|
Távlatok / 4 - 1991. Tartalom • Az emberi élet fenyegetettsége • Abortusz és lombikbébi • Eutanázia • Filozófiai és teológiai megfontolások • Eletet védeni – életet kioltani • Az Élet születése • A katolikus Széchenyi • Boszorkánypercek • Katolikus-e az olasz nép? Néhány szakkifejezés magyarázata 11, 41, 80, 119, 135 Kiadói közlemények 136 Szabó Ferenc Az emberi élet védelme 3 Joseph Ratzinger: Az emberi élet fenyegetettségének problémája 12 Gaizler Gyula: Védjük-e az életet hazánkban? Mit lát ebből egy orvos? 21 Szörényi András: Lombikbébi 25 Somfai Béla: Életet védeni – életet kioltani 28 Forbáth Péter: Euthanasia – ex mea sententia 42 Francia Püspökkari Konferencia: Tisztelni a halálhoz közeledő embert 49 Lelóczky Gyula Donát: Az Élet születése 59 Lénárd Ödön: Börtönkarácsonyok 62 Anne-Marie Debarbieux: Ahogy triszómikus gyermekünket fogadtuk 70 Teleki Béla: Válaszd az életet! 81 Gyulay Endre: Pasztorációnk útirányai ma 84 András Imre: A Papság Apostoli Egysége Mozgalom nemzetközi konferenciája 89 Nemeskürty István: A katolikus Széchenyi 92 Szabó Ferenc: Magyar írók és költők Isten-élménye 95 Czigány György: Föl a kárhozat verméből! 99 Kiss Ulrich: "Boszorkányok pedig nincsenek..." 101 Szörényi András: Mire jó a szülészeti genetika? 105 Vatikáni Rádió: Életvédelem Magyarországon 109 Dékány Endre: A KÉSZ hivatása és működése 112 Ipacs Katalin: Katolikus-e még az olasz nép? 115 Hittani Kongregáció: A kezdődő emberi élet tiszteletéről és a nemzés méltóságáról 120 SZEMLE 137 Családkongresszus 137 – Nyíri Tamás és Gánóczy Sándor
köszöntése 139 – Csángó- LEVELESLÁDÁNKBÓL 150
AZ ÉLET VÉDELME Elsőrendűen sürgető feladat keresztények és minden jóakaratú ember, minden humanista számára ebben a korban, amikor a "halál kultúrája" terjed, amikor az emberölés – magzatgyilkosság és eutanázia – törvényesítése egyre inkább kiszélesedik, jóllehet pacifisták a háború ellen, humanisták a halálbüntetés ellen sorompóba állnak. Az abortuszok száma az egész világon évente eléri a 30-40 milliót, Magyarországon pedig az utóbbi években átlagosan 90 ezer abortuszt hajtottak végre, vagyis minden 100 élve születés mellett 73 magzat élete pusztult el. Ezeket az adatokat a Magyar Püspöki Kar közölte 1991. július 17-i nyilatkozata elején, amikor határozottan állást foglalt a megfogant élet védelmében. Hasonlóan súlyos az öngyilkosságok ténye: világviszonylatban naponta ezer az öngyilkosok száma; drámai módon Magyarország viszi a rekordot ezen a téren: minden 100 000 lakosra 45 öngyilkos esik. Természetesen ennek sokfajta oka, magyarázata van, nem utolsó sorban az, hogy sokan nem találják az élet értelmét; legalábbis a kommunizmus sötét éveiben nemigen táplálta őket a reménység. (Általában a volt kommunista országokban magas volt az öngyilkosok száma; az utóbbi évben viszont pl. Észtországban feltűnően lecsökkent e szám, mivel a politikai változások visszaadták az emberek reménységét.) A hívő keresztények számára az emberi élet kezdete és vége titok, mivel a legfőbb misztériumba, Istenbe torkollik: Istentől jöttünk, Isten a saját képmására teremtett, és önmagához rendelt, örök életre szánt bennünket Ezért valljuk, hogy a születés és a halál szent titok. Jézus a szadduceusokkal a feltámadásról vitatkozva az égő csipkebokor jelenetére hivatkozik (Kiv 3,6), "ahol az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének nevezi. Ő nem a holtak Istene, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él." (Lk 20,37-39) Mindenki Istentől ered, Isten képmása (imago Dei) ezért – a zsinat szavaival – "isteni szikra szunnyad benne" (GS 3), és mindenkinek isteni hivatása van: "képes Istenre" (capax Dei), képes arra, hogy a kegyelem, a Szentlélek ajándéka révén az isteni életben részesedjék. Amikor tehát az élet védelméről, a bioetikai kérdésekről, az abortuszról és az eutanáziáról tárgyalunk, ezekben a távlatokban mozgunk. A jelenlegi hivatalos katolikus álláspontot összefoglalja J. Ratzinger bíboros áprilisi előadása, amely a pápa által összehívott rendkívüli konzisztóriumon hangzott el. A tanulmányok elején meg p. Szabó vezető cikke a teremtés antropológiai és teológiai szempontjait elemzi: az emberi lélek (személy) sajátos teremtésének végső alapja az, hogy az isteni Szeretet közvetlenül és önmagáért akarja, és minden mást érte hoz létre. A személy finis sui: öncél. Somfai Béla SJ kanadai morálteológus az ártatlan élet kioltásának tilalmát helyezi új megvilágításba éppen az "ártatlanság", illetve "ártalmatlanság" fogalmának tisztázásával, mintegy kiegészítve a hagyományos "kettős okozat" (duplex effectus) elvét. Az "ölés", "gyilkosság" szétágazó, bonyolult problémája ma nemcsak az úgynevezett "igazságos háború", a jogos önvédelem vagy a magzati élet elleni számos támadás kapcsán merül fel, hanem egyre terjed azok véleménye is, akik "humanista" meggondolásokból igazolni akarják a "könnyű halált". Erre vonatkozóan konkrét eligazítást nyújt a Francia Püspökkari Konferencia Állandó Tanácsának legújabb nyilatkozata, amely összefoglalja a hivatalos katolikus tanítást. (A Dokumentum rovatban részleteket hozunk még egy másik fontos egyházi dokumentumból) Az észak-amerikai és a magyarországi helyzetet vázolja több magyar orvos (Forbáth Péter, Gaizler Gyula, Kopp Mária, Szörényi András) beszámolója, illetve az "Életvédelem Magyarországon" c. összeállítás, a feladatokat pedig Teleki Béla. Még mindig a központi témához kapcsolódik Lelóczky Gyula Donát karácsonyi elmélkedése az Élet születéséről. Emlékezzünk Nagy Szent Leó pápa karácsonyi beszédére, amelyet az imaórák liturgiájában karácsonykor olvasunk: "Szeretteim! Ma született a mi üdvözítőnk, örvendezzünk! Nem szabad szomorkodnunk akkor, amikor az élet születését ünnepeljük; annak az életnek a születését, aki kioltotta belőlünk a haláltól való félelmet, és ígéretével az örök élet örömét oltja belénk. Senki sincs ebből az örömből kizárva, egyformán mindannyiunknak megvan a közös okunk arra, hogy örvendezzünk. (...) Vigadjon a szent, mert közeleg győzelmi pálmája. Örüljön a bűnös, mert megbocsátásra kap meghívást. Örvendezzék a pogány is, mert őt is az életre hívják!" "Dicsőség a magasságban Istennek!" – zengik az angyalok Betlehem éjszakáján. Szent Iréneusz egyházatya szerint "Isten dicsősége az élő ember"; tehát akkor dicsőül meg Isten, ha az ember él, élete kibontakozik, és majd örök életbe torkollik. Másrészt – ugyancsak Iréneusz szerint – az ember élete Isten látása, vagyis részesedés az élők Istenéből, Jézus Krisztus által, akiben megjelent az Élet (vö. 1Jn 1,2). "Ő az igaz Isten és az örök élet." (uo. 5,20)
TANULMÁNYOK Szabó Ferenc AZ EMBERI ÉLET VÉDELME
Ez év tavaszán II. János Pál pápa levelet írt a világ püspökeinek az élet védelméről. Igazában az 1991. ápr. 4. és 7. között megtartott rendkívüli konzisztóriumon részt vett bíborosok kívánságának akart eleget tenni. A világegyház különböző részeit képviselő főpásztorok beszámolóiból ugyanis drámai kép tárult a szentatya elé; statisztikai adatokkal is illusztrálták a valóságos tömegmészárlást, az abortuszok rohamos terjedését, az erkölcsi értéktudat ijesztő hanyatlását a születő és lehanyatló élet kioltását illetően. A pápa arra szólította fel püspöktestvéreit, hogy az új evangelizálás keretében bátran hirdessék az "Élet Evangéliumát", az élethez való elvitathatatlan jogot, amely minden emberi lényt megillet fogantatásától élete természetes végéig. "Minden alkalmat meg kell ragadnunk – írta a pápa – nyilvános nyilatkozatokra; őrködnünk kell afelett, amit e kérdésben a szemináriumokban és katolikus egyetemeken tanítanak. Éber pásztorként ügyeljünk arra, hogy a katolikus kórházak és klinikák gyakorlata megfeleljen sajátos természetüknek. Eszközeinkhez mérten segítsük konkrétan a nehézségben levő nőket és családokat, és támaszként álljunk a szenvedők, főként a haldoklók mellett. Támogassuk továbbá azokat a tudományos kutatásokat, törvényhozó és politikai kezdeményezéseket, amelyek ellenszegülnek a 'halál kultúrájának'!" A magyar püspökök megszívlelték a szentatya e riasztó felhívását, és hosszú, jelentős nyilatkozatot tettek közzé (1991. júl. 17-én) a megfogant emberi élet védelmében. (Szövege ismeretes a magyar katolikus sajtóból.) Most következő eszmélődésünkben a katolikus tanítás alapvető szempontjait vázoljuk, aminek lényegét megtalálhatjuk a Hittani Kongregáció 1987-es Donum vitae kezdetű nyilatkozatának bevezetőjében is. (A dokumentum szövege alább olvasható; ismertetését lásd a Mérleg 1987/2. számában.) Az emberi személy misztériuma "A tudomány nem a legmagasabb érték, amelynek minden mást alá kellene rendelni. Az értékek skáláján az egyén személyes joga a fizikai és lelki élethez, fizikai és funkcionális érinthetetlenséghez a legmagasabb fokon áll. A személy ugyanis a mértéke és kritériuma a jóságnak és a felelősségnek minden emberi megnyilvánulásban." II. János Pál pápa mondotta e szavakat 1980-ban egy 3000 orvosból álló csoportnak. Ezek lesznek az irányadók bioetikai reflexióinkban. De itt rögtön felmerül egy sor kérdés; ha a személy tisztelete és előmozdítása alapja az erkölcsiségnek, tudnunk kell, hogy mi, ki a személy, illetve hogy már vagy még személy-e adott esetben egy emberi lény, pl. egy embrió, vagy egy olyan beteg, akinek elektroenkefalogrammja már semmi jelzést nem mutat. Mert ezek a gyakorlati problémák felmerülnek az abortuszkérdésben, a szervátültetésnél, a haldokló életben tartásánál stb. Legelőször tehát próbáljuk megközelíteni az emberi személy misztériumát. Misztériumról, titokról beszélünk a Gabriel Marceltől vett megkülönböztetés szerint: a misztérium egész egzisztenciámat érinti, elválaszthatatlan létemtől, bennem van; míg a probléma előttem van, objektiválható (a szó tárgyi, dologi értelmében), megoldható. A személy misztérium, mivel a szellem és a szabadság valóságát magában foglalja, és mivel más személyekre, illetve a végtelen Te-re, Istenre nyitott. Megközelítő leírásban a következők jellemzik a felnőtt, egészséges személyt (a határhelyzetek sajátos nehézségeket vetnek fel): - A személy az emberi fajhoz tartozó biokémiai testtel rendelkezik (a genetikai kódjában meghatározott emberi embriót nem lehet úgy kezelni, mint pl. a kutyaembriót). - A személy szexuálisan meghatározott: férfi vagy nő (nemének manipulálása tehát kihat személyiségére). - A személy oszthatatlan valóság, egyed. (Külön problémát jelent az a tény, hogy a két hétnél fiatalabb embrió két egyeddé osztódhat az egypetéjű ikrek esetében.) - A személy beszélő lény, aktív szerepet játszik a kommunikációk, kulturális kapcsolatok bonyolult hálózatában; nyitott más személyek felé. - A személy gondolkodó és szabad lény: "én"-tudata és öntudata van, felelősséggel választ és cselekszik, lelkiismeretét követve, vagy nem. - A személy teste, pszichikuma, szabadságának gyakorlása szempontjából egyszeri és egyedülálló a világban. - Végül a személy – a keresztény hit és teológia fényében – Isten képére teremtett és Krisztusban megváltott lény: Isten közvetlenül és önmagáért teremtette, meghívta az örök életre: "Magadnak = magadhoz (ad Te) teremtettél minket...", ahogy Ágoston írja a Vallomások elején. Az ember, mivel Isten képmása (imago Dei), képes Istenre (capax Dei), képes az Istennel párbeszédre és életközösségre lépni a kegyelem (Szentlélek) erejében. Azt is hisszük, hogy a feltámadt Krisztusban majd feltámadunk testestül-lelkestül. Végső soron tehát Isten teremtő és megváltó szeretete az alapja az emberi személy egyedülálló méltóságának. A hagyományos teológia ezt azzal is hangsúlyozni szokta, hogy az emberi lelket Isten közvetlenül teremti. Mit jelent ez a teremtés helyes értelmezésében – fejlődő világegyetemünkben? Az emberi lélek közvetlen teremtése A lélek "közvetlen teremtése" kifejezést a Donum vitae kezdetű, már idézett 1987-es szentszéki dokumentum is használja a kinyilatkoztatásra hivatkozva: az ember az egyetlen földi teremtmény, akit Isten nem másik teremtmény miatt, hanem önmagáért akart; minden ember szellemi lelkét Isten saját képére és hasonlatosságára közvetlenül teremti; az emberi élet szent, mert kezdettől fogva Isten teremtő hatalmára szorul, mert Isten az egyedüli célja és ura, tehát senkinek sem szabad célzatosan (szándékosan) ártatlan emberi lényt elpusztítania... Manapság nem túlságosan népszerű a keresztény antropológiában a "lélek" kifejezés, mivel esetleg egy bizonyos dualizmust takarhat: a test-lélek kettősséget hangsúlyozhatja – a test-lélek szubsztanciális (lényegi) egységével, a helyes katolikus felfogással szemben. A kérdéses dualizmus megnyilatkozik egy bizonyos aszkézisben is, a szexualitást és általában a testi valóságot leértékelő vagy tabuként kezelő szemléletben (ez a manicheizmus és a janzenizmus hatása), továbbá a "lélek halhatatlanságának" helytelen értelmezésében, ahelyett, hogy a test-lélek, vagyis az egész ember feltámadásáról beszélnénk. A hivatalos egyház azt tanítja, hogy az emberi lélek nem jön közvetlenül a nemzésből (DS 30,3896), és hogy a lélek halhatatlan (DS 1440). Ugyanakkor állítja a görög dualizmussal szemben a test-lélek lényegi egységét is (DS 902). Rögtön jegyezzük meg: a keresztény perszo-nalizmus – részben Gabriel Marcel nyomán – újraértékelte a testet, az emberi szellem "inkarnált" jellegét. Én a testem (is) vagyok. A "lélek" a skolasztikus teológiában az "anyagnak" (materia prima), vagyis az ember tér-időbe íródó valóságának létet adó formája". (Ez alkalmazása az arisztotelészi ún. hülemorfizmusnak, vagyis annak a metafizikai alaptételnek, amely szerint minden véges létező két lételv – a hülé, anyag, és a morphé, forma – lényegi egységéből áll.) A szellemi lelek tomista szaknyelven subsistens, önmagában is megáll egy bizonyos szempontból, vagyis a szellemi lélek túlszárnyalja testem materialitását (nem testemet, hiszen abban létezik, hanem a test materialitását, az ún. materia primát). Két lételv (princípium) lényegi egységét állítjuk tehát. (Erre még visszatérünk a test feltámadásáról szólva.) Az emberi lélek tehát egy bizonyos transzcendenciával rendelkezik. Pascal mondja: "L'homme passe infiniment l’homme", az ember végtelenül túlszárnyalja az embert. Éppen mivel Istenhez rendelt lény. Manapság tehát azt mondhatnánk "lélek" helyett: Istenhez való vonatkozás (viszony), Istenhez rendeltség. Ez személyiségünk végső alapja. Itt van az állati és az emberi "lélek" közötti különbség: az állati lélek is túlhaladja materialitását (miként minden életelv a különböző immanenciafokok szerint). Az emberi lélek teljesen túlhaladja, transzcendálja társprincípiumát, teste materialitását: térbeliség, működés, függés szempontjából; a szellemi lélek az öntudat és szabadság forrása, a személyes lét princípiuma. Az evolucionista világképben elgondolt teremtést Karl Rahner nyomán úgy foghatjuk fel, mint a fejlődésben lévők állandó önfelülmúlását (Selbstüberbietung): a Teremtő állandóan létrehozza a világfolyamat egészét a maga fejlődésében, amelynek során állandóan léttöbblet áll elő, és ez a léttöbblet egyedül Istentől jön. Helyesen kell értenünk Isten transzcendens (teremtő) okságát, amely a világban nem a másodlagos okok mellett működik, hanem azok révén, úgy, hogy felfokozza ezeknek az okoknak a működését. Isten nem egy szem az evilági okság láncolatában, hanem az egész okhálózat állandóan függ létében a Teremtőtől. Minden létrejövés (az emberé is) önfelülmúlás, léttöbblet megjelenése (így beszélhetünk igazi fejlődésről!), és a létnövekedés mindig végső elemzésben Istentől jön, és egyedül Tőle. Isten fejlődő világot teremtett, úgy akarta, hogy az egyik létező a másikból keletkezzék. Isten "nem lép közbe" a világfolyamatba (kivéve természetfeletti beavatkozásait), nem pótolja, helyettesíti a másodlagos okok tevékenységét, hanem hatékonnyá teszi azokat, miként az emberi szellemet és szabadságot. Teilhard de Chardin pontos kifejezése szerint: "Dieu fait se fairé les choses", Isten öntevékennyé ("önteremtőkké") teszi a dolgokat, és még inkább az embert, a "centro/komplexitás-tudat" legmagasabb fokára elérkezett lényt. Mit jelent tehát ebben a szemléletben az emberi lélek közvetlen teremtése? Természetesen nem azt, hogy Isten az emberi lélek teremtésénél mellőzi a szülői nemző tevékenység "közvetítését"! Mivel Isten transzcendens (teremtő) Ok, teremtő tevékenysége a legmélyebben immanens (bennmaradó): a szülők nemző tevékenysége Isten létet adó tevékenységétől függve hozza létre az emberi lényt, a test-lélek egységet. Nem szabad tehát úgy képzelnünk, hogy Isten "kívülről belenyúl" a természetes folyamatba. Még az első hominizációnál sem: mintha a Teremtő a kellőképp kifejlődött állati testbe "beleteremtette" volna a lelket; az embriogenezisnél szintén nem, mintha a szülőktől származó testbe, egy bizonyos fejlődési fokra eljutott embrióba Isten "beleöntené" a lelket. (Ezt hívták "animációnak".) Ez antropomorf és emiatt hamis elképzelés, felfogás, a transzcendens ok és a másodlagos okok összekeverése. - Ami az első ember(ek) lelkének teremtését illeti a hominizáció hajnalán: ezt úgy foghatjuk fel, mint egy személy megjelenését abban a világban, amely Isten létet adó tevékenysége folytán elér a fejlődés csúcsára. Mivel Isten a világot az emberért akarja, és mivel a fejlődésben előálló léttöbblet egyedül Istentől jön, azt mondhatjuk, hogy az emberi "lélek" – a fejlődés virága – egészen sajátos módon Isten teremtménye. - Az embriogenezis esetében sem beszélhetünk "animációról" a régi értelemben, ha elfogadjuk Isten transzcendens okságát és a test-lélek szubsztanciális egységéről vallott antropológiát. Isten nem "önti bele" a lelket a magzatba, hanem amikor megtörténik az ivarsejtek egyesülése, Isten transzcendens oksága folytán megtörténik az "önfelülmúlás", megjelenik a léttöbblet, és minden másnál jelentősebb: új emberi lény, személy jön létre a világ egészében, amelyet Isten szakadatlanul teremt, mint olyan fejlődő világot, amelyben az emberi lények sokasodnak, személyek kibontakoznak. A megtermékenyített pete fogantatásától kezdve már a teljes genetikai kóddal rendelkezik, mindazokkal az adottságokkal, amelyek meghatározzák az emberi lény kibontakozását, jóllehet az öntudatosulás és a teljes személyesedés később történik. Más kérdés az, hogy a megtermékenyülés pillanatát gyakorlatilag meg lehet-e határozni. (Ez a probléma az abortuszvitában is felmerül.) Ismeretes, hogy az azonos petéből származó ikrek esete jelzi: az első két hétben a megtermékenyített pete biológiai szempontból még nem individualizált, a pete kettéosztódhat, és két egyed lesz belőle, jóllehet minden öröklött tulajdonsággal rendelkezik már. Mindenesetre: az emberi lélek nem kívülről adódik hozzá a magzati testhez; az emberi lény, ill. a potenciális személy – még ha két (több) egyed jelenik is meg a megtermékenyített petesejtből – Isten transzcendens (teremtő) ok-ságának eredménye. (Egyébként az isteni okságról ez volt már Szent Ágoston és Szent Tamás tanítása is, amit jól kifejtett p. Sertillanges O.P. a teremtésről szóló klasszikus művében.) Az ember "közvetlen", sajátos (egyedülálló) teremtése még világosabb lesz, ha az ember rendeltetését, a teremtő és üdvözítő Isten örök szándékát figyelembe vesszük. A végső rendeltetés megvilágítja a kezdetet. Isten az embert, akit képmására teremtett, Jézus Krisztusban öröktől fogva arra rendelte, hogy fogadott gyermeke legyen, hogy részesedjék isteni életében. (Lásd az Efezusi levél bevezetőjét.) Az üdvözültek majd testükben-lelkükben megdicsőülnek, feltámadnak. Ilyen magasztos hivatása van a test-lélek lényegi egységében létező emberi személynek. Isten személyesen szeret engem, örök szeretettel szeretett, nevemen nevezett, és magához rendelt. Mindent Jézus Krisztusban és Krisztusért teremtett (lásd a Kolosszei levél elejének Krisztus-himnuszát), de az Istenemberben már minket is öröktől kiválasztott, ezért mondhatjuk Keresztes Szent Jánossal, hogy minden értem, még Krisztus is értem van. Erről énekelt csodálatosan Babits Mihály a Zsoltár férfihangra c. költeményében: Tudod, hogy érted történnek
mindenek – mit búsulsz? Így kezdődik Babits Mihály nagy költeménye, amelynek alcíme: "Consolatio mystica". A hegyi beszéd levegője árad belőle. Az előbb említettem: az emberi személy teljes mivoltában az eszkatologikus távlatokban világosodik meg; a hívő ember szerint a földi élet vége nem tragikus törés, bár a halál a bűn miatt szakadás is, dráma is, hanem átlépés a másik létrendbe, az örök életbe. A krédóban ezt valljuk: "hiszem a test feltámadását és az örök életet." Az ember végső rendeltetése tehát fényt vet a kezdetekre és az egész életre. Mondottuk, hogy a szellemi lélek túlhaladja a testet, pontosabban testem materialitását, hiszen a testem a személyiségemhez tartozik. Ez az alapja az emberi lélek halhatatlanságának (ezt a IV. lateráni zsinat definiálta, DS 1440), illetve a test feltámadásáról szóló hitigazság (1Kor 15) filozófiai vetülete. Amikor azt mondjuk, hogy az emberi lélek halhatatlan, nem a platóni halhatatlanságra utalunk, hanem azt akarjuk mondani, hogy az emberi lélek (személy) nem semmisül meg a halálban, jóllehet a halál az egész test-lélek valóságot érinti, mint ahogy Isten ígérete, a Krisztus feltámadásába és a mi feltámadásunkba vetett hit szerint az egész ember támad fel. Ellentétben egyes protestáns teológusokkal, mi katolikusok azt valljuk, hogy a halál nem jelent teljes szakadást életünkben, a feltámadás nem teljesen új teremtés olyan értelemben, hogy az én megsemmisülne a halálban. Folytonosság van mostani és jövendő énem között, még ha a halál tragikus szakadást idéz is elő. Én halok meg, és én támadok fel. Néha a halált a hagyományos teológia úgy írja le, mint a test és a lélek különválását. Ez meglehetősen a platonista dualizmusra emlékeztetett. Sem a helyes antropológia (test-lélek lényegi egysége), sem a test feltámadásáról szóló szentírási hit nem engedi meg azt, hogy a lelket úgy képzeljük el, mintha a test börtönében lakna, és a halállal ebből kiszabadulna. (Még Szent Tamás sem volt teljesen következetes ebben a kérdésben. . .) De a test és a lélek "különválása" leírásnak adhatunk helyes értelmezést P. Schoonenberg holland jezsuitával a következőképpen: a halhatatlanság, amely által a személy túlhaladja (transzcendálja) a test romlandóságát, nem más, mint a személy (természetes) odarendeltsége a természetfeletti befejezettségéhez, és ez a transzcendencia egy bizonyos különválás (szakadás) révén valósul meg a bűn miatt, vagyis mivel földi létezésünk a bűn hatalma alá került, és attól el nem szakadunk. (Lásd erről még a Hittani Kongregáció 1979-es, eszkatológiára vonatkozó nyilatkozatát, amelynek fontosabb állításait összefoglaltam Szathmáry Sándor protestáns teológussal folytatott párbeszédemben: Távlatok, 1991/2,109.) Az ember teremtése és végső rendeltetése (feltámadása) tehát az emberméltóság és az élet védelme végső alapja. Mivel az ember Istentől jött és Istenhez rendelt lény, mivel párbeszédet folytathat Istennel, akinek képmása, és Krisztus húsvéti misztériuma által részesedhet az isteni életben, misztériuma Isten szeretetének misztériumába torkollik. Ezért titok az élet eredete és földi vége. Bioetikai támpontok Az előző filozófiai és teológiai megfontolások irányt adnak számos bioetikai probléma megoldásában, amint ez a Donum vitae kezdetű, 1987-es nyilatkozatból is kitűnik. (Szövegének fordítását lásd dokumentumrovatunkban.) A Hittani Kongregáció ismeri az emberi lény kezdetéről, egyediségéről, ill. az emberi személy azonosságáról szóló mai vitákat. Kifejezetten nem tesz magáévá egy filozófiai nézetet sem, csupán leszögezi: a modern genetika szerint az öröklési anyag a fogantatás pillanatától kezdve meghatározza a megtermékenyített petesejt emberi jellegét, ezért az első pillanattól kezdve a megtermékenyített petesejt az emberi személynek kijáró feltétlen tiszteletet érdemli. Már utaltunk arra, hogy vita folyik, melyik pillanattól kezd az emberi lény létezni. Tény az, hogy a két ivarsejt egyesülésekor adva van az öröklési kód, de az is tény – ezt az egypetés ikrek esete bizonyítja –, hogy az ember egyedisége ezzel nincs okvetlenül adva; az első két hét során még megtörténhet az osztódás, és két emberi személy alakulhat ki a megtermékenyített petesejtből. (Világos, hogy nem beszélhetünk a halhatatlan lélek "osztódásáról".) Mármost ebből egyesek arra következtetnek, hogy az individuáció előtt bizonyos tablettákkal ("pill after") csak a megtermékenyített petesejtet pusztítják el, de nem emberi embriót ölnek meg. Hasonlóképpen – mondják – a méhbe helyezett eszközök, spirálok csak a megtermékenyített petesejt beágyazódását akadályozzák meg, de ezt még nem lehet tulajdonképpeni abortusznak tekinteni (inkább "születéskorlátozási" módszerről beszélnek). Ezt a nézetet sokan elvetik, éppen ama oknál fogva, hogy a genetikai kód már meghatározott az ivarsejtek egyesülésével. Így vélekedik az egyházi tanítóhivatal is. Természetesen, ha már eldőlt, hogy (potenciálisan) személyes emberi létezővel van dolgunk, akkor a meg nem született emberi lény megölése ugyanolyan elbírálás alá esik, mint egy megszületetté. A magzatölés erkölcsi megítélésének alapjául a következő értékítéletet kell szem előtt tartanunk: az embernek a születése előtti létezésében is alapvetően ugyanaz az értéke van, mint a már megszületettnek. Ez a tétel ugyanakkor azt is kimondja, hogy az emberi méltóságot nem a társadalmi rendszerbe való, a társadalom részéről kifejezetten elfogadott beletartozás alkotja, hanem sokkal inkább az a helyzet, hogy azt már az emberi méltóság előfeltételeiből kifolyólag adottnak ismerjük el. A meg nem született és megszületett ember összevetésénél lehetnek jogilag számba jövő különbségek. De F. Böckle német morálteológussal le kell szögeznünk: "Az etika számára a lényeges antropológiai alapkérdés nem azon dől el, hogy valaki a társadalom szerkezetének valóban része-e, hanem individuális emberi létének a valóságán és az ezzel megalapozott transzcendentális emberi méltóságán. Meggyőzően pedig annak a hitnek az alapján igaz, hogy minden ember Isten hasonlatosságára hivatott." (Mérleg, 1980/4,367-368) A katolikus hívő számára tehát itt világos az abortusz abszolút objektív tilalma. A II. vatikáni zsinat kimondja a Gaudium et spes 51. pontjában: "Isten mint az élet Ura az emberekre bízta rá az élet fenntartásának kitüntető szolgálatát; és ezt emberhez méltón kell végezni. Az életet tehát a leggondosabban óvni kell már fogantatásától kezdve. A magzatelhajtás is, a csecsemők megölése is szégyenletes bűntett." De az objektív törvény konkrét megtartásánál konfliktushelyzetek állhatnak elő, amelyeknek etikai megítélése nem mindig könnyű. Így pl. amikor az anya és a születendő gyermek élete kerül szembe egymással. Ilyenkor nem arról van szó, hogy az egyiket a másikkal szemben előnyben részesítjük, hanem – Böckle megfogalmazása szerint (uo.) – "arról, hogy a megmenthető életet előbbre kell helyezni a megmenthetetlennel szemben. Erkölcsi bizonyosságnál többre itt nincs szükség. Az értékeknek ez a mérlegelése alkalmas vitális konfliktusok esetén az orvosilag javallt terhességmegszakítás igazolására. Ezenkívül az erkölcsi megítélés szempontjából nem látok elfogadható okokat a terhességmegszakításra." A szekularizált társadalomban, az abortusz liberalizálásával és az általános erkölcsi fellazulással, sajnos, csökken az emberek értéktudata; a törvény engedékenysége kihat a hívők lelkiismereti döntéseire is. Amikor a törvényhozás egyértelműen és nyíltan engedélyezi az emberi élet elpusztítását, mintegy az össztársadalom vállalja magára a felelősséget az emberölésért. Hivatalosan szabályozzák és elismerik az emberölést. Ezért van égetően szükség arra, hogy a parlamenti pártharcokon túl az emberek lelkiismeretét felrázzák, hogy a technika mellett az etikára is figyeljenek, és főleg, hogy az élet misztériuma, a teremtés és megváltás hite világosabb fényben ragyogjon fel a hívő emberek előtt. Az élettel szembeni nyilvános cinizmus ellenében az emberi élet hatékony védelmére van szükség minden szinten. Természetesen mindez vonatkozik nemcsak az emberi élet kezdetére, hanem (földi) végére is, manapság, amikor az eutanázia különféle gyakorlata egyre inkább terjed, amikor egyesek (pl. Péter Singer) az élethez való jogot csak az éntudattal és a racionalitással rendelkezőknek adják meg. Szerintük az embriók, miként az egyévesnél kisebb gyermekek is, nem személyek, a szellemi fogyatékosok és az aggkori gyengeelméjűségben szenvedők sem; elvileg tehát mindeme csoportokat meg szabad ölni, ha más, pl. társadalompolitikai vagy szociálhigiéniai okok nem szólnak ellene. P. Singer szerint a magasabbrendű, felnőtt emlősállatnak több joga van az élethez, mint egy egyéves gyermeknek. (Vö. Robert Spaemann cikkét a Mérleg-ben, 1990/3, 262kk.) Látjuk tehát, hogy nem demagógia a magzatvédők figyelmeztetése: Ha egyszer az emberi élet abszolút tiszteletét elkezdik csorbítani, beláthatatlan erkölcsi hanyatlás és elrémisztő jogi-orvosi gyakorlat terjedhet el. A modern ember mindent hatalmába akar keríteni, magát az emberi életet is. Emberi lények előállítása lombikban, az abortusz, az élet mesterséges meghosszabítása és mesterséges befejezése – mind-mind olyan sötét távlatokat nyit, amelyek az emberi fajt fenyegetik. Hol a határ? Hogyan lehet az etika a technika szabályozója? Így kellene felfogni az erkölcsi támpontokat, nem pedig tilalomfáknak. De mielőtt parancsokat ismétlünk és tiltásokat villogtatunk, a helyes látásra kell elvezetni az embereket. Így szolgálja a filozófia és a teológia az életet. IRODALOM Xavier Thévenot, La Bioéthique, Párizs 1989. – P. Schoonenberg S J., Le monde de Dieu en devenir, Párizs 1967. – P. Smulders S J., La vision de Theilhard de Chardin, Párizs 1967. – A.D. Sertillanges O.P., L'Idée de création et ses retentissements en philosophie, Párizs 1945. – J. Mouroux, Sens chrétien de l'homme, Párizs 1945. A Mérleg idézett számain kívül még: 1986/3: J. Fuchs S J. fontos tanulmánya: "Istenkép és a világon belüli cselekvés erkölcse"; 1985/3: F. Böckle, "Géntechnológia és szaporodástechnika." – Dr. Gaizler Gyula, Mint orvos és mint teológus, Bp., 1990. – Bagdy Emőke, "Határmezsgyén. A halál és a gyász" c. tanulmányában fontos lapok az eutanáziáról, in; Lelki jelenségek és zavarok (Szerk.: Jelenits I.–Tomcsányi T.), Bp. 1988,202-277. Megtermékenyítés in vitro (üvegben): olyan megtermékenyítés, amely az élő anyai szervezeten kívül, lombikban, technikai berendezésben történik. Lombikbébi az ilyen módon létrehozott emberi lény gyakran használt neve.
Joseph Ratzinger AZ EMBERI ÉLET FENYEGETETTSÉGÉNEK PROBLÉMÁJA (Elhangzott 1991. április 4-én – Fordította: N. F.) I. A biblikus alapok Ahhoz, hogy kellő felkészültséggel nézzünk szembe az élet ellen irányuló fenyegetésekkel, és megtaláljuk az emberi élet ilyen veszélyekkel szembeni védelmének leghatékonyabb módját, mindenekelőtt meg kell vizsgálnunk a mai antropológiai vita pozitív és negatív lényegi összetevőit. Az a lényeges adat, amelyből ki kell indulnunk, ma sem más, és ezentúl sem lesz más, mint az emberről rajzolt bibliai kép, ahogy azt példás, nagyszerű formában megtaláljuk a teremtés-elbeszélésekben. A Biblia két utalással határozza meg az emberi lényt, annak lényegét, mely megelőz minden történelmet, és a történelemben soha el nem vész: 1. Az ember Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve (Ter 1,26); az ember capax Dei (képes Istenre), és ezért Isten személyes védelme alatt áll, "szent": "Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja; mert Isten a maga képmására alkotta az embert." (Ter 9,6) 2. Valamennyi ember egyetlen ember, mert egyetlen atyától, Ádámtól, és egyetlen anyától, Évától származik, aki "az anyja minden élőnek" (Ter 3,20). Az emberi lénynek ezt az egyetlen voltát, amely mindenki számára magában foglalja az egyenlőséget és ugyanazokat az alapvető jogokat, a vízözön után a Szentírás ismét ünnepélyesen megismétli és sürgeti. Mindkét szempont – az emberi lény isteni méltósága, valamint eredetének és sorsának egyedülisége – véglegesen megpecsételődik a második Ádám, Krisztus alakjában: Isten Fia mindenkiért meghalt, hogy mindenkit az istengyermekség végérvényes üdvözülésében egyesítsen. Ez a bibliai üzenet az emberi méltóság és az emberi jogok sziklaalapja; a hiteles humanizmusnak az Egyházra bízott hiteles öröksége. Az Egyházra hárul az a kötelesség, hogy ezt az üzenetet megtestesítse minden kultúrában, minden társadalmi és alkotmányos rendszerben. II. A modern kor dialektikája Ha most rövid pillantást vetünk a modern korra, szemben találjuk magunkat egy olyan dialektikával, amely mindmáig tart. Egyrészt a modern kor eldicsekedhet azzal, hogy felfedezte az emberi jogok eszméjét, amely jogok megtalálhatók minden tételes jog megalapozásában, és hogy ezeket a jogokat ünnepélyes nyilatkozatokban ki is hirdette. Másrészt az így elméletben elismert jogokat még soha ilyen mélyrehatóan és gyökeresen nem tagadták meg a gyakorlat síkján. Ennek az ellentmondásnak a gyökereit a modern kor csúcsán kell keresni: a megismerés felvilágosodott elméleteiben, azzal a szabadságeszmével együtt, mely hozzájuk kapcsolódik, valamint a társadalmi szerződés elméleteiben, azzal a társadalomeszmével, amely ezekkel velejár. A felvilágosultság szerint az észnek meg kell szabadulnia a hagyománnyal és a tekintéllyel való minden kapcsolattól; az ész egyedül önmagára van utalva. Így végül is az észt zárt, független fórumként fogják fel. Az igazság immáron nem olyan objektív adottság, amely mindenkinek és minden egyesnek megmutatkozik, a többi emberen keresztül is. Az igazság egyre inkább olyan külsőséggé válik, amelyet ki-ki a saját szempontja szerint ragad meg anélkül, hogy valaha is tudná, az általa birtokolt látásmód milyen mértékben esik egybe azzal, ami a tárgy önmagában, vagy azzal, amit mások felfognak róla. Magának a jónak az igazsága is elérhetetlenné válik. Az önmagában létező jó eszméjét az ember felfogásán kívülre utalják. Egyetlen vonatkozási pont ki-ki számára csupán az, amit önmagától jónak tud elgondolni. Következésképpen a szabadságot már nem úgy tekintik, pozitív módon, mint a jóra irányuló törekvést – ahogy a jót az ész, a közösségtől és a hagyománytól segítve, felfedezi –, hanem inkább felszabadulásként határozzák meg: felszabadulás minden olyan megkötöttségtől, amely az egyes embert akadályozza abban, hogy a saját maga igazát kövesse. Amíg – legalább burkolt formában – eleven marad a keresztény értékekhez való igazodás, hogy az egyéni észjárást a közjó felé irányítsa, addig a szabadság elfogadja önmaga korlátozását egy társadalmi rend, egy mindenkinek biztosítandó szabadság szempontjából. A társadalmi szerződés elméleteit olyan jog eszméjére alapozták, amely megelőzi az egyéni akaratokat, és amelyet ezeknek tiszteletben kell tartaniuk. De itt is, amikor elhanyagoljuk az értékekhez és végeredményben Istenhez való közös vonatkozást, a társadalom semmi egyébnek nem tűnik, mint egymás mellé állított egyének együttesének, azt a szerződést pedig, amely összekapcsolja őket, szükségképpen úgy fogják fel, mint megegyezést azok között, akiknek hatalmuk van ahhoz, hogy akaratukat másokra rákényszerítsék. Így aztán egy olyan dialektika folytán, amely bensőleg hozzátartozik a modernséghez, a szabadságjogok állításából (amely jogokat kiszakítottak egy közös igazsághoz való minden tárgyi vonatkoztatásból) átsiklanak maguknak a szabadság alapjainak lerombolásába. A társadalmi szerződés teoretikusainak "felvilágosult kényura" átvedlett zsarnoki (valójában totalitárius) állammá, amely szabadon rendelkezik a gyengébbek életével, a még meg nem született gyermektől az öregekig, olyan közérdek nevében, amely valójában már nem egyéb, mint egyesek érdeke. Pontosan ez a szembetűnő jellemzője a mai nagy sodró áradásnak az életnek kijáró tisztelet terén: ma már nem olyan problematikáról van szó, amely egyszerűen az egyén morális körébe tartozik, hanem társadalmi, erkölcsi problematikáról, tekintettel arra, hogy államok, sőt nemzetközi szervezetek kezeskednek a magzatelhajtásról vagy az eutanáziáról, megszavaznak olyan törvényeket, amelyek ezeket engedélyezik, és a szükséges eszközöket rendelkezésére bocsátják azoknak, akik a törvényeket végrehajtják. III. Az élet ellen viselt háború napjainkban Valóban, ha manapság nagy erőbevetést figyelhetünk meg az emberi élet védelmére, "az életért" jelszóval keletkezett különféle mozgalmakban – és ez a mozgósítás bátorságra és reményre ösztönöz –, mindamellett azt is nyíltan be kell vallanunk, hogy mindmáig erősebb az ellenkező törekvésű mozgalom: olyan törvényhozások és gyakorlatok terjedése, amelyek szántszándékkal lerombolják az emberi életet, főleg pedig a leggyengébbek életét: a meg nem született gyermekekét. Tanúi vagyunk manapság egy olyan háborúnak, amelyet a hatalmasok viselnek a gyengék ellen, olyan háborúnak, amely a fogyatékosok kiirtására irányul, azokéra, akik terhet jelentenek, sőt egyszerűen azokéra, akik szegények és haszontalanok, semmire se jók, egész egzisztenciájuk minden szakaszában. Az államok cinkos közreműködésével roppant nagy eszközöket vetnek be az emberi személyek ellen, életük hajnalán, vagy pedig amikor életük sebet kapott egy balesetben vagy betegségben, és amikor már közel van a kimúláshoz. Rátámadnak a születő életre a magzatelhajtás által; úgy tudjuk, a világon 30-40 millió abortuszt követnek el évente. Éppen az abortusz megkönnyítésére milliárdokat fektettek be, hogy magzatelhajtó tablettákat (RU 486) kísérletezzenek ki. Egyéb milliárdokat arra irányoztak elő, hogy a fogamzásgátlást a nő számára kevésbé ártalmassá tegyék; ez a törekvés ellenben oda vezetett, hogy ma a forgalomban lévő vegyi fogamzásgátlók nagy része ténylegesen főképpen úgy hat, mint a beágyazódás megakadályozója, tehát mint magzatelhajtó, anélkül hogy a nők ezt tudnák. Ki tudná felmérni eme rejtett tömegmészárlás áldozatainak számát? A fölös embriókat, amelyeket a FIVET által kikerülhetetlenül létrehoznak, fagyasztják és elpusztítják, ha ugyan nem jutnak azoknak a testvérkéiknek sorsára, akiket kísérleti nyulakká alacsonyítanak, vagy alapanyagforrássá olyan betegségek gyógyításához, mint a Parkinson-kór vagy a cukorbaj. Maga a FIVET gyakran még szelektív abortuszra is alkalmat ad (pl. az óhajtott nem – fiú vagy lány – kiválasztására), valahányszor nem kívánt többszörös terhességek következnek be. A szülés előtti diagnózist rutinszerűen végzik az ún. "kockázatnak kitett" nőkön, hogy következetesen kiküszöböljék az összes olyan magzatot, amely többé-kevésbé torz vagy beteg lehetne. Mindazok, akiket szerencséjükre anyjuk a terhesség végéig kihord, de akik szerencsétlenségükre terhelten születnek meg, abban a komoly veszélyben forognak, hogy elpusztítják rögtön a születés után, vagy pedig nem kapják meg a táplálékot és a legelemibb gondozást. Később azoknak, akiket a betegség vagy egy baleset "visszafordíthatatlan" kómába juttat, gyakran elősegítik a halálát, hogy kielégítsék a szervátültetés terén előadódó kéréseket, vagy pedig őket is az orvosi kísérletezés céljaira veszik igénybe ("meleg hullák"). Végül pedig, amikor a halál már jelentkezik, sokan abba a kísértésbe esnek, hogy érkezését siettessék az eutanáziával. IV. Az élettel való szembehelyezkedés indítékai; a halál logikája De miért diadalmaskodik így az emberellenes törvényhozás és gyakorlat, pont akkor, amikor úgy tűnt, hogy az emberi jogok eszméje egyetemes és feltétlen elismerésre tett szert? Miért gondolják emelkedett erkölcsi műveltséggel rendelkező személyek is, hogy az emberi életre vonatkozó normarendszernek bele kell illeszkednie a politikai élet szükségszerű megalkuvásaiba? Megfontolásunk első szintjén, azt hiszem, két olyan motívumra mutathatok rá, amelyek mögött valószínűleg több más is meghúzódik. 1. Az első abban az álláspontban tükröződik, amely szükségszerűnek állítja a személyes etikai meggyőződések és a politikai hatáskör elválasztását. A törvényeket a politika síkján alakítják ki; ott pedig egyetlen értéket kell érvényre juttatni, és ez a minden egyes egyén teljes választási szabadsága, a saját magánvéleményeinek függvényeként. Eszerint a társadalmi életet, minthogy lehetetlen bármilyen közös objektív vonatkozási pontra alapozni, úgy kell felfogni, mint érdekek kompromisszumának eredményét, amely azt célozza, hogy kinek-kinek a lehető legnagyobb szabadságot biztosítsák. Valójában azonban ott, ahol a jogok elismerésének döntő kritériumává a többség véleménye válik, ahol a saját szabadság kifejlesztéséhez való jog fölébe kerekedhet olyan kisebbség jogának, amelynek nincs szava, ott az erő lett a jog kritériuma. Ez akkor bizonyul nyilvánvalóbbnak és drámaian súlyosnak, amikor a hatalommal és szóval rendelkezők szabadságának nevében megtagadják az élethez való alapvető jogot attól, akinek nem áll módjában, hogy hallassa a szavát. Valójában minden politikai közösségnek ahhoz, hogy fennmaradjon, el kell ismernie legalább valami minimumát olyan objektívan megalapozott jogoknak, amelyeket nem társadalmi megegyezések útján állapítottak meg, hanem amelyek megelőzik a jog minden politikai jellegű szabályozását. Így aztán érthető, hogy olyan állam, amely megköveteli magának azt az előjogot, hogy meghatározza, mely emberi lények jogalanyok, és melyek nem, amely következésképpen egyeseknek hatalmat ismer el arra, hogy meghiúsítsák mások élethez való alapvető jogát. Az ilyen állam meghazudtolja a demokratikus eszményt, bár továbbra is hivatkozik rá, és aláássa azokat az alapokat, amelyekre épül. Látjuk tehát, hogy egyesek választási szabadságának korlátlan megtűrése szétrombolja magát az emberek közötti igazságos együttélésnek az alapját. Felmerül azonban a kérdés: mikor kezd létezni a személy, a feltétlenül érvényesítendő jogok alanya? Ha nem valami társadalmi engedményről van szó, hanem inkább fel- és elismerésről, akkor az ezt a meghatározást megalapozó kritériumoknak is objektíveknek kell lenniük. Amint a Donum vitae emlékeztetett rá (1,1), az emberi biológiában újabban szerzett ismeretek bizonyítják, hogy a "megtermékenyülésből származó zigótában már létrejött egy új emberi egyed biológiai azonossága". Bár semmiféle kísérleti adat önmagában nem elegendő ahhoz, hogy felismertesse velünk a szellemi lelket, mindazonáltal a tudománynak az emberi embrióról szerzett megállapításai értékes útmutatást nyújtanak ahhoz, hogy racionálisan felismerjünk egy személyes jelenlétet az emberi élet eme legelső megjelenésétől fogva. Mindenesetre létezésének első pillanatától kezdve az emberi nemzés gyümölcsének biztosítani kell azt a feltétlen tiszteletet, amely erkölcsileg megilleti az emberi lényt testi és szellemi teljességében. 2. Egy másik motívum, amely megmagyarázza az emberi élettel való szembehelyezkedés gondolkodásmódjának terjedését, szerintem kapcsolatban áll magával az erkölcsiségnek manapság széles körökben elterjedt felfogásával. A szabadság individualista elgondolásához – vagyis hogy a szabadságot úgy értik, mint abszolút jogot önmaga meghatározásához a saját meggyőződések alapján – gyakran társul a lelkiismeretnek egy tisztára formai elgondolására. Ez már nem a lelkiismeret klasszikus felfogásában gyökerezik (vö. Gaudium et spes 16); a klasszikus felfogás szerint, amely az egész keresztény hagyomány sajátja, a lelkiismeret arra való képesség, hogy megnyíljunk az objektív, egyetemes és mindenki számára egyenlő igazság hívására, amely igazságot mindenki képes és köteles keresni. Az újító jellegű elgondolásban viszont, amely világosan kanti eredetű, a lelkiismeretet kiszakították abból a lényegét alkotó kapcsolatból, amely az erkölcsi igazságból álló tartalmához fűzi, és az erkölcsiség puszta formai feltételévé fokozták le; a lelkiismeret pusztán a szubjektív szándék jóságához való viszonyulásból áll. Ily módon a lelkiismeret megmarad nem egyébnek, mint a cselekvés végső kritériumává emelt szubjektivitásnak. Az az alapvető keresztény eszme, hogy semmiféle felsőbb fórum nem helyezkedhet szembe a lelkiismerettel, elveszti eredeti és elidegeníthetetlen jelentését, azt tudniillik, hogy az igazság csakis önmaga belső erejével léphet fel parancsolólag, vagyis a személy belső világában; az idézett elv a szubjektivitás istenítésévé fajul, a lelkiismeret a szubjektivitás csalhatatlan megszólalása lesz, amelyet semmi és senki meg nem kérdőjelezhet. V. A kihívás antropológiai méretei 1. De mélyebbre is le kell mennünk, hogy azonosítsuk ennek az élettel való szembehelyezkedésnek a gyökereit. Így egy második szinten, egy inkább perszonalisztikus jellegű megközelítés fogalmaival végezve megfontolásunkat, olyan antropológiai dimenzióra akadunk, amelynél szükséges elidőznünk, még ha csak egészen röviden is. Itt egy újabb dualizmust kell jeleznünk, amely egyre nagyobb tért hódít a nyugati művelődésben, és amelyben összefutnak a nyugati gondolkodásmód bizonyos jellemző vonásai: az individualizmus, a materializmus, az utilitarizmus és az önmegvalósítás hedonista ideológiája. A testet ugyanis az egyén önkéntelenül már nem úgy fogja fel, mint összes vonatkozásainak – Istennel, a többiekkel, a világgal való kapcsolatainak – konkrét formáját, mint egy olyan adottságot, amely őt beilleszti egy épülőben lévő mindenségbe, egy folyamatban lévő beszélgetésbe, az értelmességnek egy gazdag történetébe, amelybe az egyén pozitív módon csak úgy tud bekapcsolódni, ha elfogadja a szabályait és a nyelvét. A test inkább olybá tűnik, mint valami eszköz, amely egy, a jólétet célzó terv szolgálatában áll; ezt a tervet a technikus ész dolgozza ki és hajtja végre, amely azt számolja, hogyan tudná eszközéből a legtöbb hasznot húzni. Ily módon magát a nemiséget is elszemélytelenítik és eszköziesítik. Egyszerű alkalomnak tűnik az élvezésre, nem pedig az önajándékozás megvalósulásának, és nem is olyan szerelem kifejezésének, amely – igaziságának mértékében – a másikat teljesen befogadja, és megnyílik az élet gazdagságára, hiszen hordozója ennek az életnek, megnyílik a gyermekre, aki aztán a "saját" gyermek lesz. Szétválasztják a nemi tevékenység két jelentését, az egyesülést és az utódnemzést; az egyesülés elszegényül, a termékenységet pedig a racionális számítás szférájába utalják: "a gyermek, persze; de amikor akarom, és ahogy akarom." Világossá válik így, hogy a technikus ész meg a tárgynak tekintett test közötti eme dualizmus lehetővé teszi az embernek, hogy ne vegye észre a lét misztériumát. Ténylegesen a születés és a halál, egy másik személy keletkezése és eltűnése, az "én" érkezése és szertefoszlása a kérdéses alanyt közvetlenül a saját léte értelmének és a saját egzisztenciájának kérdésére utalják. Talán azzal a szándékkal, hogy meneküljön eme szorongató kérdés elől, az ember próbálja biztosítani magának a lehető legteljesebb uralmat az életnek e két kulcsmozzanata fölött, áttenni azokat a cselekvés zónájába. Ily módon az ember azzal áltatja magát, hogy önmagát birtokolja, mivel feltétlen szabadságot élvez: elő lehetne őt állítani pontos számítás szerint, amely nem hagy semmit a bizonytalanra, a véletlenre, a misztériumra. 2. Az olyan világ, amely az eredményességnek ennyire abszolút igényeit vallja magáénak, amely az utilitarista logikát ennyire jóváhagyja, amely ráadásul a szabadságot úgy fogja föl, mint az egyén feltétlen jogát, a lelkiismeretet pedig, mint teljesen elszigetelt szubjektív legfelsőbb fórumot – szükségképpen arra hajlik, hogy valamennyi emberi kapcsolatot elszegényítse, végső fokon pedig úgy tekintse azokat, mint erőviszonyokat, és hogy a leggyengébb emberi lénynek ne ismerje el azt a helyet, amely megilleti. Ebből a szempontból az utilitarista ideológia tulajdonképpen a férfijogú gondolkodásmód irányába megy, a feminizmus pedig nem tűnik egyébnek, mint jogos visszahatásnak a nő eszközzé alacsonyítása ellen. Mégis nagyon gyakran az ún. feminizmus ugyanazokon az utilitarista feltételezéseken alapul, mint a férfijogúság, és ahelyett hogy a nőt felszabadítaná, inkább a szolgaságba döntésén dolgozik. Amikor – az imént már idézett dualizmus vonalán – a nő megtagadja saját testét, puszta tárgyként kezelve a siker megszerzésére önmaga megvalósításával irányuló stratégia szolgálatában, akkor megtagadja nőiségét is, az önmaga adásának és a másik befogadásának sajátosan nőies módját, amelynek az anyaság a legtipikusabb jele és a legkonkrétabb megvalósulása. Amikor a nő harcba száll a szabad szerelemért, és odáig jut, hogy a magzatelhajtás jogát követelje magának, akkor közreműködik az emberi kapcsolatok olyan felfogásának megerősítéséhez, amely szerint minden egyes ember méltósága a másik szemében attól függ, hogy mennyit képes adni. Mindebben a nő állást foglal saját női mivoltával és azokkal az értékekkel szemben, amelyeknek a női mivolt a hordozója: az élet befogadása, a gyengébbek felé megnyíló készség, a feltétlen odaadás azok iránt, akik rászorulnak. A hiteles feminizmus, miközben azon dolgozik, hogy előmozdítsa a nőt a maga teljes igazságában, és minden nőt felszabadítson, egyben azon is dolgozna, hogy a teljes embert előmozdítsa, és valamennyi emberi lényt felszabadítsa. Azért küzdene ugyanis, hogy a személyt elismerjék méltóságában, amely abból az egyetlen tényből illeti meg, hogy létezik, hogy Isten akarta és megteremtette, nem pedig a hasznosságából, a szépségéből, az értelmességéből, a gazdagságából és az egészségéből. Minden erejével azon lenne, hogy olyan antropológiát mozdítson elő, amely érvényre juttatja a személy lényegét: a személy önmaga adásáért és a másik befogadásáért van, aminek a test – a férfi és a női test – jele és eszköze. Pontosan olyan antropológia kifejlesztésével, amely az embert személyi és kapcsolati teljességében mutatja be, lehet megválaszolni azt az elterjedt érvelést, amely szerint az abortusz elleni harc legjobb eszköze a fogamzásgátlás lenne. Hasonló tételt, amely első látásra teljesen elfogadhatónak tűnik, a tapasztalat meghazudtol: általában azt állapíthatjuk meg, hogy a fogamzásgátlás alkalmazásának arányával párhuzamosan nő az abortuszok aránya. A paradoxon csak látszólagos. Igazában tudatosítanunk kell, hogy a fogamzásgátlás meg az abortusz egyaránt a nemiségnek meg az utódnemzésnek ugyanabban az elszemélytelenített és utilitarista felfogásában gyökereznek, amelyet az imént leírtunk, és amely a maga részéről az embernek meg az ember szabadságának megcsonkított látásmódján alapul. Hiszen nem arról van szó, hogy magunkra vállaljuk a saját termékenységünk felelős és méltó kezelését, egy nagylelkű terv szemszögéből, amely mindig nyitva áll egy új, előre nem látott élet esetleges befogadására. Inkább arról van szó, hogy az utódnemzés feletti teljes uralmat biztosítsuk magunknak, mely elutasítja még a gondolatát is egy be nem programozott gyermeknek. Ha ebben a fogalmi körben értelmezzük, akkor a fogamzásgátlás szükségképpen az abortuszhoz vezet mint tartalékmegoldáshoz. Igazában csak annak az eszmének a kibontakoztatásával, hogy az ember saját magát teljesen csupán önmaga nagylelkű adásában és a másik feltétel nélküli – egyszerűen a másik létével indokolt – befogadásában találja meg, csak így mutatkozik az abortusz abszurd bűnténynek. Az individualista típusú antropológia, mint láttuk, oda vezet, hogy az objektív igazságot megközelíthetetlennek tekintjük, a szabadságot önkénynek, a lelkiismeretet önmagába zárt legfelsőbb fórumnak. Az ilyen lelkiismeret a nőt nemcsak a férfiak iránti gyűlölet felé irányítja, hanem a saját maga és a saját nőisége, főleg pedig a saját anyasága iránti gyűlölet felé is. Hasonló antropológia, még általánosabban szólva, az embert az önmaga iránti gyűlölet felé irányítja. Az ember megveti önmagát; nem ért egyet Istennel, aki az emberi teremtményt "nagyon jónak" találta (Ter 1,31). Ellenkezőleg a mai ember önmagában a világ nagy lerombolóját látja, a fejlődés szerencsétlen termékét. És valóban az az ember, akinek nincs már bejárása a végtelenhez, Istenhez, ellentmondásos lény, csődbejutott termék. Itt kitűnik a bűn logikája: az ember, olyan akarván lenni, mint Isten, keresi az abszolút függetlenséget. Hogy önmagától elég legyen önmagának, függetlenné kell válnia, ki kell szabadulnia a szerelemből is, amely mindig szabad hajlandóság: nem lehet sem előállítani, sem csinálni, elvégezni. Amikor azonban az ember függetlenné tette magát a szerelemtől, akkor elszakította magát önmaga lényének igazi gazdagságától, üressé vált, és akkor kikerülhetetlenül szembekerül saját lényével. "Nem jó dolog embernek lenni": a halál logikája beletartozik a bűn logikájába. Nyitva áll az út az abortusz felé, az eutanázia felé, a leggyengébbek kíméletlen kihasználása felé. Összefoglalásul tehát azt mondhatjuk: az emberi élet elleni gyűlölet, az emberi élet elleni valamennyi támadás végső gyökere Isten elvesztése. Ahol eltűnik Isten, ott eltűnik az emberi élet feltétlen méltósága is. VI. Lehetséges válaszok korunk kihívására Mit tegyünk ebben a helyzetben, hogy megfeleljünk az imént leírt kihívásra? Részemről a tanítóhivatal ténykedésével összefüggő lehetőségekre szeretnék szorítkozni. Nem hiányzanak az utóbbi években az erre a problémára vonatkozó tanítóhivatali megnyilatkozások. A szentatya fáradhatatlanul sürgeti az élet védelmét mint minden keresztény alapvető kötelességét; sok püspök nagy hozzáértéssel és erővel beszél róla. A Hittani Kongregáció ezekben az években néhány fontos dokumentumot szentelt az emberi életnek kijáró tisztelettel összefüggő erkölcsi kérdéseknek. Ezen állásfoglalások ellenére, igen számos – egy-egy ilyen problémának vagy sajátos szempontjainak szentelt – pápai megnyilatkozás ellenére, a terület még mindig bőségesen nyitva áll arra, hogy a tanítás szintjén globálisan újra felvessük a kérdést; ennek a vállalkozásnak le kell hatolnia a gyökerek legmélyéig, és le kell lepleznie a "halál mentalitásának" legbetegesebb, legvégzetesebb következményeit. Lehetne tehát gondolni egy az emberi élet védelmének szentelt esetleges dokumentumra, amelynek véleményem szerint az eddig megjelent dokumentumokhoz képest két eredeti sajátossággal kellene rendelkeznie. Mindenekelőtt nem csupán az egyéni morális körébe vágó megfontolásokat kellene kifejtenie, hanem a társadalmi és politikai morális körébe vágó megfontolásokat is. Az emberi élet ellen irányuló különféle fenyegető veszélyeket részletesen kellene szemügyre vennie öt szempontból: tanbeli szempontból (és itt határozottan újra le kellene szögezni a következő alapelvet: "egy ártatlan emberi lény direkt megölése mindig súlyos vétek tárgya"), továbbá kulturális, törvényhozói, politikai és végül gyakorlati szempontból. Így elérkeztünk egy esetleges új dokumentum második eredeti sajátosságához: teret kell ugyan adni a leleplezésnek, de nem a legfőbb és legnagyobb teret. Mindenekelőtt arról lenne szó, hogy újra meghirdessük az ember mérhetetlen értékét, minden emberét, bármennyire szegény, gyenge, szenvedő; úgy, ahogy ez az érték a filozófusok szeme előtt felragyoghat, de főleg úgy, ahogy – a kinyilatkoztatásból tudjuk – Isten szeme előtt ragyog. Arról lenne szó, hogy ámulattal emlékeztessünk arra a csodálkozásra, amellyel a Teremtő nézi teremtményét, a Megváltó csodálkozására az ember iránt, hiszen azért jött, hogy találkozzon vele, és üdvözítse. Arról lenne szó, hogy megmutassuk: a Lélek befogadása mennyire magában rejti a másik személy iránti nagylelkű rendelkezésre állást, és ezzel együtt minden emberi élet befogadását, kezdve attól a pillanattól, amikor először jelentkezik, egészen addig a pillanatig, amikor kialszik. Röviden – a halál valamennyi ideológiájával és politikájával szemben – arról van szó, hogy emlékezetbe idézzük a keresztény örömhírt, annak is a lényegét: Krisztus minden szenvedésen túl megnyitotta a kegyelem működéséhez vezető utat az élet javára, akár emberi szempontja szerint, akár isteni szempontja szerint tekintjük ezt az életet.
