Dr. Tóth Zoltán József AZ ÚJ ALAPTÖRVÉNY: A TÖRTÉNETI HAGYOMÁNYOK ÉS A MONETÁRIS HATALOM. Gondolatok az új Alaptörvényről. Az Országgyűlés 2011 áprilisában hosszú, több évtizedes
várakozás és küzdelmek után elfogadta Magyarország új alaptörvényét.
Az alaptörvény-alkotmány a változtatni nem akaró, a világháború utáni
rendszerek folytatásáért küzdő, úgynevezett „status quo” irányzat és a
változtatás mellett elkötelezett erők nagyon kemény és még nem lezárt
küzdelmének az eredménye. Az
alaptörvény készítői ezért mindkét irányzat elvárásait ötvözték össze, még pedig
úgy, hogy egymást azok ne rontsák le, hanem lehetőleg kiegészítsék. Ez egy jó
kompromisszum, amiből kialakulhat egy általános nemzeti konszenzus. A
változtatást kívánók jelentős része kereste a kapcsolatot, a folytonosságot a
magyar történeti alkotmány elveivel, intézményeivel is. Ezeknek az
alkalmazásának lehetőségekor, azonban figyelembe kellett venni a jelenleg meg
nem haladható nemzetközi és hazai politikai realitásokat, valamint azt is, hogy
a történeti alkotmány jogfolytonossága immár 67 éve megszakadt. Látványosan
tükrözte a változó erőviszonyokat az országgyűlési vita is, melynek
következtében eredeti tervezetben még belefoglalt egyes paragrafusokat és
megnevezéseket az utolsó hetén mégis
kivettek, illetve beépítettek. Ugyanakkor az alaptörvényt olvasva látható, hogy
közjogi történeti hagyomány és alkotmányos gondolkodás nem gátja, hanem
történeti örökségének megfelelően erősítője a szabadságjogok védelmének, a
modern jogállami elvárásoknak is. Úgy gondolom, hogy a nyíltan és az egyes
háttér egyeztetések során folytatott küzdelem megértéséhez a tanulmány első
részében a történeti közjogi álláspont főbb szempontjait összegzem. 1. Történelmi tradíciók és a modernitás egyes kihívásai. Az elmúlt évek talán egyik legfontosabb közéleti folyamata,
hogy általános felismeréssé vált az összefüggés a biztonság, a kiszámíthatóság,
a szociális béke és az alkotmányos szabályozás között. Immáron sürgető igénnyé
vált az elmúlt zaklatott 20-22 év, azaz a rendszerváltás befejezése, a
stabilizáció. Egyszerű ”józan paraszti ésszel” is megállapítható a kapcsolat
Magyarország, a magyarság nyomorúsága, mint következmény, valamint a mostani
ideiglenes alkotmányos szabályozás,
és annak ellentmondásai, mint okok között. Az alkotmány ugyanis nem önmagáért
való dolog. A jogállamiság modern alkotmányos rendszerét akkor és úgy
szabályozzuk helyesen, ha a közösség azt magáénak érzi, tudja. Ez pedig akkor
valósul meg, ha a közösség ura önmagának, azaz szuverén. Gondoskodni tud
országáról, ennek részeként védeni tudja saját és közösségi vagyonát és ahol
jogait és kötelezettségeit nem relativista szemlélettel gyakorolja, hanem az
igazságosság rendjét követendő célnak kitűzve műveli. A jelen és a jövő
biztonsága sem választható el a közösségi összetartozás élményétől, a nemzeti
öntudattól, így a múlthoz kötöttségtől, a történeti tapasztalatoknak az
alkotmányos rendbe történő beépítésétől. Mind ez feltétele egy olyan
alkotmánynak, ami képes mindig az adott korban keretet és garanciát adni a
megmaradásnak. Kezdve a közösség biológiai fennmaradásának szintjétől, egészen a
nemzeti létként való megélés szolgálatáig. Itt érkeztünk el az úgynevezett Szent
Korona-tanig, amelynek megértéséhez kétségkívül el kell tudni szakadni a
meghatározó marxista – liberális világ és történelem magyarázattól. Az olvasó talán iskolai tanulmányaiból emlékszik arra, hogy
a magyarság nagyhatalmi létének idején, de a kiszolgáltatottságának évszázadai
alatt is sikeres alkotmányos küzdelmek során vívta ki jogait. Védte államiságát
és megmaradását az Aranybullától, az 1848-as áprilisi törvényeken keresztül a
trianoni tragédiát követő ujjá épülésig. A Szent Korona-tan ennek a közösségi,
vagy alkotmányos rend alapelveinek közös megnevezése. Ennek a rendnek az
alkotmányos formája az úgynevezett történeti alkotmány, ami nem egy
alaptörvényben szabályozza az ország alkotmányos rendjét.
A történeti alkotmány az évszázadok alatt alkotott alap- vagy sarkalatos
törvények sorozata, amelyet a szokásjog, elsősorban a Szent Korona-tanba
összefoglalt alapelvek, hagyomány rendezett szerves egységbe, mint ahogy a
kovász a kenyeret alkotó anyagokat. A Szent Korona-tan alapelvei messze a régmúltba vezethetőek
vissza és először a középkor késői századaiban rendszerezték azokat.
Megállapítható, hogy míg a magyar alkotmányos rend Szent Korona-tanban foglalt
alapelvei állandónak bizonyultak, addig az azokhoz rendelt közjogi intézmények
(államfő, törvényhozás, törvényalkalmazás, a végrehajtás intézményei,
önkormányzatiság, stb.) szabályozása korszakról korszakra változott, az adott
korszak kihívásainak megfelelően. Általában a megelőző korszak intézményeinek
reformjával, de esetenként új, Európában máshol már alkalmazott intézmények
átvételével is. Melyek azok a bizonyos, Szent Korona-tanként összegzett
alapelvek, amelyek kiállták az idők próbáját, és amelyek korszakról korszakra
mindig alkalmazást nyertek?
