Távlatok / 9  -  1993. húsvét

Tartalom


SZOLGÁLATOK AZ EGYHÁZBAN

• Elmélkedés az egyházról

• K. Rahner egyházképéhez

• A pápaság és az ökumenizmus

• A világiak közéleti szerepe

• Bencés lelkiség

• A magyar egyház negyven éve

• A parlament az abortuszról

• Babits életrajzához

• Új katolikus katekizmus

 

Szolgálatok az egyházban  1

Hibaigazítások 38

TANULMÁNYOK

Őrsy László: Elmélkedés az egyházról  3

Vass György: Karl Rahner a püspöki konferenciák és tartományi

zsinatok teológiájáról    15

Szabó Ferenc: A pápaság: akadály vagy remény az ökumenizmus útján? 24

Harrach Péter: A világiak szerepe a társadalomban      32

DOKUMENTUMOK

A teológus egyházi hivatása      39

A katolikus egyház katekizmusa (Szabó Ferenc)   42

II. János Pál 1993. január 28-i beszéde a magyar püspökökhöz 46, 63, 93

LELKISÉG

Rózsa Elemér: „Reménységben élünk. . ." (Róm 8,24)  47

Sólymos Szilveszter: Bencés szellem – bencés lelkiség  49

Canterburyi Szent Anzelm: Mária-ima  55

Keresztesné Várhelyi Ilona: Rendhagyó mondatelemzés  57

LELKIPÁSZTORKODÁS

Tomka Ferenc: Mikor köthető egyházi házasság?        64

András Imre: Készülődés az egyházmegyei zsinatra Veszprémben 69

Dékány Endre: „Hogyan beszélünk ma Istenről?"  75

FIGYELŐ

Mészáros István: Magyar egyházunk negyven éve, 1    77

Florilégium a parlamenti abortuszvitából  85

Lénárd Ödön: Pályamódosító papok?    94

KULTÚRA ÉS ÉLET

Cser László-Bodri Ferenc: Adalékok Babits életrajzához  101

Czigány György: Lehet-e szent, ami rossz?       114

Szabó Ferenc: Prokop »sziporkagyűjteménye«   115

SZEMLE

A katolikusok hite 117 – Molnár Tamás 118 – Jean Guitton és mások 119 –

Gál Ferenc 119 – Petruch Antal 120 – Gülch Csaba 121 – Udvardy József 122 – Karácsonyi orgonaszó 122

Kérdeztek – válaszolunk 123

KALEIDOSZKÓP     125

 


SZOLGÁLATOK AZ EGYHÁZBAN


A II. vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű, az egyházzal és mai küldetésével foglalkozó konstitúciója elején mindjárt meghatározza a Krisztus által alapított Egyház mivoltát, misztériumát: „Az egyház Krisztusban mintegy szakramentuma (szentsége), vagyis jele és eszköze az Istennel való egyesülésnek és az emberiség egységének. .." (LG 1) Később pedig (4. pont) Szent Cipriánt idézi: „Az egyház »mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből egybegyűlt nép« áll előttünk. "Az egyház tehát legmélyebb mivoltában koinonia, communio, szeretetközösség, amelynek forrása a Szentháromság-Isten szeretetközössége. Ugyanakkor ez a közösség, amelyet a feltámadt Krisztus Lelke éltet, látható, hierarchikusan szervezett társaság is. „Nem kell két valóságnak tekintenünk a hierarchikus szervekkel ellátott társaságot és Krisztus Misztikus Testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a mennyei javakban bővelkedő egyházat; ezek emberi és isteni elemekből álló egyetlen összetett valóságot alkotnak, amelyet azért kitűnő analógia alapján a megtestesült Ige misztériumához szoktak hasonlítani." (LG 8)

Manapság igen sok bírálat éri az egyházszervezetet, a szükséges jogi keretet, az intézményt, amelyet egyesek szembeállítanak a karizmatikus, kegyelmi valósággal; mások viszont az egyházat pusztán szociológiai jelenségként kezelik, bírálják. Ha igaz az, hogy a múltban létezett egy bizonyos egyháztani monofizitizmus, tehát szinte beolvasztották az emberi, látható, bűnös, állandó reformra szoruló oldalt az istenibe, napjainkban az ellenkező véglettel találkozunk: felejtik az isteni vonatkozást, a kegyelmi és misztikus valóságot, a Lélek által éltetett közösséget.

Nemcsak a szekularizáció és a vallási közömbösség, illetve egy bizonyos újjáéledő antiklerikalizmus-egyházellenesség, hanem a történelmi egyházakból kiváló szekták, a vadon burjánzó destruktív kultuszok is (a new age, a Krisna-tudat, a Mun-mozgalom, az agykontroll-technika stb.) gyengítik az egyházi életet. Ehhez hozzávehetjük a katolikus egyházon belüli feszültségeket a volt rendszerrel kompromisszumot kötők és a börtönig-vértanúságig hűségesek tábora között, amit néha a politikai átvilágítás és felelősségre vonás módjára akarnak megoldani. Zavart okoz továbbá a nyugati egyházi körökből beáramló romboló, az egységet megbontó kontesztáló szellem, amelyet ma már nálunk is orchesztrálnak bizonyos kritikus katolikus körök, orgánumok.

Pedig az egyház csakis úgy teljesítheti Krisztustól kapott küldetését, ha bensőleg egy és az egység jele, eszközlője. Ehhez szükség van az ökumenikus szellemen, a keresztény felekezetek egységének munkálásán túl magában a katolikus egyházban – a magyarországi egyházban is – az annyira óhajtott egységre. A misztikus Testben ki-ki találja meg a saját hivatásának, karizmájának megfelelő szerepet, feladatot, a sajátos szolgálatot – a pápától a hívőkig. A szegény és szolgáló egyház volt a II. vatikáni zsinat eszménye. Ezt kell megvalósítanunk magyar földön is. Ehhez a feladathoz, illetve az egyház misztériumának és küldetésének jobb megértéséhez akarnak szempontokat nyújtani mostani számunk tanulmányai, valamint más rovataink néhány írása.

II. János Pál pápa magyarországi látogatása során mondotta a magyar püspököknek: „Az egyház feladatát, minden keresztény ember feladatát világosan jelzi az Evangélium: tanúskodjék arról, hogy a meghalt és feltámadt Krisztus megváltotta a világot; hirdesse Isten Országát; alázatosan szolgálja az egyes emberek és a közösség javát, mindenkinek megmutassa az élet igazi értelmét, és minden lehetséges módon megossza azoknak nehézségeit, akik szükséget szenvednek. Az egyház nem úgy jelentkezik, mint hatalmi központ a társadalom fölött vagy mellett, hanem mint a szolgálat helye, ahová kivétel nélkül bárki szabadon fordulhat." (5. pont)

A Szolgálat c. folyóiratot most már hazai földön folytató, a magyar valóságra fokozottabban figyelő Távlatok ezt a „szolgáló egyházat" akarja szolgálni. Ez évtől kezdve már kéthavonként jelenünk meg (minden páros hónap végén). A lap terjedelme általában 100 oldal körül mozog; némileg módosítottuk a rovatokat is. A Tanulmányok általában egy-egy központi témát fejtegetnek. Továbbra is fontos szerepet szánunk a Lelkiség-nek; többek között elkezdjük bemutatni az egyes szerzetesrendek szellemét, lelkiségét. A lelkiségtől különválasztott Lelkipásztorkodás hazai és külföldi gyakorlatok és vélemények ismertetésével igyekszik segíteni az új evangelizálásban. A világegyházra való nyitottság szélesebb távlatokat nyit. A Figyelő rovat viszont főleg a magyar egyházi-kulturális-társadalmi valóságot tartja szemmel, hogy a keresztény világnézet fényében mérlegelje és esetleg bírálja a tényeket, nézeteket. Az egyetemes és magyar kultúra pozitív tényeit mutatja be és értékeli a Kultúra és élet c. rovat, éspedig a széles körű párbeszéd szellemében egy bizonyos „elő-evangelizálás'' útjait egyengetve. Az új Kaleidoszkóp vallási-kulturális híreknek és véleményeknek ad fórumot. Szívesen veszünk hozzászólásokat, kritikákat, javaslatokat a témákkal és azok feldolgozásával kapcsolatban.

II. János Pál pápa január 28-án, fogadva az ad limina látogatásukat végző magyar főpásztorokat, hosszú beszédében megjelölte a magyarországi egyház legsürgősebb feladatait; egyben örömét fejezte ki azért, hogy magyarországi látogatása alkalmával mondott beszédei az igehirdetés, a hitoktatás és a lelkiségi tanfolyamok szerves részét alkotják. „Kívánom, hogy a péteri hivatal és az egyházatok közötti egység a jövőben is tartós legyen, és egyre inkább megszilárduljon."

 


TANULMÁNYOK


Őrsy László

ELMÉLKEDÉS AZ EGYHÁZRÓL

„Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt: ... ideje van a hallgatásnak, és ideje a szólásnak." (Préd 3,1)

Keresztények számára a nagyböjt hagyományosan az imádság, a bűnbánat és a reflexió ideje: negyven nap, mikor az örökkévalóságé a szó. Így hát – bármilyen izgalmas lenne is – most nem új meglátások és felfedezések után akarunk futni, hanem Isten nagyszerű tetteinek örök emlékeit kutatjuk, s így leljük meg az áhított benső békét.

Nagyböjti elmélkedésünk célja ezért nem új vélemények felvetése, hanem lelkünk felfrissítése régi bölcsességek töredékeivel – töredékekkel, s nem az egésszel, mivel célunk csak a reflexió beindítása. Mind a hat pont valamilyen formában az egyházról szól, a Feltámadott népéről, a világ megszentelőjéről, amely jel a népeknek, és botránykő sokak szemében.

I. Isten Lelke betölti a világot

Az első részben arról a környezetről szeretnék felmérést készíteni, amelyben az egyház él és működik. Nem érthetjük igazán az egyházat, ha nem vesszük tekintetbe, hogy a világegyetem része: itt keletkezett, benne él, és benne kell beteljesednie földi pályafutásának. Óriási és félelmetes világegyetemünkhöz tartozik.

Ezek a kifejezések nem túlzók: sokszor érezzük úgy, hogy reménytelenül ki vagyunk szolgáltatva irracionális és sötét kozmikus erők hatalmának, s nem menekülhetünk. Rabok vagyunk egy olyan világban, amelybe megkérdezésünk nélkül kerültünk, s amelyet egyszer itt kell hagynunk, ha akarjuk, ha nem. Hogy a fájdalmat enyhítsük, igyekszünk belefeledkezni egyéb gondolatokba, jó vagy rossz indítékkal külső tevékenységekbe menekülünk – a lényeg, hogy megfeledkezzünk helyzetünkről.

De vajon helyes-e a világegyetem ilyetén megközelítése?

Természetesen nem, amennyiben hiszünk a Szentírásnak. Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten Lelke lebegett a vizek fölött. (Ter 1,1–2)

Tehát még a formátlan üresség sem volt soha értelmetlen: a Lélek értelme lebegett fölötte. A sötétség sem volt soha teljes: mindig jelen volt a fény forrása is. A Lélek mintegy átkarolta az eget és a földet és – amint azt a teremtéstörténet folytatása leírja – szava erejével Isten számtalan új alakzatot alkotott, ellátva őket is a fény forrásaival.

Jóval később Szent Pál, a hitnek azzal a hallatlan érzékenységével, amelyet a damaszkuszi úton kapott, így vall erről az univerzumról: „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását... Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig..." (Róm 8,19 és 22)

Keresztény hagyományunk a pünkösdöt nemcsak a tanítványok, hanem az egész világ megszenteléseként értelmezi: „Az Úr Lelke betölti a földkerekséget, Ő az, ki mindeneket összetart..." (a pünkösdi mise kezdőéneke)

Tehát a keresztények számára Isten Lelke nemcsak a vizek fölött lebeg, hanem a maga titokzatos módján átjárja a földet és az eget, és várakozással tölti el az egész teremtést, életet és értelmet ad neki. A világegyetem nem valamiféle lélektelen gépezet. Minthogy élete van, nem áll tétlenül: rejtett és szent erők működnek benne, melyektől fejlődik és előrehalad végső célja: Isten gyermekei dicsőségének megnyilvánulása felé. Ezen folyamat közben a sötétség erői és a világosság szabadító erői összeütközésbe kerülhetnek egymással, s ez nagy kínokat és küzdelmeket eredményezhet, de a végső eredmény nem kétséges: Isten azt fogja mondani: „Legyen világosság!" – és világosság lesz, vég nélküli világosság.

Mindez csodálatosan hangzik, de érzékeinkkel nem ezt tapasztaljuk. Csak a csillagokat körülvevő sötétséget látjuk, s az őket mozgató hatalmas erők közt erőtlennek érezzük magunkat.

Igaz, a keresztények érzékei ugyanúgy működnek, mint a többi emberé: ugyanúgy látnak, hallanak és éreznek, mint a többiek, ugyanazt a világegyetemet érzékelik, nincs valamiféle külön keresztény csillagászat. De – és ebben áll a különbség – számukra olyasmi is jelentéssel bírhat, amit egy nem hívő egyáltalán nem vesz észre. Megvan a képességük, hogy túllássanak az ürességen, megérezzenek valamiféle jelenlétet, mert szívüket megérintette a Lélek.

Ez a hit műve: képessé tesz minket arra, hogy keressünk, meglássunk és megtaláljunk dolgokat. Nem vesz el semmit emberségünkből, de lehetőséget ad rejtett jelentések felfedezésére. A látható világegyetem bizonyára ugyanazt jelenti hívők és nem hívők számára; de láthatatlan célja csak hívőknek tárul föl, akik nem a kozmoszba vetik hitüket, hanem a Lélekbe, mely az egészet összefogja.

Tehát a világegyetem nem emberségünk ellensége. Van, ami megzabolázza, hisz betölti a Lélek, félelmetes mélységeiben az élet erői működnek, hogy megszülethessen Isten gyermekeinek dicsősége.

Ebbe a Lélek által betöltött világegyetembe küldte el Isten a Fiát, hogy hirdesse országa eljövetelét. Ezen a bolygón Isten Fölkentje, a Názáreti Jézus embereket gyűjtött maga köré, nemcsak hogy őket megmentse, hanem azért is, hogy segítsék őt a Lélek erejével az evangélium hirdetésében – minden nemzetnek, a világ végezetéig. Így született az egyház.

A világegyetemben az egyház otthon van. 

II. Istennek szüksége van az egyházra

Nagyon fontos, hogy értsük valamennyire az egyház misztériumát, másképp hogyan is szerethetnénk és tisztelhetnénk?! De hogyan érhető el ez a megértés? Ha emberi analógiákhoz igazodunk, végül úgyis cserbenhagynak minket. Mielőtt a titok nyitjához érnénk, csődöt mondanak.

Nem túl merész-e azt mondani, hogy ezen megismerés érdekében meg kell próbálnunk kifürkészni az Isten tervét? Vakmerő vállalkozásnak tűnik, de nem buzdít éppen ilyesmire Pál apostol? Ezt írja: „Tudtunkra adta ugyanis akaratának titkát, azt az őbenne előre meghatározott jóságos tervét, hogy elérkezik az idők teljessége, és Krisztusban mint főben újra egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van." (Ef 1,9–10)

Igen, amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte a Fiát ebbe a teremtett világba, hogy így őbenne és őáltala a Teremtő és a teremtés összefonódjon – mindörökre. Elküldte a Fiát a világba, hogy azoknak, akik nem tudják, megmondja, hogy Atyjuk van a mennyben, aki gondot visel rájuk, és hogy reménységet vigyen a halál árnyékában sínylődőknek.

Ezért hirdette Jézus az Evangéliumot a Galileai-tónál, Szamáriában Jákob kútjánál, a jeruzsálemi templom környékén és Izrael más vidékein.

De mi lett volna az értelme az Evangélium hirdetésének, ha csak azokhoz jut el, akik személyesen hallgatták Jézust? Szavai rég elenyésztek volna, elmosták volna a történelem viharai. Mi – akik később születtünk – nem ismernénk most Isten akaratának misztériumát és tervét, hogy mindent egyesít Krisztusban.

Jézus ezt világosan látta, mégis ugyanolyan világosan azt is akarta, hogy üzenete eljusson a később születendőkhöz is. . . Így már szolgálata legelején kinyilvánította szándékát, hogy az örömhír továbbadásáról gondoskodni kíván. Szüksége volt egy csoportra, akikre ezt rábízhatta. Ez a céltudatossága a négy evangéliumban is tisztán tükröződik. Kitárta karját, és tanítványokat gyűjtött maga köré. Végtelen türelemmel tanította őket, küszködve lassú felfogásukkal, s ezt a meglehetősen irigykedő és civakodó csapatot szoros egységbe kovácsolta. Szenvedése órájában megtapasztaltatta velük saját gyengeségüket, de aztán kiárasztotta rájuk Lelkét, s ezzel mintegy megpecsételte egységüket. Ilyen hosszú előkészület után hangzik el az utolsó küldő szó: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik." (Mk 16,15–16).

Hogy megóvja őket az önteltségtől, többször emlékeztette őket arra, hogy nem ők választották őt, hanem ő választotta őket. Amit nem mondott, de ami mégis világos a beszámolókból, az az, hogy szüksége volt rájuk. Nélkülük nem terjedhetett volna el az Evangélium.

Álljunk meg egy pillanatra: nem elbizakodottság, sőt, nem istenkáromlás-e azt mondani, hogy Krisztusnak szüksége volt emberi teremtmények közreműködésére, hogy véghezvigye a megváltás művét? Hogy szüksége volt a tizenkettőre és a többiekre, akik igét hirdettek? Akié minden hatalom a mennyben és a földön, az biztos nem szorul rá senkinek a segítségére!

Mégis Pál, az ő apostola, másképp gondolkodott. A következőket írja nagyon átgondoltan: „De hogyan hívhatják segítségül, amíg nem hisznek benne? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse? ... A hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából." (Róm 10,14 és 17)

Tehát nem kérkedés, s még kevésbé istenkáromlás az a kijelentés, hogy Istennek szüksége van a segítségünkre. Természetesen Isten végtelen hatalmában akár az égre is felírhatta volna a megváltás üzenetét, hogy mindenki elolvashassa. De Isten útjai sosem voltak ilyenek. Gyengéd emberségében azt akarta, hogy az örömhírt emberi hangok közvetítsék, ezért volt szüksége a tizenkettőre és a hetvenre és az eljövendő ezrekre és milliókra. Nélkülük ez az üzenet nem terjedhetett volna térben és időben: feledésbe ment volna.

Biztos, hogy az egyház titok: létezik, mert Isten úgy akarja, s nemcsak mert úgy akarja, hanem azért is, mert szüksége van rá.

Ez emberi természetünk méltósága és Istenünk kenózisának (vö. Fil 2) a titka: Isten jön, és a szolgálatunkért könyörög.

Van egy folytonosság az apostolok kis csoportja és a későbbi korok egyházat jelentő tömegei között: a Lélek segítségével megtartották, hordozták és hirdették az Igét. Istennek szüksége volt rájuk, hogy hirdessék hatalmas tetteit, s mind a mai napig szüksége van rájuk, az egyházra.

Itt van Isten embersége, és itt van az egyháznak egy olyan megértése, melyet a földi fogalomrendszer semmilyen analógiájával, semmilyen képével nem lehet igazán visszaadni. Mivel vannak emberek, akik felismerik az ő ránk utaltságát, és szerető gondossággal felelnek rá, azért az Evangélium ma is ugyanolyan erővel szól, mint annak idején Galileában vagy Szamariában vagy Jeruzsálemben – akinek füle van, meghallhatja. Úgy dicsérünk egy Assisi Ferencet, Avilai Terézt, vagy a közelebbi múltból egy Rupert Mayert és Edith Steint, mint Isten személyes ajándékait az emberi nemnek. De a megváltás jelenlegi rendjében Isten nem adhatott volna nekünk ilyen szenteket, ha nem talált volna olyan hithirdetőket és tanárokat, akik vezetik őket útjukon.

Közel járunk az egyház titkához: Istennek szüksége van rá. És mivel Neki szüksége van rá, számunkra is értékes, nem számít, miféle gyengeségek veszik körül. És mivel ő az, akinek szüksége van rá, a halál erői sem győzedelmeskedhetnek rajta.

III. „Hiszek az egy, szent, apostoli, katolikus Anyaszentegyházban"

A 325-ös niceai és a 381-es konstantinápolyi zsinatoktól örökölt ünnepélyes hitvallásunkban elismerjük és megvalljuk, hogy hiszünk az egy Istenben, az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben. De ugyanakkor azt is mondjuk, hogy hiszünk „az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban".

Könnyen rámondhatja valaki, hogy ez vak hit; sőt, ha belegondolunk, lehet, hogy magunk is meglepődünk, hogy ugyanúgy kell hinnünk az egyházban, ahogyan Istenben, a háromszor Szentben hiszünk. Egyházunk nem viseli-e magán túlságosan is emberi természetünk korlátait? Nem árnyékolják-e be tevékenységét vétkeink? Hogyan hihetünk feltétel nélkül egy intézményben, mely bizonyos szempontokból ugyan szent, de más szempontokból nem az? Nem szükségszerűen egy protestáló harcias kiáltásai ezek: lehetnek hívők komoly kérdései is.

Fölösleges takargatni a tényeket. Története során az egyház emberi gyarlóságaink kiváló tükrének bizonyult. Pápák és püspökök is hoztak bölcsnek éppen nem mindig nevezhető döntéseket, és bizony klerikusok és világiak sem voltak mindig az erény mintaképei. Azt állítani, hogy a mai egyház nincs kitéve emberi természetünk hasonló gyarlóságainak, a minket körülvevő nyers valóság letagadását jelentené.

De ha így áll a dolog, mondhatjuk-e még mindig, hogy hiszünk az egyházban? Mint tudjuk, vannak emberek, méghozzá jó emberek, akik erre azt mondják, hogy nem. Bizalmukat Istenbe vetik, de az egyháztól elfordultak. Aggodalmukban – igazuk volna?!

Térjünk csak vissza a Credóhoz, hátha rejteget még valamit számunkra. Rövid, de összetett szöveg, hármas tagozódású, a három személlyel a középpontban. Az első „hiszek" az Atyára, a Fiúra és a Szentlélekre vonatkozik. Ezt követően sorra veszi a szöveg az egyes személyek hatalmas tetteit megváltásunkban: az Atya alkotta az eget és a földet, a Fiú leszállt a mennyből, a Szentlélek szólt a próféták által – és így tovább. Világos, hogy előbb hiszek a személyben, s csak ezután ismerem el tetteit.

Mindez még világosabbá válik, ha az eredeti szöveget vizsgáljuk. Természetesen nem nyelvészeti finomságok keresgélése a cél, de az igazságot sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Nézzük tehát a görög piszteuomen szót: ha úgy fordítjuk, hogy „hiszünk", ez talán a legjobb megközelítés, de az eredetinek ez is csak szegényes visszaadása. A szó az Újszövetségből származik (mely igencsak áthatotta az akkori zsinatok atyáit), ahol a piszteuein (hinni) annyit jelentett, mint „hinni valakiben'' vagy „bízni egy személyben", vagy még erősebben: „megadni magunkat valakinek" – a bibliai összefüggésben Istennek és akit küldött, Jézusnak.

Tehát az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek adjuk át magunkat, értelmünket, akaratunkat és mindenünket. S ezután, mivel bízunk bennük, elismerjük – csodáljuk, dicsérjük és próbáljuk felfogni – nagyszerű tetteiket történelmünkben, köztük a Lélek művét, az Egyházat.

Ezen folyamat során feltárul egy módszertani alapelv is: hogy megértsük az egyházat, ahhoz először át kell adnunk magunkat a Léleknek, s azután (de csak azután, s nem azelőtt!) próbálhatjuk meg kipuhatolni műve titkát.

Azért mondom, hogy „megpróbálhatjuk" kipuhatolni titkát, mert tökéletes megértésre nem számíthatunk, Izajás próféta figyelmeztetése ma is érvényes: „. .. az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr." (55,8)

Isten gondolatait és útjait illetően azonban Isten Lelke elvezetheti az embereket bizonyos meglátásokra, s mi hisszük, hogy ezt meg is tette hosszú időn át az egyházzal.

Tehát a keresztény közösségnek észre kell vennie, hogy a Lélek hűséges marad azokhoz, akiket a világ négy sarkából gyűjtött össze. Aki a kezdetkor, pünkösd nagy napján megerősítette őket az igazságban, nem tehette meg azt, hogy cserbenhagyja őket, és hagyja, hogy a történelem forgatagában tévedések áldozatául essenek. Azt sem hagyhatta az Élet Adója, hogy népe elszakadjon az élet forrásaitól, a szentségektől. Itt van az egyház egészen radikális szentsége: ő az Ige őrzője és a kegyelem szent jeleinek letéteményese.

Azt is fel kell ismernie a közösségnek, hogy a Lélek, miközben újra és újra megújítja az egyházat, nem száll szembe erőszakosan emberi természetünkkel, hanem a maga tapintatos módján ajánlja fel nekünk igazságát és kegyelmét. Hagyja, hogy szabadon válaszoljunk, azzal a szabadsággal, melyből mindnyájunknak juttatott – a maga szuverén voltának képére és hasonlatosságára. Ebben a szabadságban örömét leli, még akkor is, ha fennáll a veszély, hogy visszaélünk vele. Természetesen nem mindig felelünk meg elvárásainak. Így – bár az Ige jelenlétét és a kegyelem erejét nem gátolva – az egyházat igencsak meghatározza emberi természetünk sötét oldala, elcsúfítják bukásaink, és megszégyenítik vétkeink.

Nem csoda. Hiszen – ahogy Jézus mondta – mi csak „az országutakról és a sövények mentéről" behívott vendégek vagyunk, s az a tény, hogy már a menyegzős teremben vagyunk, még nem jelenti azt, hogy egyszerre csodálatosan át is alakultunk. Ennek helye és módja már Istenre tartozik. Addig azonban mindnyájan, kivétel nélkül, hordozzuk bűnös természetünket, s ez árnyékot vet magára az egyházra.

Mi talán nem ilyen egyházat alkottunk volna. Mi kétségtelenül tiszta és makulátlan egyházat alkottunk volna: igazi jelet a világnak. De emlékezzünk csak vissza, hogy amikor Jóbnak voltak problémái Jahve gondolataival és útjaival, mit válaszolt neki a viharból: „Mikor a földet alkottam, hol voltál?" (38,4). A Lélek feltehetné nekünk is a kérdést: Mikor az egyházat alkottam, hol voltál?

Nem voltunk ott, és így van mit tanulnunk Jób válaszából: „Most már tudom, hogy akármit megtehetsz, nincs gondolat, amely neked lehetetlen. Én borítottam homályba a dolgokat, melyeket nem tudok megérteni, a csodákat, melyek meghaladnak engem és értelmemet."

Egyike ezeknek a csodáknak az egyház is: radikálisan szent és állandóan gyógyításra szoruló.

Boldogok, akik hisznek, és próbálják megérteni – és mások felé is gyógyító kezüket nyújtják.

IV. Kettős hierarchia az egyházban

Olyan személy szavainak adjunk hitelt, aki megérdemli. Hogy az egyházban két hierarchia létezik, és nem egy, arról egy prédikációban hallottam először, mikor még Rómában tanultam.

Az atya így jellemezte a két hierarchiát: az egyik nyilvánvalóan látható, de arra van rendelve, hogy az idők végezetével megszűnjék, míg a másik láthatatlan, de átnyúlik az örökkévalóságba.

Majd megnevezte mindkettőt: az egyik a külső auktoritás hierarchiája, a másik a belső szereteté. Tudta, mit mond, mindkettőt megfelelően értékelte. Végső következtetése nem különbözött Pál véleményétől: „Törekedjetek nagyobb adományokra" (1Kor 12,31) – a szeretet hierarchiáján belül.

Nézzük csak meg közelebbről ezt az egyháztant. Minden, ami az egyházban érték, végső soron a Lélek műve és ajándéka. Oly módon osztja szét különféle adományait, hogy azok egymást kiegészítsék és kiegyensúlyozzák (ahogyan ez egy élő szervezetben lenni szokott), hogy fenntartsák és táplálják az egész testet. Mindkét hierarchia egyaránt a Lélek ajándéka, mindkettő nélkülözhetetlen a közösség számára, de a kettő nem egyenértékű.

A hierarchia szabad fordításban „megszentelt vezetőséget" jelent. Valójában ebből kettő is van az egyházban. Az egyik a püspököké, akik Péter utódjának, Róma püspökének vezetése alatt tömörülnek. Ez a testület – mint azt a II. vatikáni zsinat is leszögezi – teljes, legfelsőbb és egyetemes auktoritással rendelkezik az egyházban. Végső fokon az egymással közösségben lévő püspökök a legfőbb bírák, az isteni ige különös tanúi, és ők a szentségek kiszolgáltatói és őrei is. Ezenkívül mindegyiküknek hatalma van arra, hogy saját egyházmegyéjében kormányozzon, hirdesse az örömhírt, és biztosítsa a szentségi élet kereteit. De bármily nagy auktoritás is ez, nem tart örökké: ideiglenes. Ha az egyház eléri földi zarándokútja végét, nem lesz többé rá szükség.

A másik megszentelt vezetőség tagjai azok, akik Isten kegyelméből az adományok legnagyobbikában, a szeretetben részesültek. Nekik is megvan a helyük az egyházban, erejük azonban talán az idők végezetéig sem lesz nyilvánvaló. De bármily elrejtett legyen is a működésük, nem hatástalanabb: az ilyen emberek az egész test energiaforrásai. Ott van a helyük a szeretet titokzatos hierarchiájában, amely olyan adomány, ami – az apostol szavai szerint – soha el nem múlik.

A két hierarchia közti határvonal természetesen nem olyan éles, hogy ne tartozhatna valaki mindkettőhöz. Akik külső auktoritással rendelkeznek, és erre méltóak, igen előkelő helyet foglalhatnak el a szeretet hierarchiájában is, amint az az egész világ számára híven tükröződött XXIII. János személyében. Vagy azok, akik kiemelkedőek a szeretetben, püspökké lehetnek; példa erre Szalézi Ferenc személye. Ez az ideális harmónia egyike Isten legnagyobb áldásainak.

Most már talán érthetőbb, hogy a Lélek mindig is két tanító auktoritást működtetett az egyházban, hogy egymást kiegészítsék és kiegyensúlyozzák. Az egyik ünnepélyes gyűléseken és formális meghatározások által tisztáz vitatott doktrínákat, tanúságot téve ezzel az evangéliumi igazság mellett, míg a másik a misztériumokról tanítja a híveket, azzal a szeretettel, mely közvetlenül a Lélek adománya. Így kaptunk a Szentháromság doktrínájáról kimért és pontos meghatározásokat a nagy keleti zsinatoktól – és lélegzetelállító leírásokat ugyanazon Háromság jelenlétéről az emberi lélekben Avilai Teréztől. Vagy nézzük akár a középkori római zsinatokat, melyek az egyházi reform szempontjait szögezik le – és a Poverellót, Assisi szegényét, aki ezt az egyházi reformot megindította.

Mindkét hierarchia az egyetlen egyházhoz tartozik, szerves és alkotó részei a zarándok egyháznak. Ha nem lettek volna a püspökök, akik századokon át őrzik és hirdetik az Igét, egy igazán különleges sienai hölgy, Katalin sosem hallhatta volna, és így nem lehetett volna a hit, remény és szeretet mintaképe. És fordítva: ha a Lélek nem áldotta volna meg Katalint minden értelmet meghaladó szeretettel és tudással, akkor nem lett volna elég bölcs és bátor ahhoz, hogy megmondja a pápának, hogy vessen már véget avignoni tartózkodásának, és térjen vissza Rómába.

Ne állítsuk hát szembe egymással a két hierarchiát, hanem mondjuk ki világosan, hogy önmagában egyik sem teljes, szükségük van egymásra, s az egyháznak is szüksége van mindkettőre mindaddig, míg földi zarándokútját járja. Ha azonban földi útja véget ér, külső auktoritásra nem lesz már szüksége, jelei és jelképei elenyésznek. Csak a szeretet nem múlik el soha, s ha Isten Országában egyáltalán lesz valamiféle hierarchia, az a szeretet hierarchiája lesz.

Ezeket prédikálta valaki réges-rég Rómában.

V. Laikusok és felszenteltek

Manapság sokat beszélnek és írnak a laikusokról, és sokat dicsérik szerepüket. A gyakorlatban azonban lassú az a fejlődés, melynek következtében nagyobb szerephez juthatnának az egyházban. Az az igazság, hogy míg szépeket mondunk róluk, még arra sincs semmilyen intézményes csatorna, hogy meghallgassuk őket, hivatalos megbeszéléseken való részvételük szóba sem jöhet. Legfeljebb arra ösztönözhetjük őket, hogy a világi vállalkozásokba egy kis keresztény lelkiséget csempésszenek.

Miért ez az ellentét szavaink és tetteink között? Helyesen közelítjük-e meg a témát? Helyesen tettük-e föl egyáltalán a kérdést? Ha nem, hát nem csodálkozhatunk, hogy a válaszok nem kielégítőek. Talán jobban át kellett volna gondolnunk első lépéseinket.

A laikusokkal és feladataikkal kapcsolatos megfontolás általában azzal kezdődik, hogy feltesszük magunknak a kérdést: „Mi is az a laikusság?" De mihelyt valaki így teszi fel a kérdést, máris tudathasadásos állapotot idézett elő, és az embereket két csoportra osztotta: laikusokra és klerikusokra. S ha már kész a műtét, természetes, hogy a különbözőségekre irányul a figyelem, és szem elől tévesztjük azt, ami közös. Ezután már logikusan következik a feladatok elosztása: a laikusok dolga a világi szféra megszentelése, a klérus hivatása a szent dolgokkal való foglalkozás. Nem marad más hátra, csak a jogok és szabályok ilyenformán való megalkotása.

De helyes-e a laikusok ilyen radikális távoltartása a szent dolgoktól?

Hogy új kiindulópontról kezdhessünk, nézzük meg, mi az, ami laikusban és klerikusban egyaránt közös: Mitől keresztény egy ember?

Erre a legkézzelfoghatóbb választ akkor kapjuk, ha ahhoz a szentséghez fordulunk, amely az embert kereszténnyé teszi: és ez a keresztség.

A keresztség által teljesen új emberekké leszünk a megszenteltek királyságában. Keresve sem találhatnánk erre jobb tanút, mint Pál apostolt, aki minden más újszövetségi írónál mélyebben magyarázza ezt a szent eseményt. De még számára sem volt egyszerű a dolog: zavarba ejtette a titok. Hogy szavakba öntse meglátásait, leveleiben kifejezést kifejezésre halmoz: megszentelődtek és megigazultak, akik „Krisztus nevében megfürödtek", új teremtményekké váltak, és új életre születtek, bár ez az élet el van rejtve Krisztusban. A keresztség Pál számára dráma is: a bűnösök meghalnak benne Krisztussal, és feltámadnak vele az Atya dicsőségében.

Nem csoda, hogy a korai keresztények Pál szavait szem előtt tartva óriási ujjongással ünnepelték a keresztséget, amint az a húsvéti liturgiában még ma is híven tükröződik. Az új keresztények fehér ruhát viseltek, melyet hetekig megtartottak, s nagy tisztelet övezte őket. Ebben az összefüggésben talán már jobban érthetők az első Péter-levél szavai: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, ki a sötétségről meghívott benneteket csodálatos világosságára." (1Pt 2,9)

A korai közösségek hamarosan rájöttek, hogy a keresztség akkora méltósággal ruházza fel az embert, hogy – püspök vagy presbiter hiányában – szükség esetén bárki közülük kiszolgáltathatja ezt a szentséget. Ami pedig kétségtelenül szentségi tevékenység. Bármelyik keresztény megjelenítheti a Föltámadt Krisztust, hogy befogadjon egy új tagot. Ez máig így van.

Tény, hogy történelmünk során számos olyan fel nem szentelt személlyel találkozunk, akik az egyház legszentebb tevékenységeiben vettek részt. Meglehetősen hosszú ideig elfogadható volt az egyház számára, hogy a hívek bizalmas közelségben legyenek a szent kenyérrel, hogy hazavihessék betegeiknek, vagy hosszabb utazásaikra magukkal vihessék. Évszázadokkal később a hívek megkaphatták a püspök által megszentelt olajat, hogy otthon megkenhessék vele szenvedő rokonaikat. Középkori teológusok kidolgozták azt a teológiát, mely szerint az egymásnak örök hűséget fogadó férfi és nő e szentség felszentelt kiszolgáltatói.

De ezzel még nem ért véget a fel nem szenteltek szentségi tevékenysége. Mi emelte jobban az egyház szentségét, mint a rendalapítások hatalmas hullámai? A monasztikus mozgalmat főként laikusok indították; tudomásunk szerint Szent Benedek sosem vette fel az egyházi rendeket. Ki hirdette hatásosabban az evangéliumi szegénység értékét, mint Szent Ferenc és társai? Kezdetben mindannyian laikusok voltak. És ott van még a szent apátnő, Hildegárd, aki Németország-szerte prédikált klerikusoknak és laikusoknak egyaránt. Jól ismert Loyolai Ignác Lelkigyakorlatainak hatása; azt azonban kevesen tudják, hogy még javában laikus volt, mikor ezeket feljegyezte.

Azonkívül ki tudná felmérni azt a megszentelő kegyelmet, mely azoknak a nőknek a szolgálata által áradt a világra, akik a betegeket gondozták és a szegényeket oktatták? És végül ott van a keresztény anyák tanító példája – nélkülük egy csapásra elnéptelenedne a szentek kalendáriuma.

A laikusokat még az egyetemes zsinatokba is bevonták. Az első hét zsinatot – melyeknek a hit megőrzésében oly sokat köszönhetünk – a császár hívta össze, illetve egy esetben a császárnő (Iréné, 787-ben); ők is tagadhatatlanul laikusok voltak. Gyakori és nagy volt a laikusok részvétele a pápák által összehívott középkori zsinatokon is – olyan zsinatok ezek, melyeket egyházunk ma egyetemesként tisztel.

Lenne még bőven mit felsorolni, de elégedjünk meg egyelőre ennyivel. A következtetés tisztán és világosan adódik: keresztségük által megszentelt emberek az egyháztörténelem folyamán sokszor igenis bekapcsolódhattak az egyház szentségi feladataiba, a megszentelés, a tanítás, sőt az irányítás feladataiba. Ezek a szent tevékenységek nem voltak a klérus különleges kiváltságai. Ezzel természetesen nem akarjuk tagadni, hogy – Isten adományainak megfelelően – mindig voltak különbségek is a szolgálatok között. A fel nem szenteltek részvállalásának összhangban kellett állnia azzal a különleges karizmával, mely a szenteléssel jár. Az egyensúly érdekében érdemes megemlíteni azt a tényt, hogy a klérus szolgálata is a keresztségben gyökerezik.

Van mit tanulnunk a történelemből? Igen, méghozzá egy nagyon fontos dolgot: a fel nem szenteltek bevonása az egyház szent munkáiba nem lezárult ügy, mintha nemzedékünk már elérte volna Isten terveinek teljes és végső értését! Inkább jó böjti szokás szerint hajtsuk meg fejünket, és imádkozva és elmélkedve kérjük Isten áldását, hogy majd húsvétkor, mikor a Föltámadott dicsősége újra megmutatkozik, megadja nekünk azt a kegyelmet, hogy jobban megértsük, milyen feladatokat szán azoknak, akik a keresztségben feltámadtak vele.

VI. Ünnep és várakozás

Néhány hét múlva a keresztény templomokban az éjszaka mélyéből felcsendül az Exsultet, a húsvéti örömének: „Örvendjenek az ég angyalai", és az egész föld fogja visszhangozni: „Feltámadt Krisztus, alleluja! Ez az a nap, amelyet az Úr szerzett, örvendjetek!" De bármily örömteliek legyenek is ezek az alleluják, lesz bennük egy kis disszonancia is, mert megosztott közösségekben hangzanak el. Krisztus feltámadt, él és dicsőséges, de teste, az egyház, megtört és megosztott.

Lesz-e valaha olyan húsvét, mikor a keresztények együtt éneklik az alleluját – mindnyájan az Úr ugyanazon asztala körül? Fogják-e valaha is közösen hirdetni: „Ujjongjatok, egek, és örvendjen a föld: ledőlt a megosztottság fala, újra béke és egyetértés van, minden a szegletkövön nyugszik, amely mindent egybeköt: Krisztuson"?

Konkrétan ez az örömkiáltás 1442. július 6-án hangzott el Firenzében, mikor a „nyugati és keleti (latin és görög) atyák hosszas megosztottság és széthúzás után, kitéve magukat a tenger és a szárazföld összes veszélyének, egyetemes zsinatra gyűltek egybe,... és hosszas és fárasztó tárgyalások után eljutottak a hőn áhított legszentebb egységre."

Az a tény, hogy sikerült egyezségre jutniuk, magukat az atyákat is meglepte, s ezt többször is kifejezésre juttatják az „Egység dekrétumában". Ez az irat több mint egyszerű dekrétum: egyes részei valósággal dicsőítő és hálaadó lírikus himnuszok, s erősen emlékeztetnek a húsvéti öröménekre (a fordítás csak megközelítése az eredeti szövegnek): „Dicséret, dicsőség és hála neked, ó Krisztus, minden irgalmasság forrása! Mily hatalmas ajándékot adtál hitvesednek, a katolikus egyháznak! Mily fenségesen mutattad meg jóságodat nemzedékünknek ezzel a csodával! Hirdesse hát minden végtelen hatalmadat!"

Úgy esett, hogy az egység dekrétumának nem volt tartós hatása. De tartalma mégis tartós értékkel bír: olyan ökumenizmus hatja át, mely azóta sem mélyült – talán még a II. vatikáni zsinaton sem. Számunkra is példa lehet, példa, melyet görögök és latinok közösen dolgoztak ki.

A dekrétum már az elején annak határozott felismerését mutatja, hogy a nyugati és keleti egyház együtt alkotja Krisztus egyetlen egyházát. Ha egyenetlenség osztja meg őket, az egyetlen egyház megtörik, s egyik rész sem teljes. Már maga a „megosztottság faláról" való beszéd is azt erősítette meg, hogy mindkét fél Isten egy házába tartozik.

Az következnék-e ebből, hogy a valódi ökumenizmus mindig annak beismerésével kezdődik, hogy a mi egyházunkat ez a megosztottság megsebzi, és hogy mi nem lehetünk teljesek a másik nélkül? Ha igen, akkor ez még sürgetőbbé teszi a feladatot.

De mi is a feladat? A firenzei atyák nagyon világosan látták, hogy nem is annyira az emberi erőfeszítésben áll, mint inkább az ajándék befogadására való készületben. Nekik maguknak abból a katarzisból kellett megtanulniuk ezt, amelyen át kellett menniük ahhoz, hogy észrevegyék: az ő útjaik nem Isten útjai. Hosszas tanácskozások után, a kétségbeesés határán végül elfogadták az ajándékot. Valóban, végső dekrétumuk hasonlít egy dráma befejező felvonásához: mikor úgy tűnt, hogy minden erőfeszítésük kudarcba fulladt, megnyílt a szemük, és felismerték Isten könyörülő jóságát.

Nem az következik-e ebből, hogy még mikor a párbeszéd megreked, akkor sem adhatjuk fel a reményt? Nem inkább Isten irgalmasságának megnyilvánulására való várakozásban áll-e az ökumenikus mozgalom, mint szép megállapodások erőltetésében? Ha igen, akkor ebből az következik, hogy minden jóakaratú kereszténynek az a legfőbb tennivalója az egység érdekében, hogy egybegyűlve egy hangon imádkozzék, hiszen mindannyian ugyanarra az ajándékra várunk. Nem Krisztus egyháza lenne az, mely így közösen imádkozik? Nem azért késlekedik-e a haladás, mert nem vagyunk igazán egyek az imában?

Nézzük csak meg az ajándék természetét is. A zsinat erről jó leírást hagyott ránk. Amint tudott dolog, a fő probléma a Szentlélek körül volt: egy „princípiumból", az Atyából származik-e, amint azt a görögök tartják, vagy kettőből, az Atyából és a Fiúból, amint azt a latinok bizonygatni látszottak? Az ajándék abban állt, hogy mindkét felet kimozdította merev álláspontjáról, félreértéseiből, az értelmetlen vádaskodásokból – és új belátást adott nekik, hogy felülemelkedjenek a szókincsbeli különbözőségeken, és felfogjanak valamit az egy titok lényegéből. „Azonos értelem . . . eltérő megfogalmazásban" – erre jutottak. A II. vatikáni zsinat sem mondhatta szebben: egység a hitben, pluralizmus a teológiában. Ez egy lépéssel közelebb visz az igazi ökumenizmus megértéséhez: az egység ugyanazon titok mélyebb meglátásából fakad, mely megtűri, sőt megköveteli a szókincsbeli eltéréseket.

Az ajándék többi része sem különbözött ettől a példától. A zsinat elfogadta, hogy a görögök kovászos, a latinok kovásztalan kenyérrel ünneplik az Eucharisztiát. Mindegyik egyház követhette régi szokásait.

Volt még egy érdekes pont: a tisztítótűz mibenlétének kérdése. A görögök ragaszkodtak a tűzhöz, mint tisztító erőhöz, a latinok tagadták – ők a megtisztulást másképpen képzelték. Elpazaroltak néhány hónapot a halál utáni állapot e titokzatos pontján vitatkozva, eredménytelenül; de a zsinat végül is talált megoldást a problémára: azzal, hogy kikerülte, és helyette visszaállította az evangéliumi elvet, amely szerint akik erre készek és szentek, azok egyenesen a mennyországba jutnak, akik bűnbánat nélkül halnak meg, elkárhoznak. Más szóval a zsinat mindkét félnek meghagyta a saját purgatóriumát. Ismét pluralizmus.

Néhány hét múlva felcsendül az éjszaka mélyéből az Exsultet, a húsvéti örömének: feltámadt Krisztus, alleluja. A régieknek tett ígéret szemünk előtt teljesedik be. Hittel ünnepeljük Krisztus feltámadását, és reménykedve várunk egy új kinyilatkoztatást, egy olyan kinyilatkoztatást, mint ami valaha Firenze falai közt volt hallható: „Ujjongjatok, egek, és örvendjen a föld! . . . Hadd ujjongjon anyánk, az egyház! Gyermekeit viszálykodás osztotta meg, s most újra békében és egységben látja őket. Keservesen sírt megosztottságuk miatt, de most, csodálva egyetértésüket, örök örömmel ad hálát Istennek."

Ez a feltámadás ünnepe Krisztus egész egyháza számára.

 


Vass György

KARL RAHNER A PÜSPÖKI KONFERENCIÁK
ÉS TARTOMÁNYI ZSINATOK TEOLÓGIÁJÁRÓL

A vatikáni zsinat immár beköltözött múló századunk történelmi eseményei közé. 1965 – az ünnepélyes befejezés évszáma – lezárja a történteket: a zsinat már a múlté. De mint esemény újabb szakaszt nyit egyházunk történelmében. Jóllehet a zsinat nem fogalmazott meg újabb hittételeket, mégis alkalmazható rá Karl Rahnernak a kalkédoni zsinat jubileumi évében tett megjegyzése: az isteni Ige megtestesülésének dogmája nem zárta le véglegesen az első évezredek tapogatódzó Krisztus-hitét, hanem egy új fejezetet nyitott a következő századok krisztológiájában1. Bár érvényes az akkori zsinati atyák mondása Nagy Leó pápa állásfoglalására: Roma locuta, causa finita, az is világos, hogy a kor nyelvén megfogalmazott hittétel nem mondta ki hitünknek a központi titkáról a végső szót. Az igazi keresés Kalkédon után bontakozott ki. Ez alkalmazható a II. vatikáni zsinat egyháztanára is. A Lumen gentium röviddel a zsinat után és még ma is a katolikus ekkléziológia irányadója. Ez a 69 pontból és a határozat értelmezését szabályozó négy fejezetből álló szöveg a kovász szerepét tölti be, amely csak az évek folytán járja át az egyház teológiai szemléletét.

Ebben a tanulmányban csak egy, szerintem egyre fontosabbá váló szempontot szeretnék összefoglalni Karl Rahner szemüvegén keresztül. Kétségtelen, hogy Rahner egyike volt azoknak a jónevű teológusoknak, akik ennek az egyháztannak teológiai megalapozásában részt vettek, és akik a zsinat alatt és utána megpróbálták kiértékelni az ott mondottakat. Cikkem a püspöki konferenciák és a tartományi, vagyis egyházmegyeközi zsinatok jogkörére céloz, és azokat a gondolatokat, illetve indítványokat kívánja összefoglalni, amelyeket Rahner mint teológus, és nem mint egyházjogász, ezzel kapcsolatban írt. Az új egyházi törvénykönyv, az 1983-ban megjelent Codex Juris Canonici kánonjai ma már útmutatók ezeknek az intézményeknek működtetésére, amely kánonok részletes ismertetése és alkalmazása az egyházjogász feladata. Cikkem inkább Rahnert mint teológust szólaltatja meg – sine ira et studio. Nincs ugyan szándékomban állást foglalni tételei ellen vagy mellett, de egyben mégiscsak egyetértek vele: az egyházjog a teológia vetülete, vagy ahogy Rahner maga mondja, az egyházjog nem világi törvény, mert minden cikkelye a Szentlélek, a Pneuma jelenlévő hatásában gyökerezik3. Ha van fejlődés a teológiában, kell, hogy az ennek megfelelő jog értelmezése, sőt megfogalmazott cikkelyei is fejlődő, történelmi jellegűek legyenek. Nem zárószó, hanem kezdet.

Rahner egyházszemlélete már jóval a zsinat kezdete előtt két alaptételre kötelezi el magát. Egyik sem az ő találmánya. Mind a kettő az egyház hagyományában gyökerezik, még ha használatuk az utóbbi években valamiként el is homályosodott:

a)  Az egyház lényege nem a szervezeti, hanem a szakramentális, szentségi valóság: annak a már megtörtént üdvösségnek hathatós szimbóluma, amely Jézus Krisztussal beteljesedett. Az egyház protoszakramentum, ősszentség.

b)  Ennek látható szervezeti oldala ugyan hierarchikus felépítésű, hiszen helyet talál benne egy bizonyos rétegeződés, de ugyanakkor az egyház minden tagja felelős az egyházi közösségért. Ma így mondhatnánk: az egyház szerkezete valamiként az egyeduralmi és a demokratikus rendszernek vagy más szóval, a monarchiának és a kollegialitásnak egyedülálló szintézise. Az egyház nemcsak társadalmi szervezetnek, hanem kommuniónak, közösségnek is vallja önmagát.

Az első tétel könnyebben megérthető: az egyház szentségi jellege nemcsak abban áll, hogy hivatalos képviselői szolgáltatják ki a híveknek a történelem folyamán kialakult szentségeket, hanem az egyház önmaga látható valóságában hathatós jele annak az üdvösségnek, amelyet Isten Jézus Krisztusban az egész világnak szánt. Az egyház valamiképpen a „népek világossága", Lumen gentium. A zsinat ugyan ezt a titulust Jézus Krisztusra vonatkoztatja, de ebből vezeti le az egyház szentségi jellegét. Ahogy már mondtam, ez a meglátás nem Rahner kizárólagos érdeme. Viszont ő volt, aki, legalábbis német nyelvterületen, ezt az alapelvet szigorú következetességgel az egyház életének minden megnyilvánulására alkalmazta.

A második alapelv értelmezése már kevésbé egyszerű. Az átlagember tapasztalata az egyházról, legyen az hívő vagy kívülálló, sokszor a szembetűnő szervezettség, sőt (talán kisarkítva) a hadsereg katonás fegyelme. Az egyház úgy tűnik fel, mint az acies ordinata (rendezett hadoszlop), amelyben mindenkinek megvan a maga helye – a parancsszó a legfelsőbb (sőt isteni) hatalomból indul a legutolsó közlegényig, és az engedelmesség az ellenkező irányban kötelez a felsőbbségek iránt. Ez lenne az abszolút monarchiának, a tökéletes parancsuralmi rendszernek a karikatúrája, amelynek rideg fegyelmi jellegét még az sem enyhíti, hogy a felettesek feladatukat „szolgálatnak" titulálják egészen a servus servorum-ig, a római pápáig.

Még ha sokan így is élik meg az egyházat – a látszat csal. Az üdvösség ajándéka nem a látható társadalmi rendnek a szerkezetétől függ, hanem átjárja ennek minden rétegét. A „hatalom" karöltve jár a szabad karizmával; a hit és életszentség mértéke nem a hivatal, bár mind a kettőben Isten akarata valósul meg. Rahner már az ötvenes években kidolgozza az egyháznak ezt a karizmatikus jellegét: a karizma nem szervezeti jelenség.

De ez még nem elég. A hierarchikus felépítés az egyház alapítójának szándékából ered ugyan, de a vele járó „hatalom" nem a vezetők személyére szabott adomány. Az egyház minden tagja a maga társadalmi helyzete szerint az egyházra bízott feladatok részese. Ebben a mértékben valamilyen módon részesül a feladatnak megfelelő „hatalomból" is. Ez a kollegialitás alapfogalma.

