(1909-1984)
Szabó Ferenc S.J. „Krisztus misztériuma
Pázmány életművében”
című,
készülő monográfiájának
NYITÁNYA
Az 1970-es évek végén Őry Miklós S.J.
beavatott műhelytitkaiba, pár évig együtt dolgoztunk, és Pázmány-kutatása még
fel nem dolgozott dokumentációja is hozzám került. Közel fél évszázados
kutatása eredményeit felhasználom és továbbfejlesztettem 1990-ben megjelent A
teológus Pázmány c. monográfiámban. Pázmány Péter krisztológiájáról
tárgyaló újabb monográfiám is sokat köszön rendtársam több évtizedes
kutatómunkájának.
Nyitányként
emlékeztetek Őry Miklós kutatásaira, közös munkánkra és a „Pázmány
ébresztését” célzó újabb kutatásokra.
Őry Miklós S.J. Pázmány-kutatása
A Kortárs magyar jezsuiták 1. kötetében
(1991) Őry Miklós maga vázolja hivatása történetét. Utána Kardos Klára és
Benkő Antal megemlékezését olvashatjuk. Volt munkatársai főleg a Magyar
Papi Egység és a Szolgálat szerkesztésében végzett tevékenységét
részletezik. Megemlítik ugyan P. Őry „hobbiját”, Pázmány-kutatását, de ez
édes-kevés, hogy több évtizedes jelentős kutatómunkájáról képet kapjunk.
Tartozunk neki bővebb megemlékezéssel.
P. Őry 1970. Szent Ignác ünnepén kezdte
diktálni Kardos Klárának Pázmány-kutatása történetét. A 24
oldalnyi gépelt kéziratot jó lenne beírni számítógépbe, és feltenni a
Párbeszéd-portálra, mert nagyon értékes dokumentum. (Talán Bikfalvi Géza ezt
megteszi.) Én itt csak a fontosabb mozzanatokat emelem ki, utána ismertetem
közös kutatómunkánkat.
Őry Miklós először hetedikes gimnazista
korában hallott magyar tanárától Pázmányról, kötelező olvasmány volt egy
részlet a Kalauzból. Majd a noviciátus alatt segített P. Mezei Gerőnek egy
lexikon-cikk összeállításában: ez volt első „Pázmán-kutatása”. Skolasztikus
korában kezébe került Pázmány néhány kötete, de csak Bangha „jellemrajza”
Pázmányról lelkesítette, mert olyan „banghásan” volt megírva.
1940. október 11-én Rómába érkezett bienniumra.
Filozófiatörténeti tanulmányokra jelölte ki P. Somogyi provinciális, de
elöjárójuk megenhedte, hogy cseréljenek P. Békési-vel, és így dogmatikát és
fundamentálist tanult. Doktorátusát irányító tanára, P.Sebastian Tromp S.J.
hívta fel a figyelmét Pázmány Diatribá-jára; ezt is feldolgozta
egyháztani disszertációjában: Pázmány Péter tanítása az Egyház
jegyeiről.*
[Doctrina Petri Card. Pázmány de notis
Ecclesiae. Nyomtatásban a háború miatt csak később (Chieri, 1952) és csak
részben jelent meg. – Sebastian Tromp S.J. (1889-1975) holland származású
teológus. 1926-29-ben Maastrichtban, 1929-1965 között pedig a római Gergely
Egyetemen tanított fundamentlis teológiát. Titkára volt a II. Vatikáni
zsinatot előkészítő teológiai bizottságnak. Fontos szerepe volt XII. Pius
Mystici corporis kezdetű enciklikája előkészítésében is négykötetes
monográfiája révén: Corpus Christi quod est Ecclesia (1937-1972).
Jelentős volt Bellarmino-kutatása is.]
A Kardos Klárának diktált emlékezés hosszan
leírja a disszertáció elkészítésének és megvédésének történetét. Közli P.
Tromp véleményét is, aki kicsit hosszúnak találta az Egyház
ismertetőjegyeinek kifejtését, és hiányolta Pázmány teljes
egyháztanának, annak fejlődésének bemutatását. Dicsérte Miklóst azért,
hogy beledolgozta magát Pázmány műveibe, és hogy „megkísérelt belépni Pázmány
lelkébe: mit gondolt, hogyan módosította a skolasztikát” (quod conatus
esses intrare in ipsam mentem Pázmány, quid cogitavit, quomodo modificavit
scholasticam…”)
P. Tromp tehát észrevette Pázmány
eredetiségét. Megjósolta Őrynek:
Pázmányhoz, „első szerelméhez élete végéig hű marad”. Valóban Őry Miklós
egész életén át kutatta Pázmány életét, korát, teológiáját. Kisebb könyvtárra
való könyveket és jegyzeteket halmozott fel (ezek jó része jelenleg P. Szabó
Ferencnél van), de, sajnos, számos más külföldi beosztása, munkája mellett
nem tudta tető alá hozni építkezését. Csak 1970-től, amikor is már Kardos
Klára segítette a Szolgálat szerkesztésében és a könyvkiadásban,
tudott több időt fordítani a Pázmány-kutatásra. Kardos Klára ebben is nagy
segítségére volt: P. Őry neki diktálta a részeredményeket, amelyeket
beépítettünk az 1983-as budapesti háromkötetes Pázmány-antológia
bevezetőjébe. [*Pázmány Péter: Válogatás műveiből.
I-III. Szerk.: Őry Miklós – Szabó Ferenc. Szent István Társulat, 1983,
Bevezetés: 11-107. (Ezentúl: Őry-Szabó, Vál. I.)]
A Pázmány tanulmányi évei (1970) és a
Diatriba facsimile kiadása alapos bevezetéssel (1975) szintén Klára
segítségével született meg. Közben Őry tanulmányokat közölt különböző magyar
és német folyóiratokban, előadásokat tartott Pázmányról Európa-szerte, sőt
még az Újvilágban is.
Közös kutatásunk
Már 1979 tavaszán engem is beavatott
műhelytitkaiba. Nemcsak levélben tartottuk a kapcsolatot, hanem a
Szolgálat-megbeszélések alkalmával személyesen is tárgyaltuk, 1982-től
pedig pár alkalommal néhány hetet Klagenfurtban nála töltöttem. 1982. máj.
3-án elkezdte nekem is diktálni kutatása történetét, majd együtt írtuk meg a
Budapesten megjelent háromkötetes antológia bevezetőjét, amelybe
beillesztettük P. Őry részkutatásait, és sok szempontból új Pázmány-képet
vázoltunk fel. A hazai Pázmány-kutatók azóta is gyakran hivatkozna e kb. 100
oldalas tanulmányunkra.
P. Őry felkutatta a Göttweigi Bencés
Apátságban az Opera Omnia hiányzó részeit (De Iustitia et iure, De
Verbo incarnato). Szakszerű bevezetését kevéssel halála előtt még
lediktálta Klárának. De ennek megjelenését (1984) már nem érhette meg, mert
1984. február 19-én. elvitte a harmadik infarktus. Kardos Klárával rendeztük
sajtó alá a kötetet. Függelékében megtalálható P. Őry fontosabb
Pázmány-tanulmányainak listája. Ennek utószavában elmondtam, mi volt közös
tervünk, mióta Klagenfurtban tanítványának, majd munkatársának szegődtem.
Miklós gyakran hangoztatta, hogy az egyik legfontosabb feladat Pázmány grazi
skolasztikus teológiájának feldolgozása, amellyel eddig oly mostohán bántak a
kutatók. Ezt akartuk tehát megvalósítani. Szerettük volna együtt megírni a
Tanulmányi évek folytatását, Pázmány gráci tanári éveinek történetét,
elemezve teológiai kurzusait.
Mert a 30-as években Pázmány Péter grazi
filozófiai kurzusait ugyan feldolgozták (Félegyházy és Gerencsér
1937-ben), de a fiatal Pázmány teológiájával még Fraknói és Sík is
nagyon röviden foglalkozott; főleg pedig nem elemezték az Opera Omnia
három vaskos kötetét, a leadott és kidolgozott teológiai kurzusokat.
