Elmélkedések az Egyházról
Vatikáni Rádió, 2010. nyár
Krisztus igen, Egyház nem? (Bevezetés)
Merre tart Joseph Ratzinger, XVI. Benedek egyháza? Egy kontesztáló
német teológus könyvcímét és kritikáját idézve tartottam a karácsonyi
ünnepkörben itt a VR-ban négy előadást Joseph Ratzinger teológiájáról és
a zsinati megújuláshoz való viszonyáról. Az évtizedek óta tartó
kulturális világválság az egyházat is elérte: szóltunk arról a Papság éve
keretében is, hogy a papság mai válsága is egyik kifejezése az egyházi
válságnak. Joseph Ratzinger bíboros még mint a Hittani Kongregáció
prefektusa, Vittorio Messori olasz újságíróval beszélgetve megjegyezte:
részben igaza lehet annak a teológusnak, aki kijelentette, hogy a ma
egyházának krízise elsősorban a papok és a szerzetesrendek krízise. Mert
a pap, küldetése és szerepe alapján Krisztus Egyházát képviseli, nemcsak
a hierarchikus egyházat, hanem egész Isten népét. Manapság joggal
botránkozunk egyháziak súlyos bűneinek hallatán, az ártatlan gyermekekkel
visszaélő pedofil papok, egyháziak bűntényein. A pápa és a felelős
püspökök bocsánatot kértek, és bűnbánatra szólítottak. De ilyen és
hasonló esetekre a hívő és egyházat szerető keresztény nem úgy reagál,
hogy kilép az egyházból, megtagadja azt az „isteni miliőt”, amelyben
isteni életre született. Mindezekkel máris jeleztem az Egyházról szóló
elmélkedések időszerűségét.
Persze a kritikus, haladó keresztények rögtön ezt mondhatják: csak
beszélnek az egyházról, a zsinati aggiornamentóról, korszerűsödésről, de
valójában a reformok elmaradnak. Az egyházi vezetés, a pápa és a római
hivatalok a restauráció szellemében rendelkeznek, így visszatérünk a
zsinat előtti időkhöz. A másik végleten az integristák panaszkodnak: a
reformok ürügyén a zsinat óta mindent felforgatnak, teljes a zűrzavar.
Fiatalok ezt kérik: beszéljenek nekünk Jézusról és az evangéliumról, ne
az egyházról! Őket az érdekli, amit az egyház képviselői a világot
alakító evangéliumról, a testvéri együttműködésről, a közös emberi
reménykedésről, az igazságosabb és testvéribb világért való küzdelemről
mondanak; de ne akarják elhitetni velünk, hogy mindehhez szükségesek az
egyházi intézmények, a hierarchia, a papság, a liturgia és a templomba
járás…Az ellenvetéseket folytathatnánk. Mindezeket szemmel tartjuk
sorozatunkban, amikor az Egyház mivoltáról, küldetéséről, a mai világban
való jelenlétéről eszmélődünk.
Elmélkedéseinkben majd választ keresünk a nehézségekre,
ellenvetésekre, ilyen kérdésekre: Akart-e Jézus Egyházat alapítani?
Milyen Egyházat akart? Mennyire volt hűséges a történelmi Egyház
Alapítója szándékához? Az Isten országa és az Egyház a történelemben? A
II. vatikáni zsinat egyházképe. A vándorló Isten népe: bűnös tagokból
áll, ezért állandóan megtisztulásra, reformokra szorul. Klerikusok és
laikusok. Egyház és egyházak: keresztény egységtörekvés (ökumenizmus).
Minden attól függ, hogy minek tartjuk, hisszük az Egyházat. Már a
reformáció korában elkezdődött az egyházkritika: a reformátorok joggal
léptek fel az egyház megújítása érdekében, de végül is törekvésük hit- és
egyházszakadáshoz vezetett. A trentói zsinattal igyekezett a katolikus
egyház megvalósítani a reformokat. A felvilágosodás idejében és utána már
Krisztustól is kezdtek elfordulni hitetlenségre hajló vagy liberális
teológusok; utána pedig a hitetlenség, az ateizmus következett, amelynek
korifeusai olyan képrombolók voltak, mint Marx, Nietzsche, Freud.
Sematikusan tehát ez volt az irány: El az Egyháztól! El Krisztustól! El
Istentől! – Napjainkban ugyan terjed a teljes szekularizmus és
Isten-nélküliség, de ugyanakkor egy bizonyos vallási ébredés is
tapasztalható: a keleti vallások misztikáját követők, a Jézus-hívő
szekták hívei is, az egyházi kereteken kívül keresik az
istentapasztalatot. Sokan, ha Jézust el is fogadják Mesternek, és az
Evangélium szerint igyekeznek élni, a hivatalos, hierarchikus egyházat
tagadják.
A katolikus regényíró, François Mauriac meglehetősen kritikus volt a
látható, sokszor megbotránkoztató egyházzal szemben, mégis példamutatón
vallott Krisztus Egyháza iránti szeretetéről. Számára az Egyház
elsősorban nem a hierarchiát, az adminisztrációt, a struktúrákat jelöli,
hanem a szellemet és az isteni élet, a bűnbocsánat közvetítését. De azért
hálás volt az intézménynek is azért, amit megmentett és megőrzött. „Én
hiszem, hogy e struktúrák mindent megmentettek. Semmi sem veszett el a
katolikus Egyházban az igékből, amelyek: szellem és élet. (…) Senki sem
rendelkezik kevesebb reformátor-ösztönnel, mint én, mindannak ellenére,
ami az Egyházban meghökkent, zavar vagy megbotránkoztat. De a legnagyobb
rossz az lenne, ha növelnénk a varratlan köntös szakadását. Nincs más
tennivaló, mint csatlakozni mindazokhoz, akik igyekeznek összevarrni a
szakadást…” (Szabó F.: Mauriac önmagáról, 33-34)
Most még egy nagy teológus vallomásából szeretnék idézni. A nyári
vasárnapokon tíz alkalommal elmélkedünk az Egyházról. Sorozatom címe:
Elmélkedések az Egyházról, a jezsuita Henri de Lubac
(1896-1991) – élete végén bíboros – egyik könyvcímére utal, amely
1953-ban jelent meg, amikor az ún. „új teológia” fő képviselőjét az
1950-es Humani generis k. körlevél körüli gyanúsítások
következtében félreállították. (Vö. Szabó Ferenc: Henri de Lubac az
Egyházról, Róma, 1972.) A kérdéses könyv H. de Lubac
egyházszeretetéről és engedelmességéről tanúskodik, miként későbbi
megnyilatkozásai és teológiai reflexiói. Ismeretes, hogy a jezsuita
teológus, a domonkos Yves Congarral, jelentős szerepet játszott a zsinati
egyháztan előkészítésében, a zsinati munkákban és a zsinat utáni
teológiai kontesztálások idején is. Láttuk, hogy Joseph Ratzinger is
mesterének tartotta, és gyakran hivatkozott rá könyveiben.
Most idézek Lubac atyának Az Egyház paradoxona és misztériuma
c. könyvéből, amely már a zsinati egyháztant tartja szem előtt (Szabó,
114kk.): „Az Egyház isteni és emberi, felülről kapott és alulról jön.
Tagjai, az emberek, természetszerűen nehézkesek és sebzettek; minden
nehézségükkel ellenállnak a felülről jövő Életnek, amely beléjük akar
hatolni. (…) Az Egyház jelenlegi formája elmúlik, mint a ’világ alakja’;
de alapjában véve megmarad – megmarad az a lényeg, amely majd egyszer
nyilvánvalóvá lesz. (…) Az Egyház anyám. Igen, az Egyház: a múlt
nemzedékek egyháza, azoké, akik átadták nekem életét, tanítását,
példáját, erkölcseit, szeretetét; – és a mai egyház is: nemcsak a
hivatalos vagy tanító egyház, vagy ahogyan mondani szoktuk: a
hierarchikus egyház, amely az Úr által rábízott kulcsokat őrzi, hanem
szélesebben, egyszerűbben az ’élő Egyház’: az, amelyik dolgozik és
imádkozik, tevékenykedik és szemlélődik, emlékezik és keres; az az
Egyház, amely, hisz, remél és szeret; amely létének ezer helyzetében
látható és láthatatlan szálakkal fűzi össze tagjait; az alázatosak
Egyháza, azoké, akik közel vannak Krisztushoz; az a titkos hadsereg,
amely mindenünnen toborzódik, amely még hanyatló korban is továbbél,
amely szolgál, feláldozza magát a forradalom vagy a reform eszméje nélkül
is, amely állandóan felkúszik a nehézkes természet lejtőjén, és amely így
csendben tanúskodik a mindig termékeny Evangéliumról, és arról, hogy az
Isten országa már köztünk van. (…) Ebben a közösségben találom meg
támaszom, erőm és örömöm. Ez az Egyház az én anyám…”
Megindító ez a vallomás egy olyan teológustól, akit igazságtalanul
vádoltak, hogy eltért a katolikus egyház tanításától, és évekre
félreállítottak. Tanulhatnának P. de Lubactól sokan, tegnapi és mai
kontesztáló és rebellis teológusok vagy katolikusok, akik úgy bírálják az
egyházat, hierarchiát, püspököket és papokat, mintha ők nem lennének az
Egyház tagjai, mintha az Egyház nem lenne a kegyelmi rendben édesanyjuk.
Nincs szó itt a püspökök, papok és katolikus hívek hibái és bűnei fölött
szemet hunyó apologetikáról. Megvan a helye az egyházban az építő
kritikának, de ez mindig legyen egyúttal „önkritika” is, keresztény
értelemben véve a hajdani pártzsargont. Az egyháztörténelem árnyoldalait
nem lehet eltusolni, de nem szabad elhallgatni az árnyak mellett a
fényeket sem
Az Egyházat Krisztus alapította (2. adás)
Az új korban, főleg a XIX. századi liberális protestantizmus, majd a
XX. század elején a modernizmus képviselői vitatták azt a kérdést, hogy
vajon Krisztus akart-e egyházat alapítani. Vajon a történeti Jézus földi
életében (húsvét előtt) kifejezetten létre akarta-e hozni a benne hívők
közösségét, az „egyházat”, amely pünkösd után hirdette a meghalt és
feltámadt Krisztust, és folytatta Ura üdvözítő művét? Ismert a modernista
Alfred Loisy, francia exegéta pap híres mondása: „Jézus az Isten országát
hirdette, és az egyház jött helyette.” Valójában a kérdés összefügg a
krisztológiával is, amire most nem térhetünk ki, ti. azzal a sokat
vitatott problémával, hogy folytonosság van-e a történeti Jézus és a hit
Krisztusa között? Vajon ha szigorúan az evangéliumokra támaszkodunk
(tehát mellőzzük az Újszövetség többi könyvét és az őskeresztény
patrisztikus hagyományt), nem kell-e elismernünk, hogy hiátus, szakadás
van Jézus és az egyház között?
Jacques Guillet francia jezsuita biblikus teológus alaposan
megvizsgálja ezt a problémát Jézus és az Egyház között c.
könyvében (Entre Jésus et l’Église, 1984). Bevezetőjében így
fogalmazza meg a nehézséget: Jézus földi élete (tanítványoktól körülvett
Mester volt, próféta a nép körében, hűséges üzenetéhez egészen a halálig)
– és az Egyház által megélt tapasztalat-típus között nemcsak különbség
van, hanem, az újdonság mellett van folytonosság is. Tanítványai húsvét
után Rá hivatkoznak, nem akarják saját számlájukra írni, magukra vállalni
művét, hanem azt állítják, hogy a feltámadt Jézus új valóságában a mindig
eleven Forrás marad, tevékenyen folytatja művét. De vajon hogyan történt
az átmenet az evangéliumoktól az egyházhoz? Páter Guillet válasza: Az
átmenet Jézus közvetlen műve. Ő maga akarta és előre látta ezt. Ennek
legvilágosabb érvei a négy evangélium végén olvasható jelenetek: a
feltámadt Jézus, mielőtt végleg elhagyná apostolait, küldetést bíz rájuk:
„Menjetek az egész világra, hirdessétek az Evangéliumot minden népnek,
tanítsatok, kereszteljetek, bocsássátok meg a bűnöket!” És még hozzá
adhatjuk Jézus kifejezett parancsát az utolsó vacsorán: „Ezt
cselekedjétek az én emlékezetemre!”, valamint a Péternek adott pásztori
megbízatást a tó partján: a Feltámadott rá bízza bárányait és juhait.
