Bikfalvi Géza 

Az első japán követség Európában 

A jezsuita missziók kezdete és Alessandro Valignano tevékenysége 

Az első európaiak 1543-ban érkeztek meg Japánba, majd portugál és spanyol kereskedők rendszeresen felkeresték a japán kikötőket. Európa egyre nagyobb érdeklődéssel fordult a távoli és ismeretlen kultúra felé. Ugyanakkor a japánok is felfedezték a nanban (déli barbár) néven nevezett európai technika és műveltség értékeit. Elsősorban a portugál kereskedelmi hajók ontották az „egzotikus” európai árukat, és nem utolsósorban az európai tűzfegyvereket, amelyek addig ismeretlenek voltak Japánban.

1549-től Xavéri Szent Ferenc nyomán (1506–1552) jezsuita misszionáriusok kezdték meg a keresztény hit terjesztését. A misszionáriusok a tensukjót, a Mennyei Atya vallását hirdették; elsősorban a japán szigetek déli részén értek el nagyobb sikereket. 1559-ben P.Gaspar Vilela SJ (1526–1572) engedélyt kapott Asikaga Jositeru sóguntól (1534–1565), hogy egész Japánban hirdethetik a jezsuiták a kereszténységet; ezt az engedélyt 1565-ben és 1568-ban Ogimacsi (1557–1585) császár is megerősítette. A később Japánban működő 95 külföldi jezsuita közül 57 portugál, 20 spanyol és 18 olasz (itáliai) volt.

Az európaiak tartósan, az Azucsi–Monojama-kornak (1568–1600) nevezett japán történelmi időszakban jelentek meg Japánban. A közel egy évszázados polgárháború, a hadakozó fejedelmek korának nevezett korszak után egy kisebb földbirtokos, Oda Nobunaga (1534–1582) vette át a hatalmat. 1573-ban elűzte az utolsó Asikaga sógunt (Asikaga Josiaki (1537–1597), és „egy kard alatt egyesítette az országot”. Ebben a korban zajlottak a nagy várépítések – mint például Nobunaga Azucsiban épített várkastélya –, ekkor alakult ki a hagyományos teaszertartás (Szen no Rikjú) és a kabuki színház, újból kivirágzott a festészet (paraván- és falfestészet, Kanó-iskola).

Nobunagát nagyon érdekelte az európai kultúra, ami nagyon új volt Japánban; nyugati művészeti alkotásokat, páncélokat és (lő)fegyvereket gyűjtött. Úgy vélik róla, az írott történelemben az első japán volt, aki európai ruhát viselt. Szárnyai alá vette a jezsuita misszionáriusokat, és támogatta őket az első keresztény templom (Nanban-dera) megépítésében Kiotóban, amelyet 1576. augusztus 15-én szenteltek fel a Nagyboldogasszony tiszteletére; de maga sosem lett a keresztény.

1573-ban, Alessandro Valignano (1539–1606) jezsuita atyát nevezték ki a távol-keleti jezsuita provincia vizitátorának. 1579 és 1582 között Japánban tartózkodott, ahol alaposan megváltozott alapvető elképzelése a küldetése jellegét tekintve. Mint vizitátornak az volt a feladata, hogy megvizsgálja, és szükség esetén átszervezze a missziók szervezetét és módszereit egész Indiában, Kínában és Japánban.

Az „Il Ceremoniale per i Missionari del Giappone” (A japán misszionáriusok szertartáskönyve, 1581) című munkájában teljesen újszerű nézeteket vallott; az addig mindenhatónak tekintett európai missziós módszer helyett a helyi kultúrára alapozott hithirdetési módszert ajánlotta a misszionáriusoknak és a japán keresztényeknek. Megismerve a japán társadalom, kultúra és filozófiai értékeit, nem volt kétséges számára, hogy ezek képezhetik azt az alapot, amelyre a kereszténység építkezhet. Az így megszülető egyház, pedig nem spanyol vagy portugál jellegű lenne, hanem japán. Szorgalmazta az együttműködést a zen boncokkal, noha megvetette őket; de világosan látta, hogy csak a kölcsönös elfogadás és az egymás megismerése hozhat konkrét eredményeket. Egyes japán nagyurak valóban elfogadták a jezsuiták szolgálatait, megismerték a keresztény tanításokat. Viszonzásul a szerzetesi fogadalmakkal ellentétes „luxus” ellátást és fegyveres kíséretet is biztosítottak a jezsuita misszionáriusoknak; ez később a szintén missziós munkát végző, más szerzetesrendek tagjainak: a domonkosoknak és a ferenceseknek az ellenérzését váltotta ki. Akik elkeseredett vitában megvádolták a jezsuitákat a „bálványimádás” bűnével, mivel elfogadták a helyi kultúra egyes alapelemeit, és nem a megszokott merev – Japánban teljesen használhatatlan – hithirdető módszereket alkalmazták.

Valignano elképzeléseivel, főként amikor japán papokat akart kiképeztetni, a jezsuiták körében is ellenállást váltott ki. A japán misszió vezetője Francisco Cabral is (1529–1609) lemondott a tisztségéről, és az új módszer hívei kisebbségben maradtak a jezsuiták között is. Valignano azonban nem kételkedett a konvertita japánok őszinteségében, teljesen optimistán szemlélte a bennszülött papok képzését és sohasem adta fel a reményt, hogy megszülethet egy erős, önálló keresztény egyház Japánban, valamint a Jézus Társaságában is sok japán rendtársra számított. Reményei sajnos nem valósulhattak meg, de a japán keresztények őszinte hite igazolást nyert a későbbi keresztény üldözések idején. A vizitátor az első japán születésű szeminaristákat a makaói jezsuita kollégiumba küldte a hiányzó tanulmányok pótlására, később közülük mintegy tucatnyian lettek jezsuita szerzetes papok

A legnagyobb problémát a japán nyelv jelentette a jezsuiták számára; a Valignano által személyesen kinevezett és kiküldött tizenhét jezsuita misszionárius is elsősorban a nyelvi nehézségekre panaszkodott leveleiben. Sajnálatos módon a helyi jezsuita vezetés sem fordított erre a kérdésre megfelelő hangsúlyt, mivel konvertita japánok útján próbálkoztak a hithirdetéssel; maga a misszió vezetője ismerte el, hogy az atyák többsége tizenöt év után sem képes rendesen japánul prédikálni. Valignano már az első látogatása alkalmával felismerte, hogy a probléma helytelen megközelítése okozza a legnagyobb akadályt. Cabral minden emberi és szerzetesi nagysága ellenére teljesen alkalmatlan volt a feladatára, mivel képtelen volt elfogadni a japán kultúrát és a hagyományok tiszteletét, és nem volt mentes minden rasszizmustól sem, ezért a többiek sem becsülték eléggé a helyi szokásokat. A jezsuita renden belül az engedelmesség egyébként is rendkívül nagy meghatározó erő, a beosztottak vita és ellenkezés nélkül követik a vezetőiket. Az egyes jezsuiták a szabad idejükben egymás között meglepően lekicsinylően és lekezelőleg, néha egyenesen utálattal beszéltek a hagyományos japán életről, anélkül, hogy valójában megismerték volna; mindenben a saját szokásaikat részesítették előnyben, és szomorúan, bánatosan emlegették a régi, hazai emlékeiket.