Petró József Pázmány Péter teológiája c.
úttörő dolgozatában [Székfoglaló 1932-ben a Szent
István Akadémián.] - elsősorban a grazi „theologia scholastica-t (Opera
Omnia, IV-VI) elemezve – a végkövetkeztetésben joggal felpanaszolta:
„Tudomásunk szerint Pázmány dogmatikus műveiről még senki sem írt
részletesebb ismertetést, pedig az elmondottak alapján nyugodtan állíthatjuk,
hogy Pázmány nem marad el korának még manapság is sokszor idézett tudósai
mellett. Méltán megérdemelne tehát a magyar teológia részéről nagyobb
érdeklődést.” Petró még hozzáfűzi: Sokat köszönhet Pázmánynak mint
hithirdetőnek a magyar Egyház, sokat köszönhet a nyelvművésznek a magyar
nyelvészet, sokat köszönhet a magyar tudomány és kultúra az első magyar
tudományegyetem megalapítójának, de sokat köszönhet neki a magyar hittudomány
is, „melynek, ha ezirányú munkáinak terjedelmét és jelentőségét tekintjük,
mai napig ő a legnagyobb képviselője.” Petró tanulmánya rávilágított a magyar
katolikus egyház és a magyar művelődéstörténet egyik legragyogóbb lapjára,
„melyről talán szemrehányóan, talán bátorítólag, de mindenestre oktatólag
szól hozzánk Pázmány Péter, a legnagyobb magyar teológus.”
„Pázmány ébresztése”
Hála Istennek az utolsó két-három évtizedben
javult a helyet. Nem utolsó sorban Őry Miklós több évtizedes kutatásai nyomán
elindult „Pázmány ébresztése”, ifjabb kutatók is munkába álltak. De még ma is
mostohán bánnak a grazi latin teológiai traktátusokkal, amelyeknek elemzését,
ismertetését elvégeztem A teológus Pázmány c. monográfiámban. Most
(2010. nov. 26-án) eldöntöttem, hogy folytatom Pázmány teológiájának
feldolgozását: most már nemcsak a De Fide-traktátusra és a
kegyelemvitára koncentrálok, hanem a latin és a magyar művek egész
Krisztus-központú teológiáját tanulmányozom. Megmutatom - mint már röviden
jeleztem előző könyvemben – hogy a magyar művek, főleg a Kalauz és a
Prédikációk jórészt a grazi tanárság idején írt vitairatok és a
Theologia scholastica négyéves kurzusának a gyümölcsei: a fiatal egyetemi
tanár tanulmányozta, elmélyítette és megvitatta a reformáció kora legégetőbb
teológiai kérdéseit, ezért tudott olyan gyorsan reagálni a protestáns szerzők
támadásaira. A Kalauzba beépítette vitairatait, és pozitíven
kifejtette a katolikus tanítást a Trentói zsinatot követve. Most tehát
elsősorban Pázmány Péter krisztológiájára összpontosítok: Krisztus
misztériuma Pázmány Péter életművében, ez lesz új monográfiám címe.
Most is felhasználom Őry Miklós ránk maradt
jegyzeteit. Őry már írt Pázmány egyháztanáról. Mint említettem: annak
egy szempontját, az Egyház ismertető jegyeit dolgozta fel
disszertációjában, de Pázmány Krisztus-központú teológiáját nem mélyítette
el. Őry főleg Pázmány életrajzához és a kegyelemvitához gyűjtötte az anyagot.
Pázmány P. tanulmányi évei nemrég új kiadásban megjelent.
Pázmány rendünkből való kilépése problémájához nagyon sok anyagot gyűjtött
Lukács László római rendtörténészünk segítségével. Ezt az anyagot. P.
Lukáccsal feldolgoztam: előbb franciául (Archivum Historicum S.I.)),
majd Lukács László, magyarul is összefoglalta közös tanulmányunkat a
Pázmány Péter emlékezete c. kötet számára. Ezt a kötetet P. Lukács
Lászlóval szerkesztettem, és Rómában adtam ki (1987). Benne megjelent az
addigra már elhunyt (1984) Őry bőséges dokumentációja a kegyelemvitáról,
amelyet én ugyanott feldolgoztam a De Fide-traktátusról írt
tanulmányomban. (Ez aztán rövidítve beépült monográfiámba).
Az említett kötetben közöltem több hazai
Pázmány-kutató tanulmányát. Azóta a kutatás fellendült Hargittay Emil és
Bitskey István professzorok szorgalmazására, támogatásával. Több fiatal
kutatót is bevontak a munkába, akik szinte kizárólag a magyar művekkel
foglakoznak, részben talán a kellő latin tudás és a teológiai jártasság
hiányában. A „theologia scholastica” további tanulmányozását és Pázmány egész
műve Krisztus-központú teológiájának kidolgozását ezért is sürgető
feladatomnak tartom. Persze felhasználom a magyar művekre vonatkozó
kutatásokat, pl. a folyamatban levő Pázmány Péter Művei kritikai
kiadás köteteit.
* * *
Pázmány ünneplése Budapesten 1988-ban
1988. február 29.és március 2. között
nagyszabású egyháztörténeti konferenciát tartottak Budapesten az Eötvös
Loránd Tudományegyetemen.
[Vö. Katolikus Szemle, 1988/1, 85-86;
Osservatore Romano - német, 1988. 05. 13.]
A konferencia első napján ünnepi ülés
keretében megemlékeztek Pázmány Péter (1570-1637) , a katolikus megújulás
vezére, a nagyszombati egyetem (az ELTE őse) alapítója halálának 350.
évfordulójáról. A következő két napon - a Szent István halálának 950.
évfordulójára meghirdetett jubileumi év keretében – Szent Istvánról, valamint
az ezer éves magyarországi egyház történetének különböző mozzanatairól. A
színvonalas és tárgyilagos előadásokra a nemzetközi és hazai politikai
helyzet javulása következtében kerülhetett sor.
A megnyitó ünnepségen beszédet mondott Paskai
László bíboros, prímás. Dankó László kalocsai érsek, a püspöki kar
Egyháztörténeti Bizottságának elnöke (a konferencia összehívásának egyik
szorgalmazója) elnökölt az első napon. Székely György akadémikus az ELTE nagy
aulájában latin nyelven köszöntötte a Szentszék képviselőjét, Mgr M.
Maccarronét, a Pápai Történettudományi Bizottság elnökét, aki felolvasta
Agostino Casaroli érsek latin üdvözlő táviratát, majd olasz beszédében
megemlékezett Fraknói Vilmos (az első Pázmány-monográfia szerzője) és Ipolyi
Arnold XIX. századi vatikáni kutatásairól. A Szentszék képviselője azt
kívánta, hogy a magyar történeti kutatás a jövőben még szélesebb keretek
között hasznosítsa a vatikáni levéltárak nyújtotta lehetőségeket.
Köpeczi Béla akadémikus, művelődési miniszter
„Pázmány Péter, az államférfi” címmel tartott előadást. (Ennek teljes
szövegét közölte a Magyar Nemzet márc. 1-i száma.) Figyelemre méltó
végkövetkeztetése: „Az egyoldalúságon, amely az 1945 utáni történetírást
sokáig jellemezte, túljutottunk, és ma a tudományos objektivitás alapján
tudunk szólni Pázmány Péterről, az ő egész munkásságáról halálának 30.
évfordulója alkalmából.”
Az első nap a következő szakembeek tartottak
előadást Pázmány Péterről: Szántó Konrád OFM, Várkonyi Ágnes, Kállay István,
Bitskey István, Szabó Ferenc S.J. (Róma), Tarnóc Márton, Hargittay
Emil, Mészáros István, Péter Katalin, Granasztói György, Várszegi Asztrik OSB.