Ezt az alapelvet Rahner már 1957-ben elsősorban a püspökök testületére alkalmazza. Egyik fő témája a pápaság és a püspöki testület viszonya. Röviden talán így foglalhatjuk össze tételét: a (jelenleg) a kardinálisok testületétől megválasztott pápa azért birtokosa a legfelsőbb és döntő „hatalomnak"-nak, mert személyében a világot átfogó püspöki kart képviseli, amelynek – mint Róma püspöke – önmaga is tagja. Ugyanígy a (jelenleg) kinevezett megyés vagy címzetes püspök „hatalma" a püspöki testületi tagságától függ. Gyakorlatilag: a ma kinevezett megyéspüspök azért bír „hatalommal", mert tagja lett a püspökök testületének, és nem fordítva: nem az egyeseknek kijáró püspöki méltóság határozza meg ezt a tagságot. Sokak számára jelentéktelennek tűnhet ez a fordulat, mégis ez a püspöki karok kollegialitásának alapja. Ez a már az ötvenes évek vége felé megfogalmazott alapelv lesz János pápa zsinatjának egyik legvitatottabb témája.

Ahogy mondtam, Rahner nem egyedüli kezdeményezője ennek a felfogásnak. Mégis talán ő gondolja át legalaposabban ennek elméleti és gyakorlati következményeit. Számos cikket közöl a vatikáni zsinattal párhuzamosan a zsinati határozat értelmezéséről7, és ennek gyakorlati, pasztorális alkalmazásáról a zsinat után. Ezekben a cikkekben újra meg újra (mondjuk talán így) két vesszőparipán lovagol. Az egyik a püspöki testület szükségszerű létezése, amely szerinte visszavonhatatlan isteni rendelés, azaz jus divinum. A másik ehhez hasonló: a püspöki hivatal és az ennek megfelelő „hatalom" szakramentális jellegű; vagyis a püspöki szentelés különbözik az egyszerű áldozópapoknak juttatott egyházi rend szentségétől; a neki megfelelő „hatalom" pedig nem a pápai fennhatóság engedménye, hanem magából a püspöki rend szentségéből fakad.

Utóbbi két mondatunk magyarázatra szorul. Rahner egyháztanának szinte központjába tartozik az a felfogás, amely szerint az egyházi hivatal, a zsinati munus és az azzal járó sacra potestas, jóllehet egy és ugyanaz, mégis önmagában fokozatos. Az isteni hagyomány jegyében annyiban más a diakónusok, papok és püspökök szentelése, amennyiben ezek más módon vesznek részt az egyházra bízott egy feladatban. Mármost az egyházi rend teljességét a püspökké szentelés adományozza. Ennek következtében nem a pappá szentelés a püspöki rend megelőző lépcsője, hanem inkább fordítva: az egyszerű áldozópap részese annak a megbízásnak, amellyel a püspök a maga teljességében rendelkezik. Továbbá, ellentétben a középkori felfogással, amely csak a pápától származó „hatalom", a potestas jurisdictionis mértékével választja el a püspököt az egyszerű papoktól, Rahner a püspöki szentelés tényében jelöli meg a különbséget.

A zsinat magáévá teszi mind a kollegialitás, mind pedig a püspöki rend külön szentségének elvét. A dekrétum szövege azonban nem megy részletekbe. Értelmezése a teológus feladata. Így a szövegben rejlő teoretikus és gyakorlati kérdések megoldása, a rendelet következményeinek kifejtése lesz Rahner egyháztani tanulmányainak irányvonala.

Elsősorban a püspökök testületének a pápai fennhatósággal való viszonyát igyekszik tisztázni. Rahnernek szinte visszatérő állítása, hogy a püspök nem a központi egyház helyi hivatalnoka, hanem tagja annak a püspöki testületnek, amelynek „hatalma" egyenlő az egyház fejének, a római pápának teljhatalmával. Ez természetesen nem annyit jelent, hogy a szentségileg közölt sacra potestas a gyakorlati élet jogrendszerében korlátlanul alkalmazható. Vagyis különbséget tesz a „hatalom" birtoklása és annak használata között. Ezért a pápának jogában áll, hogy a „hatalom" gyakorlatát szabályozza. Arra viszont nincs joga, hogy ennek egyszer s mindenkorra közölt szentségi jellegét és az ezzel járó sacra potestast visszavonja. Felmentheti az egyes püspököt hivatalától, de nem oszlathatja fel a püspökök testületét, amelynek a hivatalától felmentett püspök mindig tagja marad. Mert, ahogy már mondtuk, ennek a testületnek létezése isteni rendeltetésen alapszik, vagyis jus divinum.

Ez az álláspont feltételezi, hogy az egyházra bízott feladatnak két pólusa van. Mind a pápa mint a püspöki testület feje, mind pedig maga a püspöki testület teljhatalommal rendelkezik.

Elképzelhető-e ilyen szerkezetű emberi társadalom? Nem túl nagy a konfliktus esélye az említett kettős teljhatalom között? A társadalomtudomány válasza erre a kérdésre egyszerű: ha a kettős „teljhatalom" felett van egy fellebbezési fórum (mint pl. az alkotmánybíróság), akkor a konfliktus elkerülhető. Mármost ez a fellebbezési fórum hiányzik az egyházban, ellentétben a társadalommal. Mert még a hivatalosan összegyűlt egyetemes zsinat sem tekinthető ilyennek. A pápának joga van még ennek határozatát is elutasítani. Ha csak szociológiai szempontból nézzük az egyházat, akkor az abszolút monarchia torzképe áll előttünk.

Rahner egyháztana minduntalan visszatér erre a dilemmára, és megoldása jellegzetesen teológiai. A fellebbezési fórum az egyházban maga az Isten Szent Lelke, aki az egyház egységének örök záloga. A végső egyetértést a hit és a bizalom emberi erőt felülmúló adománya biztosítja. Csak emberi szempontból kétségkívül minden hívőnek joga van, hogy lelkiismerete szerint felemelje a szavát1 a helytelennek bizonyuló döntésekkel szemben. De különösen azoknak a szerveknek van joguk erre, amelyeknek Istentől rendelt kollegialitása kétségtelen, ő itt elsősorban a püspökök testületére gondol.

Ezzel azonban még nem értük el Rahner teoretikus alapelveinek gyakorlati alkalmazását. Hiszen tudvalevő, hogy ritkán beszélhetünk az egész világot összefogó püspöki testület határozatairól. Századunkban csak egyszer volt egyetemes zsinat. Kétségkívül egy ilyen esemény a kollegialitás mintapéldánya. Rahner egy lépéssel tovább megy: amennyiben a megyéspüspök nem csupán az általános egyház egyik távoli tartományának kormányzója, feladata egyszersmind az egész egyházra is vonatkozik, hiszen azért püspök, mert a püspökök testületének tagja. Nem a terület határozza meg a püspök joghatását, hanem a szentelésében elnyert munus '. Hogy ez a tény egy szélesebb körű „hatalommal" jár, bizonyítják az egyetemes zsinatok. Ezeknek határozatai nem abból erednek, hogy a pápa ad hoc erre feljogosítja püspöktársait, vagy utólag helyesli ténykedésüket. Az összegyűlt püspökök saját „hatalmukkal" élnek az egyház ügyeinek intézésében. A pápának azonban joga van határozatuk végrehajtását a „másik" teljhatalom, a pápai primátus alapján meggátolni, vagy alkalmazását módosítani. Egy ilyen aktusért viszont a pápa személyesen felelős püspöktársai, az egyház és a történelem ítélőszéke előtt. Felelőssége nem jogi alapokon, hanem a morális elkötelezettségen alapul.

Rahner azonban nemcsak az olyan, ritkán előforuló történelmi eseményekben, mint az általános zsinat, látja a püspökök és a püspöki karok feladatát. A püspököknek szánt sacra potestas az általános zsinaton kívül is érvényes, feltéve, ha határozatuk a kollegialitás alapján áll. Ezért keres Rahner egy olyan – mintegy közbülső – szervet, amelyben ez a „hatalom" nemcsak elmélet, hanem mint gyakorlat is megvalósul. Ilyen szerveknek tekinthetők a püspöki konferenciák.

Rahner már a zsinat előtt, a zsinati vitákkal egy időben14 és a zsinati nyilatkozat értelmezésében kiemeli ezeknek a jelentőségét. Mint a püspöki testület teljhatalmának részleges képviselőinek, szükséges, hogy a püspöki konferenciáknak ne csak tanácsadói, konzultatív, hanem jogi jelentőségük is legyen. Ebből következne egyrészt, hogy a konferenciának autonóm joga volna saját szervezetét (pl. a különböző albizottságokban), szavazási módozatát stb. meghatározni, a tárgymenetet saját körülményeinek megfelelően előkészíteni, még akkor is, ha ez esetleg eltér a központi hivatal útmutatásaitól. Így a püspöki konferenciák jogkörébe tartozna az egyházmegyék tartományi egységében (mint pl. Magyarország) olyan határozatokat hozni, amelyek a többi tartományok számára egyáltalán nem, vagy pedig csak közvetve érvényesek1 . Másrészt viszont a konferencia egyes tagjai kötelezve lennének a többség határozataival szemben, még akkor is, ha véleményük ettől eltér.

Ezeknek jogi alapja Rahner szerint két teológiai elvre épül. Először is az egyház a maga teljességében megvalósul a helyi egyházakban. Pl. a magyar püspöki konferencia nemcsak egy részleges helyi egyházat képvisel, hanem maga az egyház akkor és ott, ahol főpásztorai ilyen keretben összegyűlnek. A kollegialitás elve ugyanis szükségképpen az egyház többrétűségét, pluralitását teszi lehetővé. Nemcsak az általános egyházról, hanem – ha így fogalmazhatom – az „egyházról itt és most" kellene beszélnünk. Mert az egyház a maga szakramentális teljességében jelen van az általános, Róma fennhatósága alatt álló egyházakban éppen úgy, mint az egyes tartományi püspöki konferenciák közösségében. Rahner még egy lépéssel továbbmegy a zsinati kollegialitás elvének alkalmazásában: az egyház a maga teljességében megvalósul az egyes egyházmegyékben, annak egyes plébániáiban, sőt azokban a közösségekben is, amelyekben az Eucharisztia áldozatát bemutatják. Ezért hangsúlyozza, hogy a megyéspüspök „hatalma" elképzelhetetlen a helyi papi tanács, a presbyterium nélkül. És, ha még tovább megyünk: a helyi plébános feladatában éppen úgy rászorul az egyházközségi tanács közreműködésére, mint a pápa a püspöki testületre. Ne feledjük el, hogy a zsinat tanítása szerint minden megkeresztelt hívő részt vesz az egyházra bízott hivatalban: a hívek általános „királyi" papsága (vö. 1Pt 2,9) éppen úgy valós, mint a felszentelt diakónusok, papok és püspökök rendeltetése16.

A másik elv, amelyre Rahner ezt a jogot felépíti, gyakorlati jellegű. Ha a püspökök „hatalma" valóban egyházmegyéjükön kívül is érvényes, és gyakorolható egyetemes zsinat nélkül is, akkor ennek a kézzelfogható működésére legalkalmasabbak azok a püspöki konferenciák, amelyek valamilyen formában már eddig is léteztek1 . Ha nincs ilyen autonóm fórum, vagy ennek működését, ügyvitelét, tárgymenetét egy kívülálló testület (mint például a római központ) írja elő, vagy ezt lényegesen befolyásolja, a frusztráció, a kiábrándultság érzése az illetékeseknél elkerülhetetlen. A manipuláció egy emberi szervezetben, még az egyházban is, mindig lehetséges18.

Rahner érvelése nem más, mint a kollegialitás elvének radikális alkalmazása az egyház életének minden rétegződésére. A kérdés azonban még nem tisztázott: mi a jellege ennek a konferenciáknak kijáró jognak? Rahner egy későbbi cikke1 utal erre a problémára. Már említettük, hogy egyháztanában igen fontos szerepet játszik az isteni jog, azaz a jus divinum fogalma20. Azt is mondtuk már, hogy Rahner mind a pápaság primátusának létezését, mind pedig a világot átfogó püspöki testület „hatalmát" magára az egyház alapítójára, Jézus Krisztusra vezeti vissza. Mind a kettő „isteni jogon" alapszik. Jellegzetes azonban, hogy ez az isteni jog nem egy tételes szabály, amelyet félre nem érthető szavakkal az alapító kijelentett. Szándéka viszont világosan kiolvasható mondásaiból. Ebből mármost úgy lesz gyakorlati jog, ahogyan ezt a szándékot az ősegyház konkrét történelmében megvalósítja. Így pl. a keresztségen és az Eucharisztián kívül alig találunk olyan krisztusi szavakat, amelyekből a többi öt szentség magától értetődő lenne. Mégis kialakult a történelem folyamán a keresztény közösségek gyakorlatában a ma elismert hét szentség21. Az „isteni jog" egyszersmind történelmi valóság. Ez alkalmazható az egyházi hivatalra és ennek hierarchikus tagoltságára is.

Ebből azonban még nem lehet levezetni pl. az egyes főpásztori konferenciák hatáskörét mint „isteni jogot". Viszont arra sem lehet hivatkozni, hogy ezeknek jogi „hatalma" tételes egyházi jog. Már csak azért sem, mert ilyen esetben egy a püspöki karok felett álló auktoritás foglalná törvénybe a nekik kijáró jogot. Márpedig, ha igaz az, amit a fentiekben mondtunk, miszerint a tartományi konferenciák a püspökök testületi „hatalmának" részleges megnyilvánulásai, akkor a vitatott jog nem lehet csak egy koncesszió: az egyházi törvényhozásnak mint egy fensőbb „hatalomnak" engedménye. Ebből a dilemmából egy más megfontolás vezethet ki. A jus divinum általános elvekben rögzíti Jézus szándékát, amelyet az egyházi közösség köteles a gyakorlatban megvalósítani. A püspöki konferenciák fentebb említett jogköre egy ilyen gyakorlati alkalmazás, amely a történelem folyamán más és más formában jelenhet meg. „Isteni jogon" alapszik az egyházi hivatal hierarchikus szerkezete. Ezt a jogot az ősegyház gyakorlata a püspökök, papok és diakónusok intézményeiben valósította meg. Mindez nem annyit jelent, hogy csak ebben a formában valósítható meg az egyház hierarchikus felépítése. A középkor teológiája egyházi hivatalnak tekintette a szubdiakónusok és a kisebb rendekkel felruházottak hivatalát. Kétségkívül egyik sem következik az „isteni jogból". Ez akkor az „isteni jognak" (= a hierarchikus felépítésnek) emberi megvalósítása volt a történelmi és társadalmi körülmények helyi befolyása alatt22. Legalább egy ilyen emberi jogalapra hivatkozhatnak a püspöki konferenciák. Ezeknek működésében valósul meg a világot átfogó püspöki testület „isteni jogon" épülő teljhatalma.

Mindez még nem vonatkozik az egyházmegyei vagy tartományi zsinatokra. Azonban Rahner ezeknek jogosultságát is hasonló érvekkel támasztja alá. 1969-ben készülőfélben volt az akkori Német Szövetségi Köztársaság tartományi zsinata. Ehhez szólt hozzá akkoriban írott cikkében2". Természetesen eleve elismerte, hogy a tartományi vagy egyházmegyei zsinat, amelyben nemcsak az egyházi rend felszentelt képviselői, hanem laikus hívők is szükségszerűen részt vesznek, csak tanácsadó-konzultatív jellegű. Annak is tudatában volt viszont, hogy ez a gondosan előkészített gyülekezet a második Vaticanum kollegialitáselvének egy igen fontos vetülete. Így tehát mint teológus jogosan tette fel a kérdést: mennyiben lesznek kötelezve a német püspöki konferencia és annak egyes tagjai a zsinat határozatainak elfogadására és végrehajtására? Válaszát érdemes szóról szóra idézni: „Meggyőződésem, hogy dogmatikus szemszögből teljes mértékben lehetséges Isten népének aktív részvétele a zsinat határozataiban éppen úgy, mint a püspöknek. [Így a zsinatnak] joga van olyan határozatokat hozni, amelyek a püspöki konferenciát, valamint ennek tagjait elvben kötelezik ". Ez egy olyan „emberi jog", olyan jus humanum az egyházban, amelyben a püspököknek kijáró „isteni jog" az adott körülmények keretében konkrét valósággá lesz. Egy ilyen „emberi jog" például az a módozat, amellyel a kardinálisok testülete az új pápát megválasztja, vagy az a módszer, amely szerint az egyes püspököket Róma (sok esetben konkordátumnak megfelelően) kinevezi. Mind a kettőben ugyan egy „isteni jogon" ránk hagyott elv valósul meg, de ennek emberileg kialakult módozatával. A módozat nem örökérvényű. Hiszen teológiailag elképzelhető, hogy mind a pápa, mind pedig a püspök kiválasztásában (talán a mai idők demokratikus felfogása szerint) Isten népének más, nem felszentelt, laikus tagjai is aktívan részt vehetnek. A feltétel, hogy az erre vonatkozó egyházi törvényhozás ilyen értelemben megváltozzon. Ugyanígy az NSZK-beli zsinatot engedélyező pápai statútumban is szükséges lett volna ezt a tényállást még a zsinat kezdete előtt világosan leszögezni. Természetesen a pápának és a püspököknek ezzel megmaradna a lelkiismereti szabadsága kritizálni, sőt elvetni a zsinati határozatokat, feltéve, ha ezekben az egyetemes egyház, a püspöki konferenciák és Isten népének véleménye szerint az autonóm jogával élő zsinat bizonyítottan alapjában megtöri az egyház jogfolytonosságát. Egy ilyen esetben a tiltakozás nemcsak megengedett, hanem kötelező is. Ne feledjük el azonban, hogy ez tiltakozás egy autonóm joggal felruházott szervezettel szemben.

A vatikáni zsinat utáni tíz év írásait jellemzi Rahner optimizmusa. Cikkeiben mind többet foglalkozik azzal az egyházzal, amely a jövőben radikálisan megvalósítja, sőt továbbviszi az egyház általa felvázolt szervezeti képét. Rahner, mondjuk így, álmodozni kezd a jövő egyházáról27. Erre az időre nézve nem teljesen alaptalan sokak kritikája, akik a zsinati teológus egyházjogi „kontárkodásait" könnyelműnek vélik. Talán igaza van a bírálóknak, hiszen az egyházpolitikai események napjainkig igen sok esetben meghiúsították a teológus álmát. Rahnernek élete vége felé be kellett látnia, hogy a zsinati rendelet szövege, ahogy már mondtuk, sok olyan kérdést hagy nyitva, amelyeknek értelmezése nem szükségképpen illeszkedik be teológiájának gondolatvezetésébe. Vagy fejezzük ki egészen nyers módon: sok esetben ugyanarra a szövegre hivatkozhatnak Rahner követői és kritikusai is.

Ezért beszélt Rahner életének utolsó éveiben az egyház „téli időszakáról", a winterliche Zeit-ről. 1984-ben halt meg nyolcvanéves korában, több mint ötven év termékeny teológiai alkotása után. Talán jó, hogy nem élt meg még itt a földön egy-két eseményt, amelyeket kétségkívül úgy látott volna, mint a téli idők tavaszi folytatását. De talán odaátról, az örök most-ból belátja ezeknek a mélyebb értelmét. Mert azokban a helyi egyházakban is továbbírja, jóllehet görbe utakon, a Szentlélek egyházunk történetét, ahol mind nagyobb számban lépnek ki a hívők az egyházból. Talán ott is hat ez az erő, ahol látszólag Róma önkényesen nevezi ki a püspökök testületének tagjait; ahol a hivatalos püspöki konferenciáknak előre megszabja ügyvitelét; vagy ahol – mint Santo Domingo esetében – még nem fogta fel teljesen, hogy ebben a helyi egyházban miről van szó.

Rahner nem élte meg az új Európa vajúdását. De ha onnan fölülről követi az eseményeket, egy dologban talán igazolta őt a történelem. A vatikáni zsinat minden kétséget kizárva feladta az egyház eurocentrikus (Európa-központú) szerepét, és a pluralitás elvén épülő valódi világegyház alapalkotmánya lett. Sokan éppen ezért kritizálták a zsinat vívmányait: amikor a világ – a hatvanas évek után legalábbis úgy látszott – egy globális egységre törekszik, Róma feladja csodálatos egyöntetűségét. Ma már tudjuk, hogy a történelem (legfőképpen itt Európában) más irányban fogja ezt a globális egységet valamikor megvalósítani: a világ állami, etnikus vagy kulturális részlegeinek autonómiájában, amelyek egyszer a maguk pluralitásából megtalálják a föderatív egységet. Mert mi más volna Rahner ekkléziológiai eszmefuttatásai mögött, mint az egység, de nem az egyöntetű uniformitás álma a jogos többrendűség sokszínű valóságában? Mi más volt értelmezései mögött, mint a vágy arra a jogos decentralizálásra, amelynek szükségességéből az egyház nem vonhatja ki önmagát?

Rahner azt sem élte meg, hogy ötszáz év elteltével Galileo Galileit az egyház hivatalosan rehabilitálja. Ötszáz év telt el azóta, hogy Kepler bebizonyította: földünk nem a mindenség közepe, és emberi életünk egy aránylag kis gömbön folyik le. Ha ezt beláttuk, akkor azt is be kell látnunk, hogy ennek a kis gömbnek egy adott helyéről az egész sohasem látható át. Még Rómából sem.

 

Jegyzetek

1 Lásd: Schriften zur Theologie Bd 1169. A következőkben erre a folytatólagos kiadásra fogok utalni

Schriften címszó alatt. Az említett cikk eredetileg 1954-ben jelent meg.

2 Lásd: 447-459 kánon, illetve 460-468 kánon.

3 Lásd: többek között kommentárját a Lumen gentium 3. fejezetéről, Lexikon für Theologie und Kirche, Ergänzungsband I.: „Auch Lehre und Recht sind »geistlich« und haben in der Kirche ihren Grund in der Gnade, die sakramental zur Erscheinung kommt" (220. oldal). Valamint hosszabb kifejtését: Handbuch der Pastoraltheologie (1964) I 333 kk.

* A következőkben a rövidség kedvéért az „egyház" szón a római katolikus egyházat értem, és a „zsinattal" a második Vaticanumra utalok – tudatában annak, hogy századunknak ez az eseménye egy az egyház 20 vagy 21 egyetemes zsinatja közül. Ugyanígy a többször használt „hatalom" fogalmán nem állami vagy politikai hatalmat értek. Amint tudjuk, a zsinat határozata kerülte ezt a fogalmat, és a potestas szó helyett a munus, a feladat eufemizmusát használta, és csak szükség esetén élt a sacra potestas (szent hatalom) kifejezésével.

4 Például: Institution und Freiheit (Schriften X 115kk.), valamint Bemerkungen über das Charismatische in der Kirche (Schriften IX 414kk.) és Handbuch der Pastoraltheologie I, 154kk.

Lásd: Primat und Episkopat, Einige Überlegungen über die Verfassungsprinzipien der Kirche, megjelent: Stimmen der Zeit 1956/57, 321k. Szinte változás nélkül felvette ugyanezt Josef Ratzingerrel közösen kiadott könyvének első részébe: Episkopat und Primat, a Quaestiones Disputatae sorozatba (No 11) Freiburg-Basel-Wien 1961.

6 Pl.: Über den Episkopat, 1963 (Id.: Schriften VI 369).

Lásd: Lexikon für Theologie und Kirche. Rahner ebben éppen a püspökökről szóló fejezeteket (18-27) értelmezi.

Pl.: Pastoraltheologische Bemerkungen über den Episkopat in der Lehre des II. Vatikanums, 1965. ld.: Schriften VI. 423k.

9 Lásd: Über den Begriff des »Jus Divinum« im kath. Verständnis, Schriften V.249kk. Erre az igen fontos cikkre még később kitérünk.

Ahogy az egyházjog nevezné, a potestas önmagában még nem potestas actu expedita.

Pontosabban: az egyházban a kollegiális teljhatalomnak egyetlen alanya van, amely „hatalmát" kétfajta módozatban gyakorolja: a püspökök testületének és ennek fejének, a pápának működésében. Lásd kommentárját: Lexikon für Theol. und Kirche 1.229, ahol a lehetséges konfliktusról beszélve megjegyzi: a pápa ugyan ellentétbe kerülhet a püspöki testülettel, de ezt mégse fogja megtenni: „ja, er »kann«, aber er wird es nicht tun. Gegen solches Tun verlangt der Katholik keine einklagbare rechtliche Norm mehr, sondern vertraut auf die Macht der Gnade und des Geistes Gottes in der Kirche". Uo. 228, vesd össze a J. Ratzingerrel még a zsinat előtt kiadott Episkopat und Primat-tal 34k.

Lásd: Das freie Wort in der Kirche, Einsiedeln 1953.

Ez vonatkozik az ún. „címzetes" püspökökre is, akiknek nincs egyházmegyéjük: ők is tagjai a testületnek. Sőt alkalmazná ezt a nyugalmazott püspökökre is, jóllehet indítványozza, hogy minden püspökszentelés valamely feladattal ruházza fel a felszenteltet. Lásd hosszas – és sokat vitatott – cikkét 1963-ból: Über den Episkopat, Schriften VI, 369kk.

14 Lásd: Über Bischofskonferenzen, Schriften VI, 432kk.

15 Így pl. a helyi viszonyoknak megfelelően a konferencia határozatokat hozhat a liturgiával kapcsolatban, lásd pl. Határozat a liturgiáról 22, 2. paragrafus.

16 Lásd: Lumen gentium art. 10, valamint Rahner korai cikke: Priesterliche Existenz, Schriften III

249kk. összehasonlítva a későbbi Der theologische Ansatzpunkt fiir die Bestimmung des Wesens des Amtspriestertums, Schriften IX 366kk. publikációval.

17 Lásd erre vonatkozólag a 4. jegyzetben említett cikk első részét az ott felsorolt irodalommal.

18 Lásd ezzel kapcsolatban: Freiheit und Manipulation in Gesellschaft und Kirche, amely egy másik fontos esszéjével, a Toleranz in der Kirche jelent meg, 1977, Herder Bücherei 596.

19 Lásd 1972-ből: Aspekte des Bischofsamtes, Schriften X, 430kk. Lásd fentebb a 9. jegyzetet.

Lásd erre hosszabb tanulmányát: Kirche und Sakramente a Quaest. Disputatae sorozatban (No 10).

2 Ilyen alapon például Rahner nem zárja ki, hogy a keresztény közösségek vezetésével megbízott, de egyházi renddel fel nem szentelt pasztorális asszisztensek hivatali jogot nyernének olyan egyházakban, ahol a paphiány akut formákat vett fel. Lásd Pastorale Dienste und Gemeindeleitung, Schriften XIV 132, különösen: 141k. oldalak.

Zur Theologie einer »Pastoralsynode«, Schriften X35Skk.

Lásd erre vonatkozólag J. G. Gerhartz cikkét: Kennt Mitenscheidung von Laien auf der Synode? Erwagungen zum Beschlussrecht der gemeinsamen Synode der deutschen Bistümer, in: Stimmen der Zeit 184(1969) 145kk.

5 Idézetemet lásd: Zur Theologie einer »Pastoralsynode« a 371. illetve 367. oldalon.

Rahner érvelése szerint a tartományi zsinat autonómiája abban különbözik a püspöki konferenciák jogi alapjától, hogy előbbinek szüksége van az egyházjog tételes statútumára, a másiknak nem.

27 Lásd többek között: Das neue Bild der Kirche, Schriften VIII, 329kk. 1966-ból, valamint: Perspektiven fiir die Zukunft der Kirche, Schriften IX, 541kk. (1968), Traum von der Kirche, Schriften XIV 355kk. (1976) stb.

Lásd a P. Imhof és H. Biallowons kiadásában megjelent interjúkat: Glaube in winterlicher Zeit. Gespräche mit Karl Rahner aus den letzten Lebensjahren. Düsseldorf, 1986

 


Szabó Ferenc

A PÁPASÁG: AKADÁLY VAGY REMÉNY AZ ÖKUMENIZMUS ÚTJÁN?

A II. vatikáni zsinat után szépen kibontakozott a katolikus ökumenikus mozgalom: a Bea bíboros, majd Willebrands bíboros által vezetett Egységtitkárság szorgalmazására jelentős munkát végeztek a katolikus-ortodox, katolikus-anglikán, katolikus-protestáns teológiai vegyesbizottságok. Számos „kontroverz" teológiai tételben ma már egyetértenek a keresztények. Sajnos, a katolikus-ortodox közeledést megzavarta a volt kommunista országokban az erőszakkal katakombákba kényszerített görög katolikusok jogos követelése: templomaik és intézményeik visszaigénylése az ortodoxoktól. Az anglikán-katolikus egységtörekvésben pedig a nők pappá szentelésének problémája okoz megtorpanást. Bár éppen az 1988-as anglikán „zsinat", a Lambeth-konferencia (az anglikán közösség 27 egyházát képviselő püspökök gyülekezete) nem zárta ki a legkényesebb kérdés, a pápai primátus napirendre tűzését. Megvitatnak majd egy dokumentumot, amely azt terjeszti elő, hogy a pápa esetleg az egyesült keresztény egyházak legfőbb vezetőjévé válhat.

Magyarországon – néhány szórványos „ünneprontó" hang kivételével – pozitív volt protestánsok körében is a pápalátogatás visszhangja (pl. Hafenscher Károly: „Pápalátogatás Magyarországon", Diakonia, 1991/1 76–77. old.; Kocsis Elemér: „A lelki növekedésnek nincsenek határai", Új Ember 1991. márc. 3.) Annál anakronisztikusabbnak hat a szektás Jó Hír c. folyóirat 3. számának „dossziéja" a pápaságról, amely nemcsak a lutheri-kálvini vádakat újítja fel (a pápa = antikrisztus), hanem még a bolsevista Grigulevics „Az inkvizíció története" c. pamfletjéből is részletet közöl, hogy befeketítse a pápaságot. A péteri szolgálattal kapcsolatos elfogult exegézis is figyelmen kívül hagyja olyan neves protestáns teológusok ma már egyetemesen elfogadott tanulmányait, mint amilyen pl. O. Cullmann, aki egyébként a testvéregyházak megfigyelői között volt a II. vatikáni zsinaton. Sajnos, a szekták terjedése világszerte, magyar földön is, mintegy az ökumenikus törekvések visszafordítása. Az önkényes szentírás-értelmezés nemcsak a pápaság kérdésében vezet tévútra, hanem pl. Jézus Krisztus istenfiúi mivoltának tagadásával a keresztény hit alapjait kezdi ki.

Tanulmányunkban most csak a pápaság problémájával foglalkozunk. VI. Pál pápa (Y. Congar szerint) több ízben kijelentette: tudatában van annak, hogy a legnagyobb akadály az egység útján ő maga mint pápa, jóllehet küldetése a kommunió, szeretetközösség szolgálata. Sajnos, bizonyos Róma-ellenes, pápaellenes kritikák a katolikus egyházon belül is felerősödtek, ami elsősorban a pápai hivatal, primátus, csalatkozhatatlanság gyakorlására, a zsinat által kifejtett kollegialitás elhanyagolására vonatkozik (lásd pl. a „Kölni nyilatkozatot" vagy a még Küngöt is túlhaladó Drewermann kritikáit).

I. Róma-ellenes komplexus

Hans Urs von Balthasar nyomán a Rómával szembeni ellenérzés formáit, illetve fokozatait így jellemezhetjük.

a) „Pápa: igen, de nem ez a pápa!" – Gondolhatunk itt a szélsőségesen tradicionalista Lefebvre érsekre és követőire, akik csak X. Piusz pápát és annak rendelkezéseit fogadták el, de a II. vatikáni zsinatot, XXIII. Jánost, VI. Pált és II. János Pált elvetették; így a papi közösséget és az őket követő híveket szakadásba sodorták. A másik véglet az ökumenizmus útján előreszaladóké. Hans Küng 1980-ban „Miért maradok katolikus?" c. cikkében kijelentette ugyan, hogy nincs a pápaság, sem a mostani pápa ellen, de számos írásában olyan hevesen – és torzítóan – támadja az „abszolutisztikus", uralkodásra törő pápaságot, a római kúriát, hogy magatartását nehezen lehet „katolikusnak" nevezni.

b)  „Olyan pápaságot akarunk, amilyen régen volt." – Egyesek az első nagy egyetemes zsinatokhoz, a szakadások előtti egyházhoz, az őskeresztény állapotokhoz való visszatérést sürgetik. Elvetik a pasztorális leveleket, és így kétségbe vonják az egyházi hierarchia biblikus alapjait. Bultmann és követői szerint a keresztény ember a hit engedelmességével Istennek veti alá magát, nincs szüksége a jézusi közvetítésre, még kevésbé az egyházi szolgálatra. – Az ellentétes póluson az „ultramontanizmus" helyezkedik el (ez főleg az I. vatikáni zsinat időszakában volt erős): ez az egyházat szinte azonosítja a pápával, összekeveri az evilági és a lelki hatalmat.

c)  „Péter: igen, pápa: nem.'" – A pápaság visszautasításának ez a harmadik formája elfogadja az újszövetségi iratok szerint, hogy Jézus Péternek kiváltságos szerepet adott, de ez a megbízatás-szolgálat egyedülálló, nem „örökölhető", tehát Péter utódai, a pápák nem rendelkeznek a főapostol kiváltságával, karizmájával. Ezt a véleményt fejtette ki O. Cullmann már 1952-es könyvében: Péter, tanítvány, apostol, vértanú. A protestáns teológus tárgyilagos exegézissel bizonyítja Péter primátusát, de elvitatja a neki adott hivatalos hatalom-tekintély „átszármazását", illetve a péteri szolgálat (primátus) átadásának módjával szemben támaszt nehézségeket. Szerinte a főapostol küldetése, szerepe az Újszövetségben egyedülálló, az apostoli kor után nem örökölhető. Végső soron a nehézségek visszamennek a Sola Scriptura körüli alapvető vitákra. Az ökumenikus párbeszédben azt kell tisztázni, hogy a helyesen értelmezett apostoli folytonosság (successio apostolica) mellett, illetve azon belül van-e folytonosság a sajátosan péteri szolgálatban is. És itt a Tradíciót, a Szenthagyományt is figyelembe kell venni.

Luthertól a legújabb időkig számtalan irányzat támadta vagy egyenesen visszautasította a pápaságot, a római pápa primátusát, egyetemes joghatóságát és csalatkozhatatlanságát. A reformátorok után a pápaságnak szembe kellett néznie a fejedelmi abszolutizmussal; a felvilágosodással megkezdődött racionalizmus (filozófiában), majd a közéletben a laicizmus és szekularizálódás; a jozefinizmus és a liberalizmus, utána a szocialista-marxista forradalmi mozgalmak mind az egyházellenes légkört fokozták. A pápaság XVI. Gergely (+1846) és IX. Piusz (+1878) alatt védekező és konzervatív magatartást tanúsított a kultúrában és a közéletben egyaránt, illetve a pápa egyetemes joghatóságát, tekintélyét, primátusát fokozottabban hirdette. Ilyen légkörben ült össze az I. vatikáni zsinat.

II. Az I. és a II. vatikáni zsinat tanítása a péteri szolgálatról

Már 1859 óta egyre hevesebb támadás érte a pápák evilági hatalmát, 1870. szept. 30-án pedig a piemontiak elfoglalták Rómát. Az éppen félbeszakadt I. vatikáni zsinat dogmaként hirdette ki a pápai primátust, a pápa egyetemes joghatóságát és tévedhetetlenségét akkor, ha hit és erkölcs kérdésében ünnepélyesen nyilatkozik (dogmát definiál). Tudjuk, hogy az ún. „Római Kérdés" csak 1929-ben, a Lateráni Egyezménnyel oldódott meg, amely sajátos státust biztosított a pápaságnak Vatikán államban. A pápai államok megszűntével a pápaság lelki és erkölcsi hatalom lett. A XXIII. János által meghirdetett és VI. Pál által befejezett II. vatikáni zsinat (1962–1965) pedig kiegészítette, kiegyensúlyozta az I. Vaticanum tanítását.

P. Congarral le kell szögeznünk: a II. Vaticanum nem mond ellent az I. Vaticanumnak; kifejezetten és gyakran hivatkozik a múlt századi egyetemes zsinatra és befejezve a püspökökről szóló tanítás („doctrina de episcopis") kifejtését, amelyet az 1870-ben megszakadt I. Vaticanum nem tudott megtenni, kiegészíti, kiegyensúlyozza a pápai primátust a püspöki kollegialitással.

A II. Vaticanum jobban megmagyarázta a pápai tévedhetetlenség tanát legalább két ponton: 1) Először is a híres ex sese, non autem ex consensu Ecclesiae (= önmagukban véve, nem az egyház hozzájárulás folytán) kitételt. Ez a formula a gallikán és febroniánus tételek ellen irányult, amelyek szerint a pápának nincs joghatósága a római egyházmegyén kívül; ezért döntései csak akkor rendelkeznek kötelező törvényerővel, ha a helyi püspök jóváhagyta és közzétette őket. A kijelentés értelme tehát jogi, nem pedig ontológiai jellegű volt. Vagyis: a pápa Péter apostol utóda, Róma püspöke, a püspöki kollégium feje egyetemes joghatóságot gyakorol az egész egyház felett: döntései jogilag érvényesek ex sese, önmagukban véve; de a pápa az egész Egyház nevében, nem magányosan cselekszik, döntései nem választhatók el az egyház hitétől és életétől. 2) A pápát kötik tartalmilag és szellemükben az apostolok és az egyház kánoni határozatai. A Lumen gentium 25. pontja mindezt így magyarázza:

A csalatkozhatatlanságnak a hitre és erkölcsre vonatkozó tételek meghatározásában az isteni megváltó akarata szerint meg kell lennie az ő egyházában. A csalatkozhatatlanság addig terjed, ameddig az isteni kinyilatkoztatás tartalma (depositum); ezt pedig szentül meg kell őrizni, és hűségesen ki kell fejteni. Ez a csalatkozhatatlanság megvan a római pápában, a püspöki kollégium fejében tisztsége folytán, valahányszor végérvényesen meghatároz és kihirdet egy hittani vagy erkölcstani igazságot mint az összes keresztények legfőbb pásztora és tanítója, aki megerősíti testvéreit a hitben (vö. Lk 22,32). Döntéseiről tehát méltán mondhatjuk, hogy megmásíthatatlanok, mégpedig önmagukban véve, nem az egyház hozzájárulása következtében. (...) Amidőn pedig akár a római püspök, akár a püspöki testület ővele együtt határoz meg egy tételt, ezt magának a kinyilatkoztatásnak az alapján terjeszti elő. . .

Ez a szöveg nemcsak az ex sese jelentését magyarázza meg, hanem kifejezetten állítja azt, ami kevésbé volt világos az I. Vaticanum tanításában: A római pápa élvezi azt a csalatkozhatatlanságot, „amelynek a Megváltó akarata szerint meg kell lennie az ő egyházában". Vagyis az egyház csalatkozhatatlanságát (indefectibilitas) élvezi a pápa személyesen, hivatala ünnepélyes gyakorlásakor. Az egyház közös tanítása volt a századokon át, hogy az egyetemes egyház nem fogyatkozhat meg a hitben, mert a Szentlélek vezérli Jézus imája és ígérete szerint. A pápa mint legfőbb pásztor és tanító megkapja a csalatkozhatatlanság karizmáját.

De a II. Vaticanum ki is egészítene az elsőt, és így kiegyensúlyozta a katolikus egyháztant. Ez igen jelentős ökumenikus szempontból is.

1)  A II. vatikáni zsinat egészen más légkörben zajlott le; nem a pápai tekintélyt kellett megerősíteni, hanem inkább megnyílni a világnak, más keresztényeknek és vallásoknak: keresni a párbeszédet minden szinten. A lelkipásztori szempont megelőzte a jogit. Egyébként a II. Vaticanum integrálta mindazt, amit a liturgikus, patrisztikus, biblikus mozgalom és az újabb történeti teológiai kutatás az elmúlt évtizedekben eredményezett az ökumenikus törekvések távlatában. A keleti teológia felfogása az egyházról mint szeretetközösségről (koinonia), a püspöki kollegialitás, a laikátus újraértékelése mind-mind érvényre jutott a zsinat tanításában (nemcsak a Lumen gentium-ban, hanem több más dokumentumban is). Az újabb ekkléziológia újrafogalmazta az egy, szent, katolikus és apostoli jegyeket.

A jogi, klerikális, paternalista és autoritárius kormányzás helyett a gyakorlatban is a lelkipásztori, világiakat előmozdító, testvéri és szolgáló egyházi szellemiség hódított teret.

2)  A II. Vaticanumon az atyák többsége magáévá tette az I. Vaticanum kisebbsége óhajait. A püspökökre (püspökszentelésre, püspöki kollegialitásra stb.) vonatkozó tanítás új volt a II. Vaticanumon, miként a pátriárkák jogaira vonatkozó tan is. Főleg a püspöki kollegialitás kifejtése, illetve az ebből következő újítások: szinódusi intézmény, decentralizálás, püspökkari konferenciák (helyi egyházak) és az egyes püspökök szerepe, szerencsésen kiegyensúlyozták a pápai primátus egyoldalú felfogását. A Lumen gentium 22–24. pontjai kifejtik a püspöki kollégium és annak feje (a pápa) közti, illetve a kollégium tagjainak egymás közti kapcsolatait, leírják a püspöki szolgálatot (erről szól még a Christus Dominus kezdetű határozat is). Persze, mivel a Lumen gentium bizonyos pontjai sok vita, javítás, betoldás után születtek meg, minthogy a zsinaton a haladóbb és maradibb irány egyaránt érvényre jutott, az értelmezés lehet különböző a hangsúlyok eltolódása szerint. Az egyetlen, teljes és legfőbb hatalom az egyházban kollegiális, de ez strukturált: a kollégium fejének, a pápának egyedülálló lelki hatalma van; nem egyszerűen primus inter pares.

A Lumen gentium tanítása (22. pont) erre nézve egészen világos: A kollégiumnak, vagyis a püspökök testületének csupán akkor van meg a maga sajátos tekintélye, ha hozzáértik a római pápát, Péter utódát, a főt, akinek primátusa, hatalma csorbítatlanul megmarad az összes pásztorok és hívek felett. A római pápának ugyanis tisztsége folytán – ő Krisztus helyettese és az egész egyház feje – teljes, legfelsőbb és egyetemes hatalma van az egyházon, és ezt mindig szabadon gyakorolhatja. A püspökök rendje viszont, amely az apostolok kollégiumának helyére lépett a tanítás és a lelkipásztori gondoskodás terén, sőt amelyben megszakítás nélkül megmarad az apostoli testület, fejével, a római pápával együtt – és sohasem e fő nélkül – szintén hordozója az egész egyházra kiterjedő legfőbb és teljes hatalomnak, de ezt a hatalmat csak a római püspök beleegyezésével gyakorolhatja. Az Úr az egy Simont tette meg az egyház sziklájának és kulcsárának (vö. Mt 16,18–19), és őt rendelte egész nyája pásztorának (vö. Jn 21,15kk). Bizonyos azonban, hogy a Péternek megadott (vö. Mt 16,19) oldó-kötő hatalom van adva a fejével egyesült apostolkollégiumnak is (vö. Mt 18,18; 28,16–20).

A püspöki kollégium és annak feje, a pápa közti kapcsolatról még viták folynak. Y. Congar is azon a véleményen van, hogy jobban tisztázni kellene, mit is jelent a caput, fő, amikor azt mondják, hogy Péter az apostoli kollégium feje volt, és utóda, a pápa éppúgy feje a püspöki kollégiumnak, mint az egyháznak. Rómában a IV. század vége óta egyre inkább a fons, forrás értelemben veszik a caput-ot. A XII. századtól a Vicarius Christi (Krisztus helytartója) helyettesítette a Vicarius Petri-t (Péter helytartóját), és olyan jelentést vett fel, amely az első évezredben nem volt ugyan teljesen távol, de nem is volt uralkodó: korábban a „képviselő'', a Krisztust szentségileg képviselő személyt jelölte, most jogi jelentést kapott, és a locum tenens-nek, helyettesnek felelt meg, vagyis olyasvalakit jelölt, aki átvette (a távol levő) legfőbb tekintély hatalmát vagy hatalmának egy részét. Ezután a Vicarius Christi (= Krisztus helytartója) eszméje keveredik, interferenciát hoz létre a strukturált püspöki kollégiuméval és a caput collegii eszméjével. A II. vatikáni zsinaton IV. Maximosz pátriárka megjegyezte, hogy az Újszövetségben a caput Krisztusnak van fenntartva. De Congar hozzáfűzi: a régi hagyomány szerint a római egyházra és annak püspökére is alkalmazták a caput-ot. Mindenesetre e kifejezés zavart okoz a püspöki kollegialitás teológiájában: eddig nem határozták meg egészen pontosan, mit is jelent: caput collegii. Pedig ez ökumenikus szempontból lényeges. Y. Congar Karl Rahnerrel hajlik arra, hogy ezt mondja: a teljes és legfőbb hatalom kollegiális, ezt személyesen gyakorolja a fő, a pápa, mintegy „megszemélyesítve" a kollégiumot. De egyesek szerint ez ellentmond az I. vatikáni zsinat szellemének.

III. Ökumené

A legutóbb érintett vita is jelzi, hogy bizonyos kérdéseket még tisztázni kell az ökumenikus párbeszédben. Mindenesetre: az I. Vaticanum egyháztanát a kollegialitás eszméjével kiegészítő II. Vaticanum már igen fontos lépés volt az ökumené szempontjából, hiszen a pápaság monarchikus-abszolutisztikus képét átalakította. A II. vatikáni zsinat utáni reformok, a szinódusi intézmény (bár csak konzultatív szerepe van), a decentralizálás, a püspöki konferenciák, ill. helyi egyházak szerepe, valamint a péteri szolgálat gyakorlásának a módja is – mind elősegítették azt, hogy a nem katolikusok (főleg teológusok) jogos kritikái és előítéletei a pápasággal szemben lassan leépüljenek.

A vitás teológiai kérdések tisztázása szépen halad előre, legalábbis a vegyesbizottságok szintjén (a hivatalos egyházak és a hívő nép csatlakozásának több idő kell). De miután már a legtöbb vitás teológiai kérdés megoldódik a konvergencia révén (bizonyos jogos különbözőségek maradhatnak), a péteri szolgálat, a pápai primátus még az utolsó kemény dió marad. Mert végül is az alapvető egyháztani szemléletben van a különbség: attól függ, hogy az Újszövetség alapján miként fogjuk fel az egyházi struktúrát, egyáltalán milyen szerepet tulajdonítunk (Krisztus rendelése alapján) az egyháznak. Ha Bultmann és követői nyomán kiiktatjuk nemcsak az egyház, hanem a történeti Jézus-esemény közvetítő szerepét is a hit és az üdvösség művéből azzal, hogy az ember a hit engedelmességével egyedül Istennek tartozik; ha valamilyen pneumatikus („lelki") egyházat képzelünk, elvetve az Ige megtestesüléséből folyó üdvösségrendet; ha a radikális katolikust, M. Légaut-t követve azt valljuk, hogy az egyház konkrét egysége egyedül a magányos, kifejezhetetlen Jézus-hit láthatatlan igaziságában keresendő (ez persze fölöslegessé teszi a pápaságot) – akkor lehetetlenné válik az ökumené.

Mert a teológiai vegyes bizottságok feladata nem lehet az, hogy a lényeges különbségek elmosásával jussanak megegyezésre egyháztani kérdésekben éppúgy, mint más problémákat illetően (keresztség, megigazulás, Eucharisztia). Lényeges annak kiemelése, ami egyesít bennünket, de az apostoli folytonosság és az egyházi struktúra, nevezetesen a pápaság kérdése megoldásra vár a konkrét egység keresésében, minthogy a római katolikus nem vonhatja kétségbe a péteri szolgálat folytatódását, a pápai primátust. Még  ha ezt a püspöki kollegialitás távlatában értelmezik és gyakorolják is, ortodoxoknak és protestánsoknak akadályt jelent.

Látva az elvi nehézségeket, egyesek – katolikusok is – azt hirdetik: hagyjuk az egyházak egységét! A keresztények egyesülhetnek ténylegesen a közös krisztusi tanúságtételben, az emberiség szolgálatában, az igazságosságért és a békéért való küzdelemben. Az orthopraxis előbbre való – mondják –, mint az orthodoxia. Ezt mint tényt elismerhetjük, de mint elvet kétes értékűnek, félreérthetőnek véljük. Világos, hogy azt kell hangsúlyoznunk, ami már összeköt bennünket, és a szeretet párbeszéde, valamint a közös szeretetszolgálat elengedhetetlen. De nem mondhatjuk azt, hogy a tanbeli tisztázás fölösleges: e nélkül az interkommunió is hamis lenne.

A II. vatikáni zsinat ökumenizmusról szóló dekrétumának 3. pontja kiemeli, hogy a katolikus egyház látható keretein kívül is meglehetnek „azok az alkotó elemek vagy javak, amelyeknek együttese építi és élteti magát az egyházat: az Isten írott igéje, a kegyelmi élet, a hit, a remény, a szeretet és a Szentlélek többi ajándéka, de látható elemek is. Mindez Krisztustól való, őhozzá vezet, és joggal hozzátartozik Krisztus egyetlen egyházához." Nagyon jelentős ez a zsinati megállapítás, fontos lépést jelent előre a katolikus ökumenizmusban, hiszen elismeri, hogy az üdvösség misztériumában jelentős szerepük van a különvált egyházaknak: „Krisztus Lelke ugyanis nem vonakodik felhasználni őket az üdvösség eszközéül." Ugyanakkor a zsinat ismét hangsúlyozza: „Az üdvösség eszközeit hiánytalanul csak Krisztus katolikus egyházában, az üdvösség egyetemes eszközében érhetjük el."

Ami pedig az ökumenizmus gyakorlatát illeti, nevezetesen a teológiai párbeszédet, az Unitatis redintegratio 11. pontjában ezt olvassuk: „A katolikus hitnek a megfogalmazása éppen ne legyen akadálya a testvérekkel folyó párbeszédnek. Mindenesetre teljes egészében és világosan kell kifejtetni a tanítást. Semmi sem annyira idegen az ökumenizmustól, mint a hamis irenizmus, a mindenáron való békülékenység: ennek a katolikus tanítás tisztasága látja kárát: elhomályosodik eredeti és biztos értelme." Viszont a dekrétum az ökumenizmusban elkötelezett teológusokat arra is figyelmezteti, hogy az igazságszeretet, jóindulat és alázatosság vezesse őket a kutatásban. „A tanítások egybevetésekor ne feledjék, hogy a katolikus tanításhoz tartozó igazságoknak hierarchiájuk, vagyis rangsoruk van, mert más-másképpen kapcsolódnak a keresztény hit alapjához."

Az „igazságok hierarchiája" elv nem jelenti azt, hogy a katolikus hitből kiküszöböljük a „másodlagos" igazságokat, mintha ezek már nem lennének igazságok. De amint a Congar által idézett O. Culmann helyesen megjegyezte, ez a szemlélet jelentős változást alapoz meg az értékek rangsorában és az egyensúly területén. A történelem során központi igazságok a peremre szorulhattak, és megfordítva. A középkori katolicizmus ezt annál is inkább illusztrálja, mivel a reformáció éppen bizonyos eltorzulások, „kinövések" (pl. búcsúk) ellen kezdett protestálni. Sajnos, a jogos protestálás és a reform sürgetése hitszakadáshoz és hitújításhoz vezetett.

Természetesen a keresztények egysége nem pusztán teológiai tisztázások és konvergenciák eredménye, hanem belső megtérés, megújulás, a Szentlélek iránti tanulékonyság gyümölcse lesz. Feladatunk: kitárulás a másik, a teljesebb igazság és az egyház eleven valósága felé; a krisztusi igazság teljesebb felfedezése, elfogadása, ill. az állandó megújulás révén csatlakozás a Központhoz, Krisztushoz, aki az Igazság és az Élet. A protestáns J. J. von Allmen kijelentését idézhetjük Y. Congarral: „Az egység csak úgy valósulhat meg, ha a különböző felekezetek meghalnak, hogy újjászülessenek a megtisztulás révén, amely valamennyit kötelezi, bár különbözőképpen, tehát újjászülessenek az egységre, a szentségre, a katolicitásra és az apostoliságra."

* * *

A kereszténység jövője jórészt az ökumenizmustól, a Krisztus-hívők egységétől függ. Hogy milyen lesz ez a konkrét, látható, egyházi egység, pontosan nem lehet meghatározni. Egy bizonyos, amint II. János Pál pápa nemegyszer hangoztatta (1991-ben Debrecenben is): a katolikus egyház visszafordíthatatlanul elkötelezte magát az ökumenizmusban. És a pápaság, a péteri szolgálat mint a látható egység jele, a zsinat óta olyan képet ölt, amely nem az egység akadálya, hanem az egység közvetítője, így a reménység jele. A jövő egységben természetesen helyet kell hagyni a jogos pluralizmusnak, hiszen az igazi egység nem beolvaszt, hanem differenciál, megőrzi az egyes összetevők színes gazdagságát.

Felhasznált irodalom

Főleg Y. Congar könyvei és tanulmányai: Ministéres et communion ecclésiale, 1971; Diversité et communion, 1982, Le Concile de Vatican II, 1984. Továbbá: Hans Urs von Balthasar: Der antirömische Affekt, 1974. Lásd még Szabó F: H. de Lubac – Y. Congar, TKK T/7, Róma, 1976. ( = Teológiai vázlatok Bp., VI, 275–365.)

 


Harrach Péter

A VILÁGIAK SZEREPE A TÁRSADALOMBAN

Ez az írás annak a két előadásnak része, amelyet a szerző, a magyar püspöki kar titkárságán a világiak referense, Szombathelyen tartott 1992. július 29-én, a Szolgálat által szervezett tanulmányi hét keretében, erről a kettős témáról: A katolikus világiak tevékenységének két nagy területe a társadalom és az egyházi közösség.

