SZÁZ ÉV UTÁN – „ESZMÉLETCSERE” 

Bergson eszméinek hatása a XX. sz. spirituális megújulására
– Magyarország felé a közvetítő: Dienes Valéria 

Tudományos konferencia 2011. május 25-én  

SZÁZ ÉV UTÁN – „ESZMÉLETCSERE” 

címmel 2011. május 25-én sikeres tudományos konferenciát rendezett a Távlatok és a Faludi Akadémia a Párbeszéd Házában. Témája volt: „Bergson eszméinek hatása a XX. század spirituális megújulására – Magyarország felé a közvetítő: Dienes Valéria”. A kezdeményező és fő szervező, P. Szabó Ferenc S.J. bevezető előadásában megvilágította a konferencia alapgondolatát, bemutatta a XIX/XX. század fordulójának tömeges megtéréseit. Főleg 1905-1915 között írók, művészek, gondolkodók tömegesen tértek át a katolikus hitre. E megtérések egy részének ihletői Henri Bergson (+1941) száz évvel ezelőtti párizsi előadásai voltak. Ezeket hallgatta száz évvel ezelőtt Dienes Valéria (+1978), a magyar filozófus nő is, aki mindig Bergson spirituális filozófiájára vezette vissza visszatérése kezdetét gyermekkori hitéhez. Henri Bergson, majd Teilhard de Chardin műveinek fordítója és eszméiknek hazai terjesztője, Prohászka Ottokárt is lelki vezetőjének választotta (1924-1927 között), miközben létrehozta - bergsoni ihletésre - a mozdulatművészetet, az orkesztikát. Dienes Valéria továbbfejlesztette „mesterei” gondolatait, és e sajátos „eszméletcsere” révén született meg prohászkai-teilhard-i eucharisztikus misztikája. Szakemberek a központi téma egy-egy szempontját világították meg. A konferencia előadásainak egy része olvasható a Távlatok honlapján.

- Szabó Ferenc SJ megnyitója

- Szabó Ferenc SJ: Eszméletcsere  

- Róna Judit: Babits Mihály – Dienes Valéria – Henri Bergson

Dr. Szabó Ferenc SJ megnyitója 

Mindenekelőtt szeretettel köszöntöm a megjelenteket, az előadókat és a az érdeklődőket. Elsősorban is a kedves Mayát, Dienes Gedeonnét, Dienes Valéria menyét, aki hosszú évtizedeken keresztül Vali néni támasza volt, otthont biztosított neki élete végéig. Mindenkinek köszönöm a megjelenést. 

Száz évvel ezelőtt Dienes Valéria is hallgatta Párizsban Henri Bergson híres filozófiai előadásait, amely egy egész értelmiségi nemzedék (gondolkodók, írók, művészek) visszatérését eredményezte a spiritulás világszemlélethez, elindította a katolikus hithez való megtérések hosszú sorozatát. Dienes Valéria is mindig a Bergson kurzusokhoz vezette vissza megtérése kezdetét. 

Száz évvel ezelőtt a megtérések „tornádója” Franciaországban  

A XIX-XX. század fordulója nagy konvertitáinak hatására szellemi fordulat, spirituális megújulás kezdődik Franciaországban, és innen kisugárzik Európára. Tudjuk, hogy megtérések „tornádójának” szele megsuhintotta a Párizsban tartózkodó Adyt is: ekkoriban sorban születnek istenes versei. A megtérők egy részére meghatározó befolyást gyakorol Henri Bergson (1859-1941) spirituális filozófiája. A „megtértek” közé tartozik a Maritain-házaspár is. Őket a költő, Charles Péguy vitte el a Collége de France-ba Bergson előadásaira. A Bergson-órák hatásáról beszámol Jacques Maritain felesége, Raissa a „Nagy barátságok” c. könyvében (Bp. 1986). (Erre mindjárt visszatérek.)

Ekkoriban (1909, 1910, 1911-12) hallgatta Bergson óráit Dienes Valéria is,¹ aki már 1908-ban olvasta Bergsontól a Teremtő fejlődést, majd a Mester fordítója és eszméinek terjesztője lett.

Száz évvel ezelőtt, XX. század elején különös paradoxonról tanúskodott Franciaország szellemi/vallási helyzete. Egyrészt a századfordulóra felerősödött a laicitás, amelyről manapság is sok szó esett, amikor megemlékeztek arról, hogy száz évvel ezelőtt meghozták az egyház és az állam szétválasztásának törvényét; ezt a francia katolikusok nagy része úgy élte meg, mint az egyház és a keresztény hit elleni agressziót. Másrészt elkezdődött Franciaország szellemi, lelki újjászületése, éspedig az értelmiség – írók, művészek, filozófusok sorozatos megtérése következtében:. Különös jelenség: a konvertiták aztán maguk is térítők lettek, egymásra kölcsönösen hatottak.

Nemrég megszereztetem a kötetet Párizsból Frédéric Gugelot kutató híressé vált új könyvét: „Az értelmiségiek megtérése a katolicizmusra Franciaországban 1885-1935 között”²

Izgalmas olvasmány! Az ismert nagy megtérők mellett sok olyan névről is olvashatunk, amelyeket mára már elfelejtettek. Gugelot több szempontból tárgyalja a megtérések történetét: leírja a franciaországi egyházi, szellemi, politikai helyzetet, egyesek sajátos útját, a befolyásokat, a barátságokat, pl. a konvertita Maritain-házaspár kiterjedt körét: írók, művészek, filozófusok tömeges megtéréséről beszélhetünk. A szerző elemzi a megtérők nagyon változatos történetét, a korszellemet, objektív indítékaikat, és rávilágít arra, hogy jórészt ők készítették elő és támogatták a francia katolicizmus megújulását. 150 nevet ismertet., egyeseket bővebben, másokat csak utalásszerűen. A megtérések hulláma messzemenően a legmagasabb 1905 és 1915 között, - itt szerepet játszott az I. világháború is. Az összes átlagos életkora alacsony, tehát 78 % fiatal. Földrajzilag Párizs a központ; bizonyos zarándokhelyek (La Salette, Lourdes) is ihletői voltak a megtéréseknek. Továbbá olvasmányok: Biblia, Szent Ágoston, Pascal, Krisztus követése. Egymásra is hatottak a megtérők, akik közül egyesek „térítők” lettek (pl. Claudel térítette Jacques Riviére-t.) Sok volt a zsidóságból megtért, főleg zsidó nők (60 %) : pl. az orosz zsidó származású Raissa Maritain, Suzanne Bing, vagy a férfiak közül: Max Jacob, René Schwob, Jean-Pierre Altermann.

Gugelot a megtérések változatos seregében három típust különböztet meg: az első csoportnál erős volt patrióta, sőt nacionalista érzés, amely az első világháború során fokozódott, ez kapcsolódott az Action Francaise irányához is. A másik csoportnál az etikai/esztétikai motívum játszott szerepet: az etikai és szellemi zűrzavarban az intranzigens, biztos alapokat nyújtó katolicizmus vonzotta őket. A harmadik típus/csoport (és minket most főleg ez érdekel): az a filozófiai irány, amelynek képviselői a materialista-racionalista iránnyal szemben Blondel és Bergson spiritualista világnézetéhez csatlakoztak.

Érdekes lenne itt részletezni a szerző (Gugelot) sokrétű elemzéseit. De időhiány miatt itt csak a Bergson-hatásról írtakra térek ki. (102-103) Itt hat megtérő vallomására utal: Péguy, Lotte, a Maritain-házaspár, Psichari, Massis és Madelaine Semer. Lotte így magyarázza a Bergson-hatást: „A bergsoni pszichológia és Péguy erkölcsi kriikájának együttes hatására összeomlott bennünk Taine szcientizmusa, Renan intellektualizmusa és Kant intellektualizmusa. Ez elmenekülés volt a determinizmusbó, lendület a megtalált Isten felé. Raissa Maritain is, akire mindjárt visszatérek, azt emelte ki, hogy Bergson felszabadította a szellemet, a belső világ, valódi élete felé fordítva azt. Szerzőnk megjegyzi – Massis vallomására hivatkozva -, hogy Bergson csodálói egy idő után elszakadtak a mestertől, kivéve Péguy-t, sőt bírálták is , mint pl. Jacques Maritain. Maritain La Philosophie bergsonienne c. munkájának megjelenésével1913-ban, majd a következő évben Bergson három fő művének római indexre tételével lezárult Maritain Bergson-ellenes támadása. (Erről hallunk nemsokára Turgonyi professzortól.) 

„Nagy barátságok”

De térjünk vissza Raissa Maritain Nagy barátságok c. visszaemlékezéseire!³

A Maritain-házaspár Párizs melletti, meudoni otthonában számtalan konvertita megfordult, egymásra kölcsönösen hatottak. A Nagy barátságok-ból idézek (253. old.):

„Abban az időben, amelyről ez a könyv szól (és később is) barátaink közé sok megtért hitetlen, vagy a katolicizmushoz megtérőben lévő ember tartozott. Egy­szerűen azért, mert a XIX. sz. végén és azóta is a katolicizmushoz való megtérés nagyon gyakori volt Franciaországban: A nagy hívők, mint például Léon Bloy és Paul Claudel, és még a hitetlenek, mint Maurras vagy André Gide körében is, kö­zeli barátaik és tanítványaik közül sokan tértek meg. A Gide-körüli megtérések különösek, ha figyelembe vesszük azoknak az embereknek a művészi és irodalmi szerepét, és intellektuális képességeit; akik tőle magától tanulták meg, hogyan szabaduljanak meg tőle. – Később ezek nála jobban értették a Tékozló fiú példabeszé­dét. Dupouey-re, Ghéonra, Francis Jammes-re, Copeau-ra, Jacques Rivière-re, J. P. Laurensra, Charles du Bos-ra, Gabriel Marcelre, René Schwobra, Julien Green­-re, Jean Pierre Altermannra gondolok. Az utóbbi pap lett, és papi, tevékenységével nagyon sok lelket vezetett vissza Istenhez. Jean Copeau egyik lánya misszionárius apácának ment, Rivière fia és lánya bencés kolostorba lépett, Francis Jammes egyik fiából pap lett.(…) A megnevezettek között nagyon sok drága barátot tartunk számon, akiket Isten nekünk ajándékozott.” 