Közülük több Pázmány-kutató szerepel abban a
gyűjtőkötetben, amely Rómában jelent meg Lukács László S.J. és Szabó Ferenc
S.J. szerkesztett: Pázmány Péter emlékezete, Róma, 1987. Amint a
recenziók is jelzik, ez külföldi és hazai kutatók összefogásával létrejött
vaskos kötet, amely az egy évvel későbbi budapesti tudományos konferenciát is
inspirálta „Pázmány ébresztésének” döntő fordulóját jelezte. (Recenziók:
Katolikus Szemle, 1987/1; Holl Béla in Irodalomtörténeti Közlemények,
5-6, 1987-1988 ; Fülep Katalin in Magyar Könyvszemle, 987/31.)
Az 1985-ben Esztergomban és 1987-ben
Keszthelyen megtartott egyháztörténeti konferencia folytatásaként ez az
1988-i harmadik már nagyobb szabású volt, tartamban és tematikában sokkal
bővebb, mint az előzőek. Dankó László érsek a a febr. 29-i esti fogadáson
többek között megjegyezte: „Remélem, hogy folytatás következik Szent István
királyunk halálának 950 éves jubileumi évében…Reméljük, hogy a nyári két
napos tudományos ülésszak is bizonyítani fogja, hogy az egyháztörténet
szerves része hazánk történetének.”
Ezt hangsúlyozta Kosáry Domonkos akadémikus
is március 2-án , a három napos konferenciát kiértékelő és lezáró beszédében,
majd nyomatékosan sürgette: hozzá kell fogni a hosszú ideig elhanyagolt,
illetve elferdített magyar egyháztörténet forrásainak felkutatásához minden
szinten, majd pedig a magyar egyháztörténet tárgyilagos kidolgozásához.
Most ideiktatom a Budapesten elhangzott előadásom szövegét, mert részben
kiegészíti Őry Miklóssal végzett, előbb vázolt közös Pázmány-kutatásunk
történetét, másrészt pedig összekapcsolja két monográfiámat: A teológus
Pázmány folytatása/kiegészítése lesz most készülő munkám:
Krisztus misztériuma Pázmány életművében.
Pázmány Péter grazi tanári évei és a
kegyelemvita
(Budapest,
1988. február 29)
Örömmel vállalkoztam arra, hogy – Kállay István
professzor kérésére – előadást tartsak ezen a konferencián, amely megemlékezik
Pázmány Péter halálának 350. évfordulójáról. Tavaly Rómában – Lukács László
rendtörténész közreműködésével – kiadtam egy gyűjtőkötetet, amely külföldi és
hazai szakemberek Pázmányról szóló tanulmányait közli (Pázmány Péter
emlékezete, Róma 1987). A gyűjtőkötet tervéről annak idején beszéltem Lékai
László bíborossal; tőle kértem volna az előszót is, de váratlan halála miatt
erre nem kerülhetett sor. A kötetet részben Lékai bíboros, részben Őry Miklós
rendtársunk emlékének ajánlottuk.
Közös kutatásunk
Őry Miklós 1984-ben elhunyt; Pázmány-kutatása
anyagát csak részben tudta tető alá hozni. Ezért pár évig segítettem ebben
neki. Tervünk az volt, hogy feldolgozzuk Pázmány grazi éveit*; a XVI.–XVII.
század fordulója körül filozófiát és teológiát tanító jezsuita tanár
tevékenysége és írói működése ugyanis forrása lett későbbi apostoli és
írói működésének. A grazi évek nélkül nem érthetjük meg teljesen a hitvitázó és
térítő, a magyar katolicizmust újjászervező és újjáélesztő apostol és főpap
magyar műveit sem.
P. Őry ebben a készülő monográfiában nekem
szánta Pázmány grazi teológiájának bemutatását, nevezetesen a hitről szóló
legfontosabb traktátusa és a vele kapcsolatos kegyelemvita elemzését és
kiértékelését a jórészt még kiadatlan dokumentáció feldolgozásával. Közben
elkészítettük a Szent István Társulat számára a háromkötetes Pázmány-antológiát
egy hosszú bevezetővel, amelybe már beledolgoztuk Őry Miklós kutatásainak egyes
eredményeit. P. Őry halála után befejeztük a Pázmány latin műveiből hiányzó két
fontos traktátus-rész kiadását a göttweigi kézirat alapján (a budapesti
kéziratból hiányzik a De iustitia et iure, valamint a De Verbo
incarnato grazi traktátusok jelentős része).
A grazi filozófus Pázmányról 1937-ben
megjelent két fontos monográfia Félegyházy József és a piarista Gerencsér
István tollából. A theologia scholastica elemzésével viszont a mai napig
adós maradt a Pázmány-kutatás. Ezért akartuk feldolgozni a tanulmányi évek után
a grazi kurzusokat, főleg pedig Pázmány skolasztikus teológiáját. Fraknói és
Sík kutatásait kiegészítve P. Őry már korábban közzétette Pázmány Péter
tanulmányi évei c. monográfiáját (Eisenstadt, 1970), amely számos új
adalékkal gazdagította a Pázmány „gyökéréveire" vonatkozó
ismereteinket. Ezenkívül főleg Pázmány egyháztanát tanulmányozta: az 50-es évek
elején disszertációját erről írta, de később is sokat foglalkozott a grazi
tanár egyháztanával (pl. amikor kiadta a Diatribát vagy egy német
tanulmányban egybevetette Pázmány és Suarez egyháztani nézeteit.
A Pázmány Péter emlékezete c.
gyűjtőkötetünkben Lukács Lászlóval feldolgoztuk Őry Miklós hagyatékának egy
részét, nevezetesen a kegyelemvitára és a cenzúrára vonatkozó anyagot. Őry
jegyzetei alapján megírtam a kegyelemvita hátterét; P, Lukács újra ellenőrizte
és kijavította a cenzúrára vonatkozó teljes dokumentációt (ennek nagy része
most jelent meg először nyomtatásban); én magam pedig tartalmilag elemeztem a
De Fide-traktátust és a kegyelemtani kérdésekkel kapcsolatos római
(rendi) cenzúrát. Mostani hozzászólásomban igyekszem röviden összefoglalni a
két említett tanulmányt. Az érdeklődők a forrásokat, a bibliográfiát, illetve
az alaposabb elemzést megtalálja gyűjtőkötetünkben.
Pázmány Péter Grazban
Feltűnő, hogy Pázmány grazi éveivel milyen
keveset foglalkozott Fraknói Vilmos. Sík Sándor (1939-ben) már felhasználhatta
Félegyházy József és a piarista Gerencsér István 1937-es kiváló tanulmányait,
hogy a grazi egyetem szellemi légkörét, tanítási rendjét stb. érzékeltesse. De
mivel a főforrásul szolgáló Félegyházy és Gerencsér csak Pázmány
bölcseletével foglalkozott, a theologia scholastica, illetve Pázmány
teológiatanári működésének bemutatása eléggé vázlatos és pontatlan Sík
könyvében is. A század elején (1908/9-ben) Dudek János speciálkollégiumot
tartott a theologia scholasticáról, de ennek csak bevezetését tette közzé.
Petró József tanulmánya (1932) Pázmány teológiájáról röviden – meglehetősen
elnagyoltan és pontatlanul – szól a grazi teológiai kurzusokról. Ezzel
nagyjából meg is jelöltük a témánkba vágó gyér irodalmat. A De Fide-traktátus,
illetve Pázmány megcenzúrázott, kegyelemtani kérdésekre vonatkozó tételeinek
elemzésével szűz területen mozogtam. Pedig – ez kutatásom egyik tanulsága – a
grazi teológiai kurzusok és az ottani reflexiók nélkül nem érthetjük meg igazán
Pázmány hazai vitairatait, Kalauzát sem. És hogy maga a főpap milyen
nagyra értékelte e kurzusokat, arra jó bizonyíték az a tény is, hogy
Nagyszombatban alapított egyetemének tankönyvéül szánta őket.
Ezért javította, bővítette élete végén pl. (a Kalauz alapján) a hitről
szóló értekezést is.
Pázmány Péter, miután Rómában befejezte a
teológiai tanulmányokat és elvégezte az ún. harmadik próbaévet, 1597. szept.
