Michel Sabbah

Kiengesztelődés a Szentföldön?

Christus, octobre 2010, 449-455.

(Christus: a francia jezsuiták negyedéves lelkiségi folyóirata.)
A Szerző: Mgr Michel Sabbah, Jeruzsálemi latin pátriárka 1987-2008 között.

Két könyvét a Desclée de Brouwer tette közzé: Paix sur Jérusalem (Béke Jeruzsálemre), 2002; Lire et vivre la Bible au pays de la Bible (Olvasni és élni a Bibiliát a Biblie földjén), 2003.

Jeruzsálem a Megváltás városa, vagyis az emberiség Istennel és az emberek egymás közötti kiengesztelődésének városa. Krisztus ugyanis eljött, hogy ledöntse az elválasztó falat a választott nép és a világ más népei között (vö. Ef 2, 14), hogy megvalósuljon a próféta szava: „Jöjjetek, menjünk fel Jákob Istenének házához… Nemzet nemzet ellen kardot nem emel, és nem tanulnak többé hadviselést” (Iz 2, 3-4). 

Jeruzsálem, ellentmondás jele

Jeruzsálem azonban ellentmondás jele maradt. A népek még háborúznak ott. A Szentfödlön – Palesztina és Izrael – Isten terve, és misztériuma e föld népei történetében és az üdvösségtörténetben, megengedte, hogy ez a föld a vallási pluralizmus és a különböző vallások hívői közötti feszültség földje maradjon. Mégis megőrizte ragaszkodását hitének ehhez az egyetlen és egyedüli földje iránt. Aztán eljött Jézus, akit ugyanaz az Isten küldött, hogy „beteljesítse a törvényt és a prófétákat” (Mt 5, 17). Tehát a kereszténység is ezen a földön született. Aztán a VII. században jött Iszlám az arab hódítással. A történelem folytatta menetét. Megváltoztatta az ország jellegét, kultúráját, vallásait, lakóit. Az arám és a görög nyelv átadta helyét az arabnak; a héber csak a cionista mozgalommal jelent meg újra.

Ma, 2000 év történelem után, ezen a földön két nép él: palesztin és izraeli; három vallás: judaizmus, kereszténység és iszlám – konfliktus-helyzetben. Két közös vallási hely van zsidóknak és muzulmánoknak: az első Jeruzsálem (a Mecsetek eszplanádja a muzulmánok számára és Templom Hegye a zsidók számára); a második Hebron (Ábrahám mecsetje vagy az Atyák sírja). Mindkét hely éles ellentétek szülője a két vallás hívői között. A Mecsetek eszplanádja még kizárólag a muzulmánok kezén van. De az izraeli rendőrség ellenőrzi a bejáratát, hivatalosan hogy megelőzze az összetűzést a különböző hívők között. Minden évben, bizonyos zsidó ünnepek alkalmával (zsidó) vallási csoportok erőszakkal akarnak oda benyomulni. Az a hr is járja, hogy a zsidók újra akarják építeni a Templomot a mecsetek helyén. Hebronban, Ábrahám mecsetjét az 1967-es elfoglalást követően ketté osztották az izraeli hatóságok muzulmánok és zsidók között. 

A politikai konfliktus

A konfliktus a XIX. század végén kezdődött a cionista mozgalommal. Véres összeütközésekre került sor a két nép között 1922-ben a Palesztina fölötti brit mandátum kezdetén.

Az Oszmán Birodalomnak 1918-ban lett vége az első világháború végén elszenvedett katonai vereséggel. A Birodalom idején Palesztina Szíria provincia részét képezte. Lakói zsidók – az ősi időkből itt maradt kisebbség – és arabok voltak: muzulmánok és keresztények. A brit mandátum alatt Palesztinát első ízben kormányozták úgy mint független politikai egységet. Az ősi lakossághoz új népesség csatlakozott: zsidó bevándorlók. Mindenkinek, zsidóknak és araboknak palesztin útlevelük volt, három nyelven kiállítva: angol, arab, héber.