Alkalmazásuk nélkülözhetetlenségüket is bizonyította. A Szent Korona-tan alapelvei egységes rendszert alkotnak,
amit egy hasonlattal próbálok bemutatni. Minden alkotmány legfontosabb szabályozási tárgya, hogy kié
a hatalom, ki gyakorolja az országon belül a szuverenitást. Az európai
történelemben alapvetően vagy a király, vagy a nép, illetve a nemzet. Ha
hasonlattal kívánunk élni, akkor képzeljünk el egy páncélszekrényt, amely a
közösségi lét feltételét jelentő vagyont rejti. Ha a királyé a hatalom
teljessége, akkor neki van kizárólagosan kulcsa a széfhez. Ha a népé, vagy a
nemzeté a szuverenitás, akkor nép nevében eljáróknak, akár demokratikus, akár
diktatórikus a rendszer. A demokratikus rendszerben a többség nevében kormányzók
még a hatalom- megosztás rendszerének ellenére is döntő befolyással bírnak a
törvényhozásra, a végrehajtásra és közvetve a bíráskodásra is. A magyar
történeti alkotmányos rend egyedülálló abban, hogy a hatalom teljességét nem a
királyra, vagy a nemzetre bízza, hanem a Szent Koronára. A király és a nemzet
nem a hatalom forrása, hanem a gyakorlója, ahol az elsődlegesség a nemzeté. A
Szent Korona-tan alapján a hatalom forrása a Szent Korona (iurisdictio,
vel ditio Sacrae Regni Coronae) Ennek a jelentősége, hogy a „magyar
páncélszekrényt” nem egy kulcs nyitja, hanem kettő. Az államfő, (a nádorral,
majd 1848 után vele együtt a miniszterelnök által megjelenített központi
hatalom), illetve a nemzet önkormányzati rendszere, amely együtt tudja azt
kinyitni. A két fél közti
hatalom-megosztásban a kettő mellérendelten egyenrangú, de a hatalom elsődleges
gyakorlója az államfő-király tekintetében is a nemzet.
A Szent Korona-tan második tétele, a mellérendelt
hatalomgyakorlás elve és gyakorlata (membrum Sacrae Regni Coronae). Ez a rendszer túlmutat a klasszikus
hatalom-megosztás végrehajtó hatalom, törvényhozó és bíráskodás, valamint
maradék elven meghagyott önkormányzatiság hatalmi ágain. Ugyanis a magyar
alkotmányos rendszerben az önkormányzatiság különböző formái (területi,
érdekképviseleti, vallási, esetlegesen etnikai, stb.) nem kiegészítő negyedik
hatalmi ágként jelennek meg, hanem a végrehajtó hatalom, törvényhozó és
bíráskodó hatalmi ágakon belül. Magyarán a központi hatalom intézményrendszere
(kötődjön az államfőhöz, vagy a kormányfőhöz, vagy kettőjükhöz,) addig terjed
csak, ahol az önkormányzatiság kezdődik a jelzett hatalmi ágakon belül. Ez a
rendszer így töretlenül szolgálta a magyarságnak szabadság vágyát, és a
nemzetet, államot vezető személy iránt érzett tekintélyét, és annak erős
központi hatalmát, amennyiben a vezető személy megfelelő (szakrális) volt. Ha
nem volt megfelelő, például külföldi hatalmak, így bankok lekötelezettje volt,
akkor viszont a hatalma csak a különböző hatalmi ágakban megjelenő
önkormányzatiság intézményrendszeréig terjedt. Ugyanakkor ez a rendszer
biztosította a más vallási, etnikai stb., öntudatú népek saját törvényei
szerinti létét is. A magyarság rendelkezik azzal a képességgel, hogy más népeket
egyenrangú partnernek tekint, ha az jogaival azonos kötelezettségeket visel, és
nem tör a kizárólagosságra. A Szent Korona-tan következő tétele a korábbi hasonlattal
élve arra ad választ, hogy vajon a széfből kivehető-e minden, ha a „két kulcs”
együttesen kinyitná. Nos, nem. A nemzeti vagyon ugyanis nem csak állami, illetve
magán vagyont, vagy magánosok tulajdontársulását jelenti, amely felett
korlátlanul lehet rendelkezni (eladni, elzálogosítani, stb.), hanem olyan
vagyont is, ami forgalomképtelen. Ezt nevezték a Szent Korona tulajdonának.
(Radix omnium possessionum Sacrae Regni
Coronae) Ez két részből állt. Az egyik az elidegeníthetetlen „állami javak”,
az úgynevezett elidegeníthetetlen korona javak
(peculium, bona Sacrae Regni Coronae),
illetve a másik, a magánosok föld vagyona 1848-ig
(aviticitas-ősiség). (Ez utóbbit
1848-ban megszüntették, de nem vezettek be olyan állami és önsegélyező
hitelezési rendszert, amely meggátolta volna a magánosok - nemesek, parasztok -
tömeges tönkremenetelét. Ez a szabadságharc vereségének egyik közvetlen
következménye, amelynek tragédiáját elsőként Széchényi István ismerte fel.
Nézetem szerint ez belső küzdelmeinek egyik alapvető oka és indítéka is
az 1850-es években vívott küzdelmeinek is) Ugyanis a Szent Korona tulajdonjoga
eredetileg azt a hatalmi építkezést tette lehetetlenné, ami az állam és az
állampolgárok egyidejű eladósításával nyer kizárólagos befolyást a nemzet
vagyona és így a nemzet felett. Az elidegeníthetetlen vagyon személyek és az
általuk szervezett önkormányzatok általi birtoklása, használata adja azt a
megkérdőjelezhetetlen anyagi alapot, amely garanciája az önkormányzatiságnak.
Ennek a küzdelemnek az egyik nevezetes forduló pontja 1514, amikor is Werbőczy
István megakadályozta, a hatalmas Fugger-Fortunatus nyomással szemben, a
paraszti földek forgalomképessé válását. A parasztság, bár elveszítette
„országos politikai jogait”, de a kötelezettségeket a jogok mértékéhez
igazították. Ezzel megakadályozta az akkori európai gyakorlattal szemben, a
parasztok földjeiktől való elűzését, ezzel együtt a köznemesség tönkretételét,
az ország megszüntetését, és a permanens polgárháborút is. Ez a monetáris, azaz
a kamatra alapozott hitel gazdaságra épített hatalom térnyerését korlátozta
Magyarországon. 1848 és 1867 után az országos jogok ismételt általánossá
tételével a politikai jogok gyakorlása elvileg
mindenki számára nyitottá váltak, azonban a jövedelmi cenzus a
választójog gyakorlását korlátozta.
Ez viszont a monetáris hatalmi berendezkedés kiépülését segítette elő. Nézetem
szerint mind a két politikai szabadság korlátozás, amely a jogokat a
kötelezettségek vállalása nélkül kívánó nemzetközi magánbanki hatalom
térnyerésének következménye, a Szent Korona-tan szabadság tartalmának sérülése.
A történeti magyar közjogban azt a köz-, állami-, nemzeti
vagyont, amit védeni kívántak a magánosítás lehetőségétől, illetve jelzálogként
való felajánlástól, azaz forgalomképtelenné kívántak tenni, azt a Szent Korona
tulajdonába sorolták. Miután nem köz és magántulajdon, hanem korona tulajdona,
ezért forgalomképtelen, csak birtokolni, és használni lehetséges az oda sorolt
dolgokat. Nemcsak a történeti
hagyománynak, hanem a praktikumnak megfelelő jogi kategória ez, hiszen a
gyakorlatias megoldás vezette be már a királyság korai évszázadaiban.
