Atya egyszülött Fiát, Fiában Fia összes tagját is magához öleli." Stellai Izsák Máriára vonatkozó gondolatai mélyek és eredetiek. Máriás áhítata gyökereit teológiai mélységekbe ereszti, ő fogalmazza meg a ma annyira kedvelt Mária-Egyház párhuzamot: a keresztségben a szűz Egyháztól és a Szentlélektől születtünk, miként Jézus a Szentlélektől és Szűz Máriától.

Amit Szent Bernát teológiájáról a modern kutatás megállapít, az vonatkoztatható az egész ciszterci iskolára. Tanításukat mértéktartás, a túlzásoktól, egyoldalúságoktól való mentesség jellemzi. „Krisztusban mindennek értéke van számunkra – írja a clairvaux-i apát –, minden szükséges volt. És szenvedése sem járt nagyobb haszonnal számunkra, mint megdicsőülése." Nem műveltek dolorista teológiát, nem dicsőítették a szenvedést önmagáért. Számukra a megváltás: a szeretet misztériuma, út az öröm felé. Jézus szabadon vállalt szenvedése irántunk való részvétének, szeretetének, emberi sorsunkkal való azonosulásának bizonyítéka.

Ciszterci íróinknak elsősorban nem a fogalmak racionális kifejtése volt a célja, hanem a szíveket felmelegíteni. Ebben az egyházatyák nyomain jártak. A szó nemes értelmében egzisztencialisták, mert nem a dolgok elvont lényege, hanem a lét, az élet érdekli őket. Írásaikat ezért érezzük közel magunkhoz.

Nem valami testtelen kísértetalakok ők, hanem húsból-vérből való szerzetesek, akikben emberi érzések hullámzanak. Példa erre többek közt Szent Bernát klasszikus beszéde, melyet Gellért testvére halála alkalmából mondott el a clairvaux-i szerzetes közösségben. Az érzelmek micsoda vulkáni kitörései a halál fájdalmas valóságával szemben!

Mikor a lelki élet dolgairól szólnak, nem vesznek el elméleti fejtegetésekben, hanem a tapasztalatra, a belső élményekre hivatkoznak, s alkalomszerűen vallanak a saját belső misztikus tapasztalataikról is.

A ciszterci monostorokban kétségtelenül kemény aszkézis folyt. Ez komolyan vett Krisztus-követésük folyománya. Vállalták szeretetből, de időnként érezték annak terhét is. Alázatosan vallja meg Elréd apát: „Nehéz az Ádám fiaira súlyosodó iga, mely születésüktől fogva nyomja őket mindaddig, míg vissza nem térnek közös anyánk ölére. Ránk nehezedik a szegénység, de éppúgy a gyengeség is. Ostromol bennünket az álmosság, lever a lustaság." Emberek voltak ők is, akikkel megesik, hogy időnként megtorpannak a teher alatt...

Első atyáink már ifjú éveikben magukba szívták a liturgia, az Opus Dei különös szeretetét. Egész életük a liturgia jegyében folyt. Annak ritmusát a liturgia imaórái, időszakai és ünnepei adták meg. Mint monasztikus írók, igehirdetők ihletüket is lényegében a liturgiából merítik, évről évre követik az egyházi év ciklusait és a szentek ünnepeit. A II. vatikáni zsinat buzdítására reflektálva, hogy „a lelkipásztorokat mélységesen járja át a liturgia szelleme és ereje", büszkén gondolhatunk ciszterci őseink igehirdetésére, melyben tökéletesen megvalósult ez az óhaj. És hogy a zsinat ajánlásai közt szereplő „élénk érzék" a Szentírás, Isten igéje iránt mily mértékben érvényesült a monostorokban, arról már Szent Benedek gondoskodott, amikor a lectio divinát a Regulában szerzetesei lelkére kötötte. Atyáink gondolataik és kifejezéskészletük jórészét az írásokból merítik.

A monostor élén atyaként álló apát hivatalból nevelője volt a rábízottaknak. Egyesek közülük korábban újoncmesterként is működtek, így különös készségre is szert tehettek a fiatalokkal való foglalkozásban. Elréd apátról feljegyezték, hogy „természetében gyökeredző vonzalom és állandó nevelői gond" fűzte magiszter korában a rábízottakhoz, hogy nevelésükkel (educatio) az Istenhez való visszavezetésükön át a szó szép teológiai értelmében felemelje (elevatio) őket a teljesebb, boldogabb életre. Milyen szép útmutatás ez ma is az ifjúság nevelésére hivatottak számára!

És végül a ciszterci iskola legjellegzetesebb témája, a ciszterci élet lelke: a szeretet. Az istenszeretet. A ciszterci monostor schola caritatis: végigjárni a tisztuló szeretet lépcsőfokait, hogy a lélek végül is eljusson az Igével való bensőséges, jegyesi kapcsolatig. A kor bencés monostoraiban a misztériumok teológiáját dolgozzák ki, a ciszterciek a misztériumok megélésének misztikus teológiáját (Szent Bernát, Saint-Thierry-i Vilmos). Clunyben az ember hatolt be a misztériumba, Citeaux-ban a misztérium az emberbe.

A monostor nélkülözhetetlen életfeltétele a felebarát, a testvérek iránti szeretet. Szent Bernát, aki anyaként akarja szeretni szerzeteseit, így nyilatkozik: „Nem tudom belátni; hogyan lehet azt mondani valakiről, hogy él, mikor nem szereti azokat, akik környezetében vannak." Elréd és mások írásai is tanúskodnak arról a lelki klímáról, melyben az együttélés valóban paradisus claustralis lehetett.

A 12. század első felében új életérzés, egyfajta keresztény humanizmus bontogatja szárnyait. Új emberkép körvonalai tűnnek elő, az érdeklődés az egyén, a személy felé fordul, új lélektani érzékenység jelentkezik. Ehhez a fejlődéshez jelentősen járul hozzá a ciszterci iskola, mikor a keresztény misztérium objektív szemléletét a pietas, a devotio meleg színeivel gazdagítja.

Felhasznált irodalom

Ciszterci lelkiség, Eisenstadt, 1982. – Fracheboud, André: Les premiers spirituels cisterciens. Paris, 1985. – Thomas, Robert: Spiritualité cistercienne, Beernem, 1976. – Leclercq, Jean: „Une doctrine spirituelle pour notre temps?" In: Dottrina della vita spirituale nelle opere di S. Bernardo, Roma, 1991. – Penco, Gregorio: „Senso dell'uomo e scoperta dell'individuo nel monachesimo dei secoli XI e XII" In: Benedictina 37 (1990) N.2.

Szent Anzelm

IMA MÁRIA MAGDOLNÁHOZ KÖZBENJÁRÁSÉRT

(Oratio XVI)

Fordította Dér Katalin. – Mint a középkori szerzők általában, Szent Anzelm is egyazon személynek veszi a magdalai Máriát, a betániai Máriát (Lázár és Márta nővérét), valamint a meg nem nevezett bűnös nőt Simon házában (Lk 7). A mai felfogás szerint valószínűleg három különböző személyről van szó.

Mária Magdolna, aki könnyeid árjával a könyörületesség forrásához mentél,
Krisztushoz,
és ő bőségesen megitatott tikkasztó szomjúságodban, megigazulttá tett nagy bűnös voltodban,
édes vigaszt adott keserű fájdalmadban!

Drága Úrnő, aki önmagadon tapasztaltad meg, mennyire képes kiengesztelni önmagával a bűnös lelket a lélek Teremtője! Jól tudjuk, hiszen, Istennek kedves barátnéja, milyen sok bűnöd nyert bocsánatot, mert nagyon szerettél.

Boldogságos Úrnő, ha ezt mondom nagy bűnös létemre, nem a te bűneidet olvasom fejedre – dehogyis! Nem a te bűneidet, hanem a bűnöket eltörlő kegyelem mérhetetlen nagyságát próbálom felmérni, hogy e mérhetetlen kegyelem által lélegezzem fel a reménytelenségben, általa éljek a halálközelség borotvaélén is.

Mert én vagyok a bűnök szakadékába zuhanó,
nyakamban vétkek kőkoloncát cipelő,
sötétségem mélységes börtönében önmagamat bezáró,
a halál éjébe lassan belédermedő –

én vagyok,   

én kérlek téged, Isten választott szerelmese, Isten szerelmes választottja:

nyomorult a boldogságosat,

a sötétség fia a megvilágosítottat,

bűnös a megigazultat,

tisztátalan a megtisztultat!

Emlékezzél jóságosan, micsoda voltál te! mekkora kegyelem kellett tehozzád Istentől! – emlékezzél, és ahogy magadnak, kérj számomra is irgalmat! Eszközöld ki bennem a lelkiismeret-furdalás fullánkjait, az alázatosság könnyeit, Isten országának kívánását, az evilági száműzetés megvetését, a bűnbánat keserű ízét, az örök kárhozat félelmét! Te beszélhettél a kegyelem forrásánál a kegyelem forrásával:

Meríts belőle nekem is, hogy lemossa bűneimet!
Asszony, adj innom..., hogy eloltsa szomjamat!
Árassz reám is, hogy megöntözze szívem keményre száradt szántóföldjét! Hiszem, nem lesz nehéz elérned Barátodnál, amit óhajtasz,
mert Ő édességes, és te szereted Őt,
mert Ő él, és uralkodik mindörökké.

Ki fürkészhetné ki teljességgel, ó Isten boldogságos jegyese, milyen jóságos szeretettel, milyen szerető jósággal vetette magát vádlóid elébe:

... az vesse rá az első követ...

Milyen szelíden védett a magát fölibéd helyező farizeus ellen:

... Simon, mondanék neked valamit...

Hogyan igazolt a méltatlankodó Mártánál:

... Mária a jobbik részt választotta ...

Hogyan helyeselte tettedet a berzenkedő Júdás előtt:

... Szegények mindig lesznek veletek...

És mit mondhatnék arról, miképpen is mondhatnám el azt, amikor a sírnál siratva kerested, keresve sirattad őt, szereteted lángjával szívedben? És ő, bár azért jött oda akkor, hogy vigasztaljon, ezt a lángot még nagyobbra szította, mert – valami kimondhatatlan ez – rejtve maradt előtted, amikor azt hitted: látsz, és megmutatkozott, amikor azt hitted: nem őt látod;

amikor ő, akit kutattál,

éppen azt kutatta,

kit kutatsz – szólván: „Kit keresel, miért sírsz?"

Hát Te, jó Uram, Te ugyan miért kérdezted tőle: „Miért sírsz?" Hiszen látta, amint szívét, lelke édes életét feláldozták; látta az iszonyatos gonoszságot; látta, amint a fán

keservesen kínzattál

vasszegekkel verettél,

fölfeszítve függöttél –

mint valami bűnöző, játékszeréül gonoszoknak! És akkor Te még azt kérdezed tőle: Asszony, miért sírsz?"! Saját szemével látta, mit tettek Veled kegyetlen kezek; – s most még e kezek közül kikerült roncsot is elveszettnek kellett látnia. Minden reménye odalett, és nem maradt neki semmi utánad, hogy Rád emlékeztetné – erre odajön egy ember, és azt kérdezi: „Asszony, miért sírsz?"! Miért szítottad fájdalmát még Te is, aki egyetlen öröme voltál? Tudtad, sőt úgy is akartad, hogy ne tudja megmondani sírásának okát, csak el nem sóhajtott sóhajtozásokkal sóhajtozva. Jól ismerted szeretetét, hisz magad gyújtottad tüzet. Pontosan tudtad – te kertész! – mit ültettél kertedben, az ő szívében! S ha ültettél, öntöztél is, ha öntözted, kedvedre volt növekedése!

De jó Uram, jóságos Tanítóm, ímhol hűséges szolgálód, tanítványod, véred árán csak imént megváltottad, imhol szomjazik, szorong, keres, kérdezősködik, ám akit keres, nincs sehol. Sebzi minden, amit lát, mert téged, bár Rád néz, nem lát.

Mi lesz most?

Tűrheti-e az én Uram ezt a várakozást? Elfeledted tán a szenvedést, mivel már elnyerted a szenvedésmentességet? Elfeledted tán az istenfélelmet, mivel már meglelted a halhatatlanságot? Távol legyen ez Tőled, Uram! Hiszen azért, mert Te már halhatatlan vagy, nem vetsz meg minket, halandókat, embereket, akikért emberré lettél, halandóvá, hogy a halhatatlanságot megszerezzed nekünk!

Nem!

Szereteted nem tűrhette tovább emennek szenvedését, önnön rejtezkedését. Feltört szereteted édessége, hogy fel ne törjön sírásának keserűsége. És íme, az Úr szokott nevén szólítja szolgálóját, és íme, a szolgáló ráismer Ura ismerős hangjára. Mert meghallotta a szó sokat ízlelt édességét, szaváét, mellyel szólítani szokta:

MÁRIA!"

Ki sem lehetett volna fejezni kevesebb szóval, rövidebben az édes hang gyönyörűséges gyöngédségénél: Tudom, ki vagy, tudom, mit kívánsz; nézd, itt vagyok! Ne sírj, és ne keress tovább: itt vagyok!

És ekkor Mária Magdolna könnye átváltozott – mert hogy felszáradt volna, azt nem hihetem –: a könnyet, amit előbb a meggyötört szív kétségbeesése csalt elő, most már az öröm ujjongása hullatta egyre:

„RABBÓNI!"

Rabbóni...! Milyen más beszéd ez, mint volt a korábbi: „Ha te vitted el, mondd meg, hová tetted!'' – Vagy ez: „Elvitték uramat, s nem tudom, hová tették!'' – mennyire más, amit ezután szól:

„LÁTTAM AZ URAT!!"

Jaj, hogyan is merészelhetem, szeretetlen nyomorult, akárcsak magam elé képzelni Istennek és Isten boldogságos barátjának szeretetét? Hogyan is áradhatna a szeretet jó illata a lélekből, ha nincs meg benne a szeretet kenete? De te, Mária Magdolna, ismered szívemet.

Uram, Jézus, aki az Igazság vagy, Te vagy a tanúm, hogy a Szeretet iránti szeretetből mondtam mindezeket: hogy az Irántad érzett szeretetet szeretném föllobbantani szívemben, mert egyesegyedül Téged és a Te parancsaidat szeretném szeretni; bűnbánó lelket, alázatos és töredelmes szívet szeretnék Neked áldozni.

Add meg nekem, Uram, száműzetésemben a fájdalom és könnyek kenyerét, amire a gyönyörök bőségében vágyakozom! Hallgass meg szeretett Mária Magdolnád szeretetéért és érdemeiért! Ne vessed meg, Megváltó Krisztusom, a Hozzád méltatlan bűnös könyörgését, de segítsed a Téged szerető gyönge lélek Teutánad törekvését! Űzzed ki szívemből a langyosságot szereteted tüzével! Add meg nekem, hogy az örök életben meglássam dicsőségedet, a Fiú dicsőségét, aki az Atyával és a Szentlélekkel együtt él és uralkodik, Isten mindörökkön-örökké, Ámen!

LELKIPÁSZTORKODÁS

Lénárd Ödön

A KISKÖZÖSSÉGEK DICSŐSÉGE ÉS NYOMORA

A nyitott szemű ember előtt még pápai meghitelezés nélkül is bizonyos lehet, hogy a kisközösségek „az egyetemes egyház reménységei" (Evangelii nuntiandi, 58. pont). De azért ez a tény összetett marad.

A kisközösségek kialakulása az urbanizációnak, a társadalom eltömegesedésének és atomizálódásának természetes következménye. (Már ahol nem az egyházüldözésé!) Eredetileg és korábban az egyes egyházközségek, a mai szemlélettel élve, kisközösségek voltak. Amilyen mértékben az egyházközségek az elvilágiasodó keresztény társadalomban, bár nélkülözhetetlen, de csak merev és hivatalos, pusztán a tartó funkciót betöltő csontvázzá váltak valahol, olyan mértékben alakulhattak ki bennük, mellettük, velük együtt lépve vagy ellenkezve, hol szeretetben, hol kritikában, a kisközösségek. Ahogy az urbanizáció egyetemes a földön, a kisközösségek léte is az. A súlyuk azonban nagyon különböző, mert az őket érő társadalmi szorítás is az. Ez a szorítás az egyház- és vallásüldözés állapotában a legkeményebb. Ami még azzal a csapdával is jár, hogy amily mértékben az üldözés felenged, a fellélegző keresztények a szabadság bódulatában azt hiszik, hogy nincs is már szükségük a kisközösségükre. Esetleg csak idő múltán, és alapos és bensőséges tisztázás után jönnek rá, hogy az a mai időkben, az üldözésektől függetlenül is, nélkülözhetetlen. A zavaros helyzet azonban megköveteli az említett alapos és bensőséges tisztázást.

Kezdjük negatív oldalról: mi nem lehet a kisközösség élete, feladata?

Nem feladata, nem is kapja meg hozzá az állapotbeli kegyelmeket, hogy egy egész társadalom, egy egész ország közéletének problémáiba kisközösségként beleszóljon, azokat helyes vágányra terelje. Mint helyi együttes nem számíthat átfogó kegyelmekre, természete szerint nem is tud átfogó, országos munkát kifejteni, országosan jelen lenni, élni, mozgatni. Ilyen vonatkozásban egyre képes: tud fontoskodni. Újra és újra nyilatkozatokat szövegezni, s azokat összeköttetései révén nyilvánosságra hozni. A médiák korában azonban ezt fű-fa csinálja, ezért a kis részmegnyilatkozásoknak semmi jelentőségük nincs, íróik szereplésén túl.

Ugyanebben a gondolati keretben szereptévesztés az is, ha egy kisközösség a pápa, a püspöki kar vagy valamilyen átfogó egyházi szervezet (szerzetesrend, valamilyen nemzetközi katolikus szervezet vagy mozgalom stb.) vélt vagy valóságos lemaradását akarná pótolni, ismét csak nyilatkozatokkal, tehát „zengő érccel vagy pengő cimbalommal" (1Kor 13,1), mert tényleges munkával, helyzeténél fogva, képtelen rá.

Ugyanez áll teológiai megnyilatkozásokra is. „Körök", „munkaközösségek" foglalnak állást kényes kérdésekben 20 aláírással, ami elmos minden felelősséget, míg az elnevezés, az aláírások száma valami társadalmi súlyt próbál az olvasóba szuggerálni. A szakember meggondolja, mit ír alá, mert személyi hitelét kockáztatja. Az aláírásdömping csak magát az állásfoglalást támogatja barátságból, rokonszenvből, de nem jelenti annak tényszerű, tudományos igazolását. Ezt az egyes szakember igazolt levezetése jelentené, de van, aki úgy véli, hogy a demokráciában úgyis elegendő a szótöbbség. Hisz egyszer a francia forradalomban is megszavazták az Isten létét, másként nyilván nem is merne létezni!

A teológia azonban szaktudomány, éspedig kényes tudomány, mert bár a többi tudomány is többé-kevésbé érinti az embert, a teológia a legátfogóbban szól bele az ember egész léthelyzetébe. Ezért bárkinek a teológiai megnyilatkozásában benne vibrál ő maga, a nyilatkozó is, a maga minden lét-, ember-, Isten-vonatkozásával. A legátfogóbb értelmű és jellegű teológiai megnyilatkozás is személyhez is kötött. Amennyiben ez a személyhez kötöttség tökéletlenséget, fogyatékosságot jelent és okoz, ellensúlyozhatja a funkciónak kijáró állapotbeli kegyelem, mint pl. egy illetékes egyházi szervnél, vagy egy becsületes szakemberi gárda egymást egymáson lecsiszoló és kifinomító munkája, amelynek végeredménye szublimálja a korlátoltan egyéni, emberi színeket. Bármelyik kisközösségnek elvben lehet olyan szakmailag felkészült tagja, aki egyénileg képes valami ilyesmire, de maga a kisközösség egészen más. Ha tagjai szolidaritásból, barátságból aláírják szakembertársuk nyilatkozatát, attól az épp úgy nem lesz közösségi látás, mint a békekölcsönök aláírása sem volt közösségi látás és elszánás. A szakember a maga tudományos lelkiismerete szerint jár el, de ez egyéni, és nem közösségi állásfoglalás, mert hiszen a megformálója is egyvalaki, és nem a közösség.

A keresztény kisközösségnek viszont az emberek istengyermeki életét kell hordoznia, úgy mondanám: addig, ameddig a keze elér. Egy kisközösség keze ugyanolyan rövid, mint egy átlag emberi kéz. Legfeljebb néhány utcát fog át, mert ekkora terjedelmű kisugárzási kegyelmet kapott a Jó Istentől. A Jó Istennek vannak távolabbra ható kegyelmei is: egy püspök vagy főként a pápa sokkal távolabb ható „kegyelmi karral" bír. A kisközösségek jóval rövidebb karjának viszont más kegyelmi feladata van: a meleg emberközelség. És mindenkinek azzal a talentummal kell elszámolnia, amelyet ő kapott, és ha a szomszédjáéra ácsingózik, csak a külső és belső csődöt készíti elő magának. Hisz azt nem kapta, és a „szőlővessző sem tud gyümölcsöt hozni önmagától" (Jn 15,4)!

A kisközösség egyik legvészesebb félrefogása, ha a maga munkájának tudatában át akarja lépni az árnyékát, és bár kisközösségnek indult, társadalomszervezésbe fog. Mintha egy apa, a maga helyes nevelési eljárásainak a tudatában, a körötte élő családoktól el akarná venni azok gyermekeit, hogy ő nevelje őket, mert a szomszédok nem jól csinálják. Ez utóbbi állításában egyébként teljesen igaza is lehet, csak a továbbgondolás hibás. A természetes környezetüktől is megfosztott gyerekek helyzete csak rosszabb lesz, nem jobb.

Ez nem az ellen szól, mintha keresztény ember nem kezdeményezhetne széles körű keresztény társadalomszervezést. Nem állítja azt sem, hogy egy ilyen keresztény társadalmi szervezet nem indulhat ki akár egy kisközösségtől. Mindössze azt, hogy a kettő – a kisközösség és a társadalmi szervezet – lényegesen mások, és (akár jóindulatú) összezagyválásuk csak zűrzavart és csődöt hoz.

A keresztény kisközösség az Evangélium melegével összetartott, bár sokszínű, de családias természeténél fogva korlátolt terjedelmű, irgalmas emberi fészek. Ilyen értelmű teremtett energiáink ugyancsak végesek, és ha valaki kivételszerűen az átlagosnál többel is rendelkezik, maga a „kisközösség" a saját kicsiségén soha nem léphet túl.

Egy átfogó szellemi, erkölcsi, világnézeti, keresztény, társadalmi szervezet az egyetemesen elvi és a részlegesen reális összecsiszolásán dolgozik. Az emberi élet istengyermeki és emberien bírható, vagy emberien bírható és mégis istengyermeki valósításán. Ez hol a kohók tüzét kívánja meg, hol az inkubátorok kiegyensúlyozott mechanizmusát. Mindez az emberekért van, de az egyes fájó ember, aki nem magával a rendszerrel van elfoglalva, vagy főni, vagy dideregni fog benne. Mert az átfogó rendszer is nélkülözhetetlen, de eredményei a kisközösségek infúziós rendszerén keresztül lesznek csak az emberi lelket gyógyítókká, táplálókká, nőttetőkké. Mint a gyógyszer: kapszulában éltet, hordóban pusztít!

Milyen tehát egy mai kisközösség élete, funkciója?

Ha emberi fészek, számolnia kell az ember teremtett kétarcúságával: egyéniségével és közösségiségével. Különállóknak tűnnek, mint egy érem két oldala: mégiscsak együtt érem, és csak együtt ember. És hiába ütök kalapácsommal csak az érem egyik oldalára, szükségképpen torzul a másik is, mint ahogy egy torz egyéniségnek sem lesz egészséges a közösségi oldala, akárcsak a közösséget tagadónak és azt kizárónak az egyénisége. Az egészséges kisközösségnek tehát egyszerre kell szolgálnia tagjainak egyenkénti, egyéni, és a közösségnek közösségi haladását az Isten Országa felé.

Ez a haladás, fejlődés három meghatározó gócpontot tartalmaz: a kérügmát, a katekézist és a diakóniát, külön-külön egyéni és közösségi síkon. – A kérügma, mint Pál esete a damaszkuszi kapunál, az az indító kegyelmi aktus (és annak elfogadása!), ami mindig egyéni, és esetleg ismétlődik egy újabb fejlődési szinten is. Egyéni jellege miatt tartozhat teljesen az intim szférába, és a közösségre nem. Ugyanakkor a közösség is felmutathat életében olyan kegyelmi indítást, közösen átélt történést, amely közösségi kérügma. – Az ezután következő katekézis Pál háromévi sivatagi tartózkodásának felel meg, tanulási és elmélyülési szakasz, egymásba folyó egyéni és közösségi feladatokkal. – A harmadik a diakónia, a szolgálat. Az Isten Országában minden erre összpontosul, minden hivatás egyúttal küldetés valamilyen szolgálat irányában. – A katekézis és a diakónia egyéni és közösségi oldalai esetlegesen össze is folynak. S az élet folyamán ez a hármas tagozódás az egyéni életben is, a közösségiben is újra és újra vissza is térhet.

A katekézis tartalmi összetevőit az egyén és a közösség földrajzi-történelmi-társadalmi helyzete határozza meg, s ugyanígy ennek szellemi nívóját és lelki mélységét. Ugyanez áll a diakóniára is időbeli, mélységi, tartalmi, milyenségi és minőségi oldalakról. Ez a változatosság közösségi vonatkozásban is érvényes. Ha nincs két egyforma ember, a két „egyedi" emberből álló házasságok még kevésbé fognak hasonlítani egymásra, és a több egyénből álló és a házasság mélységéig el sem jutó közösségek még kevésbé lesznek egymás indigópéldányai.

Mindig az élő közösség az, aminek tartalma, lelke, értelme van, de ez önmagában ki van szolgáltatva az élet esendőségeinek. Ezért az élő közösségek általában igyekeznek önvédelmül valamiféle intézményes védőburkot kialakítani a maguk számára. Ez azonban csak biztosítani tudja az életet, ha az tőle függetlenül is van. De megteremteni, gondoskodni arról, hogy legyen, arra nem képes. Ahogyan az erdő, a világ is mindig teli van üres csigahéjakkal, amelyekből kipusztult az élet. Az is előfordul, hogy egy üres csigahéjban valami újszerű élet ver gyökeret, de a héj maga nem tehet erről.

Minden kisközösségnek puszta léte arról tanúskodhat, hogy környékén valamiféle intézmény többé-kevésbé üres csigahéjjá változott. Persze az is lehetséges, hogy arrafelé még egyáltalán nem is volt élet, és az ténylegesen csak most szerveződik először a kérdéses kisközösséggel. Vannak, akik ebben a körképben szembeállítják a kisközösséget az intézményekkel, s ezeket meghaladottaknak vagy akár feleslegeseknek is mondanák, míg az előzőt a jövő kizárólagos útjának. De hát azért a dolog nem ilyen egyszerű.

Egy közösség megalakulása, sőt hosszabb-rövidebb ideig való léte még nem bizonyítéka életerejének. Vannak területek, ahol az ember benyomása szerint a működő kisközösségek nagyobb része van vagy éppen a szerveződés, vagy éppen a feloszlás állapotában, mintsem az egészségesen lüktető életében. Hiszen a házasságban is két ember tartós kapcsolata feladatot jelent; egy közösségben a többeké még nagyobbat. Egy közösség létrejötte tanúskodik ugyan a lelkek ilyen irányú éhségéről, de ez még nem biztosíték arra, hogy ugyanezek a lelkek adni is hajlandók azt az önfeláldozó munkát és fegyelmet, amely nélkül viszont tartós, egészséges és szerves élet nem gondolható el. Egy házasság tönkremenetele is lehet hosszú és keserves folyamat, de azért nem kevésbé üzembiztosan elérkezik, ha a házasfelek nem odaadó, önfeláldozó szeretettel fordulnak egymás felé, hanem ki-ki önzően csak a maga vélt boldogságát keresi, a maga „jogait" védi. Aki nem azzal a kérdéssel indul neki egy kisközösség keresésének, hogy hová szánta őt a Mennyei Atyja, hanem hogy hol van az a kiváló közösség, amely az ő igényeinek megfelel, ahol jól érzi majd magát, hol van az az ingyen mozi vagy cukrászda, ahol le lesznek kötelezve attól, hogy ő méltóztatik leereszkedni közéjük, nem bocsátva magából a közösség rendelkezésére egyebet, mint étvágyát és kritikáját – az naiv és irreális. Személyi szolgálatunkra rendelt csodaparkokkal nem bútorozták be a földet. Ki-ki boldog lehet házasságban is, kisközösségben is – másodlagosan, azáltal, hogy hűségesen teszi a dolgát. Erre azonban viszonylag kevesen kaphatók, még akkor is, ha egyébként rosszul és árván érzik magukat. Az ilyenek vándorolnak a kisközösségek között, míg meg nem unják az egészet. Vagy esetleg hasonlókkal találkoznak, s akkor a kisközösségük lépésről lépésre megszűnik méltónak lenni erre a névre. Ugyanis ami egy kisközösséget azzá tesz: az Evangélium szellemében, az egyházba kapcsolódva végzett liturgia, tanulás, segítő szellemi vagy fizikai munka, anyagi áldozatkészség. De elkezdődhet az, hogy egyszerűen jól érzik magukat egymás közt. Kirándulnak és nyaralnak együtt. Uzsonnáznak, játszanak és pletykálnak valamelyiküknél, különösebb program nélkül. Vagy ha van is program, az csak másodrendű. Ki-ki jön és megy, amikor jön és megy, valami klubszerű együttélésben, ami azért keresztény, mert például nem szoktak káromkodni. De ez nem is jelent számukra megerőltetést, éppen mert úgysem szokásuk. Megerőltetésről semmilyen területen sem lehet szó. Az ilyenfajta társulásnak éppen a komoly igények nélküli puhaság a jellemzője. Csak élnek és megvannak, egyre fegyelmezetlenebbül, kiszámíthatatlanul, szétesően.

