Távlatok/84  -  2009. Péter-Pál

Tartalom

E számunk elé: Kiútkeresés a globális válságból    1

TÁVLATOK

Baritz Sarolta Laura: „Ti vagytok a föld sója”    5

Csaba László: Az új Európa az új évezredben    20

Bittsánszky Géza: Globalizmus – „flexibilitás” és a következmények     26

Jan Koenot SJ: A posztmodern kultúra kaleidoszkópja    33

VIRTUÁLIS KEREKASZTAL

Megbocsátás és kiengesztelõdés

Szabó Ferenc: Megbocsátás és kiengesztelõdés bev. a virtuális kerekasztalhoz    37

Kamarás István OJD: Adalékok a kiengesztelõdés módszertanához    41

Török Csaba: Kiengesztelt élet     51

Gyorgyovich Miklós: A kiengesztelõdéstõl az összefogásig      56

Róna Judit: Megbocsátás, kiengesztelõdés          61

Nemeshegyi Péter: Belülrõl, az ember szívébõl ered a béke     65

RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ

A pápa afrikai látogatása (a VR adásai alapján)    68

XVI. Benedek Jézus nyomdokain (a VR adásai alapján)      73

Szabó Ferenc: A tradicionalizmus elõretörése?    82

Erdõ Péter: Isten szolgája, Mindszenty József tanúságtétele    86

Szabó Ferenc: Hitvallók és ügynökök    92

Bábel Balázs: Vélemény a „Hitvallók és ügynökök” kapcsán    94

Gyorgyovich Miklós: Nevetek fel van írva    95

KULTÚRA ÉS ÉLET

Szabó Ferenc: Megemlékezések – évfordulók: O. Clément, K. Rahner, S. Weil    98

Kálmán Peregrin: Simplex et idiota    105

Sarbak Gábor: Hétszáz éves jubileum    109

Szabó Ferenc: Posztmodern Szent Ágoston    114

Török Csaba: A teljesség köntösében. (Hopkins)    119

Szõnyi Zsuzsa: Molnár C. Pál    124

LELKISÉG

Kereszty Rókus: A kereszt misztériuma az egyház és minden ember életében        126

Bartók Tibor: A Lélekben élt törvény    132

SZEMLE

Szabó Csaba: Az MKPK tanácskozásai 1949–1965. között    137

Dolhai Lajos: Lelkipásztori liturgikus lexikon    139

Szabó Ferenc: Biblia és történelem    141

Nicole Hirschhausen: Jezsuita olvasókönyv    146

Jesuitica – Molnár Antal: Lehetetlen küldetés?    148

dr. Marx Gyula: Marx és Marx    150

Velenczei Katalin: A székesfehérvári Püspöki Könyvtár 1601 elõtti
nyomtatványainak katalógusa  (Bikfalvi Géza)    153

Alister McGrath: Az ateizmus alkonya (Sz. F.)    155

Könyvújdonságok    136

Hirdetések    36, 67, 108, 118, 123

Jubileumi konferencia    113

Sommaire    156

E SZÁMUNK ELÉ

KIÚTKERESÉS A GLOBÁLIS VÁLSÁGBÓL

A globális méretű gazdasági és erkölcsi válságból a kivezető utat keresve az Egyház a reménységet hirdeti, amelynek alapja a feltámadt Krisztusba vetett hitünk. Ahogy XVI. Benedek – utalva a jelenlegi világválságra – a lelki fegyvereket ajánlotta húsvéti üzenetében az előttünk álló „békés küzdelemhez”: joggal és igazsággal, irgalmassággal, megbocsátással és szeretettel kell küzdenünk. „Senki sem vonulhat vissza ebben a békés küzdelemben, amelyet Krisztus húsvétja kezdeményezett.”

XVI. Benedek, aki négy évvel ezelőtt kezdte meg péteri szolgálatát, azt tartotta fő feladatának megnyilatkozásaival: a szeretetről és a reménységről szóló körleveleivel, üzeneteivel, apostoli útjai során és más alkalmakkor mondott beszédeivel, hogy megerősítse testvéreit a hitben. Programját így jelölte meg beiktatási miséje alkalmával (2005. ápr. 20.): „Az én igazi programom az, hogy … az egyház egészével együtt az Úr szavára és akaratára figyeljek, és hagyjam, hogy Ő vezessen engem, és ezáltal Ő maga vezesse az egyházat ebben a történelmi pillanatban.” E „lelki” programhoz szervesen kapcsolódnak olyan megnyilatkozásai, amelyek a jelenlegi gazdasági és erkölcsi világválságra vonatkoznak. Az év elején a diplomáciai testülethez intézett beszédében azt hangsúlyozta, hogy az egészséges gazdasági élethez szükség van a bizalom új légkörének megteremtéséhez. Arra buzdította a nemzetközi közösséget, hogy ne csüggedjen a válság láttán, hanem az emberi méltóságot tiszteletben tartó alapokra építse az új gazdasági rendet. Az emberi méltóság tisztelete, a közjó keresése, az igazságosabb és szolidárisabb, testvériesebb világ építése azok a sarokpontok, amelyekre az egyház szociális tanítása épül, és amelyekkel – minden bizonnyal – XVI. Benedek új, készülő szociális enciklikája is foglalkozik majd.

Ma már közgazdászok, gazdasági szakemberek is hangoztatják, hogy a jelenlegi gazdasági válságból egyedül a gazdasági megoldás nem vezethet ki, csakis erkölcsi megújulással kereshetjük a kivezető utat. „Az új Európában az vált a legnagyobb hiánycikké, amire egy sarkából kifordult, az egyénitől a nemzetig célját és önazonosságát kereső társadalomnak minden szinten a legnagyobb szüksége lenne: a belső, értékvezérelt magatartást megalapozó iránytű." (Csaba László közgazdász, akadémikus megállapítása alább olvasható esszéjében.).

Hazánk is csak erkölcsi megújulással lehet „emelkedő nemzet”, ahogy ezt Németh László hangoztatta 1956. november 3-án az Irodalmi Újság vezércikkében. Az erkölcsi megújulásban a keresztényeknek élen kell járniuk. Mi az egyház szociális tanítását követve igyekszünk elkötelezni magunkat egy igazságosabb és testvériesebb világért. A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1997-es körlevele szakszerű elemzést adott a magyar társadalmi, gazdasági, politikai és egyházi helyzetről. Ez a helyzetelemzés időszerű ma is, mert – sajnos – a helyzet csak súlyosabbá vált. Az egyház szociális tanítása alapján megfogalmazott szempontok és ajánlások szintén továbbra is érvényesek. E körlevélben olvashatunk az 1989–90-es „békés átmenet” következményeiről. A pozitívumok megemlítése után ezt írják a püspökök: „A politikai átalakulás és a demokrácia nem hozta magával a sokak által remélt jólétet. Összegezve mai helyzetünket: sok jogos reményünk valósággá vált, sokat kell azonban fáradoznunk azon, hogy az emberhez valóban méltó élet alakuljon ki a magyar társadalomban.” A körlevél 74. pontja idézi a Pacem in terris 56. pontját: „Semmi módon nem szabad megengedni, hogy az állami hatóság egyeseknek vagy keveseknek az érdekét szolgálja, mert mindenki közjava szolgálatára alapították.” És ugyancsak ebből a körlevélből (63. pont): „Az állam kötelessége az erkölcsi normák, az alkotmány és a közjó előmozdítása.”

A laikus állam, a „profán lelkiismeret” nem hisz az erkölcsi forradalomban, az evangéliumi megtérésben, pedig az igazi demokrácia, H. Bergson szavaival, „lényegileg evangéliumi, és motorja a szeretet”. A laikus társadalomnak szüksége van olyan állampolgárokra, akik vallási, erkölcsi meggyőződésből keresik a köz javát, szolgálják az igazságosabb és testvériesebb világot, együttműködve minden jóakaratú emberrel. A keresztényeknek ebben élen kell járniuk.

Nemrég egy baloldali lap (N, 2009. III. 10, Álláspont) cikkírója (Tanács István) megállapította: „Ember embernek farkasa valóban, nemcsak gonoszságból – bár erre sem nehéz példát találni –, hanem az eltérő helyzetek kényszere folytán. (…) Nemcsak a bankok, hanem a gazdaság mind nagyobb részét itatja át a bizalomhiány. A munkavállalók úgy látják, hogy míg ők az egész egzisztenciájukat elveszíthetik, a cégtulajdonos csak annyit, amennyit beletett a korlátolt felelősségű társaságba. Megcsappant a bizalom, mert még mindig tapasztalható, hogy a válság kárait az erősebb átháríthatja a gyengébbre, a tisztességtelenül viselkedő a tisztességesre. A tüneti kezelések mellett az államnak, a politikának, a piacszabályozó intézményeknek – és nemcsak Magyarországon – ebben kellene komoly fordulatot elérnie.”

A bizalomról (bizalomhiányról), mint a társadalmi tőke központi jellemzőjéről, szociológiai felméréseket is végeztek (Skrabski Árpád–Kopp Mária); megállapították, hogy a helyzet sokat romlott 2002 és 2006 között (Vigilia, 2008/10), és ugyancsak a Vigilia (2008/12) körkérdést intézett több értelmiségihez, szakemberhez a magyar lelkiállapotról, a bizalomról. E körkérdésre adott válaszokat elemzi Kamarás István vitaindító tanulmánya a kiengesztelődésről és a hozzászólások („virtuális kerekasztal”).

Itt még a Biblia, a keresztény teológia és a katolikus egyház tanítására emlékeztetek, amelyet a megváltás 1950. évfordulójára meghirdetett jubileumi év távlatában és a VI. püspöki szinódus ajánlásait felhasználva 1984-ben kifejtett II. János Pál Kiengesztelődés és bűnbánat c. apostoli buzdításában. Hitünk szerint a bűnöket egyedül Isten, Krisztus bocsájthatja meg a bűnbánónak, illetve az Egyház szolgája, aki lelki felhatalmazást kapott a felszenteléssel, hogy Krisztus nevében, „személyében” feloldozhassa a bűnöket. A feltámadt Krisztus Lelke újjáteremti a – bűnét megbánó – hívő bűnöst. De a megtérőt figyelmezteti az Úr a Miatyánk szavaival: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk!” Jézus tanítása és példája arra hív bennünket, hogy mindig, mindenkinek, még ellenségeinknek is meg kell bocsátanunk. A fő kérdés az, hogy hogyan alkalmazható mindez a közéletben, akár a politikában is. Szerintem nem csupán a kiengesztelődés módszertanáról és stratégiájáról van szó, ahogy Kamarás írásának címe sugallja, elsősorban nem elméletről, hanem életről.

„Bocsássunk meg és kérjünk bocsánatot!” Ez volt a témája II. János Pál 2000. márc. 12-én, nagyböjt első vasárnapján mondott homíliájának. Ennek 4. pontjából idézünk:

„Mindezért, amivel ki-ki a saját magatartásával felelős e bajokért és hozzájárult az Egyház arcának eltorzulásához, alázatosan bocsánatot kérünk. Ugyanakkor, miközben megvalljuk a saját bűneinket, megbocsátjuk mások ellenünk elkövetett bűneit: a történelem folyamán a keresztények számtalanszor szenvedtek elnyomást, hatalmaskodást üldözéseket a hitük miatt. Miként e visszaélések áldozatai megbocsátottak, úgy megbocsátunk mi is. A mai és a mindenkori Egyház kötelességének érzi, hogy e szomorú események emlékezetét megtisztítsa a harag és a bosszú minden indulatától. A jubileum így mindenki számára az evangéliumhoz való mélységes megtérés kedvező alkalma lesz. Ha bocsánatot nyerünk Istentől, abból természetszerűen fakad a testvéreknek való megbocsátás és kölcsönös kiengesztelődés kötelezettsége.”

* * *

II. János Pál Centesimus annus kezdetű, 1991-es enciklikájában éleslátó eligazításokat adott a totalitárius kommunista rendszer bukása után felszabadult kelet-közép-európai országok demokratikus kibontakozásához. Összefoglalva a Rerum novarum megjelenése óta eltelt száz év szociális tanítását, kiemelte: „az egyháznak nem feladata, hogy modelleket kínáljon a gazdasági–társadalmi újjáépítéshez, de eszmei irányvonalként felajánlja szociális tanítását, amely nem ideológia, hanem az erkölcsteológia területéhez tartozik”, amint már előtte is többször hangoztatta. Védi az emberi személy méltóságát, transzcendenciáját, tehát isteni rendeltetését, az alapvető emberi jogokat, így a vallásszabadságot; a demokratikus rendszer felelőseit arra figyelmezteti, hogy döntéseiket a közjónak megfelelően, a jogszerűség és az erkölcs kritériumai szerint hozzák. Az egyház tiszteletben tartja a demokratikus berendezkedés jogos szabadságát. II. János Pál az általános megfontolások után, az államnak a gazdasági szektorban betöltött szerepére utalva többek között kiemeli: „A gazdasági rend és a gazdasági fejlődés egyik legfőbb akadálya a biztonság hiánya, amihez társul a közhatalom korrupciója, valamint a meg nem engedett tőkegyarapítás és profitszerzés, amelyek törvénytelen eljárásból vagy pusztán spekulációból származnak.” (CA 48)

Ez a rövid idézet is pontos diagnózis a világválságtól is szenvedő magyar társadalom állapotáról. A pápa aztán a keresztényeket a szolidaritás előmozdítására, a szükséget szenvedő szegények támogatására, a család és más közbülső társadalmi csoportok személyes kapcsolatokat létesítő szerepére buzdít. Az evangelizálás beépül a nemzetek kultúrájába, segíti az embereket az igazsághoz vezető úton, valamint a tisztulás és gazdagodás munkálásában. A viszályok és háborúk gyökerei az igazságtalanságokban keresendők, ezért a béke másik neve fejlődés, ahogy VI. Pál hirdette Populorum progressio kezdetű körlevelében. Nemzeti és nemzetközi téren „jelentős erőfeszítéseket kell tenni a kölcsönös megértés, megismerés és a lelkiismeret érzékennyé tétele érdekében”. „A fejlődés érdekében világméretű összefogásra van szükség.” (CA 52)

TÁVLATOK

Baritz Sarolta Laura OP

„TI VAGYTOK A FÖLD SÓJA”

A globális válság alternatív megközelítése

„Abban az időben, amikor globális méreteket ölt a kenyérhiány, a pénzügyi zűrzavar, régi és új szegénység, az aggasztó klímaváltozások, az erőszak és nélkülözés, […] szükséges az, hogy újra fölfedezzük lehető kilátásainkat, és visszaszerezzük reménységünket. Senki se vonulhat vissza ebben a békés küzdelemben, amelyet Krisztus Húsvétja kezdeményezett, amelyben – ismétlem – férfiakat és nőket keres, akik segítsenek neki győzelmét bizonyítani ugyanazokkal a fegyverekkel: a joggal és az igazsággal, az irgalmassággal, a megbocsátással és a szeretettel. ’Az Úr föltámadása a mi reménységünk!’ Ezt hirdeti az Egyház ma örömmel: hirdeti a reménységet.”¹

Lehet-e reménységről beszélni ma, amikor ilyen híreket olvasunk: „A világ az 1930-as évek óta a legsúlyosabb gazdasági válságot szenvedi […] a válság miatt világszerte 50 millió állás szűnt meg. […] Az IMF szerint a válság mértéke elérheti az ezermilliárd dollárt.”² Az OECD szerint a világkereskedelem 13,2%-kal, a világgazdasági kibocsátás pedig 2,75-kal fog szűkülni 2009-ben. Valamint ilyeneket: „az átfogó elemzések szerint akár 1–7 °C közötti mértékben várható 2100-ra a melegedés.”³ „A víz jelenlegi felhasználási és feldolgozási szintjét tekintve az a mennyiség, amit most felhasználunk, vészesen közel jár a biztonsági határhoz, több helyen azon túl is.”⁴ Végül ilyeneket: „A mostani válság oka a gazdasági rendszerek erkölcsének hiánya.”⁵ „A pénzügyi válságot azonban nem lehet a pénzpolitika eszközivel kezelni, mert a probléma a mértéktelenségből és a mohóságból származik, tehát alapvetően erkölcsi jellegű.” (Gyulai, I.)

Az idézetek tanúsága szerint is összetett jelenséggel van dolgunk: a most megélt gazdasági recesszió összekapcsolódik az elmúlt évszázadok alatt felhalmozódott világméretű környezeti problémákkal és ezek alapjaként az emberiség morális krízisével, tehát a globális válság komplex jellegű, megközelítése egy integrált szemléletmódot követel.

A válsággal foglalkozó legkülönfélébb források közül kimondottan az egyházi állásfoglalások – de sok más vélemény is – vezetik vissza jelenkorunk problémáit az emberi értékrend, erkölcs kérdéseire, s ennek alapján megfogalmazódik a meghökkentő kijelentés: „a válság lehetőség”, „a krízist lehetőségnek tekintjük.” „Most radikális változtatásokra van lehetőség, mert a nemzetközi közvélemény és az együttműködés iránti elkötelezettség kedvező. Felébredt a közös felelősség szelleme.” (Egyházak Ökumenikus Tanácsa)

Jelen tanulmány ezzel a megközelítéssel szeretné megragadni a globális válságot: miben áll a válság lehetőség jellege?  Tények ismertetése és elemzése után bemutat egy olyan értékrendet és olyan jelenségeket is, amelyek rámutatnak a lehetőség valóra váltására.

A föld

A válságrendszer legszembetűnőbb eleme most a pénzügyi, gazdasági recesszió.  Az Economist⁶ rámutat, hogy a pénzügyi válásághoz – a Bretton Woods-i Egyezmény 1971-es összeomlásával, a dollár aranyfedezetének megszűnésével kezdődően – a 70-es évek végén uralkodó gazdasági paradigmává vált monetarizmus (neoliberalizmus) gyakorlatának logikája vezetett. A tőzsdei spekuláció, a derivátum kereskedés – kockázatosabb, spekulatív jellegű származtatott pénzügyi termékek, befektetések kereskedelmének – általánossá válása, a deregulált, kötöttségek nélküli pénzügyi–hitelezési rendszer, ennek részeként a megbízhatatlan adósoknak adott ún. subprime hitelek elterjedése, a bankok tevékenységének önállósodása a szigorúan vett reálgazdaság-finanszírozástól, az alapvető neoliberális dogmák – a profit maximálás és a piac kizárólagos és mindent szabályozó erejébe vetett hit – alapján vezettek a pénzügyi buborék létrejöttéhez és mostani szétpukkadásához. (2008-ra a tőzsdei spekulációkból származó pénz mennyisége, mintegy 600 billió dollár, több mint tízszerese a világ GDP-jének 54 billió dolláros összegénél, ugyanakkor a válság első négy hetében a spekulációs pénzállomány mintegy 10 billió dollárral zsugorodott.) (Kiss, K.) Joseph E. Stiglitz, Nobel-díjas amerikai közgazdász a hazardírozás kultúrájának, Fukuyama pedig cowboy kapitalizmusnak nevezi azt az időszakot, amelyben a neoliberalizmus elvei az irányadók.

A gond a növekedés és fogyasztás logikájának területén mutatkozik meg. Ugyanis mintegy harminc éve tart a háztartások, vállalatok, államok tömeges méretű eladósodása a hitelek révén, ami nem más, mint a kereslet előrehozása, így a fogyasztás mesterséges felpörgetése, ami mögött nem áll valódi, az emberi kiteljesedést szolgáló szükséglet. A neoliberális rend itt ütközik bele a környezeti korlátokba: a végtelen növekedés, fogyasztás logikájának gátat szab a környezet korlátossága, a nem megújuló erőforrások szűkösségétől a szennyezési problémán át a klímaváltozásig; valamint az emberi természet korlátiba: az ember végső rendeltetése nem az anyagi javak és szolgáltatások korlátlan fogyasztása.

Első megközelítésben a mostani válság is a kapitalizmus természetes ciklikusságának tulajdonítható be, ami, ha a lufik kipukkadtak, egy reálisabb – szűkebb – szinten helyreáll, és újra indulhat a növekedés, fogyasztás. Ez történt az 1990-es évek pénzügyi válságai esetében (Mexikó, Oroszország, Japán, New York-i tőzsdei pánik).

Mint látjuk, jelenleg a dereguláció elve helyett állami beavatkozással – bank- és cégmentésekkel – történik a válság megzabolázása, de a növekedés és a fogyasztás problematikája ekkor is megmarad. A kapitalizmus legjellemzőbb vonása a termelés (termelékenység) vagyis a kínálat állandó növekedése (Szalai). A gond az, hogy a kereslet ezt nem tudja töretlenül nyomon követni, de, ha tudná, a kérdés, hová vezetne ez a spirál.

 A probléma most tehát a jelenlegi válság rendszerszerű összetettsége, vagyis a környezet és az emberi természet hozzájárulása ahhoz, hogy a gazdasági folyamatok ne az uralkodó – neoliberális – paradigmában elvárt eredményt hozzák. A boldogságkutatások ugyanis (Easterman, Kahneman, Bruni, stb.) kimutatták, hogy az Arisztotelész ill. Aquinói Szent Tamás által az emberi lét végső céljának megjelölt boldogság nem az anyagi javak növekedésével mutat egyenes arányú összefüggést, tehát az anyagi javak, szolgáltatások termelésének és fogyasztásának (jólét) szakadatlan növekedése nem hozza meg az embernek a kiteljesedést, vagyis az értékeket is magában foglaló boldogságot (jóllét, wellbeing). Az erkölcsi válság ahhoz járul hozzá, hogy nehéz legyen felismerni egy új paradigmában való gondolkodás szükségességét.

A jövőben várható folyamatokat és a válságból való gazdasági kibontakozás konkrét útját számos közgazdász, politikus felvázolja, ezekből adunk egy rövid ízelítőt, a paradigmaváltás lehetősége felől megközelítve.

Piac vagy állam?

Több Nobel-díjas közgazdász (Edmund Phelps, Joseph Stiglitz, Robert Mundell) levelet írt⁷ a G20-ak 2009. április 2-i csúcstalálkozójára, amely szerint a válság oka: „a bankok profitnövelésre adott felelőtlen válasza, vagyis az a viselkedés, miszerint nagyobb nyereség elérése érdekében egyre nagyobb kockázatot vállaltak be…” A bankrendszert át kell alakítani, hogy az üzleti szektort szolgálja. Szükség van a pénzügyi intézmények állami és globális szabályozására, hiszen „tévhit, hogy a piacok képesek az önkorrekcióra, ezért nem kell szabályozni őket.”

Joseph E. Stiglitz az újkeynesiánusként emlegetett volt világbanki vezető közgazdász azt várja, hogy Barack Obama az állam szerepét növeli a piacok ellenében, mert „a piac mindenhatóságának mítosza sok kárt okozott az utóbbi években.” Nem erős és nagy, hanem problémamegelőző intézkedések meghozatalára és megvalósítására felhatalmazott hatékony, kis költségvetésből fenntartott államra, pontosabban kormányzatra van szükség. A jövő amerikai kormányzatának szigorúan meg kell regulázni a bankokat.

Az eddigiekből úgy tűnik, hogy a 70-es évek vége óta tartó szabadpiac párti deregulációs rendszert felváltja a reguláció szelleme, az állam és a szabályozás megint előtérbe kerül, az Adam Smith-i „láthatatlan kéz” mítoszát felváltja a „látható kéz” ereje. A kérdés csak az, hogy meddig, s hogy ez adja-e meg az igazi választ a globális válság által felvetett kérdésekre, vagy maradunk ugyanabban a gondolatkörben és a kapitalizmus eszköztárát váltogatjuk csak?

A kapitalizmus történetében változtak a gazdaságfilozófiák és a gazdaságpolitikák. A szociális piacgazdaság, amelyben az állam hangsúlyos szerepet kap, s amely az Egyház társadalmi tanításának értékein nyugszik, megfelelő keretnek látszott az ember jóllétének megvalósítására, de a 70-es évek végén a világgazdaság helyzete, s erre adott válaszként a szabad piac eszménye a hozzá tartozó liberális filozófiával dominánsabbnak bizonyult az addigi gazdaságfilozófia továbbfolytatási lehetőségénél.

Gazdag László sok más alternatív közgazdásszal együtt (többek között az ökológiai közgazdaságtan, humanisztikus közgazdaságtan, keresztény szemléletű közgazdaságtan képviselői) túllép a „piac vagy állam” kérdésének síkján és megfogalmazza: „De bármennyire is életképesnek bizonyult a XX. században a kapitalizmus, a 2008-ban kezdődött új krízis talán előremutat: fölmerül a kapitalizmus valamiféle meghaladásának perspektívája és igénye is egyben” Tehát: a válság – lehetőség? Az idézet folytatása azt is elárulja, milyen lehetőség:

„A kapitalizmus a feje tetejére állította a viszonyokat, amikor megteremtette a gazdaságba ágyazott (annak alárendelt) társadalom (ember) képletét. (És persze a gazdaságnak, majd a társadalomnak alárendelt természet is része ennek a nagy globális képletnek! Elvégre nem azt hirdettük, hogy „leigáztuk”?) Jóllehet ez volt az ára a gyors gazdasági fejlődésnek, de vajon nem kellene-e talpára állítani a feje tetejére állt világot, megfordítva a beágyazottsági sorrendet? A gazdaság legyen az emberért, a társadalomért, és ne fordítva! Valamint az ember (a társadalom) éljen a természetért (mint jó gazda!) és ne fordítva! […] Az eszköztár merült ki a globális kapitalizmus keretein belül. Át kell lépni ezeken a kereteken?” (Gazdag, L.)

Az átlépés magában foglalja az integrált gondolkodásmód szükségességét: a gazdaság dimenziója mellett figyelembe venni a környezet és az erkölcs síkját is. Az államról való gondolkodás során felmerül a kérdés: Milyen államról legyen szó? A következőkben rátérünk arra, hogy sokak szerint hogyan lehetne átlépni az említett kereteken.

Minden mindennel összefügg

Az állam vagy piac kérdésében Kerekes Sándor véleménye előre mutat: „nem a tulajdonforma, hanem a verseny léte vagy hiánya határozza meg a hatékonyságot.” A neoliberális közgazdaságtan szerint az államtalanítás növeli a személyes szabadságot és hatékonyabbá teszi a gazdaságot, ugyanakkor a keynes-i elvek alapján működő államok példáján látszik, hogy a polgári demokráciákban az állami beavatkozás növekedésével a társadalmi jólét (lét- és vagyonbiztonság is) és a környezetminőség javulásának feltételei kedvezőbbek. Az állami beavatkozás visszaszorítása és az egyéni vállalkozási szabadság gyorsítja a gazdasági fejlődést, de nagyobb társadalmi feszültségekhez, kisebb létbiztonsághoz és rosszabb környezetminőséghez vezet. A neoliberális rendszerben a rövidtávú szemlélet, s ebben a gazdasági és környezeti célok konfliktusa a jellemző, viszont „hosszabb távon a gazdaság fejlődése elképzelhetetlen a környezet minőségének megőrzése nélkül.”⁸ Ehhez pedig az állam (kormányzat) szerepvállalása szükséges. A piac ugyanis nem tudja megoldani az összes környezeti problémát! Azonban milyen államról beszéljünk ennek kapcsán?

Elérkeztünk a válságrendszer harmadik oldalához, az erkölcs dimenziójához, amit nevezzünk tágabb értelemben az értékek területének. Mind a gazdaság, mind az állami szféra szereplői és egyben alapelemei az emberek, s ahogy Gazdag László idézetéből, s számos más gazdasági értekezésből kiderül, viselkedésmódja, gondolkodásmódja meghatározza a rá épülő rendszer milyenségét. (A rendszer természetesen visszahat, de a meghatározó alap az ember.)⁹ Tehát, az államalakulat (kormányzat) minőségét is az azt alkotó emberek értékrendje fogja megszabni. Ezért nem hagyható ki a válság kapcsán az erkölcs (érték) szerepének a gazdasággal, környezettel való egyenértékű vizsgálata sem. Sőt, ez a dimenzió alapként határozza meg a másik kettőt, ahogy azt Gazdag László „talpra állítási” követelménye is megfogalmazza.

Az Egyház társadalmi tanítása – Aquinói Szent Tamástól (és Arisztotelésztől) – indulva az állammal kapcsolatban is meghatároz értékeket, amelyekkel az emberek javát és kiteljesedését (jóllét) szolgáló államnak (kormányzatnak) rendelkeznie kell: a közjó megvalósítása, mint az állam célja, a szubszidiaritás, mint az állam működési formája, az igazságosság követelménye, az emberi méltóság tiszteletben tartása. Amartia Sen, Nobel-díjas indiai közgazdász is megfogalmazza, hogy az államnak a méltányosság és igazságosság értékeinek követelménye szerint kell működnie.¹⁰ Tehát, az állam, de akár egy globális nemzetközi szervezet, amelyik akár a gazdaság, akár a környezet ügyét koordinálja, értékek alapján kell, hogy cselekedjen. Mint tudjuk, a neoliberális gazdasági rendszer értéksemlegességet hirdet. XI. Piusz a Quadragesimo annoban pedig a piac szabályozatlanságát értékekkel látja szabályozhatóvá tenni: a társadalmi igazságosság és társadalmi szeretet értékeivel. Elég itt Muzslay Istvánra is hivatkozni, Gazdaság és erkölcs című könyvére, amely szerint az erkölcs hivatott korlátot szabni a gazdaságnak. Ha az oly sokat emlegetett „bankárok mohósága a nyereség érdekében” a mértékletesség és igazságosság erényével, az objektív önérdek – Eric Fromm megfogalmazásában ez az önzetlen gondolkodást jelenti, az ember önérdekében benne van a másik ember jóllétének akarása is – alapján nyert volna korlátozást, másképp alakult volna a gazdasági teljesítmény reálértékének és a származékos tőzsdei ügyletek értékének az aránya is. Vagyis, más világban élnénk.

Ez a más világ, vagyis másik paradigma, Földünknek sok pontján kezd körvonalazódni, ha még csírájában is. A Financial Times egyik cikke¹¹ szintén a szabadpiaci mechanizmusok és az állami beavatkozás váltakozásának esélyeit taglalja, de hozzáteszi, hogy a megoldás az, ha a kapitalizmusnak emberibb arca lenne (more human face), s ebben a vállalatok társadalmi felelőssége mozgalmának (CSR) erősödését látja kulcsfontosságúnak. „Az üzletnek el kell köteleznie magát az állam, a ’zöld aktivisták’ és a jótékonyság felé.” Szükséges: „Globalizáció érzékeny társadalmi és környezeti korlátokkal.” Egy másik cikk ugyanott kifejezi, hogy azt a leckét kell megtanulni a válságból, amely rámutat, hogy mind a külső szabályozás, mind a belső etika gyengék voltak, s a válság elleni küzdelemben erősíteni kell az együttműködést – ami érték! – a nemzetek között (a protekcionista elzárkózás helyett).

A válság három oldalának – gazdaság, környezet, erkölcs (érték) – összefüggését Gyulai Iván jól érzékelteti a pénzügyi válságról írt cikkében. A hitelfelvételt, mely olyan fogyasztást előlegez meg, amelynek pénzügyi fedezete a jövőben termelődik meg, a környezeti javak túlfogyasztásával hasonlítja össze, hiszen ekkor is olyan fogyasztást előlegez meg a társadalom, amelynek természeti erőforrás fedezetét a bolygónk még nem hozta létre. Érzékelteti ezt Föld a +40%-os ökológiai lábnyoma, 40%-kal fogyasztunk több erőforrást, természeti javakat, mint amit a Föld eltartó képessége adott időszakban számunkra produkálni képes.  Ez a fenntarthatatlan fejlődés, ugyanis ha a fogyasztás megelőzés – akár pénzben, akár természetben – túl nagy mértékű, a sok pénzügyi és ökológiai hitelt nem tudjuk visszafizetni, a rendszerek összeomlanak. Ezt érzékelteti az ENSZ környezeti programjának jelentése (GEO-4) is: „Az emberiség jóval intenzívebben használja fel a rendelkezésére álló nyersanyagokat és energiaforrásokat, mint ahogy megtehetné […] a Föld lakossága jelen pillanatban épp az utolsó filléreket hívja le bankkártyája hitelkeretéből, s rövidesen problémái lesznek a törlesztőrészletekkel. Hacsak nem valósul meg záros határidőn belül a globális összefogás a fenti problémák orvoslására, hamarosan elérjük azt a pontot, amikor már nem lehet majd helyreállítani az emberiség által okozott károkat.”

A fenntarthatatlan fejlődés elve alapján látható, hogy a nemzetközi hitelválság nem izolálható a problémák rendszerétől. Gyulai szerint a pénzügyi válságot nem lehet a pénzpolitika eszközeivel kezelni, mert azt maga a pénz hozta létre, ami – fetisizált, mammon jellegű szemlélete alapján – nem lehet eszköze a válságkezelésnek, ezért az erkölcs szférájába utalja a probléma megoldását. A pénz jelentése ugyanis elszakadt az általános egyenértékes, értékmérő, csereeszköz szereptől, céllá, sőt, életcéllá, bálvánnyá, istenné vált, ezt fejezi ki Jézus, mikor a mammonról beszél (Lk 16,13). „A túlköltekezés erkölcsi kérdés, felelősség kérdése” – írja Gyulai. A fenntartható fejlődéshez tehát erkölcsiség kell, az értékek talaján való állás. Ez látszik a gazdaságetika fejlődésében is: az etika eddigi utilitarista, eszköz szerepű felfogása után most megfogalmazódik a gazdaságetikai szakirodalomban is, hogy az erkölcsnek önértéke (intrinsic value) van, célként fogjuk fel (Luk Bouckaert, Zsolnai László). Ezt jelzi pl. a „frugality first” (mértékletesség először) gazdaság- és környezetetikában nemrég óta használatos kifejezés, a fogyasztással kapcsolatban.

Az erkölcs (értékek) és pénzügyek (gazdaság) összefüggését elemeztük eddig, de kimutatható az erkölcs és környezet összefüggése is. A 2008-ban kiadott püspökkari körlevél 3. fejezete levezeti a természet, környezeti javak kettős természetét, ami szerint a természeti környezet egyrészt a hasznos, eszköz jellegű javak körébe tartozik (pl. ipari alapanyag, élelmiszer alapanyag, erőforrás stb.), így alkalmas a piaci mechanizmusok szerinti elosztásra, de másrészt érték jellegű (pl. természetvédelmi terület, védett faj, tájkép stb.) amit csak egészként, értékként lehet kezelni, így a piac helyett inkább állami (kormányzati) vagy nemzetközi szervezet általi kezelésre szorul. A közjószág jellegű környezeti javak (pl. környezetvédelem, óceán stb.) tipikusan ilyenek, s a klíma, a klímavédelem szintén a közjószágok körébe tartozik, tehát értékként, erkölcsi alapon kell közelíteni hozzájuk. A haszonelvű, individualista emberi gondolkodásmódot is fel kell, hogy váltsa egy másik paradigmában való gondolkodásmód, ahol a szubjektív önérdekkövetés – az ember csak a saját önző érdekit tartja szem előtt (Eric Fromm) – helyett az ember önérdekében benne van a másik ember, és a természeti környezet érdekének figyelembevétele is, s az erkölcs, az erények, az értékek, és a közösség talaján való állás. A globális klímaváltozás ill. a globális környezeti válság problémáit, de magának a pénzügyi válságnak a kérdéseit is csak ilyen gondolkodásmóddal lehetne megnyugtató módon megoldani.

Forgatókönyvek

A szakirodalomban, hivatalos jelentésekben megjelennek a világ jövőjére – általában 2050-ig – vonatkozó szcenáriók. Itt most az ENSZ környezetvédelmi programjának (UNEP) 2007-es Globális Környezetvédelmi Előrejelzését (Global Environmental Outlook, azaz:GEO-4) vesszük figyelembe, melyet 400 vezető tudós állított össze, s belefoglaljuk Szalai Erzsébet forgatókönyvét, valamint más egyéb információkat a glokalizációról. Ezek közös vonása, hogy 3 vagy 4 kimenettel számolnak, egyszer a szabadpiac kizárólagos dominanciájára alapozva, aztán az államra, szabályozásra támaszkodó világrendből kiindulva, s végül minden szövegkönyv tartalmaz egy optimista kimenetet, amit vagy a fenntartható fejlődés ideális megvalósulásának, vagy glokalizációnak, vagy Zöld New Deal-nek (Szalai) neveznek.

A glokalizáció a fenntartható fejlődés fogalomkörébe tartozó kifejezés, a „gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan” szlogenné vált felszólítás fejezi ki a legjobban. A helyi szintek, közösségek önállóságának, önfenntartásának összehangolását szándékozik kifejezni a globális szintű együttműködéssel, a szubszidiaritás alapján. (Robertson, R., Wellman, B., Zygmunt, B, Lange, M.)

Összefoglalva, a következő forgatókönyvek rajzolódnak ki:

1. Ha a világ hosszútávon csak a piaci mechanizmusok erejére támaszkodó rendszer szerint élne, ez a környezetre, amelyet árucikként kezel, nagy nyomást gyakorolna, s nagy valószínűséggel a gazdasági növekedés mellett nem érhetők el kimagasló társadalmi, környezeti célok. Valószínűsíthető egy erős globális kormányzás kialakulása, és a civil szféra gyengülése, kontrollja.

2. A szabályozást, állami részvételt hangsúlyozó szcenárióknak van egy negatív és egy pozitív kimenete. A negatív kimenet a protekcionizmus, elzárkózás, s az ebből kialakuló konfliktusok, szociális, ökológiai feszültségek valószínűsítésével összeomlást, kaotikus helyzeteket vetít elő, az erőforrásokért, piacokért folytatott harc erősödésével, a civil társadalom gyengülésével. A pozitív változatot itt a GEO-4 úgy írja le, mint olyan kormányzást, amely érték alapokon folyik: a gazdasági növekedés környezeti, társadalmi vonatkozások, a közjavak figyelembevételével megy végbe a környezetvédelem állami megvalósításával, a nemzeti – regionális – globális szintű kormányzás lényege a szintek közti együttműködés megvalósítása.

3. Végül a pozitív forgatókönyv: a fenntartható fejlődés elsőbbsége (GEO-4), a Zöld New Deal (Szalai) vagy a glokalizáció megvalósulása. Itt a szubszidiaritás működik a helyi, nemzeti, regionális és globális szinteken, (globális kormányzás az emberiség közös ügyeiben, helyi döntési szabadság a lokális szinteken), s a környezeti, társadalmi kérdések figyelmet kapnak minden szinten. A szintek az értékek, etika alapján működnek, a civil szféra, magán szféra aránya nagy. Partnerség, együttműködés, közösségi gondolkodás, egyetértés jellemzi az emberi kapcsolatokat. A környezet, a társadalom és ezeket szolgálva a gazdaság, harmóniában fejlődnek. A megújuló energiaforrások, környezetbarát „zöld iparágak” felfutása lesz a húzóerő a világgazdaságban. (Szalai) Erős a helyi közösségek – a nagy ellátórendszerektől függetlenné vált, önellátást, közösségi termelést és fogyasztást megvalósító – szerepe, amelyek a globalizáció pozitívumait használják ki, mint pl. az informatikát.

Mint látjuk, a pozitív kimenetek feltétele az érték alapú, etikai – erkölcsi alapokon való gondolkodás, ami paradigmaváltást követel az emberiség szemléletmódjában. A következő fejezetben egy ilyen gondolkodási, etikai modellt körvonalazunk, amelynek alapján paradigmaváltás jöhet létre nemcsak az emberi gondolkodásmódban, hanem a rá épülő gazdasági, környezeti rendben is.

A só íze

Abból indulunk ki, hogy a rendszerek emberekre, azok értékrendjére épülnek fel, ha az értékrend változik, változni fog a ráépülő rendszer is. Ez a „gazdaság van az emberért” szemlélete. A neoliberális közgazdaságtan etikája az utilitarizmus (haszonelv). Most, ennek ellenében, egy másik etikai paradigmát mutatunk be dióhéjban, és azt, hogy milyen lenne az erre a gondolkodásmódra alapozott gazdasági és környezeti rend.

Az arisztotelészi – Aquinói Szent Tamás-i erényetika, amelyet a tomizmusban, a perszonalizmusban, Alasdair McIntyre, John Rawls etikájában és az Egyház társadalmi tanításában is megtalálunk, más emberképpel rendelkezik, mint az utilitarizmus. Ez az antropológia a materialista, önmagára és a birtoklásra fókuszáló ember helyett az embert a léttel és a kiteljesedéssel (a maslow-i tökéletesedés értelmében) jellemzi, akinek önérdekében a másik ember jóllétének akarása is benne van, tehát nem idegen tőle a másik érdekének figyelembevétele, sőt, önérdekének része. (Eric Fromm ezt „objektív önérdeknek” nevezi, szemben az utilitarizmus „szubjektív önérdekével”, ami tulajdonképpen az önzés.) Az arisztotelészi eudaimónia (boldogság) összetevői: 1. az egyéni tökéletesedés a „jó” tevése által, 2. a közjóért való munkálkodás, s 3. a lelki élet. Ezzel szemben az utilitarizmus a boldogságot a hedonizmus és a haszonelv alapján az élvezetek és a hasznok maximalizálásában jelöli meg. A cselekvések motiválói az erényetikai rendszerben az erények, az utilitarista rendszerben megtalálható motiváló erők pedig a hatalom, a mértéktelenség és a birtoklás. Az erényetikai rendszer azonban nem veti el az élvezetek és a haszon fogalmát, hanem megtalálja a helyüket.