Valignano elrendelte minden Japánba érkező új misszionáriusnak, hogy a hivatalos formaságok után két évig japán nyelvet tanuljon; de közben állandóan a Xavéri Szent Ferenc-i missziós szellem fenntartására törekedtek. 1595-től kezdve a jezsuiták különböző japán nyelvű (főként a szentek és a mártírok életéről szóló) könyveket is nyomtattak, de először a mindennapi használatra kiadtak, egy japán nyelvtant és szótárt. A nagy japán szótár, amelyet 1590 és 1603 között állítottak össze, 33 798 szót és kifejezést tartalmazott.

Cabral vezetői gyakorlatában nem vett fel japánokat a Jézus Társaságába, legfeljebb néhány segítőtestvért a mindennapi missziós munka segítésére. Valignano azonban ragaszkodott a teljesen egyenlő bánásmódhoz, és megkövetelte az európaiaktól a japán szokások ismeretét, a japán szeminaristáktól pedig a latin nyelv szentségi használatát. Mindig hangsúlyozta, hogy előbb az európaiaknak kell megismerni a japán szokásokat, és nem fordítva. Ennek a teljes ellentéte volt Cabral véleménye, aki szerint a japánoknak kell előbb megismerni és elsajátítani a nyugati (európai) gondolkodási módot és eszméket.

A helyi papság képzésére Valignano 1580-ban egy Arima tartománybeli régi, már üresen álló buddhista kolostort alakított át, ahol 22 fiatal japán kezdte meg tanulmányait. Ez a folyamat folytatódott két évvel később, Azucsiban nyílt meg a második szeminárium, itt 33-an tanultak. Mivel a szemináriumokban a képzés latinul és japánul folyt, függetlenül a tanulók kulturális hátterétől, először a nyelvi megalapozásra került sor. A tanulók az alapok után a morális teológiát, a filozófiát és a keresztény hitelveket tanulmányozták, lényegében az egész oktatás az Európában megszokott jezsuita oktatási módszereket és tanmeneteket tükrözte, de figyelemmel volt néhány helyi sajátosságra. Valignano minden esetben hangsúlyozta a kulturális alkalmazkodás szükségszerűségét, így az egykori buddhista kolostor belső berendezését nagyjából meghagyta, és ezt a későbbi esetekben más szemináriumokban is megismételték. Valignano 1580-ban kiadott egy részletes útmutatót a japán szemináriumok számára; ebben kiemelte, hogy minden évben ki kell cserélni a tanulók matracát (tatami), és minden diáknak évente új nyári ruhát (katabira), kék pamut kimonót és fekete köpenyt (dobuku) kötelesek venni. Az étkezéseknél általában fehér rizst fogyasztottak szósszal és hallal, amint az a japán családoknál volt szokásban.

Valignano célja teljesen világos volt, a szemináriumok tipikus jezsuita intézményként működtek, a humanista oktatás a teológiai kutató szellemmel párosult, de az életmód teljesen japán maradt. Gondosan megtervezték, hogy az európai gondolkodás a japán érzékenységgel harmonizáljon. Egyszóval tökéletes helynek tervezték, ahol a jövendő japán keresztény papok a Jézus Társaságát a saját családjuknak, társaikat pedig barátaiknak érezhették. Egyes kutatók szerint: Valignano aktívan próbálta megismételni a dojuku (kolostori noviciátus) japán intézményét, ahol a régi buddhista hagyományok szerint éltek a gazdag nemesek gyermekei, mintha egy buddhista kolostor újoncai lennének, de természetesen a jezsuita felfogás szerint. A nagy idealizmusa ellenére nem egyértelmű, hogy mennyire voltak sikeresek Valignano szemináriumi reformjai. Mindenesetre az első időben 60 japán konvertita jelentkezett a Jézus Társaságába novíciusnak, de természetesen akadtak problémák is. Néhány buddhista szerzetes hasonló szabályok szerint, szigorú szegénységben élt a jezsuitákhoz hasonlóan a nekik való ajándékadás a japán társadalmi kapcsolatok fontos részét képezte, de a jezsuita novíciusok nem fogadhattak el ilyen ajándékokat, és ez elidegenítette őket a saját családjuktól. A novíciusoknak a Szent Ignác-i lelkiségen alapuló lelkiismeretvizsgálat és gyónás szintén sok nehézséget okozott, mivel a japán kultúrában fontos szerepet töltött be az érzelmek elhallgatása. Ehhez járultak sokszor a nyelvi akadályok, mivel a jezsuiták többsége nem beszélt megfelelő szinten japánul; a gyónás csak tolmács segítségével folyhatott, de ez különösen súlyosan sértette a társadalmi szokásokat, egyben a katolikus hagyományokat és előírásokat is.

A legfőbb problémának azonban maga a jezsuita szerzetesi életmód elfogadása bizonyult. Mivel a japán kultúrában a vallásos élet teljesen elkülönült a világi élettől, a buddhista közösségekben viszont teljesen szokásos, sőt elvárt dolognak számított, hogy fiatal férfiak és nők néhány hónapot elvonultságban és magányban töltsenek mint szerzetesek. Az sem számított szégyennek, ha egy korlátozott időre szerzetesi fogadalmat tettek, ennek lejárta után visszatértek a rendes világi foglakozásukhoz, de a papságot mint élethivatást csak nagyon kevesen gyakorolták.

A misszió és a missziós tevékenységek gyors növekedésével hamarosan felléptek az anyagi nehézségek, a szemináriumok, az iskolák és a nyomda egyre több pénzt igényeltek. Valignano maga is megjegyezte, hogy a missziós küldetés egy idő óta „Isten és a Mammon” között hánykolódik. A kiadások finanszírozására Nagaszaki daimjója jóakarata jeleként átadta a kikötő ellenőrzését a jezsuitáknak, és szorgalmazta, hogy a portugál kereskedelmi hajók gyakrabban látogassák meg a helyi kikötőt. Amikor 1580-ban a daimjót Vilela megkeresztelte, ennek emlékére a kikötőt, amely akkoriban még csak egy kis halászfalu volt, és a kikötői erődöt teljesen a Társaság rendelkezésére bocsátotta.

A római jezsuita generálist megdöbbentette a hír, amikor tudomást szerzett, hogy a jezsuiták milyen értékes „ingatlant” kaptak Japánban; ezért külön rendeletben határozott utasítást adott, hogy Nagaszakiban a jezsuita ellenőrzés csak ideiglenes lehet, amíg más anyagi forrást nem találnak. Valignano azonban, a rendkívüli helyzetre hivatkozva, diplomatikusan úgy döntött, hogy nagyrészt figyelmen kívül hagyja a római rendelkezéseket, Nagaszaki a későbbiekben, az üldözések idején nagyon sok keresztény életét mentette meg.

Nagaszaki a jezsuita ellenőrzés idején gyors fejlődésnek indult; az addigi egyetlen utcából álló településből Goával és Makaóval rivalizáló nemzetközi kikötő alakult ki. A jezsuiták tulajdonában lévő kikötőbe érkező minden áru adója a Társaságot illette, mivel a monopóliumot megszerezték a Japánba behozott termékek felett. Ugyanakkor aktívan részt vettek a japán ezüstkereskedelemben is, amely elsősorban Kantonba irányult, ahonnan a kínai selyem áruk érkeztek.

