Hans Urs von Balthasar (1905–1988)

Paul Eppe: Karl Rahner zwischen Philosophie und Theologie. („Pontes”-sorozat, 42. kötet.) LIT Vg, Berlin 2008. 310 old. 34,90 euró.

Közel egy nemzedék nőtt fel Karl Rahner halála óta. A fiatalabbak ma már kevésbé ismerik hatalmas életművét, jóllehet az általa kidolgozott témák egyre inkább időszerűek ismét. Folyamatban van Összes Műveinek kiadása. (Vö. Távlatok, 2009/4, 110. Bevezetés életművébe Szabó Ferenc: Karl Rahner. TKK 1/8, Róma 1981.) Eppe jól megmutatja, hogy Rahner filozófiai reflexiói, a Maréchal-féle transzcendentális módszer kidolgozása (Geist in Welt és Hörer des Wortes) alapvető teológiai eszmélődéseinek a helyes megértéséhez. (A transzcendentális módszerről lásd Mérleg, 1969/1, 64kk.) De arra is rávilágít, milyen központi Rahner egész élete során írt műveiben misztikus Isten-tapasztalata, a „szent Titok”, az „Abszolút Misztérium” (ISTEN) iránti misztikus hódolata, miként él tovább elvont reflexióiban is fiatalkori „jámbor könyveinek” lelkisége.

Rahner nem követi a szoros értelemben vett dogmatizmust és biblicizmust, a késő skolasztika világtól távol álló elvont gondolkodását, hanem a mai világ által felvetett kérdésekre keresi a választ a keresztény hit fényében, elsősorban ő maga keresi a mélyebb, személyes istenélményt. Kezdetben tanulmányozza az egyházatyák teológiáját és lelkiségét, továbbá az ignáci lelkigyakorlatok, Bonaventúra és Eckhardt Mester misztikáját, és ezekből merítve táplálkozik saját meditáló Isten-keresése. Eppét idézem (23–24): „Az intézményes egyház még (e kezdeti szakaszban) nem jön elő Rahner misztikusan megalapozott transzcendentális gondolkodásában. De azért ez az egyház mindig sajátos módon fontos marad Karl Rahnernél. Mint „alapszentség” („Grundsakrament”) mindenekelőtt a szentségi cselekmények „funkcióhordozója”, és ezért van missziós küldetése alapítójától, Jézus Krisztustól. De azért ez az agyház a II. vatikáni zsinat szerint (GS 22) már többé nem conditio sine qua non az emberek üdvössége számára. Figyelemre méltó és jelentős Karl Rahner érvelése: Túlhaladottnak tartja kora teológiai hagyományát, és egy régebbi Tradícióra, az egyházatyák teológiájára hivatkozik a kérdésben.”

Eppe a következőkben azt világítja meg, hogy mindvégig kapcsolat marad Rahner életművében a misztikus és a transzcendentális teológia között: ez az átélt közvetlen istentapasztalat. Végül utalnék a hasonló témát feldolgozó Bernd Jochen Hilberath magyarul is megjelent kiváló könyvére: Karl Rahner. Az ember – Isten titkához rendelt lény. L’Harmattan, Budapest 2006.

Eppe könyve végén bőséges bibliográfiát közöl a „misztikus” Rahnertől és Rahnerről, de Hilberath Rahner-könyvét nem említi, csak Pneumatológiáját. Pedig Hilberath műve – szerintem – eddig a legjobb bevezetés a jezsuita teológus „titokra tekintő teológiájába.”

1. Andreas Dewitter et Daniel Marguerat (éd.) : La source des paroles de Jésus (Q). Aux origines du christianisme. „Le Monde de la Bible, No 62”. Labor et Fides, Genčve, 2008, 408 old., 27 euró.

2. Daniel Marguerat (dir.): Introduction au Nouveau Testament. Son histoire, son écriture, sa théologie. „Le Monde de la Bible”, No 41, Labor et Fides, Genčve, 2008, 552 old. 40 euró.

A két gyűjtőkötet svájci egyetemek (Genf és Lausanne) protestáns teológiai fakultásai szakembereinek gondozásában nemzetközi szerzőgárda kutatásainak eredményeit teszi közzé – szakemberek számára. Az első A. Dewitter (Genf) és D. Marguerat (Lausanne) szerkesztésében a közel két évszázada vitatott szinoptikus kérdés központi problémájával, a híres Quelle (=Q) , Jézus eredeti szavainak felkutatásával és rekonstruálásával foglalkozik, amely két évtized óta ismét fellendült (főleg Amerikában. 2000-ben közzétették a rekonstrukció kritikai kiadását: The Critical Edition of Q (J. M. Robinson–P. Hoffmann–J. S. Kloppenborg). Tizenkét fejezetben 12 szakember összegezi és vitatja a kutatásokat: melyik az a Forrás (Q), amelyet Mt és Lk felhasznált, milyen kapcsolat van a szinoptikusok között, illetve ezek és Szent Pál levelei között, milyen az őskereszténység viszonya a judaizmushoz? Tanulságosak a kanonikus evangéliumokon kívüli iratokkal, pl. az apokrif Tamás-evangéliummal való párhuzamok, vagy pl. a Tóra nyomainak keresése. Miként történhetett az ősi krisztológiai hitvallások kialakulása az „Emberfiától” a „Messiásig” (Krisztusig) és „Isten Fiáig”?