Aquinói Szent Tamás a Summa Theologiae-ban felvázolja a „jók”-kal (értékekkel) kapcsolatos okfejtését (STh. I. q.5., a.6.). A „jó” fogalmát itt erkölcsi értelemben használja. A „jó” minőségeknek erkölcsi, érték tartalmuk van, és hierarchikus rendet alkotnak, ami Istenre mutat; a legfőbb Jó: Isten. A „jó”-k hierarchiájának tárgyalásakor azoknak három kategóriáját vázolja fel, az első közülük az „erkölcsi jó”, aminek önértéke, célértéke van, a második az un. „gyönyörködtető jó” (pleasant good) – szépség, élvezet – szintén önmagában jó, s az utolsó közöttük a „hasznos jó”, amely nem önmagában jó, hanem csak annyiban amennyiben eszközként nyilvánul meg az önmagában való „jó”-k megvalósításához. Ilyen pl. a keserű orvosság Tamás példájával élve, ami nem önmagában jó, hanem csak annyiban, amennyiben hasznos dologként hozzájárul az egészséges élet értékéhez. Ilyen hasznos eszközök az anyagi javak, Arisztotelész szerint.¹² Látható tehát, hogy, míg a haszonelvű gondolkodásmódban a haszon és az élvezet célok, s az erkölcs – ha van –, eszköz az elérésükre; addig az erényetikai rendben az erkölcs, az erény a cél, s mögötte foglal helyet az élvezet. Tehát, példának okáért, a fogyasztás jogos és jó dolog az ember életében, de megelőzi a mértékletesség erénye, ami határt szab neki. A haszon pedig hasznossággá szelídül, és eszközként szolgál más értékeket.

Az itt leírt logika alapján körvonalazható egy, a főáramtól különböző paradigmájú gazdasági modell, melyet nevezhetünk „kétdimenziós” vagy „szolgáló” gazdaságnak. Itt az egyik dimenzió a hasznos (anyagi, anyagi jellegű) javak köre, mint pl. beruházási javak, pénzeszközök, s maga a profit is (!), amelyek szolgálják az értékeket, mint pl. az élet, bizalom, igazságosság, mértékletesség stb. értékeit. Ide, az értékek dimenziójába tartozik a környezeti javak egy része is, mint a klímapolitika, környezetvédelem, a természet rekreációs értéke stb., amelyek önmagukban vett célok. Kimondható, hogy a piac logikája a hasznos (anyagi, anyagi jellegű) javak körére terjed ki,¹³ míg az értékek körét nem a piaci mechanizmusok kezelik, hanem az érték alapú gondolkodás. A gazdaság célja nem a profitmaximálás, hanem a közjó szolgálta, a közjó megvalósulását segíti elő a profit is. A profit – így a pénz – tehát cél helyett eszköz szerepet tölt be, haszon helyett hasznos jószág, uralkodás helyett szolgál.

Felmerül a kérdés, hogy ez a modell megvalósítható-e a gyakorlatban is? A következő fejezet ilyen példákat mutat be, amelyek a most leírt gondolkodási paradigma alapján működnek.

A só

Egy csipet só megízesíti a levest. Az alább szemléltetett szervezetek forgalmukban, volumenükben töredékét sem érik el egy multinacionális cég súlyának, mégis ők lehetnek a letéteményesei a paradigmaváltásnak, dinamizmusuk meghaladja a tradicionális formák fejlődését. Példának okáért az un. harmadik szektor – társadalmi vállalkozók, non profit vállalkozások, egyesületek, alapítványok, szövetkezetek, amelyeknek nem a profitcéljaik, hanem társadalmi, vagy környezeti céljaik az elsődlegesek – gyorsabban nőtt létszámát tekintve, mint az egész gazdasági rendszer Németországban (11%, 3,7%-kal szemben), és Olaszországban (39%, 7,4 %-kal szemben) a 90-es években¹⁴.

A túlélésre alkalmasnak prognosztizált cégek, szervezetek közös vonása, hogy azokkal a tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek a válságra adott orvosság szerepét tölthetik be.  Ezek a fenntarthatóság figyelembevétele, a környezet, társadalom és gazdaság integrált megközelítése, érték orientáltság, etikus magatartás, olyan területeken való működés, amelyek leginkább rászorulnak a felelősségteljes törődésre. (Vö. etikus bankok, mikrohitelezés, etikus vállalatok, egyes környezetbarát menedzsment stb.)

A Financial Times¹⁵ a válságból való kiútkeresés kapcsán azt állapítja meg, hogy a fenntarthatósági szempontokat magukba építő, és nemcsak pusztán jótékonykodó cégek nagyobb eredményekkel jönnek ki a válságból, mit a hagyományosak. A helyi szint számukra hangsúlyossá válik, ugyanígy az ún. társadalmi vállalkozók számára is, akik a profitmaximálási célok helyett a társadalmi hasznosság maximálására törekszenek. Ezek sokszor együttműködhetnek más, for-profit vállalattal, közös stratégiát és fenntarthatósági tervet alkotva egy-egy fejlesztendő területen.

Az AT Kearney menedzsment tanácsadó cég kutatása szerint „a jelenlegi gazdasági recesszió alatt azok a cégek, amelyek „igazi” elköteleződést mutattak a fenntarthatóság iránt, jobban teljesítettek a pénzügyi piacokon iparági társaiknál.”¹⁶ Ezeknek a cégeknek a sajátossága, hogy a hosszú távú eredményességet tartják szem előtt, a fenntarthatóság stratégiai elem minden szintjükön, erős a cégirányítás, amelynek egyik alapeleme az üzleti etika, a cég átlátható, figyelembe veszi a UN Global Compact ajánlásait (emberi jogok, környezeti megfontolások, korrupció ellenesség elvei) és etikai kódexüket, üzleti magatartásuk elemeit megosztják az érintettjeikkel. Különös figyelmet fordítanak a környezetvédelemre, zöld innovációkra. Az ilyen cégek tehát túlélőbbek, mint bárki más, állítja az AT Kearney felmérése. A vizsgált 18 iparágból 16-ban 10%-kal voltak jobbak a teljesítmény indexek a fenntarthatóságra fókuszáló cégeknél egy 3 hónapos periódusban, s 15%-kal jobbak a 6 hónapos vizsgálat során. Érték romlástól is jobban védettek, ellentétben a standard vállalatokkal. Látható itt a környezeti elem összefonódása az érték (erkölcs) dimenzióval, s ezek hatása a gazdasági szempontokra.

A következő két konkrét szervezet példáján keresztül láthatóvá válik cikkünk azon megállapítása, hogy egy másik gondolkodási paradigmára – az erényetikában megismert elvekre – épülő gazdasági tevékenység gyökeresen eltérő eredményt hoz, s az ilyen szervezetek megmaradása, sőt, fejlődése a hagyományos környezetben is, belátható.

A Banca Etica, amely az „alternative banking” terültén kezdte meg működését Pádovában, az első etikus és szociális bank Olaszországban. Hitelnyújtási és partnerségi kapcsolatot olyan szervezetekkel létesít, amelyek érték alapon működnek, mint pl. szolidaritás, emberi jogok figyelembevétele, hátrányos helyzetűek segítése, környezetvédelem, vallási egyesületek. A bank preferálja a harmadik szektor vállalatait, amelyek egy új szervezeti modellt jelentenek, s az állam és piac közt játszhatnak szerepet. Olyan intézményeket és projekteket választanak ki, amelyek a bank társadalmi, környezeti és gazdasági kritériumait teljesítik, s garantálják az etikus viselkedést. A szervezeti struktúra nem hierarchikus, a felelősség megosztás, az alkalmazottak, érintettek, önkéntesek bevonása az irányításba és végrehajtásba általános jelenség. Szoros kapcsolatot ápolnak más etikus bankokkal, akikkel együtt a „pénzügyi, gazdasági gondolkodás új iskoláját” hozzák működésbe.

Támogatják az ún. „complementary currency”, „kiegészítő, helyi pénz” kezdeményezéseket is, melyek a pénz csereeszköz funkcióját emelik ki egy közösségen, egy földrajzi helyen belül (Bernard Lietaer, Silvio Gesell), s megteszik, amit a globális pénzpiacok nem tudnak megtenni: a vagyon, a pénzeszközök igazságos és méltányos elosztását, a szegénység enyhítését, a környezet védelmét, emberi jogok védelmét, megfelelő munkakörülmények, szociális szükségletek biztosítását. Soros György írja a globalizációról 2003-ban: „A nemzetközi kereskedelem és a globális pénzügyi piacok nagyon jók a gazdagság létrehozásában, de nem képesek gondot viselni más társadalmi szükségletekre, mint a béke megőrzésére, a szegénység megszüntetésére, a környezet védelmére, munkafeltételek és emberi jogok biztosítására – amelyeket általánosságban ’közjavaknak’ hívunk.”

Ilyen helyi pénzek, pl. a kanadai, új-zélandi, európai LETS, a Time Dollar, Time Bank az USA-ban és Angliában, a WIR Bank Svájcban, a Chiemgauer Németországban vagy a barter klubok. Ezek a kezdeményezések a fenntartható fejlődés glokális logikájának lokális oldalához tartoznak hozzá, a javak, szolgáltatások, szívességek elszámolását, számontartását, megszervezését, racionalizálását hivatottak segíteni, de a pénz kincsképző, gazdagságfelhalmozó funkcióját nem teljesítik. (Vö. Gesell kamat nélküli pénz elmélete.) A helyi közösség gazdasági, társadalmi életének szervezésében játszanak támogató szerepet.

Végül egy olyan cégcsoportot vizsgáljunk meg, akiket szerzeteseknek hívnak a vállalkozók, vállalkozások között: a Focolare Mozgalom Közösségi Gazdaság (KG) vállalatait. Hétszázötvenen vannak világszerte (zömük Európában, a szolgáltatási és termelő szektorban, mikrovállalatokként). Éves termelési értékük együttesen eléri a kb. 200 millió eurót, ami ugyan a General Motors-énak csupán 0,1%-a, mégis, hatásuk, és működésük gyümölcse messze meghaladja számokban kifejezett nagyságrendjüket. 1991-ben kezdték el működésüket Chiara Lubich brazíliai beszéde nyomán, s azóta bebizonyosodott, hogy ugyanúgy életben maradnak a piacon, mint „nem szerzetes” társaik. Nemcsak a róluk készült tanulmányok, konferenciák, tudományos értekezések, oktatási anyagok termékenyítik meg a világot segítségükkel, hanem az ő gyakorlati működésük is hat – közvetlenül és közvetetten – a mindennapi gazdasági élet szereplőire. Saját megtermelt profitjukból és egyéb rendkívüli adományokból eddig 25 millió eurót juttattak a szegények szervezett segítésére, de a mód, ahogy az üzleti életben részt vesznek, „megízesíti” a környezetüket is.

Elveik: az egység, vagyonközösség, kölcsönösség, megosztás megélése egymás közt, az altruizmus, személyes ÉN-TE kapcsolatok gyakorlása üzleti köreikben, a kölcsönös segítségnyújtás gyakorlása a nehéz percekben. Hálózatalkotás, kapcsolatok javítása.  Ezek az elvek a válság idején felértékelődtek, s a KG is kimondta a Kelet-Európai Régió Krizsevci, 2009. februári konferenciáján, hogy a válság lehetőség, lehetőség a minőségi változásra, a másképp gondolkodásra, egy másik gazdasági kultúra létrejöttére, az emberiség javáért, a közjóért való munkálkodás erősítésére. A Krizsevci konferencia szlogenje is a remény volt, szimbóluma a szivárvány, Noé özönvíz utáni szövetségét idézve Istennel, amikor új világ született.

A globális válság nyomán kirajzolódó jövő képe sokakat megijeszt, sokakat közönyössé tesz, a legtöbben nem akarnak szembe nézni vele. Pedig a jövő bekövetkezésének kimenetele a mi kezünkben van, minden ember felelős érte, s valóra válthatja a sokat emlegetett pozitív „lehetőséget” is, ami a jövővel kapcsolatos véleményekben – a negatívumok mellett – szintén felmerül. A felsorolt példák, amelyek betöltik a „só” szerepét, biztatást adhatnak, segíthetnek arra, hogy megragadjuk ezt a lehetőséget és meghalljuk Jézus üzenetét:

„Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízetlenné válik, mivel sózzák meg? Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.” (Mt 5,13–16)

Felhasznált források

Felelősségünk a teremtett világért. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a teremtett világ védelméről, Szent István Társulat, Budapest, 2008.

Fromm, Eric: Önzés, önszeretet, önérdek, in: Etika a gazdaságban, Keraban, Budapest, 1993. Szerk.: Kindler, J., Zsolnai, L.:

Gazdag László: Mi lesz a kapitalizmussal? http://www.fn.hu/makro/20081030/mi_lesz_kapitalizmussal/

Green Winners, Copyright A.T. Kerney, 2009. All rights reserved, Quoted with permission.

Gyulai Iván: A pénzügyi válságról és a fenntarthatatlan fejlődésről.
     http://hungary.indymedia.org/node/10071

Kerekes, Sándor: A boldogság esete a piacgazdasággal, A környezeti probléma megjelenése a gazdaságtudományban, in: szerk.: Kóródi, M.: Az erőszak kultúrája, Pallas Kft., Budapest, 2009.

Kiss, Károly: Világválságok kezelése és kezelhetetlensége, http://www.greeninfo.hu, 2008. december.

Muzslay István: Gazdaság és erkölcs, Márton Áron, Budapest, 1995.

Nemes, Csaba: Éghajlatváltozás, in: Szerk.: Baritz, S.L., Fülep, D.: „…Hogy művelje és őrizze meg”, Tanulmánygyűjtemény a környezettudatos gondolkodáshoz, Szent István Társulat,  Budapest, 2008.

Sen, Amartia: A fejlődés mint szabadság, Európa, Budapest, 2003.

Szalai Erzsébet: A globális válság és magyarországi hatásai, Kritika, 2009. március.

A Focolare Mozgalom Közösségi Gazdaságának 2009. 02. 28–03. 01-i Krizsevci konferenciája.

Jegyzetek:

¹  XVI. Benedek pápa 2009-es húsvéti „Urbi et orbi” üzenete.

²  Válaszok a válságra, in: HVG 2009. április 4., 70-79.

³  Nemes, Cs., 61.

⁴  Water: Sin Aqua non, in: Economist, April 8, 2009.

⁵  A pápa üzenete a G20 országokhoz, in: Magyar Kurír, 2009. április 1.

⁶  A short history of modern finance, Link by link, in: Economist, October 16, 2008.

⁷ Levél a G20-nak, Nobel-díjas ötletek a válság kezelésére, in: HVG on line, 2009. március 31.

⁸ Kerekes, S.: 130.

⁹ Felelősségünk a teremtett világért, 64.

¹⁰  Sen, A., 200-206.

¹¹  Sorrell, M.:The pendulum will swing back, Finantial Times, April 8, 2009.

¹² Arisztotelész, Nikomakhoszi etika, 1099 a 31 – 1099 b 9.

¹³ Sen, A., 204.

¹⁴ „Alternative Banking and Social Economy”, Laura Foschi, www.bancaetica.com

¹⁵ Managing in a downturn, Financial Times Mastering Management – KPMG, February 13, 2009.

¹⁶ Green Winners, Copyright A.T. Kerney, 2009. All rights reserved, Quoted with permission.

Csaba László¹*

AZ ÚJ EURÓPA AZ ÚJ ÉVEZREDBEN

Az esszé hét tézisben vizsgálja azt, hogy az új Európa országai mennyiben sikeresek és mennyiben sikertelenek az új világrendbe történő integrálódásukban. A kommunizmus immár két évtizede meghaladt öröksége sem tűnt el, de a valódi, megválaszolatlan kihívást szekularizmus és a fogyasztói társadalom jelenti. Egyfajta immunhiányos helyzetbe kerülve, az értékrendi válság a sodródás, a manipuláció és az EU kiürülésének veszélyei fölerősödtek.

* * *

Új Európának a közéleti nyelvben a szovjet birodalomból kiszakadt és azóta a nyugati szövetségi rendszerbe épült átalakult társadalmakat nevezik. Ezek az országok nem küzdenek a vadkeleti- és a balkáni maffiakapitalizmus jeleivel. Ugyanakkor két évtized múltán sem jutottak el a ’jólétet mindenkinek’ Ludwig Erhard megálmodta kikötőjébe. Pedig épp a háborúban porig rombolt – és utóbb 12 milliós menekültsereggel is terhelt – Németország lehetett volna annak a példája, hogy a múlt értelmesen és eredményesen meghaladható, még ha az emberi természet nem is változik meg, főleg varázsütésre nem.

1. A háború utáni újjáépítés szokásossá vált felidézése az új Európa számára sok tekintetben hamis párhuzamnak bizonyult. A szovjet birodalom bénító örökségeként a gazdaság, a társadalom és az értékrend sokkal áthatóbb és mélyebb torzulását hagyta maga után, mint ahogy azt a felszínes analógia – és persze a korabeli társadalmi tudatformálók többsége – felismerhette. Ma már sokirányú szociológiai és értékrendi vizsgálatok igazolják azt, ami akkor sem volt szemmel látható és kézzel fogható. Ráadásul az átalakulást vezénylő politikai és szellemi erők a könnyű álom ígéretébe ringatták az évtizedes bódításból épp hogy ébredező társadalmakat. Minden győztes fájdalommentes átmenetet és azonnali életszínvonal-javulást ígért. Eközben akkor is tudható volt, hogy előbb rosszabbnak kellett lennie, mielőtt még jó lehet. Például a keleti blokk üvegházi körülményei közt létrehozott bolgár számítógépgyártás, vagy a magyar divat- és konzervipar halála borítékolható volt. A piaci viszonyok közt a tervezői ötletelés és a politikai önkény kereszteződéséből született megoldások – iparágak, városok, technológiák és életvitel – kipusztulása nem volt kétséges, se elkerülhető. A 80-as évtized kommunista reformereinek tétovázását jórészt épp ez magyarázta.

Amikor azt mondjuk, hogy a szabad társadalom és a piacgazdaság megteremtése nem is mehetett volna végbe áldozatok nélkül, kerüljük a „minden úgy történt, ahogy történnie kellett” lapos álbölcsességét. Részt vevő megfigyelőként magam is vég nélkül tudnám sorolni azokat az időzítésbeli, mértékbeli, végrehajtási, sőt koncepcionális hibákat, amelyeket a demokratikus kormányok néha a kutatók tanácsát követve, többnyire azonban inkább azokat lesöpörve végbevittek. Így persze definíciószerűen igaz, hogy az átmenet költségei lehettek volna kisebbek is. De az utólagos bölcsességre mondja a magyar: késő bánat, eb gondolat.

2. Az átalakulás az új Európában – történelmi és világgazdasági léptékkel – kétségkívül sikertörténet. Egyfelől saját mércéjén: az a rezsim, amelynek bevezetése több millió halottat követelt szerte a világon, szinte puskalövés nélkül omlott össze. A gépfegyverek inkább a gyarmati háborúkban – Csecsenföldön, Abháziában, a Dnyeszter mentén – és a nemzeti önállóság megteremtését célzó küzdelmekben – így Horvátországban – ropogtak. Ez nem a rendszerváltozás sajátossága, hanem a rég ismert történelmi minta. Másrészt meglehetősen sikeres volt az új Európa a képviseleti demokrácia, a piacgazdaság és persze az euroatlanti szövetségi rendszerbe való gyors és eredményes beilleszkedés hármas feladatának megoldásában. Különösen ez utóbbi – a térség történelmileg semmiképp sem adott – békés fejlődési pályájának megalapozása elvitathatatlan vívmánya a 90-es évtized egymást váltó kormányainak. A kétezres évek populista kisiklása és a világméretű pénzügyi megrázkódtatás súlyos, napi életünket érintő hatása sem feledtetheti a statisztikai adatolással tényszerűen alátámasztható eredményességet, kellően hosszú távon szemlélődve. Önpusztításra és kétségbeesésre hajlik a mi korunk – amit II. János Pál pápa a halál kultúrájának elterjedéseként jellemzett. Ezért nemcsak hamis próféták, de a tűzzel játszanak a társadalmak széles rétegeinek kétségbeesését saját közvetlen hatalmi céljai elérésére befogni kívánók, a depressziót szakszerűtlenül és igaztalanul gerjesztők, a kilátástalanság kufárai, akiknek üzleti és hatalmi törekvései fölöttébb átlátszóak.

Az új Európa országainak sokszorosára nőtt a gazdasági teljesítménye, a korábbinál sokkal mobilabbá vált társadalmuk, beépültek az emberiség fejlődésének fő áramát jelentő nyugati világ vérkeringésébe, és elterjedt bennük az információs társadalom legtöbb vívmánya. Egyebek mellett ezért sincs esélye hosszabb távon a tekintélyelvű kísérleteknek, és nem pusztán a klienseknek visszaosztható járadékjövedelmek hiánya okán. A térség kutatóinak – az orosz és ukrán társaktól eltérően – többnyire nem kell örökre búcsút venniük hazájuktól, ha szakmájukban világszinten elismert eredményekre vágynak. Nem a munkavállalók áramlanak népvándorlásszerűen kifelé, hanem a mobil tőke jön befelé. A történelmi zsákutcának immár vége van.

3. A sikerek elismerése nem fedheti el a növekvő számú kudarcot. A kétezres évekre a korábbi sikerek balsikerekké váltak a balti államokban, Magyarországon, Horvátországban, Bulgáriában és az ugyancsak az IMF szárnyai alá szorult Szerbiában és Romániában is. A korábbinál súlyosabb gondok – lassúbb növekedés és fenntarthatatlan állampénzügyek, összeroskadó nyugdíjrendszer, gyengülő versenyképesség – jelezhető előre Csehország, Lengyelország, Szlovénia és Szlovákia éveken át sikeresnek tűnő társadalmában.

Az új Európa országai uniós tagságuk első fél évtizedében nem tudtak élni az EU kínálta új lehetőségekkel. Inkább a régi tagállamok önző, kisstílű, rövidlátó politikáját másolták, holott ekképp csak a rövidebbet húzhatták és húzták is (gyengébbek és kevésbé tapasztaltak lévén).

Az új Európa kormányzatainak évtizedünket jellemző, sok tekintetben megrázó távlattalanságát aligha érthetjük meg a térséget uralmába kerítő populizmus említése nélkül. Általánosan bevetté vált a közügyek – a politika – értékmentes szakmakénti felfogása. Elhíresült fordulattal ugyanúgy kell eladni a politikai üzenetet, mint a mosóport. Vagyis a legkevésbé tájékozott, leginkább csiszolatlan, így a legmagasabb ingerküszöbű „médiafogyasztó” primitív és szakszerűtlen technikákkal felmért – vagyis nem a valós – igényszintjére leszállva, a végletekig leegyszerűsítve mindent, leginkább magát az üzenetet. Ezt a törekvést lényegében a teljes politikai spektrum magáévá tette, és a kizárólag kereskedelmi/értékesítési szempontokat követő elektronikus tömegmédia diadalra is juttatta. A meghatározó kifejezési és befogadási forma immár nálunk is a 40 másodperces klip, a világhálón 15–20 mp-re megjelenő reklám, vagy az óriásplakát.

A kifejezés – minden formát átható – igénytelensége ugyanúgy károsítja a tartalmat, mint a halláskárosultaknál a jelbeszédre szorítkozás. A fenti helyzet a köztéren megjelenő tartalmak elszegényedésére, sematizálására, néha együgyűségére vezetett. Az egyetlen – tuti tipp – megoldás, az egyetlen bűnös – Szaddam Husszein, újabban Alan Greenspan –, az egyetlen követendő életmód – a Pepsi-érzés – vicclapi jelenségből meghatározó tömegerővé vált. A lényeges tartalmakat a szórakoztatóért kiszorító közlésmód, a csevegés kvázi kötelezővé vált. A „szombat esti láz” hangulatának való megfelelési kényszer a valós döntéseket meghatározó közbeszédet, így a közszereplők tartalmi, stiláris és személyiségjegyeit – térségünkben is – gyakorta maga alá gyűrő követelménnyé vált.

4. A föntebb vázolt, vagyis legyöngített immunrendszerű állapotban érte az új Európát a fogyasztói társadalom és a szekularizmus egymást erősítő kettős kihívása. Miközben a térség társadalmaiba megérkezett a tömegfogyasztás „kultúrája”, a korábban – Csehország kivételével – mindenütt erőteljes vallási alapozású értékrend szétesett. Az intézményes egyházak befolyása – Lengyelországot évtizedünkben már biztosan beleértve – meredeken csökkent.

Külön kötetet igényelne e folyamat összetevőinek, okainak és következményeinek feltárása. Bizonyára jeles magyarázó tényező az évtizedeken át kizárólagos pozícióban volt – és ezért is teljesen lejáratódott – marxizmus helyén maradt űr. És persze nem múlt el nyomtalanul az államilag szervezett vallásüldözés négy évtizede, a kulturális és nevelési intézmények szétzilálása. S miközben e folyamatoknál a késleltetés hatása kézenfekvő – hisz a 60-as évek magyar irodalom tanárai még Klebelsberg, a 80-asoké már Ilku Pál szellemi gyermekei, a későbbiek meg sokszor a munkaerőpiac minden más területéről kiszorultak – ez azonban nem a történet vége. Hiszen biztos, két évtized múltán már nem lehet pusztán az egykori államvédelem és az egyházügyi hivatal áskálódására visszavezetni, hogy manapság már csak elvétve látunk fiatal felnőtteket a templomokban.

Nem kétséges, hogy az új Európába három évtizedes késéssel megérkezett fogyasztói mentalitás a szűkös lehetőségekkel ütközve a térség sokak – így az Európa Bank és a Világ Értékmérője/WWS projekt – által felmért elidegenedésének és kiábrándultságának egyik fontos magyarázója. Ehhez társulhat még az általános értékrendi relativizmus főárammá válása, az egyetemeken és a tömegmédiában, általában a szerepmintákat alakítók teljes körében. Bármit gondoljunk is ennek okairól – a tudatos megvezetés és a természetes ostobaság változó elegyéről – ez bizonyára önálló magyarázó tényező. Hisz nincs többé zsinórmérték, amihez akár a magát bűnösnek tudó is mérhetné. Végül az is igaz, hogy az értéktartalmak és jövőkép nélküli politizálást csak anyagi ígéretekkel lehet – átmenetileg – vonzóvá tenni az egyformán üres üzeneteket közvetítő szervezetek versengésében.

Rövidre fogva: az új Európában az vált a legnagyobb hiánycikké, amire egy sarkából kifordult, az egyéntől a nemzetig célját és önazonosságát kereső társadalomnak minden szinten a legnagyobb szüksége lenne: a belső, értékvezérelt magatartást megalapozó iránytű.

5. Ebben a helyzetben már-már kezelhetetlenné válik a pénzügyi válság. Nem mintha az 1929–33-ashoz hasonló visszaesésbe zuhannánk – ezt a tények és a számok cáfolják, ahogy magam is kifejthettem máshelyütt. Inkább azért, mert az eddig igazodási pontnak vélt pénzügyi guruk tudásáról derült ki, hogy látszat. A vagyon semmivé válhat, a gyakorlati megoldásokat pedig a fösvénységet elítélő lapos moralizálás helyettesíti. Mintha bizony a napsütés lenne a közvetlen oka a napszúrásnak!

A pénzügyi visszaesés megrázta a régiót. Összeomlott a balti csoda, bébitigrissé zsugorodott a szlovák sikerállam, bedőlt a sokáig élenjáró Magyarország. Nem azt állítjuk, hogy a válság „begyűrűzött”. A helyzet ennél sokkal rosszabb: a világ pénzrendszerének megrázkódtatása a felszínre hozta az új Európa gazdaságainak és társadalmainak sokféle gyengeségét, reformjaik bevégzetlenségét, a közéletet sújtó igénytelenség tehetetlenségét akkor, amikor kormányozni kellene. Mindez a korábban is megvolt gyengeségek exponálásával talán még előrevivő hatásokat is kiválthat. Minden válság egyben esély is: lehetőséget nyújthat a talmi és a valódi, a relativizmusban egybemosott igazi és látszat szerint való szétválasztására. Ha erre sor kerülne, akkor az alkalmat adhatna a korábbi időszak tévedéseinek és mulasztásainak a meghaladására.

6. Az előadottak alapján esélyként, de semmiképp sem bizonyosságként, hitet tehetünk amellett, hogy a hagyományos (keresztény) értékrendi alapozás jelentősége a következő évek politikai és gazdasági gyakorlata számára felértékelődik, különösen a rövid távú nyereségérdeken túlmutató elemeiben. Az afféle konzervatív értékek, mint a szolid gazdálkodás, a biztonságos üzletvitel, a kiszámíthatóság, az áttekinthetőség, a mérlegvalódiság, a kimutatások hitelessége, a személyes felelősségvállalás, a gazdaság társadalmi és környezeti összefüggéseinek kötelező tisztelete lassan visszanyerhetik jelentőségüket a politikai és az üzleti döntéshozatal mindennapjaiban. Nem lehet e szempontok mellett cinkos szemhunyorításra számítani akkor, amikor a meghamisított céges vagy országos kimutatások alapozzák meg az átmeneti sikert. Hasonlóképp ellenzéki pozícióban is célszerű tartózkodni a nyilvánvalóan beválthatatlan célok követelésétől, például öregedő társadalmakban a nyugdíjkorhatár leszállítását szorgalmazni, mint a német és az olasz baloldal tette 2006–2008 során. Nem lesz tere az adócsökkentés és kiadásnövelés jobboldali populista felvetéseinek, nem utolsó sorban Berlusconi, Chirac és az ifjabb Bush csődjét tapasztalva. Ha a polgár informálódhat, elutasítja a csodadoktorokat, mint ahogy az elmúlt két évtizedben sem az új Európában virágoztak e kezdeményezések.

 A fenti változásokat értelemszerűen inkább normatív, semmint leíró értelemben vetítjük előre. Bízunk benne, hogy az új Európa sokfajta népe okul saját csalódásaiból, az elmúlt két évtized sok hamis ígéretének beteljesületlenségéből. Ezért reményünk szerint nem hajszolja majd tovább az állami pénzszórással azonosított „jó életet”, hanem azt szélesebben értelmezi.

7. Az előadottak alapján bízunk abban is, hogy az EU – jelenleg több sebből vérző – teste is felépül, és az eredeti, távlatos célokban, nem pedig a földalapú támogatások, a bor cukrozhatósága és az uborkagörbület vitájában leli meg értelmét. Ez sok tekintetben nem más, mint a megbocsátással távlatot építő, Schuman, Adenauer és De Gasperi által jegyzett eredeti program. Az új Európa a megoldatlan balkáni, ukrán és török ügyek miatt, kiemelten érintett és közvetlenül érdekelt az európai békerend eredeti célkitűzéseinek napirenden tartásában és középpontba helyezésében az unió által nem kezelhető kérdések felvetése helyett.

Rövidre fogva az egyébként értekezést érdemlő gondolatsort: Európa vagy visszatér értékalapú gyökereihez, és az erre épült (nem tetszőleges) önazonosságát terjeszti ki szomszédságára, vagy elsüllyed a relativizmus és a multikulturalizmus mocsarában. Nem kérdéses, hogy a ptolemaioszi és a kopernikuszi világkép közt nincs kényelmes középút. Ugyanígy kézzelfoghatóvá vált: vagy az európai projekt hagyományainak újjáélesztése jelenti a megoldást, vagy Európa egésze a szklerotikus, lemaradó térségek közé sorol. Kézenfekvő lehet, hogy az új Európa népeinek érdeke egyáltalán nem a rövid távon talán némi anyagi hasznot hozó, ámde hosszabb távon az önfeladás felé vivő dermedtség, a fennálló viszonyok és a kormányköziség körömszakadtig tartó védelme irányába mutat. Minél hamarabb látjuk ezt be, annál előbb tudjuk nemzetünk – országhatárokon túlnyúló – érdekeit a közös európai politikában megjeleníteni. S világos, hogy távlatos politikára értékrendi alapozás híján hiába is vágyódnánk a politikai patkó bal- és jobboldalán egyaránt.

Bittsánszky Géza

GLOBALIZMUS – „FLEXIBILITÁS”
ÉS A KÖVETKEZMÉNYEK

Egyházi állásfoglalások a globalizációról

XVI. Benedek pápa már ismételten szót emelt az olyan gátlástalan globalizáció ellen, amely a globalizációt – tévesen – a világrend szinonimájaként emlegeti, és megnehezíti azok igyekezetét, akik egy igazságos és szolidáris világ megvalósításán fáradoznak.¹ Sőt, tartja magát a hír, hogy a következő pápai enciklika témája szintén a globalizáció lesz².

A globalizáció – vagyis a különböző nemzetgazdaságok egyetlen „világgazdasággá” való összeolvadása jelensége három – elméleti, közgazdasági és gyakorlati – síkon tárgyalható. Elsőre példa egy konferencia témája: A globalizációból ideológia, globalizmus lesz, amely például minden – igazságigénnyel fellépő – vallási közösséget fundamentalistának bélyegez, és amely az embert a gazdaság szempontjából értékelhető hasznosságára redukálja, illetve ami a globalizációt elkerülhetetlen automatizmusként fogja fel (globalizáció = világrend, l. fent!).³

A globalizáció közgazdasági vonatkozásairól is van mondanivalója a katolikus egyháznak. Erre példa a Társadalomtudományok Pápai Akadémiájának 2008 májusában megtartott teljes ülése, amelyen olyan kérdések kerültek terítékre, mint pl.: A globalizáció keretei között működőképes-e az a kompromisszum, amely az ipari országok keretei között a szabályozó és beavatkozó állam és a szabad piac között eddig sok értéket hozott? Milyen pozitívumai, illetve negatívumai vannak a globalizációnak? Mennyiben érvényesül manapság a szubszidiaritás (öngondoskodás) és a szolidaritás közötti egyensúly, amint az az Egyház társadalmi tanításában megjelenik? Képesek-e ma az államok önmagukban a közjót biztosítani?⁴

Általában is a globalizáció korában a közjót, a „bonum commune”-t felváltja annak globális megfelelője a „bonum globale⁵”. Ennek kapcsán megjegyzendő, hogy a globális lehetőségeket kihasználó – pl. multinacionális vállalkozások – közjó iránti felelőssége is globális, amint erre a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia már igen korán felhívta a figyelmet.⁶

A továbbiakban a globalizáció gyakorlati kérdéseivel foglalkozunk, különösen is azt vizsgáljuk, hogy a globalizáció miként hat az egyes emberre, illetve milyen változásokat vált ki a társadalomban?

Versenyképesség

2008 februárjában az Európai Bizottság és a keresztény egyházak képviselői az EU új foglalkoztatáspolitikai irányelveivel foglalkoztak. Egyházi részről rámutattak arra, hogy a munkapiac növekvő felaprózódása együtt jár a tartós munkanélküliek végzetes kiszorulásával a munkaerőpiacról – növekvő marginalizálódásukkal, a szakképzettség csökkenésével és a migráció növekedésével. A tanácskozás érték szempontból foglalkozott az ún. „európai flexicurity” koncepciójával, ami a versenyképesség (flexibility) és a szociális biztonság (security) együttes megvalósítására irányul⁷.

E nem mindennapos hír kapcsán jogosan merül fel a kérdés, hogy miről is van szó?

Manapság a gazdaságpolitikusokat foglalkoztató egyik legjelentősebb kérdés a gazdaság versenyképessége. Ne gondoljuk azonban, hogy ez csak hazánkban van így! Európa valamennyi országában súlyos feladatot jelent a nemzetgazdaságoknak a világméretűvé vált gazdasági versenyben való helytállásnak a kényszere, amely a globalizáció következtében állt elő. Sőt az Európai Unió integrált gazdaságának egészére is érvényes a versenyképesség javításának szükségessége: éppen ezt célozta a néhány évvel ezelőtt elfogadott, és sok eredménnyel egyelőre nem járó ún. „Lisszaboni Stratégia” (amihez kapcsolódik az imént említett tanácskozás is).

A globális verseny napjainkban már nem csupán egy-egy vállalkozás sorsát pecsételheti meg, mint korábban valamely nemzetgazdaság keretei között, hanem egész iparágak kipusztulását eredményezheti: gondoljunk csak a hajdan virágzó magyar ruházati ipar jószerével eltűnésére. Sőt a versenyben való helytállás képtelensége, a versenyképtelenség országok teljes gazdaságát teheti, teszi tönkre.

A versenyképességnek nagyon sok összetevője van, ezek közül most csak a termelési költségek – azokon belül is a munkabérjellegű költségek (bérek és az ahhoz kapcsolódó járulékok) – csökkentését szolgáló módszerekkel foglalkozunk.

Ezek a módszerek részben nálunk is ismertek és a gyakorlatban megjelentek, részben pedig most vannak széles körben elterjedőben.

A versenyképesség jelentőségét szinte a bőrünkön érezzük, midőn külföldi vállalatok sorban zárják be hazánkban működő üzemeiket, és viszik tovább olyan országokba, ahol a bérek alacsonyabbak, nálunk munkanélküliséget okozva. De a versenyképességet szem előtt tartó költségcsökkentés húzódik meg, legalábbis részben, az egészségügy és a nyugdíjrendszer átalakítása mögött is, hiszen az egészségügyi- és a nyugdíjjárulék emelésének elkerülése, netán annak csökkentése nem kis mértékben hat a termelési költségekre, és így a versenyképességre is.

A munkanélküliség, egészségügy, nyugdíjrendszer azonban nem csupán gazdasági fogalmak, hanem az egyes ember életminőségét és a társadalompolitikát érintő, azt meghatározó tényezők. Mégis, most az életminőség egy szűkebb, a munkavállalókat közvetlenül érintő szeletét tekintjük át, amelyet ugyancsak a versenyképesség javításának az igénye formál át.

A flexibilitás

A versenyképesség javításának sokféle lehetősége közül a legelterjedtebb a munkabérek csökkentése, vagy legalábbis a lehető legalacsonyabb szinten való tartása. Ez más megközelítésben azt jelenti, hogy a bérköltség összességében a mindenkori szükségletekhez, vagyis a szóban forgó termék előállítandó mennyiségéhez, keresletéhez rugalmasan – divatos szóval – flexibilisen igazodjon. Ha például kétszeres termékmennyiségre van kereslet, akkor rugalmasan legyen lehetőség a szükséges munkaerő beállítására, – egyszerűség kedvéért – megkétszerezésére, de ha a kereslet visszaesik, akkor a bérköltség, azaz értelemszerűen a foglalkoztattak száma is a szükségleteknek megfelelően csökkenthető legyen.

A flexibilitás követelménye vezetett a már nálunk is elterjedt „kiszervezés” (outsourcing) alkalmazásához. Ilyenkor mind több – korábban a vállalat valamelyik szervezeti egysége által végzett – tevékenységet külső vállalkozókra bíznak. Ezzel gyakran közvetlenül is csökkenthetők a ráfordítások, az állandó vagy rezsiköltségek. Azonban még nagyobb előnyt jelent az, hogy a szolgáltatás igénybevétele és annak költségei a mindenkori szükségleteknek megfelelően rugalmasan és gyorsan változtathatók. Ilyen tevékenység például a takarítás, a porta- és őrzőszolgálat, a javítás-karbantartás, de a könyvelési tevékenység is.

Gondoljuk csak meg: hétvégén vagy a nyári szabadságok idején az ilyen tevékenységekre, vagy azok egy részére nincs igény, így azokért fizetni sem kell. Ha ezeket a tevékenységeket a vállalat saját munkavállalóival végeztetné, akkor a kapcsolódó bérköltségek nem lennének a szükséglethez igazodóan rugalmasan alakíthatók, csökkenthetők.

A „kiszervezés” gyakorlata mára már túllépett az említett kisegítő tevékenységeken, s már a vállalkozások fő tevékenységét, a termelést is elérte. Itt ugyanis még fontosabb a bérköltségek rugalmas illeszkedése a mindenkori termelés volumenéhez, amit viszont a gyorsan változó konjunktúrától függő kereslet határoz meg.

A flexibilitás követelménye itt új szolgáltatás – a munkaerő-kölcsönzés – kialakulását eredményezte. A munkaerő-kölcsönző – akár egy-két napra is – hajlandó szakképzett munkaerőt kölcsönözni, és ezzel a szolgáltatást igénybe vevőt csak a mindenkori munkaerő igényéhez igazodó bérköltség terheli. A munkaerő-kölcsönzésnek az ily módon foglalkoztatottra nézve hátrányos voltát láthattuk 2008 őszén, amikor a gazdasági válság kialakulása során éppen a kölcsönzött munkaerőktől szabadultak meg a vállalkozások.

A munkaerő-kölcsönzés, vagy akár a kiszervezés gyakorlata szorosan véve, gazdaságossági szempontból, célravezetőnek látszik, hiszen a költségek összességükben csökkenthetők, mert azok csak akkor merülnek fel, ha azok indokoltak. Ugyanilyen hatású az a gyakorlat, miszerint a korábbi, határozatlan időre szóló munkaszerződéseket határozott (és minél rövidebb) időre szóló szerződésekkel váltják fel, ugyanis ezáltal a kereslet csökkenése esetén a bérköltségek rövid időn belül ugyancsak csökkenthetők.