A jezsuiták ázsiai kereskedelmi tevékenysége mind a világi, mind az egyházi hatalmak szemében súlyos problémát idézett elő, ezért a pápa 1585-ben kénytelen volt közbeavatkozni; az Apostoli Szentszék elrendelte a Társaság összes kereskedelmi tevékenységének azonnali beszüntetését. Valignano szenvedélyes levélben tiltakozott a rendelkezés ellen, előzetesen önkéntes engedményeket tett, lemondott 12 ezer aranyat kitevő bevételről, azonban a selyemkereskedelmet megtartani szándékozott, mivel, mint írta, „a selyemkereskedelemről való lemondás egyenlő lenne a misszióról való lemondással”, ami kétségtelenül igaz is volt. A pápához írt levelében, amely a római Generális atya közvetítésével jutott el a címzetthez, mindenekelőtt engedékenységet és bizalmat kért: „Atyaságodnak ezt a dolgot az én lelkiismeretemre kellene bíznia, mert Isten segítségével szeretném folytatni, szeretném megőrizni a Társaság jó nevét Japánban és Kínában, és amikor úgy látom, hogy lehetséges, fokozatosan csökkentem és végül leállítom a kereskedelmet. Azonban jelenleg a pénzügyi forrásokat biztosítani kell valahonnan.”

1580-ban Japánban 150 ezer keresztényt pasztoráltak a jezsuiták 200 templomban. A Jézus Társasága japán missziójában 85 jezsuita tevékenykedett, köztük 20 japán segítő testvér és 100 tanuló rendtag. Egy évtizeddel később már 136 jezsuita tevékenykedett 300 tanulóval. Ezek ellátása, a templomok, iskolák fenntartása és újak építése, a szemináriumok és a nyomda költsége rengeteg pénzt igényelt. Akkoriban Japánban meglehetősen szegényen éltek az emberek, így a hívekre nem lehetett támaszkodni, ezért ragaszkodott Valignano a kikötői bevételekre, mert ez jelentette egyedül a fennmaradás zálogát.

Noha Valignano hivatalosan Makaó székhellyel végezte a fővizitátori feladatát, a hangsúly nála mindig a japán misszión volt. 

Az első keresztény daimjók 

Valignano javaslatára és támogatásával, három keresztény hitre tért japán daimjó: – Ómura Szumitada (1532–1587), Ótomo Szórin (1530–1587) és Arima Harunobu (1567–1612) – közösen elhatározta, hogy japán követséget küldenek Európába, a keresztény vallási kapcsolatok megerősítése céljából. Ez volt az első hivatalos követség Japánból Európába, amelyet japánul a korabeli uralkodói korszak neve – Tensó-korszak: 1573–1592 – után, Tensó-küldöttségnek (japánul Tensó Sonen Siszecu) neveztek. Ezzel is megnyitva az utat az ázsiai és az európai népek szorosabb kapcsolata előtt, amelyet a jezsuita vizitátor mindig az egyenlő elbírálás és bánásmód szellemében képzelt el. Nagy csodálója volt a japán népnek, és úgy gondolta, hogy a jövőben Japán lehetne a világ egyik vezető keresztény országa. A Jézus Társasága ázsiai történetével foglalkozó művében írta meg a később híressé vált kijelentését: „a japán nép kiválóságban nemcsak minden más keleti népet megelőz, hanem az európaiakat is meghaladja.”

Természetesen a három japán daimjó eltérő módon értelmezte a japán küldöttség küldését; a vallási kapcsolatok megerősítése mellett, elsősorban a politikai és kereskedelmi téren kerestek szövetségeseket az európaiakban, de főként a portugálokra tudtak támaszkodni a Japánban folyó belső poltikai harcokban, amelyek általában fegyveres küzdelembe torkoltak. A valós célokat jól dokumentálják az egyes daimjók életútjai is.

(1) Ómura Szumitada, eredeti nevén Sódómaru, Arima Haruzumi (1473–1566), Simabara urának fiaként 1533-ban született; de ötéves korában, nagybátyja Ómura Szumiszaki, az Ómura-klán feje adoptálta. Később Ómura Szumijosi lányát vette feleségül. Az örökbefogadás folytán belekerült az országban folyó harcokba, 1550-ben átvette az Ómura-klán vezetését; főként a Hizen-klán vezetője, Rjúzódzsi Takanobu (1530–1584) intézett állandó támadásokat az Ómura birtokok ellen. A családi birtokok védelmének egyik legjobb ellenszerét a kereszténység felvételében látta; amikor 1561-ben Hiradóban megölték a külföldi kereskedőket, megnyitotta a birtokában levő Jokoszeura kikötőt, ahol a portugál kereskedők menedéket találtak.

A kereskedőkkel együtt érkező jezsuita misszionáriusok nagy hatással voltak Szumitadára; Louis de Almeida (1525–1583), a lisszaboni konvertita újkeresztény családból származó, gazdag portugál kereskedőből jezsuita testvérré lett missziónárius térítette meg, aki eredetileg gyógyszerészetet tanult, vagyonából árvaházat és kórházat nyitott Japánban. 1563. augusztus 28-án, családjával és hűbéreseivel együtt – mintegy 500 személy – P. Cosme de Torres SJ (1510–1570) megkeresztelte, utána a keresztelési neve után már Dom Bartelomeu néven emlegették. A japán történelem mint az első keresztény daimjót tartja számon. Megtérése után radikális változásokat hozott az Ómura-klán birtokain: leromboltatta a sintóista és a buddhista szentélyeket, az ősök sírjain nagyrészt levésték a feliratokat, és alattvalói körében erőszakosan terjesztette a kereszténységet. A keresztséget elutasító szamurájokat és boncokat száműzte birtokáról, ezzel egy népfelkelés kockázatát is vállalta.

Az egyik érdekes bálványrombolási esetről a kortárs Luís Fróis (1532–1597) jezsuita atya is beszámolt: „Amikor Ómura Szumitada egyszer a háborúba ment, az úton meglátta Marisitennek, a csaták istenének bálványszobrát, akinek a pogányok tisztelettel áldozni szoktak. Azonban Szumitada megparancsolta az embereinek, hogy rombolják le a szobrot, és gyújtsák fel a mellette álló szentélyt. A szobor feje feletti kis kakast kardjával levágta, miközben dühösen mondta: „Ó, hányszor elárultál engem!” Miután minden leégett, egy nagyon szép keresztet emeltetett a templom helyére, majd mély tiszteletadás után folytatták útjukat a háborúba."

Goto Takaakira, Ómura Szumiszaki törvénytelen fia, aki egyébként is gyűlölte Szumitadát, felkelést robbantott ki; felgyújtották Jokoszeura kikötőjét, hogy véget vessenek a portugál külkereskedelemnek és a keresztény befolyásnak. 1570-ben azonban válaszként Szumitada a még kedvezőbb helyen fekvő Nagaszaki kikötőjét nyitotta meg az európaiak előtt, amely később Japán legjelentősebb kikötőjévé vált, egyben a japán kereszténység legfontosabb központja, a „japán Róma” lett. A jezsuita misszió gazdaságilag önellátó volt, részint a kereskedelmi ügyletek, részint a hívek adománya által. Nagaszakiban 1585-ben százan, 1609-ban pedig 150-en éltek a jezsuita intézményekben. Két kórházat nyitottak, egyet a leprások számára, a másikban pedig az európai orvosi ismeretek alapján kezelték a betegeket; egy nagy templom mellett kilenc kisebb templomot építettek, amelyekben nyolc plébánia működött, közülük egy a koreaiak részére. 1606-ban egy női szerzetesrend is alakult Miyako no Bikuni (Kiotói nővérek) néven, amelybe koreai konvertitákat is felvettek, mint például Marina Pakot. 1611-ben a lakosok többsége már keresztény volt.

