Aranymisém emlékére



„Isten örök életet adott nekünk,
és ez az élet Fiában van.” (1Jn 5, 11)

Szabó Ferenc SJ

Bruxelles–Louvain, 1962. VIII. 6–7.
Zalalövő –Budapest, 2012 . VIII. 5–6


Istennek legyen hála!
Úti Boldogasszony, könyörögj érettem!
 

Fényképek az ünnepségről>>

Újságcikk a Budai Polgár lapban>>

   Hubay Miklósra emlékezve

A Farkasréti temetőben május 27-én vettünk búcsút Hubay Miklóstól (Nagyvárad, 1918 –Budapest, 2011). A katolikus egyházi szertartás keretében több értő és baráti méltatás hangzott el a drámaíró, műfordító, esszéista, forgatókönyvíró, egyetemi tanár életművéről. Ezeket hallgatva felidéztem találkozásainkat Rómában (a „Triznya kocsmában”) és itthon; baráti eszmecseréinket magyar és francia írókról, költőkről, műfordítási problémákról.

Két dedikált Napló-kötetét őrzöm. A Napló nélkülem (1978) dedikációját idézem: „Szabó Ferencnek, baráti szeretettel, a Triznya kocsmában együttléteink emlékére, Róma, 1979, augusztus.” A Végtelen napjaim (1996) naplójegyzeteket pedig így ajánlotta: „Szabó Ferinek Budán és szinte Rómában, szeretettel, tisztelettel, 96. jún. 6.”

Kevéssel e dátum után, 1996. Nagyboldogasszony napján, Tokajban vettem át Hubay Miklóstól, aki akkor a Magyar PEN Club elnöke volt, az Illyés Gyula-díjat, amely a Magyar PEN Club és a párizsi Société des Gens de Letrres közös kitüntetése volt. E két intézmény – olvasható a Dísz-oklevélen - „összehangolt tevékenységük keretében az Illés Gyula-Díj ez évi kitüntetettje Szabó Ferenc S.J., költő és filozófus, aki a magyarországi olvasóközönségtől távol, hazai visszhangra nem is számítva, évtizedeken át folytatott, bámulatosan gazdag írói munkásságát, amelyben kiemelt helyet foglalnak el a XX. századi nagy francia költők és ihletett teológusok fordításai és elmélyült kritikai ismertetésük.”

A temetési szertartás során, Miklós hosszú és tekervényes életútjának és drámaírói munkásságának méltatásakor, többen megjegyezték, hogy Madách művének elmélyült elemzése, Az ember tragédiája tanulmányozása szinte egész életén keresztül egyik állandó intellektuális foglalkozása – élvezete – volt. A Napló nélkülem központi része: „A Tragédia margójára” (267- 322) valóságos történelem- és létfilozófia. A Tragédiát elemző, értelmező naplójegyzetekben Miklós kifejezte saját világnézetét is. A tulajdonképpeni naplójegyzetek mellett (amelyekből nem hiányzik a szenvedés, a sértettség, a szorongás, szerelmi nyomorúság), egy másik síkon a „gyémántköszörűs” villogó reflexiói, mély eszmélődései olvashatók. Ilyenek a Tragédia margójára írt jegyzetek. Megjegyzem a Madách művét újabban megcsonkító értelmezések-színrevitelek szerzői tanulhatnának a drámaíró Hubay értelmezéséből! De engem most a naplójegyzetek áttételes vallomásai, filozófiája és teológiája ragadtak meg. A Tragédia színeit újra meg újra átelmélkedő drámairól, az emberiség álomban látott és valódi történetét egybevetve, a különböző értelmezéseket megrostálja: optimizmus – pesszimizmus, Isten jelenléte – távolléte, Isten és vetélytársa: Lucifer, a Rossz problémája, a teremtés és a történelem célja, értelme, első és második ősbűn, emberi jövő stb. Ilyen témákat feszegetnek a tömör jegyzetek.

