Gustave Martelet

„ISTEN NEM TEREMTETTE A HALÁLT”*

Kereszt és feltámadás

A Bölcsesség könyve kétségtelenül tanúsítja, hogy „Isten nem teremtette a halált” (1,13). De az a halál, amelyről itt beszél, nyilvánvalóan a bűn, amelytől óvni akar bennünket: „Ne törjétek magatokat a halál után tévelygő életetekkel, ne siettessétek romlástokat kezetek munkájával!” (1,12) Az ártatlanság melletti erősködés, amelyet itt Isten ajkára adnak, a bűn halálára vonatkozik, de nem okvetlenül a másik halálra, amelyről a természet gondoskodik a kor vagy az évszakok szerint. Ezért a Bölcsesség nem ment fel az alól, hogy Izajást hallgassuk, aki szerint (45,7) ezt mondja az Úr:

„Én alkotok világosságot, és teremtek sötétséget,
én szerzek jólétet, és teremtek bajt;
én, az Úr, cselekszem mindezeket.”

Milyen merészség, sőt arcátlanság Isten részéről az, hogy prófétájának ilyen szavakat sugall! Egyébként is: vajon nem mondanak ellent a Genezis kezdő állításainak, ahol ezt olvassuk a teremtésről: „Isten látta, hogy jó.” Igen, a teremtés jó, sőt nagyon jó (Ter 1,31); nem ugyan azért, mert a teremtett dolog a legjobb módon jön létre, hanem mivel létezni „jó”, és mivel az emberek esetében, akiknél a jót cselekvés tudata hozzáad a létezés boldogságához, a létezés még nagyobb „jó”, amelyet a Teremtő „nagyon jó” jóvá alakít.

De a létezést így dicsérni nem annyi, mint egyben kijelenteni, hogy az, ami van, olyan jó, hogy nem kell még jobbá lennie, mintha ezen a világon minden dolog egyszerre a legkiválóbb módozatban jelenne meg. Ennek ellenkezőjét bőségesen tanúsítja a Szentírás. Így a nemzési képesség, amely kétségkívül a „nagyon jó” kategóriájába tartozik, amellyel megáldatott az emberiség, aki felelős önmaga szerelemből történő megörökítéséért, de amely képesség megszűnik majd a jövendő életben (Mt 22,30). Hasonlóképpen az „új ég és új föld” (Jel 21,1), amelyek majd helyettesítik azt az eget és azt a földet, amelyet a Teremtő kezdetben megáldott. Maga a Nap nem „üzemel” többé, az éj megszűnik világítani, és eltűnésébe magával sodorja a Holdat (Jel 22,5). A halált pedig és a könnyeket, amelyek miatta omlottak, Isten eltörli (Jel 22,4). Nemde mindez azt jelenti, hogy ez a világ, amelyet mégiscsak Isten teremtett, átalakul, jelen alakja elmúlik, amint az apostol mondja (1Kor 7,31)?

De az a tény, hogy „elmúlik”, elszomoríthatja azokat, akik „átmenők” benne. Csakugyan, annak ellenére, hogy megízleljük annak boldogságát, amit a földön nem láthatunk „kétszer”, vagy hogy megvigasztalódunk a csillagok, az illanó szép napok és a rózsák maradandósága által, létezik az emberek számára, anélkül, hogy ez vétkük miatt történne, egy gyógyíthatatlan fájdalom, hogy olyan világban létezünk, ahol mindig leskelődik az egyesekre és végül mindenkire a fájdalom, a betegségek, az öregség és a halál száz alakot öltő jelenléte. Egyszóval: az a „balszerencse”, amelyről Izajás Istene büszkén állítja, hogy ő a szerzője, belecsúszik teremtésünk túlságosan törékeny vásznának láncolatába vagy fonalába, amely vászon a világ szövőszékén készül.