1948-ban, a brit mandátum végén, az ENSZ határozata kettéosztotta az országot: zsidó és arab részre, nemzetközi státust biztosítva Jeruzsálemnek. Az arabok ezt visszautasították. Innen katonai összetűzések származtak. A zsidóknak sikerült államot létesíteniük az ország 78 %-án. Jordánia a maradék 22%-át foglalta el, és hozzácsatolta Jordániához. 1967-ben, az új háborúban Izrael Palesztina maradék részét, magához csatolta Kelet-Jeruzsálemet, de a többi területet nem. Ezek a mai napig katonai megszállás alatt vannak, ami kedvez Izraelnek a betelepítésekhez.

1948-tól, az első időkben az arabok elutasították Izrael állam elismerését. 1988-ig kellett várni, hogy ezt megtegye az OLP (Palesztina Felszabadítási Szervezete). Attól kezdve a palesztinaiak csak az 1967-ben elfoglalt részeket követelik, tehát a történelmi Palesztina 22%-át. 

Több közvetítés

Miután az arabok elismerték Izrael államot, 1989-ben megtartották a Madridi Konferenciát: ez volt az első hivatalos találkozás zsidók és arabok között, hála az amerikai és a nemzetközi közösség közvetítésének. A konferencia által elindított békefolyamat hirtelen megszakadt, mert helyettesítették egy másik folyamattal, amelyet titokban készítettek elő, és amely az Oslói Egyezménnyel végződött 1993-ban. Ez volt az első egyezmény Izrael és az OLP között. Amint a palesztinaiak 1988-ban elismerték Izrael államot, most Oslóban Izrael elismerte a OLP-ot, – amelyet eddig terrorista szervezetnek tartott – a palesztin nép törvényes képviselőjének. Az Oslói Egyezménynek egyedüli hibája volt, hogy az ígéretek beváltásának túl hosszú időt, tíz évet jelöltek meg. Sikertelen lett. Az 1999-es béke helyett 2000-ben elkezdődött a második palesztin intifada, amelyet pontosan az váltott ki, hogy Izrael nem tartotta meg az egyezményt.

2002-ben, a Bejrútban tartott arab csúcstalálkozón teljes békét ajánlott Izraelnek valamennyi arab ország, azzal a feltétellel, hogy megoldják a palesztinkérdést. Izrael semmibe vette az ajánlatot.

2006-ban az USÁ-ban (Annapolis) tartott konferencián Bush elnök második mandátuma végén összeállítottak egy „menetrendet”, hogy eljussanak a békéhez. Újabb kudarc.

Bush után Obama elnök kijelentette, hogy véget akar vetni a konfliktusnak. Hogy folytassa erőfeszítéseit Közel-Kelet békéjéért, szervezett közvetett megbeszéléseket palesztinaiak és izraeliek között, amelyek ez ideig nem vezettek eredményre. A közvetett megbeszélések után nyomást gyakoroltak a palesztinaiakra, hogy kezdjenek közvetlen tárgyalásokat. Ez utóbbiak ezt mondják: „A megbeszélések célja világos: hogy visszaadják az 1967-ben megszállt területeket.” Izrael viszont így válaszol: „A területeknek csak egy részét adjuk vissza.” Netanyau, bár közvetlen tárgyalásokra hív, kijelenti, hogy céljukat sohasem érik el. Egyébként egy időben nem habozik kiterjeszteni az izraeli telepítéseket palesztin területeken.

 Oslo előtt volt béke-megállapodás Egyiptommal, majd Jordániával. Megegyezés kormányok, de nem népek között. A szívek nem engesztelődtek ki. Mert erre utal a jordániai és egyiptomi sajtó, amikor Izraelről beszél, a palesztin kérdése, nem pedig a rajta kívül történő megegyezésekre. Addig amíg ezt a kérdést nem oldották meg, Izrael ellenség marad. Mihelyt a palesztinaiak ezt mondják: „Az izraeliek barátaink”, az arab világ is úgy tekint Izraelre, mint baráti népre, és elkezdődhet a kiengesztelődés.

Lehetséges-e a kiengesztelődés?

Arabok és zsidók együtt tudnak élni. A múltban ez lehetséges volt Palesztinában is, mint a különböző arab országokban, És napjainkban is van békés együttélés közöttük Izrael államban is, a zsidók és nem zsidók közötti hátrányos megkülönböztetés ellenére, és annak ellenére, hogy az izraeli állampolgár arabok politikai támogatást nyújtanak a megszállt területeken élő palesztinaiaknak.