Megfontolandónak tartom a Szent Korona tulajdonjogának az
alkotmány-alaptörvénybe történő szabályozását. Ugyanakkor a nemzeti vagyon
körébe tartozó védeni kívánt dolgok biztosabb védelmét jelentené azok
alkotmányban történő felsorolása is. A Szent Korona szuverenitásából, azaz, hogy Ő a hatalom
forrása, (amiért is a történeti közjogban személyként tisztelték), következik a
negyedik alapelv. Ez az értékrend elve. A szent jelző arra utal, hogy létezik
egy olyan értékrend, amely nem vitatandó, hanem követendő. Létezik a jó és rossz
kategóriája, amely megismerhető és nem relatív kategória. Ha létezik a jó és a
rossz, akkor beszélhetünk közjóról, illetve igazságról. Az igazságosságra
törekvő rend feltétele, hogy jogok és kötelezettségek egyenlő arányban álljanak.
Akinek több van, annak több a kötelezettsége is. Ha van jó és rossz, akkor a
szabadság e kettő közti választás. Ha nincs jó és rossz, akkor a szabadság
vágyaink a mások és végül a magunk kárára történő korlátlan kiélése, így a
profitérdekek egyeduralma is. Sajnos az elmúlt 20 évben a relativista szemlélet
érvényesült. Ennek következtében az alkotmányban leírt jogok tartalma
viszonylagossá vált, a koherencia feltételéhez nem kötött alkotmánybírósági
döntések és az aktuális országgyűlési többség változó értelmezésének
territóriumává. (Továbbá az egyes kardinális kérdésben a döntés meg nem
története, például a nemzeti bank jogállása, a nemzeti vagyon értelmezésének
elmaradása is ezt szolgálja.) Ha a jogok és fogalmaik tartalma viszonylagos, a
bíróságok jogot és nem igazságot szolgáltatnak, akkor a kötelezettségek végképp
anakronisztikussá válnak. (Mennyit adóznak jövedelmeik után a globális cégek,
bankok és mennyit az állampolgár!) A közéletben pedig a rossz
megnevezhetetlenné, sőt normává válik, a magánéleti viszonyokban is az
abszurditás lesz meghatározóvá. Ez azt jelenti, hogy az alkotmányban foglalt
emberi jogoknak csak akkor van valós tartalma, ha a fogalmak mögött
megkérdőjelezhetetlen az értelmezés, az érték orientált jogalkalmazás, valamint
a jogok, hozzá mérhető és jól körülírható, számon kérhető kötelezettségekkel
párosulnak. Azaz a jogrend természetjogi alapokon áll. Ennek következtében a
közéleti szereplőktől, az intézmény rendszertől legalább formálisan elvárt az
értékkövető magatartás, tartás. A Szent Korona-tan ötödik alapelve a jogfolytonosság elve,
a „törvénytelenségre jog nem alapítható” elv. Ez köthető a Szent Korona-tan
iura Sacrae Regni Corona elvéhez. Amennyiben a király, vagy a nép nevében
eljárók az értékek értelmezésében, a közösségi vagyonok feletti rendelkezés
tekintetében ellenőrizhetetlen és felelőtlen hatalomhoz jutnak, azaz megszerzik
a teljhatalmat és felborítják a mellérendelt, megosztott hatalmat biztosító
intézményrendszert, akkor megszakad a jogfolytonosság. Különösen igaz ez,
abszolutista királyi hatalom, illetve diktatórikus néphatalom gyakorlása esetén.
Ha megszakad a jogfolytonosság, akkor a hatalom törvénytelenné, azaz illegitimmé
válik. A jogfolytonosság egyértelmű
megszakadása, ha megszálló hadsereg tartózkodik az országban és az szabja meg az
ország jogrendjét, ahogyan ez 1944. március 19. után történt. Sokszor
felvetődött az, hogy a mai rendszer legitimitása problémás, esetleg
megkérdőjelezhető. Ennek kettős oka van. Önmagában az, hogy az 1989-es
alkotmánymódosítás idején az ország még megszállt ország volt. Másrészt a mai
hatályos alkotmányt, ami a népszuverenitás alapján áll, épp a megszállás okán
sem 1949-ben, sem 1989-ben nem fogadhatta el népszuverenitás által
felhatalmazott szerv. A nagyobb
probléma mégis az, hogy ha ez a rendszer az 1946-49-ben, a megszállás idején
létrejött rendszerrel tartva az alkotmányos jogfolytonosságot, akkor utólag
jóváhagyja, törvényesíti a törvénytelent. (Hogyan is lehetne törvényesnek
nevezni azt a rendszert, ahol a szuverenitás hiányát mi sem bizonyítja jobban,
mint hogy egy megszálló hadsereg elrabolhatja a Nemzetgyűlés egyik meghatározó
képviselőjét?) Vitathatatlanná teszi az akkori rendszer jogi aktusait
(államosítás, majd privatizáció, államadósság) és elévültté a rendszer
bűncselekményeit (azaz, amikor saját jogrendjét sem tartotta meg.) Az 1949-es
alkotmánynak a tartalmi, formai és politikai elődje az 1919-es kommün
„alkotmánya”. Nyilván nem lehet az idő kerekét visszaforgatni, de az elmúlt 20
év alkotmányos hozzáállása a korábbi hatalmi rendszer struktúráinak
zökkenőmentes továbbélésének alkotmányos garanciáit biztosítja és a mai
válsághoz vezetett. Hogyan lehetne a mai körülmények között a Szent Korona-tant
alkalmazni? Nézetem szerint az új alkotmány preambulumában hivatkozni kell az
alapelvekre. A Szent Koronára, mint a hatalom teljességének szimbólumára, a
megmaradt nevesített nemzeti vagyon abszolút védelmére, illetve a Szent
Koronára, mint annak tulajdonosára, ezen együtt szociális biztosítékokra, és a
vitathatatlan örök értékrendre. Továbbá a mellérendelt hatalmi szerkezetre is,
azon belül az önkormányzatiságra, annak megkérdőjelezhetetlen vagyoni hátterére
(nem csupán a jelenlegi törzsvagyoni védelemre gondolok). Az új alkotmány
rendszerének vállalnia kell az ezeréves történeti magyar állam törvényes
rendszereivel való jogfolytonosságot. Hogy ezekből az alapelvekből a jelenkor és
az utókor milyen jogi konzekvenciákat vállal fel, az onnantól az adott korszak
politikai, nemzetközi mozgásterétől függ, de a kaput megnyitottuk az
igazságosságra törekvő rendszer, így az emberi jogok megkérdőjelezhetetlen
értelmezése felé is. Nyilvánvaló az is, hogy a Szent Koronára történő
hivatkozás, esetlegesen annak a hatalom forrásaként történő elismerése, éppen
úgy, mint akár a királyi szuverenitásból levezetett angol alkotmányos rend sem
ellentétes az Európai Unióval, vagy más nemzetközi szervezeti tagságunkkal sem.