Utána is többször kényszerült harcolni a környező területek daimjóival; köztük volt Szaigo Szumitaka, a sógora is. 1566-ban Szumitada kénytelen volt a főhadiszállását, Aonogi-dzsót is ideiglenesen feladni; de nemsokára portugál fegyveres csapatokkal tért vissza, és újból megerősítette a birtokai határait. 1574-ben pedig négy portugál hadihajó segítségével verte vissza ellenfeleinek támadását.

Amikor 1578-ban Rjúzódzsi megtámadta Nagaszakit, szintén a portugálok segítették az Ómura-sereget, ezért Szumitada 1580. június 9-én, nagy ünnepségek közepette, „örökre” átengedte Nagaszaki kikötőjét a Jézus Társaságának, amelyet később, a Simazu-klán elleni harcban, a szövetség fejében, Tojotomi Hidejosi is megerősített.

Szumitada az élete végén átadta az Ómura-klán vezetését Josiaki (1568–1615) nevű fiának, és visszavonult Szakagucsi kastélyába, ahol 1587. június 23-án tuberkulózisban elhunyt. Ómura Josiaki, keresztelési nevén Dom Sancho szintén buzgó keresztény volt; 1592-ben részt vett ezer szamurájával a szintén keresztény Konisi Jukaniga (1560 körül–1600) által vezetett koreai invázióban.

1600-ban, a Szekigahara-hadjárat idején semleges maradt, majd lemondott Szuminobu nevű fia javára. Noha Ómura Szuminobút fiatal korában megkeresztelték, mégis a 1637-1638-ban a Simabara felkelésben a keresztények ellen lépett fel, elüldözte a területéről a keresztényeket. Ezért az Ómura-klán hatalmát a Tokugava sógunátusban megerősítették, és a daimjói címűket megőrizték a XIX. század közepéig.

(2) Ótomo Szórin, másik nevén Fudzsivara no Josisige nem teljesen megbízható adatok szerint 1530. január elsején született, mint Ótomo Josiaki daimjónak, az Ótomo-klán vezetőjének legidősebb fia. A Kjúsú szigeti Funáj birtokot örökölte. Már 1551-ben személyesen találkozott a Kjúsú szigetén misszionáló Xavéri Szent Ferenccel, de csak később, 1578-ban vette fel hivatalosan a keresztény vallást; a keresztségben a Francisco nevet kapta, de nem vallási meggyőződésből, hanem politikai megfontolásokból. Már az 1550-es évek végén politikai küldöttséget menesztett Goába, később, az 1582-ben, a Rómába küldött levelében „Bungo királya” néven nevezte magát.

Már az 1550-es években, keresztény kapcsolatai folytán, a portugál fegyverek alapján kialakított „Kunikuzusi”-nak (Megsemmisítő) becézett tűzfegyverrel harcolt birtokainak védelmében. 1551-ben megverte Kikucsi Josimune seregét, majd öt év múlva leverte az uszai harcos szerzetesek felkelését, 1657-ben legyőzte Akizuki Kijotanét (1512–1557) és megerősítette a hatalmát Csikuzen tartományban. 1561-ben pedig már portugál szövetségeseivel együtt harcolt a módzsi csatában a Kjúsú szigetének nagy részét uraló Móri és Simazu klánok ellen.

Akkoriban Móri Takamoto (1523–1563) vezette a Móri-klánt; Asikaga Jositeru sógun támogatásával békeszerződést kötöttek, és biztosíték gyanánt Szórin lánya és Takamoto fia, Móri Terumoto (1553–1625) között házasságot javasolt, de ezt nem fogadták el. Két évvel később Szórin elfojtotta az Akizuki által vezetett lázadást, majd a Rjúzuki-klán ellen fordult, akik a Móri-klánt támogatták. 1569-ben az Ótomo-klán hűbérese, Hecugi Akicura vereséget szenvedett a tatarahamai csatában, és elveszett a stratégiai fontosságú Tacsibana vár is. Ezután Szórin heves ellentámadásba lendült, és a befolyását kiterjesztett a szomszédos tartományokra is, majd felvette a „Hét Tartomány Hadúra” nevet. 1587-ben élete vége felé, konfliktusba keveredett a Simazu családdal, akik Kjúsú szigetének a jelentős részét uralták; bár a mimigavai csatában legyőzte az ellenséges daimjók seregeit, mégis önként szövetségre lépett Tojotomi Hidejosival. 1587. június 11-én elhunyt.

  (3) Arima Harunobu, Arima Josiszada (1521–1576) daimjó második fia és későbbi utóda, a Hizen tartományban fekvő Arima várában született 1567-ben. Harunobu, apja halála után, elkezdte a keresztények üldözését a birtokain, de Rjúzódzsi Takanobu támadása folytán a jezsuitákhoz fordult segítségért. 1579-ben Alessandro Valignano Protasius néven megkeresztelte. A keresztény hitre való megtérése után a portugálok európai tűzfegyverekkel látták el, és ez megerősítette az Arima-klán hatalmát. Birtokán szemináriumot és iskolát alapított, ahol a hagyományos japán műveltség mellett az európai stílusú művészetet: zenét, festészetet és szobrászatot tanítottak, valamint elkezdte az európai órák gyártását is.

1582-ben elveszítette a nagyon fontos simabarai várat; ekkor a birtoka csak egy vékony csíkot képezett a félszigeten. Harunobu kétségbesetten kérte a Simazu-klán segítségét Rjúzódzsi ellen. Az 1584-es év folyamán az egyesült Arima- és Simazu-klánok több mint háromezer katonája végül az okitanavatei csatában legyőzte és megölte Rjúzódzsi Takanobut. A győztes csatát követően, Simazu Josihisza (1533–1611) javasolta, hogy az Arima-klán mondjon le a kereszténység támogatásáról, de Harunobu elutasította a kérést.

1586-ban csodás látomása volt, ennek útmutatásai szerint az egyik kiszáradt fában egy csodálatos szépségű kristályt találtak, aminek hatására 20 ezer ember tért meg a keresztény hitre. 1587-től, a keresztényellenes rendeletek kiadása után, nagyon sok jezsuita misszionárius és keresztény hívő menekült az Arima-klán birtokaira.

1587-ben szövetséget kötött Tojotomi Hidejosi sógunnal, majd a koreai hadjáratban kétezer emberével vett részt. 1609-ben a japán, kínai és európai hajók kereskedését igazgatta, de amikor a portugálok megtámadták a Makaóba küldött hajóját, Harunobu elfogta a portugálok Madre de Deus nevű kereskedelmi hajóját. Majd 1612-ben belekeveredett egy zűrös, több keresztényt is érintő összesküvésbe, ezért elkobozták birtokait, és felszólították, hogy öngyilkosságot kövessen el, de ezt megtagadta keresztény hitére hivatkozva, végül egy szamurája fejezte le. 