Prohászka Bergson hatásáról 

Itt utalok még Prohászka Ottokár két tanulmányára. A fiatal Prohászka már a századfordulón figyelte az európai szellemi áramlatokat: mennyire tájékozott az 1899-ben, az Alkotmány karácsonyi számában megjelent tanulmánya: ”A XX. század szelleme”! (ÖM 10, 74-91) Prohászka látja a századvég szellemi mozgalmaiban a francia forradalom és felvilágosodás „sötét anyajegyét”, „sebét”, negatív hatását a racionalista filozófiában, a pozitivista szociológiában, materialista tudományosságban – bár a liberalizmus világtörténeti misszióját is elismeri -, ugyanakkor felfigyel egy másik vonásra: ez „a fejlődő s még fátyolozott szépség lehelete, a gondolkozó, a küzdő, a törekvő emberség jellege, mely jobb, boldogabb világot akar alkotni.” (10, 75)

A másikat már tanulmányt mármint püspök írta 1914-ben: „Franciaország erkölcsi újjászületése” (ÖM 10, 133-149) Ebben kifejti: Franciaország idealista reneszánszában eleinte élen jártak olyan „laikus” gondolkodók, természettudósok, nem keresztény filozófusok, mint Boutroux, Poincaré, Bergson. Később hangsúlyozza: „A legközvetlenebb s legkihatóbb indítást az idealizmus felé mégis Bergson filozófiája adta. Bármily kifogásokat emeljünk is e filozófia ellen, hatása mégis nagyszerű volt.” (…) Prohászka ezután még két és fél oldalon ismerteti Bergson spiritualizmusát. (Megjegyzem: a fehérvári püspök „bergsonizmusa” még fejlődött, bár nem ismerhette meg Bergson 1932-ben megjelent, Az erkölcs és a vallás két forrása c. utolsó nagy könyvét. Erről ma még szólunk.

Prohászka meglátásai ma is időszerűek. Napjainkban egyre terjed a gyakorlati materializmus és az ateizmus, ugyanakkor (paradox módon), főleg fiatalok körében, fokozódik az értelem- és Isten-keresés is, a különböző misztikus tapasztalatok iránti érdeklődés is. Én e két területen látnám Bergson spirituális filozófiájának, főleg a Két forrás c. műve üzenetének időszerűségét. De erről bővebben szólok délutáni előadásomban. 

A mai előadások fő témája: Henri Bergson magyarországi recepciója, amelynek „katalizátora”, közvetítője főleg Dienes Valéria volt Bergson műveinek fordításaival és értelmezéseivel.

Legelőször most majd Dr Tamás Erzsébet vázolja Dienes Valéria életét, néhány vetített képpel illuszrálva a fontosabb mozzanatokat: ebben az életkeretben helyezkednek el a mai előadások. 

De előtte még pár megjegyzést teszek.

Másfél évvel ezelőtt, 2009. november 26-27-én, a budapesti Francia Intézetben rendeztek egy másfél napos francia-magyar konferenciát ezzel a témával: „Henri Bergson aktualitása, magyarországi fogadtatása és filozófiájának kapcsolata a pszichoanalízissel.” A téma és az előadások címéből ítélve csak csekély mértékben érintette a mi mostani konferenciánkat; különösen is csekély helyet juttattak Dienes Valéria közvetítői szerepének. Kelemen János Babitsnak a Bergson-recepcióban játszott szerepéről szólva emlegette Dienes Valéria nevét.

Szerencsére egy évre rá, tavaly november 10-én a Magyar Tudományos Akadémián tartott Dienes Valéria-emlékülésen már teljesebb képet nyújtottunk Dienes Valéria életművéről, filozófiájáról és mozdulatművészetéről. Mostani tudományos konferenciánkon, remélhetőleg, még teljesebb képet rajzolunk kedves Valériánkról.

¹ Dienes Valéria 1908-ban Párizsban jórészt matematikai stúdiumokat folytat. Ténylegesen az 1909/10-es és 1911/12-es években hallgatta Henri Bergson filozófiai előadásait a párizsi Collége de France nyolcas termében.

DV kéziratos hagyatékában (Országos Széchenyi Könyvtár, Fond 223) megtaláljuk az előadásokról készített, francia nyelven írt jegyzeteket (*)

- 1910. dec. 10 – 1911. márc. 11: Spinoza (a változás) 83 kézirati oldal

- 1910. dec. 10 – 1911. márc. 19 : A személyiségről 89 „    „

- 1911. márc. 10 – 1911. máj. 9: A személyiségről 80 „    „

- 1912. jan. 6 -1912. márc. 23: A fejlődés eszméje 133 „   „

- 1912. jan. 6 – 1912. márc. 23: Spinoza Etikája 121 „    „

² La conversion des intellectuels au catholicisme en France /1885-1935/, CNRS Editions, 2010.

³ Itt megjegyzem: három hónappal ezelőtt, február 25-én Rómában konferenciát rendeztek Raissa Maritain halálának 50. évfordulója alkalmával a tomista filozófus és a költő/misztikus felesége eszmeiségéről, lelkiségéről. - Francois Mauriac, amikor értesült Raïsa Maritain haláláról, ezeket jegyezte be Bloc-notes-jába, a meudoni találkozásokra emlékezve: „Mennyi megtérő a fran­cia irodalomban! A luciferi Gide körül a kegyelem milyen pezsgése: Claudel, Jammes, Copeau, Ghéon, Rivière, du Bos, hogy csak a legjelesebbeket említsem, de még sokan voltak velük együtt; megremegtek az örömtől, Maritainék élete lég­körétől. Valamennyien a maguk módján Magnificatot énekeltek. És a Magnificat nem szűnt meg visszhangozni a francia irodalomban Bloy-tól Huysmansig és Clau­delig.”

Lap teteje

Dr. Szabó Ferenc S.J. 

ESZMÉLETCSERE 

(2011. május 25.) 

Bevezetés  

Már bevezetőmben említettem, hogy száz évvel ezelőtt a párizsi Collége de France nyolcas terében, a Bergson-hallgatók között – filozófusok, írók, művészek – között ott volt Dienes Valéria is.

1957-ben kiadatlan „Bergson” c. esszéjében is visszaemlékezik a Bergson-órákra. Költőien érzékelteti azt az izzó szellemi légkört, amely a híres 8-as termet betöltötte, és amiről számos egykorú Bergson-hallgató (pl. Jean Guitton filozófus) tanúskodik. Így kezdődik: „Jelenléte betöltötte a termet. Sugárzott. Magas katedrájának elsőpados árnyékában ültünk. Csodálatos világító fej jelent meg az asztal felett. Tekintete kéken simított végig a termen, a sűrű emberarcokon. Megszólalás halk, tiszta artikulációs beszéd, ennél csak a gondolat lehetett finomabb, amelynek elemzésére vállalkozott. Azt mondta, hogy egész évben ezen a napon s ebben az órában a lélekről és a testről akar beszélni. A Szellem és a Test – mondta a címet. (…) Elkezdődött egy „emlékezés”, egy fakadó forrás, abból a messze múltból való, amikor a boldogság elfogulatlan biztonságában, a teremtő élet munkájának talaján kezdett élni bennem egy megújulás, amely a régi énemből kiemelt engem. Ez a folyamat azt a nevet viselhetné: bergsoni évek.”

Később még ezt olvassuk: „És lefolyt a tanév. Tele színes, gazdag emlékeznivalóval. Annak a nagy belső átalakulásnak külső kerete az a minden ízében termékeny párisi szellemi atmoszféra volt, amilyet csak az a Quartier Latin tud adni. Nem kellett földrengés a mi ateistás materializmusunkból való kivetkőzéshez, csak el kellett kezdeni gondolkozni a Nyolcas Terem levegőjében. És hazavinni a gondolatot…” 

Pár szó személyes kapcsolatunkról

Dienes Valériát személyesen 1965-ben ismertem meg Párizsban. (Már korábban is levelet váltottunk.) Akkor Teilhard-fordításai kiadásához kértünk engedélyt a Teilhard-Alapítványnál. Amikor hazakísértem a hotelbe, hajnali naplójegyzeteiből olvasott fel. Beszélgettünk Bergsonról, Babitsról, Prohászkáról, Teilhard-ról, akikkel én is foglalkoztam. Attól kezdve haláláig kapcsolatban voltunk, leveleztünk, és a hetvenes években személyesen is felkerestem Mayáéknál, a Levendula utcában. Miután 1992-ben hazaköltöztem, és elindítottuk a Prohászka-kutatást, Vali néni szellemi hagyatékát is tanulmányoztam az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában (Fond 223), mielőtt összeállítottam Dienes Valéria önmagáról c. könyvemet, amelyben kiadatlan írásaiból közöltem, és közzétettem Vali néni hozzám intézett 37 levelét. A Kézirattárban található bőséges naplójegyzetei és egyéb írásai jórészt még feldolgozásra várnak. Itt találtam meg Valéria eddig ismeretlen, kiadatlan Bergson-fordítását: Bergson utolsó, 1932-es nagy könyve, „Az erkölcs és a vallás két forrása”

szövegét, amelyet (kissé átfésülve, és a hiányzó 10 oldalt hozzáfordítva) 2002-ben kiadattam a Szent István társulatnál.)

A Kézirattárban talált több feljegyzése igazolja korábbi meggyőződésemet: Dienes Valéria továbbfejlesztette Bergson eszméit, ötvözve azokat Prohászka és Teilhard de Chardin eszmélődéseivel. Vali néni tervbe vette a Bergson--Prohászka--Teilhard-kapcsolat feldolgozását. Számos naplójegyzetében -- hajnali eszmélődéseiben -- már csírájában meg is történt ez a ,,gondolatcsere'', amellyel új műfajt teremtett: saját eszméletében valósította meg a három gondolkodó párbeszédét. 

Mielőtt erről bővebben szólnék, bemutatom Bergson spirituális üzenetét¹ 

Henri Bergson (1859-1941) még a XIX. sz. végén (1889) a tudattények elemzésétől indult el², majd az Anyag és emlékezet (1896), azután a „Teremtő fejlődés”(1907) c. művein keresztül eljutott a keresztény misztikusok Istenéig, az jánosi „Szeretet az Isten” felismeréséig. Erről szól utolsó nagy műve: „Az erkölcs és a vallás két forrása” (1932). A várva-várt művet 1933-ban Babits Mihály is örömmel üdvözölte a Nyugatban. Dienes Valéria ezt a művet is lefordította, de - mint említettem - kéziratban maradt. Így a magyar közönségre kevésbé hathatott.  

Bergson a Két forrás-ban már nem annyira a múltat vizsgálja, hanem a jövőt kémleli, előre és felfelé keres valami Transzcendenst: erről a misztikusok tapasztalata alapján megállapította, hogy nem elvont eszme, hanem szabad teremtés, élő valóság, kicsorduló élet, személyes Szeretet. Ez a Szeretet mozgatja a mindenség életlendületét, a „tartamban” sodródó „teremtő fejlődést”. Isten teremtő Szeretetenergia: erről tanúskodnak a keresztény misztikusok.

