a magyar jezsuiták folyóirata

V I L Á G N É Z E T  -  L E L K I S É G  -  K U L T Ú R A

[Nyitólap]

 

XVI. Benedek pápa Birminghamban,
2010. szeptember 19-én,
John Henry Newman boldoggá avatása alkalmából elmondott homíliája 

Krisztusban kedves Testvérek! 

Igen örvendetes ez a nap, amely bennünket itt Birminghamban összehozott. Először is, ma vasárnap van, az Úr napja, az a nap, amelyen Urunk Jézus Krisztus feltámadt a halottak közül, és örökre megváltoztatta az emberi történelmet azzal, hogy a sötétségben és a halál árnyékában élő minden embernek meghozta az új életet és a reményt. Ezért gyűlnek össze világszerte e napon a keresztények, hogy dicséretet mondjanak és hálát adjanak Istennek a velünk cselekedett nagy csodatetteiért. Ez a mai vasárnap az angol nemzet életében is fontos nap, minthogy e napot jelölték ki, hogy megemlékezzünk az „Angliai Csata” hetvenedik évfordulójáról. Engem, aki a náci uralom sötét napjaiban Németországban éltem és szenvedtem, mélyen meghat, hogy e napon itt lehetek veletek, és felidézhetem annak a sok honfitársatoknak az emlékét, akik életüket adták, hogy ellenálljanak e gonosz ideológia erőinek. Különösen felidézem a közeli Coventry városát, amely 1940 novemberében sok-sok életet kioltó súlyos bombatámadást szenvedett. Hetven év elteltével szégyenkezéssel és borzalommal emlékezünk a háború által okozott szörnyű emberáldozatra és pusztításra, és megújítjuk elhatározásunkat, hogy a békéért és a kiengesztelődésért fogunk dolgozni mindenütt, ahol csak viszályok fenyegetnek. Van azonban egy örvendetesebb ok is, amely ezt a napot Nagy-Britannia, a Midlands tartomány és Birmingham városa számára sok jót ígérő nappá teszi: ezen a mai napon lesz John Henry Newman bíboros oltárra emelve és hivatalosan boldoggá avatva.

Köszönöm Bernard Longley érseknek a ma reggeli mise kezdetekor mondott kedves üdvözlő szavait. Elismeréssel adózom mindazoknak, akik keményen dolgoztak, hogy Newman bíboros boldoggá avatási ügyét előmozdítsák, beleértve a birminghami Oratórium atyáit és a „Das Werk”-nek nevezett lelki közösség tagjait. Köszöntöm valamennyi jelenlevőt, akik Nagy-Britanniából, Írországból és még messzebbről jöttek. Köszönöm, hogy itt vagytok ezen a szentmisén, amelyben dicsérjük és áldjuk Istenünket, aki hősies erényekkel tüntette ki ezt a szentéletű angol férfit.

Angliában hosszú a sora azoknak a szent vértanúknak, akik bátor tanúságtételükkel támogatták és ihlették itt évszázadokon át a katolikus közösséget. Méltó és illő azonban, hogy a mai napon elismerjük egy hitvalló életszentségét, aki e nemzet fia, és bár nem kellett vérét ontania Uráért, mégis ékesszóló tanúságot tett róla a papi szolgálatnak szentelt hosszú élete során, főképpen szentbeszédeivel, tanításával és írásaival. Megérdemli, hogy elfoglalja helyét az ezekről a szigetekről származó szentek és tudósok hosszú sorában, Szent Béda, Szent Hilda és Boldog Duns Scotus között, hogy csak néhány nevet említsek. Boldog John Henryben ez a szelíd tudományosság, mély emberi bölcsesség és az Úr iránti mélységes szeretet bőséges termést hozott. Ez jelzi az életszentség bőséges ajándékait létrehozó Szentlélek állandó jelenlétét Isten népe szívének mélyén.

Newman bíboros mottója: Cor ad cor loquitur, „Szív szól a szívhez” megérteti velünk, hogy ő a keresztény életet az életszentségre való meghívásnak tekintette. Ezt a meghívást az Isten szívével való bensőséges közösségre irányuló emberi szív mély vágyaként éljük meg. Newman emlékeztet arra, hogy a hűséges ima fokozatosan átalakít bennünket Isten hasonlóságára. Sok szép szentbeszédének egyikében ezeket mondta: „Az ima szokása, vagyis az a gyakorlat, hogy minden alkalommal, minden helyen, minden szükségben Istenhez és a láthatatlan világhoz fordulunk, hogy úgy mondjam, természetszerűleg azt eredményezi, hogy lelkünket megtisztítja és felemeli. Az imádkozó ember már nem az, aki azelőtt volt. Fokozatosan új ideákat szív magába, és eltöltődik új életelvekkel.” (Parochial and Plain Sermons, iv, 230-231) A mai evangélium megmondja nekünk, hogy senki sem szolgálhat két úrnak (vö. Lk 16,13), és boldog John Henrynek az imáról szóló tanítása megmagyarázza, hogy miképpen lép a hívő keresztény végérvényesen annak az egyetlen igaz Mesternek a szolgálatába, aki egyedül tarthat igényt feltétlen odaadásunkra (vö. Mt 23,10). Newman segítségével megérthetjük, hogy ez mit jelent mindennapi életünkben. Megmondja nekünk, hogy isteni Mesterünk sajátos feladatot adott valamennyiünknek, olyan „határozott szolgálatot”, amelyet Isten egyedülálló módon bíz minden egyes emberre. Így ír: „Én egy láncnak vagyok a láncszeme. Embereket összekötő kapocs vagyok. Isten nem céltalanul teremtett engem. Jót fogok tenni, Isten munkáját fogom végezni, békeangyallá leszek, saját helyemen az igazság hirdetője leszek, ha csak megtartom parancsolatait, és hivatásomban szolgálom Őt.” (Meditations and Devotions, 301-302)