Nem csodálható tehát, hogy a vállalkozások a hosszú távú kötelezettségvállalást kerülik.

A flexibilitás káros hatásai

Ha a fenti – a versenyképességet kétségtelenül javító – módszereket a munkavállalók oldaláról vesszük szemügyre, akkor azok korántsem bizonyulnak kedvezőknek! Ugyanis ezek a módszerek mindegyike munkahelyek, és ezzel együtt a jövedelmek bizonytalanságát is jelentik: a munkavállaló létbiztonságát veszélyeztetik. Emellett aláássák a munkaadó és munkavállaló közti kölcsönös bizalmat és felelősségvállalást, a munkavállalónak a munkahelyhez való kötődését és önbecsülését is.

A kialakult helyzet maga után vonta annak a XX. század kezdetétől általánosan elfogadottá vált – és a társadalmi béke alapjául szolgáló – gazdaságetikai tételnek a felrúgását is, mely szerint a vállalkozó azért jogosult a méltányos profitra, mert ő vállalja a vállalkozás kockázatát. Ugyanis a megváltozott helyzetben a munkavállaló – ha meg akar élni – kénytelen vállalni a vállalkozásban rejlő kockázatot. Ezért tekinthető cinikusnak az „új önállóság”, a „munkaerő-vállalkozó”, vagy az „Én Rt.” és az „öngondoskodás” örve alatt eladott szlogenje.

Ugyancsak súlyos negatívumot jelent a munkahelyek gyakori változása, ami a flexibilitást szolgáló módszerek szükségszerű velejárója. A megszokott munkahely biztonsága elvész, de elvész a munkahelyi közösségekben korábban meglévő – szolidaritásból eredő – biztonság is.

Azonban a versenyben való helytállás kényszere még a hagyományos foglalkoztatás esetében is a helyzet romlásával jár: térítés nélküli túlórák, megterhelő munkaidő-beosztás, elbocsátások – általában a munka világát szabályozó jogi keretek fellazítása a munkavállalók kárára – divatos szóval a dereguláció – stb. mind-mind ennek bizonyítéka. S akkor még szó sem esett a munkanélküliség egyént és társadalmat sújtó csapásáról!

A flexibilitás – első pillanatra – vonzó követelménye így a munkavállalók számára az ideiglenességet, a bizonytalanság állandósulását szüli. (Mindezeket a hazai körülmények – vadkapitalizmus, szakszervezetek gyengesége – tovább erősítik.)

Nem véletlen, hogy a kialakult helyzetet külön szóval jellemzik: prekarius (= kétes, határozatlan, szűkös), sőt a korábbi proletariátus helyett ma már prekariátusként emlegetik a flexibilitás követelményének kiszolgáltatott tömegeket. Ezen új társadalmi osztályba azonban a hagyományos fizikai bérmunkásokon kívül már a 80-as évektől betagozódott az az értelmiség, tágabb értelemben az a középréteg, amely – a munkahelyek bizonytalanságából eredően – proletarizálódott, prekarizálódott. Ugyanis a flexibilitás kísérőjelenségeként, ennek nyomán, megjelent a lumpenintelligencia, a „kultúrmunkás” (újságíró, felsőfokú oktató is! stb.). Ők vállalkozói szerződések alapján szolgáltatást nyújtanak, befektetőkként kulturális tőkét visznek be a modern decentralizált vállalkozásokba.

Sőt az élethosszig tanulás szlogenje is tulajdonképpen a munkahelyek bizonytalanságát, a folytonos újrakezdés kényszerét (ez is a flexibilitás része) fedi el.⁸

Napjainkra előállt a marxi „elidegenedés” a munkától: eltűnik a munka öröme, a munka olyan tevékenységgé silányul, amelynek egyetlen célja a jövedelemszerzés. A verseny által kikényszerített önkizsákmányolás sokkal hatékonyabb, mint a normarendszer.⁹

A versenyképesség flexibilis embert igényel, ez pedig a személyiség korrózióját vonja maga után. A munkalehetőségek bizonytalansága pedig maga után vonja az epizódszerűséget az emberi, sőt a családi(!) kapcsolatokban is.¹⁰

Mindebből látható, hogy a munkapiacon bekövetkezett változások nemcsak a munkavállaló életminőségében, de a társadalomban, annak szerkezetében is átalakuláshoz vezetnek.¹¹

Utóbbiakra néhány példa.

A prekárius munkaviszony káros társadalmi hatásaira mutatott rá XVI. Benedek pápa, amikor leszögezte: a bizonytalan foglalkoztatási viszonyok etikai és szociális szükségállapotot jelentenek, és aláaknázzák a társadalmat, pl. azzal, hogy a fiatalok számára – az elvárható anyagi biztonság híján – megnehezítik a családalapítást.¹²

Megváltozik a foglalkoztatottról alkotott felfogás is: az immár nem mint humántőke¹³, hanem mint csökkentendő költségelem jelenik meg. A foglalkoztatott akkor „piacképes”, ha versenyképes és profitorientált.

A kiélezett versenyképességre orientált gazdaság, és az ezt kiszolgáló neoliberális/neokonzervatív állam a (felsőfokú) oktatás és képzés csökkentését is szorgalmazza a piacképességre való hivatkozással. Ennek eszköze pl. az egyetemi tanácsok feltöltése a profitorientált gazdaság képviselőivel. Megágyaz ennek a szemléletnek a „tudásipar” kifejezés, amely már a képzés áruvá válását, a darabra való eladhatóságát készíti elő. Vagyis az oktatás és képzés egyik szintje sem tudásátadásra törekszik, hanem csupán a hallgatók piacképessé válását szolgálja. Példa erre a rövididejű át- és továbbképzés, amely csalóka módon még akár a műveltségi színvonal növekedéseként is feltűnhet.

A szociális területre benyomul a gazdaságosság: Amit az állam nem képes ellátni (eü, nyugdíj), ráterheli az egyénre a szabadság és felelősség jegyében: ez a szubszidiaritás elvének kifordítása.¹⁴

A globális verseny a versenyképességért maga alá gyűri azt, ami Európa specifikuma volt: a szociális Európát. Sőt az EU közösségi lényege is veszélybe kerül, midőn a konszenzus helyett többségi döntések válnak jellemzővé éppen a flexibilitásra hivatkozva.

A fentiekből látható, hogy a versenyképesség megőrzése, javítása, ha az a bérjellegű költségek csökkentése révén valósul meg, nagyon sok kárt okoz mind az egyes ember, mind pedig a társadalom vonatkozásában. Ezért sokkal inkább a versenyképességet biztosító egyéb módszerek alkalmazását kell (kellene) előnyben részesíteni. Az imént tárgyalt kérdések erkölcsi vonatkozásai nyilvánvalók. A gazdaság globalizációja maga után vonja a globális verseny- és etikai szabályozás szükségességét.

Érdemes idézni Soros György közismert megjegyzését a „piaci fundamentalizmus”-ról, amely mint veszélyes ideológia az egyéni- és közérdeket egyenrangúként kezeli.

A gazdasági növekedés és a versenyképesség nem lehet öncélú. A veszélyek elkerülésére a munkapiac politikai eszközökkel történő szabályozására van szükség. Sőt a „Bonum globale”, fogalmának alapján globális szabályozás szükséges. Ilyen értelemben foglalt állást az EU Püspöki Konferenciái Bizottságának /COMECE/ Szociális Albizottsága.¹⁵

Vannak biztató jelek: pl. az USA-ban a szakszervezetek hosszú-hosszú évek után ismét erősödnek!

Nem véletlen, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kap a kizárólag profitszempontokat érvényesítő multinacionális vállalkozások társadalmi felelősségvállalása.¹⁶

Ez hangsúlyosan nyilvánult meg 2008-ban, amikor a Nokia társadalmi botrányt okozott azzal, hogy profitérdekekre hivatkozva át akarta telepíteni gyárát Ázsiába a németországi Bochumból, ott tömeges munkanélküliséget hagyva.

Jegyzetek:

¹ Newsletter Radio Vatikan 2008. 01. 06.

² Die Tagespost 2008. 01. 2008.

³ Newsletter Radio Vatikan 2007. 10. 06.

⁴ Newsletter Radio Vatikan 2008. 05. 07.

⁵ J. Liminski: Ziel ist das Gemeinwohl In Die Tagespost 2007. 06. 09.

⁶ Szociális körlevél: „Igazságosabb és testvériesebb világot” (1996) 54. pont.

⁷ Newsletter Radio Vatikan 2008. 02. 26.

⁸ Wohlgenannt, Lieselotte: Recht auf Arbeit – Recht auf Einkommen, Theologisch-Praktische Quartalschrift /ThPQ/ 152 (2004) p. 252–262.

⁹ Kreutzer, Ansgar: „Um Gottes Willen Arbeit”, ThPQ 152 (2004) p. 284–295.

¹⁰ Artner-Papaletzky, Edeltraud: Brot und Rosen, ThPQ 152 (2004) p. 264–274.

¹¹ Die Zeit 2006. 04. 27. Nr. 18.

¹² Newsletter Radio Vatikan 2007. 10. 19.

¹³ Ez a kifejezés is a gazdaság elsődlegességét sugallja, de még mindig elfogadhatóbb. E sorok írójának volt alkalma a Világbank első olyan kölcsönénél bábáskodni, amely klasszikus tőkeberuházások helyett a humántőke fejlesztését /pl. oktatás/ szolgálta.

¹⁴ Artner-Papaletzky, Edeltraud: Brot und Rosen, ThPQ 152 (2004) p. 264–274.

¹⁵ Newsletter Radio Vatikan 2008. 10. 10.

¹⁶ Hengsbach, Friedhelm: Arbeitsgesellschaften im Unbruch ThPQ 152 (2004) p. 241–251.

Jan Koenot S.J.

A POSZTMODERN KULTÚRA KALEIDOSZKÓPJA

Ismertetjük Jan Koenot S.J., a flamand jezsuita provincia tartományfőnöke (hosszú évekig a Streven c. jezsuita folyóirat főszerkesztője) kiadatlan tanulányát: MYSPACE, storytelling et la remagification du monde. Réflexions sur quelques évolutions de la culture contemporaine.

(Kivonatos ismertetés: Sz.F.)

Mi történik a mai kultúrában? Milyen változásokat figyelhetünk meg? Három jelenség jelzi a mentalitások mély változását: 1) Az új szocializáció; 2) A fogyasztási termékekhez való viszony; 3) a politikai hatalom kommunikációs módszere. Tehát három regiszter: társadalmi (web), gazdasági (marketing), politikai (show).

1) A MySpace és az új szocializáció. – A mai fiatalok nem ismerik a számítógépek, internet és mobiltelefon nélküli világot. A Net Generation számára ezek a technikai eszközök elsőrendű szerepet játszanak személyiségük kibontakoztatásában és társadalmi kapcsolataikban. Az információ és a kommunikáció technológiájának használata a mai fiatalok számára teljesen természetes. Blogokat hoznak létre, hálózatok révén lépnek kapcsolatba. A MySpace és a Facebook szociális hálózatát a fiatalok számára hozták létre (bár felnőttek is feliratkoznak kiváncsiságból, hogy lássák, milyen világban élnek a fiatalok). Kétségtelen, hogy ezek az eszközök átalakítják a gyermekek és kamaszok világlátását, kifejlesztik önazonosságukat, relációkra (kapcsolatokra) építik életüket, így történik szocializációjuk, beilleszkedésük a társadalomba. E helyzetnek több előnye van: könnyebb lett a kapcsolatteremtés, ez főleg a félénk vagy fogyatékos fiatalok számára fontos személyiségük kifejlődéséhez; lehetségesek a pedagógiai csereakciók különböző országok fiataljai számára. – De veszélyeket is rejtenek ezek az új lehetőségek. A fiatalokat eltéríthetik a felnőttek rossz (szexuális vagy más) kapcsolataik felé; elmosódik vagy eltompul a valóságos és a virtuális világ közötti határ; az interneten keresztül ismeretlen személyekkel lépnek kapcsolatba; a számítógép megbűvölheti az ifjúságot, internetfüggővé válnak; a weben és a mobiltelefonon keresztül történő kommunikáció árthat a koncentrációnak, elmélyülésnek.

2) A második tendencia a marketing: a fogyasztási termékekhez való viszony főleg a reklámozásban fejeződik ki. Amióta a reklámok elözönlötték az újságokat, képes magazinokat, majd a televíziót, e jelenségnek mindig kettős szerepe volt: az eladandó termék magasztalása, továbbá olyan életstílus terjesztése, amelyben a termék megtalálja természetes helyét. Olyan kritikus gondolkodók, mint H. Marcuse, igyekeztek rávilágítani, hogy a fogyasztói társadalomban mesterségesen teremtenek igényeket, hogy a gazdasági gépezet működhessen. Nemigen volt eredménye a filozófus kritikájának: a mesterséges igény a természetes fölé kerekedik, az életstílus diktálja a fogyasztást.

3) A politikai show. Hasonló fejlődés tapasztalható a politika világában. A racionális beszédtől átcsúsznak az emocionálishoz: a politikai pártok kampányaik során a közönség érzelmeire igyekeznek hatni, tehát nem értelmi meggyőzéssel, hanem a szívek megindításával. Elég, ha az újabb amerikai és francia kampányokra gondolunk. Itt is a storytelling diadalmaskodik. Szakemberek szervezik a választási kampányt, a televíziós színrevitelt, a politikai meetingeket (storytelling management). A beszédek a kollektív szenvedélyekhez szólnak, a show helyettesíti a politikai vitát. A karizmatikus vezetőknek nagyobb sikerük van, mint az észérvekkel agitáló technokratáknak.

Minden szempontból igaz, hogy korunk szellemisége, kultúránk a racionálistól az emocionálishoz, az észtől az érzelmekhez csúszott át. Ehhez kapcsolódnak a modern „ikonok” és az új mitológia.

A posztmodern kultúrának ezt a jellegzetességét illusztrálja Jan Koenot S.J. egy francia szociológus, Michel Maffesoli könyvének részletes bemutatásával.

Michel MAFFESOLI, Iconologies: Nos idol@tries postmodernes, Albin Michel, Paris, 2008.

M. Maffesoli kritikusan jellemzi a mai posztmodern szellemiséget, amelyet jórészt a web, az internet, a médiumok és a képi kultúra (látványosságok) alakítanak. Kultúránk helyettesíti a hagyományos racionális ideált egy bizonyos „idolátria”-környezettel („ambiance idolátrique”). Korábban a Történelemnek volt értelme (iránya és jelentése) és Igazsága (nagy kezdőbetűvel!), ma már széttöredezett az igazság, a tünékeny igazságmorzsák jelennek meg. Mindezeknek a következményei az új mítoszok és „ikonok”, amelyek elözönlik sokszor rejtett vágyainkat. A homo sapiens átadja helyét a barokkos homo ludensnek vagy a homo demensnek (akiben az elemi erők, a démoni vonások, rendetlen szenvedélyek és álmok keverednek). A burjánzó életnek mondanak igent a tartózkodó racionális magatartás helyett.

A francia szociológus a következőkkel jellemzi a posztmodern szellemiséget:

– nomádizmus: az önazonosság hiánya, mobilitás, változás és megújulás keresése; a társadalmi kötelékek fellazulnak, széthullóban a posztmodern társadalom.

– relativizmus: az igazságok és az értékek relativizálása, az eszmények kétségbe vonása: a korábban ellentéteseknek hitt dolgok: jó és rossz, boldogság és szerencsétlenség összefonódnak, „velük kell élni”!

– közöny: minden mindegy, elkötelezettség helyett a derűs nemtörődömség, hanyagság és fesztelenség (pl. öltözködésben).

– carpe diem! – élvezd a pillanatot! Szakítsd le minden perc virágát! Vallás nélkül, a világ megvetése nélkül örülj az életnek!

– a test kultusza: a szexuális energia, általában a libidó felszabadítása, sport, tánc, együttesek, egzaltált összejövetelek, tetoválások, piercing…

– csoportszellem: fiatalok összeverődése, bratyizás mester és (lelki) vezető, tekintély nélkül.

– beavatás: a hagyományos pedagógia helyett a beavatás folyamata; nagy filmek és regények, beavató mesék (Harry Potter, Da Vinci kód, A Gyűrűk Ura)

– paktum (egyesség) társadalmi szerződés helyett. Ez utóbbi racionális egyesség, szabályok révén jön létre, míg a paktum az érzelmekre, a női feelingre támaszkodik, a társadalmi kapcsolatokban hajlékony (a beleélés döntő).

– a privát és a közélet szférája összemosódik: a magánélet fala leomlott. A televízió, a web, a mobiltelefon és a sajtó révén a közélet, a politika stb. behatol a családba.

– szinkretizmus: kevert filozófiai és vallási eszmék, a kultúrák és értékek egyvelege a világos világnézet, elméleti rendszerek helyett.

– mágikus világ kedvelése kerül előtérbe a világ szekularizálódása, a tudományos és teológiai kritikai gondolkodás után; mítoszok, mágia, posztmodern mitológia (lásd a filmeket és reklámokat). Tehát itt is a racionalitástól átcsúsznak az érzékiség (érzékletesség) felé; a mindennapi tárgyak ikonokká változnak, a szakrális újra divat lesz, a hasznosságon és a funkcionálison túl kollektív álmok kristályosodnak ki.

– posztmodern alázatosság: a modern racionalisták gőgösen azt hitték, hogy uralkodhatnak a természeten, megfékezhetik a rosszat, de a nyugati civilizáció népirtásokhoz, háborús kegyetlenségekhez, a természet elpusztításához vezetett. Ezzel szemben a posztmodern szellemiség alázatosabb: tudatosítja, hogy az ember a földhöz tapad, a rosszat, a létezés tragikumát véges létezésünk következményének tartja. Együtt kell élnünk a rosszal, amelyet igyekszünk megszelídíteni: bonyolult világunkban a jó és a rossz, a fehér és a fekete egymást kiegészítik. Jobb, ha vállaljuk a létezés feketeségét, szembenézünk saját szürkeségünkkel, mérsékeljük az erőszakot, a tragikumot és a halált a zenével, tánccal, játékkal.

E mozaikból látjuk, hogy Michel Maffesoli színes képet fest a mai kultúráról, a posztmodern szellemiségről. A francia szociológus szerint ezt a szellemiséget sugározza, közvetíti a televízió, a filmek, a web. A fenti leírást tovább lehet elemezni, elmélyíteni, pl. a politikai hatalom szempontjaira figyelve. A nyugati demokratikus társadalmak elvileg tiszteletben tartják a szabadságjogokat. De a de iure szabadság még nem okvetlenül tényleges, de facto szabadság. A féktelen szabadosság megakadályozhatja az igazi szabadságot. A szabadosság, amely elveti a jót és a rosszat megkülönböztető törvényt és csak az élvezeteknek hódol, lerombolja a társadalmat, megöli a felelősséget és az igazságosságot. Ugyanígy reflektálhatunk a posztmodern mítoszokra. Minden kultúrában születnek mítoszok, mitológiák, istenek, hősök elbeszélései, amelyek az eredetet, a létezés titkát, jövőt és halált próbálják értelmezni, de a posztmodern mítosz és mágia különbözik a régiektől. A mai sztárok lehetnek szomszédaink is, a mai mítoszok a filmek és számítógépek képernyőin, a reklámok és látványosságok révén születnek. E mítoszok sokszor tükröt állítanak elénk. Egy bizonyos nárcizmus jellemzi kultúránkat: a látványosságokban a saját történetünket ismerhetjük fel. De a mágikus tükör esetleg felvillanthatja a misztériumot, a szétfolyó szakrálist és istenit is.

A bizalomról (bizalomhiányról), mint a társadalmi tőke központi jellemzőjéről, szociológiai felméréseket is végeztek (Skrabski Árpád–Kopp Mária); megállapították, hogy a helyzet sokat romlott 2002 és 2006 között (Vigilia, 2008/10), és ugyancsak a Vigilia (2008/12) körkérdést intézett több értelmiségihez, szakemberhez a magyar lelkiállapotról, a bizalomról. E körkérdésre adott válaszokat elemzi Kamarás István vitaindító tanulmánya a kiengesztelődésről és a hozzászólások („virtuális kerekasztal”).

Itt még a Biblia, a keresztény teológia és a katolikus egyház tanítására emlékeztetek, amelyet a megváltás 1950. évfordulójára meghirdetett jubileumi év távlatában és a VI. püspöki szinódus ajánlásait felhasználva 1984-ben kifejtett II. János Pál Kiengesztelődés és bűnbánat c. apostoli buzdításában. Hitünk szerint a bűnöket egyedül Isten, Krisztus bocsájthatja meg a bűnbánónak, illetve az Egyház szolgája, aki lelki felhatalmazást kapott a felszenteléssel, hogy Krisztus nevében, „személyében” feloldozhassa a bűnöket. A feltámadt Krisztus Lelke újjáteremti a – bűnét megbánó – hívő bűnöst. De a megtérőt figyelmezteti az Úr a Miatyánk szavaival: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk!” Jézus tanítása és példája arra hív bennünket, hogy mindig, mindenkinek, még ellenségeinknek is meg kell bocsátanunk. A fő kérdés az, hogy hogyan alkalmazható mindez a közéletben, akár a politikában is. Szerintem nem csupán a kiengesztelődés módszertanáról és stratégiájáról van szó, ahogy Kamarás írásának címe sugallja, elsősorban nem elméletről, hanem életről.

„Bocsássunk meg és kérjünk bocsánatot!” Ez volt a témája II. János Pál 2000. márc. 12-én, nagyböjt első vasárnapján mondott homíliájának. Ennek 4. pontjából idézünk:

„Mindezért, amivel ki-ki a saját magatartásával felelős e bajokért és hozzájárult az Egyház arcának eltorzulásához, alázatosan bocsánatot kérünk. Ugyanakkor, miközben megvalljuk a saját bűneinket, megbocsátjuk mások ellenünk elkövetett bűneit: a történelem folyamán a keresztények számtalanszor szenvedtek elnyomást, hatalmaskodást üldözéseket a hitük miatt. Miként e visszaélések áldozatai megbocsátottak, úgy megbocsátunk mi is. A mai és a mindenkori Egyház kötelességének érzi, hogy e szomorú események emlékezetét megtisztítsa a harag és a bosszú minden indulatától. A jubileum így mindenki számára az evangéliumhoz való mélységes megtérés kedvező alkalma lesz. Ha bocsánatot nyerünk Istentől, abból természetszerűen fakad a testvéreknek való megbocsátás és kölcsönös kiengesztelődés kötelezettsége.”

* * *

II. János Pál Centesimus annus kezdetű, 1991-es enciklikájában éleslátó eligazításokat adott a totalitárius kommunista rendszer bukása után felszabadult kelet-közép-európai országok demokratikus kibontakozásához. Összefoglalva a Rerum novarum megjelenése óta eltelt száz év szociális tanítását, kiemelte: „az egyháznak nem feladata, hogy modelleket kínáljon a gazdasági–társadalmi újjáépítéshez, de eszmei irányvonalként felajánlja szociális tanítását, amely nem ideológia, hanem az erkölcsteológia területéhez tartozik”, amint már előtte is többször hangoztatta. Védi az emberi személy méltóságát, transzcendenciáját, tehát isteni rendeltetését, az alapvető emberi jogokat, így a vallásszabadságot; a demokratikus rendszer felelőseit arra figyelmezteti, hogy döntéseiket a közjónak megfelelően, a jogszerűség és az erkölcs kritériumai szerint hozzák. Az egyház tiszteletben tartja a demokratikus berendezkedés jogos szabadságát. II. János Pál az általános megfontolások után, az államnak a gazdasági szektorban betöltött szerepére utalva többek között kiemeli: „A gazdasági rend és a gazdasági fejlődés egyik legfőbb akadálya a biztonság hiánya, amihez társul a közhatalom korrupciója, valamint a meg nem engedett tőkegyarapítás és profitszerzés, amelyek törvénytelen eljárásból vagy pusztán spekulációból származnak.” (CA 48)

Ez a rövid idézet is pontos diagnózis a világválságtól is szenvedő magyar társadalom állapotáról. A pápa aztán a keresztényeket a szolidaritás előmozdítására, a szükséget szenvedő szegények támogatására, a család és más közbülső társadalmi csoportok személyes kapcsolatokat létesítő szerepére buzdít. Az evangelizálás beépül a nemzetek kultúrájába, segíti az embereket az igazsághoz vezető úton, valamint a tisztulás és gazdagodás munkálásában. A viszályok és háborúk gyökerei az igazságtalanságokban keresendők, ezért a béke másik neve fejlődés, ahogy VI. Pál hirdette Populorum progressio kezdetű körlevelében. Nemzeti és nemzetközi téren „jelentős erőfeszítéseket kell tenni a kölcsönös megértés, megismerés és a lelkiismeret érzékennyé tétele érdekében”. „A fejlődés érdekében világméretű összefogásra van szükség.” (CA 52)

VIRTUÁLIS KEREKASZTAL

Szabó Ferenc

Megbocsátás és kiengesztelődés

Bevezető a „virtuális kerekasztalhoz”

Előző, húsvéti számunk szerkesztőségi bevezetőjében érintettem a megbocsátás és az ígéret kérdését, amikor az emberi jogok teológiai megalapozásáról írtam. Hivatkoztam Hannah Arendt szellemtörténészre is, aki a politikai filozófiába is bevezette ezeket a fogalmakat. Közben megkaptuk Kamarás István írását: „Adalékok a kiengesztelődés módszertanához”. Ígértem, hogy közöljük a Távlatok nyári számában, hiszen már előbb elhatároztuk, hogy foglalkozunk ezzel az időszerű témával, amikor a mai magyar társadalmi–politikai–vallási helyzetet elemezve keressük a megoldást a súlyos válságból, amely nem utolsó sorban erkölcsi válság is. Kamarás számos megfontolandó szempontra kitér: tanulmányát vitaindítónak javasoljuk. Szétküldtük a szerkesztőbizottság tagjainak hozzászólásra. A beérkezett válaszokat most közzétesszük.

Hannah Arendt a megbocsátásról és ígéretről

Most jobban kifejteném azt a gondolatot, amelyet húsvéti számunk bevezetőjében Hannah Arendt filozófustól idéztem, azért is, mert Kamarás – közvetve, J. Favazza tanulmányára hivatkozva – maga is említi, hogy a kiengesztelődés teológiai fogalom-kontextusa elsőnek – H. Arendt jóvoltából – átlépett a politika világába.

Hannah Arendt (1906–1975) német zsidó származású, amerikaivá lett filozófus, eszmetörténész. Először az antiszemitizmusról és a totalitarizmus kialakulásáról írt monográfiájával lett híressé (második kiadása 1958-ben, magyar fordítása: A totalitarizmus gyökerei, Európa, 1992). Ennek függelékében nagyszerű elemzést írt az 1956-os magyar forradalomról. Idézi (604) egy magyar professzor jellemzését, aki az ENSZ vizsgálóbizottsága előtt ezt mondta: „Egyedülálló volt a történelemben, hogy a magyar forradalomnak nem voltak vezetői. Nem volt megszervezve, nem volt központilag irányítva. Mindennek, ami történt, a szabadság akarása volt a mozgatóereje.”

1958-ban jelent meg az emberi állapotról szóló műve: The Human Condition; ez a könyv abból az előadássorozatból született, amelyet 1956 tavaszán a chicagói egyetemen tartott. H. Arendt politikai filozófiájában felismerhető a német idealizmuson túl az egzisztencializmus, nevezetesen M. Heidegger és K. Jaspers hatása. A H. C. az emberi létezés fenomenológiai megközelítése, amolyan bevezetés a politikai lét, a közszférában való cselekvés ontológiájába. E cselekvés szabadsága abból a tényből fakad, hogy a világba beleszületett ember cselekvése előre nem kiszámítható, tehát esetleges jellegű. A cselekvésből fakadó bizonytalanság és kiszámíthatatlanság, bár előfeltétele a szabadságnak, önmagában véve nem elégséges a tartós politikai intézmények létrehozásához. Ezt a pluralista emberi világban két képesség, a megbocsátás és az ígéret megtartásának képessége teszi lehetővé. Az előbbi a kezdést, az újat kezdeményezést, az utóbbi azok tartósságát biztosítja.

H. Arendt ezt így magyarázza: Megbocsátás nélkül minden csoport, minden közösség pusztulásra lenne ítélve, mert elragadná a vég nélküli engesztelhetetlen harag és a véres bosszúállás örvénye. „A visszafordíthatatlan helyzet (amelyben nem lehet meg nem történtté tenni a megtörténtet) megváltása (orvoslása) csakis a megbocsátás révén lehetséges. A visszafordíthatatlanság ellen, a jövő kaotikus bizonytalansága ellen az orvosság az ígéret, és megtartásának a képessége. Ez a két képesség együtt halad. A megbocsátás arra szolgál, hogy eltörölje a múlt tetteit (. . .), a hozzá kapcsolódó ígéret pedig a jövő bizonytalanságának óceánjában a bizonyosság kis szigeteit alkotja, amelyek nélkül semmiféle folytonosság nem lehetséges az emberek egymás közötti kapcsolataiban. Ha nem bocsátanának meg nekünk (. . .), cselekvőképességünk egyetlen tettbe lenne bezárva, amelyekből sohase tudnánk kiszabadulni, mindig következményeinek foglyai maradnánk mintegy megbabonázva. (. . .) Ha nem kötnének bennünket az ígéretek, képtelenek lennénk megőrizni önazonosságunkat; arra lennénk ítélve, hogy erő és cél nélkül bolyongjunk, ki-ki magányos szíve sötétségében. (. . .) A két képesség tehát a pluralitástól, mások jelenlététől és tevékenységétől függ, mert senki sem bocsáthat meg önmagának, senkit sem köt az ígéret, amelyet saját magának tett.” (H. Arendt: La condition de l’homme moderne c. könyvéből idézi J.-F. Collange: Théologie des droits de l’homme, Cerf, Paris, 139.)

És a konkrét politikai életben?

Figyelemre méltó fenomenológiai reflexió. A megbocsátás és az ígéret bibliai, teológiai vonatkozása kétségtelen. Arendt elvonatkoztat ettől az eredettől. Collange viszont idézett művében kifejti e fogalmak bibliai gyökereit. Valójában problematikus is az említett „képességek” aktualizálása, valósággá váltása a közszférában, politikában. Arendt helyesen állapítja meg, hogy a kölcsönös megbocsátás és az ígéret megtartása nélkül lehetetlen orvosolni a közéletben a harag és a bosszúállás, a „szemet szemért, fogat fogért” barbárságát, és nincs biztosítva a jövőnk sem. De a megbocsátás csak személytől személyig lehetséges, és tudnunk kell, hogy milyen sérelmet bocsátunk meg a másiknak. Ám a közéletben, a politikában elkövetett igazságtalanságok, jogsértések felelőseit hogyan ismerjük fel („kollektív felelősség”?), kit lehet számon kérni egy kormányzó párt, klikk jogsértéseiért vagy gaztetteiért? És ha egyes személyeket mentegetünk is („Nem tudják, mit cselekszenek!” stb.), az igazságszolgáltatás, a felelősségre vonás és jóvátétel nem maradhat el, hiszen a jogsértettek, az igazságtalanságok miatt szenvedők „kárpótlása” az igazságosság alapkövetelménye.

Sok kérdésre kell választ keresnünk. Egy megfontolandó szempontot ajánl Nemeshegyi Péter, akinek egyik írására Kamarás is hivatkozik (Vigilia, 2008/8, 628–631.: „Emlékezet és kiengesztelődés”). Nemeshegyi bibliai elmélkedése végén a konkrét feladatokról szólva és a mai magyar helyzetre is utalva írja: „A politikai életben is abba kellene hagyni a fehér-fekete gondolkodást. Az emberek világában a szürke ezer árnyalata uralkodik. A politika művészete nem a színtiszta ideálok erőltetése, hanem a lehetőségek mérlegelésével a jobb megoldások megvalósítására irányuló törekvés. A hétköznapi életben is hozzá kellene szoknunk ahhoz, hogy ne tekintsük magunkat fehérnek, másokat pedig feketének. Vigasztaló meglátás, amelyet XVI. Benedek pápánk a reményről szóló enciklikájának a végén tár elénk. Szerinte a legtöbb ember sem nem kristálytiszta, sem nem teljesen elvetemült bűnös.” Igaz, Szent Pál szerint Isten ítélete majd különböző módokon érinti az embereket, kinek-kinek állapota szerint. A tűz majd kipróbálja, mit tettünk, mit érünk, mennyire voltunk igazak és mennyire szerettünk.

Visszatérve a közélethez és a politikához: A modern pluralista társadalmakban az igazi demokrácia megvalósítására kellene törekedni, ahol nézetek, „szavazatok” érvényesülnek a parlamentben, a törvényhozásban. Tartsuk tiszteletben mások, az ellenfelek véleményét, ismerjük el kölcsönösen a „másságot”: ez a feltétele a párbeszédnek, a közjó közös keresésének. A hívőknek is el kell fogadniuk a „pozitív laicitást”, amelyről itt is szóltunk a pápa franciaországi látogatása kapcsán. (Távlatok, 2008/4, 80.) Mindehhez persze megtérésre van szükség, hiszen, ahogy II. János Pál kifejtette idézett buzdításában: „széthullott világunkban”, ahol a személyek, népek, nemzetek, a szemben álló országok blokkjai, a hatalomra törő pártok megosztottságának és a szakadásoknak az oka, gyökere a bűn. Ezért bűnbánatra, megtérésre, kölcsönös megbocsátásra, kiengesztelődésre van szükség; és ez csakis a bűneinkért meghalt és feltámadt Krisztus kegyelmének az erejében lehetséges. A keresztényeknek elsőkként kellene erre példát mutatniuk.

Eszkatologikus távlat

A világban megtörténő számtalan bűn, igazságtalanság és barbárság, és az ezekből fakadó tengernyi szenvedés orvoslása, a végső igazságszolgáltatás és a teljes kiengesztelődés megvalósulása csak eszkatologikus lehet: az utolsó ítéleten majd a Bíró elválasztja a búzát a konkolytól. De addig törekednünk kell az emberi jogok biztosítására, az egyetemes szolidaritás és testvériség, a kiengesztelődés és a béke munkálására, a szeretet civilizációjának építésére – ki-ki családjában, közösségében, környezetében. „Amit egynek a legkisebbek közül teszünk”, Krisztusnak tesszük, aki azonosította magát velünk. Ezt kéri számon tőlünk az ítéletkor az igazságos és szerető Atya (vö. Mt 25,31–46).

De ez csakis a feltámadt Krisztus Lelkének erejében és a feltámadás hitének távlatában lehetséges, ahogy erre rávilágított XVI. Benedek reményről szóló körlevele (Spe salvi, 42–43)

A pápa a frankfurti iskola gondolkodóival, Max Horkheimerrel és Theodor W. Adornóval dialogizál, akik egyaránt bírálták az ateizmust és a teizmust. „Horkheimer radikálisan tagadta, hogy bármilyen immanens pótlékot lehetne találni Isten helyett, s ugyanakkor elvetette a jóságos és igazságos Isten képét is. (. . .) Adorno határozottan ragaszkodott ehhez a képnélküliséghez (ti. az ószövetségi tilalomhoz az ‘egészen Más’ ábrázolását illetően), mely ugyanúgy a ‘szerető Isten képét’ is kizárja. De ő is mindig ugyanúgy hangsúlyozta a ’negatív’ dialektikát, és azt mondta, hogy az igazságosság, a valódi igazságosság olyan világot követelne, ’amelyben nemcsak a jelen lévő szenvedés szűnne meg, hanem még a visszavonhatatlanul elmúlt dolgokat is vissza lehetne vonni’. Ez azonban azt jelentené, hogy (. . .) az igazságosság lehetetlen a halottak föltámadása nélkül. Ám egy ilyen távlatú látásmód magával hozná – Adorno szerint – ’a test föltámadását, azt, ami az idealizmustól, az abszolút szellem országától teljesen idegen’.”

Benedek pápa továbbfolytatva a párbeszédet a frankfurti iskola képviselőivel, utal a keresztény negatív teológiára, majd a szenvedő Krisztus képét idézi fel, aki a Szeretet-Isten végső kinyilatkoztatása. „Isten a Szenvedő alakjában mutatja meg arcát, abban, aki az ember Istentől való elhagyatottságát is vele együtt hordozza. Ez az ártatlanul szenvedő vált a remény bizonyosságává: Isten van, Isten tud oly módon igazságot szolgáltatni, amit mi elgondolni sem tudunk, de a hitben megsejthetünk. Igen, létezik a test föltámadása. Van igazságosság. Létezik a múltbeli szenvedés ’visszavonása’, van jóvátétel, mely helyreállítja a jogot. (. . .) Az igazságosság kérdése a tulajdonképpeni, mindenesetre a legerősebb érv az örök életbe vetett hit mellett.”

Kamarás István OJD

Adalékok a kiengesztelődés módszertanához

    A könyvtárak évenként megrendezik a megbocsátás hetét, amikor zokszó és büntetés nélkül veszik vissza a „tékozló olvasóktól” az elkóborolt könyveket. Játszom azzal a gondolattal, hogyan, milyen feltételekkel, milyen módszerekkel, és persze milyen sikerrel rendezhetnénk meg mi, keresztények a megbocsátás, netán a kiengesztelődés hetét. Ebben az előadásban¹ nemcsak mint vallásszociológus, hanem ezenkívül még mint a mindenféle dialógust szorgalmazó, és művelő Magyar Pax Romana soros vezetőinek egyike, valamint az Ordo Joculatorum Dei tagja e szerepeimből fogant adalékokkal szeretnék hozzájárulni a kiengesztelődés módszertanához.

    „Ön szerint mit tehetünk azért, hogy harmóniában élhessünk egymással az egyéni élet mikroszintjén és társadalmi méretekben? Milyen belső magatartást, szemléletet kíván ez tőlünk? Milyen segítséget adhat ehhez az ellenségszeretet krisztusi parancsa?” – kérdezte a Vigilia elsősorban prominens katolikus, és még néhány protestáns és zsidó értelmiségitől 2007 karácsonyán (Béke, 2007:3). A válaszok túlnyomó többsége szép, ünnepi, kegyes, emelkedett, vagy éppen csillagszórós hangulatú volt, de eléggé kevés olyan válasz akadt, amelyek a népbetegségként észlelhető kiengeszteletlenség orvoslására törekedve a kegyes közhelyeken kívül a történelmi–szociológiai „itt és most” figyelembevételével konkrét feladatokat és módszereket is említenek. Csak néhányan érzékeltetik a helyzet súlyosságát. Rónay László eléggé körülményesen és óvatosan fogalmaz: „Az önzetlenségre, szolidaritásra alapozott életet sokan az élhetetlenséggel azonosítják, abban a balga hitben, hogy az élet harc. Ebbe a csapdába a magukat kereszténynek definiáló pártok is beleesnek.” Aszalós János jóval világosabban és keményebben a magukat keresztényeknek vallók cinikus, pökhendi, gyanúsítgató, rágalmazó és olykor leplezetlenül gyűlölködő megnyilatkozásairól szól, azzal fejezve be, hogy néha „még a katolikus sajtóban megjelenő egy-egy mondat olvastán is meg kell fognom a széket magam alatt, hogy le ne szédüljek róla” (Béke, 2007:4). Pomogáts Bélát „elszomorítja”, hogy „egyházi személyiségek és intézmények időnként Kapisztrán Szent Jánosnak gondolják magukat, abban a hitben, hogy kötelességük keresztes háborúban elűzni a pogányt” (Béke, 2007:32).² Esterházy Péter ismét kegyetlenül pontos (és ezért igazságos) diagnózist ad: „Heves békétlenségben él országunk. Ez  többek közt  a diktatúra következménye. És  szerintem  az oka: annak az erőnek a hiánya, hogy elfogadjuk magunkat és történetünket.” Úgy véli, hogy a provincialitás ellentéte az lenne, hogy tudjuk, hol élünk, mi a helyünk, helyzetünk, továbbá, hogy a „nem tudásból nőtt félelemből születnek az összeesküvéselméletek, öncsalások, ellenségképek.” (Béke, 2007:12)

Üdítő kivételként kell megemlítenem Báthori Csaba költő fájdalmasan őszinte válaszát, aki bevallja: „mióta a keresztény közösség tagja vagyok, senki sem magyarázta meg nekem az ellenségszeretet módját, értelmét, konkrét parancsát. Kit szeretek? Senkit. Keserűség, botránkozás, kín a szívemben, és nem találok ellenszert. Elkallódtam magamban.” (Béke, 2007:6) Mindössze féltucatnyian kínálnak egyértelmű irányelveket és módszereket: Bogárdi Szabó István református püspök szerint vissza kell adni a dolgok nevét, vissza kell nyerni a nevek értelmét. Szerinte a bocsánat és kiengesztelődés feltétele az, hogy „készek és képesek vagyunk nevén nevezni mindazt, akik és amik vagyunk. Mindig megbocsátunk, csak azt kell tudni, kinek és mit.” (Béke, 2007:9) Jász Attila költő szerint békévé oldani elsősorban önmagunkat kell (Béke, 2007:21). Máté-Tóth András teológus és vallástudós szerint a „legyen békesség köztünk mindenkor” közössége Gerhard Lohfink szavaival „kontraszt közösség” kell legyen, mely alternatívája kellene legyen békétlenségtől és viszályoktól terhes mai társadalmunknak (Béke, 2007:31).