1-én érkezett meg Grazba. Elöljárói Erdélybe szánták, de a politikai helyzet
miatt egyelőre ott maradt a császárvárosban, és három évig filozófiát tanított;
a jezsuita tanmenet szerint logikát, fizikát (természetbölcseletet) és
metafizikát adott elő. Latin műveinek első három kötete tartalmazza ránk maradt
filozófiai kurzusainak anyagát. (Ezeknek elemzését elvégezte Félegyházy és
Gerencsér.) De Pázmány már a filozófiatanítás közben foglalkozott a hitviták
során feszegetett teológiai kérdésekkel, amint ezt első latin, ill. magyar
nyelvű írásai tanúsítják. Ezek genezisét – P. Őry kutatásai alapján
–összefoglaltuk a Szent István Társulatnál 1983-ban megjelent háromkötetes
Pázmány-válogatás bevezetőjében. Bitskey István is írt róluk a Pázmány Péter
emlékezete c. gyűjtőkötetben. A következő fontosabb művekről van szó:
Diatriba Theologica az Egyházról, Tíz Bizonyság, Felelet Magyarinak
(ez jelent meg elsőnek 1603-ban), Imádságos könyv és Rövid tanúság,
Keresztyéni felelet. Ezenkívül Pázmány kidolgozott (még a teológiatanítás
előtt) egy latin nyelvű értekezést a kegyelemről. Erre a kegyelemvita során
Carillo is utal ...
Mindez érthetővé teszi azt, hogy Pázmány olyan
gyorsan megírja Magyarinak szóló Feleletét, és hogy 1607-ben, a sellyei,
kassai és nyitrai intermezzo után, a De Fide traktátussal megkezdheti Grazban a
teológia-kurzusokat. Nem volt teljesen „újonc” a teológiában. Egyébként a
filozófiatanítás vége felé, 1600-ban grazi elöljárói így jellemezték Pázmányt (Austr.
25 II): „Éles elméjű, józan ítéletű, tapasztalata nagy, igen jó az irodalmi
képzettsége, kolerikus és szubmelankólikus, alkalmas a filozófia és a teológia
tanítására, és talán a kormányzásra is." Ezzel az elöljárók nemcsak
felkészültségét értékelték nagyra, hanem jellemére is fényt vetettek: a
„kolerikus” Pázmány kemény akaratú, szívós munkabírású; de ugyanakkor a „szubmelankólikus”
jelző utal nagy érzékenységére, amely pár év múlva a rendi cenzúra, majd másfél
évtized múlva a bácsi elöljárók magatartása miatt, illetve a gyanúsítások és
rágalmak közepette annyi keserűség és szenvedés forrása lesz számára. (Lásd
még: Lukács L. „Jezsuita maradt-e Pázmány mint érsek?” in: Pázmány Péter
emlékezete, 197–226.)
Pázmány Péter tehát 1597–1600 között hároméves
filozófiai kurzust tartott a grazi egyetemen. Utána tanári működését
megszakította a felső-magyarországi misszió. 1603 őszén visszakerül Grazba,
ezúttal teológiát ad elő négy évig**. Saját bejegyzése szerint 1603. november
7-én kezdi a hitről szóló értekezést (1604. márc. 26-án fejezte be). Ez a
traktátusa a legjobban kidolgozott, elemzései mélyen szántók, rendkívüli
elmeéle itt tündököl leginkább, e nehéz kérdésben, amelyet a «teológusok
keresztjének» tartanak. Kétségkívül Pázmány itt a legeredetibb is.
Gerencsér helyesen mutat rá arra, hogy a XVI.
századi skolasztika («a kezdődő barokk skolasztika») egyik jellemvonása egy
bizonyos «ön-magára-nem-találás», bizonytalanság, éspedig a nominalizmus,
a renaissance és a protestantizmus bonyolult szellemi hatásai
következtében.
Igaz, a nominalizmus ekkor már hanyatlóban van,
mert előretör a fellendülő tomizmus, de szelleme, «lelkisége» még tovább él.
Így Pázmányra is hat (főleg filozófiájában, de a teológiában is gyakran idézi
Durandust, G. Bielt...)! Egyik mestere, Suarez sem tudott teljesen szabadulni a
sajátosan nominalista szellemiségtől. Főleg egy módszertani mozzanatban
észlelhető a jezsuitáknál a nominalizmus befolyása: a vélemények közlése és
megrostálása rengeteg helyet elfoglal, így a tényekkel, a dologi valóságokkal
való szembekerülés háttérbe szorul. A tartalmi elemekkel szemben a
formalisztikus elemek nyomulnak előtérbe. Pázmánynál a nominalista
individualizmus, az én hangsúlyozott állítása is világosan észlelhető.
Egy másik hatás: a renaissance, a
humanizmus. A skolasztikát általában, de Pázmány művét is érezhetően
ihlette a görög-római «antiquitas»-élmény, a renaissance műveltségi eszménye, a
humanista klasszikus műveltség. Ez Pázmány filozófiáján, latin stílusán, a
klasszikus szerzők szeretetén és a természettudományok iránti érdeklődésen túl,
egész életművében és magatartásában megnyilvánul. Magyar műveiben, a Kalauzban
vagy a Prédikációkban is fellelhető. Önérzete, a jogtalan támadások
miatti felháborodása is ezt jelzik. Teológiájában pedig az egyéni szabadság és
a természetes értelem határozott hangsúlyozásában nyilatkozik meg.
Végül,
természetesen, a feltörő protestantizmus –– közvetlenül, vagy
ellenhatásként – nagymértékben alakította a XVI–XVII. század szellemi
arculatát. A gyökerében rossz emberi természetről, a fides fiducialisról
és általában a megigazulásról és a predestinációról szóló lutheri-kálvini
tanok, a természet és a természetfeletti közötti szakadék hangsúlyozása kihívja
a Tridentinum utáni katolikus teológusokat. Pázmány nem annyira az újítók által
megvetett arisztotelészi kategóriákkal és filozófiával, hanem az egyházatyák,
főleg a protestánsok előtt is nagy tekintélynek örvendő Szent Ágoston
teológiájával érvel, azon túl, hogy a Szentírás mindig a főforrás, a közösen
elfogadott tekintély. Magyarországra visszatérve, a gyakorlati apostolkodásban
és hitvitázó iratokban félreteszi a belső iskolai vitákat, hogy minden erejét a
protestánsok elleni küzdelemre összpontosítsa.
Viták a kegyelemről
Ma már unalmas szőrszálhasogatásnak tűnik a
skolasztikusok késhegyig menő csatározása. Valójában a terjedő protestantizmus
tette olyan hevessé a vitát, hiszen a felek a régi pelagianizmus, ill. a
protestáns eretnekség gyanújával éltek egymással szemben, a kegyelem és
akaratszabadság helytelen értelmezése ugyanis két irányt alakított ki a
századok során. A probléma tulajdonképpen az V. század elejéig nyúlik vissza,
amikor Pelagius tévtanító túlságosan az akaratszabadságot hangsúlyozta, míg
vele és követőivel szemben Szent Ágoston és később az 529-es II. orange-i
zsinat a kegyelem abszolút szükségességét emelték előtérbe a hitben, és
általában a keresztény életben. Mivel Luther és a hitújítók Ágostonra
hivatkozva fejtenek ki bizonyos tételeket az akaratszabadságra (ill. a
rabszolga-akaratra), a hitre, megigazulásra, ill. a predestinációra és a
kegyelemre vonatkozóan, a hitvitákban a Szentírás mellett Szent Ágostonra
hivatkoznak a leggyakrabban a katolikusok is. Pázmány első mestere mindenképpen
Ágoston, tehát bizonyos értelemben átnyúl Szent Tamáson is, visszahajol
Ágostonhoz, hogy az újítókat cáfolja. Természetesen számára, is a norma a
trentói zsinat határozata a hitről és a megigazulásról.
Megzavarja még a légkört Michel Baius leuveni
tanár „augusztinianizmusa" is, akinek tételeit a szabad akarat, az eredeti bűn,
a jócselekedetek és a kegyelem viszonyának téves értelmezéséről 1567-ben V.
