Nemeshegyi Péter SJ

John Henry Newman vándorútja

XVI. Benedek pápa idei szeptemberi angliai látogatása során boldoggá avatta John Henry Newman bíborost. 1963-ban avatta boldoggá VI. Pál pápa az olasz passzionista szerzetespapot, Domenico Barberit, aki 1845. október 10-én átvette Newmant a római katolikus egyházba. VI. Pál pápa Barberi boldoggá avatása alkalmával mondott szentbeszédében megemlékezett erről az eseményről, és Newmanról a következőket mondta: „Newman, csak az igazság szeretetétől és a Krisztus iránti hűségtől vezetve olyan vándorutat járt végig, amely igen fáradságos volt ugyan, de ugyanakkor a legnagyobb, legmélyebb értelmű és legeredményesebb út volt, amelyet valaha is befutott az emberi szellem a múlt században, sőt, mondhatjuk, az egész újkorban, végül pedig eljutott a bölcsesség és béke teljességéhez.”

Newmannak ezt az útját szeretnénk a következőkben vázolni, írásai, és a Ian Ker által készített életrajza[1] nyomán. 

Fiatal évek

John Henry Newman 1801. február 21-én született Londonban, jómódú bankárcsalád elsőszülött gyermekeként. Apját Johnnak, anyját Jemima Fourdrinier-nek hívták. John Henry hosszú életének 89 éve egybeesett az angol birodalom fénykorával. A XIX. században az angol hadiflotta vetélytárs nélkül uralta a tengereket. Afrikának, Ázsiának nagy része angol gyarmattá lett. Viktória királynő nemcsak az Egyesült Királyság királynője, hanem India császárnője is lett. A XX. század közepéig használt világtérképeken Nagy-Britannia és a föld országainak jó része rózsaszín színűen volt ábrázolva, ezzel jelezve az angol uralmat. Az ipar és kereskedelem terén is Nagy-Britannia lett vezető hatalommá. A gőzgép Angliából terjedt el a világon. Angliában épültek az első gőzvasutak, alakultak ki a kapitalista gyárak és vállalatok.

Vallási téren Nagy-Britanniában VIII. Henrik óta az Anglikán Egyház volt elismerve államegyházként. Elvetették a római pápa egyetemes főségét, és helyette az angol uralkodó lett az anglikán egyház feje. A katolikus Egyháztól való elszakadás ellenére azonban ez az egyház sokat megőrzött az ókori és középkori katolikus keresztény hagyományból. Érsekek és püspökök kormányozták az egyházat, hitvallásukban a niceai zsinat nyomán vallották a Szentháromság egy Isten tanát. A szerzetesrendeket ugyan eltörölték, de a hatalmas középkori gótikus püspöki székesegyházak és apátsági templomok emlékeztettek a nagy keresztény hagyományra. A hivatalos imakönyv (Book of Common Prayer) szintén sok hagyományos keresztény gondolatot tartalmazott és keresztény vallási érzéseket táplált.

VI. Edvárd és I. Erzsébet uralkodása alatt Luther és Kálvin tanai kezdték befolyásolni az anglikán egyházat. Az Erzsébet uralkodása alatt megfogalmazott 39 anglikán hitágazat (Thirtynine Articles) között vannak a hagyományos katolikus tanítást élesen elutasító tételek is.

Ezekből az következett, hogy az anglikán egyház sokszínű gyülekezetté vált. Tagjai közül sokan fontosnak tartották a püspökök apostoli jogutódlását, a szentségeket és a liturgiát. Voltak azonban olyanok is, akiket „evangelical”-nak neveztek, Luther és Kálvin nyomán az egyedül a hit általi megigazulás tanát követték, és kizárólag a Szentírásra támaszkodtak. A XIX. század során erősen terjedni kezdett Angliában a vallási liberalizmus, mely szerint minden vallás egyenlő, isteni kinyilatkoztatáson alapuló tanok pedig nem léteznek.

A római pápa főségéhez ragaszkodó katolikusokat a XVI–XVII. században véresen üldözték. Ez az üldözés később enyhült, de az 1829-ban az angol parlament által megszavazott Emancipation Act-ig az angliai katolikusok hátrányos megkülönböztetésnek voltak alávetve.

A Newman család hagyományos anglikán módon élt és gondolkodott. Olvasták a Szentírást, de meghatározott vallási tételek elfogadását nem tartották különösen fontosnak. John Henry gyermekévei boldogok voltak. Jó tanuló volt az iskolában, élvezte a természet szépségét. Megtanult szépen hegedülni, és a zene szeretete egész életében végigkísérte.

A Newman család életét villámcsapásként érte az apa bankjának csődbejutása. Csődeljárás nélkül sikerült ugyan a hitelezőket kielégíteni, de el kellett adniuk házukat, és az apa elvesztette munkáját.

John Henry ekkor tizenöt éves fiú volt, és súlyosan megbetegedett. Nem tudjuk pontosan betegségének mivoltát, de annyi bizonyos, hogy betegágyán nagy istenélményben volt része. Ő maga később erről így írt: „Tizenöt éves koromban nagy változás következett be gondolkodásomban. Határozott hitvallás hatása alá kerültem. Értelmembe belevésődött a dogma (hittétel) gondolata, amely Isten irgalmából sohasem tűnt el vagy homályosodott el. Két és csupán két legfelsőbb rendű és fényesen nyilvánvaló lénynek a létezésében nyugodtam meg: az én létem és Teremtőm létének létezésében.”[2]

Ettől kezdve Newman sohasem tudott kételkedni Isten létezésében. Megvallja, hogy az anyagi világ valóságában is néha kételkedett, de az Isten létében sohasem.[3] Úgy érezte, hogy ez által a „megtérése” által egészen más ember lett belőle.[4]

Az Isten létén kívül a Szentháromság tana, valamint az örök boldogság és örök kárhozat tana is mélyen belevésődött lelkébe.

Ez a „megtérés” nem követte a Luther által megfogalmazott sorrendet (bűntudat, rettegés, Krisztus helyettesítő üdvözítő tettébe vetett hit és bizalom, béke), de nem volt kevésbé mélységes és személyes.

A fiatal Newman ettől kezdve kálvinista könyveket kezd olvasni, és Kálvin tanításai éveken át befolyásolták gondolatvilágát. Különösen mély hatást gyakorolt rá Thomas Newton egyik könyvének állítása, mely szerint a római pápa nem más, mint a Szentírásban megjövendölt Antikrisztus.[5] Ez a nézet egészen 1843-ig befolyásolta Newman érzésvilágát.

Ugyancsak tizenöt éves korában született meg lelkében az a meggyőződés, hogy Isten őt nőtlen életre hívja.[6]

Newman apja, hátrányosra fordult pénzügyi helyzetük ellenére, 1816-ban fiát felvéteti az oxfordi Trinity College-be. A fiú eleinte nehezen szokik bele az új környezetbe. Iskolatársai mind néhány évvel idősebbek nála. Egész életét végigkíséri a félénkség és érzékenység. Trinity College-ben legkedvesebb „barátai” a szomszédos épület falán virágzó tátikák. Nagyon szorgalmasan tanul, ösztöndíjat kap, de túlfeszíti a tanulást, kimerül, és záróvizsgája rosszul sikerül. Megszerzi ugyan a bakkalaureátusi fokozatot, de egyetemi előmenetele kétséges lesz.

Mégis merészel jelentkezni a híres-neves Oriel College-be ösztöndíjas megbízott tanárnak (fellow). A felvételi vizsga ezúttal jól sikerül. Az Oriel College vezetői megsejtik a fiatalember lángeszét, és felveszik. Newman boldogan rohan az Oriel College-be, ahol ünnepélyesen befogadják az ottani híres tanárok. Közülük különösen két nevet említünk meg: John Keble-t, aki az akkori oxfordi egyetem egyik legkiválóbb egyénisége, és Edward Bouverie Puseyt, aki a későbbi Oxford Mozgalomban lett hosszú éveken át Newman küzdő társa. 