Gaizler Gyula VÉDJÜK-E AZ ÉLETET HAZÁNKBAN? MIT LÁT EBBŐL EGY ORVOS? Az életet választjuk-e vagy a halált? Ember életét, állatét, növényét? Szebb-e, jobb-e számunkra az élet? A több élet? A jobb és szebb élet? Fontos-e az élet minősége? Alapvető kérdések, melyekre nem szavaink, hanem cselekedeteink adnak választ. Statisztikai adataink ismertek. Gyors és lassú méreggel egyaránt öljük magunkat, embertársainkat, kutyáinkat, macskáinkat, fáinkat, virágainkat. Mit tehet itt a test, mit a lélek orvosa? Tudjuk, ölni sokféleképpen lehet, nemcsak fegyverrel, de nőgyógyászati kürett-kanállal, az élet végén injekcióval. Magzatvédőink joggal kiáltanak segítségért, de a felnőttekért is szól a sirató. Megöljük gyermekeinket, barátaink háborúban pusztulnak el. Ölhet egy aláírt papír, de egy aláírást nem vállaló döntés is. "Most konferenciáznak..." – jajdult fel Mécs László. Mi mit tehetünk? Az élet elején és a végén az orvos a végrehajtó, ha nem is kizárólagosan övé a felelősség. Erősen hiszem, hogy minden jóakaratú ember közös dolga, felelőssége, hogy harcoljon a szebb és több életért. Alapelvek "Válaszd azért az életet!" (MTörv 30,19c.) "Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kért, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához. Tisztán és szentül megőrzőm életemet és tudományomat." (Részlet a hippokratészi iskola orvosainak esküjéből.) Manapság "értékváltás" címen mintha ezektől az ősi törvényektől szabaddá akarná tenni magát egy egyre hangosodó csoport már hazánkban is. Mai szemmel nézve döbbenetes, hogy már a hippokratészi szövegben is egymás mellett szerepel az orvos feladata az élet két végén, hozzátéve, hogy életét és tudományát szentül kívánja megőrizni az esküt tevő. Aki tehát orvos, és mégsem őrzi az életet, az... Az emberek túlnyomó többsége ezt várja orvosától: legyen minden körülmények közt az élet védője. Persze tudományos érveket is hallunk, olvasunk. Mikor kezdődik, és mikor végződik az élet? Mikor kell már vagy még emberéletet vagy legalább emberi életet védeni? Mikortól meddig "tekintjük" az embert embernek? Milyen "életminőséget" kell, szabad, érdemes védeni? A bevezetőből kitűnik, hogy a bioetika fogalmát tágan értelmezem, kiterjesztem az egész élővilágra. "A teremtés megőrzése", mint ezt számos ökumenikus kongresszus kiemelte, hangsúlyozottan feladata minden keresztény embernek. Mi Isten terveit fürkészve igyekszünk tehát védeni a környezetet. A körülöttünk lévő természet védelme kettős arcú. Fontos természetesen az ember szempontjából, hiszen például a vizek elszennyeződése egyre jobban nehezíti az emberi életet. Védenünk kell azonban az állatokat és növényeket önértékük miatt is, hiszen testvéreink ők a teremtésben, bár néha igencsak mostohatestvérek. Jelen írásomban azonban csak magával az emberi élettel foglalkozom. Életminőség Meggyőződésem, hogy minden továbbélés alapja: elfogadjuk-e az alaptételt: "Jobb élni, mint nem élni." Aki nem tud örülni saját életének, az miért örülne a másokénak? (Sajnos, a tétel fordítva nem feltétlenül igaz, mert sokan örülnek saját életüknek, de szívesen kiirtanak másokat.) Vannak helyzetek, amikor olcsó az emberélet. Háború, fogság, amikor a felnőtt, "teljes értékű személy" élete is olyan, mint a falevél. Mit tartsunk akkor a még meg nem születettekről? Mit a már eszméletlen haldoklókról? Hallottam olyan véleményt, hogy a "magzatkezdeményt" (milyen döbbenetes meghatározás!) el lehet nyomni, mint egy pondrót! (Állítólag egy tanítónő mondta osztályában, amikor egy sokgyerekes családban újabb gyermek született.) Sokak szerint ma a legveszélyesebb hely az anyaméh! Mások a mesterségesen megtermékenyített petesejttel (nemde: emberrel!) kísérleteznek, úgymond az "emberiség javára". És az élet végén? Az emberek túlnyomó többsége minél tovább akar élni; de gondja-e az, hogy milyen életet érdemes élni?! Már a római orvoslásban megtaláljuk a kétféle gondolkodás következményeit. Cato úgy gondolta, nem szabad tovább élnie, ezért felvágta hasát. Odasiető orvosa a beleket visszanyomkodta, a hasat újra összevarrta. Seneca orvosa ezzel szemben maga tartotta oda a méregpoharat, hogy az utolsó cseppig kiihassa. Hippokratész esküjét megtartó orvosaink Cato orvosának példáját követik. Ma a harc újra fellángolt a két irányzat követői közt. Hitler uralma alatt számos orvos előszobájába kifüggesztette az ősi eskü szövegét, mintegy jelezve, hogy nem csatlakozik azokhoz, akik pl. a gyengeelméjűeket "csökkent életminőség" miatt (lebensunwertes Leben, életre nem méltó élet) hajlamosak voltak kiirtani. Az (aktív) eutanázia problémája lényegileg éppúgy a vélt vagy valóban csökkent életminőség elszenvedése és az élet kioltása közti döntés kérdése, mint a fejlődési rendellenességű magzat életének új keletű Taigetosz-szerű "befejezése". Hazai helyzet Tekintsük át röviden a magyar helyzetet egy keresztény orvos szemszögéből. Leltározzuk a diagnózisokat. Népjóléti miniszterünk, aki kórboncnok volt, mondta egy beszédében, hogy most mint politikus a politikai élet kóros szerkezeteit tanulmányozza. Nézzük elsősorban természetesen azokat a tényeket, amelyek az ember létét közvetlenül veszélyeztetik. Az emberiség fennmaradását manapság nem a külső természet, hanem a pillanatnyilag élő emberek fenyegetik leginkább. Ismeretes, hogy hazánk élen jár az önpusztítás gyors és lassú változatában: alkoholizmus, dohányzás, öngyilkosság. Ugyancsak szomorú vezető helyünk van az abortuszok számában is. Nem akarunk élni? Megöljük önmagunkat, jövendő gyermekeinket! Úgy tűnik, magukévá tették a Prédikátor számtalanszor visszatérő sóhaját: "Minden csak hiábavalóság és szélkergetés." Egyesek, ilyeneket is ismerek, egyenesen várják az atombombát, mert, úgymond, az elhozná az óhajtott világ végét, a találkozást Istennel. Mások ellenkezőleg élni akarnak, és a még meg nem született élet kiirtását tartják a legnagyobb csapások egyikének. Persze kevesen tudatosítják magukban, hogy merre haladnak a dolgok. Vannak, akik értékjelző nélkül elfogadják, hogy van "ideje az ölésnek és ideje a gyógyításnak" (Préd 3,3). Mások úgy látják, hogy nekik határozottan az egyik oldalra kell állniuk. Még az orvosok is megosztottak a kérdésben. Van, aki saját magán belül megosztott: mint nőgyógyász megkérdi a terhesgondozáson jelentkezőt, hogy "megtartja?", s mint szülész küzd a gyermek és anyja életéért. Máskor a megosztottság a szakmától függ: Tatabányán, amikor egy "terhességmegszakítás" után a világra jött "valami" hiába sírt fel, a szülészek "abortumot" láttak, és eszerint cselekedtek (letették a mellékhelyiségben a padlóra). A reggel bejövő gyermekgyógyász egy csecsemőt látott, és (nem azt, hanem őt) igyekezett életben tartani. Micsoda különbség a felfogásban, az azt követő cselekvésben! Magam azok közé tartozom, akik a "felfogásbeli" különbségek okait tanulmányozom, s igyekszem az életet igenlő megoldásokat elfogadni. A gondolkodásmód megváltoztatásáért kell küzdenünk, hogy minél többen újra az evangélium szellemében lássák a világot, tennivalóikat. Hazánkban ma az emberek egyre inkább hajlanak arra, hogy a várhatóan fejlődési rendellenességgel születendő magzat életét mielőbb "meg kell szüntetni". (Czeizel Endre egy előadásában hallottam, hogy egy terhes anyát nem tudott lebeszélni arról, hogy abortuszt végeztessen. A magzatának egy lábujja hiányzott az ultrahang vizsgálat szerint!) "Ezek minket is szívesen megölnének?" – kérdezte egy vak tanár barátom. "Bízzák ránk, sérültekre, saját problémáink megoldását, 'életminőségünk' megítélését, elfogadását!" Az abortuszt egyre szélesebb körök természetes, kézenfekvő megoldásnak, legfeljebb "szükséges rossznak" tekintik. Azt azonban már a teljesen liberális körök sem tudják egyértelműen helyeselni, hogy számosan a szülész-nőgyógyászok "munkaköri kötelességének" tekintik, köztük osztályvezető főorvosok is, a bármilyen okból kért abortusz elvégzését. Mégis jelenleg még a régi törvényerejű rendelet van érvényben, de ami ennél sokkal súlyosabb, ezt helyesnek tartja a nőgyógyászok jelentős része is. Ez az oka annak, hogy igazán keresztény nőgyógyász, aki nem végez abortuszt, alig akad az országban. Valóban a hóhér szerepe nem különbözne az orvosétól? Igazából az orvosé súlyosabb megítélés alá esik, mert ő biztosan védtelen életet ont ki. Manapság nálunk még nem terjedt el az aktív eutanáziának a beteg kérésére történő elvégzése. Még visszacseng a fülemben Magyar Imre belgyógyász professzor rádióban elhangzott szava: Ha ez bekövetkezik, a betegek nem mernek befeküdni a kórházba, mert ott "megölik az embert!" Sajnálatos, hogy hazánkban is használatosak a szépítőnek szánt szavak. Nem szívesen beszélünk emberölésről, gyilkosságról; ehelyett az élet kezdetén "abortuszt", "terhességmegszakítást" mondanak, az élet végén pedig "halálba segítésről", "könyörületes halálról" stb. beszélnek. Ez a nemzetközileg ismert jelenség, melyről számos közlemény jelent meg, azt a célt szolgálja, hogy kinek-kinek lelkiismeretét elaltassa. Tennivalók A megújulás sok oldalról kell kiinduljon. Sokat emlegetik hazánkban, hogy pl. az abortuszok nagy számának az általános elszegényedés az oka, a családok nem tudják igényeiknek megfelelően felnevelni gyermekeiket. Ez a nézet ellentmond minden külföldi összehasonlításnak, mert nálunk jóval vagyonosabb országokban, Így pl. Németországban is, gyakori az abortusz. Hazánkban is bőséges ellenpéldával szolgál a cigány népesség nagy gyermekszáma. Sok keresztény családban 4-5, sőt 6-12 gyermeket is találunk. Ezek rendszerint egymást segítő csoportokba szerveződnek, egyházközségekben, vagy a Nagycsaládosok Országos Egyesületében. Közösen osztják el a gyermekruhákat, táborozásokat szerveznek, stb. Befejezésül megemlítem néhány hazai szervezet életvédő tevékenységét. (Lásd erről még alábbi összeállításunkat. Szerk.) A Magzatvédő Társaság a Pro Life mozgalommal, valamint a Pacem in Utero társasággal együtt harcol a még meg nem született magzat életéért. Az aktív eutanázia veszélye még csak most jelentkezik hazánkban – ez ellen külön társaság tudomásom szerint még nem működik, de a Keresztény Orvosok Magyarországi Társasága, valamint a Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság (KÖT) ezt is felvállalta. Az élet kezdetén és végén felmerülő elvi kérdésekkel foglalkozik a két utóbb említett társaságban frissen alakult, szintén ökumenikusan működő Keresztény Bioetikai Központ, mely – edinburgh-i felkérésre – 1993-ban nemzetközi bioetikai konferenciát szándékozik rendezni. Számos ilyen jellegű előadás szervezője a Szent István Társulat, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége és a Regnum. Az abortuszt nem vállaló szülészek sajátos, fentebb leírt problémáival foglalkozik a "Szülészek az Életért Társaság". Hazánkban is van már "Bárka" és "Hit és Fény" a szellemi és egyéb fogyatékosokkal való foglalkozásra, de ki kell emelni a "HID" Családsegítő Központ tevékenységét is. Számos társadalmi szervezet foglalkozik a drogosokkal, alkoholistákkal (Alkoholmentő missziók: a KÖT-nek saját ilyen csoportja is működik.) Lelki telefonsegítő szolgálat, börtönmisszió évek óta dolgozik. Hazánkban bőven van a felsoroltakon kívül is kezdeményezés, katolikusok és protestánsok között. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a segítő munkákban ökumenikus együttműködési készséggel találkozzunk. A Pax Romana Fórum számos társaság működését igyekszik koordinálni. Nehézségeinkben hasonló felfogású külföldi társaságok segítenek tanácsaikkal, konferenciáikra meghívnak, stb. Mégis azt látjuk, hogy az áldozatos kevesek roskadoznak a munkától. "Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába!" (Mt 9,37-38)
Szörényi András LOMBIKBÉBI 1. 13 éve már annak, hogy megszületett Luise Brown, a világ első emberi lombikbébije. Azóta ez az eljárás sok-sok gyermektelen házaspárnak kínált reményt. A gyermektelenség szörnyű annak, aki gyermek után vágyik. Azonban ellenpéldákat is bőven ismerünk. Önmagában a gyermektelenség nem betegség, hanem szociális állapot. Ezért a lombikbébi-technika, ez az emberre alkalmazott magas szintű biotechnológiai eljárás – melyet az állattenyésztésben már évtizedekkel korábban sikerrel alkalmaztak – nem vélhető a nőgyógyászat önszabályozandó "magánterületének", hanem a kérdés társadalmi vonatkozásai miatt a jog, a szociológia, az erkölcstan, a filozófia, a morálteológia stb. beleszólási joga sem vitatható el. Ugyanígy a közvéleményé sem, amely további jogokkal is rendelkezik, nevezetesen joga van magával az eljárással, továbbá a lombikbébiügyekkel kapcsolatos információkhoz. Ezzel a lombikbébi-technika alkalmazását kívánó állampolgár döntési szabadsága teljesebbé válhatna. 2. Tényeket a 13 éves nemzetközi tapasztalatok bőséggel szolgáltatnak. Ezek alapján a lombikbébi-technika korántsem csodaszer. A meddő házaspárok mindössze 5-10%-ának alkalmas ez a módszer. A kezelésbe vettek túlnyomó részének, több mint 90%-ának nem lesz gyermeke, és a sikertelenség lelki következményeket, haragot, önvádat, depressziót, szorongást okozhat. Akinek mégis lesz lombikbébije, számolhat jó néhány súlyos fejlődési rendellenesség 5-6-szoros, a születés körüli halálozás kb. 4-szeres gyakoriságával. Az ikerterhességek aránya kb. 20-30-szorosa az átlagosnak. Ilyenkor a fokozott szülészeti szövődményveszély teszi indokolttá a több hónapos intézeti bentfekvést. Az ún. szuperovulációs kezelés révén egyszerre kényszerül érésre 8-10 vagy még több petesejt, természetellenes módon. Ez a kezelés fokozott kockázatot jelent a petefészek-túlserkentettség tünetcsoportjára, amely hatalmas petefészektömlők és hasűri folyadéktömlők kialakulásával jár, továbbá véralvadási zavarokra, agyvérzésre, szívinfarktusra, üszögterhességre és petefészekrákra. A petesejtek leszívásának és az altatásnak (amiben a leszívás történik) szintén van rizikója. A leszívott petesejteket lombikban hozzák össze a maszturbáció útján nyert ondóval; így kiesik az a természetes kiválasztódási folyamat, melyet a természet adta módon történő teherbeesés során a méhnyakban lévő nyák idéz elő azzal, hogy képes kiszűrni az ondósejtek közül a kórosokat. A természetes szűrőn át történő "versenyfutás" marad el a lombikban, és ez kellő magyarázatul szolgálhat a petesejtek "kényszerérlelése" miatt fellépő hibákkal együtt arra, hogy miért ilyen magas a fejlődési rendellenességek aránya a lombikbébiknél. A lombikbébi-programok velejárója az embriókkal való kísérletezés. A szuperovulációs kezelés ennek "anyagigényét" is hivatott kielégíteni. Az életre hívott emberi embriókon kísérletezték ki néhány gyógyszergyár megbízásából a külföldi kollégák a jó üzletekkel kecsegtető RU-486 abortusz-tablettát, ezt a veszélyes önkiszolgáló "kémiai kötőtűt", és a terhesség elleni vakcinát is. Az embriók közül csak a szerencsés kiválasztottak kerülnek visszaültetésre az anyaméhbe, a többiek sorsa a kísérletezés és a minieutanázia. 3. Amint már említettem, átlagosan 10 asszony közül alig 1-nek lesz csak gyermeke, annak ellenére, hogy általában olyanokat is bevesznek a programba, akik természetes úton is képesek lennének teherbe esni, akár még az elhúzódó petesejtérlelő injekcióskúrák megkezdése előtt, akár a sikertelen lombikbébi-próbálkozásokat követő két éven belül. Az ilyen asszonyok aránya a különböző lombikbébi-centrumokban 7-28% (!) között változik. Ilyenkor úgy döntött a "lombiknak" kiszemelt bébi, a nőgyógyászok szakmai véleményét nem kellően respektálva, hogy a természet (és a férj) segítségével már bizony ő nem lesz "lombik". Ez a lehetőség a mindkét oldalon lezáródott petevezetőjű asszonyok leendő gyermekei számára is adott lehetne talán, hiszen külföldi adatok alapján az elzáródott méhkürtöket megnyitó mikrosebészeti eljárások alkalmazásával a lombikbébi-eljáráshoz képest többszörös eredményességi rátával juthatnának gyermekhez az elkeseredett házaspárok. 4. Az elmondottak alapján felmerülő kételyeket egyéb adalékokkal egészíthetik ki a hazai lombikbébi-botrányok. Ezek közül az utóbbiban, a pécsiben, feltűnően ellentétes döntéseket hoztak különböző bizottságok; pedig azon, ami már megtörtént, azaz a tényeken, utólagosan változtatni nem lehet, javítgatni pedig nem szabad. A felvetődő kérdések tisztázása már csak a tények alapján lenne lehetséges. A tömegkommunikációban eddig elhangzottak alapján indokoltnak tűnne, hogy legyen válasz néhány kérdésre: - Történt-e kivizsgálatlan férjtől származó friss ondó felhasználása nem a saját felesége számára? – ekképpen orvosi hivatás körében, tudatosan, a kapó asszonyt AIDS-fertőzés és fertőző májgyulladás lehetőségével veszélyeztetve. - Megtörtént-e ugyanez a spermaadó férj előzetes felvilágosítása és beleegyezése nélkül? – "apává lehetek tudtom nélkül, szándékom ellenére". - Megtörtént-e ugyanez a kapó asszony előzetes felvilágosítása és beleegyezése nélkül? – orvosi szándék "kakukktojás"-lombikbébi létrehozására, megtagadva ezzel a saját személyazonossághoz való jogot a születendő gyermektől, újszülöttek tudatos elcseréléséhez hasonlíthatóan. - Kizárható-e az esetleges ilyen eljárásokból származó terhesség? 5. Bármiféle emberi tevékenység tekintetében a vonatkozó polgári vagy büntető jogszabályok esetleges hiánya még inkább szükségessé teszi és kiemeli az önszabályozásnak, a "belső rendőrnek", egyszerűbben szólva a lelkiismeretnek a szerepét és a jelentőségét. Ebből a szempontból az orvos szerencsés helyzetben van. Számára örök jelzőtűzként szolgáló alapelvek állnak rendelkezésre. "Primum non nocere" – mondja Hippokratész: Szándékosan nem szabad kár okozni a betegnek. Az újabb kor is szolgáltat útmutatót. A beteg érdeke sohasem lehet másodlagos a tudomány vagy a társadalom érdeke mögött. (Helsinki Nyilatkozat, 1975) A lombikbébi-botrányok és az egész lombikbébi-sztori példázzák az orvoslásban jelenleg előretörő utilitárius, azaz haszonelvű etikát, mely szerint az orvoslás nem több és nem más, mint egy humán szolgáltatóipari ágazat. Ez a szemlélet az emberi személlyel, de a társadalommal is mint biotechológiai nyersanyaggal számol. Hívei, a technodoktorok számára magától értetődő, hogy bármiféle igényt skrupulusok nélkül ki kell elégíteni akár az egyén, akár a politika, az állam a megrendelő, akár pedig egy öncélú kutatási és eredményprodukálási "düh" részéről is jelentkezik az igény, amennyiben a törvény tételesen nem tiltja, esetleg annak megkerülésével is. Sajnos, világszerte mutatkozik az a tendencia, hogy az ember értékét egyre inkább fizetőképességének mértéke határozza meg. Az orvoslásban ez annyit jelent, hogy a beteg annyiban juthat magas szintű ellátáshoz, amennyiben egészségi állapotán túlmenően ezt pénztárcája, vagyis fizetőképessége is "indokolttá" teszi. Ez antiszolidáris, és sérti az emberi méltóságot. Az utilitárius etika gondolatkörében természetesnek látszik, hogy egy megfogant emberélet nem önmagától és nem önmagából fakadóan értékes, diszkrimináció nélkül, hanem értéke, akár egy fogyasztási cikké, a szituációtól függ, attól, hogy a piac törvénye szerint mekkora a ráirányuló kereslet, azaz mennyi a "használati értéke" mások számára, a körülményektől függően. Nagyon sokszor ez dönti el, hogy megszülethet-e az ember. Úgy tűnik, hogy Hippokratész, a humanitárius etikájú orvoslás atyja, akinek esküje több mint 2000 év orvosai számára volt iránytű a mindennapi gyakorlat során a sokszor nem könnyű etikai dilemmákban történő eligazodáshoz, jó néhány késői kollégája számára már csak orvoslástörténeti kuriózum. IRODALOM: The Parlamentary Medical and Scientific Advisory Committee to the All-Party Parlamentary Pro-Life Group, (United Kingdom) Upholding Human Dignity: Ethical Alternatives to Human Embryo Research, Misconceptions: Misleading Claims of Embryo Research Advocates. Ethics and Medicine 1991, 7.1: Is IVF Good Medicine? by Pauline Connor, Honorary Research Officer, Feminists against Eugenics.
Somfai Béla ÉLETET VÉDENI – ÉLETET KIOLTANI Az élet védelmét annak értéke teszi szükségessé. Az élet igyekezettől és eredményektől független adottság; nem feladat, hanem ajándék, amelyből mindannyian egyenlő mértékben részesülünk a teremtő Isten nagylelkű jósága folytán. Ez adja meg minden más emberi érték megvalósításának lehetőségét, az ember méltóságának és Isten ember felé irányuló szeretetének az alapját is. Az élet védelme egyre népszerűbb témává válik napjainkban, és az erre irányuló igyekezet egyre nagyobb figyelmet kap. Korunknak ugyanis van egy paradox tulajdonsága. Az emberi történelem folyamán soha nem volt több lehetőségünk jövőnk irányítására, soha nem volt nagyobb hatalmunk életkörülményeink megjavítására, mint a jelenkorban. Ugyanakkor soha nem fenyegette több és nagyobb veszély az emberiség sorsát sem. I. Az emberi élet értéke és fenyegetett volta 1. Mi annak a generációnak vagyunk a tagjai, amelyiknek sikerült az atommaghasítás és a genetikus kód titkainak megfejtése. Az atomenergia felszabadítása azonban nem tette jövőnket biztosabbá. Nemcsak a jövő energiaforrását találtuk meg, hanem jövőnk elpusztításának lehetőségét is. Itt nemcsak az atomháború lehetőségére, hanem sugárzás okozta szennyeződésre vagy a Csernobil típusú balesetek fenyegető lehetőségére is gondolnunk kell. A genetikus kód megfejtése nemcsak a genetikus rendellenességek orvoslásának lehetőségét biztosítja, hanem végzetes tévedések vagy a rosszindulatú visszaélés lehetőségét is. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy Murphy törvényét nem lehet kikerülni: ha valamivel baj történhet, az előbb-utóbb be is következik. Technologikus civilizációnk nemcsak a látszólag korlátlan fejlődés lehetőségét teremtette meg, hanem az orwelli látomás olyan változatának kibontakozását is lehetővé tette, amelyhez képest a hitleri vagy sztálini diktatúrák eltörpülnek. 2. Mindezek a tények arra utalnak, hogy jövőnk fonala egyre inkább saját bizonytalan kezünkbe kerül. Az élet vagy halál feletti döntés egyre inkább az emberi hatalom jó- vagy rosszindulatú használatától függ. Nemcsak a Parkinson-kór agysejt-átültetéssel lehetséges kezelése valósult meg, hanem az ehhez szükséges magzatok "kitenyésztésének" lehetőségét is felelős megfontolásunk mérlegére kell tennünk. Az újszülöttek kóros szerveinek kicserélésére nyílt lehetőség egyúttal orvostechnikai szempontból szükségessé tette a szürkeállomány nélkül született gyermekek szervadományozásra való feláldozását is; ez szintén megfontolást igénylő súlyos probléma. Mindent összevetve megnövekedett hatalmunk nemcsak biztonságunkat, ha nem létbeli bizonytalanságunk érzését is erősítette. 3. Ez az ideges nyugtalanság rányomja bélyegét korunk lelkiségére és az erkölcsi problémák kiértékelésére is. A helyzet józan kiértékelése azt sürgeti, hogy ezeket a kérdéseket ne ideológiai, filozófiai, politikai vagy vallásos konfliktusokból kiindulva tegyük mérlegre, hanem az emberi szolidaritás és egymásrautaltság égetően sürgős követelményei alapján. Mi mindannyian társutasok vagyunk egy túlzsúfolt bolygón, egymásra vagyunk utalva, és egymás nélkül nem tudjuk közös jövőnket biztosítani. Nem az értékszemléletbeli ellentéteket kell kiéleznünk tehát, hanem a sürgető problémák megoldásához szükséges összhangot kell megteremtenünk. 4. Minél több lehetőséget biztosítunk jövőnk irányítására, annál világosabbá válik az a tény is, hogy mi nemcsak gondnokai, hanem felelősséggel terhelt tulajdonosai is vagyunk életünknek, nemcsak teremtmények vagyunk, hanem alkotóerővel és felelősséggel rendelkező társteremtők is. Nemcsak környezetünket változtatjuk, nemcsak jövőnket alakítjuk, hanem tudatosan formáljuk és bizonyos értelemben újjáteremtjük magunkat is. Ugyanakkor nemcsak az emberi tökéletlenséggel adódó tévedésekkel és azok esetleges végzetes következményeivel kell tehát számolnunk, hanem a bűnösségünkből fakadó visszaélések lehetőségeivel is. A rendelkezésünkre álló hatalom kétélű kard. Nemcsak jövőnket formáljuk, hanem az emberi történelem és üdvösségünk fonalát is elvághatjuk vele. Ez a vallásos meggyőződésből fakadó szemlélet mindenekelőtt lehetőségeink reálisabb felmérésére serkent, valamint alázatra, annak felismerésére, hogy lehetőségeink megvalósításának előre felállított korlátai vannak. 5. Az élet értékét is ebben a tágabb összefüggésben kell tehát lemérnünk. Korunk erkölcsi problémáinak összefüggő és következetes kiértékelését is vallásos meggyőződésünkre kell felépítenünk. Életünk nemcsak saját igyekezetünk gyümölcse, hanem Isten ajándéka is. Nemcsak szüleink arcát ismerjük fel önmagunkban, hanem teremtő Istenünk képmását is. Az élet védelmére vonatkozó erkölcsi törvények is az emberi természetből és a vallásos közösség leszűrt tapasztalataiból fakadnak. Azok végső értelme sem kategorikus tilalmakban merül ki, hanem a társteremtői lehetőségek kereteinek megszabásában. A paradicsomkerti történettől Galilein keresztül napjainkig újra meg újra bebizonyosodott az, hogy kategorikus tilalmak soha nem tudtak biztos gátat szabni az ember útkereső próbálkozásainak. Ha valamire lehetőség adódik, azt előbb-utóbb megpróbáljuk, még akkor is, ha végzetes következményekkel fenyeget. A kíváncsiság és az ismeretlennel való kísérletezés társteremtői adottság. Annak határait nem kategorikus tilalmak, hanem a teremtés tényével meghatározott lehetőségek, valamint ezeknek cselekedeteink várható következményei alapján történő felmérése szabják meg. 6. Mindebből az is következik, hogy ezek a keretek nem előre megszabott merev korlátok, hanem az ember társteremtői szerepétől is függő határvonalak. Azoknak tartalmát nem lehet történelmi körülményektől függetlenül végérvényesen megszabni. Ez alól a megállapítás alól csak egy kivétel van: ez a halál felé vezető út választásának tilalma, amelyet a józanész és a vallásos meggyőződésünk egyaránt támogatnak. Az "élet" és a "halál" fogalmát tág értelemben használva, ide kell foglalnunk mindazokat a biológiai, kulturális tényezőket is, melyek az emberi élet lehetőségének alapját és feltételeit biztosítják. A természetes felfogással szemben a halál a hívő számára nemcsak az élet végét jelenti, hanem egy új élet kezdetét is, nemcsak az emberi lehetőségek további kibontakozását akadályozza meg, hanem egy új létrend kezdetét is megadja. A megváltó és üdvözítő Isten ingyenes ajándéka ez, amelyet nem lehet kiérdemelni, amelyet nem lehet a halál szabad választásával mintegy elővételezni. Ebben az összefüggésben nézve, a halál választása a lehetetlen megkísérlése lenne, ugyanaz az igyekezet, amely a Szentírás tanúsága szerint az eredeti bűn lényege is volt. 7. A vallásos hagyományokból kiinduló vizsgálatnak megvan az a veszélye, hogy csak azok számára rendelkezik meggyőző erővel, akik elfogadják magát a vallásos tanítást vagy hagyományt is. Az élet értékelése azonban valamilyen formában minden vallásos hagyományban megtalálható, az élet alapvető fontossága magától értetődő igazság, azok közé az alapvető igazságok közé tartozik, amelyek nem szorulnak további bizonyításra, mivel valójában nincsen távolabbi bizonyítékuk. De a történelem azt is bizonyítja, hogy az élet feltétel nélküli védelme, az emberi élet kioltásának kategorikus tilalma nem valósítható meg teljes egészében a bűnnel terhelt ember világában. Az emberölés általános tilalma alól minden kornak és minden vallásos hagyománynak megvannak a megengedett kivételei. Mind ez ideig még nem tudtunk olyan társadalmi rendet teremteni, amely bizonyos körülmények között az emberölést ne tenné elkerülhetetlenné. Ez a tény a keresztény erkölcs tanításának is egyik elfogadott és hitünk forrásaiban megalapozott álláspontja; társteremtői mivoltunkból fakadó terhes feladat ez. II. Az élet védelmére vonatkozó keresztény hagyomány alapvető megállapításai 1. A Teremtés könyvének első fejezetei leírják, hogyan terjedt ki az ősbűn következménye az emberi élet minden területére. Ennek a folyamatnak az első lépése testvérgyilkosság volt, az ártatlan Ábel meggyilkolása. Amint a szöveg mondja, az ártatlan vér "felkiáltott a földről" az Istenhez, aki Káint száműzetéssel büntette. (Ter 4,10-11) Ez a büntetés azonban az isteni irgalom jele is volt, a törvény ugyanis azt írta elő, hogy "aki embervért ont, annak ember ontsa ki vérét, mivel Isten saját képmására teremtette az embert" (Ter 9,7). A mózesi szövetségben az emberölés tilalma alaptörvénnyé vált. A tízparancsolatnak azonban elsősorban nem erkölcsi, hanem vallásos szerepe volt Izrael népének életében. Az ötödik paranccsal a választott nép az élet Teremtőjébe, az ő Istenükbe vetett hitét és bizalmát fejezte ki. Az Ószövetség erkölcsi tanítása nem zárta ki az emberölés lehetőségét, de azt bizonyos, előre megállapított, általánosan ismert és elfogadott feltételek közé szorította. Valójában a választott nép történelme tele van nagyon is véres lapokkal. Népe hűtlenségét az Úr gyakran büntette halállal; ezenfelül a Törvény, Mózes öt könyve sok olyan vallásos vagy társadalmi kihágást is felsorol, amelyért halálbüntetés járt. 2. Az Újszövetség magáévá tette az emberölés ószövetségi tilalmát, de annak a Genezis 9-ik fejezetében megkövetelt büntetése, a vérbosszú átvétele nélkül. A gyilkosságot nem a földi, hanem az örök élet elvesztése bünteti, hangsúlyozták az Újszövetség írói. "Aki gyűlöli testvérét, gyilkos, márpedig tudjátok, hogy egy gyilkosnak sem maradandó birtoka az örökélet." (1Jn 3,14) A gyilkosságot Szent Pál az emberi szívbe belevésett törvény, a természettörvény megsértésének tekinti. (Róm 1,29; Gal 5,19) A gyilkosság tilalmánál azonban nagyobb súlya van a felebaráti szeretet, a türelem és a béketűrés sürgetésének. A béketűrés lelkületét állítja Jézus az ószövetségi törvénnyel ellentétbe: "Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj!... Aki öl, állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával... Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére ..." (Mt 5,21-23) A hegyi beszéd tanításának szelleme tehát nem az emberölés megengedett feltételeit, hanem annak egyszerű lehetőségét tette kérdésessé. 3. A Szentírásnak az élet tiszteletére és védelmére vonatkozó tanítását a következő erkölcsteológiai megállapításokban lehet összefoglalni: - Az emberi élet értékének gyökere az Isten teremtő szeretete. - Ennek az életnek hordozóját Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette. - Emberi természetet öltve magára, az Isten Fia nemcsak életünk terheit vette magára, a bűn kivételével, hanem feltámadásával minden életünkben rejlő lehetőséget is megvalósított. - Az Úr Jézus emberi testében történt feltámadása megvalósította életünk értékét, és megadta számunkra a test szerinti feltámadás lehetőségét. (Ennek a meggyőződésnek ad kézzelfogható tanúságot a vértanúk és szentek ereklyéi iránt mutatott tisztelet is, amelynek kezdete visszamegy a második századra.) - Életünk a legnagyobb érték, azt tisztelni és védeni kell. Mivel az Isten és az ember közös tulajdona, annak kioltásáért a Teremtés könyvének tanúsága szerint Isten és az ember előtt egyaránt számot kell adnunk. A keresztény kor tapasztalata azonban ugyanazt bizonyítja, mint az Ószövetségé. Az élet kioltása bizonyos körülmények között napjainkban is kikerülhetetlen szükségességgel nehezedik ránk. III. Az élet védelmének alapvető erkölcsi normái Ennek a tapasztalatnak a súlyát a keresztény erkölcsi hagyomány is magán viseli, amennyiben az élet kötelező védelmét erkölcsi szabály formájában így fejezi ki: az ártatlan emberi élet közvetlen (direkt) kioltása tilos. 1. Az erkölcsi normák hagyományos formájának kritikai vizsgálata Ez a szabály a röviden összefoglalt szentírási tanításnak egy meglehetősen leszűkített megfogalmazása. A tilalom nem mondható magától értetődő és általános érvényű erkölcsi elvnek, hanem gyakorlati szabálynak vagy irányelvnek, amely nem zárja ki a kivételek lehetőségét. Az "elv" kifejezés az erkölcsi értékmeghatározás általános érvényű, de elvont jellegű normatív megfogalmazását jelenti. A "gyakorlati szabály vagy irányelv" ezzel szemben cselekedettípusokat jelöl meg, amelyeknek bizonyos – olykor eléggé általános, máskor viszont csak részleges – feltételek mellett jó vagy rossz értéke van. Erkölcsi kötelező erejük ezeknek a feltételeknek a megvalósulásától függ; a kivétel – természetesen nemegyszer típusszerű kivétel – lehetőségét a gyakorlati irányelvek szükségszerűen magukba foglalják. Az élet kioltásáról fentebb megfogalmazott szabály kritikai vizsgálatra és elmélyítésre szorul. Ez kitűnik a következő összehasonlításból, a) Évszázados tapasztalat alapján tudjuk, hogy bizonyos körülmények között az emberi élet kioltása – az ártatlan életé is – egy másik élet védelmének egyetlen eszköze lehet. Ha tehát egy személy elveszíti jogi ártatlanságát (pont azzal, hogy – talán erkölcsi felelősség és bűn nélkül – egy másik életre tör), vagy ha a halálos veszélyt jelentő élet kioltásának módja nem "közvetlen", hanem "közvetett", az emberölés, még az ártatlan ember megölése is bizonyos körülmények között megengedhetővé válik. b) Ugyanakkor, a hagyományos tanítás szerint, a magzat "közvetlen" elpusztítása még az anya életének megmentéséért sem engedhető meg; a hagyományos tanítás szerint az ilyen cselekedet már nem egyszerűen egy élet kioltása, hanem gyilkosság. Mi a magyarázata annak, hogy a hagyományos tanításban csak az ártatlan életnek, és annak is csak a közvetlen kioltása tilos? Az erkölcsi szabály alapjának, valamint a kivételek lehetőségének pontosabb megértéséhez 1) meg kell vizsgálnunk a) az "ártatlan élet" pontos jelentését és b) az élet "közvetlen" vagy "közvetett" kioltására irányuló szándék különbségét. Végül 2) fel kell vetnünk azt a kérdést is, hogy a szabály hagyományos megfogalmazása3, amely a kettős okozat elvében gyökerezik, kielégítően alkalmazható-e a modern élet és orvostudomány újonnan felvetett, határeset jellegű problémáira. Itt különösen az elviselhetetlenül terhes (vagy annak látszó) élet védelmére, valamint a már megszületett, de életképtelen gyermekek iránti kötelesség természetére és határaira kell gondolnunk. a) Az "ártatlan" élet A szabály megfogalmazásából mindenekelőtt kiviláglik az, hogy az erkölcsileg döntő tényező nem a biológiai értelemben vett élet, hanem a személy "ártatlansága". 1. Ez a kifejezés a hagyományban elsősorban erkölcsi és jogi szankcióktól való mentességet jelent. Az "ártatlan" személyt nem lehet igazságtalan cselekedettel vádolni, ő nem veszélyezteti a közbiztonságot. A mai erkölcsteológia is legtöbbször ebben a szoros értelemben használja a kifejezést, és ennek a kritériumnak az alapján korlátozza az emberölés erkölcsileg és jogilag megengedhető eseteit. A kifejezésnek azonban az erkölcstanban van egy tágabb értelme is, amely az erkölcsi és jogi szankcióktól való mentesség keretein kívül áll. Ez magába foglalja az ártalmatlanságot" is. Ártalmatlan ("non-nocens", "nem ártó") mindaz, aki nem okoz veszélyt mások számára. 2. Az erkölcsi vagy jogi "ártatlanság" tehát nem meríti ki a szó hagyományos értelmét. Hasonlóan az "ártalmasságot" (nocens, "ártó") szintén nem lehet pusztán erkölcsi és jogi feltételek alapján meghatározni. Az erkölcsileg vagy jogilag "ártatlan" személy szándéka és beleegyezése nélkül is okozhat veszélyt másoknak, és így "ártalmassá" (ártóvá) válhat. Ez például a harctéren küzdő katonák esete, vagy azé a magzaté, amelyik veszélyezteti az anya életét. Ez a megállapítás nagyon fontos a hagyomány pontos megértéséhez. Ez adja meg ugyanis a jogos önvédelem lehetőségének alapját, még abban az esetben is, ha az önvédelem az ártalmas élet elpusztítását is megkívánja. 3. Ennek a lehetőségnek a megértéséhez azonban az "ártalom" szerepének további vizsgálatára van szükség. a) Az a tény például, hogy a magzat az anya életét veszélyezteti, önmagában még nem jelenti azt, hogy a magzatot el szabad pusztítani. A veszélyeztető, tehát "ártalmas" élet kioltása csak akkor válik erkölcsileg lehetővé, ha a halálveszélyt más eszközzel nem tudjuk elkerülni. A veszély kikerülhetetlensége szükséges, de önmagában nem elegendő feltétel. b) Mivel alapjában véve minden emberi élet egyenlő, ez az egyenlőség önmagában még nem ad választ arra a további kérdésre, hogy amikor két (vagy több) élet kikerülhetetlenül konfliktusba kerül egymással, melyiket lehet vagy kell feláldozni a másik megmentéséért. Miért véljük – egyre több mai teológussal együtt – jobban megalapozottnak azt, hogy egy terhesség életveszélyes és kikerülhetetlen krízisében az anya életét kell megmenteni, még akkor is, ha ez az igyekezet a veszélyt okozó magzat életének feláldozásával jár? c) Másfelől viszont: Miért tartjuk – a hagyományos teológia nyomán is – azt, hogy ha valaki életünket kikerülhetetlenül veszélyezteti, azt megvédhetjük a támadó életének elpusztítása árán is, még abban az esetben is, ha a támadó erkölcsileg nem felelős cselekedetéért? Miért nem kell inkább saját magunkat feláldozni ilyen esetben? Hagyományunk erről a kérdésről csak annyit mond, hogy saját életünk feláldozása megengedett, de nem kötelező. 4. A kérdés eldöntéséhez – egyre több mai teológus szerint – az ártalom mértéke és az ártalom megelőzésével okozott kár közötti megfelelő arány (ratio proportionata) megállapítására van szükség. a) Lényeges megjegyeznünk: ez nem a két – kikerülhetetlen ellentétben álló, erkölcsileg és jogilag "ártatlan" – élet értékének összehasonlításától függ, hiszen a két élet alapjában véve egyenlő értékkel rendelkezik. b) Az arány megállapítása két, az élet értékétől független, erkölcsileg jelentős körülmény figyelembevételével történik. A "megfelelő arány" egyrészt a veszély nagyságának, másrészt a veszély elhárításával okozandó "ártalom" mértékének felmérésében gyökerezik, és ez a felmérés a következmények alapján történik. A kérdés pontosan ez: kinek a halála fog több vagy kevesebb kárt okozni? c) Amikor tehát a két élet kikerülhetetlenül veszélyezteti egymást, az erkölcsteológia újabb iránya szerint azt az életet kell előnyben részesíteni, amelyiknek a halála több kárt okozna. Például, ha egy terhesség kikerülhetetlenül veszélyt jelent mindkét fél számára, az anya életét veszélyeztető (jogilag és erkölcsileg) ártatlan magzat "ártalmasnak" tekintendő, ha az anya halálával nagyobb kár keletkezne, mint a magzatéval. És ez általában így is van. Mivel a magzat halálával okozott jövőbeli kárt ma nem lehet tárgyilagosan felmérni, a képességeit és kapcsolatait már kialakított, már felnőtt felelősséggel bíró anya halálát kell általában a nagyobb kárnak tekinteni. A nagyobb kár még nyilvánvalóbb, amennyiben az anya halála a magzat halálát is fizikai szükségszerűséggel maga után vonja. b) Az élet "direkt" (közvetlen) és "indirekt" (közvetett) kioltása Egyes morálteológusok véleménye szerint a fenti okfejtés az utilitarianizmus (haszonelvűség) egy felfrissített változatának tekinthető, és nem ad kielégítő választ problémánkra. Ezért a kérdést sokan ma is a kettős okozat (duplex effectus) elvével igyekeznek megoldani, különbséget téve az élet "direkt" (közvetlen) és "indirekt" (közvetett) kioltása között. 1. Mint az erkölcsteológiában járatosak tudják, ennek az elvnek az értelmében életemet csak olyan eszközzel védhetem meg, amely közvetlenül (elsősorban) az erőszakos támadás elhárítására, nem pedig a támadó életének kioltására irányul. A hagyomány számára ez a feltétel biztosította az "életmentés" szándékának tisztaságát, az emberölés szándékos elkerülésének lehetőségét. E felfogás szerint a terhes anya életét is csak olyan eszközzel szabad megmenteni, amely "közvetlenül" nem veszélyezteti a magzat életét. Tehát méhen kívüli terhesség esetén a méhkürt eltávolítása megengedhető, mivel a méhkürtöt egy életet veszélyeztető patologikus szervnek lehet tekinteni. Eltávolítása "közvetlenül" az anya életét védi, és a magzat halálát csak "közvetve" okozza. A méhkürt sebészeti vagy farmakológiai eszközökkel történő kiüresítése azonban az anya életét csak "közvetve" biztosítja, a beavatkozás "közvetlen" eredménye a magzat halála. 2. Amint ismeretes, a kettős okozat irányelve olyan esetekben adott útmutatást, amikor egy cselekedetnek kikerülhetetlenül vannak jó és rossz következményei is. Ilyen esetben a cselekedet csak akkor engedhető meg, ha tárgyánál fogva önmagában véve jó vagy közömbös, ha a rossz következmény a jónak létrejöttét nem előzi meg (ez ugyanis azt jelentené, hogy a jó a rossz következmény eredménye, vagyis a rossz okozat eszköz a jó okozat mint cél megvalósításához), és ha megfelelően súlyos okok léteznek a rossz nem szándékolt létrejöttéhez. Ezeknek a feltételeknek a megvalósulása biztosítja a cselekvő szándékának tisztaságát, azt a tényt, hogy a szándék csak a jónak a megvalósulására irányul, és a rossznak a létrejöttét csak megengedi, azt eltűri, annak létrejötte csak "közvetett" (indirekt) eredmény. Amint mondani szokták, a rossz soha sem válhat a jó elérésének eszközévé. Kérdés az, hogy az "ártatlanság" és a "megfelelő arány" kifejtett értelme alapján nem szolgáltat-e a "megfelelő arány" olyan fontos szempontokat, amelyek kézenfekvővé teszik, hogy az igazi morális elv a "megfelelő arány" elve, a cselekvés "direkt" hatásáról szóló hagyományos tan pedig inkább gyakorlati szabály és irányelv, és a modern orvostudomány felvetette számos kérdés megoldásához nincs is szükség ennek az irányelvnek a fenntartására. 3. Vizsgáljuk meg az elvek és szabályok alkalmazhatóságát a magzatelhajtás problémáin. Amikor az anya életének megmentése feltétlenül megköveteli magzata elpusztítását, a magzat halála a kettős okozat elve alapján csak "indirekt" módon engedhető meg. Ha például a terhesség idején a méhben egy daganat fejlődik ki, ennek az elvnek az alapján nem szabad a magzatot idejekorán eltávolítani azért, hogy a daganathoz a sebész hozzáférhessen. A méh eltávolítása azonban megengedhető, mivel a rajta lévő daganat az anya életét fenyegeti, és annak a méhvel együtt történő eltávolítása a magzat életét csak közvetve befolyásolja, illetve oltja ki. E szerint a felfogás szerint tehát a magzat halála ebben az esetben "indirekt" (közvetett) következmény, a méh eltávolításának eredménye. A sebész azt se nem szándékozza, se nem okozza közvetlenül. Az erkölcsteológia egyre több mai szakembere azonban a józanésszel inkább egybehangzónak találja azt a szemléletmódot, hogy a sebészeti eljárás a méh eltávolításával egyidejűleg okozza a magzat halálát is; az anya életének megmentése és a magzat elpusztulása ugyanannak a sebészeti beavatkozásnak az eredménye. Az orvos mindkét következmény teljes tudatában (bár nem ugyanolyan szándékolásával) hajtja végre az operációt. A magzat halálának erkölcsi megengedettségét tehát sokkal logikusabb és egyszerűbb azzal magyarázni és indokolni, hogy az okozza a kevesebb kárt. Amikor nem tudjuk mindkét életet megmenteni, a kevesebb kárt jelentő élet elvesztése megfelelő arányban áll a másik élet megmentésével. 4. Hasonló probléma hasonló megoldást kíván háború esetén is, amikor egy hadászatilag fontos célt bombatámadás ér. A támadás a közelben lakó vagy ott dolgozó polgári lakosság körében is okoz halálos áldozatokat. Az emberölésre vonatkozó hagyományos szabály ezt is "indirekt" következménynek tekintette, mivel a bombákat a katonai célokra irányították, a civilek halálát nem a támadás okozta, hanem a támadás céljától független ottlétük. Mai teológusok szerint ez a magyarázat sem kielégítő. Ha a cselekvő tudja, hogy cselekedetének egyik kikerülhetetlen következménye emberi életek kioltása, azt nem lehet a cselekedet struktúrájában található kisebb-nagyobb különbségekkel igazolni. A cselekvőnek egyaránt akarnia és okoznia is kell a közvetett (indirekt) módon létrejött rosszat azért, hogy jó célját elérhesse. A rossz okozása csak azzal igazolható ebben az esetben is, hogy az nagyobb kárt előz meg. A háborús cselekmény polgári áldozatainak elpusztítása feltehetően kikerülhetetlenül össze van kapcsolva a nagyobb kárnak (a háború elvesztésének vagy kitolódásának) megelőzésével. Visszatérve az abortusz problémájára: A magzat halála sem azért engedhető meg, mert az csak közvetve kapcsolódik az anya életének megmentéséhez, hanem pont ellenkezőleg, mivel az elkerülhetetlenül össze van kapcsolva a nagyobb kár megelőzésével, az anya életének megmentésével. 5. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az emberi élet kioltására vonatkozó döntésből teljesen ki lehet kapcsolni egy bizonyos mértékű bizonytalanságot és kétértelműséget. Az okozott és az elkerült kár arányosságának felmérése lényegében empirikus feladat. Mint minden tapasztalaton alapuló megállapítás, cselekedeteink következményeinek mérlegelése is ki van téve a tévedés lehetőségének. A kár kisebb vagy nagyobb mértékének hosszú lejáratú megállapítása sem mindig lehetséges. Például egy háborút meg lehet rövidíteni terror-bombázással, a nem harcoló lakosság megfélemlítésével, aminek következtében a halálos áldozatok száma, a teljes kár mértéke csökken. A tapasztalat azonban azt bizonyítja, hogy a terror használata általában nem a béke hosszú lejáratú alapjait biztosítja, hanem csak az újabb háború félelmét tartja bennünk életben. Ezért azt a feltételt is le kell szögezni, hogy az életet veszélyeztető konfliktusok megoldásában csak olyan eszközöket szabad használni, amelyek a megvédendő élet biztonságát nem veszélyeztetik hosszú lejáratban. 6. A konfliktus kikerülhetetlensége sem áll mindig teljes bizonyossággal szemünk előtt. Így érthető a következő esetek erkölcsi kiértékelésében található különbség. a) Az a katona, aki magát egy kézigránátra veti azért, hogy katonatársait saját élete feláldozásával a biztos haláltól megmentse, hősnek tekintendő. Noha cselekedete nem kötelező, döntése mindenki számára méltó példaként szerepel. Ugyanakkor Bobby Sands, aki az IRA kívánságának engedve éhen halt egy angol börtönben azért, hogy tiltakozásával Nagy-Britannia kormányát észak-írországi politikájának megváltoztatására késztesse, más elbírálás alá esik. A katona esetével ellentétben halála nem volt kikerülhetetlenül összekapcsolva életmentéssel. Cselekedetének még a legjobb esetben is csak jelképes ereje volt. b) Maximilian Kolbét az Egyház szentté avatta, mivel önként vállalkozott az éhhalálra egy koncentrációs táborban azért, hogy ezzel egy éhhalálra ítélt többgyermekes börtöntársát megmentse. Ugyanakkor Ian Palach döntését VI. Pál pápa téves értelmű és jelentőségű hősiességnek nevezte. Amint tudjuk, ő 1968-ban Prága egyik terén benzinnel felgyújtotta magát azért, hogy ezzel a tiltakozó gesztussal a megszálló szovjet csapatokat kivonulásra kényszerítse. Noha Maximilian Kolbe cselekedetének életmentő következménye csak a táborparancsnok beleegyezésével érhette el eredményét, az legalábbis szándékában közvetlenül életmentéssel volt összekapcsolva, amit a másik döntés esetében nem lehet állítani. 2. Az erkölcsi normák lényeglátóbb megfogalmazására tett javaslatunk Az eddigi megállapítások alapján le lehet szögezni, hogy az emberölés hagyományos tilalma pontosabban megfogalmazható akkor, ha nem az élet "direkt" és "indirekt" kioltása közötti különbséget tekintjük erkölcsi alapelvnek. a) Az alaptétel A szabályt pontosabban meghatározva tehát azt mondhatjuk, hogy az emberi élet kioltása erkölcsileg csak akkor engedhető meg (a) ha ez az egyetlen lehetséges módja az aránytalanul nagyobb kár elkerülésének, és (b) ha az eljárás természete hosszú lejáratban nem veszélyezteti a megvédendő élet(ek) értékét. Így érthetjük meg, hogy a haldokló életének védelmére vonatkozó kötelességről beszélve XII. Pius pápa az egyházi tanítás lényegét egyszerűen így foglalta össze: az emberi életet védeni kell mindaddig, amíg "az igyekezet nem válik a magasabbrendű érték megvalósításának akadályává. Élet, egészség és minden evilági igyekezet lelki céloknak van ugyanis alárendelve". Ő itt elsősorban a halálra való lelki előkészület fontosságára gondolt, amit eltúlzott orvosi igyekezettel meg lehet nehezíteni vagy akadályozni. Megállapítása azonban nemde érvényes a földi értékrendben található különbségekre is? b) Az emberi élet értékfokozatai Az a tény, hogy minden ember élete alapvető érték, nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy az okozható kár nagyságából kiindulva egy feltételes értékkülönbséget állítsunk fel, amely irányelveket adhat bizonyos cselekedettípusok előre megállapítható rosszaságára vonatkozóan. Egy ilyen lehetséges értékrend felsorolása befejezésként megadhatja számunkra a kulcsot az élettel kapcsolatos konfliktusok felértékeléséhez. Felsorolásunk nagyon vázlatos; részletesebb kidolgozása meghaladja egy ilyen rövid cikk kereteit. 1. Az első és legfontosabb feladat az emberi nem fönnmaradásának biztosítása. Nemzetek és egyének életének biztonsága ennek az érdeknek, ha feloldhatatlan konfliktusba kerül vele, alá van rendelve. A legnagyobb kárt tehát azoknak a veszélyeknek a megvalósulása jelentené, amelyek az emberi nem fennmaradását lehetetlenné tennék. Például: egy mindent elsöprő nukleáris háború vagy katasztrófa; a környezet olyan mértékű szennyeződése, amely az élet folytatását lehetetlenné tenné; vagy az esetleges hőhalál feltételeinek létrehozása. 2. A következő kategóriába a nemzeti és a családi élet folytonosságának biztosításához szükséges feltételek tartoznak, pl. a házassághoz és az életadáshoz való jog biztosítása. Az egyéni élet értékét fel lehet vagy kell áldozni ezeknek az értékeknek a megvédéséért; példa lehet a túszok tragikus kiszolgáltatottsága. Negatív példaként megemlíthetjük a faj- és nemzetirtás régebbi és újabb tragikus eseményeit. 3. Fontosság szerint a harmadik kategóriában az egyéni élet sérthetetlensége található. Ezt magunk és mások számára biztosítani kell alacsonyabb szintű értékek feláldozása árán is. Az eutanázia, az öngyilkosság vagy a halálbüntetés erkölcsi kérdése, továbbá a kötelező fegyverviselés lelkiismereti okok miatti megtagadásával keltett konfliktusok ezen a szinten mozognak. 4. Az egyéni szabadságjogok gyakorlásának sérthetetlensége alkotja a ranglétra következő alacsonyabb fokát. Itt megemlíthetjük a szabad vallásgyakorlást, a politikai jogok gyakorlását vagy a magántulajdonhoz való jogot. 5. A legalsó fokon a személy testi integritásának értéke áll. Szabad és jól értesült beleegyezés nélkül senkit sem szabad például orvosi kezelésnek alávetni, vagy kísérleti alanyként használni. * * * Ez az értékrend csak általános strukturális keretet ad meg az egyes döntések számára. Nem tudja bennünk semlegesíteni az élet kioltásával együtt járó bizonytalanságot. Valahányszor szembekerülünk az élet kioltásának kikerülhetetlen szükségével, mindig alapvető emberi és keresztény magatartások szellemében kell döntésünket meghoznunk: az emberszeretetnek, az alázatnak, valamint az Isten és embertársaink iránti felelősségünknek tudatában. JEGYZETEK 1K. Rahner, "Experiment: Man", Theology Digest, Sesquicentennial Issue, 1968,57-69. old. 2 Az élet közvetlen és közvetett kioltása közötti különbséget a hagyomány a "kettős okozat" irányelvének segítségével állapította meg. Tanulmányunk közvetve arra is rámutat, hogy ez az irányelv idővel a modern erkölcsteológiában feleslegessé válhat. 3 Már itt megjegyezzük, és ezt állandóan szem előtt kell tartanunk, hogy a magyar nyelvterületen ismert legtöbb erkölcsteológus, és maga az egyházi tanítóhivatal is (pl. a Donum vitae kezdetű instrukció), szinte kizárólag a hagyományos erkölcsteológiai fogalmakat használja, tehát az élet "direkt" és "indirekt" kioltásáról beszél. – Ma egyre több teológus egy másik, alapvetőbbnek tűnő elvet, a "proporcionalitás", a "kellő arányosság" elvét tekinti az igazi erkölcsi alapelvnek. A jelen tanulmány is ennek a teológiai gondolkodásmódnak a jegyében íródott. Arra csak egy közelebbi vagy távolabbi jövőben lehet számítani, hogy a két felfogás teljesen harmonikus egységbe olvad, és hogy így a tanítóhivatal is átteszi a hangsúlyt a proporcionalitás teológiájára. – Hasonló fejlődésre éppen erkölcsteológiai kérdésekben nem egy példát idézhetnénk. A házastársi együttélés javainak, céljainak egymáshoz való viszonyát a II. vatikáni zsinatig a teológia és a tanítóhivatal általában így határozta meg: lényegesek 1) az utódnemzés és 2) a vágy kielégítése, másodlagosak a kölcsönös szerelem ápolása és egyebek. A zsinattal kezdődően a házastársi és szülői szeretet (szerelem) kapta a minden más értéket átfogó lényeges érték helyét kapta. (A szerkesztő megjegyzése.) 4 XII. Pius pápa tanítása értelmében ártatlan személy az, akiről nem lehet feltételezni, hogy – halálbüntetést érdemlő cselekmény elkövetésével – hallgatólagosan, de egyben tettlegesen is, beleegyezett volna életének kioltásába. Vö. A.A.S., 44 (1952), 784. és 787. old. 5 Amíg a katolikus erkölcsteológiában ez az elv alapvető szerepet játszik hosszú ideje, a protestáns erkölcsi gondolkodás soha nem használta azt. Ennek egyik magyarázata abban rejlik, hogy az elv egyik feltevése a "petitio principii" (bizonyítás olyasmivel, ami maga is bizonyításra szorul) klasszikus példájának tekinthető. 6 XII. Pius, The Prolongation of Life", an Address to an International Congress of Anestesiologists, Nov. 24,1957, "The Pope Speaks", 4 (1957), 393-398. old. A-A.S., 49 (1957, 1027-1033. old. 7 Dániel Callahan, "The Sanctity of Life", in D.R. Cutler (szerk.), Updating Life and Death, Beacon Pr., 1969 (2), 202-207. old.