Piusz, 1579-ben pedig XIII. Gergely pápa elítélte. Pázmány is hivatkozik ezekre
az elítélésekre, amikor a kegyelem és a jócselekedetek viszonyát tárgyalja.
Baius egyik tételének ágostoni csengése van. „A szabad akarat kegyelem nélkül
csak bűnre képes." A leuveni tanár sokakat megtévesztett meglehetősen zavaros
tanaival.
Némileg leegyszerűsítve az alapvető kérdést, Pázmány a Kalauzban
plasztikus hasonlattal így magyarázza meg a szélsőséges vélemények közötti
katolikus álláspontot.
A megigazuláshoz való előkészületről írva
mindjárt a XII. könyv elején (ÖM IV, 492–93) ezt a hasonlatot hozza: «Christus
Urunkat két lator-közzé feszítették. Az ő igaz tanítása-is két szél-hámos
tévelygések-között szorongattatik. Pelagius igen sokat tulajdonított a
szabad-akaratnak; a mostani lutherista és calvinista tanítók semmi helyt nem
adnak annak. (...) A romai Ecclesia közép úton, igyenesen jár: kárhoztattya
Pelagiust; de az embert sem tészi barommá, mint Calvinus, kitűl hallók, hogy az
ember okos állat nem lehet, ha szabadsága nincsen. Azért a sz. írás tanításából
álhatatosan vallya, hogy az eset-után-is (az eredeti bűn után is) szabad
akarattya vagyon az embernek, úgy hogy sem erőszakkal, sem kételenséggel nem
vitetik jóra vagy gonoszra, hanem szabad választásából. Ama hegyes-elméjű bölcs
Scotus azt írja, hogy pálcza-alá kell fogni, a ki ezt tagadgya és mind addig
verni, míg azt nem mongya, hogy ha akarjuk, megszűnhetünk a vérestűl. És ha
panaszkodik, mentségünk lehet előtte; mert egyebet nem mivelhetünk».
A kegyelem Pázmánynál (malaszt, gratia) és a
szabadság (szabad akarat) kérdéséről folyó viták a katolikus teológusok között
akkor kezdtek elmérgesedni, amikor a spanyol jezsuita hittudós, Luiz de
Molina 1588-ban közzétette híres munkáját (Liberi arbitrii cum gratiae
donis, divina praescientia, praedestinatione et reprobatione concordia) az
akaratszabadság és a hatékony isteni kegyelem megegyezéséről. Molina
Concordiája nagy ellenhatást váltott ki, főleg a domonkosok körében.
Pázmány még Rómában volt, amikor a spanyol domonkos, D. Bañez 1597 nyarán VIII.
Kelemen pápához feljelentő levelet küldött a Concordia ellen.
1597-ben Molina a római inkvizícióhoz fordult,
és kérte, hogy ne ítéljék el meghallgatása nélkül. 1598 januárjától tartja heti
üléseit a vizsgáló bizottság (két bíboros, három püspök, öt teológus), de mivel
eredmény nem születik, a pápa megengedi, hogy nyilvános vitákat rendezzenek a
domonkos és a jezsuita generális részvételével, A bizottság kibővül. 1602
márciusa óta a Vatikánban rendezik a nyilvános vitákat, amelyeken maga a pápa
is részt vesz. 1604-ben VIII. Kelemen már-már dönteni készül Bañez javára, – el
akarja ítélni Molina egyes tételeit, bár Acquaviva generális és a jezsuita
teológusok mindent latba vetnek védelmére. Közben elhunyt a két főszereplő;
Molina még 1600-ban, Bañez l604-ben. A 68. ülés után 1605. május 5-én meghal
Kelemen pápa is. A Borghese-családból származó V. Pál pápa végre 1607 nyarán
lezárja a vitát. Döntése ez: a két iskola szabadon vallhatja nézetét, csak ne
vádolja a másik félt eretnekséggel. A vita tehát Pázmány egész grazi
tartózkodása idején tartott. Világos, hogy a grazi teológiatanárok is feszülten
figyelték a fejleményeket, annál is inkább, mivel Decker(s) – miként mestere a
leuveni Lessius – a tiszta molinizmust védi.
Egészen sematikusan a két irány véleménye a következőképpen jellemezhető:
A tomisták (Bañez) szerint a
természetfeletti tetthez a merőben „elégséges” sufficies kegyelem nem elég; új
kegyelmi indításra, „előremozdításra" (praemotio physicá-ra, fizikai
ráhatásra), vagy praedeterminatio-ra van szükség, hogy a hatékony
kegyelem elérje célját; tehát Isten előzetes ráhatása az üdvös
(természetfeletti) jócselekedetet minden részletében meghatározza. Ebben a
rendszerben igen nehéz megmenteni az emberi szabadságot. Vele szemben a
molinisták úgy igyekeznek megmagyarázni a kegyelem hatékonyságát, hogy az
emberi akarat szabadsága csorbát ne szenvedjen. Molina szerint az isteni
előrerendelés bizonyossága nem a csalhatatlan eredményű praedeterminátión,
hanem Isten előrelátásán és az ún. közbülső tudáson (scientia media)
nyugszik.
Pázmány – miként több korabeli jezsuita – Bellarminóval az úgynevezett
kongruizmust követi, amely egyrészt elveti a praemotio physica-elméletet,
de másrészt a tiszta molinizmust is enyhíti (Ágoston és Molina tanaiból
kialakított mérsékeltebb irány).
Pázmány grazi hitelemzése és a római cenzúra
Pázmány Péter grazi tanárkodása idején,
természetesen figyelemmel kísérte az európai teológiai központok vitáit. Sokat
foglalkozott már mint filozófiatanár a protestánsok által támadott hittani
kérdésekkel, főleg a Szentírás és az egyház „ikerkérdésével", hiszen – amint
maga írta „az bölcsülletes Bihar-vármegyének", „Édes nevelő Hazájának" ajánlott
könyve elején (A Sz. Írásrul és az Anyaszentegyházrul, 1626); „Tenger az
igaz hitrűl-való egyenetlenségek vitatásának eláradott özöne: de azért minden
visszavonás csak e kis könyvben foglalt iker kérdésen fordul, mint valami
sarkon, és azokban megeggyesődvén, a töb dolgok-is eligazodnak. Mert a ki érti
e két könyvben kapcsolt dolgokat, nem szükség a töb vissza-vonyások
visgálásában fárasztani elméjét."
A Szentírás és Egyház (Hagyomány) kérdéskörön
kívül még a hit és a megigazulás (jócselekedetek) viszonya állt a
katolikus-protestáns viták középpontjában, vagyis a lutheri Sola Scriptura
és Sola Fides, és ehhez kapcsolódtak a kegyelemtani kérdések.
Pázmány az egyháztani vitákkal a latin Diatribában foglalkozott először.
Elsőnek kiadott magyar nyelvű munkájában, a Felelet-ben (I,143)
hivatkozik egy latin nyelvű írására – idéz is belőle –, ahol a kegyelemtani
kérdéseket tárgyalta. Úgy látszik, még a filozófiatanítás, vagy a
Felső-Magyarországon teljesített misszió idején kidolgozta ezt az elveszett
traktátust, amelyet aztán felhasznált a hitről szóló előadásaiban. A De
Fide-traktátuson kívül még a harmadik teológiai kurzus alatt, a
Megtestesülésről szólva tárgyalt kegyelemtani kérdéseket. A már említett római
cenzúra a hitről szóló előadásokban és az évközben tartott ún. disputák során
felmerült tételeket érintette. Ezeket itt nem részletezhetem.