Más formát jelentenek a visszhang-közösségek. Az ilyeneket valójában egy-egy egyéniség tartja össze közösségnek, önmaga számára. Megnyilatkozási fórumnak, ő adja a tartalmat, tölti ki az időt, szabja meg a közösség formáját. Enyhébb formájában ez csak stílust, hangulatot jelent, de ha egy zárt és extravagáns, erős egyéniségről van szó, megnyílik a lehetőség az utópia, a prófétizmus, és végül a szektásodás felé is.

Ha azonban a kisközösség ezeket a veszélyeket elkerüli, mivel élete, az élet fogalma és természete szerint, őrzi önmagát, akkor éppen ennek következtében előbb-utóbb szükségképpen megindul valamiféle intézmény felé. A legegyszerűbb, ha be tud kapcsolódni egy alkalmas egyházi alakulatba oly módon, hogy az addig többé-kevésbé üres csigahéjban elkezdi megteremteni vagy gazdagítani az életet. Ezért is nem érdemes neki első lelkesedésében a „megcsontosodott intézmények" ellen ágálnia, mert ha életben marad, ő is rá fog futni valamiféle intézményes vágányokra. A megtermékenyítés sem a csontvázat hozza létre elsőnek, de azért a szabad, önálló és tartós élet csontváz nélkül mégsem lehetséges. És ha a csontváz, az intézmény rossz vagy üres, nem azért ilyen, mert intézmény, hanem mert az élet hiányzik belőle, amelynek hordozására teremtetett. S az élet is sajátos lét; hiába pusztítom el az üres intézményt, attól még nem lesz lüktető, eleven élet. Az élet a csiga, az intézmény a csigaház, amelyet az élet a maga védelmére teremt meg. Az üres csigaház ugyan értelmetlen, de ha széttaposom, abból még nem születik élet; legfeljebb az az adott lehetőség szűnik meg, hogy egy valahol csírázó élet védelmet és otthont találjon benne.

Más oldalakon is ez a törvényszerűség dolgozik az egyházban. Egészségesen és közösen Istennek adott életből ismételten szinte észrevétlenül született meg például egy szerzetesi formáció. De ha valaki azzal kezdi, hogy ő alapít egy szerzetesrendet, az csak kamaszromantika. Mint az a ténylegesen kamasz gyerek, aki feltaláló akar lenni, csak még azt nem tudja, hogy mit találjon fel!

Egy kisközösségnek elvi magára zárulása biztos elindulás a szektásodás felé. De abból, hogy gyakorlatilag itt és most nem kapcsolódik ehhez vagy ahhoz az intézményhez, még semmi sem következik. Hiszen lehet, hogy épp az annak az intézménynek az üressége, árulása, romlott vagy eladott mivolta következtében bimbózik ki a kisközösség, amely intézmény rá szeretne tenyerelni. Mert magától értetődően azok a személyek és intézmények élnek a legnagyobb fenntartásokkal a kisközösségekkel szemben, amelyek leginkább adtak okot azok létrejövetelére. Legszívesebben a bűnösök tüntetnék el a rájuk vonatkozó élő vádat. Mások viszont az energiájukat fognák be a maguk kocsijába, s irányítanák őket a maguk céljai felé. S amikor egy kisközösség védekezik az ilyesmi ellen, valójában csak a lassú öngyilkosságtól ódzkodik. Így attól, hogy nem hajlandó épp X-hez vagy Y-hoz kapcsolódni, egész léte még nagyon is a Szentlélek Isten szándékai szerint való lehet.

Még akkor is, ha ez a helyzet önmagában korántsem veszélytelen, különösen, ha hosszabb időn keresztül tart. Az egyháztörténelem tud olyan esetekről, mikor az ilyen hűséges óvatosságot az idő múlása görccsé változtatta, és a kézfogás végképp elmaradt, akkor is, mikor már megtörténhetett volna, sőt meg is kellett volna történnie. Aki tehát azt hiszi, hogy áll, ne csak arra ügyeljen, hogy el ne essék (1Kor 10,12), hanem hogy azt is észrevegye, amikor már el kell indulnia.

Észrevegye! Mert a veszélyhelyzetek nemegyszer úgy állnak elő, hogy megdöbbenve valami intézményes formáció ürességétől vagy eladottságától a hűnek maradni akarók összetömörülnek, és egy alkalmasnak tűnő képpel, fogalommal elhatárolják magukat az eladott másiktól. Biztonságból, egyértelműségből ezt az elhatárolást jól ki is élezik. Az éles fogalmazást az előző cég, már csak a maga védelmében is, szektásnak jelenti ki, magát viszont tovább polarizálja a már kifogásolt irányban. De a másik is ugyanezzel a pszichés törvényszerűséggel sarkítja tovább önmagát, míg csak ellenfele nagy örömére valóban szektássá nem lesz, a másik viszont ezen a hibán keresztül nőtteti tovább a maga ürességét, eladottságát stb.

Ennek az egésznek a hasznát csak azok látják, akik – ha már ők nem tudják felszámolni a kereszténységet – örömmel veszik tudomásul, hogy a keresztények maguk számolják fel egymást. És társadalmi szinten ehhez még hozzá kell gondolni a fiatalok, útkeresők, gyöngék, sőt a neurotikusok széles tömegeit, akiknek számára istenkeresésük amúgy sem könnyű útjait ezeknek a pólusoknak a feszültségei, viharai, kisugárzásai, egymásra hatásai és interferálódó háttérmuzsikái ködbe, sötétségbe és keserűségbe borítják, ők maguk is csak megzavarodnak, deformálódnak, és tovább deformálnak.

Pedig csak arra lenne szükség, hogy mindenki komolyan vegye a keresztény szót, amely krisztusit jelent. Hogy számunkra Krisztus tanítása az irányadó. Ha Rajta tartanánk a szemünket, nem egymáson pörögnénk be. Az apostol korholása, hogy ki Pállal, ki Apollóval, ki Kéfással (1Kor 1,12), ma sem időszerűtlen!

A kisközösségi lét tényleges veszélyeiből azonban nem kell olyan viszolygást kelteni magunkban, hogy hát akkor mégiscsak biztosabb, ha egyedül kínlódom. Egyáltalán nem biztosabb, és biztosnak semmi sem biztos, mert a teljes biztonság a jó Isten, de a földi, korlátolt és törékeny emberi egzisztencia élethelyzetéből ez a vonás hiányzik. A hibalehetőség mindig megvan, akármit is csinálok, és ha semmit sem csinálok, akkor a mulasztás hibalehetősége lép fel.

Mégis él a remény isteni erénye is, amely az üdvösséghez is szükséges, s azért a szentatya által használt „reménység" kifejezés, mindent összevéve, nagyon biztat a helyesen kialakított kisközösségi életre. A kisközösségek problémájára is teljesen illik az egyik neves magyar színházigazgató szótréfája: Shakespeare-t vagy nagyon jól kell adni, vagy sehogy, de – adni kell!

(A szerző Só és mécs című kéziratos pasztorálteológiai munkájának egyik fejezete.)

András Imre

KÉSZÜLŐDÉS AZ EGYHÁZMEGYEI ZSINATRA – VESZPRÉMBEN – II.

P. András Imre S.J. 1992-ben a veszprémi egyházmegyében adott papi rekollekciók és továbbképző kurzusok fő témájául a „Magyarország evangelizálása" témát választotta; éspedig II. János Pál pápa magyarországi látogatása során elmondott beszédeit vették vezérfonalul az előadásokban és a megbeszélésekben. Az egyházmegye különböző városaiban megtartott találkozókon összesen 281 hozzászólás hangzott el. P. András a hangszalagra vett felszólalásokat legépelte és rendszerezte. A Távlatok elűző számában az új evangelizálással kapcsolatos hozzászólásokból adtunk ízelítőt (ugyanott a szemelvények elején található hármas szám értelmezését is megadtuk). Most – kicsit bővebben – a hitoktatásra vonatkozó helyzetjelentéseket és észrevételeket, kívánalmakat sorakoztatjuk fel – az ország valamennyi egyházmegyéje, papja tanulságául. (Szerk.)

II. HITOKTATÁS

A család és az iskola szerepe

34 éve tanítok az iskolában. Az ifjúságot csak úgy tudjuk nevelni, ha nem szakítjuk ki a családból. A helyes módszer az, ha a családnak segítünk a nevelésükben. Sajnos, sok helyütt éppen a család ellensége az ifjúság vallásos nevelésének. Első áldozásra, bérmálásra készülő gyerekek panaszkodnak, hogy leintik őket otthon: nem kell neked annyit imádkozni. A pasztorációban előtérbe kell állítanunk a családpasztorációt. A mai szülők már maguk sem kaptak hitoktatást, vallásos nevelést, fogalmuk sincs a vallási alapokról.

Kevés manapság az olyan család, ahol a gyerekek a szülőkkel együtt jönnek a templomba. A vallásilag képzetlen szülői nemzedék negatív hatásáról a hitleri időket megélt Németországból lehet tapasztalatokat hallani. Nekünk is számítanunk kell arra, hogy az ifjúságnevelésben egy darabig érezni fogjuk a kommunista időben felnevelkedett szülőnemzedék vallási képzetlenségét.

Mindannyian ismerjük a problémát, hogy a gyerek sokszor maga dönt a saját ügyében – mert a szülői háttér hiányzik -, pl. hogy ott van-e hittanórán, vagy nincs. El kell valahogy érni a krisztusi szeretet alapján, hogy a pedagógusok értően vegyenek részt a megoldásban, és segítsenek bennünket, hogy a gyerek ott maradjon a hittanórán, és amelyik gyerek meggondolatlanul akar elmenni, visszasegítsék oda. Eddig mindig el tudtuk érni a pedagógusoknál, hogy azt mondják a papnak: amit tudunk, megteszünk. Vannak közös ünnepségeink is, a nemzeti ünneptől kezdve az iskola névadó ünnepéig, melyek egyaránt ünnepei a katolikus diákoknak és a hittanra nem járó gyerekeknek. Ilyenkor mindannyian együtt szerepelnek az énekkarral a templomban, vagy pl. a közös mariazelli kiránduláson. Sok olyan mozzanat van az iskolában, amelyet hasznosítani lehet az evangelizáció érdekében. Híveink mozgósítása az iskola ügyeiben, sajnos, nehezebb, mert fáradtak és kiégettek. Pl. nem akarnak eljönni a szülői értekezletekre még akkor se, amikor a saját gyermekükről van szó. Ha viszont az ő gyerekük is szerepel az ünnepségen, akkor eljönnek és örülnek: „Milyen szép volt ez az ünnepség!" Eddig féltem attól, hogy tévét, rádiót vagy újságírót meghívjak ünnepségeinkre. Most hallom az atyáktól, hogy ez milyen lehetőség a számunkra. Eddig nem mertem lépni ilyen irányban. Attól féltem, hogy negatív visszhangot válthatok ki. Látom azonban, hogy nem helyesen gondolkodtam, hiszen jó az, ha a hívek értesülnek arról, ami történik.

6.1.3. 1989-ben, a hitoktatás felszabadulása után, óriási tömegek kérték a hitoktatást. Most szinte lelohadt az egész lelkesedés, mintha csak egy túlfűtött kazánból engedték volna ki a gőzt; hiányzik az érdeklődés. Szükség volna arra, hogy a Püspöki Kar adjon ki egy körlevelet, amelyben a hitoktatás fontosságát hangsúlyozza, és világosan kimondja a szülők kötelességét ezen a téren. Erre a buzdításra főleg azoknak a szülőknek lenne szükségük, akik gyerekeiket megkereszteltették. Komolyan figyelmeztetni őket arra, hogy gyerekeik vallásos nevelésére kötelességet vállaltak. Az ilyenek közül a legtöbb ugyanis úgy gondolkozik: „a gyerek döntse el, akar-e vallásosán nevelődni, vagy nem." Ez nevelési képtelenség. Tehetetlenek vagyunk azzal az általános felfogással szemben: nem akarom „rákényszeríteni" a gyermekemre a vallásos nevelést. Szerintük a 6-7 éves gyereknek kellene eldöntenie, akar-e vallásosán nevelődni, vagy nem. A gyerek nem nevelődik vallásosán, mert a szülő nem „kényszeríti". Ha így nő fel, akkor aztán később se igényli a vallásos nevelést, mert látszólag könnyebb vallás nélkül élni, hiszen olyan sokan így csinálják.

6.1.9. A Püspöki Kar adjon ki egy irányelveket nyújtó körlevelet a hitoktatásról. Kétségben vagyok pl., hogy feloldozhatom-e az olyan szülőt a gyónásban, akinek gyereke nem jár hittanra. Olyan szülők gyerekei járnak most iskolába, akik vallásos nevelés nélkül nőttek fel. Akinek nincs vallásos ismerete, az nem is adhatja tovább gyermekeinek. Sok szülő arról se szerez tudomást, hogy a gyereke hittanra jár. Nem törődik vele, hadd menjen! A szülőket kellene megmozdítani, mert ha nem is vallásosak, legalább tudatos bennük, hogy nem is ellenségei a hitnek. A bűnbánat szentségében kellene tudatosítani bennük, hogy gyereküket hittanra kell küldeniük. Nagyon jó lenne, ha a nemtörődöm szülővel szemben érvelni lehetne a püspökkari körlevél irányelveivel, amelyekhez valamennyien tartjuk magunkat.

1.2.1. Az iskola neveli az új generációt. Nagyon fontos lenne, hogy az iskolában a hittan az órarendbe legyen beállítva mindenhol, és ne kelljen küzdeni amiatt, hogy 80% be van íratva, de nem lehet az órát a „védett" időben tartani.

A hittanórák ügye nálunk meg van oldva. Az órarendbe van beépítve
minden hittanóra. A hittanra nem járó gyerekekre a pedagógusok felvigyáznak.

Egy másik hitoktatás-probléma, hogy miatta a plébános ideje szét van szabdalva. Reggel, délben, délután, mindig van elfoglaltsága, mely azonban nem tölti ki az idejét. Egy kicsit ekkor, egy kicsit akkor van hittanórája, mégis mindig készen kell állnia. Ezért volna jó a hittant általánosan beállítani az órarend keretébe. Így a gyerekek is rendszeresebbnek éreznék az egészet. Általános iskoláról beszélek egy kis faluban.

Úgy néz ki, hogy nagyon sok helyen az iskola igazgatója dönt ebben a kérdésben. Nálunk hat iskola van, ezek közül négyben az órarend keretében van a hittan. A Z-i iskolában szerdán a második órától az ötödik óráig van folyamatosan. Egy másik iskolában az ötödik órában, egy harmadikban a hatodik órában a hittan. Ez csupán az igazgató hozzáállásától függ. Ahol nem voltak hajlandók beiktatni az órarendbe, ott a nulladik órában kell a hittant tartani. Itt régi kommunista tanárok vannak.

1.3.1. Sokak szívügye, hogy megújuljon a kereszténység. Egyszer az egyik polgármester, máskor a másik jelentkezik, és az iskoláikat szeretnék megújítani. Arra nincs lehetőség, legalábbis nálam, hogy kicseréljük az egész tantestületet. Ez nem járható út az iskolák kereszténnyé tételére. Azon töprengünk, hogyan lépjünk. Azt a javaslatot kaptam, és úgy próbálom megkezdeni – az Úr Jézus nagyon jó programot adott nekünk, amikor a kovászról beszélt -, hogy a kovász legyen az iskoláknál a minta. Szerintem az igazgatókat kellene kicserélni. Ha csak egy igazgatót is kicserélünk, az valóban keresztény legyen belül. Ha belülről nincs indítása az igazgatónak, akkor nem megyünk vele semmire. Tehát belülről induljon ki a keresztény szellem. Nem annyira tudós kell legyen, hanem tanúságtevő. Az átmenethez természetesen nagy türelem is kell. Nekünk Jézust kell az emberek elé állítani, senki mást. Egyetlen egy út van, Jézus. Ha szívügyünkké tesszük, hogy csak ővele tudunk eredményt elérni, akkor türelemmel kell odahatnunk, hogy lassan kereszténnyé tudjuk tenni iskoláinkat. Én ebben látom a kezdeti lépéseket.

3.5.6. A rendszerváltáskor mindenüvé beférkőztek a szélső baloldal képviselői. Lassan azonban kihullanak, nem szabad kétségbe esni, visszakozni, kétkedni. Mikor megjelentem az iskolában, azt mondták nekem: Úgy rohantam be oda, ahogy Zrínyi a várból kirohant. Most már egészen más a hangulat. Nem az első próbálkozásra sikerült, hanem türelemmel. Az iskolaigazgatónak joga van a hittant bevenni az órarendbe a védett órák közé. Ha nem teszi, nyíltan szemébe kell mondani eljárását. Elég volt nekünk is a megalázottságból. Meg kell mondani az iskolaszéknek is, lépjenek előre. A helyzet változásán dolgozni kell, nem szabad belefáradni. Vállaljuk ezt a nagy küzdelmet, és abból győzelmet aratunk.

Prohászka azt mondta, hogy aki másokat Krisztushoz akar vezetni, annak legyen szeretete, imádságos lelkülete a Szentlélek tüzével.

1.2.10. Probléma a hitoktatásban, hogy nem lehet osztályozni a gyerekeket. Sok mindenben úgy látszik, mintha visszafelé mennénk a kezdeti ígéretekhez képest. Először az volt, hogy a hitoktatók a tantestületnek tagjai, ez megváltozott. Arról is szó volt, hogy ha nem is lesz osztályozva a hittan, bejegyzik a bizonyítványba, ha hittanos volt az illető. Ezt is visszacsinálták. A kezdeti engedményeket lassan visszafelé srófolják. A hitoktatással kapcsolatban én is fontosnak tartom, hogy az órák helyet kapjanak az órarendben, és hogy valamiképpen osztályozhassuk a tanulók teljesítményét. Ami nincs elbírálva osztályozás útján, azzal a gyerekek nem törődnek. Ezek a gyerekek olyan szülők gyerekei, akik már maguk se kaptak hittant az iskolában, ők sincsenek motiválva gyerekük hittantanulását illetően. Pl. nem törődnek azzal, hogy be van-e íratva gyerekük a hittanra, vagy nem.

5.5.5. Nem lehet elvárni, hogy máról holnapra minden rendben legyen. Arra idő kell. Mi az Isten erejében bízunk, hogy idővel mindnyájan jobb belátásra térnek. Ehhez évtizedek kellenek. Tudnunk kell, hogy az Isten ereje mögöttünk van. Nem erőszakoskodik, a rosszindulatnak nem áll útjába.

3.4.10. Nagyon irreális talajon haladunk. Rendszerváltásról beszélünk, de ez csak itt-ott történt meg. A kommunista rendszer alatt kialakult középosztály 90%-a ellenünk van. Egyesek nagy reményeket fűztek a fordulathoz. Nincsenek alkalmas helyiségeink, ahol az ifjúsági foglalkozásokat tarthatnók. A nagyszabású anyagi adminisztrációhoz, melyet most kívánnak tőlünk, a plébánosok nem értenek. Espereskerületi szinten kellene segítséget biztosítani nekünk erre a munkára.

A vallásos közösségek szerepe

3.4.4. A felnövő fiatal életében nagy jelentősége van, hogy találjon olyan embert, aki meggyőződéses hívő, s annak a hatása megerősítse őt a hitben. Terjesszük, ismertessük meg az olyan irodalmat, amelyik a fiatalok hitét igazolja, erősíti. Nálunk vannak ilyen tanárok. Azokat a fiatalokat, akik az ifjúsági hittanra járnak, küldjük el olyan kirándulásokra, rendezvényekre, amelyeken hasonló gondolkodású fiatalok vesznek részt. Ezektől a gyakorlatban tanulja meg a hitvalló keresztény életei. Nagyon türelmesen kell a fiatalok nevelésével foglalkozni, és hinni abban, hogy az apró eredményeknek is van értelmük. A hitoktatásban megpróbálom szeretettel megközelíteni a fiatalt. Az ilyen módszerben sokan nem hisznek, de a hitoktatás arról szól, akinek akkora szeretete volt, hogy életét adta barátaiért. A fiatalok érzékenyek az ilyen motivációra.

3.4.7. A hitoktatás nem lesz eredményes, ha a fiatal emberségében nem növekszik fel a keresztény erkölcs befogadására. Etikus emberré is kell válni, hogy valaki kereszténnyé válhasson. Nem szabad befognunk szemünket, fülünket annak észrevétele elől sem, hogy a tévé, a rádió, az újságok stb. állandó vallásellenes propaganda alá fogták a mai fiatalságot. Az egyháznak hasonló nyilvánossági aktusokkal kellene ezt ellensúlyoznia, püspökkari körlevéllel, hívők közös megmozdulásával. A látható, érzékelhető vallási indíttatású közösség is szükséges, mint melegház az általunk elültetett gyönge hitpalánta felnevelésére. Ne csodálkozzunk, hogy csak egy fiatal jelentkezett az idén az egyházmegyében a papi pályára: nincs hivatásgondozó intézményünk, a hivatások ébresztésére alkalmas emberek nincsenek kijelölve ilyen munkára. A régi módszer, hogy a plébánosok „gyűjtik be" a hivatásokat, úgy látszik, már nem működik.

3.3.5. A médiák fölötti siránkozás reális, de ezzel a dolog nem megy tovább. A vallás iránt érdeklődik a fiatalság – sajnos, a történelmi egyházak keretein kívül. Egy dolgot fel kellene karolni, és nem gyanúsan nézni: a kiscsoportokat. Az ő tevékenységük alkalmas arra, hogy nevelést adjon. Aki kiskorában nem kapta meg a vallásos nevelést, akinek az énjéből hiányzik a vallásosság, mint alapélmény, utólag ezt csak valami megrázó élmény tudja pótolni. Ilyen megrázó élmény lehet egy jó csoporttal való találkozás. A gyakorlat azt mutatja, hogy ez képes megváltoztatni a fiatalokat. Nem helyes Magyarországon, hogy a kiscsoportokkal kapcsolatban eleve a szembenállás a szabály. Vannak az egyházzal szembenálló csoportok, de vannak az egyházba integrálni tudó közösségek is.

A kiscsoportoknak arról a képességéről szólok, hogy tanúságot tudnak tenni a csoporttagok előtt Jézusról. A szakismeretek elsajátítása fontos és hasznos lehet, de az igazán szükséges ez a tanúságtétel; Ő egyvalamit akart: ezt a világot és az embert benne nagyon szeretni. Nem hiszem, hogy a papság pedagógia dolgában olyan rosszul állna, hogy ne tudnák felvenni a versenyt a többséggel.

A megélt szeretet valóban óriási erő, az is helytálló, hogy ez a lényeges. Arról is szó van azonban, hogy a fiatalok kedvet kapjanak beállni abba a csapatba, amelyikhez az őket hitoktató személy tartozik. Ebben a viszonylatban pedig megkívántatnak a természetes képességek is. Egyedülálló papok között találunk olyan személyeket is, akik vonzóak (az idős Werner Alajos pl. mint hitoktató meghódította a fiatalságot); a mi elmagányosodott, elfásult, elraplisodott, eltrehányosodott típusaink nehezen tudnak vonzani; adja Isten, hogy ilyen ne sok legyen közöttünk.

3.3.6. Ez teljesen igaz. A szinódus pl. azon méri le, hogy a szeminárium teljesíti-e feladatát, hogy tud-e olyan fiatalt nevelni, aki képes kiscsoportot létrehozni. De a közösség az evangelizálásnak fontos csatornája is. Hála Istennek, a magyar egyházban már nem olyan drámai a kicsoportokkal szembeni ellenkezés, sőt... A kiscsoportok megítélésénél nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani a teologizáló kijelentéseknek, mert az gyakran inkább családon belüli hangos gondolkozás, mint konok eretnek tan.

A felkészültség és a segédeszközök hiánya

3.4.8. A hitoktatással kapcsolatos nehézségeink egyik forrása a hagyományos séma, amely szerint a hitoktatást végezzük. Most, hogy szabadabban járunk az iskolába hitoktatni, látjuk, hogy a hittan mint tantárgy rossz helyzetben van, mert nem vagyunk képzett pedagógusok. Az iskolai tantárgyaknál a pedagógusok fel vannak készítve munkájukra, és időt is kapnak, hogy az órákra előkészüljenek. Nem szégyen, ha a gyerekektől azt kapjuk, hogy a hittanórák unalmasak, de belenyugodni sincs okunk. Hasonló problémákkal birkóznak az ifjúsági istentiszteletek is, mivel azokon is figyelembe kell venni, hogy minden hívő számára szóló misehallgatási alkalom. Ha továbbmegyünk, és a paphiányt is figyelembe vesszük, még sürgetőbbnek látszik, hogy akiket a hitoktatással megbízunk, jól elő legyenek készítve feladatuk ellátására. Egy tanárt nem engednek tanítani pedagógia nélkül, a papnak viszont így kell tanítania a hittant. Most állunk az új struktúrák kialakítása előtt, most kellene lépni ezen a téren. Ha nem teszünk komoly erőfeszítést, akkor nem lesz változás, mert a bővülő lehetőségek és a növekvő igények hulláma átcsap a fejünk felett.

3.4.1. Azt látom, hogy felvetünk kérdéseket a hittanórákon, melyeket nem válaszolunk meg. Úgy tesszük, mintha minden a helyére volna téve, de az alapvető igazságokat (ki az Isten stb.) nem érintjük. Vettem magamnak a fáradságot, és végignéztem a hittankönyveket, hogy ezzel kapcsolatban van-e valami eligazítás bennük. Az égvilágon semmi nincs. A hittankönyv ehelyett sokszor inkább elmossa az igazságot, holott az égető kérdést világosan ki kell mondani. Az ateistától meg kell kérdezni, hogy meg tudja-e oldani, hogy ne kelljen meghalnunk. Ha nem tudja, maradjon szerényen a saját határai között. – Felvetődött az egyházak kérdése is. Világosan ki kell mondani, hogy Jézus Krisztus egy egyházat alapított. Ez Szent Péterre épül. Tehát az az egyház rendelkezik krisztusi megbízatással az igehirdetésben; Jézus Krisztus ezzel megbízta. Se nem evangélikus, se nem református, se nem bármilyen szekta nem rendelkezik krisztusi küldetéssel, ha az egyházi megbízatása nincs meg neki. Szent Pál nagyon magas műveltséggel rendelkezett, de ő is elment Jeruzsálembe az apostolokhoz. Nem akarok ellentéteket feszegetni, de ez alapvető igazság, ki kell mondani, másképp nem tudunk előrejutni. Azért kell kimondani, hogy a hitoktatás nem legyen megtűrt dolog. A hitoktatás nem vallási kérdés csak. Ha Istenben hiszek, akkor Istentől megtervezett világban élek, és helyesen csak akkor, ha betartom az ő életszabályát. Ha egy ember az egyház felé orientálódik, azt azért teszi, mert biztos pontot lát benne. Ha ez a biztos pont elbizonytalanodik, elveszti az emberek bizalmát. Ha pl. a teológiai továbbképzőn az exegézisben csak a tudományos vitákkal foglalkozunk, nem képezzük az embereket, hanem megzavarjuk. Az ateista építmény összeomlott; hagyjuk abba a hazugságainak a temetését, s foglalkozzunk az igazsággal.

3.3.13. A legtöbb pap a pártállamban ki volt szorítva az iskolából; nem tehetett mindenikünk szert pedagógiai gyakorlatra. Mégis: a teológián igyekeztek minket úgy felkészíteni, hogy oda tudjunk állni a gyerekek elé, és beszélni arról az igazságról, amelyet nem ideológiai semlegességgel adunk tovább. Annak idején az iskolában végzett jó munkáért azt kaptuk köszönetül: legénykedünk. Volt olyan püspök, aki – mikor megkérdeztem, miben tud segíteni az iskolai hitoktatást illetően – azt mondta: semmiben, csináld, ahogy tudod. Ha nehézséged van, oldd meg másképpen a hitoktatás ügyét. De kérem – próbáltam magyarázni -, azért helye van az én Krisztusomnak az iskolában, a magyar gyerekek között. Ez tanúságtétel, akkor is, ha áldozattal jár. Nem tolhatunk mindent a szülőkre. A magyar iskolákba most igyekeznek behozni az „ideológiai semlegességnek" nevezett hókuszpókuszt. Én is szembetalálkoztam ezzel a fallal, és valamilyen formában reagálnom kellett rá. Hosszas töprengés után, először a gyerekek előtt, majd a tantestületben jelentettem ki: 1. én mint pap nem tudok az ideológiai semlegesség talaján működni; 2. milyen munkának nevezik önök azt az eljárást - kérdeztem a pedagógusoktól -, amikor úgy kezdik el a tojást elemezni, hogy a madarakról egy szót sem szólnak? Megdöbbenve hallgatták végig mondókámat, és az egyik megjegyezte: kiváló pasi maga. A forrásról nem hallgathatnak a szaktudományok sem, még kevésbé a hitoktató. Miért vét az ideológiai semlegesség ellen az, aki a hitoktatáson hitet is igyekszik közvetíteni a gyerekeknek?