Viszont levezethető belőle a magyar pénzrendszert működtető monetáris intézmény
rendszer függősége a fiskális rendszert működtető alkotmányos szervektől,
kimondható és vitathatatlanná tehető a nemzeti vagyon védelme, beleértve a
termőföld, az ásványkincsek, az édesvíz és termálvíz védelme, sőt a magánosok
ingatlanának védelme is. Biztosítható a nagy magánvagyonok védelme is,
amennyiben teljesítik arányos kötelezettségeiket az egész közösség felé. Így
ezek a vagyonok nem csak a megbízó külföldi hatalmaktól függenének, hanem az
alkotmány is védené őket, így szabaddá téve őket. Milyen formában születhet meg az új alkotmány, amennyiben
figyelembe vesszük a történeti alkotmány hagyományát?
A történeti alkotmányt egymásra következő törvények összessége
jelentette. Nem kartális formában jelent meg, mert nem akart ideológiai
rendszerek államban alkalmazandó kötelező rendje lenni.
Ugyanakkor praktikus követelményként már a történeti alkotmány idejében
is felmerült a kartális forma és történeti forma közös alkalmazása (lásd pl.:
Teleki Pál alkotmánytervezetét), amit több állam is követ, például az Egyesült
Államok is. Ez a kompromisszum különösen indokolt most, tekintettel arra, hogy
1949-től kartális formája van az alkotmánynak. Célszerű az alapelveket és nem
csupán a történeti múltat magába foglaló preambulum után egy tömör
alkotmánylevél alaptörvényként történő elfogadása, amely azonban csupán a
legfontosabb intézményekről szólna. Az egyes intézményeket pedig külön törvény
szabályozná. Ezeket a törvényeket az élet kihívásának megfelelően könnyebben
lehetne megváltoztatni, míg az alkotmányt jelentő alaptörvényt kevésbé. Az egyes
törvények előtt is állhatna az egyes intézmény magyar történetiségére utaló
preambulum. Így például az alkotmány szólna az országgyűlésről, mint a
törvényhozó szervről. A kiegészítő törvény annak szerkezetéről, eljárási
rendjéről, stb. A törvény ekként egy előszóval kezdődne, amely felidézné a
magyar törvényhozás intézményes múltját. Megjegyzem, én óvakodnék az 1867-es dualista rendszer
közjogi intézményrendszerének fetisizálásától. Az alapelv az elsődleges, az
intézmény, pedig korszakhoz szabott. Például az 1920-as jogfolytonosság
helyreállítás kezdete után is csak 7 évvel állították helyre a kétházas
országgyűlést, ahol a felsőházban az érdekképviseletek kaptak helyet. Először
ugyanis az érdekképviseletek rendszerét kell helyre állítani. Ez azt is
jelentené, hogy az elmúlt hat évtized hatalmi struktúráit kellene valóban
demokratizálni, kiválasztási rendszereit új alapokra helyezni. Egy régi hatalmi
hálózat bármilyen intézményrendszerben megjelenhet, neki az mindegy, hogy milyen
lehetősége van eddigi hatalmának további kizárólagos fenntartására. Végezetül egy fontos kérdésre kell válaszolni. A Szent
Korona-tan alkalmazható-e köztársasági rendben, vagy csak a királyság
államformájában? A leírtak alapján talán egyértelmű, hogy nem csak a királyság
rendjének az alapja lehet. A megszállás idején bevezetett köztársasági rend
1946-os alaptörvénye is hivatkozik a Szent Korona-tanra, mint saját előzményére,
mert a demokratikus köztársasági
rendet annak örökösének és
beteljesítőjének tartotta. Egy új alkotmány lehetővé teheti a nemzet magára találását,
a népi és nemzeti gondolat szociális alapon történő mesterséges
szembeállításának megszüntetését, valamint a jelen, a jövő, és a múlt egységének
helyreállítását. A mi humán erőforrásunk a legfontosabb nemzeti vagyon. A Szent
Korona tagjai a nemzet mi vagyunk, így a Szent Korona védelme saját magunk és
küldetésünk védelme is.
2.
A történelmi hagyomány, modern
jogállamiság és Magyarország
új Alaptörvénye. Az alaptörvény értelmezésekor történeti szempontból az első
kérdésként merül fel, hogy helyre kívánja-e állítani a magyar állam és politikai
rendszerének folytonosságát a történeti magyar állam törvényes rendszereivel.
Óriási, történelmi lépésnek és talán csodának is tartom hazánk és közjog
történetében, hogy „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és
a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami
folytonosságát és nemzeti egységét” mondat része az új alaptörvénynek. Ezért
a mondatért, másokkal együtt, én is sokat küzdöttem, aminek fontosságát a
Salamon László úr által kért véleményemben is kifejtettem. Ez az mondat,
amellyel nézetem szerint átléptük az a „Rubicont”, amely megszakítja az elmúlt
évtizedek rossz örökségeit, és hozzáköt a magyar államiság évezredes jó
hagyományaihoz, a korábbi törvényes alkotmányos rendszerekhez. A jogfolytonosság
helyreállítása azt jelenti, hogy törvénytelen rendszerből törvényest alkotunk.
Maga a jogfolytonosság helyreállítása, pedig egy folyamat, amely tőlünk függő
időhöz kötődik. A helyreállítás az alapelvek újbóli alkalmazásával kezdődik, az
azt érvényesítő intézményeknek az alkotmányba történő újbóli beépítésével
párhuzamosan. Úgy látom, hogy minden tekintetben egy gödör mélyén vagyunk, ehhez
most megkaptuk létrát, amelyen ki tudunk mászni onnan. Ez a mondat, mintegy első
lépésként megnyitja az 1944-ben megszakadt jogfolytonosság helyreállítását,
amelyet egy folyamatnak kell tekinteni. Ez egy küzdelem, ahol az első döntő
lépést megléptük, de még csak a folyamat kezdetén vagyunk. Ezt segíti a
„Nemzeti Hitvallás”-ban a nemzetünket és történelmünket becsülő, szívet
melengető és erősítő számos megfogalmazás és az „Alapvetés”-ben felsorolt
szempontok és célok is . Álláspontomat erősítik a következő kitételek is a
„Nemzeti Hitvallás”-ból: „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen
megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését.”, valamint „Nem
ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja
volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.”