Bergson előbb megállapította, hogy a misztikusok tapasztalataik leírásában nem álmodozást vagy beteges képzelgéseket fejeztek ki; majd azt vizsgálta meg, hogy mennyiben eredeti tapasztalatuk. Arra a következtetésre jutott, hogy istenélményük lényegében eredeti: az életlendület kvintesszenciája, szeretetlendület. A misztikus a Szeretetben látja Isten lényegét; a filozófus a szeretetet teremtő energiának fogja fel. „Egyes lények azért hívattak létre, hogy szeressenek és szeressék őket, minthogy a teremtő energiát a szeretettel kell meghatároznunk. E lények különböznek Istentől, aki maga a Szeretetenergia; ezért csak a világegyetemben jöhettek létre, és a világegyetem értük, miattuk lett.” A filozófus szerint Isten a teremtésben arra vállalkozik, hogy teremtőket teremtsen, hogy maga számára szeretetére méltó lényeket hozzon létre: Szent Pál szavait szerint „Isten segítőtársait”, „adjutores Dei”.

A keresztény misztika tehát az emberiség lelki fejlődésének csúcsát jelzi, de a kezdeteknél már ott van Krisztus. Bergson ezt megállapítja, de filozófiai módszeréből következik, hogy nem beszél többet Krisztusról, isten-emberi mivoltáról.

A zsidó származású Bergson szellemi végrendeletében (halála előtt négy évvel) ezt írta: „Elmélkedéseim egyre inkább a katolicizmus közelébe vezettek, amelyben a judaizmus beteljesedését látom. Megkeresztelkednék, ha nem látnám évek óta az antiszemitizmus rettentő hullámát (…), amely elönteni készül az egész világot. De remélem, hogy – ha ezt Párizs érseke engedélyezi –egy katolikus pap mond imát temetésemkor.”

Bergson tehát sorsközösséget akart vállalni az üldözött zsidókkal, ez volt egyik oka, hogy megmaradt az Egyház küszöbén. De Jean Guitton katolikus filozófus (Bergson barátja) szerint ebben közrejátszhatott Bergson alkata és filozófiai módszere is. Bergson a reflexió aggályos precizitásával közeledett a hithez, a hitbizonyosság megszerzéséhez. Csak arra tudott igent mondani, aminek igazáról hosszú tanulmány után meggyőződött. Nem volt már ideje a dogmák, katolikus hittételek megvizsgálására. 

Eszméletcsere

Dienes Valéria 1967. május 22-én jegyzi naplójába: ,,Szeretném felgyújtani itt azt a belső tüzet, amit az én nagy lelkeim táplálnak, kiknek melyik volna alkalmasabb: Bergson--Prohászka--Teilhard; szeretném megírni a nagy Triót [...], Henrik--Ottokár--Péter trióját, akik abban az Időn kívüli örök állapotban talán el tudnák mondani az Idők emberének azt, amit nem találnak meg maguk...''

1970. május 14.: ,,Ottokár és Henrik az örökkévalóságban karöltve járó lelkek. Szomszédos Terra-évben születnek. A véges életszakaszban egymástól földileg 'messze' élnek. Sohasem cserélik ki gondolataikat emberszóval. Henrik nem érti Ottokár nyelvét. Ottokár olvassa Henriket. Gondolataik emberlelkekben mégis összeélednek. Még Péter nincs itt, később jön. Hozza az ideszánt gondolatfejlődés kezdődő szintézisét...'' 

Vali néni 1972. január 23-i hozzám intézett levelében többek között ezt írta:: „Talán emlékszik, Feri, milyen vonalakon jár a gondolatom. Ha az ember életének már a tizedik évtizedében él, nagyon kimélyül az időgondolat, a nem-idő, és olyan különös, meglepő eszmefűzérek alakulnak, kivált, ha Bergsonnal, Prohászkával és Teilhard ’mezőnyein’ sétál az ember. És Jézus emberi eszmélete ennek a három léleknek világításában…Még nem aludt el bennem a gondolat a ilencvenharmadik esztendőben.Csak más meneteléssel jár, és megváltozott – romlott vagy megjavult – műszereivel dolgozik. Vagy talán nem is ’dolgozik’, csak él.”  

A levéltárban megtaláltam Vali néni kiadatlan, „Eszméletcsere” című írását.³ Ebben az elképzelt beszélgetésben Bergson és Prohászka eszméletcseréjéről van szó: „két emberi elme gondolatot vált egymással''. Az 1927-ben elhunyt Prohászka magyarul, az 1941-ben meghalt Bergson franciául beszél (de Vali néni Bergson franciáját magyarra fordította). Idézem:

,,Ebben a beszélgetésükben saját szellemi alkatuk természetéről váltják fel eszméletüket és annak emberileg már beérett tartalmát. A mindenség két közeli pillanatában indultak el öröklétük földi pályáján. Egyik az 1858-ik, másik az 1859-ik földévben, éspedig a korábbi [Prohászka] október 10-én, a későbbi [Bergson] pedig október 18-án. Az egyik gyermekkorában a judaizmust, a másik gyermekkorában a kereszténységet szívta be. Majdnem egyidejűleg éltek a földön, de sohasem találkoztak...''

Következik az ,,elmék párbeszéde''. Bergson és Prohászka bemutatja ismeretelméletét; beszélnek az intuícióról. Közben utalás történik Teilhard de Chardin-re is.) Most megelevenedik a párbeszéd:

Prohászka: ,Ezek a gondolatok nem fogalmi pontosságok, ezek élményekre való rámutatások, melyek az empíria ugyanolyan valóságos részei, mint a belôlük fogalmasítottak. Ezek az eszmélés más területeiriől valók, a teljes belső világ valóságából, amelyet későbben jött gondolattestvérünk [Teilhard] »dedans«-nak emlegetett és amelyen át ugyanaz az intuíció közeledik felénk.

Bergson: ,Ez bizony ugyanaz a dolog, amit én hangsúlyoztam Párizsban, a mi filozófiai társaságunknak az összejövetelein, amikor megkérdeztek engem: ugyan mi az az intuitív ismeret?... (Az emberi szellem) képes egyesülni és azonosulni a valósággal, mely egyszerre materiális és spirituális. De nehéz róla beszélni, és azt elgondoln; és könnyen megvádolják az embert költészettel, mikor gondolatot merít azokból a metaforasorozatokból, melyek a kifejezhetetlennek ugyanazon pontja felé irányulnak. Nem ízlelted soha ezeket a nehézségeket?

Prohászka: Ezt az ismeretelméletet kellett volna továbbépítenem, de nem építettem tovább. Lehet, hogy sok mindent elmondtam volna helyetted, de a velem együtt-lakó eszmélettársak félreértettek engem, mert szavakon át néztek a valóságra, fogalmi struktúrákon át a közvetlenre, és egyetlen valóságnak minősítették a fogalmasítottakat és a közvetlent.

/Prohászka itt indexre tett székfoglalója kritikusaira utal. Sz. F./ Akkor leléptem a metafizika talajáról és teljesen az emberlelkek gondozására fordítottam a nekem adott szellemi erőket. Beszéltem az ô naiv realizmusuknak a valósághoz eléggé hozzáférni próbáló józan ész nyelvén -- nálatok »sens commun«-nek hívják.'

Bergson: ,,Ezen a nyelven minden metafizikát el lehet mondani.

Prohászka: Én azonban ismeretelméletem kettősségét már nem az emberi eszmélet magyarázatában, hanem Krisztus valóságában vettem munkába és megépítettem a magyar lelkek számára az egyházias Krisztus-valóságot. Te messziől jöttél Krisztus felé.

Bergson: Jól mondod: én gyermekkori judaizmusomból léptem ki. Én nem nevelődtem benne, mint te, hanem úgy kellett fölfedezni a Krisztust. Sohasem tudtam teljesen kibeszélni magamat róla, mert soha sem mondtam ki utolsó szavamat sem. Mégis a Két forrás című művemben a misztikus empíriával egybehangzóan és főleg a katolikus misztika kijelentéseinek értelmében azzal a meggőződésemmel konkludáltam: hogy Isten -- szeretet. Ez a Krisztusnak tanítása. Így én is a te konklúziódra jutottam...

A párbeszéd következő szakaszában Dienes Valéria még jobban kidolgozza azt, hogy milyen hatások, felismerések révén jutott el Bergson ahhoz a felfedezéshez, hogy Isten = Agapé, - tehát a Deux sources de la morale et de la religion = Az erkölcs és a vallás két forrása vallásfilozófiájához. Prohászka már nem ismerhette ezt az 1932-ben megjelent könyvet, amely mély benyomást gyakorolt Dienes Valéria ifjúkori barátjára, Babits Mihályra is. (Erről hamarosan szól Róna Judit.)

De fejezzük be a Bergson--Prohászka-párbeszédet! 

Bergson: Én úgy látom, hogy az, ami szellemi testvérekké tesz bennünket, az gondolkodásunknak a közvetlen felé vivő irányulása. A konstruktívnak vitalizálódása. Visszatérés a még-nem-formulázott források felé. Belemerülés a gondolat történetébe, amelyet védelmez, erősít, elmélyít az a konkrét benyomás, amelyet »tényfürdőinkben« nyerünk és amelyek bennünket azoknak a születőben levő fogalmaknak metaforái felé vezettek, hogy megjelenhessenek a gondolkodás történetében oly ritkán megjelenő intuitív pillanatok...''

 Bergson és Prohászka – ahogy Dienes Valéria látta 

Dienes Valéria, aki a tízes évek elején Bergson kurzusait hallgatta a Collége de France-ban, majd műveit magyarra fordította, és aki 1924-1927 között szellemi-lelki kapcsolatot létesített a szintén Bergson befolyása alatt író Prohászka Ottokárral, jól meglátta és kifejezte a két gondolkodó szellemi rokonságát. A Vigilia 1974. karácsonyi Prohászka-számában (amelyben Rónay György tőlem is közölt tanulmányt: „A hitvédő és teológus Prohászka”), Dienes Valéria „Ismeretelmélet és időreform Prohászka és Bergson gondolkodásában” címmel tömören összefoglalta ezzel kapcsolatos meglátását. ,,Az a gondolat, hogy napjaink minden filozófiai megújulása az evolúció céltudatos vagy mélyeszméleti feltöréseiből fakad, dolgozott már Spencer evolucionizmusában is, amelyet Bergson elégtelennek vélt, mondván, hogy amiről Spencer beszél, az nem evolúció, mert az idő metafizikai reformja nélkül a fejlődés le nem írható... Ez (a bergsoni) episztemológia Prohászkánál nem állt meg az emberi eszméleten, hanem emberből indult ki, és istenismeretben végződött. Ennek mélységeit használta fel életének az index utáni korszakában, az élet feladatai közt végleg túlsúllyá tett pasztorálásban, amellyel megkevesbítette filozófiai kutatásait. Metafizikai eredetű megvilágításait is a pasztoráció szolgálatába állította, és szívesen tekintette a fogalmat s a belőle fakadó konstrukciókat az emberi cselekvés életingereinek. Az ismeretet kezdődő cselekvésnek látta, és gyakran megismételte, hogy a fogalmi körvonalazottságának és vázlatosságának kritikája nem a gondolat homályának és pontatlanságának javára szól. A fogalom az infinitezimálé, amelyben már ott rejlik a tetté fejlődésnek előre küldött képlete, és benne már előre kialakul az élet cselekvő integrálja az ismereti elemnek a tevékenység e kikezdésében.'' 