Az Úr merészsége ezen a ponton annyira rendkívüli, hogy, komolyan véve, ahogy illik, olyan fényt vet a rossz misztériumára, amint azt a modern ember megéli, egy első látásra annyira botrányos villanást vet, hogy feltétlenül mernünk kell megvizsgálni a dolgok állását ebben a megvilágításban. Ez a fény nem válasz, amely eltörölné a rosszat és a halált, amint ezt a bennünk szunnyadó, gyógyíthatatlanul optimista Candide tenné, hanem az Istenre vonatkozó spontán látásmódunk forradalmi átalakulása.

Az elfogadhatatlan válasz

Akár akarjuk, akár nem: a Genezis (2,17) „meg kell halnod” kijelentését, amely nyomósító formájával („halálnak halálával halsz”) mindenekelőtt az ember Istentől való szellemi elszakadását célozza, közvetlenül a fizikai halálra vonatkoztatjuk. Egyébként ez sokatmondóan jelképezheti a lelki halált is, anélkül, hogy a fizikai megmagyarázná a lelkit. Mégis a keresztények nagy többsége itt Isten ítéletét olvassa, aki a bűnös emberiséget a szenvedéssel és a halállal bünteti. E vétek nélkül – amelyből több teológus történelmen kívüli, tehát metafizikai vétket alkot, hogy könnyebben elkerülje a világos kritikát, amelyet megérdemel – az emberiség nem lett volna halandó, vagy legalábbis a mostanitól teljesen különböző állapotban élt volna. Ádám miatt az ember a világ első rendjét megzavaró szenvedés és halál igazi felelőse lesz. Ezenfelül és főleg Istent így nem lehet felelőssé tenni a szenvedés és a halál miatt, ami a fizetendő legmagasabb árat jelenti.

Ezt a magyarázatot két okból is vissza kell utasítanunk.² Az első Istenre vonatkozik. Milyen Isten az, aki fájdalommal és halállal sújtja az egész emberiséget az egyetlen tagja által kezdetben elkövetett vétek miatt? Még ha ez az első ember az összes többit képviseli is, hogyan gondolható el, hogy az az Isten, aki szeretetet vár, és aki magát Szeretetnek jelenti ki (1Jn 4,16), ily módon viselkedne? Ha ennyire bosszúálló, nem érdemli meg, hogy Isten legyen. Ha teljes joggal ilyen erőszakot gyakorol, tagadni kell, hiszen kevésbé jó, mint a legjobb ember.

A második érv a büntetés természetére vonatkozik. Ez a gyűlöletes büntetés haszontalan. Minden élő, az élő ember is, mindenekelőtt természetes módon szenved és hal meg. Nincs semmi szükség arra, hogy erkölcsi vétekkel igazoljuk azt, hogy lényünk biológiai része hanyatlik, és végül kimerül, amint az mindig is történt a „zöld élet” területén és minden élőben a légben, a földön és a vizekben. Nincs élő halál nélkül, és nincs halál új élők nélkül, amelyek szintén meghalnak, hogy másoknak helyet adjanak, miután a nemzés által orvosolták életük mulandóságát.

Mindezt régóta tudja és érzi sok ember, anélkül, hogy ki tudná fejezni. Századok kellettek, hogy a kereszténységben így merjünk beszélni a halál természetes jellegéről, és abból először is kizárjuk a bűnnel való okozati összefüggést. A Szentírás látszólag megtiltotta ezt. Mégis a Biblia geocentrizmusának figyelmeztetnie kellett volna bennünket: vannak olyan kifejezésmódok, amelyeknek nincs semmiféle dogmatikai tekintélye. A biológiai halál magyarázata pusztán a bűn ténye által ugyanolyan rendű, mint a hatnapos teremtéselbeszélés vagy a nap és a hold (!) megállítása Gibeon hegyén (Józs 10,13). Olyan kultúradottság ez, amelynek a hittől megvilágosított további reflexió szükségszerűen korlátozza a jelentőségét, és megszűri a következményeit.