Ádám mindig bukik. „A történelmi színek legutolsójában történik valami rendkívüli: Ádám megundorodva a nőtől visszariad a szerelmi aktustól. Az az Ádám, akinek minden eddigi történelmi kalandja egyúttal szerelmi kaland is volt. (…) Ádám, akinek ágyékából fakad az emberi faj, nőgyűlölettel a szívében ébred fel az álmából. Ez volt a közvetlen drámai előzménye, indítéka annak, hogy Ádám nem akar utódot, hogy nem akarja az emberiséget.” (304) Hubay eszmélődéseiben gyakran visszatér az utolsó, tizenötök színhez. Itt az álmából felébredő Ádám a lenni vagy nem lenni, a lét és a semmi kérdéseivel viaskodik, mint az egzisztencialista filozófusokat ( Sartre, Camus) ismerő, fordító Hubay. „Ádám nemcsak a jövő álmai közül tápászkodott fel, amikor ’álomittasan’ – mint Madách az instrukcióban írja – kibújik a kunyhóból és felmegy a sziklára, hogy a kábaságnak és a luciditásnak ebben a pillanatában felismerje az egyetlen logikus és férfias lépést: a semmibe-kilépést – hanem Ádám (ez lényeges) Éva mellől kelt most fel, tehát azok a soha beteljesülni nem tudó történelmi álmok, az egyiptomi színtől az eszkimó színig, amelyekben (ez is nagyon lényeges) Ádám Évát mindig ölelni akarta, de soha nem jutott el a beteljesült szerelemig. (…) Hát igen, Ádám akkor lépne bele a fekete semmibe, amikor nincs többé kedve – így mondja – a ’hiú enyelgéshez’. Ebben a pillanatban egy ’frigid’ férfi áll a sziklán.” (309-310)

Mélyreható meglátás: „Az Isten tragédiája. Ádám útja, álma, ébredése, öngyilkossági kísérlete, az Isten számára még megrázóbb kell hogy legyen, mint az ember számára. Hiszen egy apa számára a gyermekei életének abszurditása, értelmetlensége, végessége a halálban: megrendítőbb, mint a gyermekek számára.” (310)

Sokat kommentálták a Tragédia végén felhangzó isteni biztatást: „Ember küzdj!” Miután Ádám végignézte-küzdötte nehéz álmaiban az emberiség történetét, és kétségbeesik, „mit ér ez a szó?” – veti fel a kérdést Hubay. Amikor e szó elhangzik, „nemcsak a történelmi álmok vége, hanem a reális történelem kezdete”. Újrakezdődik a világtörténelem. „Így még iszonyúbb lesz az ember tragédiája.” Amikor belátja, „hogy nem lehet megakadályozni, még öngyilkosság árán sem, hogy az emberfaj, ez a sárkányfogvetemény elkezdje oly céltalan sarjadását – Ádám leroskad.” De az Úr parancsára a földre roskadt Ádám „fel fog emelkedni, és el fog indulni…” (311-312) Hubay még tovább eszmélődik a kezdődő történelem értelméről, a várható emberi jövőről. Megjegyzi: „Isteni optimizmus kell az Úr utolsó szavaihoz. Biztatni Ádámot…Csak rajta ! Ember küzdj! Honnan veszi az Isten ezt az optimizmust?” Talán Ádámtól, vagy Lucifertől, aki Isten ellenlábasa, és Isten lejáratását célozta. (316-17).

Hubay a fiatal Camus „abszurd emberénél”, Sziszüphosz mítoszánál köt ki. „Mert Ádám a sziklán: az abszurd ember.” (321) És ehhez kapcsolódik pár lappal előbbi jegyzete (317): „Camus és Dosztojevszkij. Vajon nem találó-e Madáchra is, mint kortársára, Dosztojevszkijre, Camus szemrehányása? – melyet Pilinszky János idéz (idézi, hogy cáfolhassa), ilyenformán: ’Albert Camus…szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy fölismerve a világ abszurditását, mégse írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült. Csakhogy a világ abszurditásának a fölismerésén túl – és épp a menekvés irányában – van egy még következetesebb, ha úgy tetszik még abszurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének a vállalása.’ (Pilinszky: Ars poetica helyett. Nagyvárosi ikonok.)”