Dienes Valéria Vigilia-beli cikkében azokra a ,,három évig tartó gondolatközlésekre'' utal, amelyek 1924--1927 közötti beszélgetéseik során történtek, amikor is Prohászka ,,a legnagyobb eredetiséggel és közvetlenséggel'' fogadta az evolúció megújult, az időreformból folyó gondolatát. De a cikkben is, a fiktív Bergson-Prohászka-dialógusban is arra tesz célzást, hogy Prohászka 1924 előtt nem ismerte igazán Bergson ismeretelméletét. Ezt azonban meg kell kérdőjeleznem. „Prohászka és a modernizmus” című tanulmányomban (a Prohászka ébresztése I., 1996 megmutattam, hogy már 1910 körül, amikor Dienes Valéria Párizsban Bergsont hallgatta, Prohászka közvetlenül is (az Eszmélet közvetlen adatai német fordítása alapján), de főleg a bergsonista filozófus, Edouard Le Roy közvetítésével, megismerte és magáévá tette a fejlődés, a történetiség, a cselekvés, az intuíció és átélés bergsoni--blondeli eszméit.⁴ 

Bergson - Le Roy – Prohászka - Teilhard 

Dienes Valéria, aki jól ismerte Bergson, Prohászka és Teilhard eszmevilágát, mélyreható intuícióval megsejtette a három gondolkodó szellemi rokonságát, és részben még tovább is gondolta ezt az ,,eszméletcserét''. Hallottuk: a fiktív Bergson--Prohászka-dialógusban is, de Dienes Valéria naplójegyzeteiben is utalás történik a harmadik ,,rokon'' gondolkodó, Teilhard de Chardin víziójára. Az auvergne-i születésű (mint Pascal) jezsuita tudós és gondolkodó esszéiből Dienes Valéria többet magyarra fordított.⁵ A dialógus során meg is jegyzi a következőket: ,,Kétségtelen, hogy a Prohászka--Bergson rokonság huszonkét év múlva megismétlődik a nagy sarcenat-i franciában [Teilhard-ban]. A huszonkét évvel korábban születő két gondolkodónak teljes evolúciós súlya és teremtő idő-ereje feltör ebben a szédületesen eredeti gondolkozóban, aki akkor született Sarcenat-ban, amikor tájt Bergson téziseit gondolkozza és írja, és amikor Prohászkát [Rómában] pappá szentelik. Elhozta a folytatódásukat is, osztozni jött a sorsukban. Vajon nem ennek a lélekutánzó alkatnak köszöni? Persze, ezt nem csak ilyen távolról kellene megérinteni. (Vajon ezzel írom most tele ezt a füzetet?)'' 

Említett hosszabb tanulmányomban (Prohászka ébresztése II) tényszerűen is igazoltam Prohászka és Teilhard néhány meglátásának rokonságát, közös eredetét. A közös forrás vagy gyökér kétségtelenül Bergson filozófiája, amely közvetlenül is, de Edouard Le Roy közvetítésével is hatott Prohászkára és Teilhard-ra, aki a 20-as években baráti kapcsolatban volt, és együtt dolgozott Le Roy-val.⁶

Máshol már bővebben kifejtettem, részben kiigazítva Schütz Antal és Rezek Román megjegyzéseit Prohászka és Bergson kapcsolatára vonatkozóan.⁷ Új adalékkal szolgáltam Prohászka bergsonizmusához, főleg azzal, hogy megmutattam a bergsonista filozófus, Edouard Le Roy Dogme et critique című, 1907-es gyűjtőkötete befolyását. Prohászka az akadémiai székfoglaló fogalmazványában gyakran hivatkozik nemcsak Bergsonra, hanem Le Roy említett tanulmánykötetére is a (lapszámokat megjelölve), ahol a modernista viták középpontjában álló katolikus gondolkodó Bergson és Blondel élet- és cselekvésfilozófiáját közvetíti neki.⁸

Korábban rávilágítottam arra, hogy Prohászka (Nietzsche által is befolyásolt) életfilozófiája, vagy inkább „egzisztencializmusa” igazában Bergson és Blondel , illetve Gabriel Marcel eszmei irányával rokon. Prohászka filozófiája Gabriel Marcel egzisztencializmusára emlékeztet, aki a lét misztériumának konkrét megközelítésében szintén felhasználta Bergson és Nietzsche meglátásait.

A székfoglaló idejéből való naplójegyzetekben is (Naplójegyzetek II.) ilyen gondolatok térnek vissza: ,,Sokszor szinte lázban égek, gyötör a vágy, eltalálni a formát, kifejezni az ént ... s így érzem azt a nagy nyugati tendenciát az egyedinek szabad, különb formákat teremtő kialakítására. Ez a tendencia a fejlődés iránya. A fejlődés új fakadás, új hajtás, új alakulás, de az új nem lehet más, csak egyedi...'' (1910. máj. 30.) 

A következő jegyzet Bergson intuíció-meghatározását adja vissza: ,,Tudásunk minden terén mi mások fogalmát, szisztémáit, művészetét, műveit csak akkor értjük, ha szeretettel beletaláljuk magunkat abba, amit ők gondoltak, hogy átéljük valamiképp ezek történetét. [...] Szeretettel lehet csak érteni -- másba állva bele, magát vele azonosítva lehet csak látni úgy, mint ő.'' (1910. szept. 20.) 

Teilhard , Prohászka és Dienes Valéria eucharisztikus misztikája 

Befejezésképpen csak csak egy jelzés Teilhard, Prohászk és D. Valéria misztikájáról.⁹

Teilhard de Chardin a keresztény hit fényében kiegészíti, továbbfejleszti Bergsont. Megmutatja, hogy a világfejlődés a nooszféra fázisában csak úgy folytatódhat, ha egy már létező transzcendens Ómega-pont vonzza, egyesíti az emberi személyeket a felülről jövő szeretet-energiával. Igen, ez a Szeretet-Isten, akit a keresztény misztikusokat tanulmányozó Bergson is felfedezett a Deux sources írása idején, Teilhard-nál az antropogenezis, ill. noogenezis (szellem genezise) folytatása természetfeletti szinten: ez a krisztogenezis, vagyis a föltámadt Krisztus Lelke által kibontakozó természetfölötti élet. Főleg itt rokon Teilhard-ral a mi Prohászkánk, valamint az Eucharisztia misztikájában. És ez utóbbi misztikában mindkettőjük folytatása Dienes Valéria.

Dienes Valéria a bergsoni filozófia és a prohászkai misztika folytatódását, továbbfejlesztését Teilhard-ban ismerte fel. Ennek megtaláljuk nyomait Vali néni naplójegyzeteiben. A Miénk az idő¹⁰ c. válogatás „Coenaculum erőtere” c. „gyűjteményében” olvashatjuk a csodálatos elmélkedéseket a 60-as és a 70-es években az Eucharisztiáról, a szentmiséről. Jézus szavai: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, Vali néni misztikájában a Bergson idő-emlékezet filozófiája és Teilhard krisztocentrikus és eucharisztikus lelkisége ötvöződik. Az Egyház a szentmisében aktualizálja a feltámadt Krisztus jelenlétét, ebbe kapcsolódik bele a hívő keresztény.  

Íme egy kis ízelítő a Miénk az idő című gyűjteményből. E részlet kifejezetten jelzi, hogy Vali néni Prohászka eucharisztikus lelkiségét újra megtalálta Teilhard-nál is.

1971. május 21. „Az én emlékezetem”. És valamit kell az emberiségnek ezentúl folytonosan cselekedni erre az Emlékezetre. Az Ő Emlékezetére. Kinyitotta már valaki ezt az ablakot? Kinézett-e valaki annak távlatába? Tudom: Ottokár, Henrik, Péter /Prohászka Ottokár, Henri Bergson, Pierre Teilhard de Chardin/.. Ez volt Ígéretéletük tartalma. Mind a hárman ezért a szentmiséért jöttek, ezért az időbontó Szentmiséért; és az a Bergson, aki nem hagyta el a zsidóságát, de Isten tette kereszténnyé, ő mondta meg először ennek az Emlékezet szónak értelmét, mikor még nem is merte egynél többször kiírni Isten nevét a Teremtő Fejlődésben. Igen, most megérkeztem ehhez a három lélekhez, éspedig a szentmise Emlékezet szavánál. Most már tudom. Ennek a három léleknek Ígéretélete az örökkévalóságból hozza nekünk Jézus Emlékezetét!'' (Miénk az idő. 289.)

¹ Bővebben Szabó F. :”Bergson útja az Evangéliumok Krisztusa felé”, Vigilia 1985/1 és Lélekben és igazságban, Róma 1986, 225-240.

² Tanulmány eszméletünk közvetlen adatairól, D.V. fordításában 1923-ban jelent meg Idő és szabadság címmel. Ennek bevetőjében D.V. fontos tanulmánya: „Bergson lélektana.” A fordító megmagyarázza a jegyzetekben (197. old.), hogy conscience fordítására az elterjedtebb tudat helyett az eszmélet szót választotta. „Alkalmasabb volt szerintünk a bergsoni terminológia középpontjául, mint a lélektani használatra készített tudat szó, melynek értelmi rezonanciája tisztán tudományos, a mindennapi nyelvben tartalmassá és színessé vált eszmélet jelentés-körével szemben. A szó a mű címében is azerepel, Idő és Szabadság a munkának csak fordításai óta adott címe, eredeti címe volt ’Tanulmány eszméletünk közvetlen adatairól.’ ”

³ A következőkben röviden összefoglalom „Eszméletcsere” (Dienes Valéria – Bergson – Prohászka – Teilhard) c. hosszabb tanulmányomat, amely a Prohászka ébresztése II. kötetben jelent meg ( Bp. 1998) 277-323. Ebben bővebben kifejtem azt a szellemi „ozmózist”, amely Dienes Vléria eszméletében végbement a háron gondolkodóval történt gondolatcsere folytán.

⁴ Prohászka „bergsonizmusának” alakulásáról, Prohászka és a modernisták viszonyáról, valamint az indexre tétel körülményeiről bőven írtam Prohászka Ottokár Ottokár élete és műve (1858-1927) c.monográfiámban (SZIT, Bp. 2007, V. és VI. fejezet.)