Ami a hit aktusának elemzését illeti:
Roger Aubert a hitaktus problémájáról írt könyvében
[Le problème de l'acte de foi, 19694] megmutatta, hogy végig a századok folyamán az
elhajlások és eretnekségek abból a tényből származtak, hogy az összetett
kérdés három fő szempontjának egyikét elhanyagolták, vagy egyiket a másik
kárára hangsúlyozták, l) A hitaktus természetfeletti, mivel a
kinyilatkoztató Isten (az Első Igazság) tekintélye alapján mondok igent, ezért
megköveteli a kegyelmi segítséget. 2) A hit szabad döntés (ezért
érdemszerző is), mivel a hitre invitáló jelek, indítékok felsorakoztatása után
nincs teljes evidencia (csak morális bizonyosság lehetséges). 3) A hit
értelmes tett, tehát nem irracionális „ugrás"; az ember csak akkor hihet
értelmesen, ha megvizsgálta a kinyilatkoztatás tényére és hihetőségére
vonatkozó érveket, indítékokat, bizonyítékokat.
Pázmány mindjárt a hitelemzése elején (IV, 383)
felveti a súlyos problémát: Úgy tűnik, a hit aktusát nem lehet minden további
nélkül visszavezetni Isten tekintélyére mint ultima ratióra, a
hitbeleegyezés végső indítékára. Az a tény ugyanis, hogy ezt és ezt
Isten kinyilatkoztatta, nem világos a premisszák egybevetéséből, tehát nem
szillogisztikus következtetésről van szó. Valami külső jelnek, ratiónak
kell lennie ahhoz, hogy felismerjük a tényt: Isten nyilatkoztatta ki ezt és
ezt. Ez a ratio: vagy maga Isten kinyilatkoztatása (vagyis a
kinyilatkoztatásból tudom meg, hogy Isten kinyilatkoztatást adott), de így a
kinyilatkoztatások végtelen sora következik; vagy pedig van valami más
motívum (indíték), de akkor a hitaktus végső (formális) indítéka nem a
kinyilatkoztató Isten tekintélye lesz, hanem ez a motívum (érv, jel), ami miatt
hisszük, hogy Isten ezt és ezt kinyilatkoztatta.
Valamivel később megmagyarázza a hihetőség
indítékait, a hit létrejöttének mozzanatait (állandóan idézve Szent Tamás
értelmezéseit és a korabeli szertők véleményét): A hivés akarását meg kell
előznie a hihetőségről alkotott világos ítéletnek; ezt követi a pia affectio;
végül következik maga a hitaktus. A hit habitusát pedig a hitaktus után,
illetve magában a megigazulásban, kapjuk meg, ahogy a trentói zsinat tanítja (Sess.
6, c. 7), Pázmány később még megvilágítja, miként függ össze a világos
hihetőségi ítélet és az akarat kegyelmi indítása. Szerinte csak a megigazulást
adó kegyelem lényegileg természetfeletti.
A grazi traktátusban a hihetőség érveit (vagy
bizonyságait) éppen csak felsorolja. Később a budapesti kéziratot maga
kiegészítette: a Kalauz II. könyvében (III, 108k) kifejtett érveket
beledolgozta traktátusába (IV, 393–405) Ez is Pázmány apologetikus
beállítottságát jelzi: idővel elhagyja a katolikusok egymás közti „iskolás”
vitáit, és a közös katolikus tanítást adja elő a protestáns tanokkal szemben:
továbbá azokra is gondol, akik nem fogadják el a Szentírást, Isten
kinyilatkoztatását.
A hietelemzés döntő mozzanatát, a hitbeleegyezés
végső indítékát tárgyalva (IV, 323- 425, resolutio fidei) Pázmány
Valenciai Gergelyt követi (Commentarium..., 1591–1597, Disp.1). Ezt
a következő két pontban foglalhatjuk össze: l) Az egyházi igehirdetés
előterjeszti a kinyilatkoztatott igazságokat. A történelemből összegyűjt
érveket (hihetőségi indítékokat): ezekből Isten kegyelme segítségével eljut az
okos ítélethez: ez hihető, hinnem kell. Ezekben az indítékokban tehát benne van
a hinni akarás. 2) Ezután az értelem miért fogadja el a kinyilatkoztatást? A
végső indíték maga a kinyilatkoztató Első Igazság; ezt önmagában és
önmagáért (per se et propter se) hiszem a kegyelem erejében. Pázmány
ezután még megmagyarázza, miért nincs itt bűvös kör (circulus vitiosus).
Amikor hiszek az Egyház által elénk tárt isteni
kinyilatkoztatásnak, végső soron nem az Egyház, hanem Isten tekintélyének
hiszek. Az egyházi előterjesztés még nem a ratio formalis; ez csak a
hitaktus első mozzanatát érinti: miért akarok hinni, milyen hitre indító
bizonyságokat, jeleket tár elém az Egyház. A két hitet szabályozó regula
(Szentírás–Egyház) más-más, külső indítékok alapján hihető; tehát nem egyiket a
másikkal igazolom. Pl. a Szentírás a motiva credibilitatis és a
Szenthagyományból hitelt érdemlő. Miután pedig az egyik hitszabályt (regula
fidei-t), pl. a Szentírás tekintélyét elfogadtuk, általa megerősíthetjük a
másikat, tehát az Egyház és a zsinatok tekintélyét. De mindig vigyáznunk kell a
bűvös körre. Nem egyik regulát bizonyítjuk a másikkal (pl. a Szentírást az
Egyházzal, ill. megfordítva), hanem előbb az egyik regula fideit
külső, hihetőségi indítékok alapján igazoljuk (ez az apologetikai
mozzanat). Az elénk terjesztett kinyilatkoztatásban pedig önmagától tárul fel
az Első Igazság; Isten kinyilatkoztató tekintélye önmagát alapozza meg;
természetesen a kegyelmi segítség révén: a hit fénye, „szeme" szükséges ehhez.
Pázmány a resolutio fidei-ben Valentiát
követi: jóllehet kegyelemtani kérdésekben mestere inkább F. Suarez és G.
Vasquez, míg a kontroverziákban (Egyház-Hagyomány, Szentírás tekintélye stb.)
Bellarmino nyomdokain jár. Persze, igen nehéz teljesen elhatárolni egymástól a
katolikus (sőt; jezsuita!) szerzőket; inkább csak hangsúlyeltolódásokról van
szó. A resolutio fidei kérdésében pl. még vitatott, hogy Valentia vagy
Suarez tekinthető-e a vélemény szerzőjének.
Bizonyos kegyelemtani kérdések – részben a
protestánsok, részben a Rómában folyó „de auxiliis"-vita, a segítő kegyelem
elégséges és hatékony voltáról rendezett csatározások miatt is – forrongásban
vannak. Eltekintve Pázmány tanártársa, a „tisztán” molinista P. Decker torzító
megjegyzéseitől, az egyetem jezsuita rektora által több ízben Rómába küldött,
kifogásolt tételek inkább azért váltották ki a cenzorok kritikáját, mivel
esetleges félreértésekre adhattak okot protestáns környezetben (Baius
félreérthető magyarázatai miatt is), vagy mivel most már – a trentói
zsinat definíciói után – bizonyos „archaizmust" képviseltek. Pázmánynál a
cenzorok (így P. de Sales) kifogásoltak olyan tételt is, amit eddig G. Vasquez
vallott. Továbbá P. De Sales is a tiszta molinizmus szemszögéből tekintette
Pázmány véleményét, jóllehet akkoriban már Bellarmino nyomán kezdték enyhíteni
Molina tételeit. Pázmány világosan elkülönítette magát mind Bañeztől (praemotio
physica), mind Molinától. Tulajdonképpen ő maga gondolta végig a problémát,
és a saját véleményét alakította ki – egyszerre állítva Isten (a kegyelem)
szuverenitását és az ember szabadságát.
