a magyar jezsuiták folyóirata

V I L Á G N É Z E T  -  L E L K I S É G  -  K U L T Ú R A

[Nyitólap]

 


KÖNYVSZEMLE



Andrea Tornielli - Giacomo Galeazzi
FERENC PÁPA: EZ A GAZDASÁG ÖL

„Marxista”, „kommunista” és „pauperista”: Ferenc pápát a szegénységre, a társadalmi igazságosságra mondott szavai, a nélkülözők helyzetére vonatkozó gyakori felhívásai miatt kritikák és néha kemény, szarkasztikus támadások érték. Hogyan éli meg mindezt?
A szegénység miért ennyire erőteljesen jelenvaló a tanításában? >>>


   
2014. december

Szabó Ferenc SJ: KRISZTUS FÉNYE
Bevezetés Henri de Lubac SJ életművébe

„Fél évszázada tanulmányozom, ismertetem Henri de Lubac (1896–1991) francia teológus életművét. Szellemi fejlődésemre ő gyakorolta a legdöntőbb hatást. Párizsban kerültem vele személyes kapcsolatba, egyszer kitüntető kedvességgel barátjának nevezett. Elismerően írt Szent Ambrus krisztológiájáról készített doktori disszertációmról, két könyvében is idézte. Három éve fogtam hozzá Georges Chantraine SJ életrajzi monográfiái és H. de Lubac Összes Művei (Oeuvres Complètes) sorra megjelenő köteteinek újraolvasásával az életmű feldolgozásához. Ezeket az írásaimat most átrendezem, jelentősen kiegészítem az összes művek újabb jegyzeteivel és az időközben kiadott Lubacról szóló további írásokkal. Monográfiám tehát félévszázad tanulmányainak, reflexióinak gyümölcse." (Dr. Szabó Ferenc SJ)

KÖNYVBEMUTATÓ. 2014. december 15.
SZABÓ FERENC, „KRISZTUS FÉNYE”. - Bartók Tibor: P. Szabó Ferenc Henri de Lubacról és életművéről írt könyvének bemutatóján szeretném mindenek előtt kiemelni, hogy a vaskos, közel 500 oldalas mű átfogó képet nyújt egy a magyar teológiában viszonylag kevéssé ismert XX. századi kiemelkedő teológusról. >>>

2015. január 1. -  Magyar Kurír

SZABÓ FERENC, „KRISZTUS FÉNYE”. - Török Csaba: Szabó Ferenc jezsuita munkásságával sokat tett azért, hogy a francia teológia szerzőit Magyarországon megismerhessük. Új kötete Henri de Lubac jezsuita életművébe ad bepillantást: megmutatja a hívőt, a szerzetest, a papot, és megérteni engedi a lelket, a gondolatot, a küzdelmeket és a harcokat. >>>

 


- - -  K Ö N Y V A J Á N L Ó - - -


Jálics Ferenc SJ:
Szemlélődő lelkigyakorlat
Mustó Péter SJ: Csendben
születik az élet. A belső
ima tapasztalatairól
Jó napot! Ferenc pápa vagyok
James Martin SJ:
Jezsuita spiritualitás
James Martin SJ:
Mennyei derű
Jálics Ferenc SJ: Lelkivezetés
az evangéliumban
Nemeshegyi Péter SJ: Istenkereső ember, emberkereső Isten Szabó Ferenc SJ:
Paul Claudel és konvertita barátai
Szabó Ferenc SJ:
Istenkeresők és megtérők

 



2013. június
Megjelent Szabó Ferenc SJ új kötete:

A Paul Claudel és konvertita barátai


A Szent István Könyvhétre jelentette meg a Szent István Társulat Szabó Ferenc legújabb kötetét: a jezsuita teológus-költő műfordítói munkásságának talán legkedvesebbjeit, Paul Claudel költészetének legszebb darabjait. A vers- és dráma-válogatás közreadása mellett Paul Claudelnek és híres kon-
vertita barátainak megrendítő megtérés-történetei sorjáznak>>> 

A Magyar Kurír cikke a könyvről - Bodnár Dániel írása >>>

A Magyar Kereszténydemokrata Szövetség honlapjáról - Dobos Marianne írása >>>
 

2013. január
Megjelent Szabó Ferenc SJ új kötete:

A Vatikán keleti politikája közelről
– Az Ostpolitik színe és visszája


P. Szabó, aki 25 éven át volt a Vatikáni Rádió magyar programjának felelős szerkesztője és ma is aktívan részt vesz a műsorok készítésében, közvetlen szemtanúja volt a Vatikán keleti politikájának, sőt több ízben is közvetített tolmácsként a Szentszék és a magyar kommunista vezetés között. >>>

Képek a könyvbemutatóról>>>
Recenziók a könyvről>>>

2013. március
Bencze Lóránt - Széljegyzetek dr. Szabó Ferenc SJ könyvéhez – A Vatikán keleti politikája közelről. Az Ostpolitik színe és visszája. (Jézus Társasága Magyarországi Rendtartomány–L’Harmattan, Budapest 2012) - Szabó Ferenc könyvét olvasva elözönlöttek személyes tapasztalataim emlékei. Azzal az előfeltevéssel vettem kézbe a munkát, hogy a „kívülálló” nem feltétlenül jól látja az itthoni történéseket. De megdöbbentett az a tény, hogy jól látja a hazai egyházüldözést is. >>>


2013. március
Török Csaba - Szabó Ferenc: A Vatikán keleti politikája közelről. Az Ostpolitik színe és visszája. (Jézus Társasága Magyarországi Rendtartomány–L’Harmattan, Budapest 2012) - A kommunizmus szerepének tudományos vizsgálata számos publikációt eredményezett már hazánkban. A levéltári anyagok megismerése, a kutatási eredmények és a külföldi forrásokhoz való hozzáférés fényében egyre részletgazdagabb és árnyaltabb képet kapunk erről a negyedfél évtizedről. >>>


 
            

2012. március
Szabó Ferenc SJ új Pázmány-monográfiája:

Krisztus és Egyháza
Pázmány Péter életművében


A könyvet április 18-án Hargittay Emil egyetemi tanár, a Pázmány-kutatás egyik jeles képviselője irodalomtörténeti szempontból méltatta [1>]; Török Csaba teológusprofesszor pedig elsősorban Pázmány teológiájának jelentőségére és időszerűségére világított rá [2>]. A könyvbemutatót Róna Judit irodalomtörténész vezette [3>]

Puskás Attila recenziója (Vigilia 2013. november;
877-879.o.) [4>]



 

            

Szabó Ferenc SJ:

Új távlatok

Válogatott irodalmi, művelődéstörténeti és teológiai tanulmányok>>

Szabó Ferenc: Új távlatok című könyvét a XIX. SZENT ISTVÁN KÖNYVHÉTEN  2011. május 19-én Török Csaba teológusprofesszor mutatta be.>>




 

            

Pilinszky János:

STIGMA

Válogatott versek

Pilinszky János (1921-1981-2011) csak hatvan évet élt, és már halálának harmincadik évfordulójára emlékezünk. Az elmúlt évtizedekben többször megjelentek versei, prózai írásai. Szakemberek elemezték, méltatták életművét, igyekeztek elhelyezni a modern magyar irodalomtörténetben. A jelen bőséges válogatás - „vallásos” verseiből - hosszmetszetet ad költői művéről.>>


 

       

Molnár Antal - Szabó Ferenc SJ:

Bangha Béla SJ emlékezete

Részletek a könyvből>>


A főszerkesztő levele a Távlatok Olvasóihoz>>

„Amint korábban jeleztük, ezt a kiadványunkat a Távlatok ez évi őszi és karácsonyi száma helyett kapják azok, akik rendezték 2010-es előfizetésüket. Ha mások is szeretnék megkapni, megrendelhetik Szerkesztőségünkben: 1026, Budapest, Sodrás u. 13.>>


 


Az egység szolgálatában

Walter Kasper életútja egy interjú tükrében

Walter Kasper – Daniel Deckers: A hit szívverése. Vigilia, Bp, 2009 

Walter Kasper bíboros a Keresztény  Egységtörekvés Pápai Tanácsának elnöke volt, amikor Daniel Deckers teológiai író, a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) politkai szerkesztője érdekes és tanulságos beszélgetést folytatott vele. Az 1933-ban született W. Kasper, jelentős teológus, majd püspök, 2001-től mostanáig vezette az Egységtörekvés Tanácsát. 2010. július 1-én XVI. Benedek elfogadta – életkorára való tekintettel benyújtott – lemondását, és utódául a Tanács élére Kurt Koch  bázeli püspököt nevezte ki, akit egyben érseki rangra emelt. Walter Kasper rendkívüli nehéz körülmények között folytatta az ökumenikus párbeszédet ortodoxokka, protestánsokkal, anglikánokkal, valamint a nagy vallások képviselőivel. Rokonszenves személyisége, kiegyensúlyozott teológiája és korábbi püspöki tapasztalatai kiválóan alkalmassá tették a fontos szentszéki hivatal vezetésére.

Könyvismertetésemben nem W. Kasper teljes életútját akarom vázolni, hanem a kötetben tallózva szeretném idézni volt kollégái, Joseph Ratzinger és Hans Küng teológiai nézeteire vonatkozó megjegyzéseit. (Úgy tűnik, hogy Ratzinger és Küng több kérdésben egymással szembenálló nézetei között Kasper középúton haladt.) Ezzel mintegy kiegészítem J. Ratzinre/XV Benedek teológiájáról tartott sorozatomat. Végül a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsáénak titkára, majd bíboros prefektusa ökumenikus szolgálatának néhány kiemelkedő mozzanatát idézem fel. Itt is voltak nézeteltérések J. Ratzinger és W. Kasper között.

Tübingen. – A fiatal sváb szeminarista 1952-ben Tübingenbe költözött, a püspöki kollégiumba, teológiai tanulmányokra. (1957-ben szentelték pappá.)  A híres Tübingeni teológiai iskola, amely Johann Adam Möhler  (és általa Newman) szellemében működött , alapvető jelentőségű lett a XX. századi ökumenikus teológiában, és Kasper életművére is döntő befolyást gyakorolt. A tübingeni egyetemnek a katolikus mellett evangélikus teológiai fakultása is volt, amely régebbi hagyományra tekintett vissza, számos nagy protestáns teológus működött ott. Kasper rövid káplánkodás után visszakerült Tübingenbe, hogy doktoráljon teológiából. Értekezését „A hagyomány a Római iskolában” címmel írta meg; ennek előkészítése során két alkalommal is több hetes tanulmányútra érkezett Rómába. A zsinat megnyitása előtti forrongó időszak volt ez. A zsinat megnyitása (1962) előtt Kasper már megvédte doktoriját. „ A dolgozat bírálója az akkoriban még fiatal svájci professzor, Hans Küng volt, aki 1958-ban  ’Rechtvertigung’ (Megigazulás – Karl Barth tanítása és egy katolikus reflexió) címmel írt nagystílű doktori értekezést Párizsban, és 1960 óta Tübingenben tanított fundamentálteológiát. Az ember csak csodálkozhat: a vatikáni nevelésügyi kongegáció vétót emelt az ellen, hogy a hasonlóképpen Svájcból származó Hans Urs von Balthasart hívják meg erre a tanszékre. Joseph Ratinger a következőt írta Küng megigazulás-könyvéről: ’ezért az ajándékáért Küng méltó mindazok köszönetére, akik a szétszabdalt kereszténység egységéért imádkoznak és dolgoznak.’” (42)

Kaspernek habilitálnia kellett. Leo Scheffczik és Hans Küng mellett lett tudományos munkatárs. A jövőbeli konfliktusokból és összeütközésekből még semmit sem lehetett érezni. Kasper három év leforgása alatt megírta habilitációs dolgozatát, noha két egyetemi előadáson helyettesítenie kellett a zsinati tanácsadóként Rómában levő Hans Küngöt. Schelling történelemfilozófiáját választotta témának. E foglalatoskodás döntő élménnyé vált számára.

Münster.- 1964-ben Kaspert a Münsteri Egyetem dogmatika tanszékére hívták meg, ahol a mainzi püspöknek kinevezett Hemann Volk utódja lett. Kaspert mindebben Joseph Rtzinger támogatta, akit 1963-bn hívtak Bonnból Münsterbe. J. Ratzinger mellett Münsterben olyan neves személyek tanítottak, mint Johann Baptist Metz, Joachim Gnilka, Wilhelm Thüsing. Ratzinger Frings kölni bíboros mellett volt zsinati tanácsadó. A zsinat ülésszakai közötti szünetekben zsúfolt előadótermekben számolt be a zsinat legfrissebb fejleményeiről. Kasper a zsinati időszakban (1964/65-ben) krisztológiát adott elő. Két éven át tanított ugyanazon a fakultáson Ratzingerrel. „1966-ban Ratzinger elfogadta a Tübingeni Egyetem meghívását, ahol Kasper tanult. Elsősorban Hans Küng szorgalmazta Ratzinger meghívását. Önéletrajzában Küng azt írja: úgy tervezte, hogy Tübingen legyen a Zsinat utáni megújult teológia központja. ’Ennek kapcsán különösen egy hozzám hasonló korú, érzületű és képességű kollégába, Joseph Ratzingerbe vetettem reményemet.’ Sőt: ’Igen, ez volt az álmom: Rahner, Ratzinger és én, a helyünkre lépő Hermann Häring, Walter Kasper, Karl Lehmann, Johann Baptist Metz, Otto Herman Pesch és lehetőleg sokan mások támogatásával – egy  megújított ktolikus teológia avantgárdja Németországban.’ „ (46)

Münsterben Ratzinger búcsúvacsorára hívta a kollégákat egy étterembe. Az aggiornamentóról beszélt, amelynek megvan a maga legitim helye  az egyház életében, de időközben fontossá vált számára, hogy a megőrzés, a megmaradás és a hűség is alapvető bibliai fogalmak. „Ebben csak egyetérthettünk vele – mondja Kasper. Mindazonáltal az efféle kijelentésekben olyan tendenciát lehetett felfedezni, amelyek a későbbiekben még inkább felszínre kerültek. Kétségtelen, hogy nem csak Tübingenben, az ottani diákság zavargásai nyomására változott, illetve differenciálódott a dolgokhoz való hozzáállása, mint ahogyan gyakran állítják. Már a zsinat vége felé módosult, vagy pontosabban végérvényesen letisztult az álláspontja. Hans Künggel mindezek mellett is jó közös munka folyt. Közösen adtak ki teológiai könyvsorozatot és írtak alá nyilatkozatokat, amelyek egyházpolitikailag meglepőek voltak.” (46-47) Tübingen a katolikus teológia mekkája lett. Ratzinger utóda K. Rahner lett, aki Münchenből jött Münsterbe. Magával hozta fiatal asszisztensét, Karl Lehmannt is, aki akkor 30 éves volt, Kasper pedig 33 ; rövid időn belül összebarátkoztak. Már korábban Münsterben tanított K. Rahner egyik tanítványa, J.B. Metz. Kasper hat évet töltött Münsterben: teológiai tanársága és a Zsinat által hozott egyházi fellendülés korszaka volt ez. Utána következett a magújulás mellett a válság.