A feltételezett és elveszett, most rekonstruált archaikus töredékszövegek (a kötet végén, a 321–344 oldalakon közölve) természetesen nem „megtalált” eredeti dokumentum részei. A szerkesztők az Előszóban joggal hangsúlyozzák, hogy végeredményben utópia és feltételezés az, hogy e rekonstrukció révén közvetlenül eljutunk Jézus valóban elhangzott szavaihoz (ipsissima verba), hiszen a Forrás (Q) már Jézus üzenetének recepcióját és értelmezését tükrözi, az őskeresztény igehirdetés hagyományán alapul. De azért közelebb kerülünk általuk Jézus korához. Íme néhány példa: „Kövess engem, és hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat” (Q 9, 60=Lk 9,60). „Aki nincs velem, ellenem van, aki nem gyűjt velem, szétszór.” (Q 11,23=Lk 11,23; Mt 12,30). „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön: mennyire szeretném, ha már föllobbanna!” „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Nem békét hozni jöttem, hanem kardot.” „Mert azért jöttem, hogy megoszlást hozzak a fiú és apa, a lány és anya, az meny és az anyós között.” (Q 12, 49. 51. 53=Lk 12, 49. 51. 53; Mt 10, 34. 35–36) „Aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki megalázza magát azt fölmagasztalják.” (Q 14, 11= Lk 14,11; Mt 23, 12) „Aki megtalálja életét, elveszíti azt, aki elveszíti életét miattam, az megtalálja.” (Q 17, 33= Lk 17,33; Mt 10, 39) Ezek és hasonló kijelentések „kemény szavak”, megütközést keltenek, radikális etikai követelményeket támasztanak. Jellemző az apokaliptikus légkör, Isten országa közeli eljövetele. Felmerül a kérdés: vajon ez a Jézus csupán a bölcsesség mestere, vagy hasonló Izrael prófétáihoz.

Szakkérdésekbe itt nem bocsátkozom, nem az én kompetenciám. Egy fontos megjegyzést azonban teszek J. Ratzinger – XVI. Benedek pápával, aki A názáreti Jézus c. könyvében többször hangsúlyozza, bírálva a történeti-kritikai módszer túlzásait, rekonstrukcióit: Jézus Krisztus misztériumát, istenemberi mivoltát csakis a teljes Szentírás, a teljes Kinyilatkoztatás fényében tudjuk megközelíteni. Az ősi hitvallások Krisztus-címeiről (Fölkent, Krisztus, Isten Fia, Úr) szólva (NJ 249) pl. ezt írja: „A cím minden egyes formáját teljesen az egyes evangéliumok egészében és hagyományuk sajátos alakjában kell olvasnunk.”

A Daniel Marguerat által szerkesztett gyűjtőkötet már átfogó Bevezetés az Újszövetségbe: Története, megírása, teológiája. Ez a francia nyelvű kötet először 2000-ben jelent meg. A második és harmadik kiadás is gyorsan elfogyott, mert teológiai fakultásokon és vallástudományokkal, bibliaismeretekkel foglalkozó kurzusokon segédkönyvként használják. A harmadik kiadás (2004) után ez a 2008-as, negyedik átdolgozott és bővített változat.

Maga Marguerat írta az első és a második fejezetet: 1. Jézustól az evangéliumokig, 2. A szinoptikus probléma, továbbá az 5. és 6. fejezetet: Lukács evangéliuma és az Apostolok Cselekedetei. Az a negyven év, amely elválasztja Jézus halálát a legősibb irattól, Márk evangéliumától, az őskereszténység leghomályosabb korszaka. Jézus hagyománya hogyan fejlődött, hogyan adták át és rögzítették a 30-tól kb. 70. évig? Kétségkívül rendelkezünk egyrészt Pál leveleivel, amelyeket 50 és 60 között írtak, és amelyek tájékoztatnak a Földközi-tenger keleti részén általa alapított őskeresztény közösségek életéről, bár Pálnál kevés utalás van Jézus életére. Másrészt az Apostolok Cselekedetei, amelyek a 80-as években íródtak, bemutatják a jeruzsálemi első egyház életét (Csel 1–7) és a kereszténység elterjedését Izraelen kívül. E dokumentum jól leírja a keresztény hit gyors elterjedését, de kevés adatot szolgáltat arról, hogy Jézus emlékezete hogyan hagyományozódott át az egyházban. A homály a kezdeti periódusban nem meglepő, hiszen Jézus emlékezete először szájhagyomány által hagyományozódott át, csak utána foglalták írásba, fokozatosan, töredékesen egészen Márk evangéliumáig, aki összegyűjtötte az írásos és szájhagyományt és összefüggően írta meg Jézus történetét.. Az írásos töredékek aztán eltűntek. Ezeket próbálja rekonstruálni a Quelle (Q)-kutatás, amelyről fentebb szóltunk. Marguerat, miután részletezte a szóbeli és írásos Jézus-hagyomány átadásának módozatait, többek között felhasználva a Formgeschichte modelljét és az újabb kutatások eredményeit, a 2. fejezetben a szinoptikus problémát ismerteti: annak történetét, a különböző modelleket és hipotéziseket (ősevangélium, töredékek, szájhagyomány), majd a „két forrás”-elméletet és Q-forrást (Jézus szavainak forrása) mutatja be. A Jézus-mondások (logia) feltételezett forrásáról van szó, amelyből Máté és Lukács meríthetett. E második fejezet tehát lényegében összefoglalja az előbb ismertetett könyvet (Quelle-probléma).