    A kiengesztelődés jelentésmezeje igen széles és igen tarka. A héber tikkum olam meggyógyítást, helyreállítást, átalakítást, transzformálást, a salom teljességet, harmóniát, integritást is jelent, a görög katallage³, akatallasso⁴ és diallasso⁵ jelentéseiben az is benne van, hogy ellentétes erőket hozunk, letörjük a falakat, megváltoztatjuk egy kapcsolat jellegét, a latin concilium pedig egy szándékos folyamat, amelyben a konfliktusban álló felek találkoznak, és kidolgozzák közös álláspontjukat (Dániel, 2007). Jól érzékeltetik a körkérdésre kérdésekkel válaszoló Villányi László költő (Béke, 2007) dilemmái is (ilyenek mint „Vétek-e, ha nem tudsz azonnal megbocsátani?”, „Van-e kiszabott ideje a megbocsátásnak?”, „Hová lesznek a ki nem mondott bocsánatkérő szavak?”, „Helyettesítheted-e mással a bocsánatkérés szavait?”), hogy a kiengesztelődés hihetetlenül összetett jelenség, hiszen a vallási és teológiai mellett történelmi, politikai, jogi, lélektani, szociológiai, etikai, kommunikációelméleti, hermeneutikai, kultúrantropológiai dimenziói is vannak.

    Kérdés, lehet-e egyáltalán, igazából, teljességgel kiengesztelődni? És ha igen, lehet-e „szakszerűtlenül”, csupán szívből, „ész nélkül”, netán éppen „technikai” formában, de őszintétlenül és érdekvezérelten kiengesztelődni, vagy pedig a nevén nevezéshez szorosan hozzátartozik az igazság, vagyis a kiengesztelendő felek a történeti-szociológiai-lélektani viszonylatrendszerének feltárása és a szakszerű krízisintervenció? Ez esetben az alany, akiknek meg kellene bocsátani, mi vagyunk, ilyen-olyan keresztények: katolikusok és protestánsok, klerikusok és laikusok, átlagosak és prominensek, fiatalok és idősek, üldözöttek és különösebb kárt nem szenvedők. És azok, akiknek meg lehetne, meg kellene bocsátanunk, lehetnek ávósok, kommunisták, besúgók, kollaboránsok, békepapok, az egyházi és világi nomenklatúra emberei, ateisták, szektatagok, ilyen-olyan pártok tagjai, ilyen-olyan nézetűek és életűek, vagyis mindazok, akik megbántottak minket, vagy akikről úgy véljük, hogy megbántottak minket.

Beállítódások

    Laikus és klerikus értelmiségiek körében vizsgálódva több tucatnyi attitűddel találkoztam.

Senki sem mondta, vagy legalábbis nem merte mondani, hogy nem lehet, nem szabad megbocsátani és/vagy kiengesztelődni, de ilyen attitűdre utaló, az egyenes válasz elől kitérő válaszokkal már találkoztam. Az egyik szerint⁶ nem tartozik ránk a kívülállók feletti bíráskodás, hanem Istenre, a másik szerint, „ha az egyházra sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos”⁷. Határesetnek tekinthető azoknak a magatartása, akik azt hangoztatják, hogy ők, mint minden embert, őket is szeretik, sőt imádkoznak is értük, de csak akkor állnak szóba, akkor fognak kezet velük, akkor ülnek le velük egy asztal mellé, akkor hallgatják meg őket, ha a „bűnösök” visszavonulnak a közéletből. A többség könnyebb vagy nehezebb feltételeket szab. Szerintük csak akkor lehet megbocsátásról és/vagy kiengesztelődésről szó, ha

a) a bűnös előbb bevallja és megbánja bűneit;

b) a bocsánatkéréssel önmaga felett ítélkezik;

c) előbb ő is szenved egy kicsit, mint mi szenvedtünk tőle sokat⁸;

d) ő kezdeményezi, mert ha mi tesszük, az részünkről a gyengeség jele lenne;

e) előbb szakszerű elemzéssel tisztázódik, hogy ki, mikor, milyen bűnöket követett el,

f) előbb vezekel, és amennyiben lehetséges, jóváteszi bűnét;

d) bizonyítja, hogy átérezte szenvedésünket.

    Többen hasonlóképpen gondolkodnak, mint Hamvas Béla, aki szerint az Evangélium az élő emberrel való kiengesztelődést tanítja, de az ellenségnek, a létrontásnak soha egy arasznyit sem engedett, és azt törvénytelennek tartotta (Hamvas, 1991:231).⁹ A létrontással szemben Hamvas szerint a szerinte történeti és társadalmi eredetű, dogmatikával és papi szervezettel és szertartásokkal terhes vallással sem lehet közösséget vállalni, csakis az általa Egyháznak nevezett szentek közösségével. A dialektikus megszólítással szemben (amikor zárt rendszerek beszélnek egymással) az egzisztenciális megszólítást állítja, „amikor emberrel állok szemben. Kinyílunk és egymást megérintjük. Fedetlenek vagyunk, és egymás szavával egymást átvilágítjuk. Együtt vagyunk. Az evangélium az embert egzisztenciájában szólítja meg. Az egzisztenciális megszólításra felébred a gyermek, az ember eredeti lénye. Az emberrel ki kell engesztelődni, a megbocsátás és a megbékülés kötelező, de a létrontást nem lehet megbocsátani, mert az apparátus az embert elpusztítja, azzal szemben a kiengesztelhetetlen ellenállást fenn kell tartani.” (Hamvas, 1991:231) Nyilvánvaló igazságai elismerésével joggal kérdezhetjük Hamvast, hogy vajon ki lehet-e szakítani az egzisztenciát történelmi, társadalmi és kulturális kontextusából, világa mindent és mindenkit átható, bepiszkító „eredendő bűnéből”, bűnös struktúráiból, le lehet-e választani a kiengesztelendőt a különböző apparátusokban betöltött szerepeiről? Erősebben fogalmazva: lehet-e a másik félre a szellemi kaszt magasából le nézve (és lenézve) kiengesztelődni?

    A megbocsátást és/vagy a kiengesztelődést feltételhez kötők attitűdjében rendre kimutatható az önbecsülés, az önismeret, az önmaguk elfogadásának és értékelésének ilyen-olyan hiányosságai, valamint az irigység („akkor sem kaphatom meg azt, amit az ellenem vétő megkapott, ha mindenáron jóvá akarja tenni velem szemben elkövetett vétkét”). Eléggé gyakran előfordul még az önhittség és felsőbbrendűség érzése, a bizonytalan és bonyolult helyzetek elviseléséhez szükséges készségek gyengesége, valamint az „uralkodó szolgálat” attitűdje.

    Eléggé sokan a „minél előbb elfelejteni”, az „essünk túl rajta minél előbb” jegyében, látszólag nagylelkűnek, de inkább nagyvonalúnak tűnő beállítódással viszonyulnak a kérdéshez, a  Nyíri Tamás szavaival  „magánzás démona” (Nyíri, 2004) által sugallt „ne bonyolódjunk bele túlságosan semmibe”, „törődjünk a magunk dolgával” jegyében.

    Akadtak szép számmal mindenkinek, mindent, mindenkor feltétel nélkül megbocsátók, akik a következőképpen érveltek:

a) mert én is bűnös vagyok;

b) mert sokszor és sokan nekem is megbocsátottak;

c) mert ilyenkor jól érzem magam;

d) mert a jézusi példa erre buzdít;

e) mert a megszólítottság megbocsátásra és kiengesztelődésre kötelez.

A legutóbbi természetesen legalább annyira lehet evangéliumi attitűd, mint az előbbiek; és emögött is lehet szimmetria, de önfelmentő megelőlegezés is.

Elméletek, stratégiák, forgatókönyvek

    Nem csupán beállítódásokat, hanem a megbocsátással és kiengesztelődéssel kapcsolatos elméleteket, stratégiákat és forgatókönyveket is gyűjtöttem keresztény berkekben. Ezek több szempontból is két-két kategóriába sorolhatók:

    A) Valódi megbocsátás és kiengesztelődés, szemben azzal, amit egyesek annak tartanak. Nagy Sarolta szerint a jézusi szeretet jegyében nem megbocsátás a felejtés, a bagatellizálás (vagyis az olyanfajta megértés, hogy „emellett azért sok jót is tett”, „szerencsére nem sokat tudott ártani”) a közömbösség, az igazsággal szembeni elvakultság, a harag elfojtása (Nagy, 2008), de nem tekintem annak sem az okos kompromisszumot, sem a fair playt, sem az alkut, sem az emberi játszmát.

    B) A kiengesztelődéssel együtt járó és az anélküli megbocsátás. A kiengesztelődés folyamatában a megbocsátás csak az első lépcső, és sokan itt meg is állnak, hiszen ez még nem követel semmiféle elköteleződést az elkövetővel szemben, ezzel szemben a kiengesztelődés a legtöbb esetben hosszú, bonyolult, sok tenni- és tanulnivalóval járó folyamat. Akik nem tudják elképzelni a megbocsátást kiengesztelődés nélkül, azzal érvelnek, hogy a megbocsátás által a másik életének része maradok, hogy nem mondok le róla (Nagy, 2008).

    C) Kétoldalú és egyoldalú megbocsátás¹⁰. Mindkét álláspont használ szentírási érveket. Az aszimmetrikus megbocsátást is elfogadók a Miatyánkra, a szimmetrikus megbocsátást szorgalmazók az „egymás terhét hordozzátok”-ra¹¹ és a bűnbocsánat közösségére hivatkoznak (Nagy, 2008). Az egyoldalú megbocsátás, érvelnek hívei, felhívás, kihívás, biztatatás, előleg lehet az ellenünk vétők, és példa a feltételt szabók számára. Az egyoldalú megbocsátás nem a viszony aszimmetriájára utal, mert ez mindig fennáll, még kétoldalúság esetén is, hiszen a két fél mindig különbözik valamelyest.

    D) A valódi megbocsátás és kiengesztelődés bármelyik típusa lehet „professzionális” (szakszerű) és „laikus”, és természetesen ezek kombinációi is. Elsőre hajlamosak lennék azt mondani, hogy a szakszerűség a politikai megbékélés elengedhetetlen feltétele, ám J. Favazza arra hívja föl a figyelmet, hogy a kiengesztelődés teológiai fogalom-kontextusa átlépett  elsőnek H. Arendt jóvoltából (Arendt, 1959)  a politika világába, D.W. Shriver pedig arra hívja föl a figyelmet, hogy a megbocsátás politikai kontextusban is magában foglalja az erkölcsi igazságot, türelmet, empátiát és az elkötelezettséget egy megsérült emberi kapcsolat helyrehozásában (Shriver, 1995). Az emlékezet és kiengesztelődés, valamint az egyház és a múlt bűnei viszonyával foglalkozó Nemzetközi Teológiai bizottság is azt hangsúlyozza, hogy a történelmi értékelés és a teológiai értékelés között bonyolult, szükségszerű és meghatározott kapcsolat van (Emlékezet, 2002), másfelől természetesen a keresztény ember megbocsátásában és kiengesztelődésében is fontos, „hatékonyságnövelő” szerepet játszhat az önismeret, az ember- és társadalomismeret.

    E) Vannak, akik a „szívvel vagy ésszel” kettősségében gondolkodnak, akik nehezen tudják elkerülni az „okos enged” és a „szívem szeret” csapdáját. Az észelvű kiengesztelődés egyik válfaja afféle emberi játszmának tekinti a megbocsátást, melyből nyereséggel vagy győzelemmel lehet kikerülni, és így végül megerősödhetek nagylelkűségemben, jóságomban, emberi nagyságomban.

    F) Vannak, akik egy gubanc kibogozásának és akik a gordiuszi csomó elvágásának gondolják a megbékélést és kiengesztelődést. Vannak, akik inkább ésszel, és vannak, akik empátiával is bogoznak, és vannak, akik belefáradnak a bogozásba, és időnek előtte elvágják a bogot, s vele együtt a megbékélés esélyét is.

    Sokan egyetértenek abban, én is így látom, hogy a stratégia nem lehet más egy keresztény ember számára, mint a megbocsátás és kiengesztelődés, mindazokkal, akik feleink, akik feleletet és felelősséget provokálnak ki belőlünk (bocsánatkérés és megbocsátás formájában) pusztán azzal, hogy kapcsolatba kerültünk velük. A megbocsátás és a kiengesztelődés kontextusa valamiképpen mindig szélesebb, közösségi kontextus, ugyanis az egyén vétke minden esetben valamiképpen a közösségé is, az egyén és a közösség erőtlensége egymásra hat (Nagy, 2008). Azért szorgalmazza Favazza, hogy fedezzük fel újra az ősegyház bűnbánati gyakorlatát, amelyben a közösség aktív szerepet játszott (Favazza, 2002). Kutatásaimban azt tapasztaltam, hogy a beépített és a pályamódosító papok egyaránt magányosak voltak, vagyis a beépítés és a pályamódosítás előidézői, okozói között csaknem mindig a magányosság és a magárahagyottság is szerepelt. A szemináriumban  mondhatnám: bűnös felelőtlenséggel  nemcsak a cölebsz, hanem a magányos életre sem voltak megfelelőképpen felkészítve (Kamarás, 1992). A stratégia etikai alapja a Szent Tamás-i erénytan igazságosságelve (megadni a másiknak, ami jár: esetünkben a megbocsátás) mellett a lévinasi felelősségetika: kiengesztelődő válasz a minket megszólító Másik „bocsáss meg”-jére, még akkor is, ha ezeket a szavakat a Másik nem tudja, meri, akarja kimondani.

Módszerek

    Mivel a Másik egyedi, mivel a köztünk lévő viszony sosem szimmetrikus, mivel a „megbocsátás” és a „kiengesztelődés” értelmezései sosem azonosak, az eddig legjobban beváló elveket és módszereket sem lehet magabiztosan alkalmazni. Csupán egyetlen szempontból vagyunk egymáshoz viszonyítva teljesen szimmetrikus helyzetben: Isten felől nézve egyformán bűnösök. Boldog ember az – figyelmeztet Scharle Péter –, aki ebbe bele tud törődni: máris bejutott Isten országába (legalább fél lábbal).

    Jól lehet alkalmazni a pedagógia, szociológia, szociálpszichológia, lélektan konfliktusmegoldó és krízisintervenciós eljárásait és tapasztalatait, de nem lehet megspórolni az önvizsgálatot és az önmagukkal való megbékélést. A kérdés egyik legtapasztaltabb szakértője R. D. Enright, aki mikroszinten (párkapcsolat-gyógyításban) és makroszinten (nemzetek békéltetésében) is komoly eredményekkel dicsekedhet, megbocsátásra való készség és elköteleződés, valamint a sértő megértése mellett ugyanolyan fontosnak tartja a sértett fél pszichológiai védekezésével (tagadás, elfojtás, harag) való szembesülést, a sértett jogos indulatainak napvilágra hozásának bátorságát (a sértés melengetése helyett), a sértett szégyenének tudatosítása, a sértés kognitív ismétlésének (újrajátszásának) tudatosítását.

    A kiengesztelődés hosszú, talán sosem befejeződő folyamat. Valóban az, hiszen korlátait nem lehet teljesen eltávolítani, és a felek sosem érik el kiteljesedésüket (Favazza, 2002). Ha nem is racionalizálható játszma, nem is célszerű befektetés, a megbékélés és kiengesztelődés sokféle áldással járhat, figyelmeztet Enright, egyebek mellett mindkét fél személyiségének gazdagodásával. A sértett fél nemcsak sértést szenved, hanem hajlamos arra is, hogy az őt elnyomóval, az őt sértővel hasonuljon, ezért a megbocsátás és megtérés az áldozat szívében is változást hozhat, megszabadíthatja őt a sértő értékrendjétől (Enright, North, 1998).

    Nem lehet mindenki a megbocsátás és kiengesztelődés professzionalistája. Számolni lehet bizonyos munkamegosztással: vannak (például történészek, szociológusok), akik elkészítik a múltbeli sérelmek térképét¹², a jelenbéli sérelmek kataszterét és természetrajzát. Revelatív lehet sokak számára és motiválhatja a megbékélést világunk, társadalmunk, kereszténységünk, egyházunk sokszínűségének felfedezése. Kopp Mária és Skrabski Árpád László fájdalmasan megosztott társadalmunk gyógyításának egyik módját éppen abban a liberális nacionalizmusban látja, melynek lényegi vonását az azonosságtudat sokszínűségének értékelésében jelöli meg (Béke, 2007:25).¹³ A munkamegosztásban vannak, akik tanácsot adhatnak a bocsánatkérésre és bocsánatra elszánt feleknek. Vannak „laikusok”, akik szakirodalom olvasására is vállalkoznak, vannak, akik csupán eszükre vagy szívükre, vagy mindkettőre hagyatkoznak. Az okosság erényének Szent Tamás-i művelése ebben a tekintetben is együtt kell járjon a realitások tudomásulvételével, beleértve okosságunk végességének tudomásulvételét, és korlátolt okoskodásaink leleplezését. „Van a naivitásnak egy végletes, ugyanakkor hiteles formája: észre sem venni a rosszat, mint önálló létezőt. Csak úgy, mint hiányt, betegséget, amit pótolni, gyógyítani kell. Lehetséges ez? Az embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges”¹⁴, fejezi be a Vigilia körkérdésére adott válaszát Aszalós János, a mesterséges intelligencia kutatója, Szent Ferenc-i szellemben (Béke, 2007). Isten bohóca arra kéri Istent, hadd lehessen a megbékélés eszköze (más fordításban csatornája).¹⁵ Bármennyire is komolyan kell vennünk a bűnt, megbocsátásában helye és szerepe lehet a derűnek, a humornak és az iróniának, ugyanis Istenen kívül bármit is halálosan komolyan venni: bálványimádás. Schanda Balázs jogász a körkérdésre válaszolva nagy örömömre ezt írja: „Mi előzheti meg a bajt? Hogyan lehet gyógyítani a sebeket? Nem önfeladással. Nem az igazság elárulásával, alkuba bocsátásával. Nem kitérve a konfliktusok elől. Nem a kívülálló cinizmusával. Mégis humorral, résztvevő iróniával. Az irónia, az igazi humor megbocsátó.” (Béke, 2007:36). És más, olykor radikális új nézőpontból láttatja a kibogozhatatlannak tűnő ügyeket.

    Az alkalmazandó stratégia meghatározó eleme az a jézusi magatartás, melyet a szamáriai asszonnyal szemben tanúsított. Minden szokást, szabályt felülírva bensőséges beszélgetésbe elegyedett hívő zsidó létére egy pogány szamáriaival, férfi létére egy nővel, szent létére egy bűnössel¹⁶, és olyan dolgokról nyilatkozott, melyeket még tanítványainak sem tárt fel. Tehát nem egyszerűen csak megbocsátott, hanem  Hamvas szavaival  kinyíltak egymás előtt, és megérintették egymást, fedetlenek lettek és egymást átvilágították. Megtörtént a Másik másságának átölelése (Dániel, 2007). Természetesen erre a technikára ugyanilyen alapon mi nem lehetünk képesek (mint Krisztus-követők sem), illetve felhatalmazottak.

    „Jézus tanítása és példája világos” – szögezi le Nemeshegyi Péter, majd megkérdezi: „A keresztények a történelem folyamán követték-e?”, aztán szomorúan válaszol: „Bizony, alig.” (Nemeshegyi, 2008). A körkérdésre válaszolók közül többen óhajtják, vagy éppen követelik, hogy a keresztények bocsássanak meg önmagunknak és másoknak Krisztus irgalmával, és akkor újjászülethetnének és újjászülethetne az ország, hogy a keresztények mutassanak szenvedélyes és elkötelezett érdeklődést a másik iránt, hogy a történelmi egyházak vállaljanak szerepet társadalmunk anómiás állapotának orvoslásában, hogy az egyházak és a keresztény értelmiség a mainál jóval erősebb és hatékonyabb küldetést vállaljon a béke, bocsánat, megbocsátás evangéliumi eszményeinek előtérbe helyezésével. Úgy vélem, hogy tudatosítani kellene, hogy az egyházak nem egyszerűen hasznos elemei és alrendszerei a társadalomnak, hanem kontrasztjai is, vagy ahogy H. Büchele nevezi: kontraszt-társadalmai (Büchele, 1991:298). Ezek olyan sajátos értékekkel emelkedhetnek ki a többi társadalmi alrendszer, szubkultúra és csoport és réteg közül, mint a hit, remény és szeretet, valamint a szeretetgyakorlás olyan módjai, mint a gyógyítás, a könyörület, a megbocsátás, olyan klasszikus (arisztotelészi–Szent Tamás-i) erényekkel, mint az okosság, igazságosság, bátorság és mértékletesség. Mindez együtt egyszerre élesztője és megújítója, ugyanakkor kontrasztja, oppozíciója az egész társadalomnak. A keresztény kontraszt-társadalom nem valami e világi messianizmus, nem közösségi kostantinizmus, nem az állam helyébe lépő teokrácia (khomeinizmus), de nem is a társadalomból kivonulók remetesége, zárványa. Ők a „nézzétek, mennyire szeretik egymást” és a föld sója szerepében és szellemében a radikális változtatás igényével lépnek föl, de nem a „holnapra megforgatjuk az egész világot” forradalmi gőgjével, hanem beérik azzal, hogy az elsődleges szociális rendszerek jobbításán keresztül akár az össztársadalmi változásnak is kezdeményezői és mintái lehetnek. Annyiban forradalmi (és nem egyszerűen evolutív), hogy utópia-horizontja van, és annyiban evolutív és, ha tetszik, konzervatív, hogy nem nulláról, hanem meglévő pozitívumokból indul ki. A kontraszt-jelleg másik sajátossága egy olyan ethosz, mely nem az előre megadott elveket és normákat helyezi előtérbe, hanem lényegét az alkotó cselekvés, vagy ahogyan H. Büchele nevezi, az alkotó etika alkotja, amelyben a helyzet, a lehetőségek, a célok, az eszközök, a következmények, az eljárások, a döntések és a megvalósítás egyaránt fontos elemek. Erre a lehetőségre (!) vonatkozik az „elérkezett az Isten országa”¹⁷, az „Isten országa már köztetek van”¹⁸ és hasonló jézusi megnyilatkozások sorozata.

Taktikája nem a kisebbik rossz, hanem a viszonylag jobb, és ezt a célt szolgálva keresi a másokkal való egységet a közös mag, a legnagyobb közös osztó jegyében. Ennek az egységkeresésnek egyik legfontosabb és leghatásosabb megnyilvánulása lehetne a párbeszéd¹⁹, a megbocsátás, a megbékélés és a kiengesztelődés. Egy ilyen módon működő, ahogyan Fabiny Tamás nevezi: ecclesia coolquensre (Öt párbeszéd 2008:34), vagyis „beszélgető” egyházra²⁰ igaz lenne az,  ami ma még csak vágy, hogy nincsen hasonló fórum az egész világon, ahol az egykori ellenségek ekkora eséllyel képesek megtanulni egymás felé fordulni.    

Felhasznált művek:

„A nagy kiengesztelődés napja”: Interjú ifj. Fabiny Tiborral (2007) In. Evangélikus élet, 2007. jún. 3.

Arendt, Hannah (1959): The Human Condition. Garden. Doubleday.

Béke, bocsánat és kiengesztelődés: a Vigilia körkérdése (2007) In: Vigilia. 12. sz

Büchele, Herwig (1991): Keresztény hit és politikai ész. Luzern, Budapest, Egyházfórum.

Cs. Szabó László (2008): Római muzsika. Mikes International. Hága.

Dániel Csoport (2007): Kiengesztelődés. In: www.danielcsoport.hu/news.php?extend.110

Emlékezet és kiengesztelődés. Az egyház és a múlt bűnei (2000) Nemzetközi Teológiai bizottság. In: Enright, Robert D., North, Joanna szerk.: (1998) Exploring Forgiveness Madison (WI), University of Wisconsin Press.

Favazza, Joseph, A. (2002): A kiengesztelődés a teológiai és a politikai gyakorlat határán. In: Studia Universitas, Theologia Catholica Latina, XVVII. I. 2002.

Hamvas Béla (1992): Kiengesztelődés In: Patmosz II. Bp. Életünk Könyvek.

Kamarás István (1992): Júdások vagy Péterek? Bp. Egyházfórum.

Nagy Sarolta (2008): Ügynök-kérdés 2008-ban. In Egyházfórum, 5. sz. 12–14. o.

Nemeshegyi Péter (2008): Emlékezet és kiengesztelődés. In: Vigilia,. 8. sz.

Nyíri Tamás (2004): Lelkünk démonai és angyalai. Bp. Egyházfórum.

Öt párbeszéd. (2008). Szerk: Galambos Ádám. Bp. Luther Kiadó.

Shriver, Jr. Donald W. (1995): An ethic For Enemies. New York, Oxford University Press.

Jegyzetek:

¹ A Bárdos-Féltoronyi Miklós által szervezett konferencián (2008. november 7–8, Wesley János Lelkészképző Főiskola) elhangzott előadás szövege.

² Megemlíthette volna Cs. Szabó Lászlót idézve, hogy Kapisztrán „hatásos tettei közé rovandó keresztes hadviselése előtt a máglyagyújtás. (. . .); a ferences vándorprédikátor fél Európán keresztül felkorbácsolta a népharagot huszita eretnekek és az istengyilkos zsidók ellen. Megvolt a számonkérés foganatja, pogrom fakadt körülötte.” (Cs. Szabó 2008, 164)

³ Róm 5,10–11; 2Kor 5,18–20.  – ⁴ Ef 2,16. – ⁵ Mt 5,23–24.

⁶ Az 1Kor 5,12–13. szellemében. – ⁷ Mt 18,17.

⁸ Ezt a KDNP egyik prominensétől hallottam 1990-ben.

⁹ Hamvas szerint a baj oka éppen az ellenséggel való kiengesztelődés, ami nem más, mint az apparátus, az egyetemes létrontás rendszer, mely a Nagy inkvizítor-korszakban, a vallásos és politikai hatalom idején még emberi iniciatívára történt, ma már az emberi lét minden területén megjelenő hivatalok (a bankok, a pártok, a tudomány, a hadsereg) révén (Hamvas, 1991:231).

¹⁰ Ebben az esetben csupán a megbocsátásról szólok, mert csak ez lehet egyoldalú, a megbékélés és kiengesztelődés értelemszerűen nem.  –  ¹¹ Gal 6,2.

¹² Újra kell írni a történelemkönyveket, beleértve az egyháztörténetet is, hangoztatja Nemeshegyi Péter (Nemeshegyi, 2008).

¹³ „De csak akkor – fűzik hozzá –, ha mindenkinek legféltettebb kincse a nemzeti közös örökség. Vissza kell nyernünk az egészséges, sokszínű nemzettudatot.”

¹⁴ Mk 10,27.

¹⁵ / Uram, tégy a béke eszközévé, / hogy szeretetet vigyek oda, ahol gyűlölet van, / hogy megbocsássak, ahol megbántás van, / hogy egyesítsek, ahol széthúzás van, / hogy igazságot hozzak oda, ahol tévedés van, / hogy fényt vigyek oda, ahol sötétség van, / hogy örömet vigyek oda, ahol szomorúság van. / Nem azért, hogy vigasztalódjam, hanem hogy vigasztaljak, / nem azért, hogy megértsenek, hanem hogy megértsek, / nem azért, hogy szeressenek, hanem, hogy szeressek; / mert amikor adunk, kapunk, / amikor megbocsátunk, bocsánatot nyerünk, / amikor meghalunk, új életet nyerünk. /    

¹⁶ Ebben az esetben ugyan az asszonynak közvetlenül Jézussal szemben nem volt vétke, Jézusnak isteni mivoltában volt megbocsátanivalója.

¹⁷ Mk 1,15 – ¹⁸ Lk 17,21.

¹⁹ Legyünk beszélgető és imádkozó, és ne mellébeszélő és üresen társalgó egyház, javasolja ifj. Fabiny Tibor (Fabiny, 2007), aki igen károsnak tartja a konzervatív és liberális társadalmi, teológiai, egyházi megosztottságot abban a hiszemben, hogy vannak jó és rossz konzervatívok, mint ahogyan jó és rossz liberálisok, de a jók mindig megtalálják egymást.

²⁰ Majd így folytatja: „Az egyházaknak tényleg nagy feladata és lehetősége, esélye lenne az, hogy a közelmúlt eseményeinek, bűneinek, hibáinak, torzulásainak a feldolgozását talán sokkal bátrabban és önkritikusabban megtehetné, mint más közösség. (Öt párbeszéd, 2008:38)

Török Csaba

Kiengesztelt élet
A létezés paradoxonjainak felvállalása

A kiengesztelődés, amelyről jelen számunk vitaindító írása szól, valóban kulcsfontosságú téma, nemcsak a keresztények, de – egyre inkább a bőrünkön érezhetjük ezt – minden emberi közösség és minden egyén számára. A valódi kiengesztelődés gyakorlatának azonban emberi valóságunk legmélyéből kell kiindulnia, egy olyan szintről, amellyel sokszor még a keresztények sem tudnak mit kezdeni. Ez a szint pedig a lét paradoxonjainak a szintje.

Első olvasásra talán úgy tűnik, messziről indulunk, olyan vidékről, amely mintha mérföldes távolságban lenne a tulajdonképpeni témától, a kiengesztelődéstől. Ez azonban nincs így – rövid eszmefuttatásunkban megpróbáljuk ezt bebizonyítani, mégpedig három lépésben: felvetjük a kérdést: mi is tulajdonképpen a paradoxon, utána megvizsgáljuk, miként viszonyul az ember hozzá, végül pedig a keresztény hit fényében megpróbáljuk kibontani a kiengesztelt létezés felé mutató lehetséges megoldást.

1) Mi a paradoxon? Legtágabb értelemben – követve a görög nyelvet – paradoxon minden, ami ellenkezik [para] a közvélekedéssel [doxa]. Arisztotelész ilyen értelemben a meglepő következtetés vagy vélemény jelölésére használja e szót¹. Napjaink bölcseletében ennél sokkal konkrétabb jelentést öltött már e fogalom. R. M. Sainsburynél ezt olvassuk: „A paradoxont úgy definiálhatjuk, mint egy olyan elfogadhatatlan konklúziót, amely látszólag elfogadható érvelés révén látszólag elfogadható premisszákból következett. A látszólagosságokat le kell leplezni, mert az elfogadható nem vezethet elfogadható lépéseken át elfogadhatatlanhoz.”² A paradoxon tehát egyfajta logikai tévedés (vagy megtévesztés, esetleg játék) lenne? Erre példa a hazug paradoxonja, aki ennyit mond csak: „Most éppen hazudok.” Napjaink bölcseleti vitájában a paradoxonok úgy tűnnek fel, mint olyan állítások, amelyeknek igazsága látszólag feltételezi az állítás ellentétének az igazságát (a paradoxon mint önellentmondás)³.

Ennél azonban sokkal alapvetőbb az a kérdés, hogy mit jelent a paradoxon az emberi egzisztencia szintjén vagy egy konkrét közösség életében? Hétköznapjaink tele vannak egyszerű, észre sem vett paradoxonokkal. Ezeket két csoportra bonthatjuk. Vannak közöttük olyanok, amelyek elgondolkodásra, kérdezésre, keresésre indítanak: belső feszültségük, igazság és hamisság állandó vibrálása okán szinte kényszerítik az emberi szellemet az elmélyült szemlélődésre. Ezek pozitív paradoxonok. Vannak azonban olyanok, amelyek elfedik a valóságot, szlogenszerűvé válnak (az ember maga sem tudja, miért tetszik meg neki annyira az adott mondat – hát azért, mert rejtett paradoxon van benne), és végül nem az igazság feltárására, hanem álmegoldásokra és kategóriák, következetes érvelések elmosására vezetnek, kikapcsolva az egyénben a felelősségteljes végiggondolás igényét. Olyan megállapításokra kell gondolnunk, mint az ilyetén parancs: „Légy spontán!”, vagy éppenséggel egy táblácska ezzel a felirattal: „Ne vegye figyelembe ezt a táblát!” Ez eddig talán csak játéknak tűnik, azonban, ha komolyan megfigyeljük a közbeszédet, a közszereplők érveléseit, a média által közvetített valóságképet, nagyszámú ilyen negatív paradoxonnal találkozunk⁴. Ezek végül igen komoly pszichikai (személyes szint) és társadalmi (közösségi szint) patológiákhoz vezethetnek⁵.

2) Miként viszonyulunk a paradoxonokhoz? Ha követjük a paradoxonok általunk felvetett kettős osztatát, azt tapasztalhatjuk, hogy az emberek is alapvetően kettős viszonyulást mutatnak a lét paradoxonjaihoz. Alapvetően a negatív paradoxonok örvendenek elismertségnek és elfogadottságnak, mert ezek megspórolják az embernek az utánagondolás, a kérdezés fáradságát. Mindenkinek szimpatikus ez a mondat: „Légy spontán!”, azonban senki sem gondol bele, micsoda önellentmondás a spontaneitást felszólító módú parancsként rászabni az emberekre. Hasonló jelenségeket tucatjával lelhetünk fel mai világunkban – gondoljunk csak a fiatalokra, akiknek nagyon sokat jelent az egyediség, a sajátos identitás, azonban az egyediséget hallatlanul unalmas és végtelenségig ismert, egyenruhaszerű módokon próbálják elérni: tetoválások, testékszerek, kirívó öltözködés, amelyek végül már egyáltalán nem egyediek (hiszen minden egyedieskedő így öltözik), hanem egyszerűen csak polgárpukkasztók vagy éppenséggel zavart keltők.

Ezzel szemben a jó paradoxonok saját korlátjainkon túlra lendítenek bennünket. R. M. Sainsbury ezt írja: „A paradoxonok jó mókák. A legtöbb esetben könnyű állítani őket, és azonnal arra provokálják az embert, hogy próbálja »megoldani« őket.”⁶ Valóban, a paradoxonban rejlő belső feszültség tudatos felvállalása szellemi pezsgést, újfajta kérdezést, megingathatatlannak hitt véleményünk újrafogalmazását eredményezheti.

Azonban itt nézünk szembe a legnagyobb veszéllyel: a »megoldás« a legtöbb esetben a paradoxon megölését jelenti. A feszültséget, a kétpólusúságot, az antinómiákat az emberek nem szívesen hordozzák, jobban szeretik a tiszta és egyértelmű dolgokat. Inkább elfogadjuk a tévedés lehetőségét akkor, amikor a paradoxont egyik vagy másik pólusára redukáljuk, mintsem hogy hajlandóak legyünk belső feszültségét elfogadni és fenntartani.

Lássunk egy példát: A nemzeti vagy vallási kisebbségek és a magyar öntudat viszonya. Mit tudunk kezdeni azzal, ha valaki így definiálja magát: magyar zsidó, sváb magyar, magyar cigány vagyok? Az esetek döntő többségében a két pólus (amely természetesen hordozhat magában feszültségeket), a magyar és a zsidó, sváb, cigány a közbeszédben letompul pusztán az egyikre. Nem tartjuk elképzelhetőnek, hogy arányosan, alá-fölérendeltség nélkül igaz legyen mindkét állítás, ezért elvárjuk az identitását ily módon megfogalmazó embertől: „Jó, jó, de most már elő a farbával: zsidó vagy magyar, sváb vagy magyar, cigány vagy magyar vagy-e?” Ha nem születik egyértelmű válasz, akkor előítéleteink, sztereotípiáink révén azonnal elvégezzük mi magunk a leegyszerűsítéseket, amelyektől a paradoxon szinte kezes báránnyá lesz, elveszti feszültségét, kényelmessé, világossá és átláthatóvá lesz: „Hát az ilyen és olyan kisebbséghez tartozók, még ha magyarnak vallják is magukat, akkor is ilyenek és olyanok.”

Nem bírjuk elviselni a paradoxalitást. Menekülünk az egyértelműség önáltatásába, észre sem véve, hogy eközben valamit elvesztünk. Amit egy paradoxon kifejez, azt ezer állítás sem tudja megfogalmazni. Ami az antinómia feszültségében jelentésként rejtezik, azt nem lehet hosszas körülírásokkal sem adekvát módon kimondani. Mégis inkább felvállaljuk ezt az értelemszegényedést, csak „legyen tiszta a helyzet”.

Ezen a ponton megértjük, mi a köze mindennek a kiengesztelődéshez. Kiengesztelődni csak az tud, aki tud a paradoxonok világában élni. Nem paradoxon az, hogy egy történelmi bűn, a bűn következménye és a megbocsátás egyetlen rendszerben kell, hogy létezzen? A megbocsátástól nem tűnik el a factum brutum. A megvalósult és hatásaiban jelenlévő, el nem tüntethető gonoszság és a megbocsátó jóság mindig paradox helyzetet eredményez. Ez a paradoxalitás pedig kihívást jelent mind a gazság elkövetője, mind pedig a megbocsátásra kész személynek. Az elsőnek úgy kell kiszakadnia a maga bűne egyértelműségéből, hogy az tulajdonképpen mindvégig jelként rajta is marad. A második pedig vagy hordozza ennek a paradoxonnak a súlyát, vagy megbocsátása és kiengesztelődése nem őszinte és teljes. Megsebző és megsebzett állnak szemben egymással. Kettejük között a megbocsátás ver hidat. Ám, ha átmennek ezen a hídon, mit találnak? A megsebző hiába nyer bocsánatot, végső soron állandóan szembesülnie kell azzal, hogy az okozott seb (jó esetben gyógyult) helyének hordozója ott áll előtte. A megsebzett pedig akárhányszor önmaga testére vagy a megsebzőre tekint, mindannyiszor szembesül azzal a ténnyel, hogy hiába bocsátott meg, a bűn és következménye beleégett emberi egzisztenciájába. Említsünk egy konkrét, mindennapos példát: munkahelyemen valaki gonosz vádat terjeszt rólam. Az idő előrehaladtával eljutunk a megbocsátásig – ám ez már nem tud változtatni azon a tényen, hogy a szóbeszéd szárnyra kapott, hallották tízen, továbbadták száznak. Hiába bocsátok meg a rossz szó kimondójának, forrásának, ez a szó mégis tovább él, nem tűnik el, és engem továbbra is sebez. Ilyenkor szokott előfordulni, hogy a megtörtént megbocsátás után mégis újra megkeményedik a szívünk, mintegy visszavonjuk a kiengesztelődés szavát, rögzülünk egyszer már gyógyultnak hitt megsebzettségünkben, és kiengesztelődésünk törékeny művének zsengéje máris elhalt. Aki ezt átélte, olykor lépésről lépésre képtelenné válik a megbocsátásra.

Vagy elfogadjuk a megbocsátás paradoxikus voltát (annak minden fájdalmas feszültségével), vagy elveszítjük a kiengesztelődéshez a kulcsot.

3) A keresztény hit fénye. A keresztény hit sajátos nyelve a paradoxonoké. F. A. Pastor tömören így fogalmazza ezt meg: „A keresztény teológia nem tekinthet el attól, hogy kifejezze a hívő állítás paradoxikus karakterét. Valóban, a paradoxont megtaláljuk minden analógia bensejében. A lét analógiájában úgy jelenik meg, mint a véges és a Végtelen, a feltételes és a feltétlen, a Teremtő és a teremtmény közötti transzcendentális feszültség. Lévén hogy a végtelennek és feltétlennek be kell lépnie a vallásos nyelv véges és feltételekhez kötött formáiba, objektív okokból nem lehet elkerülni a paradoxont. A hit analógiájában is megmutatkozik a paradoxon, lényegileg úgy, mint a bűn és a kegyelem közötti feszültség; a kegyelem kinyilatkoztatása és a bűnös megigazulása tehát a paradoxon formáját ölti magára, hiszen a kegyelem és a kinyilatkoztatás ki nem érdemelt valóságok.”⁷ Ez a parodoxalitás kézzel foghatóvá válik a kereszt teológiájában, és gyökerénél Isten megtestesülésének a misztériumát, az Isten-ember csodálatos paradoxonját találjuk. Lehet, hogy ez sokak szemében értelemhiány vagy botránkoztató valóság, mégsem tekinthetünk el tőle. „Isten Országa az alázatosokat választja ki, hogy megszégyenítse az önelégülteket, a kereszt pedig – az emberi logika szerint – értelmetlenség vagy botrány. Ezért az Istenről való keresztény beszédnek mindig úgy kell felmutatnia a kereszténységet, mint logikailag, objektív okból és lényegileg paradoxikus vallást.”⁸ Keresztény az, aki nemcsak szembesül a lét paradoxonjaival, de hitében otthonosan mozog is közöttük. Megérti, hogy létezésünk – Teremtő és teremtmény örök feszültsége – szükségszerűen a paradoxon nyelvén írható le.