Megújulás és válság a Zsinat után. – W. Kasper abszurd nézetnek tartja azt, hogy a Zsinat nem az egyház növekvő válságára adott válasz volt, hanem maga okozta a nehézségeket és a válságjelenségeket. A válság már korábban felütötte fejét, és így vagy úgy felszínre tört volna, sőt a Zsinat nélkül még súlyosabb lett volna, hangsúlyozza Kasper. Az is a II. vatikáni zsinat szándékának félreértelmezése, hogy megtörte az eddigi hagyományt, sőt szembement az I. vatikáni zsinattal. A II. Vaticanum az egyházatyák és az első évezed osztatlan egyházának szellemiségéből hozott megújulást: új fénybe állította a Tradíciót, és ezzel egy új egyháztörténeti korszak alapját és nyitányát képezi. De hamarosan feszültségek jelentkeztek. 1965-ben megjelent a Concilium c. folyóirat első száma. Célja az volt, hogy ébren tartsa és továbbgondolja a Zsinat ösztönzéseit. A vezető teológusok  csatlakoztak hozzá: Küng, Rahner, Böckle, Metz , Kasper és Ratzinger a németek közül, továbbá: Congar, Lubac, Schillebeeckx, Aubert, Mejia és  mások. Csak később váltak szét a résztvevők útja.  Walter Kasper akkor távozott, amikor a folyóirat irányvonala túlságosan egyoldalúvá vált. Joseph Ratzinger és Hans Urs von Balthasar 1972-ben megalapította a Communio c. nemzetközi katolikus folyóiratot.

A Zsinat utáni években heves viták alakultak ki a teológusok között. Sok kísérletezés történt ezekben a nyugtalan években a reformok terén (pl. a liturgiában nagy összevisszaságot tapasztaltak; néha képrombolásra emlékeztető újítások jelentek meg a népnyelv bevezetésével, a templomok átalakításában stb.) Sok tisztázatlanság jellemezte ezeket az éveket. (53) Az 1968-as év diáklázadásai nagy fordulatot hoztak. Valójában egyfajta kulturális forradalmat robbantottak ki az európai társadalomban. Az egyetemi városokban – Párizsban, Berlinben, Frankfurtban – de Münsterben és Tübingenben is, szó szerint terrorizáltak néhány professzort. Ebben a helyzetben választották Kaspert 1968/70-ben a münsteri teológiai kar dékánjává. Emlékezetes, hogy VI. Pál Humanae vitae k. enciklikája 1968 júliusában (a helyes születésszabályozásról, amelyet egyesek „pirulaenciklikának” neveztek), a robbanásig feszítette az egyházi tekintély-válságot. (Erről Kasper bővebben nyilatkozik: 57-60.)

A teológia és az egyház. – E fontos IV. fejezetben (61-91) W. Kasper  a következő közel két évtizedes tübingeni teológiai működéséről számol be: itt rávilágít arra, hogy miként vált szét Küng, Ratzinger és a saját útja. Walter Kasper az 1970/71-es téli szemesztertől kezdve Ratzinger utóda lett Tübingenben. (1989 áprilisában lett a Rottenburg-Stuttgarti egyházmegye püspöke.) Kasper Tübingenbe érkezésekor a diákság forrongott. Az előadótermeken és a hallgatói csoportosulásokon kívül is élénk teológiai élet folyt, miként Franciaországban és Hollandiában. Több memorandumot kiadtak. 1970. febr. 9-én a Német Püspöki Kar hit- és erkölcstani kérdésekkel foglalkozó bizottságának 12 tanácsadója közül kilenc egy memorandumot fogalmazott meg a cölibátusről szóló vitáról, és a püspökök elé terjesztették. K. Rahner és K. Lehmann fogalmazták meg, de J. Ratzinger és W. Kasper is aláírta. Azt kérték, hogy a latin egyházban érvényben levő törvényt alaposan vizsgálják felül. (62-64). A Zsinat megnyitása után 10 évvel (1975-ben) Würzburgban megtartották a német szinódust (zsinatot), amelyen nagynevű teológusok vettek részt: Rahner, Ratzinger, Lehmann, Kamphaus, Wetter, a második ülésszaktól Kasper is. Julius Döpfner müncheni bíboros maradandó érdeme, hogy a szinódus mindent elért minden akkor lehetségest, és megakadályozta a német egyház szétesését. Kasper részletezi (65kk) a szinóduson megvitatott témákat: a hit továbbadása, a laikusok szerepe a lelkipásztorkodásban, német egyházi intézmények, szervezetek, „Katholikentag” stb.

W. Kasper teológiai működése jelentős: kiegyensúlyozott álláspontját tükrözik a 70-es  és 80-as években írt, később a Vigiliánál magyarul is megjelent művei: Jézus a Krisztus (1996), Jézus Krisztus Istene (2003). A hit válságát szem előtt tartva a hetvenes évek végén  Kasper javaslatot tett J. Ratzingernek, aki akkor müncheni érsek  volt és a Német Püspöki Kar hittani bizottságának elnöke, egy „felnőttkatekizmus” megszövegezésére. Ratzinger elfogadta a javaslatot. A katekizmus – több szakember munkája – 1985 húsvétján jelent meg Joseph Höffner püspökkari elnök előszavával. 2008 elején XVI. Benedek pápa megemlékezett erről az időszakról abban a személyes hangú  ajánlásban, amelyet a 75 éves W. Kasper tiszteletére kiadott emlékkönyv elé írt. „Ezekben a sodró erejű évtizedekben mindig a legelső sorban álltál. Megvolt a bátorságod ahhoz, hogy ebben a korszakban hozzászólj a teológia központi témáihoz, és újraértelmezd azokat. Az új  kiadásban éppen most megjelent krisztológiád sokak számára, legyenek teológusok vagy laikusok, a legkülönbözőbb nyelveken és kultúrákban iránymutatóvá vált. /…/ Nem szeretnék megfeledkezni az Istenről írt könyvedről sem: újra emlékeztettél bennünket a teológia valós középpontjára, amely lényege szerint Istenről  való beszéd – az Isten hozzánk szóló beszédéből merít és a Vele való beszédbe vezet be.” (77-78) Kasper később (83kk) szól arról, hogy J. Ratzinger Bevezetés a kereszténységbe c. könyvéről (magyarul új fordításban megjelent a Vigiliánál 2007) 1969-ben írt kritikája vitát váltott ki. Kasper Retzinger tudományos módszerét bírálta. Ratzinger nyilvánosan megvédte magát, majd Kasper újra állást foglalt.

Küng esete. – A hetvenes évek elején egyre inkább nőtt a feszültség a katolikus teológusok, ill. bizonyos teológusok és a Tanítóhivatal között. Kasper tübingeni kollégájával,  H. Künggel összeütközött a Tévedhetetlen? (1970) körüli viták során, majd idővel elváltak útjaik. (85kk) Az Unfehlbar? miatti konfliktus Küng és a Hittani Kongregáció között csaknem tíz évig húzódott. Nem részletezem az ügyet. Végül is, bár a német főpásztorok  (Döpfner bíbors, Moser püspök) mindent megtettek, hogy csillapítsák a konfliktust, és legalább visszavonásra bírják Küngöt, a Hittani Kongregáció megnyilatkozása után püspöke 1979 végén megvonta tőle a tanítási engedélyt. Tübingenben nagy felháborodás támadt. Tiltakozások következtek. Küng a „médiahatalom kiépítésével” igyekezett hatékonyan befolyásolni az egyházpolitikát, ahelyett, hogy a II. vatikáni zsinat előtt (1950-ben) Róma által megcenzúrázott és félreállított Henri de Lubac és Yves Congar és mások nehéz engedelmességét követte volna, akiket aztán „rehabilitáltak”, a zsinaton mérvadó teológusok lettek és végül bíborosi rangot kaptak. „Hans Küng sajnálatos módon nem akarta rálépni az alázatosságnak erre az útjára.” (87) W. Kaspert is mélyen érintette az „ügy”: „Tudtam, hogy hol a helyem. Emberileg természetesen nem volt könnyű, hogy középutat találjak az egyházzal való szolidaritás és ama másfajta, ám épp annyira méltányos szolidaritás között, amely egy olyan kollégához fűzött, akivel hosszú időn át együtt dolgoztam. Nem kívánom, hogy még egyszer végig kelljen élnem egy hasonló konfliktust.” Később ezt mondta Küngnek: „Sokkal jobb lett volna, ha elismered, hogy azok, akik akkor tőled eltérően látták a dolgokat és ma is másként vélekednek, szintén lelkiismereti alapon cselekedtek, és nem csupán karrierjüket féltve vagy hasonló okokból.” És Kasper még hozzáfűzi: „Ezt nem is vonta kétségbe.” (88)

Mielőtt 1989-ben elment Tübingenből, hogy elfoglalja a rottenburgi püspöki széket, Kasper kimerítő beszélgetést folytatott Künggel. Időközben kiegyensúlyozottabbá vált kapcsolatuk, bár továbbra is másképpen vélekedtek bizonyos kérdésekről, pl. az egyházi lét és a teológia egyháziasságának kérdéséről. Kasper még megjegyzi (90): Azóta Küng más kérdésekkel kezdett el foglalkozni: a világvallásokkal folytatott párbeszéd és a ’világéthosz’ lehetőségével. (…) Természetesen a hajdan esett seb nem gyógyult be teljesen sem a püspökségben, illetve azon kívül, sem pedig magánál Küngnél. Egy XVI. Benedek pápával folytatott mélyreható emberi beszélgetés időközben begyógyított néhány sebesülést.”

.A recenzens megjegyzése: Sajnos, H. Küng újabb támadásai Ratzinger-Benedek pápa ellen (pl. 2010. ápr. 15-i  Nyílt levele a világ püspökeihez) azt jelzik, hogy a pápa öt évét nagyon negatívan ítéli meg. Négy órás beszélgetése Benedek pápával reményt adott neki: „Joseph Ratinger, aki korábban kollégám volt a tübingeni egyetemen, a II. vatikáni zsinat szellemében megtalálja majd az utat az egyház további megújulása  és az ökumenikus kölcsönösség felé. Reményem – és oly sok elkötelezett katolikus reményei – sajnos nem teljesültek, s ezt levelezésünkben különféle úton-módon tudomására is hoztam Benedek pápának.” Küng elismerően nyilatkozik a pápa három „hasznos” enciklikájáról, de utána a kritika áradatát zúdítja rá. Végül: Oda az esélye annak, hogy a II. vatikáni zsinat szellemisége végre a Vatikánban is a katolikus egyház iránytűje lehessen és előmozdíthassa az egyház reformját.” „A pápa zsinatellenes politikája a római Kúria maradéktalan támogatását élvezi.(…) Benedek restaurációs politikája megbukott.”  Küng hat javaslata lényegében a Rómával szembeni engedetlenségre, reformkezdeményezésekre, kollegiális, állhatatos nyomásgyakorlásra buzdít, végül: „Követeljék egy zsinat összehívását!” 

Ökumené a XX. században

W. Kasper könyvének második része kúriai szolgálatával az ökumenikus párbeszéd  mai helyzetével foglalkozik.  II. János Pál a kiváló teológust, az ökumenében elkötelezett, a világegyházban már jól ismert  rottenburgi püspököt 1999-ben a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa titkárává nevezte ki, 2001-ben pedig bíborossá kreálta. Ekkor a nyugdíjba vonuló Edward I. Cassidy elnök-bíboros utóda lett. Hozzá kellett szoknia a Kúria sok mindenben elavult intézményéhez, amelyet meglehetősen kritikus szemmel tekintett (163-165). Tagja lett a Hittani kongregációnak is, amelyet volt tanártársa, J. Ratzinger bíboros vezetett, és akivel nem egyszer voltak nézeteltéréseik éppen az ökumenikus kérdésekben. Kasper bíboros továbbra is a kiegyensúlyozott álláspontot képviselte a  az ortodoxiával és a reformáció egyházaival folytatott, továbbá az anglikán közösséggel folytatott párbeszédben. Jellemző pl. a Lutheránus Világszövetséggel  létrejött  1999-es katolikus-luteránus „Közös nyilatkozat” a megigazulásról, amelynek részben megszületésében, majd értelmezésében Kasper Ratzinger bíborostól eltérő, nyitottabb álláspontot képviselt (170-174). Ugyanígy a Hittani Kongregáció (J. Ratzinger) 2000-ben kiadott Dominus Jesus nyilatkozata értékelésében, amely (a LG 8. pontját értelmezve) a protestáns egyházakat „a nem tulajdonképpeni értelemben vett egyházak” közé sorolja, és „egyházi közösségeknek” nevezi. A dokumetum jelentős lehangoltsághoz és az ökumenikus kapcsolatok elhidegüléséhez vezetett (174-175; 224-226).