Ezek a szakaszai az alaptörvénynek azt jelentik, ha a
„Nemzeti Hitvallás”-t nemcsak történetileg, hanem közjogilag is értelmezzük,
hogy az 1944 márciusától kezdődő időszakot törvénytelennek, illetve az 1990 óta
eltelt időszakot törvényességében nem teljesen megalapozottnak tartja. Az általános politikai érvelés a rendszerváltás
szükségességét azzal indokolja, hogy nem érvényesült az önrendelkezés, hiszen
megszállás volt, és annak következtében diktatúra, mert
az 1989-es alkotmányjogi rendszerváltás is törvénytelen, hiszen azt az
1985-ben megválasztott országgyűlés fogadta el akkor, amikor a szovjet hadsereg
még hazánkban volt. Az elmúlt 20 év rendszerének alkotmányjogi kritikájának
alapja, most már szerencsére széles körben elfogadott
érvelés alapján az, hogy a megszállás időszakában meghozott
alkotmánymódosító paktumot a népképviselet intézményei a megszállás után sem
törvényesítették. Talán, mert a politika urai megijedtek az elnökválasztás
közvetlenségéről szavazó 1989-es népszavazás számukra esetlegesen kedvezőtlen
kimeneteléről és ezért kizárták annak a lehetőségét, hogy nem ellenőrizhető erő
általuk nem kívánt irányba vinné a magyar közjogi fejlődést. Miután az elmúlt
rendszer nem elfogadhatóan megalapozott, ezért szükséges az új alkotmány.
Nézetem szerint az alaptörvény, az 1989 utáni történésekhez viszonyulva is
tükrözi a két irányzat jelenlétét. A demokratikus rend kezdetét ugyan
1990 május 2.-tól eredezteti, de ugyanakkor folyamatról és nem egy már lezárt
eredményről ír, miközben a 89-90-es alkotmányváltoztatás idejét, teljesen
megalapozottan a törvénytelennek nevezi. Némileg zavaró, hogy a
„Záró rendelkezések” részének 2. pontja szerint „az
Alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény ...alapján fogadta el.”.
Elegánsabb és következetesebb lehetett volna, ha az országgyűlés alkotott
volna egy alkotmányt elfogadó törvényt, hiszen az 1949-es alkotmányt
törvénytelennek tartja. Alapvetően fontosnak tartom azt is, hogy az alkotmányt
alaptörvénynek hívják. Ugyanis az elmúlt évtizedekben az alkotmány fogalomhoz az
ezeréves, vagy még régebbi múlttal való szakítás képzete társult. Az
alaptörvény, pedig azt kívánja kifejezni, hogy folytatólagosan kapcsolódunk ez
előző évezred, történeti alkotmányt alkotó törvényekhez. Az alaptörvényhez kapcsolódó sarkalatos törvények rendszere
is a történeti, az élet természetes folyamatában gondolkodó alkotmányos
gondolkodást tükrözi. Ugyanakkor felmerül, hogy a sarkalatos törvények, amelyek
elfogadásához elég a jelenlévő képviselők kétharmada, bír-e az alkotmánnyal
azonos jellegű súlyossággal.
Valószínűleg nem, hiszen az alaptörvény elfogadásához az összes képviselő
kétharmadának támogató szavazata szükséges. Ebben az esetben viszont felmerülhet
és óriási zavart okozhat, ha az Alkotmánybíróság esetleg az alaptörvénnyel
ellentétesen értelmezné azokat. A közjogilag a jogfolytonosság helyreállítását kívánó
álláspontot erősíti az Alaptörvény „Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai
ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett
embertelen bűnök elévülését.” kitétele, mert a megszállás éveinek
törvénytelenségére utal. Felmerül azonban a kérdés, hogy
az új alaptörvény szerint ez az állam által elkövetett bűnökre vonatkozik
csak, azaz amikor az állam saját jogszabályait sem tartotta be a törvénytelen
időszakban, továbbá például a
spontán privatizáció is érvénytelen-e? Ha a rendszer törvényességében nem
teljesen megalapozott akkor az is felmerülhet a következő időszakban, hogy
visszaszerezhető-e a nemzeti vagyon, felelősségre vonhatóak-e a kommunista
bűnösök is? Az idézett mondat változtatást, az igazságra törekvő
államért küzdők egyik legfontosabb kívánalma volt. Ez a kitétel megerősíti, hogy
az 1944-1990 közötti időszak nem volt törvényes, azaz legitim. Ebből viszont az
következik, hogy az új alaptörvény elvileg lehetővé teszi, hogy az igazságosság
útján megszülethet egy új kompromisszum, a hatalmát az 1949-es alkotmány
jogfolytonossága miatt 1989-ben átmentett oligarchia és a nemzet között, a
megmaradás érdekében. Ez persze csak lehetőség, a kényszerítő szükség mellett.
Először is azt kell majd tisztázni, hogy az „embertelen” kitétel az
emberiség ellenes bűncselekményekre vonatkozik, vagy a többire is. Ha „csak” az
emberiség ellenes bűncselekményekre, akkor újat nem mondtunk, mert ezek
büntethetőségét az alkotmánybíróság is elismerte már a 90-es években.
Emlékezzünk például a sortűzperekre. Ugyanakkor elmondható, az a megoldás már
akkor is elégtelennek bizonyult, nem is beszélve az ügyészség és a bíróságok
hozzáállására. Nyilván az igazságosság iránti vágy nem bosszút követel,
hanem feltárását a bűncselekményeket elkövető és az államot kifosztó hatalmat
átmentő csoportok monopolisztikus hatalmának és ezzel együtt utat nyitást egy új
nemzeti demokrácia megteremtése felé. A harcot a közös józan ész alapján,
viszont meg kell vívni. A mostani alaptörvényben az a legnagyobb jó, hogy az
ellentétben a korábbi alkotmánnyal erre elvi lehetőséget, az alkotmányos keretet
nyújt. Úgy gondolom, hogy a bűnök feltárásra, a törvénytelen vagyonmozgások
követésére és kártalanítás alapján történő egyes újrarendezésre is elvileg
megnyílt a lehetőség. Hiszen törvénytelennek nyilvánította az 1944-től 1990
májusáig eltelt időszakot, valamint törvényességében nem elégségesnek az azóta
eltelt közjogi időt. Nem szabad elfelejteni, hogy a mostanáig hatályos
alkotmány, annak értelmezése, és az arra épülő jogszabályok lehetővé tették az
állam és állampolgárainak kifosztását. Tették ezt a privatizációval, az
eladósítással, illetve azzal gazdaságpolitikával, amely a profitot a nagy
cégeknél hagyta, amit azok ki is vittek, visznek az országból, a költségeket
pedig a társadalommal és a környezettel fizettetik meg. 10 ezer milliárdokat
vittek ki az országból, politikusok és az államigazgatás vezetőinek