Ezekkel máris előttünk állnak a megszerveződő egyház lényeges vonásai: a
tanítás, a szentségek, a kormányzás. Az egyház és Ura közötti hiátust az
üres sír jelképezi. De ez a sír nem egyszerű üreg, nem távollétet jelez,
hanem a Feltámadottra utal. Jézus él, jelen van Lelkével Egyházában, és
új teremtést hoz létre. A Jézus és az Egyház közötti szükségszerű
kapcsolat nélkül a történeti Jézus csupán egy kis epizód lett volna a
történelemben, csupán egy próféta a többi között, – és a kereszténység
elterjedése, hatástörténete megmagyarázhatatlan lenne.
Az Egyház alapítása nem Jézus egyetlen alapító szavára vezethető
vissza, hanem Jézus életének misztériumaira, elsősorban a húsvéti
eseményre. Innen válik értelmezhetővé lényege a hit titkaként: a) az
Egyház húsvéti eredete: létrejöttében meghatározó Péter hívő vallomása:
„Te vagy a Messiás” (vö. Mk 8, 27kk). – b) Az Egyház eredete Jézus
életének misztériumaiban: Megtestesülés, Jézus igehirdetése, a
tanítványok meghívása, Péter kiemelt szerepével (vö. Mt 16, 13-20), Jézus
utolsó vacsorája: „Ezt cselekedjétek…”, Jézus kereszthalála, és
feltámadása után a Szentlélek elküldése. (Vö. W. Beinert: A katolikus
dogmatika lexikona, 110-111.)
Egy következő lépés: az egyház apostolisága, az apostoli folytonosság,
tehát a mai egyház és az eredeti, apostoli egyház közötti egység, amely
révén az egyház mindig és mindenütt megőrzi lényeges önazonosságát kezdve
a korai egyháztól (pasztorális levelek) az apostoli és első egyházatyákon
(Ireneus, Tertullianus stb.) keresztül a niceai-konstantinápolyi
hitvallásig. Az Egyház mivoltát és jegyeit, üdvösségközvetítő szerepét
stb. majd a II. vatikáni zsinat tanítása szerint elemezzük a
következőkben. Hangsúlyozzuk még: Amikor az Egyház krisztusi alapításáról
szólunk, és azt bizonyítjuk, hogy Jézus Krisztus valóban akart alapítani
egy olyan közösséget, amely folytatja művét az Úr eljöveteléig, nem
állítjuk azt, hogy Jézus „kifejezetten” olyan egyházat alapított, amilyen
a mostani katolikus egyház, a pápasággal, hierarchiájával, intézményeivel
stb. Ez történelmi fejlődés eredménye. A II. vatikáni zsinat szerint az
egyház tanításában, életében és istentiszteletében örök időkre megőrzi
azt, ami lényege, és mindazt, amit hisz (Dei verbum, 7-8).
A hivatal apostoli szukcessziójának (folytonosságának) és az evangéliumi
hagyománynak összetartozását állítja a zsinat (Lumen gentium, 20).
Az egyház csak akkor felel meg lényegének és küldetésének, ha apostoli,
tehát apostolisága révén őrzi meg kapcsolatát a normatív érvényű
ősegyházzal, és tartja meg azonosságát. A látható egyház sokféle
struktúrában és szervezetben valósul meg, amelyeket lényegében már az
Újszövetség apostolinak mondott, és amelyek a történelemben folytatásra
találtak.
A katolikus egyház katekizmusa a zsinati tanításra hivatkozva így
határozza meg a Jézus által alapított Egyházat: „Az ’Egyház’ szó (ekklészia,
a görög ek-kaleinből, hívni kívülről) egybehívást jelent. Ez a szó a nép
általában vallási jellegű gyűléseit jelöli. (…) Önmagát ’Egyháznak’
nevezve, a Krisztusban hívők első közössége elismerte, hogy örököse ennek
/utalás az ószövetségi választott népre/ a gyülekezetnek. Benne isten
’egybehívja’ népét a föld minden határáról.” (751) – „A keresztény
szóhasználatban az ’Egyház’ szó a liturgikus gyülekezetet jelenti,
valamint a helyi közösséget vagy a hívők egész, egyetemes közösségét. Ez
a három jelentés valójában elválaszthatatlan. ’Az Egyház’ az a nép,
amelyet Isten egybegyűjt az egész világon. A helyi közösségben létezik,
és mint liturgikus gyülekezet, főleg mint eucharisztikus közösség valósul
meg. Krisztus igéjéből és testéből él, és így válik ő maga Krisztus
Testévé.” (752) – „Az Úr Jézus közösségének szervezetet adott, ami az
ország /Isten országa/ végleges beteljesüléséig meg fog maradni. Ez
mindenekelőtt a tizenkettő kiválasztását jelenti, Péterrel, mint
vezetőjükkel Izrael tizenkét törzsét megjelenítve, ők az új Jeruzsálem
alapkövei. A Tizenkettő és a többi tanítvány részesednek Krisztus
küldetésében, hatalmában, de sorsában is. Krisztus ezekkel a tettekkel
előkészítette és felépítette Egyházát.” (765)
Ez tehát az új katolikus katekizmus hivatalos meghatározása az
Egyházról. Később visszatérünk részletesebben a II. vatikáni zsinat
egyháztanára, amely beépítette a két háború közötti teológiai fejlődés
eredményeit, és kiegészítette az 1870-ben félbeszakadt I. vatikáni zsinat
egyháztanát. A két háború közötti teológiai újjászületésnek kétségkívül
egyik legkiemelkedőbb eredménye volt az Egyház misztériumának
újrafelfedezése. Ennek egyik tényezője volt a XIX. századi
individualizmusra való ellenhatás. Világszerte, de főleg a germán
országok egyházaiban kibontakozott a közösségi szellem, amely főleg a
liturgikus mozgalomban nyilvánult meg, továbbá újra ráirányult a figyelem
Krisztus (titokzatos) Teste páli tanítására, amely oly meghatározó volt
Szent Ágoston egyháztanában. Ezenkívül a közösségi szemléletet ihlette
Belgiumban és Franciaországban a Katolikus Akció (pl. a JOC) és a
missziós gondolat térhódítása. Megemlítem, hogy az egyháztani megújulás
előfutárai voltak a domonkos Yves Congar, aki J. A. Möhler és a Tübingeni
Iskola nyomán haladva a hit és a szenthagyomány szerepét kibontotta,
továbbá a jezsuita Henri de Lubac, aki Katolicizmus c.
programkönyvében és más munkáiban is rávilágított a katolikus dogma
közösségi (társadalmi) dimenzióira. Mindkét haladó teológus a jó
értelemben vett Tradíció embere volt, mindketten fontos szerepet
játszottak a zsinaton; életük végén mindkettőjük hűséges szolgálatát a
bíborosi kinevezéssel ismerte el a pápa. Következő adásainkban gyakran
hivatkozunk Yves Congar és Henri de Lubac teológiájára. Congar
egyháztanában többször hivatkozott az orosz ortodox teológusokra
(Bulgakov és Komjakov). Ezek tanítását a következő Bulgakov-idézettel
foglalta össze: „Krisztus Egyháza nem intézmény, hanem új élet
Krisztussal és Krisztusban, amelyet a Szentlélek közvetít, oszt szét.” –
H. de Lubac pedig az Egyház misztériumáról írva leszögezte: „Az Egyház
misztériuma az egész (keresztény) misztérium összfoglalata. Ez a
mi misztériumunk, par excellence. Teljesen átkarol minket; minden
oldalról betakar, minthogy Isten Egyházában lát és szeret bennünket,
benne akar minket, benne, az Egyházban találkozunk Vele, benne
csatlakozunk Hozzá, és benne boldogít (üdvözít) minket.”
Az Egyházról szóló zsinati konstitúció (Lumen gentium ) (3. adás)
A II. vatikáni zsinat (1962-1965) kétségtelenül gyökeres fordulatot
hozott a katolikus egyházban, az egyháztanban is kiegészítette a
politikai okokból 1870-ben félbeszakadt I. Vaticanumot, amely a modern
tévedésekkel szemben hozott határozatokat a hitről, továbbá a pápai
primátust és csalatkozhatatlanságot dogmaként hirdette ki, de nem tudott
tárgyalni pl. a püspöki kollegialitásról vagy ökumenikus kérdésekről. II.
János Pál 1990-ben a bíborosi kollégiumhoz szólva visszatekintett a
zsinat negyedszázados hatástörténetére. Többek között kiemelte: „Az
Egyház főleg tudatosította, hogy mély megújulásra van szüksége, hogy
arcán egyre világosabban felragyogjon Krisztus fénye. Ez az állandó
törekvés a megújulásra vezérli ma is lépteinket, bár nem nehézségek és
fáradság nélkül. Mert az Egyház ezekben az években növekedett missziós
öntudatában éppúgy, mint a megtérésre és a megújulásra való
elkötelezettségében.” A pápa ezután még kitért a zsinat egyik
kulcsfogalmára, a koinoniára, a kommunióra: a görög és latin
szavakat szeretetközösséggel fordíthatjuk. Ez a fogalom az Egyház
lényegét fejezi ki a hit közös megvallásától a gyakorlati tanúságtételig,
a tanítás átadásától a struktúrák létrehozásáig.
A zsinati konstitúció hivatkozik Szent Ciprián meghatározására: „Az
Egyház az Atya, a Fiú és a Szentlélek által egyesített népként jelenik
meg.” A Lumen gentium első fejezete (2-4. pontok) – hivatkozva az
Újszövetség tanítására – kifejti az Egyház és az isteni Személyek
kapcsolatait, amire később még visszatér az Atya, a Fiú és a Szentlélek
Egyházban való működéseire. Az Újszövetségen kívül több hivatkozás is
történik az egyházatyákra: Szent Cipriánon kívül Nagy Szent Gergely,
Szent Ágoston, Alexandriai Szt. Cirill, Szent Iréneusz stb. nevei is
szerepelnek a jegyzetekben. Világosan kivehető a patrisztikus megújulás
eredményeinek felhasználása, és közvetve Henri de Lubac kutatásainak
befolyása. És itt idézem a Lumen gentiumot magyarázó („ A LG és az
egyházatyák”, Szabó, 141) Lubac atyát, aki azt hangsúlyozza, hogy
a zsinat nem volt „konzervatív” a szó pejoratív értelmében, amikor
visszahajolt a patrisztikához. „A Lumen gentium egyháztani
tanítása nem egy fontos pontban, ahelyett, hogy konzerválná (megőrizné),
teljesen felborítja egy olyan teológiai iskola tegnapi nézeteit, amely
néha a hivatalos egyházi álláspont képviselőjének hitte magát; de ezt a
’forradalmi’ változást a zsinat úgy hajtja végre, hogy újra felfedezteti
velünk, vagy határozottan vallja a Hagyományon alapuló tételeket. Ebben
az esetben is, mint annyi más ponton – mint VI. Pál hangsúlyozta – ’a
Zsinat által akart reform nem az Egyház jelenlegi életének
felforgatásában, sem a lényeges elemeket őrző, tiszteletreméltó
hagyományokkal való szakításban áll, hanem inkább ezeknek a tradícióknak
elismerése: meg akarja tisztítani e tradíciókat mindattól, ami esetleges
és fogyatékos bennük, hogy még jobban érvényre juttassa igazságukat és
termékenységüket.’ (VI. Pál a zsinat 2. ülésszakát megnyitó beszédében.)
Egészen biztos – fűzi hozzá H. de Lubac –, hogy a Lumen gentium
közzétett szövege – szellemében és betűjében – sokkal inkább megfelel az
egyházatyák tanításának, mint a szöveg tervezete.”