Az oxfordi Oriel College-ben

Newman lelkesen kezdi meg működését az Oriel College-ben. Közben családjának anyagi helyzete tovább romlik. Apja a bank bukása után egyik barátja révén sörgyár igazgatója lett, de ez a sörgyár is csődbe ment, és így John Henrynek kell családját anyagilag is támogatni. Ezért 1824-ben elvállalja az Oxford egyik negyedében fekvő Szent Kelemen plébánia lelkészségét. Diakónussá szentelik az anglikán egyházban. Egyetemi tutorként tovább működik a College-ben, de ugyanakkor nagyon lelkiismeretesen foglalkozik plébániája híveivel. Néhány hónap alatt végiglátogatja valamennyi hívét, akik nagyrészt egyszerű munkásemberek.

Munkabírása bámulatos, mert e két foglalkozás mellett intenzíven kezdi tanulmányozni az ókori egyházatyák műveit is. Az egyházatyák olvasása és plébániai szentbeszédeire való készülései következtében egyre inkább elhalványulnak benne a lutheránus és kálvinista hittételek, főképpen a „csupán beszámított igazvolt” (imputed rightousness) gondolata. Amint maga bevallja: „Az egyházatyák iránti odaadás mentett meg attól a veszélytől, hogy a lutheri és kálvini sziklaormokat és szakadékokat elhagyva” ki ne kössek az indifferentizmus latitudináris „lapályain.”[7]

1825-ben Newmant az anglikán egyházban pappá szentelik. Az Oriel College-ben tutori kötelezettségei egyre szaporodnak, és ezért kénytelen lemondani a Szent Kelemen plébánia gondozásáról. Jó barátságot köt a fiatalon elhunyt Hurrel Froude, Oriel College-i tanársegéddel, akinek a római katolikus egyház iránti vonzódása egyre növekvő befolyást gyakorol rá.

Newman ezekben az években szinte halálra dolgozza magát, és végül idegkimerülésbe esik. Az a csapás is éri, hogy legkedvesebb húga, Mária, hirtelen megbetegszik és meghal. Newmant egész életében végigkíséri ennek a kedves, szeretetteljes, finom lelkű lánynak az emléke.

Oxfordban azonban új feladatok várják: kinevezik az Oxfordi Egyetem Saint Mary-templom lelkészévé. Ennek az új feladatnak köszönhetjük Newman nagyszerű szentbeszédeit, amelyeket később nyomtatásban is kiadott.

Arra is felkérést kap, hogy az ókori egyház zsinatainak történetéről szóló könyvsorozat megírásában közreműködjék. Ebből a felkérésből született Newman egyik remekműve: „A IV. század ariánusai” (The Arians of the Fourth Century). E mű írása közben az ariánus eretnekeknél is jobban érdekelték őt a III. század nagy keresztény teológusai: Alexandriai Kelemen és Órigenész. Lelkesedett gondolataikért. „Tanításuk néhány eleme, amely önmagában is nagyszerű, zeneként csengett benső fülembe, mintha megfelelnének azoknak a gondolatoknak, amelyeket kevés külső ösztönzéssel hosszú ideig dédelgettem. Ezek a tanítások a szakramentális és misztikus elven alapultak, és az Örökkévaló különböző üdvrendjeire vonatkoztak. Ezekből a szövegekből azt olvastam ki, hogy a fizikai és történelmi külső világ csak nálánál magasabb rendű valóságok megnyilvánulása érzékszerveink számára. A természet nem más, mint példabeszéd. A történelem nem más, mint allegória. A pogány irodalom, bölcselet és mitológia, ha helyesen értjük, nem más, mint az evangélium előkészítése. Létezett a zsidók számára egyenesen megvalósított isteni üdvrend, de bizonyos értelemben a pogányok számára is létezett üdvrend.[ …] A látható világ még mindig nem kapta meg isteni értelmezését. A szentegyház szakramentumaival és hierarchiájával fenn fog állni a világ végéig, de ezek csak azoknak a valóságoknak szimbólumai, amelyek az örökkévalóságot töltik meg.”[8]

Az ariánusokról szóló könyvében még ezeket írja Newman erről az általános isteni kinyilatkoztatásról: „Sohasem volt olyan idő, amikor Isten nem szólt az emberhez, és nem közölte volna vele, bizonyos fokig, kötelességeit.” „Minden embert, többé-kevésbé, vezette a hagyomány, és vezették a jóra és rosszra vonatkozó benső ismeretek, amelyeket a Szentlélek helyezett el minden egyén szívébe.”[9] Ebből a megállapításból Newman levezeti a keresztény hithirdetésre vonatkozó következő helyes következtetést: a keresztény hithirdető „ne vesse el, megkülönböztetés nélkül, a pogányok nézeteinek és szokásainak összességét”, „ne tagadja hitük lényeges elveit, hanem inkább, Szent Pált követve, használja fel és tisztítsa meg azokat.”[10]

Jegyezzük meg, hogy Newmannak e nézete megegyezik a régi jezsuita misszionáriusok, Roberto de Nobili és Matteo Ricci felfogásával, akik az indiai, illetve kínai szellemi élet értékes elemeit megőrizve és felhasználva hirdették az evangéliumot. E módszert a római egyházi hatóságok később betiltották, és e tilalom a XIX. században még teljes mértékben érvényben volt. A protestáns missziók módszere is, ebben az időben, a konfrontáció jegyében zajlott. Csak a II. vatikáni zsinat hirdette meg az „inkulturációt” a keresztény hithirdetés egyetlen helyes módszerének, és csak napjainkban lett de Nobili és Ricci tevékenysége teljesen rehabilitálva. Newman valószínűleg sohasem hallott a régi jezsuiták missziós módszeréről és annak betiltásáról, de ebben a kérdésben is száz évvel megelőzte.

Newman tanári, lelkészi és tudományos munkássága egyre inkább megviselte egészségét, és ezért egészségi állapotának helyreállítása végett 1832 decemberében, barátjával Hurrel Froude-dal együtt, több hónapos vakációs útra indult Olaszországba. Élvezte a gyönyörű tájakat és műemlékeket. Az olaszországi katolikusok élete és viselkedése nem tett rá nagy benyomást. Newman még túlságosan el volt telve a tipikusan angol felsőbbségi érzéssel és vallási előítéletekkel. 1833 áprilisában elvált Froude-tól, és egyedül újra leutazott Szicíliába. A gyönyörű természet elkápráztatta, de a primitív életkörülményeket nehezen viselte, és végül súlyosan megbetegedett. Egy hűséges nápolyi szolga, Gennaro ápolta önfeláldozóan. Mikor magas lázzal feküdt egy Castro Giovanni nevű város vendégfogadójában, keserves sírásra fakadva ismételgette: „Biztos vagyok benne, hogy Isten még akar valami feladatot végeztetni velem Angliában!”[11]

Néhány hét alatt végül annyira felépült, hogy 1833. július 13-án hajóra tudott szállni Marseille felé. E hajón írta azt a versét, amelyet mind a mai napig egyházi énekként énekelnek anglikánok is, katolikusok is. Kezdő sorai: „Leed, Kindly Light.”

Nyersfordításban a vers így hangzik:

Vezess, kedves Fény, az engem burkoló sötétben,

Te vezess tovább!

Sötét az éj, és távol az otthon,

Te vezess tovább!

Őrizd lépteimet; nem kívánom

a messzi tájat látni, – egy lépést látni, elég nekem.

Nem mindig viselkedtem így, és nem is kértem,

hogy te vezess engem.

Magam szerettem választani és látni utamat, de most:

Te vezess tovább!

Szerettem a lármás napot, és félelmek ellenére,

gőg uralta akaratom: ne emlékezz elmúlt éveimre.

Eddig velem volt hatalmad áldása, biztosan ezután is

ez vezet tovább,

mocsáron és ingoványon, sziklán és zuhatagon át,

míg csak el nem múlik az éj;

és hajnal hasadtával azok az angyalarcok mosolyognak rám,

kiket régen szerettem, és egy időre elvesztettem. 

A fiatal, harminckét éves Newman ekkor bizonyára még nem sejtette, hogy lelkileg milyen „messzi tájra” vezeti majd őt ez a „kedves Fény”. Azt viszont már ekkor elhatározta, hogy amikor meglátja a következő „egy lépést”, akkor minden áldozatot meghozva, meg fogja azt tenni. Sok „mocsáron, ingoványon, sziklán és zuhatagon” kellett áthaladnia, amíg végül megérkezett a fényesség békéjébe.  