3.3.14. Lehetséges, hogy gyönge volt a pedagógiai képzés, amit a szemináriumban kaptunk, de azért kaptunk. Megtanultunk óravázlatot, tanmenetet stb.-t készíteni; de azért valljuk meg: melyik az a hitoktató, amelyik becsületesen, tisztességesen óráról órára csinál óravázlatot? A másik összefügg ezzel: jó volna néha a hitoktatóknak lehetőséget adni a hospitálásra. A szakmai továbbképzésre valóban szükségük volna a hitoktatóknak.

Szucsák József

TANÍTÁSA „LÉLEK ÉS ÉLET"

Újabb hozzászólás a hitoktatás kérdéséhez

Bizonyára sokakat érint és örömmel tölt el az a kezdeményezés, hogy a Távlatok helyet adott és ad a hitoktatás kérdéseivel, valamint a kapcsolódó problémákkal foglalkozó írásoknak is, mint legutóbb a hittankönyvek ügyében történt.

Egy tankönyvszerző (Bajtai Zsigmond), majd bírálója (Tamási László) ismertetett pro és kontra érveket a hittankönyvek használatát illetően. Ennek során szó került a hitoktatást érintő sok egyéb kérdésről is.

Senki nem vonhatja kétségbe a hittankönyvek szükségességét, hasznosságát, az eredményes tanítás segítésében. Ugyanakkor helytálló lehet az a vélemény is, ha valaki megkérdőjelezi a könyv „mindenhatóságát", netán egy-egy könyv alkalmasságát. Itt és most azonban nem az elhangzott érvekről meditálnék, hanem a tankönyvek felhasználhatóságához is kapcsolódva, más oldalról, és más összefüggésekre is tekintettel, tovább fűzném a fejtegetéseket.

Abból a közismert tényből indulok ki, hogy egy segédeszköz hatékonysága azzal mérhető: megfelel-e a kitűzött cél elérését szolgáló feltételeknek. Lehet azonban egy tankönyv minősítése ebből a szempontból akár a legkiválóbb osztályzatú is, a felhasználás minősége, módja, a felhasználó személyes adottságai, tanítói képességei nagymértékben befolyásolják a vélt hatékonyságot. Mégis úgy tűnik, hogy a személyi alkalmasságokat illetően általában sokkal kevesebb aggály merül fel, mint a könyvek minőségének és használhatóságának megítélésekor. Valahogy ez nem súlyozott kérdés még ott sem, ahol erre ma már nagyon oda kellene figyelni.

Amikor Tamási László plébános úr említett hozzászólásában közreadta tapasztalatait a mai diákok tanulásellenes magatartásáról, az érdektelenségről a hittannal és általában minden más tantárggyal kapcsolatban, igen kényes pontra tapintott. A közreadott tapasztalás, úgy vélem, nagyon is helytálló. Nemcsak Zalában, máshol is érvényes. Hozzá kapcsolhatom a magam megfigyeléseit, melyeket a fővárosból és környékéről gyűjtöttem. A tünetek felismerésekor azonban nem érdektelen megvizsgálni a kiváltó okokat, hogy azok következményeitől napjaink hitoktatása elhatárolódjon.

Az, hogy a tanulóifjúság, illetve általában a fiatalság, olyan, amilyen, az nyilván nem a tőlük messze tartott egyház számlájára írható. A nem kívánatos végtermés megjelenése mindenekelőtt a szocialista pártállam ifjúsági és oktatás politikájára vezethető vissza. Arra a törekvésre, amely kiirtani szándékozott minden olyan értéket, ami a korábbi keresztény kultúrából a háború után még megmaradt, és netán az öntudatra ébredést szolgálhatta volna. Az ifjúság ilyen irányú átnevelésére minden erőt mozgósítottak. Ennek következtében láncreakciószerűen jött létre a bomlasztás, melyet az egyik generáció járványként fertőzött át az utána következőkre. Az oktatás terén ezt úgy tudták megvalósítani, hogy a kitervelt módszerek alkalmazásához mind alanyi, mind tárgyi vonatkozásban precízen biztosították a feltételeket.

A tantestületek személyi összeválogatásánál például legfontosabb feltétel az ideológiai alkalmasság volt. Ha azonban nem volt erre elég párttag, akkor jöhetett bárki, akár képesítés nélkül is, csak leginkább az nem, akinek életszemléletében, nevelői stílusában a legkisebb mértékben is jelen volt keresztényi hovatartozása.

A tantestületek erkölcsi-szakmai értéke – tisztelet a kevés kivételnek – mélyen devalválódott. A pedagógusok nagy része túlhajszolt volt és többnyire kiszolgálton. Olykor megalázó módon, szervilisen képmutatóvá vált. Egyéni értékeinek elnyomása miatt pedig gyakran érdektelenné lett. Tevékenységük jórészét az önfenntartás, a kenyérharc, esetleg az érvényesülést szolgáló törtetés kötötte le.

A személyi feltételek ilyen alakulása érzékelhető kihatással volt a tanítás színvonalára, amelynek jó irányba terelését a tárgyi adottságok is akadályozták. Ilyen volt, amikor teljes erővel szorgalmazták a központilag előírt nagymennyiségű tananyag fejekbe préselését, vagyis a tárgyi tudás mindenhatóságát. Az így kialakult tantárgyszemlélet megkövetelte a tanulók teljesítményorientált gondolkodását, valamint kitermelte a pedagógusokban a produkciókényszert. Az így előállítható statisztikai jó pontok a tanár munkásságának kedvező megítélését segítették elő.

Ebben a játékrendszerben a gyermek személyiségét, egyéniségét uniformizálták, érdektelenné tompították, azaz természetes érdeklődését visszaszorították. Jogosan állíthatjuk, hogy a gyermekek is előbb-utóbb rájöttek a velük folyó machinációkra. Ezt főleg a nagyobbak ellenállásában lehet ma is nyomon követni, amint Tamási plébános úr is felfedte. Felfoghatjuk közismert túlterhelésük elleni lázadásként, esetleg a szülői nagyravágyással, teljesítményerőltetéssel szembeni reakcióként, olykor pedig egy-egy tanár el nem fogadható oktatói-nevelői vagy emberi stílusának kritikájaként.

Ezeket a közismert torzulásokat tulajdonképpen azért kell újból és újból kihangsúlyozottan elősorolni, hogy a közel fél évszázados rossz beidegződések mai virulens jelenlétét nyomon tudjuk követni. Észre tudjuk venni azt a fertőzésveszélyt, mely azzal fenyeget, hogy, beszivárogva a tudatunkba, kihatással lehet a hitoktatásra is. Sajnálattal kell megállapítani, hogy e félelemnek van reális alapja.

Itt van például az a bizonyos tantárgyszemlélet és a teljesítményorientált oktatás. Eddig is sok vitát kiváltó, befejezetlen téma. Mégis ma úgy tűnik, mintha központi intézkedések is elősegítenék továbbéledését. Van már előírt tananyaghoz kötöttség. Kötelezd a haladási naplók vezetése. Lehet szankciókat alkalmazni, ha hiányos ez az adminisztráció. Bizonyára még más fejlemény is elképzelhető. Természetesnek tűnik, hogy egy meglódult nagy szerkezetet kézben kell tartani. Szükséges a rend, az áttekinthetőség. Mindezt kiváló logikai érvekkel alá lehet támasztani. Mégis az egy irányba terelhetőségnek megvannak a veszélyei, mivel mindenkor a tantárgyszemlélet erősödését szolgálja.

Már maga a hitoktatás szó is akaratlanul ilyen irányba sugalmaz. Tulajdonképpen a hitet oktatni nem lehet, az kegyelmi ajándék. Lehet irányában érdeklődést kelteni, lehet ránevelni, ráhangolni valakit a keresés igényére. Át lehet adni a hittel kapcsolatos ismereteket, lehet Jézus megismerésére és a vele való kapcsolatteremtés szükségességére vágyat ébresztgetni, avagy lelkesíteni szentek, élő keresztények életpéldáival. Ámde csak értelmi túráztatással, szövegszajkóztatással, bifláztatással, szigorúan kötött tananyagok egysíkú erőltetésével a kereszténnyé válás folyamatában maradandó eredményt elérni alig-alig lehet.

Ugyancsak a tantárgyasulás irányába mutat a hitoktatók személyi megfelelősségének, a kiválasztás szempontjainak bizonytalan érvényesítése, "fény, hogy kevés a hitoktató, főleg az iskolákban, a tanítási időben is rendelkezésre álló, független tanerő. Ezért nyilván kompromisszumokra van szükség a kívánatosán jó, vagy legalábbis az elfogadhatónak ítélhető megoldások hátrányára. Így az adott körülmények között azok is lehetőséget kaphatnak hitoktatásra, akik – bár feltételezhetően most a legjobb szándékkal csatlakoznak, de – korábban csak távoli szemlélők voltak, a hitéletet még kevéssé ismerik, ezért e témában kezdők és bizonytalanok. Nem kevesen már oktatnak is, és mellette kezdenek el valamilyen felkészítő tanfolyamot.

Ha tantárgyszemléletben gondolkodunk, ez a megoldás akár természetes fejlődésnek is tekinthető. Egy ügyes, rátermett előadó az előírt tananyagot kiválóan reprodukálhatja. Még előnyösebb helyzetbe is kerülhet, mint az idősebb kollégák, akik esetleg már betegek, belefáradtak, nincs erejük és türelmük a modern módszerek, új tananyag elsajátításához, a mai igényeknek megfelelő pedagógia alkalmazásához.

Az olyan eset sem ritka, hogy valaki frissen szerzett diplomáját lobogtatva állít be egy osztályba, akkora önérzettel, önmegvalósítási szándékkal, mint aki teljesen biztos utolérhetetlen képességeiben. Ámde a gyermekek lassankint lemorzsolódnak mellőle, mert képtelen leereszkedni hozzájuk, megérteni őket, elbeszélgetni velük az éppen aktuális problémáikról. Talán kiváló teológusjelölt, de valami hiányzik nála a gyakorlati keresztény hitélet alapelemeiből, amit Jézustól kellett volna megelőzően elsajátítania.

A hit oldaláról tekintve ugyanis, a személyi alkalmasság kérdését illetően, egészen más érvelés kerül előtérbe. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk a szaktudás és a rátermettség rendkívüli fontosságát, nem hagyhatunk figyelmen kívül néhány igen lényeges szempontot. A keresztény élet és tanítás gyakorlatában, kezdettől napjainkig, a valódi hit átadása, ha ez így egyáltalán szóba jöhet, mindig is feltételezte az átadó, vagy inkább a közvetítő evangéliumi identitását. Vagyis kiemelten azt, hogy az illető saját hite megalapozott, Krisztusba ágyazott és benne „megérlelődött" hit legyen.

Igen örvendetes törekvés mindenki részéről, ha részt akar venni a hit terjesztésében. Minden kereszténynek kötelessége is lenne az ilyen irányú buzgóság – a szükséges feltételek mellett, nehogy a „vak vezet világtalant" helyzet állhasson elő.

Jézus hangsúlyozta, hogy az ő tanítása lélek és élet. Tanítását továbbadni ma sem lehet e két fontos alkotóelem jelenléte nélkül. Nézzük mindjárt az elsőt: Jézus a lelket helyezi ide, bizonyára fontossági sorrendben. Ez pedig ebben az összetételben nemcsak azt fejezi ki, hogy kizárólag az emberi lélek tudja felfogni, megérteni tanítását, hanem azt is, hogy mindez nem képzelhető el a Lélek jelenléte, közreműködése nélkül. Éppen ezért teljességgel elképzelhetetlen az is, hogy aki a hit tanítójaként együtt akar működni Jézussal, ne tartson igényt a Szentlélek irányítására, hanem pusztán emberi ügyeskedéssel, szellemi zsonglőrködéssel vagy netán teológiai bravúroskodással, rutinból próbáljon eredményt elérni.

Elsőnek Szent Pál hangsúlyozta, hogy a tanítás képessége is a Lélek ingyenes ajándéka, karizmája. Egyébként lehet valakinek természetes, veleszületett adottsága arra, hogy jó pedagógus legyen; de Jézus tanításának továbbadása esetén csak ez, önmagában, még nem elég. Ott állandóan jelen kell lennie a Szentléleknek, mert ő tanít. A hitoktató csak a szócső, és az a kötelessége, hogy jó szócső legyen, főleg pedig, hogy ne homoktalajra építsen. Társa mindig szem előtt Jézus figyelmeztetését: „Nálam nélkül semmit sem tehettek."

Lehet valaki roppant tehetséges, szakmai tekintély, mégis megtörténhet, hogy munkássága csak a statisztikai kereszténység, az anyakönyvező-szolgáltató egyházkép megcsontosodását szolgálja, a mélyebbre ható belső változás elérésének esélye és igénye nélkül. Az a hitoktató, aki csak saját tudására, képességeire épít, nagyon könnyen belecsúszik a produkciókényszer csapdájába. Állandóan látszateredményeket hajszol, és belekényszerít másokat is. Igaz ugyan, hogy a statisztikailag jól demonstrálható rutinmunka könnyen megtévesztheti a felületes szemlélőt. Az ügyes szemfényvesztés mindenkor tetszik a közönségnek. Ilyenkor találkozunk azonban az olyan meglepetésekkel, hogy a „jól" felkészített elsőáldozók, bérmálkozók egyszer csak pánikszerűen továbbállnak, esetleg az oly nagy munkával összeszervezett ministránsok, cserkészek eltünedeznek a templomból és környékéről.

Itt kerül előtérbe az a fajta hit, amely képes megújítani az embert és gondolkodását. Amely kifejezi a Jézushoz, a Szentlélekhez fűződő kapcsolat mélységét, és megvalósítja az igazi keresztény életet. Mert ez következik Jézus tanításából másodlagosan. Ahol a tanítás, a hitoktatás nincs kapcsolatban ezzel az Élettel, ott nincs kapcsolatban a Lélekkel sem. Az a tanítás légüres térben lebeg. Ahol pedig nincs jelen a Szentlélek, az arra utal, hogy az érintettek nem tudták még életüket teljesen átadni Jézusnak. A hitre nevelés feladata ugyanis pontosan az lenne, hogy ezt a komoly életátadást készítse elő, serkentse, buzdítsa. Ne higgye senki, hogy ennek megvalósítása a mai fiataloknál pusztán hipotézis, utópia. Alkalmam volt meggyőződni arról, hogy a valóság olykor megszégyenítően megcáfol minden előre gyártott elméletet.

A nyolcvanas évek végén egyik Pest-külső kerületi plébános barátom szolgáltatott igencsak megszívlelendő jó példát. Egy ideig szokványos hittanórákon, átlagos érdeklődésű és magatartású tizenévesekkel foglalkozott. Úgy érezte azonban, hogy egy helyben jár az egész szerkezet, és ilyen módon komoly lelki haladás nem érhető el. Szervezett tehát egy hittanos lelkigyakorlatos nyári tábort, és elvitte oda a gyerekek java részét. Egy héten keresztül nagyon komolyan elmélkedett, imádkozott velük. Közösen kérlelték Jézust, hogy Szentlelkével vezesse őket, lépjen be életükben, és változatássá meg azt. Végül mindannyian életgyónást végeztek.

Jézus meghallgatta kérésüket. A táborozás utolsó napján olyan hitélményben részesítette őket, mint Kornéliusz százados háza népét az Apostolok Cselekedeteiben. Ez az élmény azután teljesen és tartósan megváltoztatta életüket. A változásokat jó ideig személyesen is nyomon követhettem. Minden szombat délután ott voltam közöttük közös szentmiséjükön és szentségimádásukon. A kettő együtt négy óra hosszat tartott, de senki nem sokallta, és nem is hiányzott. Életük középpontjába ugyanis az Eucharisztia került, és azt gyökeresen átalakította mindenki általános csodálkozására.

Itt kell megjegyezni: ha netán többen is arról panaszkodnának, hogy a mai fiatalokat nagyon nehéz a szentmisékre elcsalogatni, és ha mégis, akkor ott csak unatkoznak; szívesen hivatkozom erre az ellenpéldára. Sőt azóta már másfelől is megbizonyosodtam; a jelenség ugyanis közel sem egyedi.

Ha igaz az a közmondás, hogy a szem a lélek tükre, úgy ezeknek a fiataloknak a tekintete is kisugározta a belső átélés örömét. Ennek a pünkösdi tűznek nem lehetett ellenállni. Ezzel magyarázható, hogy több addig közömbös szülő visszatalált a templomba. Majd egyre több fiatal csatlakozott hozzájuk, és így létszámuk egy év alatt megkétszereződött. Lehettek már vagy harmincan. Pedig nem keveset vállaltak! Iskola előtt reggel, majd este is közös zsolozsmát végeztek. Utána részt vettek a napi szentmisén. A nagyobbak többször késő estig tartó csendes adorálással fejezték be a napot. Nem csoda, hogy papi és szerzetesi hivatások támadtak ebben a talajban. Mindezeket nem lehet a „kivételes" vagy „rendkívüli" jelzőkkel illetni, mert ez a természetes: élni Jézussal. Így van itt együtt a LÉLEK, az ÉLET és a TANÍTÁS. És ez az, amit csak tantárgyszemlélettel, teljesítményorientált hitoktatással nem lehet elérni. Szemléletváltozás szükséges. Semmiképpen nem lehet fenntartani azt az álláspontot, mely így fogalmazódik meg: „Ami van, talán nem a legtökéletesebb, de így is jobb, mint a semmi. Így legalább kap némi információt a gyermek a hitről, vallásról, ami majd a kegyelem hatására egyszer-csak kiemelkedik a tudatalattiból." Vajon Jézus így egyetért ezzel a langyos magatartással? – vagy szívesebben venné, ha az ő nyomdokain haladnánk?

Mit lehet tenni? Evezzünk mélyebbre! Mélyítsük el a lelki alapokat. Például azzal, hogy lehetőségeket teremtenek a hitoktatók részére évenként, esetleg kétévenként, rendszeres lelkigyakorlat végzésére. Klasszikus, nagy lelki írók műveiből válogatva, ajánlott olvasmányokat lehetne rendszeresíteni azok számára, akik nem kaptak előzetes lelki képzést. Nagyon hasznos lenne az is, ha kerületenként kijelölt referensek foglalkoznának az olvasott anyagok átbeszélgetésével, alkamazhatóságával stb., meghatározott időszakokban. Célszerű lenne kisebb aktív csoportokba (imacsoportokba!?) összegyűjteni a helyileg egymáshoz közel található hitoktatókat, hogy lelkileg egymást is támogathassák, megfelelő vezető segítsége mellett, és ne egyedül kelljen megküzdeniük az esetleges problémáikkal.

Az ateista állam felmérte annak fontosságát, hogy a gyermekeket formáló pedagógus teljességgel azonosuljon a materialista világnézettel. Nagyon szomorú lenne, ha a keresztény világ nem ismerné fel, éppen ma, annak fontosságát, hogy minden tanítónak, akár az iskolákban, akár a templomok szószékén hirdeti a krisztusi tanokat, azonosulnia kell Jézussal. Ezért kell mindent megtenni, hogy közelebb kerüljünk hozzá, mi hitoktatók, és rajtunk keresztül a ránk bízott gyermekek. Ennek érdekében adok közre még egy személyes megfigyelésen alapuló felfedezést. A fentebb példázott gyermekek életében fordulópontot jelentett a hitélmény megtapasztalása. Ezen a nyomon elindulva észrevettem, hogy fel lehet – és talán kell is – kelteni az érdeklődést, a vágyat a természetfelettivel való kapcsolatkeresés iránt. Az erről szóló ismertetéseket nagyon szívesen fogadják. Nagy figyelemmel, szinte pisszenés nélkül hallgatják a gyerekek. Főleg ha napjainkból származó történeteket mondok el. Így fogalmazódott meg bennem a felismerés: meg kell próbálni közel hozni és bemutatni a ma élő keresztények életében is megtalálható Isten-megtapasztalások, hitélmények történetét. Ilyeneket kezdtem tehát gyűjtögetni, annak bizonyítására, hogy Isten jelenléte ma is szinte kézzelfogható. Hogy Jézus ígéretei szó szerint megvalósulnak sokak életében, akik ezeket komolyan veszik. Olyan élménybeszámolók birtokába jutottam, amelyek hitelességét magam is csak azért tudtam elfogadni, mert igen népes családom több mint negyven éves fennállása során, szinte nap nap után, hasonlóan megtapasztaltuk Isten felfoghatatlanul áradó szeretetét, a leglehetetlenebb helyzetekben is megnyilvánuló, pazarló bőkezűségét és jelenlétét életünkben.

A hittankönyvek ürügyén kezdődött el ez a vizsgálódás, befejezésül is hozzájuk térek vissza. Velük kapcsolatban – hála Istennek! – ma már a bőség zavarát regisztrálhatjuk. Én azonban még egy fontos segédkönyvet nagyon el tudnék képzelni közöttük. Jó lenne, ha valahol hivatalos helyen, vagy bármi más szervezésben, kiadásra kerülhetne az a segédkönyv, mely összegyűjtve publikálná azokat a történeteket, vallomásokat, amelyekre az előbb céloztam. Akár pályázatszerűén lehetne meghirdetni: írják le mindazok, akiknek van arról szóló mondanivalójuk, hogyan találtak rá Istenre; hogyan lépett be Jézus az életükbe, és mi mindent tett értük és velük. Elépzelhetőnek tartom, hogy a végtermék, még kellően szelektálva is, vaskos kötet formájában jelentkezne, és nem lenne hiábavaló.

KIADÓI KÖZLEMÉNYEK

Az idei első szám postázásakor az év eleji befizetések feldolgozása még nem fejeződött be; így elég sok olvasó a címzésben nem találta meg hozzájárulása nyugtázását.

Most nyomatékosan kérjük minden olvasónkat: mielőtt a borítékot eldobná, nézze meg a címzés (általában) második sorában az összetett jelet. Ha abban a 92-es (nem pedig annál nagyobb) szám szerepel, sürgősen írjon budapesti címünkre, hogy folyóiratunk további küldése biztosítva legyen.

Beöthy Tamás

LELKIGYAKORLATOS TAPASZTALATAIM

Szeretnénk közelebb kerülni Istenhez is, embertestvéreinkhez is, de gyakran az ellenkezőjét tapasztaljuk, s talán vágyunkat is feladjuk, reményt vesztünk. Jézus mindig velünk van, és ígéri, hogy látni fogjuk, tapasztani fogjuk. Loyolai Szent Ignácnak meggyőződése volt, hogy Jézus mindenkivel meg akarja tapasztaltatni önmagát, mint kortársaival kétezer éve, vagy mint önmagát saját magával, imáiban vagy életében. A bensőséges ima, az Isten megismerése ugyan kegyelem és ajándék, de az Isten mindenkinek meg akarja adni, hiszen erre teremtett minket: „az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust" (Jn 17,3), majd utolsó vacsorái imáját így zárja: „Megismertettem velük nevedet, és ezután is megismertetem, hogy a szeretet, amellyel szeretsz, bennük legyen, s én is bennük legyek." (Jn 17,26.)

Tapasztalati imánknak, amelyre Szent Ignác a Lelkigyakorlatokban segít, ez a bensőséges ismeret az egyik fő célja, és az, hogy Istennek a személyemre szóló akaratát megismerjem és megtestesítsem. Ez a két ismeret összefügg; akaratának teljességét csak akkor ismerem meg, ha megteszem; Isten menetközben tanít, tárja föl önmagát, szeretetének határtalanságát.

Isten-közelségünk nem a képzésünktől függ, hanem attól, hogy mennyire tudjuk Isten irántunk való szeretetét felfogni, mennyire tudjuk nap nap után ránk vonatkozó tervét felfedezni, küldetésünket teljesíteni. Mi nem bálványistent szolgálunk, hanem az élő, önmagát naponta, óránként, percenként feltáró Istent. Szent Ignác Lelkigyakorlata ebben segít bennünket. Eredetileg 30 napig tartott, és négy hétre volt osztva. Bűnösségünk tükrében felfedezzük, hogy mindent az értünk meghaló, keresztre feszített Krisztusnak köszönhetünk. Majd Jézussal nyilvános életében, szenvedésében, feltámadásában találkozunk, őt követjük, vele ismerkedünk, küldetésünket felfedezzük.

Naponta öt alkalommal egy órát imádkozik a gyakorlatozó, majd utána megfigyeli, hogyan közeledett Isten feléje, és hogyan próbált ő maga Istenre figyelni, hozzá közelíteni. Imáiról naponta beszámol a vezetőnek vagy segítőnek, hogy jobban tegye, ami saját tevékenységétől függ, és jobban észlelje Isten közelítését, szavát. A vezető az elérendő cél szerint megfelelő anyagot ad, esetleg rövid magyarázattal. Így haladnak közösen a kitűzött cél felé. Így csinálták Szent Ignác és első társai. Így vezettek másokat Isten egyre mélyülő barátságára, a Jézussal való elkötelezett életre, az Atya szolgálatára.

Az idők múlásával, a lelkigyakorlatok rendkívüli hasznát látva, születtek meg a prédikált lelkigyakorlatok és a népmissziók: egy vezető egyszerre sok embernek is előadhatja a lelkigyakorlatok tartalmát, anyagát. Ilyenkor általában kevés idő marad az egyéni imádkozásra, az egyéni kutatásra, felfedezésre. Sokszor a bőséges anyagon gondolkodik a gyakorlatozó, és így nem a Jézussal való személyes találkozás, barátkozás, felfedezés és önfeltárulás, kölcsönös ismerkedés lesz a lelkigyakorlat fő célja. Hosszú éveken át, egészen a legutóbbi évekig, a legtöbb helyen a prédikált lelkigyakorlatok voltak ismertek. Talán az utóbbi 25 évben ismét a vezetett lelkigyakorlat felé fordult az érdeklődés.

Kanadában, Ontario tartományában, Guelph városában van egy Jezsuita Lelkiéleti Központ: ezt ismerem legjobban, ennek a programját követem. Ott végeztem 1980-ban egy negyvennapos iskolát, ezen belül a harmincnapos irányított lelkigyakorlatot, és utána több hosszabb-rövidebb tanfolyamot a lelki élet elősegítésére. A központban 50-70 gyakorlatozó lakhat egyágyas szobákban. 1987/88-ban a sok hosszabb-rövidebb program mellett négy negyvennapos iskola volt. Ezenkívül október 15. és május 15. között heti háromórás találkozással négyéves iskola van. Első évben napi másfél órás otthoni foglalkozással és heti irányítással a gyakorlatozók elvégzik a 30 napos lelkigyakorlatot. A második évben tanulják az irányítást, két-két elsőévest irányítanak felügyelettel. A harmadik évben keresztény vezetőnek képzik a hallgatókat, a negyedik évben pedig a politikai, gazdasági, szociális életbe vezetik őket, hogy az evangéliumi értékeket jobban megtestesítsék környezetükben.

A zárt, negyvennapos iskola résztvevői papok, szerzetesek és világiak, kb. egyenlő arányban. Talán az 1975-ös szentévvel kapcsolatban az ontariói London egyházmegyéjében a megújulást a papság megújulásával kívánták előmozdítani. A cél az volt, hogy minél nagyobb számban végezzenek a papok irányított lelkigyakorlatot. Öt alkalommal volt papi összejövetel, melyen egyének ecsetelték az irányított lelkigyakorlat előnyeit. Az egyik plébános előadó azt mondta, hogy papságában az elmélkedéstől és a homíliára való készüléstől félt legjobban, de az irányított lelkigyakorlat elvégzése után mindkettőt megszerette, és igen könnyen ment. Körülbelül a papság egyharmada 8-12 napos irányított lelkigyakorlatot elvégzett, utána többen a harmincnapos lelkigyakorlatnak is nekibátorodtak, mert vágytak a mélyebb tapasztalatokra és lelkesebb, örömtelibb, sikeresebb papi életre. A kanadai püspökök nagy része elvégezte a harmincnapos lelkigyakorlatot, és közös tanácskozásaikat is több alkalommal lelkigyakorlat keretében tartják.

1989-ben jöttem haza Kanadából. Először Kalocsán, majd Pesten laktam. Először 1990 adventjében hirdettem meg imaiskolát; azt kívántam, hogy három héten át naponta otthon imádkozzanak a jelentkezők meghatározott szentírási szakaszokról, és hetente egyszer négy csoportban számoljanak be a történtekről, hogy segíteni tudjam őket. Húszan jelentkeztek. Karácsony után többen folytatni akarták, és újak jelentkeztek, s ezek egy része még ma is folytatja a gyakorlatokat, több-kevesebb időt szentelve a szemlélődd imának. Ezekben a csoportokban bizonyos elemeket igyekszünk elsajátítani. Pestre jövet szintén advent idején hetvenen jelentkeztek egy négyhetes imaiskolára, lelkigyakorlatra. Ötvenen kitartottak, s ezek egy része májusig folytatta az imát és a heti egyszeri találkozót. Nagyböjtben először ismét 35-en jelentkeztek, majd még tízen, ők is folytatták nyárig, sokan a nyáron át is.

Most ősszel (1992. szeptember 20-án) minden misén prédikáltam, és hívtam az érdeklődőket. Három fajta otthoni lelkigyakorlatra adtam anyagot október közepén, az első beszámolók pedig október végén, hétfőn, kedden és szerdán voltak, összesen nyolc csoport alakult. Kilencvenkilencen jelentkeztek eddig, ebből 21 napi negyedóra otthoni imát vállalt, minden napra más szentírási szakasszal; ennél a csoportnál nincs heti találkozás, beszámolás és vezetés. Tizenkilenc hetes programot vállaltak, ez karácsonykor ér véget. Ötvenketten járnak pillanatnyilag a harmincnapos lelkigyakorlatra, amely napi kilencvenperces elkötelezettséggel május közepéig tart; egy lelkigyakorlatos nap egy hét alatt valósul meg. A többi vagy még egyáltalán nem jött a heti találkozóra, vagy jött egyszer, de a másik két találkozóra nem jött, és nem is értesített szándékairól. Harmincan a résztvevők közül 30 év alatt vannak.