Az 1964. november 21-én közzétett Lumen gentium minden
bizonnyal a legfontosabb zsinati okmány, VI Pál ’monumentálisnak’
nevezte. Több mint négy év intenzív munkát igényelt, míg az eredeti
tervezettől eljutottak a végleges szövegig. A konstitúció-tervezetet az
„Előkészítő Teológiai Bizottságnak” kellett kidolgoznia, amelynek elnöke
Ottaviani bíboros, a Szent Officium prefektusa lett. Titkárává a jezsuita
Páter Trompot nevezték ki, aki jelentős szerepet játszott XII. Piusz
1943-ban megjelent Mystici Corporis kezdetű enciklikájának
kidolgozásában. Nem részletezhetjük itt a tervezet megvitatását és
átdolgozásait különböző bizottságokban és titkárságokban. Csak egy fontos
mozzanatot említek. Már a zsinat kezdetén egyes csoportok új tervezetet
javasoltak, amely – többek között – igyekezett megfelelni XXIII. János
pápa eredeti óhajának, ti. hogy a zsinat keresse az egységet az elszakadt
keresztény testvérekkel. Erre utalt vissza a később megfogalmazott
ökumenikus dekrétum bevezető mondata: „Az egység helyreállításának
szorgalmazása az összes keresztények között az egyik fő célja a II.
vatikáni egyetemes és szent zsinatnak.” Míg a polémikus hangvételt
tükröző első szkéma az Egyházról csak az elszakadt egyházak
hiányosságaira figyelt, a zsinati atyák jó része (a „haladók”) a pozitív
valóság, a közös keresztény örökség értékei felé fordította figyelmét:
ugyanaz a hitvallás, egyes közös szentségek, a Krisztus által akart
hierarchia bizonyos elemei… Ilyen és hasonló javaslatok, módosítások
eredménye lett a Lumen gentium tervezetének alapos átdolgozása.
VI. Pál pápa a zsinat második ülésszakát megnyitó híres beszédében
(1963. szept. 29) arra buzdította az atyákat, hogy teljesebben határozzák
meg az Egyház fogalmát, dogmatikailag tisztázzák Krisztus helytartója (a
pápa) és a püspökök viszonyát, továbbá jelöljék ki a papok, szerzetesek
és világiak helyét az Egyházban. Az új pápa iránymutatása, majd első,
Ecclesiam suam kezdetű enciklikája jelentősen befolyásolta az
Egyházról szól okmány átdolgozását. Nagyon vitatott volt a pápai primátus
és a püspöki kollegialitás viszonyának meghatározása. E kérdésben
„ütközött” a haladó és a konzervatív zsinati atyák (teológusok)
álláspontja. Végül 1964. szept. 16. és okt. 29. között az atyák, kis
többséggel, bizonyos módosításokat kérve szavaztak az okmány nyolc
fejezetéről. A Lumen gentium végleges szövegét 1964. november
21-én nagy többséggel szavazták meg.
A zsinat történetének figyelői arról beszélnek, hogy az első és a
második ülésszak között „kopernikuszi fordulat” következett be a
zsinaton. Ennek egyik magyarázata egyes zsinati atyák és szakteológusaik
befolyása. Az új szkéma úgy mutatta be az Egyházat mint misztériumot
és mint Alapszentséget. (Az Ursakrament=Ós-szentség maga Krisztus!)).
Ez elsősorban a német teológusok: Dom Casel, Guardini, Semmelroth, K.
Rahner és J. Ratzinger egyháztani kutatásainak köszönhető. A
misztérium=titok fogalmat Dom Casel és iskolája vezette be az újabb
teológiába, éspedig a pogány vallásokban is fellelhető ún.
Kultmysterium hatására. Valójában a misztérium szó már az
Ószövetségben is szerepel. Az Újszövetségben a müsterion szó
mindig mély teológiai jelentést hordoz. A „titok” pl. akkor fordul elő,
amikor Jézus példabeszédeinek értelmét kutatják a tanítványok. Jézus
válasza: „Ti be vagytok avatva az Isten országa titkába, a kívülállóknak
azonban mindent példabeszédekben mondok el…” (Mk 4,11) Szent Pál
leveleiben kibontja a müsterion jelentéseit, a szövegösszefüggések
szerint (Római, Korintusi, Efezusi, Kolosszei, Timóteushoz írt levél). A
régóta elrejtett és most kinyilatkoztatott misztérium nem más, mint maga
Krisztus. Ezért írja Szent Ágoston: „Non est aliud Dei
mysterium, nisi Christus.” Nincs más misztérium, mint Krisztus.
A püspökszentelésre és a püspöki kollegialitásra való nézeteknél a
franciák kutatásai említendők: Dom Botte, Páter Lécuyer neve.. A
keresztények egységét és a világiak szerepét Y. Congar domonkos.
hangsúlyozta már a zsinat előtt és alatta. Annakidején P. Congar így
jellemezte a kérdéses „kopernikuszi fordulatot”: „A túlnyomóan jogi
felfogást felváltotta a kegyelem ontológiai primátusa, a rendszer
elsőbbségét a keresztény emberi személy állítása, a tekintély struktúráit
az Isten népe; jobban elismerték a római monarchia mellett a püspökök
egyetemes kollégiumának helyét, a helyi szervezeteket, továbbá az
Ecclesia-gyülekezet eszméjét, vagyis azt, hogy az Egyház (szeretet)közösség.”
Az Egyház bibliai képei (4. adás)
A zsinati atyák a Lumen gentium 5.-7. pontjaiban számos bibliai
képet sorolnak fel, főleg az Újszövetségből. Most a következő kettőt
elemezzük kissé részletesebben: Isten országa és Krisztus Teste. Isten
népéről (amely a 2. fejezet címe) később szólunk.
Isten országa. – Korábban, amikor az Egyház alapításáról szóltunk,
már idéztük a modernista Alfréd Loisy hírhedt kijelentését: „Jézus az
Isten országát hirdette, és az egyház jött helyette.” Mindjárt szögezzük
le: a zsinat gondosan megkülönbözteti Isten országát és az Egyházat,
amely csak a parúziakor (végső úrjövetkor) beteljesedő Ország csírája.
„Az Úr Jézus azzal indította el útjára egyházát, hogy hirdette a jó hírt,
azt, hogy elérkezett Istennek az Írásokban ősidők óta megígért országa:
’Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa’ (Mk 1,15, vö. Mt 4,17)
Ez az ország Krisztus igéjében, tetteiben és jelenlétében ragyogott föl
az emberek előtt. (…) Ez az Ország azonban mindenekelőtt magának
Krisztusnak, az Isten fiának és az Emberfiának személyében nyilvánul meg,
aki ’azért jött, hogy szolgáljon és odaadja életét váltságul sokakért’ (Mt
10,45). Miután pedig Jézus az emberekért elszenvedte a kereszthalált és
föltámadt, úgy jelent meg, mint Úr, Krisztus és örökre rendelt Pap (vö.
ApCsel 2,36; Zsid 5,6; 7,17-21), és kiárasztotta tanítványaira az Atyától
megígért Szentlelket (vö. ApCsel 2,33. (...) Ez az Egyház (…) küldetést
kapott Krisztus és Isten országának hirdetésére és a népek közötti
terjesztésére, s ennek az Országnak a csírája és kezdete a földön.” (LG
5)
Jézus példabeszédeiben leírja Isten országának kibontakozását,
titokzatos növekedését, beteljesedését. Neves exegéták (Dupont,
Schnackenburg) megmutatták, hogy e példabeszédek (parabolák) közös
jellemzője kettős: Egyrészt előre hirdetik az Ország beteljesedését a
végső időkben (a magvetőről vagy a mustármagról szóló parabolák ezt
világosan jelzik). Másrészt érzékeltetik, hogy nagy különbség van a
mostani szerény jelen és az eljövendő dicsőség között. A magot Jézus veti
el; a bő terméshez/aratáshoz a magnak ki kell csíráznia, a vetésnek sok
viszontagságot kell átvészelnie, a konkoly együtt nő a jó búzával, csak a
világ végén történik a kirostálás. Az Isten országa titokzatosan már
jelen van a világban, bár még hosszú időre van szükség ahhoz, hogy
kibontakozzék, beteljesedjék. Isten országáért dolgozni kell, fáradozni
és mindet elhagyni ezért a kincsért. Az Egyház tehát az Ország csírája és
kezdete. „Miközben lassanként növekszik, maga is az Ország
beteljesedéséért áhítozik, és minden erejével reménykedik és vágyódik
arra, hogy Királyával a dicsőségben egyesüljön.” (LG 5)
Isten országa tehát titokzatos valóság: az égből száll le, hogy minket
az égbe vezessen. Az Isten országa közöttünk, bennünk van, mert Jézus, a
Feltámadott, Lelke által felkelti lelkünkben a hitet, reményt és
szeretetet. A Lélek által új teremtmények leszünk. Isten akarata szerint
az Egyház folytatja Krisztus művét a világ végezetéig. Az Egyház Isten
Egyháza és Krisztus Egyháza.
Az Egyház Krisztus Teste. – A LG 6. pontja felsorolja az Egyház
bibliai képeit: Isten emberek közötti hajléka, temploma, Krisztus
jegyese, a Magasságbeli Jeruzsálem, anya (Ecclesia Mater), akol stb. A 7.
pontban pedig részletesen foglalkozik a páli képpel: az Egyház Krisztus
Teste. Már XII. Piusz Mystici Corporis kezdetű körlevele
összegezte a két háború közötti kutatásokat (Emile Mersch S.J. teológiai
tanulmányai e téren jelentősek.). De megvolt a veszélye – az eredeti
zsinati szkémából ez világos – hogy az Egyházat szinte kizárólag a test
allegóriájával írják le, és elhanyagolnak olyan képet, mint az Isten
népe. (Erről később szólunk.) A zsinati dokumentum összefoglalja Szent
Pál leveleinek tanítását Krisztus Testéről. Lucien Cerfaux neves belga
exegéta a zsinati szöveghez írt kommentárjában hangsúlyozza: 1) Nem
szabad a test képét elválasztanunk az egyház más bibliai képeitől; a
zsinat előtti teológia hajlott erre az egyoldalúságra, részben még a
Mystici corporis körlevél is. 2) A „test” hasonlatát (allegóriáját) a
páli levelek szövegösszefüggésében kell értelmeznünk. Pálnál meg kell
különböztetnünk két csoportot: egyrészt az első Korintusi és a Római
levél szövegeit, másrészt a Kolosszei és az Efezusi levél tanítását. Az
első két levél tanítása inkább a test tagjaira vonatkozik (ezekkel
foglakozik a LG 7, 2-3 ), ezzel szemben a fogságban írt levelek (Kolosszei,
Efezusi) a Test Fejének, Krisztusnak a szerepét világítják meg, továbbá
azt mutatják meg, hogy miként részesednek a tagok a Fő kiváltságaiban,
miként egyesíti őket Krisztus Lelke (LG 7, 4-7).
Charles Moeller a Lumen gentium geneziséről, kidolgozásáról
írva megjegyzi, hogy a zsinat ugyan integrálta a Mystici corporist,
de átdolgozták az eredeti tervezetet, kiegészítették XII. Piusz
körlevelét az újabb exegétikai kutatásokkal, tehát részben túlhaladtak
azon. Ugyanis annak a téves nézetnek a cáfolatára irányították a
figyelmet, amely azonosította a „titokzatos Testet” és a „láthatatlan
egyházat”, és ezt szembehelyezte a jogi szerkezettel. E nézettel szemben
az enciklika hangsúlyozta a látható szervezetet is, amelyet – szerinte –
kifejez a „test” képe.
Fontos itt megjegyeznünk: a titokzatos, misztikus jelző nem szerepel
Szent Pálnál, ő egyszerűen Krisztus Testéről beszél. Henri de Lubac
Corpus mysticum c. könyvében megmutatta, hogy a Középkorban az
Eucharisztiát jelölték a „titokzatos Test” kifejezéssel. Csak később
kezdték az Egyházra alkalmazni a „titokzatos Test” megjelölést. (A
jelentésváltozás összefügg az Eucharisztiával kapcsolatos vitákkal, a
valóságos jelenlét hangsúlyozásával.)