Jelentős szerepe volt W. Kaspernek – a gyenge egészségű  II. János Pál által sürgetett – keresztény Kelettel támadt nehézségek (az uniatizmus-vita) elsimításában és az katolikus-ortodox párbeszéd egyengetésén (X. fejezet). W. Kasper, aki korábban Johann Adam  Möhler XIX. századi teológus egyháztanát követte, miként Yves Congar is, azt vallotta: Az eretnekség nem egyszerűen puszta tévedés, hanem tartalmaz valamilyen részigazságot, másrészt az eretnekség ellen küzdő egyház is ki van téve annak a veszélynek, hogy egy másik szempontból egyoldalúvá váljon. A XX. századi ökumenikus teológiának nem abból kell kiindulnia, mint a régi hitvitázó teológia tette, ami szétválaszt, hanem abból az átfogóbb valóságból, ami összeköt. Közös hitvallás, hitbeli különbségek: ez jellemezte Kasper „hitvallás-ökumenéjét”. Egység a sokféleségben: „ A jövő egyetlen egyháza nem homogén egyház lesz. A katolicitás teljességet jelent, abban az értelemben, ahogyan Pál az egyház egységét a különböző lelki adományok egységében látja. Az egyház egysége ly módon nem lehet más, mint egység a sokféleségben és sokféleség az egységben.” (181-182) Kasper az Egységtanács titkáraként, majd elnökeként ezt a teológiát, és a zsinat által is sürgetett lelki ökuménét képviselte számos tárgyalásában. Nem titkolja, hogy a Hittani Kongregációi és az Egységtitkárság, majd Egységtanács között újra meg újra feszültségek alakultak ki. „A Hittani Kongregáció tanítói szerepben gondolkodik és szólal meg az Egységtanács pedig dialogikus módon. (…) E két szempont nem ellentétes egymással, hanem különböző hangsúlyokról és eltérő látásmódról van szó.” (183) J. Ratzinger-XVI. Benedek határozottan folytatni akarta az ökumenikus párbeszédet a zsinat szellemében, de a hogyanról, az ökumené konkrét útjáról vita folyt.

A kilencvenes években krízis következett be az ortodoxiával folytatott párbeszédben. A Szovjetunió felbomlása után újra előtérbe került az uniatizmus problémája, és a régi sebek újra felszakadtak (Az ortodoxiából a katolikus egyházhoz visszatért görög katolikusok helyzetéről volt szó.)  XVI. Benedek pápai szolgálatának kezdete után az ortodox egyházak is esélyt láttak az új kezdetre. A legnehezebb a Vatikán és az orosz ortodox patriarkátus  közötti kapcsolatok elmérgesedése volt, amely 1990/91-ben az ukrajnai uniatizmus-kérdés  kirobbanásával kezdődött, majd súlyosabbá vált, amikor II. János Pál 2002-ben az oroszországi püspökök kérésére  az Orosz Föderáció területén fennálló négy apostoli adminisztratúrát püspökség rangjára emelte, és külön egyháztartományt létesített belőlük. A moszkvai patriarkátus katolikus expanzionizmust, prozelitista (erőszakos térítési) szándékot látott ebben. Elkezdődött a katolikus-ellene kampány Oroszországban. Kasper kereste a kapcsolatokat, végül 2004-ben sor került kényes moszkvai látogatására (197kk). Rómába visszatérve néhány görög katolikus ukrán számos vádat zúdított rá: azzal gyanúsítottál, hogy feláldozza egyházukat az ökumené oltárán. Tehát nemcsak Róma és Moszkva között lappangott konfliktus, hanem a katolikus egyházon belül is. II. János Pál rossz egészségi állapota és a moszkvai patriarkátus elutasító magatartása miatt nem kerülhetett sor Wojtyla pápa moszkvai látogatására, de szimbolikus jele volt a közeledésnek, hogy W. Kasper bíboros a pápa nevében 2004-ben elvitte a Kazani Istenanya ikonját Alexij moszkvai pátriárkának (202-205).

XVI. Benedek megválasztása új reményeket ébresztett az ortodox egyházakkal való párbeszédet illetően. 2005 júniusában Kasper bíboros ismét Moszkvába, majd Szerbiába utazott. Fontos áttörés volt a katolikus-ortodox párbeszédben a „Ravennai dokumentum, amely az egyház három szintjét különbözteti meg: a lokális szintet, a helyi egyházat (püspökséget), a regionális szintet, amely a patriárkátusnak felel meg, illetve a nemzeti és nemzetek feletti püspöki konferenciáknak, végül az egyetemes szintet. „Az egyházi élet mindhárom szintjén érvényesülnie kell a szinodális vagy kollegiális elvnek és az autoritásnak egyaránt, azaz mindenütt kell lennie egy protosznak (elsőnek), ami latinul prímást jelent. Ravenna az első lépés volt; a teljes egyház közösség megvalósulásához még hosszú és nehéz út vezet. A következő eszmecserék témája a következő lesz: „Róma püspökének szerepe az első évezred egyházában.” Végső soron ara a kérdésre kell választ találni, amelyet II. János Pál tett fel 1995-ben, amikor a péteri szolgálat gyakorlásának új módjáról tanácskozást hívott össze. A közeledés folytatódott. XVI. Benedek 2008-ban Konstantinápolyba, majd  rögtön az ökumenikus pátriárka háromszor Rómába látogatott, és ebben az évben Kasper bíboros  Kirill metropolita meghívására Oroszországban tett látogatást. A Szent Pál évben, a megnyitót XVI. Benedek és Barthalomaiosz ökumenikus pátriárka közösen celebrálták az istentiszteletet a Falakon kívüli Szent Pál-székesegyházban, másnap pedig a Szent Péter-bazilikában. Ezek a „reálszimbólumok” a kiengesztelődés jelei voltak.

Nem folytatom tovább a könyv ismertetését. A reformáció egyházaival, az Anglikán Közösséggel, a zsidósággal és a nagy vallásokkal folytatott nehéz párbeszédben Walter Kasper mindig  az egyensúlyt kereste. Áldásos vatikáni működése az egység szolgálatában minden elismerésünket megérdemli. Szívből ajánlom olvasásra W. Kasper - D. Deckers könyvét mindazoknak, akik a II. vatikáni zsinat utáni egyházi életben, főleg az ökumenében tájékozódni kívánnak.

Szabó Ferenc

 

 


 GLOBÁLIS SZOCIÁLIS PIACGAZDASÁG? 

(Észrevételek Reinhard MARX: A tőke.
Budapest: Szent István Társulat, 2009, 270 oldal c. kötete kapcsán)

Kit érdekel még Marx két évtizeddel a szovjetrendszer bukása és a rendszerváltozás lezárulta után? – teheti föl magának a kérdést az olvasó, különösen, ha egyetemista korában végig kellett küzdenie magát Karl Marx háromkötetes munkáján, mely a Huxley megálmodta „szép új világ” bibliájaként szolgált. Nos: tudjuk, hogy a trieri álmodozó gondolatai és a szovjet birodalom valósága közt messze nem volt teljes az átfedés, de azért nem is függetleníthető az egyik a másiktól. S ezért meglepődhetünk, hogy az Apostoli Szentszék kiadója efféle írásművekkel terheli a közvéleményt. Igen ám, de hamar feltűnik: ez nem az a Marx! A szerző münchen-freisingi érsek, és a német püspökkar szociális bizottságának elnöke, ismert egyetemi tanár és a szociális munka szervezője. És miközben itthon sajnálatosan kevés a társadalmi kérdések iránt nyitott értékrendi – valamint az értékrendi kérdésekre nyitott társadalmi – megközelítés, ez a könyv Németországban óriási vitát váltott ki. A napilapokban arról esett szó, hogy a vallás ismét „nekiment a piacgazdaságnak”.

Tudjuk, hogy a könyveknek is önálló életük van. A kötet megjelenése óta végbement és nagyjából el is múlt a világgazdaság soron lévő pénzügyi válsága, amelynek az elemzése során már-már a közhely szintjére szállították azt a megállapítást, hogy személyi integritás és a konzervatív értékrend híján a legszigorúbb szabályozás sem ér semmit. S miközben ez – mondjuk Max Weber korában – még magától értetődő volt, az újrafelfedezés ereje talán hitelesít olyan gondolatokat is, amelyek korábban az álmodozás világába tartoztak.

Reinhard Marx tudatosan rájátszik a névazonosságra, s arra is, hogy maga is Trier városából indult, s a szociális kérdésekre érzékeny közszereplő. Nyolc fejezetben fejti ki gondolatait a piacgazdaság mibenlétéről és az abban érvényesítendő erkölcsi szempontokról. Szűk mezsgyén halad, hiszen az egyház társadalmi tanítása (a vonatkozó dokumentumgyűjtemények, a Kompendium) és a pápák megnyilatkozásai együttesen ellentmondásos viszonyt jelölnek ki. Egyfelől az egyház a felvilágosodást, a piaci normák általánossá válását és az ezt a közéletben is megjelenítő liberalizmust a hagyományos struktúrák felbomlásaként és saját szerepének megkérdőjelezéseként élte meg, különösen a 18–19. században, de voltaképp a II. vatikáni zsinatig. Másfelől a totális rendszerek tapasztalata egyértelművé tette – s különösen a 2004. évi római Kompendiumban hangsúllyal meg is jelenik – az a felismerés, hogy szabad társadalmat nem lehet magántulajdon nélkül felépíteni és fenntartani.

Reinhard Marx – egy harmadik névrokon, Marx Gyula értő fordításában – közérthetően és célirányosan fejti ki azt a gondolatot, amiben a magántulajdon, az önállóság, a verseny és az öngondoskodás kiinduló pont. Ugyanakkor a javak általános rendeltetésének elve a gazdaság eszközjellegét és érték-tételezettségét is jelenti, s ebből egy sor – üzletileg és mikroökonómiailag nem megalapozható – következtetés is adódik. Ilyen a gyengék védelme, az emberhez méltó munkakörülmények, a tisztes megélhetést biztosító bér. De ilyen a vállalkozás, az újítás, a gazdasági találékonyság és a saját lábra állás gondolatának támogatása.

Reinhard Marx püspök írása kellemetlen munka, amennyiben nem könnyű beskatulyázni, a szokott gondolati klisék alapján értelmezni. Fölveti – teljes joggal – a jóléti társadalmakban tovább élő szegénység kérdését, az állami újraelosztás alacsony hatékonyságát és gyámoltalanító hatásait, a kereskedelemben és a pénzügyekben, de újabban a foglalkoztatásban is hiánycikké váló tisztességes magatartást. Azt a régi – de nagyon elfelejtett – gondolatot fejti ki – mindenekelőtt a 4. és 5. fejezetben –, hogy miképp a háború túl fontos, hogy a tábornokokra bízhassuk, a piacgazdaság és az általa megalapozott szabad társadalom se bízható kizárólag az önérdekkövető üzletemberekre, még kevésbé az ezek által pórázon tartott politikusokra. Az ember tehát zoón politikon, közösségi lény, akinek a közügyek iránti érdeklődése egyben kötelessége. Mi több, ez a fajta tevékeny jelenlét szükséges ahhoz, hogy a piacgazdaságot önmagától megmentse. Egyetemi tanárként a szerző nem osztja a marxizáló, naiv – a környezetvédők egy része által is felkarolt – piacellenességet. Kifejti, hogy növekedés nélkül nem küzdhetjük le a világ szegénységét, akkor se, ha e növekedés nem lehet öncél. És nyilván nem a legnagyobb ütemű növekedés a legjobb – ezt vallja a korszerű közgazdaságtan is, amelynek a képviselői közül Edmund Phelps, Friedrich Hayek, Amartya Sen és Joseph Stiglitz is Nobel-díjban részesült. Vagyis e fölvetések nem periférikusak, hanem a közgazdaságtan élenjáró eredményeivel egybevágóak. Különösen fontos az a gondolat, ami szerint (6. fejezet) a család- és oktatáspolitika nem szociális, hanem tőkeképző jellegű terület, ekképp is kell kezelnünk. Nyilván a munkaalapú társadalom régi eszméje merül itt föl, ami munkára fogható, hajlandó és képes kiművelt emberfők híján csak ábránd marad – ezt mutatják a jóléti államok állandósuló feszültségei is. A 7. fejezet különös súllyal szól a vállalkozások, a tőke társadalmi felelősségéről, amely a posztkommunista országok vadkeleti viszonyai között talán még merészebb gondolat, mint az eredeti összefüggésben.

Nagyon lényegesnek tartom azt, ahogy a kötetben visszatér a „segíts magadon, az Isten is megsegít” – Hilfe zur Selbsthilfe – gondolatát, mert ezzel szembemegy a segélyezetteket az állami kegy objektumának tekintő, egyben a feneketlen hordóként működő szociális ellátórendszerek hagyományos gyakorlatával, amely a mi fejlettségi szintünkön nyilván eleve nem tartható fenn adóból.

Ugyanilyen merész – némileg utópikus – a szociális piacgazdaság világméretű kiterjesztéséről szóló normatív 8. fejezet is. Itt arról lenne szó, hogy a környezet, a pénzrendszer és sok más – információs társadalom, betegségek stb. – által egybekapcsolt emberiség számára valami olyan szabályozó rendszer alakuljon ki, amelyben a fennmaradás és a leszakadók felzárkóztatása megvalósul, ámde a piaci ösztönzők, az újításra való késztetés, a sokszínűség és a verseny sem hal ki. Nyilván ez a legkevésbé kidolgozott rész, de talán nem baj, ha a közügyekben megszólaló egyházi vezető hagy némi – nem is kis – feladatot a közgazdászok, jogászok, politológusok és szociológusok hadának is.

Reinhard Marx munkája egyszerre közérthető és magas szellemi színvonalú, új gondolatokat hozó, élénk vitastílusban megírt munka. Bizonyára nem mindnyájan értünk egyet minden fölvetésével, de ma már pápai enciklikában is olvashatunk vitára felszólító passzusokat. Számomra különösen fontos, hogy a társadalmi igazságosság kérdéseiről a német közgazdaságtan legjobbjai – így Wilhelm Röpke, Walter Eucken, Friedrich Hayek – által kidolgozott keretben, azt azonban a globalizált világra és a jóléti társadalmakra alkalmazó elemzés született. Vagyis szerzőnk elkerüli azt a sajnálatos szokást, amikor az erkölcsi kérdések tárgyalása során a közgazdász szakma perifériáján is kevéssé ismert önjelöltek munkái alapján kívánnák értelmezni, utóbb meg átrendezni a való világ társadalmát – ennek esélye kézenfekvően csekély. Jó szolgálatot tett a Kiadó a hazai szellemi életnek azzal, hogy e kötetet magyarul is hozzáférhetővé tette. Érdeklődéssel várjuk a folytatást!