Megítélésem szerint Pázmány viszonylag eredeti
gondolkodó volt. Tulajdonképpen – az adott keretek között – megvizsgált minden
véleményt, de igazában nem csatlakozott egyetlen iskolához sem. Valentia (és
Suarez) felfogásához áll a legközelebb a hitelemzésben, azonkívül Ágoston és a
fiatal ("ágostonos") Szent Tamás a mestere. Paradox módon egyszer
pelagianizmussal, műskor pedig lutheránus vonásokkal vádolja Decker. Az egyik
védekező iratában maga Pázmány rámutatott arra, hogy egyszerre nem vallhatja a
két ellentétes nézetet a kegyelem és a szabadság viszonyáról. Pázmány
dialektikus gondolkodó volt. A nehéz kérdéskörben (ami teljesen nem
racionalizálható, hiszen a hit a kegyelem misztériumába, torkollik), a
comp1exio oppositorum-ra, a véglegek összekapcsolására törekedett, éspedig
az isteni transzcendencia helyes értelmezésével. Világosan szól erről a De
Fide traktátusban (IV, 268–271), amikor az Első Ok és a másodlagos ok
összefonódásáról ír: „...in operibus supernaturalibus, quae Deus facit, nos
facere, actionem Dei esse priorem secundum rem in motione gratiae Dei
praevenientis, per quam Deus excitat liberum arbitrium, ut faciat. Vagyis a
természetfeletti tettekben Isten, megelőző kegyelme révén, felfokozza
szabadságunkat. Isten kegyelme.....cselekvőkké tesz bennünket. Annál szabadabb
az ember, minél inkább függ Isten kegyelmétől. (Teilhard de Chardin szerette
ismételni: „Dieu fait se faire les choses.”)
Pázmány a római cenzúrára válaszolva, jóvátételi
formulájában (l604. júl. 9.) hangsúlyozza: l) Kész az ellenkezőjét tanítani a
hamisan neki tulajdonított tételeknek, 2) Ha a Generális úgy ítéli, hogy egyes
tételeit vissza kell vonnia, jóllehet eddig mások (rendtársai) is tanították,
ezt engedelmességből megteszi. 3) Ha ő maga észreveszi, hogy a Szentírásnak
vagy az egyházatyáknak ellentmondó tételeket tanított, ezeket önmagától
készségesen visszavonja. 4) Ha viszont egyes tételeket, amelyekről szabadon
lehet vitatkozni a Társaságban, nem tart hamisaknak, akkor – saját
lelkiismerete ellen – sohasem mondhatja őket hamisaknak.
Ma már világosabban látjuk, hogy a kegyelemtani
vitákban általában, a hitelemzésben különösen, egy bizonyos racionalizmus
érvényesült, és nem tartották kellőképp tiszteletben Isten transzcendenciáját.
A hitaktus élő folyamatait atomizálták, viviszekciónak vetették alá, közben
elhanyagolták az akarati, egzisztenciális mozzanatokat. Továbbá a teljes
hitaktust előkészítő mozzanatban nem vették kellőképp figyelembe a kegyelmi
megvilágosítást és megerősítést, azt, amit Rousselot a „hit szemének" nevezett.
Végső soron szétválasztották az értelmi-akarati tevékenységet, illetve Isten és
az ember „művét", ahelyett hogy a helyes "tomizmussal” (Valentiával és
Pázmánnyal) azt vallották volna: a kegyelem felfokozza az emberi szabadságot, a
Lélek ereje önteremtőkké tesz bennünket.
Kitekintés: a grazi évek jelentősége
Szent Tamás a Summa Secunda Secundae-je
első 16 quaestiójában tárgyal a hit teológiai erényéről. Öt követi
traktátusában Pázmány is. Pontosabba: Szent Tamást veszi kiindulópontul
kommentárjában. Jellemző, hogy Tamás és középkori kortársai, sőt XVI–XVII.
századi kommentátorai is az ún. belénk öntött erényeknél tárgyalnak a hitről.
Később, az újabb korban az alapvető teológiába, illetve az apologetikába
utalták a De Fide-traktátu-sokat. A középkorban (amikor a kereszténység
szinte mindenütt győzelemre jutott, kivéve ott, ahol az iszlám terjeszkedett)
nem a hitetleneknek kellett az ész előtt bizonyítani a kinyilatkoztatás tényét
és igazolni a hitaktus indítékait, hanem egyszerűen a hívőknek megmagyarázni a
természetfeletti aktust. Pázmány már a grazi hitelemzésben is hangsúlyozza az
apologetikus szempontokat, de ezt még inkább tapasztaljuk a Kalauzban.
Jellemző, hogy a budapesti kéziratban grazi diktátumát éppen ezeken a pontokon
egészítette ki: a hihetőség érvei, az igaz egyház és a pápa szerepe a hit
előterjesztésében stb. Az apologetikus vonás «mesterénél», Valenciai Gergelynél
is erősen kidomborodik. Pázmány magyarországi apostoli és hitvitázó
tapasztalatai alapján fokozottabban szükségét látta a hitvédelemnek: a
Kalauzból dolgozott be egyes részeket a De Fide traktátusba, amikor
élete végén a nagyszombati egyetem számára ki akarta azt nyomatni.
A De Fide traktátustól, a Kalauz
hitről és megigazulásról szóló részein át a Prédikációkig (lásd a hitről
szóló remek beszédet: ÖM VII, 510kk): Pázmány hitelemzése letisztul,
egyszerűsödik és egyre gyakorlatibb lesz. Egyre inkább mellőzi a skolasztikusok
egymásközti véleménycsatáját, és a Trentói zsinat által újra fogalmazott közös
katolikus tanítást adja elő. A Kalauzban azonban nem mellőzi az alaposabb
elemzéseket sem: megvitatja Kálvin és Luther (illetve követőik) nézeteit.
Elmeéle szikrázik, a legnehezebb problémákat világosan megfogalmazza, a
lényegre tereli a szót (pl. a sola fides, sola Scriptura, sola gratia
kérdéskörében). Színes és ízes magyar nyelven fogalmaz, példákat hoz.
Itt
idézhetünk a Kalauz XII. könyvéből, ahol, a megigazulásról értekezve,
arról szól, hogy az ember szabad akarata az isteni kegyelem, isteni segítség
nélkül nem elégséges a megigazulásra való előkészülethez (IV, 496–497):
«Úgy kel az ember szabad-akarattyát állítani,
hogy az Isten gratiája és malasztya böcsűlletit meg ne sértsük. Azért három
dolgot kel ez-aránt hinnünk. 1. Hogy magán a szabad-akarat nem elégséges az
üdvösséges jó cselekedetre, hanem Istennek serkegető, izgató, esztenező, segétő
malasztya és gratiája kívántatik hozzá. 2. Hogy a segétő malaszt mindenkor
készen lévén, semmi azon el nem múlik dolgunkban, csak akarjuk. 3. Hogy a
gonosz és a jó szabad-akaratunk cselekedetiből van. – Először azért:
Hisszük, hogy noha emberben szabad-akarat vagyon, de ez magán elégtelen az
Isten törvényének bétellyesítésére és az igazuláshoz-való készületre: hanem
Christus érdeméért adatott malaszt és segétség szükséges minden üdvösséges
jóra. Ezt végezte Pelagius-ellen az arausicanum és milevitanum conciliom. Ezt
taníttyák a theologusok sz. Tamással egyetemben (l-II, q. 109. a. 4-8). Ezt
illyen szókkal magyarázza a tridentomi győlekezet: Sess. 6., can. 1-3. (Pázmány
latinul idézi, majd így folytatja): Ebből kitettszik, mely hazugúl fogják reánk
a Lutheristák, hogy mi az ember szabad-akarattyát magán, a Christus
malasztya-nélkül elégségesnek mongyuk az istenes cselekedetekre...» Következnek
a szentírási helyek és egy Ágoston-idézet. Majd a két következő pont
magyarázata.
Még egy idézet a XII. könyv végéről (552–53: a
jócselekedetek érdeméről). Arra a kálvini vádra, hogy a mi érdemünk állításából
«a Christus érdemének kisebbítése és gyalázattya következik», Pázmány Kálvin
szavaival felel (idézi latinul, majd így zárja a megigazulásról szóló könyvet):
«Én-is azért azt mondom, hogy a Christus érdemével nem ellenkezik a mi
érdemünk; mert ez amabból árad. És valamint a szőlő-tőt nem gyalázza, hanem
böcsűlletessé teszi a gyümölcsöző vessző: úgy a Christus érdemét magasztallya,
hogy annak erejéből az erőtlen vessző gyümölcsözik. Elégséges azért a Christus
érdeme, mert ebből ered a mí érdemünk».