* * *

 Miklós barátom világnézetét nem firtatom tovább. De a Tragédia végkifejletének értelmezéséhez egy (teológiai) megjegyzést teszek, amit sokan figyelmen kívül hagynak. Éva bejelentése miatt „biztosítva már a jövő”: „Anyának érzem, oh Ádám, magam.” Éva további szavai pedig a keresztény hit tanítására, az ún. ősevangéliumra (Ter 3, 14-15) utalnak:

„Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik

Más a nyomorban, aki eltörűli.

Testvériséget hozván a világra.” 

Az Úr megátkozza a kígyót (Sátánt), ellenségeskedést vet közéje és az asszony ivadéka közé, aki majd (Ő a megígért Messiás) eltiporja fejét. Az egyházatyák értelmezése szerint a kígyót tipró Asszony Mária, illetve Fia, Krisztus, az új Ádám, aki helyreállítja a jónak teremtett és a bűnnel elrontott teremtést. Szent Pál (Róm 5, 12-19) majd kidolgozza az Ádám és Krisztus párhuzamát , a paradicsomi bűnbeesés és a Krisztus által hozott kegyelem ellentétét: ahol eláradt a bűn, túláradt a kegyelem! Isten újjáteremti a világot, az emberi történelem vége, beteljesedése a feltámadás lesz (1Kor 15). Ez a hit a keresztény reménység alapja.

 Szabó Ferenc S.J.

András Imre S.J. emlékezete

(1928-2011) 

A Gondviselő Isten, az élet és a halál Ura, 2011. december 24-én este, Bécsben magához szólította rendtestvérünket, András Imrét.

Székely, jezsuita, szociológus – ezzel a három szóval jellemezte András Imrét Jakubinyi György gyulafehérvári érsek abban a rövid Előszóban, amelyet Imre 70. születésnapjára kiadott tisztelgő kötet, a Studia Religiosa elé írt.^[1]  

András Imre 1928. október 28-án Csíktapolcán született. Ez a helység ma Csíksomlyóval együtt a nagyvárossá nőtt Csíkszereda része. Imre András Gyárfás és Lajos Juliánna harmadik (élő) gyermeke. A családban 8 testvérrel nőtt föl és nevelkedett. Elemi iskoláit Csíktapolcán, a gimnáziumot érettségivel (1940-1947) a Csíkszeredán végezte. Utána Szatmárnémetiben jelentkezett a jezsuitáknál. 1947. szept. 7-én átszökött Magyarországra, és másnap a budapesti Manrézában felvételt nyert, és megkezdte a noviciátust. 1949 nyarán TBC-s fertőzés jelentkezett tüdején, ezért fogadalmait elhalasztották.

1950 januárjában Szegedre kerül, ahol saját kérésére elkezdi filozófiai tanulmányait. De egy hónappal később tüdő- és mellhártyagyulladással súlyosan megbetegszik. A betegágyon leteszi feltételesen az egyszerű fogadalmakat, majd két hét múlva római engedéllyel újra fogadalmazik. Tizennégy hónapot tölt kórházban és szanatóriumban. Ezalatt teljesen felgyógyul. Időközben, 1950 júniusában a kommunisták szétszórják a szerzeteseket. Imrének nincs hova hazamennie. Végül is Hódmezővásárhelyre kerül egy idős nénihez, ahol több mint két évet tölt. Folytatni kezdi filozófiai tanulmányait; kb. egy évig bejár P. Zsíroshoz a rendházba, mígnem a jezsuita közösségnek be kell vonulnia Pannonhalmára, az idős szerzeteseknek berendezett Szociális Otthonba. 1953 nyarán P. Pálos provinciális Imrét Budapest közelébe (Leányfaluba) költözteti, hogy a szétszóratásban Budapesten megszervezett skolasztikusok és novíciusok valamelyik kis „közösségébe” (ketten-hárman laktunk albérletben) hétvégeken bejárhasson.^[2] Leányfalun folytatja a filozófiatanulást.