⁵ Hit az emberben, SZIT, 1968, Rónay Gy. előszavával; Ezek a Párizsban Vali nénivel közösen kiválasztott esszék.

⁶ Vö. „Prohászka és a modernizmus.” In: Prohászka ébresztése I, 88-119.

⁷ Különös, hogy Rezek Román, aki 1943-ban feltérképezte Prohászka könyvtárát a bergsoni eszmék befolyását kutatva, éppen ezt a Le Roy-kötetet nem vette észre, ahol Prohászkától sok bejelölést, aláhúzást találunk. (Vö. Rezek R. Bölcseleti közlemények 1943.) Persze Rezek nem ismerhette a székfoglaló fogalmazványát sem, amely minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy Prohászka már a székfoglaló megvédése elôtt is ismerte és beépítette dolgozatába eszméit. Rezek Román Prohászka bergsonizmusát tanulmányozva (Prohászka intuíciója és átélése, Stephaneum 1942: Prohászka Ottokár és Bergson. Athenaeum 1943/1) azt igyekezett kimutatni (nyilván az akkori magyarországi merev skolasztikus légkörhöz alkalmazkodva), hogy Prohászka végül is közel állt a „philosophia perennis”-hez, tehát inkább azt hangsúlyozta, amiben Prohászka ismeretelmélete különbözött Bergsonétól, semmint azt, amiben hasonló volt.

⁸ Megjegyzem még: Bergson és Maritain, Bergson és Prohászka viszonyának kérdésében véleményem eltér a két ma itt felszólaló filozófus, Turgonyi Zoltán és Frenyó Zoltán álláspontjától. Lényegében a hagyományos tomizmus és Szent Tamás újabb értelmezése (Rousselot és Maréchal jezsuiták, valamint a domonkos Chenu, és követői) közötti eltérésről van szó. Rousselot pl. Bergson filozófiájának „rácsán” keresztül értelmezte újra Szent Tamás intellektualizmusát

⁹ Prohászka ébresztése II, 317-323. Lásd még Dienes Valéria önmagáról, Agepé, Szeged 2001, 22-37.

¹⁰ Miénk az idő. SZIT, Bp. 1983, A Rozgonyi-házaspár válogatása. 253-306.

Lap teteje

Róna Judit 

Babits Mihály – Dienes Valéria – Henri Bergson

 Babits és Geiger Valéria családi kapcsolata

Geiger Valéria édesanyja, Geiger Gyuláné Benczelits Erzsébet Babits édesanyjának, Kelemen Aurórának és nagynénjének, Kelemen Ilonának leánykori barátnője volt. A szakirodalomban elterjedt vélekedéssel szemben nem vér szerinti rokonok (Valéria nem Babits unokahúga), csupán házasság révén kerülnek atyafiságba, ahogyan Dienes Valéria is leírja: „Szekszárd […] gyermekemlékeink közös színhelye. Mi is a Séd partján laktunk. Nagyszüleink házassági rokonsága miatt családjaink bizalmas közelségben éltek, s ez a kisvárosi családok akkori stílusában sűrű érintkezést jelentett. […] De ebből az otthonközösségből hamar széjjelsodort bennünket az élet, és számomra Misikéből csak egy matrózruhás kisfiú emléke maradt…”

Babits egyetemi évei alatt csupán egyszer, 1904 augusztusában találkozik a matematikából, filozófiából és esztétikából a pesti egyetemen doktorátust szerző Geiger Valériával: „Az erősen összetartó szekszárdi rokonság uzsonnadélutánjainak keretében láttuk egymást. Szívesen beszéltem volna vele olyasmiről, ami érdekli, de hallgatag volt – mit kezdjenek egy matematikus lánnyal az ő irodalmi érdeklődései? – gondolhatta…” – emlékezik Dienes Valéria is erre a találkozásra.

Amikor 1905. november 15-én Dienes Pál és Geiger Valéria Budapesten házasságot kötnek, erről utólagos értesítést küldenek többek között Babitsnak is.

Mondhatjuk, hogy ez Babits és Dienes Valéria kapcsolatának „első felvonása”.  

Babits és a filozófia – Babits és Bergson 

Az egyetemi éveit kezdő Babits, 1901 őszén leckekönyvébe számos bölcseleti tárgyú előadást is fölvesz: „…a filozófiára vetettem magam. Akkor azt hittem, filozófus leszek…” – emlékezett egy 1923-as interjúban. Egyetemi társaival való ifjúkori levelezéséből vélhető, hogy a filozófus Zalai Bélának a verseiről mondott véleménye, s gondolatai különösen fontosak lehetnek Babits számára. (Amikor Tolnai Gábor 1934-ben a városmajori szanatóriumban lábadozó költőt egyetemi éveinek emlékeiről kérdezgeti, Juhász és Kosztolányi után nyomban „fiatalon elhunyt filozófus barátjáról, Zalai Béláról” emlékezik meg, és úgy fogalmaz, „filozófiai érdeklődésének Zalai Béla volt a legfőbb mozgatója”.) 1928-ban pedig így nyilatkozik filozófiáról és költészetről: „Egyetemi hallgató koromban filozófiai tanulmányoknak éltem, a verseimet szinte csak mellékterméknek tekintettem. Filozófiai ábrándjaimról akkor kellett lemondanom, amikor vidékre kerültem, falura [ti. az erdélyi Fogarasra], ahol lehetetlen egy aktuális tudománnyal kapcsolatban maradni. Az aktuális tudomány helyét az örök költészet foglalta el.” Egyetemi éveiben legnagyobb olvasmányélményei Nietzsche Zarathustrája, William James pszichológiája, Schopenhauer és Spinoza voltak – vallja Kőhalmi Bélának a Könyvek könyvében.

Babitsot tehát kezdetben komolyan foglalkoztatja a gondolat, hogy filozófus legyen. Bár érdeklődése mindvégig megmarad, a húszas évek elejére, az egyetemi katedrától való megfosztatása után már bizonyosan letesz ennek a tudományágnak professzionális/tudományos műveléséről, s ebben a témában születő művei mindig esszé formában íródnak.

1911 őszétől, Budapestre kerülésétől kezdve azonban még több éven át rendszeresen tart filozófiai vagy esztétikai előadásokat a Társadalomtudományi vagy a Természettudományi Társaságban, valamint a Galilei Körben (1912. február: Az esztétika helye a filozófiában; 1913. február: A modern metafizikáról; 1913. november: Bevezetés a modern metafizikába).

Babits a Fogarason töltött esztendőkben, 1908 és 1911 között minden szabad idejét olvasással és tanulással tölti (egy kedves kései töredéke szerint: „Fogarason egyedül / megtanultam görögül”), s a már említett, Kőhalmi Bélának adott interjúban mondja, hogy ekkori filozófiai olvasmánya Henri Bergson és Henri Poincaré.

Osvát Ernőnek 1909. szeptember 7-i levelében többek között jelzi, ír egy „nagyobb dolgozatot Bergsonról, a filozófusról”; s érdeklődik, volna-e annak helye a Nyugatban.

(A szakirodalom korábban úgy vélte, hogy Babits Dienes Valéria révén ismerkedik meg Bergson filozófiájával, pedig – mint ez az Osvátnak írt levél is tanúsítja – már a Dienes Valériával 1910 közepe táján ismét egyre szorosabbá váló barátságuk előtt foglalkozik Bergsonnal.)

Nagyjából tehát 1908 végére, 1909 elejére datálható Babitsnak a bergsonizmussal való megismerkedése. (Bergson L’Évolution créatrice/Teremtő fejlődés című 1907-ben megjelent művével – amely a külső élet legfőbb karakterisztikumaként a szakadatlan teremtő fejlődést, a végtelen variációkban felszínre törő életlendületet mutatja ki – valószínűleg egy kicsit később.)

Babits filozófiai igényű könyvismertetését – mely a magyarországi Bergson-recepció kiemelkedően fontos írásaként először ismerteti Bergson eszmerendszerét – végül 1910-re fejezi be. Osvát Ernőnek névjegy kíséretében (1910. július 4. előtt) küldi el értekezését a következő megjegyzéssel: „népszerű ismertetés, amely azt hiszem, nagy szolgálatot tehet a filozófiában járatlanabb, de a hatalmas gondolatok iránt mégis érdeklődő olvasónak.” (Gondosságát, lelkesedését jelzi, hogy július 4-én Fenyő Miksának írott levelében pedig kéri, hogy a Bergson-tanulmány korrektúráját is postázzák neki, mert néhány vonással élénkíteni szeretné. – Megjelenése: Babits Mihály Bergson filozófiája. Nyugat 1910. július 16. 14. sz. 945–961.)

A tanulmány 12 pontba szedve tárgyalja Bergson írásainak lényegét. Babits zárógondolataival Bergsont mint szabadítót állítja elénk, aki az ember szabad uralmát hirdeti az anyag felett, s mindezt úgy, hogy a filozófiát emberközelivé, józan emberi gondolkodással befogadhatóvá teszi: „Aki jól átgondolja Bergson elméletét, látja, hogy semmi filozófiai fantasztikum, amit józan embernek nehéz volna hinnie, voltaképp nincs benne. Annyi sem, amennyi a legmetafizikaellenesebb rendszerekben van. Nem a metafizika ellenkezik a józan ember ösztönével (amit a francia bonsensnak [józan ész/ítélőképesség] nevez), hanem a mechanisztikus felfogás erőltetése az életjelenségekre: ez az, ami józan embernek nevetséges vagy abszurdum szokott lenni a filozófiában.”

Babits lelkesen, felszabadultan magyarázza a bergsoni életlendület bölcseletét: „A mi időnk teremt, újat alkot minden pillanatban. Ez azért van, mert minden pillanatunkban benn van – tudtunkkal vagy anélkül – egész múltunk, sőt őseink egész múltja. A múlt nem halt meg, hanem hat reánk; él testünkben, lelkünkben; egész valónk az egész múlt eredője; minden jelen pillanat magában foglalja az egész múltat és valamit ad hozzá. Eszerint minden jelen pillanat lényegileg különbözik az összes megelőzőktől, mert egyik sem foglalhatott magában annyit, mint emez és sohasem térhet vissza ugyanaz, éppen úgy, ami már egyszer elmúlt.”

Kelemen János (Babits és Bergson) úgy értékeli, hogy Babits azért üdvözölte Bergsont az emberi szellem „felszabadítójaként”, mert „a kortendenciát tükröző általános irányultságán túl filozófiájának specifikus tartalmát is útmutatónak tekintette. Az időről alkotott koncepcióját, az életlendületről szóló elméletét és intuicionizmusát olyan forradalmi tanításnak fogadta el, mely lehetővé teszi költészet és tudomány, intuíció és értelem, idealizmus és realizmus összehangolását”.