Az Újszövetség egyes könyveiről különböző nemzetiségű, főleg protestáns szerzők írtak. Márk: Corina Combet-Galland, Máté és Apokalipszis Élian Cuvillier, a páli levelekről (7–15 fejezetek), valamint Zsid, Jak 20. és 23. fej.: Francois Vouga; a deutero-páli levelekről (16–18. fej.= Kol, Ef, 2Tessz): Andreas Detwiller; lelkipásztori levelek (1 és 2Tim, Tit): Yann Redalié; János evangéliuma és Jánosi levelek: Jean Zumstein; első és második Péter és Judás: Jacques Schlosser (a strasbourgi katolikus teol. fakultásról). Az Újszövetség kánonja: Jean-Daniel Kaestli; az Újszövetség szövege és annak története (szövegkritika): Roselyne Dupont-Roc (a párizsi Institut Catholique-ról). Minthogy a kötet szerkesztője és szerzői protestáns szakemberek, természetesen a biblikus teológiában főleg a (német nyelvű) protestáns szerzők nézőpontját képviselik. De a vitatott kérdések tárgyalásában ismertetik és megrostálják a nézeteket, igyekszenek árnyaltan fogalmazni. Íme pár szúrópróba. A páli teológia értelmezéséről írva F. Vouga kijelenti (166): „A páli levelek értelmezése nem mentes az előfeltételektől. Értelmezésünket Pálnak a szabadságról alkotott felfogásáról és az igazságosság teológiájáról erősen meghatározza Luther és az általa kiváltott értelmezések konfliktusa. A Luther-értelmezés a páli megigazulásról ugyanis nemcsak meghatározta a protestáns exegézist, hanem azt a reakciót is, amelyet a katolikus bibliakutatásban kiváltott, valamint a két irányt összekapcsoló felekezetközi vitákat.” Egy másik példa: Jean Zumstein János-értelmezése (375 és 383). A negyedik evangélium szerzőségét teológiáját és forrásait vitatva hivatkozik R. Bultmann nézetére, amelyet több ponton kiigazít későbbi protestáns szerzőkre és a katolikus R. Schnackenburgra is hivatkozva. Elfogadják Bultmanntól azt a nézetet, hogy létezett a János-evangélium előtt a szenvedéstörténet elbeszélése, amelyet az evangélista átdolgozott, továbbá egy sor elbeszélés a csodákról („jelekről”, semeia). Viszont elvetik Bultmann hipotézisét, hogy létezett egy kereszténység előtti, gnosztikus kinyilatkoztatás-forrás. A János-evangélium és a gnózis kapcsolatára lehet ugyan felhozni bizonyos mozzanatokat, érveket (miként a kumráni közösség nem meghatározó befolyására), de Zumstein három érvet hoz fel Bultmann cáfolására (383–84). 1) Maga a „gnosztikus befolyás” meghatározatlan. Nem elég olyan elemeket felfedezni az evangéliumban, amelyek aztán később megjelennek a gnosztikus rendszerben. 2) Maga a „gnózis” meghatározása is vitatott. Ez az ősi szinkretista tan valószínűleg több gondolatrendszerből állt össze. 3) A legrégibb írásos gnosztikus dokumentumot a II. században találjuk. (Pl. a Fiú preegzisztenciájára emlékeztető megváltó mítosza, csak a gnoszticizmus késő fázisában jelenik meg. A II. századi nagy gnosztikus rendszer lényeges elemei (pl. kozmológiája) nem fedezhetők fel Jn-ban. Sőt János prológusa a teremtésről kifejezetten gnosztikus-ellenes. Zumstein tehát hangsúlyozza, hogy nagyon árnyaltan kell megfogalmazni a gnosztikus kapcsolatot.

A Bevezetés az Újszövetségbe szakszerű, mégis világosan tagolt, árnyalt biblikus teológiával, bőséges bibliográfiával, a szakszavak lexikonával és indexekkel ellátva, hasznos segédkönyv egyetemi hallgatóknak, franciául tudó szeminaristáknak.

3. Larry W. Hurtado: Le Seigneur Jésus Christ. La dévotion envers Jésus aux premiers temps du christianisme. (Lectio divina.) Cerf, Paris 2009. 782 old. 69 euró.

E hatalmas monográfia (Az Úr Jézus Krisztus iránti devóció [=ájtatosság, tisztelet, imádás] a kereszténység első idejében) angol szerzője Larry W. Hurtado professzor az Edinburghi Egyetemen. E francia fordítás angol eredetije 2003-ban jelent meg. Ahogy a szerző az Előszó elején meghatározza: „ez a könyv nem az Újszövetség krisztológiája, nem is a kereszténység eredetének története, sem az első keresztény tanok története, hanem azoknak a hiteknek és vallási gyakorlatoknak elemzése, amelyek Jézusnak, mint isteni személyiségnek a kultuszát /tiszteletét-imádását/ kialakították a kereszténység első korszakában.” Később pontosítja: a Kr. u. 30–170. évek időszakáról van szó. A szerző kötetében gyakran visszautal Wilhelm Bousset klasszikus, Kyrios Christos c., 1913-ban megjelent monográfiájára, amelyet dicsér, és amelyet mintának tekintett, amikor (három évig) a saját művét kidolgozta, de egyben bírálja is: több tekintetben eltérő véleményt alakít ki. Szakszerű, alaposan dokumentált művet akart írni, ugyanakkor szélesebb olvasóközönséget is szem előtt tartott.

Hurtado a Bevezetésben leszögezi, hogy fejezeteiben lényegében három fő szempontra összpontosítja figyelmét. 1) A Jézus iránti devóció (áhítat, imádat) nagyon korán kialakul, ezért egyes szakemberek „robbanásról” beszélnek. 2) A Jézus iránti devóció páratlan erővel és a kifejezés változatosságában jelentkezett, úgy hogy nincs hozzá hasonló vallási mozgalom a korban. 3) A Jézus iránti devóció, amely mint isteni személyt imádta a kizárólagos monoteizmus erős állításán belül jelentkezett és alakult ki. Vagyis az első keresztények Izrael Írásainak Istenét kizárólagosnak tekintik, és elvetik a római világ isteneit. Jézus címeit: „Fiú”, „Krisztus/Messiás”, „Ige”, „Isten képmása”, mind Istenre vonatkoztatják az imákban. Ugyanakkor megőrzik az „Atyaisten” primátusát. Pedig nem volt könnyű megtartani a Jézus és Isten közötti szoros kapcsolatot és a különbséget. Az első két században tehát a keresztény hagyományban a Jézus iránti devóció kerete a Biblia Istene iránti kizárólagos elkötelezettség.