Budapest, 2010. júl. 7.

Csaba László

(MARX, Reinhard: A tőke. Bp. Szent István Társulat 2009, 270 old. 2650 Ft)

 

 


 

(Megjegyzés: Ezek a recenziók csaknem kizárólag a Mérleg szerkesztőségének kért és kapott könyvek ismertetései, néhány utalással az illetékes szerző más (vagy a Mérlegben, vagy a recenzens által másutt már ismertetett) művére. E szemlét P. Szabó Ferenc felteszi a Távlatok internetes változatának honlapjára is, hogy minél több érdeklődő hozzáférhessen.)

Mai teológusok

Wolfhart Pannenberg

Théologie systématique. I, Cerf, Paris 2008. 587 old., 68 euró.

W. Pannenberg (szül. 1928) evangélikus teológus krisztológiáját (Grundzüge der Christologie) már ismertettem itt a Mérlegben (1975/1, 73–79): itt főleg a Jézus feltámadására vonatkozó krisztológiai nézeteit elemeztem némi fenntartással. Ez a kérdés most bemutatandó kötetében is visszatér. Mivel alapvető nézetét már ebben a művében kifejtette, emlékeztetőül idézek akkori Mérleg-recenziómból. (Egyébként kérdéses krisztológiai szemlém olvasható még Párbeszéd a hitről c. könyvemben, Róma 1975, 144–150). „A történelem az az egyetemes keret, amelyben az emberi élet és gondolkodás kibontakozik. Ebben a keretben az ember állandóan megtapasztalja, hogy az egyetemes történés értelme rejtve marad előtte. Egyetlen jelen eseményt sem tudunk egyértelműen meghatározni, mert benne élünk, sodródunk az egyetemes folyamatban; csak a vég, a jövő tárhatja fel a teljes jelentést. A történelem egészét nem foghatjuk át, márpedig teljesen csak az egész érthető. Addig, amíg a történelem véget nem ért, az emberi lét és cselekvés csak reménykedve várja a jelentés beteljesedését.(…) Pannenberg ezzel az egyetemes történeti horizonttal kapcsolja össze az ószövetségi kinyilatkoztatás értelmezését. (…) A történelem és az isteni kinyilatkoztatás elválaszthatatlanul összefonódnak. (…) Az Ószövetség vége felé kiszélesedik a horizont, az apokaliptikus reménység élteti a népet, amely várja a halottak feltámadását, tehát a véget, amikor a történelem véget ér. Az apokaliptikus-eszkatologikus horizonton belül az emberi élet értelme teljesen feltárul. Pannenberg szerint Jézus feltámadásának egyetemes jelentése is csak ebben az eszkatologikus távlatban érthető. És ez az egyetemes történeti horizont világít rá a mai ember létkédéseire, lehetőségeire is…”

„A Rendszeres teológia első kötetének nemrég megjelent francia fordítása kissé elkésett, más nyelvekre már korábban lefordították. Ez a kötet – katolikus szempontból – a fundamentálisnak (alapvető teológiának) és az Isten-tannak felel meg. Pannenberg itt is, mint más műveiben is követi a teológiai fejlődést, az egyház dogmatikai hagyományát, az egyetemes zsinatok tanítását, majd a reformátorok és az újkori nagy protestáns teológusok mellett a katolikus teológiát is szemmel tartja. K. Barth és R. Bultmann nézeteit éppúgy megrostálja, mint E. Jüngel vagy J. Moltmann álláspontját. Gyakran hivatkozik K. Rahner és W. Kasper kinyilatkoztatásról és az Isten misztériumáról vallott nézeteire. Az üdvtörténet és a kinyilatkoztatás értelmezésében a német idealista filozófusoktól, főleg Hegeltől sok szempontot átvett. Egyébként ez egészen világos most magyarul is megjelent Teológia és filozófia c. kötete tanulmányaiból is: „A két tudomány viszonya és közös története”; Hegelről szól a 10. fejezet. (L’Harmattan, 2009.)

Pannenberg 1988-ban és 1995-ben megjelent Rendszeres teológiája német eredetijének „vázlatát” (Grundlagen systematischer Theologie, 1979–1988) ismertettem a „Protestáns teológia” c. szemlémben (Mérleg 1992/3, 306–307). A Théologie systématique (=TS) előszavában Pannenberg megmagyarázza, hogy a félreérthető „dogmatikus” helyett használja a „rendszeres” jelzőt. A keresztény tanítást történeti szempontból tanulmányozza: ahogy Isten működik és kinyilatkoztatja önmagát a Jézus-eseményben, azt nem lehet elvontan, a történelemtől függetlenül tárgyalni. A bibliai kinyilatkoztatás és annak értelmezése is az első keresztényektől kezdve a századokon át, a nagy egyetemes zsinatok döntései szintén mindig a történelmi összefüggésekben vizsgálandók, tehát nem lehet megelégedni pusztán az elvont dogmák elemzéseivel. A szerző sokat foglalkozik módszertani kérdésekkel: módszere változik egyik fejezettől a másikig a tárgyalt téma szerint. Az I. fejezet meghatározza a „rendszeres teológia” tárgyát: a keresztény tanítás igazsága. Ezen belül tisztázza a „teológia”, valamint a „dogma” és a „dogmatika” fogalmát protestáns és katolikus szempontból. A II. fejezet hosszan elemzi az „Isten” szó alkalmazásának modern kutatásait, a III. visszatér a történelemhez a „vallás” jelentésének változásait vizsgálva; a IV. biblikus és exegetikai tanulmány a bibliai kinyilatkoztatásról szól. Pannenberg erősen a lutheri hagyományt követi. Részben átveszi K. Barth teológiáját az isteni Szóról, de azon túlhalad, amikor a modern ismeretelmélet, nyelvfilozófia és hermeneutika vívmányait is integrálja. Világosan eltér K. Barthtól pl. az ún. „természetes teológia”, „természetes istentan” kérdésében, és a katolikus állásponthoz közeledik. (97–104, 126–155). Felszabadult a bultmanni „mítosztalanítás” befolyása alól is; határozottabban a Szentháromság-teológia felé fordul, miként J. Moltmann is.

Walter Kasper (Jézus a Krisztus, Bp. 1996,17 153–155) ismerteti és megvitatja Pannenberg Barthot és Bultmannt túlhaladó koncepcióját, aki úgy értelmezi Jézus Krisztust (Krisztus feltámadását) mint a történelem végének elővételezett eseményét. „Isten azzal igazolja és erősíti meg Jézust, hogy feltámasztja. Ezért Pannenbergnek az legfontosabb, hogy a feltámadás történeti valóságát bebizonyítsa. Határozottan szembefordul Barth véleményével, hogy a történész nem vizsgálhatja jogosan a feltámadást. Pannenberg szerint semmi jogunk Jézus feltámadását valóságosnak nevezni, ha nem történeti tény. Ő tehát a történeti kutatásra hárítja a bizonyítás terhét, és újra komoly teológiai hangsúlyt ad az üres sír tényének. Sok kritika érte ezt a hangsúlyeltolódást…”

W. Pannenberg hivatkozik (pl. 86, 151) K. Rahnerre is, aki az „Isten” szó jelentését vizsgája, majd a transzcendentális istenismeretről hosszan tárgyal. (A hit alapjai, Bp. 1985, 63–88). A háromságos Istenről szóló V. fejezetben pedig több ízben egyetértően idézi K. Rahner és W. Kasper katolikus nézőpontjait. „Rendszeres teológiája” olyan interdiszciplináris teológia paradigmáját dolgozza ki, amely egyaránt komolyan veszi a keresztény hagyomány teljességét és a felvilágosodás utáni racionális (filozófiai) követelményeket. Ezért az ökumenikus teológia jelentős úttörőjének tekinthetjük.


Yves-Marie Congar O.P. (1904–1995)

1. Joseph Famerée-Gilles Routhier: Yves Congar. Cerf, Paris 2008, 313 old. 28 Euró.

2. Gabriel Flynn (szerk.): Yves Congar. Théologien de l’Église. Cerf, Paris 207, 445 old. 44 euró.

Y. Congar (egy évvel halála előtt bíborossá nevezte ki II. János Pál) a XX. század talán leghíresebb teológusa volt. Könyveinek és cikkeinek száma kereken 1790. Legjelentősebb művei: Megosztott keresztények (1937), Igazi és hamis reform az egyházban (1950), Vázlatok a laikátus teológiájához (1954, háromkötetes monográfiája a Szentlélekről (1979–1980). A most ismertetett első kötet első része (1, 11–51: „Biographie intellectuelle”) jó összefoglalása életműve alakulásának. A teológus Congarra is alkalmazni lehet azt, amit egyszer a filozófus Etienne Gilson mondott a másik neves domonkosról, Chenu atyáról: „P. Congar csak egy van egy században.” A domonkos szenvedésekkel teli élete egybeesik a XX. század nagy tragédiáival. Yves Congar teológiája a katolikus Egyházzal, más keresztény egyházakkal és a világgal folytatott párbeszédben bontakozik ki. A szerzők szerint azt is mondhatnánk, hogy e teológus sorsa mintegy összeolvad a XX. századi Egyházéval. Végigkísérte a nagy egyházi mozgalmakat, amelyek a II. vatikáni zsinatba torkolltak, és amelyeket e zsinat magáévá tett. Sok tekintetben tehát Congar készítette elő azt: ökumenizmus, egyháztan és a laikátus teológiája. P. Congar maga vallotta: „Életem beteljesedett. Azok a nagy ügyek, amelyeket igyekeztem szolgálni, eljutottak a zsinatra: az egyháztan megújulása, Hagyomány, reformizmus, ökumenizmus, laikátus, missziók, szolgálatok…”
Famerée és Routhier könyvének II. része ezt a gazdag művet mutatja be részletesebben Congar főbb műveit elemezve, majd a III. rész („Géographie de l’oeuvre”) Congar műveit sorolja fel és jellemzi röviden időrendben, majd témák szerint. A IV. rész összefoglaló méltatás, az V. pedig szövegválogatás.

Mindazoknak, akik alaposabban tanulmányozni akarják Yves Congar életművét, a két szerző most ismertetett kötetét ajánlom kezdeti tájékoztatásnak.

2. A G. Lynn által kezdeményezett és szerkesztett gyűjtőkötetben (Yves Congar) a teológus születése centenáriuma (2004) alkalmából kilenc ország szakemberei (teológia, ökumenizmus, filozófia, történelem témakörökből) vizsgálják és mérlegelik Congar életművét. A tanulmányokat öt részre osztották.

I. Az ökumenikus bevezetések cím alatt olyan jeles személyiségek szólalnak meg, akikkel Congar együttműködött: Avery Dulles S.J. bíboros, azt mutatja be, hogy az ökumenizmus és a reformok szempontjából Congar mennyiben járult hozzá a zsinat tanításához (azt lehetne mondani: „Congar zsinata” volt). Dr. Kallistos Ware ortodox püspök, az ortodoxia szempontból mérlegeli a domonkos teológus működését. Dr. Kenneth Stevenson anglikán püspök szerint Congar teológiája a történelemben gyökerezik. Az egyháztan semmiképpen sem vonatkoztathat el a történelemtől. Dr. Marc Lienhard strasbourgi protestáns teológus hivatkozik Congar egy 1983-as felhívására: „ökumenikus megtérésre” van szükség, továbbá ki kell dolgozni – a félreértések végett – egy „ökumenikus szótárt”.

II. A II. rész – „Y. Congar a teológus” – azt világítja meg, miként művelte Congar a teológiát, milyen témaköröket dolgozott fel: a Hagyomány és hagyományok, „ressourcement”, hagyomány és történelem (Dr. John Webster oxfordi professzor); Dr. Fergus Kerr O.P., szintén oxfordi professzor megmutatja, hogy rendtársa a forrásokhoz való visszahajlást gyakorolva is tomista maradt. Dr. Gabriel Flynn (a kötet szerkesztője), dublini egyetemi professzor Congarnak az Igaz és hamis reform az egyházban c. fő művét elemzi, amely ma is iránymutató lehet az egyházi reform megvalósításában. Dr. A. N. Williams, a patrisztika szakembere a cambridge-i egyetemen, Congarnak a laikátus teológiájáról szóló művét értékeli, kiemelve azt, hogy a domonkos teológus az egyház hagyományához is visszanyúlva elhagyja a bürokratikus és jogi nyelvezetet, és a személyek primátusát állítja a struktúrákkal szemben. Karl Lehmann bíboros azt írja le, hogy barátja „az Egyház embere” volt: „Csakhamar úgy szerzett tekintélyt, mint egyszerre a történelem és a valóság iránt élénken érdeklődő gondolkodó. Y. Congar a II. vatikáni zsinat szívében van.”

III. E harmadik részben három teológus mérlegeli Congar ökumenikus munkásságát: rendtársa Jean-Pierre Jossua O.P. (aki korábban már egy könyvet írt Congar életművéről), a svájci protestáns professzor, Dr. Bruno Bürki, valamint Gabriel Flynn, aki Congar ökumenikus teológiáját a kiengesztelődés szempontjából vizsgálja.

IV. E rész írói Congar egyháztanát elemzik és értékelik. John W. O’Malley S.J.: „Y.C. az egyháztan történésze”; J.J. Scarisbrick történész C. zsinati naplóját vizsgálja a zsinat alatti egyháztani viták szempontjából; ugyancsak Congar naplójegyzeteit elemzi Dr. Alberto Melloni bolognai professzor; míg Congar utolsó nagy műve, a háromkötetes Szentlélekről szóló monográfia („Hiszek a Szentlélekben”, 1979–1980) pneumatológiáját Dr. Richard McBrien amerikai professzor értékeli; végül még e részben Congar Tradícióról szóló eszméit Dr. Jonathan Robinson kanadai professzor mutatja be.