1.  Ha társadalmi elkötelezettségünkről beszélünk, ezt nem tehetjük légüres térben, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a mai magyar társadalmi és egyházi helyzetet. Engedjék meg, hogy bevezetésként egy példát említsek. Sokszor halljuk, hogy rosszkedvű társadalomban élünk. Ebben van is valami, bár úgy tapasztalom, múlófélben van ez a hangulat, kezd érvényesülni a vitalitásunk, és nem merülünk bele a pesszimizmusba. Nem azért rosszkedvű az ember, mert a körülményei erre okot adnak; magában az emberben van ennek az igazi oka. Keresztény küldetésünknek van szerepe a társadalom hangulatának formálásában is. Mi komolyan vesszük az életet, hiszen ez a földi élet egyszeri és megismételhetetlen, felelősek vagyunk érte az Úristennek és önmagunknak. A kivitelezésben azonban kell lenni könnyedségnek, humorérzéknek, valamiféle szent könnyelműségnek. Vagy ha úgy tetszik, rá kell bízni magunkat a Gondviselésre, mint a sárkányrepülő a szélre. Ebből a megélt keresztény optimizmusból csak átragad valami aggódó és reményvesztett honfitársainkra. Ez is társadalmi küldetés.

2.  Mielőtt a mai magyar társadalomról, és benne a katolikus világiak konkrét szerepéről beszélnénk, hadd említsek néhány általam lényegesnek ítélt gondolatot a világiakról.

– A világiak hivatása nem más, mint maga a keresztény hivatás. A keresztségben és a bérmálásban egy másik Ország felnőtt, felelős polgáraivá váltunk. Ebben a világban annak a másiknak az üzenetét hordozzuk. A világiak saját felelőssége abban áll, hogy ezt az üzenetet elvigyék oda, ahová csak ők képesek.

– A magyar egyházban a világiak nincsenek a helyükön. Bár az utóbbi évben azt is tapasztaljuk, hogy a helykeresés esetenként eredményes. Például az a kényszerhelyzet, amelyet az iskolai hitoktatás bevezetése jelentett, sok száz újvilági hitoktató munkába állítását eredményezte.

– A megváltozott társadalmi, politikai helyzet kihívást jelent az Egyház számára. Az új feladatokat csak akkor tudja ellátni, ha felszabadítja a világiakban rejlő energiákat, és munkába állítja őket. (Ez mai mondanivalóm egymondatos lényege.) Az elmúlt évtizedekben visszaszorították az egyházat a templomfalak közé. Abban a helyzetben érthető volt a pap egyszemélyi felelőssége. Liturgikus szerepe is ezt sugallta. Miután kiléptünk a templomból, és a világban is helyt akarunk állni, meg kell osztani ezt a felelősséget. Hozzá kell tennem, a világiak bevonása nélkül még azon a szinten sem tudunk maradni, ahol eddig voltunk. A papság szentelési és halálozási adatainak aránya, valamint papjaink átlagos életkora az egyház működőképességének közeli veszélyeztetettségére figyelmeztet.

– Egyházunknak sokat árt az a gondolkodásmód, amelynek jellemzője a bizalmatlanság mások iránt és a túlzott bizalom önmagunk iránt. Eszerint a világiak nem alkalmasak az önálló feladatvállalásra akkor sem, ha sok minden elmarad, vagy belerokkan az egyedül alkalmas személy. A Szentlélek pedig vezesse úgy az egyházat, hogy adjon több papot.

– Ha ebből valaki azt a következtetést vonná le, hogy majd a világiak mindent megoldanak, nagyot tévedne. Az egyház akkor él igazán, ha helyén van a püspök, a pap, a szerzetes és a világi, testvéri szellemben, nagy bizalommal az Úristen és egymás iránt. Ez felszabadít, derűssé és nyitottá tesz.

– Az egyházban feszültségek vannak, ilyen a pap-világi ellentét. Tudnunk kell, hogy ez létezik, és kezelni is tudnunk kell. Azt vettem észre, hogy ott simul el ez a feszültség, ahol közösség van, vagy értelmes tevékenység. Ugyanis a közösség minden tagja fontos személy, nem egy pontja a névtelen tömegnek. Az értelmes munka kis részfeladata is felelősséget jelent.

– A világiak kérdését is az egyház egészében kell szemlélnünk. Nem érdekképviseletről, hanem szolgálatról van szó. Az egyház egységét nem lehet részérdekeknek alárendelni. Természetesen érthető: ha a frusztrált világiak szóhoz jutnak, első szavuk a sértettségé. Nagy türelemre van szükségünk, ha azokat a sebeket akarjuk gyógyítani, amelyeket egyházunk testén ejtettünk.

3. Az egyház társadalmi léte a gyakorlati problémák mellett elvi kérdéseket is felvet. Az egyháztörténetem tanúsága szerint a kezdettől napjainkig két fontos területe volt a keresztény társadalmi elkötelezettségnek: az igehirdetés és a szeretetszolgálat; úgy is mondhatnánk: a tanítás és a rászorulók segítése. Ez utóbbival mindig kevesebb probléma volt, az előbbivel több, régen is, ma is. Pedig az egyháznak van mondanivalója az össztársadalom számára, részben az egyéni élet alakítására, részben az együttélés szabályainak megfogalmazására vonatkozóan.

Ennek ma fontos eleme a szociális tanítás. A tanító tevékenység a szószéken, az iskolában és a tömegkommunikáció eszközein keresztül történik.

Szükséges, hogy az egyház felemelje szavát az igazságosság sérelme esetén. Ez rendkívül kényes kérdés, mert adott esetben konfrontálódnia kell a hatalommal. Meg kell találnia ezen kötelességének és a politikai bölcsességnek az egyensúlyát.

Felmerül a nagy kérdés, ami valóban kérdés, és ha erről beszélgetünk, bizonyára ellentétes vélemények is megjelennek. Úgy fogalmaznám meg, hogy keresztény identitásunk és a pluralista társadalom toleranciaigényének vélt vagy valós ütközéséről van szó. A keresztény tanítás igényt tart a világ egyedül helyes értelmezésének tudatára. Ez még nem gond, mondhatnánk, hiszen a tolerancia nem a tanítás szintjén érvényesül, hanem a különböző nézeteket valló emberek jogainak biztosításában. A probléma így is fennáll, van ugyanis egy missziós parancsunk. Igen, mondhatnánk, ez ma azt jelenti: kínáljuk fel a keresztény tanítást vonzó formában, elsősorban életünk példájával. A tapasztalat szerint a másság tiszteletének túlhangsúlyozása az igazság relativizálásához, önmagunk elbizonytalanításához vezet, és saját másságunk karakterisztikus megjelenítésének akadályává válhat. Arról nem is beszélve, hogy sok agresszív szellemi gyarmatosító ezt a jelszót használja áldozata figyelmének elterelésére. Ha értékeinket meg akarjuk jeleníteni a társadalomban, meg kell találnunk ezek képviseletének azt a helyes módját, amely elkerüli az elvakult szektás térítésnek és identitásunk feladásának szélsőségeit. Hadd tegyek fel két, talán a választ is magába foglaló kérdést. Biztos, hogy mindkettő az igazság egy-egy szeletét rejti magában.

A keresztény Európában lehet-e a kereszténység egy a sok eszmerendszer között, vagy bizonyos prioritásra tarthat-e igényt? Korunknak melyik a hangsúlyosabb üzenete: az egység, vagyis hogy hogyan tudjuk egymást elfogadni, vagy pedig az igazság, vagyis hogy kinek van igaza? Amikor a keresztény társadalmi jelenlétről beszélünk, nem hagyhatunk említés nélkül olyan alapelveket, mint a perszonalitás, szolidaritás, szubszidiaritás. A személy mindig fontosabb, mint az eszme vagy az osztály. A szeretet társadalmi szinten a szolidaritásban jelenik meg. A helyi közösségek erősödését szolgálja, ha a döntéseket a lehető legalacsonyabb szinten hozzák meg.

4. Nekünk, mai magyar keresztényeknek ebben a mai magyar társadalomban van küldetésünk. Magyar valóságunk néhány vonása, a teljesség igénye nélkül.

Egy súlyosan eladósodott országban élünk, ahol a tulajdonviszonyok rendezetlensége miatt akadozva működik a gazdaság, amit sújt a keleti piacok összeomlása is. A polgárok életszínvonalát mégis az elviselhetőség határain belül sikerült tartani. Megcsillant a kilábalás reménye is.

A külpolitikában megkíséreljük úgy teljesíteni a határokon kívüli magyarok iránti kötelességünket, hogy ne rontsuk a nekünk oly fontos jó viszonyt szomszédainkkal. Európai kapcsolataink számunkra nemcsak a gazdaság jövőjét, de biztonságunkat is garantálhatják.

Komoly belső politikai feszültségek is terhelik hazánkat. A választók érdektelensége és elégedetlensége még a régiek hatalomra jutásának lehetőségét is magában rejti. A politikai élet éretlenségét és az önuralom hiányát mutatja.

A sajtó sajátos szerepet, egyirányú elkötelezettséget vállal a politikai küzdelemben. Véleményem szerint a sajtószabadság feltétele a tárgyilagosság és a tisztesség. A közszolgálati média autonómiája pedig kifejezett semlegességet feltételez.

Mindezek ellenére azt kell mondanunk, a térség politikailag egyik legstabilabb országa vagyunk.

Mi is élvezzük korunk „áldásait", mint a közbiztonság hiányát, a családi élet válságát, a komfortigény elsőbbségét, a fogyasztói felszínességet és az anyagiasságot.

Sajátos tünet a közömbösség. Ebben a lakosság nagy része szenved, ők sehová nem kötelezték el magukat, de hangulati ráhatásokkal időnként befolyásolhatók. Ezt sokan meg is próbálják. Számunkra veszélyes, ha a szekták teszik ezt, a természetes vallási igényt kihasználva, vagy pedig egyházellenes erők a sajtón keresztül.

5. Olyan kérdéshez ériünk, amely önálló fejezetet érdemel. Milyen az egyház társadalmi megítélése?

Röviden azt mondhatjuk: alapvetően jó, de befolyásolható, ezért ingadozó. Bár tagadhatatlan ellenfeleink buzgalma, be kell vallanunk, semmire sem mennének, ha hitelességünk kikezdhetetlen lenne. Tehát gyarló emberek vagyunk, és ebbe szeretünk belenyugodni. Egy sokat idézett felmérés szerint a nyilatkozók nyolcvan százalékának az a véleménye, hogy az egyházaknak részt kell vállalni az ország erkölcsi, szociális és kulturális problémáinak megoldásában. Biztos vagyok abban, hogy egy-egy konkrét kérdésben igen eltérő véleményt kapnánk; pl. a katolikus iskolák aránya; vagy a magzatvédelmi törvény esetében. Nem beszélve arról az ellentmondásról, amely az értékek elfogadása és az életvitel között van.

A marxizmus vallásellenes szlogenjei mélyen vésődtek az emberek tudatába, onnan könnyen felszínre kerülnek, ha van, aki ezeket új köntösben szerepelteti. Pl. a harácsoló papok ingatlanéhsége.

Egy politikai programban olvastam: „Olyan egyházat szeretnénk látni. . ." Vagyis az egyházat nem társadalomformáló erőnek tekinti, nem önértelmezéséből indul ki, hanem olyan társulásnak tartja, amely alkalmazkodik az elképzelt társadalomképhez. Egy érdekcsoport képviselőjének tekinti, amely pl. iskolaalapításnál egyenlő félként indul egy néhány fős alapítvánnyal.

Sokan szociális szolgáltatóvállalatnak tartják az egyházat.

Megítélésünk, tevékenységünk támogatása a döntéshozatal különböző szintjein meglehetősen eltérő, és teljesen független a közvéleménytől.

6. A katolikus világiak társadalmi elkötelezettségének néhány konkrét területe ma Magyarországon

a) A Christifideles laici 40. pontja ezt mondja: „A társadalmi elkötelezettség első színhelye a család." Ismerjük azokat az adatokat, amelyek hazánk előkelő helyét jelzik a válási világversenyben. Az állami gondozott gyermekek száma és helyzete is ismert. A családban élő elhanyagolt gyermekeké nem kevésbé. Nagyszerű élmény volt számomra, amikor találkoztam a gyermekvédelemben dolgozó keresztényekkel. Hasonló élmény a nagycsaládokkal való találkozás. Világunkban a komolyan vett házasság és a szeretetben megélt családi élet a legfontosabb keresztény tanúságtétel. Bár megnyíltak a gyermekek vallási nevelésének új lehetőségei, családi háttér nélkül sokkal kisebb a hatékonyságuk. Itt kell megemlítenünk, amit a Szentatya is hangsúlyoz: a személyiség méltóságát és az élethez való jog képviseletét. Erre is elsősorban családban nevelődünk. (Most, amikor írásba foglalom az elhangzottakat, már megszületett a magzatvédelmi törvény.

Ennél jobbat a társadalom mai állapotában nemigen várhattunk. Számunkra a munka java most következik. Keresztényeket és nem keresztényeket meg kell győznünk, hogy az abortusz lehetősége nem ment fel a lelkiismeret jelzése alól. Fel kell világosítani a fiatalokat az abortusz teljes valóságáról. Nem kis feladat, de helyettünk nem fogja senki elvégezni.)

b)  Az ifjúság nevelése családban, közösségben és iskolában mindig is fontos feladata volt a keresztény társadalmi felelősségvállalásnak. Itt két rendkívül fontos aktuális kérdésről van szó: az iskolai hitoktatásról és a katolikus iskolák ügyéről. Mindkét területen komoly nehézségekkel kell megküzdeni. Ezek nemcsak az ügy számos ellenzője, hanem a feladat nehézsége miatt is adódnak. Az egyházi ingatlanok mellett ez a két leginkább támadott terület. Kétségtelen: amíg az első a működés egyik feltétele, az utóbbi kettő a működés fontos jele. Ebben az össztűzben meg kell őriznünk higgadtságunkat, bátran és nyugodtan kell tovább dolgoznunk.

Az iskolai hitoktatás az újraevangelizálás legfontosabb eszköze. Sok család életében hozott változást a gyermek hittantanulása. Ezeket a családokat be kell vonni az egyházi közösség életébe. A gyerekek többsége esetében a szülői háttér hiányzik. Itt a hitoktató személye és a jól alakított gyermekközösség valamit pótol. Komoly pedagógiai és missziós feladat a közömbös környezetben élő szülő és gyermek számára közvetíteni az Evangélium üzenetét. Ennek módszere biztosan nem azonos a hagyományos hitoktatáséval. Meggyőződésem, hogy néhány évtized múlva az egyházi közösség el nem hanyagolható hányadát a mai hittanosok fogják alkotni.

A katolikus iskolák problémája kettős. Egyrészt az iskolaügyben nem a megrendelő, a szülő szándéka a döntő, hanem az adott iskolában dolgozó pedagógusoké és a helyi politika irányítóié. Másrészt hiányzik a fenntartási költség, és leginkább az a pedagógus, aki nemcsak keresztény, de jó szakember is. Az egyháznak és az országnak nagy szüksége van hiteles katolikus iskolákra. Ennek fontos eleme a nyitottság és az elfogadó szeretet nemcsak a gyermek felé általában, hanem a másik felekezetűek felé és a nem gyakorló katolikus, de jó szándékú pedagógus felé is. Ez a jézusi magatartás vonzó, a farizeusi zordság riasztó.

Ez érvényes azokra a hívő pedagógusokra is, akik megmaradnak az önkormányzati iskolákban. Számukra olyan keresztény pedagógusklubokat kell szervezni, ahol egymásra találnak. Nem azért, hogy klikkeket alkossanak, hanem hogy keressék pedagógus és keresztény hivatásuk minél teljesebb megélésének módját. Jó szervezéssel az is megoldható, hogy a teljes helyi pedagógus társadalom számára is szervezzenek előadásokat.

c)  „A világi hívők semmi módon nem mondhatnak le a politikai életben történő részvételről." Ezek a Szentatya szavai. Ellentétben vannak azzal a sok keresztény által hangoztatott véleménnyel, hogy a politika piszkos dolog, el kell kerülnünk. Minden foglalkozásnak van sajátos veszélye. Keresztény jelenlét a politikában a veszélyt hivatott csökkenteni, és a közjó szolgálatának érvényesülését elősegíteni. Soha nem szabad elfeledkezni arról, hogy a keresztények politikai tevékenységüket az egyház nevében gyakorolják, hogy az biztosan betölthesse feladatát, jelezze és oltalmazza az emberi személy transzcendenciáját. A kérdés csupán az, ha a magyar katolikus világi a rendszerváltás folyamatában politizálásra adja a fejét, mit tegyen. A pártok belső állapota, egymáshoz és az egyházhoz való viszonya nehezíti ezt a kérdést.

A pártok programjaikban értékekre hivatkoznak, amelyek közül egynek különös hangsúlyt adnak. Ilyen értékek a parlamenti pártoknál: magyarság, kereszténység, liberalizmus, szociális érzékenység, munkával szerzett kistulajdon. Ki találna ezekben kivetnivalót? A probléma az, hogy a tettek nem mindig felelnek meg a szavaknak. Meg nem nevezett célok érdekében sokszor többet tesznek, mint azokért, amelyekre hivatkoznak.

Van párt, amelynek gyökerei a keresztény közösségbe nyúlnak. Tagjainak nem kell küzdeniük, hogy érvényesítsék hitük szempontjait pártjukban. Számukra az a feladat, hogy professzionista szervezetté válva az elvek mellé az ügyes politizálás gyakorlatát is magukévá tegyék.

Vannak pártok, amelyek szociális és liberális értékeket hangsúlyoznak. Politikai arculatukat ezek értelmében, vagy éppen ezektől függetlenül formálják. Vezető személyiségeik nem nevezhetők az egyház barátainak. Ezek a pártok egyházpolitikai kérdésekben – ha szavaikban néha más jelenik is meg – általában az egyházellenes erők szempontjait képviselik. Azokban az országokban is, ahol régóta működik a demokrácia, vannak közömbös és ellenséges erők. Ha nálunk is tisztázódnak az erőviszonyok, és mindenki annak mondja magát, ami, a keresztények számára leegyszerűsödik a kérdés. Ha korrekt ellenfelek és szabályosan játszanak, számunkra pozitív szerepet is betölthetnek azzal, hogy folyamatos önkontrollra késztetnek. Azoknak a keresztényeknek, akik ezen pártok egyikére szavaztak, vagy tagjaik közé léptek, kettős lelkiismereti problémával kell szembenézniük. Egyrészt, mivel a tényleges irányítók közé soha nem kerülhetnek, hívő szempontjaik nem jelennek meg a párt politikájában. Ezt még könnyű feldolgozni, ha a társadalom egészének javát szolgáló, bár nem kereszténynek nevezett törekvések érvényesüléséről van szó. A konfliktus súlyosabb, ha látniuk kell, hogy az egyházat és a sajátos keresztény értékeket visszaszorító döntések születnek abban a pártban, amelyet ők is támogatnak vagy képviselnek.

Ezt az identitásproblémát mindenkinek magának kell megoldania. Az viszont már mindnyájunkra tartozik, ha egy párt képviselője behozza az egyházi közösségbe a pártszempontokat. Azoknak, akiket a keresztény értékek képviselete vezetett a politikai színtérre, be kell látniuk, hogy egy politikai párt célja és eszköztára más, mint az egyházé. Ennek autonómiája még azon pártoktól is megőrzendő, amelyeknek szellemi munícióját ő adja. Azok a pártok, amelyeknek érdekei ellentétesek a katolikus egyház érdekeivel, és ezt jól hangzó elvek fedezékében próbálják érvényesíteni, szívesen látják, ha keresztény tagjaik saját egyházukban elkülönülnek, és egy olyan egyházkép kialakításán dolgoznak, amely a párt malmára hajtja az egyház vizét.

Bármilyen politikai elkötelezettségei legyen egy keresztény, tudatosítania kell magában, hogy egyetlen párt érdeke sem méltó arra, hogy miatta az egyház egységét vagy egymás iránti szeretetünket veszélyeztessük.

d) Társadalmi jelenlétünk más fontos területeit, a gazdaságot, a kultúrát és a szociális munkát csak érinteni tudjuk.

Az előbbi lényeges pontjai: a magántulajdon szerepe, a személy méltóságának megőrzése, az ökológia szempontjai.

A gazdasági átalakulás időszakában nagy kísértés a gyors meggazdagodás ígérete. Ezzel párhuzamosan az a téves tudat, és még tévesebb gyakorlat, hogy a gazdasági élet úgy öntörvényű, hogy rá nem érvényesek az erkölcsi normák.

„Az Egyház napjainkban szembesül egy olyan kultúra terjedésével, amely nemcsak a keresztény hittől, hanem minden emberi értéktől elkülönültnek mondja magát." (Christifideles laici) Evangelizálni kell a kultúrát is. Az egyháznak ma Magyarországon megvan a lehetősége, hogy újból a kultúra befogadója, őrzője, sőt megteremtője legyen. Rendkívül fontos a keresztények jelenléte a hírközlő eszközökben is.

A szociális tevékenység – nemcsak az egyházi közösségen belül – az egyik leginkább testhez álló feladatunk. A hívő ember szívesen vállalja hivatásául a másik segítésére irányuló munkát. A világi szervezetek felszereltsége, anyagi lehetőségei és a szakmai ismeretek csak személyes emberszeretettel együtt hatékonyak. Az egyház soha nem nélkülözte az önkéntes segítőket sem.

Társadalmi felelősségvállalásunk konkrét területeiről sokat lehetne és kell is még szólni. Az egyházon belüli világi tevékenység önálló téma.

Sokak nevében mondom: Örülök, hogy ma Magyarországon katolikus világiként élhetek. Nagyszerű hivatás egy mozgalmas korban, a szépnek nem mindig látszó világban élő embereknek vinni az örömhírt abból a közösségből, amelynek van ugyan emberi arca, de mögötte nem nehéz felfedezni az igazit.


HIBAIGAZÍTÁSOK

595. lap, alulról a 14. sorban: Vilma Sturm. Ugyanott, alulról a 6–5. sorban: Anarchistának. – 596. lap, alulról a 12. sorban: Ted Hughes.

 

 


DOKUMENTUMOK


A TEOLÓGUS EGYHÁZI HIVATÁSA

1990 nyarán hozták nyilvánosságra a Hittani Kongregáció instrukcióját a teológus egyházi hivatásáról. A dokumentum hátterében részben az ún. „Kölni nyilatkozat" és annak továbbgyűrűzése áll (vö. Szolgálat 85). Az azóta botrányossá fajult Drewermann-ügy (vö. Távlatok 1992/2) fokozottabban időszerűvé teszi ezt az okmányt, amely – a bevezetőn és a végkövetkeztetésen kívül – négy részre oszlik: I. Az igazság: Isten ajándéka népének; II. A teológus hivatása; III. A püspökök tanítóhivatala; IV. A tanítóhivatal és a teológia. Az egyes részek különböző hosszúságúak, tulajdonképpen a IV. foglalkozik a témával; ismertetésünkben is erre térünk ki részletesebben.

„Az igazság, amely szabaddá tesz bennünket, Jézus Krisztus ajándéka (vö. Jn 8,32). Az igazság keresése be van oltva az emberi természetbe, míg a tudatlanság rabszolgaállapotban tartja őt. (...) A bűn és a halál elidegenedettségéből való szabadulás az ember számára akkor valósul meg, amikor Krisztus, aki maga az Igazság, »út« lesz számára (vö. Jn 14,6). A keresztény hitben ismeret és élet, igazság és létezés bensőleg összekapcsolódnak. Az Isten kinyilatkoztatásában adott igazság természetesen felülmúlja az ember megismerő-képességét, de nincs ellentétben az emberi értelemmel. (. . .) Az egyház kezdetétől fogva a »tan szabálya« (Róm 6,17) a Krisztus misztériumába való belépéshez, a keresztséghez kapcsolódott. A tanítás szolgálata, amely magában foglalja a hit megértésének hívő keresését, vagyis a teológiát, olyan követelmény, amelyről az egyház nem mondhat le."

I. Az igazság: Isten ajándéka népének

Isten, amikor az emberhez közeledett, feltárta előtte benső életét, hogy megtalálja a teljes igazságot, az igazi szabadságot. Az egész egyház, mint a föld sója és a világ világossága, tanúságot tesz Krisztus felszabadító igazsága mellett. Isten népének, hogy gyakorolhassa prófétai szerepét a világban, állandóan fel kell szítania hitéletét, különösen is a Szentlélek által vezetett reflexióval, hogy a hit tartalmának kifejtésével, elmélyítésével számot tudjon adni reménységéről azoknak, akik kérdőre vonják (1Pt 3,15).

II. A teológus hivatása

A II. rész a teológus sajátos egyházi szerepét világítja meg. A hit megértése, értelmi megközelítése, a hittartalom kifejtése és miértjeinek értelmi igazolása a teológiai kutatás feladata. A teológia segíti Isten szava hirdetését, terjesztését, bemutatását, hogy aztán az emberek azt hittel elfogadják (vö. Róm 10,14kk). A teológia, amely az igazság ösztönzésének engedelmeskedik – hiszen az igazság terjedni akar, közölni akarja magát –, egyben a szeretet dinamizmusából forrásozik, ahogy Szt. Bonaventura tanítja: a hitaktusban ugyanis az ember megismeri Isten jóságát, kezdi őt szeretni, a szerető pedig egyre inkább meg akarja ismerni azt, akit szeret. Mivel a teológia tárgya az Igazság, vagyis az élő Isten és Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott üdvösségterve, a teológus arra hivatott, hogy fokozza hitéletét, és a tudományos kutatást az imával egyesítse. Így nyitottabb lesz ama „természetfeletti hitérzék" iránt, amely kutatásában a helyes zsinórmérték marad. Az instrukció a következőkben – hivatkozva az első és a második vatikáni zsinatra – megjelöli a hit megértésének helyes útját a racionalizmus és a fideizmus kettős véglete között; rámutat, többek között, a történelemtudomány, az embertudományok és a filozófia segítő szerepére, majd azt hangsúlyozza, hogy a teológiai kutatás szabadsága az egyház hitén belül valósul meg; a teológiának építenie kell az egyházat, a teológusnak törekednie kell a tárgyilagos vitára, a testvéri párbeszédre, késznek kell lennie arra, hogy saját véleményét a Kinyilatkoztatást hitelesen értelmező egyházi tanítóhivatalhoz igazítsa.

III. A püspökök tanítóhivatala

Ez a rész emlékeztet a Lumen gentium (24. és 25. pontok), a Dei verbum (7. és 10. pontok) zsinati dokumentumok tanítására, a tévedhetetlen egyházi tanítóhivatalra, a pápával közösségben tanító püspöki kollégium szerepére, megerősítve az első vatikáni zsinat tanítását a pápai csalatkozhatatlanságról (egyetemes zsinatok, ex cathedra pápai megnyilatkozás). De ezen túl – utalva a Mysterium Ecclesiae 1973-as nyilatkozatra és a Humanae vitae (1968) kezdetű körlevélre – a Hittani Kongregáció instrukciójában hangsúlyozza, hogy a tanítóhivatal „nem végleges módon" is hitelesen tévedhetetlenül értelmezhet olyan kijelentéseket a hitre és az erkölcsre vonatkozóan, amelyek nincsenek kifejezetten bennefoglalva a kinyilatkoztatott hitigazságokban, de azokkal szorosan összefüggenek, így pl. bizonyos erkölcsi normákat, amelyek a természettörvényből is felismerhetők ugyan, de az emberiség jelenlegi bűnös állapotában sokak számára nehezen hozzáférhetők. Ennek alapja az a tény, hogy a teremtés rendje és a megváltás rendje között kapcsolat és összhang van. A hit követelményeiből folyó normák az élet szolgálatában állnak. Az apostolutódok, a püspökök, a római pápával közösségben tanítva megkapják a Szentlélek segítségét a rendes magisztérium gyakorlásában is, tehát akkor is, ha nincs szó végleges tévedhetetlen kijelentés megfogalmazásáról, hanem csak arról, hogy a hívek jobban megértsék a Kinyilatkoztatást hit és erkölcs kérdéseiben, tehát ha ennek megfelelően erkölcsi irányelveket adnak. Krisztus ugyanis azt akarja, hogy népe eljusson a teljes igazságra. A pápát egyetemes küldetése teljesítésében segítik a római kúria központi hivatalai, nevezetesen a Hittani Kongregáció, amikor a hit és az erkölcs kérdéseiben eligazítást kell adni. A Kongregáció által kibocsátott, a pápa által jóváhagyott dokumentumok részesednek Péter utóda rendes tanítóhivatalában.

IV. Tanítóhivatal és teológia

Ez a leghosszabb rész az előző alapelveket a teológusok és a tanítóhivatal kapcsolataira és együttműködésére alkalmazza, majd külön foglalkozik a teológusok kontesztálásának jelenségével.

Az egyházi tanítóhivatalnak és a teológiának ugyan különböző kegyelmi adományai és szerepei vannak, de mindkettő célja végső soron ugyanaz: megőrizni Isten népét a felszabadító igazságban, hogy így a „nemzetek világossága" lehessen. Amikor az egyházi tanítóhivatal ünnepélyesen tévedhetetlenül nyilatkozik a kinyilatkoztatásban bennefoglalt igazságról, a katolikus természetfeletti hittel csatlakozik a dogmához. Ezt a csatlakozást megköveteli a magisztérium rendes és egyetemes tanítása is, amikor egy hittani igazságot mint istenileg kinyilatkoztatottat terjeszt elő. Amikor a magisztérium „végleges módon" terjeszt elő egy hitre vagy erkölcsre vonatkozó igazságot, még ha azok nincsenek is benn kifejezetten a kinyilatkoztatásban, de azzal szorosan összefüggnek, ezeket is határozottan el kell fogadni, és vállalni kell. Amikor a magisztérium kifejti a kinyilatkoztatás tartalmát, hogy segítse annak mélyebb megértését, még ha nincs is szándékában „végleges" tanítást előterjeszteni, vagy ha felhívja a figyelmet a hitet fenyegető (veszélyeztető) nézetekre, a hívő és a teológus vallásos engedelmességgel tartozik, amit a hit szelleme sugall.

Megtörténhet azonban, hogy a teológus bizonyos esetekben kérdéseket vet fel a tanítóhivatal megnyilatkozásának alkalmasságát, formáját vagy akár tartalmát illetően is. Ilyenkor gondosan meg kell vizsgálnia, milyen a tekintélye a megnyilatkozásnak, ami kitűnik a dokumentumok természetéből, illetve abból is, ha a tanítóhivatal ismételten hangsúlyoz egy elvet, vagy akár az előadás módjából. A tanítóhivatal és a teológusok együttműködésében keletkezhetnek feszültségek. Ha ezek nem ellenséges vagy ellenkező szellemből fakadnak, serkentők lehetnek a magisztérium és a teológusok számára, hogy jobban teljesítsék feladatukat, és elmélyítsék párbeszédüket. Amikor a teológus, minden jóakaratú megértési szándéka ellenére, súlyos nehézségeket lát, hogy a tanítóhivatal nem végleges tanítását elfogadja, elő kell adnia nehézségeit a tanító egyházi tekintélynek, de el kell kerülnie a közvélemény mozgósítását, a médiákhoz való folyamodást, hogy így nyomást gyakoroljon a közvéleményre. Komoly ellenvetései hozzájárulhatnak a valós tanbeli fejlődéshez, minthogy velük a magisztériumot arra serkenti, hogy jobban kifejtse és igazolja álláspontját.

A teológus és a tanítóhivatal ilyen személyes kapcsolatától meg kell különböztetni a teológusok nyilvános ellenállását az egyházi tanítóhivatallal szemben, amit a dokumentum olasz szövege ,,dissensó"-nak nevez: kontesztálással is jelölhetjük. Egyesek bizonyos értelmezési elvekre, illetve teológiai pluralizmusra és a kutatási szabadság jogára hivatkoznak, hogy ezt a kontesztálást igazolják, de érvelésük nem állja meg a helyét. A teológiai pluralizmus a katolikus egyházban csak akkor jogos, ha nem vezet relativizmushoz, és nem kezdi ki a hit integritását, érinthetetlen teljességét. A hívők nagy többségének véleményét sem lehet egyszerűen azonosítani a „természetfeletti hitérzékkel", a helyes értelemben vett sensus fideivel, még kevésbé akkor, hogyha a tömegtájékoztatás eszközei manipulálják a hívők „közvéleményét".

Igaz az, hogy a hit teljesen szabad aktus, és a vallásszabadságról szóló zsinati nyilatkozatot teljesen tiszteletben kell tartani; de a hithez való csatlakozás nevében nem lehet követelni a kontesztálás jogát. A teológusnak, mint minden hívőnek, követnie kell lelkiismeretét, ugyanakkor alakítania is kell ezt a lelkiismeretet a hit fényében, az egyházi hagyomány objektív normáihoz igazodva. Amikor az illetékes egyházi tekintély megvonja a teológustól a tanítási megbízatást, tehát azt a küldetést, hogy az egyház nevében előadja a katolikus tanítást, nem sért meg emberi jogokat, hanem egyszerűen saját küldetésének megfelelően cselekszik: a hit tisztaságának őrzése a feladata, és így megvédi a hívők jogait ahhoz, hogy a krisztusi üzenetet a maga érintetlen tisztaságában kapják.

Az Egyház az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetközösségéből származik, egységét innen kapja. Mindenkinek az egységet és az egyetértést kell keresnie; a teológusok sem engedhetnek egységet megbontó kontesztálás kísértésének. A Hittani Kongregáció instrukciója a püspökökön keresztül az egyház építésére buzdítja a teológusokat: szolgálják Isten szavát és Isten népét igazságban és szeretetben.

 


A KATOLIKUS EGYHÁZ KATEKIZMUSA

Világviszonylatban meglehetősen nagy érdeklődést keltett a katolikus egyház új katekizmusa, amelyet II. János Pál pápa 1992. okt. 11-én kelt, Fidei depositum („a hit letéteménye") kezdetű konstitúciójával tett közzé, dec. 7-én és 8-án pedig ünnepélyes keretek között bemutatott.

30 évvel korábban okt. 11-én XXIII. János pápa a II. vatikáni zsinatot megnyitó beszédében azt hangoztatta, hogy e zsinat fő célja: megőrizni és jobban kifejteni a keresztény tanítás letéteményét, hogy e korszerűsítéssel a katolikus tanítást jobban megismerjék az egyház hívei és minden jóakaratú ember. VI. Pál pápa pedig 1965. dec. 8-án, a zsinatot bezáró beszédében leszögezte: a zsinat célja a gondolkodás, a tevékenység és az erkölcsök megújítása az egyházban, ehhez adott tanbeli és lelkipásztori irányelveket.

Mint ismeretes, a zsinat bezárásának 20. évfordulója alkalmából összehívott 1985-ös különleges püspöki szinódus atyái kifejezték a szentatyának azt az óhajukat, hogy szerkesszenek meg egy katekizmust vagy a katolikus tanítás összefoglalását a hit és erkölcs kérdéseiről; ez a katekizmus (miként a trentói zsinat után 1566-ban megjelent Római Katekizmus is) vonatkozási pont lehet a helyi egyházak számára készítendő katekizmusokhoz, általában a katekézishez. E feladat megvalósításához a pápa 1986-ban kijelölt egy 12 bíborosból és püspökből álló bizottságot, amely J. Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció elnöke vezetésével, szakemberek bevonásával hat éves munkával elkészítette a szövegtervezetet, illetve többszöri átdolgozás után az egységesített szöveget. A szakbizottságot Christoph Schönborn domonkos, a svájci Fribourg egyeteme teológiai fakultásának professzora vezette, aki azóta bécsi segédpüspök lett. Amint Ratzinger bíboros az 1990-es szinóduson arról beszámolt, az 1987 őszén 5000 címre szétküldött első szövegtervezet általában kedvező fogadtatásra talált, mégis mintegy 24 000 módosítási javaslat érkezett Rómába a világegyház püspökeitől, intézményeitől, szakembereitől. A szerkesztőbizottság természetesen figyelembe vette e javaslatokat és kritikákat, amelyek főleg az erkölcstan egyes pontjaira, a Szentírás használatára, valamint az „igazságok hierarchiájának" (Unitatis redintegratio, 11) fontosságára vonatkoztak. II. János Pál pápa 1992. június 25-én hagyta jóvá a végleges szöveget.

A katekizmus legelőször francia nyelven jelent meg a párizsi Mame és Plon kiadók közös gondozásában 676 oldalon. Ebből közel száz oldalt a részletes mutatók tesznek ki; ezek segítségével amolyan „enciklopédiának'' is használható a könyv. A hivatalos szöveg a latin lesz. A magyar fordítást végző csoportot dr. Pápai Lajos győri megyéspüspök irányítja.

A katekizmus követi V. Szent Piusz katekizmusának szerkezetét. Négy főrésze:

1)  A hitvallás kifejtése a credo ágazatai szerint.

2)  A keresztény misztérium ünneplése: a szentségek.

3)  Élet Krisztusban – a tízparancsolat.

4)  A keresztény imádság – a miatyánk.

A könyv elején olvashatjuk II. János Pál pápa Fidei depositum kezdetű apostoli konstitúcióját, amely vázolja a katekizmus keletkezéstörténetét, majd így hangsúlyozza fontosságát, szerepét: „A Katolikus Egyház Katekizmusa, amelyet 1992. jún. 25-én hagytam jóvá, és amelynek közzétételét ma apostoli tekintélyemmel elrendelem, az Egyház hitének és a katolikus tanításnak a kifejtése, éspedig a Szentírás, az Apostoli Hagyomány és az egyházi Tanítóhivatal tanúsága, megvilágítása szerint. Mint biztos normát elismerem alkalmas és jóváhagyott eszköznek az egyházi közösség szolgálatára. Bárcsak szolgálná azt a megújulást, amelyre állandóan hívja Isten Lelke Krisztus Testét, az Egyházat, amely az Ország árny nélküli világossága felé zarándokol."

A pápa hangsúlyozza, hogy ez az egyetemes katekizmus a helyi egyházakat akarja szolgálni; nem helyettesíti a püspöki karok vagy egyes püspökök által jóváhagyott katekizmusokat, de ösztönzést ad új katekizmusok szerkesztéséhez, amelyek természetesen számolnak az egyes országok helyzetével, a kulturális környezettel, a katekizmust tanulók életkorával stb. Segíti a helyi egyházakat, hogy a kellő alkalmazásnál gondosan megőrizhessék a katolikus hit egységét, az egyház tanításához való hűséget.

Maga a katekizmus bevezetőjében „használati utasításokat" ad. Pl. a margón található folyamatos számok egy-egy témát vagy „címet" jelölnek; az alattuk levő kisebb számok utalnak a párhuzamos helyekre, illetve azokra a szakaszokra, ahol ugyanaz a kérdés, téma előfordul. Az egyes fejezetek végén összefoglalják a lényeget („En bref"); ez segíthet a memorizálásban is. A bevezető röviden jelzi azt is, hogy a II. vatikáni zsinat után VI. Pál pápa már tervbe vette egy a trentói katekizmushoz hasonló összefoglalás közzétételét. (Ezt egyébként az I. vatikáni zsinat is akarta, de hirtelen félbeszakadása miatt a terv akkor nem valósulhatott meg.) Jelentős volt az 1971-es Általános kateketikai direktórium, valamint az evangelizálással foglalkozó 1974-es szinódus, amelynek anyagát VI. Pál 1975-ben Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdításában tette közzé. Az 1977-es szinódus kifejezetten a katekézissel foglalkozott; ebből született meg a már II. János Pál pápa által közzétett 1979-es Catechesi tradendae kezdetű apostoli buzdítás.

Az új katekizmus a Szentírás és az egyházatyák, valamint az egyetemes zsinatok, elsősorban a II. vatikáni zsinat tanításán kívül hivatkozik a nyugati és keleti kánonjogi kódexre, az utóbbi pápák megnyilatkozásaira, a római kongregációk dokumentumaira, valamint néhány egyházi író és szent tanítására. Bár a katekizmus felépítése világos, a sok idézethalmazban néha mintha elveszne a lényeg. E florilégium persze azt a célt is szolgálja, hogy az „enciklopédikus" használaton túl forrásanyagot nyújtson a helyi egyházak katekizmusainak megszerkesztéséhez. Innen érthető az anyagbőség. Szakemberek megjegyezték, hogy a katekizmus a hagyományos „deduktív" módszert követi (pl. a Holland Katekizmus „induktív" módszerével ellentétben); vagyis a metafizika Istenének leírásából indul ki. Ezen belül helyezkedik el a kinyilatkoztatás Istene, a Szentháromság és az üdvösségtörténet. Az új katekizmus igyekszik szintézisbe hozni a teodíceát és az üdvökonómiát, a telológiai spekulációt és az üdvtörténet leíró bemutatását, miként az I. és a II. Vaticanum – egymástól meglehetősen eltérő – szemléletét is. A Szentírás és az egyházatyák bőséges idézése a könyv egyik gazdagsága; de azért erősen érvényesül a hit ésszerű voltának hangsúlyozása és egy bizonyos „apologetikus" szándék.

Bizonyos új problémákat részletesebben kellett volna tárgyalni. Pl. a teremtés leírásánál bőven idézik a Genezist; szerencsére megjegyzik, hogy szimbolikus leírásról van szó a hatnapos teremtéstörténet és a bűnbeesés elmondásánál, tehát Isten üdvösségünkre vonatkozó igazságokat akart közölni, nem tudományos ismereteket előadni; mégis hiányoljuk, hogy az evolúció/fejlődés kérdése egyáltalán nem szerepel, illetve csupán egy mondatnyi utalással.

A teremtésről szóló katekézisnél a 283., apró betűs pontban ezt olvassuk: „A világ és az ember eredetének kérdése számos tudományos kutatás tárgyát képezi, amelyek csodálatosan gazdagították a mindenség korára és méreteire, valamint az élő formák fejlődésére (devenir) és az ember megjelenésére vonatkozó ismereteinket. E felfedezések arra szólítanak bennünket, hogy fokozottabban csodáljuk a Teremtő nagyságát, hogy hálát adjunk Neki mindezekért a műveiért, valamint az értelemért és bölcsességért, amit a tudósoknak és kutatóknak ad. E tudósok ezt mondhatják Salamonnal: »ő adta nekem a dolgok biztos ismeretét, hogy értsem a világmindenség szerkezetét és az elemek működését. (.. .) mert a mindeneket művészinek alkotó bölcsesség megtanított rá.« (Bölcs 7, 17-21) A kutatások iránti nagy érdeklődési egy másik rendbeli kérdés ösztönzi, amely túlmutat a természettudományok sajátos területén. Nemcsak arról van szó, hogy megismerjük, mikor és hogyan keletkezett anyagilag a világmindenség, vagy hogy mikor jelent meg az ember, hanem inkább azt kell felfedezni, mi az eredet értelme: vajon a véletlen, a vak végzet, a névtelen szükségszerűség irányítja-e, avagy egy transzcendens, értelmes és jó Lény, akit mi Istennek nevezünk. És ha a világ Isten bölcsességéből és jóságából jött létre, miért a rossz, honnan jött, ki felelős érte, van-e szabadulás? . . ."

Az apró betűs részek általában jobban kifejtenek egy-egy problémát, illetve idézetekkel illusztrálják a témát. Nyilván a gyakorlati katekézisben a hallgatók igényeinek és színvonalának megfelelően kell kitérni a nehezebb kérdésekre. Egyes középkori szerzőktől vagy régebbi zsinati dokumentumokból vett idézetek meglehetősen nehezek magyarázatok nélkül. (Pl. a trentói zsinat szövege az átlényegülésről az 1376. pontban.)

René Marié francia jezsuita, telológus és kateketikai szakember az Etudes 1992. decemberi számában foglalkozik az új katekizmussal. Ismertetése végén a következő négy kérdést, ill. kritikai megjegyzést teszi:

1)  Kinek szól a katekizmus? A pápai konstitúció is, a bevezető is hangoztatja, hogy elsősorban a püspököknek szánták, akik a helyi egyházak igényeinek megfelelő katekizmusok elkészítéséért felelősek. Számukra vonatkozási pont, eligazítás a katolikus hit és erkölcs zsinati szellemű összefoglalása. Mégis, úgy tűnik, fölöslegesen sok anyagot összehordtak a katekizmuskészítőknek, sőt a nyugati országok művelt nagyközönségének is, akik már kellő valláskultúrával rendelkeznek, viszont más világrészeket nem vettek kellőképpen figyelembe, a kateketika gyakorlati szempontjaira kevéssé tértek ki.

2)  Milyen a kapcsolata a II. vatikáni zsinattal"? Tény az, hogy bőségesen idézi a legutolsó egyetemes zsinat dokumentumait; mégis az idézeteket olyan szerkezetbe, keretbe illesztik, amely gyakran idegen a II. Vaticanumtól. (A trentói vagy I. vatikáni zsinat tanításának szellemi helyzete és e zsinatok beállítottsága lényegesen különbözött a II. Vaticanumétól.)

3)  A zsinati ökumenikus dekrétum 11. pontja hangsúlyozta, hogy a keresztények teológiai párbeszéde szempontjából igen lényeges az „igazságok hierarchiájának" figyelembevétele, vagyis az, hogy hitünk központi titkához (Krisztus misztériumához) milyen közel állnak egyes igazságok. Ahogy az első szövegtervezet után a világ több püspöke is megjegyezte, ezt nem vették figyelembe kellőképpen a katekizmus szerkesztői. Úgy kellett volna megszerkeszteni az anyagot, szervezni ezt a summát, hogy a kérdéses rangsor kellőképpen előtűnjék. Az idézett hivatalos dokumentumok „tekintélye", súlya is különböző: más a trentói zsinat dogmájáé, mint a Humani generis vagy a Humanae vitae kezdetű enciklikáé, vagy a Hittani Kongregáció dokumentumaié, vagy a pápa alkalmi beszédeié.

4)  A legkényesebb kérdés az egyetemes katekizmus viszonya az egyes világrészek vagy helyi egyházak katekizmusaihoz. A pápa és már 1985-ben a szinódusi atyák kiemelték, hogy ezt az egyetemes katekizmust a helyi egyházak konkrét igényeihez kell alkalmazni, illetve a helyi katekizmusok megszerkesztésében ez csak tanbeli iránymutató, vonatkozási pont és norma. Nyilván ügyelni kell a gyakorlati katekézis szempontjaira. De megvan a veszélye annak, hogy egyes országokban konzervatívabb katolikusok erre hivatkozva bírálnak majd már megjelent katekizmusokat, sőt talán alapul szolgálhat arra is, hogy az „ortodox" katolikus hittel ellentétes tételeket, nézeteket találjanak már használt kateketikai könyvekben. Így a katekizmus nem a hit és az egyház egységét szolgálná, amire hivatott, hanem megosztottságot idézne elő. Mindenesetre már megjelenésének ténye is a kérdéses egységet jelképezi.

(Szabó Ferenc)

 


6. Nagyon sürgős továbbá elkötelezett hívő fiatalok „szakmai, elméleti és jellembeli" kiképzése a médiák terén (Inter mirifica 15). A vallási és egyházi terület hátrányban részesítése a letűnt rendszer további öröksége, minthogy az újságírói hivatás el volt zárva a bírálatot gyakorló, főként pedig a keresztény állampolgárok elől. Ennek az a következménye, hogy a vallásos és egyházi témákkal kapcsolatban még azoknál a médiáknál is ismerethiányról és tudatlanságról panaszkodhatunk, amelyek nem manipulált vagy egyoldalúan bíráló tudósításokat közölnek. Sok újságíró még a legelemibb alapismeretekkel sem rendelkezik a vallásról, a kereszténységről és az egyházról.

A régi érdekhálózatok részben még érintetlenül érvényben vannak a médiák terén; ennek az a következménye, hogy ide nem juthatnak be a másként gondolkodók. Ezért nyomatékosan kérlek benneteket, képezzetek ki az összes médiák és az újságírás terén jó szakértőket, akik munkájukat új szellemben végzik. Ügyeljetek arra, hogy megfelelő tér álljon rendelkezésre az egyház felelősségével készülő adások számára. Nem hagyhatjuk, hogy ne szakemberek tárgyalják a vallási és egyházi témákat a rádióban és a televízióban, mert különben fennáll a veszély, hogy újból és újból régi állításokat és előítéleteket ismételgetnek. Amikor az egyház nyomatékosan hivatkozik saját illetékességére a keresztény hagyomány bemutatásánál és szavatolt magyarázatánál, semmi esetre sincs szó hatalmi visszaélésről; ezt sokkal inkább azok követik el, akik meg akarják tagadni az egyháztól ezt a jogát.

(II. János Pál 1993. jan. 28-i beszéde a magyar püspökökhöz.)

 

 


LELKISÉG


Rózsa Elemér

„REMÉNYSÉGBEN ÉLÜNK..." (Róm 8,24)

A remény a lelki élet éltető eleme, cselekvésre ösztönző hajtóereje. Ha megkopik a remény bennünk, elhalványul a lelki élet is.

Gaudium et spes, öröm és reménység szavakkal kezdődik a II. vatikáni zsinat egyik legfontosabb konstitúciója: „Az öröm és a remény, a szomorúság és a gond, amelyet korunkban az emberek, különösen a szegények és a szenvedők éreznek, öröme és reménye, szomorúsága és gondja Krisztus tanítványainak is. . ." – Később, a 10. pontban a konstitúció megállapítja, hogy korunkban egyre jobban terjed a reménytelenség: „Azok az egyensúlyhibák, amelyekkel a modern világ küszködik, tulajdonkeppen azzal az alapvetőbb egyensúlyhiánnyal függnek össze, amely az ember szívében gyökerezik. Sok ellentétpár ugyanis magában az emberben küzd egymással. Az ember mint teremtmény újra meg újra megtapasztalja a maga korlátait, vágyaiban azonban korláttalannak és egy magasabb rendű életre elhivatottnak érzi magát. Sokféle érték vonzza egyszerre, és mindig választani kénytelen közöttük, nem egyről pedig egészen le is kell mondania... Gyakran cselekszi azt, amit nem akarna tenni, amit pedig szeretne, azt nem teszi meg. Így benső meghasonlásban van önmagával, ez pedig a társadalomban is súlyos ellentét forrása. Ennek a drámai helyzetnek világos felismeréséig el sem juthatnak azok, akik elmerültek a gyakorlati anyagelvűségben, vagy a rájuk nehezedő nyomor nem engedi, hogy erről elgondolkozzanak... Vannak olyanok is, akik REMÉNYTELENÜL kételkednek az élet értelmében."

„Az egyház pedig rendületlenül hisz abban a Krisztusban, Aki mindenkiért meghalt és feltámadt" és Szentlelke által világosságot meg erőt ad az embernek, hogy megfelelhessen nagyszerű hivatásának." E hitnek alapja az, hogy „Mestere és Ura az egész történelem kulcsa és végső célja." (GS 10b.) „Isten valamennyi ígérete Igenné lett benne." (2 Kor 1,20).

I. Az ígéret Istene

„A reményről beszélni annyit jelent, mint megállapítani, milyen helyet foglal el a jövő Isten népének vallási életében; az a boldog jövő, amelyre minden ember meg van híva (1Tim 2,4). Isten ígéretei lassanként kinyilatkoztatják a nép számára ennek a jövőnek a szépségét, amely nem evilági valóság lesz, hanem egy jobb, azaz mennyei haza (Zsid 11,16): az örök élet, ahol az ember hasonló lesz Istenhez (1Jn 2,25; 3,2)..." (Biblikus Teol. Szótár, 1133)

A remény már a teremtéskor beleivódott az emberiség lelkébe. A gondolkodó ember hamar rájött, hogy célra vagyunk teremtve, nem a célban – hangoztatta a középkor nagy gondolkodója, Aquinói Szt. Tamás. Az egész emberi történelem a remény jegyében bontakozik ki. Minden ember az Isten felé tart – ha tudja ezt, akkor is, ha nem tudja, akkor is. Ez a törekvés nagy ösztönző erő. Valahányszor megkopott a remény, elhalványult az emberek szeretetteljes törekvése Isten felé. Az ember egyetlen igaz reménye Isten volt, a hűséges Isten, Aki már a bűnbeeséstől kezdve mint az ígéret istene állt az ember elé. Az embert a reménytelenségbe csábítónak világosan kijelenti, hogy az asszony ivadéka győzedelmeskedni fog a sátáni romboló törekvéseken, még ha az a sarka után leselkedik is. (Ter 3,15.) Ez teljesen ingyenes ígéret.

Ezt az ígéretet megújítja Ábrahámnak is, akinek idős korában ígér gyermeket. Ábrahám remélt a reménytelenség ellenére is. Isten azonban bizonyít: a megígért időre megszületik Izsák, az ígéret fia. Izrael egész történelmét az ígéret beteljesedésére vonatkozó remény jellemzi. A beteljesedés eszköze nem valami cselekedet, még csak nem is a törvény cselekedetei, hanem egyoldalú isteni ígéret. Ezért a remény kizárólag Isten hűségében gyökerezik, nem pedig emberi cselekedetekben.

Az üdvözítés azonban nemcsak a választottakra vonatkozik. Isten egyetemes üdvözítési szándékán nyugszik az emberiség minden reménye, ő mindenkit üdvözíteni akar, aki nem vonja ki magát szánt szándékkal ez alól az üdvözítő akarat alól. Ez még nemrég is rejtett igazság volt; de most már megismertük Krisztus titkát: „eszerint a pogányok Krisztusban társörökösök, egy testhez tartozók és az evangélium által az ígéret részesei" (Ef 3,5–6). Ez nemcsak a lélekre vonatkozik, hanem a testre is, mert az egész ember üdvözül. Mióta Krisztus eljött és feltámadt, mi már nemcsak ígéretben élünk, hanem a feltámadás reményében.