Mindezeket a szerző a következő fejezetekben részletesen elemzi és igazolja. Ismételten hangsúlyozza, hogy könyve nem az Újszövetség krisztológiája: vagyis a Krisztus iránti devócióról van szó, amely a felségcímek állításában és a gyakorlatban megnyilatkozik, nem pedig Krisztusra vonatkozó hit és tan rendszeres bemutatásáról. Más szóval: történeti tanulmány, amely hivatkozik a „vallástörténeti iskolára” is (religionsgeschichtliche Schule, XIX. század vége), de azt, minthogy kutatásának célja az volt, hogy kimutassa: a Krisztus mint isteni alak iránti devóció keletkezése egyszerűen szinkretista folyamat eredménye, a római korszak pogány vallásának befolyásával magyarázható. A vallástörténeti iskola posztulátumát éppúgy cáfolja, amint tartózkodó a kritika-ellenes apologéták eltökélt törekvéseivel szemben, akik minden áron igazolni akarják az isteni kinyilatkoztatásokat a történeti eseményekben. „Röviden: a két táborban előtérbe helyezték az ellentétes vallási és teológiai eszméket, ugyanolyan téves előfeltevésre támaszkodva.” (21) Újabban (1996-ban) K. Lehmkühler jól kimutatta a vallástörténeti iskolánál a teológiai posztulátumokat. Rávilágított pl. arra, hogy Bousset Kyrios Christos c. monográfiájában világos különbséget tesz a Jézus iránti jámborság moralizáló szempontja (ez az első palesztinai közösségeknél tapasztalható) és a „hellenista” keresztény közösségek „Krisztus-kultusza” között. Ez a megkülönböztetés lehetővé tette Bousset számára, hogy egy ideális eredeti keresztény jámborságot posztuláljon, amelyben mint liberális protestáns könnyebben magára ismerhetett.” (23) Egyéként nemcsak a XX. század elejének liberális protestantizmusa hamisította mg a történeti gyakorlat elemzését. Bousset megkülönböztetését a „palesztinai” és „hellenista” keresztények között sokan átvették, jóllehet idővel leegyszerűsítőnek bizonyult. (37) E szemlélet nem számol kellőképpen a hellenista és római korszakok kölcsönös hatásával. Tény az, hogy Jézus korában a zsidók háromszáz év óta kapcsolatban voltak a görög nyelvvel és kultúrával. Mára már bebizonyosodott, hogy téves olyan „palesztinai zsidóról” beszélni, aki mentes lehetett a hellenista vagy a római kultúra befolyásától. (38)

Hurtado vaskos monográfiája a következő fejezetekből áll:

I. Tényezők és befolyások. – A Krisztus iránti ősi devóció kialakulásában főleg négyet elemez: 1. A kontextus a szigorú zsidó monoteizmus; 2. Jézus elítélése az ellenkező reakciót váltotta ki a tanítványokban és az első keresztényekben; 3. A kinyilatkoztatások tapasztalatai szerint Jézus az Isten akarata szerint felvétetett az isteni dicsőségbe; 4. A környezettel, főleg a zsidósággal folytatott polémia és a Jézus iránti devóció (imádat) igazolása világosan elkülönítette az első keresztényeket a környező pogány gyakorlatoktól (91).

II. Pál kereszténysége. – Itt tárgyalja a szerző a páli krisztológia Krisztus-címeit: „Krisztus”, „Isten Fia”, „Úr”, továbbá a preegzisztencia problémáját és Jézus megváltó kereszthalálát és feltámadását. A preegzisztencia (130–138) tárgyalásánál a szerző mérlegeli a véleményeket, és igyekszik kiegyensúlyozott álláspontot megfogalmazni, főleg a sokat vitatott Fil 2,6–11 Krisztus-himnusz értelmezésében. A legtöbb exegéta a versekben a Krisztus személyes preegzisztenciájába és megtestesülésébe vetett hitet látja. Hurtado ezt a nézetet vizsgálja és vitatja meg alaposabban. Következtetése (136–137): 1. Jó indokok vannak az említett nézet mellett, ha Pál más leveleinek hasonló utalásait (1Kor 8,6 és 15,49; Kol 1,15 és 3,10; 2Kor 3,18; 4,4; 8,9), illetve az Újszövetség más helyeit figyelembe vesszük, ami azt jelenti, hogy korán megjelent e meggyőződés. 2. Ezek a tömör utalások jelzik, hogy Pál nem új eszmét vezetett be, hanem az általa megtérített hívőknél már meghonosodott volt a meggyőződés. 3. E referenciák szerint Krisztus a teremtés aktív szereplője volt. 4. Azok a hagyományok, amelyek Krisztus preegzisztenciájába vetett hitet tükrözik, a bibliai és zsidó apokaliptikus és eszkatologikus hagyományhoz tartoznak, mely szerint az isteni Bölcsesség részt vesz a teremtésben. (Préd 8,22–31; Sir 24,9; Bölcs 7,22; 8,4; 9,9). Hurtado újabb kutatásokra is hivatkozik: M. Hengel, J: Murphy–O’Connor, J.D.G. Dunn, Karl-Josef Kuschel. Így tehát Krisztus preegzisztenciáját nem kell „hellenista” befolyásoknak tulajdonítani, és nem kell eredetét a „hellenista” keresztények körében keresni.

III. Zsidó kereszténység Júdeában. Pál levelei és az Apostolok Cselekedetei alapján bemutatja a júdeai zsidó-keresztények vallási gyakorlatait és a „hellenistákkal” való kapcsolataikat. Összefoglalásképpen (224) így következtet. A Jézus iránti devóció kialakulására a legfontosabb és leglényegesebb befolyást a júdeai zsidó keresztények jámborsága gyakorolta; meggyőződésük minta lett a későbbi nemzedékeknek.