A biológia az emberi nemzés gyümölcsének az anyaméhen belüli fejlődésében több stádiumot különböztet meg. a) A zigóta a női petesejtnek a férfi ondósejttel való megtermékenyüléséból előállt kezdeti sejt. A zigóta kromoszómaállománya magában foglalja az emberi egyednek és öröklött tulajdonságainak teljes "genetikai információját". b) Embrió (ritkán használt magyar szóval: ébrény) a neve az alakuló emberi lénynek a terhesség első két hónapjában. Ennek az időszaknak a végén az embrió kb. 30 mm hosszú. c) Az egyre világosabban emberi alakot magára öltő lényt, a terhesség harmadik hónapjától kezdve, magzatnak, latin szóval főtusznak (foetus) vagy fétusznak (fetus) nevezik. – Etikai szempontból az emberi lény a magzati fejlődés valamennyi stádiumában azonos elbírálás alá esik.
Forbáth Péter EUTHANASIA – EX MEA
SENTENTIA Az utolsó két évtizedben egyre gyakrabban kerül felszínre orvosi, jogi és filozófiai írásokban az eutanázia, egyre gyakrabban foglalkoznak ezzel a fogalommal a törvényalkotó testületek is. Ha a szó pontos fogalmat jelölne, és mögötte egyértelmű joggyakorlat állna, akkor kevesebb ellentmondás állna fenn. A helyzet azonban az, hogy a fogalmat egyre általánosabban használjuk anélkül, hogy pontosabban körülírtuk volna. A görög szó Donovan szótára szerint "kellemes, könnyű, boldog" halált, értelmi fordításban pedig "méltó" halált jelent. A joggyakorlatban azonban (Webster angol szótára értelmezésében) az eutanázia két értelemben használatos: 1) Maga a könnyű, fájdalommentes halál folyamata; 2) Azaz aktus – vagy módszer –, mely fájdalommentes ("méltó") halált eredményez. Beauchamp értelmezésében jelenleg eutanáziát egy olyan cselekedetnek tartunk, amellyel egy ember másik embertársának életét motivációval (megindokoltan) szünteti meg; a módszernek ebben az esetben olyan fájdalommentesnek kell lennie, amennyire az egyáltalán lehetséges. Ez a bevezetés önmagában elegendő annak az előrebocsátásához, hogy az eutanáziát sokféle megvilágításban lehet tárgyalni. Jelen tanulmányunk csak az orvos szempontjait kívánja megvilágítani. Mivel az eutanázia etikai kérdés is – az orvosi gondolatokat is mindig az önetika vezeti. Ennek előrebocsátásával kívánok a kérdéshez hozzászólni, abban a reményben, hogy nem hiábavalóan szaporítom az amúgy is sok ezer oldalra terjedő szakirodalmat. * * * Ha eutanáziáról beszélünk – és "thanatosz" halált jelent –, mindenekelőtt az élet és halál mezsgyéjét kell meghatároznunk. A halálnak természettudományi megfogalmazása körülbelül 1950-ig aránylag könnyű volt: az a személy, akinek spontán keringése megszűnt és spontán légzése megállt – halottnak nyilvánítható. Ezen tény bizonyítása az évezredek alatt változott az orr elé tartott tükörtől az EKG készülékig, de a halált determináló funkcióhiány mindig azonos maradt. A szívműtéteknél használt "szívmotor", melyet kb. 1960 óta használnak, ezt a megfogalmazást időszerűtlenné tette, mert a készülék használata alatt a légzés és a vérkeringés nem spontánul történik. A keringést azóta gépekkel tudjuk fenntartani, és a légzőkészülékek átvehetik ideiglenesen a légzés funkcióit. Azóta sokan próbálták újra meghatározni a halált egyszerű megfogalmazásban. Egyre általánosabbá válik Culvert és Gert nézete, akik 1982-ben mondták, hogy a halálnak van egy definíciója és egy kritériuma. Ők a halált állapotnak, nem pedig egy folyamatnak tartják, amint azt Morison mondta 1971-ben. A morisoni megfogalmazás szerint a halál azoknak a folyamatoknak az összessége, melyek a keringés- és légzésmegállást megelőzik és folytatják – éspedig a test kihűlése, a merevség beállása stb. Culver szerint a halál definíciója az az állapot, amikor a szervezet mint egység megszűnik működni – ilyen értelemben az agyhalál állapotában levő szervezetet személyileg nem létezőnek tekinti. A halál kritériumának az egész agy vissza nem fordítható (irreverzibilis) elpusztulását tartja, s nem szükségszerűen a légzés-keringés megszűnését. Ebben a megfogalmazásban nem a szervezet egészének funkciója szükséges az élethez, hanem csakis az életfontosságú szerveké. Az érzékelés és tudat viszont esszenciális tulajdonságai ugyan az életnek, de hiányuk – pl. az idült vegetálás állapotában – még nem szükségszerűen nevezhető halálnak, ha a hiány reverzibilis. A 20. század második felének orvostudománya több olyan életfunkciót tud mesterségesen fenntartani, amelyek az élethez esszenciálisan fontosak. Ezen gépi helyettesítések egy része már nem is számít "mesterségesnek" (pl. a pacemaker-ek [szívütem-szabályozók]); a palliatio (tüneti kezelés) pedig hosszú időre elfogadott (pl. légzésbénulás esetén vastüdőben élni). Valószínű, hogy ezeknek az eljárásoknak a száma hatványozottan növekedni fog, és az emberi életkor az "anyag" határáig kitolható lesz (kb. 100-120 éves korig). Vannak azonban ezen (és hasonló) gépekkel fenntartott állapotokban olyan helyzetek, amikor az egyén élettani működése megszűnt, mert az agy egészében és irreverzibilisen megszűnt működni. Ennek a megállapítására vizsgáló módszerek és diagnosztikai kritériumok kellenek. A jelenleg általánosságban elfogadott kritérium szerint az agytörzs és agykéreg funkciójának hiánya (ami a kognitív [ismerősi], érzési és légzési funkció hiányát jelenti), azonos a halál állapotával. A Harvard Egyetem "ad hoc" bizottsága szerint az elektromos agyhullámok teljes hiánya, az EEG-n (electroencefalogramon) regisztrálható lapos görbe ennek bizonyítására annyi biztonsággal elfogadható, amennyi biztonságot ma a biológiában és medicinában egyáltalán elfogadhatunk. Legvégső fokon orvosi feladat eldönteni ezen kritériumok alapján, hogy a beteg "él", avagy bizonyos funkcióit mesterségesen tartják fenn – klinikai halála után. * * * Az élet és halál kritériumának megfogalmazása után rátérek az eutanáziának mint aktusnak az osztályozására. Ezt a következő ábra demonstrálja:
(Ábra) A: aktív (vagy pozitív) eutanáziáról akkor beszélünk, ha egy személy szándékosan megszünteti egy másik személy életét. P: passív (vagy negatív) eutanázia akkor áll fenn, ha egy személy nem alkalmaz a másik személyen életmeghosszabbító eljárást (pl. mesterséges táplálást), de aktívan nem járul hozzá, hogy az élet megrövidüljön. T: tudatos az eutanázia abban az esetben, ha a másik (az érdekelt) személy (akinek az életéről van szó) kívánja a fenti eljárások egyikét, és az elkövetkezendő folyamatba beleegyezését adja. TN: tudat nélküli eutanáziáról van szó, ha az imént említett feltételek hiányoznak, és a döntést más teszi meg (pl. kómában levő beteg esetében lekapcsolni a légzőkészüléket). A mindennapos orvosi gyakorlatban az esetek nem mindig osztályozhatók. Vegyük példának egy emfizémás (tüdőtágulásos) beteg életét, aki nem kíván légzőkészülékes kezelést, de betegségének valamelyik fázisában ez valószínűleg halálhoz vezet. Tudatos passzív eutanázia, ha ez a beteg tüdőgyulladást kap, eszméletnél van, visszautasítja a gyógymódot, mielőtt eszméletét vesztené (és esetleg meghal). Ha ugyanez a beteg évekkel ezelőtt tett ilyen értelmű kérést hozzátartozói felé, elvesztette eszméletét, és tüdőgyulladása idején a hozzátartozók tagadják meg a légzőkészülék alkalmazását – ez tudat nélküli passzív eutanáziának számít. Ha ugyanez a beteg szenved a léghiány miatt, és kéri az orvosokat, hogy fájdalmát csökkentsék, és az orvos tudatosan nagyobb adag narkotint adagol a légzőközpont mihamarabbi megbénulásáért, ez már tudatos aktív eutanáziának számít. Ha ugyanaz a beteg eszméletét vesztette, és a hozzátartozók légzőkészülékes kezelés mellett döntöttek – és ennek a kezelésnek nincs sikere, s a gép lekapcsolása jön szóba –, vitatható, hogy tudatos vagy tudat nélküli, aktív vagy passzív eutanázia gyakorlatával állunk szemben. Az orvosokat az eutanáziával kapcsolatban a következő problémák érintik: 1) Szabad-e segítséget adni egy emberi élet megrövidüléséhez? 2) Megengedhető-e egy valószínűleg sikerre vezető gyógymód elmulasztása? 3) Engedélyezhetők-e olyan gyógymódok, melyek a szenvedést csökkentik, de az élettartamot esetleg megrövidítik? 4) Megszüntethetők-e olyan gyógymódok, melyek az "életet" fenntartják? Nézzük egyenként az egyes problémákat. 1) Ez a kérdés gyakorlatilag tudatos aktív eutanáziát jelent. A beteget élete megszüntetéséhez segíteni – még abban az esetben is, ha az élet szenvedéssel jár – azt jelenti, hogy az orvos bűntárssá válik egy öngyilkosságban. Ez morálisan elfogadhatatlan. Ennek ellenére pró és kontra komoly viták folynak ebben a kérdésben. Akik az eljárás legitimizálását kívánják, felhozzák hogy: a) mindenkinek joga van a teljes egyéni szabadsághoz, amíg ez másokat nem sért; b) az orvos "kötelessége" a szenvedés csökkentése; c) az emberi méltósághoz hozzátartozik a csökkent értékű élet megszüntetése. Az aktív eutanázia ellen szólnak azok a vélemények, melyek szerint: a) az élet sérthetetlen ("sanctity of life"); b) az eutanázia ezen formája egyéni vagy állami visszaélésekhez vezethet; c) a diagnózis mindig hibalehetőséggel jár (ti. tévedhet); d) ha az élet hosszabban tart, elképzelhető, hogy sikeres gyógymódokat fedeznek fel. 2) A természet rendje az, hogy ha a "morbus" (betegség) állapota bekövetkezik, a láncreakciók halálhoz vezethetnek. A természettudományok (és így a medicina is) ma sok eljárást ismer, melyek ezt a láncreakciót lassítják, vagy egy bizonyos fázisban megrekesztik. Miután "restitutio ad integrum" (visszahelyezés a korábbi érintetlen állapotba) nem lehetséges, az egyén joga, hogy a "csökkent" életformát választja, vagy beletörődik-e a természet rendjébe. Ez a tudatos passzív eutanázia esetében felmerülő probléma. Ha ez a kérdés fiatal csecsemőknél merül fel, akkor a kérdés az, hogy tudat nélküli passzív esetben a szülők vagy az állam dönt-e. Ilyen kérdés merül fel újszülöttek gerincsérvénél (spina bifida); Jehova Tanúi szülők csecsemőinél, ahol vért kell adni, amit vallásuk tilt; Down-kóros (mongoloid) gyerekek súlyos szívbántalmaikor; stb. A döntést komplikálja, hogy ha eutanáziát nem alkalmaznak, a fiatal egyén a szülők ellátására szorul egy életen át. 3) Majdnem minden gyógyeljárásnak (és gyógyszernek) van mellékhatása. Ilyen értelemben a gyógyító eljárás egy élet megrövidítéséhez vezethet (pl. sorozatos vérátömlesztések). Mindaddig azonban, amíg a gyógyeljárás javallott – és a gyógyszeradagolás pontos –, az ilyen gyógymód nem tekinthető eutanáziás eljárásnak. 4) Egyénileg és esetenként eldönthető az, hogy a gépi segédeszközökkel fenntartott lét mennyire jelent "életet". Ha az élet fogalma nem áll fenn, a gépek megállíthatók anélkül, hogy az eutanáziát jelentene. * * * Az orvost az eutanáziával kapcsolatos állásfoglalásában több szempont vezetheti: 1) Az orvosi eskü. A legtöbb orvos a mai napig doktorrá avatásakor a több ezer éves hippokratészi esküt tette le, szóban vagy írásban. Ez az eskü megköveteli, hogy az orvos a beteg szolgálatába álljon, és "megvédje a károsodástól". Határozottan nem szerepel ebben az esküben egy olyan kötelesség, hogy a betegek által kért szolgáltatást (pl. eutanáziát) meg kell tenni. (Ugyanez az eskü az abortuszt is tiltja.) Az orvoskamarák ezt az esküt azonban nem tartják szószerintiségében kötelezőnek. Akár a hippokratészi, akár az ezt felváltó más esküt nézzük is, mindegyik kizárja az aktív eutanázia lehetőségét. 2) Az állami büntetőtörvénykönyv és az orvoskamarák jogszokása. a) Az utóbbi félév sajtójában is nagy port kevert fel dr. Kevorkian ügye. Ez a nyugalmazott patológus egy "öngyilkos-gépezetet" szerkesztett, amely intravénásán alkalmazott gyógyszerkombinációval előbb elaltatja, majd az összes agyi funkciók bénításával halálba viszi a felhasználót. A szerkezetet egy lakókocsiban helyezte el, hogy a halál ne közterületen történjen. Az orvos csak az intravénás infúziót köti be, a beteget magára hagyja, és a betegnek saját kezűleg kell a gépi láncfolyamatot elindítania. Az elindítás után hosszabb ideje van a folyamat megállításához – ha meggondolná magát. Első betege egy középkorú nő volt, akinél korai stádiumú Alzheimer-kórt állapítottak meg. Noha ebben a betegségben a páciensnek több évi tűrhető élete lett volna, sem a beteg, sem a hozzátartozók nem kívánták a leépüléses állapotot vállalni. A beteg kellő előkészítés után – férjével eltöltött utolsó nap végén – lakóhelyétől távol, más tartományba ment egyedül, gépkocsin a kérdéses lakókocsihoz. Ott az orvos beállította az intravénás csöveket, és távozott. Az asszony egyedül maradt a felszerelt autóban, végigcsinálta az előírt mozzanatokat és meghalt. Az orvos – valószínűleg önigazolási szándéktól vezetve – publikálta az esetet. Hosszas vita robbant ki: fennállt-e a gyilkosság esete? Végül a bíróság az orvost felmentette, az orvoskamara azonban nem fogadta el a módszer morális jogosságát, és eltiltotta az orvost az ismételt alkalmazástól. Dr. Kevorkian a metódust kétszer megismételte. Ezután az orvoskamara megvonta a működési jogát. Noha büntetőjogi eljárás az orvos ellen nem indult, további alkalmazásnál már jogtalan lenne a cselekedete, mert működési jog nélkül orvosságokat írna elő. b) Torontóban e cikk írásakor került bíróság elé egy szakvizsgázott betegápoló esete. A gondjaira bízott beteg súlyos agyvérzés után kóma állapotába került, légzőkészülékes kezelésre. Több nap után az orvosok és a hozzátartozók megegyeztek a respirátor leállításában. A hozzátartozók tudomására hozták, hogy a beteg maximális élettartama 6 óra. A beteg 2 és fél óra múlva meghalt. Kiderült azonban, hogy a respirátor leállítása után a betegápoló egy olyan dózisú fájdalomcsillapító orvosságot adott, ami egymagában is elég ahhoz, hogy valaki meghaljon. Erre az adagra orvosi előírás nem volt. Az eset a legfelsőbb bíróságig jutott el, és a betegápolót gyilkossággal vádolják. 3) Az etikai joggyakorlat és a közvélemény. a) XII. Pius pápa az ötvenes évek elején mondta, hogy fájdalomcsillapítók adása megengedhető akkor is, ha az életet rövidíti. A katolikus hagyomány szerint komplikált gyógymódok elfogadása szabadon választható, és visszautasításuk nem sérti az egyén Isten iránti kötelezettségét. b) Az Egyesült Államok Washington államában nemrégen terjesztették a szenátus elé azt a törvényjavaslatot, mely hivatalosan megengedte volna az orvosi eutanáziát. (Initiative 119) A feltétel az volt, hogy két orvosnak egymástól függetlenül igazolnia kell, hogy a beteg élete 6 hónapnál tovább nem tart; két tanúnak pedig azt kell igazolnia, hogy az eutanáziát kérő beteg aláírása hiteles. A javaslatot leszavazták. Ha törvényre emelkedett volna, ez lett volna az egész világon az első törvényesen engedélyezett eutanázia. c) Kanadában a közelmúltban vetették el azt a két – nem kormány-előterjesztésre beadott – javaslatot (private member's bill – ti. amit akármelyik képviselő beadhat), amely az aktív eutanázia bizonyos formáit engedélyezte volna. A kormánynak nincs szándéka törvényjavaslatot tenni. (Megjegyzendő, hogy mivel többségi kormánypárt van, a kormány törvényjavaslata könnyen törvényerőre emelkedhetne). d) A kanadai egyházakat erősen foglalkoztatja az eutanáziával kapcsolatos hivatalos állásfoglalás. Az anglikán egyház egyelőre csak a tudatos állapotban megírt intentió ("livingwill") érvényességét fogadja el, és további állásfoglalásra nem készül. A református egyházak (United Church) szerint a hivatalos állásfoglalás nem egyházi feladat. Hangsúlyozzák, hogy az adott esetben a beteg és lelkipásztor közötti kiértékelésnek van kizárólagos jogosultsága. A Katolikus Püspökkari Konferencia legközelebbi ülésén tervezi az eutanáziát megvitatni és állást foglalni. James Weisberger kanonok, aki az előterjesztéssel van megbízva, hangsúlyozta, hogy a probléma lényege veleje könnyű, de a szó szerinti megfogalmazás nagyon komplikált. Egy ottawai rabbi szerint az eutanázia azt jelenti, hogy a társadalom túl hamar feladja az életet. Szerinte az a baj, hogy "nem tanítjuk meg az embereknek, hogyan tűrjük a fájdalmakat, hogyan csikorgassuk a fogunkat, és hogyan fogjuk meg szeretteink kezét azok szükségében". e) Az egyetlen ország, ahol az aktív eutanázia törvényesen ugyan engedélyezve nincs, de hallgatólagosan elfogadott, Hollandia. A holland gyakorlat azonban több kérdést és problémát vetett fel, semmint megoldást jelentene. Az ottani tapasztalat mutatja, hogy visszaélések (pl. örökség ügyében) léteznek, és ennek döntő szerepe volt az USA-beli és kanadai visszautasításoknál is. 4) A beteg kívánsága. Gépekhez kötötten az élet sokszor meghosszabbítható, de nem szükségszerű, hogy ezt mindenki kívánja. A legtöbb ember eljut életének egy fázisához, amikor a halált elfogadja – ahogyan azt a természet rendje kívánja. Egy 85 éves ember pl. kér egy pacemakert, hogy tovább éljen, de 95 éves korára, ha egy elemet kell felfrissíteni, visszautasíthatja azzal, hogy nem kíván tovább élni. Ebben az esetben nincs orvosi nehézség. A "living will"-ben lefektetett kívánságokat is könnyű erkölcsileg tiszteletben tartani, mert az embereknek van joguk arra vonatkozóan végrendelkezni, hogy nem kívánnak gépekre kötve, mesterségesen élni. A legnehezebb az etikai állásfoglalás, amikor a beteg az orvoshoz fordul, hogy személyesen vessen véget életének, adjon segítséget, hogy élete megszűnjék. Az ilyen kívánság a gyilkosságot vagy az öngyilkossághoz való segítségnyújtást kérvényezi. Pillanatnyilag ezen a ponton az eutanázia már ütközik a törvénykönyvvel is. * * * Eddigi fejtegetéseink talán megvilágítják, milyen nehéz probléma az eutanáziával kapcsolatos állásfoglalás. Ugyanakkor egyre több híve lesz az eutanáziának. Az egyik legutóbbi kanadai közvélemény-kutatás szerint (Gallup poll) a lakosság 75%-a helyesli az eutanázia valamilyen formáját, ha ezt a beteg írásban kérte. A 65 év fölötti korosztály – a várakozástól eltérően – kisebb %-ban helyeselte az eutanáziát. Felmerül a kérdés: megoldható-e a probléma, lehet-e az eutanáziával kapcsolatban egységes jogszokást kialakítani? A válasz nemleges, mert csakis az alapelvek lehetnek egységesek – az esetenkénti gyakorlatot mindig a helyhez kötött szokások fogják eldönteni. A helyhez kötött gyakorlat is módosul az idővel, ahogy a tudomány is mindig fejlődik. Az orvost a következő két szempontnak kell vezetnie: 1) A túlságos engedékenység lelkiismereti felhíguláshoz vezethet. Az 1930-as években az abortusz az egész világon büntetendő cselekménynek minősült, de némán elfogadottá vált. Ez ahhoz vezetett, hogy ma – törvényesen megengedve – az abortusz szülésszabályozó metódussá vált, ami orvosilag megengedhetetlen. Ha ezt kivetítjük az eutanáziára, és törvényesen ennek helyet adunk, elkerülhetetlenné fog válni, hogy saját hasznukat kereső emberek (és orvosok) ne éljenek vissza hivatásukhoz nem méltó cselekedetek elkövetésével. 2) Mivel minden probléma több módon értékelhető, a jogtalan cselekedetnek (ill. egyéni bűnnek) is van egyénien jellegzetes megítélése. Jogtalanul egy orvos csak úgy cselekedhet, ha vagy nagymértékben szembehelyezkedik az általános gyakorlattal, vagy tudatosan olyasmit követ el, amit etikai értelmezésben helytelennek tart. Az orvost éppúgy, mint bármelyik más embert, lelkiismerete kell irányítson. A medicina nem hatalmaz fel senkit az élet bírájává válni, hanem csakis eszközt ad a kezünkbe. Az orvosnak azon túlmenően, hogy tisztelnie kell országának törvényeit, és hogy el kell fogadnia a többség által jóváhagyott orvosi gyakorlatot – számolnia kell saját erkölcsi felfogásával is; de legfőképpen nem szabad elfelejtenie, hogy mások életével kapcsolatban is kell döntenie. Ha a beteg kívánsága az orvoséval ellenkezik, és mindkét véleménynek van törvényes lehetősége, a beteget utasítani kell egy olyan orvoshoz, aki a beteg értékrendjét jobban képviseli. Legvégső fokon minden hívő orvosnak tudnia kell, hogy a halál kérdésében nem ő, hanem csakis a Teremtő rendelkezik.
Francia Püspökkari Konferencia TISZTELNI A HALÁLHOZ KÖZELEDŐ EMBERT A Francia Püspökkari Konferencia Állandó Tanácsa 1991. szept. 23-án közzétett egy nyilatkozatot ezzel a címmel: "Tisztelni a halálhoz közeledő embert". Joseph Duval érsek, a konferencia elnöke, p. de Dinechin és p. Verspieren jelenlétében sajtókonferencián mutatta be a dokumentumot. A nyilatkozat kapcsolódik ahhoz a vitához, amelyet az Európai Parlamentnek benyújtott határozati javaslat keltett a haldoklók segítése kérdésében (a javaslatot a "Környezetvédelmi, Közegészségügyi és a Fogyasztókat védő Bizottság" terjesztette be a parlamentnek). A francia püspökök tanácsa elítéli az eutanázia minden formáját, de nagyon kedvezően támogatja a pillanatnyi enyhítés mozgalmát. Állítja, hogy az egyház előnyben részesíti a fájdalom enyhítését csillapítószerek révén és a betegek lelki segítését életük végső szakaszában. A következőkben teljes fordításban közöljük a nyilatkozat szövegét, amely a Documentation Catholique 1991. okt. 20-i számában jelent meg, 904-909. old. -Fordította: Sz. F. Az embernek minden időkben szembesülnie kellett a halál misztériumával. Talán soha nem volt annyira, mint ma, megzavart e valóság által, jóllehet az emberi állapothoz tartozik. Sokfajta haladás lehetővé tette, hogy megelőzzenek vagy gyógyítsanak hajdan végzetes betegségeket. A társadalmi-kulturális változások és ugyanakkor a technikailag fejlett orvostudomány követelményei azt eredményezték, hogy a halál általában többé már nem "gazdag rítussal körülvett társadalmi esemény, amely régen a családok és emberi közösségek mindennapi részét alkotta". Abban a tényben, hogy eltűnt a halál közelségének tapasztalata, egyik okát láthatjuk annak, hogy a "mindennapi élet banálissá válik, elveszíti komolyságát és mélységét". Hozzájárul a félelem és a szorongás felerősödéséhez azoknál, akik azt fontolgatják, hogyan folyik le életük végső szakasza. Egyesek azon a véleményen vannak, hogy a létezés utolsó szakaszának megrövidítése, a betegeket gondozók keze által előidézett halál is néha kívánatos, sőt az emberiesség kifejezése lehet. Ez a vélemény egyre inkább terjed. Tudatában vagyunk annak, milyen súlyos társadalmunk számára ez a vita. Az ember a halállal és a haldoklókkal szemben tanúsított magatartása által kifejezi azt, hogy milyen értelmet ad az életnek: tanúskodik arról, hogy elfogadja-e avagy visszautasítja azt, hogy minden emberi lény elidegeníthetetlen nagysággal és méltósággal rendelkezik, bármilyen testi vagy szellemi fogyatékosság terheli. Tudatában vagyunk számos helyzet bonyolultságának, bizonyos kérdések nehézségének. A "fáradhatatlanul teremtő" orvostudomány vívmányai közül azokat kell kiválasztani, amelyek a gondozott személy javának felelnek meg. Meg kell találni az igazi bölcsesség útjait. Felszólítunk tehát mindenkit, aki valamilyen felelősséggel rendelkezik ezen a téren, hogy mélyítse el reflexióit az orvoslási eszközök helyes alkalmazására vonatkozóan. A magunk részéről kötelezőnek érezzük azokat a következtetéseket, amelyeket a katolikus egyházon belül hosszú reflexiók eredményeként szűrtek le. A gyógyító eszközök arányos használata Amennyien ma sokat várnak az orvostudomány vívmányaitól a betegségek gyógyítása terén, ugyanannyian félnek attól, hogy akaratuk ellenére alávetik őket haszontalan (hiábavaló) "gyógyító erőlködésnek". Ismerjük e téren a döntések nehézségét, de fontosnak tartjuk, hogy emlékeztessünk egyházunk álláspontjára: Minden embernek "joga és kötelessége, hogy súlyos betegség esetén a szükséges gondozást megkapja, hogy megőrizze egészségét és életét"4. De ez a kötelesség nem foglalja magában azt, hogy haszontalan, aránytalanul költséges gyógymódokhoz folyamodjék, olyan gyógyítási lehetőségekhez, amelyek rendkívül terhesek lennének saját és mások számára. Mindez áll azokra is, akiknek olyan betegek nevében kell dönteniök, akik már képtelenek kifejezni akaratukat. "Az orvosi eszközöket úgy kell mérlegelni, hogy szembeállítják a használandó gyógymódot, annak bonyolultságát és kockázatát, költségét, alkalmazhatóságának lehetőségét a várható eredménnyel, számolva a beteg állapotával, fizikai és erkölcsi erőforrásaival." Megengedett, hogy tartózkodjanak olyan kezelésektől, amelyek kevés haszonnal járnának szemben a sok kellemetlenséggel, kényszerűséggel, ártalmas hatással vagy kárral, amit kiváltanának. Félbe lehet szakítani ezeket a kezeléseket, amikor az eredmények kiábrándítóknak mutatkoznak. Az élet helyes tisztelete nem kíván meg többet. Az életük végéhez elérkezett súlyos betegek igazi gondozása elvezet arra a meggyőződésre, hogy másfajta törődésnek, gondoskodásnak kell a fontosabb, első helyet biztosítani. A fájdalom enyhítése A mai ember épp annyira fél az élet utolsó fázisának kelleténél nagyobb meghosszabbításától, mint attól, hogy élete végén heves és hosszú fájdalmakat kell elviselnie. Gyakran azt halljuk, hogy a katolikus egyház nehézségeket támaszt a fájdalom enyhítésével szemben. Határozottan cáfoljuk ezt az állítást; emlékeztetünk arra, hogy egyházunk régóta szorgalmazza az ilyen helyzetekben az arányos fájdalomcsillapító eljárásokat. Mert a fájdalmak, ha nem csillapítják őket, káros következményekkel járhatnak. A leggyakrabban összetörik a szenvedő személyt, elszigetelik őt másoktól, és így önmagába zárva lerombolják pszichikai és lelki dinamizmusát olyannyira, hogy szinte hozzájárulnak halála siettetéséhez. Gyakran a fájdalmak "súlyosbítják az elgyengült állapotot és a fizikai kimerültséget, megtörik a lélek lendületét és aláássák erkölcsi erejét". E fájdalmak enyhítése testi és pszichikai megkönnyebbülést eredményez, segíti a beteget, hogy visszanyerje az életkedvet, lehetővé teszi a kapcsolatteremtést másokkal, és a hívőknél megkönnyíti az imát, az Istennek való önátadást. Mindez arra indította XII. Pius pápát 1957-ben, hogy egészen határozottan állást foglaljon a korában ismert fájdalomcsillapítók használatával kapcsolatban. Jóllehet akkor nagyon negatív volt a vélemény a "narkotikumok" alkalmazásáról, a pápa ajánlotta használatukat, ha más hathatós eszköz nem áll rendelkezésre, ha komoly orvosi rendelkezés előírja1. Ugyanezt a tanítást megismételte 1980-ban a Hittani Kongregáció. 1984-ben II. János Pál pápa az irgalmas szamaritánus példabeszédét magyarázva arra szólított fel, hogy "konkrétan siessünk segítségére a sebesült embernek". Salvifici doloris kezdetű körlevelében írta: "Minden ember, aki a szenvedők segítségére siet, bármitől szenvednek is azok, irgalmas szamaritánus. Legyen a segítség lehetőleg hathatós. Amikor ezt teszi, egész szívét beleadja, de nem kíméli az anyagi természetű eszközöket sem." Úgy tűnik, hogy nem mindig hallották meg még a katolikusok sem ezeket a felhívásokat az élet végén jelentkező fájdalmak enyhítésére. Igaz, hosszú ideig súlyos orvosi ellenvetésekbe ütközött a heves fájdalmakat csillapító orvosságok használata. Az emberiség jótevői voltak tehát azok az orvosok és kutatók, akik az elmúlt negyedszázadban igyekeztek új fájdalomcsillapítókat, a csillapítók újfajta alkalmazását megtalálni, és akiknek sikerült nemcsak csillapítani, hanem megelőzni az élet vége heves fájdalmainak jó részét, elkerülve az addigi súlyos következményeket. A leghatározottabban támogatjuk, és a legőszintébben biztatjuk mindazokat, akik jelenleg kifejlesztik az ideig-óráig enyhítő beteggondozást, tüneti kezelést (soins palliatifs). E kifejezésen a fájdalom és más kellemetlenségek különféle orvoslási és kezelési módjait értjük, amelyeket először angliai intézetekben kísérleteztek ki, nevezetesen a "Saint Christopher's Hospice" híres kórházában. Ezeket a módszereket számos országban elfogadták, Amerikában és Európában, anglikán, protestáns, katolikus, zsidó és más vallású személyiségek biztatása nyomán. Orvosi és emberi hozzáértésük és tehetségük révén kiváló szolgálatot tettek a szenvedőknek; mély hálánkat fejezzük ki nekik16. Örülünk, hogy a francia közhatalom is bátorította ezeket a beteggondozási módszereket. Úgy gondoljuk, hogy folytatni kell ezeket az erőfeszítéseket, nemcsak azért, hogy enyhítsék kortársaink félelmét, hanem mivel minden szenvedő tevékeny és hatékony együttérzésre szólít. Sok még a tennivaló hazánkban, nevezetesen az egészségügyben dolgozó személyek kiképzése terén, hogy minden élete végéhez érkezett beteg megfelelő gondozásban részesüljön. Sürgető feladat ez a gondoskodás: minden késedelem szaporítja sok-sok beteg szenvedését. A súlyos betegekről való gondoskodás A halálukhoz közeledők szenvedése azonban nem korlátozódik a fizikai fájdalmakra. Ha valakit elért a súlyos betegség, alá van vetve a testi erő megfogyatkozása, a fizikai és szellemi képességek elvesztése, a másoktól való függés súlyos próbatételének. Meghalni a tehetetlenség fájdalmas próbáját jelenti, az elszakadást a konkrét létezés összetevőitől, az elszakadást szeretteinktől; meghalni annyi, mint szembenézni a végső átmenet távlatával. Ez súlyos szorongás, sőt kétségbeesés forrása lehet, ha semmi lelki támaszt nem kap a haldokló a válságos helyzetben. A Szeretet-Istenbe vetett hit és a feltámadás reménye nem óvja meg a hívőket sem a szenvedésektől. A Biblia tele van azoknak a jajkiáltásával és panaszával, akik átmennek e végső megpróbáltatáson. Néhány év óta sokan vannak azok – szülők vagy a betegek barátai, gondozók, pszichológusok, különböző társulatokhoz tartozó önkéntes ápolók, lelkészek és lelkészségi segítők –, akik igyekeznek az ilyen szenvedők közelében lenni, megérteni őket, enyhíteni kínjaikat. Felfedezték, mennyire fontos a beteg melletti diszkrét és figyelmes jelenlét, bármilyen legyen is annak öntudati állapota. Megállapították, hogy a meghallgatás és a megértés magatartása lehetővé teszi azoknak, akik megőrizték öntudatukat és kifejezési képességüket, hogy elmondják érzelmeiket, félelmeiket és vágyaikat, hogy így kiléphessenek a magányból, hogy enyhületet találjanak szorongásukra. Egyes haldoklók így mérleget készítenek múltjukról, felfedezik annak erővonalait, befejezik életük könyvének olvasását. Számos haldokló kívánja a kapcsolatteremtésnek ezt a formáját, amely igen intenzív lehet. Ilyen gondoskodástól körülvéve a súlyos betegek szert tehetnek a kiengesztelődés emberi és vallásos megtapasztalására, ami lehetővé teszi nekik, hogy elfogadják önmagukat, konkrét életükkel – úgy, ahogy azt leélték –, és ez életük hátralévő napjaira új lehetőségeket nyit meg nekik. A haldoklók melletti ilyenfajta "jelenlétet" ma "kísérés”-ének nevezik (franciául accompagnement). Ez elválaszthatatlan a fentebb leírt sajátos orvosi gondozástól. Számos férfi és nő ennek szenteli ideje, valamint erkölcsi és lelki erőforrása jó részét. Ez a mozgalom tagadhatatlan fontosságú: a szolidaritás felbecsülhetetlen értékű formáját jelenti, hozzájárul ahhoz is, hogy a társadalom ismét "megbarátkozzék" a halállal. Hívők és hitetlenek vannak együtt a haldoklók mellett, hogy önmaguk legjavát bevessék a segítésbe. Mint az evangélium tanúi a szolidaritás és érdektelen jelenlét szimbolikus jelentését is észrevesszük. Az ilyen jelenléttel a haldoklók homályosan megsejthetik, sőt megtapasztalhatják magának Istennek a jelenlétét mellettük, azét az Istenét, akiről hisszük, hogy elkíséri az embert élete minden napján, azét az Istenét, aki azt akarta, hogy az emberi lény az ő képmása legyen a földön. Minden férfi és nő így Isten hasonlatosságára cselekedhet, bármi legyen is személyes meggyőződése. Mi ezt a meggyőződést a keresztény kinyilatkoztatásból merítjük (vö. Ter 1,26). De minden betegnek joga van ahhoz a sajátos segítséghez is, amelyet egyháza vagy felekezete tagjai nyújthatnak neki. Lényeges, hogy tiszteletben tartsák mindenki szabadságát, és hogy mindenki megkaphassa azt a lelki és vallási támogatást, amire vágyik. Minden katolikusnak biztosítani kell, hogy kiszolgáltassák neki a szentségeket, amelyek mint Isten ajándékai erőt adnak neki, hogy elviselje a szenvedés megpróbáltatásait. E szentségek megerősítik hitét Isten Fiában, aki – ha egyesült szenvedésével és halálával – megígéri neki a feltámadásában való részvételt is. Nehéz helyzetek Mindezek az erőfeszítések, amelyek széles körben elterjedtek Franciaországban, de még elégtelenek, a halál humanizálásának törvényes és szükséges formáját képviselik. Nem szüntetnek meg minden szenvedést, mivel ez nem lehetséges az ember számára. Ezen a ponton le kell mondani megtévesztő illúziókról. Mégis számos így gondozott beteg hálával tanúskodott a kapott segítségről, lelki támogatásról. A családok hasonló tanúságot tettek. Az élet végén azonban megmaradnak – minden bizonnyal örökre – a nyomorúság és a fájdalom helyzetei, a meg nem szüntetett fájdalom, a zaklatottság és a szorongás különféle tünetei. Ilyenkor nagy türelemre és leleményességre van szükség, hogy megkíséreljék enyhíteni a megpróbáltatást. A beteggondozók gyakran felvetnek egy kérdést. Azt kérdezik, megengedett-e ilyen esetekben, amikor a halál közel van, a beteget mesterséges álomba meríteni. Íme a mi álláspontunk: A katolikus egyház régóta nagy jelentőséget tulajdonított a halálhoz közel álló emberi lény gondolatainak és tetteinek. Azoknak a tapasztalata, akik súlyos betegek mellett jelen voltak, megerősíti ezt a meggyőződést. Az utolsó pillanatok lehetnek a beteg és környezete számára igen fontos érzelmek, szavak, kapcsolatteremtések, döntések alkalmai. Sokan kívánják közelállók, barátok, szerzetestestvérek jelenlétét; egyesek meg akarják őrizni a lehetőséget utolsó imáik elmondására, a szentségek utolsó felvételére. "Ezt visszautasítani annyi, mint megcsúfolni a keresztény, sőt egyszerűen emberi érzést." Súlyos ok nélkül tehát nem szabad megfosztani a haldoklót az öntudattól és a világos látástól. Amint XII. Pius mondotta, "az érzéstelenítés (vagyis az általános érzékenység és a tudatosság megszüntetése) a halál közeledtével, egyszerűen azért, hogy a haldokló számára megszüntessék a tudatosságot, nemhogy a modern terápia vívmánya lenne, hanem igazában sajnálatos gyakorlat." Megtörténik azonban, hogy a halálhoz közel érkezett betegeket összetörik a fizikai vagy erkölcsi szenvedések, amelyeket senkinek sem sikerül enyhítenie, ezért annak az óhajuknak adnak kifejezést, hogy hagyják őket aludni, minthogy már – úgy gondolják – nincsen olyan feladatuk, amihez a tisztán látás (tudatosság) szükséges lenne. Ha továbbra is gondoskodnak a betegről, és a különféle gyógykezelést folytatják, ezzel csak azt akarják elérni, hogy kiragadják az őt elborító bajból, nem pedig siettetni vagy előidézni a halált: egyedül ilyen esetekben – úgy ítéljük – elfogadható, hogy előidézik és fenntartják a mesterséges álmot. Az ilyen döntések egyébként kivételesek ott, ahol a betegeket rendesen gondozzák, és lelkileg is gondoskodnak róluk. Ha egészségügyi intézetekben ez gyakran megismétlődne, kétségkívül annak a jele lenne, hogy az egészségügyi és lelki gondozás súlyos hiányosságokat mutat. Az orvosi kutatást folytatni kell, hogy a jövőben elkerüljenek olyan döntéseket, amelyeket elégteleneknek tart sok beteggondozó és család. Megfelelően támogatni kell a beteggondozókat is, főleg azokat, akiknek különösen nehéz helyzetekben kell teljesíteniük feladatukat. A magas kor Mivel Franciaországban és Európában a leghevesebb viták a gyógyíthatatlan és a biztos közeli halált hozó betegség által elért személyekkel kapcsolatos döntések körül folynak, az előbbi pontban részletesebben foglalkoztunk e témával. De nem feledünk egy másik, súlyos gondot okozó problémát sem: azoknak a sorsát, akik igen magas kort értek meg. Az ilyenek többsége elveszíti fizikai önállóságát, és súlyos szellemi elgyengülésben szenved. Az ilyen másoktól való függés a mi kultúránkban számos szenvedés forrása. A sok öregotthon vagy gondozó gyakran az öregek kisemmizettségének és magányosságának a helye. Ez csak súlyosbítja fogyatékos állapotukat. Mi úgy véljük, hogy egy társadalom magatartása legidősebb tagjaival szemben a civilizáció fokmérője. Emlékeztetünk a Biblia parancsára: "Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön, amelyet neked adott a te Urad, Istened!" (Kiv 20,12) Ha ezt a sürgető felszólítást jobban meghallotta volna a modern ember a nyugati társadalmakban, kevésbé félne a megöregedéstől. Minden haladás ezen a téren csökkenti az ember önmaga miatti félelmét. A feladat jelentős. Elismerésünket fejezzük ki a családoknak, az egészségügy hivatásos képviselőinek, a hivatalnokoknak és a különböző társulatok tagjainak, akik szívügyüknek tartják az igen idős személyek életállapotának megjavítását. Ezt az erőfeszítést folytatni kell. A befogadás és gondozás új módjait kell bevezetni azok számára, akik magas koruk miatt képtelenek önmagukról gondoskodni, és kellőképp segíteni kell a családokat, amelyek maguk gondoskodnak idős hozzátartozóikról. Az előidézett halál (eutanázia) Nagy vonalakban felvázoltuk az élete végéhez elérkezett emberi személy tiszteletének útjait, e tisztelet követelményeit. Megállapítottuk, hogy egyre erőteljesebben egy másik utat javasolnak: elősegíteni azok halálát, akik túlságosan szenvednek fizikailag vagy erkölcsileg testi és szellemi állapotuk hanyatlása miatt. Ezt a javaslatot akkor teszik, amikor éppen a nyugati társadalmakban egyre erősödik mindenfajta halálokozás súlyosságának tudata. Ez utóbbi intuíció, egyre terjedő meggyőződés számunkra az egész keresztény hagyományra támaszkodó meggyőződés: az embernek tilos elvenni a hozzá hasonlók életét, ez nem áll hatalmában senkinek. "Ne ölj!" (Kiv 20,13): ez a tilalom kikerülhetetlen erkölcsi követelmény marad, és a hívő számára Isten parancsolata. Az eutanázia elfogadása, sőt törvényesítése nem haladás lenne, hanem súlyos hanyatlás társadalmunk számára. Ehhez nincs sok hozzáfűzni való. Mégis teszünk néhány megjegyzést. "Ha megengednénk, hogy valaki közvetlenül előidézze a halált, még ha a beteg azt kéri is, lerombolnánk az emberi kapcsolatokhoz szükséges bizalmat, a beteg és családja közötti, illetve a beteg és családja meg a gyógyítók közötti kapcsolatok alapját." Ha ezt a szerepet az orvosi testületnek osztanák ki, ezzel a közjog rendkívüli hatalmát adnák neki a társadalomban. A "könnyű halál", amelyet rákényszerítenének egyesekre, igen sok beteg számára legyőzhetetlen szorongás forrása lenne. Néha azzal próbálják igazolni az eutanáziát, hogy a szenvedő maga kéri. Kétségkívül meg kell hallgatni azt, aki így nyilatkozik. Lényeges, hogy jobban megértsük szenvedését, kétségbeesését, azt az érzését, hogy minden értéket elveszített; éspedig azért, hogy jobban enyhítsük szenvedését, hogy tanúsítsuk neki szeretetünket, hogy hozzákapcsoljuk így az élők világához. Sokan hangsúlyozzák: a legtöbben, akik az eutanáziát kérik, igazában tudni akarják mások róluk alkotott véleményét, és szeretetet várnak. Vajon társadalmunk e kérésre azzal válaszol, hogy kioltja életüket? Vajon az előidézett halál nem jelentené-e mégis bizonyos esetekben a könyörületet? Tanúi voltunk családok és gondozók megpróbáltatásainak és szorongató kérdéseinek, és tudjuk, hogy e helyzetek előidézhetik annak gondolatát és vágyát, hogy minden áron megrövidítsék egy haldokló szenvedését. Az ilyen helyzeteket bőven kiaknázzák az eutanáziát propagálók a közvélemény befolyásolására. A részvét nagyon mély emberi érzés: a másik szenvedése iránti megértést és érzékenységet tanúsítja. Viszont a szánalom, úgy, ahogy azt ma egyesek értelmezik, annyira hagyja magát elborítani a másik bajától, hogy nem lát már mást rajta kívül. Az igazi szánalom, amely megérdemli a részvét nevet, remény a megpróbáltatásban lévő személlyel való szeretetközösségre, vállalva e közelség következményeként az együttszenvedést is. Egyeseket megrendít a szenvedőnél bekövetkezett változás, amely eltorzítja az illető képét, alakját. Az együtt érző ember – minden látszat ellenére – annak nagyságát keresi, aki embertestvére, Isten gyermeke volt és maradt. Egyesek a szánalomtól indíttatva azt állítják, hogy a szenvedő léte többé már nem emberi, nem hasonló a miénkhez. Az igazi részvét embere viszont felismeri az emberi vonásokat még az eltorzított arc mögött is. A szánalom, ha kétségbeesik a másik nyomora láttán, a másik élete értékét illetően megtagadja önmagát, és gyilkossá válhat. Az a szánalom, mely igazi részvét, alázatosan a másik szeretetét keresi. Az egészségügy hivatásos emberei, a közeli rokonok is néha véget vetnek ama személy életének, akit addig gondoztak. A leggyakrabban azt állítják, hogy "lelkiismeretük szerint" cselekedtek. Nem helyezzük magunkat föléjük, amikor ezt mondjuk: Ha valaki saját lelkiismeretére hivatkozik, ez azt jelenti, hogy az illető elismeri felelősségét, kész számot adni szándékairól és tetteiről önmaga előtt, az emberek előtt, országa törvényei szerint, és végső elemzésben Isten előtt. Másrészt, éppen ilyen súlyos döntésekben, mindenkinek meg kell magától kérdeznie becsületesen és éleslátóan: Állíthatja-e, hogy lelkiismerete nem tompa? Kellőképpen reflektált-e, tanácsot kért-e, igyekezett-e megszabadulni attól, ami meghamisíthatta ítéletét? Az ember felelős lelkiismerete előtt; de felelős lelkiismeretéért is. Teljesen meg vagyunk győződve arról, hogy törvénynek nem szabad elfogadnia, még kevésbé "törvényesítenie" az eutanáziát. Más erkölcsi tekintélyek is hasonlóan ítélnek. Utalunk nyilatkozataikra*. Azoknak, akik felelősek a törvényhozásban, megjegyezzük: ha kivételt tennének, ha néhány rendkívüli helyzetről úgy ítélnének, hogy a törvénynek hallgatnia kell róluk, ebből menthetetlenül sokkal nagyobb szabadosság származna, semmint azt előre látják 2. Még alapvetőbben azt gondoljuk, hogy senki sem követelheti magának azt a jogot, hogy a másik ember élete fölött rendelkezzék, sem rákényszeríteni másra ezt a jogot anélkül, hogy le ne rombolná a jogrend alapját. A halálhoz közel álló ember tisztelete, még akkor is – sőt főleg akkor –, ha kétségbeesik saját helyzete miatt, és már nem ismeri el értéknek életét, más úton biztosítható. A testvériség útja Tudatában vagyunk annak, hogy mérhetetlen feladatot kell megvalósítanunk; társadalmunk számára ez valóságos kihívást jelent. Az egészségügyben hivatalosan dolgozók az első helyen vannak. Felszólítjuk őket, hogy folytassák és mélyítsék el etikai reflexiójukat. Súlyos terhet kell viselniük. Ezt el kell ismerniük azoknak, akik a közegészségügy területén felelősséget hordoznak, minden belőle folyó következménnyel együtt, különösen is ami a kiképzést, a munkaerők bevetését és az egészségügyi intézmények reformját ületi. Társadalmunk igyekszik elkendőzni a halált, kitaszítani az öregeket, a súlyos betegeket és a haldoklókat. Hogy ennek véget vessünk, mindenkinek az igazság szerint, vagyis az emberi állapot elfogadásával helyet kell adnia életében saját halála távlatának. A keresztények különleges felelősséget hordoznak. Hitük révén Krisztushoz csatlakoznak, aki legyőzte a halált, és megnyitotta az emberiség számára az új, átalakított élet kapuját. A hívő keresztények legyenek a világban reménységük tanúi. A keresztény családok minden időben igyekeztek jelenlétükkel körülvenni a haldokló hozzátartozót, még ha ez a jelenlét néma és tehetetlen volt is. Ezt a hagyományt meg kell őrizni, vagy újra fel kell fedezni. Bátorítjuk, megerősítjük küldetésükben a beteggondozással foglalkozó lelkészeket, szerzeteseket és másokat: amikor a betegek és családtagjaik lelki gondozásának szentelik magukat, amikor az élet utolsó szakaszán lelkipásztori gondoskodásukat biztosítják, a hit és az emberség tanúságtételét hozzák meg, aminek ma nagy ára van Tudatában vagyunk annak, hogy a haldoklók melletti aktív jelenlét gyakran igen nehéz próbát jelentő tapasztalat. Azok azonban, akik le tudták győzni félelmüket, és így vállalkoztak e szolgálatra, elismerik, hogy többet kaptak, mint adtak. Mindenesetre ez a jelenlét az emberi testvériség egyik legnemesebb formája. Azoknak, akik az igazi részvétről tudtak tanúskodni azok iránt, akik elhagyni készültek e világot, és akiket szerettek, az evangélium tanúiként megismételhetjük Krisztus szavait: "Bizony, bizony mondom nektek, amit egynek a legkisebb testvéreim közül tettetek, nekem tettétek." (Mt 25,40) JEGYZETEK 1) Martini bíboros, Documentation Catholique ( = DC), 1989, nr. 1994,1015. – 2) Uo. – 3) J. Villot bíboros, DC 1970, nr. 1573,963. – 4) XII. Pius, DC 1957, nr. 1267,1607. – 5) Hittani Kongregáció, Nyilatkozat az eutanáziáról, DC 1980, nr. 1970,699. – 6) XII. Pius a 4. jegyzetben idézett helyen. – 7) Hittani Kongregáció, az 5. jegyzetben idézett dokumentum. – 8) Dr. M. Salamagne. (Entretiens avec E. Hirsch, Cerf, 1986, 48.) – 9) XII. Pius az érzéstelenítés problémáiról, DC 1957, nr. 1247,338, – 10) Ibid. – 11) Ibid. 337-340. – 12) Hittani Kongr. id. dok. 698-699. – 13) II. János Pál, Salvifici doloris, DC 1984, nr. 1869, 247. – 14) Ibid. - 15) A Francia Püspöki Kar Családbizottsága: "Vie et mort surcommande", DC 1984, nr 1885,1128. – 16) II. János Pál, id. dok. – 17) A német püspökök dokumentuma: "Emberhez méltó halál, keresztény halál", DC 1979, nr. 1764,479. – 18) Dr. R. Sebag-Lanoé. – 19) Cf. Ministére des Affaires Sociales et de l'Emploi. – 20) A 17. jegyzetben jelzett dokumentum, 478. – 21) XII. Pius, a 9. jegyzet dok. – 22) Uo. – 23) Uo. – 24) Hittani Kongregáció, az 5. jegyzet dokumentumában. – 25) Uo. "Eutanázia" fogalmával jelölünk minden olyan magatartást, cselekvést vagy mulasztást, amelynek célja a halál előidézése, hogy megszüntessék a szenvedést. – 26) A Francia Püspöki Kar Állandó Tanácsa az euthanáziáról, DC 1976, nr 1703,723. – 27) Dr. R. Sebag-Lanoé, – 28) A15. jegyzetben idézett dok. – 29) GS17. – 30) Francia püspökök, Katekizmus felnőttek számára. – 31) Több utalás, első helyen: az Európai Közösség püspöki bizottságának nyilatkozata 1991-ben. – 32) A 26. jegyzet dokumentumában. – 33) A német püspökök, vö. 17. jegyzet. – 34) Felnőttek Katekizmusa. – 35) A 26. jegyzet dokumentumában.