Mi következik ebből? Legelsőként életem alapvetően paradox tapasztalata: bűnös vagyok és Isten szeret, megbocsát és kiválaszt. Kiengesztelődik velem, és képes egészen a Végső Napig paradoxalitásban viszonyulni hozzám, aki simul iustus et peccator, egyszerre igaz és bűnös vagyok. Lehet-e ennél megrendítőbb feszültség, ennél felrázóbb antinómia? Napjaink köz- és magánéletében a kereszténynek éppen ezért az a dolga, hogy a feszültségek, a megbocsátatlanságok és kiengesztelődés hiányai közepette ne csak lelke mélyén rejtegesse hitből fakadó paradoxikus létét, de azt bontsa ki, annak alapvető isten-emberi tapasztalatát vezesse át létezése személyes és közösségi szintjeire⁹. Bocsássa meg a megbocsáthatatlant is, remélje a remélhetetlent, szeresse azt, aki minden szinten szerethetetlennek mutatkozik – egyszóval: legyen a kiengesztelődés embere. Legyen ő az, aki képes a létezés paradoxonjait hordozni: mások vagyunk, mégis egyek; másképp gondolkodunk, mégis egyként kell kutatnunk az igazságot; más és más fokon vagyunk bűnösök és felelősök, mégis egyként megbocsátásra szorulók vagyunk; egyszerre vagyunk megsebzettek és megsebzők. Értsük hát meg: nincs más megoldás, csakis a létezés krisztusi paradoxonja, a kereszt és kiengesztelődés útja, amely lehet, hogy értelmetlenség és botrány sokaknak, valójában azonban mégis az egyetlen járható út.

¹ Vö. Arisztotelész, Topika I, 10, 104 a 8–10.

² Sainsbury, R. M., Paradoxes, Cambridge University Press, Cambridge 1995², 1 (magyarul is megjelent: Paradoxonok, Typotex, Budapest 2002).

³ Ezek a paradoxonok lehetnek szemantikaiak (amelyek olyan fogalmakból erednek, mint az igazság, beteljesedés vagy referencia), illetve mennyiségelméletiek (amelyek mennyiségelméleti fogalmakból erednek, mint mennyiség, elem), ld. Jansen, L. art. Paradox, in Lexikon philosophischer Grundbegriffe der Theologie (szerk. Franz, A. – Baum, W. – Kreutzer, K.), Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt 2003, 305–308, 306.

⁴ Mintha magyar közéletünk cinikus politikai futammá alakította volna át a hazug ember görögök óta ismert paradoxonát: „Azt, hogy igazat mondok, abból tudod meg, hogy bevallom, hazudok.”

⁵ Ebbe a témakörbe betekintést enged: Watzlawick, P.–Beavin, J. H.–Johnson, D. D., Menschliche Kommunikation. Formen, Störungen, Paradoxien, Huber Hans, Bern 2007¹¹.

⁶ Sainsbury, R. M., Paradoxes, 1.

⁷ Pastor, F. A., La lógica de lo Inefable, Pontificia Università Gregoriana, Roma 1986, 53k. – ⁸ Uo. 54.

⁹ Sajnos sokszor úgy véljük, a keresztény küldetés lényege abban áll, hogy a paradoxonokat egyszerű, egyértelmű és apodiktikus, már-már dogmaként megfogalmazott állításokra redukáljuk. Ezáltal a keresztény a társadalom „megmondó embere” lesz, az örök kritikus, a felsőbbséges pozícióból a valóságról ítéletet mondó tekintély színében jelenik meg.

Gyorgyovich Miklós

A kiengesztelődéstől az összefogásig

Amit Kamarás István leír, az fontos, érdekes és a mai magyaroknak alapvető problémája. Ekkora egymás elleni bizalomvesztés talán elő sem fordult még történelmünkben. A kiengesztelődés témája tehát foglalkoztat mindenkit, aki komolyan veszi kereszténységét, de azt is foglalkoztatja, aki mindenkivel való egységre vágyik. Itt és most nem feladatom kifejteni, hogyan jutottunk a bizalmatlanságnak ekkora fokára. Elég legyen annyi, hogy a jelenség nem kívánatos, és minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk annak érdekében, hogy megbízhassunk egymásban, hogy lakat nélkül bárhol otthagyhassuk kerékpárunkat, mert senki nem lopja el, hogy eldobhassuk bejárati ajtónk kulcsait, mert senki sem fog betörni hozzánk, hogy biztosak lehessünk abban, hogy mindenki megveszi menetjegyét, befizeti adóját, és az utcán senki nem fog hátba támadni, leütni, megerőszakolni senkit, és a zsebét se üríti ki senki. Se a tolvaj, se az államapparátus. Érezzük, mekkora távolságra vagyunk ezektől. Kamarással együttgondolkodva sok-sok szentírási hely és idézet jut eszembe, mert a kérdéskör, melyet felvet, az isteni kinyilatkoztatás fényében kerül a helyére.

I. Mit is tanít nekünk az Úr? A sokféléből kiválasztottam néhányat, melyeket a téma szempontjából fontosnak tartok:

1. Az Ó- és az Újszövetség nem ugyanazt tanítja. A szemet szemért, fogat fogért eljárásmód vagy alapmagatartás nem azonos a krisztusival: „tartsd oda másik arcodat is”, „add oda köntösödet is”, „menj vele még egyszer annyi lépést”, aki kölcsön akar kérni, attól ne fordulj el (Mt 5,38skk) stb.
2. Hogy mi mire vagyunk képesek, Jézus kifejtette a mennydörgés (boanergész) fiainak, akik – amikor nem kaptak éjjeli szállást egy faluban –, azt tanácsolják Jézusnak, „hívd le rájuk az istennyilát”. Jézus ekkor azt mondta nekik: „Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek”. (Mk 3,17) Hányszor viselkedünk egymással hasonlóképpen. Pedig . . .

3. Jézus világosan fogalmaz, amikor elénk imádkozza a miatyánkot: bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. (Vö. Mt 6,9–15) Hihetőleg az eredeti szöveg ilyesvalami: Bocsásd meg a vétkeinket, mert mi már megbocsátottunk (!) az ellenünk vétkezőknek. Ilyen fontos saját üdvösségünk szempontjából a megbocsátás. Isten nem tud velünk mit kezdeni (nekünk megbocsátani se), ha mi nem bocsátunk meg egymásnak.

4. Úgy kellene viselkednünk, mint ahogy az apa viselkedik a Tékozló fiú című parabolában. (Lk 15,11–32) Önfeledten bocsát meg a tékozlónak. Elébe siet, átöleli, nem kérdezi a részletekről, hanem ünnepséget rendel el a megkerült tiszteletére. Itt ugyanolyan személyiségcsere bontakozik ki, mint a Kamarás-cikkben emlegetett esetben: amikor is Krisztus találkozik a házasságtörő asszonnyal Jákob kútjánál. Az igazi megoldás a letisztult lelkek, az istenszeretettől átjárt emberek irgalmas, mindent megbocsátó szeretete, mely személyiségcserében bontakozik ki. De mi nem tartunk itt, csupán efelé menetelünk.

5. Amit megtehetünk, a naivságig jóhiszeműen közelíteni a másikhoz: mentegetve őt, mint Jézus tette, amikor kijelenti a meggyógyított betegről: nem tehet róla sem ő, sem a szülei. Nekünk is meg kell lépnünk ezeket a lépéseket: Nem tehet róla, mert ilyen az öröklöttsége, ilyenek voltak az otthoni szokások, ilyen volt a neveltetése, ezt tették vele a hamis ideológiák, ő már így fog meghalni, mert esélye sincs a változásra stb. Ehhez a mentalitáshoz humor kell, ez az én tapasztalatom is. (Nem tehetek róla, egy mesét kell ide idéznem, mert ott találtam hasonlóságra. Gyere, csacsi öreg medvém – mondja Róbert Gida Micimackónak.) Hányszor alkalmazhatnánk igazán mosolyogva: Gyerünk, csacsi öreg medvék!

6. Csaknem hihetetlen, hogy házasságra vágyó fiatalok illatanyaguk alapján képesek helyes döntést hozni a kiválasztandó személyre vonatkozóan. Mert vannak az egyén illatanyagához illő, és vannak tőle eltávolító szagok, illatminták. Így a természetünk, lelki beállítódottságunk, egész karakterünk is lehet mások számára vonzó vagy taszító. Az ellenségszeretet arról szól, hogy a fennálló, olykor akár irritáló különbségeinket is tudomásul vesszük, és szeretettel elviseljük. Mindenáron. Noha tökéletlenségünk ezt nem teszi lehetővé, mégis meg kell próbálni (önfelülmúlás).

7. Tabódy István története ismert. A recski táborban a smasszer rendszeresen összerugdosta őt, amiért kifejezte neki, hogy mert keresztény, ezért szereti őt. Tabódy türelmének már a határához érkezett, s elhatározta, ha újfent meg akarja alázni az őr, többé nem tűri. És akkor csoda történt. Az őr leültette, megreggeliztette, és soha többé egy ujjal sem nyúlt hozzá. Esete az ellenségszeretet mintapéldája. Emberi természetünk tusakodik elfogadni a velünk ellenségesen viselkedőket. Mégis erőt kell venni magunkon, és „elengedni” ellenérzésünket.

8. Kamarásnak még két felvetésére reagálok. A közösség kontra magány kérdésére. Jean Vanier könyvet írt Közösség címen. Ebben feltárja a közösségek keletkezését, fennmaradásának esélyeit, az összetartó erőket, leírja az emberek elhelyezkedését a közösségeken belül. Ír konfliktuskezelésről is. A legmeglepőbb a könyv végén tett megállapítása, melyben megírja, hogy a legpéldásabb közösségben is időnként, esetenként magányossá lesz az ember. Ez kikerülhetetlenül előfordul. Nem ismerem a szeminárium bűnös mulasztásainak mivoltát, úgy vélem azonban, hogy a magányra hiába készül bárki. Csak számolni vele, megélni és kibírni lehet, tanulni aligha. (Az abszolút magány maga a pokol.)

A másik az általa leírt méricskélő magatartás: feltételekhez szabom a bocsánatomat. Erre reflektálva használok egy képet, a büntető szülőét. Soha sem szabad megütni egy gyereket – szól az elv. Ám talán egyetlen felnőtt sincs, aki ne kapott volna ki olykor gyermekkorában. Ugyanígy: amikor valaki tetteivel súlyosan vét, előfordulhat, hogy tiltakozásul, utolsó eszközként – egyéb kifejezési eszköz híján – megszüntetem az illetővel a „diplomáciai kapcsolatot”. Ha úgy tetszik, ez egyfajta lelki sértés, ütés. Tiltakozásom nem arról szól, hogy nem szeretem, hanem arról, hogy az eszközök szűkös volta miatt ilyen módon tudom csak jelezni, értésére adni, hogy amíg cinikus, vagy általam bármiféle tolerálhatatlannak tudott magatartásán nem változtat, addig nem ismerhetem el barátomként, addig „felejtsen el”. Ez a lépés nekem is fáj, de meg kell lépnem. Máig vitatkoznak azon pl., hogy a FIDESZ jól teszi-e, hogy kivonul akkor, amikor értelmetlen fecsegésnek tekinti az ülésteremben elhangzottakat. Kérdezem: még milyen eszköze van arra, hogy tiltakozzon egy-egy romboló szómágia ellen. (Hozzáteszem: teljes szívemből sajnálom a két frakcióvezetőt, aki viszont évek óta kénytelen végighallgatni gyűlölködő hangvételű beszédeket.)

II. A Kamarás István vitára bocsátott cikkére való reflektálás végén úgy vélem, hogy írnom érdemes a nemzeti összefogásról. Mivel igen régóta (a szakadék mélyülése óta) foglalkoztat a kérdés, megírom mindazt, ami reményem szerint segíthet.

1. Vissza kell mennem a rendszerváltás első idejére, amikor B. Petőfi Ágnes egy szösszenetet helyezett el az IGEN hátlapján. Az alapító főszerkesztő, Czakó Gábor, igen sűrűn elmondta, hogy ez a rövid írás a lap egyik legjobb, legfrappánsabb szövege: „Rendszerváltozás? Te mennyit változtál?”

2. Egyik főpapunk szerint a szavaknak már semmi értelmük, jelentésük, súlyuk, erejük nincsen. Talán a tettek még érnek valamit.

Az eddigi két citátum összefügg. Azért nincs súlya a szavaknak, mert arra irányulnak, hogy egymás lelkiismeretét vizsgáljuk, és közben magunkat szeressük. Fordítva kellene lennie: másokat szeretni (ez volna a helyes önszeretet is egyben), magunkat pedig megvizsgálni, kontroll alatt tartani. Tehát ki-ki csak magára vonatkozóan végezzen lelkiismeret-vizsgálatot! Vajon milyen eredményre jut?

Most egy szóra visszakanyarodok az első kérdésre: Te mennyit változtál? Te, azaz rám vonatkoztatva: én. És most jöjjenek a kérdések:

Komolyan vettem-e, hogy megfizetem adóimat, vagy csak azt, ami nagyon kötelező?

Szemetelek-e, vagy inkább feltakarítom a szemetet, bárkitől származzék?

Hazai árut vásárolok-e, vagy azt, ami a legolcsóbb, a legközelebb kapható?

Törekszem-e megismerni nemzetem múltját, jelen politikáját, trendjeit?

Vigyázok-e hazánk értékeire, kultúrájára?

Tanulom-e a szomszédok nyelvét? Akár lakásszomszédomét is, aki magyarul beszél.

Próbálom-e megérteni mások eltérő mentalitásának okát, összetevőit?

Próbálom-e szeretni minden felebarátomat (legalább nem ártva neki, legalább rossz hírét nem keltve, legalább nem bántva érdekeit, megszerzett hírnevét)?

Sorolhatnám még a saját magamra vonatkozó vizsgálat kérdéseit, de nem teszem. A mentalitás fontosságára eléggé felhívják ezek a példák is a figyelmet. Ha már tudatosítottam magamban, hogy miken kellene változtatnom, már megérte az önmagamra való reflektálás a ráfordított időt.

3. Középiskolás koromban azt tanultam, hogy a vita alapelemei között első a közös platform kialakítása a vitatkozókkal. Ez a vita conditio sine qua non-ja. Ameddig ez nincs, nem érdemes vitatkozni, mert nincs miről vitatkozni. Most már csak az a kérdés, hogy létezik-e, létezhet-e közös platform, és kikkel? Van-e reális esélye a közös platform megteremtésének?

Az ország építői és rombolói közös platformjáról nehéz beszélni. Mert mi lehet a víznek és a tűznek a közös platformja? A kémia?

Platformot csak építőkkel tudok kialakítani. Keressük egymást, építők!

Ám az építők sem fehérek-feketék, hanem hús-vér emberek. Ez nekem annyit jelent, hogy az építők általában építenek, és csak ritkán rombolnak, a rombolók ritkán építenek, zömmel rombolnak.

Ha ennyire relatív a helyzet, akkor viszont egy marad: Mindenkivel közös platformra lépni, aki építőnek vallja magát, az ártatlanság vélelme fenntartásával, és végtelen jóhiszeműséggel. Mindig lesznek sorainkban árulók, akik titkainkat kijátsszák, hatásfokunkat lerontják. És mégis építenünk kell.

Legyen modellünk az angoloknak a II. világháború idején folytatott mindennapos tengeri gyakorlata. Az angol hajókonvojok szakadatlanul szelték a nagy vizeket, noha a német tengeralattjárókból kilőtt torpedók hatalmas károkat okoztak nekik mindaddig, míg amazok fel nem fedezték a radart. Attól kezdve felismerték az U-Bootok helyzetét, és eredményesen visszatámadtak.

Nekünk is ez a feladatunk. Tesszük nemzetépítő dolgunkat, lehetőség szerint megszerezve hozzá a szomszéd nemzetek szimpátiáját kultúrájuk iránti őszinte érdeklődésünkkel. Ha egyszer megtaláljuk a hatásosabb eszközt a rombolás ellen, azt fogjuk alkalmazni.

4. Aki keresztény, tudja, hogy ez a föld nem maga az Éden, és nem is lesz az a világ végezetéig. Majd utána lesz az. Addig pedig mi vagyunk a küzdő egyház, egyben az Isten országának építői, részesei. A küzdelem elsősorban bennünk folyik, rosszra hajló természetünkkel. Ebben a közdelemben nem vagyunk magunkra hagyva. Bennünk él Krisztus, s ha együttműködünk vele, akkor minden látszat ellenére egyre inkább krisztusiakká válunk.

5. Tudjuk, hogy minden kegyelem. Én egyedül alig valaki vagyok. Krisztussal viszont VALAKI. Pál írja: Élek, de már nem élek, hanem Krisztus él énbennem. Arra kell törekednünk tehát, hogy belső békénk, szabadságunk, szeretőképességünk, irgalmunk, megbocsátani akarásunk növekedjen. Ettől leszünk egyház, melyen a pokol kapui sem vesznek erőt.

XII. Piusnak üzente Sztálin: Mit akar a pápa? Hány hadosztálya van? A pápa úgylehet semmit se felelt erre a kamaszos kihívásra, én azért visszakérdezném: Hány hadosztálya van a Szovjetuniónak? De nem tehetem, mert hadosztályostul megszűnt a bolsevik állam.

Minden istentelen földi hatalmasság így jár, akkor is, ha Isten malmai lassan őrölnek.

A mi reményünk, hitünk, szeretetünk alapos. Nem miattunk, hanem a háromságos egy Isten miatt. Éljünk vele, éljünk Vele.

Róna Judit

Megbocsátás, kiengesztelődés

Az élet legfontosabb dolgaira – nyomorúság, szenvedés, bűn, fájdalom, halál, de éppígy öröm, boldogság, hűség – nincs, és föltehetőleg soha nem is lesz végérvényes megoldás. Varázsütésre, bármennyire szeretnénk is, nem változik meg az ember és az emberi világ. Ha tetszik, erről szól a világirodalom, a zeneirodalom, valamennyi művészet minden remekműve.

Kétezer éve minden pillanatban fülünkbe csenghetne a tanítás, Jézus Krisztus legfőbb parancsa: „Szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket!”

Az ember, ha elvakult gőgjéből olykor – leginkább a maga szenvedése idején, mert boldogságát mintha mindig is természetesnek venné – kitekint, meghökken e parancs egyszerű, igaz voltától, ám tudván tudja, hogy a legegyszerűbb dolgok mindig a legnehezebben megvalósíthatók, ezért a maga számára lehetetlen, teljesíthetetlen követelésnek ítéli, megnyugtatja, felmenti magát, mondván: én nem vagyok Jézus Krisztus. Kétezer éve mutatja az utat, az egyetlen lehetséges utat a Szentírás: „Hetvenszer hétszer” kell megbocsátani, ezt a kívánalmat pedig az ember legtöbbször (mindig?!) másoktól várja el: az én bűneimet bocsássák meg; magára nézve alig-alig jut eszébe kötelezőnek tekinteni. Korántsem biztató a megváltása óta eltelt kétezer esztendő: se szeretet, se megbocsátás, se megbékélés. Minduntalan hangoztatjuk életünk véges voltát, szembesülünk is azzal, hogy „hajt az idő, nem vár”, a szeretet és a megbocsátás ügyében mégis „evilági istenekként” úgy viselkedünk, mintha itt a földön lenne halhatatlan életünk: ítélkezünk, elégtételt igyekszünk venni, bosszút állunk, szinte kéjjel dédelgetjük fájdalmainkat, haragunkat, sértettségünket. Szülők és gyermekek, egykor szerelmes férfiak és nők, barátok és munkatársak vergődnek a szeretetlenségben, a megbocsátani nem tudás és legfőképp nem akarás érzésében. Pedig a harag, a sértettség fönntartása mindkét felet torzítja, mindkettejük lelkét sebzetté, gyűlölködővé, örömre képtelenné teszi. Ez az egyes emberekre éppúgy igaz, mint a nagyobb közösségekre.

A megbocsátáshoz, a kiengesztelődéshez tehát két fél kell. Csakhogy fölmerül az akarat kérdése: a megbocsátást, a kiengesztelődést akarni kell a sértettnek és a sértőnek egyaránt. Az embernek, akár sért, akár sértett – gyógyulásra van szüksége! Ha azonban a sértett érdeke az, hogy a haragot, sértettségét, fájdalmát (s vele a sértő bűntudatát) állandóan ébren tartsa, újra meg újra érvként, ostorként használja, kiengesztelődés helyett megalázás és megalázkodás páros táncát járják, amelyben a térdre kényszerítés ellenállást, dacot, álságos bocsánatkérést szül, menekülésre késztet. Nehéz megbocsátani annak, aki újra meg újra bűnt követ el, de a sértettség fenntartásával, lesve arra, mikor lehet újra lecsapni a ’bűnösre’, akkor is, ha nem vétett, mindent az egykori vétség szemszögéből megítélni, gyakorta újabb bűnök forrásává lesz. Ebben az ördögi körben – mintha észre sem venné – „Ágnes asszony”-ként ugyanazt a szennyest mossa évezredek óta az emberiség.

A megbocsátáshoz, kiengesztelődéshez teljes szívből fakadó feltétlen bizalomra és alázatra van szükség. Alázatra, hiszen legtöbbször a magunk vétkeit gyűlöljük a mások bűneiben, azokat a vétkeinket, amelyeket önmagunk előtt is tagadunk.

Az elengedés, a megbocsátás szabaddá tesz, az örökös harag, gyűlölet, a megemésztetlen fájdalom fogságban tart. De nézzünk szembe a realitásokkal: amíg az egyes ember nem hajlandó megbocsátani, szeretettel közelíteni szomszédjához, barátjához, szülőjéhez, gyermekéhez, ha az vétett ellene, miért hisszük, hogy a nagyobb közösségek, népek, nemzetek majd megteszik. Kezdjük hát magunkon, akarjunk megbocsátani, akarjunk kiengesztelődni a mindennapokban, építsük magunkat, s ne romboljuk a harag, a bosszúvágy, az elégtétel kívánásával. Nem baj, ha csak egyszer-egyszer sikerül, ne adjuk föl, s ha a magunk ’kis-világában’ megtapasztaljuk a megbékélés fölszabadító érzését, talán nem reménytelen hinnünk abban, hogy a nagyobb közösség tagjaiként is hasonlóképp érzünk-viselkedünk.

Minden szomorú tapasztalat ellenére bízni kell abban, hogy az ember képes a jóságra, hiszen hányszor, de hányszor adta megrendítő példáját jóságának, szeretetének. Ha nem törődünk azzal, hogy manapság nem ’trendi’ jónak lenni, megbocsátani akár ellenségeinknek is, ha vállalni merjük, hogy ebben a lassan már élhetetlen világban emelt fővel csak ’lúzer’ lehet az ember, akkor már nagyot léptünk előre. A mai ember azonban, ha megtapasztalja, hogy körülötte farkastörvények uralkodnak, eredeti természetét megtagadva gyakorta maga is farkassá válik, különösen, ha a szelídséget a gyávasággal, a gyámoltalansággal azonosítja, s nem hisz a szelídség erejében.

A Biblia tükröt tart az ember elé, a példabeszédek mutatják, hogy Jézus Krisztus milyen mélységig ismeri az embert minden rosszával együtt. Bármennyire szeretjük egyedülvalóságunkat hangoztatni, ha a lélek mélyét kutatjuk, kiderül, alig-alig különbözünk egymástól, azonos rugóra járunk valamennyien.

A mai ember a maga létrehozta technikai civilizáció bűvöletében él, meghódítani vágyik a földön kívüli világot, a világűrt, minden eszközt fölhasználva kutatja például a torinói lepel titkát, ahelyett, hogy a lényeghez, Isten üzenetéhez akarna közelebb jutni, s magát mint Isten teremtményét akarná megérteni. Az ember fut maga elől, s egyre magasabb szintű ’tudásával’ épít mind vastagabb falat maga köré, maga és a többi ember, maga és Isten közé. Ezeket a falakat kellene lebontanunk, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz és Istenhez.

A változtatást csak magunkon kezdhetjük; a keresztény ember feladata is ez. Bármennyire beteg is emberi világunk, mégsem adhatjuk föl a vágyat, hogy egészséges közösséget teremtsünk, amelynek elengedhetetlen feltétele az egyes ember benső harmóniájának visszaszerzése. Újra meg újra neki kell veselkednünk, s gyermekeinket erre kell nevelnünk, terelgetnünk.

Hozzuk vissza a gyermekeknek az értékeket, tanítsuk meg nekik, hogy az igazi érték az emberi kapcsolatokban rejlik, és nem a naponta változó mp3-lejátszókban. Vegyük észre, ők sem érzik mindig jól magukat ebben a világban, noha ebbe születtek-nőttek bele. De ne várjunk ’világmegváltó’ gondolatokat, filozófiákat: fontosak a szavak, de még fontosabbak a tettek és a példa. Mindannyian életünk hiteles példájával tehetjük a legtöbbet, amely annál hitelesebbé lesz, minél kevésbé rejtegetjük, hogy az nem mentes nap mint napos elbukásoktól és talpra állásoktól.

Becsüljük meg a mindennapok adta apró lehetőségeket a megbocsátásra, megbékélésre – csak innen vezet az út a nagyobb közösségek megbékélésére.

A ’globális faluvá’ zsugorodott világban a politika – amelynek sokak szerint nincs, és nem is lehet morálja – befolyásolására, úgy tűnik, nincs mód, de az egyes emberek és közösségek viselkedésükkel mégiscsak rászoríthatják a politikusokat, hogy a megbékélésben ne csak saját érdekeiket tekintsék, és fölnövekedhessen egy újabb generáció, amely hajlandó lesz – mi több, természetesnek tartja – a szeretet és kiengesztelődés jegyében politizálni. Ha csak a ma elavultnak tekintett etikett-szabályokat újra megtanulnánk és betartanánk, máris növekedhetnénk az egymás iránti tiszteletben.

A szeretet útján mindenkihez el lehet jutni, nemcsak a hívőkhöz, hanem a nem hívőkhöz és a más felekezetbéliekhez s a keresőkhöz is. A szeretet ebben az értelemben más, mint a szerelmes érzelme, mint a család tagjainak, a barátoknak egymás iránti szeretete – de ettől nem kevesebb, csupán más! Azt mondják, a szeretetet nem lehet erőltetni, de az embertársaink iránti szeretetet, kiengesztelődést igenis lehet akarni.

Szálljunk magunkba, s amikor napi teendőink után eredünk, soha ne feledjük:

Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.
Madárka tolla se hull ki – ég se zeng – föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
hogy benned teljesedjenek; – s korok történetét
szerezte meséskönyvedül – s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet. […]

                (Babits Mihály: Zsoltár férfihangra)

Nemeshegyi Péter

Belülről, az ember szívéből ered a béke

Emberek közötti viszony kérdése a kiengesztelődés és kibékülés. Mégis, a kiengesztelődés és béke szempontjából az emberek közötti viszonynál alapvetőbb és döntőbb az, ami az emberek belsejében található. A Biblia ezt a „belsőt” az ember „szívének” nevezi. Jézus szerint „belülről, az ember szívéből erednek a gonosz gondolatok” (Mk 7,21), és nyilvánvalóan a jó gondolatok is. A gonosz szívből eredő gonosz gondolatokból származnak, Jézus szerint, a „lopások, gyilkosságok, hűtlenség, kapzsiság, irigység, kevélység” és minden más gonoszság. A jó szívből eredő, jó gondolatokból pedig megszületik a szeretet, a kiengesztelődés és a béke.

Senki sem fejezte ezt ki szebben, mint Reményik Sándor „Ne ítélj” című versében. A költő e versét két évvel halála előtt, 1939-ben írta. Akkor már a bécsi döntések eredményeképpen Erdély jó részét visszacsatolták Magyarországhoz, és így az a sanyarú kisebbségi sors, amelyről Reményik fiatal korában a Végvári-versekben hevesen panaszkodott, elmúlt vagy legalábbis megenyhült. 1939. volt azonban az az év is, amelyben Hitler kirobbantotta a II. világháborút, és az ő jóvoltából megtörtént „visszacsatolás” sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ilyen helyzetben született a „Ne ítélj” című vers, vagy jobban mondva imádság. Amikor a gyűlölet és erőszak ülte Európában orgiáit, a költő Istenhez fohászkodik a békéért. Halljuk hangját:

„Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek

Elhalkulnak és kisímulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább símogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,

De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.”

Megdöbbentő ez az ima. Szabad-e kérni, hogy „erényt, hibát és tévedést egy óriás összhangnak” lássunk? Nem kell-e kiállni az igazság mellett, ostorozni a tévedést, dicsérni az erényt, korholni a vétket? Az emberek általában ezt teszik, ki-ki a maga „igaza” alapján. Politikusok pedig szinte csak ezt teszik. De keresztények, egyházi vezetők is gyakran ezt szokták tenni. Nincs-e igazuk? Nem kell-e „felemelni hangunkat” minden „hiba és tévedés” ellen? „Vétkesek között” nem cinkos-e, „aki néma”?

Ezek nyomós ellenvetések. És mégis, nagyon meggondolkodtatók azok a szavak, amelyekkel Reményik alátámasztja kérését: „Mi oly együgyűn ítélünk / S a dolgok olyan bonyolultak.”

Bizony, nagyon „bonyolultak” a dolgok, és a fekete-fehér festés tényleg „együgyű”. Ki tud úgy belelátni a másik ember szívébe, hogy elmarasztaló ítéletet mondhasson róla? Az „egyesek” és a „népek” vétkei kifürkészhetetlen mélységekből fakadnak, történelmi atavizmusokból, gyermekkori traumákból, amelyeket nem lehet átvilágítani. Már csak azért sem, mert nemcsak másoknak vannak vétkei, hanem nekem is, és az én vétkem elhomályosítja szememet.

Ezeket a megokolásokat nemcsak Reményik, hanem mi is talán meggyőzőnek találjuk. De talán csak a halál előszelétől megérintett emberben születik meg egy még mélyebb megokolás, egy furcsa remény, amelyet a következő szavak fejeznek ki: „Végül mindenek elhalkulnak és kisímulnak”, és Isten lábaihoz „együtt hullnak”.

A zsidó-keresztény gondolkodás kétezerkétszáz éve hozzászokott, hogy a világtörténelem végkifejletét nagy isteni ítéletben lássa. Jobbra a juhok, balra a kosok: Isten országa, örök tűz. A középkori katedrálisok bejárata felett mindenki szemlélhette ennek a végkifejletnek ijesztő ábrázolását. Csak mostanában kezdenek gondolkodni egyes keresztény teológusok azon, hogy ez a szcenárió vajon tényleírás-e vagy inkább nyomatékos figyelmeztetés. Órigenésznek és Nüsszai Szent Gergelynek gondolatait kezdik újra fontolgatni Karl Rahner, Hans Urs von Balthasar, Gisbert Greshake, François Varillon és mások, és felvetik a kérdést: szabad-e reménykedni abban, hogy végül mindenki megtér és fájdalmas tisztulások során üdvözül?

Mindenki üdvözülését nincs jogunk biztosan állítani, de szabad ebben reménykednünk. És ha ez a remény megengedett, akkor abban is reménykedhetünk, hogy végül „mindenek elhalkulnak és kisímulnak” és Isten lábaihoz „együtt hullnak”.

Az ilyen végkifejletben reménykedő ember szava „halkabb” lesz, „ezer kardos szónál többet tevő”. „Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.” Milyen jó lenne, ha az ilyen „halk szavú” emberek száma szaporodna! Olyan embereké, akikre áll Szent Pál szava: „Isten békéje, amely meghalad minden értelmet, megőrzi szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban.” (Fil 4,7)

A japán nyelvből vett gondolattal szeretném zárni ezt a kis elmélkedést. A japán szókincs nagy része kínai jövevényszó, és kínai írásjelekkel írják. Két szavuk van a békére: heian és heiwa. Mindegyikük két-két írásjelből áll. Az első írásjel azonos, és ha magában áll, síkságot jelent. Az an írásjel, ha magában áll, nyugalmat, a wa írásjel pedig harmóniát jelent. Így a heian szó értelme: béke, megnyugvás, belső nyugalom. A heiwa szó értelme pedig: béke, emberek közötti harmónia.

E két szó alapján mondják Japánban: a heianból születik a heiwa. Vagyis, ha az emberek szíve békés, nyugodt, kiegyensúlyozott, derűs, akkor van kilátás arra, hogy az ilyen emberek között kialakuljon a békés harmónia.

De nemcsak emberek közötti harmóniát teremt az ilyen belső béke, hanem az Istennel való helyes viszonyhoz is elvezet. Hallgassunk csak Szent Pálra: „Testvérek, örüljetek, legyetek tökéletesek, buzdítsátok egymást, legyetek egyetértők, éljetek békességben, és a szeretet és békesség Istene veletek lesz.” (2Kor 13,11)

Adja Isten, hogy így legyen!

RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ

A PÁPA AFRIKAI LÁTOGATÁSA

(A Vatikáni Rádió adásai alapján)

XVI. Benedek 2009. március 17. és 23. között apostoli látogatást tett két afrikai országban: Kamerunban és Angolában három-három napot töltött. A pápa a nagy reménység üzenetét vitte el az afrikai helyi egyházaknak és az egész földrésznek. A szentatya beszédeiben sorra vette a mai afrikai valóság fontosabb témáit: kiengesztelődés, béke, újjáépítés, a valódi demokrácia megalapozása, az emberi jogok tiszteletben tartása, a hiteles fejlődés és a haladás útjai, a nemzetközi szolidaritás, a kereskedelmi és politikai kapcsolatok, amelyeket az egyenlőség, az igazságosság és a becsületesség hat át, amelyek nem az egyéni érdekeket és nem a korrupciót szolgálják. Az egyháznak a fejlődésről alkotott felfogása az emberi személy méltóságának tiszteletén alapul. Az embereknek képességeiket felelősséggel kibontakoztatva olyan igazságos és harmonikus társadalmat kell építeni, amely a közjó érdekében használja fel a természeti erőforrásokat, tiszteletben tartja az egyes népek hagyományait, kulturális örökségét. Ez a szemlélet teljesen különbözik a politikai és gazdasági nagyhatalmak Afrika iránti magatartásától, amely gyakran a születéskorlátozásra szorítkozik, még olyan módszerek árán is, amelyek nem tartják tiszteletben az emberi természetet. Gazdasági és pénzügyi műveletekkel óriási erőforrásokat összpontosítanak politikai vezetők kezében, amelyek végül a korrupció csatornáin keresztül tűnnek el.

II. János Pál 1995-ben a kameruni Yaoundéban adta át az Ecclesia in Africa kezdetű buzdítását, amely az egy évvel korábban Rómában megtartott, Afrikával foglalkozó püspöki szinódus eredményeként született. Most XVI. Benedek is Kamerun fővárosában adta át az Afrikával foglalkozó második püspöki szinódus munkadokumentumát. A szinódusra október 4. és 25. között Rómában kerül sor. Témája ez: „Az egyház Afrikában a kiengesztelődés, az igazságosság és a béke szolgálatában.” A szöveg tükrözi a helyi egyház nagy életerejét és azokat a kihívásokat, amelyekkel a fekete földrésznek szembe kell néznie. Az első fejezet bemutatja a földrész helyzetét, figyelve arra, hogy mennyire tekinthetők érvényesnek az 1975-ös Ecclesia in Africa irányelvei az új társadalmi összefüggések fényében. A második fejezet az igazságosság és a béke kérdéskörével foglalkozik. A harmadik azt vizsgálja, hogy az egyház miként kötelezi el magát az igazságosság és a béke előmozdításában oktatási és egészségügyi intézményei, valamint az evangelizálás révén. Az afrikai katolikus egyház nyitott más keresztény egyházakkal és közösségekkel, valamint az afrikai vallásokkal és az iszlámmal folytatott párbeszédre. A negyedik fejezet Isten népe tagjaival, püspökökkel, papokkal, szerzetesekkel és az oktatásban, egészségügyben, politikában elkötelezett világiakkal foglalkozik.

XVI. Benedek március 20-án este a yaoundéi nunciatúrán találkozott az Afrikával foglalkozó szinódus különleges tanácsának tagjaival, 12 ország megannyi képviselőjével. Miután felidézte az 1994-ben megtartott első afrikai szinódus munkáit, és köszönetet mondott az őszi szinódus munkadokumentuma kidolgozásáért, azt emelte ki, hogy a dokumentumban tükröződik Afrika nagy dinamizmusa, de azok a kihívások is, amelyekkel a püspököknek szembe kell nézniük. A főpásztorok Krisztusból, a megtestesült Igéből kiindulva juttassák érvényre az afrikai hagyományokat, az életről, az emberről és a családról kialakított felfogás tökéletesítésében.

* * *

Itt még XVI. Benedek két beszédét ismertetjük: l) A kameruni Yaoundé repülőterén megérkezésekor, március 17-én lelkipásztori célját jelölte meg. 2) március 20-án pedig az angolai Luandában a politikai és diplomáciai élet képviselőihez szólva Angola és egész Afrika legsúlyosabb problémáira világított rá.

1. A Szentatya a remény, a béke, a fiatalság földjének nevezte Kamerunt. A „miniatűr Afrikaként” is emlegetett, ötven éve független országban több mint kétszáz különböző etnikumú csoport él egymással harmóniában. A lakosság több mint egynegyede katolikus vallású, s az egyház hatékonyan végezheti küldetését az egészség és a kiengesztelődés érdekében. Ennek példája a Léger bíborosról elnevezett központ, ahol beteg és szenvedő embereknek nyújtanak ingyenesen segítséget. Az egyház másik fontos missziója a nevelés: a Közép-Afrikai Egyetem reményteli a térség jövője szempontjából, hála a misszionárius tanárok erőfeszítéseinek.

A pápa hangsúlyozta, hogy lelkipásztorként érkezett Kamerunba. Péter utódaként azért jött, hogy megerősítse testvéreit a hitben, híven ahhoz a feladathoz, amelyet Krisztus bízott Péterre az utolsó vacsorán. Ezután emlékeztetett Afrika számos nagy szentjére, akik a kereszténység első századaiban éltek, mint: Szent Ciprián, Szent Mónika, Szent Ágoston, Szent Atanáz. Egészen napjainkig misszionáriusok és vértanúk sora tett tanúságot Krisztusról szerte Afrikában, ahol ma az egyházhoz mintegy 150 millió hívő tartozik.

A keresztény üzenet még a legnagyobb szenvedés közepette is reményt hoz magával – folytatta beszédét XVI. Benedek. Szent Bakhita Jozefina élete ragyogó példa arra, hogy az élő Istennel való találkozás az igazságtalanság vagy a szenvedés helyzeteiben is milyen változást képes előidézni. Egy keresztény sosem nézheti szótlanul a fájdalom, az erőszak, a szegénység vagy az éhség problémáit, a korrupciót, a hatalommal való visszaélést. Az evangélium üdvözítő üzenetét erőteljesen és világosan kell hirdetni, hiszen Afrikában is sokan vágynak reményre és vigaszra – hangoztatta a pápa. A helyi konfliktusok következtében ezrek maradnak hajlék nélkül, árván, özvegyen. A múltban sok afrikait hurcoltak el kegyetlenül rabszolgának. Ma a szervkereskedelem a rabszolgaság egyik modern formája lett.

A fekete földrészen aránytalanul súlyosan jelentkezik a mostani globális válság: az élelmiszerhiány, a pénzügyi recesszió, a klímaváltozás hatásai. Mindez kiengesztelődésért, igazságosságért és békéért kiált: és éppen ezt kínálja fel az egyház. Nem a gazdasági vagy politikai elnyomás újabb formáit, amelyek nem veszik figyelembe a még meg nem született emberi életeket, hanem az élet evangéliumának üdvözítő vizét. Az egyház az etnikai és vallási rivalizálás helyett az egyenességet, Isten Országának békéjét és örömét hirdeti.

2. A Szentatya a nemzet politikai és polgári vezetőihez, az Angolában különösen nagy számban jelenlévő diplomáciai testületek tagjaihoz és az ország püspökeihez intézett beszédet.
Huszonhét évi polgárháború pusztítása után a béke kezdi meghozni a stabilitás és a szabadság gyümölcseit az országban. A kormány kézzelfogható erőfeszítései, amelyek az infrastruktúrák felállítására és az alapvető fejlesztési intézmények megújítására irányulnak, reményt keltettek a nemzet állampolgáraiban. Ezt a reményt támasztják alá azoknak a multilaterális ügynökségeknek a különféle kezdeményezései, amelyek túlmutatnak az egyéni érdekeken és a közjó távlatában fejtik ki tevékenységüket.

Angola tudja, hogy Afrika számára elérkezett a remény ideje. Minden helyes emberi magatartás a cselekvő remény kifejezése. Tetteink soha nem közömbösek sem Isten, sem pedig a történelmi fejlődés számára. Teljes szívvel, nagylelkűséggel és együttérzéssel a politikai és diplomáciai élet felelősei átalakíthatják a földrészt. Megszabadíthatják a kapzsiság, az erőszak és a zűrzavar csapásaitól, ha a kontinenst a modern demokrácia nélkülözhetetlen alapelveinek ösvényeire vezetik el. Ezek a következők: az emberi jogok tiszteletben tartása és előmozdítása, az átláthatóságot szolgáló kormány, a független bírói testület, a szabad tömegtájékoztatás, a közügyek becsületes intézése, a megfelelő módon működő iskola- és kórházhálózat, valamint a szilárd elhatározás, hogy egyszer és mindenkorra felszámolják a korrupciót.

Afrika lakói azt kérik a közigazgatási felelősöktől és a multinacionális cégek vezetőitől, hogy valóban emberi módon álljanak közösségeik mellé – hangsúlyozta a Szentatya.