IV. A Q(uelle) és a Jézus iránti első devóció. – Ez a fejezet a korábban már ismertetett Q-forrással kapcsolatos kutatásokat veszi számba. Jézus mondásainak gyűjteménye görög szövege mintegy 225–250 verset tesz ki. A szakemberek egyetértenek abban, hogy e mondások (logia) nem tartalmazzák Jézus keresztre feszítésének elbeszélését, sem Jézus előrejelzéseit haláláról, és nincsenek közvetlen utalások Jézus engesztelő halálára és feltámadására. Hurtado elemzése végén (267) megállapítja, hogy Q több töredéke hitelesen visszaadja Jézus hiteles mondásait, és ezért fontos anyag. De, ellentétben egyes exegétákkal, szerinte Q nem származik Jézus hívei környezetétől idegen és ismeretlen forrásból, és az általa tükrözött hit lényegesen nem különbözik az első század újszövetségi iratainak Jézus-képétől. Hasonló Jézus iránti devóciót tükröz, mint az eddig elemzett újszövetségi iratok.

V. Könyvek Jézusról.– A három szinoptikus evangéliumot elemzi.

VI. A jánosi kereszténységről és krisztológiáról tárgyal.

VII. Más könyvek. – A titkos Márk töredékek, Péter evangéliuma, Jakab protoevangéliuma, Tamás evangéliuma. Legrészletesebben ez utolsóról tárgyal a szerző; összefoglalójában (489) megállapítja, hogy Tamás evangéliuma, miként az első századok sok más irata feltételezi és állítja, hogy Jézus teljesen isteni lény (főleg ET 77). Azonban Jézus istenségének elismerése az apokrif szerint nem jelenti azt, hogy Jézus e szempontból egyedülálló, összehasonítva más, a titkos elismerésre „méltó” személyekkel, akik szintén az „isteni Atya választott gyermekei” (ET 50). Az evangélium szerint a választottak nem kapták az istenfiúságot, hanem természetüknél fogva isteniek, mint Jézus, aki csak példaképük lehet, de velük egyenlő.

VIII. A II. század: legfőbb irányzatok. – Átívelés az I. századból: a Zsidóknak írt levél, késői páli szövegek: Kol, Ef, „lelkipásztori levelek”.

IX. Radikális különbözőség. – Folytatása az előző fejezetnek. Eretnekek: Valentinianusok, Iréneusz küzdelme, Nag Hammadi szövegei, Markion. Az egyiptomi Nag Hammadiban IV. századi kopt szövegek (45 irat) között több a valentiniánus eretnekek tanát tükrözi. Markiont ismerjük az egyházatyák, Jusztinusz, Hippolytosz, Iréneusz és főleg Tertullianus kritikáiból. Hurtado szerint (582) a II. századi kereszténység fő problémája az volt, hogy vajon a világot és a történelmet át kell-e engedni valami ostoba, rossz teremtő istenségnek, amely lényegileg különbözik az igaz Istentől, avagy ez a világ az igaz Isten teremtménye. Az adott világ egyáltalán nem tökéletes, jelen van a fizikai és erkölcsi rossz, amit ma is tapasztalunk. Hogyan lehet hát a jó Isten teremtménye? Szembehelyezték (pl. Markion) a Biblia emberszabású istenségét az evangélium, Jézus igaz Istenével. Továbbá vita volt a zsidózó keresztényekkel is (vö. Jusztinusz: Dialógus Tryphonnal). Röviden (583): Ami a Jézus iránti devóciót illeti, a zsidó-keresztények álláspontja lényegében összhangban volt az igazhitű keresztényekével. Erről a következő fejezet tárgyal.

X. Az igazhitű devóció. – Apokalipszis és apokaliptikus irodalom (Izajás mennybemenetele, Hermas Pásztora), Salamon Ódája, Didaché, imádság, vértanúság. A tan fejlődése. Jézus ember is Isten. Az isteni Jézus és Isten.

Befejezésül az Utószóból (690–91) idézek (ezután még a mutatók és a bibliográfia következik 80 oldalon!) „Célom az volt az Úr Jézus Krisztus c. könyvem megírásával, hogy szilárdan megalapozott történelmi elemzést mutassak be a Jézus iránti devóció kezdeti megjelenéséről és kibontakozásáról, és ezt a munkát hozzáférhetővé tegyem minden komoly olvasó számára, akár szakember, egyetemi hallgató vagy más érdeklődő. A feldolgozott anyag és a probléma szükségszerűen sokrétű és különféle. De remélem, hogy a bemutatott lényeges érvek világosak, és a szakemberek több mint öt év során kapott kritikái után is (az angol eredeti óta eltelt idő) – azt hiszem – szilárdan megalapozott munka marad azok számára, akik helyesen meg akarják érteni az őskereszténységet.”

R. Bucher/Ch. Hell/G. Lacher/M. Sohn-Kronthaler (Hg): „Blick zurück im Zorn? Kreative Potentiale des Modernismusstreits. (Theologie im kulturellen Dialog 17), Tyrolia Vg, Innsbruck–Wien, 2009. 245 old. 21 euró.

A Grazi Egyetem négy professzora szerkesztette és adta ki ezt a gyűjtőkötetet, amely az egyetemen 2007 októberében a modernizmusról rendezett nemzetközi szimpózium előadásait teszi közzé. Száz évvel az után rendezték meg a konferenciát, hogy X. Piusz kiadta Pascendi dominici gregis kezdetű enciklikáját (1907. szeptember 8.), amely elítélte a „modernizmusnak” nevezett tévedéseket. Valójában a modernizmus nem volt egységes mozgalom a közös mozzanatok ellenére. A pápa a kevéssel korábban (1907. július 3-án) megjelent Lamentabili sane exitu kezdetű dekrétumot vette alapul, amelyet a Szent Officium bocsátott ki összegyűjtve a gyanús és eretnek tételeket. Hogy mennyire időszerű ma is a modernizmus kérdésköre, azt jól illusztrálja ez a könyv is, amely főleg az ausztriai reformkatolicizmust (az Albert Ehrhard körüli vitát) tartja szem előtt. A modernizmus franciaországi dokumentumait az elmúlt évtizedekben sorra közzétették (Lásd szemléimet Mérleg, 1983/1, 64–80; 2001/2, 211–224.) A németországi modernizmust 1995-ben mutatta be Otto Weiß alapos monográfiája (Der Modernismus in Deutschland. Ein Beitrag zur Theologiegeschichte, Pustet 1995), aki a grazi szimpóziumon az átfogó bevezető előadást tartotta ezzel a címmel: „A modernizmus: Minden eretnekség összfoglalata avagy az Egyház megújulása?” A római Redemptorista Történeti Intézet munkatársa bevezetőjében rávilágít arra, hogy ma is időszerű a modernizmus kérdése. Példának hozza fel a nemrég elhunyt dogmatikus, Leo Scheffczyk bíboros egyik kiadványát, amelynek ez volt a címe: „Hit és hitetlenség a történelem drámájában”; ebben élesen bírálja a modernizmust, amelyet a Pascendi enciklika „minden eretnekség összfoglalatának” nevezett, de utána kifejti, hogy igazában az egyház megújulását kereső reformmozgalom volt, megelőzve a II. vatikáni zsinat nyitását a modern világ felé és elővételezve a korszerűsödés programját.