Az Oxford Mozgalom

Végre teljesen felépülve és energiától duzzadva érkezik vissza Newman Oxfordba. Ott barátaival együtt azonnal megindítja az anglikán egyház reformjának azt a nagy mozgalmát, amelyet Oxford Mozgalomnak neveznek. Küzdeni akartak azért, hogy az egyházatyák egyházának mintájára olyan anglikán egyházat hozzanak létre, amely elkerüli mind a protestantizmus, mind a romlottnak tekintett római katolicizmus végleteit, és erélyesen küzd a vallási indifferentizmus és liberalizmus ellen. Ennek elérése céljából megkezdték Tract-nak nevezett füzetek kiadását. Az írások szerzői név nélkül jelentek meg, de köztudomású volt, hogy nagy részüket maga Newman írta. Összesen 90 Tract hagyta el nyomdát. A mozgalom előmozdítóinak hangulatát jól kifejezik Newman következő szavai: „Úgy érezzük, hogy nézeteink igazak. Bár kevesen vagyunk, de biztosak vagyunk benne, hogy e nézeteinket az igazság erejével képesek leszünk terjeszteni. Nem szükséges, sőt nem is szabad, hogy elvizenyősítsük azokat.”[12]

Newman tevékenysége ezekben az években bámulatos méreteket ölt. Egymás után írja a mozgalom füzeteit, gondoskodik kinyomtatásukról, terjesztésükről. Látogatja a lelkészeket, ismerteti a mozgalom céljait.

Közben megjelenteti az oxfordi Saint Mary-templomban mondott beszédeit (Parochial and Plain Sermons.) Ezekben már megjelennek Newman alapvető vallási nézetei. Gyakran beszél a Szentlélek bennünk lakásáról. Hangsúlyozza, hogy az életszentséget egyszerű, hétköznapi kötelességteljesítéssel kell megvalósítani. Az a fontos, hogy az evangéliumokban elénk táruló Jézus Krisztusra tekintsünk. „Ha valami igaz, akkor ez nem ok arra, hogy kimondjuk, de igenis ok arra, hogy megtegyük.”[13] Mindennél fontosabb, hogy vallásosságunk „valódi” (real) legyen. Ha egy vallási tételt igaznak vallunk, de mégsem vagyunk képesek, hogy úgy érezzünk, gondolkodjunk, beszéljünk és cselekedjünk, mintha igaz lenne, akkor nem „valósan” hiszünk. Newman szentbeszédeinek nagy vonzóereje abban rejlik, hogy Krisztust úgy állítja elénk, ahogy Ő az evangéliumokban megjelenik.

Eközben az Oxford Mozgalom egyre erősödik. Newman, Pusey és társaik kifejtik a Via Mediáról szóló nézetüket. A Via Media: középút. Newman és társai ezt a középutat szeretnék megvalósítani az anglikán egyházban, az ókori Egyház nyomán, a protestantizmus és a római katolicizmus között.

Newman 1837-ben adja ki remek egyháztani tanulmányát, melynek címe: „Az Egyház prófétai feladata, összehasonlítva a romanizmussal és a népies protestantizmussal.” (Lectures on the Prophetic Office of the Church viewed relatively to Romanism and popular Protestantism.) Ebben kifejti, hogy az egyháznak, politikai és egyházszervezeti feladatai mellett, lényeges feladata a prófétai feladat, vagyis az, hogy püspökei a hagyomány alapján hirdessék a hiteles keresztény tanítást. Az ókor nagy püspökei, Antiochiai Ignác és Polikárp ennek példaképei. Newman hangoztatja, hogy egyetlen keresztény felekezet sem vezeti le tanításait az egész Bibliából. Minden felekezetnek vannak kedvenc bibliai szövegei, és elhanyagol egyéb szövegeket. Ezzel szemben létezik az egyházban az egyetemes hagyomány, „mely rejtőzködik, de jelen van. Csendes, mint a folyó gyors vizei, mielőtt sziklák gátolnák folyásukat. E hagyomány az egyház tudattalan vélekedése és érzésvilága, amelyre az egyház reflektál, amelyen uralkodik, és amelyet szükség esetén kifejez.”[14] Newman bevallja, hogy a római katolikus egyház is így vélekedik a hagyományról. Ez ellen nem is emel kifogást, hanem az ellen tiltakozik, hogy véleménye szerint a római egyház nem az ókori egyház tanítására támaszkodik, hanem ahelyett a római egyház későbbi tanítóhivatalának döntéseit követi. Newman szerint az igazi hagyomány sajátossága az egyetemesség, az ókorra visszamenő régiség és az egyházatyák egyöntetű tanúságtétele.

Newman elismeri, hogy „a kereszténység egész története, kezdettől fogva csak zavarok és összevisszaságok sorozata. Ebben minden század hasonlít a többi századhoz, és azok, akik saját századukban élnek, hajlamosak arra, hogy ezt tekintsék minden előbbi századnál rosszabbnak. Az Egyház mindig betegeskedik. Mindig úgy tűnik, hogy a vallásosság kihalófélben van, az egyházszakadások dominálnak, az Igazság fénye homályos, az Igazság követői szétszélednek. Krisztus ügye mindig végső agóniáját szenvedi.” Newman mégis bizakodik abban, hogy „Isten ki fogja menteni népét”, akkor is, „amikor a hullámok leginkább dühöngnek.”[15]

Newman ezekben az években, magánéletében és lelkészi tevékenységében, az ókori katolikus egyház szokásait kezdi követni. Mindennap elimádkozza a római breviáriumot, és nagyon megszerette ezt az imát. Istentiszteletei alatt csendben imádkozik a halottakért.[16] 1836-ban, hosszú betegség után meghal legjobb barátja, Hurrel Froude, akinek írásait halála után Newman rendezi sajtó alá. Ezek az írások a római egyházhoz való vonzódásuk miatt megütközést keltenek anglikán körökben.

1837-ban, egy folyóiratban megjelent tanulmányra reagálva, Newman előadássorozatot tart a megigazulás tanáról. Az előadásokat szorgosan átdolgozva, 1838-ban közzéteszi: „Előadások a megigazulásról” (Lectures on Justification) címen. Ez a Via Media szellemében írt könyv, bár a lutheranizmussal és az akkori római katolikus teológusokkal folytatott vita formáját ölti, valóságos remekmű, és az ökumenikus teológia gyöngyszeme. Newman élesen bírálja Luther nézeteit a csupán hit általi megigazulásról. A lutheri „bízó hit” nem szükségképpen jótettekhez vezető „élő hit”.[17] A szokásos római katolikus felfogás, mely szerint a megigazulás az Isten kegyelme által belénk öntött szeretetből áll, szintén elégtelen. A megoldás abban áll, hogy az igazvolt lényege magának a Szentléleknek szívünkben lakása. A bennünk lakozó Szentlélek valósítja meg bennünk egyszerre a hitet és a megújulást. Luthernek igaza van, amikor azt mondja, hogy a „megigazítani” ige szó szerinti jelentése a páli levelekben: „igaznak minősíteni”, de értelemszerűen tartalmazza azt is, hogy „igazzá tenni”. „Isten megteheti azt, hogy megáld, megteheti azt is, hogy megátkoz, irgalmassága szerint, illetve érdemtelenségünk szerint. De, amikor Isten megáld, akkor kétségkívül azáltal teszi ezt, hogy megszentel bennünket, ha igaznak minősít, ezt azzal teszi, hogy igazzá tesz bennünket, ha kibékít sajátmagával, ezt nem azáltal teszi, hogy megsemmisíti a Törvényt, hanem azáltal, hogy bennünk új akaratot és új erőket teremt a Törvény megtartására.”[18] A megigazulást tehát a Szentlélek bennünk való jelenléte valósítja meg. „Jelen van a hit és megújulás is, de ezek a Szentlélek gyümölcsei.”[19]

Newmannak e meglátásai nyomán továbbindulva sikerült a katolikus és lutheránus teológusainak egyre közelebb kerülni egymáshoz a megigazulás kérdésében olyannyira, hogy a katolikus Egyház vezetőinek és a Lutheránus Világszövetség vezetőinek 1999. október 31-én sikerült aláírniuk a megigazulás tanára vonatkozó lényegi egyetértést kifejező közös nyilatkozatot. Newman tehát ebben a kérdésben is több mint száz évvel megelőzte korát.