Ne kendőzzük el azonban az ilyen megjegyzések eredményeit. Ha nem az ember bűne a biológiai szenvedés és halál eredete, akkor Isten leplezetlenül ott van a természetben, mert az a hamis „ártatlanság”, amellyel, úgy hittük, megajándékozhatjuk, komolyan bajba került. Isteni módján Teremtőként ő lesz, amint maga Izajás sugallja, felelős azért, amiért most már nem az ember a vétkes. És itt van a botrány! Legyőzhetetlen minden keresztény számára, aki nem hagyja magát belesodródni – a teljes Szentírás ismeretében – teremtésünk bámulatos misztériumába.

Kétszeres félreértés

A félreértés önmagában, amikor becsületes gondolkodóval történik, nem csupán negatív. Akkor válik azzá, mikor helyesbítése később elfogadhatatlannak tűnik. A szenvedés és a halál olyan értelmezése, mely szerint mindkettő az eredeti bűn jogos büntetése, és struktúrájában megzavarja a természet rendjét, hosszú ideig eltűrt volt a Kereszt fényében. Vajon Krisztus nem szenvedett, mint mi és értünk, szeretetből, míg mi igazságos következményét viseljük az eredetileg vétkes magatartásnak? A keresztre feszített Krisztus vigasztalta így a bűnös embereket méltó bűnhődésükben a történelem során.

Minden megváltozott, amikor a keresztény Istent a deizmus termékévé alakították. Hogy orvosolják a vallásháborúk romboló túlzásait, szükségesnek tűnt a dogmatikai visszavonulás, előbb az angol gondolkodóknál, amint ezt kimutatta Paul Hazard Az európai tudat krízise c. könyvében. Minthogy a kereszténység annyi vért ontott – mondották –, elégedjünk meg a természet és az ész vallásával; ez visszavezeti társadalmainkat a toleranciához, amelyet a „Kinyilatkoztatás” nem ismer vagy megtilt! Voltaire egy órás-Isten eszméjét gondolja el, aki megalkotja a naprendszer csodálatos óráját, amelyet a tökéletes csillagászati munka minősége miatt kell csodálnunk. De íme, egyszer csak az ég és a csillagok csodálatos mesterét megkérdőjelezik: képes-e még, van-e ideje és kedve megérteni az embereket, amikor az óraszerkezet számukra összetörik? A válasz: nem! Az 1755-ös lisszaboni földrengés ezt a nemet sugallja. A kérdésre adott teljesen negatív választ Németországban fogalmazzák meg a XVIII. század vége felé. Johann Paul Richter (írói álnevén Jean-Paul; 1763–1825) teszi meg ezt, teljesen kiforgatva Krisztus keresztjének keresztény értelmét.

E német gondolkodó szemügyre veszi Krisztus kereszten hallatott kiáltását: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) Ahelyett azonban, hogy a szenvedő jajkiáltását értené, aki Istenhez fordul, hogy meghallgassa a Feltámasztásban, Richter a meghaló ember végső elhagyatottságának jelét látja, akinek nem válaszol Isten. Úgy képzeli el Krisztust a kereszten, mint aki bejárja a világegyetemet, keresve valakit, aki megérti őt és együttszenved vele. Minden hiába! A világ üres, hiányzik minden transzcendencia, vagy legalábbis olyan Felsőbb Lény, aki meghallgathatja és orvosolhatja az emberek fájdalmát. Krisztus kiáltása és az emberek kiáltozása Isten felé hiábavaló: Istennek, ha létezik, nincs se füle, se szíve, hogy meghallgassa őket. Az égnek ez az isteni üressége, Isten távolléte vagy teljes közönye „az Isten hallgatása” európai témájává válik. A XIX. században Vigny ennek a költője. A XX. században még felnagyítják, nevezetesen Sartre és Camus, a lázadást, amely mintegy magától értetődően az „Isten halála” metaforához vezet.