A Prédikációk
bevezetőjében írta (ÖM VI, XXII–XXIII): «...
elme-élesítő iskolai vélekedéseket és vetélkedéseket, amellyek a lelki épületre
nem szükségesek, írásomban nem elegyítettem: de nagy-részre, a mit az iskolai
Theologiá-ban, erkölcsünk igyengetésére, alkalmatosnak itíltem, iskolai
tanításból, prédikálló-székbe hoztam. (...) Magam gondolatait és újomból
szopott dolgokat, nem írok: Isten Könyvéből, az Anyaszentegyház Doktorainak
írásaiból vettem tanításimat: lopva semmit sem vettem». Majd Senecára és
Ágostonra hivatkozva megmagyarázza: «mert... valaki irásában, valami jót
találok, enyím: Az anyaszentegyház pásztori irásához oly igazsággal nyúlok,
mint a közönséges kutak tiszta vizéhez...''
A
prédikációk dogmatikai tanítása, de még kifejezettebben a Kalauz
teológiája mögött ott van a grazi Theologia Scholastica
aranyfedezete: amit a fiatal tanár átelmélkedett, magának és
teológiahallgatóinak kifejtett, azt apostoli tevékenysége során, az
«újhitűekkel» való «harcolásokban» aprópénzre váltja, kamatoztatja. Pázmány
azért léphet fel kész fegyverzetben a hitvitákra, azért ír és szól olyan
magabiztosan és hozzáértéssel, mert tanulmányi évei alatt (Bécs és Róma
jezsuita iskoláiban), majd pedig grazi filozófiai és teológiai tanárkodása
során magába szívta kora tudományát, személyesen asszimilálta azt, sőt,
roppant erudícíóját és elmeélét társítva, már elő is adta azt az egyetemi
hallgatók szűkebb körének.
Ezzel csak azt akartam hangsúlyozni, hogy
Pázmány magyar nyelvű írói tevékenysége, főleg a Kalauz teológiája
alaposabb megismeréséhez és értéséhez elengedhetetlenül szükséges az annyira
elhanyagolt grazi évek, illetve kurzusok alaposabb feltárása.
* Lásd bővebben: Őry M.–Szabó F. bevezetőjét a Szent István Társulatnál
megjelent Pázmány-antológiához: Pázmány Péter: Válogatás műveiből,
Budapest, 1983, 7-107. Általában az életrajzi adatokra, időrendi táblázatra,
Pázmány főbb műveinek genezisére vonatkozóan ide utalom az olvasót.
** Pázmány Szent Tamás Summájának 611 quaestiójából 74-et kommentált.
Pázmány Péter és kora
Tíz évvel a budapesti Pázmány-konferencia után a
piliscsabai Katolikus Egyetemen is tartottak tudományos Pázmány-konferenciát.
Előadásomat, amelyben összefoglaltam A teológus Pázmány c.
monográfiámat, a főszervező Hargittay Emil professzor felvette az általa
szerkesztett gyűjtőkötetbe: Pázmány Péter és kora. [*Piliscsaba, 2001. A kötetről: Jankovics József
in Távlatok 2002/1, 175-177.]
Bevezetésében Hargittay, a piliscsabai Katolikus
Egyetemen fiatal szakértői gárda munkáinak koordinátora vázlatosan
összefoglalja a Pázmány-kutatás új útjait. Szól arról, hogy megindult Pázmány
műveinek kritikai kiadása. (Nb. 2010-ig az első magyar művek négy kötete jelent
meg.) Hangsúlyozza: „Az előkerült új adatok fényében határozottan
megfogalmazható, hogy nem az egy-egy kiragadott résztémát feldolgozó
’heurisztikus’ Pázmány-kutatásé a jövő (ebben a vonatkozásban kötetünk egy
része kétségtelenül még a múlt képe), hanem az Őry Miklós által megkezdett
rendszeres vizsgálatok befejezésére van szükség.” (A kiemelés tőlem, Sz.F.)
Hargittay Emil professzor újabb tanulmánykötetében: Filológia, eszmetörténet
és retorika Pázmány Péter életművében
[Universitas Kiadó, Bp. 2009. Vö. Távlatok 2009/3.], többek között bővebben ismerteti a
kritikai kiadás problémáit és helyzetét. Előszavában ismét csak
utal a grazi egyetemen tartott latin előadásokra, mintegy
aláhúzva monográfiám végkövetkeztetését: „A mintegy tizenkétezer oldalnyi írott
életmű, a több mint ezerkétszáz levél, az alapítások sora magyarországi
ezredéves kultúra egyik legjelentősebb személyiségévé avatják Pázmányt, akinek
a munkásságával jóval ezer fölötti tételt számláló szakirodalom foglalkozik.
Írói életművében az alapokat, az ’aranyfedezetet’ a grazi filozófiai és
teológiai eladásai nyújtják, biztosítva a későbbi hitviták ’szakmai’ bázisát.”
(A kiemelés tőlem, Sz. F.)
Megemlítem még, hogy Hargittay Emil kezdeményezésére, akinek átadtam Őry Miklós
Pázmány Péter tanulmányi évei sűrű jegyzetekkel, javításokkal
teletűzdelt saját példányát, 2006-ban újra kiadták (Berzsényi Gergely
szerkesztésében) egy lemezmelléklettel a „Pázmány Irodalmi Műhely” sorozatban.
Ugyancsak a Pázmány Irodalmi Műhely sorozatban jelent meg, Adonyi Judit és
Maczák Ibolya összeállításában a Pázmány Péter- bibliográfia, 1598-2004.
Piliscsaba, 2005. (A kötet 1155 tételt tartalmaz.)
* * *
ŐRY MIKLÓS
PÁZMÁNY-TANULMÁNYAI , ILL. CIKKEI
1) Doctrina Petri Cardina.lis Pázmány de notis Ecclesiae.
Roma, Universitas Gregoriana 1943 (gépelt dissz.) DIN A4, 324 0.
2) Pázmány a szív főiskoláján. Katolikus Szemle, Róma 3, 1951, 2-3. sz. 26-34.
3) Doctrina Petri Cardinalis Pázmány de notis Ecclesiae. Chieri 1952. 124, o.
4) Pázmány Péter és a lelkigyakorlatok. Katolikus Szemle, Róma, 9,1957,157166.
5) Pázmány Péter. Bécsi Magyar Évkönyv 1958. (litogr.) 93-95:
Pázmány életbölcsessége és közmondásai.
6) A fiatal Pázmány Lengyelországban. Katolikus Szemle, Róma 15, 1963, 20G-218.
7) Péter Pázmány. In: Lexikon für Theologie und Kirche VIII2 (1963) col.
239-240.
8) Pázmány Péter lelkisége. (Antológia) Összeállította Ő.M.
Benne: Pázmány lelkisége. Klagenfurt 1964.
9) Pázmány az ige szolgálatában. In: Szolgálat 2(1969) 47-70.
10) Pázmány-évforduló. Szolgálat 6(1970) 75-77.
11) Pázmány Péter. A Szív (USA) 1971, 14-16.
12) Pázmány Péter tanulmányi évei. Prugg Verlag, Eisenstadt 1970, 184. o. 13)
13) Pázmány Péter, a nemzetnevelő. New York 1971 (előadás), 23 0.
14) Kardinat Pázmány und die kirchliche Erneuerung in Ungarn.
In: UngarnJahrbuch 5, 1973, München, 76-96.
15) Pázmány Péter Krisztus látható egyházáról. Diatriba Theologica.
Bevezetéssel kiadja Ő. M. Eisenstadt 1975, 38 0. + 50 levél
facsimile.
16) Pázmány Péter in Kaschau. In: Ungarn-Jahrbuch, München 7, 1976, 73-102.
17) Suarez und Pázmány. Berührungspunkte in der Ekklesiologie.
In: Homenaje a E. Elorduy. Bilbao 1978, 209-236.
18) A keresztény család Pázmány szemléletében.
In: Kereszténység és közösség TKK, kiegészítő füzetek 1.
Róma 1981, 112-137.