[Nyitólap]

IN MEMORIAM PATRIS N. ŐRY S.J.

(1909-1984) 

Szabó Ferenc S.J. „Krisztus misztériuma Pázmány életművében”
című, készülő monográfiájának 

NYITÁNYA 

Az 1970-es évek végén Őry Miklós S.J. beavatott műhelytitkaiba, pár évig együtt dolgoztunk, és Pázmány-kutatása még fel nem dolgozott dokumentációja is hozzám került. Közel fél évszázados kutatása eredményeit felhasználom és továbbfejlesztettem 1990-ben megjelent  A teológus Pázmány c. monográfiámban. Pázmány Péter krisztológiájáról tárgyaló újabb monográfiám is sokat köszön rendtársam több évtizedes kutatómunkájának.

Nyitányként emlékeztetek Őry Miklós kutatásaira, közös munkánkra és a „Pázmány ébresztését” célzó újabb kutatásokra. 

Őry Miklós S.J. Pázmány-kutatása 

A Kortárs magyar jezsuiták 1. kötetében (1991) Őry Miklós maga vázolja hivatása történetét. Utána Kardos Klára és Benkő Antal megemlékezését olvashatjuk. Volt munkatársai főleg a Magyar Papi Egység és a Szolgálat szerkesztésében végzett tevékenységét részletezik. Megemlítik ugyan P. Őry „hobbiját”, Pázmány-kutatását, de ez édes-kevés, hogy több évtizedes jelentős kutatómunkájáról képet kapjunk. Tartozunk neki bővebb megemlékezéssel.

P. Őry 1970. Szent Ignác ünnepén kezdte diktálni Kardos Klárának Pázmány-kutatása történetét. A 24 oldalnyi gépelt kéziratot jó lenne beírni számítógépbe, és feltenni a Párbeszéd-portálra, mert nagyon értékes dokumentum. (Talán Bikfalvi Géza ezt megteszi.) Én itt csak a fontosabb mozzanatokat emelem ki, utána ismertetem közös kutatómunkánkat.

Őry Miklós először hetedikes gimnazista korában hallott magyar tanárától Pázmányról, kötelező olvasmány volt egy részlet a Kalauzból. Majd a noviciátus alatt segített P. Mezei Gerőnek egy lexikon-cikk összeállításában: ez volt első „Pázmán-kutatása”. Skolasztikus korában kezébe került Pázmány néhány kötete, de csak Bangha „jellemrajza” Pázmányról lelkesítette, mert olyan „banghásan” volt megírva.

1940. október 11-én Rómába érkezett bienniumra. Filozófiatörténeti tanulmányokra jelölte ki P. Somogyi provinciális, de elöjárójuk megenhedte, hogy cseréljenek  P. Békési-vel, és így dogmatikát és fundamentálist tanult. Doktorátusát irányító tanára, P.Sebastian Tromp S.J. hívta fel a figyelmét Pázmány Diatribá-jára; ezt is feldolgozta  egyháztani disszertációjában: Pázmány Péter tanítása az Egyház jegyeiről.* [Doctrina Petri Card. Pázmány de notis Ecclesiae. Nyomtatásban a háború miatt csak később (Chieri, 1952) és csak részben jelent meg. – Sebastian Tromp S.J. (1889-1975) holland származású teológus. 1926-29-ben Maastrichtban, 1929-1965 között pedig a római Gergely Egyetemen tanított fundamentlis teológiát. Titkára volt a II. Vatikáni zsinatot előkészítő teológiai bizottságnak. Fontos szerepe volt XII. Pius Mystici corporis kezdetű enciklikája előkészítésében is négykötetes monográfiája révén: Corpus Christi quod est Ecclesia (1937-1972). Jelentős volt Bellarmino-kutatása is.] 

A Kardos Klárának diktált emlékezés hosszan leírja a disszertáció elkészítésének és megvédésének történetét. Közli P. Tromp véleményét is, aki kicsit hosszúnak találta az Egyház ismertetőjegyeinek kifejtését, és hiányolta Pázmány teljes egyháztanának, annak fejlődésének bemutatását. Dicsérte Miklóst azért, hogy beledolgozta magát Pázmány műveibe, és hogy „megkísérelt belépni Pázmány lelkébe: mit gondolt, hogyan módosította a skolasztikát” (quod conatus esses intrare in ipsam mentem Pázmány, quid cogitavit, quomodo modificavit scholasticam…”)

P. Tromp tehát észrevette Pázmány eredetiségét. Megjósolta Őrynek: Pázmányhoz, „első szerelméhez élete végéig hű marad”. Valóban Őry Miklós egész életén át kutatta Pázmány életét, korát, teológiáját. Kisebb könyvtárra való könyveket és jegyzeteket halmozott fel (ezek jó része jelenleg P. Szabó Ferencnél van), de, sajnos, számos más külföldi beosztása, munkája mellett nem tudta tető alá hozni építkezését. Csak 1970-től, amikor is már Kardos Klára segítette a Szolgálat szerkesztésében és a könyvkiadásban, tudott több időt fordítani a Pázmány-kutatásra. Kardos Klára ebben is nagy segítségére volt: P. Őry neki diktálta a részeredményeket, amelyeket beépítettünk az 1983-as budapesti háromkötetes Pázmány-antológia bevezetőjébe. [*Pázmány Péter: Válogatás műveiből. I-III. Szerk.: Őry Miklós – Szabó Ferenc. Szent István Társulat, 1983, Bevezetés: 11-107. (Ezentúl: Őry-Szabó, Vál. I.)]

A Pázmány tanulmányi évei (1970) és a Diatriba facsimile kiadása alapos bevezetéssel (1975) szintén Klára segítségével született meg. Közben Őry tanulmányokat közölt különböző magyar és német folyóiratokban, előadásokat tartott Pázmányról Európa-szerte, sőt még az Újvilágban is. 

Közös kutatásunk 

Már 1979 tavaszán engem is beavatott műhelytitkaiba. Nemcsak levélben tartottuk a kapcsolatot, hanem a Szolgálat-megbeszélések alkalmával személyesen is tárgyaltuk, 1982-től pedig pár alkalommal néhány hetet Klagenfurtban nála töltöttem. 1982. máj. 3-án elkezdte nekem is diktálni kutatása történetét, majd együtt írtuk meg a Budapesten megjelent háromkötetes antológia bevezetőjét, amelybe beillesztettük P. Őry részkutatásait, és sok szempontból új Pázmány-képet vázoltunk fel. A hazai Pázmány-kutatók azóta is gyakran hivatkozna e kb. 100 oldalas tanulmányunkra.

P. Őry felkutatta a Göttweigi Bencés Apátságban az Opera Omnia hiányzó részeit (De Iustitia et iure, De Verbo incarnato). Szakszerű bevezetését kevéssel halála előtt még lediktálta Klárának. De ennek megjelenését (1984) már nem érhette meg, mert 1984. február 19-én. elvitte a harmadik infarktus. Kardos Klárával rendeztük sajtó alá a kötetet. Függelékében megtalálható P. Őry fontosabb Pázmány-tanulmányainak listája. Ennek utószavában elmondtam, mi volt közös tervünk, mióta Klagenfurtban tanítványának, majd munkatársának szegődtem. Miklós gyakran hangoztatta, hogy az egyik legfontosabb feladat Pázmány grazi skolasztikus teológiájának feldolgozása, amellyel eddig oly mostohán bántak a kutatók. Ezt akartuk tehát megvalósítani. Szerettük volna együtt megírni a Tanulmányi évek folytatását, Pázmány gráci tanári éveinek történetét, elemezve teológiai kurzusait.

Mert a 30-as években Pázmány Péter grazi filozófiai kurzusait ugyan feldolgozták (Félegyházy és Gerencsér 1937-ben), de a fiatal Pázmány teológiájával még Fraknói és Sík is nagyon röviden foglalkozott; főleg pedig nem elemezték az Opera Omnia három vaskos kötetét, a leadott és kidolgozott teológiai kurzusokat. 