Annak az Istennek, aki így hal meg, sohasem lett volna szabad léteznie! Az az „isten” nem más, mint egy szétesett kereszténység mellékterméke, azé a kereszténységé, amely elfelejtett tanúskodni a szeretetről. Ha Isten mint a természet mérnöke a „deizmus” bálványa lett, már semmi köze az emberek szenvedéséhez, tehát nincs más hátra, mint hogy eltűnjön, magával vonva a feledésbe azt az elszegényedett keresztény látásmódot, amely lehetővé tette az ateizmus eljövetelét.

Csakugyan, ha úgy mutatjuk be először, ha ugyan nem kizárólag, a Kinyilatkoztatás Istenét, mint az ember-emberiség nyilvános vádlóját – tehát az ember csak mint bűnös állhat előtte –, és ha ennek az embernek ezenfelül a Természet által rárótt szenvedésben és halálban olyan el nem követett bűn igazságos bérét kell látnia, amelyért nincs felelőssége, mivel születésétől bírja, akkor eltorzítjuk a keresztény misztériumot, hiszen olyan emberképet mutatunk be, amely csak vétekből származik, és egyben olyan istenképet, ahol már nem lehet felfedezni a világunkat örök szeretettel szerető Istent. Mert a fizikai rosszat jogtalanul tulajdonítjuk az ember vétkének, és, haszontalan és igazságtalan felelősséggel terhelve meg az emberiséget, a felismerhetetlenségig eltorzítjuk Isten valóságos és kinyilatkoztatott arcát. A deizmus „istene” még képes teremteni – feltéve, ha eltűnik művéből, nehogy kísértésbe essen, hogy elítélje az embereket és megtörje lendületüket –, de megcsonkítja a kereszténységet, amelyet el kellene mélyíteni, nem pedig elvetni. A lesújtó eredmény nem késik: ott van a harcos vagy nyugodt ateizmusban, amely egyetlen válasz az istenkérdésre, ha egyáltalán ez az elavult kérdés még felvetődik. . . De valójában hogyan is áll a helyzet?

Jézus kiáltása a kereszten

Jézus Krisztus Istene, akinek nevében minden keresztény képes újra megszólalni, ezen probléma látókörében az, aki a botrány oldalára állt, amelyet az ő teremtett műve előidézhet az emberek szívében. Ennek kétségtelen jele Krisztus haláltusája és kiáltása a kereszten. Az elsőből folyik a bűn megismerése, amely bűn egyébként könnyen észrevétlen marad, vagy pedig elvetik, ha az emberi végességgel járó szenvedés és halál igazolására szolgál.

A szenvedés és a halál súlya, amelyet Krisztus a kereszten magára vállal, először is a meghalás emberi tényét jelzi. Ebből a szempontból tekintjük itt a kereszthalál fájdalmát, anélkül, hogy kizárnánk egy az emberinél mélyebb vonatkozását, azt, amely a bűnből ered, és amelynél sokszor megragadunk elsőnek, sőt olykor mintha egyetlen lenne. A Szentírás számára Krisztus halála kétségtelenül a „hús-vér” emberiséggel közösséget vállaló halál (Zsid 2,14–18). Ez a közösségvállaló halál lesz a szeretet túláradása folytán (Róm 5) megváltó halál. De napjainkban ez a megváltó halál csak úgy érthető számunkra, ha legalább megsejtjük, hogy Krisztus először szeretetközösség révén szenvedte el a halált, a teljesen emberi halált, a teremtményt jellemző szorongásokkal. Ezt a szorongást lehet kihallani a kereszten függő Krisztus vigasztalan kiáltásából. Ezt akarjuk itt megvilágítani. Arra a bizonyosságra támaszkodunk, hogy a természetszerűleg halandó emberségünket felvevő Krisztus megtapasztalja annak lehetséges gyötrelmeit. Nos, éppen ezek a gyötrelmek táplálják manapság az ateizmus kísértését, minthogy ezek elválaszthatatlanok a teremtéstől. De az a tény, hogy Krisztus elszenvedi őket, lehetővé teszi, hogy túlhaladjunk rajtuk, hiszen ő is átment rajtuk.