Más rövidebb, párnapos, hetes, kéthetes gyakorlatokon, Leányfalun vagy más zárt jellegű lelkigyakorlaton is elsősorban a Bibliából való szemlélődő imát, érzéseinkre való figyelést, annak imában való folyamatos kibeszélését, az Istenre való figyelést, az ima utáni visszapillantást és élményeink megosztását hangsúlyozom. Általában először meglepetést kelt, mert akik voltak is lelkigyakorlaton, majdnem kivétel nélkül prédikált lelkigyakorlaton voltak, és félnek, hogy semmit sem fognak maguktól csinálni, vagy hogy az Isten nem fogja közölni Magát velük a csendes várakozásban. A végén majdnem kivétel nélkül lelkesednek, hogy ily módon sikerült imádkozniuk, és Jézussal ilyen tapasztalati kapcsolatot teremteniük.

A gyakorlatozok kérésemre beszámoltak a gyakorlatok hatásáról pár hetes vagy pár hónapos többé-kevésbé rendszeres imádkozás és csoportos vezetés után. Néhányat az alábbiakban közlök.

Azoknak ajánlom ezt a módszert, akikben vágy van Istent személyesen megismerni, Vele személyesen beszélgetni az imádságban. Mint ahogy az evangélisták írják Jézusról, hogy a rejtekben imádkozott Atyánkhoz, és sugárzó arccal tért vissza tanítványaihoz. Jézus nem megtanult szövegekkel imádkozott, hanem az Atyával töltötte az átimádkozott éjszakát. Hogy miért így imádkozom szemlélődve? Mert ez által az imádság által keresztény hitem értelmet nyert. Sok olyan kifejezést hallottam megtérésem után, amelyeket elfogadtam, de nem váltak mély érzelmekké bennem. Mint például: az Isten gondviselése, az Atya szeretete, Krisztus megváltása, bűneink eltörlése, bizalom őbenne, Istenben való örvendezés, Isten dicsőítése. . . Ezeket a szavakat, amíg nem így imádkoztam, csak az értelmemmel fogtam fel, így csak egy átlagos tudás volt, mint ahogy tudom, hogy a társadalom tagja vagyok. Most a szívemben érzelmekként élem meg imámban. – Az érzelmekben való átélés azért fontos, mert cselekedeteinket elsősorban az érzelmeink befolyásolják. Sokkal inkább hallgatunk érzelmeinkre, mint az ész tudására. – S ha kegyelem által Istenünk tölti be szívünket, érzelmeinket, akkor mondhatjuk, (.. .) hogy már nem magunknak élünk, hanem Neki. Ámen. (22 éves lány.)

(...) Itt mellékelem a vallomásomat a szemlélődő imáimban megtapasztalt érzéseimről és főleg újjászületésemről. Most, hogy így leírva látom, számomra is most derült ki igazán, hogy milyen hihetetlenül sok pozitív változás történt bennem, rövid idő alatt, amit környezetem igencsak észrevett!

- Istennek legyen mindörökre hala, hogy – engem, aki olyan érdemtelen vagyok rá – kegyelmeivel áraszt el! – Neked is hálásan köszönöm, hogy olyan jól és türelmesen tudod közvetíteni, megmutatni a lényeget! Továbbá köszönöm azt a közvetlen, nyíltságra ösztönző légkört is, amit meg tudsz teremteni! (Hölgy.)

A szemlélődő ima gyakorlása és megélése azt adta meg számomra, ami az imádság legnagyobb ajándéka: a teljes, minden érzékemmel való ráfigyelés Jézus jelenlétére, szavaira és tetteire. Olyan csendet és Neki való átadottságot, amely a kettőnk közötti legszemélyesebb kapcsolatot azzal teremti meg, hogy én csendesen figyelek arra, amit személyes találkozásunk során nekem akar mondani vagy önmagából megmutatni. A kért kegyelem forrásául választott szentírási helyzetbe való szemlélődő belehelyezkedésem és csendes odafigyelésem így válik érzelmeim forrásává, és megy át Jézussal való beszélgetésbe. – Ez a közvetlen találkozás visz közelebb az ő ismeretéhez. (Idősebb férfi.)

A tanfolyam hatására derűsebbé váltam. Az embereket jobban megértem, jobban szeretem, és velük nyitottabb vagyok (60 év körüli férfi).

Tíz éve kérem minden nap: Uram, taníts meg imádkozni! Most teljesítette az Úr kérésemet, és megadta a kegyelmet és a vezetőt, hogy elmélyedhettem Loyolai Szent Ignác csodálatos lelkiségével és korát messze felülmúló és eredményes imamódszerével. – Két és fél hónap óta mindennapi kenyerem az ima. Az Úr Jézus itt valóban megmutatja Szentséges Arcát. Feltárja lelkét. Jelenléte nyilvánvalóvá lesz, tanít és felüdít, boldogsággal, békével, örömmel áraszt el. Nagyon sok erőt ad a hétköznap szürke óriásával vívott küzdelemben. Megvilágosít, fellelkesít. – Átvilágítja életemet és telkemet. Végtelen szeretettel és tapintattal figyelmeztet bűneimre, baklövéseimre, ügyetlenségeimre, mulasztásaimra. Kisebb büntetést is kiró rám majd minden alkalommal, de hamarosan megbocsát, és újra eláraszt szeretetével. – Feladatokat és ötleteket ad. Ha engedelmes vagyok, megjutalmaz. Sikertelenség nem szomorít. Megyek tovább. Megszabadít félelemtől, szorongástól, aggódástól. Ráhagyatkozom. Jobban tudom szeretni az embereket, állatokat és növényeket. – Segít, hogy jobban tudjak meghalni és élni, élni őérte. (Idősebb asszony.)

Vallomás: Zajos, rohanó, gondterhelt, félelemmel teli világunkban, számomra a szemlélődő ima hozta meg a lelki békét, nyugalmat, biztonságot. – Meg tudom teremteni magamban és körülöttem a csendet, és ebben a csendben Istennel boldog együttlétbe tudok kerülni. A legmélyebb, legbensőbb baráti kapcsolat alakul ki közöttünk. – Megtudtam, mennyire szeret, milyen fontos vagyok számára, és azt is, hogy Igéjében közli magát velem, hogy azáltal jussak az üdvösségre. Minden vágya az, hogy ezt elérhessem. Úgy érzem, újjászülettem! Új embert formált belőlem! – A szemlélődő imában Isten Igéje egyre világosabb számomra. Megkapom általa üzenetét. Ezek mind igen nagy rácsodálkozások!

- Különböző élethelyzeteimet Isten szemszögéből próbálom nézni és megoldani, őrá hagyatkozom, várom az útmutatásait. Magamat és másokat igyekszem olyannak elfogadni, amilyenek vagyunk. Sokkal megértőbb lettem másokkal és magammal szemben is. Megtanultam a kitartás és hűség fontosságát. Amiből régen problémát csináltam, az ma már nem tűnik annak. Megszűntek aggodalmaim, félelmeim, mert tudom, hogy az Úr az én Pásztorom, vezet és kivezet a legnehezebb helyzetből is. Belém sugározza jóságát, szeretetét, hogy azt én is továbbsugározzam. – Isten nagy és megbocsátó szeretete alázattal tölt el. Bizalom, nyugalom, megértés, szeretet van a lelkemben. Csoda történt velem, és ezt a csodát Isten nagy kegyelmének köszönhetem, és annak, hogy elhozott engem egy olyan közösségbe, ahol rávezettek arra, milyen a jó szemlélődő ima, valamint annak lelki haszna és gyönyörűsége. – A sok kegyelemért állandó hála tölti el egész lényemet! Micsoda nagy ajándék lenne, ha megmaradhatnék ebben az állapotomban életem végéig! De igyekszem felkészülni rá, hogy alázattal elfogadjam a vigasztalanságot is. (Egy hölgy.)

Így számolnak be a résztvevők imáikról, élményeikről, átalakulásukról. Igen, az élő Istennel való találkozás átalakít bennünket, Igéje most is teremt. Az ilyen imához nem kell előképzettség, mint ahogy a szeretethez sem kell, vagy az emberi kapcsolatok felvételéhez. Jézus kortársaira hatott, vagy így, vagy úgy. A feltámadt Úr Jézus Krisztus most is mindenkivel találkozni akar. Erre segít bennünket a Szent Ignác-i lelkigyakorlat, akár zárt körülmények közt, a világtól félrevonulva, intenzíven végezzük, akár a mindennapos életünk keretébe építve gyakorlatozunk. Itt nem annyira elmélkedésről van szó, mint szemlélődésről: engedjük, hogy az Isten megérintsen, magához ragadjon. A prédikált, előadott lelkigyakorlatok hosszú időn át az egyedül ismert forma, kiváló eszköz Isten szavának meghallására, hiszen az emberi közvetítés gyakorlatilag mindig szükséges marad. A lelkigyakorlat adójának, vezetőjének személyes hitvallása, sajátos teológiai, szociológiai és lélektani szintézisének megosztása igen fontos, és hatásosan segíti a lelkigyakorlatot végzőket hitük mélyítésében, új, hasznos, hatékony meglátások szerzésében, életük rendezésében. Hitszemszögük tágulhat, új ismereteket szerezhetnek, előítéleteik csökkenhetnek, összefogóbban válaszolhatnak Isten hívására. Hitünk serkenhet más hívők-szeretők hatására. Az előadott lelkigyakorlat igen hasznos, ha szükségünk van arra, hogy Isten szavát ember által halljuk meg.

Az irányított, vezetett, segített, kísért lelkigyakorlat akkor szükséges, ha belső életemet akarom mélyebben megismerni, bensőmet szeretném formálni, Istent közvetlenül szeretném megtapasztalni, és elsődleges vallásos élményre vágyom. Eredetileg Szent Ignác egyszerre egy embert irányított harminc napon át, napi egyszeri találkozással, és öt egyórás imával. Manapság gyakran egyszerre, egy vezetővel öt-nyolc fő is együtt halad. Maga az irányítás, oktatás, anyagadás, beszélgetés lehet egyéni vagy csoportos. Minden gyakorlatozó más, lelki útjának más szakaszán halad, mások az igényei. Az egyes gyakorlatokban, napokon megszerzendő kegyelmet gyorsabban vagy lassabban kapja meg. Ha a beszélgetés négyszemközt történik, könnyebben megy a feltárulkozás, és könnyebb az egyénhez alkalmazkodni. Ha közösen megy a beszélgetés, akkor egymás imaélményeiből, az egyeseknek szánt megjegyzésből minden csoport tanulhat, jobban felfedezi, hogy Isten mennyiféle módon bánik minden egyes személlyel. Ez különösen akkor hasznos, ha a gyakorlatozó idővel másokat akar segíteni a gyakorlatok elvégzésében. A hitközösség megélése ily módon szélesebb, mások próbálkozásaiból, mások megismeréséből bátorítást, önismeretet szerez az egyén. A csoportirányítás esetén is mód van a négyszemközti beszélgetésekre, hiszen mindig lehetnek élményeink, problémáink, amelyeket nem akarunk mások előtt megbeszélni.

Márton Áron

PÜSPÖKI KÖRLEVÉL (1955. III. 25) (...)

Az egyházmegye vezetését 1955. március 25-én személyesen átvettem. Ezzel minden más tényleges vagy vélt jurisdictio megszűnt. A joghatóság egyedül és kizárólag nálam van, azt közvetlenül gyakorlom: személyesen vagy helytartóm által, akinek nevét később fogom közölni

Az egyházi Törvénykönyv rendelkezéseinek őre és végrehajtója, valamint az Apostoli Szentszék rendeleteinek, intézkedéseinek értelmezője és végrehajtója az Egyházmegyei Hatóság. Senki sem értelmezhet magának jogot vagy felhatalmazást arra, hogy az egyházi cenzúra tényét deklarálja, és annak alkalmazását önhatalmúlag szorgalmazza. Ha valakinek konkrét kételye vagy aggodalma van, forduljon felvilágosításért az Egyházmegyei Hatósághoz.

A megvizsgálandó tényeket vizsgálat tárgyává teszem úgy, ahogy azt Egyházunk törvényei és fegyelme kívánja.

Tisztelendő Testvéreim szüntessenek be minden vitát, főképpen pedig tartózkodjanak minden szeretetlenségtől, gyanúsító vagy gyanút keltő megjegyzéstől, és általában mindentől, ami egyenetlenséget, bizalmatlanságot, zavart idézhet elő a lelkekben.

Akik az egyházi fegyelem ellen vétettek, fogadják az Egyház fegyelmi intézkedését engedelmes lélekkel Az okozott lelki kárt pedig igyekezzenek jóvátenni kifogástalan papi élettel, buzgósággal, áldozatos munkával, hitvalló hűséggel és bátor helytállással újabb próbatételek idején. – Vetkezni: a gyöngeség jele. Az elkövetett hibát beismerni, bánni és jóvátenni: férfias magatartás, a lelkierő jele.

A lelkipásztori munka jelenvaló két nagy akadályát: a bizalmatlanságot és a paphiányt ki kell küszöbölnünk bármilyen egyéni áldozat árán. Ennek érdekében minden Tisztelendő Testvéremhez fordulok, és mindenkitől fegyelmet várok és munkát kérek. (...)

FIGYELŐ

Benkő Antal

SZEKTÁK? MIT TEGYÜNK?

Hívő katolikusokat is megdöbbent a vallási kínálatok tarkasága Magyarországon. Egyik nap Jehova Tanúi kopogtatnak ajtónkon, a másikon a „szombatosok” nyomnak röplapot a kezünkbe. Budapest utcáin plakátok sora hív meg, hogy menjünk el valamelyik keleti mester előadására, elmélkedésére. Az egyetemi ifjúság körében erősen dolgozik a Hit Gyülekezet. A mormonok Szombathelyen, az Új Apostoli Egyház Debrecenben és Pécsett alkottak új közösséget. A felsorolást a végtelenségig folytathatnánk. Egyetlen tanulmányban lehetetlen kifejteni minden új vallás vagy szekta tanítását, tévedéseit és a velük szembeni helyes magatartást. Ezért csak három pontot akarunk kiemelni: Rövid fogalmi tisztázás után, felsorolunk néhány okot, hogy miért terjednek Magyarországon is a szekták, az új vallások, s ezek alapján vonunk le egy-két gyakorlati következtetést.

1. Szekták? Új vallások?

Az „új kínálatokat" kissé közelebbről megvizsgálva látjuk, hogy szoros értelemben véve nem minden új vagy ismeretlen vallás szekta. Ha tisztázzuk a szekták, új vallások és az egyház közötti különbséget, magatartásunk jobban megfelelhet az igazságnak és a keresztény szeretetnek. Ezt a lelkületet sugározza a II. vatikáni zsinat az egyházról szóló dogmatikus konstitúcióban (vö. LG 15-16), az ökumenizmusról hozott határozatában (UR 3-4) és a nem keresztény vallásokhoz való viszonyáról tett nyilatkozatában (NA 1.5). A zsinat kijelenti, hogy Krisztus egyetlen egyházat alapított, és ez a katolikus egyházban áll fenn ebben a világban (LG 8). Sajnálja, hogy a századok folyamán szakadások történtek, de a „tőlünk különvált egyházakról" és „közösségekről" beszél (vö. NA 3). Hivatalos katolikus dokumentumok használják a szekták megjelölést is. Mi különbözteti meg tehát az egyházat, illetve az egyházakat a szektáktól és más új vallási közösségektől?

A szakirodalomban nem találunk olyan meghatározást, amelynek segítségével minden kétséget kizáróan elhatárolhatnánk a szektákat az új vallási csoportoktól és az egyházaktól.² A meghatározásba belejátszik ugyanis az egyházról alkotott felfogás. Pl. a katolikus szerzők általában több csoportra alkalmazzák a szekta elnevezést, mint a protestáns egyházak. A hittől való elhajlást könnyebb ott megállapítani, ahol egyetemes tanítóhivatal nyilatkozik a hit letéteményéről. A hinduizmuson belül vannak egymástól jelentősen különböző csoportok, de ezeket a hinduk mégsem tekintik szektáknak, mert mind teret kaphat benne: nincs ugyanis hittétel-rendszerük. A szekta szó használata összefüggésben van az államnak a vallásokhoz való viszonyával is. A vallási egység, illetve csoportokra való szakadás társadalmilag is fontos kérdés. Főként ott, ahol az államhatalom egyetlen vagy csak néhány vallást ismer el (pl. Magyarországon 100 évvel ezelőtt, vagy ma egyes arab államokban). Ahol ez nem áll fönn, mint pl. az Egyesült Államokban, ott még kisebb vallási csoportokkal kapcsolatban sem szektákról, hanem felekezetekről beszélnek. Végül pedig a szekta szó használata gyakran erős érzelmi töltést rejt magában: a másik felfogásának lekicsinylését.

A vallások megkülönböztetésénél hasznos a szekta szó eredetének vizsgálata. Főként a régebbi írók a szekta szót a latin secare, levágni igéből vezetik le. A szekta – ebben az értelemben – a nagy többség vallásából kivált kisebb közösség. De ez az ismérv egyedül nem elegendő. Az ókatolikus közösség és a Jehova Tanúi csaknem egyidőben, kb. száz éve alakultak meg, és az ókatolikusok kevesebben vannak, mint Jehova Tanúi. Mégis ókatolikus egyházról beszélünk, míg Jehova Tanúit szektának tekintjük. – Mások a szekta szót a sequor, követni igéből származtatják. Ennek alapján a szekta egy vezető egyéniség körül kialakult zárt, elkülönülő csoport, amelynek tagjai gyakran türelmetlenek, sőt agresszívek más felfogásokkal szemben. Tehát nem az egyházi többség tanától, hitétől való eltérés, hanem a magatartás, a szociológiai szempont a döntő. Ilyen „szektás" magatartás azonban nemcsak vallási, hanem politikai közösségeknél is tapasztalható. – Ezért ma első helyen azokat a csoportokat tekintik szektáknak, amelyekben mindkét elem együtt van. Azaz a szekta olyan vallási közösség, amelyik kivált egy másikból, és vallási szempontból zárt, a külvilágtól elkülönülő, sőt gyakran agresszív magatartást tanúsít. Ezt a meghatározást helyesnek tartjuk mi is. Eszerint elsősorban azok a keresztény vagy magukat annak tartó közösségek a szekták, amelyek zártak és agresszívek. Vagyis nem minden kisebb vagy új vallás szekta.

A gyakorlatban két ismérv segíthet a keresztény eredetű egyházak és szekták megkülönböztetésénél.

Az első az ökumenizmus. A keresztény szeretet sürgeti, hogy egyeztessük össze az igazság keresését és megvallását a másik megbecsülésével, tiszteletével. Bár hisszük és valljuk, hogy a katolikus egyház hirdeti és éli Krisztus tanításának teljességét, elismerjük, hogy a keresztség révén a Szentlélek más keresztény közösségekben is működik. Ezért próbáljuk ezeket jobban megérteni, és velük együtt keresni a teljes egységet, ezért közösen imádkozunk. Ha a másik közösség is elfogadja a kereszténység lényeges elemeit, és hajlandó együtt keresni az egység helyreállását, akkor a II. vatikáni zsinat szellemében nem nevezzük szektának, hanem egyháznak, egyházi közösségnek. Mindketten készen állunk az őszinte párbeszédre. Nem mondjuk tehát a másikról, hogy az teljesen rossz, a sátán szülötte. Még kevésbé tulajdonítunk neki olyan állításokat, amelyeket ő maga nem vall.

Ez a nyílt ökumenikus beállítottság hiányzik a szektáknál, amelyek a „régi egyházakat" gyakran „iszonyatosnak" tartják, mint pl. Joseph Smith (1805-1844), a mormonok alapítója. A Hit Gyülekezet keresztény csoport; minden jel arra mutat, hogy keresztségük érvényes – legalábbis az, amelyet nem megkeresztelteknek szolgáltatnak ki. Magatartásuk azonban zárt, nem törekszenek ökumenikus kapcsolatokra, hanem agresszívek a többi keresztény közösséggel szemben. A „Mária-kultusz" című cikkük pl. hamisan és elferdítve mutatja be a katolikus tanítást a Mária-tiszteletről. A „Második felvonás avagy Mit sütsz kis Schütz" c. cikkük pedig tévesen és támadóan beszél a taizéi mozgalomról. A szektásodás veszélye fennáll a katolikus egyházon belül is, amikor a különböző lelkiség! Vagy pasztorális irányok között gyengül, sőt megszakad az őszinte párbeszéd.

A keresztény egyházak és szekták megkülönböztetésének másik fontos ismérve a keresztény történelemmel szembeni álláspont. A szekták szerint a többi keresztény egyház nem képviseli Jézus tanítását, és nem él az evangélium szerint, ezért ők újból meg akarják alapítani az igazi krisztusi közösséget. A keresztény hagyományt, a keresztény múltat és ennek tanulmányozását teljesen vagy részlegesen mellőzik. Ezért mondható, hogy a szektáknak nincs múltjuk. – A kereszténynek nem tekinthető újabb vallási csoportok között első helyen azokat tartjuk szektáknak, amelyeknek célkitűzése magába foglalja a „világuralom megszerzését", vagyis a „földi messianizmust” is. Ilyen pl. az Egyesítő Egyház (népiesen: Mún-szekta), a Bahaizmus stb. Mivel a politikai hatalom megszerzését is célozzák, toborzási módszerük gyakran agresszívvá válik. A középkori egyház történelme jól mutatja, hogy milyen problémák merültek fel, amikor az evilági hatalom megtartásáért is harcolt. – Végül, főként szociológiai értelemben, szektáknak tekinthetjük a keleti vallásokra épülő ún. guru mozgalmakat, mint pl. a Transzcendentális Meditáció, az Ananda Marga stb. A guru mozgalmaknál központban áll a mester, az iránta való föltétlen engedelmesség; ezenfelül tagjaik a mi társadalmi formáinktól elütő életstílust követnek. – Amikor új keletű, nem keresztény hitre, sem más vallásra, hanem pl. a „tudományra" épülő közösség nevezi magát egyháznak (lásd a „Scientology Egyház"), helyesebb ezt új vallásként kezelni, jóllehet magatartása erősen „szektás" lehet.

2. Miért annyi új vallás és szekta Magyarországon?

Próbáljuk valláslélektani szempontból megvilágítani a kérdést. A vallásról található különböző meghatározások egyetértenek abban, hogy a vallás az ember teljes boldogságát biztosítja, egész valóságát akarja betölteni. A vallás ugyanis az Abszolútummal, Istennel köt össze. A Die Religion in der Geschichte und der Gegenwart című, neves protestáns lexikon szerint „a vallás egy alapvető, a létet teljesen átfogó és alakító aktus, egy semmit ki nem hagyó elkötelezettség" (RGG, V. köt.). A vallás lehatol az ember gyökeréig, és átfogja teljes egészét. Ugyanakkor túlmutat az emberen: végső és mindenét betöltő létforrásával, az Abszolútummal kapcsolja össze. Szent Ágoston szerint egész lényünk keresi Istent, és csak őbenne talál megnyugvást. Isten, az abszolút teremtő és szerető lény, egy és változatlan. A történelem azonban tanúsítja, hogy az egyes személy és az egyes csoportok is értelmi, érzelmi, sőt érzéki képességeik és igényeik, valamint a környezet hatása szerint más és más szükségleteik kielégülését tartják fontosnak, vallási gyakorlatuk lényegének. Vagyis az ember lélektani igényeitől vezetve sok mindent abszolutizálhat; nem könnyen építi ki a helyes értékrendet ismereteinek, vágyainak, igényeinek Istenhez való viszonyában. A csupán természetes képességeire hagyott ember a történelem folyamán számtalan vallásos formát gondolt ki magának. Emlékezzünk a régi görögök sokistenhitűségére, a hinduizmusra, az ún. természeti vallásokra stb.

A II. vatikáni zsinat Nostra aetate kezdetű nyilatkozata szerint ezekben a vallásokban „megcsillan .. . egy sugara annak az igazságnak, amely megvilágít minden embert" (NA 2). Azonban az emberek, ahogyan már Szent Pál írta a rómaiaknak, gyakran „belevesztek okoskodásaikba, és érteni nem akaró szívük elhomályosult" (Róm 1,21). Szent és alacsonyabb rendű igényeik keveredtek vallásgyakorlataikban. Gondoljunk csak az aztékok emberáldozatára vagy az ókori, Kis-Ázsiában dívó templomi prostitúcióra. Az Izraelnek adott kinyilatkoztatásokkal és végül Jézus Krisztusban Isten az emberiség segítségére sietett, "fénylegesen Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet, amely az üdvösségre vezet. Azonban ma is minden embernek személyesen kell kimondania szabad és szerető igenjét a magát Jézusban kinyilatkoztató Istennek. Az Újszövetség lapjairól tudjuk (vö. 2Pét 2,1; 3,3; 1Tim 4,1; 2Tim 3,1; Jel 2,6.15), hogy ez a döntés téves utakra is vezethet; még egyes keresztények is „megtévesztő szellemekre és sátáni tanításokra hallgatnak". Nem fogadják el azok irányítását, akikre Jézus rábízta közössége vezetését (Lk 10,16; Mt 28,19-20). Ne rettenjünk meg tehát ma sem annyi tévtan és új vallás láttára.

Régen is tudtuk, hogy vannak buddhisták, muzulmánok, hinduk stb. Csak távol voltak tőlünk. Ma a tömegtájékoztatási eszközökön, a tévén, rádión és újságokon keresztül a világ „egyetlen nagy falu" lett. Vendégmunkások, menekültek, diákok és szakemberek ezrei költöznek egyik országból a másikba. Magukkal viszik vallási meggyőződésüket, sőt hirdetik is azt. Kis közösségeik nem szükségképpen szekták, hanem más, számunkra eddig ismeretlen, új vallások képviselői. Amikor magyar társadalmunk mindettől távol élt, és belülről egységesen keresztény volt, könnyebb volt védekeznie. Azonban miként a török hódoltság utáni népességhiány kedvezett annak, hogy hazánkba könnyen letelepülhessenek az idegenek, úgy a 40 éves ateista nevelés lelki pusztítása is termékeny talaj az új és szektás vallások terjedésének. Főként a magyar fiatalok sóvárognak Isten után, keresik életük célját, boldogságukat. Igen gyakran ahhoz a prédikátorhoz csatlakoznak, akitől először hallottak a szeretetről, aki elsőnek ígért nekik lelki boldogságot, életcélt.

A fiatalok lelki alkata a másik fontos tényező mind a nyugati országokban, mind pedig Magyarországon a szekták és új vallások terjedésében. Amint már kifejtettük, a vallás lélektanilag az egész embert akarja boldogítani. Amikor azonban valami nagyon hiányzik, pl. egészségünk, akkor mindent feláldozunk, hogy ezt elnyerjük. Ez lesz számunkra a legfontosabb érték, amitől boldogságunkat, a többi javak élvezését is reméljük. S mit keresnek a mai fiatalok? Mindenekelőtt azt, hogy személyesen szeressék, elfogadják őket. Ugyanakkor a fiatal szabad akar lenni, alkotni akar. Saját maga akarja eldönteni életútját; ne mondja meg neki a társadalom, a „szokás", hogy mi a jó és a helyes. Főként ne azok, akik hirdetik a már bevett társadalmi, vallási értékeket, de nem élnek ezek szerint. Sok fiatal számára döntő a „radikalitás": Nem akar szőrszálhasogatásokat, hanem határozott célt és világos utat. Ezt azután minden erővel meg is akarja valósítani, sőt a világot eszerint átalakítani; ha szükséges, még más vélemények támadásával is. Példa erre a napjainkban újjáéledő nácizmus, idegengyűlölet, a vallási „fundamentalizmus". Ebben találhatjuk a – vitatható néven csoportosított – „Jugendreligionen"', „Fiatalok vallásai'' radikális kezdeményezések vonzóerejének egyik gyökerét is. Fontos még a kereső fiatalok, de felnőttek számára is, hogy valamiképpen megtapasztalják életükben Isten működését. A pünkösdista szekták, pl. a Hit Gyülekezet egyik ütőkártyáját ebben kereshetjük. – Az újdonságot képviselő, radikalizáló, kis közösségekbe tömörülő s ezért tagjaiknak védettséget, melegséget ígérő kisebb vallási csoportok, amelyek a fenti igényeket látszólag és átmenetileg kielégítik, nem vonzanak tehát a fiatalokat? A 70-cs években burjánzó „Jugendreligionen" ezeknek az igényeknek a kielégítésével kecsegtették a fiatalságot – azaz a 20-30 év körülieket. Újabb osztrák felmérés szerint sok fiatal még ma is úgy érzi, hogy sokszor nagyobb megértést, problémáira kielégítőbb választ talál egyes szektáknál, mint a régebbi vallásoknál.

3. Mit tegyünk?

A helyzet ismerete már segíthet abban, hogy milyen irányba induljunk, hogyan próbáljunk gátat vetni a szekták és új vallások térhódításának. Valljuk és hisszük, hogy a keresztény hit az igazi vallás. Vagyis a Jézus Krisztusban megnyilvánuló isteni szeretetre adott igenlő válaszunk teljes boldogságot nyújt, betöltheti igazi emberségünk minden pozitív igényét – bár az út a „kereszt őrültségén" keresztül vezet. Aki képes Jézusért és Jézussal elveszteni életét, az megtalálja azt (Mk 8,35)! A hittételek és a szertartások lényeges elemek a hit megváltásában és Jézus teljes követésében. A gyakorlatban azonban, főleg a fiatalok felé, törekedni kell arra, hogy egyrészt a keresztény örömhír lényeges elemeit, ne pedig a pusztán megszokott formákat sürgessük, másrészt olyan keresztény közösséget teremtsünk, amelyben ők is otthon érezhetik magukat, és amelynek segítségével fejlődhetnek, eljuthatnak a hit teljességére. Vagyis lelkipásztori megközelítésünkben figyelembe kell vennünk az ő igényeiket.