Petró József Pázmány Péter teológiája c. úttörő dolgozatában [Székfoglaló 1932-ben a Szent István Akadémián.] - elsősorban a grazi „theologia scholastica-t (Opera Omnia, IV-VI) elemezve – a végkövetkeztetésben joggal felpanaszolta: „Tudomásunk szerint Pázmány dogmatikus műveiről még senki sem írt részletesebb ismertetést, pedig az elmondottak alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy Pázmány nem marad el korának még manapság is sokszor idézett tudósai mellett. Méltán megérdemelne tehát a magyar teológia részéről nagyobb érdeklődést.” Petró még hozzáfűzi: Sokat köszönhet Pázmánynak mint hithirdetőnek a magyar Egyház, sokat köszönhet a nyelvművésznek a magyar nyelvészet, sokat köszönhet a magyar tudomány és kultúra az első magyar tudományegyetem megalapítójának, de sokat köszönhet neki a magyar hittudomány is, „melynek, ha ezirányú munkáinak terjedelmét és jelentőségét tekintjük, mai napig ő a legnagyobb képviselője.” Petró tanulmánya rávilágított a magyar katolikus egyház és a magyar művelődéstörténet egyik legragyogóbb lapjára, „melyről talán szemrehányóan, talán bátorítólag, de mindenestre oktatólag szól hozzánk Pázmány Péter, a legnagyobb magyar teológus.” 

Pázmány ébresztése”

Hála Istennek az utolsó két-három évtizedben javult a helyet. Nem utolsó sorban Őry Miklós több évtizedes kutatásai nyomán elindult „Pázmány ébresztése”, ifjabb kutatók is munkába álltak. De még ma is mostohán bánnak a grazi latin teológiai traktátusokkal, amelyeknek elemzését, ismertetését elvégeztem A teológus Pázmány c. monográfiámban. Most (2010. nov. 26-án) eldöntöttem, hogy folytatom Pázmány teológiájának feldolgozását: most már nemcsak a De Fide-traktátusra és a kegyelemvitára koncentrálok, hanem a latin és a magyar művek egész Krisztus-központú teológiáját tanulmányozom. Megmutatom - mint már röviden jeleztem előző könyvemben – hogy a magyar művek, főleg a Kalauz és a Prédikációk jórészt  a grazi tanárság idején írt vitairatok és  a Theologia scholastica négyéves kurzusának a gyümölcsei: a fiatal egyetemi tanár tanulmányozta, elmélyítette és megvitatta a reformáció kora legégetőbb teológiai kérdéseit, ezért tudott olyan gyorsan reagálni a protestáns szerzők támadásaira. A Kalauzba beépítette vitairatait, és pozitíven kifejtette a katolikus tanítást a Trentói zsinatot követve. Most tehát elsősorban Pázmány Péter krisztológiájára összpontosítok: Krisztus misztériuma Pázmány Péter életművében, ez lesz új monográfiám címe.

Most is felhasználom Őry Miklós ránk maradt jegyzeteit. Őry már írt Pázmány egyháztanáról. Mint említettem: annak egy szempontját, az Egyház ismertető jegyeit dolgozta fel disszertációjában, de Pázmány Krisztus-központú teológiáját nem mélyítette el. Őry főleg Pázmány életrajzához és a kegyelemvitához gyűjtötte az anyagot. Pázmány P. tanulmányi évei nemrég új kiadásban megjelent. Pázmány rendünkből való kilépése problémájához nagyon sok anyagot gyűjtött Lukács László római rendtörténészünk segítségével. Ezt az anyagot. P. Lukáccsal feldolgoztam: előbb franciául (Archivum Historicum S.I.)), majd Lukács László,  magyarul is összefoglalta közös tanulmányunkat a Pázmány Péter emlékezete c. kötet számára. Ezt a kötetet P. Lukács Lászlóval szerkesztettem, és Rómában adtam ki (1987). Benne megjelent az addigra már elhunyt (1984) Őry bőséges dokumentációja a kegyelemvitáról, amelyet én ugyanott feldolgoztam a De Fide-traktátusról írt tanulmányomban. (Ez aztán rövidítve beépült monográfiámba).

Az említett kötetben közöltem  több hazai Pázmány-kutató tanulmányát. Azóta a kutatás fellendült Hargittay Emil és Bitskey István professzorok szorgalmazására, támogatásával. Több fiatal kutatót is bevontak a munkába, akik szinte kizárólag a magyar művekkel foglakoznak, részben talán a kellő latin tudás és a teológiai jártasság hiányában. A „theologia scholastica” további tanulmányozását és Pázmány egész műve Krisztus-központú teológiájának kidolgozását ezért is sürgető feladatomnak tartom. Persze felhasználom a magyar művekre vonatkozó kutatásokat, pl. a folyamatban levő Pázmány Péter Művei kritikai kiadás köteteit. 

* * * 

Pázmány ünneplése Budapesten 1988-ban 

1988. február 29.és március 2. között nagyszabású egyháztörténeti konferenciát tartottak Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. [Vö. Katolikus Szemle, 1988/1, 85-86; Osservatore Romano - német, 1988. 05. 13.] A konferencia első napján ünnepi ülés keretében megemlékeztek Pázmány Péter (1570-1637) , a katolikus megújulás vezére, a nagyszombati egyetem (az ELTE őse) alapítója halálának 350. évfordulójáról. A következő két napon - a Szent István halálának 950. évfordulójára meghirdetett jubileumi év keretében – Szent Istvánról, valamint az ezer éves magyarországi egyház történetének különböző mozzanatairól. A színvonalas és tárgyilagos előadásokra a nemzetközi és hazai politikai helyzet javulása következtében kerülhetett sor.

A megnyitó ünnepségen beszédet mondott Paskai László bíboros, prímás. Dankó László kalocsai érsek, a püspöki kar Egyháztörténeti Bizottságának elnöke (a konferencia összehívásának egyik szorgalmazója) elnökölt az első napon. Székely György akadémikus az ELTE nagy aulájában latin nyelven köszöntötte a Szentszék képviselőjét, Mgr M. Maccarronét, a Pápai Történettudományi Bizottság elnökét, aki felolvasta Agostino Casaroli érsek latin üdvözlő táviratát, majd olasz beszédében megemlékezett Fraknói Vilmos (az első Pázmány-monográfia szerzője) és Ipolyi Arnold XIX. századi vatikáni kutatásairól. A Szentszék képviselője azt kívánta, hogy a magyar történeti kutatás a jövőben még szélesebb keretek között hasznosítsa a vatikáni levéltárak nyújtotta lehetőségeket.

Köpeczi Béla akadémikus, művelődési miniszter „Pázmány Péter, az államférfi” címmel tartott előadást. (Ennek teljes szövegét közölte a Magyar Nemzet márc. 1-i száma.) Figyelemre méltó végkövetkeztetése: „Az egyoldalúságon, amely az 1945 utáni történetírást sokáig jellemezte, túljutottunk, és ma a tudományos objektivitás alapján tudunk szólni Pázmány Péterről, az ő egész munkásságáról halálának 30. évfordulója alkalmából.”

Az első nap a következő szakembeek tartottak előadást Pázmány Péterről: Szántó Konrád OFM, Várkonyi Ágnes, Kállay István, Bitskey István, Szabó Ferenc S.J. (Róma), Tarnóc Márton, Hargittay Emil, Mészáros István, Péter Katalin, Granasztói György, Várszegi Asztrik OSB.