1954 nyarán Eördögh András (Bandika) segítségével Imre a Mezőgazdasági Gépészmérnöki Főiskolára kerül technikusként. Közben folytatja és záróvizsgával befejezi a filozófiát. Átéli az 1956-os októberi forradalmat. A szovjet megszállás miatt a rendi elöljárók úgy határoznak, hogy a tanuló rendtagoknak külföldre kell menekülniük. Imre november 29-én lépi át az osztrák határt Eördögh Andrással együtt. Mint többünket, Imrééket is ideiglenesen Sankt Andräba küldi a bécsi provinciális. Majd P. Varga Andor, a külföldi magyar jezsuiták provinciálisa New Yorkban Innsbruckban, az ottani jezsuita kollégiumban kér helyet Imrének. (90 német, angol, spanyol teológus tanul itt) Imre beiratkozik az akadémiai év második félévére. Az Innsbrucki Egyetemen hallgatja a kötelező előadásokat, köztük Karl Rahner teológiai és Schasching szociológiai kurzusait. 1957-1960 között elvégzi tanulmányait.

1959. július 26-án kerül sor a papszentelésre, amelyet drámai események előztek meg. 1959-ben Imre egy fertőző májgyulladás, sárgaság, hasnyálmirigy-gyulladás, epeműtét sorozatán esett át, négy hónapig szanatóriumban feküdt. A „baj nélküli” szünetekre esett a kisebb rendek felvétele. A teológia után a harmadik probációt 1960/61-ben Sankt Andräban végzi Nemesszeghy Ervin társaságában.

András Imre 1961. július 16-án Bécsbe kerül: a Fájdalmas Istenanyáról nevezett Kongregáció ferences nővéreinél lakik egész életében (1110 Wien, Simmeringer Hautpstrasse, 175), és a Magyar Egyházszociológiai Intézetben (német rövidítése: UKI) dolgozik,1962 nyaráig mint munkatárs, azután mint az Intézet vezetője.

Mielőtt az Intézetről bővebben szólnék, még néhány életrajzi adatot közlök. 1961-1974: András Imre szociológiai tanulmányokat folytatott a Bécsi Tudományegyetemen, filozófiai doktorátust szerzett a szociológia szakon. Disszertációját az 1920-1956 közötti magyarországi ún. „népi mozglom”-ról írta. 1965. aug. 6-án elnyerte az osztrák állampolgárságot. 1976. febr. 2-án ünnepélyes örökfogadalmat tett Münchenben. (Professus quatuor votorum). 

Egyházszociológiai Intézet, Bécs 

Szociológus rendtársával, Morel Gyulával hozták létre az Intézetet. P. Morel ezeket írja 1996-ban beküldött „vallomásában”:^[3] „A Magyar Egyházszociológiai Intézet azzal a céllal alakult meg, hogy ’a magyar egyház a mai társadalomban’ téma körül minden lehető adatot összegyűjtsön, mintegy mozaikképpé egyesítsen, az összképet összegezze, magyarázza, és így javaslatokat gyárthasson mindazok számára, akik ’Krisztus Testének építésén’ dolgoznak.” (…) Az intézet működése az elmúlt három évtizedben András Imre nevéhez fűződik, aki 1960 óta munkatársam, 1962 óta az intézet vezetője. Én közös döntésünk következtében Bécsből Münchenbe költöztem, és ott egy fiókintézetet alapítottam, hogy anyagi bázisunkat és kapcsolatainkat kiszélesítsük, majd 1967-ben az innsbrucki egyetemre kerültem. A Magyar Egyházszociológiai Intézet ettől kezdve mindinkább egyszemélyes vagy legalábbis egyközpontú üzemmé vált, melynek tevékenysége mégsem jelentéktelen. Publikációs listáján mintegy ötven könyv vagy könyvformátumú sokszorosított kutatási beszámoló, közel kétszáz – folyóiratokban vagy újságokban megjelent – cikk és körülbelül negyven magyar, német és angol nyelvű sajtótájékoztató szerepel. András Imre számos előadásban, háttér-információs beszélgetésben, disszertációs tanácsadásban is terjesztette a magyar és társadalom objektív ismeretét. A mücheni fióküzemet feloszlattuk, helyette most a bécsi iroda mellett Budapesten telepedett le az Intézet, melyet Kerkai Jenőről, a kiváló társadalomtudós és szervezőrendtársunkról neveztünk el. (…) A két helyen egy célt szolgáló intézmény dokumentációs gyűjteménye négyezer könyvből, háromezer ötszáz mikrofilmből, hatvan térképből és ezer évfolyam folyóiratból, illetve újságból áll, évi költségvetésünk messze a félmillió osztrák schilling alatt mozog.”