A tanulmány fontosságát bizonyítja, hogy 1910 őszén a filozófus Lukács György levélben köszöni meg Babits írását, mert úgy véli, kevés magyar cikk végzett ilyen hasznos munkát. (1913 elején viszont Heidelbergből a Nyugat Disputa-rovatába küldött nyílt levelében Babits Balázs Béla Misztériumok című drámakötetéről írott cikke kapcsán vitázik Babits Bergson filozófiai rendszerére épített formaelméletével.)

Visszatérve 1910-hez, ennek az évnek decemberében Babits levélben köszöni meg a szintén filozófus Fogarasi Bélának (1891–1959), hogy elküldte neki Fogarasra az „első magyar Bergson-fordítást” (Bevezetés a metafizikába. Fordította Fogarasi Béla, Politzer, Budapest, 1910), s szabadkozik: „Bocsásson meg, hogy értekezésemben nem említettem az Önök működését; de falusi magányomba akkor még ennek a híre nem hatott el.”

Hatvany Lajos pedig 1911 húsvétja előtt ír levelet Berlinből a később Babits-verseket fordító Horvát Henriknek, melyben megemlíti, hogy fordítót keres Babits Bergsonról szóló nagyszerű filozófiai cikkének (Bergson filozófiája) átültetésére.

1913-ban pedig amikor a cambridge-i King’s College-ban tanuló Békássy Ferenc (akit 1912-ben a Cambridge Conversation Society 1820 óta fennálló társaságának tagjai közé választanak, s aki Virginia és Leonard Woolfot mondhatja barátjának) a legújabb kor magyar költészetéről angolul olvas fel Cambridge-ben, s többek között az 1910/1911-es évek Nyugatjának Babitsát mutatja be, kiemeli, hogy „mintaképe lehet a művelt magyar írónak”, „aki Bergson követője”. 

Bergson ihlető hatása Babits műveire 

Babits versei 1909 tavaszától mutatják Bergson tetten érhető, ihlető hatását: (csupán néhány igen jellemzőt kiemelve: Cigánydal, Pictor Ignotus, A költő szól, Az őszi tücsökhöz, Alkonyi prológus, Éji dal) az Esti kérdés a bergsoni filozófia „szabadító” eszményének korai s talán legszemléltetőbb példája (melynek ihletett elemzését adja három költő is: Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes és Rába György): a vers egyre táguló, összefüggések végiggondolására ösztönző látásmódja a bergsoni „önkéntelen emlékezeté”; a feltörő emlékek önkéntelen mozgásuk során éppen úton vannak a jelenben érvényes jelentésük megvilágításához. Bergson a reproduktívnak nevezett emlékezettől – amely valamely gyakorlati feladat érdekében ’ismétli’ a megőrzött emlékképeket – megkülönbözteti a másik, tőle független, „teremtő” emlékezetet, mely múltunkat jelenünk részévé, s új tapasztalássá teszi. Ahogyan Babits Bergson-tanulmánya a „teremtő idő” jellemző sajátságának azt az emlékezésmódot mondja, mely „az élőlény jelenét” alkotva, „több, az emlékezet által egybevont pillanatból áll”.

Rába György szerint „a teremtő emlékezet bergsoni szemlélete még több érzékletes részlettel és összefüggőbb jelenetekkel dúsítja majd Babits líráját, összetett költészettanná fejlődése fokozatosan történik meg az évek során”. (1981-ben megjelent könyvében versről-versre részletesen föltárja Bergson ihlető hatását.)

És bár A Danaidák elsődleges ösztönzőjéül Nietzschét kell megneveznünk, a görög mítoszban is fölfedezhetők olyan összefüggések, melyekbe Bergson szemlélete is belejátszhatott. „A helyrehozhatatlanul hiábavaló alvilági robot a nietzschei örök visszatérés elvével analóg jelenség, de a hol merített, hol ürített amfora a bűn végtelen emlékezetévé lényegült bergsoni emblémájának is beillik, és a bűnös nők szavainak egyenes idézete még inkább eszünkbe juttatja, hogy »a jelenben az egész múlt: ez más szóval az emlékezet«” – amint Babits magyarázza Bergsont. Dienes Valéria A Danaidákban az életlendület bergsoni intencióját is megtalálni vélte, ahogyan a mozdulatművészet formanyelvére áttette: „Négy dimenzióban rendszereztem. Az első a plasztika, a térre vonatkozik. A másodikban belebocsátottam az időbe, és abból lett ritmus, a ritmika. A harmadik azzal foglalkozik, hogy a mozgáshoz, az időszintézishez honnan vesszük a hozzávalót. Ez az erőforrás a dinamika, s aztán jön a negyedik dimenzió, amikor ez a háromtagú valamit mond, jelent is valamit. Ezt szimbolikának neveztük el Babits Mihállyal.”

Kelemen János (már említett előadásában/írásában) az esszéista Babitsra utalva hívja fel a figyelmet arra, hogy Babits Bergsonnak szentelt írásaiban és más filozófiai tárgyú művében sokféleképpen reflektált Bergson filozófiájának tartalmára, jelentőségére; például „Játékfilozófia című esszéjében, melyben egy filozófiai-esztétikai elméletet vázol fel, a szabadság és az élőlények tudatában fellépő tükrözés viszonyáról beszél, erősen támaszkodott Bergsonra”. 

Babits és Dienes Valéria barátságának „második felvonása”  

Az 1910. július 16-i Nyugat-beli megjelenést követően a Párizsban tartózkodó Dienes Valéria kivonatos francia fordításban bemutatja Bergsonnak Babits dolgozatát, aki elragadtatva bölcseletének legvilágosabb összefoglalását látja benne: „Nagyon figyelmesen hallgatta, láthatóan nem kívánta, hogy rövidítsem, és amikor befejeztem, így válaszolt: – Ez az ismertetés annyira jó, hogy – amennyiben általánosan ismert/„elfogadható” nyelven volna írva –, mindenkinek ezt ajánlanám, aki röviden ismerkedni akar gondolataimmal. – A francia mondatra nem emlékszem már – ’avec mes pensées’ [gondolataimmal], így végezte, és így szerette emlegetni művét. Hiszen ismerjük ezt a szavát: ’Je n’ai pas de systhème’ [nincs rendszerem]. Pedig én csak úgy, ahogy a Nyugatban a fejezetek jöttek egymás után, mindegyiknek a kvintesszenciáját franciául elmondtam neki és ez elég volt arra, hogy ezt így felismerje; mert abban az időben még nagyon sokféleképpen nem értették őt és nagyon sokféle oldalról kezdték ki. Például próbálták alakjai megértését a művészet oldaláról kezdeni, holott az egész a tartalom oldaláról kezdődött. És ezt Babits abban a pillanatban megfogta, és a tartalom felől építette ki az egész gondolatfolyamatot. – Babits munkájáról való véleménye oly nagy örömet okozott nekem, hogy azonnal megírtam ezt Mihálynak […]. Azonnal válaszolt. Ezt a levelét sok más értékkel együtt Budapest ostroma elsodorta” – írja/mondja Dienes Valéria egy 1964 novemberében kelt levelében, majd egy 1965-ben készült interjúban. (Bergson dicsérő véleményére Babits mindig igen büszkén emlékezett.)

1910 végén, 1911 elején Dienes Valéria a megújuló barátság jegyében Párizsból Fogarasra küldött levelében a tudomány (talán a filozófia?) művelésére ösztönözné Babitsot, aki válaszában – amelyet sajnos csak Dienes Valéria erre írt leveléből/reflexiójából ismerünk – valószínűleg filozófiáról és költészetről elmélkedik, mondván, igazából nem is tudja, hogy mit csináljon, hiszen ő „valóságos nihilista”. (1911. április 19-én) Dienes Valéria Párizsból – kissé megkésve reagál: ugyanis amikor Babits sorai hozzá érkeztek, éppen első nagy munkája befejezése előtt állt, melyet azóta elküldött Bergsonnak (s most aggódik, talán „korán volt megírni, korán volt odaadni”). Igyekszik „lelki vigaszt” küldeni a nála fiatalabb Babits problémáira, melyeket a magáéihoz hasonlóknak érez.

Néhány hónap múlva (1911. július 15-én) Dienes Valéria még mindig Párizsból hosszú, biztató, lelki dolgokról értekező levelet küld, s érdeklődik, Babits a következő évben nem próbálna-e Párizsba menni; „Bergson januárban kezd beszélni, valószínű, hogy akkorra mi [ti. férjével, Dienes Pállal együtt] is újból itt leszünk”.

Babits ragaszkodásának jelenként 1911 végén Szekszárdról írja Dienes Valériának: mindenképpen szeretne vele találkozni, mielőtt újra külföldre utaznának. Meghívásukkal élve 1912. január elején föl is keresi a Dienes házaspárt, valószínűleg ekkor ismerkedik meg Dienes Pállal. Dienes természettudományos műveltsége, politikai nézetei és baráti köre nagy hatást gyakorol Babitsra. Az 1905-ben Budapesten és Párizsban doktorátust szerzett matematika–fizika szakos Dienes a tisztviselőtelepi gimnáziumban szaktárgyain kívül filozófiát és francia nyelvet is oktat. Hamar megbarátkozik a nála egy esztendővel fiatalabb, a differenciál- és integrálszámítás iránt érdeklődő Babitscsal. Ettől kezdve, különösen, mert Valéria Párizsban tartózkodik, gyakorta találkoznak, hogy folytassák (ahogyan Dienes Pál egyik üzenetében írja) „a szám és rend titkainak kikémlelését” „függvénytani csemegékkel is”.

(Csak érdekességként: 1912. május 23-ra Babits találkozót beszél meg a hosszabb külföldi útra készülő Dienes Pállal, de a „vérvörös csütörtök” eseményei, a villamosközlekedés megszűnése miatt ez meghiúsul. Erre is utal Babitsnak a munkástüntetés halottaira írott gyászéneke, a Május huszonhárom Rákospalotán „Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet / nincs hír, nincs újság, villanyosom megakadt”.)

Babits élete jelentős változásának nemcsak tanúi, hanem tevékeny részesei is Dienesék: az ő segítségükkel kerül a tisztviselőtelepi gimnáziumba, ahol több éven át Dienes Pállal „kollégaságban” együtt tanítanak. Ráadásul szoros közelségben is laknak, a tudós házaspár jelenti a magányos költőnek a társaságot, ők teremtenek számára meleg családi légkört. Dienes Pál és Babits gyakran szópárbajt vív, találós kérdéseket fogalmaznak, „különböző nyelvek szavait keverték találós mondatokká, vagy versenyfeladatokat adtak egymásnak különböző nyelvek ritka szavaiból”. A beszélgetésekben nyilvánvalóan szerepet kap a házaspár tudományos tevékenysége is: a matematikus férj több értekezését bemutatja a Magyar Tudományos Akadémia III. osztályán, egyetemi magántanárként több alkalommal tart felolvasást is. Dienes Valéria pedig a Bergson-féle mozdulatpszichológia alapján, Isadora Duncan inspirációjára kidolgozza a mozdulatvilág rendszerét, az orkesztikát. A mindennapos délutáni beszélgetésekben – melyről levelek, üzenőcédulák tanúskodnak – bizonyára mindezek szóba kerülnek.