Az első japán követség Európában 

130 jezsuita diák közül került kiválasztásra a négy – közülük kettő szamuráj családból származó – fiatal japán keresztény: Mancio Ito (1569–1612), Miguel Csizsiva (1567–1633) – Arima Harunobu unokatestvére, Ómura Szumitada unokaöccse –, Juliao Nakaura (1568–1633), Martinao Hara (1568–1639). A követség vezetőjének, az első Európába küldött hivatalos japán követnek, Mancio (Manszu) Itót, Surinoszuke Ito fiát, Ótomo Szórinnak, Bungo tartomány daimjójának közeli rokonát választották. A küldötteket, Valignano tanácsára, Diogo de Mesquita SJ (1553-1614) tolmács és tanácsadó, valamint két japán szolga kísérte el. 1582. február 20-án indultak el Nagaszaki kikötőjéből, egy portugál kereskedelmi hajó fedélzetén, amelyet Ignacio de Lima kapitány irányított, aki az utazást megelőzően, 1581 és 1582 között, Makaó portugál kormányzói tisztségét töltötte be. Az utazás alatt P. Mesquita tovább folytatta a jezsuita iskolában megkezdett oktatásukat, elsősorban nyelvet tanultak; az utazás végére már portugálul kiválóan, spanyolul és latinul pedig társalgási szinten beszéltek. A tengeri utazás első szakasza eléggé megviselte a fiatalokat, gyakran szenvedtek tengeri betegségben. Az első kilenc hónap alatt hosszabb látogatást tettek Makaón, ahova március 9-én érkezetek; 1583. január 27-én kötöttek ki Malukkán, majd Goában pihentek hosszabb ideig. Az indiai Tuticorinban P. Mesquita lázas beteg lett; amikor a hajó kikötött, kitették a partra, hogy visszanyerje erejét. Amikor az egészsége visszatért, gyalog ment Tuticorinból Goába, 1583. októberében érte el úti célját, majd a négy fiatal japán követtel együtt tovább indultak Lisszabonba, ahova 1584. augusztus 11-én érkeztek meg. Közben különböző lázas megbetegedések miatt Mozambikban és Szent Ilona szigetén pihentek. Az utazás közben harmincketten haltak meg a fedélzeten, de a japán fiatalok jó egészségben és kitűnő lelki állapotban voltak az egész utazás alatt. A tanulás mellett európai hangszereken zenéltek, énekeltek, sakkoztak, horgásztak, és élvezték a Szent Ilona szigete által nyújtott kényelmet.

Európai tartózkodásuk alatt több befolyásos uralkodóval találkoztak, illetve tárgyaltak. A lisszaboni kikötőben Luis de Granada (1505–1588), a neves dominikánus író, a királyné gyóntatója üdvözölte az első japán követeket, majd megtekintették Belém látványosságait, a portugál udvarban pedig a királyoknak kijáró fogadásban részesültek. Spanyolországban, elsősorban Toledóban töltöttek el hosszabb időt, ahol a templomokat tanulmányozták. Amikor Madridba érkeztek II. Fülöp (1527–1598) spanyol király több napra meghívta őket az Escoriálba, ahova pompás királyi hintón és katonai díszkísérettel érkeztek meg. Már az első fogadáson nagyon megnyerte a király tetszését a japánok öltözködése, főként az egzotikusan ható finom kimonók és az igényesen megmunkált szandáljuk; ez utóbbit Martinao Hara udvariasan levette, hogy a király közelebbről is megvizsgálhassa. A fogadásokon japánul és spanyolul beszéltek, a tolmácsolásban P. Mesquita segített; végül kicserélték az ajándékokat, utána Alicantéból, Mallorca érintésével Livornóba hajóztak, ahova 1685. március elsején érkeztek meg. Onnan az akkor már nagyköveteknek nevezett fiatal japán nemesek utazásuk fő célpontjába Rómába utaztak. Átutaztak Pisa, Firenze és Siena városain, ahol szintén mindenütt királyi fogadásban részesültek; meglátogatták a nagybeteg I. Medici Ferenc (1541–1587) toszkánai nagyherceget, sőt Pisában, a fogadásukra adott estélyen Mancio Ito európai udvariassággal táncolt Bianca Capello (1548–1587) toszkánai nagyhercegnővel. Néhány napot töltöttek Firenzében, mindennapra jutott egy esti fogadás. Napközben felkeresték a templomokat és a palotákat, és gyönyörködtek az ősi város tökéletes arányaiban; de sürgető üzenetet kaptak Rómából, ezért a tervezett időnél hamarabb elhagyták Toszkánát.

Végül 1585. március 22-én érkeztek meg az Örök Városba. A jezsuita rendházban kaptak szállást, ahol P. Claudio Aquaviva (1543–1615), az ötödik általános rendfőnök fogadta őket. A római pápai nemesek rendkívüli tisztelettel fogadták a távol-keleti követeket, tiszteletük és nemesi rangjuk elismeréseként Mancio Itót megajándékozták a Róma város tiszteletbeli polgára címmel, és aranysarkantyús lovaggá avatták. Másnap, a pápai látogatás napján, Juliao Nakaura belázasodott, és alig tudott kiegyenesedve járni, ezért csak a másik három követ járult a pápa elé. A római nép nagy örömmel ünnepelte meg a küldöttség megérkezését; huszonöt bíboros, sok püspök és számtalan főpap kíséretében, lovagok és lovas katonák gyűrűjében, harangzúgás és trombitaszó mellett vonult a három, japán díszruhába öltözött, két szamuráj karddal felövezett, ifjú követ a Vatikánba. Tiszteletükre elsütötték az Angyalvár háromszáz ágyúját is.

A japán követség első pápai kihallgatására, 1585. március 23-án került sor, amikor a gyengélkedő, közelgő halálát érző XIII. Gergely (1502–1585) pápa ünnepélyesen fogadta a messzi földről érkezett látogatóit; ez volt az első hivatalos kapcsolat a kereszténység feje és Japán között. A pápa a követeket a pápai palota Sala Regia termében fogadta, ahol általában csak a királyokat és az uralkodókat szokták bemutatni, de Mancio Ito Ótómo daimjó, Miguel Csiziva pedig Ómura és Arima daimjók személyes követének számítottak. Amikor a 84 éves pápa meglátta a három japán fiatalembert, felkelt a trónjáról, és sorban melegen megölelte és könnyes szemmel üdvözölte őket.. A pápai fogadáson felolvasták a keresztény daimjók – Arima 1582. január 8-án, Ótomo január 11-én és Ómura január 27-én kelt – leveleit olasz fordításban. Mancio Ito japánul köszöntötte a pápát, P. Mesqiuta fordította latin és olasz nyelvre. A pápa melegen érdeklődött az utazásukról, a japán keresztények életéről és helyzetéről, majd elbocsátotta a követeket, a beteg Nakaura kezelésével pedig saját orvosát bízta meg. Néhány nappal később április 3-án újból találkoztak, amikor átadták a pápának a Biva-tó keleti partján épült Azucsi kastélyről – Oda Nobunaga székhelyéről – Kano Eitoku (1543–1590) japán festőművész által festett képét, amelyet P. Valignano kérésére készített. Sajnos, a kastély és a környező település, a fiatalok elindulását követően néhány hónappal, Nobunaga halála után elpusztult. A személyes kihallgatás alkalmával a pápa saját maga kalauzolta a fiatalokat a pápai palotában, majd rendelkezett az ellátásukról, pénzt utalt ki a kiadásaik fedezésére, és gyönyörű európai ruhákkal ajándékozta meg őket. A következő napokban külön pápai vezetőkkel tekintették meg Róma nevezetességeit és a pápa által különösen a figyelmükbe ajánlott hét templomot.