P. Morel utolsó mondatához mindjárt hozzáfűzöm: a bécsi intézet csekély pénzügyi kerettel dolgozott, P. Morel egyetemi tanári fizetésének egy része alkotta biztos bázisát. András Imrét a ferences nővérek tartották el: náluk lakott, étkezését ők biztosították, mivel reggel korán misézett nekik, autója fenntartását is ők fizették. Egy-két áldozatos munkatársát fizette szerényen (hosszú ideig Ujváry Julianna néplány testvért és még hosszabb ideig Jahn (Brandenstein) Máriát .
 

A külföldi "opusok" együttműködése a hazafelé irányuló munkákban

1966. szeptember elsején, az első müncheni találkozónkon vetette fel P. Héjja Gyula vice-provinciális (a külföldi sectio II. elöljárója) ezt a kérdést: Van-e a külföldi magyar provinciának létjogosultsága?^[4] Akkor döntés született, hogy sorsközösséget kell vállalnunk az otthoniakkal, segítenünk kell őket anyagilag, lelkileg-szellemileg. Felmerült a feladatokhoz egy „koordinátor” kinevezésének gondolata, aki összehangolja a Magyarország felé irányuló akciónkat, a már működő „opusokat”: Magyar Papi Egység, ill. 1969-től Szolgálat, Vatikáni Rádió magyar osztálya, Egyházszociológiai Intézet, leuveni Magyar Kollégium. E müncheni találkozón hangzott el Boros Laci azóta sokat emlegetett javaslata a „három I”-ről: Információ= rendszeres tájékozódás a magyar helyzetről; infiltráció=”lefölözve” a kinti magyar jezsuiták munkáit, már mostantól kezdve hazaküldeni szellemi termékeinket, folyóiratainkat és könyveinket; institutum=Intézet, létrehozni e feladatokhoz egy közös intézetet, talán a határ közelében.

1967. augusztus 30-31-én találkoztak az „opusok” képviselői a Salzburg melleti Dürrnbergben, és megszületett a „commissio de ministeriis”: Hegyi János koordinátor, Matyasovich prokurátor, a munkacsoport tagjai: András I., Horváth K., Morel, Muzslay, Őry és Szabó F. Morel összegezte a megbeszélés eredményeit, feladatainkat:

1) Kiegészítő funkciót végezni a magyar egyház javára. Elsősorban a magyarországi egyház javát akarjuk szolgálni. Munkánk csak kiegészítő lehet, mivel az otthoni fejlődés jórészt kívül esik hatókörünkön. Tevékenységünket funkcióvá kell fejlesztenünk, szerves részévé kell tenni a magyar egyház életének.

2) Elsősorban az európai magyar jezsuitákról beszéltünk, mivel itt indultak már el „hazamenő” kezdeményezések, művek, kiadványok. Nem feledtük el az Amerikában és Kanadában dolgozó magyar jezsuitákat (lelkipásztorkodás, A Szív magazin), akik elsősorban az emigrációt szolgálták.(Igaz New Yorkban a tanárok fizetésének összeadásával s más forrásokból bővítették az anyagi alapot a hazaiak támogatásához.)

3) Meg kell határozni a gyakorlati lépéseket: hogyan segítheti a külföldi magyar provincia a magyar egyházat?

4) Jogi síkon (papíron) létező provinciánkból funkcionálisan létező (hatékony) provinciát kell fejleszteni.

P. Hegyi János európai szuperiorunk lett; az ő vezetésével általában nála (Fürstenriedben) rendszeresen tartottunk „kommissiós” megbszéléseket, így fejlesztettük a kezdeményezéseket, „opusokat”.