Babits megismerkedik Dienesék baráti körével is, amelybe beletartozik a korábban már megismert és szoros baráttá váló filozófus Szilasi Vilmos, Jászi Oszkár, a polgári radikális mozgalom egyik ideológusa, felesége Lesznai Anna írónő, Madzsar József orvos, Madzsarné Jászi Alice, a női testkultúra hazai művelője, s szellemi kapcsolatát egyengetheti a Huszadik Század című folyóirathoz, a Társadalomtudományi Társasághoz és távolabbról a Galilei Körhöz. A magába zárkózó, olykor keserű Babitsot igyekeznek magányából kiragadni; kirándulnak a Margitszigetre, s az akkor még nagy vállalkozásnak számító, úttalan Dobogókőre is fölkapaszkodnak.

Dienes Valéria visszaemlékezésében (1966) Babits személyiségét így jellemzi: „Akkortájban úgy éltünk, mint három testvér. […] Minden gondolkodó ember szereti nézegetni a környezetében élők szellemi alkatát, én is nézelődtem magam körül, de Mihályhoz hasonló emberproblémára nem akadtam. Megdöbbentő hatással volt rám. Akkor még nem írta le: ’engem nem látott senki’ [Síremlék című vers], de elég volt vele napról napra találkozni ahhoz, hogy megláthatatlansága tapasztalattá váljék. […] Szemérmesebb a belső világára a legtartózkodóbb leánynál. Nem akar egészen mutatkozni, neki az cédaság, levetkőzés. Pedig csak maga tud versének tárgya lenni. Vajon ez-e a legmélyebben fakadó paradox benne? A legbelsőt nem árulja el. Szigorú formaruhába öltözik. A vers a költő uniformisa, és ő szívesen ölti fel. […] Mintha óvakodnék attól, hogy valamilyenné legyen. Mintha félne, hogy akkor nem lesz szabadságában bármilyenné lenni. Hogy elveszíti a teremtő újjáalakulás jogát és lehetőségét. […] Nem akar kész körvonalakat kapni. Pedig logikája éles, mindig óvatosan kategorizál, attól azonban védekezik, hogy maga is kategóriába kerüljön. […] Nem tud kész véleményrendszerbe öltözni. Talán ez a végleges tulajdonsága, a többinek forrása. Jelenléte élő nyugtalanság. […] Az a benyomásom, hogy mihelyt állást foglal valamiben, álarcot visel. Baráti körben azonban leteszi az álarcokat, vagy legalábbis elismeri, hogy a körülötte zúgó emberi kategorizálások között szórakozásul álarcot váltogat. Nemegyszer hallottam, hogy miután álláspontját megvédte, ellenfelét meggyőzte, mosolyogva hozzátette: de azért az ellenkezője is lehet igaz. Ilyenkor messzenézés, felsőbbségérzet és valami enyhe kicsinylés van a tekintetében azokkal szemben, akik vélnek valamit. Valami elszegényedést láthat bennük, elzárkózást a többi lehetőségtől, befalazkodást talán, és magasabbrendűnek tűnik fel neki az az elszabadultság, amelyet nem köt láncra a valóság sem – hiszen álmok is vannak! Talán fárasztja a vállalás felelőssége. Kívülről kapott benyomások nem hatnak rá eléggé, hogy odaálljon azok védelmére. Véleményekért nem, csak önmagáért érzi magát felelősnek. Csak önmagának talaja és bírája. Azé a valakié, akinek örök idegensége megdöbbenti, amikor a névjegyére néz.”

„Dienes Pálnak és Valériának” ajánlással jelenik meg a Nyugatban (1912. 24. szám) Babits Tudomány és művészet című párbeszédes formájú elmélkedése, amelyben az Élet és a Tudat beszélnek a tudomány és a művészet közötti hasonlóságokról és különbségekről. Az esszédialógus, majd az 1913-ban (október 16.) megjelent Hadjárat a Semmibe – Strófák egy képzelt költeményből című vers – mely „a közvetlen tapasztalatban megélt én és az énben megélt élet egysége helyreállításának kísérlete” – gondolatmenete, filozófiai mondanivalója Georg Cantor német matematikus halmazelméletének ismeretét és Poincaré tanításának szellemét tükrözik, s azt, hogy Babits – bizonyára a Dienes Pállal való közös munka kapcsán – tájékozottságra tesz szert a matematika rendszereiben is. Babits Dienes Valériával sokat beszélget Bergsonról, „s hogy ’ses pensées’ [gondolatai] mennyire éltek benne, nagyon elárulta a Hadjárat a semmibe” – írja Dienes Valéria már említett, 1964 novemberében kelt levelében.

A háború idején, 1914–1916-ban hol a Centrál kávéházban, Babits egyik törzshelyén találkozik Dienesékkel, máskor pedig a Bandliban (Barossban), Babits ugyanis gyakran jár a Bandl és Bodó Étterem- és Kávéházba a József körút és a József utca (ma Krúdy Gyula utca) sarkára is.

1916–1917 fordulójától vasárnaponként rendszerint Jászi Oszkáréknál találkoznak: ide jár Dienesék már említett baráti köre, s hozzájuk csatlakozik Balázs Béla és Lukács György is. Szabó Ervin révén bekerül ebbe a társaságba a Fővárosi Könyvtár munkatársai közül Dienes László, Dienes Pál testvére, Kőhalmi Béla és Pikler Blanka, meg a Társadalomtudományok Szabad Iskolájának, a Galilei Körnek néhány képviselője, az 1915-ben Kassák Lajos szerkesztésében indult folyóirat, A Tett, majd az 1916-ban indított irodalmi és művészeti folyóirat, a MA több munkatársa. Ez a tágabb-szűkebb csoport, melyet Szabó Ervin személye kapcsol össze, azonban nem képvisel azonos akaratot.

Összefutnak a későbbi baráti szálak is: Szabó Lőrinc már 1917-ben Dieneséken keresztül próbál kapcsolatba kerülni Babitscsal. Dienes Kató az 1917-es húsvéti vakációban felviszi Debrecenből Pestre Szabó Lőrinc Baudelaire-fordításait. Babits társaságban érdeklődéssel kezdi forgatni a kéziratot, de közben újabb vendégek érkeznek, s elterelődik a figyelem az ügyről, majd csak a kommün idején, Babits egyetemi előadásain kerülnek kapcsolatba egymással.

1917 júliusában Babits Dienes Pállal, Komjáthy Aladárral, Dienes Pál húgával, Dienes Katóval és Kovács Lászlóval (Babits szekszárdi barátjával) hajókirándulást tesz a Dunán; fölmennek egészen Linzig.

1918. október 28-án pedig a politikai változások is magukkal sodorják őket: Babits és Dienesék vezetésével gyűlést tart az „Európa Lovagjai” társaság, amely azonban még nem mondja ki a Nemzeti Tanácshoz, a Károlyi-párthoz való feltétlen csatlakozását, mert Babits és Dienes Pál azon a nézeten vannak, hogy „ők nem ’közkatonák’, nem tömegszaporítók. Nekik nem ott a helyük” – írja Balázs Béla október 29-i naplóbejegyzésében.

1919. április 1-jén a politikai biztossá kinevezett egyetemi tanár Dienes Pál megbeszélésre hívja a pesti bölcsészkar újonnan megbízandó előadóit, köztük Babitsot, Laczkó Gézát és Révay Józsefet. Babits nagy sikerű Ady-szemináriumot és irodalomelméleti előadást tart az egyetemen.

1919. augusztus után a kommün bukása megfosztja Babitsot évtizedes mindennapi barátaitól: Szilasi Vilmosék és Dienes Pálék külföldre távoznak. Dienes Pál és Valéria szétválik, Dienes Pál előbb a walesi, majd a londoni egyetem tanára lesz (bár levélben igyekszik Babitscsal újra fölvenni a megszakadt barátság fonalát, Babits és ekkor már felesége, Török Sophie finoman ellenállnak, talán Babits neheztel is, rendre válasz nélkül hagyják leveleit, s inkább Dienes Valéria és gyermekei mellé állnak, talán mert nem kívánnak Dienes Pállal és új feleségével közelebbi kapcsolatba kerülni), Valéria Bécsből Nizzába, majd Párizsba kerül, s gyermekeivel együtt csatlakozik Isadore Duncan fivérének Raymond-nak művészeti kolóniájához, amelynek tagjai festészettel, szövéssel-fonással, kerámiával és tánccal próbálják megélhetésüket biztosítani. Mint ismeretes, a nélkülözések miatt 1923-ban gyermekeivel együtt visszatér Magyarországra. (Szilasi ifjú feleségével, Déry Tibor unokahúgával, Hermann és Nina von Rosenberg leányával Svájcban, Freiburgban telepszik le. Másfél éves hallgatás után újra fölveszi levélben a kapcsolatot Babitscsal. Husserl és Heidegger után ő veszi át a freiburgi egyetem filozófiai tanszékének vezetését.) 

Babits és Dienes Valéria kapcsolatának „harmadik felvonása”  

1920 nyara után (ekkor készíti első följegyzéseit a regényhez) 1921. január elején a Halálfiai megírásának terve a szekszárdi látogatás idején vetődik fel Babitsban; egyre mélyebben foglalkoztatják a családi históriák. Cédulákra, polgári iskolai tanárnő testvére, Angyal által elrontott bizonyítványlapok hátára ír fel adatokat, mondatokat, vázol föl helyzeteket. A Szent László utcai szülőház tőszomszédságában Dienes/Geiger Valéria apjában, Geiger Gyulában leli föl regényének alapmodelljét.

1923. augusztus 7-én Dienes Valéria Bergson Durée et simultanéité/Tartam és egyidejűség című könyvét lefordítva, Oberammergauból levelet küld Babitsnak, melyben kéri, emlékezzen meg valamelyik lapban a Pantheonnál megjelenő kötetről, azzal mind Bergsont, mind őt lekötelezi.

Török Sophie már 1923. november 19-i hosszú levelében megemlíti Szilasi Vilmoséknak: „Nemrég nálunk volt Dienes Vali, úgy látszik Pesten akar letelepedni, nagyon rokonszenves benyomást tett rám…”

A levelezésben, illetve Török Sophie noteszeiben először csak 1926. december elején van nyoma annak, hogy a mozdulatművészettel foglalkozó Dienes Valéria levélben hívja Babitsékat orkesztikai előadásra: Nyolc boldogság című bibliai témára (Máté 5,3–10) írt/komponált parabolajátéka (mozdulatdrámája) decemberi 12-i bemutatójára, mert szeretné Babits véleményét hallani e munkájáról (nem ismeretes, vajon Babitsék megnézik-e a Belvárosi Színházban az előadást).