Ehrhard hatása Magyarországon is érezhető volt, Prohászka Ottokár is hivatkozik rá. (Prohászka és a modernizmus kapcsolatáról lásd monográfiámat: Prohászka Ottokár élete és műve, Bp.2007, V. és VI. fej., bőséges bibliográfiával a modernista vitákról.) Monográfiában megmutattam, hogy a modernizmussal gyanúsított és római indexre tett Prohászka püspök modern katolicizmust akart, de nem volt modernista: reformterveivel fél évszázaddal megelőzte a zsinatot.

Lássuk kissé bővebben O. Weiß átfogó előadását. Scheffczyk bíboros szerint a modernizmus veszélye ma is tapasztalható pl. a relativizmus vagy a racionalista evolucionizmus jelentkezésében. A modernisták – főleg a francia exegéta Alfred Loisy és az angol (volt jezsuita) George Tyrell – teljesen historizálták a kereszténységet és az egyházat: kiindulópontjuk az evolucionista racionalizmus volt, a vallás értelmezésében hasonlítottak a korai egyházban fellépő gnózishoz, azzal a különbséggel, hogy a gnózis az anyag és a szellem dualizmusára épített, míg a modernisták a természet és a természetfeletti valóságát az egyesítő monizmus szemszögéből tekintették, hasonlóképpen a tudomány és a hit, a világ és az egyház egységét az evolúciónak vetették alá. A Pascendi agnoszticizmust látott a modernistáknál a természetfeletti igazságok megismerésében, hangsúlyozták a tapasztalatot, relativizálták a hitet, a dogmafejlődésről is téves nézeteket vallottak. Scheffczyk hasonló elhajlásokat, „neomodernizmust” vél felfedezni a mai egyházban és teológiában. Weiß ezután rávilágít a modernisták igazi törekvésére és a mai egyház helyzetére. Igazában nem az egyház és a hit szétrombolása, hanem megerősítése volt a cél: vallási és teológiai megújulási mozgalom. Ezt jól megmutatta Clemente Riva rozminiánus római segédpüspök (1922–1999), aki az elítélt és rehabilitált A. Rosmini műveinek kiadását gondozta és több tanulmányt írt a szentéletű filozófusról. Riva a modernistákban (a már boldoggá avatott) Antonio Rosmini (1797–1855) és a hamarosan boldoggá avatandó John Henry Newman bíboros (1801–1890) követőit látta. Mindkettő látta a keresztény tanítás fejlődését és a megújulás, az új követelményekhez való alkalmazkodás szükségességét. Rosmini és Newman, valamint a reformokat kereső modernisták törekvése – túllépni a katakombakereszténységen és kinyitni az ablakokat – a II. vatikáni zsinat tanításában teljesedett be, hangoztatta Clemente Riva.

O. Weiß ezután részletezi a később kiközösített francia katolikus pap, exegéta, Alfred Loisy (1857–1940) törekvését, aki őszintén kereste az egyház reformját, és válaszolni akart a protestáns A. Harnack (1851–1930) A kereszténység lényege c. könyve liberális nézeteire. Loisy is kezdte alkalmazni a Biblia értelmezésében a történeti-kritikai módszert (pl. tagadta a Pentateuchus, nevezetesen a teremtés-elbeszélés történetiségét, amikor még a szó szerinti értelmezés volt kötelező), vallotta a dogmafejlődést. Az evangéliumok értelmezésében is olyan állításai voltak, amelyeket ma már katolikus exegéták is elfogadnak, bár voltak túlzásai és tévedései is, pl. hírhedt kijelentése. „Jézus az Isten országát hirdette, de az egyház jött helyette.” Számos félreértés történt. A Pascendi után a gyanúsítások légköre alakult ki. A hagyományos, szó szerinti exegézis, a megmerevedett skolasztikus teológia képviselői mindenfelé modernizmust szimatoltak. Az Indexkongregáció domonkos titkára, Thomas Esser, akinek fontos szerepe volt Prohászka indexre tételében is, elítélte rendtársát, a híres bibliatudóst, Marie-Joseph Lagrange-ot is, aki a történeti-kritikai módszert kezdte alkalmazni. Weiß a továbbiakban vázolja a kor szellemi, kulturális körképét: „Társadalom és kultúra 1990 körül.” Az új eszmeáramlatok: fejlődéseszme (evolucionizmus), dogmafejlődés, a vallási tapasztalat hangsúlyozása, a történeti-kritikai módszer a bibliaértelmezésben, a kanti immanentizmus és agnoszticizmus a filozófiában, a felvilágosodás haladáshitének hódítása, a romantika hatása stb. mind a modernséggel szembenéző katolikus gondolkodók válaszát követelték. Túlzások, tévedések is voltak, de a széles körű gyanúsításhullám, amely szolgálatot vélt tenni a hitnek, a hivatalos egyházi válasz agresszív-defenzív magatartását eredményezte. Sajnos, X. Piusz ítélete és antimodernizmusa hosszú évekre megbénította az egyházi tudományosságot, a bibliaértelmezést és a teológiát. Csak a két háború között engedett fel a „télies légkör”.