Az 1838–39-es években ért az Oxford Mozgalom sikereinek csúcspontjához, de nemsokára kezdtek jelentkezni a nehézségek. Magának Newmannak, patrisztikus tanulmányai során kétségei keletkeznek, hogy a Via Media valóban járható út-e. A római katolikus püspök, Nicholas Wiseman egyik írását olvasva bukkan rá Ágostonnak a donatista szakadárokkal folytatott vitában elhangzott következő szavaira: „Securus iudicat orbis terrarum” (A földkerekség ítélete megbízható.) Arról volt és van szó, hogy amikor az egész földkerekségen elterjedt katolikus egyház hívei egységesen állítanak egy hittételt, akkor a Szentlélek segítsége révén ez a hittétel tévedhetetlenül igaz. Ágostonnak e mondása „olyan erővel vágott belém, mint amilyet eddig egyetlen szó hallatánál sem éreztem.” [20] Nyilván megérezte Newman, hogy csak az angol birodalomban létező anglikán egyházzal szemben áll az egész földkerekségen elterjedt Róma-központú egyetemes egyház. Idő teltével elhalványult ez az érzés, és Newmannak sikerül megnyugodnia, de, amint később írta, ez az élmény olyan volt, mintha meglátta volna „egy kéz árnyékát a falon”.[21] Newman nyilván Dániel könyvére utal, amely szerint „a lámpással átellenben emberéhez hasonló kéz írta a királyi palota falának felületére” a Mene, Tekel, Parszin (Megszámláltattál, Megmérettél, Országod elosztatott) szavakat (Dániel 5,5.25).

Newman igyekszik önmagát azzal megnyugtatni, hogy újra számba veszi azokat a botrányos tételeket (szentek tisztelete, tisztítótűz stb.), amelyeket a későbbi római egyház, főképpen a trentói zsinaton, hozzátoldott az ókori egyház hitéhez, és amelyek miatt, szerinte, az ilyenné alakult római egyházhoz nem szabad csatlakozni. Amikor az Oxford Mozgalomban részt vevő ismerősei közül egyesek katolizálni akarnak, Newman igyekszik őket visszatartani. Ugyanakkor azon is bánkódik, hogy az anglikán egyház nem ad alkalmat az Istennek szentelt szerzeteséletre, és így nem tudja kielégíteni az erre vágyódó emberek vágyait.

Az anglikán egyházban az ókori egyház hagyományait feléleszteni törekvő Oxford Mozgalomnak egyik nagy akadálya volt az a Harminckilenc Tétel, (Thirtynine articles), amelyek Newman korában kötelezők voltak az anglikánok számára, de közülük egynéhány erősen protestáns ízű volt. Ezért Newman 1841-ben elhatározza, hogy megpróbálja ezt a Harminckilenc Tételt úgy értelmezni, hogy az megfeleljen az ókori egyház hitének és felfogásának. Ezt az értelmezést jelenteti meg a 90-ik Tract-ban, amely azonnal hatalmas vihart kavart. Newman értelmezését megtámadják az Oxfordi Egyetem vezetői, majd egymás után elítélik az anglikán püspökök. Minthogy Newman mindig a püspökök tanítóhivatala iránti engedelmességet hangoztatta, azonnal megszünteti a Tract-füzetek kiadását. Megdöbbentette, hogy az anglikán püspökök nem engedik meg a 39 ágazat „katolikus” értelmezését.

Ehhez a döbbenethez még egy másik döbbenet is járult. Az angol parlament politikai okokból felállított Jeruzsálemben egy anglikán püspökséget, amely alá nemcsak a Palesztinában élő anglikánok, hanem az ottani kálvinisták is tartoznak. Az angliai püspökök belementek ebbe az intézkedésbe, és a canterbury-i érsek fel is szentelt valakit jeruzsálemi püspökké. Newman számára ez azt jelentette, hogy az anglikán püspökök közösködnek az eretnekekkel, és ezért megrendült az anglikán püspökökbe vetett bizalma.

Egy ideig még azzal vigasztalja magát, hogy miként a régi Izraeli Királyság lakói nem tartoztak ugyan a Jeruzsálem központú zsidó „egyházhoz”, mégis részesedtek isteni kegyelmekben, ugyanúgy az anglikán közösség tagjai, bár ez az egyház nem tekinthető az egy, katolikus egyház egyik ágának, mégis a benne élő hívők nincsenek kizárva a kegyelemből.[22]

Kétségei közepette Newman belemerül Szent Atanáz egyházatya tanulmányozásába és műveinek fordításába, böjtöl, szentgyónást végez, és változatlanul imádkozza a hosszú latin breviáriumot. 1843 májusában Keble-hez írt levelében megvallja, hogy nézete szerint Anglia egyházszakadásban leledzik. Novemberben lemond az oxfordi Saint Mary-templom lelkészi tisztjéről. Szeptember 25-én lép utoljára anglikánként a szószékre. Mély érzelemtől fűtött szavakkal búcsúzik el híveitől. Záró szavai ezek voltak: „Imádkozzatok értem, hogy mindenben megismerjem Isten akaratát, és minden időben kész legyek annak teljesítésére.”[23]  

Áttérés a római katolikus Egyházba

Newman visszavonult az Oxford közelében fekvő Littlemore-ba, és mély fájdalommal készült az elkerülhetetlen elszakadásra. Mi mindent kellett elhagynia! Lemondott az Oriel College-ben betöltött tisztjéről, és nekilátott a „A keresztény tan fejlődése” (Essay on the Development of Christian Doctrine) című, egyik legfontosabb művének megírásába. A római katolikus egyház elleni ellenvetése mindig az volt, hogy ez az egyház új tételeket toldott a keresztény tanításhoz.

„A keresztény tan fejlődése” című művében Newman kifejti, hogy a keresztény tan kezdettől fogva fejlődött. A kereszténység lényegét Newman az „idea” szóval jelöli. Ez az egy idea számos, különböző változatban jelenik meg a különböző korok és emberek tudatában. Ezek a különbözőségek képesek egybeolvadni, és sokaságuk éppen az idea eredetiségét és erejét bizonyítja. Amikor ugyanis ez az egy ember befogadja értelmével ezt az ideát, akkor ez őbenne aktív erővé lesz, és sokféle alkalmazást szül. Így fejlődik az idea.[24]

A fejlődés hitelességét hét teszttel lehet megállapítani. Hiteles a fejlődés, ha 1) megmarad ugyanaz a típus, 2) megmaradnak ugyanazok az alapelvek, 3) megmarad ugyanaz a szervezet, 4) ha a kezdeti állapot elővételezi a későbbi fázisokat, 5) ha a későbbi jelenségek védelmezik és szolgálják a régebbieket, 6) ha az idea képes asszimilálódni és újra éledni, 7) ha kezdettől végig erőteljes aktivitást szül.[25]

Ezeknek a teszteknek alapján Newman arra a meggyőződésre jut, hogy amint az első és ötödik század közötti dogmafejődés a keresztény tannak hiteles kiteljesedése volt, úgy a római katolikus egyházban történt későbbi tanbeli fejlemények is hitelesnek tekintendők. Ahogy az anglikán egyház hitelesnek ismerte el a Jézus korától a khalkédoni zsinatig történt dogmafejlődést, ugyanúgy ésszerű dolog a római katolikus egyházban megjelent későbbi hasonló fejlődéseket is hitelesnek tartani. Anglikán teológus korában Newman az ókori egyházatyák tanításának alapján kritizálta a római egyház későbbi tanításait. Most viszont állandóan fülébe cseng éppen az ókori egyház egyik legnagyobb teológusának, Ágostonnak fentebb már idézett szava: „Securus iudicat orbis terrarum – A földkerekség ítélete biztonságos.”