A páli tanítást, a test allegóriáját összegezve a konstitúció kifejti
a Fő, Krisztus és a Test tagjainak kapcsolatát, főleg ötvözve az első
Korintusi és az Efezusi levél tanítását. „Minden tagnak hasonlóvá kell
formálódna Őhozzá, amíg Krisztus ki nem alakul bennük. (Gal 4,19). Ezért
fölvétetünk az Ő életének misztériumaiba, hasonlóvá válunk Őhozzá vele
együtt meghalván és föltámadván, míg csak együtt nem fogunk uralkodni
vele. (…) Annak érdekében, hogy benne szüntelenül megújuljunk (vö. Ef
4,23), a Lelkéből adott nekünk, aki egy és ugyanaz a Főben és a tagokban,
az egész testet úgy élteti, fogja össze és mozgatja, hogy tevékenységét
ahhoz a szerephez hasonlíthatták az egyházatyák, amelyet az életelv, azaz
a lélek tölt be a testben.” A konstitúció árnyaltan fogalmazott: nem
állította azt, hogy a Szentlélek az Egyház-Test „lelke”, hiszen ez így
nem áll a Szentírásban. Ezzel az atyák e ponton kifejezetten módosítani
akarták a Mystici corporis nézőpontját: azért csak azt állították,
hogy az egyházatyák a Szentlélek szerepét a léleknek a testben betöltött
szerepéhez hasonlították.
A Krisztus testéről szóló tanítást az exegéták, teológusok, lelkiségi
írók újra felfedezték a két háború között: a gondolat népszerű lett a
liturgikus mozgalomban, a lelkiségben, a katolikus akcióban, néhány
újonnan alakult szerzetesi vagy világi intézményben. Kiváló helyet
érdemel az egyháztanban. De mint mondtuk, nem szabad elszigetelni más
bibliai képektől, és főleg ki kell egészíteni az Isten újszövetségi népe
gondolattal, amelyet a zsinat előnyben részesített. A LG 2. fejezetének
címe: Isten népéről. Ez az eszme, bibliai kép új dimenziót és
dinamizmust adott a katolikus egyháztannak. Pontosabban: felelevenítette
a Biblia egyik fontos, kissé elfelejtett szempontját. Minderről
részletesebben szólunk a következő alkalommal.
Az Egyház: Isten újszövetségi népe (5. adás)
A Lumen gentium megszületéséhez, geneziséhez tartozik az a tény,
hogy az Isten népével foglalkozó 2. fejezet az eredeti szkémában nem
szerepelt, miután pedig tervbe vették, a hierarchiával foglalkozó fejezet
elé tették. Mindjárt látjuk az indokokat.
Előzőleg foglalkoztunk az Egyházat jelölő bibliai képekkel, kiemelve a
Krisztus Teste páli kép, allegória fontosságát. Az Isten népe is bibliai
fogalom: az atyák ezzel az eszmével az Egyház képét dinamikusabbá akarták
tenni, kiegészítve a Krisztus Teste allegóriát.
Tudjuk, hogy az Ószövetségben Isten (Jahve) kiválasztott egy népet,
Izraelt, szövetséget kötött vele, és küldetést adott neki, hogy üdvözítő
művében eszköze legyen. De a hűtlen nép nem tejesítette egyetemes
küldetését, ezért Isten száműzetéssel és más csapásokkal sújtotta. Az
ígéretek végül egy kis Maradékban teljesednek: ezt képviseli Izajás
Szenvedő Szolgája, aki az eljövendő Messiás előképe. A Messiás Jézus
Krisztus volt, aki az Izrael tizenkét törzsét képviselő tizenkét
apostolra bízta műve folytatását: a Krisztusban hívők közössége lép az
ószövetségi nép helyébe: az Egyház lesz Isten újszövetségi népe.
Az Újszövetségben a laosz=nép kifejezés 104 alkalommal fordul
elő. Igaz, nem minden alkalommal jelöli az egyházat, de mindig vallási
jelentésben szerepel a szó, nem pedig társadalmi-politikai jelentésben.
Az ősegyház azzal a tudattal lép föl, hogy ő hordozza az ószövetségi
ígéreteket. Ez világos az Apostolok Cselekedeteiből. Egészen a IV.
századig igen erős volt a keresztényeknél az Isten népének eszméje, főleg
ezzel jelölték az egyházi gyülekezetet. A középkori rendszeres
teológiában viszont szinte alig van nyoma e bibliai eszmének, képnek. Ez
azzal függ össze, hogy a skolasztikából hiányzik a történetiség, az
üdvtörténet iránti érzék. Az a tény, hogy egyes zsinati atyák
idegenkedtek az Isten népe eszméjétől, részben a reformációra való
ellenhatással magyarázható. A protestánsok ugyanis a katolikus
hierarchiával szemben, egy bizonyos demokratikus tendencia következtében,
előszeretettel használták az Isten népe bibliai megjelölést, amikor az
egyházról beszéltek. A II. vatikáni zsinat az Egyházról tárgyalva
figyelembe vette az előző 30-40 év egyháztani fejlődését, és a kánonjog
meg a dogmatika mellett integrálták a Biblia és az első keresztény
századok tanát Isten újszövetségi népéről. Szakértők szerint főleg a
német nyelvű zsinati atyáknak és teológusaiknak köszönhető az eredeti
szkéma megváltoztatása. Pl. Frings bíboros, akinek teológusa Joseph
Ratzinger volt, már az első ülésszakon (1962. dec. 6-án) hangsúlyozta: „A
menetelő Isten népe gondolatából kell kiindulni, hogy elkerüljék az
Egyház=Krisztus Titokzatos Teste túlságosan leszűkített értelmezését.”
Egyes atyák abban a törekvésben, hogy az Isten népéről szóló fejezetet
helyezzék a hierarchiát tárgyaló fejezet elé, protestáns befolyást és
hamis demokratikus tendenciát láttak. De amikor mások megmagyarázták,
hogy Isten népe nem csupán a laikusokat jelöli, hanem az egész Egyházat,
minden megkereszteltet, klerikusokat és laikusokat, elfogadták a
javaslatot: ez lett a 2. fejezet, viszont a hierarchia után még külön
foglalkoztak a világi hívek szerepével.
A Lumen gentium 2. fejezete (9. pont) így kezdődik: „Jóllehet
bármely időben élő és bármely nemzetből származó ember kedves Isten
előtt, ha féli őt és teszi az igazságot (vö. ApCsel 10, 35), mégis úgy
tetszett Istennek, hogy az embereket ne egyenként, minden társas
kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye őket,
mely Őt igazságban megismeri és szentül szolgál Neki. Így tehát az
izraelita népet kiválasztotta tulajdon népévé, szövetséget kötött vele és
fokozatosan oktatta azáltal, hogy történetében kinyilatkoztatta Önmagát
és akaratának tervét, és megszentelte Önmagának. Mindez azonban csak
előkészítése és előképe volt annak az új és tökéletes szövetségnek, mely
majd Krisztusban köttetik meg, s annak a teljesebb kinyilatkoztatásnak,
melyet Isten megtestesült Igéje fog átadni.” Következnek szentírási
idézetek: Jer 31,31-34; 1Kor 11,25, 1Pt 1,23; Jn3,5-6; 1Pt 2,9-10. „Ennek
a messiási népnek a feje Krisztus, ’aki vétkeinkért halált
szenvedett és megigazulásunkért föltámadt (Róm 4, 25).” Ezután felsorolja
az újszövetségi nép jellegzetességeit: jogállása: Isten
gyermekeinek méltósága; törvénye: a szeretet új parancsa; célja:
az Isten országa. Ez a nép, mint hajdan Izrael, a földön vándorol az égi
haza felé. Isten népe tagjainak méltóság egyenlő a keresztség erejében.
Később a zsinat a világiakról szól 4. fejezetben (32. pont) leszögezi:
„Egy tehát az Isten választott népe: ’Egy az Úr, egy hit, egy a
keresztség’ (Ef 4,5). Közös a tagok méltósága, mert újjászülettek
Krisztusban. Közös az istenfiúság kegyelme, közös a tökéletességre szóló
meghívásuk. Egy az üdvösségük, egy és osztatlan a szeretetük. (…) Bár
egyeseket Krisztus akarata tanítóknak, a misztériumok sáfárainak és
pásztoroknak rendelt mások javára, teljesen egyenlő mindnyájuk méltósága
és tevékenysége minden hívő közös feladatában, Krisztus Teste
építésében…”
A 9. pont második fele hangsúlyozza, hogy az Egyház, az új Izrael
időben él, vándorol és bontakozik ki, szolidáris az emberi nem
történetével. Ez a messiási nép, bár „kisded nyáj”, mégis az emberi nem
számára erős magja az egységnek, a reménynek és az üdvösségnek. „Az
Egyház minden ember számára látható szentsége (szakramentuma) az üdvöt
hozó egységnek”. Isten örök üdvözítő tervét valósítja meg a
történelemben. Az üdvösség eszköze és körvetítője a benne működő Lélek
által. Az Úr megígért kegyelméből merít erőt a kísértések és
szorongatások között, hogy hűsége meg ne fogyatkozzon és a Szentlélek
hatására állandóan megújuljon. (vö. LG 8).
A 2. fejezet következő paragrafusa (10. pont) tárgyal a
megkereszteltek általános papságáról, majd az általános papság
gyakorlásáról (11), a hitérzékről és a karizmákról (12), Isten egyetlen
népének katolicitásáról (13), a katolikus hívőkről (14), az Egyház és nem
katolikus keresztények viszonyáról (15), végül az Egyház és a nem
keresztények viszonyáról (16).
Nem részletezhetjük itt ezeket a pontokat. A megkereszteltek általános
papságára még visszatérünk a hierarchia tárgyalásánál. Az Egyházban a
Lélek osztja ki a sajátos kegyelmi adományokat, karizmákat, kinek-kinek a
Testben betöltött hivatása, szerepe szerint. A hívők közössége a Lélek
révén a Szentháromság közösségébe kapcsolódik. Ezt bizonyos újabb
tendencia ellensúlyozására hangsúlyozzuk a zsinattal: hamis az a
szemlélet, amely az Egyházat pusztán emberi társaságnak, szociológiai
valóságnak tekinti egy bizonyos demokratizmus követelésével. A Fő
Krisztushoz és a háromságos Istenhez való vertikális, transzcendens
kapcsolat az Egyház isteni arculatához tartozik.
A konstitúció 12. pontja kifejezetten beszél a hívők
hitérzékéről.(Erre visszatérünk a Tanítóhivatalról szólva.) A 13. pont
arról szól, hogy az emberek különböző módokon tartoznak Isten új népéhez.
„Isten népének katolikus egységébe, mely előre jelzi és előmozdítja az
egyetemes békét, minden ember hivatalos, és különféle módon hozzá
tartoznak vagy hozzá vannak rendelve mind a katolikus hívők, mind a többi
Krisztusban hívő, mind pedig általában az emberek, akiket Isten kegyelme
meghívott az üdvösségre.” Az Egyház és a nem katolikus keresztények (15),
valamint az Egyház és a nem keresztények (16) kapcsolatával még egy-egy
külön zsinati határozat (ökumenizmus), ill. nyilatkozat (nem keresztény
vallások) foglalkozik.
Befejezésül hangsúlyozottan felhívom a figyelmet a 16. pont fontos
szakaszára (vö. még Gaudium et spes, 22), amely szakértők
szerint a II. vatikáni zsinat legfontosabb szövegei közé tartozik. Isten
egyetemes üdvözítő akaratáról van szó (vö. 1Tim 2,4). „Akik Krisztus
evangéliumát és az Ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte
szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik lelkiismeretük
szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget. (Vö. DS
3869) Az isteni Gondviselés azoktól sem tagadja meg az üdvösséghez
szükséges segítséget, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten
kifejezett ismeretére, de – nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak
becsületesen élni. Mert ami jó és igaz van náluk, azt az evangéliumra
előkészületnek értékeli az Egyház, és Isten adományának tarja, aki
megvilágosít minden embert, hogy végül élete legyen.”