V. A gyűjtőkötet utolsó részében Georges Cottier O.P. bíboros, a Pápai Ház teológusa, a zsinatnak a nem keresztény vallásokról szóló tanítását elemzi, Dr. Thomas F. O’Meara O.P. amerikai professzor azt világítja meg, miként vélekedett Congar a kereszténységen kívül élők üdvösségéről. Congar középúton haladt az optimisták (K. Rahner, Sclette, G. Thils, H. Küng, L. Boff) és a negatív megoldások (K. Barth, H. Kraemer, W. Pannenberg) között. Bár nehéz meghatározni, hogy Congar nézete mennyiben tér el az „optimistákétól”. Dr. Stephen Fields S.J. washingtoni professzor az üdvösség és a nem keresztény vallások kapcsolatát vizsgálja Congar teológiájában. Végül a kötet utolsó tanulmányában Terrence Merrigan louvaini professzor Jacques Dupuis S.J. A vallási pluralizmus teológiája felé c. vitatott (a Hittani Kongregáció által bírált) művét mérlegeli, Congar erre vonatkozó gondolatival szembesítve.

A G. Flynn által gondozott kötet kiváló tisztelgés az Egyház és a keresztények egysége fáradhatatlan szolgája, a teológus Yves Congar előtt.


Hans Urs von Balthasar (1905–1988)

Manfred Lochbrunner: Hans Urs von Balthasar und seine Theologenkollegen. Sechs Beziehungsgeschichten. Echter Vg, Würzburg, 2009. 582. old. 48 euró.

A svájci teológusról azt mondhatta barátja, Henri de Lubac S.J., hogy kora legműveltebb embere. Zürichben doktorátust szerzett irodalomkritikából 1929-ben, és ebben az évben belépett a jezsuita rendbe. Folytatta rendi tanulmányait Bécsben, Berlinben és főleg Lyon-Fourvičre-ben (1934–1938, ahol H. de Lubac bevezette a patrisztikába. Az egyházatyák mellett tanulmányozta és németre fordította a kor nagy francia íróit (Claudel, Péguy, Bernanos). Különösen a teológia és a kultúra közötti kapcsolat, valamint a misztika érdekelte. 1940-ben ismerkedett meg Adrienne von Speyr misztikus orvosnővel, aki a protestantizmusból tért át a katolikus hitre. E kapcsolat meghatározó lett Balthasar számára: egy vallási közösséget alapítottak, és Balthasar elhagyta a jezsuita rendet. Bázelben folytatta teológiai kutatását, ahol termékeny baráti kapcsolatot alakított ki Karl Barth protestáns teológussal. A II. vatikáni zsinatra nem kapott meghívást. A 60-as években hozzáfogott egy nagyszabású trilógia, teológiai esztétika kidolgozásához, amelyben a szépség, jóság és igazság szempontjai szerint elemezte a kinyilatkoztatást: Herrlichkeit, Theodramatik, Theologik. (Bővebben Szabó Ferenc: Hans Urs von Balthasar önmagáról. Róma 1989.) Kevéssel halála előtt II. János Pál bíborossá nevezte ki, de már nem érte meg a bíborosi kalap átvételét. 2004-ben megjelent Sík Sándor kiadónál H.U. von Balthasar Számvetés c. beszámolója írói tevékenységéről és az általa írt és fordított művekről, ugyanitt Görföl Tibor remek fordításában elkezdődött a trilógia magyar kiadása: A dicsőség felfénylése, I. rész: Az alak szemlélése, II. rész: Teológiai stílusok. 1. Klerikusok. 2. Laikusok. Nehéz vállalkozás e fordítás, mert „Balthasart legalább annyira kell filológus-, mint teológusfüllel hallgatni” (H. Schaller S.J.)

M. Lochbrunner berlini katolikus dogmatikus professzor Balthasar egyik legjobb ismerője. (Analogia Caritatis. Monográfia Balthasar életművéről, Herder 1981.) A most megjelent kötetben hat olyan teológussal való kapcsolatát világítja meg, akik jelentős befolyást gyakoroltak Balthasar életművére. Az első kétségtelenül legmeghatározóbb kapcsolat a jezsuita teológushoz, mentorához, Erich Przywarához (1889–1972) fűzte. Balthasar maga vallotta a Számvetés-ben (10): Az egykori csillagok (Platón, Hölderlin, főként Goethe és Hegel, Nietzsche egyes szavai) után „körülöttünk fénylőbb csillagok gyúltak ki; és a legtisztábbak észrevevését annak köszönhetem, hogy méltatlanul is barátságába fogadott a legnagyobb szellem, akivel találkozni megadatott számomra: Erich Przywara.” Szerzőnk mindig megjelöli bőséges forrásanyagát (talán a legfontosabb a kiadatlan bőséges levelezés), bemutatja a tárgyalt kapcsolat partnerét, majd periódusok szerint elemzi a személyes vagy közvetett kapcsolatot, a „hatástörténetet. Przywarával a személyes kapcsolat főleg az első periódusra esik (1929–1939). Főleg igen jelentős volt az a tény, hogy lakótársak voltak Münchenben a Stimmen der Zeit jezsuita folyóiratnál. A Számvetés-ben művei születéséről írva megemlíti azokat, akiknek műveivel összekapcsolódnak az övéi, és a két legfontosabbat említi meg: „egyfelől annak a munkásságával, akinek útmutatásait teológiai tanulmányaim évei során elkötelezetten követtem, és akinek nyomain azután is jártam, olyannyira, hogy főbb témáimnak nagy része az ő gondolataiból táplálkozik: Erich Przywaráról van szó. Ennél is fontosabb az a kapcsolat, amely Adrienne von Speyr – nagyrészt még kiadatlan – írásaihoz fűz…”

Karl Rahner (1904–1984) és H.U. von Balthasar kapcsolata, a két egyidős teológus együttműködése, majd szétválása és vitája (147–159). Kezdetben a két jezsuita teológus együttműködik, közösen terveznek, de aztán egymás nézeteit kölcsönösen bírálják. Lochbrunner idézi azokat az értékeléseket (189–201), amelyeket 60. születésnapjuk alkalmával írtak egymásról Balthasar és Rahner. Balthasar elismeri, hogy K. Rahner az 50-es és 60-as években erjesztő kovász volt a teológia és az egyházi élet megújításában. A Schriften zur Theologie első 5 kötetének írásai is tanúskodnak erről. A legégetőbb problémákat újrafogalmazta. Íme néhány: Szabad szólás az egyházban (1953), A karizma szerepe az intézménnyel szemben (1958), Tradíció és Szentírás (1963), Isten Anyja szüzessége a szülés után (1960), Teilhard de Chardin evolúciós elmélete és a monogenizmus, továbbá: a búcsúk, a gyónás, több mise és egy keresztáldozat, diakonátus. Megtestesülés, kereszténység és más vallások stb. Általában ezek kérdésfeltevések, újrafogalmazások. Mindig jelen vannak a mai idők kérdései és a Kinyilatkoztatás és a Tradíció alapján megfogalmazott lehetséges válaszok, amelyeket a mai teológia és az igehirdetés elfelejtett. Balthasar nagyra értékeli a fiatal Rahner lelkiségi írásait is. K. Rahner is elismerően méltatja Balthasar sokrétű művét; említi nagy mestereit: H. de Lubac, E. Przywara, később K. Barth; a nagy egyházatyák tanulmányozását, a francia írók (Claudel, Bernanos) és misztikusok (Lisieux-i Teréz, Dijoni Erzsébet) tolmácsolását, a Teológiai Esztétikában tanulmányozott írókat és gondolkodókat…Ismételten Balthasar műveltségének megdöbbentő sokrétűségét hangsúlyozza. Továbbá a mai ember Isten-kérdéséről, a történelem teológiájáról, a „térdepelő teológiáról” szóló írásait. Később Rahner „laudatio”-ja egy kicsit kritikus lesz (198–199). Keresi az okát, hogy Balthasar műveinek – amelyek az iskolásteológiától és az „udvari teológiától” (hivatalos álláspontoktól) eltávolodtak, – miért nincs nagyobb befolyásuk, olyan, mint pl. Przywara vagy Guardini hatása volt a jelenkori teológiára. Vajon e hatalmas mű recepciója azért nem történt meg, mivel a katolikus kereszténységnek nincs nyitott füle és szíve Balthasar Műve számára? És e kérdés után újabb kérdések következnek: Nyárspolgári szívkeménység, a kor pusztaságában kiáltó próféta magányossága? Vagy talán az iskolás teológia pontosságának hiánya Balthasarnál?

Ezek a kölcsönös méltatások 1965-ban íródtak. Később elmélyül a feszültség és a kritika kettejük között. Balthasar többek között fenntartásokkal él azzal szemben, hogy Rahner a Maréchal (Kant)-féle transzcendentális módszerrel újraértelmezi Aquinói Szent Tamást és „megkereszteli” Heideggert (164–165), továbbá keményen bírálja (a Cordulá-ban) Rahner elméletét az „anonim kereszténységről” (201–208). Erről maga Balthasar is ír a Számvetésben (45–48). Szakemberek (pl. L. Malevez S.J.) megállapították, hogy Balthasar nem értette helyesen Maréchal és Rahner transzcendentális filozófiáját és teológiáját. (Vö. Szabó F.: Karl Rahner 22–23.)

Karl Barth (1886–1968) bázeli protestáns teológussal való kapcsolatát (259–404) az ökumenikus teológiai párbeszéd mellett személyes barátság és Mozart zenéjének közös szeretete is jellemezte. Lochbrunner a két teológus bőséges levelezésének közzétételével illusztrálja ezt a baráti intellektuális kapcsolatot. Következik még egy alaposan dokumentált tanulmány Balthasar Barth-könyvének eddig ismeretlen geneziséről (405–447). – Következnek a svájci ökumenikus, Otto Karrer (1888–1976) és a churi dogmatikus, Johannes Feiner (1909–1985), majd a Luther-kutató Theobald Beer (1902–2000) és Balthasar kapcsolatainak szentelt rövidebb részek.

Mind a hat teológusnál számtalan eddig kiadatlan archív anyag, főleg levélváltások dokumentációját találják a kutatók Hans Urs von Balthasar hatalmas életművének alaposabb tanulmányozásához. Lochbrunner monográfiája kitűnő forrásmunka a XX. század teológiatörténetének megismeréséhez, feldolgozásához.


Karl Rahner (1904–1984)

Paul Eppe: Karl Rahner zwischen Philosophie und Theologie. („Pontes”-sorozat, 42. kötet.) LIT Vg, Berlin 2008. 310 old. 34,90 euró.

Közel egy nemzedék nőtt fel Karl Rahner halála óta. A fiatalabbak ma már kevésbé ismerik hatalmas életművét, jóllehet az általa kidolgozott témák egyre inkább időszerűek ismét. Folyamatban van Összes Műveinek kiadása. (Vö. Távlatok, 2009/4, 110. Bevezetés életművébe Szabó Ferenc: Karl Rahner. TKK 1/8, Róma 1981.) Eppe jól megmutatja, hogy Rahner filozófiai reflexiói, a Maréchal-féle transzcendentális módszer kidolgozása (Geist in Welt és Hörer des Wortes) alapvető teológiai eszmélődéseinek a helyes megértéséhez. (A transzcendentális módszerről lásd Mérleg, 1969/1, 64kk.) De arra is rávilágít, milyen központi Rahner egész élete során írt műveiben misztikus Isten-tapasztalata, a „szent Titok”, az „Abszolút Misztérium” (ISTEN) iránti misztikus hódolata, miként él tovább elvont reflexióiban is fiatalkori „jámbor könyveinek” lelkisége.

Rahner nem követi a szoros értelemben vett dogmatizmust és biblicizmust, a késő skolasztika világtól távol álló elvont gondolkodását, hanem a mai világ által felvetett kérdésekre keresi a választ a keresztény hit fényében, elsősorban ő maga keresi a mélyebb, személyes istenélményt. Kezdetben tanulmányozza az egyházatyák teológiáját és lelkiségét, továbbá az ignáci lelkigyakorlatok, Bonaventúra és Eckhardt Mester misztikáját, és ezekből merítve táplálkozik saját meditáló Isten-keresése. Eppét idézem (23–24): „Az intézményes egyház még (e kezdeti szakaszban) nem jön elő Rahner misztikusan megalapozott transzcendentális gondolkodásában. De azért ez az egyház mindig sajátos módon fontos marad Karl Rahnernél. Mint „alapszentség” („Grundsakrament”) mindenekelőtt a szentségi cselekmények „funkcióhordozója”, és ezért van missziós küldetése alapítójától, Jézus Krisztustól. De azért ez az agyház a II. vatikáni zsinat szerint (GS 22) már többé nem conditio sine qua non az emberek üdvössége számára. Figyelemre méltó és jelentős Karl Rahner érvelése: Túlhaladottnak tartja kora teológiai hagyományát, és egy régebbi Tradícióra, az egyházatyák teológiájára hivatkozik a kérdésben.”

Eppe a következőkben azt világítja meg, hogy mindvégig kapcsolat marad Rahner életművében a misztikus és a transzcendentális teológia között: ez az átélt közvetlen istentapasztalat. Végül utalnék a hasonló témát feldolgozó Bernd Jochen Hilberath magyarul is megjelent kiváló könyvére: Karl Rahner. Az ember – Isten titkához rendelt lény. L’Harmattan, Budapest 2006.

Eppe könyve végén bőséges bibliográfiát közöl a „misztikus” Rahnertől és Rahnerről, de Hilberath Rahner-könyvét nem említi, csak Pneumatológiáját. Pedig Hilberath műve – szerintem – eddig a legjobb bevezetés a jezsuita teológus „titokra tekintő teológiájába.”


Varia

A kereszténység eredeténél

1. Andreas Dewitter et Daniel Marguerat (éd.) : La source des paroles de Jésus (Q). Aux origines du christianisme. „Le Monde de la Bible, No 62”. Labor et Fides, Genčve, 2008, 408 old., 27 euró.

2. Daniel Marguerat (dir.): Introduction au Nouveau Testament. Son histoire, son écriture, sa théologie. „Le Monde de la Bible”, No 41, Labor et Fides, Genčve, 2008, 552 old. 40 euró.