Newman ezzel meglátta azt az „egy lépést”, amit meg kell tennie: a Littlemore-ban őt meglátogató Barberi, passzionista szerzetespapnál 1845. október 8-án meggyónt, Barberi atya pedig a következő napon, október 9-én felvette őt a római katolikus egyházba.

Newman ezután nemsokára fájó szívvel elköltözik Littlemore-ból, és a Wiseman által vezetett, Birmingham közelében levő oscotti katolikus szeminárium lakója lesz. Oscott College „vigasztalanul csúf” épület[26] volt ugyan, de Newman nagy vigasztalására szolgál, hogy egy tető alatt lakhat az eucharisztiában jelen levő Úr Krisztussal.[27] Bizonyára csodálkoztak a szemináriumban lakó katolikus kispapok, amikor a híres oxfordi professzor ott állt sorba velük Wiseman szobája előtt, hogy elvégezze heti szentgyónását.[28]

Némi tétovázás után Newman elhatározza, hogy papként kíván szolgálni a katolikus egyházban. Wiseman ajánlotta neki, hogy lépjen be a Néri Szent Fülöp által alapított Oratoriánusok Társaságába.[29]

Erre fel Newman Rómába utazik, ahova 1846. október 28-án érkezik meg, és szállást kap az akkor jezsuiták által vezetett Propaganda Fide papnevelő intézetben. A jezsuiták nagy előzékenységgel fogadják szokatlan vendégüket. Nem kötelezik további tanulmányokra, hanem már 1847. május 30-án Newman megkaphatta a katolikus papszentelést. Newmant már az anglikán egyházban pappá szentelték ugyan, de most ő maga is bizonytalannak tekintette az anglikán papszentelések érvényességét. Ezért semmi nehézséget nem jelentett számára a katolikus egyházban történt papszentelés felvétele. Felszentelése után Newman a római oratoriánusoknál néhány hónapos noviciátust végez, és novemberben visszautazik Angliába azzal a pápai felhatalmazással, hogy Oratoriánus házakat alapítson.

Néri Szent Fülöp (1515–95), a XVI. századi rendhagyó szent, Róma városának volt vidám lelkipásztora. Az általa alapított Oratoriánus Társaság tagjai, papok és laikus testvérek, közösségi életet élnek, de nem tesznek le szerzetesi fogadalmakat. Az Oratóriumok függetlenek egymástól, és tagjaik plébániai szolgálatokkal, a hívek lelki vezetésével és tanítással foglalkoznak. Newman 1849. február 2-án alapítja meg Birmingham városában az első angliai Oratóriumot, amelyet élete végéig vezetett, és amely máig fennáll, működik, és fontos feladatának tartja alapítója emlékének ápolását. 

Az első katolikus évek munkái

Röviddel a birminghami alapítás után jelentkezik Newmannál egy fiatal pap, F.W. Faber, aki szintén anglikánból lett katolikussá, és kérte, hogy konvertita társainak csoportjával Newman vegye őt fel az Oratóriumba. Faber egyénisége és gondolkodásmódja merőben különbözött Newmanétől. Newman katolikusan is megmaradt tipikusan angol úriembernek, Faber és társai viszont az olaszos ájtatossági gyakorlatokat kedvelték, és olaszos módra viselkedtek. A megoldás az lett, hogy Newman felhatalmazásával Faberék egy külön Oratóriumot alapítottak Londonban, amely, az Oratoriánusok szabályai szerint, a birminghami Oratóriumtól függetlenül működött. Ennek a szétválasztásnak ellenére a későbbi években sok gondot és kellemetlenséget okozott Newmannak Faberék viselkedése.

A következő év egyik eseménye Angliában nagy vihart kavart: IX. Pius pápa 1850. szeptember 29-én felállította a katolikus püspöki hierarchiát Angliában, és kinevezte Nicholas Wisemant bíborossá és westminsteri érsekké. A hír heves, katolikusellenes tüntetésekhez vezetett, de Wisemannak sikerült okos viselkedésével és írásaival megnyugtatni a kedélyeket. Newman számára kedvező eseményt jelentett Ullathorne birminghami püspökké történt kinevezése. Így Ullathorne lett Newman közvetlen egyházi elöljárója. Ők ketten kitűnően megértették egymást, Ullathorne egészen élete végéig támogatta és segítette Newmant sok megpróbáltatása közepette.

Newman a birminghami Oratórium lelkipásztori tevékenységei mellett talált időt további könyvek írására. Ír egy regényt „Veszteség és nyereség. Egy konvertita története.” (Loss and Gain. The Story of a Convert) címmel. Remek stílusban ír apologetikus füzeteket. Közben nagy élvezettel folytatja az egyházatyák műveinek tanulmányozását. Bevallja, hogy „az atyák látásmódja, képzelőtehetségem számára, hogy úgy mondjam, gyönyörök paradicsoma volt.”[30]

Békéjét megzavarta egy aposztata olasz domonkossal, Giacinto Achillivel folytatott vitája. Achilli 1850-ben Olaszországból Angliába jött, és rágalmakat szórt a katolikus egyházra. Newman éles hangú írásban megcáfolta, és szemére vetette régebbi botrányos viselkedéseit. Erre Achilli rágalmazási pert indít Newman ellen. A per két évig elhúzódik, és, bár nem végződött Newman számára teljes sikerrel, nagyon megemelte tekintélyét az angliai katolikusok szemében.

Közben Newman számára egy nagyobb fontosságú esemény is történt: az írországi Armagh érseke, Paul Cullen 1851-ben felkéri Newmant egy írországi katolikus egyetem alapítására, és kinevezi őt a jövendő egyetem rektorává. Ettől kezdve hét éven át Newman ide-oda utazgat Dublin és Birmingham között. Tovább irányítja a birminghami szegények közötti Oratórium működését, és nagy energiával nekilát az írországi katolikus egyetem felállításához. Feladata nem volt könnyű. Newman kiváló világiakat hív meg egyetemi tanároknak, és az egyetemhez illő tudományosság megvalósítására törekszik; az írországi püspökök egy része viszont klerikális módon gondolkozott, és nem nézte jó szemmel a laikusok felértékelését.

Newmannak az egyetem alapításával kapcsolatos fáradozásainak maradandó eredménye volt „Az egyetem ideája” (The Idea of a University) című könyve, amely mind a mai napig a katolikus felsőoktatás ideáljának egyik legnagyszerűbb megfogalmazása. Newman kijelenti: „A tudás és az ész a hit megbízható szolgálói.”[31] Az Egyház „semmiféle tudástól nem fél, mert minden tudományág kapcsolatban van egymással, minthogy a tudás tárgya bensőséges egységet alkot, hiszen ezt a tárgyat a Teremtő tettei és művei képezik.”[32]

Ugyanakkor Newman figyelmeztet, hogy tudomány és a művészetek ápolása nem biztosítja az ember erkölcsös viselkedését. Szokásos megkapó stílusában így ír: „Próbáld borotvával bányászni a gránitot, vagy selyemszalaggal parthoz kötni egy hajót. Ha ez sikerülne neked, akkor remélhetnéd, hogy olyan finom és érzékeny eszközökkel, mint amilyen az emberi ismeret és az emberi ész, felveheted a harcot a két óriás, az emberi szenvedély és emberi gőg ellen.”[33]

1854 novemberében megnyílt ugyan az egyetem, de amikor több éves rektori munka után Newman belátta, hogy minden igyekezete ellenére az írországi egyetem nem fog megfelelni eszményének, 1858 végén lemond rektori tisztéről. Ezt a döntést az is indokolta, hogy gyakori távolléte nem tett jót a birminghami Oratóriumnak, ahol angol fiúk számára középiskolát is nyitottak.