Egész konkrétan ma ez a kisközösségek, a karizmatikus és egyéb ima/biblia-csoportok, a szegényekért és a békéért elkötelezett mozgalmak támogatását, bevezetését sürgeti. Mindaz a jó, amivel az ún. szekták, illetve új vallási mozgalmak vonzzák a fiatalokat, alkotóeleme a krisztusi örömhírnek. Helyezzük tehát ezekre a hangsúlyt lelkipásztorkodásunkban. Fontoljuk meg, hogyan kell és lehet a gyakran „névtelen" és „formális" egyházközségekből vagy ezek keretén belül élő kisközösségeket alakítani. Kétségtelen, hogy ezeket az új formákat sem szabad abszolutizálni, ezekben is rejlik bizonyos „szektásodás" veszélye. Megállhatunk az „allelujázásnál", és elfelejthetjük Krisztus keresztjét; túlhangsúlyozhatjuk a testvériséget a Krisztustól rendelt hierarchia kárára; stb. Főként pedig az a veszély állhat fenn, hogy „kiközösítjük" azokat, akik – mivel idősebbek, vagy más egyházi formákhoz szoktak – nem képesek az új utat követni. Brazil barátaim megjegyzése jól megvilágíthatja azt, amit mondani szeretnék. A bázisközösségek nélkülözhetetlenek jelenlegi pasztorációs munkájukban; de a szegények iránti elkötelezettség hangsúlyozása sok helyütt mintegy feledtette a bensőséges, inkább misztikusnak vagy karizmatikusnak nevezhető imát; mivel az igazságtalan társadalmi rend – bár keresztény eszközökkel történő – megváltoztatására voltak beállítva, nem sokra értékelték pl. a Kalkuttai Teréz anya nővéreinek „asszisztenciális'', azaz pusztán gondozó, nem pedig „rendszerváltoztatást célzó" tevékenységét. Ezeket a gyenge pontokat használják ki a Dél-Amerikában is rohamosan terjedő szekták és szektás vallási kezdeményezések. – Ugyanakkor a fiatalok határozott célt és utat keresnek. Idealizmusuk képessé teszi őket arra, hogy minden erejüket bevessék az igazságért való harcba. Lelkesednek azért a személyért és az olyan eszméért, aki, illetve amelyik komoly elvárásokat támaszt, áldozatos, de reményteljes utat jelöl ki nekik. Jézus- és egyházképünk, főként pedig magatartásunk ezt a lelkes határozottságot sugározza?

Összefoglalva: A szekták és új vallások megjelenésekor mindenekelőtt vizsgáljuk meg, hogy melyek azok a lelki igények, amelyek kielégítését nem vagy nem eléggé vettük figyelembe; mit kell tennünk, hogy papok és hívek együtt merjünk lelki életünkről tanúskodni, igazi keresztény közösségeket alkotva. Más szóval: Mennyire kell eddigi, inkább „szolgáltatásokra", „lelkipásztori ellátásra" beállított munkánkat missziós tevékenységgé átalakítani? Csak így kerülhetjük ki a „bűnbak'' mechanizmusát.

A „bűnbak'' használata veszedelmes pszichológiai folyamat. Akkor beszélünk ilyen folyamatról, amikor valaki egyrészt felelősnek érzi magát egy kérdésben, másrészt nem talál megoldást, vagy nem képes vállalni a felelősséget, s ezért a baj okát és a sikertelenséget – tudatalatti mechanizmussal – külső tényezőkre, személyekre hárítja át, „rájuk tolja". Agresszív ezekkel szemben, ezeket teszi mindenért felelőssé, ahelyett, hogy a kérdést komolyan megvizsgálva megkülönböztetné az egyes tényezők befolyását, és így vállalná saját felelősségét is. A bűnbak szerepét töltötték be a nácizmus korában a zsidók, nálunk pedig – az 50-es években, amikor a gazdasági termelés nem érte el a kitűzött normát – a „kulákok'', a „reakciós erők". A bűnbakkal az ember elfojtja a helyes bűntudatot, és ezzel megakadályozza az igazi megoldások keresését. – Nem működik-e bennünk hasonló, tudat alatt védekező mechanizmus, amikor minden, számunkra eddig ismeretlen, kisebb vallási csoportot kézlegyintéssel elintézünk, és kijelentjük róluk, hogy „szekták" ? Nem akarjuk-e így „megnyugtatni'' magunkat, hiszen „a szektás ember elfogult, semmit sem lehet vele kezdeni!"?

A legtöbb hívő és lelkipásztor – legyen ez pap, világi hitoktató, ifjúsági munkatárs, cursillista, karizmatikus imacsoport tagja stb. – bizonytalan, amikor egy új szekta vagy vallási közösség első képviselői megjelennek a színtéren. Nem tudja, mi rejlik az új név, az új csoport mögött. Sürgősen fel kell tehát állítani egy információs központot, amelyik katolikus részről – de az osztrák és német példák nyomán esetleg az evangélikus és a református egyház képviselőivel együtt – rövid és világos ismertetést képes nyújtani az új vallás, szekta tanításáról, tévedéseiről, megadja a keresztény választ, és szükség esetén felhívja a figyelmet a szekta társadalmilag veszélyes módszereire. Ez az eligazítás nélkülözhetetlen a hitoktatók számára, és hasznos az ifjúsági köröknek.

Főként a társadalmi hatalom megszerzését is célzó szekták és újabb vallási mozgalmak toborzói nem riadnak vissza attól, hogy manipulálják a fiatalokat. Vagyis gyakran arra késztetik az érdeklődőket, hogy szakítsák meg tanulmányaikat, családjukkal ne tartsanak kapcsolatot, pénzüket és egyéb javaikat hagyják az új „lelki családra". Olyan lépésekre ösztönzik őket, amelyek súlyos következményekkel járhatnak egész jövőjüket illetően. A nyugati országok tapasztalatai mutatják, hogy fiatalkorúak esetében jogi eljárás lehet szükséges és hasznos a visszaélések megszüntetésére. A szektákkal foglalkozó központ ezen a téren is segítséget nyújthat.

Bár az egyházaknak és vallási szervezeteknek meg kell őrizniük függetlenségüket az államtól, a társadalom életében, főként a helyes nemzeti öntudat, a karitász, a nevelés minden fokán és terén kifejtett tevékenységük miatt, létük, nemlétük, illetve „milyen létük" nem közömbös az egész közösség számára. A vallási közösségek számos területen (jó példa erre a menekültek gondozása) nélkülözhetetlen szubszidiáris szerepet töltenek be a társadalmi problémák megoldásában, s ezért az állam támogatását élvezhetik, és élvezik is. „A magyarországi egyházak, felekezetek és vallási közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú, értékhordozó és közösségteremtő tényezői" – olvashatjuk az 1990. évi IV. törvény bevezetőjében. Mindaz tehát, ami széthúz, „szektásít", nem ökumenikus szellemű, és nemzeti múltunk kincsei ellen van, nem gyengíti-e a társadalom életét is? Ha feleletünk egy alapvető igen, akkor fel kell vetnünk a kérdést, éppen a szekták burjánzása miatt, hogy nem érkezett-e el az idő, hogy megváltoztassuk az 1990. évi IV. törvény 9. paragrafusának a) cikkelyét, amely a nyilvántartás első feltételeként megkívánja, hogy „az egyházat legalább száz természetes személy megalapította". A magyar fiatalság védelmében nem kellene-e csak azokat a közösségeket vallásnak nyilvánítani a törvény előtt, amelyek több éven keresztül és nagyobb résztvevő számra támaszkodva igazolják, hogy valóban értékhordozók és közösségteremtők? Ilyen megfontolásokból kiindulva kívánja meg pl. az osztrák törvényhozás, hogy legalább kétezer természetes személy legyen tagja annak a közösségnek, amely elismert vallásként akar fellépni. [Mire ez a szám megjelenik, a hasonló értelmű törvénymódosítás Magyarországon is megtörténik. Szerk.] Az is meggondolandó, hogy elégséges-e a vallás kinyilvánításához az, hogy a csoport „egyháznak", „vallásnak" nevezi magát, vagy lényeges-e egy „tan és kultusz" rövid foglalata is, amely megkülönbözteti a vallásokat a pusztán kulturális vagy egyéb célú intézményektől. Az 1990. évi IV. törvény kivonta a vallásokat az ateista állam gyámkodása alól, azonban – tudatosan? – elősegítette a magyar társadalom szektásodását. Itt az ideje, hogy megtaláljuk a lelkiismereti szabadság és a vallások nyilvános elismerésének helyes középútját, amely törvényes védelmet is jelenthet a szektás toborzások ellen.

Jegyzetek

¹ Vö. Giuseppe De Rosa: Vallások, szekták és a kereszténység. Szent István Társulat, 1991.

²Vö. H. Gasper, etc.: Lexikon der Sek!en, Sondergemeinschaften und Weltanschaungen,Herder, 1990; J. Vernettel: Jésus dans la nouvelle religiosité, Desclée, 1987.

³ Vö. Új Exodus 5. szám, 1991/2, 2-15. o.

⁴ Új Exodus 6. szám, 1991/3,62. o.

⁵ Vö. Fr.-W. Haack: Jugendreligionen, 1980.

* VÖ. „Capro espiatorio" ín: W. Arnold-H. J. Eysenck-R. Meili. Dizionario di Psicologia, Milano, 1986.; O. Friedman: Psicologia sociale, Firenze, 1953., 111-123 o.

MERRE TART A MAGYARORSZÁGI EGYHÁZ?

Egy kerekasztal-megbeszélés tanulságai

A Távlatok és A Szív szerkesztőségében november végén és január végén egy-egy kerekasztal-megbeszélést tartottunk. A Faludi Ház baráti körének jó néhány tagja utólag írásban is hozzászólt a címben megadott témához. Pontosan három témakört vitattunk meg:

AII. vatikáni zsinat recepciója, a zsinati korszerűsödés megvalósítása a pápa magyarországi beszédei alapján.

Az egyházon belüli feszültségek megszüntetéséhez, az egység helyreállításához hozzájárulna egy bizonyos „tisztázás": objektíven elkülöníteni a volt rendszerrel kollaborálókat és az üldöztetést, börtönt szenvedőkéi; a szubjektív felelősségrevonás Istenre tartozik.

Milyen egyházat akarunk, melyek a fontosabb teendők, különös tekintettel a világi hívekre (család, társadalmi elkötelezettség, politika. ..).

Az írásban is megküldött válaszok konvergensek; az idézett vélemények együtt nagyjából kifejezik a résztvevők álláspontját. (Olvasóink hozzászólását is örömmel fogadjuk.)

Ad 1) Zsinati recepció, korszerűsödés

A modern zsinati szellem helyett a moderneskedés, a korszerűség, haladás eszméje került elő. Azt hangoztatták, hogy ebből a zsinatból egy új Isten-élmény származik egy megújult Egyházban. A valódi zsinati dokumentumok és pápai megnyilatkozások ugyanis sokáig csak az államhatalom kiváltságosai (civilek és papok) részére voltak hozzáférhetők, és az átlaghívők és átlagpapok csak az ő általuk közvetített (ferdített?) információt kapták. (V.M.)

Az elmúlt évtizedek alatt az Egyház elnyomása, a hit megvallásának a nehézsége meglazította még a gyakorló hívő katolikusokban is a hitet, a hitbeni ismereteket pedig homályossá tette. Előtérbe kerültek – az utóbbi években különösen is – a tömegkommunikáción át a liberalizmus tanai. Ez sok emberben azt a meggyőződést erősítette meg, hogy neki mint hívő katolikusnak is van erkölcsileg joga arra, hogy a katolikus Egyház tanítóhivatala által hirdetett tanokat felülbírálhassa, átértékelje. Ez nem kevés esetben még az egyházi személyek által is elfogadott lett. (V.M.)

A hit megjelenítése tehát a saját személyes életben 2 dolog miatt szenvedett csorbát: a) a templomba járás és hittan veszélyes volt, b) a tévtanok elterjedése miatt a hitbeli ismeretek elhomályosultak. Nehézséget okozott még az is, hogy azokat a papokat, akik a nehéz időkben helytálltak, sőt börtönbüntetést is szenvedtek, rövid időn belül helyezték el újabb és újabb helyekre, hogy ne gyakorolhassanak jelentős befolyást a hívekre, különösen ne az ifjúságra. (V.M.)

A korszerűsödés lassan, elszigetelt csoportokban bontakozik ki; egyesek szinte katakombái, zárt légkörben élnek, féltékenyen őrizve saját módszereiket, mások szélsőségeknek engednek a spirituális illúziók, ül. a pragmatikus cselekvés, a módszerek irányában. Általában: a megújítás szorgalmazói közül kevesen tartják szem előtt a magyarországi egyház egészének szempontjait! A liturgiában a változások nem eléggé átgondoltak, naivak, színvonaltalanok. A hívők a változásokat általában nem tartják indokoltaknak, nem merítenek lendületet belőlük; nem sugallnak egy győzelemben hívő egyházat. Ezért jönnek a szekták, a parali-turgiák. (D.E.)

Napjaink liturgiája nem egységes. Zavarók az örökös szövegbeli újítások. (...) A kölcsönös kezet rázás nevetséges. Miért éppen ez a „béke jele"? Sokkal szebb volt a rövid életű „Engesztelődjetek ki szívből egymással!" változat. A mise így társas összejövetellé degradálódik. Megfigyeltem, hogy ki kivel ráz kezet... Egyszóval: a római katolikus mise hovatovább egy hamis ökumenizmus jelszavával fokozatosan protestáns istentiszteleti formát vesz fel. (N.I.)

A hit átmentésének egyik bázisa az elmúlt 40 évben a kisközösség volt. Elsősorban a család, azután a hittanos, ministráns és egyéb bázisközösségek, azok csoportjai, akik egy-egy családnál jöttek össze „délutáni teára" stb. Ebből kiindulva úgy gondolom, hogy az új evangelizálás is hasonlóan a kis közösségekben sugározódhat szét. Ilyen kis közösségek lehetnek: – hittanosok különféle csoportjai – egyetemisták – fiatal és „középkorú" házasok (házas-hétvége) stb. E közösségeknek a célja lehetne: az Evangélium megismerése – alapfokú teológiai ismeretek elsajátítása – a hit őrzése stb. (K.F.)

Az a kérdés, hogy vajon az egyház belesodródik-e a jövő Magyarországába – akármilyen lesz is az -, vagy felvállalja a jövő tudatos formálását. A zsinat szellemisége egyben az utóbbi melletti döntést is jelenti. A harmadik évezred küszöbén tudomásul kell vennünk, hogy mindnyájan felelősek vagyunk világunkért, nyugodtan állíthatjuk: a világ túléléséért. A háborúk, a környezetszennyezés, a szociális igazságtalanság legyőzése olyan értékek, amelyek a keresztény tanítás lényegéhez tartoznak, de egyben világunk túlélésének feltételei. Hogyan találhatja meg útját az egyház tanítása a zsinat szellemében a mai ember mindennapjai felé? – Először is a nehéz időkben a föld alatt már kivájt medrek mentén! Fel kell kutatnunk, hányféle úton érvényesült a zsinati szellemiség a tiltás, az elnyomás ellenére is. Közösségekben, ahol a hívek az első lehetőségekkel élve iskolát szerveznek, egyesületeket alapítanak, a látszólag bénult könyvkiadás ellenére is új lapokkal, kiadványokkal jelentkeznek. Számtalan ilyen forrás tört fel a föld alól, találta meg medrét külföld felől itthon. A lelkiségi mozgalmak, az ifjúsági közösségek olyan gazdagságával találkozhatunk, ha nem egymás ellen, hanem egymás felé keressük az utat, ami hihetetlen erőt képvisel. Támaszkodjunk minderre, és ne fojtsuk el külső meggondolásokkal, mesterséges, erőszakos elképzelésekkel a spontán erőfeszítéseket. (. . .) Ha az egyházi vezetés alázatosan figyel erre a mélyben feszülő rügyfakadásra, a zsinati szellem gazdagságát fedezheti fel a mai magyar valóságban. Az egyház, a már meglevő erőkre támaszkodva, vállaljon minél nagyobb szerepet az oktatás és a szociális biztonság területén formálódó közhasznú intézmények kialakításában, szellemiségük meghatározásában. A közhasznú intézmények a szolidaritás, a keresztényi szeretet társadalmi megjelenési formái, a diakónia helyei, amelyeket a múlt században az egyház átengedett az ateista mozgalmaknak. (...) A zsinati korszerűsödést úgy fogalmazhatnánk meg, mint a világ iránti felelősség megjelenését az egyházban. A legtöbb világi keresztény szekularizálódott kör(nyezet)ben él, mindennapi tevékenységének közege a tudomány, az intézmények, a mindennapok rutinja. Ebben a világban minden nyereség, de még inkább minden veszteség új szintézissel oldható fel, amelynek eredménye egy-egy új szekularizálódott terület „megkeresztelése". Amikor a világiak alkotó módon szót kapnak az egyházban, beviszik magukkal újonnan megkeresztelt szellemi és fizikai környezetüket. (...) Az egyház nagy erőfeszítéseket tesz arra, hogy más földrészek idegen kultúráihoz alkalmazkodjék. A magyar egyház földalatti éveinek tapasztalatai sok segítséget adhatnak ahhoz, hogy milyen módon találjuk meg a hangot Európa „vadembereivel" úgy, hogy közben ne adjunk fel semmit az egyház igazságának erejéből. (K.M.)

A műszaki értelmiség általában nem vett részt az ellenzékben, az ellenzéki kerekasztalban, az új parlamentben és kormányban sem. De műszaki értelmiség nélkül a gazdaság nem megy. Pedig ez a réteg egyáltalán nem vallástalan. Az egyházi iskolákban végzettek túlnyomó többsége ebbe a rétegbe tartozik – mert csak ide vették fel őket. Ez a réteg csendben viszi és átadja a hitet, ilyen emberekre a környezetük felnéz, azonban senki sem szólítja meg ezeket, pedig arra várnak, hogy segítsenek a gazdaság talpra állításával a politika hitelét megalapozni. A jövő kereszténységét csak apró lépésenként lehet újra kiformálni, és az út ehhez igen bonyolult. Ezt az utat csak minden jó szándékú emberrel közösen lehet felismerni és bejárni, ehhez pedig a párbeszéd elengedhetetlen. (K.F.)

A nehézséghez tartozik, hogy a papok közül sokan váltak defetistává, valamint hogy a papok száma kicsi, és sok az idős pap. Az idősek egy része pedig már ragaszkodik a régihez, nehezen befolyásolható. Még mindig a régi államvallás-szemlélet és tekintélyelv alapján állva próbálnak a hívekre hatni. (...) Szükség lenne a világiak bevonására és a segítségükkel ifjúsági szervezetek, klubok szervezésére, a helyzetnek megfelelő új módszerek kikísérletezésére: a pasztorációban a technika új vívmányainak a segítségül hívása, lelkipásztori központok létesítése stb. (V.M.)

A zsinati szellem, a kultúrával folytatott párbeszéd megköveteli, hogy a magyarországi hívők legyenek nyitottak a világegyház felé, hogy a helyi problémákat nagyobb távlatokban lássák; ugyanakkor a magyar profán kultúrában is észre kell venni a spiritualitást, a keresztény magvakat. Értelmiségiek és papok összefoghatnak az új evangelizálásban, figyelve az idők jeleire. Nem kizárólag a katolikus iskolák, intézmények, médiumok révén végezzük ezt (nem kell gettóba szorulnunk): a mai kultúrával folytatott párbeszéd, a magyar és nemzeti múltbeli értékek őrzése és átmentése egyik feladatunk lehet. Az evangelizálásban fontos szerepe lesz a médiumoknak is, de itt is nyitásra, előevangelizálásra van szükség: irodalomban, zenében keresni a keresztény életérzést, a katolikus nyomokat, fogódzópontokat. (X, Y, Z...)

Ad 2) „Igazságtétel" – kiengesztelődés – lelkiismeret-vizsgálat

A múltat illetően mindenkinek saját lelkiismeretével kell számot vetnie, a papoknak saját híveik szemébe kell nézniük. Helyes lenne az önkéntes visszavonulás (vezető papok, volt kollaboránsok esetében), melyre egy okos és erkölcsi hitelű püspök is ösztönözhetné azt, akit kell. Nem látok más lehetőséget. Ha 1949 után minden pap lemond, becsukatja magát, vértanúhalált hal, ki esket, keresztel, bérmái, gyóntat, áldoztat, temet? A nyugati világ szemében biztosan nem ült volna gyászkönny az így eltűnt magyar katolikusság miatt... (N.I.)

Az „igazságtétel" a megfelelő formákban, de következetesen és a felelősség súlyát tekintetbe véve elkerülhetetlen. Meg kell szabadulni a vírusoktól! Csak így állhat helyre a szervezetbe (egyházba) vetett bizalom, a tiszta egység. A kollaboránsokat belátáshoz kell vezetni, szembesíteni önmagukkal és tetteikkel. Egységes egyházat akarunk belsőleg, lélekben és külsőleg is. Újra kell értékelni eredményeinket, megtisztítani és élni értékeinket. Föl kell derítenünk a század eleje óta tartó korszakváltás fő jellemzőit, s le kell vonnunk a következtetéseket! (D.E.) Ami az igazságtétel kérdését illeti: A kollaboránsok szerepét azért és annyiban kell lelepleznünk, amennyiben ők hajlamosak újabb jogtalanságok elkövetésére. Azok, akik a múlt rendszerben anyagi javakért, hatalomvágyból árulókká váltak, most helyzeti előnnyel élve a társadalom korrupt elitjeként részt vehetnek valamilyen fogyasztói vagy dél-amerikai modell meghonosításában. (...) Fennáll a veszély, hogy ez a kollaboráns réteg alakul át egy banánköztársasághoz hasonló berendezkedés álkeresztény elitjévé. A múlt érában meghurcolt keresztények azzal tennék a legnagyobb szívességet e kollaboráns rétegnek, ha ők lennének a felszabadulás teológiájának hazai hirdetői. Ez a vízió számunkra annyira idegen, hogy valószínűtlennek tűnik. Pedig már több példa van arra, hogy a volt kelet-német területen azok, akiket a múlt érában hitükért meghurcoltak, most kiábrándultságukban a radikális baloldal felé sodródnak. (...) (K.M.)

A bűnök és a bűnösök megnevezése a mai napig nem történt meg – még egyházi berkekben sem. Félő, hogy az idő ezen a lehetőségen már túllépett. Ez pedig nagy baj lenne. (D.E.)

Nagy szükség van annak világos látására, hogy az elmúlt negyven év alatt milyen volt az egyháziak és világiak magatartása. Szükség egyrészt azért, mert segítséget ad a tisztázás mindannyiunknak a kikerülhetetlen önvizsgálathoz és lelkiismeret-vizsgálathoz; másrészt azért, hogy a mai fiatal nemzedékek, utódaink világosan lássák, hogy mi történt ebben a korszakban; s ami Isten népe – vezetők és vezetettek – magatartásában, tevékenységében helytelen volt, rossz volt, téves volt, vétek volt, az ne ismétlődjön meg se a jelenben, se a jövőben. (...) A békepapok nyilván félreértették küldetéstudatukat, tévesen értelmezték a Krisztusról való tanúságtétel konkrét formáit. Megnyugtató módon le kell zárni ezt a problémaköteget, ami most még eléggé zavarja belső egyházi életünket. Meg kell írni a magyar békepapi mozgalom történetét, kellő tárgyilagossággal, kellő történeti empátiával, testvéri szeretettől indíttatva: ez kikerülhetetlen, kihagyhatatlan egyháztörténeti feladat. (...) (M.I.)

Érdekes lenne feltárni azt, hogy hogyan rendezte Márton Áron püspök Erdélyben „félóra alatt" a papi békemozgalom ügyét. (...) (A.I.)

Ad 3) Milyen egyházat akarunk?

Az egyház feladata Isten megjelenítése a világban, a világ átszellemiesítése, istenivé emelése. Ha Isten úgy látta jónak, hogy Fiát a világ keresztre szegezve gúnyolja és megölje, hogy azután feltámadva megváltsa ezt a világot – akkor Szent Erzsébettel Te Deumot kell mondanunk az elmúlt fél évszázad szenvedéseinek kegyelmeiért. Nem siránkoznunk és panaszkodnunk kell, hanem tudatosítani azt a hihetetlen lelki kincset, amit ez a vértanú időszak megteremtett. Köztünk élnek a mindennapok szentjei, vértanúi, de nem a szenvedéseik krónikája a fontos a jövő számára, hanem a belső szabadság, lelkierő, derű, amellyel az egyik faluból a másikba dobált káplánok mindig újra kezdték, ahogy a vidéki tisztviselőnők és tanítók a sekrestyébe, szószék mögé bújva csakazértis elmentek a szentmisére. (...) A fiatalok földalatti közösségei, amelyek a katakombaélet során a világiak apostolkodásának élő és az egész társadalmat átszövő példáit adták és adják ma is. Ezt a lelkiséget várják az egyháztól a fiatalok, a világ. A börtönben is derűs szerzetesek szabadságát, a valódi szabadságot keresik, és elsősorban erre a példára fogékonyak. (K.M.)

Személyes és élő kapcsolatokra épített katolikus Egyházra kell törekednünk! Személyes kapcsolat Krisztussal, a papokkal, a hívőkkel. Olyan Egyházra, amely külön hangsúlyozza a családi élet fontosságát, a családi élet visszaállítását, a család szerepét a nemzet életében: a népességszám megtartásában, az erkölcsi élet visszaállításában és tisztán tartásában, a kulturális igény és szint felemelésében, és a szociális érzék és érettség elérésében, a nemzet összetartó erejében. Ahol „lelki" és „szent" papokat nevelne, akiknek a pasztorációja nyomán (ifjúsági csoportok, jegyesoktatás, gyóntatószékben való beszélgetések stb.) megújulhat ismét a hitélet. (V.M.)

A világiakkal még mindig nem tud mit kezdeni az egyház, ill. a vezetők. Így azok sem találják helyüket, azt a légkört, amelyben spirituálisán (engeszteléssel is) megalapozott tevékenységüket bizalommal folytathatnák. A tanácsadó testületi lehetőséggel szemben a klérus bizalmatlan, féltékeny, vagy fel sem figyel a lehetőségre. Elöregedés, letargia, bizonytalanság a következmények. Kivételek persze vannak, de ezek nem revelálódnak, nem termékenyítenek. Szükség volna együttműködési modellekre. A papságot (főleg a világi papokat) állandóan tovább kell képezni az egész kultúra területén, a spirituális kultúrát újra össze kell kötni az élettel. Itt nagy segítséget nyújt Szent Ignác lelkigyakorlatos módszere. A papság hívja fel a figyelmet a hívők társadalmi kötelezettségére minden téren, beleértve a politikát is, mely az új evangelizációval foglalkozó szinódus szerint a felebaráti szeretet egyik formája. A távolmaradás és passzivitás tűrhetetlen, tunyaságot leplez. A szerzetesekre nagy szerep vár, mint irányító, világító centrumokra. Az egyház legyen a hívők egyháza, a papok legyenek tudatosan szolgái a közösségnek. „Non veni serviri, sed servire!" A lábmosó Jézus példáját kell követnünk: „amint én tettem, ti is úgy cselekedjetek!" A püspökök kiválasztása legyen végre a feladatnak megfelelő! Ne a méltóság, hanem a fölvett kereszt domináljon, mert másképpen csak színjáték az egész. Legyen az egyház szolgáló egyház! (D.E.)

Hazánkban (nevezetesen a fővárosban) nincs és nem is volt szervezett egyházközségi élet. A vasárnapi mise helyét, templomát a legtöbben alkalomszerűen választották. Nem is szólva arról, hogy sokkal kevesebb a plébánia, mint a számos hívőnek kedves „csak" templom vagy kápolna. E vonatkozásban nagy szerepük lehetne a szerzetesrendeknek, de igen nehezen tápászkodnak fel. És a püspöki karnak! A püspök még mindig megközelíthetetlen feudális magasságban trónol fölöttünk; időnként üzennek egy-egy körlevéllel alattvalóiknak. Sokszor plébánosok is csak ügyintéző hivatalnokoknak tűnnek. Sokat segíthetne itt az idő-és energiarabló családkapcsolatok kiépítése; itt kaphatnának szerepet a világiak. (N.I.)

Ezért szükséges lenne elsősorban a vezetőhelyeket Egyházhoz hű, jól képzett papokkal betölteni; az ilyen papok valódi, tiszta katolikus szellemben tudnának szólni a parasztsághoz, a munkássághoz, az értelmiséghez, akár a tömegkommunikáció segítségével is (újság, plakát, brossura, rádió, tévé stb.). Fontos lenne, hogy ők elsősorban az időszerű kérdésekre örök értékeken nyugvó szemlélettel tudjanak válaszolni. Ebben a munkában segítőtársakat a civilek körében találhatnának. (V.M.)