LELKISÉG-LELKIPÁSZTORKODÁS Lelóczky Gyula Donát AZ ÉLET SZÜLETÉSE Legnagyszerűbb szavaink, nagy emberek legkiválóbb mondásai is kifakulnak, fényüket vesztik a sok használat által. Néha igyekeznünk kellene úgy olvasni Jézus egyes állításait, mintha most látnánk őket először. Képzeljük el, hogy mellbe vágnának bennünket Jézus e szavai, ha eddig soha nem hallottuk volna: "Én vagyok a feltámadás és az élet" (Jn 11,25); "Én vagyok az út, az Igazság és az élet" (Jn 14,5). Mit is állítanak ezek a szavak? Azt, hogy Jézus nemcsak Isten küldötte, nemcsak nagyhatalmú, jó, irgalmas, isteni erővel megáldott ember, aki teljesen az emberek szolgálatára szentelte napjait, és betegeket gyógyítva, szegényeket tanítva, szenvedőket vigasztalva járta Júdea és Galilea városait, falvait, hanem Ő maga az Élet, minden Élet teljessége a maga mérhetetlen bőségében, határtalan gazdagságában, a mindenható Isten Élete, mely végtelenszer nagyobb, erősebb valamennyi teremtett élet összességénél. Hogy mi, földi emberek, egyedül vagyunk-e értelmes lények a világmindenségben, nem tudjuk. Azt hiszem, Einstein mondta, hogy vagy van értelmes élet valamely más bolygón, vagy nincs: bármelyik legyen is igaz, mindkét eshetőségbe hátborzongató belegondolni. De abban az esetben, ha nem lennénk is egészen egyedül, akkor is fényévek vagy fényévezredek választanak el bennünket a legközelebbi gondolkodó lénytől, és nem valószínű, hogy évszázadokon belül földi ember kapcsolatba tud lépni vele. Százmillió kilométeren belül nincs a földünkön kívül élet, nincs lény, aki tudna szabadon akarni, gondolatot alkotni és közvetíteni. Mint valami űrben elveszett hajó, száguld földünk a világegyetem tágulásának törvényét követve; ezen a hajón, a "globális faluban" néhány milliárd ember szeret és gyűlöl, nevet és sír, épít és háborúskodik, s ezen a hajón lett utastársunk kétezer éve Isten Fia, minden élet Ura és maga az Élet. Karácsony éjszakáján ez az isteni Élet emberként, magatehetetlen újszülöttként lépett be a mi világunkba. A betlehemi gyermekben a legyőzhetetlen isteni Élet törékeny lett, mindenható erejét gyengeségbe rejtette, Isten kioldhatatlan élete véges, halandó emberségünkben született a világra. Miért cserélte fel Isten Fia az erőt gyengeséggel, az örök életet halandósággal? Mi vonzotta a határtalanságból a kicsinységbe, az isteni gazdagságból a betlehemi istálló szegénységébe? Miért hagyta el az örök boldogság hazáját, és jött a "siralom völgyébe" – erre az elveszett űrhajóra? Lenne talán valami nagyszerű, valami olyan az emberi egzisztenciában, amit nem talált volna meg az Atya oldalán az örök dicsőségben? Pontosan az, ami az embert naggyá, Istenhez hasonlóvá teszi: lelke halhatatlansága, szabad akarata, intellektusa, Istenben végtelenszer gazdagabban megvan, tehát ez nem lenne valami új Benne, s így ahhoz, hogy ezt megossza velünk, nem kellett emberként jönni hozzánk. Azaz, ha valami hozzánk vonzotta, amit meg akart osztani velünk, az épp ellenkezőleg csak az lehetett, ami Benne egyáltalán nincsen meg: erőtlenségünk, sebezhetőségünk, halandóságunk, kicsinységünk, szegénységünk, az, hogy az istenit, a halhatatlan lelket, szabad döntési képességünket, gondolatokat teremtő értelmünket törékeny agyagedényben hordozzuk. Ezt az emberi létet akarta magáévá tenni a maga szüntelen veszélyeztetettségében, hogy velünk sorsközösséget vállalva, megmutassa ennek a veszélyeztetett emberi létnek a végtelen értékét. Minden ember olyan megismételhetetlen, egyetlen egyed, amilyen soha nem volt a múltban, és soha nem lesz a jövőben. Minden egyes emberi élet pótolhatatlan kincs. Dag Hammarskjöld írja: "Minden ember egy csepp víz, mely nélkül az egész emberiség szomjazna." Kicsinyek és törékenyek vagyunk, de pótolhatatlanok. Ezt mutatta meg Jézus karácsony éjszakáján, amikor az Élet az élet legkiszolgáltatottabb formáját, az újszülöttét vette magára. Így vállalva velünk szolidaritást, tanít bennünket szolidaritásra minden gyenge, törékeny embertársunk iránt. Hisz száguldó űrhajónkon össze van kötve valamennyiünk sorsa minden más emberével. Végtelen háló csomói vagyunk: minden egyes ember élete kapcsolatban áll minden más ember életével. Emlékezünk a 17. századbeli angol prédikátor, John Donne szavaira: "Egyetlen ember sem sziget, önmagában teljes. Minden ember a földrész egy darabja, része az egésznek. Ha csak egy rögöt is elmos a tenger, Európa lesz kisebb. . . Bármely ember halála engem kisebbít, mert az emberiség része vagyok. Ezért ha hallod a lélekharangot, ne küldj valakit, hogy megtudd, kiért harangoznak: a harang érted szól." Minden élet elpusztulásával a mi életünk is szegényedik, minden új élet születésével a mi életünk is gazdagodik. Pár éve Budapesten villamoson utazva két férfit hallottam veszekedni. Csúnya szóváltás volt. Önkéntelenül előtört bennem a gondolat: "Olyan kevesen vagyunk magyarok a földön, és olyan sokan gyűlölnek bennünket, miért nem tudunk legalább mi egymással békében, megértésben élni?" Ez a kérdés sokkal inkább áll az élet védelmére: olyan drága az emberi élet, miért pusztítjuk hát magunkat abortusszal, öngyilkossággal, alkoholizmussal, egymás élete megrövidítésével gyűlölködés által? Miért nem vagyunk hajlandók valami áldozatra az élet, egymás élete megőrzése érdekében? És amint a gondolat érvényes egy nemzet tagjaira, úgy érvényes földünk minden lakótársára. Mindegyikünk sorsa össze van kötve ezen a bolygón: miért nem tudunk egymásnak emberséges életet biztosítani, miért nem engedjük egymást élni? Az Élet születése Betlehemben nemcsak megmutatta az emberi élet értékét, hanem egyúttal minden ember életét végtelenül gazdagabbá is tette. A puszta tény, hogy Isten Fia emberré lett, hogy az isteni Élet pólyába csavarva feküdt a betlehemi istállóban, és hogy az örök Ige első emberi szava földünkön csecsemő gügyögése volt, megváltoztatta világunkat, emberségünket. A megtestesülés által már a puszta anyagi lét is magasabb szintre helyeződött, potenciálisan minden anyag szentségi jelet kapott. Azáltal, hogy Jézusnak a föld elemeiből felépített emberi teste Isten Fia teste volt, hogy ez a test a feltámadás révén megdicsőült test, a mennybemenetel révén pedig a Szentháromság dicsőségébe bevonult test lett – azáltal, hogy a búzakenyér Krisztus Testévé, a szőlő nedve Krisztus Vérévé lehet, hogy a víz a keresztségben, az olaj a bérmálásban isteni életet képes közvetíteni –, ezáltal az anyag mint olyan, minden formájában nagyszerű méltósággal gazdagodott, az anyagi világ "isteni miliő" lett. S ennek a nagyszerű változásnak – a teológiai axióma: "caro salutis cardo", "a test az üdvösség sarkpontja" igazságának – a kezdetét a jászolban fekvő Gyermekben látjuk. De az egész teremtés megszentelését a megtestesülés által mintegy másodlagos következménynek tekinthetjük: Isten Fia elsősorban értünk, emberekért lett emberré. Azért jött, azért született, hogy életünk legyen, és bőséggel legyen (vö. Jn 10,10). Azért jött, hogy az isteni Élet a mi kicsi emberi életünket a saját maga jelenlétével gazdagítsa. Amikor a betlehemi Gyermekben elrejtett Élet később azonosította magát embertársaival: "Amit legkisebb testvéremnek tettetek, nekem tettétek" (Mt 25,40), és a szentségek által saját isteni életét adja az embereknek, maga az emberlét isteni méltóságban részesül. Ezt a titkot szemlélve, szinte elragadtatással kiált fel Isten népe a karácsonyi liturgiában: "Ó, csodálatos csere! Az emberek Teremtője emberi testet és lelket öltött, Szűztől született; és ő, aki férfi közreműködése nélkül jött a világra, istenségének részeseivé tett minket." (Kar. nyolcada, I. esti dicséret, 1. ant.) Minden ember, aki mint keresztény Istennel bensőséges barátságban él, "khrisztophorosz", Krisztus-hordozó, Isten temploma (vö. 1Kor 3,16-17). Akik pedig még nem jutottak el Isten barátságára, azok embersége az isteni életre hivatottságánál fogva sóvárogja és szomjazza ezt az isteni életet. Azáltal hogy így valamennyiünk istengyermekséget megosztó (vagy arra hivatott) embersége Krisztusban gyökerezik, egymással való testvériségünk is sokkal mélyebben megalapozott, sokkal valóságosabb, erősebb lett. A karácsonyi eseményből: Jézus példájából és isteni élete belénk árasztásából mindegyikünknek le kellene vonni a tanulságot. Fel kellene fedeznünk az emberi élet értékét minden emberben, a legnyomorultabbikban is, és amint Jézus tette, nekünk is sorsközösséget kellene vállalnunk embertestvéreinkkel – esetleg a legnyomorultabbakkal. Kevesen tudják ezt az elvet elvinni gyakorlatban a logikus végső következményekig, de sok nagyszerű példa akad rá minden korban. Szent Pál maga vallja meg: "A zsidók előtt zsidóvá váltam... Azok közt, akikre a törvény nem vonatkozik, olyan lettem, mint aki a törvényen kívül áll... A gyöngék közt gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek." (1Kor 9,20.21.22) Claver Péter jezsuita a 17. században az Amerikába hurcolt néger rabszolgák apostola lett, saját fogadalma szerint "a négerek rabszolgája", olyan fokú azonosulással, hogy a feketék szava szerint neki "négernek kell lennie, mert egy fehér sohasem szeretett volna minket ennyire". A múlt században Damján atya Hawaii Molokai szigetén a leprások társául szegődött, gondozta őket, míg végül maga is megkapta a betegséget, és abban halt meg. Napjainkban a Jean Vanier által alapított "Bárka"-közösségek tagjai a fogyatékosok sorsát osztják meg, míg a Kalkuttai Teréz anya nővérei "a szegények legszegényebbjeinek" szentelik életüket, és az indiai zsúfolt utcák piszkából szedik fel a haldoklókat, megmosdatják, tiszta ágyba helyezik, szeretettel gondozzák őket, hogy ezek a hajléktalanok a minden ember méltóságát megillető körülmények között lépjenek ki ebből a világból. Talán az lenne számunkra a legszebb karácsonyi ajándék, ha felfedezhetnénk a mi magunk személyes hivatását: merre űz bennünket Krisztus szeretete, mely embercsoporttal hív bennünket Isten sorsközösség-vállalásra?
Lénárd Ödön BÖRTÖNKARÁCSONYOK Ha az ember, mielőtt belép a rákoskeresztúri köztemető főkapuján, jobbra néz, néhány fa mögött a Gyűjtőfogház főépületének homlokzatát veheti ki a lombok között. Ez a legnagyobb befogadóképességű budapesti börtön, amely azonban az elmúlt évtizedekben így is az elvileg számított lehetőségei többszörösének mértékében nyújtott "otthont", vagy jelentett siralomházat a rendszer üldözöttjeinek. A börtön törzsét a két (jobb és bal) "csillag" alkotja, melyekben három-három szárnyon, s ezek mindegyikében négy szinten, helyezték el a rabokat. Egy ipszilon alakú folyosó köti össze egymással a két csillagot és a fent említett parancsnoki főépületet. A főépület mögött, ennek az ipszilonnak mintegy a hónaljában helyezkedik el két kisebb, különálló, T alaprajzú épület, homlokzatával az udvar felé fordulva. Ha szemben állunk a főkapuval, akkor a balkézre eső a börtönkórház, míg a jobboldali az úgynevezett "Kisfogház". A Gyűjtő egészét a millennium idején építették, és a Kisfogház egész létében mindig valami speciális elkülönítést szolgált. A főfront 5X6 méteres nagy sarokhelyiségei valamikor műhelyek voltak. A T betű szokásos nagyságú zárkáiban voltak az első világháború végén szabadult kommunisták, máskor viszont nők voltak, a földszintjén még külön elválasztva a halálosok, stb. És itt voltam magam is 1949 karácsonyán, vagy négyszázadmagammal, mint akiket akkor még a többi politikai elítéltnél is jobban utáltak. Kb. húszan voltunk abban az első emeleti zárkában, amelynek ablak nélküli oldalfala mellett, kívül az udvaron négy betonlap sorakozott. Tudtuk, hogy a lapok felemelhetők, és az alattuk lévő nyílásokba állítják be az akasztófát ítélet-végrehajtás alkalmával. Mindig tudtuk, hogy mikor történik ez, mert biztonsági okokból ilyenkor reggel nem a szokott időben kezdődött a nap, hanem csak amikor a hóhér már elvégezte a munkáját, és eltüntették ennek minden látható jelét. Sőt hallottuk és felfogtuk az események hangfoszlányait, kezdve a hajnali fakoppanásoktól, mikor a betonlyukakba beállított faoszlopokat kiékelték, az ablakunk alatt elvezetett elítélt és őreinek lépteiig, vagy addig az érthetetlen mormolásig, ami a még egyszer sietősen felolvasott ítéletszöveget jelentette. És a zárkában hang nélkül és mozdulatlanul húsz ember ülte körül a falakat, feszülten figyelve a már csak sejthető hangokra is, s arra gondolva, hogy a többiek most ugyanúgy hallgathatnák itt az ő bakancsa kopogását is. . . A feszültség minden esetben verítékeztetően kínos volt. És bennem mindig felkeltette annak a szédületes feszültségnek az emlékét, ami az első, egy börtönépületben elmondott misémhez fűződött. Az első karácsony Még csak 1947 volt. Az Actio Catholica munkatársaként dolgoztam. Mivel az ide beosztott papoknak rendszeres lelkipásztori elfoglaltságuk nem volt, ismételten tőlünk kértek segítséget, ha valaki valamilyen okból kiesett. A hirtelen belázasodott börtönlelkész helyett így vállaltam el a vasárnapi mise elmondását a Markó utcai fogházban. Addig ilyen körülmények közt még sohasem miséztem, és azért nem is gondoltam semmi különösre. A kapun a csöngetésemre csak egy kis nyílás lett szabaddá, s azon keresztül kérdezték meg, hogy mit akarok. Mikor megmondtam, kinyílt a kapu, és egy őr mellém szegődve vezetett végig rideg folyosókon. A Markó fogházának is T az alaprajza, és egyetlen egybenyíló fedett csarnoképület, a megfelelő magasságban az egyes szintek körbefutó függőfolyosóival. Valami ellenséges sci-fi objektum benyomását tette rám. A keresztény diakonissza-szolgálat még megvolt; csak később derült ki, hogy már az utolsókat rúgta. Mindenesetre még ők állítottak fel egy tábori oltárt a földszinten, a T-csarnok közepén, a falnak fordulva, hisz még a zsinat előtt voltunk. A rabok a földszintet és a függő folyosókat töltötték meg. Ezt azonban a maga teljes panorámájában csak akkor láttam, mikor az akkori szertartási rend szerint először fordultam ki Dominus vobiscum, Az Úr legyen veletek-re. Jobbra, balra, előre végignézhettem akkor az egész, három emeletes magas csarnokon, ahol úgy csüngtek, lebegtek az emberek a levegőben, mint gyümölcs a fán. Az egész olyan infernálisan embertelennek tűnt, hogy visszaforduláskor szinte megtántorodtam. Az igazi döbbenet azonban az evangélium felolvasásakor tört rám, ami mégis nem két szóból állt, mint az előző felszólítás, hanem hosszabb szöveg volt, aminek felolvasása alatt a szemem ide-oda rebbent a csarnokban. Mikor felkértek a helyettesítésre, azt mondták, beszélnem nem kell, csak magát a misét végezzem el. Soha nem voltam még hasonló helyzetben, Így gondolkodás nélkül alkalmazkodtam. S az evangélium olvasása alatt mint egy rám szakadó épület borított el a felismerés, hogy ha valahol egyáltalán beszélni kell, ezeknek az embereknek feltétlenül! És nyomában azonnal a másik: hogy teljesen képtelen vagyok rá! És nem is elsősorban azért, mert nem készültem, hanem mert ez képtelenség a pokol fenekén. A szertartás menete visz csak tovább, mert ha valamit tudnék önállóan, magamtól tenni, csak szaladnék, szaladnék, mint az ámokfutó. Mikor azt mondták, hogy beszélnem nem kell, magamban némileg bosszankodtam, hogy micsoda mise ez homília nélkül, és azt hittem, azért mondják ezt az egyszerűbb formát, hogy könnyebben vegyenek rá a hirtelen helyettesítésre. És most az villant fel bennem: dehogyis, ismerték ezt a különleges helyzetet, és attól féltek, hogy ha kellő előkészítés nélkül ma megszólalok, csak valami kalamajkát fogok okozni. És ez csak tovább erősítette bennem azt a kétütemű dobolást, hogy muszáj – képtelenség, muszáj – képtelenség... S mikor vége lett a misének, gyorsan, légszomjasan iparkodtam kifelé, az utcán már nagyokat lélegezve, és magamban mondogatva: ez nem igaz, ilyen nincsen, ez nem igaz... Egy év múlva aztán magamat is ott találtam a csarnokban; csak akkor még a letartóztatott papok vasárnaponként misézhettek magukban, maguknak, már akinek szerencséje volt... Ugyanis ekkor a földszinten egy kis zárka át volt alakítva a számunkra úgy, hogy az egyik oldalánál egy valódi kis fa oltár állt, míg a másiknál egy sekrestyeszekrény. Vasárnap lehívtak ide valakit közülünk, becsukták a zárkába, az ott magában felöltözött, elmondta a misét, levetkőzött, kizörgött, akkor a helyére hívtak egy másikat. Ez tartott a vasárnapi, tehát korai ebédosztásig. És akkor lényegesen többen voltunk ott papok, mint amennyien a rövid, vasárnapi délelőttbe beleférhettünk. A szabályok ki voltak elégítve, ha mi nem is. Koncelebrálásról pedig nem lehetett volna szó akkor sem, ha a zsinat már lezajlott volna, hisz csak nem eresztik együvé a legveszedelmesebb államfelforgatókat! A második karácsony Emlékezetes még ennek az évnek, 1948-nak a karácsonyi miséje. Ekkor már a Gyűjtőben voltam. Még üzemelt ott a rabok számára épült kápolna, bár az akkor odazsúfolt tömegnek messzemenően elégtelen volt. Ezért három részre osztották a foglyokat, és beosztása szerint mindenki eljuthatott egy misére a szenteste és a két ünnep valamelyikén. Én a másodikon vagy a harmadikon vettem részt. Akkor már a korábbi hivatalos börtönlelkészt menesztették, s az az ismeretlen, aki a misét elmondta, állítólag valami bizalmi emberük volt. Mindenesetre nehézkesen iparkodott valami karácsonyi jelleget adni annak a homíliának, amiben valójában a homoszexualitástól óvta hallgatóit. Már akkor is tudtam, hogy börtönkörülmények közt ez sose időszerűtlen; no de karácsonykor? Zavaros habogásából úgy véltem, hogy ezt ő is érzi. Csak jóval később tudtuk meg, hogy akkor tartóztatták le Mindszentyt, és az általam észlelt zavar valószínűleg a szónok állati félelmére volt visszavezethető. Mindenesetre ennek a misének az emléke sokáig tüskeként élt tovább bennem. Az 1949-es karácsony Csak egy év múlva, 1949 karácsonyán oldódott ez fel, amikor már a Kisfogházban éltünk, abban a fent említett sarokzárkában. A helyzet bizonyos értelemben előnyös volt, mert a zárka eredetileg műhely lévén, az ajtaja az egyik sarokban nyílt, és Így a "cirklin", az ellenőrző kukucskáló nyíláson a zárka jó felét nem lehetett megfigyelni. Hisz annak idején ebben a zárkában csak munkaidőben tartózkodtak rabok, amikor az őrség tetszése szerint beléphetett; de nem tartózkodtak benne éjszaka is, amikor – zárás után – minden zárka kulcsa az őrparancsnok irodájába kerül, ahonnan szükség esetén csak külön őrjárat hozza helyszínre, de maga a folyosós őr nem tudja a zárkát kinyitni. Az ilyesmit pedig maga az őrség is iparkodott elkerülni, hisz ilyenkor jegyzőkönyvet kellett felvenni, stb., és a betűvetés mindig is izzasztó feladat volt az őrség számára. Különösen, ha ünnepelni lehetett bármi ürüggyel, olyankor csak a buzgó mócsingok kíváncsiskodtak, így magától adódott a mise ideje estére, zárás után, és a helye a zárkának abban a sarkában, ahová az ajtóból nem lehetett ellátni. Persze azért ez sose volt életbiztosítás, úgyhogy minden zárkatársnak a beleegyezését mindig ki kellett kérni, mert "felplankolás" esetén mindenkit felelősségre vontak volna. Nem tudok azonban olyan esetről, amikor ez nehézséget jelentett volna. Két-három protestánstól eltekintve, a többiek katolikusok voltak, és a protestánsok szívesen vállalták azt a szerepet, hogy a mise alatt ők az ajtó látókörében maradnak, hogy ha véletlenül az őr mégis benézne, ne fogjon gyanút, ha nem lát senkit. A börtönmisék liturgiája Az elmúlt évtizedek börtönmiséi a liturgiatörténetnek egy egészen különleges és nem mindennapi fejezetét alkothatják, aminek egésze messze meghaladja ennek az írásnak a kereteit. Itt csak annyiról szólok, ami ennek a karácsonyi misének a megközelítéséhez feltétlenül szükséges. Akkor és abban a zárkában egyedül voltam pap, a feladat tehát rajtam is múlott. A papok nagy többségével együtt az ilyen feladatot föltétlenül mindig is vállaltam, de azért akadt köztünk kivétel is. És nem is feltétlenül félelemből. Abban az egyetlen esetben, amivel személyesen is találkoztam, az illető aggályosan nem vállalkozott arra, hogy a börtön bizony képtelen körülményei közé a Krisztust is odakényszerítse. Tisztelettel vettem tudomásul ezt a felfogást is, de úgy gondoltam, hogy az Antónia-vár börtönét megjárt szenvedő Megváltó nem fogja rosszul érezni magát köztünk, a Gyűjtőben sem. A legnagyobb feladatot a bor beszerzése okozta. Szeszes italhoz a börtönszabályok értelmében nem lehetett hozzájutni, és az ottani emberi helyzetet ismerve, ezt magam sem tudtam volna másképp elképzelni. Viszont bor nélkül mise nincs. Ezért születtek az idők folyamán ennek a megoldására különböző kalandos fogások. Ekkor és itt még az volt a szerencse, hogy a kórházban volt egy-két olyan rab, aki orvosi előírásra kapott valamicske bort az étkezéshez, és mindig volt köztük olyan, aki a cél érdekében hajlandó volt lemondani arról a pár cseppről, ami egy miséhez szükséges. Az ügyletet valamelyik együtt érző és szabadabban mozgó házimunkás bonyolította le. A lebukás elkerülésére aztán a tiltott anyagot kimosott orvosságos fiolákba töltötték, és gyertyaviasszal légmentesen lezárva valahol a pincében elásták. Nem is derítette fel ezt soha semmiféle zárkamotozás. Annak a napnak a délelőttjén, mikor misézni szerettem volna, jeleztem szándékomat a házimunkásnak. Ő a zárás idejére a pincéből magához vett egy fiolát. A zárást három ember végezte. Elöl ment ez a házi, aki kinyitotta a befelé nyíló zárkaajtókat az előtt az őr előtt, aki a létszámellenőrzést végezte, s aki után egy másik őr sorra bezárta a zárkákat. Mindegyik egyedül ment, végezve a zárás ráeső részmunkáját. A rabok a zárkán belül sorba álltak, hogy meg lehessen számlálni őket. Én tudtam, hogy a házi most adja át majd nekem a boros fiolát, mikor semmi motozás nem fenyeget, mert az őrök egymást hajtva sietnek, hogy minél hamarabb végezzenek és hazamehessenek. És a házi is tudta, hogy én fogok az ajtóhoz legközelebb állni, hogy ő minél könnyebben adhassa át a fiolát. Amikor tehát kinyitja és jobbjával belöki az ajtót, a tenyerében ott lapul a fiola, ami a következő pillanatban már az enyémben volt, és gyors számbavétel után már csapódik is az ajtó. Így már minden szükséges dolog biztosítva van, hiszen az ekkori élelmiszercsomag beadások idején keksz formában sütött ostyaanyaghoz minden további nélkül hozzájuthattunk. A miseszöveg sem volt probléma, mert még bőven voltak ima- és kis formátumú misekönyveink, bibliáink stb. Nehezebb helyzetben pedig a lényeges szövegrészeket könyv nélkül is mondhattuk, akkor fiatalságomban nekem sem jelentett ez semmi nehézséget. Az ostya alá az erre a célra külön kezelt zsebkendő került, kehelynek nem tudtunk mást befogni, mint valamelyik ivópohárnak kiadott kincstári bádogpoharat. Magam is sokáig őriztem azt, amelyet én használtam erre a célra, és azért az aljára be is karcoltam egy Krisztus-monogramot. A börtönök közt ide-oda utaztatva, és mindig le- és felszerelve mindvégig magamnál tartani azonban képtelen voltam. Hármas karácsonyi agapé Ekkor már nyugodtan és természetesen tudtam az evangélium után elmondani egy vigasztaló karácsonyi beszédet; de hogy miről beszéltem, abból ma, évtizedek múltán, már egy szóra sem emlékszem. Mise után az egész zárka, összeadva a vagyonát és lehető szépen "megterítve", közösen ette az ünnepi vacsorát, ami közben a többiek közül még tartott valaki karácsonyi megemlékezést. És tartottunk hosszú csöndet is, ami alatt mindenki otthon járt az övéinél. Csöndesen dúdolva már a mise alatt is megkockáztattunk néhány karácsonyi éneket, és mivel semmi nem mozdult a folyosón, sőt ahogyan esteledett, a falakon keresztül innen is, onnan is karácsonyi hangok szűrődtek át, a közös éneklés még jól eltartott a vacsora után is. És másnap még egy mozzanat következett. Nem minden zárkában volt pap, különösen a 4-5 főt számláló kisebbekben nem. Pedig azok is szerettek volna ünnepelni. Másnap tehát, ami még mindig ünnep, tehát a lehető legkevesebb mozgással és a lehető legkisebb őri létszámmal számoltak, az ember számára olyan lehetőségek nyíltak, amilyenek más napokon nem. Csöndes pillanatokban a házimunkás kihívott a folyosóra, és beeresztett olyan zárkába, ahonnan előre jelezték, hogy szeretnének megáldozni. Rájuk külön is gondoltam a misén, félretettem nekik az oltáriszentségből, és azt most magammal vive, sietve áldoztattam itt is, ott is. És persze ez sem ment gond nélkül: számon kellett tartani, hogy melyik zárkában van beépített besúgó, oda nem lehetett menni. Vagy mikor mozog a folyosón nemcsak valamelyik őr, hanem ugyancsak esetleg valamelyik spicli, vamzer, tégla stb., aki rohanna jelenteni minden szokatlan mozgást, amit csak észrevesz. Nekem nem volt ilyen balesetem sem. Az, hogy az ember aranyfényben ragyogva őrzi magában ezeket az emlékeket, az mindenki előtt érthető. Ott is, egy-egy ilyen esemény után nemegyszer elkönnyesedő szemmel köszönte meg valaki az élményt. De leginkább egy kedves barátom emlékét őrzöm ebben a vonatkozásban. Hallatlanul művelt, intelligens, író ember volt, aki a maga szakmai vonalán még háború után is ismételten képviselte külföldön is az országot, míg ő is közénk nem került. Még a szabad világból ismertem, voltunk együtt itt benn is, és végül évtizedek múlva újra találkoztunk. Akkor már 90 éves volt. Én készítettem fel a nagy találkozásra, és kívánsága szerint én is temettem. Rómának szerelmese volt, de hivatalosan is többször és hosszasan tartózkodott az Örök Városban, ahol nem egy nagy ünnepélyességgel végzett pápai ceremónián vett részt. Őrizte is a szívében ezek emlékét. De utolsó találkozásunkkor is azt mondta: "Tudod, persze, hogy azok nagyszerűek voltak, de az a mise, akkor, ott, a Kisfogházban, az páratlan, ahhoz hasonló nem volt még egy az életemben..." Remetekarácsony Aztán eltelt egy újabb év, és mikor 1950 tavaszán rabtartóink azt hitték, hogy itt a harmadik világháború, nem tartották elégségesnek számunkra a Kisfogházbeli elkülönültséget. Átvették a náciktól a Nacht und Nebel nevű rendszert, aminek nálunk "néma ház" lett a kurrens neve. Teljesen elzártak a társadalomtól, nem volt többé látogatás, levélírás, csomagküldés; még arról sem adtak felvilágosítást, hogy egyáltalán élünk-e. Csak három és fél év után, a Nagy Imre-féle amnesztia következtében tudták meg az enyéim, hogy túléltem ezeket az időket. Számunkra ez a néma ház a váci börtön legbelső fekvésű, legelszigeteltebb része, az MZ (magánzárka) osztály volt. De még ezen belül is másokkal együtt rám is külön elszigetelés várt, mert míg általában hárman-négyen kerültek egy zárkába, magam 14 hónapon keresztül egyedül voltam egy teljesen üres zárkában, ahol csak egy ócska szalmazsák, egy vizesvödör és a kübli foglalt még el némi helyet. És persze mindentől minél távolabb, tehát a legfelső szinten. Erről az oldalról közvetlenül a lépcsőház melletti zárkában volt elhelyezve Weishauss Aladár, a régi magyar kommunista. Azután jöttem én. A másik oldalról mellettem Hellebrandt altábornagy, a Vfk/2-nek, a vezérkari főnökség kémelhárító osztályának volt főnöke. Mellette Antal István, a volt propagandaügyi miniszter, majd Hóman Bálint, és így tovább. Betűt nem láttunk, dolgozni nem vittek, járhattam egész nap fel-le a 2X3 méteres zárkában, hallgatva a féktelen szidást, mert az ugyanazon ponton való állandó forduláskor a bakancs sarka nyomot hagy a zárka padlóján! Viszont nyugodtan imádkozhattam, elmélkedhettem, és a legmagasabb emeleten lévén a sodródó bárányfelhőket is nézhettem az égen. A liturgia is betölthette akár az egész napot, legalábbis lélekben, gondolatban, hűségben, szeretetben. Így került sor ennek az évnek a karácsonyára is. Ez persze remetekarácsony volt, egymagamban álltam a jászol előtt, de azt zavartalanul csinálhattam akár egész napon is át. Az időm egy részét itt a versírás töltötte ki, persze csak fejben. Másra nem volt mód. Erre viszont annyi időm akadt, hogy évek múlva, szabadulásomkor, vagy 200 kész verset vittem ki a fejemben, mint ennek az időnek lepárlott és kikristályosodott lényegét. Már az adventi napokat is versek kísérték, de persze karácsonyra kulmináltak, hisz azt akár Vízkeresztig egyfolytában ünnepelhettem. Talán az is a legstílusosabb, ha ezek egyikével zárom ezt a karácsonyi emlékezést. Annak idején dallama is volt, naphosszat dúdoltam. Pásztorok miséje Könnyes szemmel ringatlak, Ó, de nem olvadsz te el, Szólalj, szólalj, tilinkó, Légyen bennük, több mint ma, Csilló szemmel ringatlak, (A szerző 1911-ben született, piarista tanár. Az Actio Catholica 1945-ben szolgálattételre kikérte a rendjétől, s a kulturális ügyeket bízta rá. Ennek következtében az iskolák államosítása ellen irányuló munkájáért 1948-ban hat évi börtönnel sújtották. A Nagy Imre-féle amnesztiával való szabadulása után fizikai munkásként helyezkedett el, de a közben "kereten kívül" végzett papi munkájáért 1961-ben újabb hét és fél, majd 1966-ban 8 évi börtönítéletet kapott. Több mint 18 évi börtön után 1977-ben papként legutolsónak szabadult, akkor is csak azért, mert Kádár János római látogatása alkalmával a pápa vendége elé tette az utolsó papi fogoly nevét. Jelenleg római megbízásból a ciszterci nővérek kismarosi monostorának papi teendőit látja el.)
Anne-Marie Debarbieux AHOGY TRISZÓMIKUS GYERMEKÜNKET FOGADTUK (A szerző 1952-ben Lille-ben született. Tanári diplomát szerzett a klasszikus irodalomból, és először egy Párizs környéki líceumban tanított; majd családjával együtt Nagy-Lille-ben telepedett meg, ott folytatja a tanítást. Triszómikus fiával egybeforrt életéről rövid epizódokat írt "Szavak egy Nap-gyermek számára" címmel; ezek kötetben is megjelentek: "Árnyéka világosságot gyújt bennünk." – A jelen írás francia eredetijének lelőhelye: Lumen Vitae 46, 1991,131-141. Fordította: N. F.) Valamennyien szép álmokat szőttünk Xavier-ról, amikor még csak egy apró pontocska volt bennem. Megálmodtuk két másik gyermekünk képére. Ők maguk is megálmodták azoknak a mosolygós arcú, eleven eszű gyermekeknek a képére, akik környezetüket és gyermekkorukat benépesítették. Látni véltük az alakját, a mosolyát, hallani a neveit, az első szavait, megélni első lépéseit. Idejekorán szivárványos jövőt építettünk neki, élénk színekkel és vidám illatokkal teli jövőt. Székesegyházakat és fényűző palotákat emeltünk neki. Jelenlét és egyben távollét volt számunkra, éreztük hát az ismeretlenség leheletét, azt a mámort, amely egy csodálatos pillanat varázsával együtt jár. Ahogy az idő gombolyodott, az álom egyre konkrétabb testet öltött. Néha azonban vágyaink palettájára valami ügyetlen ecsetvonás is odavetődött, amely megtörte a kép harmóniáját; néha egy bizonytalan körvonalú és bizonytalanul szomorú fátyol elhalványította a kép színeit. És ha ez a gyermek nem is az lesz, akit várunk? Gyorsan kiigazítottam ezt a zavaros vonást, elűztem ezeket a szürke gondolatokat, és érintetlenül újra rátaláltam gyermekemre, amilyennek akartam őt, amilyennek képzeletem márványából megfaragtam. Szilánkjaira zúzódott álmunk .. . amikor a tükör eltörik, amikor az álom szilánkokra zúzódik .. Ha nagy keservesen összegyűjtenénk valamennyi darabkáját, akkor sem sikerülne helyreállítanunk. Így történt gyermekemmel és álmommal. Kétségbeesetten megvetettük a lábunkat, belekapaszkodtunk azoknak az épületeknek a törmelékébe, amelyeket túl gyorsan emeltünk. Erről nagyon gyorsan le kellett mondanunk. A homály erői ismeretlen partokra vetettek bennünket. Álmaink ezeregy csillogó gyémántlapocskáját barbár szavak váltották fel: terheltség, triszómia 21*; a tudomány ítélete ellen nincs fellebbezés: ha eggyel több a kromoszóma, akkor kevesebb az értelmesség. A diagnózis azonnali, iszonyatos és végleges. Az orvosi szavak – nélkülözhetetlen szavak – után azonnal meg kellett szólalniuk a szív szavainak is. Ez nem mindig van így. Bizonyos szavak ölni tudnak; akár elítélik a gyermeket, akár a szülőket ítélik el, egyedül hagyva őket zavartságukban. Ezért fontosnak tartom aláhúzni, hogy bármennyire árnyaltak is a kimondott szavak, szörnyű csapda leselkedik a gyermekre és szüleire. Az orvosnak ugyanis ahhoz, hogy igazolja a "triszómia 21" ítéletet, szükségképpen fel kell hívnia a szülők figyelmét mindarra, ami ezt a gyermeket megkülönbözteti egy rendes gyermektől. Márpedig ez azzal a kockázattal jár, hogy megteremtse az elkülönítés minden előfeltételét; mert már nem a gyermeket látjuk, hanem a különcségeit, nem úgy gondolunk rá, mint teljes jogú egyénre, hanem mint elmebeli fogyatékosra. Ez a sebzettség (amely teljesen sose fog behegedni) tátongó seb maradhat, ha ezeken a látszatokon nem emelkedünk túl. Hogy lehet túlemelkedni? Ez talán kegyelem, személyes meglátás, a környezet töretlen támogatása – és valószínűleg ez a három tényező együtt; ezek azt az irracionális, esztelen, látszólag minden logikával ellentétes előérzetet adják, hogy annak, akinek valamiből kevesebbje van, többje is van valamiből. Rögtön Xavier megszületése után nyilván képtelen voltam arra, hogy konkrétan végigtekintsem, milyen is lesz vele az életünk. De nagyon világosan emlékszem valamire: terheltségének kinyilvánítása után elnéztem őt, ahogy a maga törékenységében ott feküdt a szülészeti osztály névtelen kis ágyában, és biztos voltam abban, hogy boldog. Arcáról azt olvastam le, hogy bizalmát belénk vetette, mintha – még mielőtt mi hinnénk benne – ő már hinne bennünk, és megdöbbenésünk és zavarodottságunk ellenére felkínálná nekünk szeretetre való képességeinkbe vetett hitét. Lehetséges boldogság Akkor elhatároztuk, hogy új épületet emelünk az összeomlott álom romjaira. Hinni kezdtük, hogy a boldogság lehetséges a szerencsétlenség jelei között is. Szemben mindazokkal, akik azt hangoztatják, hogy jelenlegi társadalmainkban az emberek fertőtlenített és fázékony életet élnek, bennünk az az őrült becsvágy támadt, hogy egy terhelt gyermek felnevelésének kockázatát magunkra vállaljuk. Ezt a tervet közvetlen környezetünk nagyon jól megértette, mégis félreértések forrásává lett. Mindenekelőtt: úgy tekintettek bennünket, mint erős embereket. Az igaz, hogy minden olyan dolgot elkerültünk, ami szánalmat kelthetett irántunk; küzdöttünk az elkeseredés ellen, de nem voltunk hajlandók neheztelni az égre vagy a végzetre; arra törekedtünk, hogy megelőzzünk minden előítéletet, amelyeket ugyan sose fogalmaztak meg, de amelyeknek sejtettük részvéttől színezett értelmét: "szegények! szegény gyermek! igazán nem ezt érdemelték! micsoda kölönc! hogyan is lehetne boldog?" Ellenkezőleg, nagyon a szívünkön viseltük, hogy emelt fejjel mutassuk mindenkinek: Xavier elsősorban nem triszómikus, hanem gyermek, éspedig nem akárki gyermeke, hanem a miénk. Ha az ilyen módon történő reagálásban erő volt, annak forrását nem egyedül a mi személyiségünkben kell keresni. Se szentek, se hősök nem voltunk. Az erő elsősorban házastársi kapcsolatunk szilárdságából jött. Lényeges volt tudni, hogy ketten vagyunk, és mindkettőnket ugyanaz a vágy éltet: szeretni ezt a gyermeket, bármi történjék; tudni, hogy bármelyik pillanatban számíthatunk egymásra, ugyanakkor azt is elismervén, hogy sebzettek és sebezhetők vagyunk. Kétségtelenül ez az egyik legelső ajándék, amellyel Xavier meglepett bennünket: tudatosította bennünk házastársi egységünket és azt az erőt, amelyet kölcsönösen nyújtunk egymásnak. Mert az emberi szerelemmel is úgy van, mint az Isten szerelmével: amíg minden jól megy, amíg nem találjuk szembe magunkat a legkeményebb formáiban mutatkozó valósággal, addig nem nehéz olyan házaspárt alkotni, amely nem körülményeskedik, és boldog, hogy együtt élhet. Xavier, amikor – a maga súlyos csomagjával – olyan utazásra hívott meg, melyet vele együtt kellett megtennünk, anélkül hogy azt mi választottuk volna, és anélkül hogy egyáltalán ismernénk az út végállomását, kibúvót nem hagyva tette próbára egymásba vetett bizalmunkat. Mert egyetlen pillanatra egyikünk sem kételkedett a másikban, feltétlen elkötelezettségében arra nézve, hogy szereti Xavier-t úgy, ahogy van. Természetesen, voltak nehéz pillanatok egyikünk és másikunk számára; azt azonban tudtuk, hogy egyikünk sem marad adós a kölcsönös válasszal; meg voltunk győződve arról, hogy egymás iránti elkötelezettségünk egy általunk akart gyermek iránti szeretetünkön keresztül bontakozik ki. Ha erő volt bennünk, ez abból a lendületből is jött, amelyet két másik gyermekünk részéről tapasztaltunk. Ők habozás nélkül befogadták testvérkéjüket olyannak, amilyen volt, és ha egészen fiatal koruk meg is gátolta őket abban, hogy felfogják megpróbáltatásunk nagyságát, elsőnek ők vezettek minket, és ők mutatták meg nekünk, hogy az élet Xavier-val talán sokkal egyszerűbb, mint ahogy képzeltük. Ők, a kicsinyek jártak előttünk, ők sugallták, hogy a nehézségek fölé lehet kerekedni. Xavier-t ők elsősorban kistestvérkéjüknek tekintették; úgy, ahogy mi felnőtt fejjel tettük, ők természetesen nem támasztottak vele szemben előítéleteket; korukhoz mért szavakkal egy-két dolgot elmondtunk nekik, ők azonban úgy találták, hogy ez a testvérke nem csalta meg őket reményeikben: evett, aludt, fürdött... A jelen pillanatra figyelő korban voltak, olyan korban, amikor a különbség fogalma még elég cseppfolyós, és főleg egyáltalán nem hordoz pejoratív elemeket. Ha erő volt bennünk, ez főleg talán magától Xavier-tól jött: oly törékeny, oly védtelen, oly megdöbbentő, annyira önmaga. Igazán nem fontolgattuk, hogy szeressük, jóllehet szülői felelősségünk vállalása teljesen nyilvánvaló dolog volt számunkra; egyszerűen feleltünk életigénylő hívására, és nem kérdeztük, hogy ez a válasz nehéz, csodálatos vagy öntudatlan dolog. Láttuk, hogy annyira függ a szeretetünktől, és ugyanakkor annyira megkapó azokkal a titkokkal, amelyeket különbözése szükségszerűen előidéz; hogyan képzelhettük volna el, hogy otthagyjuk a "peronon", hogy nem vonjuk be minden tervünkbe, hogy mi magunk nem vagyunk hajlandók beleilleszkedni mindabba, ami majd az ő élete lesz? Elsőnek ő maga tört át minden tartózkodást, amely bennünk támadhatott: Xavier belénk vetett bizalma elfonnyasztotta őket, még mielőtt idejük lett volna szirmot bontani. Nagy tanulság Túl ezeken az erőlátszatokon vagy talán valóságos erőkön nagy tanulságot is kaptunk: alázatosságban. Első ízben voltunk gyengeségi helyzetben. Mi, akik mindaddig a jó oldalon éltünk, azok oldalán, akiket nem ér semmi szerencsétlenség, azok oldalán, akikre rámosolyog a szerencse, hirtelen és minden átmenet nélkül a legszegényebbek, a fogyatékosok oldalán találtuk magunkat. Helyzetünk kíméletlenül ráutalt bennünket egy másik emberképre, arra, amelyiket minden erőnkből elutasítunk, amely azonban nem egyéb, mint saját magunk sebezhető arca, amelyet egy szép napon feltár előttünk a betegség vagy a genetika fékezhetetlen véletlene. Különös gyengeség számunkra, akik értelmiségiek voltunk, az, hogy nincs válaszunk a kínzó kérdésekre. Miért éppen ő? Miért éppen mi? Alázatosság abból kifolyólag, hogy nem értjük; hogy nincs felelős, akit vád alá helyezhetünk; alázatosság végül abból, hogy tudatlannak, ügyetlennek és szerencsétlennek érezzük magunkat eme új, szétzúzó és szilárdságunkat megrendítő helyzettel szemben; alázatosság annak elismeréséből, hogy szükségünk van a többiekre, jelenlétükre, barátságukra vagy szaktudásukra. Arról le kellett mondanunk, hogy problémánkat egyedül megoldjuk. Olykor jelentéktelen gesztusok, igazságot és reményt sugárzó szavak által – ezek egyenlőképpen távol álltak a sajnálkozástól és az édeskésségtől – megtapasztaltunk egy igazi testvériséget, mely messze fölötte állt annak az értelmiségi megközelítésnek, ahogy mi a testvériség szót kezeltük. És lassan megértettük azt, ami a szenvedés paradoxonjai között nem is a legjelentéktelenebb: hagyni, hogy a barátság és a szerető ragaszkodás igazi nagyságában megmutatkozzék. Az élet rendes körülményei sose tették volna lehetővé, hogy felmérjük bizonyos kapcsolatok mélységét, és elég sok személynek nem tették volna lehetővé, hogy önmagából a legjobbat adja nekünk. Már ezekben a legeslegelső napokban, ha Xavier-nak adtuk gondtalanságunkat, meglehetősen nyugodt életünket és persze fiatalságunk javát, cserébe tőle és a többiektől erőt kaptunk: képesnek éreztük magunkat arra, hogy egy triszómikus apróság papája és mamája legyünk. És már abban a pillanatban sem nagyon tudtuk igazában, ki volt az, aki kezét nyújtotta a másiknak az élet göröngyös útján. Jóakaratunknál fogva erősen, de sebezhetőségünkben pőrére vetkőztetve – megindultunk tehát az úton Xavier lépéseihez igazodva. El voltunk készülve arra, hogy életünk átalakul; nem is gyanítottuk, hogy egészen átszellemül. Helyzetünket tisztán láttuk. Jól tudtuk, hogy Xavier számára az életet olyan világban tervezzük meg, mely a maga egészében nem az ő méreteire készült, amely gyorsan halad, amely a fizikai tökéletességet és az értelmi teljesítményt értékeli, olyan világban, amely talán nyitottabb, mint valaha, de még mindig tartózkodó és félénk, egy kissé önző és hűvös, hajlamos arra, hogy megzavarva érezze magát a fogyatékosoktól, főleg az értelmi fogyatékosoktól, és inkább azokra hallgat, akik a leghangosabban kiabálnak. A mi kis triszómikusunk, aki meglehetősen lassú, aki kevés hozzáértéssel rendelkezik, és csak nagyon tökéletlenül felel meg ezen társadalom kritériumainak, hogyan tudna helyet biztosítani magának ebben a társadalomban, szembenézni a buktatóival és a nehézségeivel? Éppen ezért teljesen meg voltunk győződve: sokat kell majd adnunk saját magunkból ahhoz, hogy a lehető legjobban haladjon, hogy igazán szeretve érezze magát, és hogy önbizalomra tegyen szert. Meggondoltuk, hogy szentelnünk kell rá időt, energiát, türelmet, szívósságot, a szó legtágabb értelmében vett hitet. Hinni benne úgy, ahogy van, a maga gazdagságaival: nemde ez az, ami minden emberi lényt éltet és növel? Mindez nagyon is igaz. Lassan hat éve lesz, hogy sok időt és energiát szentelünk Xavier-ra, szüntelenül keressük a legjobb megoldásokat számára, napról napra lessük a legkisebb előrehaladásait, megtesszük mindazt, ami telik tőlünk, hogy elősegítsük az életbe való beletanulását, önállóságát, jólétét. Életünk ugyan sokban hasonlít egy normális család életéhez, mi azonban meglehetősen érezzük a heti háromszoros gyógypedagógiai kezelés meg a külön időbefektetések súlyát: Xavier-t el kell vinnünk az óvodába, amely lakónegyedünktől messze esik, viszont annyira megfelel neki; apró játékokat kell számára kitalálnunk, hogy ennek vagy annak a fogalmára rávezessük; időt kell hagynunk neki, hogy megtanuljon egyedül ezt-azt csinálni, jól tudván, hogy számára sok minden (ceruzát kézbe fogni, papírt vágni, cipőt felhúzni) türelmet igényel, és nem feltétlenül megy magától. Az eredmények meghaladják reményeinket. Ma egy olyan kisfiúval élünk, aki vidám, eleven, az óvodába jól beépült, és aki egyre jobban beszél. Triszómiáját olykor egészen elfelejtjük. Ezzel azt akarom mondani, hogy Xavier – eltekintve gyógypedagógiai foglalkoztatásától – úgy él, mint egy normális gyermek a mindennapi életben, hogy különösségei "természetessé" váltak számunkra, és hogy a fejlődésével járó gondok nem kötik le teljesen napjainkat. Mit kaptunk terhelt gyermekünktől? Ha készek voltunk arra, hogy sokat adjunk Xavier-nak, legkevésbé sem gyanítottuk azt, amivel majd ő meglep bennünket. Mert naiv módon azt gondoltuk, majd mindent mi adunk meg ennek a védtelen kis emberpalántának; azzal viszont nem számoltunk, hogy talán neki is van valami "küldetése": kitölteni néhány üres kockát életünk sakktábláján. Így Xavier megtanított arra, hogy nekünk éppen annyira szükségünk van őrá, mint amennyire neki szüksége van ránk. Nekünk szükségünk van az ő "Nap-gyermek"-i ragyogására, az ő ünnep és befogadás iránti érzékére, az ő kimeríthetetlen kedvességére és huncutságára. Ez a gyermek, aki nem fosztja meg magát attól, hogy tele szájjal bele ne harapjon az életbe, megtanít minket a mosolygás, az üdvözlés, a kedves szóváltás fontosságára. Pontosabban szólva: figyelmeztet, amikor rohan, hogy ajtót nyisson egy látogatónak, amikor arra kényszerít, hogy kiássuk magunkat elfoglaltságunkból, és jó estét mondjunk annak, aki éppen hazaérkezik; tennivalóink tömegébe belesüppedve ne feledkezzünk meg ezekről az egészen egyszerű értékekről, amelyekre (hiszen jól tudjuk) az együttlét boldogsága épül. Amikor, sajnos, annyi gyermeket és serdülőt látunk, akik örökké elégedetlenek és már elfásultak mindazzal szemben, amit felkínálnak nekik, lelkünk mélyéig felkavar bennünket, hogy egy vékonyka kis hang, egy egyszerű kis séta bejelentésére, bizalmasan a fülünkbe súgja: "én örül." Ez a gyermek – egyike azoknak, akik minden bizonnyal hozzájárulnak ahhoz, hogy egy kicsit több öröm legyen a világban – bizony feltárja előttünk saját fogyatékosságainkat, amelyeket a normalitás látszatával leplezünk. Mint a költők, arra szólít fel, hogy "lássunk", vagyis hogy elcsodálkozzunk a mindennapos dolgok banalitásán; ez a nehézkes gyermek, aki kevésbé jól fejezi ki magát, mint a többiek, olyan fokban képes a boldogságra, hogy az egészen megkapó; jelentéktelen kis ajándékra túlcsorul az örömtől; amikor egy szép reggelen felfedez a kertben egy virágot, egészen fellelkesedik, és máris felteszi ügyetlenül fogalmazott kérdését: "Ki hajt virág?" Ha valakivel találkozik, akár ismeri, akár nem, az számára ünnep. Minden jó ürügy arra, hogy örüljön, lelkesedjen, boldog legyen. Ez a közvetlenség, életének és szívének ezek a kitörései gyakran a közölhetőség végső határáig visznek bennünket, amelyeken túl marad a misztérium. Terheltsége talán arra képesíti, hogy feltárja azok előtt, akik megérdemlik ezt a megértést: hogy a lényeg túl van azon, amit mondunk, amit tudunk, amit gondolunk, túl a racionális világ játékszabályainak és falainak határain. Xavier üzenete arra vezet rá, hogy a lényeg egy felragyogó tekintetben, egy jelentéktelen gesztusban, egy elcsodálkozásban van, amely fellebbenti a fátylat a költészetnek, a szentnek, az élet ősrétegeinek végtelen titkáról. Az, amire Xavier megtanít bennünket – például a természeten való elcsodálkozásával, a köszöntésen érzett örömével, mohó életkedvével –, ebben foglalható össze: az igazi értékek szeretetértékek; a mi életünket pedig az ő érkezéséig jócskán megtöltötték mindenféle hiábavalóságok. Xavier születése óta számos érték viszonylagosságát beláttuk, és árnyaltabban nézzük számos, a mindennapos életet átjáró hercehurcákra való reagálásunkat. Sok dolog ma valóban jelentéktelennek tűnik számunkra, és szinte megtámadva érezzük magunkat azoktól, akik tragédiát csinálnak a legapróbb bosszúságból, vagy megbotránkoznak csemetéjük legkisebb ballépésén. Felmérjük, mennyire sekélyes dolog abszolút értékké emelni a testi szépséget, az értelmi vagy társadalmi sikert. Nem tévesztjük szem elől, hogy ezek a tényezők minden életben bizonyos fontossággal bírnak – amely egyébként egyénről egyénre változik –; de már képesnek érezzük magunkat arra, hogy csapdájukba bele ne essünk. Xavier-tól kaptuk, hogy a jelenben tudunk élni. Jövője nyilván gondokat jelent; de jól tudjuk, hogy minden őrá vonatkozó döntés majd a kellő pillanatban születik meg, olyan kedvező tényezőktől való függésben, amelyeket nem láthatunk előre, és értelmi fejlettségétől függően, amelynek határai számunkra ismeretlenek. Ez persze igaz minden gyermekre vonatkozóan; de az is igaz, hogy két nagyobb gyermekünket illetően – helytelenül vagy helyesen – bizonyos "nagyravágyás" tölt el bennünket; hogy – lévén mindketten tanárok – nekik már többé-kevésbé elgondoltuk az "útvonalat", a "hivatali szűrőt", a "profilt". Xavier-val végeredményben jóval szabadabbak vagyunk. Az ő ritmusa szerint haladunk, a jelen pillanatnak élünk. Látszólag "vesztegetjük" az időt; valójában időt szakítunk arra, hogy éljünk, és élvezettel ízlelgetjük, amit az élet felkínál nekünk. Miközben annyi szülő öntudatlanul is azt akarja, hogy gyermeke növekedjék, ötéves korában már úgy beszél hozzá, mintha tízéves lenne, egy tízéves gyermektől pedig elvárja egy kis felnőtt érettségét, mi annak vesszük Xavier-t, aki, azon a szinten, ahol van, hiszen világos, hogy számára a kor és a szerzett belső kincsek közti viszony nem ugyanaz, mint egy egészséges gyermek számára. Ez nagyon szorongásos és egyben nagyon felszabadító élmény. Egyébként mindaz, amit vele megélünk, egyszer az egyik, máskor a másik, vagyis ténylegesen és (ha a dolgok mélyére megyünk) egyszerre boldogság forrása és szenvedés forrása – és mind a kettő igen mélyenjáró érzés. Más megvilágításban Amikor úgy vélekednek, hogy a hit segítségemre volt, mindig kedvem volna azzal visszavágni, hogy ez nagyon igaz, de egyben nagyon téves is. Helytelenítem, hogy olykor azt akarják velem mondatni: egyedül a hit teszi, hogy fölébe tudok kerekedni az elviselhetetlen valóságnak. Túl egyszerűnek találom, hogy Istent vádoljuk minden baj miatt; de azt is, hogy mindazt, ami történik velünk, a Gondviselés jeladásának tekintsük. A triszómia 21 egy kromoszómás rendellenességnek, egy genetikai tévedésnek tudható be, amelyért senki sem felelős: sem Isten, sem az orvosok, sem mi magunk. Ellenben Xavier révén főleg a következőt tanultuk meg: egy megpróbáltatás, mint minden egyéb az életben, azzá lesz, amivé mi magunk tesszük; összezúzhat vagy növelhet. Isten hívása azonban arra szól: találjuk meg – nem a megpróbáltatás ellenére – hanem általa a boldogság útját, akkor is, ha tele van szórva buktatókkal. Mi együtt megyünk Xavier-val; lépésünk talán bizonytalan, talán egy kicsit sántikálunk is; de haladunk előre – és ez a fontos. Még a következőt is gondolom: Isten megmutatkozik számomra ezzel az állandó hívással: Xavier-nak a legjobbat adjuk önmagunkból, és elfogadjuk tőle arra szóló képességét, hogy szeressen és boldog legyen. Elárasztanak hamis értékek, amelyeket a társadalom hordoz, és amelyeknek a vonzásából nehéz kivonnunk magunkat; nos, Xavier révén rátalálunk egy megtisztított, életbevágóan lényeges útra: szeretni, együtt lenni, megosztani, adni, kapni. Számomra Xavier mindenekelőtt ebben a tekintetben az Isten világosságának hordozója. Rászorít bennünket arra, hogy rejtett képességeket találjunk magunkban: lankadatlan kitartást, odahallgatást, megértő türelmet; úgy éreztük volna, hogy minderre nem is vagyunk képesek. Érzékenyebbé is váltunk az apró dolgokra, fogékonyabbá más szenvedésére. Természetesen naponta megkapjuk a szükséges erőt is, hogy szembenézzünk megpróbáltatásunkkal; pl. hogy álljuk azokat a tekinteteket, amelyeket nem mulasztanak el gyermekünkre vetni, sőt, hogy ne is lássuk meg azokat, vagy hogy elviseljük azt a megrázkódtatást, amelyet a türelmetlenség legcsekélyebb megnyilatkozása kelt vagy egy szerencsétlenül fogalmazott szó; ez néha olyan érzékenységet ébreszt fel, amelyet jobban eltemetettnek gondoltunk. Gyakran felteszik a kérdést, amikor elviselhetetlen szenvedéssel szembesült embereket látnak: hogy tudják túlélni? Ma már úgy tűnik, hogy a válasz néhány elemének birtokában vagyok. Egész szerényen azt gondolom, hogy napról napra, így vagy úgy megadatik nekünk az erő ahhoz, hogy a szenvedéssel megmérkőzzünk, és ez egy kegyelem vagy mindenképpen valami nagyon titokzatos dolog, amely véleményem szerint érthetetlen marad annak a számára, aki nem élte meg. Ilyenformán újítja meg Xavier az imádság értelmét is. Arra hív, hogy találjunk rá a sivatagon keresztül vezető utakra, ott, ahol a megfosztottság és az egyszerűség csakis Istenhez vezethet. Itt most azt akarom mondani, hogy gyermeki kicsinysége és gyengeségtöbblete folytán, amelyet terheltsége ad meg neki, Xavier arra hív bennünket, hogy mindig messzebbre hatoljunk be az Istennel való találkozásba. Isten a zsibongástól és a nyugtalan kavargástól távol nyilatkozik meg: a gyermekünkre vetett szerető pillantásban, elmélkedésünk csendjében, valamint a feltörő nevetés szórásában, amelyet maga körül kirobbant. Értelmesnek lenni jó dolog. Boldognak lenni még jobb dolog. Nemde egészen evangéliumi üzenet ez? Amikor Xavier első lépéseit tette, elragadtatással néztük ezt a nagyszerű teljesítményt, amelyet a normális gyermeknél észre sem veszünk, annyira természetes. Nemde arra szól ez a felhívás, hogy minden egyes talentumunkat úgy tekintsük, mint kegyelmet, nem pedig mint járandóságot? És roppant nagy erőfeszítéseivel, amelyekbe Xavier-nak kerül, hogy hozzánk érjen, nemde arra hív bennünket, hogy mi magunk is szakismereteink, erőtartalékaink, magunkba gyűjtött tulajdonságaink kiaknázásában elmenjünk a végsőkig? A teljes megvalósítása annak, ami vagyunk: nemde ez ad értelmet az életnek? A fogyatékos gyermek, anélkül hogy értékeinket megváltoztatná, módosítja létünk megvilágítását. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy minden olyan egyszerű. Ahogy Xavier nő, úgy sokasodnak a nehézségek is, dacára a teljesítményeinek. Iskolai és társadalmi beilleszkedésének, hivatásbeli és érzelmi életének meglesznek a határai; nekünk majd segítenünk kell, hogy azokat elfogadja. Ugyancsak nehézségek merülnek majd fel bátyja és nővére számára, akik szintén akaratuk ellenére kerültek bele ebbe a kalandba, amelyet ők sem választottak. Egyszer majd nyilván nekik kell helyettesíteniük minket azon a csapáson, amelyet mi törünk. Pedig nekik a saját életüket kell felépíteniük, és nagylelkűségük talán majd nehéz választásokba ütközik, vagy olyan barátokba, akik Xavier-hoz nem az ő szívük nyitottságával viszonyulnak. Ezen a téren nem tehetünk egyebet, mint bízni az életben, és azt remélni, hogy ők a kisebb testvérüknek elsősorban nem kötelességből, hanem nagylelkűségből viselik majd gondját. Első fokain vagyunk egy olyan lépcsőnek, amelyikről nem tudjuk, hova visz. Azok a bizonytalanságok, amelyek mindenki sorsához kapcsolódnak, számban csökkennek, valahányszor egy fogyatékos kisgyerekről van szó. Elszántan és kitartóan küzdünk azért, hogy legyőzzük mindazok hallgató tartózkodását, akik (gyakrabban tudatlanságból, mint gonoszságból) még nem készek arra, hogy szívüket megnyissák a fogyatékosoknak. Tanúságtételünk ezért fontos dolog. Nyilván nem annak állításáról van szó, hogy csodálatos dolog fogyatékosnak lenni, vagy hogy kívánatos a családban egy fogyatékos gyermek. Mondanivalónk az, hogy a terheltséggel való találkozás nehéz, de ígéretekkel teli találkozás; hogy – mint minden találkozás az életben – ez is nyilván tele van gazdagsággal annak számára, aki az életben gavalléros játékosnak bizonyul, aki vállalja, hogy lelki nyugalmát elveszítse, hogy megkockáztassa önmaga teljes kérdésessé válását; ezen az áron olyan életminőséget nyerhet, a kapcsolat olyan mélységét a gyermekkel, a többiekkel, talán még Istennel is, amelyekről azt hitte volna, hogy fenn vannak tartva egészen rendkívüli vagy különösen tragikus helyzetekkel viaskodó embereknek. Tanúságtételünk fontos mondanivalója az, hogy tapasztalatunk nehéz, de nem szomorú, és egybekapcsol bennünket mindazoknak nagy testvéri láncolatával, akiket a véletlen, a betegség vagy az emberek gonoszsága és közömbössége az élet peremére lökött. Nem mindig kell nagyon messzire mennünk, hogy nagyon szép dolgokat láthassunk. Nem kell mindig a legtehetségesebb gyermeket magunkénak tudnunk, hogy hatalmas öröm töltsön el. Az északi vidékek ködös égboltja olykor megragadóbb, mint a mediterrán nap bántó tüzelése. Nem abban van a lényeg, hogy felsőbbrendű illetékességgel rendelkezzünk, hanem hogy teljesen kiaknázzuk a ránk bízott talentumokat, és belevigyük a lelkünket. Minél inkább hiszünk a triszómiás gyermekben, ahogy halad, ahogy nő, annál magasabbra emelkedünk. A végtelenül alázatos éppen olyan méltó tiszteletünkre, mint a végtelenül nagy. Így tehát – minden nehézség ellenére, amely összefüggésben áll Xavier-val, és amelyet nem szabad letagadni – nagy kedvem van ezt válaszolni mindazoknak, akik úgy vélik, hogy "ilyesmit" nem érdemeltünk: "Nem érdemeltük meg ezt a szenvedést? Talán; de arányban van azzal a boldogsággal, amelyet kapunk általa." Azoknak, akik úgy gondolják: "szegény kisfiú!", nagy kedvem van ezt válaszolni: "Szegény, mert triszómiás? Lehetséges; de az is igaz, hogy boldogsága arányban lesz azzal a szeretettel, amelyet adni tudunk neki." Életútjaink össze vannak kapcsolva, és nem nagyon tudjuk, kinek van inkább szüksége a másikra. Ki illetékes olyan jogot követelni magának, hogy egy emberi élet boldogságáról eleve ítéletet mondjon? Milyen eszközökkel végzi a kiértékelést? A társadalmi normákkal való megegyezés, vagy pedig a belső gazdagság alapján? A fogyatékos gyermek mindenekelőtt gyermek. Életünk nem lesz könnyű: ennek teljesen tudatában vagyunk. De egyetlen ellenségünk van, ez pedig a csüggedés; és mi a csüggedés romjain húzzuk fel a remény árbocát.