Hogy megvalósulhasson a kiengesztelődés, több nézeteltérést kellene összeegyeztetni. A palesztinaiak szemében a zsidók, nem számítva egy kis csoportot, amely sohasem hagyta el az országot, újonnan érkezett hódítók, akik megszállták őket és uralmukat rájuk erőltették. A zsidók szerint viszont az ősök országába való visszatérésről van szó, amelyet ugyan 2000 évvel ezelőtt elhagytak, de amelyet minden zsidó szerte a világon megőrzött emlékezetében és szívében.

A konfliktus meghatározása is különböző. Az izraeliek szemében a palesztin terrorizmus elleni küzdelemről van szó. A megszállás részükről másodlagos tény. A palesztinaiak szerint először a megszállásnak kell véget vetni, hogy megteremtsék a független palesztin államot. E feltétellel a kölcsönös elismerés új korszaka elkezdődhet egész Közel-Kelet számára.

A bizalom zsidók és arabok között Izraelben egyre romlik. Éles csaták folytak a Knessetben a szélsőséges zsidó pártok tagjai és az arab pártok tagjai között. Július 20-án egy törvénytervezetet nyújtottak be (a „zsidó és demokratikus” állam iránti lojalitás törvényét). A Likud párt miniszterei ellene voltak a „zsidó és demokratikus” kifejezésnek. Ebben a kívánt lojalitásnak eggyel több akadályát láttak, és provokációt Izrael arab polgárai számára.

Ha másrészt a nagyon változatos nevelési rendszert tekintjük Izraelben, és a nagyon uniformizáltat Palesztinában, nem mondhatjuk, hogy e helyzet kedvez a kiengesztelődésnek. Mindkét részről a másik: ellenség. „Halál az arabokra!” – ez a kiáltás hallatszik bizonyos izraeli tömegek részéről minden merényletnél vagy összetűzésnél, és a palesztinaiak szerint mindig a „cionista ellenségről” van dolguk.

Ezzel szemben az emberi jogok védelmére alakult szervezetek a másik megértésének nyit teret, továbbá az önkritikának, tehát a kiengesztelődés előkészítésének. A találkozásnak ez a tere létezik még bizonyos izraeli médiáknál is. 

Megoldhatatlan politikai kérdések?

Jeruzsálem sajátos státusán és az izraeli betelepüléseken túl még ilyen kérdések vannak: a menekültek visszatérése, a vízellátás és a határok meghúzása, - mindezek akadályozzák a megoldást. De a legfőbb mindkét részről az akarás hiánya.

Manapság, a konfliktus különböző fázisai után, a Palesztin Hatóság – ezt nem lehet mondani a palesztinaiak többségéről – azt választotta, hogy békében akar élni Izraellel. Még a Hamasz iszlám mozgalom is el tudná fogadni, szélsőséges ideológiája ellenére, a két állam megoldását az 1967-es határok szerint.

Izraeli oldalról viszont hiányzik a béke megvalósításának akarata. Mert ez azt jelentené számára, hogy engedményeket tesz a palesztinaiaknak, és le kell állítania a területi terjeszkedést. Ma Izrael elutasítja azt, hogy visszaadja a palesztinaiaknak az ország 22 %-át, amelyet 1967-ben elfoglalt. Izrael számára szó sem lehet az egész terület visszaadásáról, tekintve, hogy az izraeli telepesek elfoglalták már annak 42 %-át. Tehát esetleg csak egy részét adnák vissza. És Kelet-Jeruzsálemet sem adnák vissza a palesztinaiaknak. Ezenkívül Izrael számára a béke kockázat. Nem biztos, hogy meghozná a végleges kiengesztelődést, hogy véget vetne a bosszúállásnak, vagy a Hamasz szándékának, hogy véget vessen Izrael államának.