Közben Newman egy új nehéz feladatba keveredik. A kritikus gondolkodású angol katolikus világi, Sir John Acton egy Rambler című folyóiratot adott ki, amely azonnal magára vonta a régimódi angol katolikusok támadásait. Newman szimpatizált a folyóirat szellemével, és Acton kérésére elvállalta szerkesztését. Tudatában volt annak, hogy „két tűz közé kerül,”[34] és lehetetlen feladatra vállalkozik, de amint őszintén írja naplójában, erre azért vállalkozott, „mert mint már sok esetben, életemben azt tettem, amiről abban a pillanatban meg voltam győződve, hogy kötelességem, anélkül hogy a következményekkel törődnék. Ilyen döntéseimet sohasem bánhatom meg.”[35] Amikor nemsokára támadások érik, melankolikusan ezt jegyzi fel naplójában: „Természetesen a Rambler bajba fog hozni, mint ahogy majdnem minden, amit teszek, bajba hoz.”[36]

Még Newman jó barátja, Ullathorne püspök is rosszallta a Ramblerben cikkező katolikus laikusok tevékenységét. Naplójában Newman feljegyzi: „Olyasvalamit mondott a püspök, hogy ’Kik azok a laikusok?’ Én azt feleltem, hogy nevetséges lenne az egyház laikusok nélkül.”[37]

A laikusok egyházi szerepéről vallott felfogása hozta nemsokára Newmant még nagyobb bajba a katolikus egyházban. 1859-ben tett közzé a Ramblerben egy tanulmányt a következő címmel: „A laikusok konzultálása tanbeli kérdésekben” (On Consulting the Laity in Matters of Doctrine).

Newman mélységesen meg volt győződve, hogy az egyházi hívők közösségének egésze, a Szentlélek segítségével, tévedhetetlenül megőrzi a helyes katolikus keresztény hitet. Az ókori egyház történetének jó ismerőjeként Newman cikkében kifejti, hogy a niceai zsinatot követő zavargások idején az egyház laikusainak (a világiaknak) összessége jobban megőrizte a hitet, mint azok a püspökök, akik császári nyomásra tartottak egymás után zsinatokat, és próbálkoztak kompromisszumos formulákat kiagyalni. „Az egész kereszténységben a hívők közösségének egyöntetű állítása (consensus fidelium) a Tévedhetetlen Egyház hangja.”[38] Könyvének címében Newman szándékosan használja a „konzultálás” szót: a püspököknek nem olyan értelemben kell „konzultálni” a laikus híveket, ahogyan egy beteg „konzultálja” orvosát, hogy véleményét kérje, hanem úgy, ahogy egy orvos „konzultálja” betegének érverését, avégből hogy megállapítson egy tényt. A püspökök esetében ez azt jelenti, hogy meg kell állapítaniuk a hívek egyöntetű hitét, „mint tanúságtételt arról az apostoli hagyományról, amely egyedül teszi lehetővé egy hittétel definiálását.” [39]

E művében Newman szintén száz évvel megelőzte korát. A II. vatikáni zsinatnak az Egyházról szóló dogmatikus konstitúciója mondja ugyanis a következőket: „A hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van, a hitben nem tévedhet, és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki.” (LG 12)

Newman írását az egyik angliai katolikus püspök bepanaszolta a római hatóságoknál. Rómából az illetékes Hitterjesztési Kongregáció prefektusa, Barnabo bíboros, magyarázatot kér Newmantól. Barnabo bíboros Wiseman bíboroson keresztül küldte levelét, de Wiseman feledékenységből elfektette ezt a levelet, amely sohasem érkezett meg Newmanhoz. Így Newman nem is válaszolhatott rá. Rómában viszont ezt úgy értelmezték, hogy Newman engedetlenkedik. Rómában egy angol konvertita, Mgr. George Talbot, pápai káplán, szintén kavarta a kását, és igyekezett Newmant rossz színben beállítani. Newman ezeknek az eseményeknek folytán évtizedeken át azt érezte, hogy katolikus részről gyanú felhője nehezedik rá. Ullathorne püspök kívánságára abbahagyta a Rambler szerkesztését, és hallgatásba burkolódzott.

1863 januárjában ezt a bánatos bejegyzést írja Naplójába: „Minek gondozom egészségemet, ha semmit sem csinálok? Úgy látszik, hogy minden út bezárult előttem, amelyen hasznot hajthatnék. Egy csomó dologgal próbálkozhatnék, amelyekre nem vagyok alkalmas, – de azonnal vétó jelentkezik, amikor próbálok valamit tenni, amire, úgy érzem, alkalmas lennék. Nem látom, hogy hogyan hatolhatnék át a sűrű aljnövényzeten és kelhetnék át a szakadékokon. Így telnek egymás után az évek, és senki sem fogad fel engem.”[40] Naplójában kiönti érzéseit: „Milyen szánalmas és sivár volt az utam, mióta katolikus lettem! Íme a kontraszt: amikor protestáns voltam, vallásomat éreztem sivárnak, de nem az életemet. Amióta katolikus vagyok, az életem sivár, de a vallásom nem.”[41]

Napjai azzal telnek, hogy a birminghami Oratórium és iskola ügyes-bajos dolgait intézi, vezeti az elszámolásokat, foglalkozik a növendékekkel, igyekszik megoldani a tanárok közötti kicsinyes konfliktusokat, helyettesíti a beteg tanárokat. 

Az Apológia

Ebbe a szürke hétköznapi világba csapott bele villámként az anglikán lelkész, Charles Kingsley 1863-ban megjelent támadása, aki élesen nekiment Newmannak, és azt állította, hogy Newman képmutatóan tévesztette meg egyházát: már régen meggyőződéses római katolikus volt, amikor még az anglikán egyház lelkészeként tevékenykedett, és álnokul becsapta az embereket.

Mintha darázsszúrás érte volna Newmant, úgy felháborodott. Mindent el tudott volna viselni, csak ezt nem, hogy becstelen képmutatónak állítsák. Úgy érezte, hogy Kingsley vádjaira az egyetlen lehetséges válasz az lesz, ha egészen őszintén feltárja eddigi életútját. Óriási energiával heteken át reggeltől késő estig írja válaszát. Ennek a gigászi munkának eredménye lett Newman leghíresebb könyve: Az Apologia pro vita sua. Amellett, hogy szatirikus éllel megsemmisíti Kingsley vádjait, a könyv legnagyobb értéke egy nagy személyiség belső életútjának könyörtelenül hűséges és pontos feltárása.

A könyvnek óriási sikere volt. Kingsley nem is mert válaszolni rá. Nemcsak a katolikusok előtt mutatkozott meg a sokszor félreértett Newman igazi személyisége, hanem még az anglikán nagyközönség is tisztelettel hajolt meg ennek az igazi angol gentlemannek életútja előtt. A könyvet újra meg újra ki kellett nyomtatni, és annyi példány kelt el belőle, hogy Newman iskolájának többé már nem voltak anyagi gondjai. 1865-ben Newman felszabadult érzéssel ezeket írja Naplójába: „Először is, hozzáedződtem a velem szembeni ellenkezésekhez, és már nem úgy fáj, mint régen, ha néhány befolyásos katolikus ember rosszul bánik velem. Ez egyszerűen az idő múlásának következménye. Azon sem nyugtalankodom, mint régen, hogy nincsenek újoncaink (az Oratóriumban). Minden évben kevésbé nyugtalankodom amiatt, hogy kedvében járjak a (római) Propagandának (Kongregáció), mert érzem, hogy ők képtelenek megérteni Angliát. Továbbá, a két fő személyiség, akikről úgy éreztem, hogy igazságtalanok velem szemben, (Wiseman) bíboros és Faber – elköltöztek e világból. Helyüket elfoglalta Manning és Ward, de minthogy sohasem kerültem közeli kapcsolatba velük, ahogy a bíborossal és Faberrel, nem annyira érzem velem szembeni kegyetlenségüket, mint az említett két személy esetében. Harmadszor csodálatos felszabadulás következett az én javamra abból a vitából, amelynek az Apológia volt a gyümölcse. Csodálatosan megáldotta (az Isten). Egyfelől visszaszereztem, vagy jobban mondva megszereztem a protestánsok megbecsülését, másfelől pedig az angol egyháziak jó részének jóváhagyását is megszereztem, és oly nagyra becsülnek, mint eddig még soha.”[42]

Most már a zenét is jobban tudja élvezni. Régi anglikán barátai egy hegedűvel ajándékozták meg, amelyen nagy élvezettel muzsikál. Újra játssza Beethoven kvartettjeit, és oly nagyszerűeknek érzi azokat, hogy mint írja: „szó szerint le kellett tennem a hegedűt, és gyönyörűségemben egy nagyot kiáltottam. Mindig jobban alszom, ha előtte muzsikálok.”[43]

Ezekben az években írja Newman egyetlen művét, amely nem külső ösztönzésre, hanem belső indíttatásból fakadt. A könyv címe: An Essay in Aid of a Grammar of Assent. A címet nehéz magyarra lefordítani. A Grammar szó itt nyilván nem „nyelvtant” jelent, és az Assent szót sem helyes „beleegyezéssel” fordítani. Newman ebben a művében azon elmélkedik, hogy miképpen fogad el az ember igaznak egyes állításokat.