Az egyházi hierarchia: Isten népének szolgái
(6. adás)
A Lumen gentium 3. fejezete a hierarchiáról, különösen a
püspökségről tárgyal. A Bevezető (18. pont) leszögezi: „Az Úr Krisztus
Isten népének lelkipásztori gondozására és szüntelen gyarapítására
egyházában különféle szolgálatokat alapított, melyek az egész test javát
célozzák.” A konstitúció visszautal az I. vatikáni zsinatra, amely – mint
már mondtuk – nem tudta befejezni munkáját, nevezetesen éppen a
püspökségről nem tudott tárgyalni a pápai primátus és
csalatkozhatatlanság dogmája megfogalmazása után. Ebben a 3. fejezetben
különösen sok visszautalás van az I. vatikáni zsinatra, mivel a zsinat
konzervatív szárnya állandóan attól tartott, hogy a püspöki kollegialitás
csorbítja a pápa tekintélyét. A 3. fejezet első három pontja
összefoglalja a katolikus tanítást a hierarchikus szolgálatról, különösen
is a püspöki rend apostoli eredtéről és az apostoli folytonosságról.
Ismeretes, hogy Luther és a reformátorok főleg ezen a ponton szakadtak el
a katolikus felfogástól, hittől, és azóta is itt van az ökumenikus
párbeszéd legkényesebb témaköre.
Az apostolok utódai, a püspökök, segítőikkel, az áldozópapokkal és a
szerpapokkal együtt átveszik a közösség szolgálatát. „Isten helyett
állnak a nyáj élén, melynek – mint tanítómesterek, az istentisztelet
papjai és a kormányzás szolgái – pásztorai.” (20) Miként megmarad az
egyedül Péternek adott hivatal, amelyet át kellett utódaiknak, úgy
megmarad az apostolok utódai, a püspökök egyházkormányzati hivatala is. A
Szent zsinat azt tanítja, hogy a püspökök isteni intézkedés folytán
léptek az apostolok helyébe.” A II. vatikáni zsinat végleg tisztázta a
püspöki szolgálat szentségi jellegét, tehát azt, hogy a püspökszentelés
kiszolgáltja az egyházi rend teljességét. „E nagy hivatalok betöltéséhez
az apostolok Krisztustól a leszálló Szentlélek különleges káradását
nyerték (ApCsel 1,8, 2,4, Jn 20,22-23), ők maguk pedig kézrátétellel
adták tovább munkatársaiknak azt a lelki adományt (vö. 1Tim 4,14; 2Tim
1,6-7), mely a püspökszentelésben jutott el mihozzánk. (Utalás a trentói
zsinatra: DS 1766.) A Szent Zsinat tanítja, hogy a püspökszentelés a papi
rend teljességét adja. (…) A püspökökre tartozik, hogy az egyházi rend
szentsége által új kiválasztottakat vegyenek föl a püspöki testületbe.”
(21. pont)
Amikor a szolgálatok apostoliságáról, folytonosságról beszélünk,
érdemes megjegyeznünk: Yves Congar a reformátorok egyháztanát
tanulmányozva bizonyos pozitívumokat talált Luther és Kálvin tanításában.
Felfogásuk rávilágít arra az egyházi hagyományra, amely szerint a pusztán
jogi folytonosság mellett fontos szerepe van a hit tartalmának és az
evangéliumhoz való hűségnek is. Az egyházi szolgálatok apostoli eredetét,
folytonosságát (utódlását) nem lehet teljesen elszakítani az egész
Egyháztól. A katolikus hagyomány is hangoztatta, hogy az egész egyház
véleménye közrejátszik a püspökök kinevezésében (a jelöltekről adott
információk) és az előzetes hitvallás, illetve az ortodoxiához való hűség
éppúgy szükséges, mint a jogi folytonosság, a szentségi rend
objektivitása. A reformátorok tanításának ellenhatásaként a szentségek
érvényessége szempontjából sokszor egyoldalúan hangsúlyozták a katolikus
teológusok az opus operatumot. Tehát az igaz hit és az
életszentség nélkül is érvényes és hatékony a püspöki-papi szolgálat. Így
az a látszat keletkezett, hogy a szentségek a mágia automatizmusával
hatnak, az apostoliság mintegy automatikusan, a jogi kijelöléssel és a
szertartás kiszolgáltatásával „öröklődik”.
A II. vatikáni zsinat egyháztana egyaránt vallja a hierarchikus
struktúrákat, a látható szervezetet, és nem áldozza fel a szolgálatok
apostoliságát a tan apostoliságának, tehát az apostoli hithez való
hűségnek. A két szempont kiegészíti egymást. A jogi keret, a szolgálat
folytonossága csakis a szolgáló személyeken keresztül valósul meg: az
etikai elemek (a tisztségviselő hite és életszentsége) beépülnek a kapott
tisztség (funkció) ontológiájába. A II. vatikáni zsinat, amikor az
Egyházat mint kommuniót, szeretetközösséget határozta meg, olyan
teljesebb teológiai szemléletet fogadott el, amely az apostoli
folytonosságot is teljesebb fénybe állította. Congar nyomán állítjuk: A
püspökszentelés és az érvényes apostoli folytonosság nem létezhet az
egyén karizmái és kegyelem nélkül, hanem természetszerűleg igényli a
lélek ajándékait és a kegyelmet. Nem lehet szétválasztani a hitet vagy a
karizmákat és a hierarchikus funkciókat, szolgálatokat. Ez világos az
Újszövetségben és az Egyház egész történetében. Ilyen értelemben
mondhatjuk a nagy Newman bíborossal: „Az egyházi rend apostolisága etikai
princípium, különben nem nagyon érdekes.” A püspököknek (és papoknak) úgy
kell teljesíteniük szolgálatukat, hogy egyre inkább hasonuljanak Jézus
Krisztushoz, a Szolgához. (Erről szól a LG 5. részének 41. pontja.)
A konstitúció 2. fejezetének Isten népe) 10. pontja a megkereszteltek
általános papságáról szól. Az Úr Krisztus, az emberek közül való Főpap (Zsid
5,1-5), Isten új népét „Atyjának országává és papjaivá tette” (Jel 1,6).
A megkereszteltek a Szentlélek kenete által fölszentelődnek „lelki házzá
és szent papsággá”, hogy lelki áldozatot mutassanak be, és hirdessék
Krisztus csodatetteit, aki meghívta őket csodálatos világosságára (1Pét
2,4-10 ; vö. 1Pét 3,15; Róm 12,1) A megkereszteltek tehát általánosabb
értelemben lesznek papok: életüket felajánlják lelki áldozatul Istennek,
és az emberek előtt tanúskodnak Krisztusról. A LG hangsúlyozza, hogy a
hívek általános papsága és a hierarchikus, felszentelt papság egymáshoz
van rendelve, jóllehet lényegesen, nemcsak fokozatban különböznek
egymástól. A lényeges különbség hangsúlyozására nemcsak a protestánsokkal
folytatott párbeszéd miatt volt fontos, hanem azért is, mert újabban a
katolikus egyházon belül is sok vita tárgyát képezi. Az 1971-es püspöki
szinódus egyik fő témája is a szolgálati papság volt. A szinódus
megismételte a zsinat tanítását, az egyházirendről terjedő téves
nézetekkel szemben. A szolgálati és egyetemes papság különböző sajátos
módon részesedik Krisztus egyetlen papságában: a hivatalosan szolgáló,
felszentelt pap, az ordo (egyházirend) által kapott szent lelki hatalom
révén kiképzi és kormányozza a „papi népet”, Krisztus személyében (in
Persona Christi) mutatja be az eucharisztikus áldozatot, és az egész nép
nevében ajánlja fel. A hívek viszont – „királyi papságuk” erejében –
közreműködnek a szentmiseáldozat fölajánlásában, és a szentségek
fölvételével, imádsággal, hálaadással, szent életük tanúságával,
önmegtagadásukkal és tevékeny szeretetükkel gyakorolják általános
papságukat.
A protestánsok szerint az Egyház a maga egészében és megkülönböztetés
nélkül, mint egyetlen alany kapta meg Krisztustól a papi küldetést és
hatalmat, amelyet a gyakorlatban úgy szervez meg, ahogy ezt a Szentlélek
diktálja neki. A hitújítók álláspontjukat a Szentírásból igyekeztek
igazolni. De elvetették a „páli” pasztorális leveleket, amelyekben a
legkifejezettebb a papság hierarchikus tagozódása. (Napjainkban a
szakemberek jó része elvitatja e pasztorális levelek páli szerzőségét.)
Nyilván a zsinat ezzel az iránnyal szemben hangsúlyozta a kétfajta papság
lényeges különbségét, elismerve azt is, hogy egymáshoz vannak rendelve.
Szent Ágoston mondta egy a zsinat által is idézett szövegben:
„Mielőtt püspök lennék értetek, keresztény vagyok veletek, bűnös és
bűnbánó veletek, tanítvány és szolgáló veletek.” Y. Congar mondja: A
protestánsokkal egyetértünk abban, hogy a szolgálatokat Isten támasztja a
közösségekben, a szolgálatok egy népen, közösségen belüli funkciók. A
papi szolga nem kívülről és felülről teremti meg az élő keresztény
közösséget, hanem az Úr állítja bele a közösségbe, hogy azt animálja
(lelkesítse) és építse.
A pápa és a püspöki kollégium (7. adás)
Korábban már jeleztük, hogy a II. vatikáni zsinat főleg a pápa és a
püspökök kapcsolatának, a püspöki kollegialitásnak kidolgozásával
egészítette ki az I. vatikáni zsinatot. Éppen e kérdés zsinati tárgyalása
adott okot talán a leghevesebb vitákra a haladó és konzervatív atyák
között. Kevéssel a zsinat befejezése után, az 1969-ben megtartott 2.
püspöki szinódus visszatért a kollegialitás gyakorlati következményeire,
a Szentszék és a püspökkari konferenciák kapcsolatait vitatta meg.
A Lumen gentium a hierarchiáról szóló 3. fejezetben, a 22. pontban
foglalkozik a kényes kérdéssel. Természetesen, e pont kapcsolatos az
előzőkkel, amelyekről már szóltunk: a püspökség apostoli eredete (19), az
apostoli folytonosság (20), a püspökszenteléssel az apostolutódok
megkapják az egyházirend teljességét (21). Most a 22. pontban a zsinat
megmagyarázza püspöki kollegialitás jelentését, illetve a pápa és a
püspöki testület viszonyát. A kollégium szóról ezt mondja a zsinat: Az Úr
kollégium vagyis állandó együttes (ad modum collegii seu coetus stabilis)
szervezte meg az apostolokat. „Amint az Úr rendelkezése alapján Szent
Péter és a többi apostol egyetlen apostoli kollégiumot alkot, úgy
kapcsolódnak egymáshoz a római pápa, Szent Péter utóda és a püspökök, az
apostolok utódai. (…) A püspöki testület tagjává a szentségi
fölszentelés, valamint a kollégium fejével és tagjaival való hierarchikus
közösség által válik valaki. A püspökök kollégiumának vagy testületének
csak akkor van hatalma, ha a római pápával, Péter utódával mint fejével
együtt fogjuk fel., az ő primátusi hatalma minden pásztor és hívő fölött
csorbítatlan marad.”
Az I. vatikáni zsinatra állandóan visszautalnak. Már a „kollégium”
kifejezés is kétértelműnek tűnt egyes konzervatív atyáknak, ezért fűzték
hozzá: „seu coetus stabilis”, vagyis állandó együttes. A dokumentum még a
collegium, ill. coetus kifejezések mellett még használja az ordo (egyházirend)
és a corpus (testület) kifejezéseket is, amely szinonimákat a régi
egyházi hagyományban is megtaláljuk. Igaz, a Szentírás nem használja a
kollégium kifejezést, de az alapvető valóságról, a Tizenkettő
testületéről gyakran beszél, és megkülönbözteti Pétert, a testület fejét,
a többi apostoltól. Láttuk már, hogy az ontológiai (nemcsak jogi)
hatalmat a püspökszentelés adja át a püspököknek hármas tisztségük
(tanítás, szentségek kiszolgáltatása, kormányzás) gyakorlásához. A
joghatóság (jurisdikció) csupán e hatalom, illetve a tisztségek konkrét
gyakorlásnak területét és alanyait jelöli ki. A középkori teológia
szétválasztotta az egyházirendből eredő hatalmat és a jurisdikciót, és
lassan elhalványult a kollegialitás eszméje, amely pedig erős volt az
első századokban. Idővel meggyöngült a kapcsolat a kollégium fejével, a
pápával és a többi püspökkel is. A Lumen gentium 1962-es szkémájában nem
volt világos a tan megfogalmazása, két év kellett, hogy tisztázzák a
problémát, nevezetesen a püspökszentelés szentségi mivoltát, amely
kollegialitás egyik gyökere, a másik a kollégium fejével, a pápával és
tagjaival való hierarchikus közösség. A kettő egyébként szorosan
összefügg: az ordo episcoporum révén a püspök a kollégium tagja lesz, és
ez magában foglalja azt is, hogy a kollégium fejével, a pápával és
tagjaival tényleges közösségben marad és így gyakorolja hármas
megbízatását. Erről, a püspöki szolgálat gyakorlásáról később a LG 24-27
pontjai részletesen írnak, a 28. pont a papokról, a 29. pedig a
diakónusokról szól.