Tehát nemcsak emberi optimizmus vezet minket a reményben, hanem Isten mindenkit üdvözíteni akaró szándéka. Így reményünk alapja a megtérés lehetőségében van. Mindenki lehet jó keresztény, ha akar; a káromlóból is lehet Istent dicsőítő, az istentagadóból istenhívő, a gyűlölködőből is lehet a szeretet embere. Isten ellenségei is a meghívottak közül valók. Mert a történelem jó kezekben van.

II. A feltámadásra irányuló reményünk

Mióta Krisztus „az elsőszülött a halottak közül" (Kol 1,18), azóta a feltámadásba vetett hit a reményünk alapja. Most már nemcsak az ígéret ad reményt nekünk, hanem az a hit is, hogy Krisztusban mindenki feltámad. Szent Pálnál fontos „testünk feltámadása": „várjuk ... testünk feltámadását". „Még reménységben élünk." (Róm 8,23-24.) Ez azonban már nem vak remény, mert az Isten megvalósította ígéreteinek legnagyobb részét, amikor elküldte Fiát, Aki emberré lett, és köztünk lakott. A feltámadásban nem hinni annyi, mint „remény nélkül élni" (1Tessz 4,23).

Az egyház reménye a hitben már beteljesedett remény. „Az ígéret ugyanis nektek és gyermekeiteknek szól, valamint azoknak, akik távol vannak ugyan, de akiket meghív magához Urunk Istenünk." (ApCsel 2,39.) Ezért az egyház reménye örömteli: „Legyetek örvendezők a reménységben!" (Róm 12,12.)

Krisztusban már megkaptuk Isten hűségének legnagyobb bizonyítékát. Míg Izrael csak homályos ígéreteket kapott, az egyház reménye már jól meghatározott, mert Krisztusra, reménységünkre mutat. Benne kaptuk meg megváltásunk zálogát és eszközét: a bűnök bocsánatát és azt a kegyelmet, amely az Atya gyermekévé tesz. Ezért a keresztény remény nem a cselekedetekre, személyes érdemekre épül, hanem magára az Üdvözítőre.

Ezért írja Lisieux-i Szt. Teréz: „Az életszentség nem ebben vagy abban a gyakorlatban rejlik, hanem a szívnek abban a készségében, amely az Isten karjában alázatossá és kicsinnyé tesz, tudatosítja bennünk gyengeségünket, és a merészségig bizakodóvá tesz az Atya jóságában." (Utolsó beszélgetések VIII. 3.)

A korváltókon különösen szükséges a remény, amely megalapozza az újat a régire építve. Ezért az ígéretektől és Krisztus jelenlététől megerősített egyháznak meg kell valósítania a próféták reményét azzal, hogy megnyitja a pogányok előtt Isten országát és a belé vetett reményt: „Sokan jönnek napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában." (Mt 8,11.)

A feladat roppant nagy: egy országot kell felépítenünk, egy embertelenségektől és az istentelenségtől romba dőlt országot. Ezt csak a remény jegyében tehetjük. Az emberi reményre épült isteni reménnyel kell nekilátni az építkezésnek: „az előttem levő után rugaszkodom" (Fil 3,13). Mégsem lehetetlen a feladat, ennek előízét már tapasztaljuk. A várt dicsőség oly nagy, hogy kihat a jelenre is: „Feltámadása által élő reménységre szült újjá minket." (1Pt 1,4.)

Ezért éljünk reménységben, és legyünk „örvendezők a reménységben" (Róm 12,12).

 


Sólymos Szilveszter

BENCÉS SZELLEM – BENCÉS LELKISÉG

A II. vatikáni zsinat az Egyházról tárgyalva megállapítja, hogy tagjai között vannak, akik elkötelezik magukat az evangéliumi tanácsokra fogadalommal vagy más kötelékkel, hogy ezáltal egészen a mindenekfölött szeretett Isten tulajdonává legyenek, és neki szolgáljanak. (Lumen gentium, 43. pont.) A szerzetesek az egész egyház javára ajánlják fel a Szentlélek szerint való életüket erejükhöz mérten, és hivatásuk jellege szerint imával és munkával fáradoznak Isten országáért. Az egyház védi és erősíti a különféle szerzetesrendek sajátos jellegét. (Uo. 44.) – A szerzetesélet korszerű megújításáról szólva pedig kijelenti, hogy a szerzetescsaládok egész sora fejlődött, alakult ki csodás változatosságban; majd pedig a visszatérést sürgeti minden keresztény élet forrásához és az intézményt létrehozó eredeti szellemiséghez. (Vö. Perfectae caritatis, 1. pont.)

Tehát jogosan beszélhetünk az egyes szerzetesrendek sajátos szellemiségéről, lelkiségéről, mely az alapító szándéka szerint és a történelmi fejlődés során valami módon minden szerzetesi közösséget megjellegez. A szellemiséget és lelkiséget itt alapvetően egyként kezeljük, bár a szellemiség kétségkívül tágabb értelmű, mint a lelkiség.

Azt nem lehet tagadni, hogy a múltban ezek a rendi sajátosságok – nemegyszer túlzott rendi öntudattal – talán a kelleténél nagyobb hangsúlyt kaptak, és feleslegesen szembeállítottak szerzetesrendeket egymással. Az utóbbi fél évszázadban – részben éppen a II. vatikáni zsinat hatására – a szerzetesrendek identitásukat keresve jelentősen közelebb kerültek egymáshoz. Fontosabbnak tűntek számukra a lényeget jelentő, közösen vallott értékek, mint a járulékos különbségek. Ugyanakkor ez nem jelenti, hogy nem ápolják kellő mértékben saját értékeiket, éppen a jogos pluralizmus jegyében.

A „bencés rend" sajátos szellemiségét keresve először is tudatosítanunk kell, hogy „bencés rendről" csak tágabb értelemben beszélhetünk. A bencés életforma sajátosságához tartozik ugyanis az, hogy minden kolostor, minden szerzetesi közösség alapvetően önállóságban él, csupán egy lazább szervezeti kötelék kapcsolja egybe a hasonló elgondolások szerint élő közösségeket; ezeket ma kongregációknak nevezzük. Jelenleg húsz bencés kongregációban tömörül a közel négyszáz közösségben élő tízezer bencés szerzetes. (Ezenkívül a sokszínű női bencés közösségek kb. tizenkétezer tagot számlálnak.) – Ettől az általánosan elfogadott, relatív önállóságot jelentő szervezeti formától némileg külön úton jár a magyar bencés kongregáció, amely 1802-ben történt visszaállítása óta a tanítói munka érdekében kénytelen volt a centralizált szervezeti formát kialakítani.

Jelen írásunkban nem a magyar bencés kongregáció sajátosságairól szólunk, hanem az egyetemes bencés szellemiség, lelkiség rövid összefoglalását kíséreljük meg. Azt, hogy a Szent Benedek-i szerzetesi elgondolást követő közösségek célkitűzésében és életében melyek azok a közös vonások és törekvések, melyek együttesen érzékeltetik azt, amit bencés szellemnek, lelkiségnek nevezhetünk.

Az alapító személye és elgondolása alapvetően meg szokta határozni követőinek szellemi arculatát. – Szent Benedekről dióhéjban: Az V. és VI. században élt Rómában, értelmiségi keresztényként. Az igazibb krisztusi életet keresve elhagyja Rómát; először a remeteéletben keresi a radikális elfordulást a világtól, majd a remeteségben való megedződés és annak tanulságai után tanítványokat gyűjt maga köré. Végül is Cassino hegyén megtelepedve a közösségben élő szerzetesek számára írja meg Reguláját. Benedek hatása életében alig mutatkozott meg. Személye háttérben marad életműve mögött, mely 1500 éve áll fenn, és az európai kultúrának szerves részévé vált. Mint a nyugati szerzetesség alapítója és az európai szellemiség alakítója 1964-ben VI. Pál pápától az „Európa védőszentje" címet kapta meg.

A bencések joggal tekintik magukat a legősibb nyugati szerzeteseknek, az első monasztikus szerzetesrendnek. Mint ilyennek egyik alapvető vonása, hogy nem tartozik lényegéhez semmiféle konkrét célkitűzés, illetőleg munkaterület, amint azt az újabbkori szerzetesek esetében tapasztaljuk. Ezek általában egy meghatározott feladat vállalására alakulnak, mint pl. tanítás, misszió, szociális munka stb. A bencés szerzetes számára minden olyan munka elfogadható, amely alapvetően összeegyeztethető a Regula és a közösségi élet Szent Benedek-i elgondolásával.

Bár Szent Benedek először a remeteségben kereste a keresztény élet tökéletességét – és bizonyos nosztalgia ez iránt az életforma iránt később is tapasztalható nála –, Szabályzatát alapvetően mégis cenobiták, az evangéliumi életre közösségben törekvők számára írja meg. – Az ő elgondolásában a kolostor a helyi egyház. Eszménye az apostoli idők jeruzsálemi egyházának élete, ahol a hívők mind egy szív és egy lélek voltak, kitartottak a naponkénti imádságban, és mindenük közös volt (vö. ApCsel 4). Ez az ősegyházi, eszményi közösségi élet állott Szent Benedek szeme előtt is. Igazában nem gondolt ő valami külön „szerzetesrendre", hanem egészen következetesen és radikálisan krisztusi életre vágyó tanítványok számára akart keretet biztosítani, indításokat adni. Felhasználva az előtte kialakult szerzetesi hagyományokat, az evangélium vezetése alatt akart hiteles keresztény életet élni. A Regula a hagyományokat és az alapító élettapasztalatainak lerögzítését képviseli; ennek pedig őre és élő magyarázója, a szerzetesek lelki fejlődésének irányítója az apát. E kettős irányítás alatt éli a szerzetesi közösség az apáttal eleven kontaktusban, az ő irányítása alatt, testvéri együttesben a maga életét. Szent Benedek számára szerzetesnek lenni alapvetően a Regula és az apát irányítása alatti életet jelenti. A történelmi fejlődés során a Regula előírásait az egyes korokra és a kolostorok sajátos életkörülményeire a Statútum, a rendi Szabályzat részletezi és konkretizálja.

A Regula és az apát tehát a bencés közösség két tartóoszlopa. Szent Benedek Regulája részben az ősi szerzetesi hagyományokat, részben Szent Benedek érett életbölcsességét közvetíti számunkra. A szerzetesi közösség életét szabályozó törvénykönyv, amely azonban tele van a lelki élet tanítómesterének, a nagy nevelőnek eszméivel és buzdításával. Első olvasásra természetesen az 1500 éve írt és korhoz kötött jegyek szúrnak szemet; de az elmélyedt tanulmányozás azóta is mindig időszerű bölcsességet és az evangéliumi életre ösztönző mély igazságokat fedez fel benne.

A Regula hiteles és élő magyarázója az apát, a közösség elöljárója. Az apát szerepe rendkívül jelentős a bencés közösségben. Krisztust képviseli: ő a tökéletességre törekvők mestere, a nyáj pásztora, a beteg lelkek orvosa. Az élő közösséggel folytonos kapcsolatban állva a közösség tanácsaira és igényeire tekintettel kell lennie. Elöljárói tiszte gyakorlásában folyton hallania kell a figyelmeztetést: Isten előtt felel a rábízottakért.

Ahogy az ősegyház első keresztényei imádkozó közösség voltak, akik Krisztus szándéka szerint szüntelen imádkoztak, és így várták a parúziát, a bencés közösség Szent Benedek elgondolásában is elsősorban imádkozó közösség. Bencés élet az egyház imájának – tágabb értelemben a liturgiának – közösségi és lehetőleg ünnepélyes végzése nélkül alig képzelhető el. Ez a Regula utasításaiban számtalanszor megfogalmazódik: Operi Dei nihil praeponatur (43. f.) – az istenszolgálatnak semmit elébe ne tegyenek. Szent Benedek az Opus Dei kifejezésen az egész liturgiát is, de elsősorban mégis a zsolozsmát érti; ez egyszerre a közösség szolgálata Isten felé, és ugyanakkor az Isten szolgálata, megszentelő tevékenysége a közösség felé. Szent Benedek a Regulában kimerítően részletezi a zsolozsma végzését; az Eucharisztia ünneplésében – melyről keveset szól – természetesen átvette az akkori egyházi gyakorlatot. Az egész liturgiában a nagy Egyház szerves részeként kíván részt venni: sicut psallit Romana Ecclesia – ahogy a római Egyház imádkozik (13. f.). A zsolozsma a bencés közösség szemében az egész Egyházért és az Egyház nevében végzett imádás, és egyúttal a szerzetesek sajátos lelkipásztori munkája. A zsolozsmának ezen utóbbi szerepét az új zsolozsmáskönyvet bevezető Laudis canticum kezdetű pápai kísérőirat is hangsúlyozza: „. . . azokat, akik a szerzetesi fogadalmak által megkülönböztetett módon vannak elkötelezve Isten és az Egyház szolgálatára, a zsolozsma végzésében vezesse az a mélyen átérzett meggyőződés is, hogy csodálatos a zsolozsma belső értéke, és igen nagy annak lelkipásztori és aszkétikus jelentősége." Nem véletlen tehát, ha az idők folyamán egyes kolostorokban, mint pl. Clunyben szinte egyoldalúvá, mindent kiszorítóvá vált az istendicséret, a liturgia végzése, és ezért a bencéseket Krisztus király udvartartásának is nevezték. Az ilyen egyoldalúságok újra és újra helyükre kerültek. Az kétségkívül nem véletlen, hogy a bencés kolostorok egészen Istenre beállított életformájuk és közösségi életük következtében képesek a liturgia elmélyült végzésére. És az is érthető, hogy a legutóbbi évszázad liturgikus mozgalmaiban és megújulásában a bencés kolostorok és egyes szerzetesek (pl. Herwegen apát, Beauduin, Odo Casel stb.) kiemelkedő szerepet vittek; hazánkban utalhatunk Szunyogh Xavér atyára, mint a liturgia nagy népszerűsítőjére.

Bár Szent Benedek Regulájában az egész nap menetét a zsolozsma közös végzése határozza meg, az imádságos lelkületet volt hivatva táplálni a lectio divina (mely egyszerre jelenti a mai lelki olvasást és elmélkedést), valamint a szív önként előtörő magánimája. Az imádságos légkört segíti elő a silentium, a szent csend hangsúlyozása.

Az eddigiek alapján is világos, hogy a bencés lelkiség Krisztus-központú és egyházközpontú. A monostor Szent Benedek elgondolása szerint domus Dei, az Isten háza (31. f.), familia Dei, az Isten családja. Ez a közösség az „Úr szolgálatának iskolájá"-t járja. Ebben az iskolában az apát a tanítómester, aki egyszerre kell, hogy megjelenítse az atya jóságát és a mester keménységét, nyájának gondozója és lelki táplálója, és a közösség egységének kifejezője legyen. Az apát Krisztust tükrözze tanításában és életében. A Regula Krisztus-képe egyrészt az ősegyháznak és román templomoknak fenséges Krisztusát, másrészt a jó Pásztor irgalmas alakját tükrözi.

Szent Benedek szerint a szerzetek egész élete állandó istenkeresés. A szerzetes engedelmes tanulóként, Istenre figyelő szívvel törekszik a tanítványi lelkületre. A hagyományos hármas evangéliumi tanácson kívül a conversio morumra és a stabilitásra is kötelezi magát. A conversio morum a szerzetesi életalakítást jelenti, amely napról napra a szerzetes új emberbe öltözésében valósul meg, az alázat, az engedelmesség és az önmegtagadás gyakorlásával.

A stabilitás, állhatatosság kötelékének megértéséhez arra kell gondolni, hogy Benedek olyan korban élt, amikor a római birodalom felbomlásával minden meginogni, összeomolni látszott. Ebben a bizonytalan és kilátástalan helyzetben a kolostorban vállalt közösségi élet biztonsága volt a megtartó erő. A stabilitás kettőt is jelentett és jelent ma is a bencés szerzetes számára: egyrészt a helyi közösséghez való ragaszkodást, hisz a bencés szerzetes egy meghatározott kolostori közösséghez való csatlakozásra kötelezi el magát; másrészt a lelki állhatatosságot, a végleges elkötelezettség vállalását is jelenti. Ez a stabilitás, korunknak gyorsan változó és sok divatos áramlatot kínáló világában különösen is fontos, a bencés élet nem kapdos minden újdonság iránt, bár nem is zárkózik el eleve; de a szerzetesi életbe szervesen beépíthetőt veszi át. A ma embere számára, aki nem könnyen tudja magát végleges elkötelezettségre elhatározni, ez a stabilitáseszme különösen is ösztönzőleg hathat.

A Szent Benedek-i szellemnek egy másik jellemző vonása a discretio. Ez az erény egyrészt a Regulában is jelenti, hogy birtoklója rendelkezik a megkülönböztetés adományával; meg tudja különböztetni a lényegeset a lényegtelentől, a jó sugallatokat a rossztól stb. Másrészt jelenti a mérsékletet, a mértéktartást a lelki élet gyakorlataiban, az önsanyargatásban stb.; összehasonlítva a szerzetesség, főleg keleti szerzetesség akkori aszkétikus gyakorlataival, Szent Benedek Regulája mérsékeltnek mondható. Számol az emberi természettel, annak adottságaival. Megtalálja az utat a szigor és a szelídség közt, az alázat és a méltóság között, az ima és munka aránya között. A bencés életformát a történelem folyamán éppen a discretióból eredő alkalmazkodóképesség jellemezte. A Regula előírásai általában olyanok, hogy Benedek elgondolása szerint mindig ösztönözzék többre a jókat, a gyengéket meg el ne csüggesszék, hanem bátorítsák.

A Regula bölcsesség és mérséklete az ima és a munka közti egyensúlyban is jól érzékelhető. A Regula szinte szintézist nyújt a kontempláció és az akció között. Ima és munka együtt alakítják és hatják át a szerzetes életét, egyik a másikat segíti. A szerzetesnél a világi teendők is Isten ügyévé válnak, nem különül el egymástól a kettő mesterségesen. Pl. ha a szükség úgy kívánja, hogy az aratás nehéz munkáját a szerzeteseknek a kolostortól távolabb kell végezni, akkor ott imádkozzák el a zsolozsmát. Benedek számára a munka nem öncél, hanem a tökéletesedés eszköze; ez nem jelenti, hogy főleg a középkorban nem váltak volna a szerzetesek sajátos munkájukkal a középkori civilizáció terjesztőivé és az antik kultúra átmentőivé. Munka és imádság harmonikus váltakozása a bencés életnek bizonyos kiegyensúlyozottságot ad, egy bizonyos egészséges ritmust. Az ora et labora – imádkozzál és dolgozzál! – jelmondat, ha nincs is szó szerint a Regulában, jól kifejezi annak szellemét.

Az egyes korok és egyes kolostorok vagy kongregációk a sajátos egyházi vagy társadalmi igényeknek megfelelően is vállaltak munkát. A középkorban térítettek és misszionáltak, mezőgazdálkodással vagy kézművességgel foglalkoztak, avagy az írástudás otthonai voltak. Később bekapcsolódtak a társadalom oktató-nevelő munkájába, vagy éppen a lelkipásztorkodásba. Talán nem mindig sikerült az eszményt megőrizni, de a törekvés nem hiányzott. A bencés kolostorokat mindig valami tágasság, nagyvonalúság jellemezte, távol minden beszűkítettségtől. Ha időnként hanyatlásnak indultak is, mindig tudtak visszanyúlni a Regulához és a hagyományokhoz, ahogy ezt a XX. század első felének jeles Mária Laach-i apátja mottójával kifejezi: Alte Quelle, neue Kraft – Régi forrás, új erő. Vagy ahogy a cassinói kolostornak jelmondata succisa virescit – megnyesve is kiújul – fogalmazza meg; ez a mindig megismétlődő megújulás igazában az egész bencés történelemre áll.

A bencés kolostor korunk embere számára az örök értékekre beállított voltával egyrészt képvisel valami eszkatologikus jelleget: már itt a földön az eljövendőre mutat. Szent Benedek figyelmeztetése a Regulában gyakori: a halált a szerzetes naponként tartsa szeme előtt. A Regula azt tartja eszményinek, ha a szerzetes élete a kolostoron belül folyik le, ott találja meg a munkára a lehetőséget. A szerzetes azonban mégsem gyűlöli a világot, nem menekül tőle riadtan. Átérzi felelősségét a világért. Ezt nemcsak az emberiségért végzett imájával teszi, hanem úgy próbál segítségére lenni, hogy a kolostoron belül élve, azon keresztül sugározza ki, milyennek kell lennie egy igazi keresztény életnek.

A kolostor kisugárzásának egy sajátos módja a vendégek fogadása. Már Szent Benedek megállapítja, hogy a vendégek soha nem hiányzanak a kolostorból, és külön fejezet, az 53., foglalkozik a vendégekkel, akikben Krisztust fogadják. A világban megfáradt, lelkileg kiüresedett testvérek számára a kolostori befelé fordulást biztosító és megnyugtató légkör az irgalmasság testi-lelki cselekedetét jelentheti. A legutóbbi időben ennek a vendégekkel való törődésnek, az ő befogadásuknak több helyen külön formája alakult ki: a Kloster auf der Zeit – az időleges kolostori élet – gyakorlata. Egy vagy több hétre a világban élő és hajszolt emberek beállnak a kolostor életébe, és átveszik annak hitet sugárzó és megnyugtató ritmusát, felszítják keresztényi mivoltukat.

A bencés kolostoroknak egy másik, az eddigiekből is következő vonása az ökumenikus beállítottság. Ez már abból is érthető, hogy a bencés életforma akkor alakult ki, amikor még egységes volt a nyugati egyház. Nem katolikus testvéreink a Regulában és általában a bencés életformában nem találnak számukra bántót, elfogadhatatlant, ezért érzik otthon magukat. A kegyelem primátusa, az ősegyházi testvériség érzékelése, ezek mind vonzóak számukra. Ez a magyarázata, hogy a bencés kolostorok ökumenikus párbeszédek kedvelt helyei. Tudvalevő, hogy olyan ökumenikus jellegű közösségek, mint a taizéi, szintén sokat merítettek szervezetükben és szellemükben a bencés Regulából. Ezért van a bencés kolostoroknak már adottságaiknál fogva bizonyos hídépítő szerepük a nem katolikus testvérekhez, a velük való dialógushoz.

De maga a kolostori közösség, melyben testvériség és egymás segítése uralkodik, ahol az anyagi és lelki javak megosztása az eszmény, erősítő mintául szolgálhat mai társadalmunknak, melyben éppen a kisebb közösségek, a család szétesése okoz annyi problémát. Ezek bizonyos értelemben modellt találhatnak a kolostori közösségben: hogyan kell egymásnak megadni a tiszteletet, elviselni a másik másságát, miként lehet a közös cél érdekében együtt dolgozni. A Krisztusból merített szeretet végül is a legkülönbözőbb adottságú embereket is képes egybeötvözni. A bencés család légköre – melyről az alapító a Regula 31. fejezetében azt írja, hogy ott senki se szomorkodjék – segíthet egy társadalmat egészségesebbé, derűsebb életűvé lenni.

Nem véletlen a bencés kolostorokkal kapcsolatban a PAX, a BÉKE jeligéjének hangsúlyoztatása. Akik Istennel és egymással békében élnek, azok ezt a békét sugározzák is. Erről a békéről írja Szunyogh Xavér bencés atya a Miért jöttél? c. munkájában: „Olyan ez a benedeki szellem, mint az őskeresztény bazilikák stílusa; az Istenben való nyugalom, a nagystílűség, harmónia, PAX uralkodik benne; és a jó felé való törekvés és a rossz elleni harc soha nem lesz nyugtalan, lázas, az emberi erőket megfeszítő törtetéssé." (19. lap) – Az ilyen élet végül is beletorkollik sajátos módon abba a más szerzetesrendek által is vállalt, és más-más változatban megvalósított célkitűzésbe: Ut in omnibus glorificetur Deus -hogy mindenben Isten dicsőíttessék! (57. f.)

 


Canterburyi Szent Anzelm

MÁRIA-IMA

(Három részlet)

1. Mária, hatalmas...

Mária, aki hatalmas vagy, nagyobb a többi szent Máriáknál, leghatalmasabb az asszonyok között! Hatalmas Úrnő, téged akar szeretni a szívem, téged vágyik dicsérni az ajkam, téged kíván tisztelni értelmem, hozzád óhajt imádkozni lelkem, a te oltalmadra bízza magát egész lényem! Ó, kegyelemmel teljes, ezerszer teljes asszonyunk!
Teljességed bőségének kiáradásából virágzik ki újra a teremtés!
Ó, áldott, ezerszer áldott szűz!
Áldott voltod által nyer áldást a föld minden lénye –
megáldatik a teremtmény Teremtőjétől,
áldatik a Teremtő teremtményétől!
Milyen csodálatos magasságba látlak magasodni, Mária!
Mert semmi sem oly nagy, mint Mária,
semmi sem nagyobb, mint Mária –
egyesegyedül csak az Isten!

Isten a Fiát – akit mint saját magával egyenlőt nemzett, szívéből mint önmagát szeretett – Máriának adta, és Máriától vett Fiat magának, s ez nem más Fiú, hanem ugyanaz, úgyhogy közös Fiú, egy és ugyanaz a Lény az Isten Fia és Mária Fia.

 

2. Máriától Isten...

Minden lény Istentől teremtetett –

Máriától Isten született.

Mindent Isten teremtett –

Mária szülte az Istent.

Isten, aki mindent alkotott,

Magamagát Máriától alkotta meg,

és így mindent újjáalkotott,

amit alkotott.

Aki meg tudott teremteni mindent a semmiből,

a mindenből semmit sem akart újjáteremteni,

csak úgy, hogy előbb

Mária Fia lett.

Isten tehát a teremtett dolgok Atyja,
Mária pedig az újjáteremtett dolgok Anyja.
Isten Atyja mindennek, ami lett,
Mária Anyja mindennek, ami újjá lett.
Isten nemzette azt, aki által minden lett,
Mária szülte azt, aki által minden üdvösségre lett.
Isten nemzette azt, aki nélkül semmi sem lett, ami lett,
Mária szülte azt, aki nélkül semminek sem jó lennie, ami lett:
Valóban az Úr van teveled,

mert minden tartozik teneked – önmagával.

 

3. Mi Anyánk

Isten Anyja – a mi Anyánk.

Annak Anyja,

akiben egyedül remélünk, akit egyedül félünk:

íme, a mi Anyánk!
Annak Anyja,
aki egyedül üdvözít, vagy ítél el:

Íme, a mi Anyánk!

De hát akkor a világ ítélője – a testvérünk
a világ Üdvözítője – a testvérünk
de hát akkor Istenünk – testvérünk.

Anyánk kérleli Fiát – fiaiért
Egyszülöttét – az örökbefogadottakért
Urát – a szolgákért.

Meghallgatja Anyját a Fiú – testvéreiért
az Egyszülött – az örökbefogadottakért
az Úr – felszabadítottaiért.

Canterburyi Szt. Anzelm (1033–1109) Bec bencés kolostorának apátja, majd Canterbury érseke és Anglia prímása volt. Elméleti munkássága, filozófiai és teológiai művei alapján „a skolasztika atyjaként" tiszteli az utókor. A híres s ma ismét a tudományos érdeklődés előterébe került istenérv megalkotójának (Proslogion), az első szisztematikus krisztológiai értekezés (Miért lett Isten emberré?) szerzőjének neve alatt 96 imát és elmélkedést tartottak számon, ezekből a mai kutatás 22-t tekint hitelesnek. Közülük való az itteni szemelvény: néhány részlet az ún. „nagy Mária-imából". Megírásának körülményeit Anzelm egyik leveléből ismerjük (28. levél). Röviden összefoglalva:

Anzelm sokat írt, de sokkal intenzívebb életet élt annál, semhogy szeretett volna írni; ahogy legfontosabb elméleti munkáit, úgy imáit, az ittenit is szerzetestársai, tanítványai kérésére, sőt, mint mondja, „lerázhatatlan unszolására" foglalta írásba, e tanítványok pedig még a művek jellegét, stílusát is előírták mesterük számára. „Az ima legyen »nagy«!" – ti. hosszú és mélyenszántó — kérte most is ez a bizonyos ismeretlen fráter. Nos, az első kísérlet „nem tetszett" neki (Oratio V), s „nem tetszett" a második sem (Oratio VI). De Anzelm magiszteri tekintélyét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem harmadszor is nekifogott: így született meg 1074 táján a jelenlegi szöveg, és ez „végre-valahára megfelelt" a várakozásnak. Aki pedig szerető alázattal megtette mindezt – Szent Tamás szellemi elődje, az angol egyház majdani feje, pápák barátja s királyok ellenfele – egy névtelen tanítványa kedvéért, cserébe csak ezt kérte: „Bárcsak úgy lenne »nagy« ez az ima, hogy mielőtt még elolvasása vagy inkább átelmélkedése közben a végéig eljutsz, eljussál arra, ami végett készült: a megrendülésre a bűnbánatban és a szeretetben!"

A szerkesztő megjegyzése

Szent Anzelm imáját Dér Katalin fordította, és ő írta hozzá a magyarázó jegyzetet. A közelmúltban jelent meg Dér Katalin fordításában Canterburyi Szent Anzelm Monologion és Proslogion c. műve a MTA Filozófiai Intézetének kiadásában, Budapest 1991. „Religio könyvek" 2. Sorozatszerkesztő: Horváth Pál. Dér Katalin a kötet végén külön tanulmányban foglalkozik Szent Anzelm híres, ún. „ontológiai istenérvével."

 


Keresztesné Várhelyi Ilona

RENDHAGYÓ MONDATELEMZÉS

„Adjátok testeteket elő, szent, Istennek tetsző áldozatul! Ez legyen ésszerű hódolatotok!" (Róm 12,1)

Nem is tudom, miért akadt meg a szemem ezen a mondaton. A Római levél ennél vonzóbb gondolatokat, szebb mondatokat kínál. Éppen ezt a korszerűtlen, mai gondolkodásunktól mérföldes távolságra eső mondatot kellett észrevennem?

Bizonyára éppen ezért, mert távolinak és korszerűtlennek érzem. Most már mindegy: nem enged tovább ez a felszólítás! Meg kell tehát értenem.

* * *

1. Adjátok testeteket áldozatul

a)  Adjátok

Mit is jelent adni? Önként lemondani arról, amit magaménak tudok. Igen, az ember elég sokszor ad. Adnia kell a munkáját, tudását, szeretetét, s ha kérik, pénzét, idejét is. Mentegetem is magamat eleget azzal, hogy mennyit adok... De hát miből adom? Abból, amit kaptam. Leginkább annak feleslegéből. És abból is a hitványabbat. Ez nem érdem, s ha annak tartom, akkor egyenesen bűn! Olykor azért kérés nélkül is adok, vagyis ajándékozok.

S azt is milyen sok tökéletlenséggel! Valójában a szeretet tenné tökéletessé az ajándékot is, s lám, legtöbbször a konvenciókra hagyatkozom: mert illik, mert viszonozni kell valamit, esetleg éppen érdek vezet. A szeretet ismérve azonban az, mennyire tudom odaadni, átengedni másnak a leginkább hozzám nőtt dolgokat. Ajándék, akkor, ha örömmel adom, örömre szánom, mert így örömmel is fogadják.

De játszadozhatunk a szóval tovább is. Adottságaink vannak, amelyek kapott tulajdonságok. Megadhatjuk, feladhatjuk, átadhatjuk, odaadhatjuk magunkat Istennek és az embereknek. Különböző fokon tehetjük ezt, a fokozatok azon múlnak, mit, mennyit tartunk fenn magunkból magunknak. Az emberiség története folyamatos alkudozás az Istennel, amely elkezdődött a paradicsomban, és folytatódik bennem, mindaddig, amíg a teljes és végleges odaadottságban nem tudom „utánozni" Istent.

b)  Testeteket

Éppen azt adni, amit leginkább magaménak tudok? Esetleg azonosítom is magamat vele? Ha én nem is, mások bizonyára a testemben látnak engem. A testem valóban az enyém ugyan, de azt is kaptam, szüleim és őseim szeretetének közvetítésével az Isten teremtő, ajándékozó szeretetéből. Még növekedéséhez is alig van közöm.

Használatra kaptam. Testben jelenít meg engem az Isten az anyagi valóságban. Egyszeri alkalommal, változékony formát kaptam. Használatában nagy a szabadságom. (Lebecsülhetem, elnyomhatom, megvethetem, sanyargathatom, kizsákmányolhatom, még el is dobhatom. Vagy: túlbecsülhetem, ápolhatom, dédelgethetem, díszíthetem, törekedhetek egészségére, jólétére, élhetek örömeiért. Okozhatok vele másoknak bajt vagy örömet. Tehetem hasznossá és terhessé mások számára. Lehet hasznomra vagy terhemre, szolgálhat javamra vagy káromra.) Bármit teszek is vele, ha csak a testért teszem, önmagamért teszem, és maradandó értéke nincs; mindazt, amit érte teszek, a múlandóságnak szánom. De múlhatatlan értékek létrehozására is használhatom. Ha eszközként fogom fel, értéket teremthetek vele, ha célként, a megsemmisülésnek szánom. Ekkor visszaélek az Isten ajándékával, azaz bűnt követek el. (Nem a testem követi el a bűnt, az csak végrehajtja a lélek utasítását. Nem is a testem ellen vétek, hanem Isten ellen, aki a testemmel is egyedivé, egyszerivé, csakis magammal azonossá, tehát felismerhetővé tett.) A bűn a felismerhetőségemet veszélyezteti. Álarc, amivel elfedem magamon az Isten arcát. Így Isten bennem való felismerhetőségét teszem lehetetlenné. (Isten sem ismer magáénak, amíg le nem vetem a bűn álarcát.)

c) Áldozatul

Az áldozat nem önmagamra irányuló cselekvés. (A test itt is csak eszköz. Szenvedni, böjtölni – mindez addig nem áldozat, amíg nem állítom valami magasabb rendű cél érdekébe. Addig akár még bűn is lehet.)

Az áldozat kultikus cselekmény, ill. annak tárgya. Egyedül Istennek lehet bemutatni áldozatot. (A másokért vállalt lemondás vagy teher közvetlenül segíthet a másik emberen, de áldozattá attól válik, hogy Isten elé helyezem. Ha feláldozom az életemet valakiért, akkor bizonyára szeretem. A szeretetben pedig Isten van, akár tudok róla, akár nem.) A szeretet teszi tettemet vagy a tettről való lemondásomat áldozattá. „Mert nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet." (Oz 6,6) Máté így utal rá: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot." (9,13) Szeressünk ... tettel és igazsággal! (Vö. 1Jn 3,16–18)

Isten nem kér értelmetlen áldozatot. Még az állati életet sem fogadja el. Ha nem hagyom őt megnyilvánulni áldozatomban, akkor értelmetlen, öncélú a lemondásom. Csak az válik elfogadott áldozattá, amiben Isten kifejezi magát.

Ha Isten megnyilatkozik áldozatomban, akkor én magam már nem is tekintem áldozatnak többé, hanem Isten kitüntető figyelmének, a szeretetemben érzékelhető jelenlétének. Kegyelemnek. Nem az én erőfeszítésem nagysága dönti tehát el, hogy áldozat-e pl. a lemondás valami testi örömről, hanem az, mennyire irányul Istenre, mennyire irányít Istenre, s ez attól függ, mennyire kap helyet benne ő. (Vö. Ám 5,5; Iz 1,10–16; Mik 6,6–8; Jer 7,21–23; Zsolt 51,18.) Amit tehát én áldozatnak érzek, valószínűleg nem is az, mert az én szerepem van előtérben, nem az Istené. Ez csupán valami önmegvalósítás, erőfitogtatás, hatáskeltés. Valószínű, hogy másokat éppen az ilyen áldozattal riasztok el Istentől. Ám éppoly riasztó lenne várni az Isten konkrét receptjét, utasítását, s ha az nem jön, tétlenül éldegélni. Az általános „utasítást" megkaptam a keresztségben, a feladatot az adottságaim kamatoztatásában. Bármilyen szerények is azok másokéhoz mérve, feladatom annál több. Elvárja tehát tőlem az Isten, hogy megvalósítsam önmagam, de ne nélküle, ne ellene, mert úgy nem is sikerülhet. Még ha neki szánva ások is el talentumaimból akár csak egyet is, nem várhatok tőle dicséretet. Ha viszont érte és vele valósítom meg magamat, már készen is van áldozatom.

Jól szemléltethető a probléma az ószövetségi áldozatokon, de pl. Kőmíves Kelemenné esetén is. A barbár életáldozat nem az asszonyban érlelődött meg. Vele szemben erőszakot alkalmaztak. Áldozatnak a kőművesek szánták, de tévhit alapján, és nem Istenre irányultan, hanem anyagi érdekből. (Vö. Júd 11–12) Ezt ma érdekből elkövetett emberölésnek definiáljuk. Vagyis egyértelműen bűncselekménynek. Nem azért bűn tehát, mert egy primitív hiedelem oltja ki az ártatlan életet, hanem az indítékától, az anyagi érdektől, amely az élet értékéhez méltatlan. A példa még arra is alkalmas, hogy belássuk, a bűn szinte mindig ártatlanokat sújt, és gyűrűket vet. Itt az asszony esik áldozatul, de tartósan gyermeke bűnhődik a földi életben. Ilyenkor is mondhatjuk persze azt, hogy áldozatul esik, de ebben a passzívumban nincs jelen a cselekvő szeretet áldozattá nemesítő mozzanata. Lehet pl. a közlekedési balesetnek is „áldozata". Pál „Isten irgalmára" (nagyon nyomatékosan) arra kér, hogy testi áldozatunk élő, szent és Istennek tetsző legyen. Ez föltétlenül aktivitást kíván.

2. Élő, szent, Istennek tetsző

a)  Élő

Az élő jellemzője, hogy növekszik, megújul, életet fakaszt. Az élő áldozat Istenből mint talajból, vízből, napfényből sejtjeiben növekszik, így Isten felé törekszik, és folytonosan Istenből újul meg. Ezáltal az élő áldozat az isteni életet példázza, így isteni életre indító, arra fölhívó hatása van, tehát ezt az Istenben gyökerező életet adja tovább.

b)  Szent

Isten a szent. Minden, ami szentté válik, Istennel való érintkezésétől lesz szent. Az élet is ezért szent, Isten teszi szentté, azáltal, hogy magából árasztja ki, és magába fogadja be. Az áldozatot is a benne kivirágzó isteni élet szenteli meg. Mivel Isten a szeretet, az élő szeretet által szentelődik meg az az áldozat, amit szeretetből a Szeretetnek mutatok be. (Az adottságok sem szentelnek meg önmagukban, még a prófétaság, a hit sem; „ha szeretetem nincs, semmi vagyok.")

c)  Istennek tetsző

Az elfogadás nyilvánítja szentté az áldozatot. Az elfogadás a szövetség megújítása. Isten kézfogása velem.

De honnan tudhatom, mi tetszik Istennek? Azt tudom, hogy nem az áldozat, hanem annak oka tetszhet vagy nem tetszhet Neki. Az indíték mindig a lélekben születik meg. A lélekben pedig ott van Ő. Isten elé tenni az áldozatot: ez a Lélek műve. Valójában tehát Ő építi az én áldozatom oltárát is. A test áldozata is lelki cselekvés. Ám ez még önmagában kevés ahhoz, hogy Istennek kedves legyen, ő azonban segítségemre van abban is, hogy kifürkésszem „ízlését". Elém állította magát Jézusban. Talán a megtestesülésnek ez az értelme: adni egy mintát az Istennek tetsző anyagi életre, arra, hogyan adja magát az ember áldozatul Isten örömére. Képmás mivoltomat kell tehát tudatosítanom magamban. Azt már tudom, hogy Jézus áldozata Istennek tetsző volt, mert élő volt és szent: Istentől elfogadott küldetés. Engedelmes vállalás. (1Jn 2,2) Ehhez kellett a kiüresedés: helykészítés az Isten szándékának, az emberi szempontok elvetése az anyagi kötődések és érdekek felszámolása által. Szabaddá válni lélekben az Isten akaratára, és kiszolgáltatni a testet akár az emberi gonoszságnak is. A kiüresedés a dolgok végső megértéséből következő tökéletes és végtelen leegyszerűsödés.

Ha tehát az önmegvalósítás illúzióját legyőzöm, az Isten kezdi magát megvalósítani bennem. Társául fogad, és már én is őt szeretném érvényre juttatni, nem magamat. (Nem azért, mert én semmi vagyok, hiszen éppen az ő elfogadása jelenti ki számomra, hogy fontos vagyok, de tudom már, hogy ő a fontos bennem. Közlendője van általam is a világnak.) Vele együttműködve tényleg képes lehetek kitörni a földi, testi, anyagi létezés szabadságomat korlátozó bilincséből. Ha ilyen az áldozatom, nem szükséges bátornak lennem ahhoz, hogy hős legyek. Bár nem is hőssé, hanem szentté kell lennem. (A szentek, vértanúk hősiességének semmi köze a vakmerő bátorsághoz. Igazi bátorság az engedelmességhez kell.) A lélek készsége mellett a test akár gyenge is lehet. Akár félhetek is a betegségtől, szenvedéstől, fájdalomtól, haláltól, ha engedelmességből vállalom, abból a bizalomból, hogy Isten azt is szeretetből adja, s javamra szánja még a test halálát is, testi gyengeségem még akár növelheti is áldozatom értékét. A test gyávasága is megszentelődik a lélek engedelmességében Isten érintésétől. Az áldozatul felajánlott test gyengesége mulandó, ha a lélek ereje megvan. Az Istennek odaadott élet a testet is felbátorítja, kitartóvá teszi. Erre nagy szükség van, hiszen a kísértés a gyenge pontot, tehát a testet veszi célba.

Az engedelmesség olykor a külvilág számára gyávaság; bátornak azt tekintik, aki szembehelyezkedik. Igen, földi értelemben talán nagyobb bátorság kell az ellenálláshoz. Az elveiért életét áldozó ellenzéki lehet ugyan nemzeti hős, de nem lesz föltétlenül szent. Az Istennek tetsző áldozat tehát irányultsága miatt lesz szent. A szentség isteni tulajdonság, tehát örök. A hősiesség pedig a változékony történelmi megítélés kérdése. A hőst néhány évszázad (?) múlva fanatikusnak is láthatjuk. Az Isten szentje nem attól szent, hogy esetleg egyben fanatikus is, hanem attól, hogy az Istenben/Istenből él. Nem attól szent, hogy annak tartjuk, hanem attól, hogy Istennek tetsző.

Az engedelmesség nem a parancsok mechanikus teljesítését jelenti, hanem a szeretet elfogadását Istentől. (Isten szeretete a parancsokban úgy mutatkozik meg, hogy igyekszik szabályokkal megkönnyíteni számomra azt, hogy neki tetsző módon éljek.)

3. Ésszerű hódolat

a) Ésszerű

A nem Istenbe ágyazott áldozat legtöbbször önpusztítás. A test bármilyen irányú természetellenes használata ésszerűtlen, hiszen rövidtávú, mulandó eredményt hoz. Az az ésszerű, ami az embert lehetőségei teljességében szemléli. Az élet lehetősége a mulandóság meghaladása. Az ésszerű áldozat ezt célozza meg. (Ha szándékosan megnehezítjük a test életét, hogy erőnket kipróbáljuk, akkor örömtelenné tesszük magunkat, mert önmagunk szeretete nem boldogít tartósan, csakis pillanatnyi sikerélményt ad, amit állandóan ismételgetni akarunk. Minden nagyszerű sportteljesítmény az örök élet szempontjából ésszerűtlen.) Ugyanakkor kötelességünk a testi élet védelme, hiszen az érdemszerzés nagy lehetőségét kaptuk általa. Ezért ajándék a test, akár egészségesen, akár betegen születik is. Ha én rontom el, a teremtésben teszek kárt. Ha azonban áldozatom szeretetből Isten felé irányul, akkor azt az örömet tudhatom magaménak, hogy Isten végtelenségébe tartozom, aki engem is boldogságra szánt.

b) Hódolat

Az ésszerű áldozat csakis hódolat lehet Isten előtt. Meghajlás, engedelmesség, alázat. Pál szerint az Istenre átállított gondolkodás vezet el ide. Ha meglátom Isten végtelenségében magamat, kitárulnak a lehetőségeim, önbizalmam lesz, mert emberi méltóságomat tőle származónak ismerem föl. Magamban is megtalálom tehát az Istent, és rájövök, hogy nélküle nincs is életem. Csakis Isten dimenziójában vagyok ember, egyébként csakis biológiai lény vagyok, a tápláléklánc csúcsa.

Isten dimenziója egyáltalán nem az irrealitás világa, még ha transzcendens is. Éppen ez a dimenzió világít rá arra, hogy az emberrel más szándéka van Istennek, mint az evolúció korábbi fokozataival. Valójában ez az egyetlen reális emberkép, s minden anyagelvű felfogás mechanikus és irreális. A hódolat képessé tesz tehát emberi mivoltom értékének felismerésére. A hódolat éppen ezért csakis az Istent illeti, mivel egyedül ő jeleníti meg ezt az időben örök, térben végtelen perspektívát. (A bálványimádás az ember anyagi természetének uralma a szellemi, lelki természet fölött. A bálvány az anyag önzése. Végső soron a bálványban önmagunkat imádjuk. A bálvány előtti hódolattal az ember lefokozza önmagát, mert bezáródik önkörébe, kirekeszti magát az isteni életből, elveszti jogát és lehetőségét is a boldogítóan teljes életre. A bálvány ma is legtöbbször az anyagi jólét rafinált ideológiája, a hatalom, a tudományosság látszata, a hírnév, népszerűség, karrier és a hiúság megannyi formája. A kísértés nagy.)

Az áldozat tehát hódolat. Alattvalóként várom, kérdezem, mit akar velem az Isten. Mit szánt személy szerint nekem. És ő nagyon egyszerűen válaszol: üdvözíteni akar, azaz magába olvasztva tökéletessé tenni. Alattvalóból társörökössé akar emelni. Fiává szeretne fogadni. Élővé és szentté, neki tetszővé akar tenni, és életemet hódolatként, azaz áldozatként szeretné alakítani, hogy a mulandóságból kiemeljen. „Csak az él örökké, aki megteszi Isten akaratát." (1Jn 2,17) A hódolat semmit nem ér, ha szenvedek tőle, ha nehezemre esik a meghajlás. Amikor már jólesik, akkor az elfogadást „igazolja vissza" az Isten, és boldoggá tesz áldozatomban is.

De ha ezt nem is vagyok képes végiggondolni, vagy eltévedek a logika labirintusában, akkor sincs baj. Isten szeretetében gondoskodott arról is, hogy nehézkes felfogásomat megkerülje. Kimondta példabeszédét, az egyetlen szeretetigét Jézus személyében, hogy az ő születésével, életével és halálával megtanítson arra, hogyan kell testemet élő, szent, neki tetsző áldozattá, ésszerű hódolattá tenni.

S ha mindezek ellenére az ugyancsak tőle kapott szabadságom jogán nem akarom elfogadni ezt a könnyű igát, akkor ellenállásommal a nehéz, ésszerűtlen, képmutató, önző, embertelen életet választom, amelyről hihetem ugyan, hogy szerencsére mulandó, de a tőle való távolság miatt végtelenül, vagyis örökre gyötrelmesen hiányos marad.

Ha viszont testemet Istennek hódolatul feláldozom, akkor felismerem, hogy Jézus Krisztus által igazságra jutottam, és egyedül ez visz el Isten velem kapcsolatos üdvözítő tervének megvalósításához, amelyhez tehát az én közreműködésemre is szükség van. Ha nem így volna, a szabadságom is értelmetlen adomány lenne. Az áldozat élő jellege miatt a szabadon meghozott döntésem Isten mellett mások megerősítésére alkalmas cselekedetekben ölt testet. Így testi áldozatom az emberi társadalomban válik láthatóvá, közvetlenül a körülöttem élő embereknek is javára válik. Közvetve, de teljesen egyértelműen az én üdvösségemen munkálkodik általuk Isten.

* * *

És ez a mondat is azért furakodott a figyelmembe, hogy megfogalmazni kényszerüljek ennek az újjáalkotó felszólításnak az értelmét, amely tengercseppnyi fókuszába gyűjti az örömhír fényjeleit.

 

3. . . . Szívből bátorítalak benneteket, segítsétek papjaitokat, hogy ismét bizalommal közeledjenek az emberekhez, és törekedjenek bizalmuk megnyerésére azáltal, hogy eléjük mennek, és megnyílnak nekik, és így az elszigeteltség korlátait legyőzve újból bizakodva tekintsenek a jövőbe. Csak ebből a kölcsönös nyíltságból fejlődhet ki az egyházi élet minden szintjén ma nélkülözhetetlen együttműködés. A papok nem végezhetik egyedül, és nem is kell, hogy egyedül végezzék a munkát a különböző területeken. . . . Ezért sürgős szükség van minősített világiak kiképzésére, hogy újra helyreálljon a kapcsolat az egyházi élet különböző szintjei között. ..

(II. János Pál 1993. jan. 28-i beszéde a magyar püspökökhöz)

 

 


LELKIPÁSZTORKODÁS


Tomka Ferenc

MIKOR KÖTHETŐ EGYHÁZI HÁZASSÁG?

„A házasság a házastársak szövetségkötésével jön létre, vagyis mindkét fél visszavonhatatlan beleegyezésével, amellyel önmagukat szabadon és kölcsönösen egymásnak átadják és egymástól elfogadják." „A házasság szentségében a keresztény házastársak Krisztus és az egyház között fennálló egység és termékeny szeretet titkát jelenítik meg, és egyúttal részesülnek is benne." (Ordo Matrimonii, 2 és 1; 1055. kánon) – A házasság szentségét tehát az élet távlatában kell szemlélnünk: A házastársak szeretete, egysége folytonos tanúságtétel Isten szeretetéről, azaz jel; s e jel által részesülnek folyamatosan – a házasságkötés pillanatától kezdve a kegyelemben.

1. A házasságkötés feltétele

a. A kérdés jelen állása

A házasságról szóló szentségtani művek általában feltételezik, hogy a felek, vagy legalább az egyik fél, Krisztus kegyelmét kéri a házaséletre, és belé vetett hittel éli majd házaséletének hétköznapjait is: Krisztusban köt házasságot. Feltételezik, hogy a keresztény házastársak megélik és példázzák Krisztus és az egyház egységét és szeretetét, s valóban Krisztus kegyelmének jelei lesznek (vö. Ef 5,22–32). A szülők így részesülnek – a keresztény nevelő feladatát betöltve – Krisztus, illetve az egyház prófétai, tanítói küldetésében (vö. 1063. kánon).

A gyakorlatban azonban szembe kell néznünk azzal a sajnálatos ténnyel, hogy a házasságra jelentkezőknek egy figyelemre méltó része nem vallási indítékból köt templomi házasságot. Felmérések szerint, amelyeket a magyar lelkipásztorok tapasztalata is alátámaszt, a „katolikusoknak", akik kérik az egyházi házasságot, 50–70%-a csupán az ünnepélyesség miatt vagy szülei kedvéért kíván templomi esküvőt. Nem kis részük Isten létében sem hisz, Jézus istenségében és az egyház isteni küldetésében pedig még kevésbé, s a házasság lényegét alkotó értékekkel sem értenek egyet (pl. a felbonthatatlansággal).

E tények alapján a pasztorálteológusok és dogmatikusok jelentős részének és sok lelkipásztornak álláspontja az utóbbi időkig az volt, hogy abban az esetben, ha egyik fél sem fogadja el még elméletben sem a kereszténységet (Krisztust, az egyházat, a szentségeket), egyházi házasság nem köthető. Feltételezték tehát, hogy legalább egy jegyes legyen a katolikus egyház élő tagja. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy ha egyik fél sem volt alkalmas arra, hogy szentségekhez (gyónáshoz, áldozáshoz) járuljon, a házasságot elhalasztották, míg e feltétel teljesült.

A Kódex ezt írja a házasságkötés és az egyéb szentségek kapcsolatáról:

1.  „Azok a katolikusok, akik még nem részesültek a bérmálás szentségében, mielőtt házassághoz engednék őket, bérmálkozzanak meg, ha ez nagyobb kellemetlenség nélkül megtörténhet."

2.  „Hogy a házasság szentségét gyümölcsözően vegyék fel, nagyon ajánlatos, hogy a jegyesek gyónjanak meg és járuljanak szentáldozáshoz." (1065. kánon) A Familiaris consortio viszont egy fordulatot hozott, amely széles körű vitát indított a teológusok és lelkipásztorok körében. Ezt írja: Ha egy férfi és egy nő elhatározta, hogy „Isten terve szerint kötnek házasságot, azaz eldöntötték, hogy életüket visszavonhatatlan megegyezésükkel, felbonthatatlan szerelmükkel és hűségükkel feltétel nélkül összekötik", ez, „jóllehet nem teljes tudatossággal, de valóságosan magába foglalja az Isten akarata iránti szüntelen engedelmes lelkületet, amely kegyelem nélkül lehetetlen. Így ... az üdvösség útjára léptek, s ez az út, ha rajta jó szándékkal indulnak el, az előkészület és a szentségi házasság jóvoltából, végigjárható és célba viszi őket." (68. pont) Ha tehát – írja – a házasulandók „elfogadták Isten házasságra vonatkozó tervét", „nem helyes, ha a pásztorok megtagadják tőlük az esküvőt csupán azért, mert egy ilyen kérdésben társadalmi okok is hatnak." (Uo.)

Vagyis – írja tovább – a többi szentséggel szemben az egyház házassághoz bocsátja azokat is, „akik nincsenek tökéletesen felkészülve" (pl. esetleg még nem érettek az áldozásra, illetve nagymértékben hat rájuk a „társadalmi ok": hogy bizonyos társadalmi közegben „szokás" egyházi házasságot kötni).