közreműködésével, jogszabályok felhatalmazásával. Valójában az elmúlt húsz év
alkotmányossága a korrupció máig élő rendszerét hozta létre jogszabályi
alapokon. Szimbolikus értelmű, az alaki-intézményi jogfolytonosság
helyreállítása felé mutat a Legfelsőbb Bíróság visszanevezése Kúriának. A két
kamarás országgyűlés is része az alaki-intézményi jogfolytonosságnak, de
elsődlegesnek tartom az érdekképviseletiség és annak kiválasztó mechanizmusainak
ujjá szervezését, ujjá szerveződését először. Az érdekképviseletiség
demokratikus és tisztalappal történő megújhodását követhetné a második kamara
felállítása. Ez annál inkább fontos feladat, mert ha az országgyűlési képviselői
munkát és az önkormányzati tisztség választást a következőkben esetleg
összeférhetetlennek tartanák, akkor a törvényalkotásban a következő ciklustól
teljesen megszűnhet a területi érdekképviselet is a törvényalkotásban. Ugyanakkor a vármegyéről folytatott vita sok mindenre
rávilágít, többek között az alaptörvény népszavazással történő megerősítésének
kérdésére is. A népszavazás mindig csak erősíti a legitimációt, bármely
alkotmány törvényességét. Ugyanakkor látható, hogy az új alkotmány ellenzői
mindent elkövetnek, hogy az elmúlt hatvan-hatvanöt év hatalmi rendszere, a maga
hálózataival, az élet minden területére kiterjedő szelekciós rendszereivel
zökkenő mentesen folytatódjék. Az ellenző politikai erők, ha az elmúlt korszak
alkotmányáról van szó tagadják az alkotmány és a gazdasági viszonyok közötti
összefüggést. Ha az alaptörvényt támadják, akkor a gazdasági bajokat és a
visszásságokat összekapcsolják az alkotmányozással. Ugyanakkor nagy a zűrzavar,
az emberek sokasága nem érti, hogy mi történik vele. Elég, ha akár magát az
országgyűlési egyes vitáit nézzük. Azon vitatkoztak, hogy kell-e a vármegye,
vagy nem. Itt az ismeret és a 60 éves marxista-liberális sematizmus, de
egyszerűen a butaság vitatkozott. A vármegye történelmünkben mindig az
alkotmányosság, a megmaradás kikerülhetetlen bástyája volt. Az alaptörvény
sikerességét végül is az méri le, ha az emberek nagy többsége azt majd magáénak
érzi. Ez akkor fog vitathatatlanul megtörténni, ha az igazságosság és a
szociális biztonság megerősödik, segítve a közösségi összetartozást, magát a
nemzeti megmaradást, ujjá születést. Ennek a kereteit az alaptörvénynek és a
sarkalatos törvényeknek kell biztosítania. A mostani hatályos alkotmány rendszere két meghatározó
oszlopon nyugszik. Az egyik az alkotmánybíróság, a másik a jegybank, a Magyar
Nemzeti Bank jogállása. A következő időszakban is alapvető marad az
Alkotmánybíróság alkotmány által biztosított szerepe. A „status qou” irányzat
nagy győzelme, hogy a korábbi elképzelésekhez képest az intézmény szerepe
megnőtt. Jelenleg az elmúlt húsz év rendszerét megváltoztatni nem
akarók két álláspontot osztanak. Az egyik, amelyik nyíltan és markánsan
elutasítja az új alaptörvényt, magát az alkotmányozást. A másik, pedig azt
hirdeti, hogy bár új alaptörvény lett elfogadva, a dolgok lényegileg nem
változnak. Az Alkotmánybíróság ugyanis már az elmúlt húsz évben kijelölte az
alkotmány és a jog értelmezés kereteit a maga által felállított szabályaival,
ami ezután is hatályos és különben sem kíván ezen változtatni a jövőben. (A
változtatást nem kívánók a jegybank jogállásán sem kívánnak módosítani.) Az elmúlt években általam kifejtettekhez hasonlóan már a
közélet változtatást akaró meghatározó személyiségei is „legitimációs deficittel
bíró”, azaz a törvényességében nem megalapozott korszaknak írják le az elmúlt 20
évet. Ebből következően maga az alaptörvény határozza meg, hogy milyen
területeket kell elsődlegesen sarkalatos törvényekkel újra szabályozni.
Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy az alaptörvény szellemisége alapvetően eltér
az előző alkotmány és annak bírósági értelmezésétől. Az alaptörvényben benne
maradt az a paragrafus amely szerint: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok
céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk
vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Ezért az élet
jog által szabályozott egyes területeit nemcsak újra szabályozni kell,
hanem az eddigi értelmezés tartalmát is újra kell gondolni. Az alaptörvényben
felsoroltak, ugyanis értékeket és emberi erényeket hangsúlyoznak: haza
szeretetet, a munka becsületét, a házasság szentségét, az élet tiszteletét, a
családért, a gyerekekért, az öregekért, a környezetért vállalt személyi és
állami felelősséget és gondoskodást, az erkölcsre és etikára alapozott állam
képét vetíti elénk. Ez eltér az eddigi törvény alkotás és alkotmány értelmezés
agnosztikus, relativista, liberális szellemiségétől. Ez az utóbbi az igazság
létezésnek tagadásával gyakorlatilag lehetővé tette, hogy a jogok és
kötelezettségek ne érvényesüljenek egyenlő arányban, maguk az emberi jogok, a
szabadság tartalma is kiüresedjenek, bizonytalanná váljanak. Többünk küzdelmének
eredménye, hogy a jogok és kötelezettségek aránya külön megerősítést nyert az
alaptörvényben. Az Alaptörvény „Szabadság és felelősség” fejezet
címe is az új szemléletet tükrözi. Ez azt jelenti, hogy a szabadságjogaink
élvezetének, napi gyakorlatának és értelmezésének korlátja a magunkért és a
másokért vállalt, érzett felelősség. A szabadság nem szabadosság, hanem korlátja
a jó és a rossz tőlünk független és létező kategóriája. Ez a szemlélet
kapcsolódik a hitvallás szelleméhez és nem a liberális szabadosságot érti a
szabadság mértékének. Megjegyzem,
hogy az ellenzők felé tett helyes lépés az is, hogy a szabadságjogok mintájának
az Alaptörvény alkotói az európai emberjog, alapjogi kartát tekintették
mintának. A szemlélet váltás
természetesen kihathat az egyes jogágak, jogterületek szabályozására,
újra értelmezésére. A küzdelem csak most kezdődik, azért hogy valóban az új
szellemiség érvényesüljön fokozatosan a jogszabályalkotásban, a jogértelmezésben
és a joggyakorlatban is, vagyis az egész jogrendben.