Afrikában a gazdasági és szociális fejlődés azt igényli, hogy összehangolják a helyi kormány munkáját a regionális kezdeményezésekkel és a nemzetközi döntésekkel. Az afrikai nemzetek ne legyenek pusztán a mások által kidolgozott tervek címzettjei, hanem az afrikaiak saját maguk legyenek fejlődésük elsődleges előmozdítói – mondta a pápa. A nemzetközi közösség pedig összehangolt erőfeszítésekkel nézzen szembe a klímaváltozás kérdésével, továbbá maradéktalanul és igazságosan valósítsák meg a Doha-forduló elkötelezettségeit, a fejlett országoknak azt a sokszor elhangzott ígéretét, hogy bruttó hazai össztermékük (GDP) 0,7%-át hivatalos fejlesztési segélyekre fordítják.

XVI. Benedek ezután idézett az „Ecclesia in Africa” k. szinódus utáni buzdításból, miszerint „a család a társadalom épületének alapja”. Felsorolta a családot sújtó számos kihívást, mint a szegénység által okozott megaláztatás, a munkanélküliség, a betegségek, a száműzetés. A nőket különösen sújtja a diszkrimináció csapása, az erőszak, a szexuális kizsákmányolás. A pápa rámutatott arra az ellentmondásra, hogy egyesek az abortuszt az anya egészségvédelme eszközének tüntetik fel. Az egyház, isteni Alapítójának akarata szerint mindig a legszegényebbek mellett áll, Afrikában is. Egyházmegyei kezdeményezései, számtalan oktatási, egészségügyi és szociális műve, szerzetesrendjei révén, a Caritas és más szervezeteinek tevékenysége által mindent megtesz, hogy támogassa a családokat, beleértve az AIDS tragikus következményei által sújtottakat is. Előmozdítja a nők és férfiak közötti egyenlő méltóságot a harmonikus komplementaritás révén. A politikai vezetőket szüntelen megtérésre szólítja fel, hogy az emberiség az igazság, az integritás, a tisztelet és a szolidaritás útján haladhasson előre – mondta végül Benedek pápa, Isten áldásáért fohászkodva az egész „csodálatos Afrika” számára.

* * *

A Vatikáni Államtitkárság közleménye a belga képviselőház határozatáról, amely a pápa afrikai útján mondott nyilatkozatait bírálja:

Az Államtitkárság sajnálattal veszi tudomásul a lépést, amely szokatlan a Szentszék és a Belga Királyság közötti diplomáciai kapcsolatokban. Helyteleníti, hogy egy országgyűlés megfelelőnek tartotta bírálni a Szentatyát egy interjúrészlet alapján, amelyet megcsonkítottak és kiemeltek a szövegkörnyezetből. Ezt egyes csoportok azzal a nyilvánvaló szándékkal használták fel, hogy megfélemlítsék, mintegy eltántorítsák a pápát attól, hogy érdemben nyilatkozzon egyes témákról, amelyek egyértelműen erkölcsi vonatkozásúak, és arra késztessék, hogy ne hirdesse az egyház tanítását.

A Szentatya Afrikába utazva arra a kérdésre válaszolt, hogy mennyire hatékony és mennyire reális az egyház álláspontja az AIDS elleni küzdelemben. A pápa azt nyilatkozta, hogy két irányban kell keresni a megoldást: egyrészt a szexualitás humanizálásában, másrészt a szenvedők irányában mutatott valódi barátságban és készséges segítségnyújtásban. A Szentatya hangsúlyozta, hogy az egyház mindkét területen elkötelezte magát. E nélkül az erkölcsi és nevelő dimenzió nélkül nem lehet megnyerni az AIDS elleni küzdelmet.

Európa egyes országaiban soha nem látott médiahadjárat indult el az óvszer elsődleges, szinte kizárólagos értékéről az AIDS elleni küzdelemben. Mindemellett vigasztaló annak tapasztalata, hogy a Szentatya által kifejtett erkölcsi megfontolásokat megértették és értékelték az afrikaiak és Afrika igaz barátai, továbbá a tudományos közösség egyes tagjai. Ez olvasható például a Nyugat-Afrikai Regionális Püspöki Konferencia (CERAO) közleményében: „Hálásak vagyunk a remény üzenetéért, amelyet a Szentatya ránk bízott Kamerunban és Angolában. Azért jött el hozzánk, hogy bátorítson bennünket: éljünk egységben, kiengesztelődve az igazságosságban és a békében, hogy az afrikai helyi egyház saját maga váljon a remény égő lángjává az egész földrész élete számára. Megköszönjük neki, hogy ismét mindenkit emlékeztetett árnyaltan, világosan és éleslátóan az egyház egységes tanítására az AIDS-betegek lelkipásztori ellátását illetően”.

XVI. BENEDEK JÉZUS NYOMDOKAIN

(A Vatikáni Rádió adásai alapján)

Márciusi afrikai látogatása után XVI. Benedek május 8 és 15. között zarándokutat tett a Szentföldön, Jordániában és Izraelben. Maga a pápa és a vatikáni sajtóiroda is hangsúlyozta, hogy a pápa zarándokként látogatott el Jézus szülőföldjére. Természetesen e zarándoklatnak politikai vonatkozása is volt, amint Elias Chacour, Akko, Haifa, Názáret és egész Galilea görög katolikus érseke egy interjúban kiemelte: „A pápa bármit mond és tesz, politikai szempontból értelmezik. A monoteista vallásoknak ezen a földjén egyszerűen minden mindig egyben politikai is.” A német pápa azért is nehéz pillanatban érkezett Izraelbe, mert a holokausztot tagadó tradicionalista püspök, R. Williamson kiközösítésének feloldása nagy vihart kavart (lásd alábbi jegyzetünket), továbbá feszültséget okozott XII. Pius boldoggá avatásának terve. Továbbá május 14-én, amikor a pápa éppen Izraelben tartózkodott, Izrael állam megalakulásának 61. évfordulójára emlékeztek, amely dátum a palesztineknek gyászos nap.

Ismeretes, hogy az ENSZ 1947-es határozata alapján kellett létrejönnie egy önálló zsidó és egy önálló arab államnak. A zsidók 1948. május 14-én bejelentették az önálló zsidó állam megalakulását. Az arabok viszont nem nyugodtak bele helyzetükbe. Kitört az izraeli–arab háború, amelyet további véres összeütközések követtek. A Szovjetunió fontos szerepet játszott az ENSZ-határozat megszületésében. Kezdetben Izrael mögött állt, de később szerepet cserélt az Egyesült Államokkal, amely kitartott a zsidó állam mellett, annak ellenére, hogy az ENSZ 1956 és 1990 között állandóan Izrael-ellenes határozatokat hozott a palesztin lakosság ellen elkövetett jogsértések miatt. 1993-ban a Szentszék és Izrael felvette a diplomáciai kapcsolatokat, ezért is II. János Pál 2000-ben történt szentföldi zarándoklata nyugodtabb légkörben folyt le.

A bennszülött keresztényeknek, akik felszabadultak az évszázados oszmán uralom alól, most újra hosszú szenvedés elé kellett nézniük. Az izraeli–arab viszály miatt sokan hazájukat elhagyni kényszerültek. A palesztin menekültek kb. 15%-a keresztény volt. Michel Sabbah, volt latin pátriárka szerint 150 arab település tűnt el Izrael térképéről, főleg Galileában. Az 1967-es „hatnapos háború” új menekülthullámokat okozott a palesztin lakosságban, ami újra sok keresztényt érintett. A szentföldi keresztények legnagyobb része arab, ezért izraeli-zsidó részről a „terrorista” palesztinekhez sorolják őket, az arab muzulmánok pedig nem fogadják el őket arabnak. A kemény telepítéspolitika, amit Izrael a 80-as években kezdett, erősítette, még jobban kiélezte az izraeli–arab konfliktust. Az izraeli és palesztin területek közötti fal építése, amely Betlehemet különösen is érintette, nemcsak az arab lakosságot, az arab keresztényeket, hanem a Szentföldre érkező keresztény zarándokokat is keményen sújtotta.

Anélkül hogy tovább részleteznénk a véget nem érő izraeli–palesztin konfliktust, emlékeztetünk arra, hogy az ENSZ közgyűlése 1947-ben úgy határozott, hogy Jeruzsálem területen kívüli státusszal kerüljön nemzetközi fennhatóság alá. Ebből a tervből ez ideig semmi sem lett. A szent várost 1948-ban osztották ketté, majd 1967-ben újra egyesítették. Izrael elfoglalta a keleti övezetet is. Ehhez az övezethez tartozik az óváros, amely négy negyedre oszlik: keresztény, muzulmán, örmény és zsidó. Jeruzsálemnek kb. 410 ezer zsidó, 150 ezer muzulmán és 15 ezer arab keresztény lakosa van. A Szentszék több ízben leszögezte álláspontját: Jeruzsálem, a három monoteista vallás szent városa élvezzen különleges státuszt, ahogy annak idején az ENSZ javasolta.

2000-ben II. János Pál szentföldi zarándokútja alkalmával egyengette az izraeli–palesztin megbékélés útját. Március 22-én Betlehemben az Autonóm Palesztin Területre érkezve Arafat elnökhöz szólva többek között ezeket mondta: „A Szentszék mindig elismerte, hogy a palesztin népnek természetes joga, hogy hazája legyen, és joga van ahhoz, hogy békében és nyugalomban éljen e régió népeivel. Nemzetközi szinten Elődeim és magam is ismételten kinyilvánítottuk, hogy nem lehet véget vetni a Szentföldön a szomorú konfliktusoknak az összes érintett nép jogainak szilárd biztosítása nélkül a nemzetközi jog és az ENSZ fontos nyilatkozatai és javaslatai alapján. (…) A siker nagyrészt attól függ, hogy a világ e részének felelős vezetőiben meglesz-e a bátorság elsajátítani azt az új magatartásformát, melyben jelen van a megegyezési készség és az igazságosság követelményeinek elfogadása.”

Izrael állam megalapítása reményt ébresztett az ott élő keresztényekben, de sajnos e reménység illúzió lett. A keresztények száma egyre fogyott, az összlakosság alig több mint egy százalékára csökkent a kivándorlás miatt. Fennáll a veszély, hogy a bennszülött kereszténység egyes területeken egészen eltűnik. Jordániában jobb a helyzet. Itt egy 140 ezer hívőből álló életerős keresztény közösség fogadta a pápát. Jordániának központi szerepe van a békéért folytatott törekvésekben.

XVI. Benedek visszatért azokra a szent helyekre, amelyeken, II. János Pál 2000-ben zarándokként járt. Négy város szerepelt a programban: Amman, Jeruzsálem, Betlehem és Názáret. 29 alkalommal szólalt meg nyilvánosan (homíliák, beszédek, köszöntések), 36 különféle helyszínen találkozott keresztényekkel, zsidókkal, muzulmánokkal, valamint jordániai, izraeli és palesztin vezetőkkel.

A pápalátogatásról bőségesen beszámolt a Vatikáni Rádió, illetve ennek adásait naponta háromszor is megismétlő Magyar Katolikus Rádió, valamint a katolikus sajtó. Most a Vatikáni Rádió adásai alapján néhány fontosabb mozzanatot, illetve pápai beszédet ismertetünk.

* * *

XVI. Benedek három napos jordániai látogatásának mérlege pozitív volt, állapította meg Federico Lombardi S.J. szentszéki szóvivő. Nyilatkozatában nagyon bölcsnek nevezte azt a választást, hogy a pápa Jordániában, a „béke kapujában” kezdte el szentföldi zarándoklatát. A jelenlegi közel-keleti helyzetben az ország általában véve biztos pontnak nevezhető. Az itteni találkozókra rendkívül szívélyes, baráti légkörben került sor a királyi család, a hatóságok, az egész muzulmán világ részéről. Különösen megható volt a keresztény közösség lelkes fogadtatása Amman görög-melkita székesegyházában. A jordániai keresztény kisebbség életerejéről tett tanúságot. A Krisztus megkeresztelkedésének helyén épülő latin, illetve görög-melkita templomok azt jelzik, hogy a keresztények számban is növekednek. Fejlődik a keresztények és a muzulmánok közötti párbeszéd, jó kapcsolat. A pápának a mecsetben tett látogatása egyértelműen bizonyítja a két vallás közötti összhangot. A jordániai sajtó általában megállapította, hogy a pápalátogatás vallási és politikai szempontból egyaránt jelentős volt: megerősítette Jordánia szerepét a vallásközi párbeszédben, felhívta a figyelmet az üldözöttek ellen elkövetett igazságtalanságokra, különös tekintettel az államiságot nélkülöző palesztin népre.

Sokkal kényesebb volt a német pápa következő, május 12–15 közötti izraeli látogatása a fentebb említett okok miatt. XVI. Benedek beszédei nagyon óvatosak voltak.  Megkönnyítette helyzetét Simon Peresz elnök szívélyes fogadtatása, latin köszöntése: „Ave Benedicte, Princeps fidelium…” Peresz elnök a repülőtéren hangsúlyozta, hogy a pápa spirituális küldetése a békét, a tolerancia magvainak elhintését és a fanatizmus gyökeres felszámolását szolgálja. „Hazánkban ugyanazon égbolt alatt élnek zsidók, keresztények, muzulmánok és beduinok. Mindnyájan a mindenható Istenhez imádkoznak saját nyelvükön…” Izrael minden gyermeke számára igazságot kíván nyújtani. Az ország békét kötött Egyiptommal és Jordániával, tárgyalásokat folytat a palesztinokkal. Remélhetőleg a közeljövőben a regionális béke is megvalósul. A pápa látogatása áldás, amely a vallások közötti megértést és a békét terjeszti közelben és távolban.”

„Azért jöttem, hogy a szent helyeken imádkozzam a Szentföld és az egész világ békéjéért” – mondta a pápa Izraelt köszöntő beszédében.

A Szentatya utalt azokra az értékekre, amelyek közösek mind a Szentszék, mind Izrael állam számára. Ezek közül kiemelkedik az az elkötelezettség, hogy a vallásnak méltó helyet biztosítsanak a társadalmi életben. Tragikus módon a zsidó nép megtapasztalta azoknak az ideológiáknak a rettenetes következményeit, amelyek tagadják minden személy alapvető méltóságát. Ezért a pápa izraeli látogatása során lerója tiszteletét a soa 6 millió zsidó áldozatának emléke előtt, és azért imádkozik, hogy az emberiség soha többé ne legyen tanúja egy ilyen óriási méretű bűnténynek. Sajnos az antiszemitizmus továbbra is felüti fejét a világ sok részén. Ez teljes mértékben elfogadhatatlan. „Minden erőfeszítésünkkel küzdenünk kell mindenütt az antiszemitizmus ellen” – mondta a pápa. Annak a reményének adott hangot, hogy látogatásakor minden zarándok korlátozás nélkül eljuthat a szent helyekre, és részt vehet a vallási szertartásokon.

Bár Jeruzsálem neve annyit jelent, mint a „béke városa”, nyilvánvaló, hogy évtizedeken át a béke tragikusan elkerülte a Szentföldet. A térség biztos jövője az izraeli–palesztin béketárgyalások kimenetelétől függ. A pápa arra buzdította a felelősöket, hogy minden lehetséges módon keressék a nehézségek igazságos megoldását, hogy mindkét nép békében élhessen saját hazájában, biztos és nemzetközileg elismert határok között. A katolikus püspökökhöz fordulva a Szentatya a következőket mondta: „Erre a földre, ahol Péter azt a megbízást kapta az Úrtól, hogy legeltesse nyáját, úgy jövök, mint Péter utóda. A keresztény közösségek tegyenek tanúságot az Úrról, aki a megbocsátást és a kiengesztelődést hirdette. Ha következetesen hirdetik minden emberi élet szent mivoltát, hozzájárulhatnak ahhoz, hogy véget érjen az ellenségeskedés, amely régóta sújtja ezt a földet. Jelenlétük Izraelben és a palesztin területeken hozzon sok gyümölcsöt a béke és a kölcsönös tisztelet előmozdításában a biblia földjén élő népek között” – mondta Izraelbe érkezésekor XVI. Benedek pápa.

Az elnöki palota udvarában a pápa az államelnökhöz intézett beszédében azt hangsúlyozta, hogy a közös értékeket csak úgy védelmezhetjük, ha a gyakorlatban megvalósítjuk őket. Biztonság, integritás, igazságosság és béke; ezek az emberi méltóságot védelmező társadalom hiteles értékei és célkitűzései. Oszthatatlanok, egyetemesek és egymással kölcsönös függő viszonyban állnak. Jeruzsálem régóta sokféle származású nép kereszteződési pontja. Olyan város, amelyben zsidók, keresztények és muzulmánok kötelessége és egyben kiváltsága, hogy közösen tegyenek tanúságot az egyetlen Istent imádó hívek békés együttéléséről.

XVI. Benedek május 11-én délután az izraeli elnök és más magas rangú politikai vezetők jelenlétében fölkereste a jeruzsálemi Jad Vasem-emlékhelyet.  Az intézet igazgatója kísérte a pápát az Emlékezés Csarnokához, ahol a Szentatya megújította az örökmécsest, és koszorút helyezett el.  XVI. Benedek beszédében hangsúlyozta: a holokauszt áldozatainak szenvedését soha ne tagadják, ne kicsinyítsék, és ne feledjék el! A katolikus egyház, Jézus tanítását követve mély részvétet érez az áldozatok iránt, akiknek emlékét ez a hely őrzi. Közel áll azokhoz is, akiket ma üldöznek fajuk, bőrszínük, élethelyzetük vagy vallásuk miatt. „Mint Róma püspöke és Péter apostol utóda, elődeimhez hasonlóan ismételten leszögezem: az egyház imái és fáradozásai arra irányulnak, hogy a gyűlölet soha többé ne uralja az emberi szíveket.”

A pápa május 12-én délellőtt ellátogatott a jeruzsálemi Nyugati Falhoz (ismertebb nevén Siratófal). Itt latinul felolvasta a 121. zsoltárt, majd csöndes imába merült. A több ezer éves fal repedései közé egy üzenetet csúsztatott a következő szöveggel:
„Minden idők Istene, a Béke Városában, amely zsidók, keresztények és muzulmánok spirituális lakhelye, látogatásom alkalmából eléd helyezem a világban szétszórt egész néped örömeit, reményeit és vágyait, aggodalmait, szenvedéseit és fájdalmait. Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, halld meg a szenvedők, a félelemben élők, a kétségbeesettek kiáltását! Küldd el békédet erre a Szent Földre, a Közel-Keletre, az egész emberi családra; ébreszd fel mindazok szívét, akik hívják Nevedet, hogy alázattal haladjanak előre az igazságosság és a könyörületesség útján. »Akik benne bíznak, azokhoz jó az Úr, a lélekhez, amely őt keresi«.” (Siral 3,25)

Május 12-én délelőtt XVI. Benedek az Utolsó Vacsora termében a püspököknek mindenekelőtt az ökumenizmusról beszélt: az itt jelen lévő különböző keresztény egyházak gazdag és változatos lelki örökséget képviselnek. Arról a sokszínűségről tanúskodnak, amely az Evangélium és a kultúrák egymásra hatása nyomán alakul ki. Jelenlétük arra is emlékeztet minket, hogy az egyház küldetése Isten egyetemes szeretetének hirdetése, valamint az, hogy egyesítsen minden hívőt Isten családjában. A II. vatikáni zsinat új lelki indíttatást adott a katolikus egyházon belül az egyes rítusok szeretetközösségének, továbbá az ökumenizmusnak. A Szentlélek az alázat és a béke, egymás kölcsönös elfogadása, megértése és az együttműködés felé vezeti szívünket. Az egységre való törekvés döntő a keresztények küldetése számára – hangsúlyozta a pápa.

A keresztények jelenléte a Szentföldön létfontosságú a társadalom java érdekében. Támogatásáról biztosította a püspököket, majd arra kérte őket, hogy tegyenek meg mindent azért, hogy a hívek szülőföldjükön maradjanak és a béke hírnökei legyenek. Ismételten felhívást intézett a világon minden hívőhöz: segítsék és imáikkal kísérjék a szentföldi és közel-keleti keresztény közösségeket.

Május 12-én délután fél ötkor a Szentatya a Jozafát völgyében mutatott be szentmisét.

A pápa szólt Jeruzsálem egyetemes hivatásáról. A város zsidók, muzulmánok és keresztények számára egyaránt spirituális otthont jelent. Valóban a béke városává kell válnia minden nép számára, ahová mindenki elzarándokolhat, keresve Istent és meghallva szavát.

Jeruzsálem olyan város, amelynek utcáin különféle nyelvek visszhangzanak, falai Isten gondoskodását jelképezik az egész emberiség számára. Mint globalizált világunk mikrokozmosza, Jeruzsálem csak akkor felelhet meg egyetemes hivatásának, ha tanítja az egyetemességet, a mások iránti tiszteletet, a párbeszédet és a kölcsönös megértést. Legyen olyan hely, ahol a félelem szülte előítéleteket és a tudatlanságot, legyőzi a becsületesség, az egyenesség és a béke keresése. Jeruzsálem falai között nincs helye a szűklátókörűségnek, a diszkriminációnak, az erőszaknak és az igazságtalanságnak. Az irgalmas Istenben hívők, legyenek bár zsidók, keresztények vagy muzulmánok, elsők között mozdítsák elő a kiengesztelődés és a béke kultúráját, bármennyire nehéz is ez a folyamat.

A szentatya utalt arra a tragikus valóságra, amelyet az utóbbi években a jeruzsálemi keresztény közösség számos tagjának elvándorlása jelent. A Szentföldön mindenki számára van hely! – szögezte le ismét a pápa. Arra sürgette a hatóságokat, hogy tartsák tiszteletben és támogassák a keresztények jelenlétét, egyben az egész egyház és a Szentszék szolidaritásáról, szeretetéről és támogatásáról biztosította a szentföldi híveket.

„A közel-keleti népek közötti igazságos és békés együttélés csak az együttműködés és a kölcsönös tisztelet szellemében érhető el” –  XVI. Benedek beszéde a Palesztin Autonóm Területre érkezésekor Betlehemben.

A szentatya május 13-án délelőtt érkezett Jeruzsálemből a betlehemi Palesztin Hatóság elnöki palotájába. A Palesztin Autonóm Területek két egymástól különálló földrajzi részből tevődnek össze. Az egyik Ciszjordánia, vagy angolul West Bank, azaz „nyugati part”, amely Izraellel és Jordániával határos. A másik rész a Gázai-övezet, amelynek határai Izraellel és Egyiptommal érintkeznek. Az ENSZ hivatalosan elismerte e két területet az 1993-ban Izrael és a Palesztin Függetlenségi Szervezet között megkötött oslói egyezmény után. A megegyezést hosszú, titkos tárgyalási folyamat előzte meg a norvég diplomácia közbenjárásával. A két különálló területet a ciszjordániai Ramallah székhelyű Palesztin Hatóság vezeti, amelynek elnöke Mahmud Abbasz. Mandátuma 2008-ban járt le, amelyet egy évvel meghosszabbítottak.

A 35 ezer lakosú Betlehem Jeruzsálemtől 10 km-re délre fekszik. Az 1967-es izraeli inváziót megelőzően a jordániai Hasemita királyság része volt Ciszjordániával együtt. 1995 óta a Palesztin Autonóm Területek része. Jasszer Arafat korábbi palesztin elnök Betlehemben építtette fel elnöki palotáját.

Harmadik alkalommal látogatott el pápa Betlehembe. XVI. Benedeket érkezésekor Mahmud Abbasz palesztin elnök, a politikai és a polgári hatóságok, valamint a vallási elöljárók fogadták. A himnuszok elhangzását követően a palesztin elnök üdvözölte a szentatyát. Megköszönte látogatását, majd a palesztinok szenvedéseiről szólt, és arról a tényről, hogy ezen a területen falak épülnek és nem hidak. Elítélte a fal jelenlétét, amely Jeruzsálemet veszi körül, és megakadályozza a ciszjordániaiakat, hogy a Szentsírnál vagy az Al-Aksza mecsetnél imádkozzanak, és szentesíti Jeruzsálem arab részének Izraelhez kapcsolását. Ez a rész pedig Palesztina örök fővárosa. A palesztinokat kivándorlásra kényszerítik, házaikat a földdel teszik egyenlővé, földterületeiket elkobozzák.

Mahmud Abbasz hangsúlyozta a két szuverén állam létrehozásának szükségességét, amelyek a béke és a stabilitás légkörében élnek egymás mellett. Kérte továbbá a menekültek problémájának megoldását az ENSZ döntéseinek fényében. A palesztin elnök említette a gázai tragédiát is. A béke mellett vagyunk, továbbra is reménykedünk egy olyan jövőben, amelyben nem lesz többé megszállás, ellenőrzési pontok, elítéltek, menekültek, csak békés együttélés, egymás mellett létezés és jólét – fogalmazott Mahmud Abbasz.

XVI. Benedek beszédében biztosította róla a palesztinokat: tudja, mennyit szenvedtek a területet évtizedek óta sújtó zűrzavar miatt. Mély együttérzésének adott hangot, és hangsúlyozta, hogy gyakran imáiba foglalja őket. Őszintén imádkozik a Mindenhatóhoz a tartós békéért, az igazságért a régióban. A pápa hangsúlyozta, hogy a Szentszék támogatja a palesztinok jogát egy szuverén, biztonságos ország megteremtésére atyáik földjén, amely békében él szomszédjaival a nemzetközileg elismert határain belül.

A szentatya arra biztatta a palesztinokat, hogy őrizzék a remény lángját. Reménykedjenek, hogy meg lehet találni az utat az izraeliek és palesztinok békére és stabilitásra irányuló jogos törekvéseinek összeegyeztetéséhez. Idézte II. János Pál szavait: „Nincs béke igazságosság nélkül, és nincs igazságosság megbocsátás nélkül.” Minden érintett felet arra kért, hogy tegye félre a sérelmeket és a megosztottságot, amely a kiengesztelődést akadályozza. Nagylelkűen és együttérzéssel, diszkrimináció nélkül forduljanak mindenkihez – figyelmeztetett a pápa. A közel-keleti népek közötti igazságos és békés együttélés csak az együttműködés és a kölcsönös tisztelet szellemében érhető el, amelyben mindenki jogait és méltóságát elismerik. „Higgyetek és bízzatok benne, hogy az őszinte és kitartó párbeszéden keresztül az igazságosság igényének teljes tiszteletben tartása által érhető igazán el a tartós béke” – fogalmazott XVI. Benedek.

Megtorlás helyett kiengesztelődésre van szükség mindkét oldalról az izraeli-palesztin konfliktus megoldásához – mondta a pápa a palesztin menekülttáborban.

A szentatya szerdán délután fölkereste a Betlehemtől mintegy két kilométerre északra található Aida nevű menekülttábort, amely ötezer palesztinnak ad otthont. A táborban a muzulmánok mellett néhány keresztény család is él. (A Palesztin Hatóság területén felállított menekülttáborokban összesen egymillió háromszázezer kitelepített lakik.) A pápa ötvenezer eurót adományozott a tábornak, amelyből három iskolatermet építenek, melyeket róla neveznek majd el.

Beszédében szolidaritásáról biztosította a hajléktalan palesztinokat, akik saját haza után sóvárognak. Rámutatott a család és a nevelés fontosságára: a szülők támogassák gyermekeik tanulmányait, hogy felelős helyet tölthessenek majd be a palesztin közösségben. Az egyház hosszú ideje dolgozik a menekültek megsegítéséért: a Pápai Misszió Palesztináért hatvan éve koordinálja a katolikus humanitárius ellátást – hangoztatta a pápa, aki ezután a független palesztin állam megteremtéséről beszélt. Jogos törekvéseik egy állandó haza megteremtésére még mindig nem valósultak meg. Folytatódik az erőszak örvénye: támadások és ellentámadások, megtorlás és pusztítás követik egymást, miközben az egész világ vágyik a békére. A fal mintegy szimbóluma annak, hogy mennyire holtpontra jutottak az izraeli–palesztin kapcsolatok. A béke megteremtéséhez le kell győzni a félelmet és a bizalmatlanságot a fal mindkét oldalán, ha meg akarjuk fékezni a bosszúvágyat. Szilárd és kreatív kezdeményezésekre van szükség, ugyanis ha mindig a másiktól várják az engedményeket, megrekednek a tárgyalások – magyarázta Benedek pápa. A humanitárius segély alapvető, de hosszú távon csak politikai döntésekkel lehet megoldani a válságot. Ebben létfontosságú a nemzetközi közösség szerepe. A szentatya végül ismételten felhívást intézett az érintett felekhez, hogy gyakoroljanak nyomást az igazságos és tartós megoldás eléréséhez, amely tiszteletben tartja a felek jogos elvárásait, elismeri jogukat a békés és méltó élethez, a nemzetközi jog szerint.

XVI. Benedek pápa szentföldi zarándokútjának utolsó előtti napján Názáretbe látogatott, arra a földre, ahol a gyermek- és ifjú Jézus élt 2000 évvel ezelőtt, és amely napjainkban Izrael legnagyobb arab városa. Názáretben, héber nevén a „virágba borult városban”, ünnepi szentmisével kezdődött az eseményekben gazdag program. A nap folyamán még találkozott Benjamin Netanjahu március óta hivatalban lévő izraeli kormányfővel. Erre a ferencesek kolostorában került sor, míg a további események az Angyali Üdvözlet-bazilikában zajlottak le. Itt köszöntötte a vallási vezetőket, majd vesperást végzett a galileai püspökökkel, papokkal, szerzetesekkel és egyházi mozgalmak képviselőivel együtt.

A Haaretz napilap internetes változata szerint a miniszterelnök a délelőtt folyamán Jordániába repült, ahol megbeszélést folytatott Abdallah királlyal. Jövő vasárnap pedig Simon Peresz elnököt várják Ammanba, aki ugyancsak a Haaretz szerint biztosítani akarja a jordán királyt arról, hogy az izraeli kormány folytatja a béketárgyalásokat a palesztinokkal. Simon Peresz elnök a Le Parisien francia napilapnak adott nyilatkozatában pozitívan értékelte a kereszténység és a zsidóság kapcsolatait. Véleménye szerint 2000 év óta ez a legbiztatóbb időszak. A pápa Jad Vasemben elhangzott beszédével kapcsolatban pedig, amelyet az izraeli sajtó többsége kiábrándítónak minősített, Peresz elnök ezt nyilatkozta: „A szavak keveset érnek, nem azok számítanak. A történelmi távlat a fontos. A pápa látogatása inkább a történelemkönyvek tárgya, semmint az újságoké.”

Szabó Ferenc

A TRADICIONALIZMUS ELŐRETÖRÉSE?

 XVI. Benedek pápa 2009. jan. 21-én visszavonta négy tradicionalista, skizmatikus (szakadár) püspök kiközösítését, akiket a katolikus egyháztól elszakadt Marcel Lefebvre érsek 1988-ban a pápa engedélye nélkül szentelt fel. A pápai döntés azért keltett olyan nagy visszhangot, mert az egyik püspök, az angol Richard Williamson a svéd televíziónak adott nyilatkozatában tagadta a holokausztot, a náci gázkamrák működését, és csak mintegy 200– 300 ezer zsidó áldozatról beszélt. Kétségkívül ez a tény magyarázza, hogy az egyház „belügyét” képező egyházjogi intézkedésnek ilyen nemzetközi – politikát is érintő – visszhangja lett. Minden oldalról érkeztek reakciók: az egyházon belül, pl. püspökkari konferenciák nyilatkoztak, Angela Merkel német kancellár az ügyről személyesen beszélt telefonon a pápával. A sajtóban, katolikus lapokban is olyan véleményeket is olvashattunk, hogy a pápa döntése „szerencsétlen” volt, hogy hibázott akkor, amikor nem konzultálta a helyi (svájci) főpásztorokat stb. Úgy tűnik – írták –, hogy Ratzinger pápa a zsinatot elvető tradicionalistákkal szemben engedékenyebb, mint egyes (cenzúrázott) haladó teológusokkal szemben. Ez is annak a jele, hogy „restauráció” történik XVI. Benedek pápasága alatt.

 Próbáljuk kissé megvilágítani a bonyolult kérdést. Mindenekelőtt megemlítem azt az interjút, amelyet a jezsuita Federico Lombardi, a Szentszék szóvivője adott február 6-án a La Croix c. francia katolikus lapnak: „Nem tartottuk kezünkben a kommunikációt” – mondta az egyházi (belső) kommunikációjára és a média hírverésére utalva. A kiközösítést feloldó dekrétum nem volt világos, az utolsó pillanatig módosították, de mégis többfajta értelmezésre adott okot. Másrészt még közzététele előtt bizonyos részei már olvashatók voltak az interneten, és ezt »közhírré tette« a sajtó. Az egyházban problematikus a kommunikáció: vajon mindent közzé kell-e tenni, és rögtön? Néha jobb nem beszélni, amíg egy tárgyalás folyamatban van. Az ügy azonnali teljes feltárása megállíthatja vagy diszkreditálhatja a bonyolult tárgyalást.” F. Lombardi azt is megjegyezte, hogy a tárgyalást mindvégig Mgr Fellay folytatta Castrillón Hoyos bíborossal, a másik három püspök nevében is, akiknek az álláspontjával nem számoltak kellőképpen. (Castrillón Hoyos bíboros lett az elnöke az „Ecclesia Dei” nevű pápai bizottságnak, amelyet XVI. Benedek a Lefebvre érsek követői ügyének intézésére állított fel.) F. Lombardi szerint biztos, hogy a pápa nem tudott Williamson álláspontjáról. Ha volt valaki, aki tudhatott róla, akkor az Castrillón Hoyos bíboros. A jogi intézkedés csak egy lépés volt a skizmatikusokkal való teljes kiengesztelődés felé. Ami aztán végleg elmérgesítette az ügyet, az a (valakik által jól időzített) egybeesés volt a kiközösítés feloldása és a korábbi Williamson-nyilatkozat közzététele között.

 Bár a „Williamson-ügy” körüli híradások, valamint a Szentszék és a pápa nyilatkozatai során részben ismertté vált a tradicionalista, skizmatikus X. Pius Testvériség eredete, valamint VI. Pál és II. János Pál békítési kísérletei, most mégis érdemes röviden rávilágítani a tradicionalista irány gyökereire.

 Marcel-François Lefebvre 1905-ben Tourcoing-ben született, és 1991-ben Martignyben hunyt el. A II. vatikáni zsinaton a konzervatív szárnyhoz tartozott. Ellenezte a liturgikus reformot, a vallásszabadságról, a püspöki kollegialitásról és más kérdésekről szóló határozatokat. Yves Congar domonkos teológus, a haladó szárny egyik vezéralakja zsinati naplójában többször utal Mgr. Lefebvre ellenállására. Egy helyütt (Mon Journal du Concile II, 99) humorosan megjegyzi (1964. jún. 4): „Ebéd a Francia szemináriumban. (…) A kávénál Mgr. Lefebvre mellé kerültem. Mulatságos vele beszélgetnem, tudván ki ő, és hogy a zsinatra vonatkozó beszámolójában azt kérte a pápától, hogy ítélje el tévedéseimet…” Tudjuk, hogy a korábban tévedésekkel gyanúsított Congar atya a zsinat hangadó teológusa volt, és végül bíboros lett. Ismeretes, hogy Lefebvre csoportja nemcsak a trienti rítus szerinti latin miséhez ragaszkodott (ebben engedményeket tett nekik a Szentszék), hanem a II. vatikáni zsinat minden új tanítását elvetette, leghevesebben a vallásszabadságról szóló nyilatkozatot.

 Az érsek a svájci Fribourg-ban 1970-ben megalapította a X. Pius Papi Testvériséget, majd Econe-ban felállította a Szent X. Pius szemináriumot. VI. Pál tilalma ellenére folyamatosan diakónusokat és papokat szentelt, ezért a pápa 1976-ban felfüggesztette püspöki és papi tevékenységétől. Amikor pedig 1988-ban szentszéki engedély nélkül négy püspököt szentelt, szakadárrá vált és a kiközösítést vonta magára.

 Halála (1991. márc. 25) után Bernard Fellay (az egyik kiközösített püspök) lett a Testvériség elöljárója. XVI. Benedek 2005 augusztusában fogadta őt (Castelgandolfóban). Tavaly december 15-én kérte a kiközösítés feloldását a másik három főpásztor nevében is. Ünnepélyesen kijelentették, hogy hisznek Péter primátusában és előjogaiban, és katolikusok akarnak maradni. A Püspöki Kongregáció dekrétuma, amely a kiközösítést visszavonja, XVI. Benedek lelkipásztori gondoskodásának és atyai irgalmasságnak következménye. Maga XVI. Benedek a jan. 28-i általános kihallgatáson is ilyen értelemben nyilatkozott: „Azért hoztam meg atyai irgalmasságom döntését, mert ezek a püspökök több ízben tudomásomra hozták, mennyire szenvednek rendezetlen helyzetük miatt.” (Megjegyzem, hogy Kurt Koch bázeli püspök véleménye szerint a megcélzott egységért nagy árat fizetett az egyház. Egyébként a kiközösítés feloldásával még nincs végelegesen rendezve ügyük, hiszen továbbra is szakadárok, és fel vannak függesztve.)

 A keresett egységet mindenképpen akadályozza Williamson püspöknek az egész világot meghökkentő nyilatkozata, jóllehet már kétértelmű bocsánatot kért. A különböző vatikáni nyilatkozatok, a holokauszt-tagadó püspöktől való püspökkari elhatárolódások megtörténtek. A Szentszék jegyzete világosan leszögezte, hogy a X. Pius Testvériség kánoni helyzete nem változott, és Williamson és a másik három püspök a kiközösítés feloldása után sem gyakorolhatja püspöki funkcióját az egyházban, amíg félreérthetetlenül és nyilvánosan meg nem tagadja a holokausztról alkotott véleményét.

 Az egész ügy nem ismeréséből vagy egyházellenes indulatból származik az a kritika, amely Ratzinger pápát „restaurációval” vádolja. A zsinat egyik jelentős teológusa mint pápa többször kijelentette, hogy VI. Pál és II. János Pál nyomdokain haladva maradéktalanul meg akarja valósítani a zsinat tanítását, beleértve a vallásszabadságról és a nem keresztény vallásokról szóló nyilatkozatot. Ez utóbbi 4. pontja szól az izraelitákkal való kapcsolatról, és határozottan elítéli az antiszemitizmus sokféle megnyilatkozását. XVI. Benedek több ízben, nevezetesen az auschwitzi haláltáborban tett látogatásakor is élesen megbélyegezte a nácik által elkövetett rettenetes népirtást.

* * *

 XVI. Benedek március 10-én levelet intézett a világ püspökeihez, amelyben megvilágította, hogy miért vonta vissza a Szent X. Pius Testvériséghez tartozó négy püspök kiközösítését. A pápát fájdalmasan érintette az egyházon belüli heves vita, intézkedéseinek kritikája sok katolikus részéről is. Voltak, akik megvádolták a pápát, hogy vissza akar térni a zsinat előtti időkhöz. XVI. Benedek a szakadár közösség egységét kereste, a tradicionalisták visszatérésének útját egyengette a kánoni intézkedéssel. Sajnos, nem látta előre Williamson püspök szerencsétlen és igazságtalan megnyilatkozását a holokausztról. A két ügy egybeesése zavart okozott a katolikus–zsidó párbeszédben is. A pápa hálás „zsidó barátainknak, hogy segítettek eloszlatni a félreértést, és helyreállítani a barátság és a bizalom légkörét”.

 A pápai levél megmagyarázza a kiközösítés feloldásának jelentését: e fegyelmi intézkedéssel a X. Pius Testvériség helyzete még nem rendezett, hiszen doktrinális, hittani kérdéseket kell még tisztázni, amelyek főleg a II. vatikáni zsinat, valamint az azt követő pápai tanítóhivatal elfogadásával kapcsolatosak. A négy püspök ugyanis még fenntartásokkal él a zsinat doktrinális joghatóságával szemben. Ezért e püspökök és papjaik még nem gyakorolnak törvényesen szolgálatot az egyházban. A pápa a levélben bejelenti, hogy a Testvériséggel folytatandó párbeszédért felelős „Ecclesia Dei” Pápai Bizottságot alárendeli a Hittani Kongregációnak a hittani kérdések további tisztázása végett.

 Ezután XI. Benedek válaszol azok ellenvetésére, akik megkérdőjelezték a kánoni intézkedés időszerűségét, fontosságát, tekintve, hogy a modern világban számos sürgetőbb kérdést kell megoldani. A pápa újra leszögezi azokat a prioritásokat, amelyeket péteri szolgálata kezdetén megjelölt: megerősíteni testvéreit a hitben (Lk 22,32), Istent jelenvalóvá tenni a világban, és az emberek számára megnyitni az utat Isten felé. Ez a legfőbb prioritás. Elvezetni az embereket Istenhez. Továbbá a keresztények egységének keresése, közös tanúságtétel a hitről (ökumenizmus), keresni a békét az istenhívőkkel (vallásközi párbeszéd), szeretettel odafordulni a szenvedőkhöz, elutasítva a gyűlöletet és az ellenségeskedést (erről szólt a Deus caritas est kezdetű első enciklikája). De e prioritások mellett szükség van a kibékülés és az egységkeresésre a tradicionalistákkal is. Meg kell próbálni a X. Pius Társaság visszatérítését a nagy egyházba. Kevesen tudják, hogy a közösségnek 491 papja, 215 szeminaristája, 6 szemináriuma, 88 iskolája, 2 felsőoktatási intézménye, 117 szerzetese és 164 szerzetesnője és több ezer hívője van. Vajon nyugodt lelkiismerettel hagyjuk őket távol élni a nagy egyháztól?