Az a határozott szolgálat, amelyre Isten boldog John Henryt hívta, magával hozta, hogy éles elméjét és termékeny tollát napjainak sok sürgető kérdése tárgyalásának szentelje. A hit és értelem viszonyára, a kinyilatkoztatott vallásnak a művelt társadalomban játszott szerepére, a széles alapokra épülő és tág látókörű nevelésre vonatkozó meglátásai nemcsak a Viktória királynő korabeli Anglia számára voltak nagy fontosságúak, hanem ma is világszerte sok embert megihletnek és megvilágosítanak. Különösen is ki szeretném emelni a nevelésre vonatkozó felfogását, amely oly nagy mértékben segítette annak az éthosznak kialakítását, amely ma is a katolikus iskolák és nevelési intézmények hajtóereje. Newman határozottan ellenezte a nevelés feladatának leszűkítését és tisztán utilitarista felfogását. Olyan nevelési környezetet igyekezett megvalósítani, amelyben az értelem képzése, az erkölcsi fegyelmezettség és a vallásos elköteleződés összekapcsolódnak egymással. Az írországi katolikus egyetem alapításának terve alkalmat adott Newmannak, hogy kidolgozza a nevelésre vonatkozó elgondolásait, és azok az előadások, amelyeket The Idea of a University („Egy egyetem ideája”) címmel közzétett, olyan ideált állítanak elénk, amelyekből az egyetemi képzésben tevékenykedő minden ember ma is tanulhat. Valóban, hitoktatók nem tűzhetnek ki maguk elé jobb célt, mint azt, amelyet John Henry fogalmazott meg híres beszédében, amelyben az értelmes, jól képzett világiak szükségességét hangoztatta: „Azt kívánom, hogy olyan világiak legyenek az Egyházban, akik nem önteltek, beszédükben nem meggondolatlanok, nem veszekedősek, hanem olyan valakik, akik ismerik vallásukat, belehatolnak vallásukba, tudják, hogy hol állnak, tudják, hogy mit állítanak és mit nem állítanak, olyan jól ismerik hitvallásukat, hogy képesek számadást adni róla, és annyit ismernek a történelemből, hogy meg tudják védeni vallásukat.” (The Present Position of Catholics in England, ix, 390) Ma, amikor e szavak íróját oltárainkra emeljük, imádkozom, hogy az ő közbenjárására és példájára, az ő általa elénk tárt vízió nagyobb erőfeszítésre buzdítson mindenkit, akik a tanítás és hitoktatás feladatával vannak megbízva.

Érthető okokból John Henry Newman intellektuális hagyatékára figyelt fel leginkább az ő életéről és munkájáról szóló széleskörű szakirodalom, a mai alkalommal azonban befejezésül inkább röviden szeretnék az ő papi, lelkipásztori életéről szólni. A lelkipásztori szolgálatának alapját képező szívélyességet és emberiességet szépen fejezik ki egy másik híres beszédének következő szavai: „Kedves testvéreim, ha angyalok lettek volna a ti lelkipásztoraitok, nem tudtak volna részvétet érezni irántatok, nem tudtak volna szimpatizálni veletek, nem tudtak volna együtt érezni veletek, gyöngédséget érezni irántatok, tekintettel lenni gyengeségeitekre, ahogy azt mi, emberek tehetjük. Angyalok nem lehettek volna példaképeitek és vezéreitek, és nem vezethettek volna a régi énetekből az új életbe, ahogy azt megtehetik azok, akik közületek származnak.” („Men, not Angels: the Priest of the Gospel”, Discourses to Mixed Congregations, 3) Newman életében megvalósította a papi szolgálatnak e mélységesen emberi felfogását Birmingham népének odaadó gondozásában azokban az években, amelyeket az általa alapított Oratóriumban töltött. Látogatta a betegeket és szegényeket, vigasztalta a gyászolókat, törődött a börtönben raboskodókkal. Nem csoda, hogy halálakor sok ezer ember sorakozott fel az utca mentén, amikor koporsóját vitték az alig félmérföldnyire fekvő itteni temetőbe. Százhúsz évvel ez után, ma nagy tömeg gyűlt össze ismét, hogy örvendezzék, hogy az Egyház ünnepélyesen elismeri annyira szeretett lelkiatyjuk kiváló életszentségét. Nincs jobb mód e pillanat örömének kifejezésére, mint a mennyei Atyánkhoz intézett szívbeli hálaadás, azokkal a szavakkal, amelyeket Boldog John Henry Newman adott a mennyei angyalkórusok ajkára:

Dicséret a magasságban a Legszentebbnek,
És dicséret a mélységekben;
Az ő minden szava a legcsodálatosabb,
Minden útja a legbiztonságosabb.

               (The Dream of Gerontius)

 
 [ Nyitólap  |  Jezsuiták  |  Katolikus  |  Katolikus Rádió  |  Magyar Kurír  |  Plébánia | Breviárium ]