A jogfolytonosságot csak úgy állíthatjuk helyre, ha az értékeket
beemeljük a jogalkotásba és a jogalkalmazásba. Nem szabad az
emberi méltóság jogát összekeverni az emberi erények mellett kiállók és az azt
tagadók egyenlősítésével. Két egymást tagadó jogértelmezés nem alkalmazható egy
időben, sem az egész közösséget érintő kérdésekben, sem a hétköznapi életben
sem. Az alkotmánybíróság, összhangban az értékeket nem nevesítő leváltott
alkotmánnyal eddig a kisebbségi szubkultúrákat nemcsak egyenlősítette a többség
által vallott értékekkel, hanem lehetővé tette azok kizárólagos, mondhatni
diktatórikus, mindenkire kötelező valóságértelmezését. Azt gondolom, hogy az új alaptörvénynek a korábbi
szellemiség alapján történő esetleges további alkotmánybírói értelmezése súlyos
konfliktushoz, az állam és a jogrend bizalmába vetett hit végzetes
megrendüléséhez vezetne. Ezért az új alaptörvény az eddigiekhez képest egy
teljesen új szellemiségű alkotmánybíróságot és
bíráskodást is igényelne. (A perjog újra szabályozásával is, amely most
lehetővé teszi az ügyek büntethetetlenségig
történő elhúzását is.) A „satus quo” irányzat nézetem szerint kétes „vívmánya”,
hogy alkotmánybíróság, most már nemcsak nemzetgyűlési jogkörrel fog bírni, hanem
az alkotmányos, vagy inkább az
abszolutista király jogkörét is megkapja. Ferenc Józsefként a törvények
előszentesítési jogának elnyerésével, és akár XIV. Lajosként, a bírói
ítélkezésbe történő korlátlan beavatkozás jogával. Ez nem segíti a „fékek és
ellensúlyok” rendszerét. (Az alkotmányértelmezésnek nézetem szerint a Kúrián
belül van a helye, ahol még a filozófiai absztrahálást is a konkrét ügyek
gyakorlata racionalizálja.) Minden híresztelés ellenére ezek szerint az új
alaptörvénnyel nem csorbul az alkotmánybíróság jogköre, hanem éppen
ellenkezőleg, erősödik. Meg kell jegyezni, hogy a népképviselet intézményének,
az országgyűlésnek, valamint a kormánynak a hatáskörét, gazdaság alakító
szabadságát már most is súlyosan korlátozza, mintegy gúzsba köti a jegybank
jelenlegi és a Költségvetési Tanács leendő jogállása. Ezért nem értem, hogy az
Alkotmánybíróság miért akarna még gazdaság és pénzügypolitikát befolyásoló
szerepet is magának, amikor már éppen eleget bizonyított eddig is. Például az
elmúlt 16 évben nem döntött a népszuverenitás és a Nemzeti Bank jogállásának
ellentétét firtató panaszra, de a nemzeti vagyon és védelmének értelmezéséről
sem. Az előbbivel a monetáris romboláshoz, az utóbbival, pedig a 2002-ben még
meglévő védett nemzeti termelő vagyon 2010-re a töredékére történő
zsugorodásához statisztált sikeresen. Meg kell itt említeni, hogy a viták során felmerült az is,
hogy sérti-e a lelkiismereti szabadságot, hogy alaptörvényünk első mondata a
Himnusz első sorával kezdődik, vagy hogy a preambulum utal a kereszténységre és
a vallásra, mint alapvető értékre? Azt gondolom, hogy akinek problémája van a Himnusz első
sorával, magával a magyar Himnusszal van gondja, amely viszont a magyar
államiság, sors része. Aki ezzel nem tud azonosulni, vagy legalábbis tolerálni,
az keressen más hazát magának, hiszen ezt úgy sem érzi magáénak. A vallás
egyfajta értékítéletet és életszemléletet jelent. Mindenfajta felmérés szerint
az óriási döntő többség, valahogy kötődik a valláshoz, az Istenhez, ha másként
nem, úgy mond a maga módján. A nagy többség gondolkodását még mindig az
évezredes értékek, szempontok határozzák meg. Miért kellene egy kisebbségi
véleménynek érvényesülni egy alkotmányban, hiszen az nem kötelez, hanem csak a
többség évezredes jó tapasztalatát tükrözi?
Hangsúlyozni kell, hogy a napi sajtóban is megjelent, hogy a felmérések
szerint a „Nemzeti Hitvallás” egyesek által harcosan vitatott része,
amely a Szent Koronát és a történeti alkotmány vívmányainak tiszteletbetartását
hangsúlyozza, a megkérdezettek 88%-a támogatja. Továbbá tízből nyolcan
azonosulni tudnak azzal, hogy „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó
szerepét. Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait.” Mindenesetre le kell szögezni, az Alkotmánybíróságra
történelmi szerep vár. Lehetősége van az államrendben feszültséget előidézni, ha
az általuk korábban kitalált „láthatatlan alkotmány” szerint szembe mennek az új
alaptörvény szellemiségével, vagy segítik a nemzeti konszenzus kialakítását.
A testület miután átvette az abszolút király közjogi szerepét (kivéve a
gazdaságpolitika irányítását, amit egyesek sérelmeznek), ezért politikai
felelősséggel nem rendelkezik, döntéseit nem lehet felülbírálni, leváltani sem
lehet, ezért magukon a személyeken, az alkotmánybírókon múlik, hogy a
konszolidációt, vagy a sokak számára célként megjelenő káoszt segítik elő. Az új
alaptörvény szellemiségének érvényesüléséért most egy újabb küzdelem indul meg,
remélve, hogy nem kell szembesülnie a gazdasági kiszolgáltatottság miatt egy
erőteljes politikai visszarendeződéssel is időközben. Az eddigi rendszer másik fenntartó oszlopa a monetáris
politikát irányító jegybank példátlan függetlensége a népszuverenitás
szerveitől, a kormánytól, az országgyűléstől. A fiskális politikát irányító ez
utóbbi szervek nemcsak beleszólási, de még valódi ellenőrző szereppel sem
rendelkeznek a Magyar Nemzeti Bank felett. Amennyiben kizárólagosan csak
alá-főlé rendeltség valósul meg a jegybank javára, a pénzügyi, gazdasági
irányítás két rendszere között, ez azt jelenti, hogy a gazdaság irányításban a
népszuverenitás gyakorlatilag nem létezik.
Igaz, hogy a nemzeti jegybank politikája függ az Európai Központi
Jegybanktól és a baseli Bank of International Settlement-től, de ez nem
akadályozza, hogy a népszuverenitás szervei és a jegybank kapcsolatában a
mellérendeltség irányában mozduljunk el, hasonlóan európai és Európán túli
demokratikus példákhoz. Fel kell hívni a figyelmet, arra, hogy az adósság fiskális
kezelése, amit az alaptörvény külön is szabályoz, nem vonatkoztatható el a
monetáris politikát szabályzó Nemzeti Bank a népszuverenitás intézményeitől
működésében teljes függetlenséget élvező jogállásának újra szabályozásától,
ellenőrzésétől. Hiába szorítjuk a fiskális politikát az adósságcsökkentésre, ha
továbbra is a monetáris politika diktálhat neki egyoldalúan. Ebből azt
következhet, hogy mi megszorítunk, miközben a monetáris politika nem bevezeti a
pénzt a gazdaságba, hanem továbbra is kivezeti, melynek a következményeit
fiskális rendszer állja csökkenő bevételekkel. Ebből óriási feszültség támadhat.