A tárgyalt gyűjtőkötet további tanulmányai egy-egy részleges szempontot elemeznek. Roman A. Siebenrock: „Tapasztalat – történelem – immanencia”. A modernizmus teológiáját ismertetve kitér J. H. Newman vezéreszméire, illetve a „Római Iskola” jezsuita professzora, G. Perrone és Newman kapcsolatára. (Erről is írtam monográfiámban a Prohászkát is befolyásoló „Római Iskola” bemutatásában.) Claus Arnold a római Tanítóhivatal antimodernizmusát elemzi alaposan dokumentált értekezésében: a Lamentabili dekrétum és a Pascendi enciklika megszületése és értelmezése, recepciója, az államtitkárság és a Szent Officium (Indexkongregáció), az antimodernista eskü elrendelése 1910-ben.

Nem vehetjük sorra a grazi konferencia valamennyi előadását. Most még két referátumot ismertetek, amelyek az ausztriai reformkatolicizmussal és ezen belül a modernizmussal gyanúsított tudósokkal foglakoznak. Rudolf K. Höfer gráci egyháztörténelem-professzor tanulmánya (110–130): „A modernizmus és az ausztriai reformkatolicizmus” a XIX. század végén elindult reformmozgalom követeléseit vázolja: a klérus alapos képzése, a cölibátus fakultatívvá tétele, népnyelv a liturgiában, a világiak mozgósítása az egyház küldetésében, a Biblia használata a vallásoktatásban… (Hasonló reformokat hangoztatott Prohászka püspök is a Modern katolicizmusban.) E kérdésekről országos papi értekezletet is tartottak. Az egyház helyzetének felmérésekor kemény kritikák is elhangzottak, volt aki Rosmini „A Szentegyház öt sebe” c. híres művét emlegette. Ekkor már kezdett kibontakozni a modernizmus vitája; láttuk, hogy Róma reakciója a modern törekvésekkel szemben 1907-ben a Lamentabili és a Pascendi volt. Höfer is hangsúlyozza, hogy ezek a követelések végül a II. vatikáni zsinaton értek be, amikor rávilágít a modern katolikus értelmiségiek törekvésének jelenkori időszerűségére.

Höfer is, meg következő alapos tanulmány szerzője, Michaela Sohn-Krothaler gráci történelemprofesszor is gyakran hivatkozik O. Weiß már idézett monográfiájára, de eddig ismeretlen archív anyagot is feldolgozott az ausztriai modernizmus-vita főszereplője, Albert Ehrhard (1862) „ügye” vizsgálatában. Ehrhard német származású volt, de a századfordulón (1898–1902) a bécsi egyetemen tanított egyháztörténelmet. Ekkor (1901 őszén) jelent meg programkönyve: „A katolicizmus és a 20. század az újkori katolikus megújulás fényében.” Ez a bestseller lett a modernista viták célpontja. Az integralista gondolkodók és osztrák püspökök a Pascendi megjelenése után modernizmussal kezdték gyanúsítani, pedig csak a történelemben sodródó egyház és teológiája megújulását sürgette. A merev skolasztikát is bírálta. Tőle származik a híres mondás, amelyet J. Daniélou S. J. megismételt az 50-es években az „új teológia” körüli viták során: „Aquinói Tamás világítótorony, de nem határkő.” Ehrhard átvett bizonyos reformgondolatokat a „modernistáktól”: nyitottság a modern világ felé, a hit és a kultúra/tudomány párbeszédét és a katolikusok szociális elkötelezettségét hangoztatta stb., de a szélsőségesek filozófiai és teológiai tévedéseit nem tette magáévá. (Ugyanezeket a követelményeket dolgozta ki Prohászka püspök az 1907-es Modern katolicizmusban, amelyet szintén modernizmussal gyanúsítottak, és amely 1911-ben római indexre került. Egyébként Prohászka ismerte Ehrhard nézeteit, párszor hivatkozott is rá.) Az osztrák püspöki kar kivizsgáltatta „ügyét”. Szerencséjére a vizsgálattal megbízott J. Rößler St. Pölten-i püspök, személyes beszélgetések után, egyértelműen pozitív véleményt adott tanításáról. Rómában véleményét támogatta a jezsuita Steinhuber bíboros is. Így Ehrhard elkerülte az indexre tételt, de professzori pályája derékba tört. Bécsből elhelyezték hazájába, Németországba, és csak XI. Piusz rehabilitálta.

Az ausztriai modernizmus-vita másik főszereplője: Fredrich Wilhelm Maier exegéta, aki nem kerülhette el a római cenzúrát (1912), mert a történeti-kritikai módszert követte, amelyet a Bibliabizottság elítélt. Az ő ügyéről számol be gyűjtőkötetünkben (154–169), Christoph Heil gráci biblikus professzor, és a következő tanulmányban Johannes Schiller, szintén gráci biblikus még kiegészíti tanulmányát ószövetségi szempontokkal. – A „Történelem – Dogma – Tradició” témakört, a modernista viták fő filozófiai és teológiai témát és a főszereplők (Blondel, Loisy, Tyrell) álláspontját még három előadás mutatja be (G. Larcher, B. Körner, Clara Ginther). Fontos volt ez a távlat a modernista válság forrása felé. De ezeket a szereplőket és eszméket már jobban ismerjük az utolsó fél század számos dokumentumából és tanulmányából.