A két gyűjtőkötet svájci egyetemek (Genf és Lausanne) protestáns teológiai fakultásai szakembereinek gondozásában nemzetközi szerzőgárda kutatásainak eredményeit teszi közzé – szakemberek számára. Az első A. Dewitter (Genf) és D. Marguerat (Lausanne) szerkesztésében a közel két évszázada vitatott szinoptikus kérdés központi problémájával, a híres Quelle (=Q) , Jézus eredeti szavainak felkutatásával és rekonstruálásával foglalkozik, amely két évtized óta ismét fellendült (főleg Amerikában. 2000-ben közzétették a rekonstrukció kritikai kiadását: The Critical Edition of Q (J. M. Robinson–P. Hoffmann–J. S. Kloppenborg). Tizenkét fejezetben 12 szakember összegezi és vitatja a kutatásokat: melyik az a Forrás (Q), amelyet Mt és Lk felhasznált, milyen kapcsolat van a szinoptikusok között, illetve ezek és Szent Pál levelei között, milyen az őskereszténység viszonya a judaizmushoz? Tanulságosak a kanonikus evangéliumokon kívüli iratokkal, pl. az apokrif Tamás-evangéliummal való párhuzamok, vagy pl. a Tóra nyomainak keresése. Miként történhetett az ősi krisztológiai hitvallások kialakulása az „Emberfiától” a „Messiásig” (Krisztusig) és „Isten Fiáig”?

A feltételezett és elveszett, most rekonstruált archaikus töredékszövegek (a kötet végén, a 321–344 oldalakon közölve) természetesen nem „megtalált” eredeti dokumentum részei. A szerkesztők az Előszóban joggal hangsúlyozzák, hogy végeredményben utópia és feltételezés az, hogy e rekonstrukció révén közvetlenül eljutunk Jézus valóban elhangzott szavaihoz (ipsissima verba), hiszen a Forrás (Q) már Jézus üzenetének recepcióját és értelmezését tükrözi, az őskeresztény igehirdetés hagyományán alapul. De azért közelebb kerülünk általuk Jézus korához. Íme néhány példa: „Kövess engem, és hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat” (Q 9, 60=Lk 9,60). „Aki nincs velem, ellenem van, aki nem gyűjt velem, szétszór.” (Q 11,23=Lk 11,23; Mt 12,30). „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön: mennyire szeretném, ha már föllobbanna!” „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Nem békét hozni jöttem, hanem kardot.” „Mert azért jöttem, hogy megoszlást hozzak a fiú és apa, a lány és anya, az meny és az anyós között.” (Q 12, 49. 51. 53=Lk 12, 49. 51. 53; Mt 10, 34. 35–36) „Aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki megalázza magát azt fölmagasztalják.” (Q 14, 11= Lk 14,11; Mt 23, 12) „Aki megtalálja életét, elveszíti azt, aki elveszíti életét miattam, az megtalálja.” (Q 17, 33= Lk 17,33; Mt 10, 39) Ezek és hasonló kijelentések „kemény szavak”, megütközést keltenek, radikális etikai követelményeket támasztanak. Jellemző az apokaliptikus légkör, Isten országa közeli eljövetele. Felmerül a kérdés: vajon ez a Jézus csupán a bölcsesség mestere, vagy hasonló Izrael prófétáihoz.

Szakkérdésekbe itt nem bocsátkozom, nem az én kompetenciám. Egy fontos megjegyzést azonban teszek J. Ratzinger – XVI. Benedek pápával, aki A názáreti Jézus c. könyvében többször hangsúlyozza, bírálva a történeti-kritikai módszer túlzásait, rekonstrukcióit: Jézus Krisztus misztériumát, istenemberi mivoltát csakis a teljes Szentírás, a teljes Kinyilatkoztatás fényében tudjuk megközelíteni. Az ősi hitvallások Krisztus-címeiről (Fölkent, Krisztus, Isten Fia, Úr) szólva (NJ 249) pl. ezt írja: „A cím minden egyes formáját teljesen az egyes evangéliumok egészében és hagyományuk sajátos alakjában kell olvasnunk.”

A Daniel Marguerat által szerkesztett gyűjtőkötet már átfogó Bevezetés az Újszövetségbe: Története, megírása, teológiája. Ez a francia nyelvű kötet először 2000-ben jelent meg. A második és harmadik kiadás is gyorsan elfogyott, mert teológiai fakultásokon és vallástudományokkal, bibliaismeretekkel foglalkozó kurzusokon segédkönyvként használják. A harmadik kiadás (2004) után ez a 2008-as, negyedik átdolgozott és bővített változat.

Maga Marguerat írta az első és a második fejezetet: 1. Jézustól az evangéliumokig, 2. A szinoptikus probléma, továbbá az 5. és 6. fejezetet: Lukács evangéliuma és az Apostolok Cselekedetei. Az a negyven év, amely elválasztja Jézus halálát a legősibb irattól, Márk evangéliumától, az őskereszténység leghomályosabb korszaka. Jézus hagyománya hogyan fejlődött, hogyan adták át és rögzítették a 30-tól kb. 70. évig? Kétségkívül rendelkezünk egyrészt Pál leveleivel, amelyeket 50 és 60 között írtak, és amelyek tájékoztatnak a Földközi-tenger keleti részén általa alapított őskeresztény közösségek életéről, bár Pálnál kevés utalás van Jézus életére. Másrészt az Apostolok Cselekedetei, amelyek a 80-as években íródtak, bemutatják a jeruzsálemi első egyház életét (Csel 1–7) és a kereszténység elterjedését Izraelen kívül. E dokumentum jól leírja a keresztény hit gyors elterjedését, de kevés adatot szolgáltat arról, hogy Jézus emlékezete hogyan hagyományozódott át az egyházban. A homály a kezdeti periódusban nem meglepő, hiszen Jézus emlékezete először szájhagyomány által hagyományozódott át, csak utána foglalták írásba, fokozatosan, töredékesen egészen Márk evangéliumáig, aki összegyűjtötte az írásos és szájhagyományt és összefüggően írta meg Jézus történetét.. Az írásos töredékek aztán eltűntek. Ezeket próbálja rekonstruálni a Quelle (Q)-kutatás, amelyről fentebb szóltunk. Marguerat, miután részletezte a szóbeli és írásos Jézus-hagyomány átadásának módozatait, többek között felhasználva a Formgeschichte modelljét és az újabb kutatások eredményeit, a 2. fejezetben a szinoptikus problémát ismerteti: annak történetét, a különböző modelleket és hipotéziseket (ősevangélium, töredékek, szájhagyomány), majd a „két forrás”-elméletet és Q-forrást (Jézus szavainak forrása) mutatja be. A Jézus-mondások (logia) feltételezett forrásáról van szó, amelyből Máté és Lukács meríthetett. E második fejezet tehát lényegében összefoglalja az előbb ismertetett könyvet (Quelle-probléma).

Az Újszövetség egyes könyveiről különböző nemzetiségű, főleg protestáns szerzők írtak. Márk: Corina Combet-Galland, Máté és Apokalipszis Élian Cuvillier, a páli levelekről (7–15 fejezetek), valamint Zsid, Jak 20. és 23. fej.: Francois Vouga; a deutero-páli levelekről (16–18. fej.= Kol, Ef, 2Tessz): Andreas Detwiller; lelkipásztori levelek (1 és 2Tim, Tit): Yann Redalié; János evangéliuma és Jánosi levelek: Jean Zumstein; első és második Péter és Judás: Jacques Schlosser (a strasbourgi katolikus teol. fakultásról). Az Újszövetség kánonja: Jean-Daniel Kaestli; az Újszövetség szövege és annak története (szövegkritika): Roselyne Dupont-Roc (a párizsi Institut Catholique-ról). Minthogy a kötet szerkesztője és szerzői protestáns szakemberek, természetesen a biblikus teológiában főleg a (német nyelvű) protestáns szerzők nézőpontját képviselik. De a vitatott kérdések tárgyalásában ismertetik és megrostálják a nézeteket, igyekszenek árnyaltan fogalmazni. Íme pár szúrópróba. A páli teológia értelmezéséről írva F. Vouga kijelenti (166): „A páli levelek értelmezése nem mentes az előfeltételektől. Értelmezésünket Pálnak a szabadságról alkotott felfogásáról és az igazságosság teológiájáról erősen meghatározza Luther és az általa kiváltott értelmezések konfliktusa. A Luther-értelmezés a páli megigazulásról ugyanis nemcsak meghatározta a protestáns exegézist, hanem azt a reakciót is, amelyet a katolikus bibliakutatásban kiváltott, valamint a két irányt összekapcsoló felekezetközi vitákat.” Egy másik példa: Jean Zumstein János-értelmezése (375 és 383). A negyedik evangélium szerzőségét teológiáját és forrásait vitatva hivatkozik R. Bultmann nézetére, amelyet több ponton kiigazít későbbi protestáns szerzőkre és a katolikus R. Schnackenburgra is hivatkozva. Elfogadják Bultmanntól azt a nézetet, hogy létezett a János-evangélium előtt a szenvedéstörténet elbeszélése, amelyet az evangélista átdolgozott, továbbá egy sor elbeszélés a csodákról („jelekről”, semeia). Viszont elvetik Bultmann hipotézisét, hogy létezett egy kereszténység előtti, gnosztikus kinyilatkoztatás-forrás. A János-evangélium és a gnózis kapcsolatára lehet ugyan felhozni bizonyos mozzanatokat, érveket (miként a kumráni közösség nem meghatározó befolyására), de Zumstein három érvet hoz fel Bultmann cáfolására (383–84). 1) Maga a „gnosztikus befolyás” meghatározatlan. Nem elég olyan elemeket felfedezni az evangéliumban, amelyek aztán később megjelennek a gnosztikus rendszerben. 2) Maga a „gnózis” meghatározása is vitatott. Ez az ősi szinkretista tan valószínűleg több gondolatrendszerből állt össze. 3) A legrégibb írásos gnosztikus dokumentumot a II. században találjuk. (Pl. a Fiú preegzisztenciájára emlékeztető megváltó mítosza, csak a gnoszticizmus késő fázisában jelenik meg. A II. századi nagy gnosztikus rendszer lényeges elemei (pl. kozmológiája) nem fedezhetők fel Jn-ban. Sőt János prológusa a teremtésről kifejezetten gnosztikus-ellenes. Zumstein tehát hangsúlyozza, hogy nagyon árnyaltan kell megfogalmazni a gnosztikus kapcsolatot.

A Bevezetés az Újszövetségbe szakszerű, mégis világosan tagolt, árnyalt biblikus teológiával, bőséges bibliográfiával, a szakszavak lexikonával és indexekkel ellátva, hasznos segédkönyv egyetemi hallgatóknak, franciául tudó szeminaristáknak.

3. Larry W. Hurtado: Le Seigneur Jésus Christ. La dévotion envers Jésus aux premiers temps du christianisme. (Lectio divina.) Cerf, Paris 2009. 782 old. 69 euró.

E hatalmas monográfia (Az Úr Jézus Krisztus iránti devóció [=ájtatosság, tisztelet, imádás] a kereszténység első idejében) angol szerzője Larry W. Hurtado professzor az Edinburghi Egyetemen. E francia fordítás angol eredetije 2003-ban jelent meg. Ahogy a szerző az Előszó elején meghatározza: „ez a könyv nem az Újszövetség krisztológiája, nem is a kereszténység eredetének története, sem az első keresztény tanok története, hanem azoknak a hiteknek és vallási gyakorlatoknak elemzése, amelyek Jézusnak, mint isteni személyiségnek a kultuszát /tiszteletét-imádását/ kialakították a kereszténység első korszakában.” Később pontosítja: a Kr. u. 30–170. évek időszakáról van szó. A szerző kötetében gyakran visszautal Wilhelm Bousset klasszikus, Kyrios Christos c., 1913-ban megjelent monográfiájára, amelyet dicsér, és amelyet mintának tekintett, amikor (három évig) a saját művét kidolgozta, de egyben bírálja is: több tekintetben eltérő véleményt alakít ki. Szakszerű, alaposan dokumentált művet akart írni, ugyanakkor szélesebb olvasóközönséget is szem előtt tartott.

Hurtado a Bevezetésben leszögezi, hogy fejezeteiben lényegében három fő szempontra összpontosítja figyelmét. 1) A Jézus iránti devóció (áhítat, imádat) nagyon korán kialakul, ezért egyes szakemberek „robbanásról” beszélnek. 2) A Jézus iránti devóció páratlan erővel és a kifejezés változatosságában jelentkezett, úgy hogy nincs hozzá hasonló vallási mozgalom a korban. 3) A Jézus iránti devóció, amely mint isteni személyt imádta a kizárólagos monoteizmus erős állításán belül jelentkezett és alakult ki. Vagyis az első keresztények Izrael Írásainak Istenét kizárólagosnak tekintik, és elvetik a római világ isteneit. Jézus címeit: „Fiú”, „Krisztus/Messiás”, „Ige”, „Isten képmása”, mind Istenre vonatkoztatják az imákban. Ugyanakkor megőrzik az „Atyaisten” primátusát. Pedig nem volt könnyű megtartani a Jézus és Isten közötti szoros kapcsolatot és a különbséget. Az első két században tehát a keresztény hagyományban a Jézus iránti devóció kerete a Biblia Istene iránti kizárólagos elkötelezettség.