Ha viszont a házasulandók „kifejezetten és nyíltan elutasítják, amit az egyház akar a házasság szentségének kiszolgáltatásával – zárja le a témát a buzdítás –, a lelkipásztornak nem szabad esküvőre bocsátani őket. Ilyen körülmények között nem az egyház akadályozza meg az esküvőt, hanem ők maguk.. ." (Uo.)

A Familiaris consortio irányelve tehát:

1.  hogy „a házasságkötés előtt különös figyelmet kell fordítani a házasulandók erkölcsi és lelki felkészülésére, és főképp a hitükre" (uo.); hogy jól fel kell őket készíteni a szentség gyümölcsöző vételére, lehetőleg gyónással és áldozással;

2.  hogy a házasságot csak akkor kell elhalasztani, ha a felek elutasítják azt, „amit az egyház a házasság szentségének kiszolgáltatásával akar" (Uo.).

b. Lelkipásztori kérdések

– Súlyos lelkipásztori kérdés: vajon a jegyesek az egyházi házasságkötés kérésekor mikor akarják valóban azt, amit az egyház akar? A lelkipásztort dilemma elé állítja az a tudat, hogy a ma kötött házasságoknak mintegy 50 százaléka felbomlik, illetve hogy a házassági felmérések szerint a házasulandók egyre nagyobb részében ott él az olykor kimondott, gyakran ki nem mondott fenntartás: „ha nem sikerül ez a kapcsolat (a házasság), akkor legfeljebb elválunk."

– A lelkipásztort tehát súlyos felelősség terheli, hogy lehetőségei szerint törekedjék megállapítani, hogy a házasságra jelentkezők tényleg akarják-e azt, „amit az egyház a házasság szentségének kiszolgáltatásával akar", vagyis ténylegesen amellett döntöttek-e, hogy „életüket visszavonhatatlan megegyezésükkel, felbonthatatlan szerelmükkel és hűségükkel, feltétel nélkül összekötik" (Familiaris consortio 68. pont).

A pápai buzdítás szemlélete szerint kétségtelenül felelőtlen magatartás az, amely komolyabb vizsgálódás, beszélgetés nélkül – szinte feltételek nélkül – mindenkinek lehetővé teszi az egyházi házasság megkötését.

És ha a pápai irat a házasságkötés előtt a gyónást, áldozást nem teszi abszolút feltétellé, ezzel még összetettebb feladat elé állítja a lelkipásztort, hogy állapítsa meg, érett-e és az egyház szándékának, a természet törvényének megfelelő-e a jegyesek házasságkötési szándéka.

c. A dilemma

A kérdés dilemmás voltára utal, hogy a problémát teológusok, jogászok és lelkipásztorok sokszor egymásnak ellentmondva vagy más-más oldalról közelítik meg, illetve próbálják megoldani.

1.  Egyes pasztorálteológusok, moralisták és egyházjogászok azt javasolják – látva a sok elvált és újraházasodott katolikust, akik a jog szerint nem engedhetők a bűnbánat szentségéhez és az Eukarisztiához –, hogy bizonyos (általuk alaposan körülírt) feltételek mellett mégis szolgáltassuk ki nekik a jelzett szentségeket. (Ilyen javaslat olvasható pl. Heimerl álláspontjaként az Erdő Péter – Hans Heimerl: Újítások az egyházi per jogban – Az új egyházi házasság c. kötetben, Budapest, 1985. 32. 57.)

2.  Mások inkább azt sürgetik, hogy sokkal komolyabb lelki és keresztény felkészültséget kívánjunk meg azoktól, akiket az egyházi házassághoz engedünk, hogy így a válás valószínűségét csökkentsük. (Hiszen a válás következtében, egy új házasság esetén, sokan egy életen át nem járulhatnak az Eukarisztiához.)

3.  A lelkipásztori szkepszis állapotát tükrözi viszont sokak magatartása, akik gondolkodás nélkül kiszolgáltatják a szentségeket, illetve akik lemondtak arról, hogy azon törjék fejüket, miként vezessék elmélyült krisztusi életre és házasságra a jegyeseket, csupán legfeljebb azt mérlegelik, hogy a jogi előírások (esetleg minimális) követelményeinek megfelelően valaki még egyházi házassághoz engedhető-e vagy sem.

Megjegyzendő, hogy a feltételek szabályozása a püspöki karok hatáskörébe tartozik: 1067. kánon. Egy dolog nyilvánvaló, amit minden egyházi előírás, illetve a Familiaris consortio is megfogalmaz, hogy a jegyesek felkészítésének célja: mindent elkövetni azért, hogy a krisztusi életre és a krisztusi házasságra vezesse el a házasulandókat.

2. Közvetlen házassági előkészület

A lelkipásztorok kötelessége felkészíteni a jegyeseket házasságkötésre (1063. kánon). Ez a felkészítés – II. János Pál apostoli buzdítása szerint (66. pont)

– lépcsőzetes: távoli (a gyermekkorban kezdődik), közelebbi (ifjaknak) és közvetlen (a házasságkötés előtti hónapokban). Itt szólunk bővebben az utóbbiról.

a. A felkészülés időtartama

A házasságra való közvetlen felkészítés kérdésében is gyakran ütközik az elmélet és a gyakorlat.

Az egyházi előírások értelmében két nagy csoportra kell bontanunk a házasságra jelentkezőket:

1. a hit alapigazságait ismerő vallásos személyek; 2. a hit alapigazságait kevéssé ismerők, akik

– vagy eltávolodtak a hittől,

– vagy nem is kerültek soha komolyabb kapcsolatba a kereszténységgel (pl. nincsenek megkeresztelve, nem voltak elsőáldozók).

– A gyakorló vallásos személyek esetében a jelen helyzetben általában elegendő a szokásos jegyesoktatás: Több egyházmegyénk háromszori, illetve többszöri beszélgetést ír elő ilyen esetekben (pl. váci, egri, kalocsai). – Ilyenkor is fel kell eleveníteni a hit alapjairól szóló keresztény tanítást, de a beszélgetések elsősorban a házasság szentségével, továbbá a keresztény családi és házasélet szempontjaival, valamint lehetőség szerint a keresztény nevelés alapkérdéseivel foglalkozhatnak (vö. Ordo Matrimonii 5.).

– A hit alapigazságait nem ismerők esetében elsősorban nem „jegyesoktatásról " van szó, hanem a hitbe való bevezetésről, illetve a szentségekre való felkészítésről.

1. „Azok a jegyesek, akiknek a keresztény tanítás és élet kérdéseiben hiányosságaik vagy nehézségeik vannak . . . a katekumenátushoz hasonló házassági előkészítésben" részesüljenek – írja a Familiaris consortio. „Az átadásra kerülő anyagban helyet kell kapnia Krisztus és az egyház misztériumának, a kegyelemnek, a keresztény házasság feladatainak, és szerepelnie kell benne a házasságkötés liturgiájában való tevékeny és tudatos részvétel előkészítésének is." (66. pont)

De ha az ilyen mértékű, katekumenátusszerű felkészítés nem valósítható meg – írja ugyancsak a Familiaris consortio , akkor „elmaradása ne legyen a házasságkötés akadálya" (66. pont).

A MKPK útmutatása szerint: csak „akkor halasszuk el a szentségi házasságot, ha egyik félnél sem találunk komoly hajlandóságot a szentségi házasság előkészítéséhez, hanem azt teljesen emberi tekintetből kívánják felvenni." (MKPK körlevele a papság embereket megszentelő lelkipásztori küldetéséről, 1982. Úrnapja.)

– Vagyis a lelkipásztori bölcsesség javasolhatja, hogy egyes esetekben próbáljuk rábeszélni a házasságra jelentkezőket arra, halasszák el házasságkötésüket,

– míg mélyebben kapcsolatba nem kerülnek a keresztény hittel, illetve a katolikus egyházzal,

– míg fel nem készülnek a bevezető szentségek felvételére (pl. elsőáldozásra);

– az elhalasztás különösen szükséges, ha úgy látjuk, hogy a házassági döntéshez kívánatos érettség (illetve a döntés érettsége) hiányzik.

Sok teológus és lelkipásztor figyelmeztet arra, hogy amikor az említett feltételek nélkül nem engedélyezzük a templomi esküvőt, a fiataloknak nyújtjuk a legnagyobb segítséget. Hiszen gyakran előfordul, hogy éretlen korban, hibás hozzáállással házasodott fiatalok rövidesen elválnak, és a következő házasság nem rendezhető egyházilag, mert az elsőt egyházilag is megkötötték. Lehetséges ugyan, hogy az a megfelelő szándék híján nem is volt érvényes házasság, de ezt nehéz a jog számára is megfoghatóan igazolni.

Az elhalasztás nagy nehézségekbe ütközik pl. falun, ha utolsó pillanatban jelentkeznek, és már minden elő van készítve az esküvőre. Lehetséges viszont városon, ha a vallási hagyománytól nem kötött jelentkezők csupán érdeklődni jönnek a plébániára az egyházi házasságkötés hogyanjáról.

2.  A bevezető szentségek felvételének minden körülmények között feltétele a katekumenátus, úgy, ahogyan az Ordo initiationis christianae adultorum előírja: vagyis, hogy a szentséget felvevő megismerje a hitet, élje azt, és kerüljön élő kapcsolatba a keresztény közösséggel. (Vö. OICA 15, 19, 21, 241 stb.)

Ha tehát az esküvő feltételei egyébként megvannak, s a jegyesek nem akarnak várni a házassággal, ez semmiképpen nem ok arra, hogy idő előtt kiszolgáltassuk a keresztséget, Eukarisztiát vagy bérmálást. Ilyen esetben kerüljön sor a házasságkötésre, míg a jelzett szentségeket a megfelelő felkészülés után – és így a házasságkötés után – szolgáltathatjuk ki.

3.  Ha valamelyik fél nincs megkeresztelve, ez sem akadálya a házasságkötésnek, de ilyenkor felmentést kell kérni az egyházmegyei hatóságoktól valláskülönbség akadálya alól.

Ha egyik fél sincs megkeresztelve, akkor természetesen várni kell, míg legalább egyik fél méltó módon – a katekumenátus ismertetett szellemének megfelelően – fel nem készül a keresztségre. Ezután kerülhet sor az egyházi esküvőre. (Japánban a meg nem keresztelteknek külön szertartást készítettek. Az „esküvő" után lelkipásztori gondozásban részesítik őket, és segítik, hogy eljussanak a szentségi házasságig.)

b. A felkészülés formája: a jegyesiskola

A jegyesoktatás két fő típusa hazánkban és külföldön egyaránt ismerős:

1.  beszélgetés egy jegyespárral,

2.  beszélgetés, kurzus több jegyespárral.

A házasság és keresztség előtti közösségi beszélgetés jelentőségére hívta fel a figyelmet már évekkel ezelőtt több egyházmegyei körlevél (pl. az egri 283/1978-as számú).

Ugyanerről írt már 20 éve a Teológia írója: „Egyedi oktatások helyett nagy energia-megtakarítás lelkipásztornak és jegyeseknek egyaránt a közösen végzett jegyeskatekézis-sorozat, téli időben akár vasárnapi utániakhoz, akár a délelőtti utolsó miséhez kapcsolva. Ezen a házasságra váró fiatalok kivétel nélkül megjelenhetnek. Amikor a jegyesség aktualizálódik, akkor talán elég csak egy alkalommal eljönniük a legszükségesebb megbeszélnivalókra." (1972/2, 134.)

II. János Pál apostoli buzdításában ugyancsak „előkészítő kurzust" ajánl, amelyben ismeretközlő, pedagógiai jogi és orvosi előadások is elhangzanak (66. pont). Egy-egy ilyen jegyesiskola legkevesebb tíz előadásból áll. Nyugat országaiban – a lelkigyakorlatos házakban vagy továbbképző központokban – állandó jelleggel működnek ilyen előadássorozatok. Több országban (pl. Ausztria) az egyházi házasságkötés feltétele a részvétel e kurzusokon!

Az egyéni és csoportos beszélgetés közötti választásnak tárgyi szempontja: a csoportos beszélgetés, illetve az előadássorozatok lehetővé teszik a szakemberek bevonását, és jelentős időmegtakarítást jelentenek. Viszont figyelembe kell vennünk, hogy vannak emberek, akik szívesebben beszélgetnek külön. Több párnak közösen tartott jegyesoktatás esetében is lehetőleg tartsunk egy-egy külön beszélgetést páronként, ahol mód nyílik az egyéni problémák, kérdések megtárgyalására.

 


András Imre

KÉSZÜLŐDÉS AZ EGYHÁZMEGYEI ZSINATRA – VESZPRÉMBEN

„Magyarország új evangelizálása" volt az 1992. évi papi rekollekciók és továbbképzők egységes fő témája a veszprémi egyházmegyében. Szóba került mindaz, amit Európa új evangelizálásáról az 1991. évi őszi püspöki szinódus útmutatásul adott, de a fő téma felosztása abból indult ki, hogy a magyarországi evangelizálás súlyponti tennivalóit II. János Pál pápa már megfogalmazta a magyarországi látogatása során elmondott beszédeiben. A rekollekciós és továbbképzős találkozások tehát a pápabeszédekben kidolgozott témákat vették sorra.

A megyés főpásztornak az volt a szándéka, hogy a szentatya és a szinódus útmutatását megfontolva, közösen megbeszélve, tegye meg az egyházmegye az első lépést a zsinat előkészítésében. A papság felszólalása a lelkipásztori munkát érintő egészen konkrét dolgokról szólt: a pasztorációs munka lehetőségeiről, a papság kívánságairól, nehézségeiről, panaszairól, javaslatairól. Az előadásokra, és utána a mintegy 3/4 órás megbeszélésre, az egyházmegye több városában, összesen 24 alkalommal, március, május, június, szeptember, október és november hónapokban került sor. A megbeszélések során elhangzott összesen 281 hozzászólásról (magnófelvétel alapján) írásos tartalmi összefoglalás is készült, melyből – egy háromtagú szisztematikus szám segítségével – az is megtudható, hogy a felszólalás mikor és hol hangzott el. (Az első tag jelentése: 1 = március, 2 = május, 3 = június, 4 = szeptember, 5 = október, 6 = november; a második tag jelentése: 1 = Kaposvár, 2 = Nagykanizsa, 3 = Keszthely, 4 = Veszprém, 5 = Pápa; a harmadik tag jelentése: a lejegyzett felszólalás sorszáma.) A felszólaló nevét a jelenlévők felismerik, de rögzítése – a diszkréció okából – elmaradt. A magnetofonfelvétel során tekintettel voltunk arra, hogy ez a körülmény a megnyilatkozások spontán voltát ne zavarja. Az itt-ott elhangzó kritikus megjegyzés arról is tanúskodik, hogy ilyen szempontból a megyés főpásztor személyes jelenléte se volt gátló. Egyik-másik kritikus megjegyzés bevezető mondata meg egyenesen így hangzott: „Ezt tulajdonképpen nem a püspök úr háta mögött, hanem a jelenlétében kellene elmondanom..."

A hozzászólások lejegyzett szövegének és a hat „vitaindító" előadásnak az anyaga, mintegy 118 oldal, az egyházmegyei zsinat asztalára fog kerülni mint az egyházmegye papságának előzetes hozzájárulása a zsinat munkájához. Ennek a terjedelmes anyagnak az evangelizással és a hitoktatással foglalkozó részéből adunk ízelítőt, most és a következő számunkban.

Az evangélium belső ereje – tanúságtétel

1.1.1. Látjuk azoknak az életét, akik eddig távol voltak az egyháztól, távol voltak a vallásos élettől, de rájuk is áll, amit Szent Ágoston mondott, hogy „nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned, Isten", tehát keresik az Istent. Ebben a keresésben alapvető fontosságú a hivatástudatnak az elmélyítése, hogy megtalálják azt, ami a hivatás fogalmában benne van, hogy valaki hív engem. Az életnek két pólusa van: én és az Isten. Ez adja azt a kapaszkodót, hogy érdemes, kell nekünk is Istennel foglalkoznunk. Istenre mutatva teremthetjük meg az igényt, hogy a távol állók éljenek a lehetőséggel, amelyeket mi tudunk megajánlani. Gondolok itt az iskolai és a templomi hitoktatásra, a fiatalokkal való foglalkozásra, a házassági előkészületekre, a kiscsoportokra, a családi vasárnapokra s mindarra, ahol a hittel úgy tudnak találkozni, hogy megtalálják Istent, aki hívja őket, és választ ad életükre, melyben megnyugszik a lelkük. A jó vallásgyakorlat az, mely megteremti a lelki békét, ahol a hitélet elvezet az erkölcsös élethez. Ennek az életnek az alapszabálya nem tőlem függ, hanem attól, aki engem hívott. Itt értjük meg azt is, hogy a papnak és a világinak egyaránt szüksége van arra, hogy a hivatását tisztázza. A világinál elsősorban azt a hivatást, amely az életadással és az életben való részesedéssel kapcsolatos. A hivatásnak olyan elfogadásával, melyben tudja, hogy aki hívta, az kijelöli számára az utat is, és küldetést ad hozzá.

Ezzel elérkeztünk a küldetés problémájához. Aki küld engem, az joggal elvárja, hogy a küldetést elfogadjam, és úgy végezzem, Isten országát úgy építsem – magamban, a lelkekben, környezetemben, a családban és a világban –, hogy megegyezzen Isten akaratával. Ez a küldetés mindenki számára problematikus (pl. Jeremiás azt mondta rá: „még gyermek vagyok, nem tudok menni", vagyis válságot jelentett számára). Az odaadás, amelyet Izajás fejezett ki: „itt vagyok, Uram, küldj engem", már olyan fennkölt lelkiséget feltételez, mely egészen átadja magát Istennek, az Isten ügyének, még akkor is, ha ő maga ezért emberi céljaiban hátrányt szenved. A szükséges az, hogy Jézus Krisztusban bízzunk, akivel együtt dolgozunk, ahogy a „Te Deum" szavai mondják: „Tebenned bíztam, Uram, soha meg nem szégyenülök." A Krisztussal való közösség jelent alázatot is, szolgálatot is, elfogadását az üldöztetésnek, az eredményeknek. Ilyen lelkülettel felvértezve tudunk megfelelni arra a kérdésre, hogyan tudok pasztorálni, hogyan tudok élni, mit tudok tenni Isten országáért, azért, hogy az új evangelizálást szolgáljam.

1.5.1. A hitoktatásban nem kérdéseket, kérdés-feleleteket kell bevágatni a gyerekekkel: „Egy Isten van, egy Istenben három személy van." Ezt mondták, mondták ugyan, de úgy nézett ki, mintha egy isten se lenne, meg a három személynek se lenne különösebb köze hozzá. Gondoljunk arra, mi térítette meg Jézus korában az embereket! Egy Magdolnát 100 katekizmusi kérdés térített meg? Vagy mi volt az, ami Szent Pált gyökerében kiforgatta régi farizeusi mivoltából? Ő találkozott Krisztussal. Tehát evangelizálásunknak Krisztus-képet kell hoznia, nem pedig szidni a részegeseket meg a paráznákat, akik ott sincsenek a misén. Könnyű hordószónoklatot tartani; sokan azt hiszik, ha elítélik a burjánzó hibákat, attól szentek lesznek az emberek. Krisztust kell nekik bemutatni: azért lett ember, azért hozta közénk az isteni életet, hogy bemutassa, hogyan kell Isten gyermekeként viselkedni. Neki sem volt könnyű az élete: szegény, egyszerű munkásember volt. A közélet az ő korában is teli volt nehézségekkel; spiclik ültek a hallgatói között, a hivatalos hatóság, a saját hivatalos egyháza ítélte halálra. Szóval megértetni az emberekkel, hogy Krisztus nem egy légüres térben mozgó valaki; úgy élte az istengyermekséget, hogy minket testvéreinek tekintett, hogy az emberek érezték is, amit szóval mondott: „Nem mondalak titeket szolgáknak." A hívők nem szolgái, cselédjei, beosztottjai a papnak meg az egyháznak; ők Krisztusnak a barátai, sőt a jegyesei. (Hogyan böjtölhet a násznép, amikor vele van a vőlegény?) Tudatosítani kell az emberekben, hogy Krisztus a maga isteni életét azért hozta ide közénk, hogy közölje velünk: igenis van örök élet, van föltámadás – bemutatta. Sokan azt mondják: majd elhiszem, ha valaki onnan visszajön. Hát ő visszajött. Megfogták, megtapogatták, ettek-ittak vele. Az apostolok is erre hivatkoznak, nincs más érvük. Ez a Krisztus akarja bemutatni nekünk, hogyan kell a szeretetet megélni úgy, hogy ne legyen önzés belőle – mert mi, sajnos, mindannyian született önzők vagyunk. Ez az eredeti bűn lényege: megveretésért, gyalázatért nem vagyok hajlandó semmit sem csinálni. Krisztusnak nem ez volt a szempontja, hanem az, hogy mit kíván tőle az Atya. Tanuljam meg Tőle, hogyan lehetnék az Atya kedvére, és hogyan lehetnék a többi ember szolgálatára akkor is, ha kicsúfolnak, megvernek, megölnek. Nem az a biblikus igehirdetés, hogy melyik pergamenen mi van – az csak a szakembert érdekli –, hanem az élő Krisztusnak a bemutatása: nézzétek, ő így élt, és ezért az életért cserébe nemcsak magának kapta meg a feltámadást és az Isten jobbjára kerülést, hanem minket is visz magával. Erre segítenek a szentségek, melyek nem varázsszavak; „én megkeresztellek tégedet", ha odafigyelsz, ha nem, ha hiszed, ha nem; hanem Krisztus az, aki általuk újjáteremt, megbocsátja bűneidet. Én csak a szavakat mondom el, engem eszköznek használ. Ki kell derülnie annak, hogy a pap nem valami önfejű ember, aki mondja a maga dolgát, ami neki tetszik, ami miatt népszerű lesz, hanem tanúságot tesz egy főpapról, Jézus Krisztusról, mert csak ő számít az Istennél, ő halt meg a világ bűneiért. Csak az lehet az igazi örömhír, amikor én Krisztusnak a szavait közvetítem. (.. .)

Úgy gondolom, hogy az új evangelizálásnak az a lényege, hogy én Krisztust személyesen megéljem, benne a Mindenemet találjam meg, ahogyan a szentek is rátaláltak. Ezért időszerű mindig a kereszténység. Az ideológiák olyasmivel vesződnek, ami 100 év múlva már nem érvényes. Az a szituáció, amelyben a bolsevizmust kitalálták, ma már nem létezik, de két ember szeretetviszonya, Krisztus barátsága akkor is jó, ha a római korban, ha a barokk korban vagy a 25. században élek. Azért elnyűhetetlen az evangélium, mert nem kell attól félni, hogy ósdi vacak lesz. Ha én múlt századbéli vacak dolgokat kezdek erőltetni, ha elhadarom a dolgaimat, akkor nem látják a hívek, hogy amit mondok, azt hiszem is, hogy a misében ott van Krisztus. Ott kell elkezdeni, hogy mi magunk éljük meg Krisztusnak boldogító, üdvözítő jóságát. Tudjunk belecsodálkozni abba, hogy Isten létére lehajolt hozzánk, és életét adta. Érdekeljen minket, amit ő mondott, amit ő szeretne. Mint a szerelmesnek a levelét, úgy kell olvasni a Szentírást, hogy másoknak is elmondhassam tartalmát. Ez személyes kapcsolat. A parancsok olyan személytelenek. A Szentírásban pl. nem az van, hogy nem szabad ölni, hanem az, hogy én, az Isten mondom neked, hogy te ne ölj. Ez így személyes kapcsolat. Azt hiszem, hogy valahol itt kell kezdeni, egészen más zsánerű katekizmust kell nyújtani az iskolában és a prédikációban, hogy a hallgatók megérezzék, milyen jó dolog Krisztussal találkozni. Nem személytelenül beszélni arról, hogy a részegesek szétzüllesztik családjukat, hanem valami szépet, vonzót és jót adni, hogy azt mondják: érdemes ennek a Krisztusnak a nyomába szegődni.

Krisztus a középpontban

4.4.1. Üdvözítőnk csak egy van, Jézus Krisztus, ő magáról azt mondta, hogy ő az út, az igazság és az élet. Ha Jézus Krisztus út, akkor az ő útmutatása nyomán járni kell; hiába igazság, ha nem fogadom és nem hiszem el; hiába élet, ha a krisztusi életet nem fogadjuk be. Ő nem elmélet, teológia, rajtunk kívül álló tárgyi ideológia, hanem élő személy. Azért Krisztust be kell fogadni. Élő személy befogadására csak három út lehetséges. Mivel én személy vagyok, csak én tudom, hogy ki vagyok, senki más nem éli meg magamat, csak én. Egy másik személy csak akkor szerezhet tudomást énrólam, ha elmondom neki őszintén, hogy mit érzek, mit gondolok; és hogyha ő ezt elhiszi – itt jön a hitnek a szerepe –, és vagy elkezd bennem bízni, és szeret engem, úgyhogy kialakulhat közöttünk egy baráti kapcsolat, ami a személyes kapcsolat első formája, vagy kialakulhat egy házas kapcsolat, vagy olyan kapcsolat, mint a szülő és gyereke viszonyában van: hitre, szeretetre és bizalomra alapuló személyes kapcsolat. Ezért mondja Jézus: ha valaki hisz bennem és szeret engem – ami abban áll, hogy megtartja a parancsaimat –, azt majd Atyám is szeretni fogja, elmegyünk, és lakóhelyet veszünk nála. A legbensőbb egyesülés jön létre a teremtő és megváltó Isten meg a hívő, bízó és szerető lelkületem között. Akkor befogadtam őt. Ezért olyan fontos a hit. A hit nem katekizmusi kérdések gyűjteménye, hanem maga Jézus Krisztus. Mária Magdolna hite nem Jézus tanítására, hanem személyére alapozódott. Hitt őbenne, és ez megváltoztatta életét.

3.2.10. Eszembe jutott egy régi beszélgetés az egyik paptárssal. Arról beszélgettünk, hogy ha középszerűvé válik a papság, azt abból állapíthatjuk meg, hogy elveszíti a kapcsolatát az emberekkel, és nem tud széles rétegeket megszólítani. A megoldást abban láttuk, hogy a Szentlelket kell jobban az előtérbe állítani. A mostani teológiával szemben hiányérzetem van, mert sok társadalmi kérdéssel és egyebekkel foglalkozik, de keveset törődik a szentséggel. A teológusnak a saját egyéni életében is konnaturálissá kellene lennie azzal, amit hirdet. Hogy a papság igehirdetésének nincsen hatása, az nemcsak a teológiában való járatlanságukból adódik, hanem a hitbeli háttér hiányából is. Így tűnik. Mivel az ember Istenre teremtett lény, kizárt dolog, hogy a szentséggel mondott szavakra ne reagáljon. Nem hiszem, hogy az ifjúságot ne érdekelné az evangélium. Valószínű csak az nem tudja érdekelni, amit mi evangéliumi címkével ellátva nyújtunk neki. Nem az institúciónak a hiányosságaiból kell következtetni arra, hogy az egyház nem tölti be hivatását. A szentek sose az institúció gyengeségeit nézték, hanem azt az eszményt, amelyet meg lehet élni. Ők megélték és elfogadtatták az evangéliumot másokkal.

1.5.3. Krisztus halála és feltámadása a középpont. Minden jó cselekedet meghalás az önzésnek. Csak annyit ér minden, amennyire másoknak a szolgálata. Minden szentség Krisztus halálából és feltámadásából ered.

1.5.2.   Karl Rahnernek egyik könyvében lenyűgözött, ahogy emlegeti a halált, mely Krisztus botránya, a kereszt botránya, melyet nem tudunk kikerülni. Tehát ne is akarjuk cukros mázzal leönteni az evangéliumnak ezt az igazságát. Nem az elrettentő Goya-korpuszokra gondolok, hanem arra, hogy ha megéljük a krisztusi életet, valahogy az életünkben is meg kell látszódnia a krisztusi szenvedésnek, Krisztus halála nyomának. Emberileg egyszerűbb szenvedni, mint tanúságot tenni arról, hogy Krisztus a közelünkben van. Tehát ha a pap türelmes a híveivel szemben – apró dolgokra gondolok , akkor meg kell lássa azt is, hogy nem annyira bűnösök, mint inkább elcsigázottak, segítségre szorulók.

2.2.2.   Az ökumenikus egyházi megnyilatkozásokban mintha hiányozna az a szempont, hogy az emberi természet a bűnre hajlik. Mintha ki akarnák kapcsolni a bűntől való irtózást, és a megtérést olyan módon képzelnék el, mint valami kiegyezést. Az ökumenizmusnak legfontosabb eszköze viszont az általános megtérés Krisztushoz.

A szentségek

1.2.5.   A szentbeszédekben többet kellene arról szólni, hogy elsősorban a szentségek a kegyelem hatékony közvetítői. A szinódusi atyák hangsúlyozták, hogy az evangelizáló tanúságtételétől lesz a szó hatékony. Viszont a hatékonyságot a Szentlélek adja. Az egyháztörténelemből ismerjük a korszakváltásokat, mint amiről ma is beszélünk. A Lélekkel eltelt emberek, pl. a pusztai atyák, azért vonultak ki az ellenséges, romlott társadalomból, mert egyrészt nem merték vállalni a vértanúságot, másrészt mert féltették a kereszténységet a felvizezéstől.

Most szomorú belenyugvással nyugtázzuk a dolgokat: úgyse történik semmi, és azok az emberek, akik mégis valami mást akarnak, azok renitensként szerepelnek.

Egészen új alapokra kell helyezni a dolgokat. Visszaemlékszem diákéveimre a piaristáknál. Az ő szigorúságuk nem tűnt nyűgnek, sőt nívónak éreztem. A mai gyengeséget viszont ürességnek érzem: nem merjük képviselni a keresztény elveket. Ki kell mondani az embereknek, hogy mi a helyes út. Az ateistát nem lehet egyszerűen magára hagyni, hanem, a jogos pluralizmus hangoztatása mellett is, fel kell hívni a figyelmét arra, hogy Isten jogait nem sértheti meg. Már sokaktól hallottam a kijelentést, nemcsak papoktól, világiaktól is: a jelen helyzetben egy új Mindszenty kellene nekünk.

1.1.6.   Falun vallásos emberek még akadnak, de nehéz igazi keresztényt találni. Egy darabig a fiatalok egyáltalán nem voltak az egyházzal kapcsolatban, most már nagyobb a remény, hogy lesznek. Az ő számukra is óriási nehézség, hogy látnak ugyan vallásos embereket, de olyanokat, akiket kereszténynek lehetne mondani, nem. Ilyen értelemben meg bennem is van félelem a múltba való visszalépéstől, mert valahányszor szembe találom magamat azzal, ami ma van az emberekben, elfog az aggodalom, hogy sokan vallják magukat vallásosnak, de mihelyst arról van szó, hogy az evangélium szerint éljenek, arra már kevés ember vállalkozik. Külön gond, hogy annyit kínál a mai világ a fiatalságnak, olyan bőséges, olyan gazdag az evilági kínálat, úgy ki tudja tölteni az életüket, hogy amikor én ezek helyett az Istent ajánlom, akkor a külső kínálat helyett sokkal többet, sokkal jobbat kellene nyújtanom. Úgy érzem, hogy az egyház nagyon minimálisra, kevésre képes. Külön nehézségnek érzem a személyes tanúságtétel kérdését, amit nagyon fontosnak tartok, és nagyon veszélyesnek látom helyzetünket ilyen szempontból. Sorra halnak meg paptestvéreink, egyre több falu fog ránk hárulni, egyre több lesz az olyan munka, amelynek nem sok köze van a papsághoz, a plébánossághoz. Jóformán lassan majd menedzserek leszünk, igen nagy területet ellátunk, összehangolunk, tervezünk, csak pont a személyes tanúságtételre alig marad majd energia, lehetőség. Sajnos. Sokszor látom azt is, hogy szentség-kiszolgáltatáskor óriási a káosz egyházunkban; úgy érzem, hogy nagyon olcsón adjuk a szentségeket, és ezzel nagyon sok embert becsapunk. Azt érzem, hogy ilyenkor elárulom az evangéliumot. Ugyanakkor van egy csapda: kénytelen vagyok kompromisszumot kötni, mert különben ellenségeskedés lenne, és anyagilag is függünk híveinktől. Ha felállítanék egy komoly evangéliumi mércét – nem maximalizmusról van itt szó, hanem hitről –, akkor alig lenne esküvő, alig lenne keresztelés. Az összes szentségre ki lehetne ezt mondani. Árulásnak érzem valahol, hogy kompromisszumokba kell belemenni, és nagyon nehéz ebből látni a kiutat. Ugyanakkor felülről sincs igazán használható koncepció, elképzelés. Nyilván a legfontosabb, hogy Isten akaratát keressük, és a Szentlélek vezetését kövessük. Úgy érzem, hogy maga a keret, amelyben működünk, elavult, olykor nem töltheti be ma már igazán a szerepét. A kereteken kellene sok mindenben változtatni, de a kereteken én nem tudok változtatni, azt csak föntről tudják. Én legfeljebb csak kiabálhatok alulról – vagy meghallják, vagy nem, vagy elmegy a fülük mellett, vagy nem –; de nem látszik, hogy készülne valami alapvető újra átgondolás. Ez a beszélgetés is mintha csak toldozgatás-foltozgatás volna.

1.1.7. Fájó dolog, hogy a házasulandókat csak felületesen, ,,villámkurzussal" lehet elsőáldozásra (sőt keresztelőre) előkészíteni. Megoldhatatlan probléma, hogy az ilyen esetekkel egyenként kellene foglalkozni, de erre a papnak nincs ideje. Az ilyeneket intézményesen kellene bevonni a megfelelő hittani előkészítésbe. Ha nem vállalják, meg kell tagadni tőlük a szentség kiszolgáltatását. Most nem állnak fenn a kényszerítő körülmények, amely miatt régen egyéni oktatásban lehetett csak elvezetni a vallástól távoltartottakat a szentségek vételéhez. Az utólag jövőknek segítségére lehetünk kis füzetekkel, amelyeket megtanulva megszerezhetik a szükséges ismereteket, de a bevezetést nem tehetjük jelképessé vagy felületessé.

 


Dékány Endre

„HOGYAN BESZÉLÜNK MA ISTENRŐL?"

Pasztorális Konferencia, Bécs, 1992. dec. 28-30.

Égetően fontos témát tűzött ki megtárgyalásra egy népes (kb. 200 résztvevőt számláló), papokból és laikusokból álló nemzetközi összejövetel. Közöttük ott voltak Groër és König bíboros, világi és szerzetespapok, elkötelezett világiak, protestáns teológusok és tisztségviselők. A fő témát négy csoportban tárgyalták: hogyan szóljunk Istenről a katekézisben, a felnőttképzés folyamatában, az igehirdetésben, a pasztorációs megbeszélésekben. A tárgykör részletekbe menő megvilágítása speciális csoportmegbeszéléseken, ún. „Workshop"-okban történt.

Ezeken a megbeszéléseken igen sok gondolat fölmerült, melyeket a témavezetők az utolsó, befejező ülésszakon ismertettek, és a beszámolókról vitát is rendeztek a résztvevők. A konferencia gerincét – meditációk és igeliturgiák keretei között – a fő témát több oldalról megközelítő, nagy ívű előadások alkották.

Igen emelkedett és sokszínű bevezetésül szolgált Msgr. H. M. Rauter beköszöntője, majd Groër bíboros igeliturgiája után egy ún. „multimediális" figyelemkeltő program, amelyben zenével megszakított képsorokat, beszélgetéseket mutattak be televíziós készülékek segítségével: „Kezdetben volt az Ige – s vége van az igéknek?"

Az első nap délutánjának nagy fontosságú előadását Raymund Schwager, innsbrucki jezsuita egyetemi tanár tartotta, „Hogyan beszél ma a teológia Istenről?" címmel. Azokról a képekről beszélt, amelyekkel ma Istent megközelíthetjük. Az előadást csoportos és plenáris vita követte, majd Georg Eder érsek vezette a befejező vesperást.

A következő nap reggeli igeliturgiája után nagytiszteletű Ilse Beyer protestáns teológusnő mély és részletes kutatásokra és gondolatokra, következtetésekre épülő előadása következett „Hogyan beszél a Biblia Istenről?" címmel. Előadását Sára és Hágár történetének elemzésével, majd további ó- és újszövetségi párhuzamok bemutatásával illusztrálta. Ezután a hallgatóság kérdéseire válaszolt. A szünet után A. K. Wucherer-Huldenfeld „Istentől beszélni az emberekhez – A visszatérés szükségessége az alapélményhez (tapasztalathoz)" címmel tartott vitaindító előadást. Mindkét előadást vita követte. A nap délutánját a munkacsoportokban folyó megbeszélés követte, este pedig kortárs irodalmi és orgonamuzsika-bemutatót rendeztek a vendéglátók.

A következő nap reggelén szentírási részletek felolvasása után H. Krätzl bécsi segédpüspök tartott előadást „Istenről beszélni – tanulási folyamat" címmel. Ezután a vitacsoportok irányítói sorra számoltak be a megbeszélések végső következtetéseiről. Ezt még egy széles körű vita és hozzászólások, köszöntések követték. Nagyon fölemelő volt a König bíboros által celebrált befejező szentmise és a bíboros szentbeszéde. Ezzel az „Eucharistiefeier"-rel méltó befejezéséhez érkezett az 1992. évi, immár 52. alkalommal megrendezett „Pastoraltagung", amelyről mindannyian gazdag tapasztalatokkal távoztunk; sok személyes kapcsolat létesült, és mindannyian hálás szívvel gondolunk a rendezőkre, elsősorban Prof. Dr. Helmut Erharterre és munkatársaira. A rendezés minden részletében példás és pontos volt. Emellett a résztvevők 800 Sch-es könyvutalványt kaptak az ott kiállított, Herder és Pustet kiadású kötetek közül való válogatásra, a közép-kelet-európai vendégek pedig 300 Sch. költség-hozzájárulást.

Az előadások és beszámolók, hozzászólások a nyáron megjelenő „Tagungsbericht"-ben minden résztvevő és mások számára is hozzáférhetők lesznek. Tisztelet és hála illeti a sok jóért az Osztrák Lelkipásztori Intézetet.

 

 


FIGYELŐ


Mészáros István

MAGYAR EGYHÁZUNK NEGYVEN ÉVE

Könyvek és reflexiók - 1. rész

Sokan azt mondják: ne bolygassuk a múltat, a mögöttünk lévő négy évtized magyar egyháztörténetét. Ami történt, megtörtént; ne szakítsuk fel a sebeket, ne keltsünk új ellenségeskedést; borítsunk fátylat a múltra, s figyelmünket csakis a jelenre és a jövőre fordítsuk, erre irányuljon minden erőfeszítésünk, ennek érdekében munkálkodjunk...

E felfogás erősen vitatható. Hiszen eredményesen aligha feszülhetünk neki a jelennek és a jövőnek, ha nem ismerjük ennek a jelennek és jövőnek a gyökereit. S a történésznek meg éppen az a köteles feladata, hogy ne a jelennel és a jövővel, hanem a múlttal foglalkozzék, a múltbeli tényekkel, eseményekkel, az abban szerepet játszó személyekkel, okokkal és következményekkel, a látszatok mögötti egykori mozgatórugókkal, az akkor rejtve maradt összefüggésekkel, hogy minél igazabban, minél teljesebb valóságban álljon előttünk az a közelmúltbeli történelmi folyamat, amely a mába, napjaink történelmébe torkollik.

A legutóbbi pár év alatt számos, az elmúlt negyven esztendő hazai katolikus egyháztörténetével foglalkozó értékes könyv jelent meg a könyvpiacon. Ezek között első helyen állnak a fáradhatatlan tudós ferences egyháztörténész, Szántó Konrád kitűnő könyvei: „Az egyházügyi hivatal titkai" (1990), „A meggyilkolt katolikus papok kálváriája" (1991), „A kommunizmusnak sem sikerült. A magyar katolikus egyház története 1945–1991." (1992). Terjedelmes dokumentumgyűjtemény a hazai papság elleni hadjáratról Havasy Gyula munkája: „A magyar katolikusok szenvedései. 1944–1989" (1991); gazdag anyagot adott közre Bindes Ferenc és Németh László: „Ha engem üldöztek..." címmel a győri egyházmegye 1945 és 1966 közötti történetéből (1991). A Regnum Marianum múltját, benne 1950 utáni kisközösségeit Dobszay János mutatta be: „Így vagy sehogy! Fejezetek a Regnum Marianum életéből" (1991). Pálos Antal „Viharon, vészen át" című könyve (1992) a szétszóratásban élő jezsuitákról szól. Ide sorolhatnám Lénárd Ödön forrásértékű cikkeit (Vigilia, 1991/6–9; Távlatok 1992/3). Szerénytelenül megemlítem 1989 februárjában kiadott „Mindszenty és Ortutay. Iskolatörténeti vázlat: 1945–1948", valamint 1992 őszén megjelent „A magyar történettudomány 1948–1992 közötti Mindszenty-képe" című saját munkáimat. De idetartozónak vélem Tomka Miklós „Magyar katolicizmus 1991" című munkáját, sokféle történeti vonatkozása miatt. (Tomka Miklós korábbi vallásszociológiai kutatásai is jó anyagot szolgáltatnak az elmúlt negyven év egyháztörténetéhez, pl. „A szekularizáció mérlege", Valóság 1979, 7. sz.)

Fontos szerepük van e könyveknek jelen helyzetünkben, nagy szükség van rájuk. Remélhető, hogy belőlük és a további részletkutatásokból majd bemutatható lesz e sötét korszak igaz története. Erre azonban alighanem várni kell, ez még sok kutatást igényel.

De már ezekből a kötetekből is kiderül: ez a sötét korszak ugyanakkor a krisztusi hit fényét megszakítás nélküli folyamatossággal felmutató korszak volt. Kegyetlen négy évtized, kétségtelen és tagadhatatlan, ezt szerzőink pontosan, részletesen, szakszerűen feltárják: hogy Krisztus és egyháza ellenségei milyen ördögi praktikákkal végezték – végül is kudarcba fulladt – manővereiket. De ez a negyven év nem csupán a szenvedések, a sérelmek, a veszteségek, a jogfosztások korszaka volt – az is volt! –, hanem a nehéz körülmények között elevenen élő, hol apró mécsesként, de sok helyütt magasan lobogó Krisztus-hit korszaka is!

Az nyilvánvaló e könyveket olvasva, hogy az egyháztörténelem nem csupán az egyházpolitika története, nem az egyházszervezet története, nem egyes főpapok tevékenységének története, hanem Isten egész népének története. S e kötetek hozzásegítenek, hogy világosabban lássuk: milyen volt a Krisztus-hívők – egyháziak és világiak – magatartása ezekben a nehéz évtizedekben.

Nagy szükség van ennek világos látására egyrészt azért, mert segítséget adnak a mindannyiunk számára jelenleg kötelező, kikerülhetetlen önvizsgálathoz és lelkiismeret-vizsgálathoz; másrészt azért, hogy a mai fiatal nemzedékek, utódaink világosan lássák, hogy mi történt ebben a korszakban, s ami Isten népe – vezetők és vezetettek – magatartásában, tevékenységében helytelen volt, rossz volt, téves volt, vétek volt, az ne ismétlődjön meg se a jelenben, se a jövőben.

E felsorolt művek azt sugallják: az elmúlt negyven év magyar katolikus egyházát, az ezt az egyházat alkotó egyháztagokat vizsgálva egyforma kritériumot ajánlatos érvényesíteni mind az egyházi rendbe tartozókkal, mind a világiakkal szemben. Ez pedig a következő: mennyiben élt bennük a Krisztustól kapott küldetéstudat a Krisztusról való tanúságtételre?

Mind az egyháziak, mind a világiak küldetése egy adott történelmi időszakra és földrajzi területre szólt: a kommunista hatalom alatt álló Magyarországra; ebben a közegben kellett tevékenyen képviselni Krisztust, nem másutt; nem egy vallásilag ideálisnak elképzelt világban, nem is egy már letűnt nosztalgikus világban, nem is a földkerekség valamelyik más társadalmi berendezésű országában. És nem lehetett félretenni ezt a küldetést, ezt a tanúságtételt egy későbbi „normális" korra, egy „konszolidáltabb" időszakra, de kivonulni sem lehetett ebből az „adott" – hic et nunc – világból.

Konkrét-tevékeny tanúságtételben megnyilatkozó küldetéstudat: úgy vélem, hogy ez is olyan gyümölcsöző szempont lehet – mások mellett –, amely alapján érdemes „történelmi" önvizsgálatunkat, lelkiismeret-vizsgálatunkat megtartani.

I. Az „Ostpolitik" visszája

Világiaknak, egyháziaknak egyaránt szükségük van az őszinte önvizsgálatra, lelkiismeret-vizsgálatra – ebben alighanem egyetértés van magyar egyházunkon belül. Az említett új egyháztörténeti művek számos további erre vonatkozó reflexiót keltenek az olvasóban, többek között ezt is: önvizsgálatra, lelkiismeret-vizsgálatra van szükség a katolikus egyház részéről alkalmazott egyházpolitika tekintetében is.

Szükség van erre azért, mert ezt a marxista és posztmarxista egyháztörténészek – a kommunista ideológiának megfelelően – teljesen eltorzítottan ábrázolták eddig. S mert a jelenkori és a jövőbeli hazai egyházpolitika számára is lenne hozama, netán tanulsága, sőt haszna egy tárgyilagos elemzésnek.

Sokan azt mondják: ehhez még nincs meg a történelmi távlat. De már megvan: az a korszak lezárult, végérvényesen befejeződött, tehát alkalmas a tárgyilagos tanulmányozásra. Annál inkább, mert ma még olyan vonatkozásokat is tudunk erről a korszakról, amelyekről semmiféle levéltár nem rejt magában semmiféle írásos dokumentumot az utókor számára.

Egész vázlatunkra vonatkozik következő megjegyzésünk: az 1948 és 1990 közötti hazai katolikus egyháztörténet három szakaszra tagolható: 1948–1958, 1959–1975,1976–1990. Mindhárom szakaszban találhatók csak arra a korszakra jellemző sajátosságok, új tartalmi elemek, de a lényeg azonos volt mindvégig: keményebb vagy lágyabb, nyíltabb, majd rejtettebb, drasztikusabb, majd kifinomultabb, rafináltabb eszközöket alkalmazó diktatúra, ennek megfelelő, a lényeget illetően változatlan, kommunista egyházpolitika, egy hagyományos „bolsevik" kommunizmus, majd egy „tökéletesített" szocializmus építésének szolgálatában.

* * *

Érdemes kiemelni mai konkrét vonatkozásai, mába nyúló hatásai miatt – hiszen a mai középgeneráció ekkor volt gyermek- és ifjúkorban – a második, 1959 és 1975 közötti korszakot. A közelmúlt marxista-kommunista egyháztörténészei ezt, a hazai katolikus egyház szempontjából is, már a konszolidáció, a rendezett állapotok s a nagyszabású fejlődés időszakának állítják be, szemben az 50-es évek – pontosabban az 1948 és 1958 közötti évtized – ma már általuk is elutasított egyházpolitikájával, holott ez a második, 1958 és 1975 közötti korszak az elsővel vetekedő, pusztító hatásaiban azt meghaladó hatalmas egyházellenes offenzíva időszaka volt. A magyar egyháztörténelemben ugyanis „az ötvenes évek" 1948-tól az 1970-es évek közepéig tartottak.

Eleinte, 1948 és 1957 között, a hazai kommunista egyházellenes propaganda „a vallás elleni eszmei harc" tartalmát és módszereit a szovjet példa nyomán, lefordított szovjet brosúrák, agitációs kézikönyvek alapján alakították ki. 1956 után rájöttek, hogy ez elavult, tehát modern egyház- és valláskritika szükséges. Ebben elsősorban a nyugati XX. századi polgári vallás- és egyházellenes gondolkodást kell érvényesíteni, ilyen műveket kell közreadni, ezt kell széles körben – elsősorban a nevelési intézményeken keresztül – népszerűsíteni, meggyökereztetni.

A kivitelezésre nagyszabású programokat terveztek és igyekeztek megvalósítani. Legfelsőbb párthatározatok sokasága rendelkezett a vallás- és egyházellenes harcról, annak konkrét módszereiről, pártszervezetekre, sajtóra, tudományos és művészeti életre, egyes párttagokra lebontva. Az állami intézmények is természetesen ennek szolgálatában álltak. Például az 1959-ben megindított tanítóképző főiskolák legfőbb céljául ezt tűzték ki: „művelt, hivatásukat szerető és értő, kommunista világnézetű és kommunista erkölcsű tanítók képzése." 1959-ben a budai Tanítóképző Főiskola programja szerint a főiskola „kialakítja a hallgatók dialektikus materialista világnézetét", „minden iskolának a dialektikus materialista világnézet őrhelyévé kell lenni", a tanítókat „fel kell készíteni a vallásos világnézet elleni harcra".

Az 1961-i oktatási törvény szerint az iskolának „a tudományos világnézet", vagyis az ateista materializmus szellemében kell nevelni; az általános iskola és középiskola célja: „hogy megalapozza a kommunista ember személyiségének kialakítását."

Mindezek nyomán hatalmas materialista-ateista világnézeti nevelési hadjárat bontakozott ki az 1960-as években. Az óvodától kezdve az egyetemekig ennek szolgálatába kellett állítani az oktató-nevelő intézmények egész belső életét, ennek kellett átjárnia minden tantárgy oktatását; erről szóltak az előadások a tantestületi nevelési konferenciákon, a szülői értekezleteken, a pedagógusok továbbképzési tanfolyamain. Ezt a nagyszabású világnézeti kampányt jól tükrözik a pedagógiai szakfolyóiratok tanulmányai, a Tankönyvkiadó ekkor kiadott tankönyvei, valamint pedagógiai szakkönyvei, az iskolarádió adásai. Főképp ennek szolgálatában állt az 1967-ben megalakult Magyar Pedagógiai Társaság.

S az 1965-i új tanterv két hírhedt új világnézeti-politikai tantárgyat vezetett be. Az egyik a világnézetünk alapjai; tanításának „fő feladata, hogy az általános és középiskolákban folyó nevelőmunka eredményeire támaszkodva, és azokat továbbfejlesztve, képessé tegye a tanulókat a tájékozódásra korunk fő világnézeti, politikai és gazdasági kérdéseiben, segítse elő annak megértését, hogy a szocializmus, majd a kommunizmus győzelme az egész világon törvényszerűen végbemenő folyamat; e tantárgy fejezze be a tudatos dialektikus materialista gondolkodásmód alakításának középiskolai szakaszát." Ezt a tantárgyat másfél évtizedes oktatás után az 1983/84-es tanévtől a leegyszerűsített és megtévesztő „Filozófiai bevezetés" címmel tanították, változatlan céllal és tartalommal, egészen 1989-ig. A másik hírhedt, ekkor bevezetett politikai, világnézeti tantárgy: honvédelmi ismeretek, ugyancsak több mint két és fél évtizeden át mérgezte a tanuló ifjúság lelkét.

Az 1960-as évek látványos – főképpen az ateista-világnézeti hadjárat által motivált – tanügyi intézkedéseivel párhuzamosan folytatták korábbi, 1957 és 1963 közötti igencsak meggyarapodott munkájukat a rendőrségi szervek és a bíróságok. Ma már tudjuk – az említett új egyháztörténeti könyvekből is –, hogy milyen erőteljes retorziók indultak a nem marxista-kommunista szellemben nevelni akaró egyházi és világi pedagógusokkal, és a köréjük csoportosuló fiatalokkal szemben.

1961-ben kezdődtek ezek a nagyszabású katolikus ifjúsági perek, természetesen az államellenes összeesküvés hamis és hazug vádjával, igen súlyos büntetéseket szabva ki a vádlottak sokaságára. Az idézett új egyháztörténeti könyvekből is kiviláglik: e bírósági perek többszörösen is ártó-pusztító hatásúak voltak a korabeli magyar egyházra.

Egyrészt nyilván a legtöbb esetben kiváló, hivatásukat szívvel-lélekkel teljesítő papokat emeltek ki és tartottak távol hosszú évekig az élő egyházi közösségből. A börtönévek alatt sokuk testileg tört meg, mások lelkileg roppantak össze; de mindegyikük további életét meghatározta a börtöntrauma.

Ugyanakkor – a 60-as évek pontosan megtervezett egyházellenes offenzívájának taktikája szerint – még nagyobb kárt okoztak e perek azzal, hogy megfélemlítették az egész papságot, s annak éppen lelkiismeretesen munkálkodó részéből sokakat visszahúzódásra késztettek.

S a lélekpusztítás további köre: az „államellenes összeesküvésbe való keveredés" püspökkari körlevelekkel is hitelesített rémképe a korábban minden tekintetben szilárd katolikus szülők számára erős fenyegetés volt, amely nyomán súlyos lelkiismereti probléma elé kerültek: engedjék-e, hogy gyermekeik továbbra is szorosabb-tágabb kapcsolatban legyenek papokkal, lelkipásztorokkal, különféle – hivatalosan „gyanús"-nak minősített – újfajta, eddig ismeretlen kisközösségekkel?