De térjünk vissza a 22. ponthoz, a pápa és a püspöki kollégium
tagjainak viszonyához. Már jeleztem, hogy meglepően sokszor visszautalás
történik az I. vatikáni zsinatra, a pápai primátus állítására, mivel
egyes zsinati atyák attól tartottak, hogy az új egyháztan, a
kollegialitás határozott kidomborítása csorbát ejt a pápai primátuson,
amelyet az I. Vatikánum definiált. Tudjuk, hogy a Pastor aeternus kezdetű
konstitúció elismerte a pápának mindazt a hatalmat, ami őt mint Péter
utódát megilleti. Ez a dogma azonban nem csorbította a püspökök hatalmát.
De a jogi szempontból definiált primátus és a pápai tanítóhivatal
tévedhetetlenségének kihirdetése alkalmat adott arra, hogy egyes
teológusok a pápa primátusát a püspöki kollégiumtól elszakítva
szemléljék, vagy legalábbis a kollegialitás eszméjét homályban hagyják.
Már a II. vatikáni zsinat előtt megjelent egyháztani tanulmányok
rámutattak e szemlélet egyoldalúságára, a túlságosan abszolutisztikus
értelmezésekre, főleg a püspöki rendről szóló tan meghatározatlanságára.
Láttuk, hogy a II. vatikáni zsinat tisztázta a püspökszentelés kérdését,
és ezzel megvetette az alapot a kollegialitás helyes eszméjéhez, illetve
helyesen egyesítette a kollégium két összetevőjét: a Fő, a pápa) és a
többi tag (püspökök) közötti viszonyt a komplementaritás szempontjából
tekintette. A kollegialitás közös nevezője alá vette a pápát és a többi
püspököt.
De a pápa és a kollégium püspöktagjai közötti viszony nem fordítható
meg, nincs szimmetria, kölcsönös függés, hiszen a pápa egyedül is
cselekedhet, a püspökök viszont sohasem gyakorolhatják hatalmukat a fő, a
pápa nélkül, amint ezt Joseph Ratzinger professzor annakidején
hangsúlyozta. Ezek az állítások csupán jogi szinten maradnak, és
kizárólag azt írják le, hogy a tekintély mennyiben hozhat jogilag
érvényes döntéseket. De ha a kérdést morális oldalról tekintjük, más
eredményre jutunk. Erkölcsi szempontból nézve a két lelki hatalom
kapcsolatát: a pápa gyakorlatilag sohasem mellőzheti, hanyagolhatja el a
többi püspök véleményét (a csalatkozhatatlanság kérdésében), és velük
együtt az egyetemes egyház hangjára is figyelni kell. Másrészt viszont a
püspököknek is kezdeményezniük kell, segíteniük a pápát, esetleg
bírálniuk is egyetemes felelőssége gyakorlásában. Joseph Ratzinger
szerint az igazi probléma a jogi és erkölcsi szint közötti belső viszony
tisztázása. Mihelyt elhanyagolják az egyiket a másik kárára, egyoldalú
megoldások születnek. A II. vatikáni zsinat egyháztana e kérdésben
kiegyensúlyozott megoldást hozott, amikor figyelembe vette az I.
Vatikánumot, de pontosította a Pápa és a püspökök viszonyát a
kollegialitás kidolgozásával.
A LG 22 pontjának utolsó paragrafusa a kollegialitás gyakorlati
megvalósítását tárgyalja. A testület az egyetemes zsinaton gyakorolja
ünnepélyes módon az egész egyházra kiterjedő lelki hatalmát. Soha sem
lehetséges olyan egyetemes zsinat, amelyet Péter utóda, a pápa jóvá nem
hagyott, vagy legalábbis nem fogadott el ilyennek. Róma püspöke előjoga,
hogy összehívja a zsinatokat, elnököljön rajtuk és jóváhagyja döntéseit.
Ugyanazt a kollegiális hatalmat gyakorolhatják a földkerekség püspökei a
pápával együtt, ha a testület feje kollegiális ténykedésre szólítja fel
őket, vagy legalábbis jóváhagyja vagy szabadon elfogadja a sokhelyütt élő
püspökök közös ténykedését, hogy ezáltal kollegiális cselekmény jöjjön
létre. A zsinati szöveg világosan nem mondja meg, hogy a kollegiális
aktus mennyiben rendes vagy rendkívüli, csupán kijelenti, hogy
lehetségesek az egyetemes kollégium zsinaton kívüli aktusai.
Azt nem kell külön hangsúlyoznunk, hogy ez a kérdéskör, nevezetesen a
pápai primátus (általában a pápaság intézménye) milyen fontos az
ökumenikus párbeszédben. Y. Congar szerint VI. Pál többször kijelentette:
tudatában van annak, hogy a legnagyobb akadály a keresztények egysége
útján ő maga mint pápa, jóllehet küldetése a kommunió, szeretetközösség
szolgálata. Kétségtelen, hogy sok függ a pápai tekintély gyakorlásának
stílusától. Ha Péter utóda nem uralkodni akar, hanem szolgálni, elöljárni
a szeretetben, elszakadt testvéreink kevesebb nehézséget támasztanak a
pápaság intézménye ellen. Sajnos, a katolikus egyházon belül is terjedő
Róma-ellenes komplexus, kritika nem mindig alaptalan. „Pápa: igen, de nem
ez a pápa!”, hangoztatják a progresszisták. „Olyan pápát akarunk, amilyen
régen volt!” – hangoztatják a Piuszok idejét visszakívánó
tradicionalisták. De az Egyházat szerető katolikusok itt és most, a
mindenkori pápának engedelmeskednek, még ha a római központban éppúgy,
mint a helyi egyházakban, vannak is hibák, mulasztások, árnyak. Mert
Krisztus Lelke működik az Egyházban, ezért szent, bár bűnös tagokból áll,
és ezért állandóan bűnbánatra és megtisztulásra szorul. (Az Egyház isteni
és emberi arcáról a következő adásunkban szólunk.)
Az Egyház isteni és emberi arca (8. adás)
A Lumen gentium fontos, sokat vitatott 8. pontja „az Egyház
látható és kegyelmi valóságának” viszonyáról szól.. A zsinat a
megtestesült Ige misztériumának analógiájára beszél isteni és emberi
arculatról: a látható szervezet szolgál a testet éltető Szentléleknek az
egyházi test növekedésére. Olvassuk a zsinati szöveget: „Az egyetlen
közvetítő, Krisztus, szent Egyházát – a hit, a remény és a szeretet
közösségét – ezen a földön látható szervezetként alapította és tartja
fönn szüntelen, s általa árasztja mindenkire az igazságot és a kegyelmet.
De a hierarchikus szervezettel ellátott társaságot és Krisztus misztikus
testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat
és a mennyei javakban bővelkedő egyházat nem szabad két valóságnak
tekintenünk, hanem emberi és isteni elemekből álló, egy összetett
valóságot alkotnak. Ezért nem közönséges analógia alapján a megtestesült
Ige misztériumához hasonlít. Amint ugyanis az isteni Igének a fölvett
természet mint az üdvösség Vele elválaszthatatlanul egyesült élő szerve
szolgál, ugyanígy szolgál az Egyház társadalmi szerkezete az őt éltető
léleknek, Krisztus Lelkének a test növekedésére (vö. Ef 4,16).”
A zsinati konstitúciónak ez a 8. pontja az Efezusi levélen kívül
kétszer hivatkozik a jegyzetekben XIII. Leó Satis cognitum kezdetű
és XII. Piusz Mystici corporis kezdetű körlevelére. A zsinati
atyák attól a tévedéstől akartak óvni, amely szétválasztja az egyetlen
isteni-emberi valóságot, mikét ezt az első századokban a krisztológiai
eretnekségek tették Krisztus istenemberi valóságával. Már XIII. Leó
figyelmeztetett: Veszélyes tévedésben vannak, akik a saját fantáziájuk
szerint alakítják egyházképüket, és az egyházat teljesen rejtettnek,
láthatatlannak képzelik, de tévednek azok is, akik az egyházat kizárólag
emberi intézménynek, látható szervezettel, jogi renddel, szertartásokkal
ellátott szociológiai valóságnak tekintik. XII. Piusz is, és most a II.
vatikáni zsinat is megismételte a figyelmeztetést, hiszen napjainkban is
tapasztalható az az irányzat, amely feloldja az egyház paradoxonát úgy,
hogy mellőzik vagy tagadják akár az isteni, akár az emberi oldalt.
Ismeretes, hogy a katolikus és protestáns egyházfogalom eltér ezen a
ponton. A reformátorok a lelki, pneumatikus, láthatatlan egyházat
hangsúlyozták, és a látható szervezetet lebecsülték vagy elvetették. Az
újabb időkben – részben az ökumenikus párbeszéd hatására – kezd módosulni
ez a szemlélet. Henri de Lubac írja: „Az Újszövetségben semmi sem
sugallja a (kizárólag) láthatatlan egyház eszméjét. Nem redukáljuk le
Krisztus Titokzatos Testét a római egyház kereteire, de nem is oldjuk fel
ezt az Egyházat valamiféle teljesen ’misztikus’ testben. Valljuk azt,
hogy az Egyház titokzatosan túlmutat a saját láthatósága határain, és
hogy – mintegy lényegénél fogva – mindig önmagán túlra utal.” Igaz, az
első zsinati szkémán érezhető volt az az egyoldalú szemlélet, amely az
Egyházat szinte kizárólag hierarchikusan szervezett közösségnek, jogi
intézménynek tekintette, homályban hagyva a dinamikus kegyelmi
közösséget, amelyet a feltámadt Krisztus Lelke éltet. Ez az egyháztan
csaknem hierarchiológia volt. A Zsinat viszont hangsúlyozta: Az Egyház „a
hit, a remény és a szeretet közössége”, amelyet Krisztus Lelke éltet.
Továbbá: az Egyház „Krisztusban mintegy szentsége (szakramentuma), vagyis
jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész
emberi nem egységének.”
Hisszük tehát a szent Egyházat, amely a Szentlélek műve. Hisszük a
látható társaságot és a misztikus valóságot, valljuk az emberi és az
isteni arculat különbözőségét és egységét. Ez a hit óv meg bennünket az
egyháztani monofizitizmustól, amely az Egyházban levő emberi elemeket
tagadja vagy mintegy isteníti. Csak így lehet beszélni az Egyház bűneiről
és az állandóan sürgető megújulásról, reformokról.
Láttuk, hogy a zsinat átvette az Egyház=Krisztus Teste páli
allegóriát: az egyházi testet a Fő élteti, a hívők közösségének
megszentelője a feltámadt Krisztus Lelke, a Szentlélek. Ezért állítja a
zsinat, hogy az Egyház szent. Amint a Hiszekegyben valljuk: egy, szent,
katolikus, apostoli. De a megtestesülés analógiája csak bizonyos mértékig
alkalmazható az egyházra. Mert a Fő, Krisztus, bűn nélkül való, mert az
emberi természet az istenivel tökéletesen egyesült a második isteni
Személyben. Az egyházi Test a Fő kegyelméből részesedik, de tagjai bűnös
emberek. A konstitúció hangsúlyozza: „Krisztus ’szent, ártatlan,
szeplőtelen’ (Zsid 7,26), ’bűnt nem ismert’ (2Kor 5,21), s csak azért
jött, hogy a nép bűneit engesztelje ki (vö. Zsid 2,17), a bűnösöket is
magába foglaló Egyház viszont egyszerre szent és mindig megtisztulásra
szorul, ezért szüntelenül a bűnbánat és a megtisztulás útját járja.”