Közülük több Pázmány-kutató szerepel abban a gyűjtőkötetben, amely Rómában jelent meg Lukács László S.J. és Szabó Ferenc S.J. szerkesztett: Pázmány Péter emlékezete, Róma, 1987. Amint a recenziók is jelzik, ez külföldi és hazai kutatók összefogásával létrejött vaskos kötet, amely az egy évvel későbbi budapesti tudományos konferenciát is inspirálta „Pázmány ébresztésének” döntő fordulóját jelezte. (Recenziók: Katolikus Szemle, 1987/1; Holl Béla in Irodalomtörténeti Közlemények, 5-6, 1987-1988 ; Fülep Katalin in Magyar Könyvszemle, 987/31.)

Az 1985-ben Esztergomban és 1987-ben Keszthelyen megtartott egyháztörténeti konferencia folytatásaként ez az 1988-i harmadik már nagyobb szabású volt, tartamban és tematikában sokkal bővebb, mint az előzőek. Dankó László érsek a a febr. 29-i esti fogadáson többek között megjegyezte: „Remélem, hogy folytatás következik Szent István királyunk halálának 950 éves jubileumi évében…Reméljük, hogy a nyári két napos tudományos ülésszak is bizonyítani fogja, hogy az egyháztörténet szerves része hazánk történetének.”

Ezt hangsúlyozta Kosáry Domonkos akadémikus is március 2-án , a három napos konferenciát kiértékelő és lezáró beszédében, majd nyomatékosan sürgette: hozzá kell fogni a hosszú ideig elhanyagolt, illetve elferdített magyar egyháztörténet forrásainak felkutatásához minden szinten, majd pedig a magyar egyháztörténet tárgyilagos kidolgozásához.

 

Most ideiktatom a Budapesten elhangzott előadásom szövegét, mert részben kiegészíti  Őry Miklóssal végzett, előbb vázolt közös Pázmány-kutatásunk történetét, másrészt pedig összekapcsolja két monográfiámat: A teológus Pázmány folytatása/kiegészítése lesz most készülő munkám: Krisztus misztériuma Pázmány életművében. 

Pázmány Péter grazi tanári évei és a kegyelemvita

(Budapest, 1988. február 29) 

Örömmel vállalkoztam arra, hogy – Kállay István professzor kérésére – előadást tartsak ezen a konferencián, amely megemlékezik Pázmány Péter halálának 350. évfordulójáról. Tavaly Rómában – Lukács László rendtörténész közreműködésével – kiadtam egy gyűjtőkötetet, amely külföldi és hazai szakemberek Pázmányról szóló tanulmányait közli (Pázmány Péter emlékezete, Róma 1987). A gyűjtőkötet tervéről annak idején beszéltem Lékai László bíborossal; tőle kértem volna az előszót is, de váratlan halála miatt erre nem kerülhetett sor. A kötetet részben Lékai bíboros, részben Őry Miklós rendtársunk emlékének ajánlottuk. 

Közös kutatásunk 

Őry Miklós 1984-ben elhunyt; Pázmány-kutatása anyagát csak részben tudta tető alá hozni. Ezért pár évig  segítettem ebben neki. Tervünk az volt, hogy feldolgozzuk Pázmány grazi éveit*; a XVI.–XVII. század fordulója körül filozófiát és teológiát tanító jezsuita tanár tevékenysége és írói működése ugyanis forrása lett későbbi apostoli és írói működésének. A grazi évek nélkül nem érthetjük meg teljesen a hitvitázó és térítő, a magyar katolicizmust újjászervező és újjáélesztő apostol és főpap magyar műveit sem.

P. Őry ebben a készülő monográfiában nekem szánta Pázmány grazi teológiájának bemutatását, nevezetesen a hitről szóló legfontosabb traktátusa és a vele kapcsolatos kegyelemvita elemzését és kiértékelését a jórészt még kiadatlan dokumentáció feldolgozásával. Közben elkészítettük a Szent István Társulat számára a háromkötetes Pázmány-antológiát egy hosszú bevezetővel, amelybe már beledolgoztuk Őry Miklós kutatásainak egyes eredményeit. P. Őry halála után befejeztük a Pázmány latin műveiből hiányzó két fontos traktátus-rész kiadását a göttweigi kézirat alapján (a budapesti kéziratból hiányzik a De iustitia et iure, valamint a De Verbo incarnato grazi traktátusok jelentős része).

A grazi filozófus Pázmányról 1937-ben megjelent két fontos monográfia Félegyházy József és a piarista Gerencsér István tollából. A theologia scholastica elemzésével viszont a mai napig adós maradt a Pázmány-kutatás. Ezért akartuk feldolgozni a tanulmányi évek után a grazi kurzusokat, főleg pedig Pázmány skolasztikus teológiáját. Fraknói és Sík kutatásait kiegészítve P. Őry már korábban közzétette Pázmány Péter tanulmányi évei c. monográfiáját (Eisenstadt, 1970), amely számos új adalékkal gazdagította a Pázmány „gyökéréveire" vonatkozó ismereteinket. Ezenkívül főleg Pázmány egyháztanát tanulmányozta: az 50-es évek elején disszertációját erről írta, de később is sokat foglalkozott a grazi tanár egyháztanával (pl. amikor kiadta a Diatribát vagy egy német tanulmányban egybevetette Pázmány és Suarez egyháztani nézeteit.

A Pázmány Péter emlékezete c. gyűjtőkötetünkben Lukács Lászlóval feldolgoztuk Őry Miklós hagyatékának egy részét, nevezetesen a kegyelemvitára és a cenzúrára vonatkozó anyagot. Őry jegyzetei alapján megírtam a kegyelemvita hátterét; P, Lukács újra ellenőrizte és kijavította a cenzúrára vonatkozó teljes dokumentációt (ennek nagy része most jelent meg először nyomtatásban); én magam pedig tartalmilag elemeztem a De Fide-traktátust és a kegyelemtani kérdésekkel kapcsolatos római (rendi) cenzúrát. Mostani hozzászólásomban igyekszem röviden összefoglalni a két említett tanulmányt. Az érdeklődők a forrásokat, a bibliográfiát, illetve az alaposabb elemzést megtalálja gyűjtőkötetünkben.

Pázmány Péter Grazban 

Feltűnő, hogy Pázmány grazi éveivel milyen keveset foglalkozott Fraknói Vilmos. Sík Sándor (1939-ben) már felhasználhatta Félegyházy József és a piarista Gerencsér István 1937-es kiváló tanulmányait, hogy a grazi egyetem szellemi légkörét, tanítási rendjét stb. érzékeltesse. De mivel a főforrásul szolgáló Félegyházy és Gerencsér csak Pázmány bölcseletével foglalkozott, a theologia scholastica, illetve Pázmány teológiatanári működésének bemutatása eléggé vázlatos és pontatlan Sík könyvében is. A század elején (1908/9-ben) Dudek János speciálkollégiumot tartott a theologia scholasticáról, de ennek csak bevezetését tette közzé. Petró József tanulmánya (1932) Pázmány teológiájáról röviden – meglehetősen elnagyoltan és pontatlanul – szól a grazi teológiai kurzusokról. Ezzel nagyjából meg is jelöltük a témánkba vágó gyér irodalmat. A De Fide-traktátus, illetve Pázmány megcenzúrázott, kegyelemtani kérdésekre vonatkozó tételeinek elemzésével szűz területen mozogtam. Pedig – ez kutatásom egyik tanulsága – a grazi teológiai kurzusok és az ottani reflexiók nélkül nem érthetjük meg igazán Pázmány hazai vitairatait, Kalauzát sem. És hogy maga a főpap milyen nagyra értékelte e kurzusokat, arra jó bizonyíték az a tény is, hogy Nagyszombatban alapított egyetemének tankönyvéül szánta őket.

Ezért javította, bővítette élete végén pl. (a Kalauz alapján) a hitről szóló értekezést is.