Ezért az emberi halálunkkal járó gyötrelmek közepette nem csupán azt merjük állítani Izajással, hogy Isten felelősnek mondja magát érte, de még inkább megvalljuk, hogy Megtestesülésében Isten valóban magáévá tette azt mindörökre. Ezt tanúsítja Fia kiáltása a kereszten. Mert ez a kiáltás kinyilatkoztatja nekünk, hogy Isten irántunk való szeretetből túlszárnyalta azt, amit mi magunktól gondolnánk Róla.

Isten tehát mint Teremtő az első felelős az emberi létezés halálos végességéért, amely a még fejlődésben levő, be nem fejezett világhoz kapcsolódik; a mi tudatlanságunk és tévedésünk pedig abban áll, hogy azt képzeljük: Isten mint Isten ettől nem szenvedhet! Innen a lázadás, amelyre inspirált hőse, Jób még csak nagyon részleges választ kap, mivel Isten hallgatást parancsol neki. Ezt a hallgatást a modern ember már sohasem fogadja el, hacsak nem a szeretet átláthatatlan mélységével egyesülve, amely szeretet éppen abban tárul fel, ami látszólag tagadja. Nos, ez a végtelen szeretet nyilatkozik meg a Kereszten.

„Bár Isten Fia volt”, ahogy mondja a Zsidókhoz írt levél (5,8), Krisztus történelmileg és egzisztenciálisan személyes tapasztalatra tesz szert: a fájdalom meg a halál megtapasztalására, amelyből az emberek Istennel szembeni lázadása születik. Õ maga saját emberségében felfedezi azt a végtelen távolságot és nagyfokú közömbösséget, amely benyomásunk szerint Istent jellemzi, Istent, akit Õ Atyjának nevez. Felfedezi benne, és kifejezi elviselhetetlen tartalmukat egy az Ószövetségből származó kiáltással, a születő kétségbeesésnek, sőt azon Isten egyenes vádolásának kiáltásával, akit mi is számon kérünk. „Miért ez az elhagyatottság, Istenem – kérdezi –, ez az elhagyatottság, amellyel átélem, anélkül, hogy te magad azt átélnéd, a végtelen gyötrelmet, amellyel a halál sújt minden emberi lényt?” Ezzel a parafrázissal kétségtelenül ama valóságon innen maradok, amelyet az Evangélium, és általa a 22. zsoltár, és nem kevésbé Jób könyve és a Prédikátor mély szomorúsága sugall.

Krisztus irántunk való szeretetből megfosztotta magát attól az immunitástól, amelyhez mint Isten Fiának joga lett volna; a kereszten hallatott kiáltásával belép az emberlét tragikus vendégközösségébe. Anélkül azonban, hogy megszűnne ember lenni, sőt par excellence a fájdalmak embere, Fiú is marad. Olyan Fiú, aki meri vádolni Atyjának nagyon elrejtett szeretetét, akivel pedig egynek mondta magát (Jn 10,30). Csordultig emberként megízlelve azt a szenvedést, hogy a meghalás tényében ember, kétségtelenül értünk ízleli meg, de mint az Istenért való Fiú is teszi. Napjainkban a keresztény kinyilatkoztatás meglepő különössége, úgy látszik, elsősorban itt van. A Fiú oly teljesen emberré lett, hogy képes testében megtapasztalni az emberlét legrosszabbját, és megtapasztaltatni Azzal is, Akitől jön. Minthogy egy lett közülünk, képes embersége révén felfedni az Atyának, nemcsak isteni, hanem teljesen emberi módon is, a mi drámánkat, amely először csak a miénk. Az Istenre vonatkozó emberi kétely azzal, hogy az ő „kiáltása” által a Fiúé lesz, „beavathatja” az Atyát, miként „beavatja” a Fiút, emberi végességünk botrányába, amely végességet megsebzett a Végtelen, aki látszólag érzéketlen teremtésünk még halálosan befejezetlen jellegével és e „befejezetlenség” szívünket fellázító tragédiájával szemben.