A pápa kedves fogadtatása és áldása meghatározta a fiatal japán követek jövőbeni életét. Mivel a pápa április 10-én elhunyt, a fiatal követek az új pápa megválasztásáig Rómában maradtak, és részt vettek az új pápa, V. Sixtus (1521–1590), az addigi Felice Peretti di Montalto bíboros koronázásán. Az ünnepélyes ceremónián Mancio Ito nyújtotta a vízzel telt kelyhet a pápának, hogy a kezét rituálisan megmossa. A következő héten pedig hivatalos kihallgatáson is fogadta a japán követeket, és biztosította a fiatal küldötteket szeretetétéről és nagyrabecsüléséről, egyben bőkezűen megajándékozta őket. A jezsuiták rendházában találkoztak és összebarátkoztak (a később szentté avatott) Gonzaga  Alajossal (1568–1591), az „angyali ifjúval”, aki akkoriban a római utcagyerekek hitoktatója volt.

A várost 1585. június 3-án hagyták el, először Bolognán keresztül Velencébe utaztak, ahol szintén nagyon meleg fogadtatásban részesültek, részt vettek a város védőszentjének, Szent Márknak az ünnepén, a Canale Grandén díszes hajóval vonultak fel, és fogadták a velencei hadihajók üdvözletét; az ünnepet nagy tűzijáték zárta. A következő napokban a dózse fogadást adott a tiszteletükre, majd vadászatra hívta a fiatal japán nemeseket. Látogatásuk végén Jacopo Tintoretto (1518–1594) megfestette az arcképüket.

 Noha még a francia és sok német udvarba is meghívták a szokatlanul népszerű követséget, idő hiányában a hazautazás mellett döntöttek. Lisszabonba tértek vissza, ahol II. Fülöp spanyol király a saját pénzén szerelt fel egy hajót a visszautazásukra, amely a San Felipe nevet viselte. A hazaféle való utazás szintén nagyon kalandosnak bizonyult; az első kísérletre, 1586. április 8-án, a kedvezőtlen szélviszonyok között nem tudtak elindulni, csak 12-én érkezett a kellő széljárás. Szintén a rossz időjárás miatt, Mozambikban hét hónapig voltak kénytelenek maradni, mert csak szeptember elején érték el a kelet-afrikai partokat, és a hajózás csak augusztus közepéig volt lehetséges. Ezért csak 1587. március 5-én tudtak továbbindulni, és május 29-én érkeztek meg Goába, ahol további egy évet töltöttek. Itt csatlakozott P. Alessandro Valignano a Japánba tartó csoporthoz, aki az indiai portugál alkirály követeként Tojotomi Hidejosi (1536–1598) sógun meglátogatására készült, de mivel időközben a sógun a keresztények ellen fordult, csupán Makaóból küldött egy levelet. 

Üldözés és vértanúság Japánban 

Amíg a fiatal japán nemesek Európa udvarait járták, a japán misszióban lényeges fordulat állt be: 1582-ben, a Honnódzsi-összeesküvés során, Nobunagát az egyik tábornoka, Akecsi Micuhide (1528–1582) öngyilkosságra kényszerítette.

Az Oda Nobunaga helyére került új sógun, Tojotomi Hidejosi kezdetben támogatta a keresztényeket, de 1587-ben váratlanul a legszigorúbb rendeletet adta ki ellenük, amelynek értelmében valamennyi keresztény misszionáriusnak 20 nap alatt el kellett hagynia Japánt. A legjobban a jezsuiták döbbentek meg a hírre, mivel a rendeletet 1587. július 24-én hirdették ki, és az előző nap még P. Gaspar Coelho (1531–1590), a japán misszió vezetője a sógunnal finom portói borok mellett nagyon szívélyesen beszélgetett. Az okokról azóta is vitatkoznak a történészek, hiszen a rendelet megokolásában csak szűkszavúan annyit közöltek, hogy az új hit elvonja a népet az ősi vallástól, Japán isteneinek és nemzeti hőseinek tiszteletétől. Egyes vélemények szerint a keresztény erkölcsiség nevében tanúsított a háremébe hurcolt keresztény asszonyok és leányoknak ellenkezése váltotta ki az ellenszenvét. Más vélekedések inkább a sógun a kereszténység terjedésétől a féktelen hatalomvágyát, a maga korlátlan egyeduralmát féltette.

Nagyon tragikusan megtépázta a keresztény hithirdetés hitelét az a kellemetlen eset, amikor 1596 novemberében, Japán sziklás partjainál szerencsétlenül járt a San Felipe spanyol hajó.  Kapitánya azzal dicsekedett, hogy a keresztény misszió csak az első lépés, hogy politikailag és gazdaságilag is elfoglalják az országot. A San Felipe tele volt arannyal és ezüsttel, amelyet Manilából a mexikói Acapulcóba szállított, csak a heves viharok miatt sodródott a Sikoku szigeten fekvő Tosza partjára, ahol hajótörést szenvedett. A helyi daimjó, Csoszokabe Motocsika (1538–1599) a japán törvény szerint – amely kimondta, hogy a hajótörést szenvedők vagyona Japánt illeti – elkobozta a hajórakományt a sógun számára. A sógun nevében vizsgálatot végző Nagamori Maszuda (1545–1615) hivatalosan átvette a rakományt, és kihallgatta a kapitányt, hogy miként került a spanyol hajó Japán partjaihoz. A kapitány egy térképen megmutatta a tisztviselőnek, hogy Japán csak hüvelykujjnyi földdarab, a spanyol király birtokaihoz képest. Nagamori elámult a spanyolok nagykiterjedésű birodalmán és hatalmán, és megkérdezte, a spanyol király hogyan jutott ennyi föld és ország birtokába. Erre a kapitány hencegve válaszolta, hogy a király először misszionáriusokat küld, akik megpuhítják a lakosságot, a nép nagyobb részét keresztény hitre térítik, utána pedig, a keresztények segítségével, hadseregével elfoglalja a kiszemelt földet.

Végül, amikor a Fülöp-szigetekről domonkos és ferences misszionáriusok érkeztek, hamar elkezdődött az evangelizációs módszerekről folyó vita a különféle szerzetesrendek között. Természetesen az okok között bizonyosan szerepet játszott a buddhisták negatív hatása is; buddhista boncok vetélytársat, sőt engesztelhetetlen ellenséget láttak a szemükben betolakodónak tűnő idegen vallásban. Hidejosira különösen nagy hatással volt Szejakuin Zenszó buddhista bonc, a sógun személyi orvosa és tanácsadója, aki állandóan áskálódott a kereszténység ellen, meggyőzte a sógunt, hogy a keresztények, a társadalom felforgató elemei.