Pázmány Péter, miután Rómában befejezte a teológiai tanulmányokat és elvégezte az ún. harmadik próbaévet, 1597. szept. 1-én érkezett meg Grazba. Elöljárói Erdélybe szánták, de a politikai helyzet miatt egyelőre ott maradt a császárvárosban, és három évig filozófiát tanított; a jezsuita tanmenet szerint logikát, fizikát (természetbölcseletet) és metafizikát adott elő. Latin műveinek első három kötete tartalmazza ránk maradt filozófiai kurzusainak anyagát. (Ezeknek elemzését elvégezte Félegyházy és Gerencsér.) De Pázmány már a filozófiatanítás közben foglalkozott a hitviták során feszegetett teológiai kérdésekkel, amint ezt első latin, ill. magyar nyelvű írásai tanúsítják. Ezek genezisét – P. Őry kutatásai alapján –összefoglaltuk a Szent István Társulatnál 1983-ban megjelent háromkötetes Pázmány-válogatás bevezetőjében. Bitskey István is írt róluk a Pázmány Péter emlékezete c. gyűjtőkötetben. A következő fontosabb művekről van szó: Diatriba Theologica az Egyházról, Tíz Bizonyság, Felelet Magyarinak (ez jelent meg elsőnek 1603-ban), Imádságos könyv és Rövid tanúság, Keresztyéni felelet. Ezenkívül Pázmány kidolgozott (még a teológiatanítás előtt) egy latin nyelvű értekezést a kegyelemről. Erre a kegyelemvita során Carillo is utal ...

Mindez érthetővé teszi azt, hogy Pázmány olyan gyorsan megírja Magyarinak szóló Feleletét, és hogy 1607-ben, a sellyei, kassai és nyitrai intermezzo után, a De Fide traktátussal megkezdheti Grazban a teológia-kurzusokat. Nem volt teljesen „újonc” a teológiában. Egyébként a filozófiatanítás vége felé, 1600-ban grazi elöljárói így jellemezték Pázmányt (Austr. 25 II): „Éles elméjű, józan ítéletű, tapasztalata nagy, igen jó az irodalmi képzettsége, kolerikus és szubmelankólikus, alkalmas a filozófia és a teológia tanítására, és talán a kormányzásra is." Ezzel az elöljárók nemcsak felkészültségét értékelték nagyra, hanem jellemére is fényt vetettek: a „kolerikus” Pázmány kemény akaratú, szívós munkabírású; de ugyanakkor a „szubmelankólikus” jelző utal nagy érzékenységére, amely pár év múlva a rendi cenzúra, majd másfél évtized múlva a bácsi elöljárók magatartása miatt, illetve a gyanúsítások és rágalmak közepette annyi keserűség és szenvedés forrása lesz számára. (Lásd még: Lukács L. „Jezsuita maradt-e Pázmány mint érsek?” in: Pázmány Péter emlékezete, 197–226.)

Pázmány Péter tehát 1597–1600 között hároméves filozófiai kurzust tartott a grazi egyetemen. Utána tanári működését megszakította a felső-magyarországi misszió. 1603 őszén visszakerül Grazba, ezúttal teológiát ad elő négy évig**. Saját bejegyzése szerint 1603. november 7-én kezdi a hitről szóló értekezést (1604. márc. 26-án fejezte be). Ez a traktátusa a legjobban kidolgozott, elemzései mélyen szántók, rendkívüli elmeéle itt tündököl leginkább, e nehéz kérdésben, amelyet a «teológusok keresztjének» tartanak. Kétségkívül Pázmány itt a legeredetibb is.

Gerencsér helyesen mutat rá arra, hogy a XVI. századi skolasztika («a kezdődő barokk skolasztika») egyik jellemvonása egy bizonyos «ön-magára-nem-találás», bizonytalanság, éspedig a nominalizmus, a renaissance és a protestantizmus bonyolult szellemi hatásai következtében.

Igaz, a nominalizmus ekkor már hanyatlóban van, mert előretör a fellendülő tomizmus, de szelleme, «lelkisége» még tovább él. Így Pázmányra is hat (főleg filozófiájában, de a teológiában is gyakran idézi Durandust, G. Bielt...)! Egyik mestere, Suarez sem tudott teljesen szabadulni a sajátosan nominalista szellemiségtől. Főleg egy módszertani mozzanatban észlelhető a jezsuitáknál a nominalizmus befolyása: a vélemények közlése és megrostálása rengeteg helyet elfoglal, így a tényekkel, a dologi valóságokkal való szembekerülés háttérbe szorul. A tartalmi elemekkel szemben a formalisztikus elemek nyomulnak előtérbe. Pázmánynál a nominalista individualizmus, az én hangsúlyozott állítása is világosan észlelhető.

Egy másik hatás: a renaissance, a humanizmus. A skolasztikát általában, de Pázmány művét is érezhetően ihlette a görög-római «antiquitas»-élmény, a renaissance műveltségi eszménye, a humanista klasszikus műveltség. Ez Pázmány filozófiáján, latin stílusán, a klasszikus szerzők szeretetén és a természettudományok iránti érdeklődésen túl, egész életművében és magatartásában megnyilvánul. Magyar műveiben, a Kalauzban vagy a Prédikációkban is fellelhető. Önérzete, a jogtalan támadások miatti felháborodása is ezt jelzik. Teológiájában pedig az egyéni szabadság és a természetes értelem határozott hangsúlyozásában nyilatkozik meg.

Végül, természetesen, a feltörő protestantizmus –– közvetlenül, vagy ellenhatásként – nagymértékben alakította a XVI–XVII. század szellemi arculatát. A gyökerében rossz emberi természetről, a fides fiducialisról és általában a megigazulásról és a predestinációról szóló lutheri-kálvini tanok, a természet és a természetfeletti közötti szakadék hangsúlyozása kihívja a Tridentinum utáni katolikus teológusokat. Pázmány nem annyira az újítók által megvetett arisztotelészi kategóriákkal és filozófiával, hanem az egyházatyák, főleg a protestánsok előtt is nagy tekintélynek örvendő Szent Ágoston teológiájával érvel, azon túl, hogy a Szentírás mindig a főforrás, a közösen elfogadott tekintély. Magyarországra visszatérve, a gyakorlati apostolkodásban és hitvitázó iratokban félreteszi a belső iskolai vitákat, hogy minden erejét a protestánsok elleni küzdelemre összpontosítsa.

Viták a kegyelemről 

Ma már unalmas szőrszálhasogatásnak tűnik a skolasztikusok késhegyig menő csatározása. Valójában a terjedő protestantizmus tette olyan hevessé a vitát, hiszen a felek a régi pelagianizmus, ill. a protestáns eretnekség gyanújával éltek egymással szemben, a kegyelem és akaratszabadság helytelen értelmezése ugyanis két irányt alakított ki a századok során. A probléma tulajdonképpen az V. század elejéig nyúlik vissza, amikor Pelagius tévtanító túlságosan az akaratszabadságot hangsúlyozta, míg vele és követőivel szemben Szent Ágoston és később az 529-es II. orange-i zsinat a kegyelem abszolút szükségességét emelték előtérbe a hitben, és általában a keresztény életben. Mivel Luther és a hitújítók Ágostonra hivatkozva fejtenek ki bizonyos tételeket az akaratszabadságra (ill. a rabszolga-akaratra), a hitre, megigazulásra, ill. a predestinációra és a kegyelemre vonatkozóan, a hitvitákban a Szentírás mellett Szent Ágostonra hivatkoznak a leggyakrabban a katolikusok is. Pázmány első mestere mindenképpen Ágoston, tehát bizonyos értelemben átnyúl Szent Tamáson is, visszahajol Ágostonhoz, hogy az újítókat cáfolja. Természetesen számára, is a norma a trentói zsinat határozata a hitről és a megigazulásról.

Megzavarja még a légkört Michel Baius leuveni tanár „augusztinianizmusa" is, akinek tételeit a szabad akarat, az eredeti bűn, a jócselekedetek és a kegyelem viszonyának téves értelmezéséről 1567-ben V. Piusz, 1579-ben pedig XIII. Gergely pápa elítélte. Pázmány is hivatkozik ezekre az elítélésekre, amikor a kegyelem és a jócselekedetek viszonyát tárgyalja. Baius egyik tételének ágostoni csengése van. „A szabad akarat kegyelem nélkül csak bűnre képes." A leuveni tanár sokakat megtévesztett meglehetősen zavaros tanaival.