Az elmúlt negyven év éket vert a magyar értelmiségbe, a humán és műszaki értelmiségiek közé. A humán értelmiséget jobban sújtotta a lelki terror, a parttalan ideológia és az ideológia hirdetésének kényszere. A műszaki értelmiség a legnagyobb terror idején az elméleti témáknál elbújt a saját szakmájának sündisznóállásába. (...) Az újraevangelizálást mi a magunk módján szeretjük csinálni: kigondolunk valamit, várjuk a többiektől, hogy szóljanak hozzá, mondjanak véleményt, és a végén alakuljon ki valami jó, ami nem baj, ha nem hasonlít az első javaslatra. (.. .) Kell tehát ilyen találkozó. Az, hogy egy-két találkozó után még nem alakul ki párbeszéd közöttünk, nem baj, azt nem is lehet várai. Hiszen az elmúlt 40 év még nagyon kísért, a bizalmatlanságot nagyon nehéz leküzdeni; idő kell, hogy a találkozás bizalomba forduljon át. Ezért üdvözlöm ezt a kezdeményezést, és tehetségem szerint támogatom is. (K.F.)

Összefoglalva: nem tudom, hogy történelmünk folyamán volt-e a magyar katolikus Egyház olyan súlyos helyzetben, mint ma. Azt hiszem, hogy ennyire súlyos helyzet még nem volt. (V.M.)

A minapi összejövetel fontos megújulási kezdet lehet; örömmel és reménykedve gondolok a január végi találkozásra. (N.I.)

Mészáros István

MAGYAR EGYHÁZUNK NEGYVEN ÉVE

Könyvek és reflexiók – II. rész

Tanulmányunk első részének elején felsoroltuk azokat az egyháztörténeti műveket, amelyek az utóbbi években jelentek meg, s magyar egyházunk 1945 utáni történetével foglalkoznak. E művek azt sugallják: az elmúlt negyven év magyar katolikus egyházát, az ezt az egyházat alkotó egyháztagok magatartását vizsgálva egyforma kritériumot ajánlatos érvényesíteni mind az egyháziakkal, mind a világiakkal kapcsolatban. Ez pedig a következő: mennyiben élt bennük a Krisztustól kapott küldetéstudat a Krisztusról való tanúságtételre?

Konkrét, tevékeny tanúságtételben megnyilatkozó küldetéstudat: ez is olyan gyümölcsöző szempont lehet – mások mellett –, amely alapján érdemes „történelmi" önvizsgálatunkat megtartani.

II. Lelkiismeret-vizsgálat egyháziaknak, világiaknak

Isten népe lelkipásztorait illetően tanúságtételük alapja és lényege: tiszta, feddhetetlen papi életük. Ez elengedhetetlen követelménye minden – régebbi és újabb – korszak lelkipásztori tanúságtételének. De szorosan ez is hozzátartozik: vajon megtettek-e mindent, amit lehetett, a rájuk bízott hívek hitének megtartásáért, erősítéséért, elmélyítéséért? Minden tevékenységükben küldetésük: a „salus animarum" vezette-e őket?

Még a legsötétebb években is a templomon belül aránylag sokféle tevékenységre nyílt lehetőség. Szépen végzett liturgia, felkészült prédikációk, élményszerű diákmisék, tiszta templom, egyházi ének, ájtatosságok s más hasonlók. S talán a legfontosabb: mit tettek a hitoktatás ügyében? Belenyugodtak, ha elmaradoztak a gyerekek? Vagy éppen – akarva-akaratlanul – maguk riasztották el őket? Az 1970-es évek végétől már valamelyest tágultak a hitoktatási lehetőségek: vajon hogyan használták ki ezeket? Közreműködtek-e a modern hitre nevelés kialakításában (új hittankönyvek, hittantermek létesítése, hitoktatói továbbképzések, bővülő szakirodalom stb.)?

Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, megállapítható: a nehéz körülmények között igen sok pap hősiesen tanúságot tett Krisztusról; nekik köszönhető, hogy – hol így, hol úgy – az ország egész területén izzott az élő hit, élt az egyház, élt Krisztus! Nekik köszönhető, hogy az 1990-es években az egyház lényegében megszakítatlan folyamatként folytathatta tovább életét, nem a semmiből kellett kezdeni. Azt hiszem, ez a leglényegesebb az „elszámoltatásban", a múlttal való szembenézésben: a „lelkészkedő" pap – plébános, káplán –, ha tiszta papi életet élt, és mindent megtett a sanyarú körülmények között, ami papi küldetésében hívei hitének megőrzéséért, elmélyítéséért megtehető volt, akkor nyugodtan áll ma az Isten, a lelkiismerete, az egyház közössége és az utókor előtt. Még azt is hozzáteszem: semmit sem ártott ennek, ha közben elment a békepapi gyűlésre, meghallgatta az ott elhangzó szövegeket, majd hazament, és tovább folytatta lelkipásztori munkáját.

Mindegyik említett könyvben visszatérő téma a hazai békepapmozgalom. Végre világosan kellene látnunk ezen a téren is; nem tehetünk úgy, mintha nem létezett volna. Akkor is tudtuk, most is: ez lényegében a kommunista párt által irányított szervezet volt (akárminek is nevezték, akármennyire is a püspöki kar felügyelete alatt állt); az ateista-materialista szocialista állam erősítését, az egyházat, vallást végső soron megszüntetni, eltörölni kívánó politikai hatalmat, az emberekben a szocialista célok tudatosítását, a kommunista kormányzat belső-külső hitelesítését szolgálta, éspedig az egész világot behálózó „békemozgalom", a kommunista propagandaszervezet részeként. Nem lehetséges, hogy ezt a hazai békepapszervezet országos és megyei vezetőségének tagjai ne látták volna, azt, hogy az egyház kiirtására törő államhatalom eszközei, kiszolgálói!

„Jót akartak az egyháznak, híveiknek; tevékenységükkel a nagyobb rosszat kívánták elhárítani" – állították, állítják. De hát azok a lehetőségek, amelyek akkor az egyház rendelkezésére álltak, semmivel sem gyarapodtak a békepapszervezetek működése nyomán, nem származott semmi konkrét pozitívum tevékenységükből az egyházra, az Isten helyi népére (annál több a helyi kommunista hatalomra). Ha nem szolgálták volna ki a békepapok az állampártot, vajon még mit vontak volna meg a kommunista illetékesek az egyháztól? Mit tudtak volna még megvonni? Hiszen az egyház csakis az életlehetőség minimumával rendelkezett!

A békepapok nyilván félreértették küldetéstudatukat, tévesen értelmezték a Krisztusról való tanúságtétel konkrét formáit.

Megnyugtató módon le kellene zárni ezt a problémaköteget, amely eléggé zavarja belső egyházi életünket. Meg kellene tehát írni a magyar békepapmozgalom történetét, kellő tárgyilagossággal, kellő történeti empátiával, testvéri szeretettől indíttatva: ez kikerülhetetlen, kihagyhatatlan egyháztörténész-feladat. Be kellene mutatni a békekpapmozgalom első, nagyon sötét korszakát: az ötvenes éveket; azután – ugyan változó körülmények között, de változatlan célokkal – az 1960-as, 70-es, és végül az 1980-as években történteket. Be kellene mutatni az 1950 és 1990 közötti felső és középszintű vezetőket, ismertetni beszédeiket, megnyilatkozásaikat, felszólalásaikat; a mozgalom céljait, programjait, valamint igen részletesen azt, amit elértek, megvalósítottak a maguk elé tűzött feladatokból. S kellő elemzés, értelmezés és értékelés szükséges mindezek mellé: hogyan hatott mindez az Isten népe, Isten magyar egyháza konkrét életére.

S az ezzel párhuzamosan várt megnyilatkozás: a békepapmozgalomban vezető szerepet betöltő, s ma is magas egyházi állásokban lévő, illetőleg onnan önként távozott, s csupán „egyszerű" – de mindennél fontosabb és szükségesebb – lelkipásztori teendőket végző egykori országos és megyei vezetők közreadhatnák mai véleményüket akkori békemozgalmi tevékenységükről.

Ugyanez vonatkozik természetesen a püspöki aulákba telepített magas rangú egyházi méltóságokkal felruházott „ellenőrző" békepapokra is: tevékenységük-a jelek ezt mutatják – egyértelműen káros volt az egyház, az Isten népe tagjai számára, s igen-igen hasznos a szocialista, egyházellenes államhatalom számára, amely bőven profitált munkálkodásukból.

Különlegesen nehéz helyzetben voltak a püspökök – ez is kiolvasható a frissen megjelent, említett egyháztörténeti kötetekből. Az magától értetődő, hogy amióta az egyház létezik, nekik kell a követendő példát mutatniuk a papok és a világiak számára, küldetéstudatból és tanúságtételből egyaránt.

Köztudott, hogy a püspökök hatáskörét az Állami Egyházügyi Hivatal köréjük delegált emberei, valamint az ugyancsak az ÁEH által irányított békepapok jelentős mértékben beszűkítették, korlátozták, illetve olyan rendelkezések meghozására is késztették őket, amelyekkel ugyan nem értettek egyet, de az ÁEH utasítására mégis meg kellett tenniük. Ennek legkirívóbb példája, amikor a püspöki kar testületileg elítélte az ÁEH utasítására az 1960-as évek elején különféle hamis vádakkal perbe fogott papokat és világiakat, és különféle egyházi retorziókkal sújtották őket. Ma arról közölnek adatokat, hogy a püspöki kar tagjai ezt a körlevelet nem is látták, s csak kihirdetése után szereztek róla tudomást. Ha ez így volt, akkor vajon miért nem tiltakoztak ellene utólag? Külön-külön is, testületileg is? Az egyéni és a testületi szabadságjogok legsúlyosabb, ugyanakkor a legnyilvánvalóbb megsértése ez! Vajon püspökeink miért vették ezt utólag egész egyszerűen, szótlanul tudomásul? Előttünk, akkor élt katolikus hívek előtt ez a püspöki kar körlevele volt, nem másé, s máig az.

Ha a püspökeink nem hajtják végre az ÁEH utasításait, akkor az egyház még nehezebb helyzetbe került volna – magyarázták akkor, magyarázzák most egyesek. Újra le kell írni, amit az imént: annál nehezebb helyzetbe az Isten népe – papok és világiak – már nem kerülhettek, mint amilyenben a 80-as évek közepéig voltak. Bármilyen erős volt is a kommunista hatalom, a 20. század második felében Európa e részében már nem zárhatták volna be a templomokat, a püspököket nem vihették volna Szibériába, a papokat tömegesen nem börtönözhették volna be, a hívő világiakat nem dobhatták volna ki munkahelyükről... Ilyesmiből már világbotrány lett volna, Kádárék ilyenbe már nem mehettek bele.

De ami a küldetéstudat torzulásának és a tanúságtétel téves irányának legfájóbb pontja: püspökeink közül többen (és magas rangú békepapjaink) nyilatkozataikban – külön-külön is, együttesen is – ország-világ előtt bizonygatták, hogy itt nálunk tökéletes a vallásszabadság. Belföldön éppen úgy, mint külföldön ezt egy kommunista pártfunkcionáriustól aligha fogadták volna el igaznak, de a magyar katolikus egyház püspökeinek miért ne hihették volna el? Pedig püspökeink tudták a legjobban: ez nem igaz! Számomra megfoghatatlan, hogy miért tettek így! A különféle nemzetközi egyezményekre utalva, főként az 1966-os bécsi s az 1975-ös helsinki egyezményre hivatkozva vajon miért nem fogalmazták meg álláspontjukat, akár az 1948-as ENSZ-beli – s a magyar kormány által is ratifikált – Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatát idézve?

S ők tudták a legjobban, hogy teljesen abszurd dolog folyt nálunk a 20. század második felében, az oly sokat emlegetett alapvető szabadságjogok hangoztatása közepette: nálunk az óvodás gyerektől az egyetemi diplomáig s a katonaidő végéig mindenkinek egységes ateista-materialista nevelésben kell részesülnie. Egyetlen püspök sem tette ezt szóvá, egyik se tiltakozott ellene; ebből következőleg nemcsak a külföld, de hazai egyházunk „egyszerű'' hívő tömegei is ezt így tartották természetesnek.

Az első püspöki megnyilatkozás a lelkiismereti és vallásszabadság érvényesítése tekintetében igen későn, 1988-ban történt, amikor a veszprémi püspök ennek érdekében szót emelt a Grósz Károly által összehívott és jelenlétében tartott főpapi tanácskozáson. De ezt a felszólalást is titokban tartották, a katolikus – és egyéb – sajtó nem tette közzé.

(Pedig 1944 júniusában a zsidók deportálása ellen tiltakozva még ezt írta az akkori magyar püspöki kar: „Hogyha pedig bárkinek veleszületett jogait – amilyenek: jog az élethez, az emberi méltósághoz, a személyes szabadsághoz, a vallás szabad gyakorlásához, a munka szabadságához, a megélhetéshez, a magántulajdonhoz stb. – vagy törvényes úton szerzett jogait akár egyes emberek, akár egyes emberi közületek, akár magának az államnak a képviselői igazságtalanul csorbítják vagy éppen elvesztik: a magyar püspökök kötelességszerűen felemelik tiltakozó főpásztori szavukat...")

Akkoriban is, ma is sokan ezt hozzák fel magyarázatul: az állammal jó viszonyban kell lenni, ez az egyház érdeke; ugyanakkor ez a frázis – ők tudták a legjobban – a szocialista-kommunista államnak való legteljesebb behódolást, s egyben az egyház legteljesebb kiszolgáltatottságát jelentette. A legfőbb állami és pártvezetőkkel parolázó, „népköztársasági" kitüntetésekkel felékesített főpásztorok e megjelenéseikkel – kellő harsány propagandával körülvéve a hazai és a külföldi sajtóban, rádióban, tévében – lényegében ezeknek az állami és pártvezetőknek a felfogását, ideológiáját népszerűsítették az egyszerű hívek előtt, azt sugallva: itt minden valóban a legnagyobb rendben van, a politikában, az egyházban, a társadalomban, az iskolában egyaránt! S a vallásos hit, vallásos nevelés ellen oly nagy hévvel hadakozó megyei, városi első titkárokkal a legnagyobb egyetértésben vacsorázgató, borozgató fő békepapok ugyancsak megzavarták az egyszerű híveket: hol a helyes út?

A püspökszentelésben erre buzdítják a leendő püspököt: „Szeresd az igazságot, se dicséretre, se félelemből föl ne áldozd. Ne mondd a fényt árnynak, az árnyat fénynek, a rosszat jónak, és a jót rossznak."

Tehát nem azt, hogy a fényest sokat emlegesd, a rosszról viszont ne beszélj! Egyébként az 1960-as évek elején a katolikus sajtóban bedobott szlogen is igencsak féloldalasra sikeredett. Akkor ezt hangoztatta programként a katolikus újságírás: „Szocializmust igen, ateizmust nem!" Ebből csakis a szocializmus igenlése hangzott állandóan főpapjaink és a békepapok ajkáról s a katolikus sajtóból, elfeledve, hogy az itt nálunk ekkor megvalósítani kívánt szocializmusban kihagyhatatlanul benn foglaltatott az ateizmus-materializmus is.

Kétségtelenül: az elmúlt negyven évben püspökeink, főpapjaink körében jól működött a hatalom prése; de úgy tűnik, hogy legtöbbjük nem is rugódozott ellene. Egyrészt nyilván féltek a börtöntől (bár erre a 60-as évektől már semmi reményük nem lehetett); másrészt így gondolták az egyház nagyobb javát szolgálni; harmadsorban ilyen személyiségalkatúak voltak, belenyugvók, nem kezdeményező temperamentumúak. Végül is így, mint ilyeneket választották ki őket a püspöki tisztségre.

Jelen, róluk szóló reflexióim terjedelme aránytalanságot sugall: túlságosan sok szó esik békepapokról és püspökökről. De – s e megjegyzésemmel nem szeretnék senkit sem megbántani – nem ők határozták meg korabeli egyházunk igazi életét, Isten magyar népe belső világát, bár ők voltak szem előtt, őket propagálták sajtóban, rádióban, tévében, ők képviselték kifelé a magyar katolikus egyházat. Akik igazán, lényegében meghatározták a korabeli magyar egyház arculatát: a küldetésüket híven teljesítő, Krisztusról tevékenyen tanúságot tevő „egyszerű" papok sokasága mentette át az egyházat ezeken a súlyos évtizedeken. Egyszerű plébánosok, káplánok: ők voltak a példák, a kisugárzók, a követendők.

Köztük voltak a regnumista papok, a különféle más kisközösségek, lelkiségi csoportok papjai; de nem csupán e különleges új szervezeti formákkal kísérletezők: sok-sok „egyszerű'' pap tevékenykedett Krisztus hűséges tanúságtevőjeként kis falvakban, községekben, városok perifériáin, vagy akár nagy városok forgatagában: mindennapi szolgálatot teljesítők, akik nem tartoztak semmiféle kisközösségbe vagy más ekkor alakult – s az illegalitásban „divatossá" vált (elnézést e kifejezésért!) – egyházi reformalakulatba, hanem az egyházi rendbe tartoztak; csak jó papok voltak, Isten és az emberek szolgálatára felszentelt lelkipásztorok. Isten kegyelmén túl a névtelen papok e sokaságának vagyunk hálásak, mi, világi hívek, nekik, akik „tiszták, hősök, szentek" voltak; egyszerűségükben, névtelenségükben, szürkeségükben, mellőzöttségükben is magasan álló gyertyatartóra helyezett világító fények. Krisztus végtelen szeretetén kívül nekik köszönhető, hogy most, egy új korszak hajnalán, egyházunk él, létezik, új felvirágzás előtt áll.

De ugyancsak fel kell tenni a kérdést az Isten népe nagyobb részét alkotó világi hívekkel kapcsolatban is: e nehéz negyven esztendő alatt a keresztségben nyert katolikus-keresztény küldetést teljesítették-e, tevékenységükkel, életükkel tanúságot téve Krisztusról?

A válasz itt is kettős: a nagy aposztáziák, a nagy hitehagyások, a nagy Krisztus-tagadások időszaka volt ez; ugyanakkor egy létszámában erősen megfogyatkozott, de hitében hegyeket mozgató, Krisztus-hűségében rendíthetetlen, a megpróbáltatásokat hitükért tudatosan és nagylelkűen vállaló Isten népe élt itt ekkor, és vándorolt az ígéret Földje felé, elpusztíthatatlan létével őrizve, hirdetve Krisztus jelenlétét egy ateista-materialista társadalomban, szertesugározva az evangélium örömhírét egy embertelen világban.

Akárcsak az egyházi rendű egyháztagok, a világiak is erős prés alá kerültek. Amikor 1950 nyarán a mintegy 11 ezer hazai szerzetes és szerzetesnővér közül háromezret három hónapra internáltak, akkor – az előző 1949/50-es tanévben – már szétszórták a volt katolikus népiskolák és általános iskolák tízezernyi, továbbra is vallásos tanítóját, tanítónőjét, már elkezdődött a kálváriájuk: közelebbi-távolabbi falvakba helyezgették őket tanévenként, gyenge fizetéssel, családostul, feleséggel, gyerekekkel együtt. S mindvégig erős ideológiai pergőtűz alatt álltak, állandó megfigyelés alatt, folyamatos gyanúsítgatások közepette, állandó létbizonytalanságban.

De ugyanez lett a sorsa másutt is, mindegyik munkahelyen a vallásosnak megmaradt tisztviselőnek, mérnöknek, orvosnak, munkásnak, téesz-parasztnak. Másodrendű állampolgár lett a vallásos ember, erős hátrányokkal terhelt helyzetben, foglalkozási bizonytalansággal, egzisztenciális fenyegetettségben, ostobának, elmaradottnak, ókonzervatívnak, haladás- és demokráciaellenesnek kikiáltva.

Ugyanakkor nagy kísértésnek volt kitéve a kilátásba helyezett jó, illetve jobb munkahelyekkel, előléptetési lehetőségekkel, magasabb fizetésekkel, nagyobb megbecsültséggel, előnyösebb szakmai előmeneteli lehetőségekkel – természetesen vallásos hite megtagadása árán.

Az erős nyomás alatt, a kedvezőbb lehetőségeket felkínáló kísértések ellenére Isten kegyelméből a hívek közül – fiatalok, középkorúak, idősebbek egyaránt – jelentős számban megmaradtak a helyesnek megismert úton; továbbra is tanúságot tettek Krisztusról azzal, hogy életüket ezután is Krisztus szándékai szerint rendezték el: ott voltak mindig a vasárnapi és ünnepnapi szentmiséken, rendszeresen éltek a szentségekkel, erőt merítettek az imádságból, a Szentírás-olvasásból; gyermekeiket minden nehézség ellenére hitoktatásban részesítették, együttérzéssel figyelték a hazai és a világegyház életét, olvasták a vallásos sajtót, irodalmat, valamilyen formában részt vettek az egyházközség életében, tehát keresztény-katolikus életet éltek.

S ami a leglényegesebb: túl az egyéni életberendezésen, családjukban sem változott meg a korábban meghonosodott vallásos élet, illetőleg az ekkor s ezután létrejött családokban bensőséges vallásos életet alakítottak ki, továbbadva vallásos hitüket, egyházhűségüket, Krisztus-szeretetüket gyermekeiknek, majd később unokáiknak is, újabb generációk számára forrásozva a szeretet különféle cselekedeteiben megnyilvánuló, krisztusi küldetéstudatból eredő tanúságtételt. Sok-sok kicsi családegyház élt ekkor szerte az országban, modern gondolkodású, Jézus Szíve szerinti papi lelkületű lelkipásztorok atyai-testvéri sugalmazására, ösztönzése, segítsége nyomán. Ugyanakkor ezek a hívő családok animálták, emelték fel a lanyhulni kezdő, szertefoszló reményű papokat. Sajátos, sem azelőtt nem így létező, sem ezután nem így élő közösségek voltak ezek az elmúlt negyven esztendő alatti helyi egyházak, egyházközségek.

(S ugyancsak terjedelmes könyvet lehetne írni „a magyar katolikusok szenvedései" címmel azoknak az édesanyáknak és édesapáknak a nagy-nagy fájdalmáról, akiknek szinte a szívük szakadt meg, amikor látták: az erős külső hatásokra lányuk és fiuk hogyan távolodik el Krisztustól, hogyan kerülnek szembe szüleik élő és erőt adó hitével... De hát erre vonatkozó számszerű adatok evilági könyvbe aligha gyűjthetők össze.)

De sok-sok család maradt meg – együtt szülők és gyermekek – Krisztus hűségében, s róluk, e hívő családokról, amelyek falvakban és városokban egyaránt megtalálhatók voltak, ugyanaz elmondható, ami a jó papokról kétségtelen igazság: nekik köszönhető, hogy – bár semmi látványosság nem volt az életükben, nem szerepeltek a korabeli vallásos sajtóban, netán rádióban, tévében – szinte láthatatlanul egy hitében erős, Krisztushoz való ragaszkodásában példamutató katolikus Isten népe élt itt ekkor, s e létszámában „kisded nyáj" tevékenyen, hatékonyan jelenlevővé tette az ateista-materialista társadalomban Krisztus szeretetüzenetét.

A katolikus világi hívő nem kerülheti meg lelkiismeret-vizsgálatában a párttagság problémakörét. Gyakran hallható, olvasható manapság: „Én csak egy egyszerű párttag voltam" – azt fejezve ki ezzel, hogy a nyilatkozó az elmúlt időszakban ugyan az MSZMP, vagyis a magyar kommunista párt tagja volt, de ennek egyéni életében semmi jelentősége nem volt.

Azt nyilván le kell szögezni: senkinek sem volt kötelező belépni ebbe a pártba (ahogyan senkit sem kényszerítettek arra, hogy ateistává, materialistává, hittagadóvá legyen), ezt mindenki saját megfontolt, felnőttkori döntése alapján maga vállalta.

A legtöbb esetben akkor nehezedett belső nyomás valakire, hogy lépne be a pártba, ha az valamiféle feljebb jutás, kiemelkedés feltétele volt. Ilyen esetekben választani kellett: vagy a pártba lépés, vagy a kinevezés elmaradása. Az viszont kétségtelen, hogy a középvezetői, illetőleg a magasabb vezetői állásokba szinte kizárólag csakis párttagokat neveztek ki; ezekben a szférákban már fehér holló volt a pártonkívüli. A magasabbra jutás magától értetődően magasabb fizetéssel és sokféle más anyagi javakkal járt. Tehát jelképesen is, konkrétan is bőven „kifizetődött" a pártba lépés.

Erről volt tehát szó a legtöbb esetben, nem kényszerről s nem valamiféle politikai meggyőződésről, hanem az egyéni karrierről. Csakis a párttagoknak volt esélye komoly karriert befutni; a pártonkívüliek mindig csak a másod- és harmadvonalban szerepelhettek, mindig csupán a párttagok mögött. A „karrier" persze sok esetben a hivatali ranglétrán egyetlen fokkal való feljebb emelkedést jelentette, másoknál csupán a bebiztosított munkahelyet, sokaknak ez is megérte a pártba lépést.

Alighanem egyetlen embert sem bocsátottak el munkahelyéről azért, mert nem volt a kommunista párt tagja. Az alsóbb szinteken nem kellett félni a pártonkívülinek, mert ha jól végezte munkáját, hagyták őt, sőt bőven ellátták munkával, mások helyett is. A pártonkívülinek bizony többet kellett dolgoznia a munkahelyén (és azon kívül is), hogy eltarthassa családját. És persze a munkahelyén ő nem lazsálhatott: ő szem előtt volt, neki nem bocsátották meg a rossz munkát, a késést, a tévedést, őt bizony kirakták a munkahelyéről, de nem azért, mert pártonkívüli volt, hanem mert rossz munkát végzett. Ugyanezeket a hibákat, vétségeket viszont a párttagoknak messzemenően elnézték, megbocsátották.

A kommunista hazai hatalom képviselői fönt és lent állandóan hirdették: nyolcszázezer párttag mint élcsapat áll a hátuk mögött. Valóban: az 1970-es, 1980-as évek „modernizálódott" kommunista proletárdiktatúráját hitelesítették ők belföldön és külföldön. Ezért nem is olyan „egyszerű" párttagok voltak nyolcszázezren: ők „legitimálták'' és segítették hatalmon tartani a legvégsőkig a kommunista vezetőket.

Azoknak a katolikusoknak, akik ezekben az időkben is komolyan élték hitüket, egy – számukra igen fontos – tényt kellett ezzel kapcsolatban figyelembe venniük. Köztudott, hogy az MSZMP szabályzata szerint a párttag nem lehet vallásos. Ezt mindvégig, az MSZMP egész fennállása idején nagyon szigorúan vették. Annak idején számos botrányos felelősségre vonásról terjedtek hírek, ha egy párttag netán templomban esküdött, vagy gyerekét titokban megkereszteltette, vagy vasárnapi misén látták.

De hát mindegyik pártba lépő tudta, hogy alapvető követelménye a párttagságnak, hogy ha korábban hívő ember volt, akkor meg kell tagadnia hitét, ezután nem gyakorolhatja vallását, nem tartozhat egyházi közösségbe! Ez is szorosan hozzátartozott a párttagsághoz: a Krisztustól kapott küldetés, a Krisztusról való tanúságtétel kötelezettségének megtagadása, elárulása. Kemény beszéd ez...

Kétségtelen: igen sok, korábban mélyen hívő ember vált a párttagság által közömbössé a vallással szemben. Sokukban napjainkban bizonyára újjáéled a hit, és visszatérnek Krisztus hűségére. De az annak idején általuk mutatott példa, Krisztus nélküli életük megfosztotta gyermekeiket Krisztustól, s nekik nincs kihez visszatérni, hiszen még nem is találkoztak a hit Krisztusával. A kommunista párt generációkból irtotta ki a hitet, s ez a kártevés a jelen és jövő hazai katolikus egyháza életében is nyomot hagy.

Megérne egy vallásszociológiai vizsgálatot a következő téma is: vajon az elmúlt negyven évben működött nyolc katolikus gimnáziumból kikerült fiatalok felnőtt korukban hogyan állták meg helyüket, ami egyéni vallásos hitüket illeti? Amire nevelőik oly nagy odaadással nevelték őket: vajon hűek maradtak-e Krisztushoz? Megőrizték-e, elmélyítették-e, sugározták-e maguk körül, akármilyen munkahelyre kerültek, a katolikus gimnáziumban megszilárdított küldetéstudatukat a Krisztus melletti tevékeny tanúságtételre? Házasságuk, családjuk, gyermekeik nevelése vajon ezt tükrözte-e az elmúlt évtizedekben? Vajon elsősorban belőlük kerültek-e ki a családegyház hazai – említett – meghonosítói? A gyermekeiket vallásosan nevelő szülők példái? Az egyházközségi munkában tevékenységlehetőségeket kereső és találó világi egyháztagok követésre késztető mintái?

Sorjázhatnánk tovább a kérdéseket, de abbahagyjuk. Összegezően megállapítható: tény, hogy mindenkinek akár egyházi rendű, akár világi, saját magának kell elvégeznie lelkiismeret-vizsgálatát, más ezt nem teheti meg helyette – ez köztudott, jól ismert közhely.

De az is tény, hogy aki az elmúlt évtizedekben a nyilvánosság előtt végezte tevékenységét – legyen az egyházi vagy világi –, attól jogosan érdeklődik az a közösség, amelynek nevében ő annak idején tevékenykedett, akkori tevékenysége indokairól, motivációiról, hátteréről. Ez ugyanis nem csupán az ő magánügye. Ilyesfajta – illően feltett, lelkiismeretesen megfogalmazott, nem indulattól fűtött, nem szubjektív elfogultságból táplálkozó – kérdésekre illik válaszolni; nem a sértődés a megoldás, hiszen a kérdés nem a rosszakarat megnyilvánulása, nem ellenségkeresés, hanem őszinte, testvéri, baráti érdeklődés.