* A triszómia a kromoszómák rendellenes összetételét jelenti, amely súlyos következményekkel jár. – Mint tudjuk, a kromoszómák az ember (és az állat meg a növény) sejtmagjában jelenlévő, a sejtmaggal együtt osztódó, változatos, többnyire fonal vagy pálcika alakú szerkezeti elemek. Tartalmaznak fehérjéket (az élő szervezetek fontos alkotórészeit, a sejtek alapanyagát), valamint az örökletes tulajdonságokat hordozó dezoxiribonuklein-sav (DNS)-molekulákat. – Génnek nevezik az öröklődésnek a kromoszóma bizonyos részein elhelyezkedő egységét; a gén, úgy látszik, egy-egy fehérje szerkezeti sorrendjének információját tartalmazó DNS-láncrészlet. A kromoszómák öröklődésben betöltött szerepe abban áll, hogy a bennük levő vegyületek meghatározzák a sejt anyagcseréje eredményeként létrejövő fehérjék szerkezetét; eszerint mindig az egyedre jellemző fehérjék reprodukálódnak ("genetikai információ"). – A sejtben található kromoszómák száma jellemző egy adott fajra, és bizonyos feltételek mellett meglehetősen állandó egy adott faj összes testi sejtjében. Kromoszóma-szerelvénynek (vagy -garnitúrának) mondják a fajra jellemző különböző kromoszómák összességét. – A testi sejtek kétszeres, diploid kromoszómaszerelvényt tartalmaznak, az ivarsejtek viszont egyszeres, haploid kromoszómaszerelvényt. A diploid szerelvény egyik sorozata az apától, a másik az anyától származik. Megtermékenyüléskor a két szerelvény az új lény alapsejtjében, a zigótában egyesül. Az embernek 23-féle, egymástól eltérő kromoszómapárja van. – A testi sejtek normálisan kettős szerelvénye homológ, vagyis szerkezetre és eredetre nézve megegyező (nem teljesen azonos), de eltérő működésű. Az ivari, egyes kromoszómák viszont heterológok (eltérnek, nem egyeznek meg); ezeket jelölik X-szel és Y-nal (olykor W-vel és Z-vel). Jelenlétük és összetételük a férfi és női ivarsejtekben, valamint szerepük az új negyed nemének meghatározásában nincs egyértelműen tisztázva. – Triszómiának azt a rendellenességet nevezik, amely a normális két kromoszóma (diploid sejt) helyett három kromoszóma jelenlétéből áll. Triszómia minden élőlénynél, pl. a növényeknél is előfordul, és látható rendellenességet hoz magával; pl. a maszlag nevű gyomnövénynek 12-féle triszómiája lehetséges, és a magtokon mindegyik szemmel látható deformálódást okoz. – Ami az embert illeti: az X jelzésű nemi kromoszómával megtörténhet, hogy az érési osztódásnál a petesejtbe két X-kromoszóma kerül, és aztán az ilyen XX-petesejtbe az ondósejttel még egy harmadik X-kromoszóma is behatol; Így a zigóta kromoszómája triploiddá, hármassá (XXX) válik. Az X-kromoszóma triszómiája az embernél mindenféle torzképződést és az értelmesség csökkenését vonhatja maga után, valamint természetes elvetélést, koraszülést. Nevezetesen ez a helyzet a 18-as meg a 13-as kromoszóma megháromszorozódásánál. – A 21-es számú kromoszóma triszómiája okozza a mongoloidizmust; a Xavier-ról szóló írásban erről van szó. Ez – jellemző testi tünetei (és esetleges szervi fejlődési hibái) mellett – a szellemi teljesítőképesség súlyos zavarait is jelenti. (A szerk. megjegyzése.)
Teleki Béla VÁLASZD AZ ÉLETET! "Életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok!" – mondja az Úr választott népének (MTörv 30,19). Ténylegesen mindenki – a maga módján – az életet választja; ez egyeseknél karrierizmust, másoknál kényelmet, ismét másoknál küszködést jelent. Önmagukra gondolnak, magukat állítják középpontba, még mások – esetleg saját meg nem született gyermekeik – élete árán is. Találkozunk olyan emberekkel, akik síkraszállnak az élet védelmére, még akkor is, ha az még meg sem született, és akkor is, ha az már jócskán alkonyodó élet. Miért teszik ezt? – Talán fanatizmusból, kellemetlen kötelességből, görcsös áldozatvállalásból? – Az ideális az lenne, ha belső meggyőződésből védelmeznénk az életet – a magzat életét is. Egyszerűen azért, mert érték az ember élete. Az alábbiakban a lelkipásztorkodás szempontjaiból tárgyaljuk a még meg nem született élet védelmének elméleti és gyakorlati kérdéseit. I. TÉNYEK ÉS FÉNYEK A magzati élet kezelésének tényei ugyan halálosan gyászosak, de az egyház, valamint a jóakaratú emberek kezdeményezései fényként mutatnak a jövőbe. 1. Sikoltó tények A "magyar holokausztum" több évtizedes tény. Dr. Fekete Gyula kimutatja, hogy a megfogant magyar élet 45-50 százaléka nem születik meg. Az ország lélekszáma állandóan fogy: 1987-ben 10 610 000, 1988-ban 10 597 000, 1989-ben 10 568 000. Reméltük ugyan, hogy az ország felszabadulásával az élet is olyannyira szent lesz, mint a szabadság. Ez azonban nem következett be. Dr. Gáti István ismertette az 1990-es konferencián, hogy az abortuszok száma az utolsó három évben növekedett: 1987-ben 85 573, 1988-ban 88 560, 1989-ben 89 871. Az engedélyezett abortuszok fele – dr. Czeizel Endre szaktekintély szerint (3) – orvosilag megalapozatlan. Így haladunk a kipusztulás útján: a puszta fennmaradáshoz 14-15 ezrelék szaporulatra lenne szükség, Magyarország szaporulata pedig csak 11 ezrelék. 2. Az egyházi tanítás fénye A Szentírás parancsa: "Válaszd az életet!" (MTörv 30,19) ma is eleven egyházunk tudatában. Ezért száll síkra a II. vatikáni zsinat: "Az ember életét és az életfakasztás feladatát nem lehet ennek a világnak a kereteibe szorítani, ennek mértékével mérni és csak ebből kiindulva értelmezni, hanem mindig figyelembe kell venni az ember örök rendeltetését is." (GS 51) Ezért a római instrukció a kezdődő emberi élet tiszteletéről és az utódnemzés méltóságáról kimondja: "Minden emberi lényt – mint személyt – létének első pillanatától kezdve tisztelni kell." 3. A józanész fénye Az 1990-es családkongresszuson dr. Fekete Gyula, közismert szakember kijelentette: "Mostanában szemünk előtt ébred újjá a kannibalizmus, csak kortársaink most nem az ellenségeiket fogyasztják el, hanem a gyermekeiket, mondván: annyival is jobban élünk. – Innen számíthatjuk a végét a civilizációnak." A Magzatvédő Társaság 1990-es konferenciáján 5 pontból álló nyilatkozat született, amely hangsúlyozza: 1. Az emberi élet a fogantatás pillanatában kezdődik. 2. A művi abortusz nem kívánatos beavatkozás. Stb. Az 1990-es budapesti családkongresszus felhívást intézett a magyar társadalomhoz: 1. Az állam támogassa az egyházak és más társadalmi szervezetek családi életre nevelést szolgáló tevékenységét. 2. Legyen széles körű felvilágosítás az abortusz mibenlétéről.
II. ÚTKERESÉS "A mi társadalmunk – mondotta dr. Czeizel Endre, a Magzatvédő Társaság 1990-es összejövetelén – az Önök szép, humánus és vallásos gondolkodásától nagyon messze áll. Nagyon hosszú összefogásra, átgondolt nevelésre van szükség, hogy a leendő anyák és a társadalom is megértse, az emberi élet a fogamzással kezdődik, és az emberi élet – érték." – Megindult már ez az összefogás és nevelés? 1. Tájékoztatási eszközök Láttam több templom bejáratánál Nagy Miklós versét: "Édes Anyám, ne öljél meg!" plakát formájában. Minden versszakában szívhez szóló az ismétlés: "Szíved alatt, szépen kérlek, Édesanyám, ne öljél meg!" – Érdemes lenne a verset kicsit javítva és korszerűbb kiadásban terjeszteni. A hetvenes években megjelentettem egy képes füzetet: "Élet a születés előtt" címmel. Ilyen füzeteket sürgősen kellene terjeszteni, hogy a téves közvéleményt helyreigazítsuk. Szükséges lenne olyan publikációkat is közzétenni, melyek a még meg nem született gyermek fejlődésével és pszichológiájával foglalkoznak.1 Az Országos Lelkipásztori Szolgálat értékes leveleket adott ki a szülőknek. Ilyen stílusú "leveleket" kellene kidolgozni az abortusz kísértésével foglalkozóknak. Néhány helyen levetítették már a megrázó Néma sikoly c. filmet. Lehetővé kellene tenni, hogy ez és a hasonló témájú filmek szélesebb rétegekhez is eljussanak. A hetvenes években vándorkiállítást szerveztem a családi életről és az abortusz ellen. A szakemberek és művészek összefoghatnának az életmentésben, kiállításuk bejárhatná az egész országot. 2. Szervezések 1988-ban megalakult a Magzatvédő Társaság Budapesten. Rendszeres telefonszolgálatot tart és naponta tanácsadást nyújt a rászorulóknak (14-től 18 óráig). 1990-ben kezdte el működését a FORRÁS (Teleki-csoport) Debrecenben. Széles körű megelőző, tanácsadó és terápiái, szolgálatai között szerepel az "abortusz-tanácsadás" is. Létesítsünk ilyen szervezeteket minden magyar községünkben. Látogatni is kellene az abortusz-veszélyeztetetteket, és anyagi támogatásban részesíteni a terhes anyákat, hogy anyagi okok ne hajtsák őket az abortuszba. 3. Nevelés A beteg közvélemény átformálását szolgálja a nevelés is. Szegeden a jezsuita templomban minden második vasárnap családvasárnap, és minden második pénteken családkatekézis van. Az ilyen alkalmak segítik a gyermekeket és szülőket, hogy jobban megértsék: az élet szent. Az anyaság megbecsülésére kellene nevelni kisiskolásainkat és fiataljainkat egyaránt. A katekézis szerves részévé kellene tenni az ilyennemű oktatást is. Tanulhatnánk a lengyelektől, ahol minden iskolaévben 10 órát szentelnek a családi életre nevelésnek. Felnőtteket segíthetné az olyan beszélgetések megrendezése, ahol szakemberek ismertetnék az abortusz teljes tényállását. Itt-ott meg lehetne hívni hittantermeinkbe, a felnőttkatekézisre vagy ifjúsági oktatásra olyan személyeket, akik közvetlen vagy közvetett tapasztalattal rendelkeznek. Ismertetnék az abortusz utóhatásait. Több plébánia megszervezte már a természetes családtervezés ismertetését a nép széles rétegeivel, hogy ne csak a tablettázás és abortusz lehetőségeit lássák. Mind több plébánia imádkozik a veszélyeztetettekért, engesztel és vezekel a kb. 4,5 millió – Magyarországon végrehajtott – abortuszért. Ennek a kezdeményezésnek országos méreteket kellene öltenie. Tervezik az Élet napjának bevezetését (VI. 1.). A liturgiában is emléknappá kellene tenni. Próbálkoznak azzal, hogy december 28-án, az aprószentek napján megemlékeznek az abortusz, a modern gyermekgyilkosság vértanúiról. Németországban pl. előre kihirdetik, hogy ezen a napon az abortusz ártatlan áldozataiért megkondulnak a templomok harangjai. Ember Judit "Civil kurázsi" c. dokumentumfilmjében 33 és fél évig rejtegette a család az igazságtalanul bebörtönzött, 1956-ban kiszabadult, majd ismét üldözött családtagot. A gyermekek is védték "bácsikájukat". A védés életelemévé vált és összekovácsolta a családot. – Bárcsak a mai magyar társadalomban igazságtalanul elíélt pici magyar életeket is képes lenne védelmezni és megvédeni – legalább a keresztény – család! Ha azt akarjuk, hogy legyen jövője népünknek, határozott lépéseket kell tenni az abortusz megfékezésére. JEGYZETEK 1. Az élet védelmében I. 1990. május 11–12. 39–40. o. 2. Az élet védelmében II. 1990. május 11–12.93. o. 3. Az élet védelmében II. 1990. május 11–12.95. o. 4. Donum vitae. Róma 1987. február 22. 5. Családkongresszus. Budapest 1991.167. o. 6. Az élet védelmében II. 1990. május 11–12.104. o. 7. Családkongresszus. Budapest 1991. 279. o. 8. Az élet védelmében II. 1990. május 11–12.97. o. 9. A kiadvány Lennart Nilsson–Axel Ingelman–Sundberg – Claes Wirsén: ETT BARN BLIR TILL, Stockholm 1972 mű alapján készült. 10. Ilyen kiadványok pl. Antony Reading: Psychological Aspects of Pregnancy. Longman, London–New York 1983. Werner Gross: Was erlebt ein Kind im Mutterleib. Herder 1982. Landrum Shettles–David Rorvik: Die wunderbare Welt des Ungeborenen. ET, Kehi 1987.
Gyulay Endre PASZTORÁCIÓNK ÚTIRÁNYAI MA Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy minden útirányt felvázolok, azt sem, hogy mindegyiket apró részleteire bontva bemutatom. Annyira más két egymás mellett fekvő község vagy város is, hogy az utak pontosítása csak helyekre, körülményekre lebontva lehetséges. Így nagy a felelőssége egy-egy hely pásztorainak, hogy megkeresik-e az adott egyházközség adott lehetőségeit, és mindezt fel is használják. – A sorrend sem a fontosságot jelzi, hiszen helyenként más és más lehet az első, amivel indítani kell. Hitoktatás A gyerekek katekézisre gyűjtése. A családokban kell megismertetni, hogy a hitoktatás mire való, miért fontos a gyermek számára. És itt nem a hamis vagy az e világi érvényesülés az alap, hanem az erkölcsös életre segítés, a krízisekben kapaszkodókra találás, egyáltalán az életcél meghatározása. – Ehhez kapcsolódik a hitoktatóképzés, mind a papságban, mind a papnövendékekben, mind pedig a világi hívek körében. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen oktatást, nevelést, hangulatot, pedagógiai és pszichikai ismereteket visz magával az órákra a hitoktató. Vonzhat vagy riaszthat, s így felkészíthet vagy eltávolíthat a hitélettől. Főleg nem mindegy a saját hitélete, hiszen életet csak élő adhat, áll ez a hitéletre, példaadásra is. – Komoly tankönyv, munkafüzet, hitoktatói segédkönyv is minél előbb kell, mert ez adhat egységes irányt is, munkában komoly segítséget is a felelős nevelőknek. – E területhez tartozik a szülők "nevelése", legyen ez szülői értekezlet keretében, családlátogatás formájában vagy szülői kisközösségek létesítése által. A gyerek nevelése csak a szülőkkel együtt lehet eredményes, ezért a negyven évet pótolgatni kell bennük is. Szentségekre felkészülés A keresztelésre a csecsemőknél olyan előkészítés kell, hogy ismerje a szülő nemcsak a keresztség hittani lényegét, hanem a velejáró feladatait is (keresztény nevelés) és annak megvalósítási útszakaszait (a gyermek kora szerinti tennivalók felvázolásával). Természetesen a példaadás hangsúlyozásával.– A nagyobbakat hosszas "tanítással" és a "gyakorlásba bevezetéssel" kell a hitéletbe megindítani, hogy mindegyik érett hitű felnőtt keresztény lehessen majd. Nagy segítség lehet a katekumenátus kisközösségi megvalósítása. A közösség értéktöbblete oktatásban is, a későbbi közösségi munkába való bekapcsolódásban is megmutatkozik. – A megkereszteltek látogatása, a vállalt feladat "leellenőrzése" és a nevelés egyes fázisaiban segítségnyújtás szintén fontos lenne, s ehhez nem kell pap, elég az egyházközség ilyen feladattal megbízott és e témához értő világi hívő tagjának látogatása is! A bérmálás idejét valóban a felnövekvés, a felnőttkor kezdetére kell tennünk. Ha igazi apostoli munkát várunk el tőle, akkor azt az időt kell kivárnunk, amikor felelősen tud a hit mellett dönteni, és valódi, tudatos, tanúságtevő életre képes. Persze ehhez mértnek kellene lennie az előkészítő oktatásnak is, és a már előre kitűzött apostoli, "próbafeladat" sikeres végrehajtásának is. (Pl. egy beteg látogatása...) A megbérmált kaphatna "saját" feladatot is az egyházközségben (oltárvirág gondozásától az utcájukban található betegek számon tartásáig...). Így erezhetné, hogy valóban felnőtt, és számítanak rá az egyházközségben. Az Eucharisztiával való találkozás is komoly felkészítést kíván. Olyan hitet és olyan gyakorlatot, amelyik egész életét e területen meghatározza. Ha nem ismeri a szentmisét (nemcsak fejjel, hanem szívvel is), ha nem alakul ki a földi kenyér éhségéhez hasonlóan az Élet kenyere iránti éhsége, nem jól történt a felkészítés. – Azt hiszem, nem lehet elégszer beszélni a szentáldozás fontosságáról és az abban kapott "kegyelmi energiák" felhasználásáról a szószékeken sem, magánbeszélgetéseinkben sem. A bűnbocsánat szentsége. Nagy a bűn beismerésétől való irtózás a mai emberek között. Mintha az elvilágiasodás és az elanyagiasodás elhallgattatta volna a lelkiismeret szavát. Érdemes tehát megtanítani a helyes bűnfogalomra és az Isten iránti szeretetből fakadó igazi megtérésre (bűnbánat, bűn, kerülési elhatározás). A kisgyermekben kialakított ilyen gyakorlat eleven maradhat benne nagyobb korában is. És ha most megismeri a Jézustól kapott "ajándék-kiutat", a gyónást és feloldozást, biztosan sokszor boldoggá is fogja tenni később is ennek gyakorlása. – A fiatal vagy felnőtt korban megtérők felé is úgy kell beállítanunk, ahogy Jézus szeretetből adta, s amit elérni akar általa. Lelki küzdéseink nagy segítője lehet egész a valódi győzelemig. – A gyóntatóhelyiségek a lelkivezetés csendes beszélgetéseinek otthont adhatnának. Nagyszerű dolog ugyanis a visszatérőt megismertetni önmagával, s együtt megkeresni, hogy a közeli két-három héten mit is vár tőle az Isten. Igazi hitélet fejleszthető sokakban a megkívánt beszámolás és a nekik megfelelő irányítás által. Ne siessünk tehát a gyóntatásokban, hanem indítsunk igazi, problémamegoldást segítő, fejlődést irányító lelkivezetést. Égető probléma, amelynek megoldása természeténél fogva nem tűr halasztást, a betegek szentségi ellátása. Meg kell győzni a hozzátartozókat, hogy általában a régi nevén "utolsó kenet" nem utolsó, hanem a betegek kenete, hogy eredménye elsősorban nem a halál, hanem az erő. Erő a szenvedéshez is, ha kell erő a halálhoz, és segítség az ítélethez is. – Meg kell szervezni a betegeket felkutató, velük és hozzátartozóikkal okosan elbeszélgető, a szentség vételére felkészítő világiakat. Ha az anyakönyveket vizsgáljuk, talán minden 10-15-ik elhunyt volt szentségekkel ellátva. Bizony ebből gyengécskének látszik az örök életbe vetett hitünk is, de a betegek iránti keresztény szeretetünk is. – Talán segíthetne a betegek kenetének közös, templomi kiszolgáltatása. De ez csak kellő, komoly előkészítéssel lesz eredményes. A papi hivatásokat az imádságtól kezdve, a családi nevelésen át, a hitoktatás vonzóvá tételén és az oltárszolgálat megszerettetésén keresztül, a gimnazista kisszemináriumok vagy katolikus kollégiumok megnyitásával és papjaink példaadó életével kellene előmozdítanunk. Nagy segítséget jelenthetnek a kisközösségek munkái is, ahol érlelődhetnek a hivatások, és ahol alkalmas "légkör" van arra, hogy az Úr hívását meg is hallják. – A már jelentkező hivatáscsíra ápolása is komoly feladat. Először is a plébániai közösségben: akár lelkivezetésre gondolok, akár a hívottságtudat érlelésére (nem erőszakos kicsiholására!). – Komoly reform szükséges a papnevelő-intézetekben is. Életre és önállóságra nevelni, a ma, sőt a holnap embereihez szólásra megtanítani. Biztos eligazodást nyújtani a hit tisztaságában, de eljuttatni odáig is őket, hogy e tanítás továbbadására ugyancsak képesek legyenek a ma embere, a ma fiataljai felé. Nem kis gondot kellene fordítani lelkiségük kiformálására; kezdve az önismereten, folytatva az önfegyelem kidolgozásán eljuttatni őket az áldozattá levés készségéig. (Jézus is így vezeti pl. Pétert.) Komoly gondunkká kell váljon alkalmas papnevelők kiválasztása. És nem kis feladat a gyakorlási időkre alkalmas egyházközségek és papok megválogatása. Szentelési felkészülés csak a tudás, lelkiség és pasztorációs alkalmasság bizonyításával fejeződhet be. Az életfakasztás szentsége. Jegyesekkel történő elbeszélgetéseinket is komolyan át kellene formálni. Nem beszélek itt arról, hogy a hitbe való bevezetést is ekkor kell elvégezni – ez nem történhet 3-4 oktatásban –, hanem csak a házassági felkészítést figyelem. Az egy, a felbonthatatlan, a szentségi jegyek megértetése és a felelős igen kimondásáig való eljutás az első feladat! A gyermekvállalás és a ma családtervezésnek nevezett kérdések átbeszélése. Olykor még az "egymáshoz illünk-e", a jellem, adottság stb. közös megvizsgálása. Ez pedig csak jól felkészült, előre jól megtervezett beszélgetéseken történhet. Itt is, még inkább jegyeskurzusok szervezésével, megfelelő előadók a kívánt témák megbeszélésével sokat segíthetnek. És ha azt akarjuk, hogy lélekkel vegyenek részt, már előre át kell beszélgetnünk a teljes szertartást, annak értelmét, jelentőségét, kegyelmi felkínált hatását is. A világi hívek Nem kétséges, hogy a II. vatikáni zsinat után komoly szerepet, saját pasztorációs területet kell biztosítanunk a világi híveknek. Keresztségük, bérmálásuk apostoli küldetést ad számukra. Talán útkeresésünkben néhány terület: Egyházközségi Képviselő Testület. Tagjai a hívek közösségéből kerülnek ki, hogy tanácsadói legyenek a helyi lelkipásztornak. Nemcsak anyagi, de lelki, pasztorális területeken is! Feladatuk lehetne az iskolaügy vizsgálata, a hitoktatás előmozdítása, ellenőrzése, egyházi alkalmazottak, kántor, sekrestyés, irodista, lelkipásztori kisegítő, hitoktató kiválasztása, munkájuk ellenőrzése, példás életük megkövetelése. Kulturális tevékenységek megszervezése, egyházközségi könyvtár létesítése, működtetése, ifjúsági, családközösségi egyesületeknek, öregek klubjának eredményes működtetése. Persze ezekre önmaguk kevesek, de az ő feladatuk minden terület aktív munkásait megszervezni, mozgatni. És legalább 1-2 havonta egymással és a vezető plébánossal megbeszélni, összeegyeztetni, további terveket készíteni. – Ugyancsak közülük kellene kikerüljön az egyházközségi karitász szervezője, mozgatója. Nem kis feladat ugyanis a szociális szeretet bizonyítása. Az egyház kezdeti idején is egyik fő tevékenységük a szegényekről, öregekről, árvákról stb. való gondoskodás volt. Feltérképezni az egyházközséget: hol van "rászorult", és megszervezni a segítőgárdát is, anyagi lehetőségek forrásait is. Elmehet egy közösség odáig is, hogy saját szociális otthont rendez be, vagy árvaházat indít, de a magányos öregek, betegek látogatását, bevásárlását, étkezését mindenképpen kell, hogy felvállalja. Van, ahol alapot létesítenek a fiatal családok lakásgondjainak segítésére kölcsön nyújtásával. Megfelelő, jellemes embereket kell indítanunk és kiképeznünk: hitoktatásra, cserkészvezetőknek, ifjúsági kisközösségek vezetőinek, családsegítő "szakembereknek", szenvedélybetegek gyógyító közösségei vezetőinek. De el kell indítanunk a felnőttek képzését, hogy ha kézbe veszik a Szentírást, tudják is érteni, és ne üljenek fel nagyképű, kiragadott idézetekből érvelő szektások nagyhangú szólamainak. Komolyan el kellene érnünk, hogy a világi hívek ott, ahol vannak, a keresztény elveket tudják megszólaltatni. Ha a Parlamentben, akkor ott, ha az iskola tantestületében, akkor ott, ha tsz-dolgozók között, akkor ott. Ehhez persze az kell, hogy ismerjék kereszténységüket, és valóban át is járja életüket, és az kell, hogy levessék az előző évtizedek félelmét. Mivel családjaink meglehetősen szétestek, családlátogatások kellenek. Ma úgyis a legfontosabb pasztorális út a SZEMÉLYTŐL SZEMÉLYIG vivő. Pap és hívő Krisztust tanúsító élettel járjon embertársai után, keresse őket és beszélgessen el egy-egy emberrel, egy-egy családdal. De jó lenne a családsegítő "állomások" megszervezése is, ahol képzett szakemberek vezethetnék át a krízisen a házasokat, fiatalokat! Nagyon fontosnak látszik, épp a családok ilyen nagy fokú széthullása és az emberek elmagányosodása miatt minél több kisközösség létrehozása. Itt mindenki megszólalhat, és a többi meghallgatja, befogadja szavait, és ő is meghallgatja a többit, befogadja szavaikat, és így formálják egymást, illetve önmagukat. A terjedő szekták is innen eredeztethetik "sikereiket", hiszen nem személytelenek, hanem egymást ismerő, segítő, szeretni próbáló közösségekként indulnak. Eltömegesedésünk kivédése, azt hiszem, a személyes kapcsolatokon és a kisközösségeken át lehetséges. Szerzeteink megerősödése, aktivizálódása mind az iskolák, mind a betegápolás vagy más karitatív munkában, igen szükséges ahhoz, hogy mint a szegénység és önzetlen szeretet példái típust, modellt nyújtsanak az embereknek. Lelkiségi irányaink szétágazó szálai, mint a színes szőttes, úgy fonják át és díszítik egyházunkat. Vigyáznunk kell, hogy ne mástól "hódítsanak", és ne zárkózzanak be, mint az üldözés idején kellett, önmaguk körébe, s így ne legyenek "szektává". A nyitottság önfejlesztést is, apostoli hatást is eredményezhet. Az új egyházkép nagyobb teret enged az ökumenikus mozgalmaknak. Jó lenne, ha ezekben a szeretetben történő közelítés és a lehetőségekben felkínálkozó egység megmutatkozna. Több tárgyalás és jobb megismerés oszlathatja csak el a kölcsönös bizalmatlanság még itt-ott meglévő sötét foltjait. TEHETETLENSÉG HELYETT AKTIVITÁS, / LUSTASÁG HELYETT MUNKA, / KAPKODÁS HELYETT ÁTGONDOLT, MEGIMÁDKOZOTT TERVEZÉS. / FÉLELEM HELYETT A FELTÁMADT KRISZTUS ÁLTAL ÍGÉRT GYŐZELEM BIZTOS REMÉNYE!
András Imre A PAPSÁG APOSTOLI
EGYSÉGE MOZGALOM Október 7. és 11. között tartották Rómában a négy kontinensről, 35 országból meghívott 51 képviselő résztvételével a Papság Apostoli Egysége Mozgalma (Unio Apostolica Cleri) háromévenként esedékes nemzetközi konferenciáját. A magyar egyházat, mely a 26 tagország egyike, többek között Brückner Ákos Előd ciszterci atya, az Országos Lelkipásztori Intézet (OLI) igazgatója képviselte. Az egykori kommunista országokból jelen volt a konferencián, többek között, a cseh Karel Otcenásek Hradec Králové-i megyéspüspök, a lengyel Pawel Socha gorzówi segédpüspök, a keletnémet Christian Stark naunhofi plébános, Székely Dénes gyulafehérvári ösztöndíjas pap, és a iasi-i egyházmegye plébánosa, Josif Agiurgioai. A konferencia egyik fő programja az új igazgató és főtitkár megválasztása volt Don Giuseppe Magrin padovai egyházmegyés pap személyében, aki eddig az olasz részleg vezetésére függetlenített papként a mozgalomban nagy tapasztalatokra tett szert. Brückner atya a vatikáni rádióban két interjú keretében beszámolt a mozgalom célkitűzéséről, magyarországi történetéről és eredményeiről A Papság Apostoli Egysége Mozgalma, melynek eredete a XVII. századig nyúlik vissza, Magyarországon a századforduló elején, főleg Friedler István, egykori temesvári spirituális, később temesvári püspök, továbbá dr. Pétery József, dr. Géfin Gyula és mások fáradozása során terjedt el. Célkitűzése olyan püspökök, egyházmegyés papok és állandó diakónusok társulása, akik az egyházi rend szentségének ereje által egységre törekszenek, egymást segítik a papi szolgálatban és a papi élet buzgóbbá tételében. Ez a célkitűzés teljesen megegyezik a Presbyterorum Ordinis (PO) zsinati dokumentum 8. pontjában leírt kívánalommal, hogy a püspök körül tömörüljön össze egyházmegyéjének papsága, diakónusai és az ott szolgáló szerzetes papok, s hogy az egyházmegye felelős szolgálattevői állítsanak modellt saját életvitelükkel a hívek, a plébániai közösség és a keresztény családok elé. A mozgalomhoz tartozó csoportok tagjai a találkozók alkalmával közösen imádkoznak, segítik egymást a pasztorális munkában és a személyes életalakításban. Arra törekszenek, hogy kialakítsák a testvériség lelkületét, mely a csoport tagjait imádságra, lelkiismereti számadásra és a barátság légkörének elmélyítésére ösztönzi. Magyarországon három Unió Cleri-szerű papi csoportosulás volt ismeretes. Az egyik a missziók támogatásának gondolatát ápoló és szorgalmas Unió Cleri pro missionibus. A másik az Unió Clericorum et Sacerdotum, melyet páter Hunya Dániel S J. alapított. Ezt a háború utáni betiltást követően p. Őry Miklós jezsuita s a nagyváradi származású Marosi László nagyváradi egyházmegyés pap külföldön folytatták, és a mai napig is működik. Ez adta ki 1957-től a Magyar Papi Egység, 1969-től pedig a Szolgálat című folyóiratot. A harmadik az Unió Apostolica, melynek tagja volt a papság és a kispapság jelentős része. A mozgalom tovább élt az egyházüldözés idején is, egyes vidékeken akadtak olyan papok, akik 100-150 km távolságból is rendszeresen összejöttek. Ezek honosították meg a Magyarországra beszivárgó új papi lelkiségi mozgalmakat (Focolarini, CL, karizmatikus mozgalmak). Ennek a hamu alatt tovább parázsló egységtörekvésnek nagy próbatétele volt a kommunista egyházpolitika egységbontó igyekezete a hatvanas években. A kezdeti nyitódás örömének leple alatt belülről próbálta meg a rendszer a papságot megfogni, befolyásolni. Magukkal a püspökökkel kívánták leépíteni, korlátozni a lelkipásztori megújulást, az újrakezdést. Eredmény: igen sok pap neurózisa, idegzeti fáradtsága, bezárkózás, bizalmatlanság, a papság menekülési törekvése, hogy úgy pasztoráljon, úgy éljen, ahogy tud. Ez a "szent partizán" stílus a mai napig meghatározó a magyar egyházban. Ez az egyik oka, hogy a papság nehezen tud bármit is együtt tenni, munkaközösséget alkotni, egymáshoz igazodni. Ez a jelenség a magyar papságban nem veleszületett individualizmus, szeretethiány, hanem kényszer-beidegződés. Vezető szerepet játszik benne természetesen a papság nagyfokú elöregedése, a teljesen megváltozott új körülményekhez való alkalmazkodás nehézsége is. Az 1989–90-es fordulat után az Unió Clerivel szemben felmerült az a nehézség, hogy nem valamilyen konkrét lelkiségi mozgalom akar-e lenni a magyar papság körében. A mozgalom hagyománya és az idézett zsinati dokumentum azonban világossá teszi, hogy itt az egész papság egységéről van szó, nem partikuláris lelkiségi mozgalomról. A magyar papság körében általános a kívánság – ezt egy megkérdezés egyértelműen kimutatta –, hogy a papság egymással rendszeresen találkozzon. Az említett felmérés kimutatta, hogy Magyarországon kb. 60 olyan papi csoport van, amely rendszeresen összejön. Az ország minden táján működnek ilyen csoportok, nagyobb részük havonta, de némelyek kéthetenként is találkoznak. A találkozások programja általában: közös ima, meditáció és prédikáció-előkészítés, pasztorációs véleménycsere, rekreáció, szerény agapé. E csoportok válaszaiból a következő hat tanulság fogalmazódott meg: 1. A paptestvérek a találkozás öröméből erőt merítve, a rezignáltságból felocsúdva térnek haza. Az együttlétek hatása mindig jó, megerősíti, lelkesíti a résztvevőket. Felfrissülnek, ötleteket, indításokat kapnak. 2. A papi közösség úgy jön létre, ha van egy promotora, aki szívügyének tekinti és mozgatja az ügyet. 3. A legfontosabb, de a legnehezebb is, az egymás személyes felkeresése. E nélkül a személyes áldozat nélkül, akármennyire is alulról érkezik a kezdeményezés, mégis valami hivataliság, mesterkéltség veszi körül a találkozókat. A munkával túlterhelt és gyérülő számú papságnak szabaddá kell tudnia tenni magát ezekre a regeneráló papi találkozókra. 4. Meg kellene tanulni az összejövetelek tartalmas eltöltésének módját. Ez konkrétan annyit jelent, hogy vitakultúrának, beszélgetési stílusnak kellene kialakulnia. Ki kellene kísérletezni a spontánabb felépítésű, kötetlen témájú összejövetelek mintáját. 5. Az egységteremtésben jelentős lehetne a hagyományos vagy újabb szerzetek, lelkiségi mozgalmak szolgálata. 6. Súlyos gond a papság lelki-szellemi fáradtsága. A légkör javítása a papi egységért aggódók legelső feladatának látszik.
KULTÚRA ÉS ÉLET Nemeskürty István A KATOLIKUS SZÉCHENYI Széchenyi István hívő katolikus volt. A katolikus vallás lelkivilágát és cselekedeteit is meghatározta. Gyarlóságának tudata; a meggyőződés, hogy a bűnbánat, a gyónás általi megtisztulás nélkül nincs egészséges újrakezdés; saját jelentéktelenségének tudata Istenhez és a katolikus hívők közösségéhez viszonyítva, egyszersmind pedig annak átélése, hogy ő is a "Corpus Christi Mysticum" tagja – mértéktartásra és a helyes arányok betartására késztette. Bűntudata viszont – szélsőségekre és kicsapongásra való hajlama miatt, étkezésben és szerelemben egyaránt – egy életen át szorongással töltötte el. Meghatározta lelki életét szüleinek romantikus szerelme és házassága is; mégpedig olyannyira, hogy ezzel kapcsolatos érzelemvilága a babonás szorongás határát súrolta. Atyja, Ferenc gróf, saját bátyjának feleségébe szeretett bele, akit a férj halála után pápai engedéllyel feleségül vett. E házasság gyümölcse Széchenyi István (is). Mivel az ifjú István grófot szintén saját bátyjának felesége gerjesztette szerelemre, s mivel a kacér asszony tüdőbetegségben korán meghalt: egy életen át lelkifurdalás gyötörte. Lidércnyomásos álmai, üldözöttségi rögeszméje, a gőgös önvád, hogy Magyarország tragédiáját is egyedül ő okozta – mindez itt rejti eredetét – s persze valamiféle öröklött terheltségben is (talán). Babonás kényszerrel nézett meg újra és újra családon belüli szerelmi tragédiákat feldolgozó drámákat, például Grillparzer Die Ahnfrau című színjátékát, melyben saját sorsát vélte felismerni. Gyakori öngyilkossági gondolatai innen (is) fakadhatnak; mindez a bűntudatot a kelleténél jobban átélő férfi lelkifurdalásának következménye; gyóntatóatyák tudhatják legjobban: nem ritka jelenség ez napjaink gyóntatószékeiben sem. Széchenyi gyakran gyónt; egyszer Wesselényivel együtt zarándokolt el egy francia trappista kolostorba. Gyónásai után sem mert mindig szentáldozáshoz járulni, mert úgy érezte: méltatlan rá. Ismerjük önvallomását, amikor hosszú utazásuk előtt megvallja Wesselényi Miklósnak, hogy ő esténként ágya mellett térdepelve szokott imádkozni, és kéri református barátját, ne nevesse ki őt ezért, ezt a szokását senki kedvéért el nem hagyná. Ritkán esik szó a vallásos hit vonatkozásában Berzsenyi Dánielhez fűződő barátságáról. Az evangélikus Berzsenyi – akinek mélységes hitből fakadó szeretet-esztétikáját csak legújabban kezdi méltatni az irodalom- és esztétikatörténet – mélyen hatott Széchenyire. Gyakran idézi Berzsenyit, verseiből számosat fejből tudott; mindketten meg voltak győződve arról, hogy a hazát a keresztény hit és erkölcs segítségével lehet – az akkor legkorszerűbb gazdasági és államtudományi elvek alkalmazásának útján – megmenteni és fellendíteni. Az ország támasza és talpköve Széchenyi számára is a tiszta erkölcs volt. Már a Lovakrul-ban leszögezte: "A halandó virtusai és esze által mindég magasabbra emelheti magát az Istenség felé." A haza ügyének tettleges szolgálata tehát egyszersmind Istennek tetsző cselekedet, az Istennek hozott áldozat egy neme. Széchenyi István lelki egyensúlyát a lelkifurdalás és az ebből fakadó önpusztítási hajlam, valamint a tevékeny élet, az országépítés között két ember segített biztosítani: felesége, Crescence és gyóntatója, Albach József Szaniszló. Crescence és Széchenyi lelki kapcsolatát, ha nem is frivol, de felületes hányavetiséggel szokás kezelni. Holott ez a mély és tiszta szerelem mindkettőjük, főleg pedig Széchenyi számára a katolikus hit vigasztaló jelenlétét biztosította. Széchenyi István 1824 őszén szeretett bele Zichy Károly gróf, kamarai elnök huszonötéves feleségébe, született Seilern Crescencia grófnőbe, akkor három gyermek anyjába. Romantikus kapcsolatuk egyedülállónak nevezhető: barátságuk eszményi maradt. "Anyád minden tekintetben eszményi képviselője nemének" – írta Béla fiának Döblingből, 1857 novemberében. Zichy Károly, a férj (1779-1834) háromszor nősült. Második házasságából, 1808 és 1816 között, hat gyermeke született. Második felesége, Festetich Júlia grófnő 1816-ban meghalt. Három év múlva vette feleségül a nála húsz évvel fiatalabb Seilern Crescencia grófnőt. Kreszansz tehát 1824-ben, amikor Széchenyi István beleszeretett, kilenc gyermeket nevelt; legidősebb mostohagyermeke, Júlia tizenhat éves volt, a legkisebb mostohagyermek, Adalbert pedig nyolc. Ő maga 1824-ig három gyermeket szült: Karolina, Alfréd, Mária. Később, 1828 és 1834 között még négy gyermeke született Zichy Károlynak: Géza, Imre, Rudolf és Ilona. Ilona születésekor a férj 56 éves volt; még abban az évben, 1834-ben meghalt. Kreszansz tehát férje halálának évében tizenhárom gyermekről gondoskodott, ezek közül mostohagyermekei nagyjából felnőttnek számítottak, ámde a családtól függtek; saját gyermekei közül pedig a legidősebb tizennégy, a legfiatalabb egy éves se volt. Mindezt azért kell látnunk, mert ez a hétköznapi valóság egészen más színben mutatja István gróf és Kreszansz tényleg eszményi szerelmét, mint ahogyan elképzelni szokás. Azt sem szabad említetlenül hagyni, hogy Széchenyi Zichy Károly, az apa halála után gondoskodott a Zichy gyermekekről, velük állandó kapcsolatot tartott. Zichy Károlynak második házasságából származó, tehát nem Crescence-től született gyermekei közül Henrik és Adalbert; Crescence gyermekei közül pedig Zichy Karolina, Géza, Imre és Rudolf Döblingben is rendszeresen látogatták őt. Különösen a 32 éves Géza szorgoskodott körülötte jószerével a halála napjáig. Crescence férje halála után aggályos gonddal tartotta be a gyászévet, amely idő alatt Széchenyit jóformán látni sem volt hajlandó. Esküvőjükkor, 1836. február negyedikén, a 37 éves özvegy körül tizenhárom gyermek volt, karján pedig az alig két éves kisbaba, Zichy Ilona. Crescence negyvenötévesen szülte Széchenyi Istvánnak utolsó gyermeküket... És most térjünk Széchenyi István gyóntatóatyjára. Albach József Szaniszló (1795-1853) 1825-től 1838-ig működött Pesten. Széchenyi először 1827. december harmincadikán jegyzi fel: "Reggel Stanislau Albach prédikációját hallgattam. Remek." Június 25.: Albachnál; "sírtam." 1828 novemberében örvendezve jegyzi fel, hogy a páter is rajong Rousseau-ért. Pozsonyban 1840. április tizedikén: "Albach nagyszerű prédikációja a hazaszeretetről." Széchenyi húszszemélyes ebédet adott a ferences pap tiszteletére. A derék páter a forradalmak idején Kismartonban élt, visszavonulva. Imakönyvet írt, s ez 1914-ig számtalan kiadásban közkézen forgott. Az elemi- és középiskolák számára földrajzkönyvet írt, ezt is évtizedeken át forgatták a tanulók. Széchenyinek szerencséje volt Albach páterrel, mert ő a birodalom területén gomba módra szaporodó vallási közösségek között a világot és a világban élő embereket leginkább megértő szerzetesi típushoz tartozott. Volt azonban akkor egy másik mozgalom is, mely az elnyomott, háborúk sújtotta, nélkülöző Ausztriai Császárságban a tiltott és üldözött szociális jellegű mozgalmaknak, érzelmeknek adott törvényes hangot: s ez a cseh Dvorzsák József redemptorista szerzetessége volt. Az egyszerű falusi zsellérfiú Bécsbe kerülvén a Hofbauer nevet vette fel, s mikor római zarándoklata során megismerkedett az egykoron Liguori Alfonz alapította redemptorista szerzettel, ő is belépett, és Kelemen néven Ausztriában és lengyel földön terjesztette a katolikus vallás eszméit az Isten előtti egyenlőségről. Hofbauer Kelemen annyira az őskereszténység szociális tanításaira helyezte a hangsúlyt térítő munkája során, hogy elmarták a fővárosból; Varsóba ment, az ottani német katolikus egyházközség lelkészeként, azonban innen meg Napóleon hurcoltatta el és internálta. A bécsi kongresszus idején újra felbukkant Bécsben; tömegeket villanyozott fel hitszónoklataival. Ekkor csatlakozott hozzá a császári politikában mélységesen csalódott Széchényi Ferenc gróf, hogy ettől kezdve visszavonult vezeklésben éljen bécsi palotája falai közé zárkózva. Az osztrák és magyar történetírás ügyet sem igen vet Hofbauer Kelemen és a redemptoristák mozgalmára, pedig ez a fanatikus közösség egyfelől sok szociális feszültséget vezetett le, másfelől pedig éppen ezért sok szociális elégedetlenségnek volt a gyűlhelye. Maga Liguori Alfonz, a zseniális nápolyi ügyvéd, aki egy elvesztett pere után vonult vissza a világtól, és alapította 1732-ben a Megváltóról (innen a redemptorista szó) elnevezett szerzetesrendjét; szegények és üldözöttek tanításával, felkarolásával, ápolásával foglalkozott. Éppen Széchenyi korában, 1839-ben avatták szentté. (Hofbauer Kelement csak 1909-ben.) Szent Alfonz erkölcsi elmélkedései, imakönyvei a világ valamennyi nyelvén óriási példányszámban forogtak közkézen. Szent Alfonz tanai és szerzetesrendi szabályai a francia Szent Vince szintén szegényeket gondozó, betegeket ápoló szabályzatára mennek vissza. Széchenyi István húga, a lánykorában pajkosan vidám Fanny grófnő, megözvegyülvén, ebbe a "szentvincés" apácarendbe lépett be, és lett az általa Pinkafőn alapított kolostor főnökasszonya. Fanny bátyja, István ugyanekkor Döblingben szenvedett. Az irgalmas nővérek közé belépett Széchenyi lány éppúgy vezekelt és szenvedett testvéréért, mint Világos után önkényuralomba zuhant hazájáért. Ez a pinkafői alapítás volt egyébként az irgalmas rend első magyarországi megtelepedése. A katolikus lelkiség tehát az egész Széchenyi család életét áthatotta.
Szabó Ferenc MAGYAR ÍRÓK ÉS KÖLTŐK ISTEN-ÉLMÉNYE (Olvasónapló) Nemrég, Márai megváltáskereséséről és Németh László üdvösségkereséséről írt tanulmányaim olvasása után, egyik irodalomtörténész barátom megjegyezte: jó lenne, ha ilyen szempontból feldolgoznám a nagy magyar írók-költők életművét. Jó lenne, de idő is kellene hozzá! Mindenesetre amit Sík Sándor 1948-ban akadémiai székfoglalójában (Kardos Klára segítségével) elkezdett (Magyar költők Isten-élménye), annak folytatása, elmélyítése, főleg a modern magyar költők elemzése sürgető feladat lenne. Mert az elnyomatás évtizedeiben a marxista szemlélet és irodalomkritika szabta meg az értékeléseket. Olyan "istenes" költőket is, mint Ady vagy Babits, eltorzította a hivatalos értékelés. Babitsot ezért már vagy negyed századdal ezelőtt próbáltam a kereszténység szempontjából elemezni. Ugyanígy néhány más költőnket is: Szabó Lőrincet, Illyés Gyulát. . . Természetesen Pilinszky vagy Rónay György meg a "papköltők" esetében ez a feladat egyszerűbb volt. Olyan francia munkák, mint a belga Ch. Moeller öt kötete (Littérature du XX-e siécle et christianisme), továbbá F. Varillon, A. Blanchet és J. Mambrino jezsuiták irodalomkritikái vagy Hans Urs von Balthasar monográfiája a keresztény Bernanosról és más esszéi korunk nagy íróiról-költőiről, mintául szolgáltak. Ugyanígy a La Civiltá Cattolica jezsuita irodalomkritikusa, F. Castelli, aki immáron két vaskos kötetben gyűjtötte össze tanulmányait: Jézus arcai a modern irodalomban. Mindenesetre a modern irodalom – nemcsak a keresztény ihletésű, hanem még a többé-kevésbé ateista is – felveti az emberi lét alapvető kérdéseit, és pozitív reflexióval vagy tagadó kihívásaival arra sarkall bennünket, hogy választ keressünk korunk szorongató kérdéseire. A teológus és a lelkipásztor sem lehet közömbös a modern irodalmi alkotásokkal szemben. A mai újraevangelizálásban a hit és kultúra párbeszéde életbevágóan fontos. * * * Olvasom és újraolvasom a 75 éves Tűz Tamás verseit, az otthon megjelent válogatást is (Hét sóhaj a hegyen, Magvető, 1987) Szakolczay Lajos értő tanulmányával, de előveszem a korábbi, eredeti köteteket is. Micsoda fejlődés a Psalmus aesteticustól, melyet a háború után nagydiákként először a Vigiliá-ban olvastam, a Summa creativáig! A fiatal, "esztetizáló" papköltő stílusa is, világnézete is átalakult; a forma széttört, az idill helyett a szerelem és a halál kettős pólusa között feszülő, gyötrődő élete alkonyán széttekintő férfi vallomásait olvasom. (...)- ma van a születésnapom a hatvannyolcadik egy héttel a tiéd után nagykedden születtem ezért lettem talán a fájdalmak férfía halálban megkövült vérző virágszirom leölt bárány kinek szájából még a vér csöpög – (théta) (...)- egyszer majd letesszük a tollat belemenekülünk a vattapaplan melegébe ellenkező előjellel elábrándozunk kiúttalan alaptragikumunkról fenntartott helyünk lesz a világszínházban s a lakomán külön asztalhoz ültetnek minket mást ne várj tőlem (kszi) Elmondtam és megírtam már többször, kedves Tamás, hogy annak idején, 1949–50-ben, amikor mint nyolcadikos gimnazista Pécsről (VK-val) elküldtük verseinket Harsányi Lajosnak, aki aztán Veled hozott össze bennünket, milyen kedvesen segítetted első szárnypróbálkozásainkat. Aztán hálás voltam, mikor 1983-ban olyan hosszan, barátian ismertetted-méltattad Őszi ámulat c. vers- és műfordításkötetemet a párizsi Irodalmi Újság-ban. Meg visszaemlékszem római "korszakodra", amikor személyesen, közelről ismerkedhettünk. Most szeretettel küldöm köszöntésemet Kanadába; Isten éltessen 75 évesen! S főleg adjon több optimizmust! Keszei István húga megküldte Fehérvárról Pista barátom válogatott verseit: Átkelés. Szegény Pista, annak idején segítettelek itt Dettinél az "Angyali merénylet" (válogatott verseid) megjelentetésében. Most visszagondolok louvaini fiatal éveinkre. 1957–58-ban még (néhányan) irodalmi lapot is indítottunk "Virrasztók" címmel. Összesen két szám jelent meg, most is őrzöm őket, benne néhány fiatalkori versemmel és Camus-tanulmányommal. Aztán Párizsban újra kereszteződött utunk. Mme Charmet padlásszobájában párszor csevegtünk. Aztán én eskettelek Benneteket a párizsi jezsuiták kápolnájában. Sajnos, a házasság nem sikerült; "csöves" életedet nem tudták elviselni feleséged módosabb szülei. Most meghatódva olvasom a kislányodnak ajánlott négysorost (Feltámadás): A tér-idő keresztfájáról Az "Angyali merénylet"
egysorosát írhatták volna fel sírodra: Vasadi Péter barátom megküldte Fahíd c. kötetét (Válogatott és új versek, Szépirodalmi, 1990). Néhányszor már írtam versesköteteiről, kutattam ars poeticáját és üzenetét. Ezt nem mindig könnyű észrevenni, bár ő maga is többször vallott önmagáról, prózában is, pl. 1978-ban a Tűzjel-ben: "A nagy költészet világosan és félreérthetetlenül fogalmaz, mert az ember nevében mondja ki az emberi lét fokozódó drámaiságát; a jót jónak, a célt célnak, a veszélyt veszélynek nevezi; hírt ad az 'ember földjéért' folytatott küzdelemről, s e föld megműveléséről. A költészet megmutatja az ember arcát..." Milyen arcot mutat Vasadi költészete? Valahol már megírtam: az a benyomásom, hogy a marceli "széttört világ"-ot tükrözi, a beomlást és a zuhanást, és így az eltorzított emberi arcot is. Most, hogy újraolvasom verseit, egy kicsit a strukturalista elemzés módszerét követve feljegyeztem vissza-visszatérő fogalomképeit, amelyek meglehetősen pesszimista világnézetet tükröznek: halál, hó, némaság, zuhanás, sötétség, pusztulás, csönd, árok alja stb. Kicsit Pilinszky világára emlékeztet mindez, de talán kevesebb misztikus és keresztény utalással. Vasadi, a katolikus költő inkább prózájában vall hitéről; verseiben csak tükrözi a mai világot, világát. Vasadit keresztény hite és reménye élteti, hogy helytálljon ebben a "jóra váltott rossz világban". Íme egyik új önarcképe: Olyan egyszerűnek mondják (Kerti önarckép) * * * Faludy György 200 szonett c. gyönyörű kötetét a tavasszal itt Rómában dedikálta, igen érdekes irodalmi estje előtt. Felidéztük találkozásunkat Torontóban 1977 februárjában Zalán Magdánál. Amikor szerelmi szonettjeit Szabó Lőrinc Huszonhatodik év c. kötete mellé helyeztem, kitüntetésnek vette az őszinte bókot. Torontóban recski emlékeiből mesélt, most viszont – a római Akadémián tartott irodalmi est során – költészetéről, ars poeticájáról, a műfordításról alkotott felfogásáról. Én magam hozzászólásomban utaltam a "szép hűtlenek"-re, és említettem, hogy Szabó Lőrinc később átdolgozta korábbi műfordításait, éspedig a hűség szempontjából. (Itt eszembe jut, hogy egyszer hallottam Szabó Lőrincet, valamikor 1954-ben az Idegen Nyelvek Főiskoláján tartott nekünk lebilincselő előadást a műfordításról.) Faludy most Pestről – viszonozva az én könyvküldeményemet – megküldte új kötetét: Faludy Gy. / Eric Johnson, Jegyzetek az esőerdőről (Bp. 1991). Első kiadása angolul jelent meg. Ezek az 1987 nyaráról való jegyzetek (két hónapot töltött el egy kunyhóban Vancouver Island erdejében) betekintést engednek Faludy világszemléletébe, óriási kultúrájába, filozófiájába. Napló, olvasmányokra való reflektálás, eszmélődés, emlékezés... B. Russell "Miért nem vagyok keresztény?" c. pamfletjét bírálva többek között ezeket jegyzi fel (júl. 11.): "Lehetséges, hogy Istennek az emberiség iránti érdeklődése és szeretete merő illúzió, csakúgy, mint a feltámadás ígérete. De ez az illúzió százmilliókat vigasztalt életükön át és a halálos ágyon. A szkeptikus filozófus okosabban teszi, ha nem tekinti diadalünnepnek, mikor a másember illúzióit nevetségessé teszi. Már azért sem, mert tulajdon érvei és a tények, melyekre támaszkodik, ugyancsak illúziók világából valók. Ezt Bertrand Russellnek valamennyiünknél jobban kéne tudnia, nemcsak azért, mert Oxfordban Wittgenstein kollégája volt és olvasta könyvét (ha nem is értette meg), hanem azért, mert Alfred North Whitehead társaságában ő írta a Principia mathematicá-t. Ebben a könyvben a szerzők lenyűgöző okfejtéssel bizonyítják, hogy ténynek egyedül azt nevezhetjük, ami matematikailag bizonyítható; és hogy matematikailag szinte semmit sem lehet bebizonyítani, még a föld forgását sem. – Külön lapra tartoznak azok, akik a keresztény tanokat legendának minősítik. Ezt el kéne fogadnunk, ha nyomban nem azzal állnának elő, hogy a hindu vagy buddhista legendákban találták meg a végső, örök igazságot."