Egy évi hallgatás után Dienes Valéria ismét levélben jelentkezik Babitséknál. Restelli, hogy bár megkapta a Halálfiait, ennyi ideig nem tudott rá mit mondani. Meghívót mellékel számukra az 1929. március 21-én a városmajori missziósházban tartandó, Prohászka Ottokár püspök tanításával foglalkozó „lelkiórára”, noha sejti, hogy Babits haragudni szokott „az efféle spiritiszta” vállalkozásokra. (Babitsék valószínűleg nem is mennek el erre az alkalomra.)

Dienes Valéria továbbra is jegyekkel kedveskedik a Babits házaspárnak; Török Sophie-nak június 9-én írt levelében június 19-re (szerda délután fél 5-től fél 7-ig) orkesztikai iskolája mozdulatkórusának Orion Színház-beli vizsgaelőadására hívja meg őket. Tudatja, hogy a második rész elején a következő Babits-verseket jelenítik meg/kísérik mozdulatokkal: Klasszikus álmok, Reggeli ének, Téli dal, Egy rövid vers, Naiv ballada, Hunyt szemmel, Síremlék. (Babitsék Esztergomban tartózkodnak, így bizonyára nem mennek el erre az előadásra sem.)

1929 szeptemberében Dienes Valéria levélben számol be arról, hogy mozdulatművészeti Babits-filmet szeretnének csinálni; a filmesek ugyanis nagyon lelkesednek A Danaidákért: „a fejük nagy tisztelője Mihálynak, könyv nélkül tudja a verseit”.

Dienes Valéria hatalmas munkabírással lefordítja Henri Bergson 1907-es Teremtő fejlődés című munkáját, amely 1930-ban jelenik meg. (A Nyugatban május 16-án Komjáthy Aladár ad ismertetést: Bergson filozófiájának alapgondolatai. Dr. Dienes Valéria előadása. Különlenyomat a “Religió” Hit- és Bölcselettudományi folyóiratból 1930. I. 807–808.) Mégis ez év július 25-én Török Sophie levelére – melyben talán Babitsnak egy Nyugat-tanulmányra vonatkozó kérését tolmácsolja – válaszolva közli: „én olyan munkaörvényben forgok most, hogy nem tudok leülni valami becsületeset írni Bergsonról”. A „munkaörvény” arra vonatkozhat, hogy az 1930. augusztus 21-én bemutatandó Szent Imre misztérium című, 600 főt mozgató mozdulatdráma koreográfiáján és verses szövegén dolgozik, melybe beleépíti a „Mihály engedelmével kikanyarított, Turáni induló-strófák”-at.

1931. január 31-én Török Sophie noteszének bejegyzése arról tanúskodik: „d. u. Dienes Vali Szent Imre miszteriumát néztük Városi Színházban Bálint Györggyel. [A február 1-jei bemutató előtti főpróbán járnak.]”

Török Sophie-nak Dienes Valéria mozdulatművészeti drámájának előadásáról szóló ismertetése 1931. február 16-án jelenik meg a Nyugatban: a zenét régi magyar és bizánci dallamokból Bárdos Lajos komponálta, a főbb szerepeket Dienes Gedeon, Zichy Sitta és Viraág Ilona személyesíti meg, a misztériumot a Cecília kórus és a dominikánus énekkar kíséri. (A darabot februárban kétszer is megismétlik.)

Egy évvel később, 1932. január 16-án jegyzi föl Török Sophie: „d. u. Dienes Valinál Ildikót néztük Mihállyal.* (*Ildikó táncórákra járt Dienes V.-hoz)”

Két évvel később, 1934. november 21-én pedig már: „[Dienes] Vali predikációján” is részt vesznek.

1935. február 7-én Dienes Valéria Török Sophie-nak írt levelében közli a városmajori művelődési ház március 8-i Amor Sanctus-estjének programját: „Az orkesztikai szám Ceciliával e három lesz: Ama nap… [Celonai Tamás éneke az utolsó ítéletről], Ki az emberélet… [Ismeretlen költő ritmusa a mulandóságról] és Jézus édes emlékezet [Szent Bernát újjongása Jézus nevére] – egymás után egybeöntve. Az Ama nap… részben gregorián dallambeszéd, részben szavalókórus, a többi ének.”

Török Sophie noteszének 1935. május 24-i bejegyzése: „6kor Városi [Színház], Dienes [Valéria].” A Tíz szűz című, szavalókórussal kísért evangéliumi parabolajátékot és a Rózsák szentje című, Szent Erzsébetet megidéző szimbolikus mozdulatjátékot mutatják be Dienes Valéria mozdulatkórusa és Bárdos Lajos Cecília-kórusa közreműködésével. 

Török Sophie noteszének 1938. február 5-i bejegyzése arról tanúskodik, hogy Dienes Valéria a legnehezebb időkben, Babits egyre súlyosbodó gégerákja idején is mellettük áll: „d. e. Jánosban elektrocardiogr. Utána [Dienes] Valival Városmajor templomban – Kriegsau [Kriegs’Au Emil városmajori plébános] hármunknak Balázs áldást adott.” 

Visszatérve Bergsonra: a nagybeteg Babits Esztergomban, 1941. május 8-án, beszélgetőlapján Bergsonról elmélkedik, aki titokban katolizált, ami csak halálakor derült ki. „Félvér volt, de vallása zsidó. Filozófiája azonban a katolicizmushoz állt közel. Ezért sokat térítették. Az érsek szerint azért kívánta a titoktartást, hogy a zsidóellenesség, zsidótörvény korában ne lássék. Nálunk is a katolikusok propagálták főleg. Prohászka.” (Utalás Prohászka Ottokár A lényegismeret Bergson tanában és a régi filozófiában című 1912-es tanulmányára.)

Babits megállapítása, mely szerint Bergson filozófiája a katolicizmushoz áll közel, szoros kapcsolatot mutat a Nyugat 1933. 7. számában a Könyvről könyvre rovatban megjelent tanulmányával, amely akár a Jónás könyve egyik eszmei előzményének is tekinthető.

Ahogyan Szabó Ferenc már utalt rá, Bergson az Eszmélet közvetlen adatai (D. V. fordításában Idő és szabadság, 1923), majd a Teremtő fejlődés (ford. D. V., 1930) gondolati fejlődésén át jutott el az 1932-ben megjelent Les deux sources de la morale et de la religion/Az erkölcs és a vallás két forrása) vallásfilozófiájához. Kelemen János szerint Babitsot, aki a filozófiában „világnézeti iránytűt” látott, az a kérdés foglalkoztatta leginkább, milyen útmutatások meríthetők a filozófiából kora szellemi feltételei között. Úgy véli, hogy míg „a metafizikus Bergson a fiatal Babitsnak ezt az igényét teljesen kielégítette”, Bergson késői vallás- és erkölcsfilozófiája e magas elvárás szempontjából csalódást okozott neki”. Az előbb említett 1933-as Könyvről könyvre „csalódottsága” más olvasatban inkább az 1908–1910 között érzett, mindent elsöprő reveláció élményének hiányát fogalmazza meg, hiszen Babits nem tagadja: „Bergson filozófiai művét az erkölcsi és isteni problémák végiggondolásával betetőzi” (kiemelés – R. J.); s a beteg, kora végzetes problémáival szembesülő költővel a szorongás, a fölszabadultság érzetének tökéletes hiánya, s az érthető szkepszis mondathatja, hogy az a „másik erkölcs és másik vallás [amelyről Bergson beszél] mélyebb és nehezebben hozzáférhető forrásból [fakad], mely csak egy-egy egyénben tör föl olykor, s lassú szuggesztióban szivárog át e kiváltságos egyének környezetébe; – a próféták erkölcse és misztikusok vallása ez, nemzetüket korholó prófétáké és Istennel egyesült misztikusoké... Nem az élet statikus morálja és religiója többé; szolgája és segítője... Hanem dinamikus erkölcs és vallás, mely az életet kiveti sarkaiból, új, az emberinél magasabb életet készítve elő... Csoda, melyben a zsákutcába jutott emberiségnek talán még reménye lehet”.

Hivatkozások 

Babits–Juhász–Kosztolányi levelezése. Török Sophie gyűjtése alapján sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Belia György. A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézete, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1959. (Új Magyar Múzeum 3.) 

Babits Mihály Beszélgetőfüzetei. I–II. A szöveget gondozta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Belia György. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980. 

Babits Mihály: Esszék, tanulmányok, kritikák 1900–1911. Sajtó alá rendezte Hibsch Sándor, Pienták Attila. Argumentum, Budapest, 2009. (Babits Mihály műveinek kritikai kiadása – Esszék, tanulmányok, kritikák – Szerkeszti Sipos Lajos) 

Babits Mihály: Halálfiai. Sajtó alá rendezte Szántó Gábor András, Némediné Kiss Adrien, T. Somogyi Magda. Argumentum Kiadó, Budapest, 2006. (Babits Mihály műveinek kritikai kiadása – Regényei IV–V. – Szerkeszti Sipos Lajos) 

Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai. Szerkesztette és az utószót írta Weiner Sennyey Tibor. A szövegeket gondozta Lôrincz Gergely, Kocsi Lajos, Stenszky Cecília, Weiner Sennyei Tibor. Az angol verseket fordította Balogi Virág, Gál Emese, Gömöri György, Gyukics Gábor, Szőcs Géza, Weiner Sennyei Tibor. Kiadja a Concord Media Jelen Aradon. Budapest–Zsennye, 2010. (Irodalmi Jelen Könyvek) 

Dienes Valéria. Az első magyar professzornő ifjúkora. A bevezető tanulmányt írta, a kötet anyagát gyűjtötte, a szöveget gondozta és összeállította dr. Töttős Gábor. Szekszárd, 2003. 

Dienesék levelei Babitshoz. Szerkesztette, a szöveget gondozta, az életrajzokat és a jegyzeteket írta Téglás János. Az 54. sz. Ságvári Endre Nyomdaipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet kiadása. Kézirat gyanánt. Budapest, 1982. (minikönyv) 

Kelemen János: Babits és Bergson. Élet és Irodalom 2009. december 4. 49. sz. 7. 

Rába György: Babits Mihály költészete 1903–1920. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981. 

Róna Judit: Nap nap után – Babits Mihály életének kronológiája 1883–1908. Balassi Kiadó, Budapest, 2011. 

Szabó Ferenc SJ: Dienes Valéria önmagáról. Agapé, Szeged, 2001. (Mai írók és gondolkodók 9.)

Lap teteje