A könyv legeredetibb része a valószínűségek halmozódásáról szóló magyarázat. Konkrét esetekben az ugyanarra az állításra konvergáló valószínűségek halmozódása vezeti az ember szellemét a biztos állításig. Newman ezt a magyarázatot alkalmazza az Isten létének és az isteni kinyilatkoztatás valóságának biztos elfogadására. 

A vatikáni zsinat

Miközben Newman szorgalmasan rendezgette hatalmas levelezését, és rendezte sajtó alá régebbi műveit, a katolikus egyház egy rendkívüli eseményre készülődött: IX. Piusz pápa összehívta a vatikáni zsinatot. A pápai állam feletti uralmában veszélyeztetett pápa ezzel a zsinattal akarta megerősíteni tekintélyét, és a modern világ „tévtanai” elleni harcát. Ezért a zsinatnak nagy tétje a pápai tévedhetetlenség dogmaként való kihirdetésének kérdése volt. A kihirdetés mellett kardoskodott Manning bíboros, westminsteri érsek és sokan mások.

Newman a kérdésre vonatkozólag ezt írta: „A pápa tévedhetetlenségéről mindig azt gondoltam, hogy valószínű. Azt is gondolom, hogy (dogmakénti) kihirdetése időszerűtlen és valószínűtlen, de ha kihirdetése megtörténnék, annak elfogadása számomra nem jelentene nehézséget.”[44]

A nagy vita lármája és a tévedhetetlenséget sürgető személyek gátlástalansága nem tetszett Newmannak, de amikor végül megtörtént a dogma kihirdetése, és a kihirdetést időszerűtlennek tartó püspökök is elfogadták azt, Newman is minden nehézség nélkül magáévá tette. A zsinati megfogalmazás nagyon pontos volt. A pápa, Krisztus és a Szentlélek jóvoltából azzal a tévedhetetlenséggel rendelkezik, amely az Egyházé. A tévedhetetlenség csak az ünnepélyes ex cathedra kijelentéseknél áll fenn, és csak a hit és erkölcs kérdéseire vonatkozik, nem pedig politikai és természettudományos kérdésekre.

Newman sajnálta, hogy a vatikáni zsinat csak a pápa szerepével foglalkozott, és nem volt ideje arra, hogy kiegyensúlyozott egyháztant fogalmazzon meg, és abba illessze bele a pápa sajátos feladatát. Azzal vigasztalódott, hogy egy későbbi egyetemes zsinat majd kiegészíti és egyensúlyba hozza ezt a dogmát, amint az az Egyház történetében régebben többször is megesett. Addig is „legyünk türelmesek, és őrizzük meg hitünket. Majd egy új pápa és egy új zsinat kiegyensúlyozhatja a hajót.” [45] Newman ezzel megint jó prófétának bizonyult: a II. vatikáni zsinat az Egyházról szóló konstitúciójával valóban kiegyensúlyozta az Egyház hajóját.

Az angol politikusok között a vatikáni zsinatnak a pápára vonatkozó dogmája nagy felháborodást keltett. Helytelen értelmezések burjánzottak. Ezért egyes katolikusok felkérték Newmant, hogy adjon teológiailag pontos értelmezést az új dogmáról. Newman ezt „Norfolk hercegnek címzett levél” (A Letter to the Duke of Norfolk) című iratában meg is tette. A fiatal Norfolk herceg volt az angol római katolikusok vezető világi személyisége, aki régebben Newman birminghami iskolájának diákja volt. Ez a 150 oldalas „levél” a teológiai egyháztan mesterműve.

Newman újra hangoztatja, hogy a tévedhetetlenség karizmája teljességében az összegyházban található. A pápa személyének kiemelését későbbi zsinatok kiegészítésekkel harmóniába fogják hozni más tantételekkel, ahogy Nagy Szent Leó pápa khalkédoni zsinata kiegészítette az efezusi zsinat krisztológiáját. A tévedhetetlenség kérdése elválaszthatatlan az Evangéliumtól, amely „nem a nagyvilágba szórt bölcseletféle, nem pusztán értelmi vagy gondolati tulajdonság, hanem tartalommal rendelkező üzenet, amelyet látható testület őriz meg és tart fenn.”[46] Természetesen, a pápai tévedhetetlenség nem jelenti azt, hogy a pápa nem követhet el bűnt. A tévedhetetlenség csak a hit- és erkölcsbeli tanítás helyességére vonatkozik.

A levél vége felé Newman nagyszerűen ír az emberi lelkiismeretről. A lelkiismeret nem más, mint „Isten törvénye, amennyiben azt az egyes ember értelme megragadja. Ennek engedelmességgel tartozunk. A lelkiismeret Krisztus legeredetibb helytartója, prófétaként működik közléseiben, egyeduralkodóként működik határozott parancsaiban, papként működik áldásaiban és átkaiban.” „A pápa (hatalma) az (isteni) kinyilatkoztatásból származik, ezért nincs joghatósága a Természet felett (amelyhez a lelkiismeret szava tartozik).”[47] Minthogy a lelkiismeret „nem valami spekulatív igazságra vonatkozó ítélet, nem is elvont tan, hanem közvetlenül olyasvalamire irányul, amit tenni kell, vagy nem szabad tenni, nem kerülhet közvetlen összeütközésbe az egyház vagy a pápa tévedhetetlenségével, mert ez utóbbi általános érvényű kijelentésekre vagy egyedi, valós tévedések elítélésére vonatkozik.” Mivel a lelkiismeret „gyakorlati cselekvésre vonatkozó parancs”, csak akkor kerülhet sor összeütközésre, amikor „a pápa törvényt ad ki, vagy gyakorlati cselekvésre ad parancsot, vagy ehhez hasonló esetekben. A pápa azonban nem tévedhetetlen sem az általa kiadott törvényekben, sem parancsaiban, sem államfői ténykedéseiben, sem közigazgatásában, sem politikai intézkedéseiben.” Hiszen Szent Péter sem volt tévedhetetlen, amikor Szent Pál ellentmondott neki, sem Liberius pápa nem volt tévedhetetlen, amikor kiközösítette Atanázt.

Newman azonban hozzáteszi, hogy „komoly gondolkodásnak, imádságnak, és a kérdéses ügyben helyes döntés kialakítását segítő minden rendelkezésre álló eszköz felhasználásának kell megelőznie azt, hogy valaki inkább kövesse lelkiismerete parancsát, mint a pápa szavát.”[48]

Newman e levelének záró szavai híresek lettek: „Ha köteleznének arra, hogy díszebéd utáni felköszöntőben vallási témáról szóljak (ami nemigen tűnik illendőnek) poharamat emelném – a pápára, ha úgy kívánják – de először a lelkiismeretre emelném poharamat, és utána a pápára.”[49]

Newmannak e levele Angliában lecsillapította a kedélyeket, és katolikus részről is jó fogadtatásra talált. 

Kiderül az ég

Az öregedő Newmant 1879-ben váratlan öröm érte. Az Oxfordi Trinity College kinevezte „tiszteletbeli tagjának”. Diákkorában ez volt az a College, ahol Newman egyetemi kezdő éveit töltötte. Miután kikérte püspökének, Ullathorne-nak véleményét, örömmel elfogadta a kinevezést. Hosszú évek után először meglátogatta Oxfordot, ahol nagy tisztelettel fogadták. Newman különös örömmel észlelte, hogy a tátikák, amelyekkel diákkorában barátságot kötött, most is ott virágoznak a College ablakai előtt.