A rendelet főbb pontjai a következők voltak: „Japán az istenek országa, de hamis tanítást kapott a keresztény országokból. A [misszionáriusok] megkörnyékezték híveiket a tartományokban és a kerületekben, hogy a templomokat és a szentélyeket lerombolják. Ez egy hallatlan gyalázat. Ha egy hűbéres kap egy tartományt, kerületet, falut vagy más hűbérbirtokot, köteles figyelembe venni, hogy a rábízott birtok csak ideiglenesen a tulajdona. Köteles ennek az országnak a törvényeit követni és betartani a szellemüket. Azonban néhány hűbéres törvénytelenül felajánlotta [hűbérbirtokának egy részét az egyház részére]. Ez egy vétkes cselekmény. Az atyák [a tudományokban és a gyógyászatban szerzett] különleges ismereteik által, úgy gondolják hogy az embereket elcsábíthatják, hogy legyenek a híveik. Ennek során törvénytelenül megsemmisítik a Japánban uralkodó Buddha tanítását. Ezek az atyák nem tartózkodhatnak tovább Japánban. A rendelet kibocsátása után következő húsz napon belül kötelesek elhagyni az országot. A fekete hajók [portugál kereskedelmi hajók] továbbra is jöhetnek Japánba, és részt vehetnek a kereskedelemben. Ez egy külön ügy. Folytathatják a kereskedést. A továbbiakban, aki nem akadályozza Buddha tanainak a terjesztését, legyen kereskedő vagy sem, a keresztény országokból szabadon jöhet és mehet Japánba.”

A fiatal japán nemesek küldöttsége, 1591. július 21-én érkezett vissza Japánba, Nagaszaki kikötőjébe. A küldöttség visszaérkezése Japánban is élénk érdeklődést keltett; a követek az indulás elején még a tizenéves koruk elején jártak, de mire visszaérkeztek, már világlátott, sokat tapasztalt komoly embereknek számítottak. Különböző daimjók és tisztviselők sereglettek a követek fogadására, hogy első kézből nyerjenek információkat a hosszú utazás alatt szerzett nyugati élményekről és tapasztalatokról.

A nyolcéves európai küldetésükről személyesen és írásban is beszámoltak az őket küldő japán uralkodóknak, A sógunnal csak félévi várakozás után, 1591. március 3-án találkoztak. A hivatalos fogadás nagyon ünnepélyes keretek között zajlott; a japán követek a pápától kapott díszruhákban jelentek meg, mindkét részről beszédek hangzottak el; de a találkozó csúcspontjának a négy követből álló kvartett zenei előadása számított, amikor hárfán, hegedűn, lanton és klavikordon nyugati zenét adtak elő; végül a portugál alkirály ajándékát, az arab csődört vezették elő. A sógun és a kísérete nagy érdeklődéssel figyelte az előadást, és részletesen érdeklődött a hangszerek iránt. Majd Tojotomi Hidejosi személyesen, kötetlen formában is fogadta Itót, és tiszti rangot ajánlott fel a hadseregében, de a Nyugatot megjárt követ az ajánlatot nem fogadta el. Noha nem volt képes meggyőzni a sógunt, hogy vonja vissza a keresztények ellen kiadott rendeletét, annyit mégis elért, hogy az uralkodó megígérte: amíg a misszionáriusok nem avatkoznak be a japán politikába, addig nem vezetik be. Egyben megengedte, hogy néhány jezsuita Nagaszakiban maradjon a portugál közösség lelkipásztori ellátására. P. Mesquitát nevezték ki a jezsuiták elöljárójának, valamint a portugál templom és kollégium igazgatójának 1598 és 1611 között Nagaszakiban. A sógun rendelete szerint a templomba csak a portugálok járhattak, a japán keresztényeket a házaikban keresték fel a jezsuita atyák. A közvetlenebb hithirdetés érdekében P. Mesquita az Európából hozott nyomtatógépen katolikus írásokat sokszorosított, ezeket terjesztették a japán hívek körében.

Az utazás egyes részletei, már 1590-ben, latin fordításban is megjelentek De Missione Legatorum Iaponensium ad Romanam Curiam (A japán követek küldetése a római Kúrián) címmel, P. Duarte de Sande (1547–1599) makaói jezsuita jóvoltából. Később Luís Fróis is kiadta La Première Ambassade du Japon en Europe (Az első japán követség Európában) címen az utazás részletes leírását. Egyébként a japán követség jelentős hatással volt az európai közvéleményre; 1685 és 1695 között nem kevesebb, mint hetvennyolc könyv, nyomtatott beszámoló és röpirat jelent meg különféle nyelveken, Angliától Litvániáig.

Az európai élmények hatására a japán követek mind a négyen csatlakoztak a jezsuitákhoz. 1593. július 25-én beléptek a Jézus Társaságába, először az amakuszai noviciátusba készültek fel a szerzetesi hivatásra. Majd mivel 1597-től kezdve meglehetősen erős keresztényellenes hangulat alakult ki és a keresztény misszionáriusokat hivatalosan kitiltották Japánból, 1601-ben Mancio, Hara és Nakaura Makaóba mentek teológiára. 1608-ban, mint az első japán származású papokat Alessandro Valignano szentelte fel őket.

További sorsukról meglehetősen keveset tudunk. – Mancio Ito 1612. november 13-án meghalt Nagaszakiban, – Martinao Harát, 1614-ben, a Tokugava sógunátus idején kiadott keresztényellenes intézkedések nyomán, száműzték Japánból, Makaón telepedett le, ahol a japán keresztény menekültek keresett prédikátora lett, valamint megírta a japán katolikus egyház történetét. 1623. október 23-án hunyt el Makaóban.

– Miguel Csizsiva 1601 előtt, ismeretlen ok miatt – a szóbeszéd szerint a sikertelen tanulmányi előmenetelén megsértődve, hiúságból – elhagyta a Jézus Társaságát, és az Ómura-család szolgálatába lépett. 1606-ban keresztény hitét is megtagadta, amikor ura, Ómura Josiaki elhagyta a keresztény vallást; majd megnősült, családot alapított; de későbbi kapcsolataiban és polgármestersége (bugdzsó) idején a latin nyelv tudása jó szolgálatot tett. 1633. január 23-án, hunyt el Nagaszakiban.

– A legtragikusabb sors. Juliao Nakaura számára jutott: a Tokugava sógunátus katonái a keresztényüldözés idején elfogták, majd kegyetlenül megkínozták, és 1633. október 21-én mártírhalált szenvedett. XVI. Benedek pápa 2008. november 24-én avatta boldoggá. –

 1593-ben belépett a jezsuiták amakuszai noviciátusába, majd Makaóban folytotott teológiai tanulmányokat. 1604-ben visszatért Japánba, mint skolasztikus lelkipásztori munkát végzett először Arimában, majd Kiotóban. 1608-ban teljesült régi álma: pappá szentelték. 1614-ben a jezsuiták kiutasítása után nem hagyta el Japánt, hanem a huszonhét jezsuita egyike lett, aki Kjúsú szigetén titokban pasztorálta az üldözött keresztényeket. Az első időkben fő bázisa Kucsinocu városa volt, de később a keresztények által lakott távoli falvakban bujkált éjszaka, gyalogosan közlekedett, világi ruhába öltözött, napközben keresztények lakásaiban húzódott meg. Amikor a kereszténység üldözése egyre komolyabb formákat öltött, az európai misszionáriusokat sorra letartóztatták, és börtönbe kerültek, néhányukat ki is végezték. Nakaura japán létére hosszú időn keresztül elkerülte a letartóztatást, közel 20 évig tudta titokban szolgálni a megmaradt híveket.