Czigány György FÖL A KÁRHOZAT VERMÉBŐL! (Domokos Mátyás és Fodor András új könyvéről) Két, egyenként félezer oldalas munkára szeretném irányítani az olvasói figyelmet, hogy az – szemben az asszimiláció sajnálatos és szokott restségével – az erkölcsi épség, a szellemi kárpótlás érdekében válhasson nélkülözhetetlen tudati cselekedetté. A két szerzőt barátság és Eötvös-kollégiumi években gyökerező közös múlt köti össze. Az egymásnak ellentmondó értékek egyidejű becsülése, a barátság megtartó ereje közös bennük; ezek által lettek – külön-külön úton, különböző egyéniségekként – a mai irodalom két pótolhatatlan személyisége. Ha ez évben más nem, csupán ez a két könyv: A Kollégium (Fodor András kamaszkori Napló-ja) meg a Varázstükrök között című kötet (Domokos Mátyás esszéi, tanulmányai, kritikái) jelentek volna meg, 1991 akkor is emlékezetes és fontos maradna a jövő irodalomtörténetében. Domokos Mátyás, az érett korú, könyveivel későn jelentkező író, túl a történelmi és emberi tapasztalatok minden keservén, épp az ezekből eredő erkölcsi szépségben, erősugárzásban vált teljessé. Erre késztette türelmes hűsége "az esztétikai minőségigényhez, s a ragaszkodás ahhoz a tapasztalati igazsághoz, hogy minden műnek saját esztétikája van, ahogyan az életben is saját téridővel és sorssal rendelkezik minden létező, s hogy nem az irodalom van válságban, hanem a neutralizált irodalmi tudat." Kondor verseiről, Ágh István kisregényeiről, Bartók szonettsorozatáról ír és Csoóri Sándor lírájáról, fölismerve az erkölcsi bátorság és a művészi igazság különbözőségének bonyolult kérdéseit. Örkény és Határ Győző, mai fiatal költők, de Szabó Lőrinc, Illyés, Weöres is a jelen kortársi közelségében, elevenségében jelennek meg írásai által. Szól például egy nagyszerű posztumusz könyvről, Cs. Szabó László Shakespeare-tanulmányairól. Shakespeare-i korban élünk, Shakespeare nélkül? – kérdezi. Az 1616-ban meghalt mester változatlan életszerűséggel a kortársunk – többek közt ezt fedeztetné fel velünk Cs. Szabó, ha (miután Sárospatakon ünnepélyesen eltemettük) jobban figyelnénk továbbélő műveire. Már Babits mondta: a halott duplán halott nálunk... Aki elveszti földi befolyását, az nem számít; nem tényezője tovább a praktikus irodalmi és létküzdelmek kombinációinak. A maiak elevenségével van jelen Domokos eszmefuttatásaiban Arany és Babits, Illyés szava szerint a legeurópaibb magyar, a legmagyarabb európai – akinek harcolnia kétfelé kellett... Hogy a kultúra fennmaradt, folytatódott, az mindig azoknak a keveseknek volt köszönhető, akik kétfelé hadakoztak... Fülep Lajos szavait így rögzítette Naplójába 1950 tavaszán az ifjú Fodor András a Barcsaynál tett, felkavaróan nagy élményű műterem-látogatása után. Barcsay magánya, szikársága, közösséghiánya szikráztatta fel a kamaszosan indulatos vitát. Bartók magánya évszázadok, ezredek közösségeit kelti életre a népzene friss áramában. Közösségi művészet? Individualizmus? Régi, vagy új; hagyomány, vagy avantgárde? Harc, kétfelé... Babits szavai jutnak eszembe: a humanista nem azért nyúl vissza a múltba, mert sokallja az újat, hanem mert kevesli. A magyar szellemi élet elfojtásának e testmeleg krónikája teli van személyes, költői epizódokkal, teli van (prófétai gesztus nélkül) a felelősségvállalás hitével, teli derűvel, bájos erotikával, tiszta gondolatokkal és reménnyel, melyre oly kevés oka volt a költőnek a monoton diktatúra évtizedeiben, kit "homály és csönd alá" űzött a kor, a "kárhozat vermeibe. .." Megejtően természetes, ahogy a hatvanon túli évek mestere közreadja a húsz-huszonegy éves korában írt Naplót, egyesítve bennünk is a múltat és jelent, egykori énjét és a mát: mai nyitottságában és megőrzött hűségében a kortársi terheket és nagy élményeket, amelyek azóta is feloldásra, feldolgozásra várnak. Micsoda hévvel hallgatta a Válasz ifjú költője Szabolcsi Bence Bach-előadását, nézte meg kilencedszerre is a Kékszakállút, miközben már Vas István kritikáját és Szabó Lőrinc gratulációját fogadhatta Puskin-fordítása nyomán. Illyés, Németh, Egry, Kodály! Fölismerte, hogy meghathat bennünket, ha ilyen szellemek fizikai közelségében élhetünk. De a szellemi közelség több. Megértés és új költői mondanivaló a hiányok betöltésére, akár meghaladva a nagyok igazságát: ez élteti épp őket, e hűségükkel lesznek hozzánk egyre közelebb. Fodor is, Domokos is a magyar szellemi élet megalázott, terméketlenné sterilizált évtizedeiről ír. Meg az akkor mégis létrejött, s a most születő értékekről. Tudva, hány kísérlet semmisült meg, mennyi mű és mennyi élet! Mégsem hirdetnek bosszút, gyűlöletet. Boszorkányüldözést nem, de generál-amnéziát se! Hiszen – mint Domokos írja – a szellemi embervadászat kürtöseinek és kopóinak már arra is volt gondjuk és figyelmük, hogy áldozataik mártíriumát is kisajátítsák...
"BOSZORKÁNYOK PEDIG NINCSENEK..." Friedrich von Spee SJ. (1591–1635) emlékezete A belgiumi, leuveni katolikus egyetem angol nyelvű karán a többségükben amerikai bölcsészhallgatókkal együtt már egy órája hallgattam – növekvő döbbenettel – De Corte professzort, a középkori filozófia tanszékvezetőjének hátborzongató leírását a boszorkányperekről, amikor az egyik diáktársam megkérdezte a professzort: Hogyan ért véget a sok borzalom? "Friedrich von Spee Cautio Criminalis című írása úgy felrázta a közvéleményt, hogy a perek idővel lehetetlenné váltak" – hangzott a professzor válasza. Naplóbejegyzésem szerint 1991. február 25-ét írtunk aznap. Néhány nappal később egy kölni könyvkereskedésben felfedeztem Walter Nigg (1903–1988) rövid kis életrajzát a bátor jezsuitáról. Friedrich von Spee, egy rajnai nemesi család sarja, 1591. február 25-én született Kaiserswerthben, tehát pontosan 400 évvel tanárom emlékezetes előadása előtt. Életrajzírója, Walter Nigg, zürichi evangélikus lelkész és egyháztörténész három éve halálozott el. Nevét mindenekelőtt az egyház nagy szentjeinek remek és emberközelségükben újszerű életrajzaival jegyezte be mind az irodalom, mind az egyháztörténet lapjaira. Saját bevallása szerint von Spee személyisége már évek óta foglalkoztatta, amikor a szentéletű hitvalló sírját 1980-ban újra felfedezték, és így a figyelem feléje terelődött. Mégsem remélte, hogy valaha is kiadót talál az igazság elfelejtett bajnokának életrajzára. Könyve kiadását már nem élhette meg, de az alig százoldalas könyvecske tömörsége ellenére is méltó és hatalmas emlékmű. Friedrich von Spee nevével a német hívők gyakran találkozhatnak vasárnapi énekeskönyvükben, mert a sokoldalú szerzetes mint költő sok szép egyházi ének szövegének szerzője. De vajon hányan sejtik, hogy a jámbor poéta egykor szenvedélyesen kikelt az üldözöttek védelmében? Nevét hiába keressük a "Nagy Németek" többkötetes enciklopédiájában. Joggal nevezheti hát őt Nigg az "ellentörténelem" egyik legérdekesebb hősének. Az "ellentörténelem" alapelve, hogy "nem lehet nagy, ami egyúttal ne lenne jó is". Ezen elv alapján persze jó néhány fényes név kirekedne a történelemkönyvekből, míg a XVII. századi német moralistát, von Speet mindenképp be kellene iktatnunk a rejtett hősök sorába. Nevét Spee az emberiesség és igazságosság íratlan történetébe épp Európa egyik legsötétebb korszakában, a harmincéves háború napjaiban írta be fényes betűkkel. Az intolerancia, terror, babona és fekete mágia, éhínség és pestis, a szabadon garázdálkodó szoldateszka sötét korszakába az evangélium csak ritkán vetett egy szikrányi fényt. Tudatlanság-e, vagy nemegyszer tudatos történelemhamisítás gyümölcse, nem tudni, de még az átlagos műveltségű európai is könnyen a "középkor" rémségei közé sorolja mind a boszorkánypereket, mind a vele rokon és tőle elválaszthatatlan inkvizíciót. Pedig az újkor kétes dicsősége, hogy az eredetileg a babona és a népbíráskodás fékezésére irányuló törvénykezés végül is őrjöngő vérengzésbe csapott át. A hírhedt spanyol inkvizíció épp Amerika felfedezésének évében, 1492-ben tűzte az újkor "napirendjére" a kisebbségek üldözését a többség által, amikor a spanyol királyság – túllépve az addig szigorúan egyéni elítélés jogi kereteit – az egységes, népileg és vallásilag homogén állam kétes eszményének érdekében elűzte zsidó alattvalóit. Ugyanabban az évben hunyta le szemét Giovanni Battista Cibo, a rosszemlékű VIII. Ince pápa. Nevéhez fűződik az ún. "boszorkánybulla". Minden jel arra mutat, hogy a békés természetű pápa, akit Róma népe a "haza atyja" címmel tüntetett ki, nem ismerte fel az általa kiadott bulla horderejét. A könnyen befolyásolható Ince pápa két becsvágyó és fanatikus német domonkos, Sprenger Jakab és Institoris Henrik sürgetésének engedve, nevét mindörökre egy olyan intézményhez kötötte, melynek rossz hírneve elhomályosította egyéb, korábbi intézkedéseinek, így a török veszély elleni harcának vagy a tűzpróba betiltásának emlékét. Bullája valóságos üldözési orgiát váltott ki, mely két évszázadon keresztül tombolt. Csak a XVII. században emelte fel szavát néhány bátor, mindenekelőtt jezsuita hittudós, hogy véget vessenek az őrületnek. Nehéz ma elképzelnünk, milyen kockázatos volt ez; de a nagyszerű tiroli tudós, a jezsuita Tanner Ádám és rendtársa, Loos Kornél is börtönbe kerültek eretnekség vádjával, mert felszólaltak a boszorkányüldözés ellen. A tiltakozás éppúgy "ökumenikus" volt, mint az üldözés ideológiai igazolása. Az említett jezsuita szerzők mellett a protestáns orvos, Weyer János is felemelte szavát az áldozatok érdekében. A történelmi igazsághoz tartozik azonban, hogy nem a reformáció vetett véget az őrületnek. Sőt, a protestáns "Teufelsliteratur", a bűbájjal foglalkozó "szakirodalom" csak olajat öntött a tűzre, miközben a protestáns fejedelmek egymást és katolikus vetélytársaikat is túllicitálták a boszorkányüldözésben. Kálvin és Luther mindenesetre egyaránt helyeselték a boszorkánypereket. A korszellemnek megfelelően Kálvin még a genfi pestist is a szerencsétlen asszonyok rovására írta. A XVII. század kétségtelenül a XX. század "főpróbája" volt sok téren, így egész népcsoportok üldözésében és az üldözés ideologizálásában is. A boszorkányperek kiszemelt áldozatai mindenekelőtt nők voltak. "A nő természeténél fogva rossz" – állították Sprenger és Institoris az üldözés igazolására írt "Boszorkánypöröly"-ben. "Az asszony testi vágyakozása nem ismer határt" – folytatták okfejtésüket. S a nemiség eltorzított ábrázolása kétségtelenül a mai olvasóban, éppúgy mint Walter Niggben, könnyen azt a mélylélektani következtetést ébreszti fel, hogy a két vakbuzgó inkvizítor "valósággal megszállottja volt a némbernek". Nehéz persze a freudi elméletektől megszabadulni egy ilyen téma taglalásában; de úgy érzem, Nigg egy elterjedt klisé áldozata, amikor azt írja, hogy "mivel tilos volt számukra a természetes viszony az asszonnyal, minden perverzitást elképzeltek, melyre egy romlott ember csak képes". Hisz az állítólagos boszorkányok védő-ügyvédei, akik életük kockáztatásával szálltak síkra az asszonyok ártatlansága mellett, éppúgy egész életre elkötelezték magukat a szerzetesi életeszménynek, mint a két inkvizítor. Von Spee egy másik szerzetesi fogadalommal került látszólag szembe, amikor – elöljárói tilalma ellenére és lelkiismerete parancsának engedelmeskedve – felszólalt az elítéltek ártatlanságának érdekében. Amikor von Spee mint gimnáziumi tanár Kölnbe került, a rendházban az étkezéseknél a beszélgetések gyakran heves vitákba csaptak át, mert az atyák véleménye megoszlott a fél évvel korábban boszorkányként megégetett kölni patríciuslány, Katharina Henoth ártatlanságát illetően. A beszélgetések felkavarták a morálteológus Spee lelkét. Lelki békéjének aztán teljesen véget vetett kinevezése mint az elítéltek gyóntatója. Sosem voltak boszorkányok, csak a kínvallatások késztették őket ellenkező vallomásra – panaszolták a halál torkában is. Gyónásukban kivétel nélkül visszavonták előzetes beismerő vallomásaikat, holott ezzel semmit sem könnyítettek sorsukon. Sőt, bíráik szemében az ilyenfajta "megátalkodottság" még terhelő adat is lett volna. A gyóntató lelki kínjait csak növelte, hogy az áldozatokat el kellett kísérnie végső útjukra. Sok álmatlan éjszaka után az alig negyvenéves jezsuita keservesen vádolta hazáját, Németországot, "annyi boszorkány anyját". Schönbronn János Fülöp mainzi hercegérsek kérdésére bevallotta, hogy azért is őszült meg olyan fiatalon, mert a halálra ítéltek szenvedése nyomta lelkét. Lelke parancsának engedelmeskedve kétévi munkával elkészítette nevezetes művét, a Cautio Criminalist. A cím értelemszerű fordítása körülbelül megfelel A boszorkányperekkel szembeni fenntartásoknak. A latin nyelvű munka 1631 májusában került ki a nyomdából, és csak kevesen sejtették – von Spee szerencséjére -, hogy a névtelen szerző azonos a népszerű "Trutz-Nachtigall" negédes dalainak költőjével. A szerző kilétét majd csak a nagy német filozófus, Leibniz fedi fel a nyilvánosság előtt. Könyvében von Spee mindenekelőtt a kínzást támadja, mint a jogszolgáltatás eszközét, de bírálata nem kíméli korának "nagyjait" és a rendeket sem. A fejedelmek és a teológusok, a tudatlan papság és a szőrszálhasogató jogászok kíméletlen bírálata mellett a közvéleményt is támadja: "Becsülöm az olyan szellemeket, melyek nem tekintik csalhatatlannak a köznép ítéletét" – írja. Érthető módon nem tartotta ajánlatosnak, hogy rendje előírásainak megfelelően kéziratát engedélyezés céljából elöljárói elé terjessze. Engedetlen lett. Könyve címlapján szerző gyanánt csak ennyi áll: "Egy névtelen római teológus." A könyv mai fogalommal "bestseller" lett, rövid idő alatt szétkapkodták. Egyházi körökben persze a szerző kiléte nem maradhatott sokáig titokban, és az általános rendfőnök hamarosan szigorúan megrótta az engedetlen szerzetest, hogy nem "vigyázott eléggé a kéziratra". Provinciálisa felterjesztése szerint ugyanis a kézirat egy "jámbor tolvaj révén" került a protestáns kiadó kezébe. A "tolvaj" személye mai napig ismeretlen – írja Nigg. A megértő provinciális megvédte Speet az üldözéstől, de kénytelen volt őt "büntetésből" áthelyezni Trierbe. Hamarosan a város a választófejedelem árulása következtében a franciák kezébe került, akik véres utcai harcokat vívtak a császáriakkal. Hajnali négykor elült a fegyverzaj, és von Spee azonnal elhagyta a kollégiumot, hogy a sebesültek segítségére siessen. Papi köntöse ugyan megvédte a katonák fegyvereitől, de nem a pestistől. Pestisbetegeket ápolva ő maga is a járvány áldozata lett. 1635. augusztus 7-én helyezték örök nyugalomra a trieri jezsuita templom kriptájában. Így fejeződött be egy bátor élet. Eltűnődhetünk rajta ma is, hisz semmit sem vesztett időszerűségéből. Századunkban Hitlerek, Sztálinok, Pol Potok nevei fémjelzik az őrületet, mely a racionalitás jegyében küld halálba milliókat. Von Speekre ma is szükség van. Hasznos lenne ezért Walter Nigg könyvét magyarra is lefordítani. Nigg, Walter, Friedrich von Spee: Ein Jesuit kampft gegen den Hexenwahn. Mit einem Beitrag von Walter Seidel: Walter Nigg: Ein Leben mit den Heiligen. Paderborn: Bonifatius Verlag, 1991.
FIGYELŐ Szörényi András MIRE JÓ A SZÜLÉSZETI GENETIKA? (Ez az írás hozzászólás egy hasonló című cikkhez, amely a Magyar Nők Lapja 1991. február 16-iki számában jelent meg.) 1. A fent említett új keletű tudomány valójában egy ősrégi szokás modern változata. Az ókori Spártában a "selejtes" újszülöttek a Taigetoszról letaszítva lelték halálukat. Manapság, hála az orvoskutatók "iskolateremtő" munkájának, átvitt értelemben, de ugyanolyan eredményesen ez már korábban, a megszületés előtt is lehetségessé vált. A "hallgattassák meg a másik fél" elve szerint azok véleményét is helyénvaló lenne megismerni, akiknek a sorsát szó szerinti értelemben határozza meg ez az élet-halál kérdés. Az általános és divatos vélemény feltételezi, hogy a fogyatékosok kevésbé élvezik az életet, mint a normálisak, de ezt sem a tapasztalat, sem az elmélet nem támasztja alá. Jól dokumentált kutatások szerint nincs különbség a fogyatékos és a normális egyének között az élettel való megelégedettség mértékében. Mégis, a méhen belüli diagnosztika módszereivel felismert fogyatékosság legtöbbször Taigetoszt jelent a gyermek számára, mégpedig orvosi indikáció alapján. Az "orvosi" jelző használata azonban itt téves, mert eugenikai indikációról van szó. Az orvoslás célja a beteg gyógyítása, míg az eugenikai abortusz esetében a méhen belüli páciens elpusztítására irányul a "gyógyítás". A történelmi asszociációk helyénvalóak. Nem hiába nevezte az egyik legnagyobb genetikus, Lejeune professzor a fogyatékossággal születendők kiirtását kromoszomális rasszizmusnak. Véleményével szemben áll egy másik hírneves tudós, Nobel-díjas, a Taigetosz-párti James D. Watson, aki azt javasolta, hogy az újszülött a megszületést követő három nap folyamán még ne részesülhessen jogvédelemben. Indoka, hogy számos veleszületett defektus csak a megszületés után ismerhető fel, Így az általa indítványozott jogi lehetőség birtokában, a szülők hivatalos kérésére az orvos pusztulni hagyhatná az eldobásra ítélt, hibás gyermeket. A gondolat "logikus". Végtére is, a születése előtt vagy utána, a páciens és a betegsége is egy és ugyanaz, ennélfogva a "kezelés" is azonos lehet. Ebből egyenesen következik, hogy ami az élet egyik "végénél" érvényes, miért ne lenne az a másiknál is? Miért szenvedjen az a szegény károsodott, beteg vagy haldokló? Nem lenne-e sokkal humánusabb egy halálos injekcióval megszabadítani a gyötrődéstől? A világszerte egyre előretörő eutanázia-mozgalmak erre a kérdésre igennel válaszolnak. A civilizált Hollandiában például nem szeretnék súlyos beteg lenni, mert jó esélyem lenne arra, hogy egy kollégám gyilkos injekcióval a másvilágra küldjön, sorstársaként az évi kb. 5–15 000 eutanázia-áldozatnak. Mindez a közvélemény és a jogszabályok által elfogadott módon történik, adalékot szolgáltatva arra, hogy hova vezethet, ha az orvosi lelkiismeret mércéjéül kizárólag az érvényes jog szolgál. Napjainkban, úgy látszik, aktuálissá válnak George Santayana szavai: "Azok, akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újraéljék azt." 2. Senki sem kívánhatja, hogy erre legyen jó a szülészeti genetika. Amire jó, az az, hogy benne olyan irányzatok is léteznek, amelyek a betegséget nem a beteggel együtt igyekeznek kiküszöbölni, hanem a rendellenesség okának felderítésével annak megelőzését szolgálják. Például a fogamzás előtt megkezdett "magzatvédő vitamin" adása révén biztosan kevesebb nyitott hátgerincű gyermek születne. Itt jegyzem meg, hogy nagy részükön ma már műtéttel jó eredménnyel lehet segíteni. Szó esik az élet feltétel nélküli híveiről, közöttük néhány szülész-nőgyógyászról. A magyar közgondolkodás számára, mely részben autokratikus, porosz-kommunista hagyományokon alapul – nem érett meg a demokráciára, hallottuk gyakran –, szokatlan lehet a szakmai hivatalosságtól eltérő vélemény hangoztatása, még lelkiismereti ügyekben is. Talán azért is vállalta csak néhány szülész-nőgyógyász az élet tiszteletének különvéleményéért járó hátrányos megkülönböztetést. Nemzetközi viszonylatban némileg más a helyzet. Olaszországban, ahol 1989-ben 171 684 abortuszt végeztek, a nőorvosok 59,6%-a, az altatóorvosok 51,7%-a, a segédszemélyzet 44%-a "lelkiismereti szolgálatmegtagadó" abortuszügyben. Az Életet Tisztelő Orvosok Világszövetsége, melynek én is tagja vagyok, több mint 60 országban kb. 300 000 kollégával együtt ugyanígy gondolkodik. Meggyőződésünket nem kívánjuk másokra rákényszeríteni. Nincs szándékunkban a plurális társadalmakban elfogadott és szokásos jogtechnikát megkerülve – úgymint egyesületek (pl. Szülészek az Életért Társaság) szervezése, szabad véleménynyilvánítás, a jogalkotás számára véleményadás és lobbizás stb. – puccsot és diktatúrát szervezni véleményünk erőszakos érvényesítésére. 3. A cikk a méhen kívüli terhesség és a cervikális (méhnyak-)terhesség ismertetése kapcsán azt a látszatot kelti, hogy az életet feltétel nélkül tisztelők az anyát készek feláldozni a magzatvédelem oltárán. Ez nem igaz. Nincs erkölcsi dilemmánk ezekben az esetekben, ugyanis ezek sem jogilag, sem erkölcsileg nem tekinthetők abortusznak. Ilyenkor az orvosi beavatkozás nem a magzat életének kioltására irányul, hanem egy életet szándékozik megmenteni ott, ahol máskülönben két élet veszne el. Az anya és a méhen belüli gyermeke két emberi életet jelent, számunkra mindkettő egészsége, jóléte és élete egyaránt fontos. Nincs és nem is lehet arról szó, hogy a méhen belüli gyermek élethez való jogát az anya hasonló joga elé helyeznénk. A súlyos betegségben szenvedő anyák tájékoztatásának korrektsége valóban fontos. De vajon függetlenedni tud-e az orvosi gondolkodásmód attól a ténytől, hogy nap mint nap teljesen egészséges, méhen belüli embertársaink egész tömegét ítélhetjük a társadalom és az egyén számára nem kívánatosnak, értéktelennek, alsóbbrendű emberi lénynek, talán jogvédelemre nem méltónak, azaz kiirthatónak? Az 1990-es évben megrendezett abortusz-konferencián Czeizel doktor arról beszélt, hogy felmérésük szerint az ún. indikációknak legalább a fele szakmailag megalapozatlannak bizonyult. Bármiféle, akár szakmai járatlanságból fakadó kétely esetén is egyszerűbbnek tűnhet az orvos számára: "Javasoljunk abortuszt, abból nem lehet baj." A gyakorlat ennek a szemléletnek a létezését igazolja. A terhesség első 3 hónapja alatti rubeolafertőzések után született gyermekek 16,9%-ánál valóban különböző defektusok találhatók, 50%-uknál hallásveszteség (legnagyobb részük hallókészülékkel korrigálható), 50%-uknál szívfejlődési rendellenesség (csaknem mindegyiküknél sebészileg helyrehozható), 30%-uknál szürke hályog, gyakran egyoldali. (Legtöbbjük jó látással bírt.) A korrekt tájékoztatás kedvéért részleteztem egy felmérés adatait ilyen hosszasan. 4. Az életet feltétel nélkül tisztelő orvos álláspontját a következőkben összegezem. Orvos vagyok, az abortuszról és egyáltalán az életről alkotott véleményem kialakításánál is a természettudomány tényeit veszem figyelembe, mert azok egyértelműek és cáfolhatatlanok. Ilyen álláspontra hitem motivál. Ezek szerint az egyedi, megismételhetetlen emberi élet a fogamzással kezdődik és a természetes halálig tart. Hippokratész, az orvostudomány atyja arra tanított, hogy az életet kell tisztelnem és szolgálnom mindenfajta diszkrimináció nélkül, nem pedig a halált, és mint orvos semmilyen indokból sem vállalhatom az ölés feladatát, beleértve az abortuszt és az eutanáziát is. A nürnbergi perben kiderült, hova vezet, ha az orvosok a politikát kiszolgálva ezektől az elvektől eltérnek, és úgy döntenek, hogy bizonyos emberi lények csökkent értékűek másokhoz viszonyítva (rassz, vallás, fogyatékosság, kor stb. alapján). Oda vezet, hogy nem találnak erkölcsi kivetnivalót abban, hogy az emberi jogokból kirekesztetten kísérletezzenek, és megöljék őket. Azért, hogy ez újból ne fordulhasson elő, 1948-ban Genfben, az Orvosok Világszövetsége II. közgyűlésén újrafogalmazták a hippokratészi esküt, hogy az korunk követelményeihez igazítva most már örök időkre etikai standardként szolgáljon az orvosképzés és az orvosok számára. Ebben az ún. Genfi Deklarációban él tovább a hippokratészi szellem, amely valódi humanitáson alapul. Hadd idézzek belőle: "Nem engedem, hogy bármiféle vallási, nemzetiségi, rasszbéli, pártpolitikai vagy szociális állapotból fakadó meggondolás a beteg iránti kötelességem teljesítésében befolyásoljon; Mindenekfelett tisztelem az emberi életet, mégpedig a fogamzás időpontjától kezdve; Sőt, fenyegetés súlya alatt sem fogom tudásomat az emberiesség törvényeinek ellentmondva felhasználni." Kemény szavak, önvizsgálatra késztetnek. 5. Az abortuszról mint jogi kérdésről a következő a véleményem: A fogamzás pillanatától kezdve minden, még meg nem született gyermeknek elidegeníthetetlen joga van az élethez. Ha ettől a jogtól bármilyen alapon – úgymint kor, nem, fejlődési stádium, fogyatékosság, rassz, származás vagy akármilyen más, tetszőleges klasszifikáció alapján – megfosztjuk, ezzel a gyermek mindenki máséval egyenlő jogvédelemhez fűződő jogát tagadjuk meg, ami merénylet az emberiesség törvényei ellen, de egyben megkérdőjelezi bármiféle kormányzat elsődleges kötelezettségének teljesítését, azaz állampolgárai életének védelmét. Valamely személy beleegyezése egy másik személy abortusz általi halálához nem törvényesíti és nem is törvényesítheti az abortuszt. Sem személy, sem kormányzat nem rendelkezik azzal a joggal, hogy szentesítse egy ártatlan személy elpusztítását. A jogi rendezés szükségességére a feketék emberi jogaiért küzdő amerikai polgárjogi mozgalom mártír vezetőjétől, Martin Luther Kingtől vett példa szolgáltat analógiát. Egy fehér riporter kérdezte tőle egyszer, hogy a polgárjogi mozgalom miért nem akar megelégedni a felvilágosítás, az oktatás és meggyőzés módszereivel, hiszen a jog sohasem tudja őt, a fehér riportert arra kényszeríteni, hogy szeresse a négereket. Tudom – hangzott a válasz –, hogy a jog nem tudja Önt arra kényszeríteni, hogy engem szeressen, viszont arra tudja Önt kényszeríteni, hogy engem ne bántson. Összefoglalva: Az élethez való elsődleges jog megillet minden emberi lényt a fertilizáció pillanatától kezdve, tekintet nélkül korra, egészségi vagy függőségi állapotra. Ezt az egy mondatot javaslom az Alkotmányba iktatni. 6. A cikkre visszatérve: az többször említi a civilizált országokban előforduló gyakorlatot, az eugenikus abortuszt a civilizáció fokmérőjeként érzékeltetve. Egy társadalom civilizáltságának fokát azon lehet lemérni, hogy miképpen viszonyul legvédtelenebb, legkiszolgáltatottabb tagjaihoz: segíteni akarással, vagy ellenkezőleg, az abortuszt mint napjaink "végső megoldását" felkínálva. A hatásukban család- és gyermekellenes jelenségek – mint a pornográfia, a szex-ipar, a szokásos nemi felvilágosítás, a feminizmus, az abortuszpárti elitizmus, individualizmus, szabadkőművesség, a politikával fenntartás nélkül összefonódó és techokrata-technodoktor szemléletű orvoslás = medikokrácia, az olyan "népességszabályozó" (népességcsökkentő, "természetesen") pénzügyi és adórendszer, melyben az újabb gyermek anyagi csődöt jelent, a nők munkába kényszerítése, mellyel a "főállású" otthonteremtés választásának szabadságától vannak megfosztva, a kommunizmus hosszas megtapasztalásából eredő agymosottság – mind-mind olyan tényező, melyeket kihasználva könnyű a közvéleménnyel Barabást kiáltatni. Ilyen hatású lehet a tömegkommunikáció reflektorfényének ráirányítása a magzatélet-megszakítások mindössze 1–2%-át jelentő ún. "nehéz esetekre" (fogyatékos gyermekek, nemi erőszak kérdése, anyai "életveszély"). Ez a közvéleményt arra hangolja, hogy könnyebben napirendre térjen a nem említett 98–99% halálát jelentő abortusz-holokauszt felett. Ártatlan emberéletek kioltása nem a civilizáció magas fokát jelenti, hanem a humán reprodukció területére a dzsungel törvényét hozza vissza. Ez síkos és meredek lejtőt jelent. Álljunk meg rajta! 7. A leendő édesanyák és születendő gyermekeik minden védelmet, támogatást és segítséget megérdemelnek, hogy a világ legéletveszélyesebb helyének bizonyult anyaméh ismét oltalmazó bölcsővé válhasson. Hiszen minden méhen belüli kisember ". . . szőtte álmát, mint színes fonált; a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy." (Kosztolányi) És ez az álom az életről szól. Mert ezt az abortuszműtőben összetört szegény, kicsi emberi testet már "Nem kelti fel se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer."
Vatikáni Rádió ÉLETVÉDELEM MAGYARORSZÁGON Az abortusz legalizálása – a szomszédos országokkal egy periódusban –1956 júniusában következett be. Mint az 1991 októberében Abasáron, dr. Paskai László bíboros prímás, esztergomi érsek által megáldott emlékművön is látható: az elmúlt nemzedéknyi időszakban tízmilliós nemzetre ötmilliós nagyságrendben mérhető az abortuszok száma. Ez a tény egyedülálló a világon, mint ahogy az a nehézség is, amelyet az elmúlt nemzedéknyi időben átalakult közfelfogás jelent; ennek megváltoztatása bizonyára nem történhet meg rövid idő alatt. Egyes népcsoportok és vallási közösségek kevéssé kerültek a közfelfogás hatása alá, ilyenkor a cigányokat szoktuk emlegetni; de a szabadegyházak és a vallási megújulási mozgalmak, így a katolikus egyházban a Bokor-mozgalom is, népes gyermekszámú családokat tudnak felmutatni. Mivel az abortusztörvény rendeleti könnyítése 1988 novemberében 1989. január 1-i hatállyal lépett életbe, ezt az azóta eltelt mintegy hároméves időszakot tekintjük át, vázlatos felsorolás formájában, abból a szempontból, milyen erőfeszítések történnek a nyilvánosság előtt a magzati élet védelmére. Hivatalos, állami és nemzetközi költségvetési forrásokból támogatott és a tömegkommunikációs eszközök révén is jól ismert dr. Czeizel Endre intézete, a Családtervezési Tanácsadó. Ennek programja: "Szerelemben fogant, értelmesen vállalt és programozott, tehát orvosilag előkészített kisbabát".1 Nem valószínű, hogy társadalmi méretekben ennek hatása nagy, legfeljebb Czeizel doktor tanácsadása a televízión keresztül, amely a közvélemény formálására, főként a fiatalok nevelésére van hatással. Egyházi, keresztény jellegű állásfoglalások is megfogalmazódtak 1988 novemberében, az abortuszkönnyítő rendelet elleni tiltakozás formájában; elsőként a katolikus püspökkari konferenciába Nagycsaládosok Országos Egyesülete (alakult 1987-ben), a Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság, valamint a Magzatvédő Társaság (alakult 1988 novemberében) emelték fel hangjukat. A népesedés, a család, a magzatvédelem tematikával egyre többet foglalkozott a sajtó. A Magyar Tudomány, a MTA havilapja az 1989-es évben két tematikus számot szentelt a kérdésnek, a Vigilia 1989/4. számában Andorka Rudolf, Balázs Pál, Surján László és Jobbágyi Gábor írásai jelentek meg. Az IGEN, a fiatal katolikusok kéthetente megjelenő lapja szinte minden számában közölt cikkeket, állásfoglalásokat, rendezett vitakört stb. 1989 májusában alakult meg Miskolcon a Pacem in utero egyesület, tagjai között mintegy negyven orvos és húsz jogász van. 1990. január 10-én kelt az Alkotmánybírósághoz címzett indítványa, amelyben alkotmányellenesnek tartja a szóban forgó 76/1988. (XI. 30.) MT rendeletet és a végrehajtásról szóló 15/1988. (XII. 15.) SZEM rendeletet.3 Az Alkotmánybíróság döntését 1991 utolsó heteiben várjuk. 1989. május 19-én kelt a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége Orvosegészségügyi és Mentálhigiéniás Munkacsoportjának programtervezete és nyílt levele. 1991. február 22–23-án tartotta meg – hét más szervezettel együtt – az első magyar Életért konferenciát, alkalmat adva arra, hogy bemutatkozzanak a külföldi és hazai szervezetek a nyilvánosság előtt. 1990. december 8-án alakult meg a "Szülészek az Életért Társaság", dr. Szinnyai Attila szülész és nőgyógyász szakorvos és mások kezdeményezésére. Főbb céljai között szerepel a szülész-nőgyógyászok lelkiismereti szabadságának védelme, és olyan szülészeti-nőgyógyászati osztály létrehozása, ahol művi abortuszt semmilyen címen nem végeznek. A Nagycsaládosok Országos Egyesülete 1990. június 14 és 17. között tartotta az első családkongresszust, amelynek anyaga nyomtatásban is megjelent. Hosszabban kell ismertetni a már említett Magzatvédő Társaság működését, amely sokrétű, és jelentős érdemeket mutathat fel. Célja a széles közvélemény mozgósítása, így tevékenységének kezdetén aláírásgyűjtés és plakátok terjesztése, jelvény és embrióbaba forgalmazása állt. Első konferenciáját 1990. május 11–12-én rendezte meg, amelyen dr. Seregély István egri érsek is megjelent. Anyagát könyv alakban is közzétették. 1990. június 1-én először, ez év június 1-én másodszor rendezte meg az Élet Napját, budapesti, Deák-téri standdal. 1991. április 25–26-án Siófokon az Aktion Leben ausztriai szervezetével közösen tartotta meg ez évi konferenciáját: "Ember az első pillanattól – ember egy életen át" (Életvédő szervezetek Kelet-Európában) címmel. "Az abortusz" címmel dr. Gresz Miklós tollából tájékoztató füzetet jelentetett meg (1990), Magzatvédelem címmel pedig időszaki tájékoztatót ad ki, melynek idáig három száma jelent meg: 1990. december (próbaszám), 1991. március és 1991. júniusában. Telefonos tanácsadószolgálata 1990 óta működik, naponta délután már személyesen tudnak hívást fogadni. 1991 nyarán a Katolikus Püspöki Kar körlevelet adott ki, amely a magzati élet védelmét hangsúlyozta. II. János Pál pápa látogatása alatt szintén említést tett az emberi élet védelméről, bár korántsem azzal a hangsúllyal, mint júniusban lengyelországi útja során, ezzel is valószínűleg azt jelezve, hogy a magyarországi közvélemény megváltoztatása nehezebb. Itt említjük meg, hogy 1990-ben Sepsiszentgyörgy központtal megalakult a romániai Magzatvédő Társaság is, "Pro vita hominis" néven. Ugyancsak 1990-es datálással, de 1991 őszén jelent meg Somorjai Ádám pannonhalmi bencésnek 1987-ben Rómában védett doktori értekezése, melyben német nyelven tárgyalja a Kárpát-medence 1750 és 1945 közötti születéskorlátozás-problémáit a morálteológus szemével. A felsorolt erőfeszítések még korántsem elegendők, még nincs abortuszmentes klinika, nincsenek igazán hatékony eszközök a közfelfogás megváltoztatására, a nagycsaládosok hatékony megsegítésére. Az adórendszer is a nagycsaládosokat sújtja elsősorban. Az egyes szervezetek és mozgalmak erőfeszítéseiket koordináltan tudják összegezni; ettől lehet igazán eredményt várni. JEGYZETEK in: Családtervezési tanácsadó. Kiadja: Országos Közegészségügyi Intézet Humángenetikai és Teratológiai Osztály, Egészségügyi Világszervezet "Örökletes ártalmak társadalmi megelőzése" Együttműködési Központ (1988), oldalszám nélkül. Összefoglalást hoz: Korzenszky, R. – Somorjai, Á., Magyar sorskérdések. Előadások a magyar kultúra és népesedés keresztény szempontjairól, Róma 1989. 101–107. oldalak: Terhességmegszakítás Magyarországon 1988/1989-ben (Törvényhozási rendelkezés és egyházi-társadalmi állásfoglalás. Szempontok a keresztény értelmezéshez). 3 Megjelent: IGEN 1990. március 30. 8–10.1. 4 Megjelent: Új Ember 1989. június 18. XLV.25 (2241.) 1.1. Dr. Kovács István, Az életért – jövőnkért. In: Új Ember 1991. március 17. XLVII.ll. (2327.) 4.1. A "Szülészek az Életért Társaság" bemutatkozik, in: Magzatvédelem 1991. március, 11.1. Családkongresszus 1990. Budapest 1991.280 o. (A könyvet ismertetjük. Szerk.) 8 Somorjai, Árpád Ádám OSB, Geburtenbeschrankung in Bauernfamilien Ungarns (ca. 1750–1945). Ein moraltheologischer Beitrag zur Geschichte der Kontrazeption in einer verindustriellen Gesellschaft, Hamburg 1990.1991.
Dékány Endre A KERESZTÉNY
ÉRTELMISÉGIEK SZÖVETSÉGÉNEK HIVATÁSA 1988. november 19-én, Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepén nyitotta meg kapuit egy reprezentatív csoportkiállítással és zenés irodalmi műsorral az éledező, de még fásult magyar társadalom felé, s kezdte el az egész életet átfogó működését és fejlődését az evangélium erejében és szellemében az Adalbertinum Evangelizációs Központ és baráti kör. 1989. január 30-i közgyűlésén már megszületett a Szövetség Alapszabályzata, s néhány nap múlva jogi személyként is igazolva megalakult, s azóta erőteljesen fejlődik a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége. Ebben a budapesti központban – időnként kihelyezett helyszíneken – ma már 21 munkacsoport, illetve munkaközösség működik. Az alapító Szent Lukács Céh, a Bálint Sándor vallásos néprajzi munkaközösség, a Pilinszky Irodalmi Színpad után sorra alakulnak spontán szerveződéssel, önállóan kidolgozott munkaprogrammal és választott csoportvezetővel a társadalom életének egész keresztmetszetét átfogó, szakmailag kiváló, hitüket gyakorló, hivatott – ökumenikusan gondolkodó – keresztény emberekből álló munkacsoportok. Ezek a humán területeken, az irodalmon, teológián és filozófián túl a természettudományok területére is vonatkozó érdeklődést és tevékenységet, s azokban keresztény hivatásukat keresni, megvalósítani szándékozókat is összefogják. E csoportok száma Budapesten ma már 21. Közben sorra alakultak vidéki szekciók (számuk jelenleg 14, de továbbiak is alakulóban vannak) a helyi körülményeknek, igényeknek megfelelő munkaprogrammal, csoportokkal, titkárok és választott testület vezetésével, a budapesti központtal való állandó kapcsolatban, annak koordináló vezetésével, egységes jogi személyiséget alkotva. Az elnökséget az elnök (dr. Csanád Béla teológiaprofesszor), az alelnökök (dr. Mihályi László, és délvidéki ügyekben dr. Zombori István) meg a főtitkár (Dékány Endre) alkotják. A katolikus püspöki karral a fővédnök, dr. Dankó László kalocsai érsek biztosítja az összeköttetést. ("Az Egyesület jogi személyként a Magyar Katolikus Egyház keretében működő országos egyesület" – Alapszab. 6.) Székhelye és központja az Adalbertinum Evangelizációs Központ, címe: H-1118 Budapest XI. Előpatak u. 35., tel.: 1820–794. Célja (Alapszab. 3.): "A kereszténység társadalmi és kulturális szerepének és feladatainak feltárása, keresztény állásfoglalás kialakítása és dokumentálása, továbbá megismertetése rendezvények és kiadványok útján. – A keresztény evangelizációs küldetés tudatos elkötelezettségű vállalása a tudomány, a művészet, az irodalom és az élet egyéb területein. – A spirituális kultúra elmélyítése, a magyar keresztény hagyományok ápolása a tudomány, a művészet, az irodalom felkarolásával, művelésével és közvetítésével." Legelső közvetlen céljai közé tartozott a szentatya magyarországi látogatásának előkészítése. Működése a rendkívül sokféle rendezvényen túl (eddig például 25 képzőművészeti kiállítást rendeztek) kiterjed a közéletben való részvételre, elvi és gyakorlati jellegű nyilatkozatok kiadására, kapcsolatok felvételére szervezetekkel, rokon tevékenységet folytató egyesületekkel, de a keresztény alapozású pártokkal is. Két folyóirata van: a Jel spirituális és kulturális havi (jelenleg kéthavi) folyóirat, s az Aranyág című gyermekfolyóirat (6–12 éves gyermekek hitbeli ismereteinek segítésére, érdeklődésük felkeltésére). Legújabban kiadói tevékenységet is folytat a Szövetség. Eddig megjelent kiadványai: Bernolák Éva: Sziklára épült Egyház; Földváry–Boér Elemér: A. kiszolgáltatottak. Megindult a Jel-könyvek sorozatának kiadása is: Farkas Olivér: Üvegprés (versek) és Prokop Péter: Sziklabarlang, ugyancsak ő, Prokop Péter írta az előbbivel együtt gazdagon illusztrált kis kötetet: Pannónia szentjei. A Szövetség eddigi működésének története elkötelezettségét, gondviselésszerű, Isten kegyelméből való, evangéliumi szellemű működését igazolja. Ökumenikus szellemben, szeretetben és nagy eredménnyel működik együtt más keresztény hitfelekezetek hitükből élő tagjaival. Törekvéseinek szolgálatába, sokoldalú munkájába várja mindazokat, akik alkotó, de mindenféle téren megnyilvánuló segítő munkájukat, életüknek értelmet adó, a társadalmat Krisztus lelkével átható tevékenységüket, erejüket és idejüket, esetleg anyagi erőforrásaikat ajánlják fel áldozatos szolgálatra. (1991. XII. 11.) Ennek a szolgálatnak eredményeit jelezte és mutatta föl a KÉSZ I. országos kongresszusa is f. é. október 18–19–20-án. Ezen a nagy és mély lelkiséggel, magas szellemiséggel, legfőként Isten különös segítő kegyelmével megáldott tanúságtételen megjelent és előadást tartott Antall József miniszterelnökön kívül – aki a kongresszus fővédnökségét is szívesen vállalta – a kormány három minisztere és több kormánytisztviselő, több kiváló közéleti személyiség és a KÉSZ munkacsoportjainak néhány vezetője, a vidéki szervezetek küldöttei. A kongresszus nagy jelentőségét és a KÉSZ munkájának megbecsülését magas szintre emelte Angelo Acerbi budapesti pápai nunciusnak, valamint a magyar püspöki kar elnökének, Seregély érsek úrnak és Dankó érsek úrnak, a Szövetség fővédnökének jelenléte. Dankó érsek úr Andrásfalvy Bertalan és Surján László miniszter urakkal együtt a kongresszus díszelnökei is voltak. Az országos tanácskozás három nagy témakörben mozgott: az első nap főtémája: "Világi hívők szerepe az egyházban és a társadalomban." A második nap előadásai a "Keresztény szellemiség az egészségügyben és a szociális védőháló kialakításában" címen folytak. A harmadik napon a "Keresztény nevelés és iskolaügy jelentősége" témakör került sorra. Jutott idő tapasztalatok és tervek közreadására is. A kongresszus anyaga a Jel c. szövetségi folyóiratban fog megjelenni, de elvi és gyakorlati tanulságaira e folyóiratban még vissza kell térnünk: a mai magyar szellemi-lelki arculatnak kiváló tükre volt ez a reprezentatívan tanúságtevő rendezvény.
Ipacs Katalin KATOLIKUS-E MÉG AZ OLASZ NÉP? (Giuseppe De Rosa SJ. tanulmánya. – La Civiltá Cattolica, 1991. szeptember 7.) Ha vallási szempontból vizsgáljuk az olasz társadalmat, ellentmondásokkal teli helyzettel találjuk magunkat szemközt. Bizonyos adatok a vallás fokozatos csökkenéséről tanúskodnak, olyannyira, hogy néhányan vallási krízisről beszélnek, amely egyébként elterjedt jelenség minden nyugati országban. Más adatokból viszont arra következtethetünk, hogy a vallás nemcsak "tartja magát", hanem egyenesen nem várt vitalitást tanúsít. Olaszország a többi európai országhoz viszonyítva kivételt jelent a szociális, közgazdasági és politikai életével. Mivel magyarázható ez a helyzet? Kiindulási pontunk az, hogy Olaszországban, mint minden más "modern" nyugati országban, szekularizációs, elvilágiasodási folyamat megy végbe, amely erősen befolyásolja az olaszok életstílusát és vallásgyakorlatát. Milyen méretű ez az elvilágiasodás? Vallásosnak mondható-e még az olasz nép? Ha igen, milyen mértékben és módokon? Mi a vallás jövője Olaszországban? Az elvilágiasodás megállíthatatlan folyamat-e, vagy pedig léteznek olyan vitális erők, amelyek biztosítják majd a vallás továbbélését, sőt megerősödését? Bár Olaszországban az utóbbi évtizedben nem volt specifikus vallási felmérés, a tanulmány szerzője több olyan közvélemény-kutatás eredményeit vizsgálhatta meg, amelyekben nem hiányoztak az erre a kérdéskörre vonatkozó adatok sem. Amikor arról van szó, hogy vallásos-e még az olasz nép, nyilvánvalóan a katolikus vallást tartjuk szem előtt, minthogy mindössze 800 ezer nem katolikus él az országban; a zsidó közösség lélekszáma alig haladja meg a 30 ezret, a többi pedig különféle keresztény (luteránus, baptista, adventista) felekezetekhez tartozik. Gyakorlatilag az olaszoknak csak másfél százaléka tartozik a katolikusoktól eltérő hithez. Az Eurisko felmérései szerint az olaszok 88,1%-a azonosítja magát a katolikus vallásos hittel. Egy másik felmérés, az Agnelli Alapítvány megkérdezésére 88,6% azt válaszolta, hogy hisz Istenben vagy egy felsőbbrendű Lényben. 100 megkérdezett közül 1–2 vallotta magát hívőnek, de nem katolikusnak. Olaszországban tehát nem beszélhetünk egyelőre vallási pluralizmusról. Nincs azonban kizárva, hogy ez néhány éven belül bekövetkezik, ha növekszik az iszlám hívők betelepedésének arányszáma. A nem hívők (ateisták, közömbösök, agnosztikusok) száma 10%-ra tehető. 90% hívőnek vallja magát, elsősorban is katolikusnak. De milyen vallásosság az övék? A kérdést négy szempont szerint vizsgáljuk. 1) Istenhit és a transzcendencia elfogadása. Az Isten létezésében hívő 84–88,6% igen magasnak számít, 9 ponttal meghaladja az európai országok átlagát. 75% elfogadja a transzcendenciát, amennyiben úgy véli, hogy "az emberi életet nem lehetne megérteni egyedül emberi értelemmel." 87,3% azt vallja, hogy "a hit nagy támaszt jelent az életben". Mindezzel gyökeres ellentétben egy 1985-ös felmérés szerint az olaszok 63,4%-a úgy gondolja, hogy az "életben nincsenek nagy eszmények és abszolút értékek". Ez tehát azt jelenti, hogy az istenhívő és természetfelettit elismerő olaszok kétharmada szerint hitük nem tartozik a nagy értékek közé. 2) A vallás értéke a személyes életben. Az olaszok négyötöde "fontosnak" minősíti a vallást saját életében, 23%-a alapvető fontosságot tulajdonít neki, 25% szerint alig vagy egyáltalán nem fontos a hit. 3) A vallásgyakorlat. A 80-as években végzett felmérések alapján az olaszok 30%-a jár templomba vasárnap, 15–17% havonta egyszer, 30% alkalomszerűen, 25% szinte soha vagy soha. A "gyakorló katolikusok" aránya Olaszországban tehát 40–45% között mozog. A fiatalok helyzetét felmérő 1983-as és 1987-es statisztikák szerint 24,4% jár misére hetente, 21–22% havonta, 16–17% időnként, 36–37% soha nem vett még részt vallásos szertartáson. 4) A katolikus vallás meghatározása. Hogyan vélekednek az olasz katolikusok saját vallásukról? Sokak szerint a katolicizmus igaz, de igazsága nem abszolút, hanem relatív, amennyiben a többi vallás is igaz az abban hívők számára. Vagy: a katolikus vallás nem az egyetlen igaz vallás, hanem igaz és helyes eszmék léteznek minden nagy világvallásban. Az olaszok 48%-a tehát nem tartja az egyedül "igaz" vallásnak hitét. Csak 37% állítja azt, hogy egyetlen igaz vallás létezik. Ami pedig az olasz katolikusok egyház iránti magatartását illeti: 60% bizalommal van iránta, főként szeretetszolgálatát becsülik sokra, viszont kevés megbecsülés, sőt olykor ellenséges magatartás mutatkozik a családi és szexuális erkölcs problémáit érintő állásfoglalás miatt. Az olaszok nem képviselnek homogén vallási valóságot, hanem nagyon különböznek a nem, a kor, a társadalmi helyzet, a foglalkozás, a földrajzi terület vagy aszerint, hogy nagyobb vagy kisebb településeken laknak. Nézzük, milyen módokon és mértékben. 1) Vallásosság a nem és a kor szerint. Az Agnelli Alapítvány 1987-es felmérése szerint a nők vallásosabbak, mint a férfiak. A 18 és 30 év közötti nők 60,5%-a hisz Istenben és az Egyházban, míg a férfiaknak csak 52,6%-a. A vallási válság jóval magasabb a férfiak körében, főként a 18–30 közötti korosztályban. A legtöbb ateista, közömbös és agnosztikus a fiatalabb férfiak körében található. Lényeges a különbség a férfiak és nők között a vallásgyakorlat területén is. A 31–40 éves nők 29%-a jár templomba minden héten, míg a férfiaknak csak a 18,8%-a. A18–30 év közötti férfiak 34,2%-a soha sem teszi be a lábát a templomba, míg a nem gyakorló ugyanilyen korú nők 10%-kal kevesebben vannak. A férfiak esetében a sohasem gyakorlók aránya alig javul az idős kor közeledtével, míg a nőknél 13,5%-os az emelkedés. 2) Vallásosság és társadalmi helyzet. Vallásosság és foglalkozás. Olaszországban a legvallásosabbak a háziasszonyok (81,9%), következnek a nyugdíjasok (79,7%), a tanárok (69,3%). A legkevésbé hisznek: a szabadfoglalkozású értelmiségiek (47,2%), a diákok (53,8%), a vállalkozók, igazgatók (54,9%). A legtöbb ateista és közömbös szintén ez utóbbiak közül kerül ki. 3) Vallásosság földrajzi egységek és kis és nagy települések szerint. Az országot három, vallási szempontból is jól elkülöníthető területre lehet osztani: Dél-Olaszország és a szigetek, Közép-Olaszország és Észak-Olaszország. Az Agnelli Alapítvány szerint e három területen igen nagyok az eltérések vallási szempontból, de ugyancsak nagy eltérések mutatkoznak az egyes részeken belül is. Délen és a szigeteken 72%-os az egyházhoz való tartozás, de a vasárnapi miselátogatás magas Pugliában, Basilicatában és Calabriában, viszont igen alacsony (19,8%) Szicíliában és Szardíniában. Közép-Olaszországban igen nagy a különbség az 5 tartomány között. Emilia-Romagna és Toscana van a legrosszabb helyzetben. Toscana a legkevésbé vallásos tartomány egész Olaszországban. Lazio, Marche és Umbria, bár nem érik el az országos átlagot, közel állnak hozzá. Északon Lombardia áll a legközelebb az országos átlaghoz, Piemonte és Triveneto az országos átlag alatt van, míg Liguria a leginkább elvilágiasodott tartomány. A 30 ezer lakosú településeken az elvilágiasodás jóval kisebb, mint a nagyobb városokban. A nagyvárosokba sűrűsödik az ateisták, közönyösek többsége (16,8%). A kis és nagyobb települések különbsége azonban jóval szembetűnőbb Délen, mint Északon, ahol hangsúlyozottabb a kulturális heterogénség. Milyen általános következtetések vonhatók le az elmondottak alapján? Az első az, hogy az olasz nép túlnyomó többsége vallásos. A nem hívők – és ebben benne vannak a kétkedők és bizonytalankodók is – az olaszok 10%-át sem érik el. Az olaszok nagy többsége kéri a keresztséget gyermeke számára, templomban köt házasságot, és ragaszkodik az iskolai hitoktatáshoz. Előreláthatólag a többség a jövőben is katolikus lesz, és az ún. modern áramlatokkal való találkozás után a helyzet megállapodott. A 60–70-es évek próféciái a vallás közelgő haláláról és a vallás utáni korszak beköszöntéséről nem teljesedett be. Mindez nem zárja ki, hogy a közeljövőben csökkeni fog a vallásgyakorlás aránya, tekintettel a 26–39 év közötti fiatalok közötti válságra. De nem lesz látványos csökkenés. A második általános következtetés az, hogy az olaszok vallásossága nem egyöntetű. Igen nagyok az eltérések a nagy földrajzi egységek között: Észak és Dél vallásosabb az ország középső részénél. Ami pedig az egyes tartományokat illeti: Toscana, Emilia-Romagna és Liguria a három legkevésbé vallásos terület. A társadalmi osztályok tekintetében a legvallásosabbak a háziasszonyok, a legkevésbé pedig a vállalkozó-igazgatók. A nők vallásosabbak a férfiaknál, a legkevésbé vallásosak a fiatal férfiak, és végül a nagyobb településeken nagyobb az elvilágiasodás, mint a kisebbekben. A harmadik megállapítás az, hogy Olaszországban a mennyiségi katolicizmus nincs arányban a minőségivel. Vagyis az olaszok túlnyomó többsége katolikusnak vallja magát, de a valódi értelemben vett katolikusok kisebbséget alkotnak. Mindez nem jelenti azt, hogy megjátsszák a szerepüket, akik katolikusnak vallják magukat. Téves lenne ezért az olaszokat "igazi" és "hamis" vagy "látszat"-katolikusok táborára osztani. Ez a probléma inkább azokra az esetekre alkalmazható – tehát kb. 20% magát katolikusnak vallóra érvényes –, akik azt állítják, hogy hisznek Istenben, de nem az egyházban, sőt egy réteg közülük kifejezetten antiklerikális. Ha tehát az olasz népesség összlétszámából levonjuk a 10% nem hívőt, a másfél százalék nem katolikust, a 20% ún. "laikust", akkor arra a következtetésre jutunk, hogy közel 70% mégiscsak "igazi" katolikus, de különböző módokon és fokozatokban. A hit kérdésében csak egy kisebbség vallja az Egyház "teljes" hitét. A többség nem hisz alapvető dogmákban, vagy erősen kételkedik bennük, vagy pedig nem is ismeri őket – olyannyira, hogy feltehető a kérdés: "kereszténynek" mondható-e még ez a hit. A vallásgyakorlat is erősen kisebbségi, hiszen a vasárnapi miselátogatás 30% körül mozog, egyes vidékeken 20%-ot sem éri el, és egyes csoportok esetében még ennél is kevesebb. Végül ami a hit személyes életben történő megvalósulását illeti: csak egy elenyésző kisebbség életére van hatással a hit, a többség esetében nagyon kevés vagy semmilyen hatása sincs. És ez a legnyugtalanítóbb kérdés. Igen sok olasz "katolikus" úgy él, mintha nem lenne keresztény, nem sokat törődik az evangélium és az Egyház tanításával, pedig az Egyház tagjának mondja magát. Ezeknek a gondolkodásmódjukban, ítéleteikben, a mindennapi élet ügyeiben, üzleti kérdésekben, családi életükben, a szexualitás területén erkölcstelen és tisztességtelen magatartás a jellemzőjük. Az olasz katolicizmus egy másik gyönge pontja, hogy a legkevésbé hívő és vallását gyakorló személy a 18 és 39 év közöttiek táborából kerül ki, tehát azokéból, akik a társadalmi életben a legaktívabbak és leghatásosabbak, azok, akik a leginkább hangadók kulturális és erkölcsi téren, mert a hatalom, a vezetés az ő kezükben összpontosul. A negyedik végkövetkeztetés lelkipásztori természetű. Tekintettel arra, hogy az olasz katolicizmus többségi jellege ellenére gyönge, erőtlen és felhígult, az elodázhatatlan "új evangelizálásnak" a következőket kell célpontul maga elé állítania: – Törekednie kell a hit kettős szempontjának elmélyítésére: egyrészt a keresztény misztérium személyes síkon történő elfogadtatására, másrészt a hitigazságok jobb megismertetésére. – Meg kell erősíteni a hitet sajátosságában és önazonosságában a katekézis, a hithirdetés, a médiákban való nagyobb jelenlét által, hogy így ellensúlyozódjék a hit kikezdése és tartalmi kiüresedése, amelyet ezek az eszközök gyakran szándékosan elősegítenek. – Szorgalmazni kell a vasár- és ünnepnapi miselátogatást azzal, hogy az eucharisztia bemutatását élőbbé és szebbé teszik, minthogy olykor a misék nem méltó bemutatása eltávolítja a híveket, vagy a misén való részvétel unalomba fullad, és nem hagy semmi nyomot a lélekben. Olaszországban a katolikusok 29,3%-a csak alkalomszerűen, keresztelők, esküvők, temetések során jut el a templomba. Legyenek tehát ezek a szertartások nagy lehetőségek arra, hogy az alkalmi jelenlévők is felfedezzék hitüket és keresztény elkötelezettségüket. – Végül buzgón szorgalmazni kell a különböző keresztény társulatok, mozgalmak, kiscsoportok létrejöttét és kivirágzását, mert a hit és a keresztény élet valójában a közösségekben bontakozik ki teljességében. A kereszténység lényegét tekintve közösségi természetű: közösség az Úr Jézussal, testvéreinkkel és minden emberrel.