Némileg leegyszerűsítve az alapvető kérdést, Pázmány a Kalauzban plasztikus hasonlattal így magyarázza meg a szélsőséges vélemények közötti katolikus álláspontot.

A megigazuláshoz való előkészületről írva mindjárt a XII. könyv elején (ÖM IV, 492–93) ezt a hasonlatot hozza: «Christus Urunkat két lator-közzé feszítették. Az ő igaz tanítása-is két szél-hámos tévelygések-között szorongattatik. Pelagius igen sokat tulajdonított a szabad-akaratnak; a mostani lutherista és calvinista tanítók semmi helyt nem adnak annak. (...) A romai Ecclesia közép úton, igyenesen jár: kárhoztattya Pelagiust; de az embert sem tészi barommá, mint Calvinus, kitűl hallók, hogy az ember okos állat nem lehet, ha szabadsága nincsen. Azért a sz. írás tanításából álhatatosan vallya, hogy az eset-után-is (az eredeti bűn után is) szabad akarattya vagyon az embernek, úgy hogy sem erőszakkal, sem kételenséggel nem vitetik jóra vagy gonoszra, hanem szabad választásából. Ama hegyes-elméjű bölcs Scotus azt írja, hogy pálcza-alá kell fogni, a ki ezt tagadgya és mind addig verni, míg azt nem mongya, hogy ha akarjuk, megszűnhetünk a vérestűl. És ha panaszkodik, mentségünk lehet előtte; mert egyebet nem mivelhetünk».

A kegyelem Pázmánynál (malaszt, gratia) és a szabadság (szabad akarat) kérdéséről folyó viták a katolikus teológusok között akkor kezdtek elmérgesedni, amikor a spanyol jezsuita hittudós, Luiz de Molina 1588-ban közzétette híres munkáját (Liberi arbitrii cum gratiae donis, divina praescientia, praedestinatione et reprobatione concordia) az akaratszabadság és a hatékony isteni kegyelem megegyezéséről. Molina Concordiája nagy ellenhatást váltott ki, főleg a domonkosok körében. Pázmány még Rómában volt, amikor a spanyol domonkos, D. Bañez 1597 nyarán VIII. Kelemen pápához feljelentő levelet küldött a Concordia ellen.

1597-ben Molina a római inkvizícióhoz fordult, és kérte, hogy ne ítéljék el meghallgatása nélkül. 1598 januárjától tartja heti üléseit a vizsgáló bizottság (két bíboros, három püspök, öt teológus), de mivel eredmény nem születik, a pápa megengedi, hogy nyilvános vitákat rendezzenek a domonkos és a jezsuita generális részvételével, A bizottság kibővül. 1602 márciusa óta a Vatikánban rendezik a nyilvános vitákat, amelyeken maga a pápa is részt vesz. 1604-ben VIII. Kelemen már-már dönteni készül Bañez javára, – el akarja ítélni Molina egyes tételeit, bár Acquaviva generális és a jezsuita teológusok mindent latba vetnek védelmére. Közben elhunyt a két főszereplő; Molina még 1600-ban, Bañez l604-ben. A 68. ülés után 1605. május 5-én meghal Kelemen pápa is. A Borghese-családból származó V. Pál pápa végre 1607 nyarán lezárja a vitát. Döntése ez: a két iskola szabadon vallhatja nézetét, csak ne vádolja a másik félt eretnekséggel. A vita tehát Pázmány egész grazi tartózkodása idején tartott. Világos, hogy a grazi teológiatanárok is feszülten figyelték a fejleményeket, annál is inkább, mivel Decker(s) – miként mestere a leuveni Lessius – a tiszta molinizmust védi.

Egészen sematikusan a két irány véleménye a következőképpen jellemezhető:

A tomisták (Bañez) szerint a természetfeletti tetthez a merőben „elégséges” sufficies kegyelem nem elég; új kegyelmi indításra, „előremozdításra" (praemotio physicá-ra, fizikai ráhatásra), vagy praedeterminatio-ra van szükség, hogy a hatékony kegyelem elérje célját; tehát Isten előzetes ráhatása az üdvös (természetfeletti) jócselekedetet minden részletében meghatározza. Ebben a rendszerben igen nehéz megmenteni az emberi szabadságot. Vele szemben a molinisták úgy igyekeznek megmagyarázni a kegyelem hatékonyságát, hogy az emberi akarat szabadsága csorbát ne szenvedjen. Molina szerint az isteni előrerendelés bizonyossága nem a csalhatatlan eredményű praedeterminátión, hanem Isten előrelátásán és az ún. közbülső tudáson (scientia media) nyugszik.

Pázmány – miként több korabeli jezsuita – Bellarminóval az úgynevezett kongruizmust követi, amely egyrészt elveti a praemotio physica-elméletet, de másrészt a tiszta molinizmust is enyhíti (Ágoston és Molina tanaiból kialakított mérsékeltebb irány). 

Pázmány grazi hitelemzése és a római cenzúra 

Pázmány Péter grazi tanárkodása idején, természetesen figyelemmel kísérte az európai teológiai központok vitáit. Sokat foglalkozott már mint filozófiatanár a protestánsok által támadott hittani kérdésekkel, főleg a Szentírás és az egyház „ikerkérdésével", hiszen – amint maga írta „az bölcsülletes Bihar-vármegyének", „Édes nevelő Hazájának" ajánlott könyve elején (A Sz. Írásrul és az Anyaszentegyházrul, 1626); „Tenger az igaz hitrűl-való egyenetlenségek vitatásának eláradott özöne: de azért minden visszavonás csak e kis könyvben foglalt iker kérdésen fordul, mint valami sarkon, és azokban megeggyesődvén, a töb dolgok-is eligazodnak. Mert a ki érti e két könyvben kapcsolt dolgokat, nem szükség a töb vissza-vonyások visgálásában fárasztani elméjét."

A Szentírás és Egyház (Hagyomány) kérdéskörön kívül még a hit és a megigazulás (jócselekedetek) viszonya állt a katolikus-protestáns viták középpontjában, vagyis a lutheri Sola Scriptura és Sola Fides, és ehhez kapcsolódtak a kegyelemtani kérdések. Pázmány az egyháztani vitákkal a latin Diatribában foglalkozott először. Elsőnek kiadott magyar nyelvű munkájában, a Felelet-ben (I,143) hivatkozik egy latin nyelvű írására – idéz is belőle –, ahol a kegyelemtani kérdéseket tárgyalta. Úgy látszik, még a filozófiatanítás, vagy a Felső-Magyarországon teljesített misszió idején kidolgozta ezt az elveszett traktátust, amelyet aztán felhasznált a hitről szóló előadásaiban. A De Fide-traktátuson kívül még a harmadik teológiai kurzus alatt, a Megtestesülésről szólva tárgyalt kegyelemtani kérdéseket. A már említett római cenzúra a hitről szóló előadásokban és az évközben tartott ún. disputák során felmerült tételeket érintette. Ezeket itt nem részletezhetem.

Ami a hit aktusának elemzését illeti: Roger Aubert a hitaktus problémájáról írt könyvében [Le problème de l'acte de foi, 19694] megmutatta, hogy végig a századok folyamán az elhajlások és eretnekségek abból a tényből származtak, hogy az összetett kérdés három fő szempontjának egyikét elhanyagolták, vagy egyiket a másik kárára hangsúlyozták, l) A hitaktus természetfeletti, mivel a kinyilatkoztató Isten (az Első Igazság) tekintélye alapján mondok igent, ezért megköveteli a kegyelmi segítséget. 2) A hit szabad döntés (ezért érdemszerző is), mivel a hitre invitáló jelek, indítékok felsorakoztatása után nincs teljes evidencia (csak morális bizonyosság lehetséges). 3) A hit értelmes tett, tehát nem irracionális „ugrás"; az ember csak akkor hihet értelmesen, ha megvizsgálta a kinyilatkoztatás tényére és hihetőségére vonatkozó érveket, indítékokat, bizonyítékokat.