A XVII. század első felében uralkodó sógun, Iemacu Tokugava (1604–1651) valóságos rémuralmat vezetett be, szinte patológikus kegyetlenséggel üldözte a keresztényeket. A főinkvizítor, Inoue Csikugonokami Maszasige (1585–1662) – akit gyerekkorában megkereszteltek –, valóságos tudományággá fejlesztette a vallatásokat; a legrafináltabb és a legbarbárabb kínzásokkal próbálta megtörni és hitük megtagadására kényszeríteni a keresztényeket; saját maga szinte sohasem vett részt a gyakorlati kínzásokban; neki tulajdonítják az anacurusi módszer kitalálását. A japánok tömegeit 1627-től az efumi vizsgálatra kényszeríttették: egy külön az erre a célra készített Krisztus-képre kellett rátaposniuk, bizonyítva, hogy nem keresztények. Az efumit egyébként Jamada Iemonzaka találta fel, aki a jezsuita misszióban dolgozott, de a simabarai vár ostromakor elárulta a keresztényeket. A hitüket elhagyó keresztényeket – korabi kirisitan – hivatalosan is megfigyelték, és a családot az unokákig ellenőrizték. Az aposztata papokkal – korabi bateren – még szigorúbb eljárást alkalmaztak.

Juliao az üldöztetés idején végzett munkájáról a következőket írta, 1621. szeptember 21-én kelt levelében, P. Nuno Mascarenhas SJ római asszisztensnek: „Az Ön római levele, amit 1621 júniusában, Kucsinocu kikötőjében kaptam meg, nagyon nagy örömet okozott nekem, mindjárt tovább küldtem az elöljáróimnak is. Már a nagy üldözés éve óta bujkálok, amikor a hatóságok minden atyát kiűztek Japánból, és minden erőfeszítésükkel meg akarják győzni a keresztényeket, hogy elhagyják a hitüket.

Itt maradtam, és megpróbálok segíteni a keresztényeknek. Tisztelendőséged bizonyára már hallott az idén történt komoly mártíromságról, amelyet sok más követett a területünk különböző részein. A legtöbb mártír Takoku területén volt, egyedül Takoku városában huszonegyen szenvedtek vértanúságot, mások a kínzások alatt elszenvedett sérüléseikbe haltak bele.

Az üldözők néhánynak megkímélték az életét, mert nem akarták a város teljes lakosságát megsemmisíteni. De biztosíthatom Önt, kedves Atya, hogy az emberek itt mind buzgó keresztények, és megőrizték a hitüket. Mindenki nagyon örült az Öntől kapott levélnek, és nagy tisztelettel kezelték a küldött vallásos tárgyakat, amelyek segítenek megerősíteni a hitünket. A leveléből tudom, hogy imáiban megemlékezik a japán emberekről, ez minket nagyon vigasztal, és nagyon hálásak vagyunk. Levele kedves emlékeket villant fel az emlékezetemben: a Szent Város, Róma, a Szentatya, a bíborosok, a katolikus fejedelmek és minden kedvesség és szeretet, amit kaptam, amikor meglátogattam Európát. Köszönöm a levelét kedves Atya, és biztosíthatom Önt, hogy a szeretetének az emléke mindig velem marad.

Hála legyen Istennek, nagyon jó egészségnek örvendek, és fizikailag is elég erős vagyok, hogy folytassam a munkámat a Jézus Társaságában. Ezután is több mint négyezer keresztényt gondozok, hallgatom a gyónásaikat a missziós látogatásaim során, a területem különböző részein. Az üldöztetés folytatódik. Nem kétséges, hogy az éves jelentések sok beszámolót adnak erről. Kevés időm van pihenésre. Most befejezem ezt a levelet, mert keresztények érkeztek, és mondják, hogy biztonságosabb helyre kellene mennem, mert a hírek szerint a helyi uraság egy újabb üldözést indított, hogy eltörölje a kereszténységet Takoku területén. De biztosak vagyunk benne, hogy a mi Urunk megadja nekünk a kitartást és bátorságot. Végezetül kérem Tisztelendőségedet, hogy imádkozzon értünk, és ajánlom magamat a miséibe.  Az Ön méltatlan szolgája Nak(aura) Juliao.”

A sok megpróbáltatás miatt annyira kimerült, hogy már járni sem tudott, a hívek vitték az egyik helyről a másikra. 1632-ben Kokurában elfogták, először kilenc havi börtönbüntetésre ítélték, majd 1633. október 18-án, mivel nem volt hajlandó megtagadni a hitét, a hírhedt anacurusi büntetésre ítélték: Egy mindenféle undorító szennyel és csúszó-mászó állatokkal teli verem fölé akasztották fejjel lefelé, a testét szorosan bepólyálták, a halántéka táján kicsiny lyukat fúrtak, hogy a vére csak lassan szivárogjon, így a kínzása sokáig tartson. Sokan, akik semmiféle kínzásra nem tagadták meg a keresztény hitüket, az anacurasi hatására megtörtek, de a vértanú japán jezsuita végig kitartott; néhány japánul beszelő portugál beszámolója alapján tudjuk, hogy még a veremben is megemlékezett, az európai követi megbízatásáról: „Juliao Nakaura vagyok, akit Rómába küldtek.” Végül háromnapos szenvedés után, október 21-én kilehelte a lelkét a veremben. Utolsó szavaival is megvallotta tántorítatlan hűségét a keresztény hitéhez: „Elfogadom ezt a nagy szenvedést a Isten szeretetéért.”

Fontosabb irodalom:

Bangha Béla SJ: A Felkelő Nap országában. Képek a Jézustársaság történetéből. Bp.,1940. 88–95

Béky Gellért SJ: A régi japán misszió: Történelem és tanulság. Japán mozaik. Bp., 2006. 7–56

Bikfalvi Géza: P. Alessandro Valignano, Japán jezsuita apostola. Jezsuiták Magyarországon és a világ más részein. Bp., 2009. 153–158

Boxer, Charles.Ralph: The Christian Century in Japan, 1549–1650. Manchester, 1993

Cooper, Michael: The Japanese Mission to Europe, 1582–1590. The journey of Four Samurai Boys through Portugal, Spain and Italy. Folkestone, 2005

Hall, John Whitney: Foundations of The Modern Japanese Daimyo. The Journal of Asian Studies 20 (1961) 317–329

Jamadzsi Maszanori: Japán: történelem és hagyományok, Bp., 1989

Moran, Joseph Francis: The ambassadors. The Japanese and Jesuits. London, 1993. 6–19

Nemeshegyi Péter SJ: A kereszténység története Japánban. Vissza a gyökerekhez. Bp., 2002. 32–35

Nemeshegyi Péter SJ: Keresztény nevelés Japánban a 16-17. században. Historicus Societatis Iesu. Bp., 2007. 169–173

Nemeshegyi Péter SJ: Japán vallástörténet. Ismerjük meg Japánt! Bp., 2009. 41–61

Reischauer, Edwin O.: Japán története. Bp., 1995

Totman, Conrad: Politics in the Tokugawa bakufu, 1600-1843. Cambridge, 1967

Turnbull, Stephen: The Samurai Sourcebook. London, 1998

Tylenda, Joseph N SJ.: Diogo de Mesquita (1553–1614) és négy társa. Jezsuita szentek és vértanúk IV. Bp., 2010. 80–88