Mindezeket a szerző a következő fejezetekben részletesen elemzi és igazolja. Ismételten hangsúlyozza, hogy könyve nem az Újszövetség krisztológiája: vagyis a Krisztus iránti devócióról van szó, amely a felségcímek állításában és a gyakorlatban megnyilatkozik, nem pedig Krisztusra vonatkozó hit és tan rendszeres bemutatásáról. Más szóval: történeti tanulmány, amely hivatkozik a „vallástörténeti iskolára” is (religionsgeschichtliche Schule, XIX. század vége), de azt, minthogy kutatásának célja az volt, hogy kimutassa: a Krisztus mint isteni alak iránti devóció keletkezése egyszerűen szinkretista folyamat eredménye, a római korszak pogány vallásának befolyásával magyarázható. A vallástörténeti iskola posztulátumát éppúgy cáfolja, amint tartózkodó a kritika-ellenes apologéták eltökélt törekvéseivel szemben, akik minden áron igazolni akarják az isteni kinyilatkoztatásokat a történeti eseményekben. „Röviden: a két táborban előtérbe helyezték az ellentétes vallási és teológiai eszméket, ugyanolyan téves előfeltevésre támaszkodva.” (21) Újabban (1996-ban) K. Lehmkühler jól kimutatta a vallástörténeti iskolánál a teológiai posztulátumokat. Rávilágított pl. arra, hogy Bousset Kyrios Christos c. monográfiájában világos különbséget tesz a Jézus iránti jámborság moralizáló szempontja (ez az első palesztinai közösségeknél tapasztalható) és a „hellenista” keresztény közösségek „Krisztus-kultusza” között. Ez a megkülönböztetés lehetővé tette Bousset számára, hogy egy ideális eredeti keresztény jámborságot posztuláljon, amelyben mint liberális protestáns könnyebben magára ismerhetett.” (23) Egyéként nemcsak a XX. század elejének liberális protestantizmusa hamisította mg a történeti gyakorlat elemzését. Bousset megkülönböztetését a „palesztinai” és „hellenista” keresztények között sokan átvették, jóllehet idővel leegyszerűsítőnek bizonyult. (37) E szemlélet nem számol kellőképpen a hellenista és római korszakok kölcsönös hatásával. Tény az, hogy Jézus korában a zsidók háromszáz év óta kapcsolatban voltak a görög nyelvvel és kultúrával. Mára már bebizonyosodott, hogy téves olyan „palesztinai zsidóról” beszélni, aki mentes lehetett a hellenista vagy a római kultúra befolyásától. (38)

Hurtado vaskos monográfiája a következő fejezetekből áll:

I. Tényezők és befolyások. – A Krisztus iránti ősi devóció kialakulásában főleg négyet elemez: 1. A kontextus a szigorú zsidó monoteizmus; 2. Jézus elítélése az ellenkező reakciót váltotta ki a tanítványokban és az első keresztényekben; 3. A kinyilatkoztatások tapasztalatai szerint Jézus az Isten akarata szerint felvétetett az isteni dicsőségbe; 4. A környezettel, főleg a zsidósággal folytatott polémia és a Jézus iránti devóció (imádat) igazolása világosan elkülönítette az első keresztényeket a környező pogány gyakorlatoktól (91).

II. Pál kereszténysége. – Itt tárgyalja a szerző a páli krisztológia Krisztus-címeit: „Krisztus”, „Isten Fia”, „Úr”, továbbá a preegzisztencia problémáját és Jézus megváltó kereszthalálát és feltámadását. A preegzisztencia (130–138) tárgyalásánál a szerző mérlegeli a véleményeket, és igyekszik kiegyensúlyozott álláspontot megfogalmazni, főleg a sokat vitatott Fil 2,6–11 Krisztus-himnusz értelmezésében. A legtöbb exegéta a versekben a Krisztus személyes preegzisztenciájába és megtestesülésébe vetett hitet látja. Hurtado ezt a nézetet vizsgálja és vitatja meg alaposabban. Következtetése (136–137): 1. Jó indokok vannak az említett nézet mellett, ha Pál más leveleinek hasonló utalásait (1Kor 8,6 és 15,49; Kol 1,15 és 3,10; 2Kor 3,18; 4,4; 8,9), illetve az Újszövetség más helyeit figyelembe vesszük, ami azt jelenti, hogy korán megjelent e meggyőződés. 2. Ezek a tömör utalások jelzik, hogy Pál nem új eszmét vezetett be, hanem az általa megtérített hívőknél már meghonosodott volt a meggyőződés. 3. E referenciák szerint Krisztus a teremtés aktív szereplője volt. 4. Azok a hagyományok, amelyek Krisztus preegzisztenciájába vetett hitet tükrözik, a bibliai és zsidó apokaliptikus és eszkatologikus hagyományhoz tartoznak, mely szerint az isteni Bölcsesség részt vesz a teremtésben. (Préd 8,22–31; Sir 24,9; Bölcs 7,22; 8,4; 9,9). Hurtado újabb kutatásokra is hivatkozik: M. Hengel, J: Murphy–O’Connor, J.D.G. Dunn, Karl-Josef Kuschel. Így tehát Krisztus preegzisztenciáját nem kell „hellenista” befolyásoknak tulajdonítani, és nem kell eredetét a „hellenista” keresztények körében keresni.

III. Zsidó kereszténység Júdeában. Pál levelei és az Apostolok Cselekedetei alapján bemutatja a júdeai zsidó-keresztények vallási gyakorlatait és a „hellenistákkal” való kapcsolataikat. Összefoglalásképpen (224) így következtet. A Jézus iránti devóció kialakulására a legfontosabb és leglényegesebb befolyást a júdeai zsidó keresztények jámborsága gyakorolta; meggyőződésük minta lett a későbbi nemzedékeknek.

IV. A Q(uelle) és a Jézus iránti első devóció. – Ez a fejezet a korábban már ismertetett Q-forrással kapcsolatos kutatásokat veszi számba. Jézus mondásainak gyűjteménye görög szövege mintegy 225–250 verset tesz ki. A szakemberek egyetértenek abban, hogy e mondások (logia) nem tartalmazzák Jézus keresztre feszítésének elbeszélését, sem Jézus előrejelzéseit haláláról, és nincsenek közvetlen utalások Jézus engesztelő halálára és feltámadására. Hurtado elemzése végén (267) megállapítja, hogy Q több töredéke hitelesen visszaadja Jézus hiteles mondásait, és ezért fontos anyag. De, ellentétben egyes exegétákkal, szerinte Q nem származik Jézus hívei környezetétől idegen és ismeretlen forrásból, és az általa tükrözött hit lényegesen nem különbözik az első század újszövetségi iratainak Jézus-képétől. Hasonló Jézus iránti devóciót tükröz, mint az eddig elemzett újszövetségi iratok.

V. Könyvek Jézusról.– A három szinoptikus evangéliumot elemzi.

VI. A jánosi kereszténységről és krisztológiáról tárgyal.

VII. Más könyvek. – A titkos Márk töredékek, Péter evangéliuma, Jakab protoevangéliuma, Tamás evangéliuma. Legrészletesebben ez utolsóról tárgyal a szerző; összefoglalójában (489) megállapítja, hogy Tamás evangéliuma, miként az első századok sok más irata feltételezi és állítja, hogy Jézus teljesen isteni lény (főleg ET 77). Azonban Jézus istenségének elismerése az apokrif szerint nem jelenti azt, hogy Jézus e szempontból egyedülálló, összehasonítva más, a titkos elismerésre „méltó” személyekkel, akik szintén az „isteni Atya választott gyermekei” (ET 50). Az evangélium szerint a választottak nem kapták az istenfiúságot, hanem természetüknél fogva isteniek, mint Jézus, aki csak példaképük lehet, de velük egyenlő.

VIII. A II. század: legfőbb irányzatok. – Átívelés az I. századból: a Zsidóknak írt levél, késői páli szövegek: Kol, Ef, „lelkipásztori levelek”.

IX. Radikális különbözőség. – Folytatása az előző fejezetnek. Eretnekek: Valentinianusok, Iréneusz küzdelme, Nag Hammadi szövegei, Markion. Az egyiptomi Nag Hammadiban IV. századi kopt szövegek (45 irat) között több a valentiniánus eretnekek tanát tükrözi. Markiont ismerjük az egyházatyák, Jusztinusz, Hippolytosz, Iréneusz és főleg Tertullianus kritikáiból. Hurtado szerint (582) a II. századi kereszténység fő problémája az volt, hogy vajon a világot és a történelmet át kell-e engedni valami ostoba, rossz teremtő istenségnek, amely lényegileg különbözik az igaz Istentől, avagy ez a világ az igaz Isten teremtménye. Az adott világ egyáltalán nem tökéletes, jelen van a fizikai és erkölcsi rossz, amit ma is tapasztalunk. Hogyan lehet hát a jó Isten teremtménye? Szembehelyezték (pl. Markion) a Biblia emberszabású istenségét az evangélium, Jézus igaz Istenével. Továbbá vita volt a zsidózó keresztényekkel is (vö. Jusztinusz: Dialógus Tryphonnal). Röviden (583): Ami a Jézus iránti devóciót illeti, a zsidó-keresztények álláspontja lényegében összhangban volt az igazhitű keresztényekével. Erről a következő fejezet tárgyal.

X. Az igazhitű devóció. – Apokalipszis és apokaliptikus irodalom (Izajás mennybemenetele, Hermas Pásztora), Salamon Ódája, Didaché, imádság, vértanúság. A tan fejlődése. Jézus ember is Isten. Az isteni Jézus és Isten.

Befejezésül az Utószóból (690–91) idézek (ezután még a mutatók és a bibliográfia következik 80 oldalon!) „Célom az volt az Úr Jézus Krisztus c. könyvem megírásával, hogy szilárdan megalapozott történelmi elemzést mutassak be a Jézus iránti devóció kezdeti megjelenéséről és kibontakozásáról, és ezt a munkát hozzáférhetővé tegyem minden komoly olvasó számára, akár szakember, egyetemi hallgató vagy más érdeklődő. A feldolgozott anyag és a probléma szükségszerűen sokrétű és különféle. De remélem, hogy a bemutatott lényeges érvek világosak, és a szakemberek több mint öt év során kapott kritikái után is (az angol eredeti óta eltelt idő) – azt hiszem – szilárdan megalapozott munka marad azok számára, akik helyesen meg akarják érteni az őskereszténységet.”


Varia

R. Bucher/Ch. Hell/G. Lacher/M. Sohn-Kronthaler (Hg): „Blick zurück im Zorn? Kreative Potentiale des Modernismusstreits. (Theologie im kulturellen Dialog 17), Tyrolia Vg, Innsbruck–Wien, 2009. 245 old. 21 euró.

A Grazi Egyetem négy professzora szerkesztette és adta ki ezt a gyűjtőkötetet, amely az egyetemen 2007 októberében a modernizmusról rendezett nemzetközi szimpózium előadásait teszi közzé. Száz évvel az után rendezték meg a konferenciát, hogy X. Piusz kiadta Pascendi dominici gregis kezdetű enciklikáját (1907. szeptember 8.), amely elítélte a „modernizmusnak” nevezett tévedéseket. Valójában a modernizmus nem volt egységes mozgalom a közös mozzanatok ellenére. A pápa a kevéssel korábban (1907. július 3-án) megjelent Lamentabili sane exitu kezdetű dekrétumot vette alapul, amelyet a Szent Officium bocsátott ki összegyűjtve a gyanús és eretnek tételeket. Hogy mennyire időszerű ma is a modernizmus kérdésköre, azt jól illusztrálja ez a könyv is, amely főleg az ausztriai reformkatolicizmust (az Albert Ehrhard körüli vitát) tartja szem előtt. A modernizmus franciaországi dokumentumait az elmúlt évtizedekben sorra közzétették (Lásd szemléimet Mérleg, 1983/1, 64–80; 2001/2, 211–224.) A németországi modernizmust 1995-ben mutatta be Otto Weiß alapos monográfiája (Der Modernismus in Deutschland. Ein Beitrag zur Theologiegeschichte, Pustet 1995), aki a grazi szimpóziumon az átfogó bevezető előadást tartotta ezzel a címmel: „A modernizmus: Minden eretnekség összfoglalata avagy az Egyház megújulása?” A római Redemptorista Történeti Intézet munkatársa bevezetőjében rávilágít arra, hogy ma is időszerű a modernizmus kérdése. Példának hozza fel a nemrég elhunyt dogmatikus, Leo Scheffczyk bíboros egyik kiadványát, amelynek ez volt a címe: „Hit és hitetlenség a történelem drámájában”; ebben élesen bírálja a modernizmust, amelyet a Pascendi enciklika „minden eretnekség összfoglalatának” nevezett, de utána kifejti, hogy igazában az egyház megújulását kereső reformmozgalom volt, megelőzve a II. vatikáni zsinat nyitását a modern világ felé és elővételezve a korszerűsödés programját.

Ehrhard hatása Magyarországon is érezhető volt, Prohászka Ottokár is hivatkozik rá. (Prohászka és a modernizmus kapcsolatáról lásd monográfiámat: Prohászka Ottokár élete és műve, Bp.2007, V. és VI. fej., bőséges bibliográfiával a modernista vitákról.) Monográfiában megmutattam, hogy a modernizmussal gyanúsított és római indexre tett Prohászka püspök modern katolicizmust akart, de nem volt modernista: reformterveivel fél évszázaddal megelőzte a zsinatot.

Lássuk kissé bővebben O. Weiß átfogó előadását. Scheffczyk bíboros szerint a modernizmus veszélye ma is tapasztalható pl. a relativizmus vagy a racionalista evolucionizmus jelentkezésében. A modernisták – főleg a francia exegéta Alfred Loisy és az angol (volt jezsuita) George Tyrell – teljesen historizálták a kereszténységet és az egyházat: kiindulópontjuk az evolucionista racionalizmus volt, a vallás értelmezésében hasonlítottak a korai egyházban fellépő gnózishoz, azzal a különbséggel, hogy a gnózis az anyag és a szellem dualizmusára épített, míg a modernisták a természet és a természetfeletti valóságát az egyesítő monizmus szemszögéből tekintették, hasonlóképpen a tudomány és a hit, a világ és az egyház egységét az evolúciónak vetették alá. A Pascendi agnoszticizmust látott a modernistáknál a természetfeletti igazságok megismerésében, hangsúlyozták a tapasztalatot, relativizálták a hitet, a dogmafejlődésről is téves nézeteket vallottak. Scheffczyk hasonló elhajlásokat, „neomodernizmust” vél felfedezni a mai egyházban és teológiában. Weiß ezután rávilágít a modernisták igazi törekvésére és a mai egyház helyzetére. Igazában nem az egyház és a hit szétrombolása, hanem megerősítése volt a cél: vallási és teológiai megújulási mozgalom. Ezt jól megmutatta Clemente Riva rozminiánus római segédpüspök (1922–1999), aki az elítélt és rehabilitált A. Rosmini műveinek kiadását gondozta és több tanulmányt írt a szentéletű filozófusról. Riva a modernistákban (a már boldoggá avatott) Antonio Rosmini (1797–1855) és a hamarosan boldoggá avatandó John Henry Newman bíboros (1801–1890) követőit látta. Mindkettő látta a keresztény tanítás fejlődését és a megújulás, az új követelményekhez való alkalmazkodás szükségességét. Rosmini és Newman, valamint a reformokat kereső modernisták törekvése – túllépni a katakombakereszténységen és kinyitni az ablakokat – a II. vatikáni zsinat tanításában teljesedett be, hangoztatta Clemente Riva.