Különösen fontos erre felhívni a figyelmet, akkor amikor az új alkotmányos
szabályozás szerint az állam csak törekszik, de nem vállal felelősséget például
az egészségügyi, szociális ellátásokért, biztonságért, a munkahely védelemért és
a lakhatásért. (Az eddigi alkotmány ezért kihangsúlyozta az állam felelősségét,
de az alkotmánybírósági ítélkezés ezeknek a jogoknak a tartalmát is
relativizálta.) Bár az Alaptörvény nagyon helyesen kihangsúlyozza az ember
felelősségét saját magáért és hozzátartozói, valamint a nemzet iránt, de
remélhetőleg ez nem a piac orientált neoliberális politikát kívánja megerősíteni
az ökoszociális iránnyal szemben. Nyugtalanító, bár tükrözi a jelenlegi
helyzetét az országnak, hogy elhangzott olyan mérvadónak tekinthető politikai
kijelentés, amely szerint nem kívánják a jegybank jogállását megváltoztatni. Az eddigi kifosztás és korrupció rendszerének működési
alapfeltétele volt, a nemzeti vagyon meghatározásának és gyakorlati védelmének
hiánya is. Az alaptörvény szabályozása, az eddigiektől eltérően külön hangsúlyt
helyez a nemzeti vagyon védelmére, meghatározva annak körét és célját. Így az
„Állam” fejezet 38. cikkében és
az „Alapvetés” „P” cikkében, ahol
utal a termőföldre, a vízkészletre, kulturális értékekre, stb. Ez radikálisan új
szemlélet az eddigiekhez képest.
Nagyon fontos azonban, hogy ezt a sarkalatos törvények miként szabályozzák majd
részleteiben. Kiemelten fontos, hogy megjelenjen a valóban forgalomképtelen
közvagyon, valamint a védelmét, továbbá minket, magyar állampolgárokat segítő
termőföld gazdálkodás szabályozás.. Az államszerkezet az alaptörvény alapján az elmúlt húsz
évhez képest nem változik. (Lásd az
Alaptörvény „Állam” fejezetét.) Figyelembe véve ugyanakkor, hogy most
zajlik az államigazgatás nagyon fontos racionalizálása, külön is hangsúlyozni
kell, hogy az önkormányzatiságnak ezzel párhuzamosan meg kell erősödnie, mint a
központi hatalom demokratikus ellensúlyának. Ez a szabályozás is a sarkalatos
törvényekre vár. Az önkormányzatok többsége azt gondolom, hogy szívesen szabadul
az állam helyett, mint decentralizált szervként végzett hatósági
tevékenységektől, azonban az önkormányzatiság kicsúfolása lenne, ha azok
intézmény fenntartó jövedelem forrásait is elvonnák. (Az állami feladatok
végzésén túl az önkormányzati kötelezettségek teljesítésére is eddig elvileg az
állam mindig megfelelő forrást biztosított.) A történeti hagyomány alapján
Magyarországon mindig erős volt a
központi hatalom. Ennek valódi ellensúlya, akár minden hatalmi ágban is, mindig
az önkormányzatok voltak. A mostani államberendezkedésben, a kancellária típusú
kormányzás rendszerében, nagyon erős a hatalma, valójában választásig
megbuktathatatlan az országgyűlési többséggel rendelkező kormány. Nagyon
hiányozna, ha nem lennének a gazdálkodásukban és jogszabályalkotásukban, bár a
központi hatalom által ellenőrzött, de mégis független önkormányzatok. Különösen törékennyé válna a rendszer, ha a választójogi
törvény még az egyéni kerületi választást is kizárná, és meghagyná a kormányzást
a kizárólagosan listán megválasztott és így még kontrollálatlanabbá vált párt
oligarchiáknak. Ha ehhez még az elmúlt hatvan év folytonosságában maradó és
agnosztikusan liberális jogot értelmező alkotmánybíróság is társul,
a változatlan jogállású jegybankkal, akkor szomorúnak látom a jövőt. Összegezve megállapítható, hogy az új alaptörvény eltérően
az eddig hatályos alkotmányhoz bár nem garantálja, de lehetővé teszi, hogy
eltérjünk az eddigi önző és oligarchikus hatalomgyakorlástól. Lehetővé teszi,
hogy szakítsunk azzal az ókori és tomista bölcseleti és tapasztalati
megállapítással, hogy a demokrácia egyenlő a gátlástalan gazdagok és a
kifosztott, manipulált nép politikai rendszerével. Az Alaptörvény irányt mutat
és segíti az eddigiektől eltérő más út választását, hogy történelmünk
formálóiként magunknak és utódainknak egy igazságosságra alapozott nemzeti
demokráciát teremtsünk. Erre minden esélyünk meg van, mert egy második
világháborús hasonlattal élve: a partraszállás megtörtént, a győzelemhez vezető
út végigjárása immáron már csak az idő kérdése. Az Alaptörvény kijelenti a
jogfolytonosság helyreállítását, illetve annak szándékát is, ezért akár a teljes
anyagi és alaki-intézményi jogfolytonosság is helyreállítható idővel. Epilógus: 2011 végére nyilvánvalóvá vált, hogy a kétharmados
felhatalmazás nem változtatta meg a korrupció alkotmányos rendszerét. A globális
cégek és bankok kivezetik a gazdaság tavából a profitot (a költségeket a
költségvetés fedezi), a korábbi nomenklatúra oligarchiává vált része a
költségvetési források „leszívásával” be se engedi a tóba az éltető vizet. A
minden korábbit felülmúló monopolisztikus centralizációs törekvések (pl.
önkormányzati és választási törvény, stb.) csak arra szolgálnak, hogy „zökkenő
mentes” legyen az ország és az állampolgárok megmaradt javainak további
elvonása, ezzel együtt a vagyoni viszonyok további hazai torzulása. Különösen
igaz ez az új Alaptörvény megszületését is lehetővé tévő szabadságharcos
törekvések fokozatos megbuktatása után.
A mostanra kialakuló alkotmányos-politikai helyzet ugyanakkor mélyen
ellentétes a Nemzeti Hitvallással, az Alaptörvénnyel, nem is beszélve a
történeti alkotmány vívmányairól. Nézetem szerint komolyan feltehető a kérdés:
meddig beszélhetünk még magyar államiságról? Dr. Tóth Zoltán József (Phd) címzetes és egyetemi docens |
[ Nyitólap | Jezsuiták | Katolikus | Katolikus Rádió | Magyar Kurír | Plébánia | Breviárium ] |