De e perek a legnagyobb kárt kétségkívül a hívő fiatalok körében okozták: ijesztő figyelmeztetésként nehezedtek egyrészt a perbefogott papok ifjúsági csoportjaira, másrészt sokkal nagyobb körben a többi katolikus fiatalra, főként a középiskolás korúak – tehát a kamasz fiúk és bakfislányok – rétegeiből. E perek éppen a katolikus „tinédzser"-korú fiatalok közül távolítottak, taszítottak el sokakat a hittől, az egyháztól, a lelkipásztortól; éppen rájuk záporoztak a legnagyobb erővel az iskolai ateista világnézeti nevelés támadásai, akikre – életkoruknál fogva – a leginkább hatottak a Kommunista Ifjúsági Szövetség szórakozásra csábító kísértései, s akik számára Magyarországon lényegében nem létezett szervezett hitoktatás, s akik – ugyancsak életkorukból következően – az egyház jövőjét jelentették, jelenthették volna.

A kép teljességéhez tartozik: ezidőtájt – 1966. december 16-án – az Egyesült Nemzetek közgyűlése három új alapvető dokumentumot fogadott el: „a gazdasági, a szociális és a kulturális, valamint a polgári és politikai jogok" egységokmányait, amelyek régi és új szempontok alapján fejtették ki – többek között – a lelkiismereti, a vallási és a nevelési szabadságjogokat is. A magyar kommunista kormány képviselői természetesen aláírták ezt a dokumentumot, vállalva, hogy ezeket a szabadságjogokat Magyarország mindegyik lakosa számára akadály nélkül biztosítják.

Az utolsó koncepciós, vallásellenes ifjúsági per 1971-ben zajlott le, annak utolsó elítéltje 1974-ben került ki a börtönből.

Ilyen közegben került sor a Szentszék és a Kádár-kormányzat közötti tárgyalásokra. Az 1956 után a Szovjetunió által a hatalomba helyezett kommunista rezsim – a borzalmas megtorlás évei után – szükségesnek látta, hogy a nyugati világban erősen lesüllyedt tekintélyét (a „magyar ügy" az ENSZ-ben!) némileg helyreállítsa; ezért ennek egyik legelső manővereként tárgyalásokat kezdeményezett 1963-ban a Vatikánnal. Szocialista ország eddig ilyet még nem tett!

Ezek a tárgyalások 1964 szeptemberében az ún. „részleges megállapodás" aláírásával zárultak. Ennek eredményeként új püspökök kinevezéséhez járult hozzá a kormány (pontosan szabályozva a Népköztársaságra leteendő eskü mikéntjét); s az újra megnyitott római Pápai Magyar Intézetben ezután évenként néhány felszentelt magyar pap helyet kaphatott, római felsőfokú tanulmányuk végzésének idejére. Tehát csupán e két konkrétum az eredmény, nem több. S ez vajon valóban eredmény?

Ilyen egyházi ténykedésekhez – püspökkinevezés, római felsőfokú tanulmányok – egy demokratikus jogállamban nincs szükség semmiféle állami engedélyre, különleges megállapodásra, főként nem állami „kegy"-re. Ennek ellenére a marxista-kommunista egyháztörténészek a Kádár-rezsim és a katolikus egyház megegyezésének aposztrofálták az aláírást, s a magyar katolikus egyház új korszakot nyitó, kiemelkedő jelentőségű eseményének állították be. Velük szemben viszont Szántó Konrád professzor új könyvében kiemeli, hogy ez elsősorban a Kádár-rezsim s a békepapi mozgalom számára volt előnyös. Ugyanakkor idézi Balló Istvánt, az Állami Egyházügyi Hivatal egyik vezetőjét: „A kommunizmus viszonyai nem adnak teret semmiféle hamis tudatnak, így semmiféle vallásnak sem" – írta a kommunista pártfunkcionárius ebből az alkalomból.

Magam úgy látom, hogy ez az ún. részleges megállapodás kifejezetten káros volt a magyar egyház számára. Itt az országban féktelen hitellenes agitáció, hatalmas egyházellenes propaganda folyik; a bíróságok sorra hozzák ítéleteiket az állítólagos „összeesküvő"' papok ellen; az Állami Egyházügyi Hivatal püspökkari körleveleket hamisít, s teljesen irányítása alatt tartja az egyházi szervezetet; ugyanakkor a korabeli hazai és külföldi hírközlő szervek azt kürtölték világgá: megegyezett a kommunista Kádár-rezsim és a Vatikán. A közleményekben mindenütt a „megegyezés", a „megállapodás" kifejezés szerepelt, jóllehet sem de jure, sem de facto semmiféle megegyezés, megállapodás nem született. De a sajtó a papoknak és a híveknek azt sulykolta: a pápa „áldását adta" a kommunista magyar államra, a hazai állapotokra, a „szocializmus építésére", helyesnek ismerve el azt, ami itt az országban történik. Igen sok világi hívő lett ezután – megnyugodva, minden lelkiismeret-furdalás nélkül – párttag; sok pap lett ennek nyomában a békepapi mozgalom lelkes híve. Isten erősen tépázott magyar népének fáját ez a megállapodás s a nyomában keltett propaganda ismét jelentősen megnyeste...

Igaz, teljessé vált a hierarchia, kinevezték az új püspököket, hogy azután később az állami bíróságok helyett ők marasztalják el az ifjúság katolikus nevelésében buzgólkodó lelkipásztorokat; hogy konkrét püspöki tevékenységüket teljesen gúzsba kössék az Állami Egyházügyi Hivatal által köréjük beépített emberek és a „megállapodás" által hatalmas ösztönzést kapott békepapi mozgalom. S a másik „eredmény": a Rómában tanulmányokat végző évenkénti néhány papból álló kis csoport alapos megfigyelés alatt állt ott is, hazatérésük után is; tevékenységüket ugyancsak behatárolták az ÁEH emberei. (Csak egy tény: külföldről hozott diaképet még az 1980-as évek első felében sem lehetett magyarországi katolikus hittanórán vetíteni!)

Mindebből az is kiviláglik: ezek az új egyháztörténeti művek a kutatandó feladatok egész sorát vetik fel. Így többek között igen nagy szükség van ennek az 1964-es megállapodásnak a minél teljesebb körű feltárására, a sok tekintetben erősen vitatható vatikáni Ostpolitik, s főként magyar vonatkozásainak részletes elemző kritikai bemutatására.

[Szabó Ferenc főszerkesztő megjegyzése: A Vigilia 1992. novemberi számában megjelent, „Az »Ostpolitik« emlékezete" c. tanulmányomat csak amolyan első megközelítésnek szántam. Nyilvánvaló, hogy a keleti politika főszereplője, Agostino Casaroli ott ismertetett szempontjai (ezek az „apologia sui" műfajához is sorolhatók) nem adnak teljes képet a bonyolult valóságról. Hálás vagyok Mészáros Istvánnak, hogy mostani reflexióval megmutatja az Ostpolitik (magyar) visszáját is. A mostani és a következő számban közölt tanulmányához, miként Lénárd Ödön itt megjelent és megjelenő írásaihoz is hozzászólásokat várunk.]

* * *

Egy másik tisztázandó, immár egyháztörténetivé vált kérdés: vajon az ún. kis lépések politikája előmozdította-e magyar egyházunk addig erőszakkal visszatartott fejlődését, vajon segített-e, tágította-e Isten népe vallásos életének beszűkített lehetőségeit? A korábbi egyházi sajtó éppen úgy, mint a marxista egyháztörténészek, azt is igen nagy jelentőségű, hatalmas eredményeket produkáló stratégiának minősítették. Szántó Konrád professzor most figyelemre méltó, új szempontú kritikai megjegyzéseket tesz vele kapcsolatban.

Érdemes lenne definiálni: mit is jelentett ez a „kis lépések politikája"?

Nyilvánvaló, hogy bármiféle intézmény, társadalom, ország tudatos fejlesztését az illetékesek bizonyos esetekben kisebb, más esetekben nagyobb lépésekkel viszik végbe; vagyis van, amikor csupán apró részleteket, máskor nagyobb területeket, végül van, amikor a teljes egészet kívánják modernizálni. Természetesen mindegyik esetben akkor, amikor a szükség ezt diktálja, az intézmény illetékes és teljes jogú vezetőinek döntése alapján.

A hazai katolikus egyház a 70-es években és a 80-as évek első felében változatlanul minimális életkörülmények közé volt szorítva, megfosztva egy demokratikus jogállamban magától értetődően kijáró jogoktól és lehetőségektől.

A magyar katolikus egyháznak ekkor egyrészt az 1945 előtt őt megillető alapjogok (hitoktatás, iskola, egyesületek, sajtó stb.) teljes visszaadására lett volna szüksége, másrészt a zsinat kívánta korszerűsödésre, végül a nyugati országok katolikus egyházaiban a XX. század második felében végbement modernizálás hazai megvalósítására. E nagy lépéseket kívánó modernizálást a kommunista rezsim mindvégig, 1990 januárjáig megakadályozta.

Kétségtelen, hogy szükség volt bizonyos részterületeken a korszerűsödésre. Hogy azonban miben történik e „kis lépésekkel" az előrelépés, azt nem a magyar katolikus egyház vezetőinek pontosan megtervezett, beütemezett programja határozta meg, hanem az Állami Egyházügyi Hivatal döntötte el. Az ugyanis akkor adott – igen-igen nehezen – valamire engedélyt, valamiben engedményt, ha arra rákényszerült, amikor a szocializmus hazai „építésének" folyamatában bonyodalmak támadtak. Ilyenek pedig az 1970-es évek második felétől egyre gyakrabban jelentkeztek, főként gazdasági-pénzügyi téren. Ekkor kezdődtek a nagyszabású nyugati kölcsönfelvételek. A hazai kis lépések egymásutánját – fájó ezt kimondani – nem egyházi vezetőink bölcsessége határozta meg, hanem a szocializmus összeroppanásának, illetve megmentési kísérleteinek éppen aktuális eseményei.

Magukat a konkrét kis lépéseket lényegében két vonatkozás jellemezte. Egyrészt ezek szinte kizárólag olyanok, amelyek igen jól fényképezhető, látványos propagandaanyagot szolgáltattak a hazai és külföldi sajtó számára (egy-egy új templom, szociális otthon, sérült gyerekek otthona, a vatikáni magyar kápolna stb.). A másik: egyetlen érintett problémakört sem oldottak meg teljesen. A nyolcvanas években egy-egy új templomot esetenként lehetett ugyan építeni, de az egyház nem kapta vissza azt a jogát, hogy ott, ahol ő akar, olyan templomot építsen, amilyent akar, a helyi szervekkel szabadon megegyezve. Ez egy demokratikus jogállamban magától értetődő jog. Vagy például az Állami Egyházügyi Hivatal által mindvégig szorosan kézben tartott téma: a hitoktatás. Kezdve attól az első, szenzációsnak aligha nevezhető kis lépéstől a 70-es évek közepétől, hogy a templomi hitoktatásban a hitoktató már kérdezhet is a gyerekektől (!), majd egy újabb: hogy már képeket is szemléltethet (!), addig, amíg kiváló lelkipásztorok szívós munkája nyomán új hittankönyvek születtek, hatalmas nehézségek (és cenzúrázások!) árán, új hittantermek létesülhettek. . . Valami javulás történt a hitoktatás terén a 80-as években, ez tagadhatatlan; de csupán bizonyos részletekben, továbbra is erős állami ellenőrzés és kemény állami ellenpropaganda beszűkítő súlya alatt.

A kis lépesek politikájának bizonyos konkrét eredményei valóban születtek, de ezek legtöbbje teljesen kis jelentőségű volt, nem érintette az Isten népe életét alapjaiban, mélységeiben, jövőbe hatoló módon. Viszont ezek látványosságra törekvő, propagandisztikus kirakat jellege mellett itt is jelentkezett a kommunista rezsim állandó, kezdetektől érvényesített és kivitelezett szándéka, akarata: mindent megragadott annak érdekében, hogy mind a hazai lakosság, főként a hívek számára, mind pedig a külföldnek, a Szentszéknek hatásosan dokumentálja, hogy a Kádár-rezsim és a katolikus egyház vezetősége a legteljesebb egyetértésben dolgozik a szocializmus építésén, a tökéletes társadalom megvalósításában, egymás tevékenységét kölcsönösen helyeselve, jóvá hagyva. – Az 1950-es években az állam és a katolikus egyház a kényszer és az erőszak hatására teljesen egybefonódott; a kis lépések politikájának időszakában, az 1970-es években ez az egybefonódás már nem az erőszakon, nem a kényszeren alapult, hanem mindkét fél egyetértésén. Mindkét fél jót akart; de tudjuk, hogy ez – ősi bölcsesség – „nem elég az üdvösségre".

* * *

Értékes magyar egyháztörténeti művek születtek az elmúlt két esztendőben, remélhetőleg folytatódik a soruk. Elolvasásukat, alapos tanulmányozásukat szívből ajánljuk mindenkinek, hívőknek és nem hívőknek, papnak és világiaknak, fiataloknak és idősebbeknek. Nemcsak a közelmúlt történetének elborzasztó és vigasztaló mélységeibe világítanak be, de elgondolkoztatnak magyar egyházunk jelenlegi problémáin is, s ezek megoldására még tanácsok, eligazítások is kiolvashatók belőlük, nem csupán a téves utak elkerülése érdekében, de a helyes megoldások megtalálása tekintetében is.

(A tanulmány II. részét következő számunkban közöljük.)

 


FLORILÉGIUM A PARLAMENTI ABORTUSZVITÁBÓL

Folyóiratunkban többször is vissza kell térnünk a magyar parlament 1992-es abortusztörvényére, annak létrejöttére és következményeire. Tudván, hogy a sajtó alig dokumentálta a parlament munkáját, elsőnek jellemző rövid idézeteket gyűjtünk össze a képviselők felszólalásaiból. (Érdemes megemlíteni, hogy e felszólalások tekintélyes része 25-nél kevesebb képviselő jelenlétében késő este hangzott el.) A felosztást jelző alcímeink mutatják, hogy a szerteágazó témának milyen szempontjai érdekelnek elsősorban. – Nagy Ferenc.

A magzati lét jellege

„A természettudomány mai ismeretei szerint az új élet keletkezésének pillanata a fogamzás. Biológiai szempontból értelmetlen lenne azzal foglalkozni, hogy a meg nem született lény ember-e vagy sem: ha a magzat él, élete nem lehet más, mint emberi élet – még ha ennek vannak is más életszakaszoktól eltérő sajátosságai. Aki ezt az egyszerű helyzetet megérti, illetve ebből indul ki, a magzat életéről nem rendelkezhet másképp, mint más emberek életéről. Minél védtelenebb és kiszolgáltatottabb egy ember, annál több védelmet érdemel." (Dr. Surján László miniszter, KDNP, 10.13.)

„Az emberi lét a lehetőségek sorozatából áll. A biokémia fejlődésével igazolható, hogy genetikai értelemben a zigóta ember, ez ma a genetikusok többségi álláspontja. Ahogy az egyik alkotmánybíró fogalmaz párhuzamos véleményében: a magzat tehát biológiailag ember, és nem dolog, tárgy; genetikailag befejezett egyéni individuum... Az emberi csírasejtben a fogamzás pillanatától kezdődően virtuálisan jelen van az emberi természet. Virtuálisan azt jelenti, hogy reálisan, habár nem formálisan." (Dr. Lukács Tamás, KDNP, 10.13.)

„Számomra mint biológus számára is nem kétséges, hogy a tudomány mai állása szerint egy emberi egyed élete két haploid ivarsejtnek egy diploid zigótává való összeolvadásával kezdődik. Ettől a pillanattól kezdve az emberi lény individuum, rendelkezik azzal a szülőktől fele-fele arányban kapott, de most már csakis őrá jellemző genetikai programmal, mely egyszeri és megismételhetetlen a végtelen időben – ismétlem: egyszeri és megismételhetetlen. Innen kezdve az a kis sejtcsomó nem emberré fejlődik, hanem emberként – ahogy azt Blechschmidt embriológus tömören megfogalmazta." (Dr. Szeleczky Zoltán, MDF, 11.3.)

„Tudományos szempontból vitathatatlan, hogy a magzat fogantatása pillanatától emberi lény, nem kevésbé, mint bármelyikünk. Orvosként is meg vagyok erről győződve, és ezért számomra a törvényjavaslat alapkérdése nem az, hogy ember-e a magzat, hanem hogy lehetnek-e olyan esetek, amikor szabad embert ölni. Ilyen világosan kell fogalmazni, mert minden egyéb kérdésfeltevés félrevezető." (Dr. Grezsa Ferenc, MDF, 11.23.)

Az abortusz igazi mivolta

„Semmiféle jogi vagy filozófiai csűrés-csavarás nem változtathat azon, hogy a terhesség mesterséges módon való megszüntetése lényegében emberölés." [A társadalom jelenlegi feltételezhető többségi véleményével egyetértésben helyeslem a B-változat kompromisszumos megoldását.] „Egyre viszont nem vagyok hajlandó: hogy nevén ne nevezzem a gyermeket. Ez azért emberölés volt és marad, amiért az ezt vállalónak a lelkiismeretével kell felelnie." (Dr. Szentágothai János, MDF, 10.19.)

„Le kell szögeznünk, hogy a terhesség mesterséges megszakítása brutális, durva és embertelen dolog: elpusztítanak egy minden mástól különböző emberi életet, mielőtt ez a bármelyikünkkel és mindannyiunkkal azonos filozófiai értéket jelentő lény saját, önmagára vonatkozó akaratát ki tudná nyilvánítani. Tragédia, hogy ennek a lénynek az elpusztítását nem gonosz és idegen erő kezdeményezi, hanem az az emberi személy, akihez a legközelebb áll, akihez a legjobban hasonlít, akinek a teljes biológiai, lelki és érzelmi felépítése éppen az ő védelmére van kitalálva, akinek minden sejtje és biológiai folyamata az ő fogadására van beprogramozva; az a személy akarja elpusztítani, aki a legjobban tudná szeretni, akinek csakis szeretnie volna szabad." (Mécs Imre, SZDSZ, 11.3.)

Az élet értéke és követelményei

„Ha és amennyiben tudományos megalapozottságúnak tekinthető, hogy a zigóta genetikailag ember, úgy az ontogenezis különböző fázisainak nincs további jogi relevanciája. A tételes jog oldaláról ez oly módon igazolható, hogy sem az emberölés, sem a magzatelhajtás jog által penalizált tényállása nem tartalmaz életkorhoz igazodó szakaszolást..." (Dr. Lukács Tamás, 10.13.)

„Egy autóstoposért, akit könyörületből felveszünk az autónkba, a jog szerint teljes felelősséggel tartozunk; ha bajt okozunk neki, élete végéig fizethetjük a kártérítést. Útközben, ha meguntuk, nem dobhatjuk ki a robogó autóból. Miért nem magától értetődő, ha a megfogant magzatért azok, akik létrejöttét elősegítették, felelősséggel tartoznak?" (Mécs Imre, 11.3.)

„Nem arról van szó, hogy az emberek jó dolgukban nem tudják, mit csinálnak, hogy könnyelműen játszanak az emberi élettel. A valóság ezúttal sokkal bonyolultabb szociokulturális és pszichológiai szövevényén egy parányi szövéshiba csupán a terhesség-megszakítás." (Szelényi Zsuzsanna, FIDESZ, 11.3.)

Anya és magzata jogainak viszonya

„Az egyik oldalról a jognak sérthetetlen és korlátozhatatlan értékét azért kell különös védelemmel biztosítani, mert önmaga a személy védelemre képtelen. Másrészről az anya oldaláról a szabad akaratot kell védelemben részesíteni, a magán élet teljes szabadságát, nem pedig annak következményét. Ilyen érték-összeütközés esetén az államnak elsősorban az a kötelezettsége, hogy az abszolút érték védelme mellett a megsegítő rendszert kiépítse és működtesse, oldva a keletkező feszültségeket." (Dr. Lukács Tamás, 10.13.)

„Úgy gondolom, hogy valamikor e két jog [az anyáé meg a magzaté] egyre inkább egyszerre érvényesülhet majd, és egyre kevésbé lehet közöttük szakítási pont. Ez akkor következik be, amikor az egészség és egészséges életmód értékké válik, amikor a családi élet szépsége felmagasztosul, amikor a szerelem és a belőle fakadó nemi élet szerepe lelki és erkölcsi tartalommal telik meg, amikor az ennek következményeként létrejövő fogantatás tervezett és örömmel várt lesz, és mindezzel kapcsolatban a fogamzásban részt vevő férfi és nő felelőssége egymás és a megfogant és fejlődésnek indult élet iránt megnő." (Dr. Mezey Károly, MDF, 11.3.)

A közelmúlt évtizedek súlyos öröksége

„Sokan használják, manapság kissé demagóg módon, a négymillió meg nem született magyar állampolgár megfogalmazását." (Dr. Fodor Gábor, FIDESZ, 10. 13.) „Megjegyzem, ez a szám közelebb van az 5 millióhoz, mint a négyhez, és 5 millió ember kiirtását elég nehéz lehet demagóg módon használni." „Ha következetes akarok maradni, nekem azt a kiirtott ötmilliót kellene megkérdeznem, akik soha nem kérdezhetők már meg. Minthogy fejemre szabadítom a vádat, hogy nem ismerem el a demokrácia alapjaiként a többség véleményét, ezért csak nagyon halkan és zárójelben hivatkozom . . . Mózesre. . .: »A szokásjog, legyen az bármily széles körben elterjedt, nem emelkedhet a felsőbbrendű törvények közé. Ne kövesd a többséget a gonoszságban, és a perben ne csatlakozzál a többség vallomásához úgy, hogy eltérsz az igazságtól!«" (Dr. Szeleczky Zoltán, 11.3.)

„Azért nincs [évi kilencvenezernél] több abortusz Magyarországon, mert többre nincs egyszerűen igény. E jelenlegi helyzet annak az értékválságnak részjelensége, amit ma Magyarországon olyan alaptünetek jellemeznek, mint a családi élet, a gyermekáldás örömének, a nemzetért érzett felelősségérzetnek a háttérbe szorulása." (Dr. Mezey Károly, 11.3.)

„Vajon eleget tettek-e az oktatási intézmények a törvényben foglalt kötelezettségeiknek? A tiszteletre méltó kivételtől eltekintve bizonyosam nem. Másképp hogy lehetne az az általános gyakorlat, hogy az iskolát elvégző fiatalok nem hallottak alapvetően a magzati fejlődésről, az élet értékéről, a felelős párkapcsolatokról, annak lehetséges következményeiről, és mindezek összefüggéséről a terhesség-megszakítással? Hogy lehet az, hogy a ma aktív orvosok többsége tanulmányai során nem hallott a hippokratészi esküről, orvosi világszervezetek deklarációiról az élet védelmében: . .. ? Miközben a szülészeti osztályokon nem ismerik el az ott dolgozók igényét, jogát, hogy lelkiismereti okokból megtagadják a nem végszükségi indikáció miatt végzett terhesség-megszakításban való közreműködést, és ezért sorozatos hátrányokat kell elszenvedniük – mint kiderült az Alkotmánybíróság határozatából: alkotmányellenesen – ..." (Dr. Fodor András Attila, MDF, 11.23.)

„Magyarországon egy megfogant életnek kevesebb az életkilátása, kevesebb eséllyel éri meg – mondjuk – a negyvenedik életévét, mint a fejlődő országok régióiban; hiszen Magyarország eleve egy óriási hátránnyal indul: 30%-ot – ha úgy tetszik – kivágnak, és csak a maradék lódul neki az életnek." (Dr. Fekete Gyula, 11. 23.)

A magyar közvélemény megosztottsága

„Társadalmunkban több nézet él egymás mellett az abortusz mibenlétéről. Nem ismeretes azonban egyetlen olyan nézet sem, amely szerint az abortusz ne lenne rossz dolog." (Dr. Surján László, 10.13.)

„Társadalmunkban három eltérő nézet él egymás mellett. Az egyik felfogás szerint a meg nem született élet védelme mindennél előbbre való, ezért a művi abortusz soha nem megengedhető beavatkozás, lényegében a kivégzéssel megegyező jogi megítélést kíván. Egy másik felfogás szerint az abortuszhoz a nőnek alanyi joga van, és a kérdés semmiféle jogi szabályozást nem igényel. A harmadik felfogás e két előbbi nézet között foglal helyet; elismeri az állam korlátozási jogát, s csak bizonyos körülmények esetén engedélyezi a terhesség művi megszakítását.

– Az első felfogást általában a vallásos emberek nézetének szokták feltüntetni; gyakorta emlegetik, mint idejét múlt, életidegen szemléletet, sőt némelyek konzervatív katolikus felfogásnak tüntetik fel. . . A másik felfogás semmiféle alapjogból le nem vezethető állítás; törvényerőre emelése roppant veszélyeket is rejt magában. . . A közbülső felfogást támogatja viszont – a közvélemény-kutatások tanúsága szerint – a legtöbb állampolgár." (Dr. Surján László, 10.13.)

A kormány törvényjavaslata

„Az előterjesztő – bár saját hitével és felfogásával csak az A-variánst tartja összeegyeztelhetőnek – nem nyilvánítja lelkiismeretlennek, gyilkosnak vagy nemzetárulónak azokat, akik viszont csak a B-variánst tartják hasznosnak és megvalósíthatónak. Az A-variáns vagy esetleg egy annál még szigorúbb változat az elméletileg helyes megoldás. A B-variáns megvalósulása elősegítheti, hogy egy idő múlva társadalmunk nagy többsége kiiktassa – önként – az abortuszt a mindennapos gyakorlatból." (Dr. Surján László, 10.13.)

„Én soha nem mondtam azt, hogy a mi törvényünk a magzat jogait foglalja magába, mert akkor benne lenne a törvényben a magzat jogállása. Én azt mondtam, hogy a magzati élet védelme oldaláról közelíti meg a terhesség-megszakítás ügyét, és azt gondolom, ez egészen mást jelent." (Dr. Pusztai Erzsébet, MDF, 10.19.)

„A törvény legsúlyosabb hiányosságát abban látom, hogy amíg a magzatot agitatív módon védi, győzködéssel, felvilágosítással, addig az abortusz mellett törvényileg foglal állást... A magzatot egy úgynevezett magzatvédő törvényben ugyanolyan jogvédelem kellene hogy megillesse, mint a magzatot hordozó anyát." (Dr. Maczó Ágnes, független, 10.13.)

„Törvénytervezetünknek az is lehelne az elnevezése, hogy törvény a halálos ítéletek végrehajthatóságáról. A magyar törvényhozás legparadoxabb, legellentmondásosabb törvénye lenne ez, amelynek a lényege az lenne, hogy halálos ítéletet csak tökéletesen ártatlan emberen szabadna végrehajtani, hiszen a még meg nem születettek a legártatlanabbak, és a gyermekgyilkosok, a családirtók, a gátlástalanul öldöklő gengszterek életét nem veszélyeztethetné semmilyen bírói ítélet." (Dr. Fekete Gyula, MDF, 11.23.)

„Lenkovics Barnabás, a halálbüntetés eltörlésére utalva, kimondja: »Ha pedig a jog a legelvetemültebb bűnözőkkel szemben is emberséges, mennyivel inkább az kell hogy legyen a létező legártatlanabb emberi lényekkel, a méhmagzatokkal szemben.« A dolgok ez idő szerint nem kedveznek ez utóbbiaknak. Nem kedveznek, mert akkor elengedhetetlen lenne felhagyni a mindent politikai, sőt pártpolitikai kérdéssé züllesztés gyakorlatával; ideje lenne felhagyni az igazság, a tények elhallgattatásával; ideje lenne a társadalmat megismertetni a törvényalkotás alkotmányos lehetőségeinek határaival; és – ennek ismeretében – ideje lenne megbízható felmérésekre támaszkodva megismerni a társadalom véleményét." (Dr. Fodor András Attila, 11.23.)

Kitekintés más országokba

„Közismert, hogy a világ legengedékenyebb, legliberálisabb szabályozásával büszkélkedhető skandináv országokban vagy a hasonlóan nyitott törvényekkel rendelkező Hollandiában nagyságrendekkel alacsonyabb a terhesség-megszakítások száma, mint például nálunk." (Dr. Fodor Gábor, 10.13. ) „Az említett országokban volt olyan aktívan megnyilvánuló ellenerő, ami nem engedte az értékrend lerombolását, ahol a több gyermeket vállaló édesanyákat nem gúnyolták fehér nyulaknak, mint a népszerű, néhai színigazgató az egyik belvárosi pódiumon; ahol kellő védelemben élhette át a család a kicsi vagy kocsi visszataszító dilemmáját; ahol nem volt gyermekellenes a lakótelepi lakások kialakításától a szakszervezeti üdülési beutalóig oly sok minden." (Dr. Szeleczky Zoltán, 11.3.)

„Ugyancsak félrevezető információ, hogy Nyugaton szabad tere van a terhesség-megszakításnak. Ha ebben nyilvánul meg a demokrácia, hát mi vagyunk a legdemokratikusabb ország Európában. . . Nyugaton az abortuszgyakorlattal szemben mindig volt egyházi, jogi vagy orvosi ellenpropaganda; nálunk 36 esztendő óta hivatalos jogi vagy orvosi ellenvélemény sem jelenhetett meg." (Tóth Sándor, KDNP, 11.3.)

Világnézetek és állami törvény

„Az állam hatalma nem arra való, hogy egyik ember felfogását rákényszerítse a másikra, hanem hogy biztosítsa mindannyiuk számára, hogy a maga felfogása szerint élhessen." (Rózsa Edit, SZDSZ, 10.13.) „Az állam hatalma valóban nem arra való, hogy a már megszületettek felfogását – hogy ti. a már élő, de még meg nem születettek ne születhessenek meg – rákényszerítsük a meg nem születettekre; akiknek az élet törvényszerűségéből adódóan viszont az a felfogásuk, hogy megszülessenek, még ha ezt a felfogást szóban kifejezni képtelenek is." (Dr. Szeleczky Zoltán, 11.3.)

„Nem igaz az a vád, hogy vallásetikai törvényeket kívánnánk az állami jogrendre ráerőszakolni. Egy valláserkölcsök szerint élő család – legyen az keresztény, izraelita vagy buddhista – a gyermek fogadását örömteli áldásként éli meg. Úgy vélem, hogy személyes jogaikat, hitük szerinti életvitelüket a törvény semmiben sem korlátozza. De el kell fogadnom az abortusz elleni általános etikai tiltakozásukat, mert az az élet védelmében történik." (Dr. Szeleczky Zoltán, 11.3.)

„Az újraszabályozási, a magzati élet fokozott védelmét nemcsak a zsidó-keresztény valláserkölcs ősi parancsa diktálja. Az emberi jogokra oly érzékeny, a személyiség felelősségvállalási és döntési szabadságát hangsúlyozó szabadelvű felfogás is oka, hogy a terhesség-megszakítás problémája világszerte előtérbe került. Éppen abból kiindulva, hogy megfosztható-e valaki emberi jogainak gyakorlásától pusztán azért, mert érdekeit nem tudja kinyilvánítani, azokért nem tud síkraszállni." (Dr. Grezsa Ferenc, 11.23.)

A törvény szükségszerű tulajdonságai

„Ebben a vitában sokan hangsúlyosan említik,... hogy az abortusz megtiltása vagy engedélyezése nem vezet a népesség növekedéséhez vagy csökkenéséhez. Ezek az ... utalások nem fogadhatók el. Különösen akkor nem, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy 1956-tól napjainkig 1 millió 800 ezerrel kevesebb gyermek született meg, mint a megelőző 36 évben, amikor tiltották a művi terhesség-megszakítást, és nyilván végezték is tiltott módon. Nem elhanyagolható szám." (Dr. Zétényi Zsolt, MDF, 11.23.)

„A magyar Parlament magától értetődő feladata lett a döntés arról, hogy a magzat jogilag ember-e, megilleti-e az élethez való alanyi jog. Sajnálatos, bár sok tekintetben megmagyarázható és érthető, hogy ebben a törvényben nem jelenik meg ez a jog, hogy ez a törvény komoly elvi törést mutatva kitér annak a kérdésnek az egyenes megválaszolásától, amelyet előbb tettünk fel, és burkoltan a magzati élet értékének csökkent voltát rögzíti. Súlyos megállapítás ez, és súlyos felelősség ez a jogalkotó részéről, különösen akkor, ha a jogalkotó egy fogyó, önmagát megemésztő nemzet tagja, olyan nemzeté, amely a világstatisztikában élenjár az önpusztításban, az emberi élet semmibevételében." (Dr. Zétényi Zsolt, 10.23.)

„Miért nem tudhatják meg a magyar nők az Alkotmánybíróság határozatának leglényegesebb és a törvényhozás lehetőségeit alapvetően meghatározó részleteit? Például azt, hogy jelenlegi törvényeink szerint is az államot – idézem –„objektív életvédelmi kötelezettség'' terheli. Vagyis – újabb idézet következik –„a magzat életének védelme annak megfoganásától kezdve állami kötelesség". Nem arról van tehát szó, hogy az állam valamiféle életfelfogást vagy világnézetet kényszerítene az emberekre, hanem arról, hogy a törvény kényszeríti az államot a már megszületettek védelmében is arra, hogy a törvény erejével általában is - és ne csak egyenként – biztosítsa az élet védelmét." (Dr. Fodor Attila, 11.23.)

„Az Alkotmánybíróság szerint »az állam objektív életvédelmi kötelezettségéből az élet védelmére az következik, hogy az állam nem engedheti meg az indok nélküli abortuszt«. Ezen a ponton van a legtöbb gondom a beterjesztett törvényjavaslattal. Azt ugyanis legalább kettő, esetleg három meggondolásból is alkotmányellenesnek tartom. Egyrészt a válsághelyzet vagy súlyos válsághelyzet lehetetlenné teszi az állam objektív életvédelmi kötelezettségének betartását, vagyis ellenőrizhető feltétel támasztását. Másrészt az indok nélküli magzatelhajtás tilalma kizárja a határidőmodellt. A B-változat pedig határidőmodell.. . További kifogásként vetődhet fel a genetikai és teratológiai ártalmak esetében... Itt ugyanis egy statisztikai valószínűség bekövetkeztének elhárításáról . . . van szó. Az Alkotmánybíróság szerint »az állam életvédelmi kötelezettsége nem névtelen statisztikai kockázat elhárítását vagy eloszlatását szolgálja, hanem egyedi magzat szándékos megsemmisítéséről van szó«." (Dr. Fodor András Attila, 11.23.)

Az Alkotmánybíróság határozatát figyelembe véve: „A törvényhozó kimondhatja, hogy a magzat jogalany; ez esetben az élethez és emberi méltósághoz való jogát úgy kell kezelni, mint a már megszületett emberét... A magzat jogállásának rendezésére egy új megoldást javasolok az Országgyűlésnek... Eszerint a magzat jogképes, jogképessége általános, egyenlő és ideiglenes. Az általános jogképesség azt jelenti, hogy a magzat jogképessége nincs bizonyos jogokra korlátozva; az egyenlő jogképesség ... az életkorra, nemre, fajra, nemzetiséghez, felekezethez tartozásra tekintet nélküli egyenlőséget jelent. A jogképesség ideiglenessége új elem. Ez azt jelenti, hogy a magzat a fogamzástól kezdve feltétel nélkül jogképes, és ezt a fogamzásig visszamenőleg elveszti, mihelyst eldől, hogy nem születik élve. Az ideiglenesség az éleveszületéssel szűnik meg." (Dr. Fodor András Attila, 11.23.)

„A legnagyobb dilemmát az okozza, hogy miként oldható meg egy törvényben a magzat és az anya azonos szintű jogvédelme. Hogyan valósítható meg a magzat életének védelme és az anya önrendelkezési jogainak megvalósítása? Javaslatainkkal arra törekedtünk, hogy az anya számára a törvény szabja meg a feltételeket." (Dr. Fodor András Attila, 11.23.)

Társadalmi kötelességek a magzati élet felé

„Tisztában vagyok azzal a szomorú ténnyel is, amely a szociális indítékú művi terhesség-megszakítás jelenlegi szabályozása miatt olyan társadalmi szemléletet mutat, hogy az anya mintegy saját döntésének rabjává válik azért, mert ha megtartja gyermekét saját döntése alapján, akkor ő vállalta, a szülők vállalták a gyermeket, és látszólag a vállalásból folyó kötelességük a szociális terheket is vállalni. Márpedig az a döntés, amely az életre igent mond . . . nem jelenthet többletterhet arra az anyára és arra az emberpárra, amely az élet mellett döntött. El kell ismernünk a gyermek életének alapvető értékét az egész társadalom szempontjából. A gyermeket vállaló szülőt több fokozott szociális támogatásban kell részesíteni, elismerve alanyi jogát erre a támogatásra." (Dr. Zétényi Zsolt, 10. 23.)

„A bűncselekményből fogant gyermek nem tehető felelőssé apja vétkéért. Ez a legalapvetőbb erkölcsi elveinkkel ellenkezik. Ugyanakkor nem kötelezhető az áldozat anya sem, hogy a bűncselekménnyel rákényszerített gyermeket fölnevelje. De elpusztítani sem lehet ezt az ártatlan lényt. A társadalomnak kell átvállalni a felelősséget a bűnelkövetőtől, hiszen azt felelősségre vonja, és gondoskodni kell a megszületett gyermekről." (Mécs Imre, 11.3.)

„A Népjóléti Minisztérium következetesen hallgat arról, hogy az utóbbi években szülőotthonokat – különösen vidéken – folyamatosan szüntettek meg. . . A törvényjavaslat s a kormány egy szót sem pazarol arra, hogy minél több meghitt, családias szülőotthonra lenne szükség, az európai példákat alapul véve, hanem azt szorgalmazza magzati élet védelme címén, hogy mindenütt legyen terhesség-megszakítást végző team. Ha az életet akarjuk támogatni, akkor életházakat, életotthonokat kellene építenünk minél többet." (Dr. Maczó Ágnes, 10.13.)

A törvényhozó felelőssége és válsága

„Igenis, szembe kell néznünk a helyzettel, és tudomásul kell vennünk, hogy időnként rossz és rosszabb között kell választanunk, és a vélt kisebb rossz mellett kell döntenünk, és vállalnunk kell ezt a rettenetes döntést. De ezt csak a következő kompromisszummal tudom a magam számára elfogadni: ki kell jelenteni, keményen deklarálni, hogy az abortusz barbár, embertelen dolog, csak átmenetileg, időben egyre szigorodó megszigorításokkal tűrhető meg, szigorú feltételek betartása mellett." (Mécs Imre, 11.3.)

„A történelmi példák arra intenek, hogy az emberi jogok élharcosai többségükben elbuktak, és így törekvéseik csak később teljesültek. . . Itt van a mi dilemmánk is. A rendszerváltó időkben megéri-e kockáztatni az átmenetet az emberi jogok további kiterjesztése érdekében? Nem egy általános restaurációt segítünk-e elő az előjogok, a szülők pallosjogának csorbítása révén? Nekünk, kormánypárti képviselőknek mérlegelnünk kell a kockázat valódiságát. Tett-e annyit a kormányzat a családosokért, hogy kormányzati váltás esetén féltsük ezeket az eredményeket? Sajnos, nincs mit félteni!" Több minden „jelzi a kormányon belüli erősödő családellenes tendenciákat. . . El kell tehát nekünk, családpárti képviselőknek is jutni arra az álláspontra, hogy nincs semmilyen kockázata szavazásunknak, mert ezt a családpolitikát nem kell különösen féltenünk." (Dr. Fekete Gyula, 11.23.)

A törvény jelene és jövője

„Ettől a törvénytől elsősorban nem azt kell elvárnunk, hogy arról rendelkezzen, milyen határok között engedhető meg a művi abortusz, hanem azt, hogyan szolgálhatja a felvilágosultságot és az erkölcsöt, hogyan csökkentheti – persze hosszabb távon – az abortuszok számát azáltal, hogy ösztönzi a családtervezés, korszerű fogamzásgátlás, a terhes jogi és szociális lehetőségeinek megismerését. . . Ha minden jól működik, akkor 2-3 évtized múlva az egészséges életre, harmonikus családi életre és párkapcsolatra nevelés súlypontja oda tevődik át, ahová való, a családokra." (Dr. Mezey Károly, 11.3.)

„Mint törvényhozók nem mehetünk el a társadalom felfogása mellett. Ha világosan látjuk is, hogy a tömegkommunikációban, sőt itt az Országgyűlésben is szándékosan eltorzított adatok nem tükrözik a társadalom felfogását, mégis látnunk kell, hogy a társadalom legalábbis megosztott. Erre való tekintettel azt javasoljuk, hogy az Országgyűlés foglaljon állást a magzat jogalanyisága kérdésében, bárhogyan dönt is azonban, tegyen további lépéseket az élet tisztelete irányában, mondjon igent az életre. A döntés eredményét javaslataink elfogadása esetén azonban a társadalom szemléletének változásával összhangban fokozatosan léptesse életbe." (Dr. Fodor András Attila, 11.23.)

A történelem ítélőszéke előtt

„Meg vagyunk győződve, hogy 50 vagy 100 esztendő múlva az emberiség ugyanúgy el fogja ítélni a magzatelhajtást, az abortuszt, mint ahogy ma elítéljük az emberevést, a kínvallatást, a rabszolgaságot, a kivégzést. . . És akik ma az abortusz mellett érvelnek, azoknak az érvein el fognak szörnyülködni." (Mécs Imre, 11.3.)

„Szilárd meggyőződésem, hogy eljön az az idő, amikor az utókor ugyanolyan borzadállyal emlékszik vissza erre az időszakra, melyben az emberek születésük előtt elpusztították saját magzataikat, mint... a spártai gyermekek letaszítására a Taigetosz hegyéről. Ne feledjék, az Országgyűlés mai jegyzőkönyveit akkor már nem a mi lehetséges választóink olvassák. Ezek a jegyzőkönyvek dokumentumként rögzítik a mai kor szellemét." (Dr. Fodor András Attila, 11.23.)

Ez az idézetgyűjtemény persze lehetne kétszer vagy akár hatszor ilyen hosszú is. Az idézeteknek nem minden részletével értünk feltétlenül egyet. Jó tudni, hogy egyik-másik képviselő nem úgy szavazott, ahogy nyilatkozata alapján talán várni lehetett.

Két kiváló parlamenti felszólalás olyan természetű volt, hogy csak a maga egészében lehetne idézni: Miklós Árpád (MDF) egységesen és logikusan felépített beszéde, valamint Sümegi Sándorné (FKGP) szinte prófétai hangvételű családpolitika-terve. Mindkettő november 23-án este, az ürességtől kongó parlamenti aulában hangzott el.

 


8.... Az igehirdetés lényeges alkotó része az erkölcsi törvények változhatatlansága és tárgyilagossága, főként pedig az erkölcsi felelősség a kezdődő élettel szemben. Éppen a legutóbbi időkben igazoltátok, hogy az egyház erkölcstana nem igazodhat parlamenti többségek kijelentéseihez, hanem Krisztus tanítására és az egyházi Tanítóhivatal útmutatásaira épül. Ebben az összefüggésben kifejezetten is megköszönöm az emberi élet – fogantatása pillanatától kezdve – sérthetetlen értéke körüli vitákban képviseli határozott állásfoglalásotokat. Az emberi élet elidegeníthetetlen értéke a lényegén alapul. Az emberi élet örök érték, és az is marad, nem lehet tehát egy bizonyos szakaszán belül sem más rendelkezésére bocsátani. Még ha országotokban a törvényhozás nem is felel meg az egyház tanításának, nyomatékosan kérlek benneteket, egyházi részről támogassátok a szorult helyzetben lévő nőket, még akkor is, ha a kezdődő élet ellen döntöttek volna. Az egyház a nők érdekét védi, amikor sürgeti a terhesség-megszakítás megakadályozását.

(II. János Pál pápa 1993. jan. 28-i beszéde a magyar püspökökhöz.)

 

 


Lénárd Ödön

PÁLYAMÓDOSÍTÓ PAPOK?

Kérdőjelek egy religiográfia margójára

Kamarás István: Júdások vagy Péterek? Religiográfia a pályamódosító papokról. Egyházfórum Könyvek 14, 1992, 251 oldal.

Nem is tudom, hogy egy könyv fekszik-e előttem (Júdások vagy Péterek?), vagy elevenen feldarabolt katolikus társadalmunk körképe.

A könyv egy félszáz aposztata – saját terminológiája szerint: pályamódosító – katolikus pap sorsáról, helyzetéről szól, akiket a görög abc stb. szignókkal jelöl meg. Tőlük is hoz sok megnyilatkozást, míg a Bevezetőben kb. ugyanannyi egyházi embert tüntet fel, akiktől további információkat kapott. Ezek persze saját nevükön szerepelnek, a tőlük kapott információk azonban nem köthetők az egyes személyekhez, hanem csak olyan megjelöléssel szerepelnek, mint pl. „teológus". Ez az ún. „személyiségi jogok" mai tisztázatlan értelmezését tükrözi, melyre hivatkozva ugyan valaki bőven árthat a közösségnek; de Ephialtészt is csak azért lehet az árulók közé sorolni, mert senki sem lenne képes, mint igazoltan közvetlen leszármazó, az illetőtől felmenőjének megsértését számon kérni. Ez a magatartás azonban kikezdi a társadalmi-történelmi felelősség egészét. Hogy csukott szekrényében valaki fasiszta vagy kommunista emlékeket őriz, és zárt ajtók mögött bennük gyönyörködik – a lelke rajta! De az is az ő „személyiségi joga", ha a korzón felvonul velük? Vagy egy ilyen közéleti ártalmat már komolyan kell vennünk, de a világnézetieket nem? És nekünk, katolikusoknak sem? Nehogy, ha mindjárt jogosan is, de érintsen valami valakit, akkor inkább dobjuk sutba a természetfeletti szempontjait?

Még egy előzetes megjegyzés: az új terminológia. Az aposztata megjelölés közismerten valamitől „elszakadó" embert jelent. A szó maga nem foglalja magában azt, hogy az illető mitől szakadt cl. Történelmi használata a korábbi vallásos hittől való elszakadást és annak következményes vonatkozásait jelentette. Napjaink pszichés zűrzavarában nem tűnik alaptalan állításnak az, hogy különböztetni lehet, vajon valaki csak az egyházától szakad el, vagy az Istentől is, esetleg „csupán" korábban megígért személyes hűségén lép-e túl. Az idézőjel arra utalna, hogy amíg a „személyiségi jogok" címén elzárkózunk a személyekre vonatkozó adatok igazolásától és összevetésétől, addig ki-ki azt mond magáról, amit akar. Természetfeletti megvilágosodásai lehettek, látomásai, prófétai küldetése stb. Általában nem szokták az emberek egyszerűen hűtleneknek mondani magukat, illetve, aki ezt teszi, az az eddigi tapasztalatok szerint hűtlensége felszámolásával kapcsolatosan teszi.

Persze a névvel megjelölt informátoroknak sem jut több bizalom. Hisz amíg állításaik nem különíthetők el egymástól, és nem vonatkoztathatók pontosan valakire, s így nem is járhatók körül más adatforrásokkal, addig a történelmi forráskritika színe előtt semmit sem érnek. Hisz ki választja szét névsorukból az egyik elfogult barátját a másik elfogult ellenségétől, a jó szándékú naivat a rafináltan átejtettől? A saját érzelmeinek, vonzódásainak és antipátiáinak ki-ki minden forrásra való hivatkozás nélkül is hangot adhat, de az ilyen jellegű információadás és -gyűjtés teljesen irreális és súlytalan.

A „pályamódosító" kifejezés tükrözi a probléma lényegétől való távolságot is. Mikor gondolta azt az egyház, hogy a papság „pálya", amit „módosítani" lehet? És ennek mintájára az újraházasodottakat „asszonymódosítóknak" kellene neveznünk? Nem kell feministának lenni ahhoz, hogy az ember ne örüljön az ilyen lehetőségnek! Nem arról volt mindig szó, hogy ez hivatás, amelyet az Úr Isten ad, és a lélek elfogad? Ugyanúgy, mint a házasság hivatását, kegyelmét és szentségét? És aki ebből kilép, az hűtlenséget követ el. Lehet, hogy csak az asszonyt hagyja el, de a gyerektartást azért fizeti; lehet, hogy, elmerülve a társadalmi rengetegben, még azt se. A hűtlenségnek különböző mérteke lehet, mint sok minden másnak is, de az egy deka sajt éppúgy sajt, mint a mázsa.

Mindezt azonban akkor értjük meg igazán, ha újra és újra végiggondoljuk, hogy a szerző ismételten a maga „szociológus" mivoltára utal, és ilyenként áll hozzá a témájához. Ez nem szól az ellen, hogy miféle képzettségi és érdeklődési irányai lehetnek még. A témát azonban szociológiainak látja, szociológusként fogja, és egész belső szellemi mozgása alapvetően szociológiai. És talán itt van elásva a könyvhöz fűződő problematika kulcsa is. A legkisebb nehézségem sincs a szociológiával mint tudománnyal. Mint pl. a hídmérleggel szemben sem. De nem veszem be a gyógyszert, amelyet a patikus hídmérlegen állított össze a számomra, mint ahogy a téli tüzelőm súlyát sem a patikus mérlegén fogom ellenőrizni. Szellemileg zűrzavaros korokban azonban bőven előfordulhat ilyesmi.

Az Isten az embert egyéniségnek is teremtette, de közösségi lénynek is. Amikor az ember a bűnben elfordul Istentől, visszaél egyéniségével is, közösségiségével is. Szükségképpen támadnak nehézségei mindkét vonatkozásban. Az Istenhez való visszatérésben ugyan feloldhatja ezeket, de ha ezt nem óhajtja, egyéb segédeszközöket keres magának. Primitívebb időkben a különböző babonák, ráolvasások, varázslatok stb. szolgálták ezt a célt. Racionalista korunkban az egyéni nehézségek megoldására a pszichológiával él vissza, a közösségiekkel kapcsolatosan a szociológiával. Maga a visszaélés ezekre a tudományokra éppúgy nem vet rossz fényt, mint a kémiára sem az alkímia; de a visszaélés a tudományok tisztasága ellenére is megmarad visszaélésnek. Biztos, hogy a pasztorálpszichológia sok segítséget adhat a lelkipásztorkodásnak; de aki azt hiszi, hogy a lelkipásztorkodás analízisből, tesztelésből, pszichodrámából és csoportdinamikából áll, annak nem sok gőze van az evangéliumról. Közösségileg is tudomásul kell vennünk, hogy a kereszténység nevében is a Krisztust hordja, lényege az ő tanítása szerinti élet, s ennek körülményeink közti sugárzó hatása. Ehhez hozzájárul, hogy Krisztus is „külsejét tekintve olyan volt, mint egy ember" (Fil 2,7), és a tanítványait is – minket – a világba küldte (Jn 17,18), s így, a tanítás érintetlenül hagyása mellett is, az egyház magán hordja egész történelmének nyomait is. Földi, anyagi, emberi, történelmi, társadalmi körülményeit és vonásait ezeknek megfelelő eszközökkel lehet megközelíteni, és ezek a megközelítések segíthetnek a lényeg kifejeződésében is. Csak éppen felcserélni nem lehet őket a lényeggel.

Emlékszem, a háború utáni években az Actio Catholica-beli dolgozószobámba beállított egy férfi. Mérnök volt, de hogy milyen ügyben jött, már nem tudom. Ezen egyetlen esetben találkoztunk, de bizalommal voltam iránta, mert a főváros egyik közismerten katolikus családjához tartozott. Tárgyalásunk után, pusztán udvariasságból, megkérdeztem, hogy mi a szellemi érdeklődési területe. És ezt az elképesztő választ kaptam: démonológiával foglalkozom! Az Istentől elfordult lényekről ugyan én sem gondoltam mást, mint az Egyház; de hogy egy harmincas éveiben lévő és műszaki területen mozgó, hívő férfiember ilyesmivel töltse ki szellemi szabadidejét – viselkedésének pár egyéb furcsaságát is ide kapcsolva – azt villantotta fel bennem: ez neurotikus!

Az Egyház természetfeletti lényegéhez annyira nincs köze a földi társadalommal foglalkozó szociológiának, hogy pusztán ennek módszereivel csak az Egyháznak az anyagi világban hátrahagyott lábnyomait lehet megközelíteni, de nem lényegi mondanivalóját, magatartását, misztikus testét. Még a gót katedrálisokkal foglalkozó és egyébként bensőségesen hívő művészettörténész sem engedhet meg magának olyan súlyú és jellegű következtetéseket és kitételeket, amilyenekkel ebben a műben hol idézetként, hol saját állításként találkozunk. Egyetlen oldalon (236. o.) olvashatjuk: Hiányzik az atyai törődés. – A paphiány miatt mindenkit felvesznek. .. – Sokuknak értelmetlenné tették az életét. – Hány olyan nagyszerű pap volt, akit kivágtak a világ végére, ahol egyszerűen nem akadt dolga. Mintha egy százas égőt tennénk a klozetba. – Az elöljárók darabszám kezelik a papjaikat. – És bőven tudnám folytatni. Amellett ezeket az érzelem fűtötte (szociológiai?) megállapításokat egyetlen konkrét ellenőrizhető adat sem támasztja alá, pedig nem közönséges megállapítások! Ezzel nem akarom azt mondani, mintha a könyv állításai teljesen légből kapottak lennének; de azt igen, hogy a hiteles alátámasztás hiánya az állítások súlyát és terjedelmét, ezek mérlegelését minden egyes olvasó ösztönfeszültségére bízza. Magatartása nemegyszer emlékeztet egy közismert ateistának az Eucharisztikus Kongresszusról írt munkájára, amin az, aki maga is beszívta annak levegőjét, időnként csak jókat derülhet. De hát ennek a könyvnek az írója a Bevezetőben is és a Zárószóban is másféle benyomást iparkodik kelteni.