Miért írtam le mindezt? Csupán csak azért, hogy az elmúlt történelmi időszak vonatkozó tényeit tárgyilagosan rögzítsük. Ez volt, így volt, elmúlt.

A lényeg azonban már az: ki mit tesz ma? Akár békepap volt, akár nem, akár párttag volt, akár nem, vajon most tevékenyen közreműködik-e abban, hogy egyházunk (és magyar hazánk) jelenlegi nehéz helyzetéből – amelybe a kommunista diktatúra (800000 párttag és ki tudja, hány békepap asszisztálása mellett) juttatta – minél hamarább kikerüljön? Mit tesz most annak érdekében, hogy Isten magyar népe hitében megerősödve, szervezetében, intézményeiben megszilárdulva, Isten- és emberszeretetének konkrét tényeivel tehessen tanúságot Krisztusról? Hogyan munkálkodik jelenleg azért, hogy egyházunk tagjaiban minél erősebben, minél hatékonyabban éljen a Krisztustól kapott tevékeny küldetéstudat?

KULTÚRA ÉS ÉLET

Czigány György

QUID VIDISTI IN VIA?

Költő vagy tévériporter? – mindegy lehet, ha lehetséges eszközeivel (gyarlón bár, néha ügyetlen szavakkal, képekkel) a feltámadás öröméről képes szólni. Mestersége törvényei, sűrítések, áttételek révén ezt teszi minden hiteles vers, minden alkotás. Heidegger úgy látja, hogy a művészetnek életbevágóan fontos célja van: ez olyan erőszakos cselekedet, amelyik feltárja a létezést. S hogy a költői (zenei, festői) nyelv gyökerei magába a létbe nyúlnak... A nagy alkotók a Létnek lesznek őrei. A nyelv lényege a lényeg nyelvévé válik. A műremek értésének, élvezésének pillanatában egy eddig még el nem gondolt létigazság derül ki. A műremek fénybe borul, a művészi megvilágítás leleplezte a rejtőzködő lét igazságát, és mi megvilágítottan állunk a mű szemlélésében...

Passiót és feltámadást: a létezés kétségbeesését és ujjongó reményét mondja (témájától és szándékától függetlenül) minden hiteles mű. Persze nemcsak a hit közvetlen élménye által inspirált művészetről van szó.

Éppígy: az örömhír közvetítői a tévében és a rádióban nemcsak a célszerűen ennek szentelt (s ennek következtében gyakran túlságosan is didaktikus) vallási műsorok lehetnek! A szenvedés és öröm hiteles tanúságtevői természetesen rejtett módon, élesztőként hathatnak mondandójukkal a műsorfolyamat egészében, a más és más műfajú, atmoszférájú adásokban.

Pierre Emmanuel a televíziót képmérgezésként emlegette. Mit tegyünk a műholdas tévéártalom hatalmával szemben? Először is ne igyekezzünk utánozni – kapzsin és naivan – a nagy európai és amerikai tévétársaságok „képmérgezéses'' struktúráját: nyelvét, stílusát. Nálunk más hangnak van hitele: más a történelmünk, sorsunk. Ne küzdjünk ellenük, de tudjuk, hogy más a dolgunk a világban. Az információk divatos áradatában adjunk élményt, ha tudunk. A fikciók, giccstörténetek kábulatával szemben állhat a valóság heve és józansága. A szenzációként tálalt események tömeghatásának ellene szegülhet az igaz és józan láttatás nyugalma.

A képmérgezés akkor kezdődik, amikor üzleti érdek a szórakoztatás, amikor a minél magasabb nézőszám dönt a műsorpolitika kérdéseiben. Hányan kíváncsiak rá? – ez a demokratikusnak tetsző kérdés élteti a kommersz hatalmát. Holott a felelősen gondolkodó tévést vagy rádióst az izgatja: mit érdemes és szükséges vonzó módon közkinccsé tennie? Pilinszky szerint meg kell lepnünk az embereket, hogy amiről azt hitték, nem tetszik, nem kell nekik, az örömök forrása, lelki szükséglet lehet számukra! A divatos felmérésekből jó megtudnunk, hogy mi kell a tömegeknek. De még jobban kell tudnunk, hogy mivel, miképpen szolgálhatjuk e tömegek lelki egészségét. A modern televízióban még a napi eseményeken is a fikció akar felülkerekedni. Régi példánk szerint: egy amerikai édesanya utazik a vonaton gyönyörű kisgyermekével. Útitársai nem is győzik eléggé dicsérni a gyermek szépségét. De az édesanya legyint. Á, ez semmi: látnák csak a fényképét!

Nem szükségszerű, hogy a képernyő mérgező legyen. Nemcsak a rossz sokszorozása a természete. Vagy szembe is fordulhat rosszra hajló természetével? Ezt teszi, amikor értéket gyűjt, őriz meg és sugároz. Amikor nem zárkózik be, elkülönülő módon csupán a vallási műsorokba, hanem az evangelizálás áttételes eszközeivel igyekszik minden lehetséges módon jelen lenni a képernyőn.

Adhat-e a televízió, a rádió élményt, segíthet-e élni? Igen, ha a közvetítő funkció mellett alkotóműhely is: művek inspirátora és létrehozója. Ha a hasznos tudnivalók gyors felsorakoztatása mellett az érzelmek méltó iskolájává is válik. Ha a reklám és propaganda hajszájában a nyelv és a gondolat minőségét nélkülözhetetlennek tartja. Mert – Illyés Gyula szavával – vannak gyógyvizek, gyógyséták, és gyógytornák. De legtöbbet érnek a gyógy-gondolatok...

Persze ne legyen tudálékos és komor a televízió. Nagy adománya, hogy esetleg megsejtetheti a létezés derűjét is. Nemcsak az erre hivatott szórakoztató műsorokban... Néhány évtized személyes emlékei közül egyet-egyet kiragadva: fontos, ha Szent-Györgyi Albert nevettet meg bennünket a Bartókkal való „nagy" találkozásának kudarcával; ha Illyés elbeszéli, hogy a mellékhelyiség ajtajára függesztett gyümölcsökre milyen sikerrel lőtt célba tihanyi vendége, Paul Eluard, akivel sikerült elhitetnie, hogy (a jelszó: Micsurin!) nálunk a dinnye is a fán terem; ha Weöres Sándor nőimitátorként, fejhangon szavalja el tréfás sírverseit: „Sütő Borcsa valék. . ." – hogy a tömegkommunikációnak ne csak lírája, de szikrázó humora is legyen, ami megintcsak a Teremtő öröméből, szeretetéből jutott nekünk.

A tévébemondó beszéde közben, noha egyedül ül a kamera előtt, elmosolyodik, mert tudja: nézik, látják őt. Azt hiszem, Isten is mosollyal várja azokat, akik méltók lehetnek erre, vagy akiknek megkegyelmez és megengedi, hogy meglássák őt. ..

Amikor délután Zsófi unokám megjön az óvodából, azonnal el akarja mondani aznapi élményeit. Természetes ez a vágy, késztetés: hiszen gondolatok és érzelmek cseréje a szeretet eszköztárába tartozik; ezek eleve éltető dolgok. Költő vagy tévériporter is, mi mást tehetne: szeretné elmondani létezésünk, valóságunk élményeit. Az a dolga, hogy elbeszélje versben vagy videoklippben, hogy mit látott az úton...

Rónai Zoltán

AZ ÖRÖK FORRÁS TITKOS ÚTJÁT JÁRVA

Keresztes Szent János új tolmácsolása kapcsán

Hét esztendőt szentelt más irodalmi és tanári tevékenysége mellett Takács Zsuzsa Keresztes Szent János életművének tanulmányozására és átültetésére. S íme, itt az eredmény: összes versei és válogatott prózája csinos kötetben, a szentnek a Megfeszítettet ábrázoló rajzával és a borítólapon Greco Feltámadottjával.¹ Az olvasó különböző szellemi magatartással veheti kézbe ezeket az alkotásokat; tekintheti őket teológiai, hitbuzgalmi vagy pusztán irodalmi műnek. Amikor Dámaso Alonso – maga is jeles költő és egyetemi tanár – a talán legszebb és legmélyebben szántó oldalakat írta Keresztes Szent János költészetéről, már a címben is közölte, hogy „arról a partról" nézi. De akár így is, mit mondhatnak ezek a költemények és prózák a mai, elvilágiasodott társadalom emberének, a hiányos vagy nullával egyenlő hittani képzettséggel rendelkezőnek, az agnosztikusnak és a gyakorlati ateistának?

Ebből a szempontból tanulságos egy rövid, széles köröknek szánt könyvismertetés”: szerzője mindjárt „kisgyermek korában jelentkező hallucinációkról" és idegbetegségről regél. Talán nem is kell rajta csodálkoznunk. Elvárhatjuk ma mindenkitől a természetfölötti jelenségek iránti fogékonyságot?

Elsőnek szögezendő le tehát a misztikus élmény reális volta. Amikor Alois Mager évtizedekre terjedő munkával s éppen Nagy Szent Terézre és Keresztes Szent Jánosra alapozva felvázolta a misztika pszichológiáját, ezt a félreérthetetlen címet adta neki: „A misztika mint lelki valóság.'' Nem betegség, nem az érzékek csalódása, nem is a képzelet játéka csupán. „Minden századok misztikája – nemcsak a spanyol misztika – átélt lelki folyamatokról számol be" – állapítja meg, de annak a fontosságára is rámutat, hogy ez a pszichológia különbséget tudjon tenni a misztikus élmény és a kóros vagy médiumszerű jelenségek között. (Ezt a figyelemre méltó művet az teszi sokak számára kevésbé hozzáférhetővé, hogy P. Mager, a „keresztény filozófia" tanára lévén, a misztika pszichológiáját az arisztotelészi-tomista bölcselet lélektan-rendszerében és terminológiájával fejtette ki.)

Másik kérdés a misztikus élmény és a költői ihlet az alkotásban, a „hol az Isten adta, hol én kerestem őket" ezeken az oldalakon már idézett válasza. Érdemes Keresztes Szent János úgynevezett románcait, melyeket nem misztikus élmény ihletett, „nagy költeményeivel" összehasonlítani: nem lehet őket az utóbbiakkal egy napon említeni. Az élmény döntő fontosságán az sem változtat, hogy irodalmi hatásokat ismerünk fel, az Énekek éneke, a reneszánsz vagy a népies költészet továbbélését.

(Márcsak ezért is meglepő, hogy néhány éve Rómában díjat alapítottak „misztikus költészet" jutalmazására. Elsőnek Jósé García Nieto, a Spanyol Királyi Akadémia titkára kapta. De lehet misztikus verseket „megrendelésre" vagy „önelhatározásból" írni? Valóban azok lesznek, vagy puszta utánérzés, imitáció, ahogy utánozni lehetne reneszánsz vagy dadaista verseket?)

Sokan nem tudják az égi és a földi szerelmet megkülönböztetni, illetve az „égit" legfeljebb a földi „szublimációjának" készek elismerni. Az említett könyvismertető azonban jól elveti a sulykot: „Szó szerint szenvedélyes szerelmében nem nehéz tetten érni az aszkéta szerzetesi életmódból egyenesen következő, rejtett homoszexualitást." De hol van ennek a nyoma? Kifejezései és képei aligha hagynak kétséget: „lányt egyformává téve Vőlegénnyel", „virágzó keblem neki odaadtam", „Szerelmesem, utánad szegődnek ifjú lányok csapatostól", „a hitvese leszek valahára"... A következő két sor pedig zavarba is hozta félénk-szemérmes olvasóit; „fejezd be hát egészen, / találkozásunk hártyáját szakítsd el!" Ha csak „földi szerelemnek" is nézi valaki, miért nem azt tételezi fel, hogy fiatal apácáról álmodott vagy csinos szolgálóról, akit vándorlásai során látott egy fogadóban vagy neki szállást adó udvarházban?

Abban viszont igazat adhatunk az ismertetőnek, hogy a költő részletes versmagyarázatai szinte világirodalmi ritkaságnak tekinthetők, hiszen ilyeneket legfeljebb a különböző vallások szent könyveihez írtak. Viszont nemcsak „művészetpszichológusok, filológusok, irodalmárok számára valóságos kincsesbánya"; az lehet az istenkereső ember, az elmélkedő hívő számára is, aki előtt nem sejtett mélységek és távlatok nyílnak sokszor meghökkentő fogalmazásban: „Micsoda szívig hatoló, vidító gondolat: Istent egy hajszál rabul ejti!"

Egyrészt saját szellemi igényeit elégítette ki magyarázataival a hittudós, másrészt szeretett közönségének, szerzetestársainak és apácáinak sietett így segítségére, de szükség esetén igaz hitének bizonyítékául is szolgálhattak: annak őreivel, a „főangyallal" (Quiroga bíboros főinkvizítorral) Avilai Teréznek is meggyűlt a baja. Ebben a kötetben A lélek éneke bevezetéséből és magyarázatából mintegy 40 oldalt kitevő részleteket, továbbá A Karmel hegyére vezető út és a Szerelem élő lángja teljes magyarázatát találjuk.

Takács Zsuzsa rendkívül lelkiismeretes és magas színvonalú munkát végzett, s bizonyára azt sem kell szemére vetnünk, hogy a szereplő bibliai idézetek többségét a korban legközelebb álló, veretes, Károli Gáspár-féle fordításból vette. Az utószóban azután ezeket írja: „A jelen kötetben szereplő versfordítások 1988-ban már megjelentek a Helikon Kiadó gondozásában." S az ember nem érti: miért tereli el így a figyelmet az eszközölt, számos javításról? A lélek énekében például két tucat verssoron változtatott – mindig az eredetihez való nagyobb hűség jegyében –, és teljesen átdolgozott két egész versszakot. Az utolsót, a 4O.-et az előző alkalommal már idéztük. A 32. így hangzik a két változatban:

Amikor engem nézel,

szemed varázsa énrajtam nyomot hagy,

gyöngéd szerelmet érzel.

Az érdemük oly nagy,

szemeim látják, hogy te milyen vagy.

                                     (1988)

A pillantásod átjárt,

szépségedet én önmagamba vettem,

szépnek ezért találtál.

Hogy megjelenj szememben

s imádjalak, te engedted kegyesen.

                                     (1992)

Nem volna könnyű ítéletet mondani; az egyikben sem ismerünk rá teljesen az eredetire. (Az erre a szakaszra vonatkozó magyarázat nincs a kötetben.) Összehasonlításul hadd álljon itt Szedő Dénes fordítása, mely értelmileg talán közelebb áll a spanyol szöveghez:

Hogy rám tekintettél,
szépségeddel szemed megpecsételt.
Szívvel ezért szerettél,
s méltóvá szemem így lett
imádni azt, mit láthatott belőled.

Fontos helyesbítés történt az Újabb strófák az isteniről című költemény fordításán; az 1988-as szöveg ugyanis, mint annak idején jeleztük, kicserélte a szerepeket, és a vadászból (a leiekből) vad lett.

Nem kétségben bontva szárnyat,                 Nem kétségben bontva szárnyat,

szerelemtől elragadva                                  szerelemtől elragadva

szárnyaltam szédült magasba                      szárnyaltam szédült magasba,

célpontjaként a vadásznak.                         hogy prédámra rátaláljak.
                                (1988)                                                              (1992)

Az utolsó sor minden versszak végén refrénként ismétlődik. Itt is közelebb kerültünk az eredetihez, bár az az elért sikerről szól: „hogy prédámra rátaláltam.''

* * *

Alig hét oldalas utószavának Takács Zsuzsa a Költő, szent és filológus – Keresztes Szent János három arca címet adta. Valójában inkább három szemszög, melyből az olvasó Jüan de Yepes egyetlen arcát szemlélheti. De nem is fejti ki részletesebben, inkább életútját foglalja össze röviden. Egyik-másik jelentős mozzanata ki is marad, például az, hogy szent költőnk és filológusunk először a Juan de Santo Matía szerzetesi (nem „papi") nevet kapta, s ezt változtatta a rendi reformhoz való csatlakozáskor „Juan de la +"-ra, Keresztes Jánosra. Különben az utószó a spanyolhoz híven a „mezítlábas" jelzőt használja. Magyarul hagyományosan „sarutlanokról" szoktak beszélni, bár meztelen lábukon éppen sarut viseltek.

A munka alapjául Keresztes Szent János életének és műveinek a Biblioteca de Autores Cristianos sorozatban megjelent hetedik kiadása szolgált (1973), de a fordító tisztázza, hogy egyben eltért tőle: megjelölte, mikor ki szólal meg a versben, mert a magyar nyelv nem ismeri a nyelvtani nemet, és „ha nem jelöljük meg a beszélő személyét, a misztikus homálynál nagyobb homályt teremtünk". A szerző és az olvasó megnyugtatására megjegyezhetjük, hogy – a nyelvtani nemek ismerete ellenére – ezt a nagyközönségnek szánt spanyol kiadások is megteszik.

Az utolsó bekezdésben, P. Szeghy Ernő munkásságának említése után, Takács Zsuzsa emlékeztet az egy-egy verset lefordító Weöres Sándorra és Vas Istvánra. Megérdemelte volna ezt Pál Endre is, aki a Lyra Hispanica (1944) számára átültette a két legfontosabb költeményt, de mindenekelőtt a ferences Szedő Dénes, nyolcnak a magyarítója nagy tartalmi hűséggel és költői igénnyel.

* * *

A centenáriumi megemlékezések elmúltak, és Keresztes Szent János földi maradványai is visszatértek az ókasztíliai Segovia általa alapított karmelita kolostorába, miután Rómában kezelték és tanulmányozták. Így már tudjuk, hogy vérmérgezésben hunyt el, és sebei aligha „illatoztak, mint a rózsák", a kegyes legenda állítása ellenére. S nyugodtak lehetünk, a megcsonkított test fennmaradását is biztosították további ötszáz esztendőre. De ha minden sírra ráillene a „Csak a teste!" felirat, minden másnál jobban olyannak a nyughelyére, aki „az örök forrás titkos útját" járta, s elmondhatta:

Feledtem azt, ki voltam,

fejem Szerelmesem vállára csuklott,

megszűnt, mi volt, mi voltam,

liliomágyra hullott,

elmúlt a gond, és minden vele múlott.

Legyen kis csokor azon az oltársíron Takács Zsuzsa munkája, s egy apró virágszál ez az írás.

Jegyzetek

1 Keresztes Szent János összes versei és válogatott prózája. Válogatta, fordította és az utószót írta Takács Zsuzsa. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992. 206 old.

² Alonso, Dámaso: La poesia de San Juan de la Cruz (desde esta ladera). Madrid, 1946. Új kiadása: Obras completas II, 1973.

³ Erős Zoltán: „Egy szent szenvedélyes szerelme": Rádió és Televízió Újság, 1993. jan. 25.

⁴ Mager OSB, Alois: Die Mystik als seelische Wirklichkeit. Eine Psychologie der Mystik. Graz, 1946.

⁵ Lásd Távlatok, 1992/2, 260-266. old.

⁶ Facimbalom. Szedő Dénes versei és fordításai. Budapest, 1981.

Kunszt György

„EGYHÁZI ÉPÍTÉSZET"

1991-től új, negyedévenként megjelenő folyóirattal gazdagodott a magyar nyelvű építőművészeti és építéstechnikai irodalom, amely napjaink magyar egyházi építészetének eredményeiről, feladatairól, problémáiról és technikáiról közöl tanulmányokat, híreket és hirdetéseket; időnként kitekint arra is, ami külföldön történik. „Az egyházépítés korát éljük. Nemcsak szellemi-lelki, hanem fizikai értelemben is" – írták az első számban Jámbor Ildikó szerkesztő és Czoborczy Bence kiadó, majd azzal folytatták, hogy „ezt a kort szeretné most induló folyóiratunk megörökíteni", és „gyakorlati segítséget is szeretnénk nyújtani az építtetőknek és építőknek egyaránt". (Szent Maximilián Lap- és Könyvkiadó, Miskolc.)

Az első két évfolyam számos felépült új templomot ismertet színes fotókkal, alaprajzokkal és metszetekkel; így pl. a vajait, a martonyit, a kapuvárit, Makovecz Imre híres paksi templomát, a solymári református, az Érd-Postástelepen felépült „Kármelhegyi Boldogasszony"- templomot, a külföldön felépültek közül három kisebb hollandiai, az új uppsalai kis katolikus, az impozáns zakopanei Szent Kereszt-plébániatemplomot és "Kideo Ando Japánban felépült, megszentelt természetközelségében és geometriai sallangtalanságában megrázó szépségű keresztény templomát. Az ismertetést, méltatást és kritikát több esetben olyan neves építészek írták, mint Bodonyi Csaba (az ő érdeme Tadeo Ando művének bemutatása), Fekete György vagy – a Hollandiában élő – Polgár Kornél. A már felépült új templomok mellett a folyóirat eddigi számai régi templomok felújításával is foglalkoztak, több esetben technikai részproblémákat is tárgyalva és konkrét technológiákat is ajánlva. Sor került pályázatok ismertetésére is, így a miskolci Avason épülő templom meghívásos pályázatára beküldöttek közül az egyik szám nyolc munkát mutat be fotóval vagy rajzokkal (egyik-másikat, sajnos, túlzottan kicsinyített méretben).

A folyóiratban megjelent több általánosabb természetű tanulmány is; így Miklós Béla és Kuklay Antal a templomépítészet átfogó esztétikai és funkcionális kérdéseivel foglalkoztak, többek között a II. vatikáni zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű rendeletét és Pilinszky János szuggesztív költészetét idézve, Nagymihályi Géza pedig „Ikonosztáz a múltban és a jelenben'' címmel írt nagy, három folytatásban közölt és gazdagon illusztrált értekezést. Ugyancsak három folytatásban jelent meg Kiliánné Jakab Viktória nagy munkája „Az egri ciszterci templom építésének története, művészettörténeti elemzése" címmel. Festőművészek közül az egyik szám Pál Aranka képeivel, a másik pedig Paparo Ibolya tűzzománcaival foglalkozik. Az ő munkásságuk Makovecz vagy Ando nagyigényű építészetéhez mérten szerényebb és konzervatívabb hajlandóságú; így már védelemre szorul a banalitás és a korszerűtlenség bélyege ellen.

A gyakorlati szakemberek számára nem csupán a közölt technológiai (szakipari) tanulmányok értékesek, hanem a széles körű információt nyújtó hirdetések is.

Gergó Lajos

KÉRDÉSRE VÁLASZT Ő KÜLDJÖN

A Távlatok 1993/1. számában jelent meg Czigány György Lehet-e szent, ami rossz? című írása, amely a liturgiában használatos szent zenével kapcsolatban tett fel kérdéseket, s – a téma komolyságához mérve méltatlanul rövid, mondhatni nyúlfarknyi terjedelemben – sietve meg is válaszolta azokat. Szép lassan vezeti az olvasó figyelmét – ráirányítva az eddigi igen nagyhírű, sikeres magyar egyházzenei tevékenységre –, s amikor ott tartunk, hogy elmélázva már-már azon kezdünk gondolkodni, miért is megy ez nekünk ilyen jól, akkor kapjuk nyakunkba a jeges vizet, s kénytelenek vagyunk visszahőkölni, visszazuhanni a „szomorú" valóságba. Ugyanis – a szerző szerint – templomainkban egyre jobban „burjánzik" a fiatalok által mintegy harminc évvel ezelőtt kezdeményezett gitáros, „fiatalos hangvételű" ének, zene. S ez az egészében és velejéig rossz, káros „dilettantizmus" oly nagy méreteket öltött napjainkra, hogy tevékenységének üde, zöld levelet, virágot – s minden termést! – nélkülöző száraz kóróágai körbefonják az orgonát, a kántort, s így megbénítva, „elhallgattatva" azokat, örök Csipkerózsika-álomra ítélik az „igazi szent zenét". Szinte magam előtt látom: ahogy az olvasók Czigány György „látnoki" sorai végére érnek, egy emberként ugranak fel, hogy – az ő szavajárásával élve – most aztán elég ebből a „puha diktatúrából", csináljunk itt végre rendet!

Miről is van szó valójában? Azt nem lehet elvitatni, hogy a fiataloknak van egy sajátos életérzésük, amely az idősebbekétől igencsak különbözik. Éppen jó harminc évvel ezelőtt bensőjükből támadt az az igényük, hogy ezt zenei nyelven is megfogalmazzák, közreadják. Nagyon is jól tudom, hogy ez idő alatt rengeteg értéktelen, ízlésromboló zenei mozgalom, irányzat, mű született; de azt sem tagadhatjuk, hogy – kisebb számban – olyanok is, amelyek kiállták az idő próbáját. Manapság inkább már csak ezekre emlékezünk, s könnyen elfeledkezünk arról, hogy ha annak idején az egészet mindenestül betiltják, üldözik, akkor most mit hallgatnánk, emlékezve a régi szép időkre. Ugyanezen igényből indult el a templomokban is a „fiatalos" zenélés, és egyáltalán nem az ifjúsági lelkipásztorkodás mesterkedése volt az, ami beindította. Ha jól emlékszem, nem túl nagy megértéssel kezelték, s még ma is ez a jellemzőbb.

Először is tegyünk különbséget gitáros zene és erősítős-gitáros zene között. A cikkből azt lehet gondolni, mintha az volna az általános, hogy templomainkban artikulálatlanul tombol az elektromos rockzene.

Hadd nyugtassak meg mindenkit: erről szó sincsen, jómagam talán egyszer-kétszer hallottam ilyesfajta nagy csinnadrattát az elmúlt tíz év alatt. Ami valóban több helyen él, az az, hogy egy kisebb-nagyobb énekkar néhány akusztikus gitárral kísérve, esetleg kiegészítve azt egyéb hangszerekkel (fuvola, furulya, hegedű, gordonka), vezeti az ifjúsági miséken a hívek énekét. Itt hangsúlyozni kell, hogy valóban csak az ifjúsági misékről van szó, s legtöbb helyen azok közül is legfeljebb minden hónapban egy alkalommal „lépnek fel" ezek az énekkarok. Szó sem lehet tehát arról, hogy így ők – legyen nevük a továbbiakban „gitáros kórus" – kiszorítanák az egyéb zenét a templomból. Ami az itt szereplő fiatalok zenei képzettségét és igényét illeti, nyilván eléggé változatos. Helye válogatja, hogy hol használják a gitárt hangszerként, és hol „zajládának". Azt is fel kell fednünk Czigány György előtt, hogy vannak közöttük sokan, akik tanultak, tanulnak hangszeren játszani, és nemcsak szeretik, de művelik is a „komoly" zenét. (Muszáj volt itt így írnom, mert utalni szerettem volna arra, hogy szerintem csak kétfajta zene létezik: jó vagy rossz.) Tudom, hogy az egyházi zenében különleges helyet foglal el az orgona; de a II. vatikáni zsinat rendelkezése is lehetővé teszi más hangszerek alkalmazását. Ezek után, ha a legkülönfélébb hangszereket is kezünkbe adja a Teremtő, ne kezdjünk csoportosítgatni, válogatni, de legfőképpen ne osztályozzunk. Minden a használón múlik.

Úgy gondolom, hogy – sajnos – tényleg rengeteg hatásvadász, félresikerült gitáros dal született; de ezek mellett fellelhető egy értékes rész is! S ha teret, főként időt, tisztulási időt hagyunk eme műfajnak, frissülése után igazi áldás lehet az egyháznak. Ha a Magyar Egyházzenei Társaság nemcsak leszólná a gitáros zenét szerző, játszó fiatalokat, hanem beszédbe elegyedne velük, s barátilag-testvérileg segítené a fejlődésüket, előmozdítaná a tisztulás, az érés folyamatát. De így, ahogy ma mindez történik, csak a legrosszabb felé visz. Ezen párbeszéd hiánya miatt a „gitáros kórusok" külön, saját egyletet alapítottak, gettóba vonultak. Most tényleg megvan annak a veszélye, hogy végképp elmegy egymás mellett a két generáció, pedig nem tudom, hogyan is akarhatná s tudná az egyház a „jövő záloga", a fiatalság nélkül megoldani égető problémáit. Elszorul Czigány György szíve, ha bemegy egy dugig telt templomba, ahol az ifjúsági misén az egész hívő sereg – s itt kivételesen a többség fiatal! – egy szívvel, összeforrt lélekkel vesz részt a közös áldozaton, énekelve a kedvenc dalait, ugyanakkor a legújabb Orbán vagy Szokolai-mű nem izgatja fel őket annyira. Pedig minden érdekli a mai fiatalokat is, csak nevelni kell tudni őket, de elsősorban szeretni, megérteni, és olyannak elfogadni őket, amilyenek. Egyetlen szülő sem veszi ki a gyereke kezéből a biciklit, amikor még meg sem tanult járni vele, s adja az autót, hogy gyerünk, gyerünk, használd! Először kiválóan megtanítja hajtani a kerékpárt, megéreztetni a száguldás örömét s veszélyeit, s ha felnőtt hozzá, autót is vezethet majd. Ám ha mégiscsak elveszi a hozzá életkoránál fogva is sokkal közelebb álló játékát, csak az ellenséges hangulatot keltő unszolgatás marad, s nem érti, miért nem akarja a jobbat ez a gyerek. Az a legfontosabb, hogy akik az adott plébánián felelősek a zenéért, tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a szerzemények tömegéből csak a liturgiához illőket használják a szentmiséken; az pedig mindenkor a saját kedvük és joguk szerinti, hogy mit énekelnek, dudorásznak akkor a fiatalok, ha például egy kiránduláson vesznek részt, és jól érzik magukat.