A kötet zárótanulmányában Albert Franz a mai teológiáról szól. Találó párhuzamot von a hajdani antimodernizmus és a mai teológiai „antiposztmodernizmus között, megmutatva, hogy a száz évvel ezelőtti problémák megvitatása ma is időszerű. A szerző szerint XVI. Benedek megnyilatkozásaiban, így Jézus-könyvében (A názáreti Jézus) fellelhetők a posztmodern modernizmus-kritika nyomai, pl., amikor gyakran a relativizmust emlegeti és bírálja. Egyáltalán könyve igyekszik mérsékelten alkalmazni a történeti-kritikai módszert, hogy a történeti Jézust megközelítse, tehát mint teológus nem dogmatikus úton, hanem a posztmodern narratív utat választja, de aztán mégis az időtlen igazságokkal alakítja ki Jézus-képét.. Mindenesetre – hangsúlyozza a szerző – a teológiának ténylegesen ma nem modernnek vagy posztmodernnek, sem modernistának vagy antimodernistának kell lennie, hanem meg kell kísérelnie a mai eszmeáramlatokban és mozgalmakban tárgyilagos szintézist alkotnia, úgy, hogy ne csak a keresztény hit igazságait fogalmazza meg, hanem a mai bonyolult valóságban az evangéliumi üzenetet – kritikus racionalitással – hitelesen közvetítse. A modernizmus-vita a mai teológiától azt követeli, „hogy a keresztény hit igazságait az immanencia és transzcendencia, a szubjektivitás és az objektivitás dialektikájában, ugyanígy a posztmodern partikularitás és történetiség dialektikájában közvetítse”.

Maxence Caron (dir.): Saint Augustin. Les Cahiers d’Histoire de la Philosophie. Cerf, Paris 2009. 660 old. 35 euró.

E gazdag gyűjtőkötet mintegy tizenöt szakember tanulmányát teszi közzé. Valamennyi egyetemi tanár vagy Ágoston-kutató, legtöbbjüknek több publikációja vagy könyve van Szent Ágostonról. A szerkesztő, Maxence Caron előszavában megjegyzi: igyekeztek elkerülni a felületes és pontatlan vulgarizálást, de ugyanakkor a csak tudósokat érdeklő szakszerűséget is. Az első tanulmányt Joseph Ratzinger írta, eredetileg 1957-ben franciául jelent meg.: „Az ágostoni „confessio” fogalmának eredetisége és hagyománya.” A későbbi XVI. Benedektől találunk a kötetben még egy hozzászólást az ágostoni „Civitas” fogalmának eredetéről és jelentéséről. A szakemberek Szent Ágoston hatalmas, és soha ki nem meríthető életműve filozófiájának egy-egy szempontját fejtik ki. Nem vehetjük sorra valamennyi tanulmányt. Csak néhányat emelnék ki. Ágoston zsoltárkommentárjai: Enarrationes in Psalmos (Jean-Louis Chrétien); a „De Trinitae” elemzése (Emmanuel Bermos); a Vallomások VII. könyvének elemzése (Goulven Madec†); a test nyelvezete Szt. Ágostonnál (Anne-Isabelle Bouton-Touboulic); az idő a Vallomások XI. könyvében (Augustin Pic); a lélek és az akarat Szt. Ágostonnál (Kristell Trego); a szabad akarat (Cyrille Michon); „Amikor Aquinói Tamás előnyben részesíti Ágostont.” (Thierry-Dominique Humbrecht O.P.); augusztinizmus és klasszikus irodalom (Philippe Sellier). – Ágoston-kutatóknak és -kedvelőknek bőséges anyagot nyújt ez a gazdag kötet.

Bernard Lecomte: Les secrets du Vatican. Perrin, Paris 2009. 387 old., 21,50 euró.

A szerző a La Croix c. francia katolikus napilap, az Express és a Figaro Magazine volt újságírója, vallási kérdések szakembere, II. János Pál életrajzának szerzője. A „Vatikán titkai”, pénzügyei, diplomáciai kapcsolatai stb. mindig érdekelték a nagyközönséget. B. Lecomte mérsékelt hangon, elkerülve az egyházellenes irodalom, a szenzációt hajhászó bulvársajtó torzításait, fellebbenti a fátylat néhány „titokról”. Pl. megbízható összefoglalást nyújt a Torinói lepel történetéről és tudományos vizsgálatairól, vagy a sokat emlegetett, találgatott harmadik fatimai titokról, amely a II. János Pál ellen 1981. máj. 13-án elkövetett merénylet után derült ki. További fejezetek: Piusz és a bolsevikok, XII. Piusz „hallgatása, a Lefebvre-féle szkizma, I. János Pál titokzatos halála, a II. János Pál elleni merénylet bolgár szálai, az Opus Dei alapítójának gyors boldoggá avatása, a Vatikáni Bank botránya (Marcinkus érsek és R. Calvi kapcsolatai).

Igazában kevés olyan „titkot” fed fel a szerző, amelyről így vagy úgy ne hallott volna a nagyközönség is, csak sokszor félretájékoztatott a sajtó. Bizonyos híreszteléseket kijavít a könyv szerzője, bár több ponton kevéssé tájékozódott. Vegyük példának az IOR (= vatikáni bank) botrányát. A litván származású amerikai pap, Paul Marcinkus érsek volt az elnöke, amikor kirobbant a botrány. A milánói Banco Ambrosiano csődjét, igazgatójának, Roberto Calvinak londoni „öngyilkosságát” (1982) és a Marcinkus vezette vatikáni bankkal való kapcsolatait mára már eléggé kiderítették. Arra is fény derült, hogy a botrányos ügy mögött ott volt a szabadkőművesség, a maffia, a KGB titkosszolgálata stb. Az is világos, hogy Wojtyla pápa azért védte és tartotta meg bankigazgatónak Marcinkus érseket, mert Calvival és másokkal együttműködve küldte a sok pénzt a Szolidaritás támogatására, ami viszont kevéssé tetszett a kommunistákkal dialógust folytató A. Casarolinak, a Vatikán „keleti politikája” főszereplőjének. – E kérdésben további tájékozódáshoz ajánlom a következő műveket: Ferdinando Imposimato: Vaticano, un affare di stato, Koiné, 2006. – Gianluigi Nuzzi: Vaticano S.p.A., Pioltello, Milano 2009.