Hát akkor nem szabad ilyen témákhoz hozzányúlni? Szó se róla! Csak. . . Ismeretes, hogy Aquinói Szt. Tamás egyes tételei tárgyalását rendszerint úgy kezdi: Videtur, quod non! Úgy tűnik, hogy mégsem úgy áll a helyzet, ahogyan azt a tétel állítja! És akkor összegyűjt és felhoz a kérdéses teológiai állítás ellen minden ténybeli vagy gondolati nehézséget, amely az ő korában csak felhozható volt. És miután ezeket sorban meg is cáfolta, áll csak neki magának a tétel bizonyításának. Magatartása mögött az a pszichológiai tapasztalat húzódik meg, hogy a bűnbeesett ember ösztöneit sokszor a negatívumok vonzzák igazán, amiről aztán a mi korunk egészen friss tényekkel is tanúskodhatik. Mert a keresztény, ugye, attól lenne keresztény, hogy Krisztus, az ő tanítása, magatartása bűvölte el. Őrá kíváncsi. Napjaink viszont Júdás-regényeket produkálnak, ami idegbizsergetőbb, mint a Hegyi Beszéd. Ezért lehet kiindulni a negatívumokból is, csak megállni náluk nem lehet. A jó barát előszó mentegeti az írást: „. . .az ilyen tanulmányoknak ... nem céljuk minden kérdés maradéktalan megválaszolása . . ." (6. o.); ám a szerző jól látja, hogy ez elégtelen okoskodás, és reméli, hogy „azt is sikerült érzékeltetnem, hogy itt azért többről van szó" (241. o.). Bizony, nem sikerült! Bevallja, hogy sokan kérdezték tőle: „Miért nem a pozitív példákat?" így felel: „Azért nem csak [csak? hol van benne egyáltalán?] pozitív példákról írok, mert más a feladatom... mint szociológus nem hőskölteményeket írok..." Hőskölteményeket csakugyan ne; de csődjegyzéket se, hanem a valóság teljességét! Vagy a szerző szerint a szociológia az emberi csődök kutatásával azonos? Mit szólna egy olyan vállalati mérleghez, mely a főkönyvnek csak a „tartozik" rovatát mutatná be, a „követel"-t nem? És mit szóljon az olvasó az üres hivatkozáshoz, hogy „nemcsak erről írtam és írok" (11. o.), mikor ő ezt a könyvet tartja a kezében, amelyből ez a durván ellenséges megállapítás csendül ki: „Azt, hogy tettük jóvátehetetlen, egy hatalmi egyház mondja ki" (240. o.); ami még csak nem is igaz, mert valójában ők nem teljesítik az előfeltételeket! Az írás tanulságait így összegezném.

– Mindenki csak gazdagabb lesz attól, ha minél több irányú szellemi érzékenységgel rendelkezik. De pl. a geometriai problémákat alapvetően geometriai, és nem pl. esztétikai szemlélettel kell kezelni, még akkor is, ha az illető egyébként alkotó festőművész vagy műélvező. Térszemlélete segítségére lehet művészetének is, de ettől a geodéta még nem festőművész! Az evangéliumhoz, az Egyházhoz is evangéliumi kézzel, egyházias érzékkel (sentire cum Ecclesia!) lehet közeledni, és nem a különben bármilyen ügyes egyébbel.

– Az Evangélium mondanivalójának a lényegét a dogmatika és a morális tolmácsolja, és ezeknek nélkülözhetetlen emberi, módszertani bevezetője a filozófia. Mintegy hátvédül szolgál a biblikum, az egyháztörténelem, az egyházjog és a pasztorális, amelyek magukon belül még tartalmazhatnak további önálló részterületeket, mint pl. a fundamentálist, patrisztikát, exegézist vagy a spirituális teológiát.

– Másodsorba tartoznak a különféle segédtudományok, amelyek akár esetlegesek is lehetnek a történelmi fejlődés folyamán. Ilyen az archeológia, a művészet- és liturgiatörténet, és ilyen a pszichológia és szociológia is. Épp a sokat hangoztatott „igazságok értékrendje" értelmében képtelenség, hogy egy lényeget érintő problémát, tehát pl. a morálisba tartozót, elsődlegesen egy segédtudomány módszereivel és eszközeivel közelítsünk meg. Ha egy képkiállítás értékelésére egy kémikust kérünk fel, aki műszereivel leméri minden egyes festékfolt kémiai adatait, és ezeket egy nagy kötetben elénk teszi, ennek minden állítása száz százalékban megfelelhet a valóságnak, de ugyan mi köze lesz a képekhez magukhoz és azok mondanivalójához?

– Ebben a vonatkozásban a könyv jelentősége messze túlnyúlik önmagán, mert látása és megközelítésmódja az átfogó elvilágiasodás egy sajátos formáját jelenti. Azáltal, hogy egy lényeges dolgot a segédlet szintjére húz le, az elvilágiasodásnak azt az egyik legjellemzőbb jelenségét produkálja, amely mindent felpuhítani, elkenni és ezáltal deformálni igyekszik, mert így minden lehetővé és ezután megmagyarázhatóvá válik, nincs bűn, és akkor bűnbánat sem, mindenki azt csinál, amit akar, és az olyan alapvelő tételeken, hogy „beszédetek legyen igen, igen, nem, nem, ami ezt meghaladja, az a gonosztól van" (Mt 5,37), a „modern" ember (a szociológus, a pszichológus stb.) csak mosolyog. Persze az újságírói szenzációhajhászatnak ebben a mai világában nem kell törődni más segédtudományok, pl. a történelemszemlélet és -kritika szempontjaival sem, így azzal sem, hogy minden témának van egy szellemi-erkölcsi szerves egésze, amit ha akár szenzációhajhászatból, akár elkenésből, de egyoldalúan kikezd valaki, akkor már deformál, puszta negatívumokhoz juthat, amelyek aztán, akár akarja, akár nem, már csak a zűrzavart, a pusztulást mozdítják elő.

– Ezek szerint a könyv értéktelen, netán ellenséges és rosszindulatú is? Szó se róla! A maga valóságában és értékrendje szerint kifogástalan; csak maga ez a valóság és értékrend marad nagyságrendekkel a kereszténység alatt, az evangéliumban és az Egyház által elénk tárt és tőlünk is elvárt természetfölötti alatt. Mert melegszívűen emberi ugyan, de csak humán síkon. Gyakorlatilag benne „a legfőbb érték", az elirányító szempont: az ember. Minél inkább kínlódik, annál inkább segíteni kell rajta. És ebbe semmi sem szólhat bele. Golgota, kereszt, bűn, siralomvölgy – ezek legfeljebb a reneszánsz festők ragyogó, gyönyörködtető képein juthatnak szóhoz. Az olyasmi, hogy „aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt" (Mt 16,25) – ami egyébként a négy evangéliumban hatszor fordul elő –, kívül áll ezeknek a humanistáknak a világán. A humanizmus nélkülözhetetlen, mint egy épület alapja. De aki nem jut túl rajta, emlékeztet az evangéliumi emberre, aki építkezni kezdett, de nem tudta befejezni (Lk 14, 28–30). Mint az alapnak, a humanizmusnak is az az értéke, hogy ráépüljön az Isten természetfeletti világa. Ha egy alap nem épül tovább, az időjárás lassan kikezdi, mint a humanizmust is, ha nem teljesíti ki a természetfeletti. Aki még keveset élt, keveset látott és gondolkozott, az előtt ez talán nem olyan lebunkózóan nyilvánvaló, mint a közelmúlt átélői és szemlélői előtt. És mivel a humanista így a kereszténység irányában mozog, esetleg nem veszi észre, hogy valójában csak akkor lesz igazán keresztény, ha túllépve humanizmusán eljut a természetfelettihez is. Amikor viszont ezt nem érzékeli, öntudatlanul is összemossa a kereszténységet és a humanizmust, elkeni a lényeges különbséget, átejtve önmagát, és a járatlan, jámbor keresztényt is. És több kárt okoz, mint a nyílt ellenség! Elkenésében kiteljesíti elvilágiasodását, s mikor azt hiszi, lelkesen tart egy új és jobb világ felé, csak a humanista alapok leszakadó blokkjai rengetik körötte a földet.

A könyv karácsony előtt jelent meg, gyorsan foglalkozott vele a 168 óra is, pedig a komolyan evangéliumi könyvek iránt a médiák nem szoktak ekkora érdeklődést tanúsítani. Magam is karácsonyi ajándékul kaptam egy naiv kereszténytől. Azóta is töröm rajta a fejem, hogy bár a Megváltás teljes bizonyossággal érinti a könyv szegény szenvedőit is, magához a könyvhöz ugyan mi köze lehet a karácsonyi Kis Jézusnak?

 


4. A marxista ideológiától átitatott oktatásügy és az államilag monopolizált médiák következtében az előző rendszer a vallási ismeretek hiányát vagy legalábbis eltorzulását hagyta örökségül. Ebben az összefüggésben bátorítalak titeket, használjátok ki az egyház rendelkezésére álló új lehetőségeket, hogy közép- és hosszú távon egyaránt gyümölcsöt hozhassanak. Mindenekelőtt gondoljunk a vallásoktatásra, amelyre most lehetőség van mind a plébániákon, mind pedig az iskolákban. A szülőknek teljes szabadságuk és joguk van ahhoz, hogy gyermekeik – a vallásoktatáson való részvétel által – saját meggyőződésüknek megfelelő képzésben részesülhessenek a vallási ismeretek terén. A szülőknek ugyanis „súlyos kötelességük, hogy biztosítsák, sőt sürgessék ezt a segítséget gyermekeik számára, hogy a keresztény nevelés együtt tudjon haladni az evilági képzéssel" (Gravissimum educationis 7). Az egyháznak a maga részéről az a kötelessége, hogy eleget tegyen a vallási nevelésre kapott feladatának (vö. Gravissimum educationis 3), együttműködve a szülőkkel, a társadalommal és az állammal. Akik keresztény hitük miatt 40 éven át szenvedtek egy rendszertől, azoknak joguk van arra, hogy élhessenek a hithirdetés és az egyházi elkötelezettség új lehetőségeivel. Hálás vagyok törekvésetekért, amellyel keresztény értékrendszerre tanítjátok a fiatal nemzedéket a katolikus iskolákban. Ennélfogva hasonlóan fontos a tanárképző főiskolák felállítása, hogy szakképzett tanerőkkel felelhessetek meg ezeknek a feladatoknak.

(II. János Pál 1993. jan. 28-i beszéde a magyar püspökökhöz)

 

 


KULTÚRA ÉS ÉLET


Cser László-Bodri Ferenc

ADALÉKOK BABITS ÉLETRAJZÁHOZ

Akik olvasták Babits Beszélgetőfüzetek című feljegyzéseit (Szépirodalmi, Bp. 1980. A szöveget gondozta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Belia György), találkoztak egy fiatal jezsuita, Cser László nevével, aki mint a budapesti Manréza novíciusa rendszeresen látogatta a nagybeteg költőt.

Cser (Stockinger) László Györgyi nővére Babits Mihály István öccsének felesége lett, így rokonok voltak. Cser László Babits-emlék című cikksorozatában (Magyar Élet 1976. dec. 11.- 1977. jan. 15.) felidézte a költőhöz fűződő emlékeit. Ez a cikksorozat inspirálta Bodri Ferencet arra, hogy néhány érdekes adattal kiegészítse Cser László visszaemlékezéseit: Adalékok egy kedves emlékezéshez. Az alábbiakban részleteket közlünk a Babits-emlékből és az Adalékokból.

 

Cser László S.J.

Babits-emlék

(Részletek: 1-6. és 17-18. pontok)

1.

Egy barátom, talán hónapja lehet, kezembe nyomott egy terebélyes könyvet. „Te ismerted, szereted Babitsot, halálra ítélt könyvtárból mentette ki a bátyám" – mondta. A vaskos kötet címe: Babits Mihály összes versei. A tartalom előtti lapon ez áll: „E kötet felöleli Babits Mihály összes verseskönyveit, melyek életében megjelentek..."

Kétszer olvastam át a kötetet, a Jónás könyvét háromszor.

Emlékezésem malma duruzsolni kezdett, hajtogatta az emlékezés titokzatos vizét. Úgy érzem – ki tudja, hányszor már életemben –, hogy el kell mondanom, hogyan találkoztam Babits Mihállyal, milyennek ismertem, láttam, hogyan hordozom magamban. (Mindenkit, akit csak megismertünk, valamiképpen magunkban hordozunk.)

2.

1930-at írtunk akkor. Hatodikos gimnazista voltam a pécsi Pius-iskolában, bennlakó, amolyan „szeretem – nem szeretem'' börtönéletet éltem a jó és szigorú jezsuita atyák keze alatt. Tüll Alajos volt a félt-tisztelt kongregációs prézesem, „magyar" irodalom tanárom, és Somogyi Jenő a mélyen tisztelt, még mélyebben szeretett hittantanárom, akinek csillogó szeme és tiszta mosolya a csillagos eget és magát az Istent hozta elém. Sürgősen felsős uniformist kellett szabatnom, mert nővérem esküvőjére kellett hazasietnem. Hatodikos voltam, és rövid nadrágos egyenruhámat illett ünnepibb (csak felsősöknek kijáró), tengerésztiszt utánzatú matrózruhával felcserélnem. Hazautaztam. Az esküvő amolyan zsúfolt élményű, falusi, meleg, ideges hangulatú esküvő volt. Én nem szerettem nővérem vőlegényét, Babits Istvánt, akinek bátyja Babits Mihály volt.

Ő is ott volt az esküvőn, nem hiszem, hogy nagy örömmel. Egyik unokanővérem megkérdezte, hogy mivel foglalkozik „ott Pesten". Emlékszem, azt felelte: „költészettel". Falusi unokanővérem zavarba esett, és igen zavart hangon válaszolta: „az is szép foglalkozás lehet". Babits Mihály mosolygott azzal a sokszor messziről jött – szinte – fájdalmas mosolyával. Tetejébe még valaki előrángatott – gondolom, Anyám –, és bemutattak neki. „Na, mit gondolnak rólam a jezsuiták?" – kérdezte ingerkedő nevetéssel. „Nem tudom – hebegtem –, de igaz, Tüll Alajos, a magyar irodalom tanára bemagoltatta velünk a Dante-trilógia Babits-fordításának Pokol-feliratát." Egy pillanatra rám vetődött Babits Mihály koromfekete szeme, és ezek a szemek nem kis meglepődést, szinte megrökönyödést mutattak. Valaki megint – lehet, hogy Anyám – rám szólt, hogy ha meg kellett tanulnom, hát szavaljam el.

Semmit nem utáltam gyerekkoromban jobban, mint az ilyen rám parancsolt szereplést. Úgy emlékszem, hogy azért – töredékében legalább – elhebegtem a Dante-fordítás Pokol-feliratát:

„Énrajtam jutsz a kínnal telt hazába,
énrajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába. 

Nagy alkotóm vezette az igazság;
Isten hatalma emelt égi kénnyel,
az ős Szeretet és a fő Okosság. 

Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel,
csupán örökkel, s én örökkön állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel." 

El tudom képzelni, milyen lehetett ez a rám erőltetett szavalás. Azt azonban láttam, hogy Babits Mihályt meglepte: pécsi jezsuita tanárom bemagoltatta velem az ő nagyhírű fordításának egyik legfontosabb részletét.

3.

Hetedikes gimnazista lehettem, amikor konviktusi felügyelőm, Koch István (filozófia után és teológia előtt néhány próbaévre diákok közé csapták növendékeiket a jezsuiták) hátrahívott magához, és amikor felügyelő-katedrája alá álltam, előhúzott egy könyvet, rámutatott: „Ezt a rokonod, Babits Mihály fordította, Amor Sanctus a neve. Tudsz erről a könyvről?"

Válaszul azt mondtam, hogy ez a rokonság csak „magyar" rokonság, és nem sokat tudok Babits Mihályról, nővérem férjének a bátyjáról. Csak azt, hogy író, költő, a Nyugat szerkesztője, és elég híres embernek tartják irodalmi körökben.

Koch István lapozni kezdett a kötetben, és elismerően bólintott:

– Aki meri közölni egyik oldalon az eredeti latin himnuszszöveget, s vele szemben ki meri nyomtatni a maga fordítását, az vagy merész ember, vagy tudja, hogyan kell fordítani – mondta.

Idézett, olvasott nekem, és megállapította, hogy az Amor Sanctus-nak egyetlenegy hibája van: jobb a fordítás, mint az eredeti latin himnuszköltés. Még meg is magyarázta: „olyan művészi, nem, bűvészi a fordítás – mondta –, hogy az egyszerűbb, primitívebb latin szövegnél több, mint lennie kellene". Még idézte is:

„Adoro te devote, latens Deitas" – fordításban:

„Imádlak áhítattal, Isten: rejtelem..."

Akkor én nem éreztem ezt a bűvészetét, de felfigyeltem Babits Mihály nevére.

4.

1933-ban Budán éltem, a budai Manrézában, mint a Jézus Társasága novíciusa. Két év múltán, a noviciátus végén retorikai tanulmányokat folytattunk, és ott egy ünnepélyen Szent Viktor-i Ádám Mária-énekét tanultam be szavalásra Babits Mihály fordításában. Oly könnyen, szépen folyt a fordítása, hogy szinte még most is fejből tudom:

„Üdvözlégy, óh Szüzek Szüze, Aki megváltónkat szülte! Te vagy ama Tenger Tüze, csalhatatlan csillaga; az élet tengere ringat, ne engedd törni hajónkat! Kérd érettünk Megváltónkat; imádj Istent, Mária!"

Még mindig messziről ismertem csak és tiszteltem Babits Mihályt. Találkozásunkra első alkalmat nővérem intése adott, aki biztatott (amikor filozófiai hallgató lettem a Horánszky utcában), hogy keressem fel „Mihályékat". Telefonáltam, kedves és barátságos hang válaszolt, és meghívást kaptam Mihálytól hozzájuk.

Ez az első látogatás érthető feszültséggel járt – részemről legalább. De nem csak én voltam feszült, Török Sophie, Mihály felesége talán még jobban. Abban az időben mi papnövendékek reverendában jártunk, és Sophie zavart volt – ki is jelentette: „Nem is tudom, hogy hogyan beszéljek hozzád.. ." Mihály nyugodt volt, kedves, akár a tanár a diákjához. Kérdezett, felelt, úgy vett, mint egy kikerülhetetlen rokont, és közben – gondolom – figyelt. Nem is annyira engem, a Cser Lacit, hanem a jezsuita növendéket. Mindjárt első látogatásomkor észrevettem, hogy bizonyos zavart érez az egyházi körökkel, különösen eminens papokkal szemben. Szinte zavartan félt, hogy mi lehet a véleménye egy Bangha Páternek róla. Mécs Lászlóra, úgy vettem észre – bár tévednék –, mintha féltékeny lett volna népszerűsége miatt. „Hallom – mondta –, hogy szavalóesteket tart és ünnepelteti magát." Szavaiban elítélés és némi sértődöttség volt.

Ebben az időben esztergomi villájában (amolyan kis présházszerű lakás volt) a ház falának oldalán egy festő barátjuk megfestette a Magyar Olimpuszt, ahol Mihályt Zeusznak festette, aki a magas hegy tetejéről ítélt eleveneket és holtakat (irodalmi embereket), abszolút uralkodó fölénnyel. Valahogy Ady Endrére fordult a szó: talán én kérdeztem, hogy a fogadó egyik sarkában az a halotti maszk mennyire hiteles. Török Sophie világosított fel – csillogó szemekkel –, hogy nagyon is hiteles, Ady halotti arcáról való nyomat. Mihály elsápadt, és szinte sárgára vált, amikor Sophie-nak kijelentette, hogy rajongása szinte túllép minden határt. Ugyanezt éreztem Illyés Gyula jelenlétében is, aki mint tanítvány viselkedett Mihály előtt, de Sophie szemében „a jövő ígérete" volt.

Valami állandó ideges nyugtalanságot éreztem rajta, hol a szeme, hol a keze nyúlt hirtelenül valami más felé, ami éppen nem volt szóban vagy jelen. Köröskörül könyvek, nyitva-csukva, garmadával. Dolgozószobája valóságos könyvtár. Egy alkalommal megmutatta Dante-könyveit, vagyis a Dante-irodalommal foglalkozó, ki tudja, hány nyelven kiadott könyveket. Emlékszem, legnagyobb részben olasz munkák voltak.

Első látogatásom valami bizonytalan érzéssel fejeződött be. Tudtam, hogy újra jelentkezem majd, de nem tudtam, hogy kapok-e meghívást, és milyent.

5.

Ettől kezdve – 1936 és 1939 között –, ha nem kéthetenként, legalább havonként vendég voltam Babits Mihálynál. Emlékszem, egy karácsonyeste meghívtak, és én boldogan rohantam, azaz ültem csaknem egyedül a villamoson, mely a Vérmező utcai lakásuk felé vitt.

Karácsonyfa várt a fogadóban, Ildikó fogadott – kislányuk, akkor talán 8 éves –, boldogan szaladgált, és emlékszem, hogy Sophie valamit mondott neki, hogy az „nem illik", és Mihály tüstént kijavította: „Ezt úgy kell mondani: nem való!" Nem való - jegyeztem meg magamnak, de máig nem tudom, hogy ez a szekszárdi legjobb magyarság-e, hiszen Anyám is mindig így szólt ránk: „ez nem való". Körülvettük a karácsonyfát, Mihály rám nézett, és kért, hogy mondjak valami imát. Összerezzentem. Zavarba estem. Valószínűleg valami naiv, szerzetesújonc ajkáról szakadt, önfeledt, buzgó imát várt. Nem tudtam egy szót sem kinyögni. Unszolt, biztatott, aztán feladta. Csendes, meleg, karácsonyi vigília volt.

Mégis, hazafelé villamosozva – most már egészen egyedül a villamoson – arra gondoltam, hogy csalódást okoztam Mihályéknak, míg elszakadtam szerzetesi közösségemtől. Otthon, a cellámban szégyelltem fiaskómat, és megbeszéltem magammal, hogy adandó alkalommal jobban megemberelem magam.

6.

Egy alkalommal Mihály íróasztalához vezetett, és egy feszületre mutatott, ami ott feküdt íróasztala lapján. „Képzeld – mondta –, egy apáca küldte, meghatott hangú levéllel. Azt írta, hogy aki az Amor Sanctus Mária-himnuszait fordította, az kedves az Isten Anyjának, és ő nem fogja azt elhagyni. Azóta itt tartom ezt a feszületet az íróasztalomon."

Nem tudom, ki lehetett ez az apáca, ez a kedvesnővér. Talán Mihály sem tudta – legalábbis nekem nem árulta el a nevét. Biztos vagyok abban, hogy sokan nagyra tartották költészetét, regényeit, fordításait, kritikai írásait, irodalomtörténetét stb., de ez a titokzatos apáca mélyen meghatotta. Talán mert éppen az egyházi oldalról, éppen azoktól várt elismerést az Amor Sanctus fordításaiért, akik azt zsolozsmájuk idején közösben vagy egyedül imádkozzák.

17.

A kórház után otthonában újra látogatni kezdtem Mihályt. Nyakán könnyű sálat hordott, és hamarosan megtanulta, hogyan kell a levegővel bánnia, ha beszélni akar. Újra szivarozott is, ami azelőtt szokása volt. Egy nyári napon kirándultunk Esztergomba, mi filozófiai hallgatók, és Hajdók Jánossal, akkor még rendtársammal nekiindultunk a kapaszkodónak, hogy megkeressük villáját ott a város felett, a szőlők között. Ilonka fogadott bennünket, zavartan, éppen gyomlált, és homloka verejtékezett, kezében fűcsomókat tartott. Mihály kedves volt, előzékeny, beszélgettünk. Fényképet készítettem róla, ami jól sikerült, nővérem a szekszárdi Babits Múzeumnak ajándékozta.

Én akkor már Kínába készültem. 1939 nyara volt ez. Mihály is, ahogy minden gondolkodó és érző magyar, szorongva gondolt arra a lehető világégésre, amit ez az éppen elkezdett háború zúdíthat a világra. Sötét gondolatai voltak, idézte Szekfű Gyulát, történész barátját, aki nem látott kiutat, és féltette Magyarország sorsát.

Egy alkalommal Illyés Gyula is ott volt, amikor kínai utamról beszéltünk. „Tegyük félre ezt az irodalmi szemetet" – mondta, és a Nyugat kefelenyomatát félretéve hozzám fordult:

– Kínába? Elmegyek veled! Mikor jövünk vissza?

– Én egy életre megyek oda – mondtam, bizonyos öntudattal, hiszen a szokás nálunk a jezsuita rendben akkor az volt, hogy aki távol-keleti misszióba megy, az égessen fel maga mögött minden hidat, és vesse magát egész életével új kultúrkörébe.

Mihály búcsúzóul egy példány Amor Sanctus-t akart adni, de panaszolta, hogy csak öt tiszteletpéldányt kapott, és nem talál egyet sem. Helyette az Oedipus király fordításának kefelenyomatát adta nekem, ahol javításokat végzett, és figyelmeztetéseket írt a szedőhöz.

18.

Haláláról Kínában értesültem. Nem láttam koporsóban, nem voltam a temetésén. Itt-ott hallottam, olvastam megemlékezésekről; írtak egész sorozat könyvről, valóságos Babits-irodalomról számoltak be halála után. Aztán mintha csend következett volna az otthoni magyar irodalomban vele kapcsolatban. Az elmúlt évben meglepve láttam, hogy otthon újra Babits-kultuszba kezdtek, kiadatlan versek jelentek meg, méltatások, a szekszárdi Babits Múzeum megtelt vele kapcsolatos emlékkel, kézirataival.

Én nem szakadtam el tőle Kínában sem, Amerikában sem. Amor Sanctusa, Dante-fordítása, Összes versei velem voltak Pekingben, Sanghajban, belső-kínai falvakban. Elvesztek, előkerültek, velem jöttek útitársnak és magyar szónak kanadai és amerikai éveim hosszú során.

Intelmét, hogy Aranyt olvassam, csak részben tartottam be. Őt közelebb éreztem magamhoz, hiszen legalább némileg személyesen is ismertem.

* * *

 


Bodri Ferenc

Adalékok egy kedves emlékezéshez

(Részletek)

A Babits Mihályról őrzött és fellelhető fényképeket egybefoglaló ikonográfiában, gyűjteményválogatásban (,,. . .Külön tér. . . Külön idő. . ." – NPI Bp., összeállította N. Somogyi Ágnes 1983) a 158. szám alatt népes és előkelő társaság csoportképe látható. Tamásiban készült a kép, 1929. június 15-dikén. Az emlékeztetőül és az utókornak szánt felvételen a költő öccsének, dr. Babits István szolgabíró úrnak (1895–1983) ünnepi díszbe öltözött esküvői sereglete, köztük a boldog pár a legdíszesebb. Györgyi és István a középpontban ül és egymásra tekint. Közrefogva őket özv. Babits Mihályné (Kelemen Auróra, 1854–1945), illetve a gyönyörű menyecske, Stockinger Györgyi édesanyja néz a fényképezőgép felé. Az utóbbi balján az esküvő zsakettes díszvendége: Babits Mihály. Bal szélen az örömapa: Stockinger László ül, egy négyszáz év előtt Württembergből Tolnába telepedett német család leszármazottja. Az ősök még kéményseprők voltak, a kései utód hivatalnok és gazdálkodó.

Mögöttük az egykorú és ifjabb nemzedék képviselői állnak: jobb szélen Babitsné Török Sophie. Mellette az ekkor még egészséges Babits Angyal (Angyus, 1886–1935) és férje Kiss István; a menyasszony lábánál Kiss Istvánék nagyobbik lánya, Cica. Az ünneplő rokonság tagjai főként a menyasszony családjából valók. Az utolsó sorban az eskető plébános és a családi ünnep további vendégei, szemre főként hivatalnokok.

A Babits pár az előző délután érkezett Szekszárdra Budapestről, és a családdal közösen, teljes díszben indult Tamásiba az esküvő reggelén. Este már ismét Szekszárdon vannak (az újdonsült férj bizonyára székhelyén maradt), majd másnap utaztak Budapestre vissza Babitsék. Várta őket a munka és a kis Ildikó. A ruhacserék után szálltak ismét vonatra – ezúttal Esztergom felé.

A kedves és szomorú sorsú Angyus kisebbik leánya, Magdi és Nenne (Kelemen Ilona) nem voltak olt az esküvőn. Szekszárdon várták a háznépet, az ajándékokat és a beszámolót. A vastag falú szobák hűvösébe húzódva töltötték a forró nyári napot, ellátva bőséges szabadkozásokkal és nyilván jó tanácsokkal is.

A későbbi árvaszéki ülnök pompázatosan induló házasságából két kitűnő fiúcska született. A hivatalváltás Mihály tanácsára alakult, pár esztendővel az esküvő után. „. . .az öcsém nagyon távol áll ezektől. Tipikus hivatalnok. Most otthagyta eddigi állását és árvaszéki ülnök lett. Nem neki való a szolgabíróság ... én beszéltem le a szolgabírói pályáról és tanácsoltam neki az ülnökséget..." – tájékoztatja Babits Basch Lórántot egyik 1938-as március végi beszélgető lapján, István látogatása után. A kissé merev tartású férj és a budapesti angolkisasszonyoknál végzett, a tamási otthonból a szekszárdi Babits-ház hűvösébe került feleség, Györgyike kapcsolata fokozatosan elhidegült, válással zárult majd tíz év után. Erről is árulkodnak az említett füzetek.

Györgyike gyönyörű asszony lett, igazolja ezt egy 1929. október 8-dikáról keltezett fénykép (a gyűjteményben a 168. számú), az „idősebb Babits-pár" az év őszi, „szüreti" látogatásának idejéből való. Ildikó bemutatásának ideje ez, Babitsék öt napot töltöttek a szülői ház ódon falai között. A fényképen a büszke Nagymama és az Angyalka elé terített szőnyegen a három unoka: Ildikó meg Angyus örökbe fogadott és saját lánykája mosolyog törökülésben, a madárkát várják nyilván a csodadoboz lencséje mögül. A támlaszék karfáján az ifiasszonyok ülnek, mögöttük állnak hárman a hálás fiúk.

Györgyike érett szépségét még egy felvétel mutatja a gyűjteményben, a 382. számmal jelzett fotó. Ez is Szekszárdon készült, 1935. június 27-dikén. Itt Nenne és id. Babitsné lábainál az apró székecskékben Ildikó és Babits Tiborka viháncol, a költő és Sophie keresztfia. Az idős hölgyek mögött, Babits Mihály jobbján a kissé szomorú, ifjú édesanya, a kalitkába fogott Györgyike áll. Kár, hogy Rába György nagyszerű Babits-monográfiája (1983) ezt a fényképet közölve, Györgyikét – bár szépsége változatlan – „ismeretlenként" említi. Neve a Szekszárdra küldött Babits-levelek friss gyűjteményében („Dallá ringott bennem kétség és láz.. ."-Szekszárd, 1991), a beszélgető füzetekben és másutt sokszor olvasható.

Ez alkalommal minket az esküvői csoportkép egyik, látszólag mellékfigurája érdekel közelebbről. Díszes virágkosarak az ülő sor előtt, az ifjú pár lábainál a fűben egy még ifjabb gyerekpár ücsörög: Angyalka fogadott lánykája, Cica, koszorúslányi ornátusban, mellette szegfűcsokros esküvői botot szorongatva egy mokány kislegény, az új asszony öccse, ifj. Stockinger Lacika. Öntudatos és bátor tekintettel néz maga elé. Az emlékezések későbbi írója ő (1937-ben magyarította nevét), ekkor és itt történt a hírneves rokonnal, Babitscsal első találkozása.

Cser László egy teljes esztendőt téved emlékezésében az esküvő dátumát illetően. A negyedik osztályt végezte ekkor a pécsi jezsuiták 1912-ben alapított Pius-gimnáziumában, mintegy „félidőben volt" a maga 14-15. életéve között. A „fölsős és hosszú nadrágos, tengerésztiszt-utánzatú matrózruha" sürgős elkészíttetése így lesz érthető. És hogy el is készült, bizonyítja a képen Cica mellett ülő, kedves arcú fiúcska „fölsős öntudata", a propeller-nyakkendővel a fehér inggallér körül. A tiszta tekintetű fiú hasonló gondolatokkal nézhet nemcsak „a doboz elé", de jövendő életére is. Kissé szomorú, hiszen az ünnepen egy kicsit a nővérét veszítette el, az emberi lét egyik nagy pillanatával találkozott. Csupán feltételezhetem, hogy ő ministrált a fényes vendégek előtt.

És hogy „miről folyt a szó" közte és a pécsi ciszterci öregdiák költő között, amikor a szertartást és az ünnepi ebédet követő délután oldottabb pillanataiban „szerepelnie kellett", ezt emlékezésében írja le közel fél évszázad után. A szép nap számára sem múlt el nyomtalanul; további találkozások erősítették utóbb a meghitt emlékezést.

Az eminens diák és leendő szerzetesnövendék tudatában feledhetetlenül élt egy költő, Babits Mihály ünnepi jelenléte, hasonlóképpen a kérdése is. A „Na, mit gondolnak rólam a jezsuiták?" kérdése után Babits meglepődése is. Amikor hallja, hogy Dante Komédiáját kisdiákjainak Pécsett a kitűnő Tüll Alajos a rendje által sokszor és keményen bírált egykori pécsi diák fordításában mutatja be, majd még be is magoltat néhány jellemző terzinát. Miként ez jobb körökben ma is szokás.

Igaz, a Pokol-fordítás már az iskolaalapítás esztendejében rendelkezésre állt. Dombi Márk, Harsányi Lajos, Sík Sándor az egyházi folyóiratokban örömmel fogadták Babits munkáját a Szász Károlyé után. Jórészben ők üdvözölték ugyanitt a rendre jelentkező Babits-könyveket, köztük Alszeghy Zsolt, Nagy Péter, Lám Frigyes, Gáspár Jenő. Babits jól ismerte tehát az egyházi véleményeket. Emlékezik az Élet és a Magyar Kultúra egykori szerzői meghívásaira, a Szent Ágoston-tanulmány (1916) kedvező egyházi fogadtatására is. Amikor Adyval kísérelték szembeállítani.

De a vonakodó költő és a szigorú szellemű rend kapcsolata kissé elfelhősödött, majd keményen megváltozott 1915/16 kegyetlen hónapjaiban, az „istentagadás és hazafiatlanság" vádözönének, Babits tanári pályától való megválásának idején. A téma ismert és alaposan feltárult utóbb. Előbb a Budapesti Hírlap (itt „Dunántúli" álnéven Rákosi Jenő), majd ezt követően szelídebben a katolikus Élet, keményebben a jezsuita Magyar Kultúra – ebben Burján Károly és mások – támadta meg háborúellenes költészetét. A Recitatívról szólva (Szemlék és kritikák – Magyar Kultúra, 1916. augusztus 5.) Várdai Béla Babits verseinek „aszályos, miazmás atmoszférájáról" írt, és ezt a fájdalmat még 1929-re sem oldotta fel teljesen Vass Tamás „Babits katolicizmusáról" közölt tartózkodó értekezése ugyanitt (1925). „A beteg költő" új portrérajza, Babits „esztétikai katolicizmusának" távolságtartó elemzése az ekkor már Oláh-Vass Tamás tollából e folyóiratban majd 1933-ban lesz olvasható.

Várkonyi Nándor szép elemzése A katolikus költőről a Nyugat „Babits-számában" (1927) a vitában enyhülést aligha hozhatott, hiszen „kívülről" érkezett. „Világi oldalról" – úgy tűnik – elismerték és tisztelték a költő katolicizmusát. Bár a költő valamiféle teljesebb befogadásban reménykedhetett, több ízben említve a vívódás jogát. Az egyházi tartózkodást mintegy sűrítve foglalja össze a Katolikus Lexikon (1931 – Magyar Kultúra kiadása) Bubits-szócikke, amelyet a cisztercita Brisits Frigyes írt: „. . . költő, műfordító. A formának és a nyelvnek artisztikus formálója: poéta doctus. Fejlődésének belső útja a hogyan? kérdésétől a mi?-ig vezet. Lelkivilága ezért indul ki a formai kérdések ízlésproblémáiból, és fejlik ki erősen intellektuális jellegű világnézeti kérdések irányába. Világfelfogása vívódó, nyugtalan, pacifista humanizmus, melynek azonban belülről nincs igazi egysége. Mint műfordító kitűnő formaérzékkel ültette át Dantét, Shakespeare-t (Vihar) és Baudelaire-t" – közli a Lexikon, átvéve Ady pecsétjét, sejtetve Ady gyanúját.

A Magyar Kultúrában végül (1941) Rozványi Vilmos ad feloldozást, bár a folyóirat és a kortársi egyházi írók és ítészek változó hevületű, de folyamatos támadásaitól, a támadók gondolkodását is elemezve, Babitsot Rónay György „jegyzetei" mentik fel utóbb (Vigilia – 1949). Egy jóval későbbi nagy tanulmányában ugyancsak Rónay elemzi „Babits hitét" (Szentek, írók, irányok – 1970).

A szenvedés és a halál által megváltott költőt egy-egy szép írásban Brisits Frigyes engeszteli (1941), mellette a piarista Megyer József (Szeged – 1942), majd több ízben Sík Sándor mutatta meg Babits vallásos indítékú költészetét. Babits egyetemes értékű katolicizmusával több tanulmányában Szabó Ferenc S.J. mind egyre elmélyültebben foglalkozott, írásai a Katolikus Szemlében és saját gyűjteményeiben olvashatók. Lovass Gyula (Katolikus Szemle – 1941), Cs. Szabó László és mások sok helyütt elemzik „világi részről" a költő vallásos indítékait. Legutóbb Reisinger János követte nyomon Babits és a vallás, Babits és egyháza változó és egybefonódó kapcsolatát („Hanem ki vált meg engemet?" – Mint különös hírmondó című tanulmánygyűjtemény, 1983).

Babits Mihály „útja a pogány humanizmustól ível a keresztény humanizmusig" (Szabó Ferenc), „a halálfélelemtől a keresztény reménységig vezet". „. . . Istenhez a szabadság vezette vissza", bár aligha csupán „Istenhez hanyatló árnyék" lett élete alkonyán. Hite korábban újraszilárdult a diákkori kételyek után. „... Kosztolányi katolicizmusa barokk volt, zsúfolt és pompás, Babitsban az első hitvallók máglyára lépő bátorsága lángolt. . ." – a kortárs Márai Sándor hiteles tapasztalata és vallomása szerint. „. . .»Van Isten?« – kérdeztem tőle egyszer – emlékezik a szívbéli barát, Illyés Gyula – »Az már nem a mi gondunk« – felelte... Utolsó esztergomi látogatásomat egy időre az szakította félbe, hogy épp akkor gyónt meg..."

„... Épp ebben a katolicizmus kibékíthetetlen ellentéte a mai világnézettel: a szabadság tiszteletében. . ." – írta füzetébe Babits Lepold Antal kanonokkal, a nagyszerű pappal és kiváló művészettörténésszel beszélgetve, aki betegágya mellett Esztergomban a Szentséggel és a feloldozással felkereste őt. Bár a stóla felvétele előtt „szenvedélyesen szidta Hitlert és a németeket..."

Gyanúm, hogy 1929 nyarán Babitsnak nem a vallással, egyházával vagy valamely szerzetesrenddel volt konfliktusa. Inkább talán a szervezet néhány türelmetlenebb és kritikusabb képviselőjével, az éretlenebbek és értetlenebbek közül. [...]

Az ügyet az „ősforrások között" említi Juhász Géza (1928), Kárpáti Aurél (1941) apró Babits-könyvecskéje is. De Pók Lajos (1967), Benedek Marcell (1969), Kardos Pál (1972) és főként Rába György Babits-monográfiája (1983) számot adnak a későbbi enyhébb egyházi ítéletekről, majd az oldódásról, végül a teljes befogadásról is. A teljes azonosulás folyamatában, a történet igazságához lehet apró adalék Cser László 1976–1977 fordulóján megjelent távoli emlékezése „a per" bizonyítékai között. „A legfőbb perirat" azért mégiscsak Babits Mihály szelleme, magatartása, minden leírt sora és teljes költészete. [...]

[...] Az pedig, hogy a fiatal és elkötelezett rokon lírai ambíciókkal rendelkezik, a betegágy mellett már nyilvánvaló, hiszen a költő olykor szinte pályatársként beszélget vele. Aranyt ajánlja olvasásra, és másik kedvencét, Vörösmarty Mihályt több ízben emlegeti. „. . . Hedvig (Nagy Lajos lánya), Vörösmarty gyönyörű verset írt róla. . ." – olvashatjuk a beszélgető füzetek 1938. február 24-diki jegyzetében, amikor a szent életű magyar királylányokat és a magyar szenteket sorolja példaként Babits. [...]

[. . .] Az ifjú szerzetesnek és kezdő írótársnak a tisztelt és szeretett rokon betegágyánál tett gyakori látogatásai a Beszélgető füzetekből, Török Sophie és Belia György jegyzeteiből pontosan nyomon követhetők.

Az első három látogatásra közvetlenül a műtét utáni napokban került sor, február közepén. Az Est-lapokra való hivatkozás ekkor nyilván Babits sorsára és állapotának híreire vonatkozik. A műtét és Nissen professzor „sajtójára" természetesen. A beteg később „könnyű olvasmányt" kér a látogatótól (detektívregényeket), „rettenetes szenvedéséről" panaszkodik. A második alkalommal a készséges „Laci" elmondja, hogy levelekben tájékoztatta az otthoniakat a kórházi tapasztalatokról, a beteg sorsáról és helyzetéről, harmadjára pedig már nővérével, Györgyikével együtt érkezik. Majd Szekszárdról visszatérve jelentkezik néhány nap után (február 24.), és az ottani helyzetről való beszámoló után következik a továbbiakban már több ízben említett, nyugodt és elmélyült beszélgetés a magyar múlt és a katolicizmus összefonódásáról, történelmünk szent életű királylányairól és szentjeiről.

Március 5-én, bár a korábbiaknál megviseltebb állapotban találja a beteget látogatója, szeretetéről és ragaszkodásáról ismét meggyőződhet. Babits még így is marasztalja őt. „. . .Valahogy úgy szeretném, hogy üljél, hogy szembe tudjak nézni veled. Szerettem volna megvárni, míg beszélni tudok. Mi hír Szekszárdról? ..." – érdeklődik körülményesen a rokon. A kérdés nyilván Györgyike és István megromlott kapcsolatára vonatkozik.

„. . . Hónapok óta készülök már Anyikának levelet írni – kezdi özv. Babits Mihálynénak 1938. május 26-dikán feladott levelét Török Sophie –, de a műtét előtt olyan rémületben éltünk, hogy semmi jót nem írhattam volna . . . tudom, hogy Anyika Györgyikétől, Pistától és a kis pap Lacitól úgyis hallott hírt Mihályról. . ." – folytatódik a mentegetőző beszámoló, a közvetítő szerepében hálával emlegetve „a kis pap Lacit". Gyaníthatóan van miért.

A márciusi következő látogatáson, 17-dikén Ausztria hitleri megszállása lett a keserű téma, az ebből eredő hazai és egyházi félelmek, az osztrák katolikus egyházi vezetés szorult helyzete. Az ifjú novícius Friedrich Joseph Muckermann német jezsuita páter (1883–1946) sorozatos szellemi ellenállásáról és németországi, majd ausztriai kitiltásáról számol be, arról, hogy mennyire becsülik német rendtársukat, szívesen ide várják a magyar jezsuiták. Muckermann keményhangú röpirata, a Levél egy nemzetiszocialistához pár nap előtt (március 5.) a Magyar Kultúrában volt olvasható. A publicista páter irodalomtörténeti működését a Világirodalmi Lexikon 8. kötetében Kocziszky Éva ismertette, innen tudható, hogy a megnövekedett Birodalomból kitiltott egyházi író nem Budapestre, hanem Hollandiába, majd Svájcba menekült. A talán később írt Goethe-tanulmányával Babits nem találkozott, de a Korunk Szavában megjelent írását a betegágynál Török Sophie felolvasta neki.

Babitsot érdekli a szellemi rokon vesszőfutása, ellenállása elgondolkodtatja, jövőjét láthatja talán. Az imént hallottakról beszámol az érkező Basch Lórántnak, tőle remélve néhány további információt. Hiszen az osztrák katolicizmus szorult helyzetéről bőséggel hallott az imént. Az új formájú hősről, aki merészen megszervezte az oroszországi jezsuita missziót, akiért magyar rendtársai, főként a fiatalok, rajonganak. A nácik pedig a kommunizmussal való „lepaktálással" vádolják őt. Sorsában Babits előtt a fasizmus és a szellem szembekerülésének modellje mutatkozhat, az új félelmekkel terhes jövő sorsformáló lehetőségei.

A 34. Eucharisztikus Kongresszus közelgő budapesti megnyitása (1938. május 25.) nyújt témát a további beszélgetésekhez ezután. Az előbbiekből következőn Babitsban új gyanú ébred: ez időben talán nem is látogathatnak hozzánk német és osztrák katolikusok. Hiszen „. . . Németországban a vallásról már le kellett mondani..." Felidézi magában a jól sejtett ellentétet az Oltáriszentség tisztelete és a nácizmus totemszerű jelképeinek hatásai között. A Nyugatban a felépülését követő első megjelent verse, az Eucharistia evvel a felismert szorongással telítődik meg: nyilvánvaló tiltakozás a kor barbár totemjeivel, még barbárabb jelszavaival és gondolataival szemben – az intés himnusza.

De néhány nap múlva Babits Mihály ennél kevésbé szimbolikus módon is nyilatkozik. Szorongásra, félelmekre és tiltakozásra közvetlen okok teremtődtek Magyarországon is: az első hazai zsidótörvény körül felszikrázó viták időszaka ez. A beteg költőt tolakodóan felkereső Salusinszky György többszörös inkorrektsége miatt Babits nem írta alá a vezető magyar értelmiségiek közös tiltakozó memorandumát. De megírja utóbbi tömeg és a nemzet című tanulmányát, ezt az egyszemélyes és önálló figyelmeztetést, amely a Pesti Napló május 15-diki számában olvasható. Tíz nappal tehát a közös memorandum megjelenése után. A tiltakozó elemzés beszámoló egyben az elmúlt hetek személyes történelméről is.

„Öt hétig lebegtem különös öntudatlanságban. Alighogy ismét fölocsúdtam, az első hír, mely a világból hozzám ért, ijesztő volt és szinte apokaliptikus. Ausztria bukásának híre volt ez. Még a csöndes szanatórium falait is megrázták hullámai, heteken át másról sem hallottam, mint »pánikhangulatról«, vagy ami még jobban lehangolt, kritikátlan naiv reményekről. . . A fejem örvénylett; beszélni még nem tudtam; gondolataim kaotikus tervekben forrongtak. Írni szerettem volna; ódákat és esszéket terveztem, nemzetem sorsáról, helyzetünk nagy veszélyeiről s a magyar szellem elpusztíthatatlan erejéről, melyben erősen hiszek, mert magamban érzem azt. Nagy terveimet kicsi és szomorú kérdések zavarták meg, nem volt idő a messze jövőről töprengeni. A jelen beleszólt, elég csúnya szókkal. Körülöttem a zsidókérdést vitatták s a sajtó megrendszabályozásának módszereit. . . Nem a nemzetről volt többé szó, csak osztályokról, fajokról, pártokról.. .

... Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó szabadságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit, a szellem és szabadság tiszteletét..."

Az örök humánum modern szellemi és lírai programja már az első bekezdésektől nyilvánvaló, egyben bizonyítja, hogy a felgyorsult európai események, emellett a hazai történelem füstje és hamuja csípős szagokkal árasztotta el, erősen bepiszkította a tiszta ájerű, steril tartozékú betegszobát. Könyvmáglyák kegyetlen füstszaga szivárgott át a függönyös ablakok lezárt résein, az égő hús keserű bűzéről ekkor még gyanú sem volt talán.

A látogatók ijedt és szellemi támaszt remélő sorában Cser László gyakorta ott a megriadt kurírok között, hitet, híreket és erőt hoz tanácsokért. Amikor Babits István nyitott be a betegszoba ajtaján, a költő mögé tekintve a sokszoros hírhozót keresi. Szeretettel említi öccsének sógora látogatásait. De István gyaníthatóan házassága válságát részletezi, Györgyike szándékairól beszél. „. . . Ne engedjétek!. .." – kiált fel írásban a panaszosnak egykori násznagya.

Az utolsó kórházi látogatás napján (március 29.) „Lacival" a szekrénykén pihenő Károli-biblia szellemi és nyelvi értékeiről beszélget a beteg. Ekkor adja vissza az írónövendék „átlapozott" diákregényeit. Majd a korábban olvasott verskéziratok megjelenési lehetőségeiről folyik tovább az írásos mérlegelés. Nyilván ezért olvashatunk a füzetben annyit a korszak hazai egyházi sajtójáról, a szerkesztőkről és a katolikus magyar irodalom más képviselőiről, főként költőkről jegyzeteket. [...]

Cser László szorgalmasan látogatta az otthonában lábadozó, időközönként hangját visszanyerő rokont és tanácsadót. 1938. karácsony estéjén ő lett az egyedüli ünnepi meghívott „az otthoniak" közül. Elmondja történetét.

Szekszárdon különben mindinkább tapasztalható Györgyikének a családtól való fokozatos eltávolodása, mint erről az ünnep után felépült Babits 1939. január 5-dikén keltezett és édesanyjának címzett leveléből értesülhetünk: „. . . Pistától kaptam egy hosszú levelet, melyben elég rossz hírek voltak Györgyikéről; e dolgok felől különben hallottunk már Lacitól, a Györgyike öccsétől, aki olykor meglátogat, a karácsony estén is nálunk volt. . ." – írta a „kedvesebb fiú" tartózkodón és tapintatosan. Soraiból úgy tűnik, hogy „Laci rokonból" kedvelt jó barát lett pest-budai tanulmányai során.

Gyaníthatóan ebben az időszakban folyt Szekfű Gyula politikai helyrajzának közös értékelése, majd az Illyés Gyulával való, az emlékezésben megörökített vidám találkozás.

A Jónás könyve is ezekben a hónapokban, bár a sorsfaragó élmény gyaníthatóan a kórházi ágyon, a Károli-bibliával való együttélés során fogantatott. „.. . Ott ültem tehát a Jónás könyve születése körül. Mihály a Bibliát olvasta, az Emberiség Könyvét. Ez időben juthatott hozzá a Jónás könyvéhez, és fogant meg benne a gondolat, hogy megírja a maga változatát a legendás Jónás-történethez. .." – emlékezik az egykori látogató.

„... A Jónáskönyvét terjesztenünk kellene nekünk, kivándoroltaknak egymás között, hogy magyar és európai örökségünk: vallásunk, műveltségünk, igényünk, mélységünk, értékünk megmaradjon. Hogy lemérni, fölvenni, elvetni tudjunk, hogy értékes keresztények és európaiak maradhassunk..." – folytatódik és zárul az emigráns magyarságot nevelő pap távoli vallomása Babits művének sokágú értékeiről. A történet és az alkotás elmélyülten hivatott elemző bemutatása előtt. Akár „a szétszóródott nyáj" épülését szolgálva, hiszen az emlékezőből hivatott pásztor lett utóbb. Sokoldalú üzenetekkel táplálta híveit.

A látogató jelen volt a lábadozó csendesebb és alkotó napjaiban is, örömmel emlékezik a nyakában könnyű sállal ajtót nyitó, beszélő és szivarozó házigazda békésebb pillanatairól. Látja a nagy mű alakulását, talán olvashatta még itthon a Jónás könyvét, amikor a Nyugat egyik nyár végi számában először megjelent. Talán még a kéziratot is megmutatta neki a megilletődött Sophie, a meghatott és megható ajánlással az első lapon: „Kedvesemnek, aki e versek első olvasója volt, kifogyhatatlan szeretettel adja a kéziratot – mely ép e napon készült el – névnapjára 1938.-ban Mihály." Ezután már a meghitt és családias karácsonyest következik.

Majd az utolsó látogatás és együttlét: Esztergomban, 1939 nyarán. A búcsúzás napja a nagy út előtt. Vagy mint Cser László ez idő tájban megjelent kis versgyűjteményének címlapja mondja: Az út elején.

Amikor már a költő „... Jóbot is meg tudná írni..." (mint Ascher Oszkárnak egy újra elkezdett füzetbe írja), a fiatal szerzetespoéta, a megkedvelt rokon már nagyon messze építi sorsát tovább. [...]

 


Czigány György

LEHET-E SZENT, AMI ROSSZ?

A művészet törvényeit nem lehet lefokozni receptté. Ezért például Isten-élményű költőnek lenni, hitet hirdetni – a vers szempontjából – életveszélyes vállalkozás. Hiszen olyan evidenciákról, titkokról tudnak a keresztény költők, melyeknek elmondása nagyon nehéz: elvont, áttételes, gyakran profán módon, személyes hitelű vallomással sikerülhet csak. Ha e költők (papok és világiak) magát az Igazságot szeretnék versükben is megörökíteni, úgy járhatnak, mint a friss havat markában őrizgető gyermek. Azaz a versben nem lesz benne, amit beletenni vágytak, csupán az utalás rá. . . A liturgikus használatú vers, zsoltár létrejöttében is a tehetség működik; a nemes szándék, a meghatározott cél csak az alkalmat adja hozzá. És az ihletet.

Hasonló az egyházi zene sorsa is, bár elvont mivoltában a muzsika természetesebben társulhat a szakrálishoz, a szolgálni vágyott Igazsághoz. Musica sacra. . . Az egyházi zenének (mint a liturgiának) szentnek, művészinek és egyetemesnek kell lennie; ez utóbbi lehetőséget ad a nemzeti jelleg gazdagító jelenlétére is. A jó törvény nem alkalmatlan tilalmak gyűjteménye, hanem nagyszerű útjelző a rengetegben: a haladás lehetőségeinek megteremtője, az értelmes szabadság vonzó formája.