A főleg egyháziaknak szerkesztett Magyar Papi Egység átalakítását, profilváltozását 1968. aug. 23-án Innsbruckban tárgyaltuk meg: Öry, András, Morel, Szabó F., Weissmahr jezsuiták és Marosi László világi pap, P. Őry jobb keze vett rséz a tárgyaláson. Eldöntöttük a Szolgálat c. negyedéves folyóirat elindítását, amelyet jórészt az Ostpriesterhilfe támogatott. A lelkiség/lelkipásztorkodás mellett fokozottabban a zsinati tanítás terjesztését tűztük ki célul. A „Tanulmányok” rovat szervezését én vállaltam mit társszerkesztő addig, amíg Kardos Klára ki nem jött): egy-egy központi témakörrel foglakozott, éspedig a papság mellett már a világ értelmiségieket is szemmel tartva. Tanulmányokat kértünk és kaptunk a világon szétszórt jezsuita és más rendhez tarozó magyar tanároktól, szakemberektől. Persze fordításokat is közöltünk. Következtek a már létező rovatok: „Az Egyház szava”, „Eszmék és események”, „Könyvszemle, „Halottaink”. Fontos újítás volt még az, hogy elhagytuk a „Hazai helyzet” rovatot, amelyben eléggé kemény kritikák jelentek meg a kommunista rendszerről: ez volt az „ára” annak, hogy hazaküldhessük lapunkat. Óvatosságunknak köszönhető, hogy - kevés kivétellel – az egyes számok postán hazaérkeztek. A Szolgálat egy idő után, főleg miután Kardos Klára P. Őry kiváló segítője lett, rendszeresen adott ki és küldött haza könyvmellékleteket (eredeti magyar és főleg fordított könyveket)

Ugyanezt tettük a Vatikáni Rádió magyar tagozatában. Itt Alszeghy Zoltán, Nagy Ferenc, Szabó Ferenc és Weissmahr Béla szerkesztésében és közreműködésével elindult a TKK=Teológiai Kiskönyvtár füzetsorozat, amely elérte a 33. számot: több külföldi magyar jezsuita filozófia- és teológiatanár szerepel a szerzők között. Főleg Nagy Ferivel végeztük a szerkesztés és a nyomdai előkészítés, valamint a hazaküldés munkáját; ez utóbbiban nagy segítségünkre volt Ritz testvér .Ugyancsak Nagy Ferenccel valósítottuk meg a Xavier Léon-Dufour által szerkesztett Biblikus Teológiai Szótár magyar kiadását. A fordítók között volt többek között Kardos Klára és Puskely Mária, munkatársunk a Rádiónál. Később a TKK-sorozatot és Biblikus Szótárt átengedtük a Szent István Társulatnak haza kiadásra. A Vatikáni Rádiónál még számos vallásos könyvet adtunk ki: rádiós sorozataimat és egyéb könyveket.

Mindezt azért említem itt, mert a Boros által tervezett „lefölözés” (infiltráció), illetve Morel által javasolt „kiegészítő funkció” szépen kibontakozott. András Imre elkészített egy felmérést a külföldön kiadott magyar nyelvű vallásos könyvekről: ebből kiderül, hogy Klagenfurtban, Rómában és Bécsben egy időben több vallásos könyvet adtunk ki, mint ugyanabban az időszakban Magyarországon.

Együttműködésem András Imrével

 Röviden még jelezni szeretném közel fél évszázados baráti együttműködésemet Imrével.^[5]

Ez az együttműködés gyümölcsöző volt. Egymást kölcsönösen tájékoztattuk a világegyház és a magyar egyház helyzetéről, megvitattuk a kényesebb egyházpolitikai kérdéseket. Az Ostpolitik ugyan nekünk tabu volt a Vatikáni Rádiónál, de sok mindent közelről láttam, mint a pápák és Agostino Casaroli tolmácsa magyar vezető politikusok vagy Miklós Imre vatikáni látogatásikor. Néhányszor Bécsben vagy Rómában együtt fogalmaztunk meg Imrével UKI-tájékoztatókat: ott elmondtuk azt is, amit én a rádióban nem mondhattam el az egyházpolitikáról, illetve idézhettem az Intézet tárgyilagos tájékoztatóit híradásom háttér-információihoz. Kapcsolatban voltunk a Szabad Európa Rádióval, jelentős külföldre látogató írókkal, püspökökkel, akiktől megbízható információkat kaptunk, amelyeket egymással megosztottunk. Hasonlóképpen a Szabad Európa Rádió és külföldi rádiók, televíziók átvették az UKI német és angol nyelvű tájékoztatóit a valós magyar helyzetről. Természetesen a kommunista vezetőknek és Miklós Imrének, az ÁEH elnökének nem tetszettek András Imre tájékoztatói, amelyek a „pórázon vezetett” magyar egyház elnyomását feltárták. Nem tetszettek a vatikáni „keleti politika” egyes hazai képviselőinek sem.