Közben a katolikus Egyházban nagyjelentőségű események zajlottak le. IX. Piusz pápa 1878 februárjában meghalt, és a bíborosok utódjának Pecci bíborost választották, aki a XIII. Leó nevet vette fel. Az új pápa első nyilatkozatában, pápai tevékenységének céljaként, Newman nagy örömére, a modern világgal való kibékülést hirdette meg.

A nagy meglepetés azonban akkor éri Newmant, amikor a pápai bíboros államtitkár tudatta Manning, westminsteri érsekkel, hogy az új pápa John Henry Newmant bíborossá szeretné kinevezni. Newman meglepődik, de úgy érezte, hogy el kell fogadnia a kinevezést. Csak az volt a nehézsége, hogy akkoriban a bíborosoknak Rómában kellett lakniuk, Newman pedig öreg kora és egészségi állapota miatt nem szeretett volna elköltözni Birmingham-ből. A Rómával való levelezés Manningon keresztül zajlott, aki furcsa módon Newman válaszát úgy értelmezte, hogy Newman visszautasítja a kinevezést. XIII. Leó pápa ezt hallva természetesen megsértődött. Mivel azonban Angliában már híre ment a bíborosi kinevezés tervének, megmozdultak Angliában a világi katolikusok és Ullathorne püspök is, úgyhogy hamarosan sikerült elsimítani a félreértéseket. A pápa szívesen beleegyezett abba, hogy Newman bíborosként is Birmingham-ben éljen.

Így azután 1878. március 15-én megérkezik Newmanhoz a hivatalos értesítés bíborosi kinevezéséről. Newman áprilisban érkezik Rómába, ahol XIII. Leó pápa nagy szeretettel fogadja. Május elején Newman erős megfázás miatt betegágyba kerül, de annyira felépül, hogy át tudja venni a hivatalos kinevezési iratot. Válaszként mondott beszédében összefoglalja egész eddigi tevékenységének értelmét: „Hosszú évek során sok hibát követtem el. Egyáltalán nem rendelkezem azzal a nagyfokú tökéletességgel, amely a szentek írásaiban lelhető, vagyis azzal, hogy nem találhatunk bennük tévedést. Azt azonban merem állítani, hogy mindabban, amit írtam, őszinte szándék vezetett, nem törekedtem egyéni célokra, engedelmességre hajló voltam, készségesen elfogadtam, hogy mások kijavítsanak, rettegtem a tévedéstől, vágyakoztam, hogy szolgáljak a Szentegyháznak, és Isten irgalmából meglehetős eredményt értem el. Örömmel mondom, hogy az egy nagy veszedelemnek kezdettől fogva ellenálltam. Vagyis, harminc, negyven, ötven éven keresztül minden erőmmel ellenálltam a vallási téren mutatkozó liberalizmus szellemének. A vallási liberalizmus tana azt állítja, hogy nincs pozitív valóság a vallásban, hanem mindegyik hitvallás ugyanannyit ér, mint a másik. A liberalizmus semelyik vallást sem fogadja el igaznak. Azt állítja, hogy minden vallással szemben legyünk toleránsak, mert minden vallás csak vélekedés. A kinyilatkoztatott vallás nem igazság dolga, hanem érzés és ízlés dolga; nem objektív tény, nem csodás jellegű; és minden egyénnek joga van arra, hogy a vallás azt mondja neki, ami neki tetszik.” Newman a vallási liberalizmus elítéléséhez hozzáteszi, hogy „a liberális elméletben sok jó és igaz elem is található. Hogy többet ne mondjak, az igazságosság, igazmondás, józanság, önuralom, jóindulat a liberalizmus elismert elvei és a társadalom természetes törvényei.” Épp ezek a jó elemek teszik a liberalizmust sikeressé. Ez a siker pedig halálos veszélyt jelenthet a kereszténység számára. De, teszi hozzá Newman, „a kereszténységet már túl sokszor érte látszólag halálos veszedelem, ezért nem kell félnünk mostani új megpróbáltatása miatt sem.” A végkövetkeztetés pedig ez: „Általában az Egyháznak semmi többet nem kell tennie, mint folytatnia sajátos feladatait, bizalommal és békében. Álljon helyt és lássa, hogyan szabadít meg az Isten.”[50]

Bíborosi címeréhez a következő jelmondatot választja: „Cor ad cor loquitur” (Szív szól a szívhez.)

Angliába visszatérve Newmant elárasztják jókívánságokkal. Nagy ünnepélyességgel fogadják Oxfordban is. Már 80 éves lett, de tovább dolgozgat az egyházatyák művein. Közzétesz egy rövid tanulmányt a Szentírás értelmezéséről, amelyben kiemeli, hogy két „értelem” működik a sugalmazott írásban, az Istené, aki a Szentírás „Szerzője”, és az emberé, aki a Szentírás „írója”. Az emberi tevékenység okozza a Szentírás nyilvánvalóan emberi sajátosságait. Az egész Szentírás sugalmazott, mégis fel kell vetnünk a kérdést, hogy milyen szempontból sugalmazott, és milyen célból sugalmazott.”[51] Newmannak e rövid megjegyzései szintén részben elővételezik a II. vatikáni zsinatnak a Szentírás sugalmazottságáról szóló tanítását.

A következő években csendes béke kezdi körülvenni Newmant. A bíboros korában róla készített festmények jól tükrözik ezt a törékeny testet, amelyen átsugárzik a jóság és a béke. Végrendeletében azt kérte, hogy birminghami sírjára a következő szavakat véssék: „Ex umbris et imaginibus in veritatem.” (Az árnyékok és képek világából az Igazsághoz)

John Henry Newman hosszú vándorútja így fejeződött be. Fáradságos, fájdalmas volt az árnyékvilágon átvezető út. De a végállomása csupa fény: az Örök Igazság fényessége.  

Nemeshegyi Péter S.J. 

Rövidítések jegyzéke

Apo.  Apologia pro Vita Sua, ed. Martin J.Svaglic (Oxford, 1967)

Ari. The Arians of the Fourth Century

AW. John Henry Newman: Autobiographical Writings, ed. Henry Tristram (London

és New York, 1956)

Campaign My Campaign in Ireland, Part I, ed. W. Neville (magánkiadás, 1896)

Cons. On Consulting the Faithful in Matters of Doctrine, ed. John Coulson (London,

1961)

Dev. An Essay on the Development of Christian Doctrine

Diff. i, ii Certain Difficulties felt by Anglicans in Catholic Teaching, 2 kötet

Idea. The Idea of a University, ed. I.T.Ker (Oxford, 1976)

Jfc. Lectures on the Doctrine of Justification

LD. The Letters and Diaries of John Henry Newman, ed. Charles Stephen Dessain

et al., i-vi kötet (Oxford, 1978–84), xi–xxii kötet (London, 1961–72), xxiii–

xxxi kötet (Oxford, 1973–7)

PS. i–viii Parochial and Plain Sermons

SD. Sermons bearing on Subjects of the Day

SE. Stray Essays on Controversial Points (magánkiadás, 1890)

VM. i, ii The Via Media, 2 kötet

Azok a művek, ahol nincs megjelölve a kiadó, a 36 kötetes Longmans, Green and Co., London, 1868–81 kiadásból származnak.

Minthogy az eredeti művek nem állnak rendelkezésemre, az oldalszámok megjelölésénél Ian Ker Newman-életrajzára hagyatkoztam, vö. 1. jegyzet.

J.H. Newman magyarul megjelent könyvei 

Nagypéntek. Elmélkedések és imádságok, Rákospalota, 1942. (Új kiadás: Budapest, 1955, Új

Ember könyvek)

A Szűzanya hónapja, Rákospalota, 1942.

Elmélkedések, Szent István Társulat, Budapest, 1946.

A keresztény lélek (válogatta: Salacz Gábor), Budapest, 1957.

Newman Breviárium (válogatta: Salacz Gábor), Szent István Társulat, Budapest, 1958.

Az Anyaszentegyház misztériuma, International Center of Newman’s Friends, Budapest, 1958.

Apologia pro vita sua, Európa kiadó, 2001.