Nézzük a 2010. július 25-i sajtót: Mahmud Abbas elnök az Al-Quods arab újságban egyetlen államról beszél, minthogy a két állam megoldása többé már nem lehetséges. Az izraeli parlament volt képviselője, Avraham Burg azt javasolja, hogy alapítsanak egy új zsidó és arab pártot egyetlen állam számára, amelyben teljes egyenlőséget élveznének zsidók és arabok. A szamariai zsidó telepesek Szamaria bekebelezését javasolják, anélkül hogy meghatároznák az arabok státusát. A lojalitásról szól törvényjavaslat vitájakor Netanyahu a következő formulát javasolja: „Zsidó és demokratikus állam, egyenlő jogokkal minden polgára számára.”

Az újságok Izrael habozásáról beszélnek a két államról szóló határozat megvalósításáról szólva, vagyis arról, hogy megteremtsék az Izrael államtól független Palesztin államot. Mivel ez a megoldás járhatatlan útnak tűnik, új megoldás felé fordulnak: egyetlen ország, egy állam zsidók és arabok számára. Izrael számára az okoz nagy félelmet, hogy zsidók kisebbségben maradnának a palesztin demográfiai növekedés miatt.

Tehát dilemma előtt állnak: vagy tovább élni az erőszak, a bosszú és a megtorlás ciklusaiban, vagy pedig eljutni a kiengesztelődéshez. A palesztin állam létrehozása az összes 1967-es területen a legjobb menekvés Izraelnek a jövőben, hogy elfogadja az egész arab és muzulmán világ. 

A hívők szerepe

A konfliktusok peremén, vagy azok ellenére a három vallás hivői találkoznak. Számos vallásközi párbeszédet kezdeményeztek zsidók és keresztények, zsidók és muzulmánok között, vagy együtt mindhárom vallás képviselői, pl. a Szentföldi Vallási Intézmények Tanácsa, amelynek tagjai a jeruzsálemi Fő Rabbinátus, a Muzulmán Főbíró és a tizenhárom keresztény közösség vezetői. Ez a Tanács mindent megtesz, hogy figyelemmel kísérje az eseményeket és mérsékelje az összeütközéseket.

A politikai konfliktus kihívás minden őszinte hívő számára, legyen az zsidó, keresztény vagy muzulmán. Miért kell megölni a másikat, hogy én létezhessem? Emberi lények halnak vagy megaláztatást szenvednek mindkét oldalon, a szívek megtelnek gyűlölettel, betonfal választja el őket továbbra is házakat rombolnak, földeket kisajátítanak, sok ezer palesztinai válik politikai fogollyá. És sokak eszmét megcáfolják a helybeli tények.

 2009 decemberében megjelent egy palesztin dokumentum a helyzetről: Az igazság pillanata. Ennek lényege. Lássuk meg Isten kegyelmét minden eseményben. Remélni kell tehát továbbra is minden nehézség ellenére. Az egyetlen orvosság a bajjal szemben, amelytől Szentföld szenved: a szeretet parancsa. „Szeressétek egymást!”, „szeressétek ellenségeiteket!”- ez lehet a kiengesztelődés útja. A szeretet abban áll, hogy Isten képmását látjuk minden emberi személyben, az ellenségben is. A szeretet abban áll, hogy elfogadjuk az ellenséget nem csupán mint ellenséget, hanem Isten képmását. Beszélni kell az ellenség emberségével, meggyógyítani a bajából, amely elnyomja a másikat. Így segítjük, hogy véget vessen bajának, amelytől mi is szenvedünk: a ránk erőszakolt politikai igazságtalanságnak.

Hinnünk kell, hogy lehetséges a kiengesztelődés. Őszinte akarattal minden kérdést meg lehet oldani, minden akadályt elhárítani. Hinnünk kell a másik jóságában. Kell, hogy a két nép és politikai és vallási vezetői eljussanak a meggyőződéshez, hogy képesek a kiengesztelődésre, és hogy békében éljenek saját államukban. Kell, hogy a vallási és politikai vezetők tudatosítsák: küldetésük – túl minden politikai bonyodalmon – elvezessék Jeruzsálemet Istentől akart első hivatásához: hogy a megváltás városa legyen, és megszűnjön az ellentmondás jelének lenni; ez ellenkezik Isten és a hívők akaratával, akik arra hívattak, mert képesek rá, hogy építsék a békét Isten földjén.

(Szabó Ferenc S.J. fordítása)