Így történhetett meg, hogy 1985 végén a magyar egyházi vezetők – Miklós Imrével egyetértésben – azt követelték a jezsuita rend római elöljárójától, hogy váltsák le András Imrét az Egyházszociológiai Intézet vezetéséről. A római vezetők tőlem is információt kértek Andrástól: természetesen Imre mellé álltam, tanúsítva tárgyilagosságát. Közben javult a helyzet, új szelek kezdtek fújni a peresztrojkával. András Imre lelkipásztori munkát is vállalhatott itthon: több alkalommal lelkigyakorlatot kísért Leányfalun.

Amikor a fordulat éve után, 1992-ben többen hazaköltöztünk, a Sodrás utcai Faludi Ferenc Házban létrehozta a „Kerkai Jenő Egyházszociológiai Intézetet”. Sokat fáradozott a KALOT-mozgalom újjáélesztésén. 1997 őszétől szülőföldjén, a csíksomlyói Tanulmányi Ház épületében létesített „Venczel József Szociológiai Intézet” vezetésével András Imrét bízta meg Jakubinyi György gyulafehérvári főpásztor.

1994. április 15-én kitüntetést kapott: a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjét” kapta„életművéért és a külföldön élő magyarság érdekében kifejtett tevékenysége elismeréséért”.

Teljesebb volt az a méltatás, amelyet Semjén Zsolt helyettes államtitkár írt a 70 éves András Imrének. A köszöntő levelet 1998. november 20-án olvasták fel Szegeden, amikor a Studia Religiosa ünnepi kötetét átnyújtották a jezsuita szociológusnak. (Semjén Zsolt akkor a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában az egyházi ügyek felelőse volt.) Idézünk köszöntő leveléből: „András Imre jezsuita szociológusban azt a kutatót ünnepelhetjük, aki egyháza és népe iránti rendíthetetlen elkötelezettséggel – minden körülmény között – itthon és külföldön a számbavétel és a számotvetés munkájához nagyban hozzájárult. Akkor is, amikor az egyházi és társadalmi kérdésekkel kapcsolatban információ szűkében voltunk és most is, amkor az információk bősége zavarba ejtő. Jókívánságaimat azzal zárom, hogy a Mindenható adja meg kedves Atyának azt a boldogító tudatot, melyet Szent Pál apostol birtokolt és Timóteusnak így írt le: ’A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam’ (4, 7).”

UTÓSZÓ

Az új évezred elején a Távlatok munkatársai és a szerkesztőségi tagok megleptek egy kis köszöntő kötettel: „Idő a művészetben. A 70 éves Szabó Ferenc köszöntése.” (Agapé, Szeged, 2001.) Gyorgyovich Miklós főmunkatársam szervezte a „meglepetést”. Mindjárt az első írás András Imre emlékezése: „Egy Izgalmas közös erdélyi körút egyházi élményei.”

1969. augusztus 7. és 31. között jártuk körbe Erdélyt, sőt még a Fekete-tengerig (Mamaiá-ig) is eljutottunk pár napra. Rég volt, de számos olyan részletre emlékszem, amelyeket Imre nem említ. Néhány mozzanatot röviden megemlítek. Jugoszlávián keresztül jutottunk el Romániába (akkor még csak menekült útlevelem volt, de a románok beengedtek.) Imre felsorolta az állomásokat. Én csak néhányat említek, nem időrendi, hanem fontossági sorrendben. Legemlékezetesebb találkozásunk Ditrón Márton Áron püspökkel, aki éppen ott bérmált. Ez óriási esemény volt, hiszen több mint húszéves kimaradást kellett behozni. A végre szabadon működő 73 éves püspök járta csíki helységeket, ahol a bérmálkozók száma községenként átlagosan meghaladta az ezret. Köztük szép számmal voltak felnőttek. Márton Áron meghívott bennünket vacsorára, este mellette ültünk. Imre, a csíki székely igen nagy tisztelettel hallgatta a fehér vértanú püspököt. Bemutatott engem mint rendtársát és a Vatikáni Rádió munkatársát. (Később még egyszer Rómában, a Germanicumban volt szerencsém találkozni Márton Áron püspökkel. Sok könyvet és folyóiratot hoztunk neki: Imre Volkswagenjének hátsó ülése tele volt irodalommal (pokróccal letakarva). A határnál várakozva összebarátkoztunk egy magyarul is tudó román határőrrel, aki beengedte a rakományt; Imre egy pakli cigarettával hálálta meg.