Kilencven éve, Szent Cecília napján adta ki X. Pius pápa a Motu proprióként emlegetett egyházzenei törvényt. A magyar egyházzenei élet mindenesetre megújult tőle. Kevés nagy hagyományunk volt ehhez a hirtelen virágzáshoz, pedig szívesen tűnődünk el Walther énekmesteren, aki Szent Gellért figyelmét a magyar népdalra is felhívta; s van mit emlegetni Mátyás király udvarának zenészeitől kezdve Esterházy Pál herceg Égi harmónia motetta-sorozatáig (1711), s főleg van mit, ha Liszt nagyszerű vállakozásaira, zenéire és útkeresésére gondolunk.

Századunkban igazán elevenné vált az egyházzenei munka, szakszerű lett és élményt adó: Harmat Artúr, Werner Alajos, Halmos László vagy Farkas Ferenc és mások, sok tehetséggel segítették ezt. (Máig nem szólalt meg nagy nyilvánosság előtt Dohnányi, Vaszy Vincze Ottó, Horusitzky miséje!) Kitűnő mesterek írják a templomi zenét az utóbbi évtizedekben és napjainkban: Bárdos György, Bárdos Lajos, Demény Dezső, Lisznyay Szabó Gábor, a fiatalabbak közt Szokolay Sándor, Vajda János, Orbán György – s természetesen e névsor csupán jelzésszerű. Kodály Zoltánnak nemcsak egyházzenei művei példamutatóak, hanem szellemisége is: a hagyomány, a régi népdal értékeinek zseniális átlényegítésével a ma zenéjében lett folytatója, újjáteremtője minden megkésett melódiának. . . így a gregorián zenének is, ami pedig a modern egyházi zenének máig is legmagasztosabb példaképe, hiszen az ihletében és ízlésében fogant művek felelnek meg leginkább a liturgia méltóságának, komolyságának és szentségének.

Nos, miközben templomainkban a megújuló vagy újonnan épített orgonáknál egyre több kitűnően képzett – idősebb és ifjabb – művész végzi a liturgikus zene szolgálatát; együtteseik, kórusaik igazi „szent zenét" művelnek – addig más templomokban folytatódik a hatvanas években kezdődött (az elsősorban nem zenei célú) amatőr mozgalom. Az ideológiai elnyomás éveiben bizonyára az ifjúsági lelkipásztorkodás, a templomhoz vonzás jó eszköze volt a „modern hangvételűnek" hitt és hirdetett gitárzene erősítős bevonulása a szentélybe. Ma is kedves, üde fiatalok csoportjai igyekeznek jóhiszeműen „szép" egyházi zenét összehozni adott szerelésükkel. Írnak szöveget is, ha kell, átírják a misetételek mondatait, ismételgetik a szavakat fölöslegesen, tördelik, variálják az eredetit a hirtelenjében összedobott produkció kényszere szerint. A lapos, giccses sláger-fordulatok, zenei közhelyek monotóniáját csak a hibás harmóniák, a képtelen prozódiai ügyetlenségek teszik mulatságosabbá. E zenei giccs néha rosszabbnak tetszik, mintha mondjuk egy magyar nótára (Akácos út!) húznák rá a kívánt áhítatos szöveget.. . A gitárzene elhallgattatja az orgonát, a népéneket. Hol van Kodály zenei nagyhatalmú, zeneértő Magyarországának eszméje; hol van a gregorián nemes hatása?! Tenyészik, ami primitív, hódít a dilettáns rögtönzés. Súlyosbítja ezt a vallásos szándékú tevékenységet az, hogy rontja az ízlést: rokonszenves, ifjú művelőit elsőként fosztja meg az igaz zenei élménytől. Holott ők is lehetnének – szakember segítségével, tapintatos átigazítás révén – a jó zene művelői: énekkel, hangszerrel s valóban modern szellemmel. Felelősség terheli azokat az egyháziakat, akik úgy vélik: oltár köré vonzani a fiatalokat bármely olcsó eszközzel szabad, avagy maguk is oly alacsony zenei műveltséggel bírnak, hogy még „szépnek" is hallják ezeket a (rossz értelemben vett) vidéki presszókba illő slágerkíséreteket, diszkózenéket.

Újjáélednek az egyházi intézmények, szerzetesrendek, iskolák. Lejár a „puha diktatúra" templomi divatjának az ideje is. Rossz zene helyett igazi szent zenét kell a templomba vinni, az adott szinten, a helyi lehetőségek szerint, de tudatos igénnyel. Mindenesetre Kodály meg a Motu proprio szellemében. Mert a kilencvenéves törvény modern, a dilettáns gitárzene pedig régen idejétmúlt jelenség.

 


Szabó Ferenc

PROKOP „SZIPORKAGYŰJTEMÉNYE"

(Olvasónapló)

Péter maga határozta meg találóan Modelldíj nélkül c. (Bp. 1992, „Jel-könyvek" 5) legújabb könyve műfaját. Ha a budapesti kiadás el is marad a korábbi Detti-kiadványok mögött (sajnos, a fekete-fehér képreprodukciók néha akadályozzák a műélvezést), a pap-festő-író továbbra is fiatalosan sziporkázik, mint korábbi köteteiben közzétett naplójegyzeteiben, aforizmagyűjteményeiben. Fiatalosan, frissen, bár egyre többször visszatér az öregedés gondja, no meg a gyermekkori emlékek, s ez a nosztalgia – azt mondják – szintén az öregedés jele.

Most is megjelenik még a töprengés, hogy vajon fessen-e, avagy írjon. Úgy tűnik, az ecsetet és a tollat egyforma könnyedséggel forgatja. Bár – őszintén megvallva – én inkább a festőt szeretem. De az író vallomásai jobban hozzásegítenek összetett személyisége „megértéséhez". Íme, néhány vallomás-sziporka.

„Ötvenedik után szégyell az ember belekezdeni. Újságszerkesztő unszolása nélkül aligha merek cikkezni. Lelkesítő olvasóm kérdése: miért nem magad kommentálod képeidet? – indított az útra. Ha nem biztat, most nem kopogtatnám kilencedik sziporkagyűjteményem." (77) – „Képeimnek legjavát, nem tudom, hány ezret, különféle helyeknek ajándékul adtam. Vennem kellett festéket, anyagot, rájuk fordítottam pénzt, időt, egész életemet. Hivatalnokként is többet kerestem volna. Most mintha ajándéknak kevesellnék, tapogatóznak: eladhatnák-e, hogy az árát is bezsebeljék. A képek fönntartásáról ki gondoskodjék? – kérdi az új tulajdonos. Aki meg feladatot adna, azzal az igénnyel kívánja, tegyek azonnal félre minden egyebet, halasszam el bármi tervemet. Az első ő. Természetesen fizetés nélkül. Könyörgöm! Ajándékozottjaim, pénzt mégse várjatok! Miből finanszíroznám könyveim, mert kevés olvasóm csak tiszteletpéldányt lapozgat. Krajcárt se érte! Annyira nem költekeznek miatta." (78)

Kicsit keserű irónia ez – érthetően. Egyébként Prokop – Pázmánnyal szólva – gyakran „megélesíti a penna orrát", kigúnyolja a fonákságot; éppúgy kifigurázza a főpapok törtetését és rangkórságát, mint a magukat mutogató toplesszes nők ízléstelenségét. Önmagáról, művészetéről bővebben vall egy-egy kiállítás vagy interjú kapcsán. Hosszabb bibliai elmélkedéseket is találunk a rövid aforizmák és naplójegyzetek között, pl. a hitetlen Tamásról, vagy a főapostolról, Péterről, védőszentjéről. Megindítók a könyv vége felé a kórházi jegyzetek. Az ember itt találkozik a szenvedők világával; itt önként felmerülnek a lét alapkérdései, amelyeket Jóbtól Dosztojevszkijig és Camus-ig annyi szenvedő és együtt szenvedő feltett magának.

„. . . Madár bonyolódik így a hurokba. De itt föltartott kar kiált jajjal, segítséged után nyúlna. Kicsoda? Talán Jézus? De lehet mindenki. Az örök közöttünk bajlódó testvér. Igen, a bátyám is, de bármelyik kínai is. Az elvágódott, aki az oltalmamat kéri. A felebarátod arcából, de a tiédből is a velünk azonosuló Krisztusé néz össze, aki bennünk szeretne élni. Megrendítő az így kozmikusan fölfogott és átértett Üdvözítő. Benne én is, te is együtt járjuk egyéni keresztutunkat. (...) Hallgató apácák csöndjükben imádkoznak a napfogyatkozások reménytelenjeiért. Nem tudják, kit emel meg Krisztus titokzatos testében éppen az ő" fájdalmas útjuk ereje." (307)

 

 


SZEMLE


A katolikusok hite. Szent István Társulat, Budapest, 1992, 637 old. Franciából fordította: dr. Guthy Andor. (960 Ft.) – A mű eredeti címe és kiadója: La foi des catholiques. Catéchese fondamentale. Centurion, Párizs, 1984.

Ugyanakkor került kezünkbe ez a kiváló mű – három szakcsoport hosszú kutatómunkájának és párbeszédének gyümölcse –, amikor megkaptuk A katolikus egyház katekizmusa francia kiadását. Rögtön hangsúlyozni szeretném, hogy az alapvető katekézis (nem katekizmus!) nem lesz fölösleges akkor sem, amikor megjelenik a hasonló terjedelmű általános katekizmus magyar fordítása. Ez utóbbi a szinódus kívánságára készült, a pápa tette közzé, tehát iránymutató és norma az országos katekizmusok elkészítéséhez. (Lásd ismertetésünket a dokumentumrovatban.) A katolikusok hite tehát nem hivatalos katekizmus, mint pl. a belga püspökök által 1987-ben kiadott, művészien illusztrált Livre de la foi (A hit könyve)., vagy a német püspöki kar – magasabb szintű és szakszerűbb – katekizmusa, így mondhatnánk: ez az alapvető katekézis bevezetés a katolikus hitbe, éspedig számolva a mai katolikus értelmiségiek problémáival, amelyeket a szekularizáció, a tudományos haladás, a mai világ számos kihívása vet fel a hívőknek, akik újragondolják gyermekkori hitüket.

Maguk a szerzők a mai eleven katolikus hitet három dimenzióban mutatják be: begyökerezettség a történelembe, nyitottság az új kérdésekkel szemben, figyelés a fejlődésre, vagyis az „idők jeleire". Ennek megfelelően a könyv négy fő része a következő szempontok szerint vázolja a hitet és a keresztény életet: 1) A jelenben élő hit: mindenekelőtt a hit mai valóságát, az adott helyzetet érzékelteti. Ez a bevezető rész tehát leírja azt, hogy hogyan jelentkezik a hit történelmileg és egzisztenciálisan. 2) A következő rész visszahajol az eredethez, a forráshoz, tehát a kinyilatkoztatáshoz, majd megmutatja, hogyan terjedt el a kereszténység, és jutott el hozzánk a századokon át. 3) A harmadik rész, „Az evangélium szerinti emberség", meghatározza a hitet, amely egzisztenciális válasz a kinyilatkoztató Istennek, és vázolja azt, hogy az Isten ajándékára adott válasz milyen erkölcsi követelményeket támaszt. 4) A negyedik rész az időben vándorló Isten népéről, az Egyházról, annak szentségeiről és a keresztény élet szempontjairól szól (imádság, szolgálat, tanúságtétel).

Máris rögtön látjuk, hogy ez az alapvető „katekézis" az induktív módszert követi, amint annakidején a „holland katekizmus", eltérően az új általános katekizmus deduktív módszerétől. Ez utóbbival szemben előnye tehát, hogy a mai ember helyzetéből és problémáiból indul ki, és a keresőt, talán rosszul hívőt rávezeti a helyes látásra, a katolikus hit lényegére – egyben válaszol is a tudományos haladás vagy kulturális helyzet által támasztott ellenvetésekre. Nem tér ki viszont a katekizmusokban szereplő valamennyi kérdésre. Előnye tehát az, hogy „modern" és egyben olvasmányos is, viszont néha mellőzi vagy elhanyagolja a hivatalos egyházi tanítás kényesebb pontjait. Hivatkozik ugyan a II. vatikáni zsinatra (ez a leggyakoribb forrás), valamint pápai enciklikákra, de pl. a családtervezésnél egyedül a Humanae vitae egy bizonyos („liberális") értelmezését adja, nem szól viszont arról, hogy II. János Pál pápa több ízben, pl. a Familiaris consortió-ban, megerősítette és pontosabban meghatározta VI. Pál pápa sokat vitatott tanítását. A pápai tévedhetetlenségről és a dogmákról írva szintén csak „első megközelítésében" mutatja be a katolikus hitet. Azon ne csodálkozzunk, hogy a francia közönségnek szóló, francia munkacsoportok által készített könyv meglehetősen „franciás", vagyis főleg francia szerzőket, teológusokat idéz, a helyi problémákat és távlatokat tartja szem előtt. Kevésbé egyetemes tehát, mint A katolikus egyház katekizmusa, amely – a pápa szándéka szerint is – megkívánja, hogy majd az egyes országok helyzetét figyelembe véve szerkesszék meg a püspöki karok katekizmusait. Jó lett volna, ha bővebb tárgymutatót készítettek volna a könyvhöz, ez megkönnyítette volna azt, hogy amolyan „enciklopédiaként" is használhassuk, miként az általános katekizmust. – Nem ártott volna, ha a fordítást magyarosság szempontjából a kiadás előtt még átfésülik.

Mindent egybevetve a Szent István Társulat által most megjelentetett munka igen nagy szolgálatot tesz a művelt hívő közönségnek (katolikusoknak és protestánsoknak egyaránt, hiszen az igazi ökumenizmus szelleme hatja át). Szerencsésen kiegészíti A katolikus egyház katekizmusát, ez utóbbival viszont több helyütt ki kell egészíteni magát A katolikusok hite c. összeállítást. A hitbe bevezető könyvekből, katekézisekből és katekizmusokból sohasem elég. Hála Istennek, hogy az újabban fellendült vallásos könyvkiadás gondol ilyen alapvető munkák megjelentetésére is.

Szabó Ferenc

 


Molnár Tamás: Utópia – örök eretnekség, SZIT, Bp. 1992, 224 old.

A szerző filozófus és politológus; Amerika és Európa több egyetemén tanított, újabban Budapesten és Pécsett is tart előadásokat vallásfilozófiáról. Könyve először 1967-ben jelent meg, ez a tény is részben érthetővé teszi (a saját kifejezése szerint) „kontroverziális" műfajba sorolható kötetét, amely az ún. „tudományos modernség" több tételét megkérdőjelezi. Hogy mit nevez utópiának, és milyen szerzőket, műveket, áramlatokat sorol az „örök eretnekség" címkéje alá, ez meglehetősen önkényesnek tűnik. Mindenesetre a korukból és teljes eszmevilágukból kiszakított szerzők csoportosítása, vegyítése kellemetlen benyomást tesz ránk. Persze, a zsinat másnapján jelentkező szekularizációs és demitizáló hullám (Robinson, Bultmann, Tillich, Bonhoeffer eszméinek berobbanása az európai közvéleménybe) joggal váltott ki ellenhatást hívőknél és teológusoknál. Ekkor lett „divatos" Teilhard de Chardin eszmevilága is: a viták hevében így is, úgy is eltúlozták és ferdítették gondolatait, kiszakítva őket az egész mű összefüggéséből. Sajnos, ezt tette Molnár Tamás is – igazságtalanul és ferdítve. Megdöbbentő mostani könyvében az az álláspont, amely a legrosszabb „teilhardizmust" azonosítja magával Teilhard-ral. Ha Molnár Tamás figyelmesebben olvasta volna H. de Lubac általa is idézett, Teilhard eszmevilágáról szóló művét, hitelesebb képet alkothatott volna a paleontológus-gondolkodó jezsuita alapvető elgondolásairól. Hogy Teilhard műveiből lehet nagyon is kétes egyveleget összeállítani, azt mutatja a Molnár-könyv első megjelenése óta divatossá lett New Age nevű, furcsa ötvözetű „mozgalom", amely gyakran hivatkozik Teilhard-ra. De Thomas Broch 1989-ben megjelent könyvében megmutatta, hogy az „Új Korszak" eklektikus, zavaros elgondolásai, apokaliptikus látomásai jogtalanul tekintik Teilhard-t előfutáruknak. (Vö. Thomas Broch, Pierre Teilhard de Chardin. Wegbreiter des NewAge?) Persze, Molnár joggal bírálja pl. a marxi-kommunista utópizmust. De az 1989-es fordulat után már meglehetősen időszerűtlen ez a hadakozása – hála Istennek. Kár, hogy éppen a Szent István Társulat terjeszti ezt a különös módon időszerűtlen, „kontroverziális'' könyvet. Vagy ha már ezt teszi, jó lenne lefordíttatnia és kiadnia Thomas Broch említett, helyreigazító, Teilhard de Chardin igazi arcát megmutató művét.

Jean Guitton – Grichka Bogdanov – Igor Bogdanov: Isten és a tudomány. A metarealizmus felé. SZIT, Bp. 1992, 215 old.

J. Guitton francia filozófus, a Francia Akadémia tagja, Bergson tanítványa, VI. Pál pápa barátja beszélget a Bogdanov testvérekkel a modern asztrofizika és tudomány problémáiról, a hit és a tudomány határkérdéseiről. Roppant érdekes olvasmány e párbeszéd; a Szent István Társulat nagy szolgálatot tett a könyv kiadásával, hiszen a természettudományokban nem szakember olvasó is megsejtheti azokat az új távlatokat, amelyeket éppen a modern tudomány, nevezetesen az atomfizika és az asztrofizika nyit a fizikai tapasztalaton túli valóság – a metarealizmus felé. Miért van inkább valami, mint semmi? Miért, mikor, hogyan keletkezett a világmindenség? A véletlen és szükségszerűség magyaráz-e meg mindent, avagy a teremtő Istennek is „helyet hagy" a modern tudomány? Milyen kapcsolat van az anyag (az agy) és az öntudat között? Ilyen kérdésekre keres választ a katolikus filozófus kristálytiszta eszmefuttatása az elméleti fizika szakembereivel beszélgetve. A könyv elején mottóul idézett Pasteur-mondat jól összefoglalja a dialógussorozat tanulságát: „A felszínes tudomány eltávolít Istentől, az elmélyült tudomány visszavezet Hozzá." (A Guitton-könyvről tájékoztatást olvashatunk még a Mérleg 1992/2. számában: Barna Imre véleménye.)

 


Gál Ferenc: Pál apostol levelei, SZIT, Bp. 1992, 372 old.

Gál Ferenc professzor, aki a magyar nyelvű Szentírás új fordítását gondozta, Szent Pál leveleihez fűz rövid, a nagyközönségnek szánt magyarázatot. Az egyes levelekhez írt rövid bevezetés után közli a levelek nagyobb szakaszokra osztott szövegét, majd a legszükségesebb – főleg teológiai – magyarázatot kapcsolja hozzá. Ez a kommentár jóval több, mint a Biblia katolikus kiadásához fűzött jegyzetek. Mindenesetre segít elhelyezni az apostol tanítását az Újszövetség összefüggésében. A Szent István Társulat tervében szerepel az újszövetségi Szentírás könyveinek részletes magyarázatokkal ellátott kiadása. (Ez a terv a Bible de Jérusalem, a francia domonkosok által gondozott Jeruzsálemi Biblia külön füzetekben kiadott, bővebb jegyzetekkel ellátott fordítására emlékeztet.) János és Máté evangéliuma után most Pál apostol leveleinek kötete a harmadik a sorozatban. Az Előszóban olvassuk: „A ma annyira divatos szövegkritikával és a magyarázat módszereivel különösképpen nem foglalkozunk, hanem a kinyilatkoztatott tanítás megvilágítására törekszünk." Szerintünk azért itt-ott jó lett volna kitérni e kritikára és a modern módszerekre is, hiszen a minimális magyarázatokat megtalálhatja az egyszerű olvasó a Szent István Társulat által kiadott Bibliában is. A szentírás-magyarázat az utóbbi évtizedekben is sokat fejlődött; nem minden rossz a „divatos" strukturalista és más módszereket alkalmazó értelmezésben.

Szabó Ferenc

 


Petruch Antal S .J.: „Száz év a magyar jezsuiták múltjából'' A magyar jezsuiták a közös rendtartományban, I. rész 344 oldal, II. rész 388 oldal (Anima Una könyvek 4-5) Korda Kiadó, Kecskemét, 1992.

Egon Friedell szerint amit a múltról mondunk, azt saját magunkról mondjuk, mert nem tudunk másról beszélni, mást megismerni, mint saját magunkat. De éppen ez ad a történelmi tanulmányoknak értéket és célt, mert amíg a múltba merülünk, felfedezzük saját énünk új lehetőségeit, kitágítjuk öntudatunk határait és új, bár teljesen személyes élményeket szerzünk. Petruch Antal kétkötetes történelmi művére nagyszerűen áll Friedell megállapítása. Egy magyar jezsuita ír a magyar jezsuiták múltjáról, mely természetesen szervesen kapcsolódik az osztrák provincia, s azon keresztül az egész rend történetéhez. Az Élet színpadán pedig aligha szerepelt „még egy szerzetesrend, mely akkora port vert volna, melynek annyi őszinte, igaz barátja és csodálója, de ugyanakkor annyi elkeseredett és kiirtására törekvő ellensége lett volna, mint a Jézus Társaságának" – írja maga a szerző könyve elején.

Joggal merülnek hát fel bennünk a kérdések, lehet-e objektívan írni történelmi tanulmányt? Lehet-e elfogulatlanul szólni a jezsuitákról? És végezetül „képes-e erre éppen egy jezsuita?" Petruch szerint egyenesen szükséges, hogy a sokat dicsért és talán még többet szidott magyar jezsuitákat tárgyilagosan mutassák be, „nemcsak ünneplőben, hanem a hétköznapi életben, a munkától porosan" is. Ezt pedig csak egy jezsuita teheti meg, mert „amint a magyarok történetét mindenekelőtt magyarnak kell megírnia, és szinte csak magyar érti meg úgy igazában, éppen úgy a Jézus Társasága történetének elmondására elsősorban rendtagnak kell vállalkoznia". Jezsuita mivoltából fakad, hogy szereti a Jézus Társaságát, s annak magyar rendtartományát, de éppen ezért törekszik a lehető legnagyobb tárgyilagosságra is, hisz így segíthet leginkább rendjén is. Ettől lesz Petruch történelmi műve objektív, így lesz neki Friedell gondolata szerint értéke és célja, hogy „ismerjük meg végre egymást úgy, ahogy és amilyenek vagyunk igazi múltunkban és való jelenünkben".

A két kötet magába öleli a jezsuiták 1814-es visszaállításának előzményeit, a rend nagyszombati megtelepedését, pozsonyi, szatmárnémeti és kalocsai munkájukat, a különféle népmissziós és lelkigyakorlatos tevékenységeket, budapesti küzdelmeiket és végezetül az önálló magyar provincia megalakulását. A mű két különleges színfoltja a távoli missziókról szóló fejezet és Lukács László S.J. tanulmánya a független magyar jezsuita rendtartomány kérdéséről, mely visszanyúlik a feloszlatás előtti időkre is.

Petruch írása nem hagy kétséget afelől, hogy szereti rendjét. De elég csak a második kötet 190. oldalán lévő kalocsai gimnáziumról alkotott kritikáját elolvasnunk, hogy lássuk, ez az „önszeretet" mily kemény önkritikát eredményez. Különös haszonnal forgathatják tehát a köteteket a jezsuiták és azok a magyar fiatalok, akiket érdekel a rend. A könyvet azonban nemcsak ők olvashatják érdeklődéssel. Petruch alapossága, a források gazdag tára a történészeknek, s főleg az egyháztörténelem kedvelőinek külön csemegét jelent. A Jézus Társasága hazánkban nemcsak az egyházi, hanem a pedagógiai és tudományos életre is nagy hatással volt, így e területek szakemberei is kincsestárra lelnek.

Különös módon szól a könyv a többi szerzetesrendekhez is. „Más szerzetes félre ne értse, mellőzésnek ne tekintse, ha például az ő rendjének érdemeiről nem esik szó. Ezeket a szerző vagy nem ismeri, vagy ha ismeri, ne felejtsük el, hogy ő a magyar jezsuiták múltját írja meg, és csak azt kívánja, hogy hasonló szellemben tárják fel más társulatok is a múltjukat, hogy világosan lehessen látni, és így lehetővé váljék a magyar katolikus egyház nagy történelmi szintézise."

Török Péter

 


Gülch Csaba: Az idő fénylő nyoma (1992, Győr)

A hazai irodalomtörténészek még a pártállam idején többször megkísérelték, hogy fölmérjék a nyugati és tengerentúli magyar irodalom értékeit, folyamatos alkotómunkáját. Ezek a kísérletek részint az ideológiai kényszerek, másrészt az anyag kellő ismeretének hiánya miatt alig sikerülhettek; a megfelelő érzelmi motivációk pedig eleve hiányoztak.

Napjainkban végre hézagpótló kötetek és tanulmányok egész sora igyekszik jóvátenni a korábbi mulasztást: ilyen mű Gülch Csaba riportkönyve is, mely közel húsz külföldi magyar íróval való elmélyült beszélgetését tömöríti egységes kötetté. Szakolczay Lajos átfogó előszavában helyesen mutat rá „az ott született értékek" egész arzenáljára, amely az országhatáron túl születve is méltán gazdagíthatja a magyar szellemi életet.

Az András Sándortól és Borbándi Gyulától Vitéz Györgyig terjedő alkotói sor – melyet a Domahidy fivérek, Ferdinandy György, Tollas Tibor, Horváth Elemér, Major-Zala Lajos, Szabó Ferenc és mások neve fémjelez – egy rendkívül változatos és színes szellemi spektrumot tár az irodalomkedvelők elé. A művészi értékeken túlmenően elsősorban az a fajta (és sokféleképpen tükröződő) patriotizmus érinti meg az olvasót, mely az anyaországinál helyenként koncentráltabb és következetesebb nemzeti érzésre utal. Az erkölcsi tartás szinte valamennyi válaszadóban erősen és meghatározóan munkál, hiszen ennek gyökeres hiánya róható föl leginkább a magyar szellemiséget pusztító bolsevista ideológiának.

Bibliográfiai hiányt pótolnak a kötet végére illesztett életrajzi és könyvészeti jegyzetek. A tartalmi anyaggal együtt ezek is segítenek megismerni egy olyan szellemi világot, melytől hosszú évtizedeken át hermetikusan elzártak bennünket.

Szeghalmi Elemér

 


Két egyháztörténeti könyv Kalocsáról

Az egyháztörténelem iránt érdeklődőknek ajánljuk az elmúlt esztendőben megjelent két könyvet, amelyet Udvardy József nyugalmazott szeged-csanádi megyéspüspök írt. A kölni Görres Gesselschaft kiadásában jelent meg A kalocsai érsekek életrajza, amely 1000-től, az érsekség alapításától 1526-ig kíséri figyelemmel az egyházmegye főpapjainak tevékenységét, akik nemegyszer országunk és egyházunk vezető tisztségviselői voltak. Asztriktól, Kalocsa első főpásztorától, aki a koronát hozta Rómából Szent Istvánnak, eljutunk Tomori Pálig, aki a mohácsi csata egyik jeles hadvezére volt.

Adriányi Gábor egyháztörténész, egyetemi tanár az előszóban egyebek között az alábbiakat írta: „Udvardy püspök úr valamennyi ma is rendelkezésre álló középkori kútfőket feldolgozta, és kéziratába beépítette. Ama katolikus egyháztörténész generációhoz tartozik, amely a múltban roppant tárgyi tudásával és a középkori latin nyelv mesteri ismeretével mind az olvasóközönséget, mind a tudós világot ámulatba ejtette."

A Magyar Enciklopédia Munkaközösség kiadványa, A kalocsai főszékeskáptalan története a középkorban című tanulmány, amely az AGROBANK Rt., Kalocsa önkormányzata, főszékeskáptalana, az egyházmegye papsága és az újteleki plébánia, továbbá Dankó László érsek támogatásával jelent meg. Udvardy ezen könyve a kalocsai érsekek életrajzának egyféle kiegészítése, amely már az ötvenes években elkészült, mindeddig kiadásra várt. Rövid áttekintést ad a káptalanok keletkezéséről, működéseiről, majd részletesen elemzi a kalocsai főszékeskáptalan történetét, működését.

 


Gáspár Róbert Karácsonyi orgonaszó a zeneirodalom nagyjaitól

A salgótarjáni Mecénás Alapítvány gondozásában jelent meg Virágh András orgonaművész Karácsonyi orgonaszó kazettája. A harminchárom esztendős művész-tanár a salgótarjáni zeneiskola orgonáján különböző korszakok nagy mestereinek kompozícióit szólaltatja meg.

A zeneirodalom atyjának, a fúgaművészet legnagyobb mesterének, Johann Sebastian Bachnak felcsendül Korálelőjátéka, valamint D-dúr prelúdiuma és fúgája. Liszt Angelus, azaz Angyali üdvözlet kompozíciója fantáziaformában íródott, az előadóművész interpretálása jól tükrözi a kötetlen, rögtönzésszerű stílust, amely érzelmekkel ötvözve a romantika egyik nagyszerű alkotása. A népszerű Stille Nacht, vagyis Csendes éj, Virágh András albumán Harmat Artúr feldolgozásában szólal meg, aki századunk egyik legjelentősebb egyházi muzsikusa és komponistája. Koloss Istvánnak, a Szent István-bazilika orgonaművészének a műve a Magyar karácsony, amely a Karácsonyi orgonaszó zárószáma. Koloss a kortárs zeneszerzők egyike, művészetében főként Palestrina, Bach és Liszt hatása érzékelhető. Magyar karácsonya öt népi dallamból épül fel.

Virágh a Szent István-bazilika, a budapest-belvárosi főplébánia-templom és az Állami Hangversenyzenekar egyik orgonistája. Koncertező orgonaművész, neve ismerősen cseng itthon és külföldön egyaránt. Fiatal kora ellenére Európa több híres templomában és koncerttermében megfordult. Repertoárjában Bach, Liszt és Franck művei szerepelnek. „Vigaszdíjként" 1983-ban a II. Liszt Ferenc Nemzetközi Orgonaversenyen, amelyet Budapesten rendeztek meg, Liszt műveinek legkiválóbb interpretálásáért a Cziffra Alapítvány különdíját kapta.

Gáspár Róbert

 

 


Kérdeztek – válaszolunk

A Távlatok 1992/4. számában a Könyvjelzőben olvastam a Bencés Kiadónál megjelent W. Grafl „Szexualitás – házasság – egyház" c. könyvnél ezt a kritikai megjegyzésüket: „A Humanae vitae kezdetű körlevél bemutatása és az azt követő viták ismertetése után jó lett volna jelezni a Tanítóhivatal későbbi állásfoglalásait. .." Most azt kérem, röviden jelezzék ezeket az állásfoglalásokat. (Lelkipásztor)

A) Amikor 1968-ban Mons. Lambruschini a Szentszék sajtótermében az újságíróknak bemutatta VI. Pál pápa enciklikáját, első mondata így hangzott: „A Humanae vitae nem nyújt tévedhetetlen tanítást, de a katolikusok számára kötelező norma." Nemcsak a teológus Lambruschini, hanem az egymás után nyilatkozó püspöki karok is többen leszögezték, hogy maga a Humanae vitae enciklika nem egy erkölcsi kérdés ünnepélyes definíciója, és nem is csalatkozhatatlan irat.

Ugyanakkor kiemelték a kérdés természettörvényi jellegét, az egyházi tanítóhivatal illetékességét és következetes állásfoglalásainak sorozatát.

B) Pápai megnyilatkozások csalatkozhatatlanságáról a következőket mondhatjuk, a) A Humanae vitae nem viseli magán a csalatkozhatatlanság világos jegyeit, b) Még a Casti connubii körlevél (1930) hasonló tárgyú, sokkal ünnepélyesebb hangvételű állásfoglalását is csak kevesen mondták csalatkozhatatlannak (elsősorban az a belga jezsuita teológus, akinek oroszlánrésze volt az enciklika megszerkesztésében), c) Kérdés, hogy egyáltalán van-e olyan egyedi pápai nyilatkozat, amely ugyan nem ünnepélyes definíció, és mégis csalatkozhatatlan.

C) A fogamzásgátló eszközök elvi erkölcsi elfogadhatatlanságáról szóló tanítás csalatkozhatatlan egyházi előterjesztése a) korunkban aligha lehetséges, b) és ennek egyik alapvető elméleti oka alighanem a kérdésfeltevés meg a fogalmak tisztázatlansága; c) jellemző viszont, hogy a fogamzásgátlás valamiféle gyökeres belső ellentmondásosságát nemcsak a pápai és püspöki tanítóhivatal, hanem a legtöbb katolikus gondolkodó is vallja.

D) Ami a katolikus Egyház nemrég megjelent katekizmusát illeti, a házasság termékenységéről szóló tanítást főleg a Gaudium et spes (1965), a Humanae vitae (1968) és a Familiaris consortio (1982) megfogalmazásában adja elő. 2370. pontjában a katekizmus a Familiaris consortio 32. pontjából idéz: „Azzal a nyelvvel, amely természetes módon kifejezi a házastársak kölcsönös és teljes önátadását, a fogamzásgátlás egy tárgyilag ellentmondásos nyelvet helyez szembe, eszerint már nem arról van szó, hogy teljesen egymásnak adják magukat. Ebből pedig nem csupán az élet felé való nyitottság pozitív elutasítása származik, hanem a házastársi szerelem belső igazságának meghamisítása is, hiszen ez a szerelem arra hivatott, hogy a teljes egész személy ajándékozása legyen. . . A fogamzásgátlás és a terméketlen időszakok megtartása között olyan antropológiai és erkölcsi különbség áll fenn, amely az emberi személy és nemiség két egymással összeegyeztethetetlen felfogását rejti magában."

(Nagy Ferenc)

 


5. Különös gondotok legyen a papi és a szerzetesi utánpótlás. Alapvető változás itt is csak lépésről lépésre lesz észrevehető. Nagy megelégedéssel vettem tudomásul, hogy az ismét szabadon működő és újjászerveződő szerzetesrendek egy része tekintélyes utánpótlással rendelkezik. A férfi és női szerzetesrendek újjászületése, amelyeknek gyakran jelentős a kisugárzása, döntően befolyásolja az egyházi élet átfogó megújulását hazátokban. – Kérlek benneteket, szenteljetek különös figyelmet a papképzésnek. Az elmúlt évtizedek során a felére csökkent a szemináriumok száma. Mindenekelőtt a leendő tanárok és elöljárók kiképzésének minőségéről kell gondoskodni. A kutatás, a tanítás és a papképzés megfelelő színvonala érdekében nincs feltétlen szükség arra, hogy minden egyházmegye külön szemináriumot próbáljon felállítani; ez csak gyengítené a már meglévő intézményeket, és hátrányos lenne a kiképzés minőségére (vö. Optatam totius 7).

(II. János Pál 1993. január 28-i beszéde a magyar püspökökhöz)

 

 


KALEIDOSZKÓP


Imatalálkozó Assisiben. Szent Ferenc városa ismét nagy imatalálkozó színhelye volt: 1993. jan. 9-én és 10-én II. János Pál pápa keresztény és más vallású egyházi vezetőkkel, az európai hívő fiatalokkal földrészünk, különösen is a polgárháborútól meggyötört Bosznia-Hercegovina békéjéért imádkozott. A pápa karácsony napján jelentette be szándékát, hogy ismét Assisibe zarándokol, és meghívta a katolikusokon kívül más keresztények vezetőit, nevezetesen Pavle (belgrádi) szerb-ortodox pátriárkát, aki távollétét többek között az ortodox karácsony ünneplésével mentette ki. Magyarország katolikusait Paskai László bíboros prímás és Seregély István egri érsek, a magyar püspöki kar elnöke képviselte, mintegy félszáz európai katolikus főpappal együtt. A 31 tagú Boszniából érkezett muzulmán küldöttséget Jakub Szelimovszki uléma vezette. A Szentatya Assisiben mondott beszédében utalt az 1986-ban megrendezett nagy imatalálkozóra is. Most többek között ezeket hangsúlyozta: „Találkozásunk és az erre következő ima élő jele és szerencsés elővezetője annak az ajándéknak, amelyet ki akarunk esdeni Európában és a világ egyéb részén élő testvéreink számára. A béke uralkodik közöttünk. Mindegyikünk elfogadja a másikat, úgy amint van; mint testvérét, nővérét értékeli az emberi közösségben, személyes meggyőződéseivel. Ez a lényeges pontja és jelentősége ennek a találkozónak és imának: mindenkinek megmutatni, hogy csak a másik kölcsönös elfogadásában és a szeretet által elmélyült megbecsülésében található a megbékélt emberiség és a hivatásához méltó Európa titka."

A keresztények, zsidók és muzulmánok testvéri találkozójának egyik megrázó mozzanatát alkotta a bosznia-hercegovinai küldöttségek tanúságtétele a háború borzalmairól. „A szarajevói érsekségnek a harcok kitörése előtt 144 plébániája volt – mondotta Vinko Puljic érsek –. Az elmúlt 9 hónap folyamán 62-t teljesen elpusztítottak: a lakosságot a plébánossal együtt elűzték. Templomainkat, kegyhelyeinket lerombolták, az üzemeket, a magánházak ezreit lebombázták. Ahol előbb muzulmánok, szerbek és horvátok békében éltek együtt, ott most pusztaság van. Hálásak vagyunk mindenkinek a humanitárius segítségért, de igazságért kiáltunk! A politikusok késleltetik a problémák megoldását, újabb és újabb indítékokat keresnek a hathatós közbelépés elodázására. Ha ez a kétségbeejtő háború folytatódik, egyházmegyénknek legalább a fele elpusztul." Jakub Szelimovszki reisz-ul-ulema, a volt Jugoszlávia legfőbb muzulmán vallási vezetője szerint Bosznia történelmi példa volt a különböző eredetű és vallású népek harmonikus együttélésére. Most a temetők szaporodnak, ahova már nemcsak a meggyilkoltak, hanem egyre inkább az éhínség és a hideg áldozatai kerülnek. 200 000 muzulmánt gyilkoltak meg a szerbek, 500 000 a sebesült és a rokkant, több mint 100 000 ember van koncentrációs táborban, 35 000 – 7 és 80 év közötti – nőt megbecstelenítettek, több mint másfél millió ember kényszerült arra, hogy elhagyja házát. Szívesen veszünk részt ezen a találkozón, mondotta befejezésül Jakub Szelimovszki, hogy Isten a paradicsommal jutalmazza meg az elhunytakat, és világosítsa meg a felelősöket, hogy minél előbb megszűnjék az emberek öldöklése és a javak pusztítása.

A pápa a világhelyzetről. II. János Pál pápa 1993. jan. 16-án fogadta a Szentszéknél akkreditált diplomatákat, 145 ország képviselőit, akik újévi jókívánságaikat tolmácsolták a szentatyának. Hosszú francia nyelvű beszédében a pápa két fő témáról szólt: a háborúról és a szegénységről. A világ különböző részein dúló-pusztító háborúk panorámáját nyújtva kitért Bosznia-Hercegovina tragédiájára is. Felidézve az elmúlt hónapok szörnyűségeit, az emberi jogok lábbal tiprását, a pápa hangsúlyozta: a nemzetközi élet középpontjában nem az államok állnak, hanem az ember. „Az egyén kibontakozása alkotja a »humanitárius jog« alapját. Vannak olyan érdekek, amelyek túlmutatnak az államokon: ezek az emberi személy és annak jogai. . ., olyannyira, hogy az utóbbi hónapokban új fogalom született meg: »a humanitárius beavatkozás« joga." Idézte a FAO 1992. dec. 15-i üléséhez intézett szavait: ,,Ha már igénybe vettük a diplomáciai tárgyalásokat, a szerződésbe foglalt eljárások és a nemzetközi szervezetek által nyújtott összes lehetőségeket, és ennek ellenére népek pusztulnak egy igazságtalan támadó csapásai alatt, az államoknak nincs »joguk« a közönyre. Világosnak tűnik, hogy kötelességük lefegyverezni a támadót, ha minden egyéb eszköz eredménytelennek bizonyult. Az államok szuverenitásának és a belügyeikbe való be nem avatkozásnak alapelvei érvényben maradnak, de nem alkotnak olyan spanyolfalat, amely mögött kínozhatunk és gyilkolhatunk. Mert itt erről van szó." Az idei békevilágnap témájára utalva – „Ha békét akarsz, siess a szegények segítségére" – a szentatya felhívta a figyelmet a politikai élet vezetőinek felelősségére: a javak és nyereségek igazságosabb elosztása, a fogyasztói túlkapások megfékezése, a környezet védelme a riói konferencián elfogadott irányelvek szerint.

(Ezzel kapcsolatban lásd a Távlatok előző számában közölt cikkismertetést: „Megváltozott-e a pápa tanítása a háborúról?")

Új magyar püspök. A szentatya Ternyák Csaba pápai káplánt, a Magyar Püspöki Kar titkárát 1992. dec. 24-én kinevezte esztergomi segédpüspöknek. Az új magyar főpásztort maga a pápa szentelte fel Rómában a Szent Péter-bazilikában 1993. jan. 6-án tíz másik püspökkel együtt. – Ternyák Csaba Fertőszentmiklóson született 1953. dec. 4-én. Középiskolai tanulmányait a győri bencéseknél végezte. A budapesti Hittudományi Akadémián teológiai doktorátust szerzett. 1979-ben szentelték pappá. 1980 és 82 között püspöki szertartó, majd 1986-ig püspöki titkár volt Győrött. Mint a Pápai Magyar Intézet ösztöndíjasa a Gergely Egyetemen dogmatikából licenciátusi fokozatot szerzett 1988-ban. Az 1988/89-es tanévben a Pápai Magyar Intézet megbízott rektora, 1989-től 1992-ig kinevezett rektora volt, 1992. szept. 1-től a Magyar Püspöki Kar titkára. Ternyák Csaba püspöki jelmondata: „Ipsi gloria in saecula" – „Dicsőség Neki mindörökké!"

A Vatikáni Rádió technikai fejlődésében új szakasz kezdődött 1993. január elsejével: bizonyos műsorokat – így az esti negyed nyolcas magyar adást is – az ismert hullámsávokon túl műholdon keresztül is sugározza. Ezt a közvetítést átvehetik állami és magánrádiók, illetve foghatják mindazok, akik megfelelő parabolaantennával rendelkeznek. A VR a 13. keleti fokon levő EUTELSAT II. műholdat használja, amely a 11.544 GHz (gigaherz) frekvencián fogható – 7.74 MHz (megaherz) segédvivő hullámmal. Magyarországon kb. egy méteres átmérőjű, állítható (nem rögzített) parabolaantenna szükséges a műholdas adás vételéhez. Akinek rögzített vagy ASTRA rendszerre beállított parabolaantennája van, annak a legtöbb esetben kiegészítő készüléket kell beszereltetnie, hogy a VR műholdas adásait foghassa. E technikai fejlesztésnek az a célja, hogy a pápa rádiójának műsorait zavartalanabbul, tisztábban hallhassák szerte e világon. – Itt emlékeztetünk arra, hogy a VR magyar műsorát minden este 19,15-től 19,30-ig hallhatják a 196 méteres közép- (1530 kHz), valamint a 49 és 41 méteres rövidhullámsávon (6245 és 7250 kHz). Másnap reggel háromnegyed hatkor megismétlik az előző esti műsort.

Taizéi találkozó Bécsben. A taizéi ökumenikus közösség Roger testvér vezetésével az idén is megrendezte az immáron hagyományos európai ifjúsági találkozót, ez alkalommal az osztrák fővárosban. Dec. 28. és jan. 2. között több mint 100 000 európai fiatal fordult meg Bécs Vásárvárosában. A szentatya is elküldte üzenetét a fiataloknak: arra buzdította őket, hogy prófétai gesztussal mutassák meg, hogy a béke, az embertársak felé való nyitottság és a kiengesztelődés az igazságos és testvéri társadalom alapjait alkotják. A fiatalok imádkoztak, énekeltek, táncoltak, ill. csoportos megbeszéléseket tartottak Roger testvér levelének főbb pontjairól: „Befogadni az Evangélium fényét." „A szív öröme és békéje mint éltető érték." „Újból felfedezni az örömet." „Szívünk és gondolataink átváltoznak ... és fölszabadulnak az alkotó erők..." – Schönborn segédpüspök szerint ez a bécsi ifjúsági találkozó a legnagyobb keresztény esemény volt Ausztriában a pápalátogatás óta.

Most pedig az egyik magyar résztvevő, dr. Ritzky Katalin élménybeszámolóját olvashatják.

„Ámuldozó csodálkozás a romlott világ csodálatos ifjúságán. A találkozás minden várakozást felülmúlt. A létszám 100 000 felett volt. A lengyelek vitték a pálmát 60 000 résztvevővel. Kis hazánkat 5000 fő képviselte, azon felül volt még 2000 magyar, országon kívülről. (Erdély, Felvidék, Kárpátalja.)

Elölről kezdve a beszámolót: dec. 28-án hajnalban kivonszoltam magamat a Népstadion parkolójába háromnegyed hatra; ez azt jelentette, hogy 3 órakor keltem fel. Az autóbuszok folyamatosan érkeztek, és gyűjtötték be a fiatalokat. Bécsbe simán megérkeztünk. A határon csak azt kérdezték, hogy van-e köztünk idegen állampolgár. Bécsben a Vásárváros területén mindenki megtudta, hogy hol a szálláshelye. Külön voltak a családok, az idősebbek és a fiatalok. Engem egy anglikán vallású osztrák nő fogadott be, öt fiatal lánnyal együtt. Külön szobám volt, a lányok hálózsákban feküdtek egy szép szőnyeges szobában. A fiatalokat iskolákba, zárdákba és családokhoz helyezték el. Jelentkezéskor mindenki kapott egy hétre szóló közlekedési bérletet és étkezési jegyet. Reggeli a szálláshelyen volt. Ebéd, vacsora a Vásárvárosban. Az elutazáskor úti csomagot adtak. A napi beosztás szerint de. imaóra volt, aztán kiscsoportos megbeszélés, ismerkedés, ebéd. Ebéd után szabadidő. Du. a Vásárváros épületei országok, ill, különféle nyelvek szerint voltak felosztva. Este ima, elmélkedés és Roger testvér beszédeinek tolmácsolása. Ottlétünk alatt a »A taizéi levél« több ízben jelent meg magyarul is különkiadás formájában. 30-án szerdán Groër kardinális, és az állam részéről dr. Thomas Klestil államelnök is, felkeresték a Vásárvárost. Dec. 31-én de. több száz pappal lengyel mise volt a legnagyobb csarnokban. Az évet imaórával fejeztük be.

Befejezésül idézem Roger testvér szavait: »Isten mindenekelőtt azt kéri tőled, hogy add át magad Krisztusnak, hogy fogadd el szeretetét. Isten nem tud mást ajándékozni, csak szeretetet. Azok fognak Istennek élni, akik lerázzák magukról a szomorúságot, és örömbe öltözködnek.« Jan. 2-án örvendezve tértünk haza Magyarországra."

A Magyar Karitász szervezete 1991 júniusa óta tagja a Nemzetközi Karitásznak – a Caritas Internationalisnak. Elnöke jelenleg dr. Takács Nándor székesfehérvári megyéspüspök; országos igazgatója dr. Frank Miklós, a Püspöki Kar karitász megbízottja, irányító szerve a 9 tagú központi Karitász Tanács. A Magyar Karitász egy szórólapon tájékoztat múlt évi tevékenységéről, valamint a központi iroda bevételeiről és kiadásairól. A legnagyobb bevétel (kereken nyolc és félmilló Ft) a Szent Erzsébet-napi templomi gyűjtésből származott, a főbb kiadások: a tagszervezetek támogatása, beruházás és a menekültek segélyezése.

„Lelkipásztori közlemények" címmel 1992 őszén dr. Mihályi Gilbert OPraem (Szombathely, Pf. 211, 9701) kis értesítőt kezdeményezett. Az első szám: „A magyar keresztény megújulás lelkipásztori terve és a papság állapota." A II. vatikáni zsinat és II. János Pál pápa útmutatása szerint a magyarországi papság helyzetét igyekszik felmérni, sürgeti a lelkipásztori terv készítését, a zsinati tanítás megismertetését, valamint az egyháztani és lelkipásztori szemléletváltást. P. Mihályi gyakran idézi a magyarországi katolikus lapokat, köztük a Távlatok-at is, amikor a helyzetet elemzi és a feladatokat megjelöli.

Ökumenikus imatalálkozó. A bécsi magyar egyházközségek hagyományos évi ökumenikus istentisztelete különös ünnepélyességgel zajlott ebben az évben január 24-én. Szervezője a katolikus, református és evangélikus közösség volt; színhelye a magyar vonatkozásairól is ismert bécsi Votivkirche. (Azon a helyen, ahol 1853-ban egy magyar szabólegény merényletet kísérelt meg Ferenc József ellen, 1856-tól kezdve jó húsz éven át épült az újgótikus templom.) Két kolozsvári magyar egyházfő vezette az igeliturgiát: Tempfli József latin szertartású püspök és Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke. Bécsből, Bécs környékéről és Ausztria egyéb részeiből ezernél több magyar jött össze. Az imaóra után az Albert Schweitzerről nevezett evangélikus diákotthon aulájában a magyarok agapén (állófogadáson) folytatták a testvéri együttlétet; közben a vendégpüspökök egyházmegyéjük vallási helyzetéről számoltak be.

 


A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI

András Imre SJ, egyházszociológus (Bécs-Budapest) – Bodri Ferenc, író (Esztergom) – Czigány György, író, tévészerkesztő (Budapest) – Cser László SJ, lelkész, költő (St. James, NY, USA) – Dékány Endre, író (Budapest) – Dér Katalin, egyetemi tanár (Budapest) – Gáspár Róbert, újságíró (Budapest) – Harrach Péter, a püspökkari titkárság munkatársa (Budapest) – Keresztesné Várhelyi Ilona, irodalomtörténész (Debrecen) – Lénárd Ödön SchP, lelkész (Kismaros) – Mészáros István, pedagógia-történész, ny. egyet, tanár (Budapest) – Nagy Ferenc SJ, szerkesztő (Budapest) – Őrsy László SJ, egyházjogász, egyetemi tanár (Washington, DC, USA) – Rózsa Elemér SJ, lelkész (Budapest) – Sólymos Szilveszter OSB, teológiatanár (Pannonhalma) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író (Budapest) – Szeghalmi Elemér, újságíró (Budapest) – Tomka Ferenc, teológus, plébános (Budapest) – Török Péter SJ, szociológus (Budapest) – Vass György SJ, teológus, egyetemi tanár (Innsbruck, Ausztria)


Egyes szám ára 70 forint, illetve 50 schilling vagy annak megfelelő más valuta. Javasolt évi hozzájárulás 1993-ra 400 forint, illetve 300 schilling, 35 márka vagy ezeknek megfelelő más valuta.

A forint-hozzájárulás befizethető az OTP Bp. VIII. kerületi fiókjánál, a 218-98086/516-036596-5-ös számú számlára.

Levelezési cím (csak) bizományi terjesztéssel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Trombita u. 6, H-6000.

Levelezési cím minden egyéb ügyintézési és minden szerkesztőségi kérdésben: – Távlatok, Budapest 114, Pf. 826, H-1525; vagy pedig: – Távlatok, Budapest, Sodrás u. 13, H-1026.

TÁVLATOK. Világnézeti, lelkiségi, kulturális folyóirat. – Megjelenik évente hatszor: minden páros hónap (február, április, június, augusztus, október és december) végén.

Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ. – Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ.

A szerkesztőbizottság tagjai: András Imre SJ (Bécs-Budapest), Benkő Antal SJ (Róma), Czigány György (Budapest), Keresztesné Várhelyi Ilona (Debrecen), Lőcsei Gabriella (Budapest), Mészáros István (Budapest), Nemeshegyi Péter SJ (Tokió), Nemeskürty István (Budapest), Sajgó Szabolcs SJ (Budapest).

Szerkesztőségi és kiadóhivatali munkatársak: Gergó Ágnes, Mogyoróssyné Fogarassy Julianna.

Kiadja a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya. Felelős kiadó: Nagy Ferenc SJ.

Nyilvántartási szám:B/EL/76/Bá/91. – ISSN-HU: 12l5-282x.

Petőfi Nyomda Rt„ Kecskemét. Felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató. A nyomdai megrendelés száma: 120230.

 


„Hogy megfelelhessetek a különböző oldalról felkínálkozó sokrétű feladatoknak, amelyeket nem utasíthattok vissza, és amelyekkel legjobb tudástok szerint törődtök, szükséges lesz komoly horderejű elgondolásokat kidolgozni, és megvalósításukra a megfelelő személyeket munkába állítani. – Jóllehet lejárt a totalitarizmus ideje, amely a vallást és az egyházi életet diktatórikus intézkedésekkel egy evilági üdvrendnek vetette alá, országotokat ma is befolyásolja a túlzott fogyasztói szemlélet és a hagyományos értékek felbomlása. Emellett fennáll a veszély, hogy az egyik függőségből a másikba kerültök, amely nem kevésbé ellenkezik az ember valódi kibontakozásával, és a kereszténységet ugyanúgy akadályozza abban, hogy elvárt módon betölthesse azt a nélkülözhetetlen szerepét, amely megilleti, mint a magyar történelem és kultúra lényeges alkotó részét."

(II. János Pál pápa az ad limina látogatásukat végző magyar püspökökhöz 1993. január 28-án)