Véleményem szerint nem szabad a „gitáros kórusok" zenei ténykedését a kortárs kitűnő zeneszerzők működésével még kapcsolatba hozni sem, nemhogy összehasonlítani. Amivel párhuzamba állítható, az a népénekek vaskos tárháza. Hiszen azok szolgálnak arra, hogy a hívek éneke felhangozhassék a liturgiákon, s így a közös énekben szívüket együtt, egy örömben emelhessék Istenhez. Gondoljunk csak arra, hogy a népénekek válogatásához mennyi idő állott rendelkezésre. Az Éneklő Egyház című szép gyűjteményben mégis akad olyan népének, amit vagy a szövege, vagy a dallama, vagy mindkettő miatt szívesen kihagynék a könyvből. De ez egyáltalán nem akadályoz abban, hogy a többit nagy kedvvel énekeljem. Sok olyan „fiatalos" dalt ismerek, amelyek nyugodt szívvel összevethetők a népénekekkel, s a liturgiában való használatukban szerintem semmi probléma nem merül fel. Gondolom, Czigány György is belátja, hogy nem szükségszerű az, hogy mindenkit csak ugyanaz a fajta zene tudjon imádságos lélekkel Istenhez emelni. Van, akit csak az igazán nagyok muzsikája, van, akit a gregorián tud felemelni, s van, akit csak a fiatalos hangvételű ének-zene érint meg, de van esetleg, akit mindegyik. Megegyezünk abban, hogy a minőség mindig, mindenhol fontos. Adjunk teret, lehetőséget ennek a törekvésnek, legyen idő arra, hogy fejlődjön, s Isten ítélő szeme, műgondja döntse el, hogy mi való, s mi nem.

S végül megkérem Czigány Györgyöt: ne becsülje le annyira a fiatalságot – sem a papságot –, hogy azt feltételezi, mintha csak a zene vonzaná őket a templomba, s a papság ezt kihasználja. Tudjuk jól, a fiatalok hite tud nemegyszer a legodaadóbban, őszintébben, tisztábban fordulni Isten felé. Becsüljük meg tehát értékeinket, nézzünk előre, ne pedig hátra!

Nehogy valaki is azt gondolja ezek után, hogy haragszom Czigány Györgyre. Távol áll tőlem, de az írására annál inkább neheztelek. Neki, akit oly sokan ismernek, szeretnek nagy zenei és egyházi műveltségéért, s aki – úgy tudom – szívvel-lélekkel az egyház ügye mellett áll, neki lett volna legkevésbé szabad ilyen szétválasztó, zavart keltő, egyoldalú, rendkívülien bántó cikket megfogalmaznia. Nem tudom, mi lehetett a pontos szándéka ennek megírásával, a soraim nem is válaszul készültek, hanem gondolkodást, párbeszédet elindítóknak. Persze ha lesznek hozzá beszélgetőpartnerek.

Kívánok tehát neki, az ismert vers szavaival – szabadon – szerencsét, forró kemencét, fényeket, temető helyett életet, s további sok sikert munkájában – költői-írói munkájában is –, de egyre kevesebb fentebb említett „egy-hangú" írást. Kérdését nyitva hagyva annyit érdemes megjegyezni, hogy a rossz tulajdonságokkal is bőven rendelkező emberből lehet szent; tehát – egy kis analógiai erőltetéssel – legyünk a szent zenében is egy kicsit megértőbbek, kegyesebbek, és végső soron a választ bízzuk arra, Aki egyedül és legbiztosabban ítél.

Kemper Jenőné

„ÉNEKELJETEK ÚJ ÉNEKET AZ ÚRNAK"

Olvasva az 1993/1. sz. Távlatok 114. oldalán megjelent „Lehet-e szent, ami rossz?" című cikket, úgy érzem meg kell osztanom gondolataimat Önökkel.

Idős korom ellenére (66 év) nem tudok egyetérteni azzal, miért marasztalja el a cikkíró a templomi gitárzenét, a gitározókat, akik a maguk szerezte dalokkal dicsérik Istent, és hódolnak előtte. Kizárólag klasszikus zenével, szakavatott zenészek közreműködésével lehet Istent dicsérni? Vagy az ősi gregorián dallamokkal? Hol vannak ilyen szentmisék? Magam is szívesen elmennék! – Csak a művészi zenét hallja meg az Isten, az egyszerű, szívből fakadó dalok nem jutnak fel hozzá? Vajon öröme telik a hagyományos népénekekben, melyet esetenként iskolázatlan hangú és hamisan – de orgonán – játszó kántor énekel? Ilyent is hallottam már, és vezeklés volt végighallgatni egy szertartást. Nem felkeltette, hanem elfojtotta az áhítatot.

Az Eucharisztia ünneplésének az örömet, az együvétartozást kell kifejeznie. „Pengessétek a húrt, verjétek a dobot, lágyan szóljon a hárfa a lant szava mellett!'' (Zsolt 81,3) – XXIII. János pápa szavaival élve: Ki kell tárni az egyház ablakait, hogy a friss szelek átjárják. – Szerintem alkalmazkodni kell a kor igényeihez, és értékelni a fiatalok lelkesedését, mert nem biztos, hogy a beidegződött és megszokott zene való egyedül a templomba. – Azt is kétségbe vonom, hogy papjaink templomba csalogatónak szánták a gitármuzsikát, ők legfeljebb hozzájárulásukat adták a megszólaltatáshoz.

Akik gitárjaikkal és énekeikkel lélekben és igazságban dicsőítik Istent, azok zenéjének nagyobb az evangelizációs ereje a keresők számára, mint a hasonló indíttatású művészi zenének. – Nemcsak birtokon belül kell élményt adni, hanem megosztani a kívülállókkal hitünk gyümölcseit. „Énekeljetek új éneket az Úrnak, minden föld zengjen dalt az Úrnak! Énekeljetek az Úrnak, és áldjátok nevét, naponként hirdessétek üdvösségét! Hirdessétek dicsőségét a pogányok között!" (Zsolt 96,1-3.)

Választási lehetőségünk van: aki a zenekari misét szereti, azon vegyen részt, aki a népénekest, oda menjen, aki a csendest, az ott mélyüljön el. Egyiknek sem értékmérője a másik.

Hol vannak azok a szakemberek, akik kritika helyett zenei tapasztalatukkal és a nyelvezet példamutató erejével segítenék a keresztény könnyűzene művelőinek igényét?

SZEMLE

A Szent István Társulat három újabb kiadványa

Dr. Gaizler Gyula: Felelős döntés vagy ítélet-végrehajtás? (Orvosetika változó világunkban, orvosoknak, betegeknek, mindnyájunknak)

Értékvesztett korunkban nagyon nehéz a felelős döntés, még akkor is, ha csak magunkról kell döntenünk. Hát még akkor, amikor döntésünk másoknak, esetleg sokaknak a sorsát érinti, befolyásolja! Minden pályának megvannak a problémái, nehézségei, de ezek felfokozódnak, ha emberek sorsáról, életéről vagy haláláról kell dönteni. Az orvosok évezredek óta e nehéz döntések erőterében élnek. Mégsem kapták meg eddig a szükséges segítséget.

Abban a korban, amikor az orvosetikát leszűkítették a hálapénz elfogadásának a kérdésére, hiányzott az eligazítás még a legfontosabb, legalapvetőbb kérdésekben is.

Ezt a hiányt szeretné enyhíteni a szerző könyvével, amelyet a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen tartott előadásai alapján állított össze.

Határozott keresztény alapállás, világos problémafelvetés és megoldás mellett a közös cselekvés forrásainak a kutatása jellemzik.

A „köznapi orvosetika" a személyközpontú gyógyítás fontosságát mutatja meg. Az élet és halál kérdésében Mózessel együtt sugallja: „válaszd az életet!" Nem monográfiát ír. Csak felvillantja a problémákat, témákat: szexológia, családtervezés, szervátültetés, abortusz, eutanázia, „halálba kísérés". . . Kedvet csinál ahhoz, hogy a tudni vágyó bármelyik területen elinduljon, hogy alaposabb kutatással elmélyedhessen. A függelékben néhány alapvető dokumentumot gyűjt össze, amelyek világos és ma is érvényes mércéi az orvosi működésnek. (A hippokratészi iskola esküje; Genfi Nyilatkozat; Helsinki, Sydneyi, Oslói, Tokiói Nyilatkozat.) A lektori véleménnyel egybehangzóan valljuk: „A szerző megállapításai mögött sok tapasztalat, nagy lexikai tudás, mély humánum és erős hit áll. Nyitott lélekkel, az elfogadás készségével olvassuk e valóban hiánypótló könyv lapjait, hogy etikusabb orvosok, ápolók legyünk, és segítsük a szenvedő embert. A könyv emellett segít megérteni a beteg szolgálatát hivatásukul választottak gondjait is." (Dr. Makó János: Utószó.)

Dr. Kovács István

Ilyen színes a mi hitünk címmel nagyszerű könyvet tett közzé a Szent István Társulat 1992-ben: a nagy formátumú, gazdagon illusztrált, számos képpel és rajzzal 424 oldalon megjelenő „katekizmus" vagy inkább lexikonszerű összeállítás, „szótár" kiválóan alkalmas a katekézishez. A keletnémet St. Benno-Verlag német művét fordították magyarra, illetve dolgozták át: az alapfordítást Várhidy Gyula végezte, az átdolgozást mások közreműködésével dr. Diós István szerkesztette. Elsősorban az ifjúságnak tesz nagy szolgálatot ez a könyv, amely „szótárként" is használható, de felnőttek, nevelők, katekéták is haszonnal forgathatják. Ma, amikor annyit panaszkodunk, hogy egy nemzedék nőtt fel vallási ismeretek, hittani képzés nélkül, a sok-sok információt, lexikális adatot tartalmazó munka állandó „kézikönyv" lehet. A fontosabb fejezetek a következők: Keresztény egyházak és közösségek, A nagy világegyházak, Az Egyház és szentjei, Egyházművészet, Régi és mai szerzetesrendek, Szentírás az Egyházban, Az Egyház a szentség és a bűn között. A „lexikon'' – hitünk alapismereteinek bemutása mellett – főképpen egyháztörténeti jellegű; érvényesül benne az egészséges apologetika (a keletnémet szerzők tekintettel voltak az akkori kommunista környezetre), ugyanakkor tárgyilagos, amikor pl. olyan kényes kérdésekről szól, mint a hitújítás vagy az inkvizíció. Az egyes részek végére, miután kellőképpen tájékoztattak a kérdéskörről (rajzokkal is illusztrálva a mondottakat), a „Lapozz utána!" cím alatt megtaláljuk a fogalmak, címszavak magyarázatát, sőt „kvíz", találós kérdések formájában is ismétlik az anyag egy-egy részét. Valóban eddig egyedülálló ez a könyv a szépen gyarapodó magyar katolikus könyvkiadásban.

Szintén 1992-ben jelent meg a SZIT-nél a Belon Gellért Emlékkönyv, a volt pécsi segédpüspök halálának 5. évfordulója alkalmából. Szerkesztette dr. Waigand József, az előszót dr. Dankó László kalocsai érsek írta. Belon Gellért, akit még XXIII. János pápa 1959-ben nevezett ki címzetes püspökké, hosszú évekig egyszerű plébánosként dolgozott; a kommunista rendszer egyházi felelősei nem járultak hozzá felszenteléséhez. Erre csak élete alkonyán, egészsége rohamos gyengülése idején, 1982-ben kerülhetett sor. Belon Gellért mindig tisztelettel beszélt az „Ostpolitik"-ról is, amelynek maga is áldozata volt; ezt a politikát így mentegette: „Róma egy nagyobb ügy érdekében mindig kész egy-egy személyt feláldozni." Az Emlékkönyvben néhány kiragadott, fontos Belon-írás (pl. Kodolányi János áttérése) után kortársak visszaemlékezéseit, végül pedig Belon Gellért néhány szentbeszédét olvashatjuk. Az itt közölt írások, miként Belon Gellért korábban megjelent könyvei (Ellesett pillanatok, Imádkozzál) korunk Prohászka méretű papját mutatják be. 

Gondolat/Szent Gellért Kiadó

A budapesti Gondolat Kiadó kezdte el a milánói Rizzoli Kiadó gondozásában megjelent „A világ nagy vallásai" c. sorozat kis köteteinek magyar közzétételét. Elsőként a következő kötetek láttak napvilágot: B. S. Bhante: A sintoizmus, F. Joannes: A zsidó vallás: S. Ronchi: A protestantizmus, 1992-ben pedig a Gondolat/Szent Gellért közös kiadásában A katolicizmus. Ez utóbbit, Ignazia Mária Angelini munkáját, Goják János fordította magyarra. Az I. fejezet a katolicizmus lényegét határozza meg, majd a II. fejezet a katolikus hit/egyház történelmi kibontakozását vázolja; nevezetesen rámutat az egyház és a modern világ konfrontációjára, amely a II. vatikáni zsinattal jutott el megoldáshoz, éspedig a zsinati aggiornamento, korszerűsödés révén. A kis könyv III. fejezete ismerteti a katolicizmus struktúráit (szervezetét), a szentségi életet, az erkölcs szerepét. Közben számos színes kép és fénykép illusztrálja a tájékoztatást; a könyv végén pedig időrendi táblázat és a katolicizmus fontosabb fogalmainak magyarázata található, így amolyan kis lexikonként vagy szótárként is használható. Hála Istennek, hogy ma már ilyen valláskultúrát terjesztő könyvek gyakran jelennek meg, és így ellensúlyozzák az elmúlt negyven év hazug és egyházellenes kiadványait, illetve a katolicizmust megismertető munkák hiányából eredő tudatlanságot. Mert a kommunista ateizmus bukása után sem hiányoznak a vallás- és egyházellenes kiadványok (lásd pl. De Rosa angol aposztata pap könyvét a pápaság árnyoldalairól, amely egyébként hemzseg a pontatlan vagy valótlan állításoktól és a hamis, egyoldalú beállításoktól), illetve a médiumok világában – a profán sajtóban – megdöbbentő a katolikus vallással kapcsolatos tudatlanság. (Erre egyébként a pápa is felhívta a figyelmet a magyar püspökök január végi ad limina látogatása alkalmával.)

Katolikus Szemle

Végül olvasóink figyelmébe ajánljuk a Katolikus Szemle különszámát („Keresztények és a szabadság", Róma 1992), amely a 34. Magyar Pax Romana Kongresszus (1992, Lillafüred) anyagát tartalmazza. Több ott elhangzott előadás kiegészíti, jobban megvilágítja a Távlatok mostani száma központi tematikáját. Különösen is ajánljuk Nagy Endre „Szabadság vagy szabadság" c. hosszú tanulmányát, amely kulcsot ad a mai magyar közélet feszültségeinek megértéséhez, további elemzésekhez. A 228 oldalnyi kötetet Békés Gellért és Boór János szerkesztette; mintegy negyedszáz előadást, hozzászólást, elmélkedést tartalmaz.

Szabó Ferenc

HALOTTAINK 

Domán Imre Orat 1990. jún. 5-én Monteryben (USA)

Dr. Nádor Ferenc SchP, teol. tanár, segédlelkész 1991. márc. 15-én Budapesten; tem. Rákoskeresztúron márc. 27-én (71, 51, 44)

Fehér M. Gyula márc. 16-án

Dr. Szenthelyi Molnár István tábori főesperes máj. 19-én Budapesten; tem. Budapesten (86, 63)

P. Kertész Tamás OFM dec. 23-án Zalaegerszeregen (80)

Bors Ferenc ny. plébános 1992. jan. 8-án Marosvásárhelyt; tem. Marosvásárhelyt(81,49)

Gömöri Pál SJ testvér febr. 16-án Hszinchuangban (Tajvanban) (81, 51) Ambrus Imre esperes, plébános márc. 3-án Nagyváradon; tem, Simonyifalván (56,28)

Makkó Lajos (Tűz Tamás) ápr. 7-én Hamiltonban (Kanadában); tem. Ugyanott (76,53)

P. Pöhacker Gyula Balázs OFM, volt tartományfőnök máj. 5-én Brassóban; tem. Brassóban (75,51)

András István esperes, ny. plébános jún. 14-én Tibódban (Erdélyben); tem.

Tibódban (76, 50)

Dr. Rimmler Iván veszprémi megyés júl. 19-én Dr. Dávid László pápai prelátus, kanonok, ny. plébános aug. 20-án Kolozsvárt; tem. Kolozsvárt (86, 62)

Kállay Lajos ny. plébános aug. 28-án Székelyudvarhelyt; tem. Székelyudvarhelyt (78, 53)

Salamon Lajos esperes, ny. plébános szept. 12-én Szőkefalván (Erdélyben); tem. Szovátán (89, 66)

P. Faragó László SJ lelkész szept. 12-én Budapesten; tem. Budapesten okt. 1-én (84, 69, 54)

Dr. Hadnagy János tb. főesperes, ny. plébános szept. 27-én Székelyudvarhelyt; tem. Zetelakán (82, 58)

Vezér Béla c. esperes, ny. plébános okt. 16-án Jászberényben; tem. Felnémeten (69, 45)

P. Bodosi Antal Marián OFM okt. 18-án Csíksomlyón; tem. Baróton (77,54)

Dr. Kiscelli Ferenc tb. kanonok, budapest-felsőlágymányosi plébános okt. 19-én Budapesten; tem. Remetekertvárosban okt. 31-én (83, 59)

Rajna János főesperes, ny. plébános okt. 25-én Székesfehérvárt; tem. Hódoscsépányban (80, 56)

László József c. esperes, ny. plébános okt. 28-án Székesfehérvárt; tem. Kiskun-majsán nov. 5-én (70,43)

Gyarmati Hirják Károly kanonok, ny. esperes plébános okt. 29-én Nyíregyházán; tem. Szatmárcsekén nov. 4-én (79,52)

P. Szita Imre Gergely OFM, érseki tanácos okt. 30-án Jászberényben; tem. Jászberényben nov. 5-én (76, 52,50)

P. Ruff János SJ lelkész okt. 31-én Münchenben; tem. Pullachban (München mellett) nov. 5-én (78,58,47)

P. Serei Károly SJ, volt egyetemi tanár, nov. 2-án Innsbruckban; tem. Innsbruckban nov. 5-én (81, 63, 47)

P. Veres János Géza OFM nov. 2-án; tem. Esztergomban nov. 6-án (73, 53,42)

Dr. Ferenczi Zoltán c. esperes, ny. ajkarendeki plébános nov. 5-én Székesfehérvárt; tem. Székesfehérvárt nov. 16-án (94, 71)

Gregus Tamás c. esperes, foktői plébános nov. 6-án Foktőn; tem. Tázláron nov.11-én (76, 51)

Lencsés István tb. kanonok, ny. esperes plébános nov. 7-én Hatvanban; tem. Hatvanban nov. 13-án (82, 58)

Gerencsér András c. esperes, ny. sármelléki plébános nov. 8-án Keszthelyen; tem. Keszthelyen nov. 16-án (86, 62)

Lőrinc György István püspöki tanácsos, ny. olaszliszkai plébános nov. 9-én Sátoraljaújhelyen; tem. Sátoraljaújhelyen nov. 13-án (79, 55)

Péterfai Lajos c. esperes, ny. zalaszentmihályi plébános nov. 15-én Zalaegerszegen; tem. Pölöskén nov. 23-án (72,48)

P. Csapó Gábor OCD, ny. templomigazgató nov. 20-án; tem. Budapesten dec. 2-án (86, 67, 58)

Grieser János apost, protonotárius, c. apát nov. 21-én Hallban (Tirolban) (80?, 56)

Baráth István érs. tanácsos, ny. plébános nov. 27-én Jászberényben; tem. Jászberényben (78, 54)

Molnár Vince tb. esperes dec. 3-án; tem. Székesfehérvárt dec. 14-én (87, 63)

Zala József tb. főesperes, ny. újkéri plébános dec. 4-én Sopronban; tem. Nagycenken dec. 15-én (79, 55)

Dr. Jung Tamás c. püspök, volt bánáti apostoli kormányzó dec. 5-én Zrenjaninban (Nagybecskereken); tem. Zrenjaninban dec. 8-án (81, 57, 21)

Dr. Majtényi Béla volt szegedi teol. tanár, volt rannersdorfi plébános dec. 6-án Bécsben; tem. Bécsben dec. 21-én (86,60)

Pápai József tb. főesperes, mosonszentpéteri plébános dec. 7-én Mosonszentpéteren; tem. Mosonszentpéteren dec. 16-án (74,50)

Herbay Dezső c. kanonok, ny. plébános dec. 12-én Gyöngyösön; tem. Gyöngyösön dec. 17-én (76, 53)

Balázs Gergely esperes, ny. plébános dec. 20-án Ditróban (Erdélyben); tem. Ditróban (82,54)

P. Horváth József Berárd OFM, püspöki tanácsos, ny. alsóőrsi plébános dec. 23-án Székesfehérvárt; tem. Székesfehérvárt jan. 12-én (80,57)

Pirgi Tivadar tb. esperes, kaposszekcsői lelkész dec. 24-én autóbalesetben; tem. Tolnán jan. 5-én (72,46)

Németh Zoltán jékei plébános dec. 26-án Kisvárdán; tem. Jékén jan. 4-én (38, 13)

Gerencsér László c. esperes, ny. nagybajomi plébános dec. 28-án Becsehely-Polán; tem. Becsehely-Polán jan. 5-én (70, 37)

Brinzik József ny. plébános 1993. jan. 1-én Budapesten; tem. Óbudán jan. 11-én (83,57)

Singer Ferenc püsp. tanácsos, szeged-tarjánvárosi plébános jan. 2-án Szegeden; tem. Szegeden jan. 13-án (74, 50)

P. Tamás János SJ, volt tartományfőnök, jan. 3-án Székesfehérvárt; tem. Budapesten jan. 25-én (78, 57, 46)

Novák Lajos Ciprián jan. 5-én Székesfehérvárt; tem. Budapesten febr. 15-én(80)

Tóth Mátyás Parméniusz OFM testvér jan. 7-én; tem. Budapesten jan. 11-én (85, 55)

Tomisa István püspöki tanácsos, igali plébános jan. 8-án Igalban; tem. Niklán jan. 14-én (48, 25)

Hámori Rudolf érseki tanácsos, ny. lelkész jan. 13-án Budapesten; tem. Budapesten jan. 26-án (82, 57)

Ignácz Géza litkei esperes plébános jan. 13-án; tem. Adonyban jan. 20-án (73, 49)

P. Horváth Jenő Jusztusz OFM, volt templomigazgató jan. 14-én; tem. Budapesten jan. 20-án (84, 56, 50)

Dr. Horváth Ambrus püspöki tanácsos, ny. kővágóőrsi plébános jan. 14-én Sümegen; tem. Kővágóőrsön jan. 19-én (83, 66)

Kerper Miklós tb. kanonok, ny. balatoncsicsói plébános jan. 18-án Mátraházán; tem. Balatoncsicsón jan. 26-án (81,46)

P. Arató Pál SJ, a pápai történetírás bibliográfusa, jan. 18-án Rómában; tem. Rómában jan. 19-én (79, 61, 50)

P. Debreceni László OFM, c. esperes, besnyői plébános jan. 19-én; tem. Besnyőn jan. 29-én (68, 43)

Horváth József püspöki tanácsos, ny. lelkész jan. 25-én Székesfehérvárt; tem. Kispesten febr. 5-én (83,58)

Bocsor László hercegkúti plébános jan. 10-én Hercegkúton; tem. Hercegkúton jan. 14-én (54, 30) P. Gyenes Mihály SchP, c. apát, békéscsabai plébános febr. 1-én Békéscsabán; tem. Békéscsabán febr. 8-án (69,45)

Dr. Fábián Károly ny. lelkész, a Szabad Európa Rádió volt munkatársa febr. 6-án Oberhachingban (Bajorország); tem. Oberhachingban febr. 12-én (74,46)

Haid Árpád tb. kanonok, ny. plébános febr. 10-én Budapesten; tem. Budapesten márc. 6-án (58, 35)

Dr. Szilléry László tb. kanonok, ny. plébános febr. 13-án Székesfehérvárt; tem. Székesfehérvárt febr. 22-én (72, 48)

Schrédl Viktor somogytarnócai plébános febr. 16-án Nagyatádon; tem. Somogytarnócán febr. 24-én (67, 42)

Csáti József kanonok, főesperes, Kárpátalja r.k. vikáriusa, márc. 1-én Munkácson; tem. Munkácson márc. 4-én (82, 53)

Kovács István püsp. tanácsos márc. 1-én; tem. Dányban márc. 12-én (76,50)

Enyedy József c. esperes, meszleni és tömördi plábános márc. 2-án Hegyfalun; tem. Velemben márc. 10-én (73, 50)

Lormusz Lajos ny. plébános jan. 30-án (Felvidéken); tem. Egegen febr. 3-án (72, 47)

Dávid Lajos Szaniszló lelkész márc. 6-án; tem. Szegeden márc. 18-án (74, 49)

Dr. Waigand József, a Regnum tagja, ny. lelkész, márc. 8-án Budapesten; tem. Budapesten márc. 19-én (82, 59)

Krizsán István h. esperes, plébános márc. 9-én Budapesten; tem. Markazon márc. 17-én (57, 31)

Ács István György OSPPE, egri segédpüspök márc. 26-án Egerben baleset következtében; tem. Egerben ápr. 3-án (58, 34, 5)

Nyugodjanak Krisztus békéjében!

A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI

András Imre SJ, egyházszociológus (Bécs-Budapest) – Benkő Antal SJ, a Vatikáni Rádió munkatársa (Róma) – Beöthy Tamás SJ, lelkész (Budapest) – Czigány György, író, tévészerkesztő (Budapest) – Dér Katalin, egyetemi előadó (Budapest) – Dévény István, könyvtáros, szerkesztő (Luzern) – Fekete Antal, a közgazdaságtan egyetemi tanára (St. John's, Kanada) – Gergó Lajos, matematikus, egyetemi előadó (Budapest) – Gödöllei Ágnes (Nagykáta) – Horváth Pál, filozófus, egyetemi előadó (Budapest) – Kemper Jenőné (Budapest) – Kovács István, lelkész, orvos (Budapest) – Kunszt György, mérnök (Budapest) – Lénárd Ödön SchP, lelkész (Kismaros) – Mészáros István, pedagógiatörténész, ny. egyet, tanár (Budapest) – Muzslay István SJ, a közgazdaságtan ny. egyetemi tanára (Leuven) – Nemeskürty István, filmtörténész, író (Budapest) – Rónai Zoltán, író (Madrid) – Sulyok Elemér OSB, teológiatanár (Pannonhalma) – Sulyok Ignác OCist, perjel (Zirc) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író (Budapest) – Szucsák József, nyugdíjas, hitoktató (Vecsés)

Egyes szám ára 70 forint, illetve 50 Schilling vagy annak megfelelő más valuta. Javasolt évi hozzájárulás 1993-ra 400 forint, illetve 300 Schilling, 35 márka vagy ezeknek megfelelő más valuta.

A forinthozzájárulás befizethető az OTP Bp. VIII. kerületi fiókjánál, a 218-98086/516-036596-5-ös számú számlára.

Levelezési cím (csak) bizományi terjesztéssel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Trombita u. 6, H-6000.

Levelezési cím minden egyéb ügyintézési és minden szerkesztőségi kérdésben: – Távlatok, Budapest 114, Pf. 826, H-1525 (vagy pedig: – Távlatok, Budapest, Sodrás u. 13, H-1026.)

TÁVLATOK. Világnézeti, lelkiségi, kulturális folyóirat – 1993-ban megjelenik hat szám: február, április, június végén, október elején (kettős szám) és decemberben.

Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ. – Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ.

A szerkesztőbizottság tagjai: András Imre SJ (Bécs-Budapest), Benkő Antal SJ (Róma), Czigány György (Budapest), Keresztesné Várhelyi Ilona (Debrecen), Kovács István (Budapest), Lőcsei Gabriella (Budapest), Mészáros István (Budapest), Nemeshegyi Péter SJ (Tokió), Nemeskürty István (Budapest), Sajgó Szabolcs SJ (Budapest).

Szerkesztőségi és kiadóhivatali munkatársak: Gergó Ágnes, Mogyoróssyné Fogarassy Julianna.

Kiadja a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya. Felelős kiadó: Nagy Ferenc SJ.

Nyilvántartási szám:B/EL/76/Bá/91. – ISSN-HU: 1215-282x.

Petőfi Nyomda Rt., Kecskemét. Felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató. A nyomdai megrendelés száma: 120230.

„A liberalizmus minden tevékenység és történelmi folyamat alapvető feltételének tekinti a korlátlan szabadságot: ez az egyetlen norma és a megvalósítandó feltétlen érték. Hogy ide eljusson, előzőleg el kell egyengetnie az utat, lerombolva minden régi értékrendet, amelyet nem tud ellenőrzése alá vonni. Ebben a távlatban a kereszténység, amely az abszolút értéket, Istent ajánlja, aki minden értékrend alapja, felülmúlhatatlan akadály lenne abban a folyamatban, amely révén az ember megvalósítja önmagát mint erkölcsi választások alanya, minthogy megfosztja elidegeníthetetlen személyes döntési képességétől. Így a liberalizmus ma, miként az ateista marxizmus tegnap, de más módon, az uralkodó hatalmat abszolút középpontnak teszi meg, ahonnan minden etikai norma és értékrend származik, a teljes erkölcsi autonómia távlatában. Ez az emberközpontú antropológia egyre inkább erősödik Kelet- és Nyugat-Európában mint uralkodó kultúra. Valóságos kihívás az Egyház számára ebben a modern vagy posztmodern korban az, hogy tanítása és tettei révén megmutassa: Isten, ahelyett hogy az ember vetélytársa lenne, szabadságának forrása és legjobb biztosítéka." (Paul Poupard bíboros szavai Prágában, 1992. szeptemberben)