Herkulesfürdőn meglátogattuk Godó Mihály rendtestvérünket, aki ott a fürdőhelyen szép apostoli munkát végzett. A harangtorony tövében volt lakása; naponta háromszor harangoztatott villanyóra-szerkezete. Az esti misén három nyelven: románul, magyarul és németül prédikált. Jöttek hozzá bukaresti „nagy halak” is lelki problémáikkal. Godó atyával elmentünk a Vaskapu-szorosig, fenséges látvány volt.

Aug. 12-24 között Csíkszeredán laktunk Imre szüleinél, innen kirándultunk a környékbeli falvakba. (Természetesen imádkoztunk a szomszédos Csíksomlyó kegytemplomában) Imrével szülőházában egy szobában aludtunk. Gyárfás bácsi reggel a Jugóból hozott pálinkával ébresztett bennünket. Mosakodás kinn az udvaron kútvízzel. Gyárfás bácsi fiává fogadott. Megismertem az András-rokonságot. Egy alkalommal részt vettünk Imre egyik unokahúga eljegyzésén, amely igazi lagzi volt. Éjjel 3-kor leléptünk, pedig még utána jöttek fogások. A maradék ételekkel másnap két kocsin kirándultunk a Hargitába, ahol nagy nótázást csaptunk.

Jártunk a Gyilkos-tónál, a Szent Anna-tónál Szovátán, Marosvásárhelyen, Kolozsvárott.

Egy éjjelre Kányádi Sándor költő adott szállást. Ellátogattunk a Napsugár szerkesztőségébe, ahol Fodor Sándor író dedikálta egyik elbeszéléskötetét.(Idén augusztusban Kolozsvárott részt vettem a Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson, és a Szent Mihály-templom sekrestyéjében megnéztem 1969-es beírásunkat a misézők könyvében.)

Imre említett írásában igazi szociológusként beszámolt az akkori erdélyi vallási/egyházi helyzetről. Így pl. a félénken kezdődő liturgikus reformról, a templomi hitoktatásról, a kezdődő paphiányról, a vallásos könyvek kiadásának és terjesztésének nehézségeiről. Fontos tájékoztatást kaptak az erdélyi magyarok külföldi rádióadások révén; leginkábba Szabad Európa Rádió adásait hallgatták. „Sokan hallgatták, és igen jónak tartották a Vatikáni Rádió /magyar/ adásait is. Az esti időpont Romániában, sajnos, nem volt a legkedvezőbb. Az esti 11 órát sokan nem tudták kivárni. A délutáni ismétlés új időpontja viszont kedvező volt..”

Imre újabb hazalátogatása alkalmával megtudta, hogy az Állambiztonságot „mozgásba hozta a Vatikáni Rádió magyar osztálya szerkesztőjének romániai látogatása. Szüleim háza előtt, ahol laktunk, állandóan egy dzsip állomásozott. A plébániával szemben levő ház utcai szobáját lefoglalták, és távcsővel figyelték a mozgást a plébánián. Bukaresti éjszakázásunk alkalmával (valakik) kiemelték kis VW kocsinkból az irattáskát, melyben a prospektusokat és a térképeket tartottuk. /Minden bizonnyal a rendőrség volt, hiszen egy bőröndöt nem vittek el a „betörők”./ Kiutazásunk alkalmával tüzetesen megvizsgálták autórádiónkat, mintha azt kellett volna tisztázni, nem adó-vevő készülék-e. Nem az volt. Talán még örültünk is volna, ha mindjárt észrevesszük, milyen ’fontos személyeknek’ néznek bennünket.”

 Szabó Ferenc S.J.