A zsinat az Egyház bűnös tagjairól beszél. De mondhatjuk-e azt, hogy a
szent Egyház maga bűnös? Egyes értelmezők szerint a zsinati szöveg többet
állít, mint azt, hogy tagjai bűnösök. Ez a hagyományos tanítás. Husz és
Wiclif tévedéseivel szemben a Konstanzi zsinat definiálta, hogy a bűnösök
az Egyház igazi tagjai maradnak, mintegy elvetve az első századok
eretnekségeit (a montanizmust és a donatizmust), valamint a XII. századi
katarok (tiszták) tévedését. Az egyházatyák a középkorig nemcsak az
Egyház bűnös tagjairól beszéltek (ez a tanítás a trentói zsinat utáni
skolasztikus teológiában vált klasszikussá), hanem szerintük a tagok bűne
kihat magára az Egyház természetére is. A II. vatikáni zsinat is arról a
bűnös közösségről beszél, amely az Egyházat alkotja, tehát az „Ecclesia
semper reformanda” helyes elvéről. Itt meg kell említenünk Stephan
László eisenstadti püspök zsinati felszólalását: „A bűn Isten szent
Egyházában.” Szakértők szerint ennek a felszólalásnak köszönhető, hogy a
LG 8. pontjába bele került a most elemzett szakasz. Karl Rahnerrel
megjegyezhetjük, hogy a zsinat nem tárgyalta kielégítő módon a kényes
témát. Több zsinati atya látta a probléma fontosságát ökumenikus
szempontból, de teológiailag nem mélyítetté el az „Egyház bűne” kérdését.
Maga Karl Rahner és Yves Congar alaposabban tárgyalták a témát.
Most túllépve a zsinati szövegen röviden vázolom e teológusok nézetét.
A katolikus Egyház tanítása szerint valaki az Egyház testéhez tartozhat,
még ha halálos bűnt követett is el. Szent Ágoston kifejezésével a bűnösök
testükkel az Egyház testéhez tartoznak, de szívükkel nem („corpore,
non corde”). De mivel valóban az Egyház testéhez tartoznak,
tetteikkel, bűneikkel valamiképpen az Egyházat minősítik. Az Egyház
nem áll szemben a bűnös tagokkal mint intézmény vagy
hierarchia (abszolutizált lényeg), hanem ezek a tagok részét alkotják. A
zsinati szöveg elkerüli a „bűnös Egyház” kifejezést, de a szöveg mögött
az a gondolat húzódik meg, hogy a bűnös tagok magát az Egyházat érintik,
a bűnös tagok „megsebzik” a testet. Itt idézhetjük XVI. Benedek levelét,
amelyet az írországi katolikusokhoz intézett a gyermekeken elkövetett
szexuális visszaélések orvoslására. Az 5. pontban írja a pápa: „E
levelemmel arra buzdítalak mindnyájatokat, mint Isten népének írországi
tagjait, hogy gondolkodjatok el a sebeken, amelyeket Krisztus teste
kapott, s azokon az alkalmasint fájdalmas gyógymódokon, amelyek
szükségesek e sebek bekötözéséhez és begyógyításához.” A Szentatya
világosan Krisztus Teste sebeiről beszél: a kiskorúakon elkövetett
súlyos szexuális bűnök megsebezték az Egyházat, beszennyezték a
közösséget.
Ezért hangoztatja a zsinati szöveg, hogy a bűnösök Egyháza
megtisztulásra szorul („semper purificanda”), hogy a bűnbánatnak
és a megújulásnak útját járja szüntelenül („poenitentiam et
renovationem continuo prosequitur”). És a 9. pont végén még
ezt olvassuk: Isten kegyelme megerősíti, hogy a Szentlélek hatására
„állandóan megújuljon” („seipsam renovare non desinat”). Karl
Rahner megjegyzi: mindez legalább erkölcsi megújulást
feltételez. Az Egyház, Krisztus Teste részesedik a Fő dicsőségében, így
igazi, de még tökéletlen szentséget birtokol. Az eszkatologikusan
győzedelmes kegyelem már működik a zarándok Egyházban, és megőrzi a
bűnösök Egyházát a romlástól, a hűtlenségtől.
Befejezésül olvassuk el a 8. pont végét: „Az Egyház ’a világtól
elszenvedett üldözések és az Istentől kapott vigasztalások közepette
járva zarándokútját’ (Szent Ágoston: De Civ. Dei, XVIII, 51, 2),
az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg el nem jön (vö. 1Kor 11,26).
Megerősíti azonban a föltámadott Úr ereje, hogy külső-belső bajait és
nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze, és az ő misztériumát,
jóllehet árnyékszerűen, mégis hűségesen kinyilvánítsa a világnak, míg
végezetül teljes világosságában megmutatkozik.”
Az Egyház és a modern világ (9. adás)
Az előző elmélkedésekben főleg a Lumen gentium kezdetű zsinati
konstitúció tanítását követve világítottuk meg Krisztus Egyháza
természetét, felépítését, belső életét, küldetését. A zsinaton Suenens
belga bíboros tanácsára az atyák ezután ad extra, kifelé
fordították tekintetüket, a világ felé, amelyben Isten
újszövetségi népének küldetését teljesítenie kell. Hosszú viták után
született meg a zsinat másik fontos konstitúciója, a Gaudium et spes
kezdetű okmány, amelynek szövegtervezetét ötször átdolgozták, és végleges
szövegét 1965. dec. 7-én, közvetlenül a zsinat bezárása előtt szavazták
meg az atyák. Ebben a dokumentumban szembenéztek a modern világ
kihívásaival: megvizsgálták, miként folytathat párbeszédet a katolikus
Egyház a különböző világnézetű, hívő és nem hívő emberekkel, mit adhat a
világnak és mit kaphat tőle.
A szakértők megfigyelték, hogy ebben az okmányban találkozhatunk olyan
haladó teológusok eszméivel, mint Henri de Lubac és Teilhard de Chardin
jezsuiták és Marie-Dominique Chenu és Yves Congar domonkosok. Jóllehet a
GS főleg lelkipásztori jellegű, de azért fontos teológiai tanításokat is
találunk benne, pl. a természet és természetfölötti viszonyáról, a földi
valóságok autonómiájáról és isteni értelméről. A konstitúció
vezéreszméjét így foglalhatjuk össze: Isten, amikor az embereknek
kinyilatkoztatja magát mint Szeretet, egyúttal megvilágítja az emberi
állapotot is, tehát az embert is kinyilatkoztatja önmagának. Ezzel függ
össze a másik alapgondolat: az emberi élet és halál, Isten és
üdvösségterve misztériuma Jézus Krisztusban tárul fel. Ugyanaz az Isten
egyszerre Teremtőnk és Megváltónk; az emberi történelem és az
üdvösségtörténet kezdete, középpontja és célpontja, Alfája és Ómegája
Jézus Krisztus, minden ember Üdvözítője.
Ide kapcsolódik az a 22. pont, amely K. Rahner szerint a zsinat egyik
legfontosabb tanítását rögzíti: az üdvösségre való egyetemes meghívásról
és a nem keresztények üdvösségéről van szó. Ez a pont egyébként
visszautal a LG 16. pontjára: Jóllehet az Egyház az üdvösség egyetemes
közvetítője, lehetséges az üdvözülés azok számára is, aki saját hibájukon
kívül nem ismerték meg az Evangélium Krisztusát és Egyházát, de követik
lelkiismeretük szavát, és készek a teljesebb igazság befogadására, ha azt
felismerik. Mert Krisztus, „az Isten Fia valamiképpen minden emberrel
egyesült, amikor testté lett.” És mivel nemcsak a keresztény hívők, hanem
„minden jó szándékú ember szívében láthatatlan módon működik a kegyelem.”
(vö. LG 16) ”Mivel Krisztus mindenkiért meghalt (vö. Róm 8,32), és mivel
az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni,
vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra, hogy – Isten
tudja, miképpen – részesedjék a húsvét titkában” , vagyis Krisztus
halálának és feltámadásának üdvhozó eseményében. (GS 22)
Az Egyház, amelyet bensőséges kapcsolat fűz az emberiséghez, szolgálni
akarja az embereket, olvassuk a konstitúció elején. Krisztus példájára
részt akar venni az emberek örömeiben és reménykedéseiben (innen az
okmány kezdőszavai: Gaudium et spes), szorongásába és
szenvedésében. Amikor Isten népének hitéről tanúskodik és az kifejti,
párbeszédet kezd az emberekkel alapvető kérdésekről és az Evangélium
fényét vetíti rájuk. Az okmány fejtegetéseinek középpontjában az ember és
nagyszerű hivatása áll. Az Egyház kötelességének tartja, hogy vizsgálja
az idők jeleit, „enélkül ugyanis nem adhatja meg a korszerű választ az
örök emberi kérdésekre az evilági és túlvilági élet értelméről és a
kettőnek egymással való összefüggéséről.” P. Congar a zsinat harmadik
ülésszakáról készített jegyzeteiben ezeket írja: Az ’idők jelei’
kifejezésnek bibliai, krisztológiai és eszkatologikus jelentése van.
„Arról van szó, hogy teljesen elismerjük a világnak, sőt magának az
egyháznak a történetiségét, az egyházét annyiban, amennyiben a világhoz
van kapcsolva (mert különbözik is tőle). A világban végbemenő történések
visszhangot keltenek az egyházban, legalább oly módon, hogy kérdéseket
intéznek hozzá. Az egyház nem tud mindig mindjárt válaszolni a
kérdésekre, legalábbis nincsenek ’előre gyártott’ és minden szempontból
kielégítő ’receptválaszai’. Mindebből pedig az a tanulság, hogy nem
elégséges a mindenkori leckének egyszerű ismétlése.” – Így Congar. Ezzel
kifejezte a II. vatikáni zsinat fő célkitűzését, amelyet XXIII. János
pápa az aggiornamento, korszerűsödés szavakkal jelölt.
A GS 11. pontjában olvassuk: „Isten népe hiszi, hogy őt az Úr Lelke
…vezérli; ez a hit indítja arra, hogy törekedjék felkutatni, melyek végül
is az Isten jelenlétének és szándékainak jelei a kortársakkal együtt
átélt eseményekben, igényekben és vágyakozásokban.” Az Egyház a hit
fényében vizsgálja azokat az értékeket, amelyeket a mai ember nagyra
tart, hogy azokat visszavezesse isteni forrásukhoz. Amikor leírja a
változó és a válságon áteső mai világot, a konstitúció kitér a
társadalmi, lélektani, erkölcsi és vallási változásokra, majd szól az
egyensúlyhiányról, az igazságtalanságokról, a személyek kibontakozását
akadályozó anyagelvűségről, majd azt állítja, hogy egyedül a keresztény
hit ad választ a rossz, a szenvedés és a halál, a történelem végső
értelme kérdéseire.
A GS 19.-21. pontjai hosszabban foglakoznak az ateizmus modern
jelenségével (bár nem sorolják az idők jelei közé), annak fajtáival és
gyökereivel, az ateista rendszerekkel, majd az Egyház magatartásával az
ateizmussal szemben. Amikor az istentagadás fajtáiról esik szó (az ember
fölmagasztalása, természettudományos ideológia, a keresztények nem
hiteles tanúságtétele), nem történik említés a kommunista harcos
ateizmusról (egyesek szerint óvatosságból, mert megkezdődött az
Ostpolitik, a vatikáni párbeszéd a kommunista országokkal). Az
ateista rendszerekről szóló 20. pont második részében sem nevezik meg a
marxista-kommunista ateizmust, de világosan arról van szó: „A mai
ateizmus formái közül nem hagyandó figyelmen kívül az sem, amely az
emberi fölszabadulást elsősorban a gazdasági és társadalmi
fölszabadulástól várja, s hangoztatja, hogy a vallás természeténél fogva
állja útját ennek a fölszabadulásnak, mert egy jövendő élet ábrándjával
kecsegteti az embert, s ez visszatartja őt a földi társadalom építésétől.