Pázmány mindjárt a hitelemzése elején (IV, 383) felveti a súlyos problémát: Úgy tűnik, a hit aktusát nem lehet minden további nélkül visszavezetni Isten tekintélyére mint ultima ratióra, a hitbeleegyezés végső indítékára. Az a tény ugyanis, hogy ezt és ezt Isten kinyilatkoztatta, nem világos a premisszák egybevetéséből, tehát nem szillogisztikus következtetésről van szó. Valami külső jelnek, ratiónak kell lennie ahhoz, hogy felismerjük a tényt: Isten nyilatkoztatta ki ezt és ezt. Ez a ratio: vagy maga Isten kinyilatkoztatása (vagyis a kinyilatkoztatásból tudom meg, hogy Isten kinyilatkoztatást adott), de így a kinyilatkoztatások végtelen sora következik; vagy pedig van valami más motívum (indíték), de akkor a hitaktus végső (formális) indítéka nem a kinyilatkoztató Isten tekintélye lesz, hanem ez a motívum (érv, jel), ami miatt hisszük, hogy Isten ezt és ezt kinyilatkoztatta.

Valamivel később megmagyarázza a hihetőség indítékait, a hit létrejöttének mozzanatait (állandóan idézve Szent Tamás értelmezéseit és a korabeli szertők véleményét): A hivés akarását meg kell előznie a hihetőségről alkotott világos ítéletnek; ezt követi a pia affectio; végül következik maga a hitaktus. A hit habitusát pedig a hitaktus után, illetve magában a megigazulásban, kapjuk meg, ahogy a trentói zsinat tanítja (Sess. 6, c. 7), Pázmány később még megvilágítja, miként függ össze a világos hihetőségi ítélet és az akarat kegyelmi indítása. Szerinte csak a megigazulást adó kegyelem lényegileg természetfeletti.

A grazi traktátusban a hihetőség érveit (vagy bizonyságait) éppen csak felsorolja. Később a budapesti kéziratot maga kiegészítette: a Kalauz II. könyvében (III, 108k) kifejtett érveket beledolgozta traktátusába (IV, 393–405) Ez is Pázmány apologetikus beállítottságát jelzi: idővel elhagyja a katolikusok egymás közti „iskolás” vitáit, és a közös katolikus tanítást adja elő a protestáns tanokkal szemben: továbbá azokra is gondol, akik nem fogadják el a Szentírást, Isten kinyilatkoztatását.

A hietelemzés döntő mozzanatát, a hitbeleegyezés végső indítékát tárgyalva (IV, 323- 425, resolutio fidei) Pázmány Valenciai Gergelyt követi (Commentarium..., 1591–1597, Disp.1). Ezt a következő két pontban foglalhatjuk össze: l) Az egyházi igehirdetés előterjeszti a kinyilatkoztatott igazságokat. A történelemből összegyűjt érveket (hihetőségi indítékokat): ezekből Isten kegyelme segítségével eljut az okos ítélethez: ez hihető, hinnem kell. Ezekben az indítékokban tehát benne van a hinni akarás. 2) Ezután az értelem miért fogadja el a kinyilatkoztatást? A végső indíték maga a kinyilatkoztató Első Igazság; ezt önmagában és önmagáért (per se et propter se) hiszem a kegyelem erejében. Pázmány ezután még megmagyarázza, miért nincs itt bűvös kör (circulus vitiosus).

Amikor hiszek az Egyház által elénk tárt isteni kinyilatkoztatásnak, végső soron nem az Egyház, hanem Isten tekintélyének hiszek. Az egyházi előterjesztés még nem a ratio formalis; ez csak a hitaktus első mozzanatát érinti: miért akarok hinni, milyen hitre indító bizonyságokat, jeleket tár elém az Egyház. A két hitet szabályozó regula (Szentírás–Egyház) más-más, külső indítékok alapján hihető; tehát nem egyiket a másikkal igazolom. Pl. a Szentírás a motiva credibilitatis és a Szenthagyományból hitelt érdemlő. Miután pedig az egyik hitszabályt (regula fidei-t), pl. a Szentírás tekintélyét elfogadtuk, általa megerősíthetjük a másikat, tehát az Egyház és a zsinatok tekintélyét. De mindig vigyáznunk kell a bűvös körre. Nem egyik regulát bizonyítjuk a másikkal (pl. a Szentírást az Egyházzal, ill. megfordítva), hanem előbb az egyik regula fideit külső, hihetőségi indítékok alapján igazoljuk (ez az apologetikai mozzanat). Az elénk terjesztett kinyilatkoztatásban pedig önmagától tárul fel az Első Igazság; Isten kinyilatkoztató tekintélye önmagát alapozza meg; természetesen a kegyelmi segítség révén: a hit fénye, „szeme" szükséges ehhez.

Pázmány a resolutio fidei-ben Valentiát követi: jóllehet kegyelemtani kérdésekben mestere inkább F. Suarez és G. Vasquez, míg a kontroverziákban (Egyház-Hagyomány, Szentírás tekintélye stb.) Bellarmino nyomdokain jár. Persze, igen nehéz teljesen elhatárolni egymástól a katolikus (sőt; jezsuita!) szerzőket; inkább csak hangsúlyeltolódásokról van szó. A resolutio fidei kérdésében pl. még vitatott, hogy Valentia vagy Suarez tekinthető-e a vélemény szerzőjének.

Bizonyos kegyelemtani kérdések – részben a protestánsok, részben a Rómában folyó „de auxiliis"-vita, a segítő kegyelem elégséges és hatékony voltáról rendezett csatározások miatt is – forrongásban vannak. Eltekintve Pázmány tanártársa, a „tisztán” molinista P. Decker torzító megjegyzéseitől, az egyetem jezsuita rektora által több ízben Rómába küldött, kifogásolt tételek inkább azért váltották ki a cenzorok kritikáját, mivel esetleges félreértésekre adhattak okot protestáns környezetben (Baius félreérthető magyarázatai miatt is), vagy mivel most már – a trentói zsinat definíciói után – bizonyos „archaizmust" képviseltek. Pázmánynál a cenzorok (így P. de Sales) kifogásoltak olyan tételt is, amit eddig G. Vasquez vallott. Továbbá P. De Sales is a tiszta molinizmus szemszögéből tekintette Pázmány véleményét, jóllehet akkoriban már Bellarmino nyomán kezdték enyhíteni Molina tételeit. Pázmány világosan elkülönítette magát mind Bañeztől (praemotio physica), mind Molinától. Tulajdonképpen ő maga gondolta végig a problémát, és a saját véleményét alakította ki – egyszerre állítva Isten (a kegyelem) szuverenitását és az ember szabadságát.

Megítélésem szerint Pázmány viszonylag eredeti gondolkodó volt. Tulajdonképpen – az adott keretek között – megvizsgált minden véleményt, de igazában nem csatlakozott egyetlen iskolához sem. Valentia (és Suarez) felfogásához áll a legközelebb a hitelemzésben, azonkívül Ágoston és a fiatal ("ágostonos") Szent Tamás a mestere. Paradox módon egyszer pelagianizmussal, műskor pedig lutheránus vonásokkal vádolja Decker. Az egyik védekező iratában maga Pázmány rámutatott arra, hogy egyszerre nem vallhatja a két ellentétes nézetet a kegyelem és a szabadság viszonyáról. Pázmány dialektikus gondolkodó volt. A nehéz kérdéskörben (ami teljesen nem racionalizálható, hiszen a hit a kegyelem misztériumába, torkollik), a comp1exio oppositorum-ra, a véglegek összekapcsolására törekedett, éspedig az isteni transzcendencia helyes értelmezésével. Világosan szól erről a De Fide traktátusban (IV, 268–271), amikor az Első Ok és a másodlagos ok összefonódásáról ír: „...in operibus supernaturalibus, quae Deus facit, nos facere, actionem Dei esse priorem secundum rem in motione gratiae Dei praevenientis, per quam Deus excitat liberum arbitrium, ut faciat. Vagyis a természetfeletti tettekben Isten, megelőző kegyelme révén, felfokozza szabadságunkat. Isten kegyelme.....cselekvőkké tesz bennünket. Annál szabadabb az ember, minél inkább függ Isten kegyelmétől. (Teilhard de Chardin szerette ismételni: „Dieu fait se faire les choses.”)