 XVI. Benedek levele végén a Galata-levélre utal (5,13–15), ahol Szent Pál arról ír, hogy a közösség tagjai „marják és rágják” egymást. E mondatok ma nekünk is szólnak. „Sajnos – írja a pápa –, egymás marása és rágása ma is tapasztalható az egyházban, mint a rosszul értelmezett szabadság kifejeződése.” Talán nem vagyunk jobbak a galatáknál. Mindig újra meg újra meg kell tanulnunk a szabadság helyes használatát, és a legfontosabbat: a szeretetet. „Az Úr oltalmazzon bennünket, és vezéreljen a béke útján.”

Erdő Péter

ISTEN SZOLGÁJA,
MINDSZENTY JÓZSEF TANÚSÁGTÉTELE

Erdő Péter bíboros beszéde Esztergomban 2009. május 2-án, a Mindszenty-zarándoklat szentmiséjén.

Eminenciás Bíboros Úr, Excellenciás Érsek és Püspök Urak, a Diplomáciai Testület, az Állami Hatóságok, az Önkormányzatok igen tisztelt Képviselői, kedves Paptestvérek, Krisztusban kedves Testvérek!

1. A mai nap evangéliuma (Jn 6,60–69) mintha pontosan Isten Szolgája, Mindszenty bíboros halálának évfordulójára akarna üzenet lenni a számunkra. Szent János evangéliumában ugyanis az imént Krisztus tanításáról olvastunk. Azt hallottuk, hogy Jézus a kafarnaumi zsinagógában megjövendölte: testét és vérét adja táplálékul számunkra. Még tanítványai közül is többen megdöbbennek: „Kemény beszéd ez, ki hallgatja?” – mondják. Jézus azonban a lelkükbe lát. Tudja, hogy nehezükre esik elhinni azt, amit nem értenek. Még fokozza is csodálkozásukat azzal, hogy megjövendöli: „Az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt”. Válaszul tehát a saját isteni méltóságára hivatkozik.

A tanítványok előtt hatalmas a próbatétel: a kinyilatkoztató Isten szavát, akaratát kell elfogadniuk pusztán azért, mert tőle ered a tanítás. El kell fogadniuk, pedig nemcsak hogy nem értik, hanem úgy tűnik számukra, hogy az ellentmond a józanésznek. Ábrahám élhette át így a hit szenvedését, amikor Isten azt kívánta tőle, hogy áldozza föl egyszülött fiát, akit éppen Isten adott neki (Ter 22,1–18).

Ám a hit, bár emberi döntést kíván, vagyis igazi, emberi cselekedet, egyben isteni erény, Isten kegyelmi ajándéka. Ezért folytatja így Jézus: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya meg nem adja neki” (Jn 6,65).

A húsvéti időben különösen is szembe kell néznünk a saját hitünkkel. Főként az alapvető húsvéti hittel: hiszünk-e abban, hogy Krisztus valóban föltámadt, hiszünk-e abban, hogy mi is föltámadunk? Szent Péter pünkösdi beszédében tanúságot tesz Jézus föltámadásáról és azt mondja, hogy a feltámadt Jézusnak mi mindnyájan tanúi vagyunk (ApCsel 2,32). De rögtön utána hivatkozik a Szentlélekre is, és a Lélek kiáradására, amelyet viszont hallgatói látnak és hallanak (ApCsel 2,33). A hithez tehát szükségünk van emberi tanúkra, az apostolokra és utódaikra, és minden hűséges keresztényre, aki hitének igazságát és örömét továbbadja. És szükségünk van Isten kegyelmére, a Szentlélek világosságára és erejére is, mert hitünk természetfeletti igazságról szól, és olyan bizalmat kíván tőlünk, amely meghaladja a hétköznapi élet kereteit.

2. Fontos dolog tehát, hogy legyenek hűséges tanúi Krisztus örömhírének az idők végezetéig. Fontos, hogy az Egyház az igaz tanítást, a tanúságtételt és Isten kegyelmét közvetítse minden népnek és minden nemzedéknek. Sokszor fel szokták tenni a kérdést: Min múlott, hogy a háború, majd az önkényuralom hosszú évei alatt a katolikus hit és az Egyház tovább élt Közép-Kelet-Európában és sajátosan hazánkban, Magyarországon? Már az eddigiekből is látjuk, hogy elsősorban és legfőképpen Isten kegyelmén múlik az Egyház hite és mindannyiunk személyes hite. De Isten embereket is felhasznál Országának építésében. Akarja, hogy mi folytassuk Krisztus művét, hogy az Egyház legyen a folytatója Krisztus hármas küldetésének. A II. Vatikáni Zsinat (vö. pl. Lumen Gentium 25–27;28;31) hangsúlyozza, hogy Krisztus papi, prófétai és királyi vagy pásztori feladatában az egész Egyház részesedik, amely ezeket a feladatokat a krisztushívők tevékenysége révén gyakorolja (vö. pl. LG 12; CIC can. 204 stb.). Ebben a szolgálatban különleges, minőségileg is, lényegileg is sajátos feladat illeti meg a Pápát és a Püspökök Testületét (LG 25; CIC can. 749). Ezek az ősi teológiai igazságok néha úgy hangzanak, mintha valamilyen előjogot jelentenének az Egyház vezetői számára. Sokszor azonban maga a történelem mutatja meg, hogy itt inkább különleges teherről és felelősségről van szó: „Megverem a pásztort és szétszélednek a nyáj juhai” (Mt 26,31; Mk 14,27) – olvassuk az Evangéliumban.

Mindszenty bíboros esetében a szenvedés és a felelősség drámája és tanúságtétele szembetűnő mindnyájunk számára. Sokat beszéltek, írtak már róla, készültek filmek és hangjátékok személyéről és helytállásáról. De ahogy múlnak az évek, úgy mutatkozik meg egyre inkább a belőle kiáradó erő. Mert akiről a halála után 34 évvel még ezeroldalas kötetek és dokumentumgyűjtemények jelennek meg, akinek az emléke máig is fölkavarja az érzelmeket, az nem lehetett akárki.

Lehet, hogy kínzások, szenvedések, a börtön és a követség hosszú elzártsága után, idős korában határozottságát, keménységét egyesek merevségnek látták. Lehet, hogy a XIX. század szülötteként még bizonyos szempontból régies elképzelései voltak. De Egyházát és hazáját szenvedélyesen, hűségesen szerette, és nemcsak nyilatkozatokkal, de tetteivel is bizonyította, hogy erre áldozza az egész életét. Bárcsak ma élne mindannyiunkban ilyen szenvedélyes szeretet Krisztus igazsága, Egyháza és hazánk iránt!

3. Egyesek néha arra utalnak újabban, hogy Mindszenty bíboros úr, amikor értesült arról, hogy VI. Pál pápa az esztergomi érseki széket üresnek nyilvánította, talán elvitatta volna a pápa jogát ahhoz, hogy ilyen intézkedést hozzon. Mindenekelőtt maga VI. Pál pápa 1973. november 1-én kelt, saját kezűleg írott levelében, amelyben arra kéri a bíborost, hogy mondjon le érseki székéről, kifejezetten is hivatkozik Mindszenty prímás nagylelkű egyházszeretetére, lelkipásztori buzgóságára és hazaszeretetére. Mikor pedig a Bécsben élő bíboros értesült a pápa végleges döntéséről, 1974. február 7. után készített ugyan személyesen vagy munkatársai segítségével tervezeteket egy válaszlevélre, amelyekben megrendülése tükröződik, de ezeket nem küldte el a pápának. Maguknak a fogalmazványoknak a tartalma is inkább az érzéseket tükrözi, mintsem valamilyen leszűrt és tételekbe foglalt teológiai álláspontot.

Bár a hitvalló bíboros úgy érzi, hogy prímási tisztsége az ország sorsáért való felelősséggel is jár, az el nem küldött levéltervezet teológiailag nem világos félmondata alapján nem állíthatjuk, hogy ő az Egyház által „már jóval korábban elítélt neogallikanizmus” híve lett volna, amely szerint az ország politikai vezetésének joga lenne felülbírálni a pápai döntést egyházi ügyekben. Erre nézve az egyházi Tanítóhivatal  már az I. vatikáni zsinat tanítását rágalmazó és gyanúsító támadásokkal szemben leszögezte, hogy a pápa egyházi joghatósága „a pápának Jézus Krisztustól […] Szent Péter személyében adományozott, legfőbb hivatali hatalom, mely az egész Egyházra, tehát minden egyes egyházmegyére és minden hívőre közvetlenül kiterjed, az Egyház hite, fegyelme és kormányzata egységének megőrzésére”. Ez az a katolikus tanítás, amivel a gallikanizmus és más irányzatok szembehelyezkedtek. Mindszenty bíborostól azonban egy ilyen gallikán felfogás távol állt.

Az eretnekség bűncselekményével pedig végképp nem vádolható. Ahhoz ugyanis még az sem elegendő, hogy valaki az Egyház lényeges hitigazságaival ellenkező nézetet szóban vagy írásban képviseljen. Ezt méghozzá a szó szoros értelmében kellene tennie, bizonyítható formában, hiszen a büntető törvényeket szoros értelemben kell magyarázni. Tehát egy félreérthető állítást még tartalmilag sem tekinthetünk eretnekségnek. A régi egyházjog szerint, aki eretnekség gyanújába keveredik, akkor követ el büntetendő cselekményt, ha „figyelmeztetés után a gyanú okát nem hárítja el”. Egyébiránt aki ma eretnekségről beszél, annak a mai egyházi szóhasználat szerint kell magát kifejeznie, ha komolyan gondolja állítását. A hatályos Egyházi Törvénykönyv meghatározása szerint pedig „az eretnekség valamely isteni és katolikus hittel elfogadandó igazságnak a keresztség felvétele után való makacs tagadása, vagy a róla való makacs kételkedés”. A makacsság az eretnekségnek lényeges jellemzője. Formális eretnekségbe csak az a katolikus esik, aki elutasítja, hogy súlyos tanbeli tévedését az Egyház helyreigazítsa, és ragaszkodik objektíve téves személyes véleményéhez. Mindszenty bíboros el nem küldött levéltervezeteiben még a tanbeli tévesség sem világos. Mivel a leveleket nem küldte el, nyilvánvalóan nem is ragaszkodott azok tartalmához, az pedig fel sem merülhetett, hogy ezek alapján a pápa vagy az Apostoli Szentszék felszólította volna bármilyen kijelentésének a visszavonására. A sokat szenvedett bíborost tehát eretnekséggel vádolni teljesen alaptalan.

Ugyanezen levéltervezetek alapján, melyekből az érezhető, hogy az idős bíboros egy szabadon választott nemzetgyűlés kezébe szeretné letenni országos felelősségét, az a vélemény is megfogalmazódott, hogy ő a pápa döntése ellen a nemzetgyűléshez fellebbezett volna. Ismét csak egy olyan vád, amely egyházi szempontból súlyos lehetne, hiszen a pápa közigazgatási határozata vagy bírói ítélete ellen felfolyamodni vagy fellebbezni más hatósághoz szintén súlyos, büntetendő cselekmény a kánonjog szerint. Hasonlóképpen az is, ha valaki az egyházkormányzati hatalom gyakorlásának meghiúsítására világi hatósághoz folyamodik. Ámde megint alaptalan lenne ilyesmivel vádolni hitvalló főpásztorunkat. A fellebbezés vagy felfolyamodás ugyanis akkor történik meg, amikor az érintett személy felsőbb bírósághoz vagy hatósághoz folyamodik egy perdöntő ítélet vagy azzal azonos hatású döntés tartalmi felülvizsgálata végett. A fellebbezést az érintett fél két lépésben terjesztheti be. Először is, be kell jelentenie annál a bírónál vagy hatóságnál, aki a megtámadott döntést hozta, azután pedig követnie, folytatnia kell a fellebbezést annál a hatóságnál, amelyhez a fellebbezés irányul. Mivel Mindszenty bíboros még az el nem küldött levéltervezetben sem beszél sem fellebbezésről, sem felfolyamodásról, ilyen szándékát a pápának sem jelzi, és nem fordul semmilyen más hatósághoz sem jogorvoslatért; semmilyen alapja nincs, még a látszata sem merülhet fel annak, hogy ő a pápa döntése ellen bárhová fellebbezett volna.

Amikor tehát mai vizsgálódások már jó vagy nem jó indulattal a nagy magyar bíboros lelkének és érzelmeinek minden rezdülését nagyító alá veszik, nekünk, akik tiszteljük őt és szentté avatását kérjük az Apostoli Szentszéktől, illő, hogy az alapvető kérdéseket tegyük fel helytállásáról, tanúságtételéről és hősiességéről. Az ugyanis mindenki számára nyilvánvaló, hogy a 40-es évek végének, az 50-es éveknek, de még a 60-as éveknek a történései is nem egy idős főpásztor szóhasználatának vagy gondolatvilágának korszerűségéről vagy korszerűtlenségéről szóltak, hanem a súlyos egyházüldözésről, amelynek számos püspök, papok, szerzetesek ezrei, hívő emberek százezrei és milliói voltak az áldozatai.

4. Harmincnégy évvel Isten Szolgája, Mindszenty József halála után tanúságtétele ma is aktuális. Szinte dörömböl a lelkünk kapuján. Mert a volt szocialista világban a vallás és az Egyház üldözésének emlékét éppúgy nem dolgozta még föl a társadalom, mint sok más elhallgatott feszültséget és szenvedést. Azt pedig mindennap látjuk, hogy bizalomra, a közös érdekekért való együttműködésre égetően szükségünk van. Egyházi vezetők és társadalomtudósok kutatják ma már a maguk módján, hogy mit okoz egy-egy társadalomban egy hosszú elnyomás békés megszűnése, és hogyan lehet elejét venni a bevallott vagy be nem vallott gyanú, széthúzás vagy gyűlölködés terjedésének és romboló hatásának. Kutatják ezt Dél-Afrikától a volt szovjet köztársaságokig sokfelé. Nekünk hitünk alapján vannak támpontjaink a múlt értékelésére, a jelen értékének és fontosságának felfedezésére és az értelmes jövőre nézve.

Egyházi közösségünk múltját nem a hajdani világi hatóságok szemével nézzük, vagyis nemcsak azt vizsgáljuk, hogy kit hogyan és hány évre ítéltek el, hogyan kínoztak meg, kinek vették el a tulajdonát, vagy ki veszítette el az állását. Aki a hitéért szenvedett, mindenképpen tiszteletet érdemel. Nem is csak azt vizsgáljuk, kik voltak azok, esetleg akár a hitükért szenvedők sorából is, akik gyengének bizonyultak, és valamilyen formában – sok különféle formája volt ennek – együttműködtek az eleinte üldöző, később inkább csak ellenőrző és korlátozó állami hatóságokkal. A bűnbánat és Isten bocsánata a válasz az ilyen gyengeségekre. Az ember bűne fölött Isten a bíró, nem a közvélemény. Ha igazán a hit szemével tekintünk vissza ezekre az évtizedekre, az első és legfontosabb tény az értékteremtés és a tanúságtétel. Világi emberek milliói adták tovább hitüket gyermekeiknek, segítették plébániájukat, dolgoztak önzetlenül Egyházukért. Értelmiségiek százai és ezrei, köztük a papság legnagyobb része is szellemileg fáradozott azon, hogy a hit és a keresztény kultúra lángja ki ne aludjon, hogy a tájékoztatás szűkössége ellenére a Világegyház életének megújulása hazánkat is elérje, hogy az Apostoli Szentszék új és új megnyilatkozásai korunk nagy kérdéseiről eljuthassanak népünkhöz is.

A csendes helytállás és értékteremtés, a hit igazságához való hűség, az egyházszeretet különlegesen nagy és hősies próbatétel elé került 1990-től kezdve, amikor újra megnyíltak az intézményes egyházi munka addig elzárt lehetőségei. Külön tiszteletet érdemelnek azok a papok, szerzetesek és világiak, akik ekkor tudtak előre nézni és tudták erejükön felül vállalni a keresztény oktatás, nevelés, szociális munka, teológia és igehirdetés számos feladatát. Ezek a kihívások és egyházi életünk missziós megújulása jelentik a mai katolicizmus tanúságtételét. A múltra nézve Isten irgalmát kérjük mindannyiunk és egész népünk számára. Keresztény megbocsátással tekintünk a hajdani üldözőkre is. Hitet teszünk a megbékélés és a szeretet mellett.

Tudjuk, hogy népünk nehéz órákat él át, de hiszünk a saját életünk értelmében és a magyarság létének értelmében is. A teremtő Isten azért alkotta az embert, hogy az örök boldogságra jusson, azért hozta létre az emberi közösségek, kultúrák sokaságát, hogy azok segítsék az embert kibontakozásában, földi és örök céljának elérésében. Magáról Istenről is édes anyanyelvünk szavaival gondolkodunk és beszélünk.

Van tehát célunk és van segítőnk is: Isten kegyelme kíséri az ember útját.

Amikor ma Mindszenty bíboros boldoggá avatásáért imádkozunk, bízunk benne, hogy ő már a mennyei Atya házából tekint le ránk. Kérjük népünkre és hazánkra Isten áldását és a Magyarok Nagyasszonyának közbenjáró segítségét. Amen.

„Elődeim közül senki sem állott ennyire eszközök híjával, mint én. Annyi célzatosan megszőtt, százszor megcáfolt, de konokul tovább hirdetett valótlanság nem tajtékzott mind a hetvennyolc elődöm körül, mint körülöttem.

Állok Istenért, Egyházért, Hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagyvilágon legárvább népem történelmi szolgálata. Nemzetem szenvedése mellett a magam sorsa nem fontos.

Nem vádolom vádlóimat. Ha a helyzetet időnként megvilágítani kényszerülök, az csak nemzetem feltörő fájdalma, kicsorduló könnye, megjáró igazsága. Imádkozom az igazság és szeretet világáért. Azokért is, akik Mesterem szava szerint nem tudják, mit cselekszenek; szívből megbocsátok nekik.”

Esztergom, 1948. november 18.

Mindszenty József s.k.
bíboros, hercegprímás

Szabó Ferenc

„HITVALLÓK ÉS ÜGYNÖKÖK”

Petényi Katalin és Kabay Barna alkotópáros „Hitvallók és ügynökök” című dokumentumfilmjét április 27-én este 9 órától két részben vetítette a Duna Televízió. Nemcsak az újabb nemzedéknek, amely már nem ismerte Rákosi diktatúráját, majd a Kádár-féle némileg enyhébb „valós szocializmust”, hanem nekünk, idősebbeknek is, akik 1945 után átéltük a fokozatosan berendezkedő diktatúrát, majd az 1956-os forradalmat és annak elfojtását, megindító emlékeztető volt ez a dokumentum. Jól illusztrálja a film (amelynek hosszabb változatát majd ősszel láthatjuk a TV1 csatornán), hogy miként üldözte, nyomorította meg, kötötte gúzsba a diktatúra a katolikus egyházat, főleg Mindszenty József bíboros letartóztatása és koncepciós pere után. E per és az egyházi hierarchia megtörése közötti kapcsolatot világosan kell látni, bár a film ezt nem emeli ki kellő hangsúllyal.

Számtalan dokumentumból ma már világos: 1948. második felében már a vezető kommunisták elhatározták Mindszenty bíboros „eltávolítását”. (Czapik érsek később belátta, hogy gyenge partner volt Rákosival szemben.) Mócsy Imre S.J. ismert római küldetése csak Rákosi taktikázása volt. A pártvezérnek esze ágában sem állt a párbeszéd a Vatikánnal. Mire Mócsy 1949 elején visszatért Rómából, a bíborost már letartóztatták.  Rákosi Mindszenty eltávolításával már könnyen megvalósította 1948 elején bejelentett szándékát, az egyházi vezetők térdre kényszerítését, a békepapi mozgalom kiépítését és az egyház „megnyesését”. Következett a katolikus iskolák államosítása, a szerzetesrendek felszámolása stb. (Úgy tűnik, 1950-ben egyes püspökök komolyan vették azt a híresztelést, hogy a szerzeteseket Szibériába hurcolják, ha nem lesz megegyezés.) Az egyházkormányzást az Állami Egyházügyi Hivatal vette át. Ennek igazolására elég, ha itt utalok a szegedi METEM-nél nemrég megjelent két vaskos kötetnyi dokumentációra: A Magyar Katolikus Püspöki Kar tanácskozásai 1949–1965 között. (Szerk. Balogh Margit.) Az viszont igaz, hogy a kompromisszumokat kötő magyar hierarchia hivatkozhatott az A. Casaroli bíboros által vezetett „Ostpolitik”-ra, amely a modus vivendi-t kereste kompromisszumok árán is. E keleti politika tárgyilagos megítéléséhez talán még történelmi távlat kell.

Hasznos emlékeztető tehát a film, főleg napjainkban, amikor – ki tudja, milyen irányítással – sorra jelennek meg kötetek, dokumentumok egyházi ügynökökről is: emlékeztető arra, hogy számtalan hitvalló és vértanú, egyházi vezető, pap és szerzetes, hitéhez hű világi szenvedett a kommunista börtönökben, vagy különféle zaklatásnak, hátrányos megkülönböztetésnek volt kitéve. Hogy kit milyen erőszakkal, megfélemlítéssel, zsarolással szervezett be az állambiztonság, nehéz pontosan feltárni: a személyes felelősség megítélése Istenre tartozik, aki a szívek és a vesék vizsgálója. De itt utalnék Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, püspök, a film narrátora és szaktanácsadója szavaira, aki – a film elején megszólaló Lénárd Ödön figyelmeztetését visszhangozva – hangsúlyozza, hogy a múlt tisztázása nélkül az egyház nem szerezheti vissza a társadalom bizalmát. És most még emlékeztetek a főapát 1999-es megnyilatkozására is. Lengyel Lászlóval beszélgetve (Beszélgetőkönyvecske, Helikon, 65–66) a cseh bíboros, Miloslav Vlk bocsánatkérését idézi. „…Tulajdonképpen nagyon gyorsan a tudattalanba száműzzük az egész kellemetlen közelmúltat. Sok szempontból tragikus ez, mert magunk sem engesztelődünk ki a múltunkkal, és a környezetünknek nem tudunk ezzel modellt, példát adni, pedig igen nagy szükség lett volna rá.” Az egyházi közösségben „sok mártír, hitvalló, névtelen üldözött keresztény élt, irányukba is tenni kellett volna engesztelő gesztusokat. Nem szentté avatni, de meg kellett volna őket követni, bocsánatot kérni, és nem azért, mert én vagy mi követtük el, hanem azért, mert el kell ismernünk, hogy nehéz helyzetben nem álltunk hivatásunk példaszerű magaslatán.”

Így nyilatkozott a „rendszerváltozás” után a püspöki kar egyik tagja. Jó alkalom lett volna a tisztító bocsánatkérő körlevél kiadására 2000-ben, a szerzetesek elhurcolásának 50. évfordulóján. De az akkori rövid körlevélben nem kértek bocsánatot maguk és elődeik nevében az elmúlt évtizedek mulasztásaiért, megalkuvásaiért. A tények felsorolásán túl emlékeztettek arra, hogy „amikor a Szentatya először járt Magyarországon, kifejezte irántuk megbecsülését”. Majd így folytatták: „Ötven év elteltével a magyar egyház közössége is tisztelettel és megbecsüléssel emlékezik a szerzetesekre, akiknek el kellett hagyniuk szerzetesházaikat, mégis hűségesek maradtak vállalt hivatásukhoz. Különösen is értékeljük azoknak a tanúságtételét, akik börtönt szenvedtek Istennek szentelt életük és apostolkodásuk miatt. Tanúságtételük és munkájuk magyar egyházunk éltető ereje volt a vallásellenes időszakban.”

Legalább egy főhajtás történt hitvallóink és vértanúink emléke előtt. De elmaradt a bocsánatkérés azért, hogy a szerzetesek elhurcolása idején nem tiltakoztak, vagy a börtönből való kiszabadulásuk után nem alkalmazták őket egyházi szolgálatra, mert pórázon vezették őket az állami hatóságok megbízottjai. Mint ahogy nem tiltakoztak a Vatikán felhívása ellenére sem Mindszenty letartóztatása ellen, vagy 1964 előtt és után, miközben az Ostpolitik képviselője a részleges megállapodásról tárgyalt a pártállam képviselőivel, és sorban tartóztattak le szerzeteseket, papokat, alkotmányellenes tevékenység ürügyén. Közben folytatódott az egyezkedés. A zsinatra hivatkozva most már a dialógust szorgalmazták (igaz, más országokban is), a „kis lépések” politikáját művelték, mondván: ma reálpolitikára van szükség, nem pedig vértanúságra. (Lékai bíboros kijelentése.) Mint említettem, az egyházi vezetők A. Casarolira hivatkozhattak, aki az igazi vértanúkat feledve a „türelem vértanúságát” gyakorolta. Ma már látjuk: nem sok eredménnyel. A kommunizmus bukása után pár hónap leforgása alatt bekövetkezett a lényeges fordulat, de ez nem a kis lépések eredménye volt.

Amikor most a „Hitvallók és ügynökök” című dokumentumfilm kapcsán felidézzük hazánk és egyházunk történelmét a XX. század második felében, tehát amikor fejet hajtunk a hitvallók és vértanúk emléke előtt, nem ítélkezünk a különféle módszerekkel beépített ügynökök tevékenysége felett: a személyek megítélése Istenre tartozik. De hangsúlyoznunk kell: ha objektíve nincs többé különbség a megalkuvás és a hősies helytállás között, akkor az egyház képviselői, vezetői nem léphetnek fel semmiféle erkölcsi követeléssel híveik és a jelenlegi társadalom tagjai előtt sem. Akkor nincs többé erkölcsi rend.

Természetesen azt is hangsúlyoznunk kell manapság, amikor annyi véleménycsata folyik az egyházi (és világi) ügynökök múltja, beszervezése és jelentései körül, hogy a főfelelős mégiscsak a diktatúra, a pártállam és az állambiztonság által megszervezett hálózat, a politikai rendőrség. Néha az a benyomásunk, hogy az utódpárt ügynökei tervszerűen adagolják vagy zárolják a kompromittáló dokumentumokat (ügynöklistákat), bizonyos célok érdekében áthárítva az áldozatokra a felelősséget. Ezért a végleges ítélet az utolsó időkben ítélő Bíróra tartozik, amikor feltárul majd nemcsak a történelem színe, hanem visszája is.

*

Bábel Balázs: Vélemény a „Hitvallók és ügynökök” kapcsán

Úgy mondok véleményt a Hitvallók és ügynökök filmről, hogy kispap koromtól egészen 1989-ig a BM által megfigyelt személy voltam, mi több, ezen időszak szenvedő alanya, ezt dokumentálni is tudom. Mégsem magamnak tulajdonítom elsősorban, hogy meg tudtam maradni egyházhűségben, hanem a Szentlélek Úristennek, aki bátorságot és okosságot adott egy-egy nehéz helyzetben. Azokra, akik engem jelentgettek, nem haragszom, inkább csak szánalommal gondolok. A film végén valami nagyon fontosat elfelejtettek még egyszer sulykolni:

Mindez azért történhetett meg, mert egy olyan kegyetlen diktatúrában voltunk, amelynek kétszázezer főből álló hálózata volt. Mindenkit be tudtak hálózni, és még most sem a rendszer mozgatóit, hanem inkább az áldozatokat kérik számon. Elmaradt a kommunizmus nürnbergi pere. Ez azért történhetett, mert Kossuth szavával mondva: „hosszan tartó rabszolgaság nem szokott hősöket teremni”. A rendszerváltáskor a hálózat az őket kompromittáló anyagokat tömegével semmisítette meg, csak azokat hagyta meg vagy osztotta szét, amelyekkel áldozataikat zsarolni lehet. Nemcsak az egyházon kell számon kérni gyenge tagjait, hanem minden közvéleményt formáló testületet meg kellene vizsgálni, amelyben ugyanennyi ügynök volt, mint az egyházban. Így a Magyar Tudományos Akadémia tagjait, az Újságírók Szövetségét, a színésztársadalmat, a médiát, a rádiót, televíziót működtető személyeket. A kommunizmus virágkorában párttitkárok – az üzemi párttitkárokat is beleszámítva – negyvenezren voltak a kommunizmus ideológiájának hirdetői és annak haszonélvezői. Őket vajon, akiktől rettegtek munkatársaik, ki kéri számon? Vagy a párt fegyveres testületének, a munkásőröknek a tagjait. Mind a mai napig élvezik kiemelt nyugdíjukat. Ezt az igazság kedvéért  el kell mondani. A rendszerváltáskor meghirdetett nagytakarítás elmaradt. Ugyanígy elmaradt egy nyilvános bocsánatkérés akkor az egyházban, amit azóta is hiányolok. Püspökké szentelésemkor elmondottam, hogy Mindszenty bíboros temetésekor történelmi esélyt szalasztottunk el, mert akkor kellett volna bocsánatot kérnünk Istentől, embertől, hogy sokan közülünk nem voltak olyan bátrak, mint a vértanú bíboros, de bánjuk bűneinket és most újra kezdünk. 2000-ben, az egyházmegyei zsinat lezárásakor, az ünnepélyes záró szentmisén a bocsánatkérést magam és egyházam nevében megtettem, és ez belekerült az egyházmegyei zsinatról szóló könyv dokumentumába.

Gyorgyovich Miklós: Nevetek fel van írva

Tegnap megnéztem a Duna tévében a Hitvallók és ügynökök c. film kétrészes változatát. (Ha jól tudom, 8 részből vágták össze.) Nagyon vegyes érzelmeim vannak vele kapcsolatban. Szörényi Levente slágere villan be elsőként: Ha te látnád azt, amit én láttam / Ha te állnál ott, ahol én álltam / Nem lennél már ártatlan./

Itt mindenki szenvedett. Az ördög meg átmeneti sikerén röhögött.

Néhány általa megszállott gazember utasítására mozgott az egész hálózat, a hálózat intézkedései nyomán az egész igazságügy, beleértve a smasszereket is, beleértve az összes titkosszolgálati tisztet is, akik feltehetőleg szintén érzékeny lelkiismerettel láttak napvilágot hajdanában.

Szenvedett továbbá az egyház megalkuvásai miatt, szenvedett hosszasan és kitartóan mindenki, aki leülte a magáét, akiket a legkülönfélébb módon kínoztak (olyikat halálra), és aláztak meg huzamos időn át.

Ki volt itt boldog?

A filmben sok bejátszás található a korabeli parlamentből. (Mint ha csak a mait látnám!) Csak végig kell nézni az arcokon. Sehol egy őszinte, tiszta tekintet. Lesunyt arcok, elgyötört tekintetek, megfáradt, lógó fejek. Nem magyarázom bele, ezt láttam.

A filmben még az állami ünnepen felvonuló ÁVH-s alakulat tagjai látszanak boldognak, megélve, hogy milyen sokan vannak, és mennyire egyként üvöltik a hajrát, vagy nem is tudom, mit. A tömegpszichózis teszi az eksztázist, akármelyik embercsoportról van is szó.

Visszatérve a filmre, olyan ez, mint a sebész kése. Belevág az eleven húsba, kegyetlen fájdalmat okozva azokban, akik részesei a műtétnek. Van némi viviszekció is benne: élveboncolás jellegű.

Némi elégtétel lehet ugyan azoknak, akik fizikálisan és lelkileg is megszenvedték a hatalmi arrogancia évtizedeit, de mindenkiben sebeket szaggat a film. Ráadásul nagyon visszafogott a titkosszolgálat gyalázatos cselekvéssorozata részeseinek a kibontását illetően. Ezt igazságtalannak is vélem.

Két arcot igen közelről ismertem. Legyen az első most itt Bagi István (cukorbaja vitte el korán, 55 éves korában, Isten nyugosztalja!), aki a Bosnyák téren káplánkodott. Róla azt írja Hetényi Varga K., hogy „a forradalom leverése után, 1957 tavaszán vitték be két hétre a Fő utcai börtönbe. Azzal vádolták, hogy sokszorosítógépet rejtegetett a lakásában. B. I. átadási elismervénnyel igazolta, hogy a sokszorosító a jelzett időpontban már nem volt nála. Kihallgatói ezt nem vették figyelembe. Súlyosan megverték, nem adtak neki enni, inni. Szomját a WC-kagylóból enyhítette, amikor kiengedték szükséglete elvégzésére. A megalázó bánásmód mély nyomokat hagyott a fiatal káplán életében ...” Hetényi hozzáteszi még, hogy a kegyetlenkedések esetleges megismétlődésének a tudata okozhatta, hogy utóbb ráállt némi együttműködésre.

A másik személy az egykor pótapámnak számító Hagemann Frigyes. Az ő aktivitásának köszönhetően lettem tagja ’58-ban a Regnumnak.

Hagemann Frigyes (ma is él, éltesse is az Isten sokáig!, most 77 éves) szomszédja volt Bagi Istvánnak a Bosnyák utcai plébánián. Ő valamilyen módon BI-hoz képest radikálisnak volt tekinthető, amennyiben a bebörtönözés esélyével is (le)számolva vállalta gyerekcsoportok vallásos nevelését (Regnum Marianum), melyen sokszerű képzésünket, kirándulásokat, mély beszélgetéseket kell érteni.

Általános műveltségünket tartalmas irodalommal fejlesztette, rábeszélt egy-egy színvonalas tárlat megtekintésére, és mindenkit óva intett a politizálástól mint a regnum vezetője, mert nem tartotta arra érdemesnek a politikát, hogy miatta létében veszélyeztetve legyen!!! (Ennyit az általuk állítólag szervezett államellenes összeesküvésről.) A tegnapi filmben azt hangsúlyozta többek között, hogy az ő idejében nem elitképzés folyt, vagy nemcsak az. Rájuk nézve fokozottabban kockázatot jelentő gyerekeket is felvállaltak. Az események nem úgy alakultak, ahogy ő remélte, és ahogyan számított rájuk: Úgy gondolta, hogy a 70-es években már nem macerálják börtönnel az RM papjait. Különösen is rosszul érintették a történtek, mert a brutalitás nem sokat változott. Ugyan meg nem verték, de megaláztatásban bőven volt része szegénynek. Emleget valakit, aki kispaptársa volt. Szörnyű hasadást jelentett neki amannak jelentgetése.

Megértem őt.

Megértem azokat a papokat is, akiknek máig fáj életfogytos mellőztetésük, és az, hogy a volt békepapok nagy plébániák vezetői lettek – és maradtak!

A film természetesen nem old meg minden problémát.

Hatása talán leginkább a hányáséhoz hasonló. Kidobja a felgyülemlett, feltolult mérgeket a szervezetből.

Az ítélkezés (hála Istennek!) nem a mi dolgunk, hanem a Teremtőé. Az irgalmas Istené. Egyedül Ő lát a vesékbe, Ő a szívek vizsgálója, egyedül ő tudja, hogy mely pontok mutatnak túl az emberi gyengeségeken a történelem szörnyűségei közül. Ez a mi szerencsénk és esélyünk a szebb – közös!? – jövőre odaát.

Itt pedig – úgy látszik – tovább fortyog a sokszor átláthatatlan katyvaz.

Sok meggyötört egyházinak üzenem Krisztus vigasztaló szavait: „...de ti ne ennek örüljetek, hanem annak, hogy nevetek fel van írva a mennyben!” Ezeket nem én találom ki, Lukács evangelistát idéztem. (Lk 10,20)

Nézzetek csak utána!

KULTÚRA ÉS ÉLET

Szabó Ferenc

MEGEMLÉKEZÉSEK – ÉVFORDULÓK

A Feltámadott diadalmaskodik
Olivier Clément halálára

A neves ortodox teológus 2009. január 15-én 86 éves korában elhunyt. Nem hívő családból származott Dél-Franciaország elkereszténytelenedett vidékén (Cévennes), szülei nem keresztelték meg, nem kapott vallásos nevelést. Harminc éves korában tért meg Krisztushoz hosszú keresés után: ateizmus, marxizmus, keleti vallások tanulmányozása után végül Dosztojevszkij, Bergyajev és Lossky, valamint a görög egyházatyák befolyására kérte a keresztséget az ortodox egyházban. Több mint harmincöt évig összehasonlító teológiát és morálist tanított a párizsi Saint-Serge teológiai intézetben. Tevékenyen elkötelezte magát az ökumenikus párbeszédben, közben számos könyvet tett közzé korunk szellemi helyzetéről, a hit és a hitetlenség problémáiról, ortodox gondolkodókról és a modern irodalom nagyjairól. Baráti kapcsolatban volt nagy lelki vezetőkkel: Athenagorasz pátriárkával, Roger Schützcel, Andrea Riccardival, a Szent Egyed közösség alapítójával, Dumitru Staniloae román teológussal. II. János Pál pápa is nagyon tisztelte: 1998-ban őt kérte meg, hogy írja meg a Colosseumnál végzett nagypénteki keresztút szövegét.

Szellemtörténeti írásaiban Clément, aki túljutott az ateizmuson, a totalitárius ideológiák halálát hirdeti, és reménységre hangol: Szerinte Nyugat túljutott a nihilizmuson. Ma a szellem lázad, valamiképpen az evangéliumi hagyomány újraéled. Még 1974-ben Szolzsenyicin szelleme c. könyvében kifejtette, hogy a koncentrációs táborok, a totalitárius rendszerek és annyi barbárság ellenére egyfajta földalatti misztika terjed Nyugton is, főleg a fiatalság körében, részben a keleti vallások hatására: A zsidó–keresztény hagyomány is fellelhető egyes irodalmi művek tematikájában, vagy jelen van rostjaikban. Igaz, a nyugati ember a modern ateizmus és nihilizmus hatására teljesen kérdésessé vált. A nyugati racionalitás szétbomlasztja a hagyományos (keresztény) kultúrákat, az emberek a jólétet és a kétes értékű szabadságot hajhásszák. De Olivier Clément ezt kérdezi Hitvalló Maximosz keleti egyházatyával: „Mi a jólét, amely nem válhat öröklétté?” Nyugat a végső kérdések elé állítja az emberiséget.”

„Földalatti emberek” című tanulmányában (Les visionnaires, 1986, V. fejezet) rámutat arra, hogy a modern emberjogi nyilatkozatok (amerikai, francia forradalom) gyökerénél kétségtelenül a bibliai emberkép található. A XIX–XX. században az Isten képmására teremtett személyt helyezték szembe a totalitarizmusokkal a perszonalista keresztény gondolkodók: Dosztojevszkij, Bergyajev, Vlagyimir Szolovjev. O. Clément főleg az orosz ortodox gondolkodókat idézi, akik Oroszországban, majd a francia emigrációban, Dosztojevszkij nyomában megteremtették a „kereszténység utáni kereszténység nyelvezetét” (langage d’un christianisme de post-chrétienté” – a francia nyelv különbséget tesz a társadalmi kereszténység és keresztény hitélet között!). A Maritain köréhez tartozó Bergyajev azt hangoztatta, hogy a megújult egyháznak helyet kell hagynia a XIX. századi prófétai lendületnek, amely akkor az egyházon kívül, vagy ellene az emberi jogok tematikáját sugallta, és amelyet kidolgoztak olyan perszonalisták, mint a protestáns teológus, Karl Barth és a katolikus filozófus, Emmanuel Mounier, valamint az általa szerkesztett Esprit című folyóirat köre. Clément megemlíti, hogy a 70-es és 80-as években a Szovjetunióban értelmiségi fiatalok körében a keresztény hit ébredése összekapcsolódott az emberi jogok követelésével. A Nyugatra száműzött Szolzsenyicin (Clément 1986-ban írja ezeket!) új kultúrát hirdetett, utalva a Feltámadás hitére. Arra szólította fel a keresztényeket, hogy utasítsák vissza az uralkodó hazugságokat, tartsanak nemcsak egyéni, hanem kollektív bűnbánatot, és önmérsékletükkel segítsék a planetáris igazságosság megvalósulását, teremtsenek olyan kultúrát, amelyben a szépet nem választják el sem az igaztól, sem a jótól, törekedjenek a belső szabadságra és lelki erőtől sugallt polgári bátorságra.

Befejezésül egy idézet Olivier Clément 2001-es nyilatkozatából: „Igaz-e az, hogy Krisztus feltámadott? Avagy hazugok vagyunk, akik megelégszenek azzal, hogy jól énekelnek? Ha Krisztus valóban feltámadott, egy kicsit bennünk is, bármilyen kevéssé, akkor biztosak lehetünk, bármiféle nehézségek közepette, hogy a szeretet és az értelem győzedelmeskedik.”

Amikor pedig a halált közeledni érezte, övéitől körülvéve ezeket mondta: „Az agg számára éppúgy, mint a gyermek számára nincs másnap, csak ma tudja átalakítani a hit lelkünk mélyén a szorongást reménységgé, a halált feltámadássá.”