Az egész teremtés helyett Válaszoló

Jean-Paul Richter tévedése abban áll, hogy nem látta meg: Krisztus élménye a kereszten, amely először számunkra érvényes, a Fiú által érvényes az Atya számára is. Kettőjük között, a Szentlélekben, minden közös. Nos, „kiáltása” által, amellyel felelősségre vonja Istent, hogy olyan világot teremtett, ahol a halál természetszerűen elkerülhetetlen, a Fiú, alázatosan embernek mutatva magát, magáévá téve azt, ami a legszomorúbban a miénk, eléri magának Istennek a szívét. Létünk legszenvedőbb szálaival együttérezve teljesen emberi, mégis önmagában a Fiú marad. Számítgatás nélkül megosztva saját gyötrelmünket és a botrányt, amely azt beárnyékolja, mint Fiú elidegeníthetetlen ismerettel rendelkezik, amely fényt vet a mi sötétségeinkre. Ha az Atyáról való tudása nem vonja ki őt állapotunk legkeserűbb jellegének megtapasztalása alól, a velünk teljes emberi feddhetetlenségben megosztott keserűség nem rombolja le Benne az ő fiúi mivoltát alkotó közösségét az Istennel. A két közösség mindegyike ezentúl együtt létezik a másikkal, egyet alkot Benne.

A fiúi közösség az Atyával megdöbbentő mélységet ad „kiáltásának”. Krisztus kiáltása a kereszten, amely emberi állapotunk természetszerűen leghalandóbb mélységéből tör fel, mivel örök Fia kiáltása, öröktől fogva visszhangzik abban az elővételezett tudásban, amelyet Isten a maga módján birtokol a történelem valóságáról. Ez a kiáltás egymagában megrendítené az isteni szenvtelenséget, ha a háromságos Szeretet, amely Isten lényege, egy pillanatra is megtalálhatta volna önmagában azt az érzéketlenséget, amelyben a mi szívtelenségünk tökéletességet lát. De „már a világ megalapozása előtt”, amelyről az Írás azt mondja nekünk, hogy Krisztusban történt meg, és hogy „meg van áldva benne” (Ef 1,4), Jézus Krisztus Istene, a Fiú által, akinek megtestesülése révén a mienkké kellett válnia, máris láthatatlan és hűséges osztályrészese azoknak a kikerülhetetlen fájdalmaknak, amelyeket teremtett világunk kezdettől jellemző végessége magával hoz. Krisztus így, megnyitva bennünket egy isteni identitásra, amely rajta kívül ismeretlen, öröktől fogva kinyilatkoztatta az Atyának is, a Megtestesülés sajátos kimondhatatlan módján, a jogos kísértést, amelyet a halálnak még meg nem szüntetett fájdalma motivál a történelemben.

Ez a kísértés az ember számára csak Krisztusban csitul el. Megadja nekünk mindörökre azt a gyermeki mivoltban megalapozott jogot, hogy botránkozásunkat az Atya felé az ő kiáltásával fejezzük ki, és ezt mindaddig, amíg tart a történelem, vagyis ez a tragikus és ideiglenes – bizony hosszan ideiglenes – idő, amelyet ránk kényszerít a meghalás annyira borzasztó szükségessége. Krisztus a haláltusa panasza és a kereszten felhangzó kiáltása révén megteremti a „gázlót, átjárót”, sőt mi több, ő maga válik azzá; ez biztosítja a – különben lehetetlen – átmenetet vagy pászkát fájdalmaink éjszakájából a feltámadás megígért világosságába. De minthogy Jézus „igenje” egy „kiáltással” párosul, a kettő immár kapcsolódik és cserélődik, soha meg nem semmisítve egymást. Általa bennünk egybeforr az ő istenfiúságának „igenje” és a mi halandóságunk kiáltása. Ez annak erejében történik, amit az egyházatyák a communicatio idiomatum-nak neveztek: Isten Fiának sajátja felveszi, anélkül, hogy lerombolná azt, de átalakítva, emberségünk – akár emberi, akár bűnös – sajátját.