Felvilágosodás: 17–18. századi bölcseleti mozgalom, melynek három legfőbb összetevője: 1) a racionalizmus: az a tan, amely azt állítja, hogy az emberi ész teljesen és kizárólagosan elegendő a megismeréshez, és elutasít minden olyan ismeretet (minden "dogmát"), amelyet az ész a saját erejével sem feltárni, sem átlátni nem képes; 2) a naturalizmus: az egész világot, nevezetesen az emberi társadalom alakulását, az emberi egzisztenciát, valamint az erkölcsi élet lényegét és normáit kizárólagosan természetes okokból magyarázó tan; 3) a deizmus: az a felfogás, amely elismeri ugyan a személyes Isten létét, de tagadja Istennek a természet és a társadalom életét irányító, a történelembe (természetfeletti kinyilatkoztatással) beavatkozó működését. Perszonalizmus: olyan (társadalmi, civilizációs) berendezkedés és olyan (társadalomelméleti, bölcseleti) tan, amely a társadalmi együttélés legfőbb értékének és elsőrendű céljának – a gazdasági értékekkel és a kollektív rendszerekkel szemben – az emberi személyt teszi meg, és általában az emberi értékek (nevezetesen az ésszerűség meg a szabadság) elsőbbségét állítja.
DOKUMENTUM Hittani Kongregáció A KEZDŐDŐ EMBERI ÉLET TISZTELETÉRŐL ÉS A NEMZÉS MÉLTÓSÁGÁRÓL ("Donum vitae" kezdetű instrukció) A Hittani Kongregációhoz több oldalról fordultak kérdéssel arra vonatkozóan, hogy mennyire felelnek meg a katolikus erkölcstan elveinek azok az orvosbiológiai eljárások, amelyek lehetővé teszik a beavatkozást az emberi élet kezdeti szakaszába és magába a nemzőfolyamatba. "Ez az instrukció átfogó konzultációk, különösen püspöki megnyilatkozások gondos értékelésének gyümölcse. Nem akarja az Egyház átfogó tanítását a megkezdett emberi élet méltóságáról és továbbadásáról újra előadni, hanem a tanítóhivatal eddigi kijelentéseinek fényében specifikus válaszokat kíván adni az ebben az összefüggésben felmerülő jelentős kérdésekre." A nyilatkozat bevezetőből, három részből és zárószóból áll. Helyszűke miatt csak nagyobb szemelvényeket közölhetünk. Az áthidaló összefoglalásokat apróbb betűkkel hozzuk. A forrásokra utaló jegyzeteket elhagyjuk, csak a tárgyi magyarázatokat tartalmazó jegyzeteket tartjuk meg. Fordításunk zömét dr. Gresz Miklós (Instrukció a kezdődő emberi élet tiszteletéről és az utódnemzés méltóságáról, Szeged, Magzatvédő Társaság – Szent Gellért Egyházi Kiadó, 1990) munkájából vesszük át, köszönetet mondva a szíves engedélyért. – Benkő Antal SJ. Bevezetés 1. Az orvosbiológiai kutatások és az Egyház tanítása Az élet ajándéka, amit Isten mint teremtő Atya az emberekre bízott, elvárja, hogy ezen élet mérhetetlen értékének tudatában legyünk, és érte felelősséget vállaljunk. Ennek az alapelvnek kell a gondolkodás középpontjában állnia, hogy a már megindult életbe és a szaporodási folyamatokba történő mesterséges beavatkozások által felvetett morális problémákat tisztázzuk és megoldjuk. A biológiát és orvosi tudományok előrehaladásának köszönhetően az emberi élet kezdetével és első időszakával kapcsolatban az ember mind hatásosabb terápiás eszközökkel rendelkezhet, de új hatalomra is szert tehet, melynek előre nem látható következményei is lehetnek az emberi élet kezdetére és kezdeti stádiumára. A különböző eljárások ma már lehetőséget adnak nemcsak a nemzés folyamatának elősegítésére, hanem uralására is. Az ilyen technikák (...) az ember szolgálatában előrelépést jelenthetnek, de ugyanakkor súlyos kockázatot is hoznak magukkal. Sokan hívják fel nyomatékosan a figyelmet arra, hogy a nemzésbe történt beavatkozások során biztosítsuk az emberi személy értékeinek és jogainak megóvását. Nemcsak a hívők kérik a tisztázást és az iránymutatást, hanem azok is, akik elismerik a "minden emberi dologban tapasztalt" Egyház küldetését a "szeretet civilizációja" és az élet szolgálatában. Az Egyház tanítóhivatala nem kíván a természettudományok területének különös szakértőjeként fellépni, hanem – a tudomány és a technika adatainak tudomásulvételével, az evangéliumból következő feladatának és apostoli kötelességének értelmében – olyan erkölcsi tanítást terjeszt elő, mely megfelel a személy méltóságának és hivatása teljességének. Teszi ezt azáltal, hogy kifejti a tudományos kutatással, különösen az emberi életre és annak kezdetére vonatkozó technikákkal kapcsolatos erkölcsi tanítását. Ilyen kritériumok az ember tisztelete, védelme és segítése, "eredeti és alapvető joga" az élethez, a lélekkel rendelkező személy méltósága, aki morális felelősséggel van felruházva, és Istennel való lelki közösségre hivatott. Az Egyház beavatkozását ezen a területen is a szeretet irányítja, mellyel annak az embernek tartozik, akinek segít jogait és kötelességeit megismerni és tisztelni. (...) 2. Technika és tudomány az emberi személy szolgálatában Isten az embert a saját képmására és hasonlatosságára teremtette: "Férfinek és nőnek teremtette őket" (Ter 1,27), és feladatot adott nekik: "Töltsétek be a földet, és vonjátok uralmatok alá." (Ter 1,28) A tudományos kutatások és az alkalmazott kutatás jellemző kifejezői az ember teremtés feletti uralmának. A tudomány és a technika jelentős segítség az ember számára, ha az ember szolgálatába áll, és átfogó fejlődését segíti elő mindenki javára. A tudomány és a technika azonban önmagában nem képes az emberi lét és haladás értelmét meghatározni. (...) Ezért csalóka lenne a tudományos kutatástól és annak alkalmazásától morális semlegességet követelni; másrészről nem lehet irányadó mérce a pusztán technikai hatékonyság, sem az a haszon, melyet egyeseknek jelenthet mások károsodása által. Még kevésbé tölthet be ilyen szerepet az uralkodó ideológia. (...) Egy lelkiismeret nélküli tudomány nem vezethet máshoz, mint az ember pusztulásához. (...) 3. Antropológia és beavatkozások az orvosbiológia területén Milyen morális mértéket kell felállítani, hogy tisztázhassuk az orvosbiológia területén ma jelentkező problémákat? Az ezekre a kérdésekre adandó válasz feltételezi az emberi személy testi dimenziójának természetéről kialakított megfelelő felfogást. Mert az emberi személy csak igazi természete szerint valósíthatja meg magát mint "egységes egész": márpedig ez a természet egyidejűleg testi és lelki. A szellemi lélekkel való szubsztanciális (lényegi) egyesülése révén az emberi testet nem tekinthetjük csupán szövetek, szervek és funkciók együttesének, nem értékelhetjük úgy, mint az állati testet, mert a test a személy lényegi alkotórésze, mely által a személy megnyilvánul és kifejezi magát. (...) Ezekből az elvekből származik az első következtetés: Az emberi testbe történő beavatkozás nemcsak a szöveteket, szerveket érinti, hanem különböző síkokban a személyt magát is. (...) A biológia és az orvostudomány alkalmazásaikkal akkor járulnak hozzá az emberi élet teljes javához, ha a betegségben és gyengeségben szenvedő személynek, Isten teremtményének méltóságát tiszteletben tartva jönnek segítségére. Egyetlen biológus vagy orvos sem állíthatja ésszerűen, hogy tudományos szakértelme alapján dönthet az ember eredetéről és rendeltetéséről. (...) Isten, aki szeretet és élet, a férfinak és a nőnek hivatást adott arra, hogy sajátos módon részesüljenek az Ő személyes közösségének titkában, valamint teremtői és atyai művében. Ezért a házasság az egyesüléssel és az élet továbbadásával kapcsolatban olyan különleges javakkal és értékekkel rendelkezik, amely értékek az élet alacsonyabb formáiban nem találhatók meg. A személyes rend ilyen értékei és értelme meghatározzák a fogantatásba és az emberi élet eredetébe történő mesterséges beavatkozások jelentőségének és határainak morális szemléletét. Ezeket a beavatkozásokat nem azért kell elutasítani, mert mesterségesek. Mint ilyenek megmutatják az orvostudomány lehetőségeit. Morális nézőpontból kell ezeket értékelni, amennyiben az emberi személy méltóságára vonatkoztatjuk őket, amely arra van rendelve, hogy megvalósítsa a szeretet és az élet ajándékozására szóló isteni hivatást. 4. Az erkölcsi ítélet alapvető kritériumai Két alapvető érték van a mesterséges megtermékenyítés technikáira vonatkozóan: a létrehívandó emberi lény élete és továbbadásának eredetisége a házasságban. Ebből fakadóan a mesterséges megtermékenyítő technikák erkölcsi ítéletét ezen értékekre vonatkoztatva kell megfogalmazni. A fizikai lét, amellyel az emberi életút a világban elindul, nem meríti ki önmagában személyi teljességét, és nem mutatja meg az örökkévalóságra hivatott ember legnagyobb értékét sem. Ennek ellenére bizonyos módon ez az "alapvető" érték, miután az emberi személy minden más értéke a fizikai életen alapul, és abból bontakozik ki. Az ártatlan emberi lény élethez való jogának sérthetetlensége "a fogantatás pillanatától egészen a halálig" jele és követelménye a személy sérthetetlenségének, akinek a Teremtő az életet ajándékul adta. A különböző élőlények szaporodásával történő összehasonlításban az emberi élet továbbadásának megvan a sajátsága, mely a személy egyedülállóságából következik. (...) Napjainkban a technika haladása lehetővé tette a nemi kapcsolatok nélküli nemzést: in vitro (lombikban) találkozhatnak a férfitől és a nőtől előzetesen kivett ivarsejtek. De mindaz, ami technikailag lehetséges, azért még nem engedhető meg erkölcsileg is. (...) 5. A tanítóhivatal tanítása A tanítóhivatal tárgyunkkal kapcsolatosan több pontot hangsúlyoz: A fogantatás pillanatától kezdve minden emberi lényt abszolút módon tisztelni kell, mert az ember a földön az egyetlen teremtmény, melyet Isten "önmagáért akart", és mert minden ember lelkét Isten "közvetlenül teremti"; egész lénye hordozza Teremtője képmását. Az emberi élet szent, mert kezdetétől fogva "Isten teremtő tevékenységét" viseli magán, és mindenkor különleges kapcsolatban marad Teremtőjével, egyetlen céljával. Csak Isten az élet ura kezdetétől végéig: Senki, semmilyen körülmények között nem sajátíthatja ki magának a jogot arra, hogy egy ártatlan emberi lényt elpusztítson. Az emberi szaporodás megköveteli a házaspártól az Isten termékeny szeretetével való felelős együttműködést: az emberi élet ajándékának a házasságban a házaspár sajátos és kizárólagos tevékenységével kell megvalósulnia, annak a törvénynek megfelelően, mely személyükbe és egyesülésükbe bele van írva. I. Az emberi embrió tisztelete (...) 1. Milyen tisztelettel tartozunk az emberi embriónak természete és identitása jogán? Minden emberi lényt – mint személyt – tisztelni kell létének első pillanatától kezdve. A mesterséges megtermékenyítésnél alkalmazott eljárásokkal az embriókra és a magzatra diagnózis és orvoslás céljából, valamint tudományos és kereskedelmi célból lehet hatni. A felvetett problémákkal kapcsolatban meg kell fontolni az emberi embrió természetét és sajátos identitását, hiszen vannak, akik már az embrió "státusáról" beszélnek. Az instrukció idézi a II. vatikáni zsinat tanítását (GS 51), valamint a Hittani Kongregációnak 1974-ben a művi terhességmegszakításról kiadott nyilatkozatát. Ismeri az emberi lét kezdetéről, egyediségéről és a személy azonosságáról folyó mai vitákat. Összegezve megállapítja: Az újabb humánbiológiai kutatási eredmények igazolják, hogy a megtermékenyítésből származó zigótával már létrejött egy új emberi individuum biológiai identitása. A szellemi lélek létezését kísérlet útján természetesen nem lehet megfelelően igazolni. Az embriológia eredményei azonban értékes útmutatást adtak ahhoz, hogy értelmünkkel a személyes jelenlétet az emberi élet első pillanatától kezdve belássuk: hogyan lehetne egy emberi individuum nem emberi személy? A tanítóhivatal nem kötelezte el magát kifejezetten filozófiai jellegű tételek mellett, de megerősíti minden egyes szándékos abortusz határozott morális elítélését. Ez a tanítás nem változott és megváltoztathatatlan. (. . .) Az embert fogantatásának pillanatától kezdve személyként kell tisztelni és kezelni, tehát ugyanettől a pillanattól kezdve el kell ismerni személyi jogait, és ezen belül mindenekelőtt az ártatlan emberi lény sérthetetlen jogát az élethez. (...) 2. Megengedhetők-e erkölcsileg a születés előtti diagnosztikus beavatkozások? Ha a születés előtti diagnosztikus beavatkozás az emberi embrió és főtusz életére és integritására tekintettel van, és ha annak egyéni védelme és gyógyítása érdekében történik, akkor a válasz igenlő. (. . .) Ez a diagnosztika megengedett, ha az alkalmazott eljárás – a megfelelően felvilágosított szülők egyetértésével – az embrió és az édesanya életét és integritását megóvja anélkül, hogy őket aránytalanul nagy kockázatnak tenné ki. Azonban súlyos módon ellentétben van az erkölcsi törvényekkel, ha az eredmények következményeként előre látja, hogy esetleg abortuszt idéz elő. Így egy olyan diagnózis, amely fejlődési rendellenességet vagy örökletes betegséget mutat ki, nem jelenthet egyúttal halálos ítéletet is. Ezért az az asszony súlyosan megengedhetetlenül jár el, aki a diagnosztikus beavatkozást azzal a meghatározott céllal kéri, hogy abortuszhoz fog folyamodni, ha az eredmények fejlődési rendellenességet vagy örökletes betegséget mutatnak ki. Ugyanígy a férj, a szülők vagy bárki más az erkölcs ellen cselekszik, ha a terhest azzal a céllal tanácsolja vagy küldi vizsgálatra, hogy adott esetben abortusznak vesse alá magát. Éppen így a szakorvos is megengedhetetlen segédkezésben, bűnrészességben vétkes, ha a diagnosztikus eljárás során és az eredmény közlésekor szándékosan összefüggésbe hozza a szülés előtti diagnosztikát és az abortuszt. (...) 3. Megengedhetők-e a terápiás beavatkozások az emberi embrión végrehajtott beavatkozások esetében? Ahogy a betegeken végrehajtott beavatkozások esetében, úgy az emberión végzett minden orvosi beavatkozás is csak olyan feltételek mellett engedhető meg, hogy ezek az embrió életét és integritását figyelembe veszik, és nem járnak aránytalanul nagy kockázattal, hanem a gyógyítást, az egészségi állapot javítását vagy az embrió egyedi életben maradását célozzák. (...) 4. Hogyan értékeljük morálisan az emberi embriókkal és főtuszokkal végzett kutatásokat és kísérletezéseket?3 Az orvosi kutatásnak tartózkodnia kell az élő emberión végzett beavatkozástól, kivéve ha erkölcsileg biztos, hogy semmilyen károsodás nem fenyegeti sem a még meg nem születettnek, sem pedig édesanyjának életét vagy integritását, és azzal a feltétellel, hogy a szülők megfelelő felvilágosítás után önként beleegyeztek a beavatkozásba. (...) A kísérletezésekkel kapcsolatban általában különbséget kell tenni azok között, melyeknek nincsen közvetlen terápiás céljuk, és azok között, melyek magára az alanyra egyértelműen terápiás hatással vannak. Másrészről más elbírálás alá esnek a még élő és a már halott embrióval végzett kísérletek. Ha élnek, függetlenül attól, hogy életképesek-e vagy sem, úgy kell tisztelni őket, mint minden emberi személyt; nem megengedettek az embriókkal a direkt terápiás hatással nem rendelkező kísérletek. A még élő embriókkal és főtuszokkal – legyenek azok életképesek vagy sem, az anyaméhben vagy azon kívül –, még akkor sem lehet kísérletezéseket végezni, ha ezek előreláthatóan a tudomány, más emberi lények vagy a társadalom hasznát szolgálnák. (...) (...) Az a gyakorlat, mely emberiókat, in vivo vagy in vitro, kísérleti vagy kereskedelmi célból életben tart, teljesen ellentmond az emberi méltóságnak. A világosan terápiás kísérletezés esetén – mármint ha olyan kísérleti terápiákról van szó, amelyeket magának az embriónak a javára alkalmaznak mint végső próbálkozást az élete megmentésére, és ha nincsenek más érdemleges terápiák – szabad lehet olyan gyógyszerekhez vagy eljárásokhoz folyamodni, amelyek még nincsenek teljesen kipróbálva. Az emberi embriók és főtuszok holttesteit, származzanak azok akár művi, akár nem művi abortuszból, úgy kell tisztelni, mint más meghalt emberi lények maradványait (. . .) Miként a felnőtteknél, úgy az elhunyt magzatoknál is tilosnak kell tekinteni és meg kell tiltani a holttestükkel való mindenféle kereskedést. 5. Hogyan értékelhető morálisan az in vitro megtermékenyítésből nyert embriók kutatási célból történő felhasználása? Az in vitro megtermékenyítésből származó embriók emberi lények és jogalanyok: méltóságukat és az élethez való jogukat létezésük első pillanatától kezdve tisztelni kell. Erkölcstelen cselekedet emberi embriókat szabad rendelkezésű "biológiai anyag'’ céljából előállítani. A mindennapos gyakorlatban az in vitro megtermékenyítés során nem mindegyik embriót ültetik be az anyaméhbe; néhányat elpusztítanak. Ahogy a művi abortuszt elítéli az Egyház, ugyanúgy tilt minden merényletet ezen emberi lények ellen. Szükséges utalnunk az in vitro előállított emberi embriók – legyenek azok akár mesterséges megtermékenyítés, akár "ikresítés" eredményei – tudományos célból történő szabad elpusztításának súlyosságára. Az a kutató, aki így ténykedik, magát Isten helyébe helyezi, és ha ennek nincs is tudatában, magát a másik sorsa urává teszi annyiban, amennyiben védtelen embriókat öl meg; tetszés szerint választja ki, kit hagy élni, és kit ítél halálra. (...) 6. Milyen ítéletet alkossunk a többi emberiómanipulációs eljárásról, melyek összefüggésben vannak az "emberi reprodukciós technikákkal"? Az in vitro technikák megnyitják a lehetőséget az emberi embriókkal végzett biológiai vagy genetikai manipulációk más formái előtt: kísérletek vagy tervek emberi és állati ivarsejtek egymás közötti megtermékenyítésére és emberi embriók állatok méhében történő kihordására; olyan hipotézis vagy terv, hogy az emberi embrió számára mesterséges méhet létesítsenek. Ezek az eljárások ellentmondanak az embrió saját emberi mivoltából fakadó méltóságának, és egyidejűleg sértik minden személy jogát a házasságban és a házasság által történő fogantatáshoz és megszületéshez. Azok a kísérletek és hipotézisek is, melyek egy emberi lény létrehozását szexuális egyesülés nélkül – "ikresítés", klónozás vagy partenogenezis (szűznemzés) segítségével – célozzák, ellentétben vannak az erkölccsel, mert ellentmondanak az emberi nemzés méltóságának, éppúgy mint a házastársi egyesülésnek. (...) Egyes kísérletek, melyek során a kromoszomális vagy genetikus állományba avatkoznak be, nem terápiás jellegűek, hanem emberi lények nemük vagy más előre meghatározott tulajdonságuk szerinti létrehozását célozzák. Ezek a manipulációk ellentétben vannak az emberi lény személyi méltóságával, integritásával, identitásával. Ebből fakadóan ezek semmiképpen – az emberiség jövőjére való kedvező hatásokra hivatkozva sem – nem igazolhatók. Minden személyt önmagáért kell tisztelni: ebben áll minden emberi lény méltósága és joga már létezésének kezdetétől számítva. II. Beavatkozások az emberi nemzésbe A "mesterséges nemzés (szaporodás)" vagy "mesterséges megtermékenyítés" fogalmán itt különböző technikai eljárásokat értünk, melyek azt célozzák, hogy egy emberi élet megfoganása más úton jöjjön létre, mint a férfi és a nő szexuális egyesülése által. Az instrukcióban a petesejt kémcsőben (in vitro megtermékenyítés) és előre kivett ondóval a női nemi szervekben történő megtermékenyítéséről van szó. Az instrukció ismét emlékeztet arra, hogy ezekkel a módszerekkel rendszerint több zigóta jön létre, amelyek egy részét később elpusztítják, s így e módszerek művi elvetéléssel járnak. Nagyon gyakran bizonyítható a kapcsolat az in vitro megtermékenyítés és az emberi embrió tudatos elpusztítása között. Ez jellemző dolog: ilyen eljárásokkal, melyeknek céljai látszólag ellentmondóak, az élet és halál az ember döntésének van alárendelve, aki magát élet és halál adományozójává teszi megrendelésre. Az uralkodásnak és erőszaknak ez a dinamikája pont azoknál maradhat észrevétlen, akik ezeket használni akarják, és magukat ezeknek alávetik. Az említett tényeket azonban és az azokat összekapcsoló hideg logikát egyaránt figyelembe kell vennünk, amikor morális ítéletet alkotunk a FIVET-tel kapcsolatban (Fertilisation In Vitro and Embryo Transfer: lombikban végzett megtermékenyítés és embrióbeültetés:) az abortuszmentalitás, mely ezt lehetővé teszi, odavezet – akár akarjuk, akár nem –, hogy az egyik ember a másik ember élete és halála felett uralkodik, és ez radikális öröklési kiválogatásba mehet át. Ezek a visszaélések mégsem mentesítenek a mesterséges megtermékenyítés technikájára vonatkozó további és mélyebb erkölcsi megfontolásoktól – elvonatkoztatva, amennyire ez lehetséges, a lombikban létrehozott embriók elpusztításától. A jelen instrukció ezért első helyen a heterológ mesterséges megtermékenyítés (II,l-3)4 problémáit veti fel, majd azokat, melyek a homológ mesterséges megtermékenyítéssel (11,4—6) kapcsolatosak. (...) A. Heterológ mesterséges megtermékenyítés 1. Miért kell az emberi nemzésnek a házasságban bekövetkeznie? Minden emberi lényt Isten ajándékaként és áldásaként kell elfogadni. Morális nézőpontból azonban a születendő gyermek iránt igazán felelős nemzésnek a házasság gyümölcsének kell lennie. Az emberi nemzés ugyanis a szülők és a gyermekek személyes méltóságánál fogva specifikus tulajdonságokkal bír: egy új személy nemzése, melyben a férfi és a nő a Teremtő hatalmával együttműködik, gyümölcse és jele kell legyen a házastársak kölcsönös és személyes egymásnak-ajándékozottságának, szerelmüknek és hűségüknek. A házastársak hűsége a házasság egységében magában foglalja arra vonatkozó joguk kölcsönös tiszteletét, hogy az egyik csak a másik által lehessen apává vagy anyává. A gyermeknek joga van ahhoz, hogy házasságon belül foganjon, ott hordják ki, ott jöjjön a világra, és ott nevelődjön fel: pontosan a saját szüleivel való biztosított és elismert kapcsolata által fedezheti fel azonosságát és érlelheti meg saját emberi kialakulását. (...) A társadalom életereje és egyensúlya megköveteli, hogy a gyermekek a család ölén jöjjenek a világra, és hogy ez szilárdan a házasságon alapuljon. (...) 2. Megfelel-e a heterológ mesterséges
megtermékenyítés a házastársak (. . .) A heterológ mesterséges megtermékenyítés ellentmond a házasság egységének, a házasfelek méltóságának, a sajátos szülői hivatásnak és a gyermek jogának, hogy házasságban és házasság által foganjon és szülessen meg. (...) Egy harmadik személy ivarsejtjeinek felhasználása abból a célból, hogy ondó vagy petesejt álljon rendelkezésre, megszegi a házastársak kölcsönös elkötelezettségét, és súlyosan megsérti a házasság egyik lényeges tulajdonságát, az egységet. (...) A személyes kapcsolatok ilyen módosulása a családon belül hatással van a polgári társadalomra is: ami a család egységét és szilárdságát fenyegeti, az viszályok, rendetlenség és igazságtalanság forrása az egész társadalmi életben is. Ezek az okok a heterológ mesterséges megtermékenyítés negatív erkölcsi megítéléséhez vezetnek: eszerint erkölcsileg megengedhetetlen egy házas nő megtermékenyítése egy a férjétől különböző férfitól származó ondóval; éppen így megengedhetetlen egy másik, a feleségtől különböző nő petesejtjének megtermékenyítése a férj ondójával. Ezenkívül egy házasságon kívül élő nő megtermékenyítése, legyen akár hajadon, akár özvegy, erkölcsileg nem igazolható, bárki legyen is a donor. A gyermek utáni vágy, a házastársak egymás iránti szeretete, akik orvosolni akarnak egy másképpen le nem győzhető sterilitást, érthető indokolást jelent; de a szubjektív jó szándék nem hozhatja összhangba a heterológ mesterséges megtermékenyítést sem a házasság objektív és elidegeníthetetlen tulajdonságaival, sem a gyermek és a házastársak jogainak tiszteletével. 3. Morálisan megengedhető-e a "béranyaság"? Nem, éspedig ugyanazon okoknál fogva, melyek a heterológ mesterséges megtermékenyítés elutasításához vezetnek: ellentétben áll a házasság egységével és az emberi személy nemzésének méltóságával. (...) B. Homológ mesterséges megtermékenyítés (...) 4. Milyen kapcsolat szükséges erkölcsi szempontból a nemzés és a házastársi aktus között? a) Az Egyház a házasságról és az emberi nemzésről szóló tanításában hangsúlyozza "az Istentől akart, feloldhatatlan kapcsolatot, amely a nemi aktus egyesülést és termékenységet adó jelentése között fennáll, s amelyet az ember saját kezdeményezésével nem törhet meg. A házasélet aktusa ugyanis – miközben a maga belső természete szerint a legszorosabb kötelékkel egyesíti a férjet és a feleséget – alkalmassá teszi a házasokat arra, hogy a természetükbe írt törvény szerint új életet fakasszanak." (. . .) "Ha mindkét lényeges szempontot, az egyesülés és a termékenység szempontját megőrzik, a házassági aktus megtartja a kölcsönös, igaz szeretet értelmét és az aktusnak az ember legmagasabb hivatására, a szülői hivatásra szóló rendeltetését."(...) A fogamzásgátlás szándékosan megfosztja a házastársi aktust a nemzésre való nyitottságától, és hatásában a házasság céljainak szándékos szétválasztását eredményezi. A homológ mesterséges megtermékenyítés, amennyiben olyan szaporodásra törekszik, mely nem a házastársi egyesülés egy sajátos aktusának gyümölcse, objektívan hasonló módon a házasság javait és jelentéseit szétválasztja. Ezért a megtermékenyítés akkor megengedetten kívánt, ha "olyan – gyermeknemzésre önmagától alkalmas – házastársi aktus eredménye, amelyre a házasság természetéből adódóan rendeltetett, és amely által a házasfelek egy test lesznek". De a nemzést erkölcsi szempontból megfosztjuk tökéletességétől, ha azt nem a házastársi aktusnak, vagyis a házastársi egyesülés jellegzetes megnyilatkozásának gyümölcseként akarjuk. b) (...) A házastársi aktus, amely által a házastársak kölcsönös önátadásukat egymásnak kinyilvánítják, egyúttal az élet ajándékára való nyitottságot is kifejezi: egymástól elválaszthatatlanul testi és lelki aktus az. A házastársak testükben és testük által viszik teljességre házasságukat, és válhatnak apává és anyává. (...) Az emberi lény eredete így olyan nemzésből fakad, mely "a házastársi szövetségben egyesített szülőknek nemcsak biológiai, hanem lelki egyesüléséhez is kötve van". A házastársak testen kívül létrehozott megtermékenyítése éppen ezért nélkülözi azokat a jelentéseket és értékeket, amelyeket a test nyelve és az emberi személyek egyesülése fejez ki. c) (...) Egy személy eredete valójában ajándékozás eredménye. A születendő gyermek szülei szeretetének gyümölcse kell legyen. Sem akarni, sem megfoganni nem lehet orvosi és biológiai technikák eredményeként; ez azt jelentené, hogy egy tudományos technológia tárgyává alacsonyítjuk le. Senkinek nem szabad egy gyermek világrajövetelét a technikai hatékonyság olyan feltételeinek alávetni, melyeket az ellenőrzés és az uralom jellemző értékein mérünk le. A házastársi aktus jelentései és a házasság értékei között fennálló kapcsolat erkölcsi méltósága, az emberi lény egysége és méltósága megköveteli, hogy egy emberi személy nemzését úgy kell foganatosítani, mint a házastársak közötti szerelem sajátos házastársi aktusának gyümölcsét. (...) 5. Morálisan megengedhető-e a homológ in vitro megtermékenyítés? Az erre a kérdésre szóló válasz szorosan függ a fent említett alapelvektől. A terméketlen házaspárok jogos igényét persze nem lehet tudatlanba venni; közülük egyesek számára a homológ FIVET-re való hagyatkozás tűnik az egyetlen módszernek ahhoz, hogy az őszintén kívánt gyermekhez jussanak: felmerül a kérdés, hogy ezekben a helyzetekben nem elegendő-e a házastársi élet globális valósága az emberi nemzés kellő méltóságának biztosításához. Elismerik, hogy a FIVET a házastársi kapcsolat hiányát pótolni bizonyosan nem tudja, és a házastársi egyesülés sajátos aktusaival szemben nem szabad előnyben részesíteni, ha szem előtt tartjuk a veszélyeket, amelyeket a gyermekre hozhat, és az eljárás hiányosságait. De – teszik fel ugyanakkor a kérdést – abban az esetben, ha lehetetlen lenne a sterilitást, mely sok szenvedés forrása, másképpen orvosolni, akkor nem lehet-e a homológ in vitro megtermékenyítést olyan segítség, sőt akár terápia gyanánt felfogni, amelynek morális megengedhetőségét elfogadjuk? (...) A jó szándék nem elégséges a házastársak közötti in vitro megtermékenyítés pozitív értékeléséhez. A FIVET-eljárást önmagában kell értékelni; végső morális értékelését nem kölcsönözheti sem a házastársi élet egészéből, melybe beilleszkedik, sem a házastársi aktusokból, melyek megelőzhetik vagy követhetik. (...) A homológ FIVET (. . .) rábízza az embrió életét és identitását az orvosok és a biológusok hatalmára, és a technika uralmát rendeli az emberi személy eredete és rendeltetése fölé. Ilyen uralmi viszony önmagában ellene mond a szülők és gyermekek egymással közös méltóságának és egyenlőségének. Az in vitro fogantatás olyan technikai folyamat eredménye, amely a megtermékenyítés irányító tényezője; ténylegesen nem úgy valósítják meg, és pozitívan nem is úgy akarják, mint a házastársi egyesülés sajátos aktusának kifejezőjét vagy gyümölcsét. Még ha ténylegesen fennálló házastársi kapcsolatok összefüggésében tekintjük is, a homológ FIVET során az emberi személy nemzését objektívan megfosztják attól a tökéletességtől, mely a sajátja: vagyis attól, hogy egy olyan házastársi aktus betetőzése és gyümölcse legyen, ahol a házastársak "az élet egy új emberi személynek való ajándékozásában Isten munkatársai" lehetnek. (...) Persze a homológ FIVET-et nem terheli mind az az etikai negatívum, mely a házasságon kívüli nemzésben található; a család és a házasság továbbra is a gyermek születésének és felnevelésének a kerete marad. Mégis – összhangban a házasság értékeiről és a személy méltóságáról szóló hagyományos tanítással – az Egyház erkölcsi szempontból elutasítja a homológ in vitro megtermékenyítést: ez önmagában megengedhetetlen és ellentmondásban van a nemzés méltóságával és a házastársi egyesüléssel, akkor is, ha az emberi embrió halálának elkerülésére mindent megtesznek. (...) 6. Hogyan kell morális szempontból a homológ mesterséges ondóbevitelt értékelni? A homológ mesterséges ondóbevitel a házasságon belül nem megengedett, kivéve azt az esetet, melyben a technikai eszköz nem helyettesíti a házastársi aktust, hanem megkönnyíti azt, és segít annak természetes célját elérni. (...) A házastársi aktust helyettesítő mesterséges ondóbevitel azért tilos, mert szándékos szétválasztást létesít a házastársi aktus két jelentése között. A maszturbáció, melynek segítségével rendszerint az ondót nyerik, újabb jele ennek a szétválasztásnak; akkor is, ha a nemzésre való tekintettel teszik, a cselekedetet megfosztják egyesítő értelmétől: "hiányzik belőle ... az erkölcsi rend által megkívánt nemi kapcsolat", amely megvalósítja "igazi szerelem összefüggésében a kölcsönös önátadás és az emberi nemzés teljes értelmét". 7. Milyen morális kritériumot kell az emberi szaporodásba való orvosi beavatkozással kapcsolatban felállítanunk? (...) Az orvostudománynak, mely a személy teljes javát tekinti rendeltetésének, tiszteletben kell tartania a nemiség sajátosan emberi értékeit. Az orvos a személyek és az emberi nemzés szolgálatában áll: nincsen teljhatalma rendelkezni felettük vagy dönteni róluk (...) Az orvostudomány humanizálása, melyet ma mindenki nyomatékosan sürget, megköveteli, hogy tartsa tiszteletben az emberi személy méltóságát, elsősorban abban az aktusban és abban a pillanatban, melyben a házastársak egy új személynek az életet továbbadják. Logikus tehát, hogy sürgető felhívást intézzünk a katolikus orvosokhoz és kutatókhoz, hogy tegyenek példamutató tanúságot az emberi embriónak és a nemzés méltóságának kijáró tisztelettel kapcsolatban. (...) 8. A házassági meddőségből eredő szenvedés Azoknak a házastársaknak a szenvedése, akiknek nem lehetnek gyermekeik, vagy akik sérült gyermek világrahozatalától tartanak, olyan szenvedés, amelyet mindenkinek meg kell értenie és megfelelően méltányolnia. A házaspár részéről természetes a gyermek utáni vágy: az apaságra és anyaságra szóló hivatást fejezi ki, mely a házastársi szeretetbe bele van írva. Ez a vágy még erősebb lehet, ha a házaspár gyógyíthatatlannak tűnő meddőségben szenved. A házasság azonban nem jogosítja fel a házastársakat arra, hogy gyermekük legyen, hanem csak azon természetes aktusok végrehajtására, melyek önmagukban a nemzést célozzák. A gyermekhez való igazi és szorosan vett jog ellentmondana a gyermek méltóságának és természetének. A gyermek nem valami járandóság, és nem lehet tulajdon tárgyának tekinteni: sokkal inkább ajándék, a házasság 'legnagyobb" és legingyenesebb ajándéka; élő bizonysága szülei kölcsönös odaadásának. Ezért a gyermeknek joga van – ahogy már ismertettük – ahhoz, hogy a szülei közötti házastársi szerelem sajátos aktusának gyümölcse legyen, és joga van arra is, hogy fogantatásának első pillanatától személyként tiszteljék. Mindenesetre a meddőség, bármelyek legyenek is az okai és a kilátásai, bizonyosan kemény megpróbáltatás. A hívők közössége arra hivatott, hogy segítse megérteni és viselni azok szenvedését, akik jogos törekvésüket az apa- és anyaságra nem tudják megvalósítani. (...) A terméketlen házaspároknak nem szabad elfelejteniük, hogy "ha egy házasságban nem születhet gyermek, azért a házasélet nem veszíti el értékét. A fizikai meddőség alkalmat szolgáltathat a házastársaknak arra, hogy az emberi személyek életének más fontos szolgálatokat tegyenek, mint például az örökbefogadás, a nevelés különféle formái, valamint a más családnak vagy szegény, illetve nyomorék gyermekeknek nyújtott segítség." (...) III. Erkölcs és polgári törvény Olyan morális értékek és kötelességek, melyeket az
állami jogalkotásnak ezen a területen tisztelni (...) A politikai hatalom beavatkozásának igazodnia kell azokhoz az észokokon nyugvó alapelvekhez, melyek a polgári és a morális törvények közötti kapcsolatot szabályozzák. Az állami törvényhozás feladata a személyek közjavának biztosítása az alapvető jogok, a béke ügye és a közerkölcs elismerése és védelme által. Az élet semmilyen területén nem szabad az állami törvénykezésnek a lelkiismeret helyébe lépnie, sem pedig olyan dolgokkal kapcsolatban normákat előírnia, melyek illetékességét meghaladják; olykor a közrendre való tekintettel meg kell engednie olyan dolgokat, melyeket nem tilthat meg anélkül, hogy ebből még nagyobb kár ne származnék. De a személy elidegeníthetetlen jogait a polgári társadalomnak és a politikai hatalomnak el kell ismernie és tisztelnie kell: az embernek ezen jogai nem függenek sem az egyes individuumoktól, sem a szülőktől, és nem is a társadalomnak vagy az államnak az engedményei; az ember természetéhez tartoznak és a személyben gyökereznek, annál a teremtési aktusnál fogva, melyből a személy származik. Az alapvető jogok közül ebben az összefüggésben a következőket kell megemlítem: a) minden emberi lény jogát az élethez és a testi sérthetetlenséghez fogantatásának pillanatától haláláig; b) a család és a házasság mint intézmény jogait és – ebben a keretben – a gyermek jogát arra, hogy szüleitől foganjon, általuk szülessen a világra, és ők neveljék fel. (...) A gyermek iránti tiszteletből és védelemből, melyet fogantatásának első pillanatától biztosítanunk kell számára, az következik, hogy a törvénynek megfelelő büntető intézkedéseket kell kilátásba helyeznie jogainak minden szándékos megsértésére. A törvény nem tűrheti – ellenkezőleg, kifejezetten meg kell tiltania –, hogy emberi lényeket, akár embrionális stádiumban is, kísérleti tárgyakként kezeljenek, megcsonkítsanak vagy elpusztítsanak azzal az ürüggyel, hogy feleslegesnek tűnnek, vagy képtelennek a normális fejlődésre. A politikai hatalom köteles biztosítani a családi intézménynek, melyen a társadalom alapul, a jogi védelmet, mert erre joga van. (...) Az állami törvénykezés nem biztosíthatja a mesterséges szaporodás azon technikáinak engedélyezését, melyek harmadik személy (orvosok, biológusok, gazdasági körök vagy kormányhatalmak) javára megszüntetik azt, ami a házastársak kapcsolatában gyökerező jog; a törvény tehát nem engedhet meg ivarsejtátadást olyan személyek között, akik nincsenek törvényesen összeházasodva. Mivel a törvényhozásnak a családot kell támogatnia, meg kell tiltania az embrióbankokat, a post mortem (halál utáni) megtermékenyítést és a "béranyaságot". A közhatalom kötelességei közé tartozik arról gondoskodni, hogy az állami törvény mindabban, ami az ember, az emberi élet és a családi intézmény jogait illeti, az erkölcsi törvény alapvető normáihoz igazodjék. A politikusok feladata az, hogy a közvéleményre gyakorolt befolyásuk által ezekben a lényeges pontokban a társadalomban a lehető legnagyobb egyetértést érjék el, és ezt megerősítsék mindenütt, ahol annak veszélye fenyeget, hogy gyengül és csökken. Sok országban az abortusz legalizálása és a nem házasok élettársi viszonyának jogi tolerálása megnehezítik, hogy elérjék azoknak az alapvető jogoknak a tiszteletét, melyekre ez az instrukció emlékeztet. Kívánatos, hogy az államok ne tetézzék felelősségüket azzal, hogy a szociális jogtalanság ilyen ártalmas helyzeteit még rosszabbá tegyék. (...) Napjainkban számos ország állami törvényhozása sokak szemében bizonyos gyakorlatok számára jogalap nélküli legitimitást biztosít; képtelen kezeskedni olyan moralitásról, mely megfelel az emberi személy természetes követelményeinek, és azoknak az "íratlan törvényeknek", melyeket a Teremtő az ember szívébe írt. Minden jóakaratú embernek síkra kell szállnia azért – különösen szakmai környezetben és polgári jogai gyakorlásában –, hogy a morálisan elfogadhatatlan állami törvények és a megengedhetetlen gyakorlati magatartásformák megváltozzanak. Ezenfelül bátorítani kell és el kell ismerni a "lelkiismereti okokból való megtagadást" az ilyen törvényekkel szemben. Ráadásul sokaknak – nevezetesen az orvosbiológiai tudományok szakembereinek – erkölcsi tudatában kezd egyre élesebben felmerülni az a követelmény, hogy passzívan szembeszálljanak az ember életével és méltóságával ellentmondásos gyakorlatok törvényesítésével. Zárószó (...) A Hittani Kongregáció (. . .) aggodalommal teli újabb felhívást intéz mindazokhoz, akik szerepük vagy elkötelezettségük által pozitív befolyással lehetnek arra, hogy a családban és a társadalomban az életnek és a szeretetnek járó tiszteletet megadják: azokhoz, akik a lelkiismeret és a közvélemény alakításáért felelősek, az orvostudomány kutatóihoz és szakmai munkásaihoz, a jogászokhoz és politikusokhoz. Azt kívánja, hogy mindenki értse meg azt az összeférhetetlenséget, amely az emberi személy méltóságának elismerése és az élet meg a szeretet megvetése, valamint az élő Istenben való hit és az ember eredetéről és sorsáról való önkényes rendelkezni akarás között fennáll. (...) A jelen instrukcióban adott pontos iránymutatásoknak nem az a célja, hogy lefékezzék a reflexiós erőfeszítést, hanem sokkal inkább az, hogy – az Egyház tanításához való elengedhetetlen hűségben – megújuló lendületet adjanak. II. János Pál az instrukciót jóváhagyta, és kihirdetését elrendelte. Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa és Alberto Bovone titkár a dokumentumot 1987. február 22-én írta alá. JEGYZETEK 1 A zigóta az a sejt, amelyik a két ivarsejt egyesüléséből származik. 2 Az aránytalan kockázatok elkerülésének kötelezettsége az emberi lény valódi tiszteletét és a terápiás szándékok tisztaságát követeli meg. Ebből következik, hogy egy orvosnak "mindenekelőtt a lehetséges negatív következményeket kell mérlegelnie, melyeket egy bizonyos vizsgálati módszer szükséges használata jelenthet az embrióra, és kerülnie kell azokat a diagnosztikus eljárásokat, melyek tisztességes célját és alapvető ártalmatlanságát illetően nincsenek meg a szükséges garanciák. És akkor, ha – mint ahogy emberi döntéseknél ez gyakori – kockázatot kell vállalni, arról határozottan gondoskodni kell, hogy ez valóban a diagnózis sürgőssége és az eredmény fontossága miatt történjen, mely által az embrió javát szolgálják." (II. János Pál: Beszéd a "Mozgalom az életért" ülésén, 1982. december 3.) 3 Mivel a "kutatás" és "kísérletezés" kifejezések gyakran ekvivalensek egymással, és mindkét értelemben használatosak, szükséges, hogy pontosítsuk jelentésüket ebben a dokumentumban. "Kutatás" minden olyan induktív-deduktív eljárás, amely a humánterületen meglévő jelenségek szisztematikus vizsgálatát vagy egy korábbi vizsgálatokból származó hipotézis felülvizsgálatát célozza. "Kísérletezés" pedig minden olyan kutatás, amelynél az emberi lény különböző szakaszaiban (embrió, főtusz, gyermek vagy felnőtt) – alkotja a tárgyat, melynek segítségével vagy amelyiken próbálják igazolni egy adott – ezidáig még ismeretlen vagy csak homályosan ismert – kezelési módszer (pl. farmakológiai, teratogén, sebészeti stb. kezelés) hatását. 4 Az instrukció heterológ mesterséges megtermékenyítésen vagy nemzésen azokat a technikákat érti, melyek arra irányulnak, hogy mesterséges úton emberi foganás jöjjön létre olyan ivarsejtekből, melyek közül legalább egy a házastársaktól különböző donortól (adományozótól) származik. Ez a technika kétféle lehet: a) heterológ FIVET: Az emberi megtermékenyítés in vitro történik olyan ivarsejtekkel, melyekből legalább egy a házastársaktól különböző donortól származik. b) mesterséges heterológ megtermékenyítés: ennek a technikának az a célja, hogy az emberi foganás egy, a férjtől idegen férfitól szerzett és az asszony nemi szerveibe átvitt spermával történjék. 5 Az instrukció homológ mesterséges megtermékenyítésen vagy nemzésen azt a módszert érti, melynek során az ivarsejtek a házaspár két tagjától származnak. Ezt két különböző eljárással lehet megvalósítani: a) homológ FIVET: Az emberi megtermékenyítés in vitro technikája a házastársaktól származó ivarsejtekkel; b) mesterséges homológ megtermékenyítés: a technika azt célozza, hogy emberi foganás jöjjön létre azáltal, hogy a nő nemi szerveibe bejuttatják a férjétől előzetesen kivett spermát. 6 "Béranya" kifejezéssel jelöli ez az instrukció a) azt a nőt, aki egy a méhébe beültetett embriót kihord, amely az ő számára genetikusán idegen, mert "donorok" ivarsejtjeinek egyesüléséből származik – azzal a kötelezettséggel, hogy a gyermek megszületése után annak legyen átadva, aki erre a terhességre megbízást adott vagy megállapodást kötött; b) azt a nőt, aki egy olyan embriót hord ki, akinek fogantatásához hozzájárult saját petesejtjével, melyet a férjétől különböző férfi ondójával megtermékenyítettek meg – azzal a kötelezettséggel, hogy a gyermek megszületése után annak legyen átadva, aki erre a terhességre megbízást adott vagy megállapodást kötött.
KIADÓI KÖZLEMÉNYEK 911 jelzésű olvasóinknak hamarosan intenciókijelölést küldünk 1992-re. Már most kérjük, hogy a pappal (vagy illetékes sekrestyéssel) aláíratott cédulát sürgősen küldjék vissza bécsi címünkre. 91F és 91R jelzésű olvasóink postautalványt találnak jelen számunkban. Az 1992-es hozzájárulást mielőbb juttassák el Kecskemétre. A támogatás általunk javasolt összege az 1992-es évre 300 forint. 91V jelzésű olvasóink a számhoz mellékelt bankutalványt felhasználva küldjék el támogatásukat. Az általunk javasolt évi összeg 240 schilling 35 márka vagy ennek megfelelő nyugati valuta. – Aki nem a mi bankutalványainkat használja, az Ausztrián kívülről olyan postán vagy bankban váltott utalványon küldje hozzájárulását (éspedig Bécsbe), amelyért mi a teljes összeget megkapjuk, kezelési költségek levonása nélkül. Akinek kérdése vagy problémája van, írjon bécsi címünkre.