O. Weiß ezután részletezi a később kiközösített francia katolikus pap, exegéta, Alfred Loisy (1857–1940) törekvését, aki őszintén kereste az egyház reformját, és válaszolni akart a protestáns A. Harnack (1851–1930) A kereszténység lényege c. könyve liberális nézeteire. Loisy is kezdte alkalmazni a Biblia értelmezésében a történeti-kritikai módszert (pl. tagadta a Pentateuchus, nevezetesen a teremtés-elbeszélés történetiségét, amikor még a szó szerinti értelmezés volt kötelező), vallotta a dogmafejlődést. Az evangéliumok értelmezésében is olyan állításai voltak, amelyeket ma már katolikus exegéták is elfogadnak, bár voltak túlzásai és tévedései is, pl. hírhedt kijelentése. „Jézus az Isten országát hirdette, de az egyház jött helyette.” Számos félreértés történt. A Pascendi után a gyanúsítások légköre alakult ki. A hagyományos, szó szerinti exegézis, a megmerevedett skolasztikus teológia képviselői mindenfelé modernizmust szimatoltak. Az Indexkongregáció domonkos titkára, Thomas Esser, akinek fontos szerepe volt Prohászka indexre tételében is, elítélte rendtársát, a híres bibliatudóst, Marie-Joseph Lagrange-ot is, aki a történeti-kritikai módszert kezdte alkalmazni. Weiß a továbbiakban vázolja a kor szellemi, kulturális körképét: „Társadalom és kultúra 1990 körül.” Az új eszmeáramlatok: fejlődéseszme (evolucionizmus), dogmafejlődés, a vallási tapasztalat hangsúlyozása, a történeti-kritikai módszer a bibliaértelmezésben, a kanti immanentizmus és agnoszticizmus a filozófiában, a felvilágosodás haladáshitének hódítása, a romantika hatása stb. mind a modernséggel szembenéző katolikus gondolkodók válaszát követelték. Túlzások, tévedések is voltak, de a széles körű gyanúsításhullám, amely szolgálatot vélt tenni a hitnek, a hivatalos egyházi válasz agresszív-defenzív magatartását eredményezte. Sajnos, X. Piusz ítélete és antimodernizmusa hosszú évekre megbénította az egyházi tudományosságot, a bibliaértelmezést és a teológiát. Csak a két háború között engedett fel a „télies légkör”.

A tárgyalt gyűjtőkötet további tanulmányai egy-egy részleges szempontot elemeznek. Roman A. Siebenrock: „Tapasztalat – történelem – immanencia”. A modernizmus teológiáját ismertetve kitér J. H. Newman vezéreszméire, illetve a „Római Iskola” jezsuita professzora, G. Perrone és Newman kapcsolatára. (Erről is írtam monográfiámban a Prohászkát is befolyásoló „Római Iskola” bemutatásában.) Claus Arnold a római Tanítóhivatal antimodernizmusát elemzi alaposan dokumentált értekezésében: a Lamentabili dekrétum és a Pascendi enciklika megszületése és értelmezése, recepciója, az államtitkárság és a Szent Officium (Indexkongregáció), az antimodernista eskü elrendelése 1910-ben.

Nem vehetjük sorra a grazi konferencia valamennyi előadását. Most még két referátumot ismertetek, amelyek az ausztriai reformkatolicizmussal és ezen belül a modernizmussal gyanúsított tudósokkal foglakoznak. Rudolf K. Höfer gráci egyháztörténelem-professzor tanulmánya (110–130): „A modernizmus és az ausztriai reformkatolicizmus” a XIX. század végén elindult reformmozgalom követeléseit vázolja: a klérus alapos képzése, a cölibátus fakultatívvá tétele, népnyelv a liturgiában, a világiak mozgósítása az egyház küldetésében, a Biblia használata a vallásoktatásban… (Hasonló reformokat hangoztatott Prohászka püspök is a Modern katolicizmusban.) E kérdésekről országos papi értekezletet is tartottak. Az egyház helyzetének felmérésekor kemény kritikák is elhangzottak, volt aki Rosmini „A Szentegyház öt sebe” c. híres művét emlegette. Ekkor már kezdett kibontakozni a modernizmus vitája; láttuk, hogy Róma reakciója a modern törekvésekkel szemben 1907-ben a Lamentabili és a Pascendi volt. Höfer is hangsúlyozza, hogy ezek a követelések végül a II. vatikáni zsinaton értek be, amikor rávilágít a modern katolikus értelmiségiek törekvésének jelenkori időszerűségére.

Höfer is, meg következő alapos tanulmány szerzője, Michaela Sohn-Krothaler gráci történelemprofesszor is gyakran hivatkozik O. Weiß már idézett monográfiájára, de eddig ismeretlen archív anyagot is feldolgozott az ausztriai modernizmus-vita főszereplője, Albert Ehrhard (1862) „ügye” vizsgálatában. Ehrhard német származású volt, de a századfordulón (1898–1902) a bécsi egyetemen tanított egyháztörténelmet. Ekkor (1901 őszén) jelent meg programkönyve: „A katolicizmus és a 20. század az újkori katolikus megújulás fényében.” Ez a bestseller lett a modernista viták célpontja. Az integralista gondolkodók és osztrák püspökök a Pascendi megjelenése után modernizmussal kezdték gyanúsítani, pedig csak a történelemben sodródó egyház és teológiája megújulását sürgette. A merev skolasztikát is bírálta. Tőle származik a híres mondás, amelyet J. Daniélou S. J. megismételt az 50-es években az „új teológia” körüli viták során: „Aquinói Tamás világítótorony, de nem határkő.” Ehrhard átvett bizonyos reformgondolatokat a „modernistáktól”: nyitottság a modern világ felé, a hit és a kultúra/tudomány párbeszédét és a katolikusok szociális elkötelezettségét hangoztatta stb., de a szélsőségesek filozófiai és teológiai tévedéseit nem tette magáévá. (Ugyanezeket a követelményeket dolgozta ki Prohászka püspök az 1907-es Modern katolicizmusban, amelyet szintén modernizmussal gyanúsítottak, és amely 1911-ben római indexre került. Egyébként Prohászka ismerte Ehrhard nézeteit, párszor hivatkozott is rá.) Az osztrák püspöki kar kivizsgáltatta „ügyét”. Szerencséjére a vizsgálattal megbízott J. Rößler St. Pölten-i püspök, személyes beszélgetések után, egyértelműen pozitív véleményt adott tanításáról. Rómában véleményét támogatta a jezsuita Steinhuber bíboros is. Így Ehrhard elkerülte az indexre tételt, de professzori pályája derékba tört. Bécsből elhelyezték hazájába, Németországba, és csak XI. Piusz rehabilitálta.

Az ausztriai modernizmus-vita másik főszereplője: Fredrich Wilhelm Maier exegéta, aki nem kerülhette el a római cenzúrát (1912), mert a történeti-kritikai módszert követte, amelyet a Bibliabizottság elítélt. Az ő ügyéről számol be gyűjtőkötetünkben (154–169), Christoph Heil gráci biblikus professzor, és a következő tanulmányban Johannes Schiller, szintén gráci biblikus még kiegészíti tanulmányát ószövetségi szempontokkal. – A „Történelem – Dogma – Tradició” témakört, a modernista viták fő filozófiai és teológiai témát és a főszereplők (Blondel, Loisy, Tyrell) álláspontját még három előadás mutatja be (G. Larcher, B. Körner, Clara Ginther). Fontos volt ez a távlat a modernista válság forrása felé. De ezeket a szereplőket és eszméket már jobban ismerjük az utolsó fél század számos dokumentumából és tanulmányából.

A kötet zárótanulmányában Albert Franz a mai teológiáról szól. Találó párhuzamot von a hajdani antimodernizmus és a mai teológiai „antiposztmodernizmus között, megmutatva, hogy a száz évvel ezelőtti problémák megvitatása ma is időszerű. A szerző szerint XVI. Benedek megnyilatkozásaiban, így Jézus-könyvében (A názáreti Jézus) fellelhetők a posztmodern modernizmus-kritika nyomai, pl., amikor gyakran a relativizmust emlegeti és bírálja. Egyáltalán könyve igyekszik mérsékelten alkalmazni a történeti-kritikai módszert, hogy a történeti Jézust megközelítse, tehát mint teológus nem dogmatikus úton, hanem a posztmodern narratív utat választja, de aztán mégis az időtlen igazságokkal alakítja ki Jézus-képét.. Mindenesetre – hangsúlyozza a szerző – a teológiának ténylegesen ma nem modernnek vagy posztmodernnek, sem modernistának vagy antimodernistának kell lennie, hanem meg kell kísérelnie a mai eszmeáramlatokban és mozgalmakban tárgyilagos szintézist alkotnia, úgy, hogy ne csak a keresztény hit igazságait fogalmazza meg, hanem a mai bonyolult valóságban az evangéliumi üzenetet – kritikus racionalitással – hitelesen közvetítse. A modernizmus-vita a mai teológiától azt követeli, „hogy a keresztény hit igazságait az immanencia és transzcendencia, a szubjektivitás és az objektivitás dialektikájában, ugyanígy a posztmodern partikularitás és történetiség dialektikájában közvetítse”.

Maxence Caron (dir.): Saint Augustin. Les Cahiers d’Histoire de la Philosophie. Cerf, Paris 2009. 660 old. 35 euró.

E gazdag gyűjtőkötet mintegy tizenöt szakember tanulmányát teszi közzé. Valamennyi egyetemi tanár vagy Ágoston-kutató, legtöbbjüknek több publikációja vagy könyve van Szent Ágostonról. A szerkesztő, Maxence Caron előszavában megjegyzi: igyekeztek elkerülni a felületes és pontatlan vulgarizálást, de ugyanakkor a csak tudósokat érdeklő szakszerűséget is. Az első tanulmányt Joseph Ratzinger írta, eredetileg 1957-ben franciául jelent meg.: „Az ágostoni „confessio” fogalmának eredetisége és hagyománya.” A későbbi XVI. Benedektől találunk a kötetben még egy hozzászólást az ágostoni „Civitas” fogalmának eredetéről és jelentéséről. A szakemberek Szent Ágoston hatalmas, és soha ki nem meríthető életműve filozófiájának egy-egy szempontját fejtik ki. Nem vehetjük sorra valamennyi tanulmányt. Csak néhányat emelnék ki. Ágoston zsoltárkommentárjai: Enarrationes in Psalmos (Jean-Louis Chrétien); a „De Trinitae” elemzése (Emmanuel Bermos); a Vallomások VII. könyvének elemzése (Goulven Madec†); a test nyelvezete Szt. Ágostonnál (Anne-Isabelle Bouton-Touboulic); az idő a Vallomások XI. könyvében (Augustin Pic); a lélek és az akarat Szt. Ágostonnál (Kristell Trego); a szabad akarat (Cyrille Michon); „Amikor Aquinói Tamás előnyben részesíti Ágostont.” (Thierry-Dominique Humbrecht O.P.); augusztinizmus és klasszikus irodalom (Philippe Sellier). – Ágoston-kutatóknak és -kedvelőknek bőséges anyagot nyújt ez a gazdag kötet.

Bernard Lecomte: Les secrets du Vatican. Perrin, Paris 2009. 387 old., 21,50 euró.

A szerző a La Croix c. francia katolikus napilap, az Express és a Figaro Magazine volt újságírója, vallási kérdések szakembere, II. János Pál életrajzának szerzője. A „Vatikán titkai”, pénzügyei, diplomáciai kapcsolatai stb. mindig érdekelték a nagyközönséget. B. Lecomte mérsékelt hangon, elkerülve az egyházellenes irodalom, a szenzációt hajhászó bulvársajtó torzításait, fellebbenti a fátylat néhány „titokról”. Pl. megbízható összefoglalást nyújt a Torinói lepel történetéről és tudományos vizsgálatairól, vagy a sokat emlegetett, találgatott harmadik fatimai titokról, amely a II. János Pál ellen 1981. máj. 13-án elkövetett merénylet után derült ki. További fejezetek: Piusz és a bolsevikok, XII. Piusz „hallgatása, a Lefebvre-féle szkizma, I. János Pál titokzatos halála, a II. János Pál elleni merénylet bolgár szálai, az Opus Dei alapítójának gyors boldoggá avatása, a Vatikáni Bank botránya (Marcinkus érsek és R. Calvi kapcsolatai).

Igazában kevés olyan „titkot” fed fel a szerző, amelyről így vagy úgy ne hallott volna a nagyközönség is, csak sokszor félretájékoztatott a sajtó. Bizonyos híreszteléseket kijavít a könyv szerzője, bár több ponton kevéssé tájékozódott. Vegyük példának az IOR (= vatikáni bank) botrányát. A litván származású amerikai pap, Paul Marcinkus érsek volt az elnöke, amikor kirobbant a botrány. A milánói Banco Ambrosiano csődjét, igazgatójának, Roberto Calvinak londoni „öngyilkosságát” (1982) és a Marcinkus vezette vatikáni bankkal való kapcsolatait mára már eléggé kiderítették. Arra is fény derült, hogy a botrányos ügy mögött ott volt a szabadkőművesség, a maffia, a KGB titkosszolgálata stb. Az is világos, hogy Wojtyla pápa azért védte és tartotta meg bankigazgatónak Marcinkus érseket, mert Calvival és másokkal együttműködve küldte a sok pénzt a Szolidaritás támogatására, ami viszont kevéssé tetszett a kommunistákkal dialógust folytató A. Casarolinak, a Vatikán „keleti politikája” főszereplőjének. – E kérdésben további tájékozódáshoz ajánlom a következő műveket: Ferdinando Imposimato: Vaticano, un affare di stato, Koiné, 2006. – Gianluigi Nuzzi: Vaticano S.p.A., Pioltello, Milano 2009.

 
 [ Nyitólap  |  Jezsuiták  |  Katolikus  |  Katolikus Rádió  |  Magyar Kurír  |  Plébánia | Breviárium ]