Egy ilyen Fiú által kinyilatkoztatott ilyen Istennek tehát semmi köze a deizmushoz. Ez a kinyilatkoztatás, hallatlan mélysége által, leleplezi annak az „istennek” laposságát, aki bennünket csupán bűnös voltunk vétkeinek előretudásával teremtene, nem pedig elsősorban azon szorultságaink előrelátásával, amelyek még halandóan alakulóban lévő emberi lények jellemzői. Jézus Krisztusnak ez az Istene nem más, mint az Izajás által megjövendölt Isten, az, aki az egész teremtés nevében Válaszolónak jelenti ki magát. E címen azt követeli, hogy teremtő művét egyedül kinyilatkoztatott identitásának fényében értsük meg, nem pedig a szeretet fogyatkozásainak távlatában. Ha tehát nincs is válasz a rossz és a halál problémájára olyan értelemben, ahogy a válasz elvárásunk szerint megszünteti a problémát, azért mégis Isten misztériumában megvilágosodik a rossz problémája, minthogy Isten szeretete lett a rosszért a szerető Válaszoló.

És hol a teremtő aktus mindebben?

Hármas fénysugár járja tehát át sötétségünket, és éri el időnként szellemünket.

Az egyik Damaszkuszi Szent Jánostól érkezik, aki Szíriában élt abban az időben, amikor az iszlám megkezdte terjeszkedését. Lényegében ezt tanítja: Ha Isten, előre látva a rossz lehetőségét, tartózkodott volna a teremtéstől attól való félelmében, nehogy műve eredménye fájdalmas legyen, ez azt jelentette volna, hogy a rossz nagyobb lett volna nála, és teremtő szándékában lefegyverezte volna őt. Valójában nem lett volna Isten. De minthogy az, mivel mindenek ellenére megteremtett minket, egy második fénynyaláb még jobban megvilágíthatja szellemünket, minthogy közvetlenül a Szentírástól jön.

Isten sohasem teremtett volna, vagyis SOHASEM KOCKÁZTATTA volna azt, hogy rajta kívül mást is teremtsen, ha öröktől fogva nem lett volna Õbenne egy Másik, tőle és benne, aki maga a Fiú a Szentlélek közösségének erejében. A Fiú örök biztosítékot adott neki, hogy a teremtés, bármilyen drámaian veszélyes is az ember és Isten számára, nem tudna ellentmondani a Fiú által tanúsított igazságnak, hogy valaki végtelenül boldog lehet azért, mivel nem ő önmaga Princípiuma, hanem önmagát egy Másiktól kapja, aki nagylelkűen neki ajándékozza önmagát. Ez a Fiú örök boldogsága az Atyához a Szentlélekben való viszonyában. Ha az Atya történelmünkben ilyen Fiút ad nekünk, akkor lehetségessé válik teremtett végességünk számára megtalálni e Fiú teremtetlen szívében az abszolút példaképet, ahol másságunk mindörökre elcsitulhat az övében.

A harmadik fénynyaláb írásunk címéhez kapcsolódik: Azt mondani, hogy Isten nem teremtette a halált, annyit jelent, hogy nem akarta azt önmagáért, hanem olyasvalaminek, amit mindörökre elnyel a Feltámadás. Ez a halál, amely természetszerűleg szükségképpen végességünk velejárója, elfogadható lesz Isten számára és számunkra Fiának saját szenvedésében, amely egyszerre Isten szenvedése és a miénk. Így tehát, a Válaszoló misztériumában, nem pedig az illuzórikus válaszok világosságában, szeretettel ellenállhatunk a lázadás kísértéseinek, amelyek megérthetők, de meddők, amelyeket szünet nélkül felkelt értelmünkben és szívünkben a halál problémája, amely a rossz problémájának elsődleges, de nem kimerítő formája.

¹ CHRISTUS 168, 1995. október, 457–467. (Szabó Ferenc fordítása)

² Martelet a következőket bővebben kifejti könyvében: La libre réponse à un scandale. La faute originelle, la souffrance et la mort, Cerf 1992.