SZEMLE Családkongresszus. Kiadta a Nagycsaládosok Országos Egyesülete, [1990], felelős szerkesztő Benkő Ágota. Megrendelhető a NOE címén: H-1056 Budapest, Március 15. tér 8. I. em. 1990 júniusában rendezte meg a Nagycsaládosok Országos Egyesülete első Család-kongresszusát, amelyen mintegy ezer felnőtt és 450 gyerek vett részt. A most megjelent kötet a Kongresszus előadásait tartalmazza. Nagyon remélem, hogy ez a gondosan szerkesztett kötet kapható lesz a könyvesboltokban is. Tudományos alapossággal, de a személyes elkötelezettség hangján fogalmazzák meg a szerzők, hogy a civilizációnak nem szükségszerű velejárója az emberi közösségek – és ezek között is a legfontosabb közösség, a család – jelenleg tapasztalható válsága. A kapcsolataitól, értékeitől, életcéljaitól megfosztott, magányosan szorongó ember tetszés szerint felhasználható a szükséges funkcióra, kicserélhető és manipulálható. Így a család, a közösségek, az emberi kapcsolatok szétzüllesztése pénzben, haszonban, hatalomban kifejezhető, eredményes stratégia a modern társadalomban. Óriási erők állnak, sokszor öntudatlanul, ennek a manipulációnak a szolgálatában, amelyhez a technikai fejlődés csupán az előfeltételeket teremtette meg. A családkongresszus előadásai, túl azon, hogy feltárják a tragikus helyzetet, a mai feltételek között is a lehetséges megoldásokat keresik. Vaskovics László bambergi szociológiaprofesszor szerint a Németországban most született gyermekek 40%-a nem abban a családban fog felnőni, mint amelyikbe beleszületett. A magyar helyzetet Andorka Rudolf elemezte. Nálunk a házasságok 1/3-a végződik válással, 1988-ban már a gyermekek 12%-a született házasságon kívül. Az igen alacsony gyermeklétszám miatt a három- vagy többgyermekes családok meghatározó szerepet játszanak a magyar népesség reprodukciójában. 1988-ban az újszülöttek 19%-a volt harmadik vagy többedik gyermek. Ugyanakkor ezek a családok aránytalanul nagy terhet viselnek; a lakosság legalacsonyabb jövedelmű egytizedéhez tartozott 1987-ben a három évnél fiatalabbak 21%-a. Egy 1988-as országos reprezentatív felmérés szerint a magyar fiatalok között az érzelmi funkciózavarok, szorongás, depresszió, öngyilkossági kísérletek, alkoholproblémák legszorosabb kapcsolatban azzal állnak, hogy a fiatal úgy ítéli meg, nehéz élethelyzetben nem számíthat szüleire, és hasonló módon igen fontos háttértényező az is, hogy rokonaira sem számíthat. A riasztóan gyakori magatartászavarok hátterében és a támogató család hiányával összefüggésben a fő pszichológiai tényezők az ellenséges beállítottság és az életcélok hiánya. A mai magyar társadalom igen súlyos felelőssége, hogy a felsőfokú végzettek aránya Európában – Albánia után – Magyarországon a legalacsonyabb. A fiatalok 20%-a állította, hogy nem tudott tovább tanulni, pedig szeretett volna, közülük minden harmadik megkísérelt már öngyilkosságot. Valóságos szellemi öngyilkosság a XXI. század küszöbén, hogy a fiatalok számára nem biztosítjuk a továbbtanulás lehetőségét. Búza Domokos a világviszonylatban is legmagasabb hazai öngyilkossági arányok és a család válságának kapcsolatát elemezte. Azokon a területeken – a dél-alföldi megyékben, – ahol az öngyilkosság leggyakoribb, hasonlóan kiugróan több a művi vetélések száma, a válások száma és a nemi betegségek aránya. Bakonyi Gábor és Vásárhelyi Tamás az emberkörnyezet egyensúly-megbomlását még tágabb körben elemezte. A modern társadalom nem csupán pszichológiai életfeltételeinket változtatta meg alapvetően, hanem a fejlett országokban a környezet szennyezésének egy főre jutó mértéke mintegy tizenötszöröse a fejletlen országokénak. Ugyanakkor Ausztriában egységnyi nemzeti produktumra 25%-kal kevesebb energiafelhasználás esik, mint nálunk. Az előadások másik fő témája a családot védő, összetartó erők elemzése volt. Pálhegyi Ferenc a hűség értelméről írt tanulmánya a családi életre nevelés alapelveit ismerteti. A darwini emberkép, a pszichoanalízis vulgarizált változata a fogyasztói társadalom ideológiája (valláspótléka), amely az emberi magatartást szabályozó alapelvnek az ösztönök felszabadítását, az élvezetkeresést tekinti. Valójában ez az állati magatartás optimalizálásának alapelve, a korszellem pedig "a válságba jutott ember magyarázata arra, hogy miért természetes dolog és miért jó a gödör fenekén lenni". Ez a beállítottság napjainkra azért vált széles tömegek számára legfőbb motívummá, mert elhitték, és ehhez tartják magukat. Az emberi magatartást, az emberi kapcsolatokat éppen az különbözteti meg az állatitól, hogy értékek megvalósítására törekszik, miközben természetesen élettani, ösztönös egyensúlyát is meg kell őriznie. Az emberi értékek, elsősorban a bensőséges kapcsolatok, közösségi értékek tagadása a pszichológiában a mai válság egyik legfőbb gyökere. A gyermekvárás, szülés jellemzőiről, a terhes és a várandós anyák helyzetéről, félelmeikről és örömeikről tájékoztat Losonczi Ágnes tanulmánya. A családi csoportok jelenthetik a kibontakozás útját. Teleki Béla előadása szerint Amerikában mintegy kétezer fajta családi csoport működik. Ilyenek a Chiara Lubich-féle, 1943-ban alapított Focolarini (Tüzecskék) családmozgalom, az Amerikában legjelentősebb Marriage Encounter (Hitvestalálkozó[házas hétvége]). Magyarországon az idősek helyzete különösen súlyos, az ún. magyar típusú öngyilkosság jellemzője az öregek öngyilkosságainak rendkívül magas száma. Ezért igen fontos volna az idősek családi csoportjainak megszervezése, amelyeknek célja, hogy önértékelésük ne csökkenjen, együtt találják meg az idős kor szépségeit és értékét. A Nagycsaládosok Országos Egyesülete, amely 1987-ben alakult, Magyarországon az átalakulás egyik legfontosabb szervezete volt. "A reményt, az egymás érdekeit figyelembe vevő közösségi tudatot, a családi élet melegét testesítik meg egy olyan korban, amelyben ezek már kiveszni látszanak." "A NOE tagsága 6000 családból, azaz kb. 32 ezer főből áll, akik 14 helyi egyesületben és több mint 60 csoportban élik együttgondolkodó, egymást segítő közösségi életüket." A következő családkongresszust 1992-ben fogják megrendezni. Kopp Mária
Nyíri Tamás és Gánóczy Sándor köszöntése Kicsit megkésve emlékezünk meg két jeles magyar teológus jubileumáról. Gánóczy Sándor 1988 végén volt hatvan éves (1928. dec. 12-én született Budapesten), Nyíri Tamás pedig 1990-ben volt hetven éves (1920. augusztus 10-én született Igalban). Mindkettőt egy-egy Festschrifttel (emlékkötettel) köszöntötték a kollégák, mesterek és tanítványok. I. A Nyíri Tamást köszöntő gyűjtőkötet Budapesten jelent meg 1990-ben 526 oldalon: Köszöntő Nyíri Tamás 70. születésnapjára, Festschrift für Tamás Nyíri zum 70. Geburtstag. A kétnyelvű előszót Karl-Heinz Weger S J. írta. Ezt követik magyar, német vagy angol nyelven filozófusok, teológusok, tudományos kutatók, írók és költők, tanárok és nevelők írásai (mintegy 70), amelyek vagy kifejezetten a kötet számára készültek, vagy a szerzők átengedték korábban másutt már közzétett írásukat. Terjedelmük nagyon változó: Ferge Gábor szakszerű Arisztotelész-tanulmánya 50 oldalt tesz ki, Csoóri Sándor és Vas István viszont egy-egy szép verssel szerepel a kötetben. A változatos írások között tallózva vázolhatjuk Nyíri Tamás, a filozófus és teológus, a tanár és a pap portréját. P. Weger az Előszóban K. Rahner szavaival jellemzi a kort, amelyben Nyíri Tamásnak küldetését teljesítenie kellett. (Az ünnepelt a második világháború idejétől baráti kapcsolatban volt K. Rahnerrel.) A német jezsuita teológus élete vége felé az egyház zsinat utáni korszakát "télies időszaknak" jelölte meg, amelyben szerinte bizonyos rezignáció jellemzi az egyházi életet, a teológiai reflexió is csak tengődik, vagy a teológus más területekre menekül. Weger szerint Nyíri Tamás számára "télies idő" volt (papi és oktatói tevékenysége szempontjából) az évtizedekig uralkodó ateista kommunizmus elnyomó rendszerével, továbbá meg kellett tapasztalnia az egyházon belül is a zsinat utáni lelkesültséget követő konzervativizmust, a különböző visszahúzó erőket. Így kellett képviselnie az evangéliumot és az egyházat; a kereszténységet az ateista és szekularizált környezetben: dialógust keresve a nem hívőkkel, tanítva az ifjúságot, szeminaristákat és világiakat. András Imre SJ., a Bécsben élő magyar egyházszociológus, Nyíri barátja így jellemzi a környezetet, amelyben a budapesti professzornak kutatnia és tanítania kellett: ". . . Nyíri Tamás élete alkotó évei alatt fejlődött ki, érte el csúcspontját, hanyatlott le s jutott el az 'igazság órájába' az a háború utáni vallás- és egyházüldöző politikai hatalom, amely megpróbálta megsemmisíteni, elnyomni s betörése után pórázra fogni a hazai katolikus egyházat, megnyerve, felhasználva erre az együttalkotni, együttműködni kész egyháziak segítségét is. E korszak lezárásának, súlyos öröksége felszámolásának éveit éljük. Valamiképpen mérlegre kerülnek most mindannyian, akik e korszakban valamit is tettek, megéltek, túléltek." András Imre kiemeli Nyíri realitásérzékét: nem hódolt be a hatalomnak, hogy "mentse" az egyházat, de kerülte a nyílt konfliktust. P. András Nyíri Tamás legfontosabb alkotásának tartja – a teológiai tanárság és irodalmi tevékenysége mellett – az 1978-ban létrehozott és azóta általa irányított Teológiai Levelező Tagozatot a világiak képzésére. Franz König, Bécs kiérdemesült bíboros érseke, aki hosszú ideig vezette a Nem Hívők Titkárságát (ennek konzultora volt 1984-től Nyíri is), a párbeszéd egyik alapvető feltételét világítja meg, amikor megmagyarázza, hogy a frontvonal nem Kelet és Nyugat, nem a keresztények és marxisták között húzódik, hanem az intézményeken és mozgalmakon át, sőt valamennyiünk szívén keresztül. Vagyis a jót vagy a rosszat nem az egyik vagy a másik oldalon kell keresnünk, nem a hívők vagy a nem hívők táborában, hiszen mindkettő (a búza és a konkoly) mindenütt fellelhető. El kell fogadnunk az igazat és a jót, bárhol találjuk, késznek kell lennünk, hogy az ellenféltől is elfogadjuk a részigazságot, és mindenképpen osztatlan szívvel a szeretetnek adjuk magunkat. A Nyíri Tamást köszöntő kötetben a jó barátok és kollégák megvilágítják a filozófia és a teológia határterületein mozgó magyar gondolkodó tevékenységének hátterét, továbbfejlesztik tematikáját. Itt éppen csak megemlítek néhány jellemzőbbet: párbeszéd a keresztények és zsidók között (Endreffy Zoltán), keresztény gondolkodás és a természettudományok (Szentágothai János, Boór János, H.-H. Neufeld); keresztény világnézet és szekularizált világ: politika (J.-Y. Calvez), jog és etika (Földesi T., Ancsel É.), szociológia (Morel Gyula), modern filozófia (Békés G., Peperzak A., Weissmahr B.). De olvashatunk érdekes visszaemlékezéseket is (Győrvári E., Tóth J., M. Schmid); továbbá találkozunk írók, költők, művészek alkotásaival. Érdekesek azok az írások, amelyek Nyíri Tamás élettevékenységére vonatkoznak: a Vigiliával való kapcsolat Rónay főszerkesztő idejében, majd a szakítás a 80-as évek elején (Rónay L. írása), továbbá a Teológiai Levelező Tagozat résztvevőinek vallomásai. A kötet végén megtaláljuk Nyíri Tamás munkáinak teljes bibliográfiáját; hat önálló könyv, 110 tudományos cikk, 16 főiskolai jegyzet stb. II. Gánóczy Sándor würzburgi teológiaprofesszor köszöntésére 1986-ban jelent meg az Echter-kiadónál a Creatio ex amore c. Festschrift, Thomas Franké, Márkus Knapp és Johannes Schmid szerkesztésében (362 old.). Mintegy negyedszáz szakember mutatja be, mélyíti el, fejleszti tovább Gánóczy Sándor teológiájának vezérgondolatát: Isten = Agapé (1Jn 4,8.16), és szeretetből teremt. Gánóczy közismerten — nemzetközi körökben is elismert – Kálvin-kutató; a kötet III. részében kollégái Kálvin teológiájának néhány szempontját fejtik ki (Iserloh, Schützeichel, Scheld, Widmer, Fatio). A kötet végén található Gánóczy-bibliográfiában 21 monográfia szerepel, ebből hét Kálvinról szóló mű; három cím Kálvin-kéziratok kritikai kiadása; a több mint félszáz tanulmány és lexikon-cikk között is több Kálvinra vonatkozik. Gánóczy Sándor keveset írt magyarul. Megemlítjük a Teológiai Kiskönyvtár sorozatnak írt Az Egyház c. könyvét (először 1980-ban Rómában, majd 1983-ban Budapesten a Szent István Társulatnál jelent meg a Teológiai Vázlatok IV. kötetében). Gánóczy előbb a párizsi Institut Catholique-on, majd a münsteri egyetemen tanított, jelenleg pedig a würzburgi egyetemen tanszékvezető dogmatikatanár. Mint dogmatikus főleg az egyház- és szentségtannal, a teremtéssel és a kegyelemtannal foglalkozott. A Festschrift után jelent meg kegyelemtani "vázlata": Aus seiner Fülle haben wir alle empfangen. (Patmos, Düsseldorf 1989, 376.) A Festschrift előszavát Yves Congar írta. Elmondja, hogyan ismerkedett meg a fiatal Gánóczyval. Unam Sanctam című híres monográfiasorozatába 48. kötetként felvette a magyar teológus Kálvinról szóló disszertációját. (Calvin, théologien de l'Eglise et du ministére, 1964). Szól franciákból és németekből álló tudós francia körükről. Majd így emeli ki Gánóczy teológiai munkásságának jelentőségét: 1988 tavaszán Gánóczy Párizsban, a jezsuiták Sévres-központjában előadást tartott a német teológia helyzetéről. Congar maga talán kevésbé sötét képet festett a katolikus teológiáról. Ő mindenekelőtt nagy általánosságban azt gondolja, hogy korunk a tehetségek demokratizálódásával tűnik ki; az irodalomban (regény) ugyanaz a helyzet, mint a teológiában. Nem elégséges néhány nagy nevet felsorolni. Ma mindazt, ami érdekes, ami kreatív munka, figyelembe kell venni: teológia mindaz, ami a hitbeli kultúrát szolgálja. "Gánóczy Sándor műve – írja Congar – ebből a szempontból példaadó: teremtés, szentségek, egyház, keresztény önazonosság. Kiegyensúlyozottan tárgyalja a mai teológiának mindezeket az időszerű főtémáit. . . A Centre-Sévresben tartott előadásában ezt mondta Gánóczy Sándor 'A szociologizáló, pszichologizáló, politizáló teológiai eszmefuttatásoktól betelve az elit az igazán teológiai teológiát követeli, amelynek a hagyományban és a Szentírásban kell gyökereznie, és amelyben a lelkiség jelentős részt kap.' Úgy gondolom – fűzi hozzá Congar – ez a helyzet Franciaországban is. Avagy csalódom? Azt hiszem, magam is éppen ezt kíséreltem meg. Ami engem illet, még hozzátenném: a teológiának szüksége van az imával és a liturgikus ünnepléssel való kapcsolatra. Természetesen, számításba kell venni a mai emberek igényeit és kérdéseit. A Gánóczy Sándornak ajánlott Festschrift (az a megtiszteltetés és öröm ért, hogy én írhatok hozzá előszót) már maga is jelzi: az a teológiai eszmény, amiről szó volt, gyümölcsöző, és jelentős nyilvános elismerésre talált." Szabó Ferenc Csángó-magyar okmánytár 1467–1706. Gyűjtötte, és sajtó alá rendezte Benda Kálmán, Jászay Gabriella, Kenéz Győző, Tóth István György. Magyarságkutató Intézet, Budapest 1989, 749 lap. A magyarságban mindig megvolt a kísértés, hogy valamilyen "kismagyar úton" járjon, és csak az ország határain belül szemlélje a magyar valóságot. A pártállam négy évtizedes "elvonókúrája" a magyarságtudatból, a történetismeretből, a magyarság emlékezetéből azt is igyekezett kilúgozni, amit erős hagyományok vagy csoportérdekek védtek. Az olyan emlékezetnek pedig szinte nyoma veszett, amelyet már a két világháború közötti, nemzeti eszmével telített békeévekben is csak kevesek tettek szóvá, vagy, ha meg is tették, nemigen kaptak visszhangot vészharangkongatásukra a Kárpátoktól keletre élő többszázezer magyar ügyében. Pedig Ukrajnában a Dnyeszter partján még most is emlegetnek egy magyar falut, régi nevén Csöbörcsököt, melynek lakói úgy tudták, hogy őket Szent László (1077-1095) telepítette előőrsnek oda, hogy segítségükkel könnyebb legyen a magyar királynak elhárítani a kunok állandó betöréseit. A magyar nép mai történelmi emlékezete már nem tartja számon, hogy a XIII–XIV. században, teljesen más okból, de megint csak a magyarság sorskérdéseit érintő ügyben telepedtek le a Kárpátokon kívül magyarok határvédelem céljából, vagy "vendégmunkásként" a moldvai fejedelmek szolgálatában, hogy a reformáció után a hazájukból elűzött hitújítók itt kerestek menedéket, hogy később a nemzeti katasztrófák, pl. az 1674-es madéfalvi veszedelem politikai üldözöttjei húzták meg itt magukat, hogy a Kárpátokon túli vidékek megszokott menedékhelye, emigrációs otthona volt a Kárpát-medencében szorongatott helyzetbe került magyarságnak. Annál örvendetesebb, hogy nemrégen, tízéves kutatómunka gyümölcseként egy kétrészes vaskos dokumentumkötet látott napvilágot, mely valósággal "jelenné teszi a múltat", feltárva ennek a vidéknek, ma már erővel eltagadni próbált, de a helyszínen konfliktusosan is tovább élő történelmét. A szerkesztő Benda Kálmán a kötet előszavában elismeréssel emlékezik a mai eredmények egyik úttörőjéről, a moldvai magyarságkutatás nagy öregjének, Domokos Pál Péternek munkásságáról, akinek "néprajzi, népzenei és történeti vonatkozásban egyaránt... nagy érdeme, hogy számos, korábban figyelembe nem vett kérdésre irányította rá a figyelmet" (14. o.). Az újra feltárt nyomot 1969 óta szakszerű expedíció járta be, eleinte csupán mint sokak munka- és anyagi segítségére támaszkodó, magánelkötelezettségű kutató, 1986 óta pedig az MTA Történettudományi Intézetének megbízott kutatója. A kutatók célja eredetileg az volt, hogy a moldvai katolikus telepek életével foglalkozó iratokat, jelentéseket, följegyzéseket a kezdetektől napjainkig összegyűjtve adják közre (49. o.). Célkitűzésüket azonban be kellett szűkíteniük, mivel a középkori okleveles anyag nagyon szórványos és töredékes volt, és szinte kizárólag csak egyházi ügyekről, birtokadományozásokról szólt. A nép életével foglalkozó anyag pedig csak az 1400-as évekkel kezdődött, és a XVI. sz. második felében vált folyamatossá és részletessé. Korlátozni kellett továbbá a közreadásra kerülő anyagot azért is, mivel az 1622-ben megindult, Rómából irányított misszióval, melyről még szólunk, a hozzáférhető anyag rendkívül megduzzadt. A kutatómunka ezért csak az önálló Erdély fennállásáig, a XVIII. sz. elejéig tárta fel a moldvai magyarság életét is rögzítő missziós dokumentumokat a római Hitterjesztés Szent Kongregációja archívumában. A feltárt dokumentumokat a csángó-magyar okmánytár eredeti szövegükkel közli, számszerint 142 darabot. Az idegen nyelvűek előtt azonban bő magyar tartalmi ismertetést hoz, az olvasó számára nehezen érthető részeket lábjegyzetekkel is ellátja. A könyv végén egy terjedelmes függelék található egy konkordancia-mutatóval az okmánytárban előforduló moldvai települések nevéről. Fel van sorolva a moldvai vajdák teljes névsora, a bakói püspökök névsora, a Hitterjesztés Szent Kongregációja akkori bíboros prefektusainak és titkárainak névsora, az okmánytárban előforduló fontosabb személyek életrajza, csatolva van hozzá egy 37 oldal terjedelmű részletes név- és tárgymutató, térkép a XIV–XVII. századi jelentősebb moldvai magyar településekről, egy-egy térkép a XVI. és a XVII. sz.-i moldovai katolikus településekről, valamint 10 dokumentum hasonmás képe. A moldvai csángó-magyar okmánytár bevezető tanulmánya mint alaptételt szögezi le: "a tudományos kutatásban elfogadottá vált, hogy a moldvai magyarok nem keletről érkeztek mai helyükre, hanem nyugatról, a Kárpát-medencéből valamikor a középkor folyamán" (14. o.). A magyarok letelepedésének helye a vidéket ért háborúk, tatárbetörések folytán folyamatosan változott. A bevándorlók eleinte a keleti részekre települnek le, majd fokozatosan nyugatra vándorolnak, közelebb húzódva a Kárpátokhoz. A békés években a folyók melletti, jól termő nyílt vidéket részesítik előnyben, a viszontagságok idején viszont a hegyek által védett területeket. A Kárpátok felé húzódó magyar telepesek keleten hagyott lakóhelyeire románok költöznek. A misszionáriusok feljegyzéséből kitűnik, hogy a szászok szívesen hoztak létre önálló német településeket, míg a magyarok és románok inkább közös településekben élnek, azon belül azonban egymástól jól elkülönülő csoportokban. A szászok nem kaptak újabb bevándorló utánpótlást, s így lassan beolvadtak a magyar katolikusok és a román görögkeleti ortodoxok közé. A XVI. sz. végétől egy évszázadot meghaladó időről több, falunként és családonként is részletezett összeírás maradt ránk a misszionáriusok jóvoltából. Ebből megállapíthatóan a XVI. sz. végén Moldva lakosságának száma emelkedik a bevándorlások miatt: husziták érkeznek a Szerémségből, Dél-Erdélyből, Pozsony vidékéről. Ők alapították a Husz János nevéről elnevezett Hus városát (31. o.). A Moldvával határos magyarországi területekről a kivándorlás a XV–XVI. sz.-ban állandó. Tiltakoznak az erdélyi fejedelmek adózási politikája ellen, munkát keresnek. Fejedelmek, országgyűlési végzések próbálják tiltani a kivándorlást, nem sok eredménnyel. Rákóczi szabadságharca előtt és alatt a "bujdosók" menekülnek Moldvába. Ha számuk nem is jelentős, mégis tudatosítja az erdélyiekben a moldvai magyarok létét (35.o.). A tatár támadások idején viszont (XVII. sz.) egész falvak kerekednek fel, és menekülnek vissza Erdélybe. Így elsősorban a földrajzilag nem védett területek néptelenednek el. A nemzetiségi szigetekben lakó magyarok Moldvában ragaszkodnak nyelvükhöz, hagyományukhoz, életrendjükhöz, római katolikus vallásukhoz, mely őket az ortodoxiától és a nem magyaroktól megkülönbözteti. A katolikus vallás ezeknek a közösségeknek legerősebb összetartó ereje (41. o.). A moldvai magyarság körében a reformáció meghonosítására Erdélyből erőfeszítést nem is tesznek. A középkori magyar állam idején a moldvai katolikusokat Csíksomlyóról misszionálták a ferencesek. A XVI. sz. közepén Magyarország többségében protestáns lesz. Erdélyben protestáns fejedelemséget rendeznek be. A katolikus püspöknek el kell hagynia Erdély területét, püspöki székházában rendezik be az erdélyi fejedelem székhelyét. Csík ugyan fegyverrel védi meg – a későbbi vallásszabadság honában – katolikus hitét, de alig maradnak benne szerzetesek. Sehogyse tudják többé ellátni a moldvai missziót. Ekkor maguk a moldvai magyarok fordulnak Rómához, kérnek – és kapnak – papot a hívek lelki gondozására. Így indult el a Hitterjesztés Szent Kongregációja által Rómából a több mint két évszázadon át fenntartott misszió, mely biztosította e nép vallásos és közösségi életének fennállását. Az itt tevékenykedő misszionáriusok Rómába küldött jelentései őrizték meg az utókornak a moldvai magyarok életének hiteles rajzát, de ennek a magyarok által később se végzett missziónak lett a következménye az a nemzetiségi feszültség is, amelyet a nyelvet nem tudó misszionáriusok hosszú tevékenysége alapozott meg. A rendezett történelmi viszonyok közé került magyar katolikus egyház később is már csak bátortalan lépéseket tesz a moldvai magyarság anyanyelvi lelkipásztori ellátásának biztosítására. A protestáns erdélyi fejedelemség se érzékelte, hogy a konokul katolikusnak maradni akaró moldvaiak anyanyelvi lelkipásztori ellátása egyúttal az ő magyarságuk megtartása lehetőségének is záloga. "Rómán, a Hitterjesztés Szent Kongregációján kívül más nem törődött velük" – szögezi le a tényt a dokumentumkötet előszava. A Kongregáció 1622-től kezdődően olasz minorita – konventuális ferences – misszionáriusokat küld a moldvai magyarok lelki gondozására, akik természetesen nem ismerik híveik magyar nyelvét, de könnyen feltalálják magukat az anyanyelvükhöz hasonló román nyelvben. 1670-ben Petrus Percevic érsek szerződést köt a csíksomlyói ferencesekkel, a terület régi misszionálóival, hogy lássák el újra a hívek lelki gondozását. Róma azonban nem hagyja ezt jóvá, mivel Moldova a politikai viszonyok következtében akkor éppen lengyel fennhatóság alatt állt. 1644 óta ugyanis Havasalföld a szófiai érsekség, Moldva pedig a szerbiai marcianopolisi érsekség fennhatósága alá tartozik. 1600-ban a bákói püspökség lengyel fennhatóság alá kerül. A Jézus Társaság osztrák rendtartománya háromszor is folytatott Moldvában nagyarányú missziós tevékenységet: 1588 őszétől, 1610-től és 1640-től, melyen magyar származású rendtagok is részt vettek, és igen szép eredményt értek el. 1660-tól a lengyel rendtartomány tagjai misszióztak Moldvában. Az ottani magyar hívek anyanyelvi pasztorációjának kiépítése nem lett se akkor, se később senkinek se olyan szívügye, melyért súlyos áldozatot is hajlandó lett volna hozni. A magyar nyelvű pasztoráció ügye a perifériára kerül, melyet a román nép XIX. századbeli nemzeti öntudatra ébredése tartósan tabuizált. Európához felzárkózni készülő mentalitásunkkal megérteni se vagyunk képesek: hogyan történhetnek azon a vidéken a nemzeti és vallási türelmetlenségnek olyan esetei, amilyenekről az újságok tudósítanak. A csángó okmánytár kötetei arra figyelmeztetnek minket, hogy e nehéz sorsú hittestvéreink ügyében valamikor mulasztást követtünk el. András Imre
Fülep Lajos levelei Elek Artúrhoz. Közread., bev., jegyz., mutató: Fülep Katalin. Bp. 1990 [1991]. 3501. Az egyik legbensőségesebb emberi érzésről, a barátságról számos szép vallomás, vers és próza született. Ez utóbbihoz sorolható a levelezés, mely a baráti érzés vagy kapcsolat egyszeri megörökítése helyett a rendszeres érintkezés eszköze, az utókor számára pedig maradandó emlék és történeti forrás, mint ez a kötet. A két háború közötti korszak Fülep Lajos (1885–1970) számára a visszavonultság ideje volt, mégsem jelentett ez tétlenséget, sőt inkább élénk tevékenységet a maga választotta szűkebb közösségben és közösségért. A hazai és nyugat-európai szellemi élettel azonban a ritkább személyes találkozás és a sűrű levelezés révén, tanítványa, barátai, ismerősei és tisztelői útján tartotta a kapcsolatot. Terjedelmes levelezésében a megkülönböztető szeretet jele az a bizalmas, együtt érző, olykor évődő hang, amellyel az Elek Artúrhoz (1876–1944) intézett leveleiben találkozunk. Barátságuk alapja egyrészt a közös értékmentés és -védelem, másrészt a művészetelmélet. Fülep nyugat-európai tanulmányútjai előtt és alatt művészetkritikákat írt a hazai lapoknak, de elméleti-módszertani kérdések is foglalkoztatták. Elek – irodalmi próbálkozásai mellett – főleg kritikusként működött. Megismerkedésük kezdete mégiscsak az első világháború végére tehető, attól kezdve azonban mély barátság alakult ki közöttük. A két háború között vidéki parókiákon lelkészkedő Fülep bevonta gondjaiba Eleket, s viszonozva a baráti törődést, meleg szeretettel és a Gondviselésbe vetett bizalommal próbálta átsegíteni megpróbáltatásain. Istenhitében a fordulat olaszországi élménye: Sienai Szent Katalin és a Poveretto misztikája, lobogó egyénisége. Katalinra később is többször hivatkozott. Jegyzeteiből kitűnik, hogy 1909-ben tervezett könyvének első fejezetét Assisi Szent Ferencnek akarta szentelni; a 20-as években kisebb cikkeket írt, a kommün alatt, majd a harmincas években a pécsi egyetemen előadást tartott róla éppúgy, mint Katalinról. A lelki fordulat életformaváltássá érlelődött; 1916-ban a lelkészi hivatást választotta, mely a tudományos munkálkodásra is lehetőséget adott. A többszöri költözködés, az állandó otthon hiánya, a parókia rendbehozatala, a közösségek gyülekezetté szervezése fizikai és anyagi erejét egyaránt igénybe vették. Elek hűségesen segítette apróbb-nagyobb ügyeinek felkarolásával, mégis a rendszeresebb tudományos munkára csak zengővárkonyi letelepedése után talált alkalmat. Erre az időszakra esik az egykekérdéssel foglalkozó cikksorozata, előadása az Ady, a Janus Pannonius, a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társasága felolvasó ülésein, részvétele a Válasz alapításában, a pécsi egyetemi korszaka. Művészetfilozófiája elméleti-módszertani alapjainak továbbmunkálásán azonban folyamatosan dolgozott. A művészettörténet alapkérdésére – mi határozza meg a művészi formát – a Bécsi Iskola probléma fölvetésével és megoldáskísérletével szemben Fülep koncepciójának elsődlegessége és eredetisége vitathatatlan. A kérdés tudománytörténeti háttere a következő: a művészettörténetnek – mint önálló tudománynak és tanrendszernek – a megteremtője a 18. század második felében Winckelmann volt. A múlt században az elmélet továbbépítése, alapfogalmainak, módszerének kimunkálása, a tudomány egységének megőrzése helyett a részletkutatások kerültek előtérbe. A szellemtörténetinek nevezett Bécsi Iskolát képviselő Alois Riegl olyan alapfogalmakat alkalmazott (vizualitás, Kunstwollen), melyek a formaprobléma megközelítése szempontjából hasznosabbak voltak az addigi magyarázatoknál, de tényleges megoldást nem hoztak, mivel nemhogy nem vonta le módszerének következményeit a világnézet fogalma felé, s kategóriái hiányosak voltak, hanem 1901-ben meg is tagadta. Tanítványa, Dvorák pedig el sem jutott a tiszta szellemtörténeti módszerig, pusztán eszmetörténetet művelt. Fülep nem ismerte Riegl elméletét – csak a tízes évek második felében hallott róla először–; így a megoldandó kérdés tőle és Dvoráktól függetlenül fogalmazódott meg benne, s a választ is maga munkálta ki a szellemtörténet jegyében. 1905/06-tól kritikai tevékenységét már tudományos alapokon folytatta. Művészetelméleti felfogásában is Itália hozta meg a döntő változást. A kérdés és megoldása óriási jelentőségű, hiszen az alkotó lelkiségétől, egyéniségétől, technikai képességétől, felkészültségétől, társadalmi környezetétől kezdve, a kultúra- és eszmetörténeti magyarázatokig vagy a marxista visszatükrözési elméletig számtalan megválaszolási kísérlet született. Fülep mindezekkel szemben az alkotó személyes világnézetének formateremtő szerepét hangsúlyozta. Nála a szellemtörténet tárgya maga a valóságból tartalmas rendszerré szerveződő, élő és szüntelenül tevékeny szellem, s nem annak produktumai, tárgyiasult formái (a vallás, a jog, a filozófia, az etika, a művészet stb.), melyekben világnézetté áthasonultan megnyilatkozik. "A művészi forma... alakulása, fejlődése a világnézet alakulásának, fejlődésének" következménye. "S ez alakulás története, a művészet története". (Fülep Lajos: Művészet és világnézet cikkek, tanulmányok 1920–1970. Bp. 1976. 309. 1.) Mivel pedig a művészet a szellem alkotása, története szellemtörténet. Ezért írhatta joggal Tolnai Károlynak Lukácsról, aki megkérte őt, hogy írjon a könyveiről: "Amit ír, a legorthodoxabb marxizmus. Tudása, esze nagyszerű, kitűnő meglátásai vannak, de az egész együtt mégis désolant [lehangoló], a legsiralmasabb sacrifizio dello inteletto [az értelem feláldozása]... Mert igaz, hogy nincs marxista esztétika, de vannak, akik azt hiszik, hogy van; de annál is fontosabb megmutatni, miért nincs, mért nem lehet, és mért ne is legyen." (Zengővárkony, 1946. XII. 13.) Tudományos elméletének alapfogalmai és módszere megfogalmazódtak már az itt ismertetett levelek megírása előtt, de pl. a "Magyar művészet" ezekben az években jelent meg a Nyugat-beli közlés után először könyvalakban, a "Művészet és világnézet" az Ars Uná-ban. Ekkor írta hozzászólását Babits Szellemtörténet c. tanulmányához, valamint a "Célszerűség és művészet az építészetben" c. tanulmányát, melyek mind elmélete gazdagodását jelzik. Míg azonban Riegl és Dvorak munkásságát befogadásra kész közeg várta, Fülep magányosan küzdött a problémával. Ezért hívta, várta szüntelenül a művészettörténész Eleket, vagy örült, ha egyetlen tanítványával, Tolnai Károllyal találkozhatott. Nekik legalább elmondhatta elméleti nehézségeit. Köztudott, hogy Tolnai Fülep tudományos alapvetésének szellemében írta műveit, mesterének vallva őt. Elek pedig 1937-ben újra Baumgarten-dijra ajánlván, így jellemezte: "Olyan valakiről van szó, akiben . . . óriási ismeretanyag dolgozódik föl ... nagyszabású gondolatmenetté." Fülep munkásságának tudománytörténeti jelentősége az, hogy – bár műve csak több ezer oldal töredékben maradt ránk – nemcsak a szellemtudományos művészettörténelemnek, hanem magyar művészetével a tudományos magyar művészettörténelemnek is megteremtője. Mert ez utóbbi munkájával nemzeti művészetünknek az egyetemestől elkülönülő s azt gazdagító sajátosságait felmutatva – elősegítette a nemzet önmagára ismerését, saját művészeti és esztétikai értéktudatának kialakulását. A tartalmas előszóval és alapos jegyzetekkel ellátott kötet Fülep életének egy jelentős korszaka mellett a két művészettörténész barátságának is emléket állít. Vatikáni Rádió
Útban Európa felé. Remények és távolságok. 33. Magyar Pax Romana Kongresszus, 1991. április 1–6, Győr–Pannonhalma. Szerkesztette Békés Gellért és Czigány Imre. Katolikus Szemle, Róma, 1991. 221 oldal. Az idén tavasszal először rendezte meg kongresszusát a szabad Magyarországon a Pax Romana magyar részlege, a KMÉM, Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom. Győrben és Pannonhalmán került sor a színvonalas előadásokra, kerekasztal-megbeszélésekre, hazai és külföldön élő magyar szakemberek, illetve idegenek részvételével. Egy előző kongresszuson 1989-ben, Reichenauban főleg hazai szakemberek tájékoztatták a külföldön élő magyarokat a magyarországi "földindulásról" (ennek anyaga is megjelent a Katolikus Szemle kiadásában 167 oldalon); most viszont a nyugaton élők mondták el azt, ami a mai magyar embert az alakulóban lévő európai egyesülésről politikai és társadalmi, vallási, kulturális és gazdasági vonatkozásban érdekelheti. Ha a kötet előadásait olvassuk, örömmel és büszkeséggel állapítjuk meg: a magyar emigrációban – az 1948-asban éppúgy, mint az 1956-osban – számos kiváló szakember él és dolgozik, képviseli hazáját, és most majd, a vasfüggöny eltűnése után, a hazai, szabad, demokratikus kibontakozást segítheti "súgásával", jó tanácsaival, közreműködésével. Galambos Gyula, a mozgalom elnöke írja a kongresszus dokumentumkötete elején, miután idézte Németh Lászlót az értelmiség szerepéről: "(Végül) értelmiségi mivoltunknak és a nyugati végeken formálódott magyarságunknak van még egy sajátossága (azon túl, hogy katolikus, magyar értelmiségi), amiről itt, ezen a konferencián számot adhatunk: hiszen az a sok évtizedes emigrációban tarkává és pluralistává lett. A sokféleséget ezért különös értéknek tartjuk, mert elsősorban ezekkel a sokféleségekkel tudjuk egymást, közösségünket gazdagítani. Megtanulhattuk a szórványban, a kisebbségben, hogy a különbözőségnek megértőkészséggel kell párosulni ahhoz, hogy az mindannyiunk javát szolgálja." Az 1989-es fordulat egészen új helyzetet teremtett Közép-Kelet-Európában, így Magyarországon is. A szocialista gazdasági és társadalmi rendszer kudarca – amint arra a győri kongresszuson rámutattak – az emberiség mindeddig legutópisztikusabb társadalmi kísérletének csődjét jelenti. A demokrácia útján elindult magyar társadalom most már Európa felé fordítja tekintetét: életét a Nyugaton működő polgári demokrácia és piacgazdasági modell elvei szerint kívánja megszervezni, hogy boldogulását biztosítsa. A nyugati rendszer is bírálható részleteiben, általában mégis járható útnak bizonyult: az emberi szabadság tiszteletben tartásával hosszú távon haladást és általános jólétet tudott teremteni, még ha – tegyük hozzá – az eszményi társadalmi igazságosságtól és szolidaritástól messze vagyunk is. Magyarországnak meg kell ismernie az európai intézményeket, csoportosulásokat, azok kölcsönös egymásra hatását, hogy megtalálja helyét az európai közösségben. A Pax Romana-kongresszus előadói erre az ismertetésre vállalkoztak, miután egy német elkötelezett katolikus nő, Waschbüsch Ida a világiak mai egyházi és társadalmi felelősségéről szólt a zsinat tanítása alapján, Morel Gyula innsbrucki jezsuita szociológus pedig vázolta, miként látja az egyház szerepét a társadalomban. (Jegyezzük meg: Morel professzor egyes szakemberek nyomán "félbemaradt zsinat"-ról beszél, utalva arra, hogy bizonyos határozatok kompromisszumok eredményei, tehát az okmányok értelmezésekor haladók és maradiak egyaránt hivatkoznak a II. Vatikánumra.) Morel tanulmánya a nyugati társadalmakra jellemző szekularizáció jelenségét bemutatva szól annak az intézményes egyházra gyakorolt befolyásáról. Pozitívnak tekinti pl. mindazt, amit az egyház az oktatás különböző szintjein végez, továbbá ami az egyházközségekben, báziscsoportokban, mozgalmakban, szerzetesi közösségekben, az áldozatos, szerető szolgálatban és a szentségi életben mint örök érvényű érték felszínre jön. Igen érdekesnek találtuk Czigány Imre előadását: "Magyar perspektívák az ezredforduló küszöbén", valamint a kerekasztal-vitát, amelyen külföldi magyar szakemberek beszélgettek hazai politikusokkal (Andrásfalvy Bertalan, Pozsgay Imre, Mécs Imre stb.). Ilyen jelentős megállapításokkal találkozunk: Magyarországon a rendszerváltásnak számolnia kell az erkölcsi és szellemi pusztasággal; türelemre van szükség; a parlamentben meg kell tanulni az igazi demokratikus stílust; az új befogadásával szemben teljes a közöny; a munkásosztálynak nincs igazi érdekképviselete; a gazdasági életben súlyos nehézségek (pl. a nagyobb vállalkozásoknak és tőkebeáramlásnak nagy akadálya) az infrastruktúra hiánya és a gazdasági szakemberek alkalmatlansága. A tavaszi KMÉM-kongresszus tagjai elzarándokoltak Pannonhalmára; Győrben pedig megemlékeztek a vértanú Apor Vilmos püspökről. Nem hiányzott a zenei és irodalmi program sem. Békés Gellért, a mozgalom lelkésze pedig "Keresztény Európa – katolikus közösség?" címmel gyűjtötte össze a kötetben a napi elmélkedéseit, amelyekben teológiailag mutatta be az egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyházat. A Katolikus Szemle ez évi 1–2. számaként megjelent dokumentumgyűjtemény beszerezhető Budapesten a Vigilia kiadóhivatalában (185 Ft). (V.R.)
Karl Rahner: Hit, szeretet, remény. A lelki élet olvasókönyve. (Egyházfórum könyvei 8) Egyházfórum, Budapest–Luzern, 1991, 475 oldal. Magyarra átültette dr. Dévény István. A világhírű német jezsuita teológus, Kari Rahner (1904–1984) személye és műve nem ismeretlen Magyarországon. Kései teológiai "kurzusa", A hit alapjai (Endreffy Zoltán fordításában, SZIT, 1983) összegezi teológiája lényegét; életművét pedig e sorok írója mutatta be a Teológiai Kiskönyvtár egyik füzetében (Karl Rahner, Róma 1981; újra megjelent Budapesten a Teológiai Vázlatok VI. kötetében, SZIT 1983). De ezenkívül mai magyar teológusaink gyakran hivatkoznak a Schriften zur Theologie köteteire vagy a K. Rahner irányításával és közreműködésével szerkesztett lexikonokra, kézikönyvekre, tanulmányokra. A most ismertetett kötet eredetileg Karl Lehmann és Albert Raffelt összeállításában 1985-ben jelent meg a Herder kiadónál: Praxis des Glaubens (Geistliches Lesebuch) címmel. A szöveggyűjtemény Rahner lelkiségi írásaiból válogatott, éspedig a hit-szeretet-remény "isteni erényei" témakör szerint. Aki a könyvet olvassa és átelmélkedi, rögtön észreveszi, hogy Rahner számára igazában nem pusztán "isteni erényekről" van szó, hanem a keresztény egzisztencia három, Istenre irányuló "mozdulatáról", alapvető betájolásáról, magáról a kegyelmi életről. A "triász" tagjai elválaszthatatlanok egymástól: Rahner állandóan rávilágít "dialektikus" kapcsolatukra, összefüggéseikre; kifejezetten is, amikor (372–376. o.) azt fejtegeti, hogy a remény "kapocs" a hit és a szeretet között. Itt egyébként egészen új megvilágításba állítja a "reményt", az Istenre irányuló lelki beállítottságnak sajátos alapállását, amely "az Isten felett rendelkezni nem akarás" mozdulata. A hit és a szeretet aktusa – az önkiüresítés, az önmagán túlhaladás és az Istennek való teljes önátadás – ennek másik szempontja; az "el önmagamtól" mozdulat, a remény ennek a kifejezése. Ezért beszélhetünk "a remény által kialakított hitről és szeretetről", és ezért az "isteni" remény is megmarad akkor is, ha a mindig titokzatos, kimondhatatlan és kimeríthetetlen Istennel találkozunk. Titok (Isten) és halál: ez a két titokzatos valóság állandóan visszatér Rahnernél, aki –Szent Ignác nyomán (és Szent Pál tanítása értelmében) – állandóan hangsúlyozza az "excentrációt", vagyis azt, hogy az embernek ki kell lépnie önmagából, a másikba kell helyeznie élete középpontját, illetve a titokzatos, megérthetetlen Másikba, Istenbe; ez pedig halált kíván. De ez az egész keresztény élet: részesedés a húsvéti misztériumban. Akik ismerik K. Rahner művét, természetesnek veszik, hogy a lelki élet kérdéseit tárgyalva is a transzcendentális módszert alkalmazza, amelyet fiatal korában – Maréchal nyomán – két monográfiában alaposabban kidolgozott: Szellem a világban, Az Ige hallgatói. Az olvasó ismételten rádöbben arra, hogy a kérdéseket újrafogalmazó, régi problémafelvetéseket "leporoló", mindig a lényegre törő Rahnernél milyen termékenynek bizonyul ez a módszer. Ugyanakkor a spekulatív elme ismeri a teológiatörténetet és az egyházatyákat (korábban több monográfiát tett közzé ezen a területen), ismeri a skolasztikus véleményeket és a II. vatikáni zsinat tanítását (amelyhez bizonyos pontokon ő maga szerencsésen hozzájárult), sőt ismeri a Denzingert is! Számol mindig a hagyományos tanítással, még ha azt meg is kérdőjelezi, számol az ellenvetésekkel is. De a mai embernek akarja újrafogalmazni a hit, szeretet, remény kérdéskörébe tartozó témákat, kezdve a transzcendens Isten megtapasztalásától, az imán és a szentségi gyakorlaton keresztül a "végső dolgokig", a halál mindent összefoglaló "tettéig". (Itt például "lefölözi" azokat az eszmélődéseit, amelyeket a Halál teológiája c. monográfiájában korábban kidolgozott.) A néha elvontnak tűnő vagy valóban elvont eszmélődések mindig a keresztény ember gyakorlati, mindennapi életét tartják szem előtt: nem annyira teológusoknak és lelkipásztoroknak szánt fejtegetések, mint inkább a hit, szeretet és remény "begyakorlását" segítő elmélkedések. És Rahner, ha szabad így mondanunk, mindig Jézusra "lyukad ki", mert a keresztre feszített és feltámadt Jézus mindennek összfoglalata, "megoldása". "A Jézus iránti szeretetünk" c. szép fejezetben ignáci Jézus-misztikájáról is fellebbenti a fátylat: "Ha nem ő lenne az, aki feltámadott, az, aki Istennél talált menekülést, akinek élete a felfoghatatlanul végtelen Isten közelében megőrződött, sőt végérvényesen be is teljesült, akkor szeretetünk valóban értelmetlen lenne, hiszen csak egy eszményi embert találnánk az elmúlt történelemben." "Jézus iránt érzett szeretetünkben ő a 'konkrét abszolútum', benne két érték ötvöződött egybe (ezeket általában egymástól elválasztva találjuk): magatartásában, szavaiban megjelent a normák elvont, absztrakt világa, ugyanakkor fölülmúlta azt a jelentéktelenségbe süllyedő értékvilágot, amelyet egy-egy 'esetlegesen létező' történelmi személy példája jelent." Minden elismerés megilleti dr. Dévény Istvánt, aki "magyarra átültette" Rahner nehéz szövegeit. Mivel nemcsak a német és a magyar nyelv mesteri kezelője, hanem belülről ismeri K. Rahner eszmevilágát is, sikerült neki az, amit Pázmány Kempis-fordítása idején eszményként jelölt meg: "mintha magyar ember (teológus) magyarul írta volna..." Szabó Ferenc
LEVELESLÁDÁNKBÓL (Dr. Bányai János, Szarvas:) Legyen szabad egy megjegyzést tennem a Távlatok 2. számában megjelent Alszeghy-recenzióhoz. A 111. oldal utolsó bekezdésében "az előző magyar dogmatikák" közül az írás kihagyja a saját dogmatikámat, amely még Gál könyve előtt jelent meg 1990-ben. Címe: Dogmatikai előadások vázlata. – 1991.VII.24.
9 gyermekes özvegyasszony vagyok. Idősebb gyermekeim közül ketten 7 gyermekesek, egy 6 gyermekes, egy 4 gyermekes, a fiatalabbak 1 és 2 gyermekesek, és tegnap született a 28. unokám. – 1991.IX.10. – (N. F.:) Ezt a pár sort nemcsak az ajándékpéldány indokaként idézzük, hanem egy megelégedett nagymama tanúságaként is, akinek boldogságához szívből gratulálunk.
Közlöm, hogy a nyári kérdőívet azonnal postáztam. Sajnos, sorozatban kallódnak el leveleim. – 1991X9.
Kb. 15 éve hűséges olvasója vagyok a régi Szolgálatnak. Nagy örömmel vettem az új Távlatokat is. Kis nyugdíjamból sokat kell jó célra adnom: templomunk javítására, új orgonára. 81 éves vagyok, egy nagyon beteg és szomorú Szociális Otthon-lakó. – 1991.X.14.
Én a 85. évem felé tartok; lábszármésztelenséggel, gyomor-, hát-, fej- és szívfájással nem sokat tudok csinálni, süket is vagyok. A jó olvasnivaló tehát örömömre szolgál, és azt nyújtja a Távlatok. 1930-ban mentem Zalaegerszegre a Notre Dame-zárdába, azóta is zárdában vagyok. De az állam nem adja vissza a szép nagy házunkat; számviteli kereskedelmi főiskola van ott internátussal. Templomunk tornaterem lett, az oroszok lóistállónak használták .–1991.X.16. Franciaország.
Kérem, ezután a Távlatokat ne küldjék; messze elmarad a Szolgálattól. – 1991.X.20.
Köszönöm szépen az eddig kapott Szolgálatokat Két ok miatt nem kérem a Távlatokat: a) nem érek rá olvasni, b) nem tartom elég érdekesnek a közölt cikkeket. – 1991.X.22. Ez az olvasónk évek óta ajándékba kapta a Szolgálatot.
Az elhunyt papokról való megemlékezéseket nagyon hiányolom. Arra gondolok, hogy talán nagyon hosszan is írtak egyik-másik atyáról. Tessék megszabni a sorszámot vagy rövidíteni. A mi igazi példaképeink nem annyira a nagy szentek, hanem a velünk egy sorban és egy sorsban élők; sokat jelent az ő példájuk. – 1991.X.22.
A de Lubac bíborosról szóló megemlékezést olvasva eszembe jut valami, amit érdemes megörökíteni. Már VI. Pál pápasága idején többször lábra kapott a hír, hogy a szentatya őt is ki akarja nevezni bíborosnak. Egyszer, még 1970 előtt, de Lubac atya Montrealban járt, és én is jelen voltam egy vele folytatott jezsuita közösségi beszélgetésen. Valaki megkérdezte, mi igaz ezekből a híresztelésekből. Páter de Lubac azt felelte, hogy VI. Pál tulajdonképpen Jacques Maritaint szeretné bíborossá kreálni, akit nagyon tisztel (egyik könyvét még jóval pápasága előtt maga fordította le olaszra), és megbecsülésének számos jelével tüntet ki (Maritain akkor már özvegy volt, felesége, Raíssa meghalt); de az "újítás" várható kedvezőtlen fogadtatása visszatartja, és ezért gondol Maritain egyik barátjának, éppen de Lubac atyának bíborossá kreálására. – Az, hogy a pápa világi embert nevez ki bíborosnak, nem lenne minden előzmény nélküli újítás. Két érdekes példa jut eszembe. Az egyik Gasparo Contarini (1483–1542), bölcselő és politikus, 1535–től bíboros, a korabeli katolikus reformtörekvések egyik vezéralakja. A másik Tommaso Bernetti (1779–1852), diplomata és politikus, 1826-tól bíboros, 1829–30-ban és 1831–36-ban államtitkár, aki soha nem vette fel a tonzúrát sem. –XXIII. János ugyan elrendelte, hogy minden bíboros legyen felszentelt püspök (ő maga akkor már kilencvenéves bíborost is szentelt); de azóta több, idős korában kinevezett bíboros (éppen de Lubac is) felmentést kért és kapott a rendelkezés alól. El lehet gondolni, hogy a jövőben megint egy-egy kiváló világi emberből is bíboros lesz, és az ilyen "újítást" az egyházi közvélemény minden különösebb megrázkódtatás nélkül fogadja. – 1991.X.23.
A Távlatok hűséges olvasójaként örömmel közlöm, hogy népszerű periodika! Legutóbbi száma egy-két hete nem érkezett meg; a borítékot üresen kaptam: a sasszeg kivéve, tartalma kivéve. Ez részben elszomorít, hiszen most már csak könyvtárban ismerkedhetek meg tartalmával; részben azonban örömöt szerez, mert a postán is érdeklődnek iránta. – 1991.X.27.
Köszönjük, hogy kiadványaik olcsók! – 1991.X.28.
Eddig azért nem írtam, mert abban reménykedtem, hogy valahonnan elő tudom teremteni a pénzt a Távlatok című folyóiratra. Nem akarok panaszkodni; de a kettőnk nyugdíja 11800 Ft; a kettőnk munkában eltöltött ideje 76 év volt Szégyellem, de nem tudok adni. Naponta három unokám a hét közül itt ebédel, mert a fiatalok mindenütt dolgoznak. A sok kölcsön a nyakunkon... Olyan hónap nincs is, hogy ne lenne plusz kiadás; az orvos, a gyógyszer mind drága. Azért kérem, ha ajándékba tudják küldeni, nagyon megköszönöm. –A plébánosunkat mintha kicserélték volna, úgy megváltozott. Bár két évvel ezelőtt már ilyen lett volna! –1991.X.28. – (N. F.:) Ez utóbbi megjegyzés olvasónk korábbi leveleinek tükrében arra utal, hogy a plébános felhagy régebbi merevségével, több megértéssel és nyitottsággal közeledik híveihez, a nem egészen fehér bárányokhoz is.
"Csatlakozom én is az előttem felszólalókhoz" – akik a "halottaink" rovatot és a missziókból írt leveleket hiányolták. Az nagyon-nagyon jó lenne! – 1991.XI.4.
Megkaptam értesítését, hogy Távlataink 3. számát visszaküldte a posta "Nem kereste" jeligével. Sajnálatosan azt kell ezzel kapcsolatban írnom, hogy az utóbbi években, de főleg az utóbbi hetekben sokat romlott a posta. Legújabban egyszerűen nem kézbesít a postás minden nap, hanem valószínűleg "összegyűjt" többnapi anyagot, aztán egy egész halom levél van betömve a ládába. Számtalanszor csak értesítő cédulát találunk, és akkor messzire kell mennünk a postai központba a levélért, küldeményekért. Úgy látszik, néha aztán még értesítőt sem tesz a postaládánkba. Sajnálatos tény ez, felesleges adminisztráció és utaztatás. Ezután is rendszeresen igényt tartok értékes folyóiratukra, és tisztelettel kérem az újbóli postázást. – 1991.XI.7.
(A Kortárs magyar jezsuiták c. kötet egyik szerzője, Pálos Antal atya írja:) Nagyon szép nyomdai és korrektori munka. El tudom képzelni, milyen sok gondot okozott – Rendkívül szokatlan a mondatokon belüli szerzetesi minősítés jelölése. Nyilván szabályosan jársz el a sok kisbetűvel (p., fr. stb.); de azért jobb lett volna, hogy ezt másokkal is egyeztesd, és csak bizonyos türelmi idő után kellene bevezetni. Arra gondolok, hogy az Új Emberékkel, a Vigilia szerkesztőségével nem ártott volna erről tárgyalni. Abban viszont neked igazad van, hogy egyszer el kellett kezdeni a fölzárkózást – Egy-két tucat elírás azért maradt a kötetben. Pl. az általam írt Torma-vázlatban [68. lap] olyat állítok, hogy a Társaság 1773-as feloszlatása után 39 tanintézete volt a Magyarországon működő jezsuitáknak. Ez képtelenség! Összesen talán ennyi településük volt, ezek között számos kis stáció, ahol állandó jelleggel legföljebb hárman tartózkodtak, azok közül is egy mindig vándorolt valahol. Aztán a kötetben arról is lehet olvasni, hogy Fáy "András" jezsuita dél-amerikai misszionárius volt. . – De úgy gondolom, hogy ezek a hibák az ilyen távszerkesztésben és távkorrektúrával elkészült könyvnél aligha kerülhetők el. Főként akkor, ha a könyv természeténél fogva igen sok adatot tartalmaz. – 1991.XI.20. – (N. F.:) A pontatlanságok fő forrása tényleg a távszerkesztés, távkorrektúra (a könyv előállításának egymást követő fázisai három különböző ország fővárosaiban történtek), továbbá a szakmai lektorálás hiánya. A dél-amerikai misszionárius neve Fáy "Dávid Alajos". A 39 "tanintézet" viszont a kéziratból került a könyvbe.
Egyik barátnőmnél láttam a Távlatok című folyóiratot; átlapoztam, és nagyon megtetszett nekem. Én 28 éves lány vagyok, betegségem miatt (pajzsmirigy-elégtelenség) nem tudok munkába járni. Édesanyám 69 éves özvegyasszony; szerény nyugdíjból élünk. Nagyon szeretünk olvasni, és ha lehetséges, díjmentesen kérnénk könyveiket. A barátnőm nem adja oda senkinek – nem is kérném el –, mert amint mondja, elkérik és elvész, és az nagy érték neki. –1991.XII.5., Erdély.
Nagyon hálás szívvel köszönöm a szépséges ajándékkönyvet. A szereplő jezsuita atyák közül sokat ismertem, s igen szép emlékeim vannak róluk. Főleg a kispestiekről, mert szeretetházunkban sokszor megfordultak. – 1991.XII.8.
Pár hete nincs papunk, és az egész plébánia a nyakamba szakadt. Vasárnapi misézőről ugyan gondoskodott a püspök úr a szomszéd plébános személyében, de az illető mást nem nagyon vállal. – Meg kellett szerveznem kb. 300 gyerek hitoktatását két iskolában. Ebből az egyikben 1–8. osztályig egyedül tanítok, a másikban az 5. és 6. osztályokat (Mindenütt a és b osztály van.) El kell látnom a felnőtt-hitoktatást, a jegyeseket, a keresztelési előkészítőt, és az elmaradt korosztályok keresztelési, elsőáldozási stb. előkészítését. Ezeken kívül a temetéseket, az igeliturgiát kétnaponként, a heti szentségimádásokat, anyakönyvvezetést, anyagi és adminisztrációs ügyeket, szóval mindent, ami jön. – Végül támogatásodat kérném a Távlatokat illetően. Mivel most magam is teljesen ingyenes "közszolgálatot" végzek, ugyanakkor nyugdíjam terhére kell beszereznem az ugyancsak nem nélkülözhető hazai katolikus sajtót, nagy segítség lenne, ha továbbra is térítésmentesen kaphatnám lapotokat, mint korábban. – 1991.XII.10.
A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI Dr. András Imre SJ, Linzerstr. 263.111.18, A– 1140 Wien – Czigány György, Budapest, Zöldlomb u. 32. H–1025 – Mme Anne-Marie Debarbieux, 76bis rue Notre-Dame, F-59790 Ronchin – Dékány Endre, Budapest, Mária tér 3, H–1015 – Dr. Forbáth Péter, Austin Terrace 2, Toronto ON, M5R 2Z7 Kanada – Dr. Gaizler Gyula, Budapest, Andrássy út 132, H–1062 – Dr. Gresz Miklós, Budapest, Pf. 51, H–1327 – Gyulay Endre megyéspüspök. Szeged. Pf. 178, H– 6701 – Ipacs Katalin, Programmá Ungherese, Radio Vaticana, I–00120 Citta del Vaticano – Kiss Ulrich SJ, Piazza del Gesu 45, I–00186 Roma – Dr. Kopp Mária, Budapest. Kálvária tér 5, H–1089 – Dr. Lelóczky Gyula Donát OCist, Piazza Tempio di Diana 14, I–00153 Roma –Lénárd Ödön SchP, Budapest, József krt. 62, H–1058 – Dr. Nemeskürty István, Budapest, Pozsonyi u. 32, H–1137– Sua Em. Josef Ratzinger, Piazza del S. Uffizio 11, I–00193 Roma – Dr. Somfai Béla SJ, 15 St. Mary St., Toronto ON, M4Y 2R5 Kanada – Dr. Szabó Ferenc SJ, Via dei Penitenzieri 20,1–00193 Roma – Dr. Szörényi András, Pécs, Alkotmány u. 42, H–7624 – Dr. Teleki Béla SJ, Szeged, Dóm tér 6, H–6720 Egyes szám ára 60 forint, illetve 48 schilling vagy annak megfelelő más valuta. Kettős szám ára 120 forint, illetve 96 schilling vagy annak megfelelő más valuta. – Évi előfizetés 1992-re 300 forint, illetve 240 schilling vagy annak megfelelő más valuta. A forint-hozzájárulás befizethető az OTP Kecskemét 2. sz. körzeti fiók 259-98205/617-008750 sz. számlára. Levelezési cím forint-befizetésekkel és bizományi terjesztéssel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Trombita u. 6, 6000. Levelezési cím minden egyéb ügyintézési kérdésben: Szolgálat, Gerl-gasse 10/3, A–1030 Wien Távlatok (Új Szolgálat). Világnézeti, lelkiségi és kulturális folyóirat. –1992-ben megjelenik húsvétra, Péter-Pálra, Magyarok Nagyasszonyára és karácsonyra. – A Trägerverein der Unio Cleri Hungarici (Bécs) kiadványa. – Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ (Róma). Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ (Bécs). Kiadó és ügyvezető: Hegyi György megyar lelkész (Bécs). Távlatok (Perspektiven), neue Reihe des Klerusblattes Szolgálat (Dienst). – Eigentümer, Herausgeber und Verläger: Trägerverein der Unio Cleri Hungarici. – Prásident: DDr. Stefan László, Bischof von Eisenstadt. – Obmann und Redakteur: Ferenc Nagy SJ. Administrator und Herausgeber: György Hegyi. Beide: Gerlgasse 10/3, A–1030 Wien. – Mit Druckerlaubnis des Bischöflichen Ordinariats, Eisenstadt. Kiadja a Jézus Szíve Népleányai Társasága KORDA Könyvkereskedése. Felelős kiadó üzlet vezetője. Nyilvántartási szám: B/EL/76/Bá/91. ISSN-HU:1215-282x. A nyomdai megrendelés száma: 120230. Petőfi Nyomda Rt, Kecskemét, felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató.
„Szeretteim! Ma született a mi Üdvözítőnk, örvendezzünk! Nem szabad szomorkodnunk akkor, amikor az élet születését ünnepeljük; annak az életnek a születését aki kioltotta belőlünk a haláltól való félelmet, és ígéretével az örök élet örömét oltja belénk. Senki sincs ebből az örömből kizárva, egyformán mindannyiunknak megvan a közös okunk arra, hogy örvendezzünk. (...) Vigadjon a szent, mert közeleg győzelmi pálmája! Örüljön a bűnös, mert megbocsátásra kap meghívást! Örvendezzék a pogány is, mert őt is az életre hívják!" (Nagy Szt. Leó pápa)
|