Pázmány a római cenzúrára válaszolva, jóvátételi formulájában (l604. júl. 9.) hangsúlyozza: l) Kész az ellenkezőjét tanítani a hamisan neki tulajdonított tételeknek, 2) Ha a Generális úgy ítéli, hogy egyes tételeit vissza kell vonnia, jóllehet eddig mások (rendtársai) is tanították, ezt engedelmességből megteszi. 3) Ha ő maga észreveszi, hogy a Szentírásnak vagy az egyházatyáknak ellentmondó tételeket tanított, ezeket önmagától készségesen visszavonja. 4) Ha viszont egyes tételeket, amelyekről szabadon lehet vitatkozni a Társaságban, nem tart hamisaknak, akkor – saját lelkiismerete ellen – sohasem mondhatja őket hamisaknak.

Ma már világosabban látjuk, hogy a kegyelemtani vitákban általában, a hitelemzésben különösen, egy bizonyos racionalizmus érvényesült, és nem tartották kellőképp tiszteletben Isten transzcendenciáját. A hitaktus élő folyamatait atomizálták, viviszekciónak vetették alá, közben elhanyagolták az akarati, egzisztenciális mozzanatokat. Továbbá a teljes hitaktust előkészítő mozzanatban nem vették kellőképp figyelembe a kegyelmi megvilágosítást és megerősítést, azt, amit Rousselot a „hit szemének" nevezett. Végső soron szétválasztották az értelmi-akarati tevékenységet, illetve Isten és az ember „művét", ahelyett hogy a helyes "tomizmussal” (Valentiával és Pázmánnyal) azt vallották volna: a kegyelem felfokozza az emberi szabadságot, a Lélek ereje önteremtőkké tesz bennünket. 

Kitekintés: a grazi évek jelentősége 

Szent Tamás a Summa Secunda Secundae-je első 16 quaestiójában tárgyal a hit teológiai erényéről. Öt követi traktátusában Pázmány is. Pontosabba: Szent Tamást veszi kiindulópontul kommentárjában. Jellemző, hogy Tamás és középkori kortársai, sőt XVI–XVII. századi kommentátorai is az ún. belénk öntött erényeknél tárgyalnak a hitről. Később, az újabb korban az alapvető teológiába, illetve az apologetikába utalták a De Fide-traktátu-sokat. A középkorban (amikor a kereszténység szinte mindenütt győzelemre jutott, kivéve ott, ahol az iszlám terjeszkedett) nem a hitetleneknek kellett az ész előtt bizonyítani a kinyilatkoztatás tényét és igazolni a hitaktus indítékait, hanem egyszerűen a hívőknek megmagyarázni a természetfeletti aktust. Pázmány már a grazi hitelemzésben is hangsúlyozza az apologetikus szempontokat, de ezt még inkább tapasztaljuk a Kalauzban. Jellemző, hogy a budapesti kéziratban grazi diktátumát éppen ezeken a pontokon egészítette ki: a hihetőség érvei, az igaz egyház és a pápa szerepe a hit előterjesztésében stb. Az apologetikus vonás «mesterénél», Valenciai Gergelynél is erősen kidomborodik. Pázmány magyarországi apostoli és hitvitázó tapasztalatai alapján fokozottabban szükségét látta a hitvédelemnek: a Kalauzból dolgozott be egyes részeket a De Fide traktátusba, amikor élete végén a nagyszombati egyetem számára ki akarta azt nyomatni.

A De Fide traktátustól, a Kalauz hitről és megigazulásról szóló részein át a Prédikációkig (lásd a hitről szóló remek beszédet: ÖM VII, 510kk): Pázmány hitelemzése letisztul, egyszerűsödik és egyre gyakorlatibb lesz. Egyre inkább mellőzi a skolasztikusok egymásközti véleménycsatáját, és a Trentói zsinat által újra fogalmazott közös katolikus tanítást adja elő. A Kalauzban azonban nem mellőzi az alaposabb elemzéseket sem: megvitatja Kálvin és Luther (illetve követőik) nézeteit. Elmeéle szikrázik, a legnehezebb problémákat világosan megfogalmazza, a lényegre tereli a szót (pl. a sola fides, sola Scriptura, sola gratia kérdéskörében). Színes és ízes magyar nyelven fogalmaz, példákat hoz.

Itt idézhetünk a Kalauz XII. könyvéből, ahol, a megigazulásról értekezve, arról szól, hogy az ember szabad akarata az isteni kegyelem, isteni segítség nélkül nem elégséges a megigazulásra való előkészülethez (IV, 496–497):

«Úgy kel az ember szabad-akarattyát állítani, hogy az Isten gratiája és malasztya böcsűlletit meg ne sértsük. Azért három dolgot kel ez-aránt hinnünk. 1. Hogy magán a szabad-akarat nem elégséges az üdvösséges jó cselekedetre, hanem Istennek serkegető, izgató, esztenező, segétő malasztya és gratiája kívántatik hozzá. 2. Hogy a segétő malaszt mindenkor készen lévén, semmi azon el nem múlik dolgunkban, csak akarjuk. 3. Hogy a gonosz és a jó szabad-akaratunk cselekedetiből van. – Először azért: Hisszük, hogy noha emberben szabad-akarat vagyon, de ez magán elégtelen az Isten törvényének bétellyesítésére és az igazuláshoz-való készületre: hanem Christus érdeméért adatott malaszt és segétség szükséges minden üdvösséges jóra. Ezt végezte Pelagius-ellen az arausicanum és milevitanum conciliom. Ezt taníttyák a theologusok sz. Tamással egyetemben (l-II, q. 109. a. 4-8). Ezt illyen szókkal magyarázza a tridentomi győlekezet: Sess. 6., can. 1-3. (Pázmány latinul idézi, majd így folytatja): Ebből kitettszik, mely hazugúl fogják reánk a Lutheristák, hogy mi az ember szabad-akarattyát magán, a Christus malasztya-nélkül elégségesnek mongyuk az istenes cselekedetekre...» Következnek a szentírási helyek és egy Ágoston-idézet. Majd a két következő pont magyarázata.

Még egy idézet a XII. könyv végéről (552–53: a jócselekedetek érdeméről). Arra a kálvini vádra, hogy a mi érdemünk állításából «a Christus érdemének kisebbítése és gyalázattya következik», Pázmány Kálvin szavaival felel (idézi latinul, majd így zárja a megigazulásról szóló könyvet): «Én-is azért azt mondom, hogy a Christus érdemével nem ellenkezik a mi érdemünk; mert ez amabból árad. És valamint a szőlő-tőt nem gyalázza, hanem böcsűlletessé teszi a gyümölcsöző vessző: úgy a Christus érdemét magasztallya, hogy annak erejéből az erőtlen vessző gyümölcsözik. Elégséges azért a Christus érdeme, mert ebből ered a mí érdemünk».