Ahol ennek a fölfogásnak hívei hatalomra jutnak, hevesen támadják a
vallást, az ateizmust pedig, kivált az ifjúság nevelésében, a közhatalom
rendelkezésére álló eszközök alkalmazásával terjesztik.”
Milyen legyen az Egyház magatartása az ateizmussal szemben? Erre a
kérdésre válaszol a 21. pont. „Az Egyház, hűségesen Istenhez és emberhez,
nem tehet mást, mint hogy fájdalommal, de teljes határozottsággal
elítélje, miként korábban is tette, ezeket az ártalmas tanításokat és
cselekedeteket.” És itt a jegyzetben utalás van a kommunista ateizmust
elítélő pápai körlevelekre, mindenekelőtt XI. Piusz 1937-es Divini
Redemptoris k. körlevelére. Az Egyház igyekszik megérteni az
istentagadás okait, helyesen előadni saját tanítását és híveit a hiteles
tanúságtételre buzdítja. „Az Egyház, jóllehet teljesen elutasítja az
ateizmust, őszintén vallja, hogy minden embernek, hívőknek és nem
hívőknek egyaránt együtt kell működniük e világ helyes építésében,
melyben közösen élnek, ami természetesen lehetetlen őszinte és okos
dialógus nélkül.” A zsinat idején és utána kibontakozó katolikus-marxista
párbeszéd ígéretesnek indult, de később magára vonta egyes katolikus
gondolkodók kritikáját. Mert jóllehet katolikus részről őszinte volt, nem
bizonyult mindig okosnak: a katolikus baloldali értelmiségiek
Nyugat-Európában, Latin-Amerikában pedig a felszabadítás-teológia
elméleti és gyakorlati hívei túlzottan engedtek a marxista társadalmi
kritika egyoldalúságainak, másrészt az ún. Keleti politika művelői a
dialógus nevében sok engedményt tettek egyházi ügyekben a kommunista
hatalom képviselőinek, akiknek a dialógus, miként a békemozgalom is csak
álcának volt jó a vallást és az egyházat elnyomó törekvésükben. Jórészt
pusztában kiáltó szó maradt a zsinat felhívása, amikor a vallásszabadság
és az emberi jogok védelmét követelte az ateista rendszerektől. Továbbá:
„az ateistákat emberségesen” hívta, „hogy nyitott szívvel szemléljék
Krisztus Evangéliumát.”
Mi az Egyház küldetése a mai világban? (10., utolsó adás)
Legutóbbi adásunkban arról szóltunk, hogy a zsinat szerint milyen
legyen az Egyház, a katolikusok magatartása az ateizmussal, ateistákkal
szemben. Jó, ha megkülönböztetjük – mint már János pápa ajánlotta – a
fejlődő történelmi mozgalmakat a merev ideológiáktól, de még inkább meg
kell különböztetnünk az élő embereket ideológiájuktól, a nem hívőket
vallott ateista rendszerüktől. A jóakaratú és igazságot kereső nem
hívőkkel párbeszédet kezdhetünk, kell is párbeszédet folytatnunk, hogy
közösen előmozdítsuk az igazságosabb és testvéribb világ építését. A
zsinati Egyház a világ szekularizálódását az idők jelének tekinti, de nem
az ateizmust. Láttuk: elítéli azokat a társadalmi-politikai rendszereket,
amelyek ateista ideológián alapulnak.
A zsinat világosan megkülönbözteti a szekularizálódást (a latin
saeculum világot jelent), tehát az „elvilágiasodást”, a „túlvilágtól”
való elfordulást és a földi világ értékeinek (tudomány, kultúra,
politika) jogos önállóságát. Ezt a katolikus teológia alapján teszi:
hiszen a teremtett világnak (teremtményeknek) megvan a saját törvénye,
amelyet a Teremtő tiszteletben tart. Isten transzcendens, természeten
túlmutató oksága nem helyettesíti a másodlagos, evilágban bennmaradó
okokat, hanem létet adva felfokozza azok saját tevékenységét. Az
elvilágiasodással összefüggő ateizmus pozitív mozzanata, hogy
megtisztíthatja az istenhitet a babonás, mágikus elemektől, a hamis
Isten-képektől. De ha a szekularizálódás szekularizmus lesz,
vagyis Istent tagadó teljes evilágiság, akkor ezt el kell vetnünk, hiszen
egydimenzióssá fokozza le az Isten képére teremtett és Istenhez rendelt
embert. Az ateizmus ellen küzdenünk kell, mert az Isten-ellenes
humanizmus, ha következetes, embertelen „humanizmus” lesz (H. de Lubac).
A gondolatot átvette XVI. Benedek Caritas in veritate k.
enciklikájában (78. p.): „Az a humanizmus, amely kirekeszti Istent,
embertelen humanizmus.” Ezt világosan mutatják a modern Istent-tagadó
totalitarizmusok. Ha ember az embernek istene (Marx), akkor csakhamar
ember embernek farkasa lesz (Hobbes). Vagy ha a modernség metaforája a
nietzschei „Isten meghalt” prófécia, a mai posztmodern kort az ember
halála jellemzi (Claude Lévi-Strauss, Michel Foucault).
Karl Rahner évtizedekkel ezelőtt, figyelve az egyre terjedő vallási
közönyt és ateizmust, a jövőt tekintve „diaszpóra-kereszténységről”
beszélt. Az ún. keresztény országokban is egyre fogy a keresztények
száma, vagy a megkereszteltek már csak névleg keresztények. A gyakorló
keresztények már csak kis szigeteket alkotnak a szekularizált világban,
ahol a tömeg úgy él, mintha Isten nem létezne. De az Egyháznak ebben a
világban – meg az ún. „harmadik világ” missziós országaiban is, hirdetnie
kell az Evangéliumot, Krisztust, akiben az emberek megtalálják az
üdvösséget. Minden törvényes eszközzel harcolnunk kell az ateizmus ellen,
miközben keressük a párbeszédet is a nem hívőkkel, ki kell igazítanunk
hamis Isten-képünket és hiteles tanúságot kell tennünk Krisztusról.
Természetesen a katolikus egyház keresi a párbeszédet más vallások
híveivel, főleg a nem katolikus keresztény testvérekkel (ökumenizmus). A
GS 42. pontja szól az egyház és a politikai közösség (állam) viszonyáról
is. Hangsúlyozza, hogy Krisztus Egyháza természeténél és küldetésénél
fogva nincs hozzákötve semmilyen kultúrához, gazdasági, társadalmi vagy
politikai rendszerhez. A zsinat nagy tisztelettel tekint mindarra, ami
igaz, jó és igazságos a különféle emberi intézményekben. A keresztény
hívek ne állítsák szembe vallási életüket/tevékenységüket a
társadalmi-politikai tevékenységgel, igyekezzenek megvalósítani az isteni
törvényt a társadalomban; ismerjék el a jogos pluralizmust, más hívők más
véleményét, keressék az őszinte párbeszédet. (GS 43)
De a zsinat szerint (GS 44) az egyház nemcsak adni akar a világnak,
hanem elismeri, hogy sok segítséget kap a mai világtól: „hálás lélekkel
tapasztalja azt a sokféle segítséget, amelyet akár a maga közösségében,
akár egyes gyermekeinek a személyében kap bármilyen rendű és rangú
embertől. Akik előbbre viszik az emberi közösség ügyét a családi, a
kulturális, a közgazdasági, valamint a nemzeti és nemzetközi politikai
élet terén, azok Isten terve szerint nem csekély szolgálatot tesznek az
egyházi közösségnek is, amely nem független a kívülről jövő hatásoktól.
Sőt, az egyház megvallja, hogy sok hasznot merített és meríthet még
ellenségeinek és üldözőinek támadásaiból is.”
A GS 45. pontja az említett szemlélet krisztológiai alapjára
hivatkozik, visszautalva a LG 1. és 48. pontjaira. „Az egyház, miközben
segít a világnak, és maga is sokat kap tőle, arra az egyre törekszik,
hogy eljöjjön az Isten országa és megvalósuljon az egész ember nem
üdvössége. Mindaz a jó pedig, amit Isten népe nyújthat földi vándorlása
idején a nagy emberi családnak, abból származik, hogy az Egyház ’az
üdvösség egyetemes szakramentuma‘, vagyis feltárja és a jelenben hatékony
erővé teszi Isten emberszeretetének misztériumát. Isten Igéje ugyanis,
aki által minden lett, maga is testet öltött, hogy mint tökéletes Ember,
mindenkit üdvözítsen és egybe kapcsolja az egész mindenséget.” (Vö. LG
16, GS 22) Ez a szemlélet, valamit a GS 39. pontjában olvasható szakasz a
feltámadásról és a végső átalakulásról, az új égről és új földről,
emlékeztet a nagy tudós és gondolkodó, a jezsuita Pierre Teilhard de
Chardin kozmikus víziójára, aki több írásában, pl. Az Isteni Miliő
végén a Parúziáról szólva vallja, hogy ujjongó örömmel tölti el „a mi
Földünk újraöntésének esztelen reménye.” A GS I. részének 3. fejezete
(„Az emberi tevékenység a világban”) világosan Teilhard befolyásának
köszönhető, amint szakemberek megmutatták. Több felszólaló hivatkozott
Teilhard evolucionista és krisztológiai víziójára, aki viszont Szent Pál
leveleit szokta idézni. H. de Lubac jezsuita teológus, Teilhard rendtársa
és barátja, aki a zsinaton jelen volt, amikor a GS tervezetét vitatták,
megmutatta, hogy a természet és természetfeletti viszonyának
tisztázásában, valamint az emberi erőfeszítés megszentelésének kérdésében
sokat segített a teilhard-i szemlélet. Teilhard nyomán Krisztus fényébe
állították a világfejlődést, annak humanizálását az emberi tevékenység
révén, amely előkészíti a nagy ostyát az átváltoztatásra: ezt az
átistenítést a feltámadt Krisztus Lelke viszi végbe.
Walter Kasper bíboros (egy 1994-es tanulmányában) hangsúlyozta, hogy a
II. vatikáni zsinat nem volt egyházcentrikus. A világ és az egyház
megváltozott helyzetére való tekintettel az új evangelizálásban első
prioritásnak az Istenhez való kapcsolatot jelöli meg. „Elsődlegessége ma
nem az egyházra, hanem az Istenre vonatkozó kérdésnek van. A múlt
századhoz képest ma alig találni harcos ateistákat. A helyzet sokkal
rosszabb. Isten a legtöbb ember számára közömbös lett. Úgy élnek, minta
Isten nem is létezne, akkor is, ha különös módon kapaszkodnak létébe. A
mi funkcionális-technicizált korunkban sokan semmilyen megértést sem
tanúsítanak a misztérium (titok) dimenziója iránt. Számukra csak a
megállapítható és megvalósítható dolgok számítanak. Így ma a hit
kezdeteire és alapjaira vagyunk utalva; a hit abc-jét újra meg kell
tanulnunk; az élet- és tapasztalatszerű utakat kell feltárnunk Istenhez.”
A kereszténység, a katolikus egyház elkötelezi magát ma is a világ
jövője építésében: az Isten- és a felebaráti szeretet egységéről szóló
evangéliumi üzenet tanításával és tanúsításával megvilágítja a jövő
útját, reménykedve készíti elő az abszolút jövőt, az Istennel való
szeretetközösséget. A hívők kötelessége, hogy tanúságtételükkel számot
adjanak az őket éltető reménységről (vö. 1Pét 3, 15-17). Ma már nem
beszélhetünk tömeges megtérésekről. A Szaharában élt Boldog Charles de
Foucauld példájára a diaszpórában élő kereszténynek egymagában is az
egész kereszténységet kell képviselnie hiteles evangéliumi életével.
VI. Pál szavaival: „Ha az emberi tevékenység, a munka, az
önmegtagadás, a haladás lendítője a reménység, azt mondhatjuk, hogy az
Egyház mindazoknak, aki belé vetik bizalmukat, a legkiválóbb lendítő erőt
ajánlja fel”: – az abszolút Jövő reményét. |