A Prédikációk bevezetőjében írta (ÖM VI, XXII–XXIII): «... elme-élesítő iskolai vélekedéseket és vetélkedéseket, amellyek a lelki épületre nem szükségesek, írásomban nem elegyítettem: de nagy-részre, a mit az iskolai Theologiá-ban, erkölcsünk igyengetésére, alkalmatosnak itíltem, iskolai tanításból, prédikálló-székbe hoztam. (...) Magam gondolatait és újomból szopott dolgokat, nem írok: Isten Könyvéből, az Anyaszentegyház Doktorainak írásaiból vettem tanításimat: lopva semmit sem vettem». Majd Senecára és Ágostonra hivatkozva megmagyarázza: «mert... valaki irásában, valami jót találok, enyím: Az anyaszentegyház pásztori irásához oly igazsággal nyúlok, mint a közönséges kutak tiszta vizéhez...''

A prédikációk dogmatikai tanítása, de még kifejezettebben a Kalauz teológiája mögött ott van a grazi Theologia Scholastica aranyfedezete: amit a fiatal tanár átelmélkedett, magának és teológiahallgatóinak kifejtett, azt apostoli tevékenysége során, az «újhitűekkel» való «harcolásokban» aprópénzre váltja, kamatoztatja. Pázmány azért léphet fel kész fegyverzetben a hitvitákra, azért ír és szól olyan magabiztosan és hozzáértéssel, mert tanulmányi évei alatt (Bécs és Róma jezsuita iskoláiban), majd pedig grazi filozófiai és teológiai tanárkodása során magába szívta kora tudományát, személyesen asszimilálta azt, sőt, roppant erudícíóját és elmeélét társítva, már elő is adta azt az egyetemi hallgatók szűkebb körének.

Ezzel csak azt akartam hangsúlyozni, hogy Pázmány magyar nyelvű írói tevékenysége, főleg a Kalauz teológiája alaposabb megismeréséhez és értéséhez elengedhetetlenül szükséges az annyira elhanyagolt grazi évek, illetve kurzusok alaposabb feltárása.

* Lásd bővebben: Őry M.–Szabó F. bevezetőjét a Szent István Társulatnál megjelent Pázmány-antológiához: Pázmány Péter: Válogatás műveiből, Budapest, 1983, 7-107. Általában az életrajzi adatokra, időrendi táblázatra, Pázmány főbb műveinek genezisére vonatkozóan ide utalom az olvasót.

** Pázmány Szent Tamás Summájának 611 quaestiójából 74-et kommentált.

 

Pázmány Péter és kora 

Tíz évvel a budapesti Pázmány-konferencia után a piliscsabai Katolikus Egyetemen is tartottak tudományos Pázmány-konferenciát. Előadásomat, amelyben összefoglaltam A teológus Pázmány c. monográfiámat, a főszervező Hargittay Emil professzor felvette az általa szerkesztett gyűjtőkötetbe: Pázmány Péter és kora. [*Piliscsaba, 2001. A kötetről: Jankovics József in Távlatok 2002/1, 175-177.]

Bevezetésében Hargittay, a piliscsabai Katolikus Egyetemen fiatal szakértői gárda munkáinak koordinátora vázlatosan összefoglalja a Pázmány-kutatás új útjait. Szól arról, hogy megindult Pázmány műveinek kritikai kiadása. (Nb. 2010-ig az első magyar művek négy kötete jelent meg.) Hangsúlyozza: „Az előkerült új adatok fényében határozottan megfogalmazható, hogy nem az egy-egy kiragadott résztémát feldolgozó ’heurisztikus’ Pázmány-kutatásé a jövő (ebben a vonatkozásban kötetünk egy része kétségtelenül még a múlt képe), hanem az Őry Miklós által megkezdett rendszeres vizsgálatok befejezésére van szükség.” (A kiemelés tőlem, Sz.F.)

Hargittay Emil professzor újabb tanulmánykötetében: Filológia, eszmetörténet és retorika Pázmány Péter életművében  [Universitas Kiadó, Bp. 2009. Vö. Távlatok 2009/3.], többek között bővebben ismerteti a kritikai kiadás problémáit és helyzetét. Előszavában ismét csak utal a grazi egyetemen tartott latin előadásokra, mintegy aláhúzva monográfiám végkövetkeztetését: „A mintegy tizenkétezer oldalnyi írott életmű, a több mint ezerkétszáz levél, az alapítások sora magyarországi ezredéves kultúra egyik legjelentősebb személyiségévé avatják Pázmányt, akinek a munkásságával jóval ezer fölötti tételt számláló szakirodalom foglalkozik. Írói életművében az alapokat, az ’aranyfedezetet’ a grazi filozófiai és teológiai eladásai nyújtják, biztosítva a későbbi hitviták ’szakmai’ bázisát.” (A kiemelés tőlem, Sz. F.)

Megemlítem még, hogy Hargittay Emil kezdeményezésére, akinek átadtam Őry Miklós Pázmány Péter tanulmányi évei sűrű jegyzetekkel, javításokkal teletűzdelt saját példányát, 2006-ban újra kiadták (Berzsényi Gergely szerkesztésében) egy lemezmelléklettel a „Pázmány Irodalmi Műhely” sorozatban. Ugyancsak a Pázmány Irodalmi Műhely sorozatban jelent meg, Adonyi Judit és Maczák Ibolya összeállításában a Pázmány Péter- bibliográfia, 1598-2004. Piliscsaba, 2005. (A kötet 1155 tételt tartalmaz.)

* * *

 

ŐRY MIKLÓS PÁZMÁNY-TANULMÁNYAI , ILL. CIKKEI

1) Doctrina Petri Cardina.lis Pázmány de notis Ecclesiae.
Roma, Universitas Gregoriana 1943 (gépelt dissz.) DIN A4, 324 0.
2) Pázmány a szív főiskoláján. Katolikus Szemle, Róma 3, 1951, 2-3. sz. 26-34.
3) Doctrina Petri Cardinalis Pázmány de notis Ecclesiae. Chieri 1952. 124, o.
4) Pázmány Péter és a lelkigyakorlatok. Katolikus Szemle, Róma, 9,1957,157­166.
5) Pázmány Péter. Bécsi Magyar Évkönyv 1958. (litogr.) 93-95:
   Pázmány életbölcsessége és közmondásai.
6) A fiatal Pázmány Lengyelországban. Katolikus Szemle, Róma 15, 1963, 20G-218.
7) Péter Pázmány. In: Lexikon für Theologie und Kirche VIII2 (1963) col. 239-240.
8) Pázmány Péter lelkisége. (Antológia) Összeállította Ő.M.
   Benne: Pázmány lelkisége. Klagenfurt 1964.
9) Pázmány az ige szolgálatában. In: Szolgálat 2(1969) 47-70.
10) Pázmány-évforduló. Szolgálat 6(1970) 75-77.
11) Pázmány Péter. A Szív (USA) 1971, 14-16.
12) Pázmány Péter tanulmányi évei. Prugg Verlag, Eisenstadt 1970, 184. o. 13)
13) Pázmány Péter, a nemzetnevelő. New York 1971 (előadás), 23 0.
14) Kardinat Pázmány und die kirchliche Erneuerung in Ungarn.
     In: Ungarn­Jahrbuch 5, 1973, München, 76-96.
15) Pázmány Péter Krisztus látható egyházáról. Diatriba Theologica.
    Bevezetéssel kiadja Ő. M. Eisenstadt 1975, 38 0. + 50 levél facsimile.
16) Pázmány Péter in Kaschau. In: Ungarn-Jahrbuch, München 7, 1976, 73-102.
17) Suarez und Pázmány. Berührungspunkte in der Ekklesiologie.
   In: Homenaje a E. Elorduy. Bilbao 1978, 209-236.
18) A keresztény család Pázmány szemléletében.
   In: Kereszténység és közösség TKK, kiegészítő füzetek 1.
   Róma 1981, 112-137.

 

 

 [ Nyitólap  |  Jezsuiták  |  Katolikus  |  Katolikus Rádió  |  Magyar Kurír  |  Plébánia | Breviárium ]