Huszonöt éve hunyt el Karl Rahner

A  XX. század legnagyobb katolikus teológusai között tartjuk számon a német jezsuita Karl Rahnert (1904–1984), aki 25 évvel ezelőtt hunyt el, 80 éves korában. A fiatalabb nemzedék, papok és világi értelmiségiek talán már nem sejtik, mit jelentett a teológiakutatásban és -tanításban a fiatal Karl Rahner fellépése már az ötvenes években, jóval a II. vatikáni zsinat előtt. Azt szokták mondani, hogy „leporolta” az iskolás teológiát, újrafogalmazta a lényeges kérdéseket az istenmegismerés és a krisztológia területén. Felhasználta a kanti kritikából kiinduló belga jezsuita Joseph Maréchal transzcendentális módszerét, valamint a heideggeri egzisztencializmus létértelmezését. A II. vatikáni zsinat előtt és alatt, kapcsolódva az „új teológia” címkéje alá sorolt nagy francia teológusok, Henri de Lubac és társai úttöréséhez, a németek, Rahner, Ratzinger, Küng és mások, döntő szerepet játszotta abban, hogy a zsinat 2. ülésszakától kezdve a haladó teológia egyre inkább benyomult a dokumentumok megfogalmazásába.

Karl Rahner egyes művei magyar fordításban is megjelentek. Itt mindenekelőtt összegező nagy művét, A hit alapjai címűt említem, amely Nyíri Tamás és Endreffy Zoltán fordítói munkájának köszönhető. Rahner bibliográfiája több mint 4000 címet számlál. Összes műveinek kiadása folyamatban van, eddig 25 kötet jelent meg (20 000 oldal!), 32 kötetre tervezik. Számos nyelvre lefordították, világszerte tanulmányozzák és tanítják.

Karl Rahnert Franz König bíboros hívta meg a zsinatra teológiai tanácsadójának. XXIII. János pápa csakhamar kinevezte zsinati szakértőnek. A zsinati atyáknak jelentős segítséget nyújtottak a teológusok, pl. Frings kölni bíboros számára fontos volt Ratzinger. Rahner egyik interjújában hangsúlyozta, hogy a zsinat mindvégig közös munka volt. Olyan zsinati atyák, mint Alfrink, Suenens, Döpfner és Frings bíborosok ténylegesen hallgattak teológiai tanácsadóikra, ami nem tetszett a konzervatív Lefebvre érseknek.

Karl Rahnert sokszor rossz értelemben vett  „újítónak” tartják. Valójában a helyes értelemben vett Hagyomány embere volt, miként az ún. „új teológia” nagyjai, Henri de Lubac jezsuita vagy Yves Congar domonkos teológus. A nagy egyházi teológiai hagyomány folytonosságát megőrizték, de válaszoltak a modern szellemiség kihívásaira. Rahner nem ismételte a tegnapi iskolás teológia téziseit, hanem újrafogalmazta a kérdéseket, integrálva az egzisztencializmus és a perszonalizmus pozitív eredményeit. Rahner kevésbé hivatkozott a Szentírásra és a patrisztikára, mint az említett Lubac és Congar, inkább bizonyos alapvetést, antropológiai és metafizikai megfontolásokat végzett el, felhasználva és továbbfejlesztve a már említett Maréchal-féle transzcendentális módszert. Megfontolásainak középpontjában az ember és Isten viszonya áll: Isten önközlése az Istenember, Jézus Krisztus műve révén. Rávilágított arra, hogy a modern ember számára sokszor távolinak tűnő Isten jelen van kegyelme, a feltámadt Krisztus Lelkének működése révén életünkben és a történelemben. Sokszor nagyon elvont teológiája azért támpontokat nyújt a lelkipásztorkodáshoz és a keresztény lelkiség megalapozásához is.

Karl Rahner egyik előadásában a mai katolikus teológia szerepét így jellemezte:

„A teológiának a hitről kell számot adnia a világ előtt, a világ ateizmusa és értetlensége előtt… Hogyan lehet ma még hinni Istenben? (…) A teológia nem lehet a ma még hívők kicsiny és egyre fogyó csoportjának ezoterikus gettónyelve… A mai teológia nyelvének offenzív nyelvnek kell lennie, amely be tud hatolni a nem hívők világába. (…) A teológiának, mint minden korban, ma is egyházi teológiának kell lennie… De téves leegyszerűsítés, ha azt mondják, hogy pusztán a Tanítóhivatal tanítását kell kifejtenie… Viszont igaz, hogy a katolikus teológiának őszintén tiszteletben kell tartania a Tanítóhivatal normatív szerepét.”

Rahner már jóval a zsinat előtt kiemelkedő szerepet szánt az egyházban a világi hívőknek, akik „otthon” vannak a világban családi életük és foglalkozásuk révén. Követelte a szabad szólást az egyházban. Nem kell elfojtani a lelket, a karizmákat. Szükség van az egészséges pluralizmusra. Az alázat, a szeretet és a szolgálat szelleme szükséges a helyes keresztény magatartáshoz, e nélkül lehetetlen az ökumenizmus a más vallásokkal, világnézetűekkel.

Karl Rahner három nappal 1984. március 27-én bekövetkezett halála előtt egy innsbrucki klinikáról sokszorosított levelet írt barátainak, hogy köszönetet mondjon mindazoknak – több százan voltak – akik 80. születésnapján köszöntötték, illetve Freiburgban és Innsbruckban nagyszabású ünnepi akadémiát szerveztek tiszteletére. A levélben azt írta, hogy minden bizonnyal pár hetet a szanatóriumban kell töltenie… Temetése április 4-én az innsbrucki jezsuita templomból indult. A gyászjelentés mottójául egyik írásából a következő szavát vették: „Az ember vágyakozva várja, hogy a szeretett Isten személyes, egyedülálló és boldogító közelségébe kerüljön. Oro fiat illud, quod tam sitio.” E latin idézet az Aquinói Szent Tamásnak tulajdonított Adoro Te kezdetű himnuszából való, jól kifejezi az örök élet kapujában álló jezsuita teológus hívő meggyőződését: „Add meg, Uram, amit úgy szomjazom!” Karl Rahner egész élete és teológiai kutatása nem volt más, mint a megérthetetlen, de életünkben jelen levő Isten misztériumának keresése, a teljes Élet szomjazása. Minden kérdést visszavezetett a Misztériumra, és végül nem maradt más, mint az imádás, ahogy az említett eucharisztikus himnuszban énekeljük: „Adoro Te, devote, latens Deitas”, Rejtőző Istenség, hittel áldalak.

A szerencsétlenség és Krisztus keresztje
Száz éve született Simone Weil (1909–1943)

 A magyar olvasóközönség az elmúlt fél évszázad során megismerhette Simone Weil életét és filozófiáját, lelkiségét, misztikáját, főleg az Új Ember és a Vigilia köre, elsősorban is Pilinszky János fordításai és esszéi révén. Az 1998-ban a Vigilia kiadásában megjelent válogatott írások – Ami személyes és ami szent – fügelékében a szerkesztő, Reisinger János tájékoztat az idegen és magyar nyelvű szakirodalomról. Reisingertől értő bevezetőt is olvashatunk a magyar fordításokhoz, illetve a válogatáshoz „Hit és szabadság” címmel.

„Értő” esszét mondok, bár nem mindenben osztom a szerző értelmezését. Jól látja Reisinger, hogy a „malheur”, szerencsétlenség fogalma Simone Weil központi élményét és lelkisége lényegét jelöli. Jelzi egy kicsit gnosztikus és szinkretista világszemléletét, vagy „dolorista” misztikáját (Tilliette S.J.), de Reisinger nem emeli ki kellőképpen e misztika beteljesedését: a szerencsétlenség és Krisztus keresztje kapcsolatát, Isten Fia kenózisa (Fil 2) teljes jelentését.

Most ezt a szempontot világítom meg Xavier Tilliette elemzései alapján (Le Christ de la philosophie, Cerf Párizs, 1990, 47–51 és 201–207.) A fiatal izraelita lány, aki főleg a klasszikus görög filozófiát és a sztoikusokat tanulmányozta, gyári és mezőgazdasági munkásként, szakszervezeti aktivistaként, politikai ellenállóként konkrét tapasztalatokat szerzett az emberi állapotról, az igazságtalanságokról, szenvedésről, az emberi nyomorúságról

Perrin domonkos atya, aki 1941-től Simone lelki vezetője lett, az Attente de Dieu című szövegválogatáshoz írt bevezetőjében kiemeli az 1938-ban Solesmes-ben megélt nagyhetet, ahol Simone-nak olyan megvilágosodásban volt része, amely megváltoztatta egész életét (AD 7–8 és 43–45). P. Perrin-nek írt levelében (lelki feljegyzésében) elmondja, hogy egész héten nagy fejfájások közepette részt vett a liturgiákon. Valamit korábban hallott misztikus elragadtatásokról, de nem olvasott soha semmit misztikusoktól. Krisztus hirtelen megragadta (soudaine emprise du Christ), és ebben nem volt része az érzékeknek, sem a képzelődésnek. Tilliette lényeges szerepet tulajdonít ennek a misztikus élménynek. Simone a filozófiai igazság keresésében eljut a kereszt bölcsességéhez, amelyről Pál beszél az első Korinthusi levél elején (1,18–31), sőt a Filippi levél kenózisához (Fil 2,5–11). „A szerencsétlenség (malheur) misztériuma a Kereszt kinyilatkoztatása”, írja Tilliette. De mindjárt megjegyzi, hogy Simone Weil számára a Kereszt egyedül elég. „A Kereszt megáll önmagában, a húsvéti fény nélkül, a kifejezett feltámadás nélkül, mivel az (a Kereszt) a gyalázatos akasztófa és a boldog zászló, a csupasz fa és az erdők királya azonossága, egybeesése.”

Simone Weil később megtalált jegyzeteiben hangsúlyozza, hogy a Kereszt a „tökéletes szerencsétlenség” (malheur) abszolút jele. A malheur nem azonos az elviselt rosszal, sem a szenvedéssel és a fájdalommal, hanem egyszerre jelenti a fizikai fájdalmat, amely erőszakos állapotot teremt, a lélek gyötrelmét, amely reménytelen, a társadalmi lealacsonyodást, amely megvetést szül. A szennyezettség és az átok érzése is lényegéhez tartozik. Mindezek együtt egyetlen esetben valósultak meg: Krisztus elhagyatottságában a kereszten. De Krisztus nem annyira a szeretett szükségszerűség zsákmánya, hanem inkább a nem viszonzott együttszenvedés mintaképe. „Egy másik Krisztus kellett volna, hogy megkönyörüljön a szerencsétlen Krisztuson.” Talán nem tévedünk, ha megállapítjuk, hogy Simone Weil nem tudott teljesen megszabadulni bizonyos gnosztikus nézetektől. Ez egyébként megnyilatkozik a teremtésről, a teremtő Istenről alkotott nézeteiben is. (Vö. Szabó F.: „Csillag után”, 1995, 114–119.)

Joggal a modern misztikusok közé sorolják Izrael leányát, Simone Weilt. Mélyen átérezte az emberi nyomorúságot, együtt érző szívvel igyekezett segíteni a szenvedőkön, kizsákmányoltakon. Az Isten emberszeretetét megtestesítő Krisztus ragadta magához, ahogy maga leírta Perrin atyának. Simone Weil számára Krisztus az izajási fájdalmak embere volt, a szenvedő Szolga, aki magára vette az emberek bűneit és minden szenvedésüket, hogy megváltást szerezzen.

Pilinszky János, aki fordította, értelmezte a misztikust, és akinek sokat köszön költészete is, amikor 1967 nyarán kérésemre beolvasott három esszét a Vatikáni Rádióban, a harmadikat éppen Simone Weilnek szentelte. Arra a szövegre hivatkozott írásában, amely egyik ismert versét is ihlette:

„Latrokként –  Simone Weil gyönyörű szavaival –
tér és idő keresztjére
vagyunk mi verve emberek.”

A költőt ihlető szöveg pedig így hangzik: „Az, akinek a lelke Istenre van beirányítva, amikor szegek járják át, magának a világegyetemnek a középpontjára van felszögezve. Ez az igazi centrum nem középen van, ez a tér és az idő fölött van, mert Isten túl van az időn és a téren. Szeg járta át a teremtést a téren és az időn túlmutató dimenziókban, áthatolt a vastag rétegen, amely a lelket elválasztja Istentől. Ebben a csodálatos dimenzióban a lélek, anélkül, hogy elhagyná azt a helyet és időpontot, amelyhez teste köti, képes áthatolni a tér és az idő végtelenségét és eljutni az Isten jelenlétébe. Ekkor a teremtés és a Teremtő találkozási pontján van a lélek. Ez a kereszteződési pont a Kereszt két ágának metszőpontja.”

Simone Weil élete vége felé, 1941 nyarán ismerkedett meg Perrin domonkos atyával. Ősszel Marseille-ben rendszeresen találkoztak, beszélgettek a keresztény hitről és az egyházhoz tartozásról, Simone esetleges megkeresztelkedéséről. Az izraelita filozófusnak intellektuális nehézségei is voltak, de főleg a katolikus egyház „mint szociális tényező”, történelmének árnyoldalaival, jelentett számára nehézségeket. Úgy gondolta, hogy még nem jött el az idő, hogy belépjen az egyház közösségébe. „Érzem – írja 1942 januárjában Perrin atyának –, hogy számomra az szükséges, az íratott meg, hogy egyedül legyek, idegenként, száműzetésben, kivétel nélkül mindenféle emberi közösséggel szemben.” (Szerencsétlenség és istenszeretet, 132)

Nem megerősített híradás szerint, kevéssel halála (1943. aug. 24.) előtt az angliai Ashford szanatóriumában barátnője, Simone Deitz megkeresztelte. Mindenképpen a keresztények nagy tisztelettel hajolhatnak meg e modern Isten- és emberszerető misztikus tanúságtétele előtt.  

Befejezésül szeretném idézni „Isten alázata: a várakozás” című versemet, amelyet Simone Weil következő gondolata ihletett: „Isten nincs jelen az időben… Az idő annak az Istennek a várakozása, aki szeretetünket koldulja…”

Kálmán Peregrin OFM

SIMPLEX ET IDIOTA

Ferencesként a ferencesekről    

Hermann Häring XVI. Benedek egyházképét bemutató cikkében hívta fel a figyelmet arra, hogy Joseph Ratzinger pápaságának első megnyilatkozásában – az Úr szőlőjének egyszerű munkása vagyok – Szent Bonaventúra (1221–1274) gondolatvilága köszön vissza. A ferences teológus ugyanis azt mondja, a krízisek idején a simplex et idiota, az egyszerű és alázatos ember jelenti az igazi megoldást. Ha egy ferences hallja ezt a kijelentést, rögtön Assisi Szent Ferenc végrendeletének szavai jutnak eszébe, azok a gondolatok, amelyekkel rendalapítónk az első közösséget jellemezte: „Tanulatlan emberek voltunk, és mindenkinek alárendeltjei.” (Végr. 19). Ugyanerre utalnak azok a szavak, amelyek a rend története során a ferencesekhez kapcsolódtak, s nemegyszer fogalommá váltak: testvér, atya, barát, gvárdián (= őr), barátok temploma, majd a számtalan és jól ismert történet, anekdota. Ezek mind azt jelzik, hogy ferences közösségünk a különféle korokban és élethelyzetekben, akár tanultan is megőrzött valamit abból az egyszerűségből, amely a kezdetek világánál ott volt. „Ferenc az evangélium fényében értette meg önmagát. Ez az ő varázsa. Ez az ő szakadatlan aktualitása” – állapította meg róla néhány hete Benedek pápa. Ez az ő „szimplicitása és idiótasága”, tudós tudatlansága. Ferenc istenismeretének forrása ugyanis a kereszt, ahol Krisztus, a megvetett örökös (Mt 21,38), az emberért szüntelen dolgozó munkás (Jn 5,17) szőlőtővé lett, hogy meghozza termését mindazokban, akik benne élnek (Jn 15,5–6).

    A ferences lelkiség ma ismert három nagy csoportja, rendje még az alapító életében kialakult. Az első rendhez azok a közösségek tartoznak, akiket ma minoritaként, kapucinusként és obszervánsként ismerünk. Ez utóbbi csoportot nevezik a magyar kultúrkörben barátoknak, vagy ismertségük miatt a ferenceseknek. A második rendbe a klarissza nővéreket soroljuk. A harmadik rend tagjai azok a világban élő személyek, akik családosként vagy egyedülállóként Szent Ferenc követésére kötelezik el magukat, de ide tartoznak azok a szerzetesi közösségek is, akik a történelem folyamán a ferences lelkiség hatására jöttek létre. Ebből a szempontból a 2009. január 3-án, a pesti ferences templomban tartott, jubileumi évet megnyitó összejövetel már eleve kuriózum volt, hisz a rendszerváltozás óta talán először ünnepelt együtt a teljes magyar ferences család. De ugyanígy a húsvét hetében, Assisibe összehívott ún. gyékényes káptalan is, ahol a Szent Ferenc követői közötti egységet hasonló teljesség reprezentálta, a történelemben először.

    Ez a „nagycsalád” 2009-ben arra emlékezik, hogy III. Ince pápa 800 évvel ezelőtt szóban jóváhagyta a regula első változatát, hitelesítette a ferences karizmát. Így a jubileumi év egyrészről a hálaadás ideje, Ferencért, a rendért, azért hogy ehhez a közösséghez tartozhatunk, másrészt annak a meghirdetése, hogy a „simplex et idiota” életforma, a szőlőtőhöz, Krisztushoz csatlakozva ma is, minden körülmény között élhető realitás, még akkor is, ha nem mindig sikerül megvalósítanunk.

    A jubileumi év előkészítése 2006-ban kezdődött, ami a Regula újrafelfedezéséhez, mélyebb tanulmányozásához vezetett. Nálunk – főként a nyelvi hátrányok miatt – ez a folyamat egy kicsit másként alakul, hiszen mi most fordítjuk, adjuk ki azokat a tanulmányokat, amelyek erre az előkészületi időszakra születtek. Így mi, magyar ferencesek a jubileumra nem előkészültünk, hanem az előkészület és a jubileum gyümölcseiből „szüretelünk”. Rendünkben, a ferenceseknél a jubileumi év csúcspontja az Assisi mellett lévő Porciuncula kolostorba összehívott pünkösdi káptalan lesz, amelyen a tartományfőnökök képviselve az egyes provinciákat megválasztják a rend legfőbb vezetőjét.

    Az ünnepi időszak Magyarországon nem a hatalmas rendezvények köré csoportosul, sokkal inkább az a célunk, amire a hétköznapok közepette kevés figyelmet fordítunk, hogy megmutassuk, miként vagyunk jelen az egyház missziójában, felhívjuk a figyelmet arra, hogy a ferences lelkiség által miben gazdagodtak a Kárpát-medence népei.

    Egy ilyen terjedelmű írás nem vállalkozhat arra, hogy az év programsorozatát elemezze, ezért inkább azt mutatom be, hogy Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartományban ma milyen keretek biztosítanak lehetőséget arra, hogy megéljük az egyszerűségnek fentebb vázolt útját.

Provinciánk létszáma a jelöltekkel együtt jelenleg 112 fő. Több hazai szerzetesközösséggel és nyugat-európai rendtartománnyal szemben, mi elmondhatjuk, hogy vannak növendékeink, mégpedig tizenegyen, akiknek képzése nem idegen országban, hanem itthon történik. A jelentkezők közül egyeseket Szent Ferenc eszménye, másokat a testvérek élete ragad meg, amit a hivatásgondozás szervezett programjaival próbálunk egybehangolni. A mi növendékképzésünknek sajátos jellemzője, hogy az nem egy világtól elzárt, csupán iskolai, kollégiumszerű környezetben, hanem mindig hívő, plébániai közösség mellett zajlik. Az itt élő hívek gyakran a leghétköznapibb események között nevelnek bennünket arra, hogy ne a hatalmasok oldaláról, hanem az élet egyszerűségében lássuk a világ dolgait. De ez kölcsönös gazdagodást jelent, aminek jó példája, hogy amikor Szegeden létszámhiány miatt felmerült a szegényétkeztetés megszüntetése, a hívek maguk jelentkeztek, hogy ők majd folytatják a rendtagok által tizenöt éve végzett mindennapi ételosztást. Ilyesféle egyszerűség és kölcsönösség ragadható meg azon templomok körül, ahol ferencesek működnek az ország 13 pontján, és Kárpátalján. Ezeknek a lelkipásztori helyeknek nagy előnye, hogy a plébániai szolgálatot egy-egy közösség végzi, és így több idő, figyelem jut az egyes emberekre, csoportokra. A Mátraverebély-szentkúti nemzeti kegyhely és a sümegi búcsújáróhely az utóbbi években már nemcsak arra figyel, hogy fogadja az amúgy is odaérkezőket, hanem a konkrét, célcsoportokra irányuló programok szervezésével hívni is akarják azokat, akik eddig még nem voltak ott. A pesti ferencesek gyóntató szolgálata ugyancsak olyan lelkipásztori munka, ahol a testvéreknek alkalmuk nyílik arra, hogy a bűn szimplex voltából irányt mutassanak arra az egyszerűségre, amely a kereszt gyümölcse.

    Rendtartományunk az óvodától kezdve a főiskoláig jelen van a nevelésben, bizonyos helyeken rendtagok által, máshol csak fenntartóként (összesen nyolc intézményben). Az ifjúság nevelése talán az a terület, ahol leginkább azzal szembesülünk, hogy a korábban jellemző hitmegőrző feladat az iskolákban mára már átalakult, a gimnázium, a kollégium a hitnek való megnyerés helyévé lett. Az egyszerűségben való kitartás talán legkeményebb terepe ez, ahol a munka gyümölcse sokszor csak kívülről vagy 5–10 évvel az érettségi után látható. A Sapientia Főiskola a többi szerzetesrenddel együtt nekünk is különösen sok segítséget jelent és lehetőséget adhat ahhoz, hogy rendi lelkiségünk teológiai és tudományos alapjait jobban kifejtsük és megértsük.

    Provinciánkhoz négy szociális intézmény tartozik, bár az is igaz, hogy a ferences karitászmunka leginkább Böjte Csaba erdélyi rendtársunk neve köré csoportosul. A magyarországi példák közül érdemes megemlíteni a Budapest-pasaréti Gondviselés Házát, ahol a környék idős, magányos embereinek gondozása ferences környezetben, hívő emberek által, de önkormányzati keretben működik. A nehézsorsú emberek között való jelenlétünk leghangsúlyosabb és legtöbb áldozatot kívánó terepe a gyöngyösi Autista Segítő Központ, amely ugyancsak rendtartományunk intézménye. Ehhez csatlakozik még a kárpátaljai misszió szociális tevékenysége, amely sokak számára valóban az utolsó kapaszkodó.

    A gondok, amelyekkel szembe kell néznünk, hasonlóak a többi szerzetesrend problémáihoz. Kisebb közösségekkel kell fenntartanunk több emberre tervezett kolostorokat, intézményeket, amelyekben még nem mindig találjuk meg azokat a megoldásokat, személyeket, akikkel az így keletkező problémákat megfelelőképpen áthidalhatnánk. A rendtagok közül – és ez nem korosztályfüggő – sokak gondolkodásában főként az intézményekhez való hűség, másoknál az új kezdeményezések iránti vágy él, aminek összhangban tartása nem mindig könnyű. Sok olyan kulturális éréket őrzünk, amelynek közkinccsé tétele az egész nemzet gazdagodását szolgálhatná, de a pénzhiány miatt nem tudjuk bemutatni. Kevésbé vagyunk jelen a rend nemzetközi kezdeményezéseiben (pl. ad gentes missziók, tudományos kutatás, szentföldi zarándokok szolgálata), holott ezek mindig új hivatásokat eredményeztek a magyar provinciák életében. A magyar definitor generális, fr. Várnai Jakab szerint a rend egészének legégetőbb kérdése: szembenézni azokkal a társadalmi folyamatokkal, amelyek miatt közösségünk most nem a politikai nyomás, hanem a szabadság körülményei között zsugorodik.

    Simplex et idiota. Assisi Szent Ferenc számára szüntelen küzdelmet jelentett ez az életforma, az igazi realitás, amely a kereszt és a szenvedők oldaláról szemléli a világot. A jóváhagyott regula ennek elismerése, biztosítéka. A jubileumi év hálaadás azért, hogy a bizalmi válság idején biztos talaj van a lábunk alatt. A remény ideje, hogy ez a forrás még ma is olyan tiszta, ami másokat is gazdaggá tesz, és ezt egy jezsuita folyóiratban Loyolai Szent Ignác példája után talán még bizonyítanom sem kell…

A jubileumi év programjainak naptárszerű ismertetése megtalálható a ferences templomokban, vagy kérhető az [email protected] címen.

Sarbak Gábor

HÉTSZÁZ ÉVES JUBILEUM

Pillantás a pálos középkorra

Hány éves is valójában a pálos rend? Tavaly, a hétszáz éves jubileum alkalmából arra emlékeztünk – többek között ünnepi konferenciával a rend mai központjában, Czestochowában –, hogy 1308. december 13-án Gentilis bíboros, maga ferences szerzetes, teljhatalmú pápai legátus a Budán eléje járuló remetéknek engedélyezte, hogy a Szent Ágoston nevéhez köthető regula szerint éljenek, majd 1309. január 15-én megengedte nekik, hogy saját rendi alkotmányt állítsanak össze. A remeték, bizonyságául szándékaik komolyságának és megalapozottságának, bemutatták a legátusnak azokat az életszabályokat, amelyeket előzőleg az egyházmegyei püspököktől kaptak, és azokat a kiegészítő rendelkezéseket is, amelyeket az évtizedek során saját kolostori életük irányítására ők maguk hoztak. Gentilis igenlő válasza a regula és rendi alkotmány iránti kérelmükre, mintegy keretlehetőséget biztosított a később pálos néven ismert remetéknek, hogy életüket szabályosan, az Egyház által elismert szerzetesrendként rendezhessék be. A történelem tanúsága szerint a remeték képesek voltak megtölteni élettel e kereteket, és nem rajtuk múlott, hogy rendtörténetük több, egymástól élesen elkülönülő fejezetre tagolódott. A török foglalás korában a rend nagyon sok kolostorát elvesztette a Magyar Királyságban, központjuk a feldúlt Budaszentlőrinc után hosszú időre a Pozsony melletti Máriavölgy (Thal, ma Marianka) lett. A felszabadító háborúk után ismét megtelepedő pálosok kedvelt hitszónokok voltak; a művelt és a társasági életben is részt vevő szerzetesek élénk és szerteágazó irodalmi tevékenységet fejtettek ki; az iskolai oktatásból is kivették részüket. II. József feloszlató rendelete (1786) egy virágzó rendet tett tönkre. Többszöri, sajnos csak rövid ideig tartó nekiindulás után a 20. század végén, a rendszerváltozás után sikerült a pálosoknak régi-új életet kezdeniük Magyarországon négy egykori kolostorukban: Pécsett, a Sziklakolostorban Budapesten, Márianosztrán és Petőfiszállás-Pálosszentkúton.

A 13. század derekán, második felében a veszprémi, az egri és a pécsi egyházmegye területén szétszórtan élő remeték és remetecsoportok lassú egyesülése nyomán alakult ki a pálos rend: pontos ,,születésnapot” ezért nem lehet megjelölni. A rend központja a 14. század első éveitől a Buda melletti Szent Lőrinc kolostor lett, ezt hívták monasterium principale et caput ordinis heremitarumnak a pálos források.

A 15. század vége és a 16. század első évtizedei jelentik azt az időszakot, amikor a rendben szinte mindenütt lázas építkezések folytak, és a kolostori másolóműhelyekben (scriptorium) szorgosan írták és másolták a korabeli szakirodalmat, köztük szép számmal pálos szerzők – azóta sajnos többségében elveszett – latinul és részben már magyarul is szerzett műveit. Kiemelkedik közülük Gyöngyösi Gergely (1472 – legkésőbb 1532), aki nemcsak általános perjelként (prior generalis), hanem írói teljesítménye alapján is rendjének meghatározó személyisége volt.

Gyöngyösi Gergely és a Decalogus

Gyöngyösi Gergely művei a szerzetesi irodalmat gazdagítják: a rendi élet irányítása, a szerzetesek mindennapjai, az imádság rendje, a novíciusok képzése, az általános perjel (prior generalis) hivatali ügyrendje, a vizitációk, a hivatalos levelezés fortélyai (a kötelező udvariassági formulákkal) voltak fő témái. Művei – természetesen latinul – a rend vezetésének szolgáltak segédkönyvként, a rendi kormányzás menetét rögzítették és tették könnyebbé: római perjelsége idején (1513–1520) keletkezett az Epitoma, a Directorium, a megújított rendi alkotmány szövege és a hozzá fűzött magyarázatok (Declarationes constitutionum) és a Decalogus, azaz Tíz beszéd Remete Szent Pálról.

A Decalogus különleges helyet foglal el ezek között, mert elsősorban nem saját rendtársai számára, hanem római templomukat, a Mons Caeliuson lévő Santo Stefano Rotondót látogató római közönség számára írta. Ez a cél már eleve meghatározta a beszédek témáját. Első olvasásra megtévesztő a címe, mivel nem a Tízparancsolat várt kifejtését tartalmazza, hanem Gyöngyösi tíz beszédét (sermones decem), amelyekkel saját rendjét akarta népszerűsíteni. Ennek érdekében bemutatta történetüket, és különböző módon igyekezett a rómaiak előtt idegen pálosokat megkedveltetni a Városban. Az 1516-ban Rómában megjelentetett beszédgyűjtemény a középkor skolasztikus szermó-hagyományaira épül, és az általunk ismert alakjukban folyamatosan olvasható szövegek. Nyitott kérdés, vajon Gyöngyösi ezeket a beszédeket így egyáltalán elmondta-e? Feltehetően nem, de nagyon valószínű, hogy beszédeinek témája és sok részlete gyakran megegyezett az ,,olvasható” Decalogus témáival.

Érdemes szemezgetnünk e beszédekből. A beszédek prédikációs, szentírási idézetekből és ezek magyarázatából álló magja természetesen Remete Szent Pál példája segítségével válhat életté az olvasóban, hallgatóban. Az Első Remete életszentségét fiai, a Rómában kevéssé ismert magyar eredetű pálosok követik hitelesen, amint a beszédekben felsorolt sok példa bizonyítja. Ügyesen célratörő ez a szerkesztésmód: a mindenki által tudott idézetek kifejtését a pálos rend életéből vett események biztosítják. A beszédgyűjteményt sajnos nem előzi meg az irodalomban szokásos prológus, tehát ezt nem hívhatjuk segítségül a szerző céljainak tisztázásához.

Gyöngyösi az első szermót nyitó szentírási idézetet a Siralmak könyvéből (3,28) vette, mert az itt olvasható solitarius szóban közvetlenül felhasználható utalást talált saját rendje remete mivoltának hangsúlyozására. A továbbiakban egy nagyon hatásos és közkedvelt mirákulumot ad közre. A Remete szent közbenjárására megtörtént csodás esemény a mirákulum, amely a középkori ember számára bizonyító erejű volt. A mirákulumok helyett ma inkább a rend tagjainak életszentségét emlegetnénk vagy a vértanúságig vállalt hűséget az Egyházhoz. A siklósi várnagy mirákulumának lényege, hogy halála (1422) után Remete Szent Pál közbenjárására az Igaz Bírótól harminc napot kapott penitencia tartására: ezt mindenki nagy épülésére vitte végbe. A ,,történet” túlmutat a rendi kereteken: megtalálható a Karthauzi Névtelennél is, aki a pálos vonatkozásokat elhagyva tömörebben fogalmaz magyarul, míg Gyöngyösinél – Rómában vagyunk! – Zsigmond hangsúlyosan magyar király (rex Ungarie), a főszereplő siklósi várnagy pedig magyar ember (natione Ungarus).

A második szermóban Nagy Lajos király szerepét ecseteli, hiszen az ő gondoskodása révén kerülhetett Remete Szent Pál, a rend névadójának testereklyéje 1381-ben Velencéből a rend középkori központjába, Budaszentlőrincre, ami ennek következtében válhatott országos kisugárzású, virágzó búcsújáróhellyé. Sokkal később, a tizedik beszédben számol be Gyöngyösi részleteiben is az ereklyék megszerzéséről, vagyis a transzláció lefolyásáról, majd pár oldallal később felsorolja a pálos monostorokat.

A Magyar Királyság területén bőséggel találhatók olyan mirákulumok, amelyek Remete Szent Pál közbenjárására történtek, ezekből szinte mindegyik szermóba jut egy-egy. Példaként említsük meg, hogy a katonából lett jámbor szerzetes Tar Albert csodás gyógyulása Remete Szent Pál közbenjárására sem maradhatott hatástalan a harmadik szermóban, különösen azért sem, mert Gyöngyösi – elmondása szerint – saját maga volt ennek tanúja Budaszentlőrincen, 1501-ben, még rendi hitszónok korában. A volt katona története megtalálható egyébként az 1520-as évekre keltezhető rendtörténetben, a Vitae fratrumban is.

A közelmúlt eseményeire vagy a kortársakra történő név szerinti hivatkozások (Ebesi Gáspár, Csanádi Albert, valamint Benedek, koppányi plébános esete 1503-ból), a Rómában tartózkodó Gyöngyösi számára (a negyedik és az ötödik szermóban) szintén az elmondottak hitelét, vagyis Remete Szent Pál tekintélyéből levezethetően fiainak erkölcsi súlyát voltak hivatottak érzékeltetni. Érdemes kiemelni, hogy a nyolcadik szermóban a magyar középkor legnépszerűbb királyára, Szent Lászlóra találunk utalást.

A negyedik szermóban nem csekély öntudattal Szent Jeromost, azaz egy vitathatatlan és akkoriban nagyon közkedvelt ,,szaktekintélyt” idéz Gyöngyösi. Jeromos szerint mindenfajta elhivatottságnak, mesterségnek vannak követendő mintái. Az alábbiakban felsorolt és példaképpen kiemelt nevek mind a pálosok régiségét, rendjük tekintélyét öregbítik. Szent Jeromos egy levelét idézi itt Gyöngyösi, ahol arról olvashatunk, hogy a filozófusok Püthagorászt, Szókratészt, Platónt és Arisztotelészt, a költők Homéroszt, Vergiliuszt, a történetírók Sallustiust, Hérodotoszt és Liviuszt, a püspökök és papok az apostolokat és az apostoli atyákat tartják követendőnek; a pálosok pedig Remete Szent Pált és Antalt tekintik példaképüknek.

Remete Szent Pál közbenjáró erejének állandó bizonyítása közben csak a hetedik szermó második felében tér rá Gyöngyösi Gergely a rendtörténetre. Valamivel később, a kilencedik szermóban Remete Szent Pált az emberektől távol, a remeteségben találjuk, és ekkor ismerkedünk meg a rendet érintő fontos pápai kiváltságokkal. A kis rendtörténet számunkra ugyan rövidre fogott, ám a külhoni hallgatóság vagy olvasók igényeinek teljesen megfelel, és itt olvashatjuk azt a nagyon fontos állítást, hogy a pálosok voltak az első szerzetesek: ,,ante omnes ordines”! A Remete Szent Pálra történő hivatkozások sokaságában ez a megállapítás már szinte természetesnek tűnik.

Mai szemmel nézve talán furcsának hat, hogy Gyöngyösi nem időrendben haladt, és nem a rendtörténettel kezdte szermóit. A középkori mentalitásnak azonban jobban megfelelt, hogy a rendnek nevet adó Remete Szent Pál erejét és közbenjárásának ,,eredményességét” mutassa be a különböző ,,bizonyító erejű” példák, mirákulumok alapján. Ezek után már természetesnek vesszük, hogy a Remete Szent Pál égi pártfogásában rendületlenül bízó rend miért is terjedhetett el ilyen sok monostorban Magyarországon, és hogy nagy királyaink miért viselték ennyire szívükön pálosaink földi (in temporalibus) jólétét, ami nyilvánvalóan a lelkiekben (in spiritualibus) való tökéletesség következménye volt.

Ez a középkori pálos szerzetes, Gyöngyösi Gergely színes és sokrétű pillantása és visszapillantása saját rendjére a Decalogusban. Vajon mit láttak a rómaiak?

Ajánlott irodalom

Jelen írásom a Megjegyzések Gyöngyösi Gergely Decalogusának klasszikus citátumaihoz (In: GENESIA. Tanulmányok Bollók János emlékére. Szerk. Horváth L., Laczkó K., Mayer Gy. ... Bp., 2004, 311–320.) című dolgozatom átdolgozott és rövidített változata. – Lorenz Weinrich: Das ungarische Paulinerkloster Santo Stefano Rotondo in Rom (1404–1579). Berlin, 1998, 140–142.; Gyöngyösi, Gregorius: Decalogus de Sancto Paulo primo heremita? Rome, 1516.; Sarbak, Gábor: Appunti al Decalogus di Gergely Gyöngyösi, priore generale dell’Ordine dei Paolini, pubblicato a Roma, in: Humanistica Lovaniensia 34 (1985) 228–235.; Sárközy Péter: ,,Roma est patria omnium fuitque”. Lászai János erdélyi főesperes síremléke a római Santo Stefano Rotondo templomban. Bp., 2001.; Miracula Sancti Pauli primi heremite. Hadnagy Bálint pálos rendi kézikönyve, 1511. [Bevezetés és kritikai kiadás magyar fordítással]. Debrecen, 2003.

MÚLT ÉS JÖVŐ
– JEZSUITÁK SZÁZ ÉVE, ÉS AMI ABBÓL KÖVETKEZIK

Jubileumi konferencia

       Helyszíne: Párbeszéd Háza, Budapest, VIII. Horánszky u. 20.
       Időpontja: 2009. október 16–17.

A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, a Jézus Társasága  Magyarországi Rendtartományának Levéltára, és a Faludi Ferenc Akadémia  Pray György Egyháztörténeti Műhelye jubileumi konferenciát hirdet az  önálló magyar rendtartomány megalakulásának 100. évfordulójának  alkalmából. A jezsuita rend 1540-es megalakulása óta hosszú,  nehézségekkel teli út vezetett az 1909-es magyar rendtartományi önállósághoz. A konferencia a magyar jezsuiták 20. századi küldetésének legfontosabb állomásait mutatja be: az alapítás történetét, a magyar tartomány sajtóapostolkodását, az oktatás, a tudomány területén végzett munkáit, a külföldi magyar missziók jellegzetességét, és kiemelten foglalkozik a hitélet, a hivatásgondozás jelentőségével. Megismerhetjük a  jezsuiták bátor helytállását vészkorszakban és az üldözések idején, valamint a társadalmi igazságosságért folytatott küzdelmeiket.

A két nap során, délelőtt történeti előadások hangzanak el a fent említett témák közül,  délután pedig közvetlen beszélgetés keretében (műhely) a jezsuita és világi előadók bemutatják a rend mai életét, munkáját, a Szent Ignác-i lelkület hatását napjaink rohanó világában.

Szabó Ferenc

POSZTMODERN SZENT ÁGOSTON

Különös cím, de még bizarrabb az a vaskos kötet, amely 2005-ben jelent meg a párizsi Stock kiadónál, a 2005-ös angol eredeti francia fordításaként: Jacques Derrida–Saint Augustin, Des Confessions. Az esszéket összeállította John D. Caputo és Michel J. Scanlon. Angolból fordította: Pierre-Emmanuel Dauzat. (498 o. 35 euró.)

Az amerikai villanovai egyetem, amely híres Ágoston-kutatásairól és a posztmodern filozófia műveléséről, meghívta Jacques Derridát (1930–2004) néhány nappal a 2001. szeptember 11-i merénylet után, hogy vegyen részt legkülönösebb könyve, a „Circonfession” megvitatásán. Ez a vallomásos könyv akkor született, amikor Derrida édesanyja haldoklott, és amikor a filozófus Szent Ágoston Vallomások (Confessions) című könyvének átelmélkedésébe mélyedt. Derrida részt vett a kerekasztal-vitában (2001. szept. 27–29. téma: „Vallás és posztmodernizmus”), bevezetésként elmondta könyve megszületésének történetét. – A kötet második része 11 esszét közöl ugyanannyi filozófustól: általában Derrida „Vallomásait” elemzik, összevetve azokat Szent Ágoston Vallomásaival, illetve Lyotard, Heidegger, Ricoeur, Hannah Arendt és mások Szent Ágoston-tanulmányairól is írnak. Csodálatos a nagy egyházatya jelenléte a modern és posztmodern korban.

 Derrida: Circonfession

Jacques Derrida, az egyik leghíresebb posztmodern filozófus, 1930-ban, Algériában született, mint kedvenc írója, Albert Camus. 19 évesen Franciaországba a Tanárképző főiskolán, utána az amerikai Harvard Egyetemen, majd pedig a párizsi Sorbonne-on tanult. 1965-ben avatták a filozófia professzorává, majd a tanárképző professzora, végül tanszékvezetője lett. Kezdetben a fenomenológiát tanulmányozta, később a posztstrukturalizmus képviselője, érett műveiben pedig az általa megfogalmazott dekonstrukció-elmélet terjesztője. Erősen bírálta a nyugati metafizika – szerinte – legnagyobb előítéletét, a logocentrizmust, vagyis hogy a beszéd felette áll az írott szövegnek. Derrida szerint a filozófia maga is szöveg. Több mint negyven könyvet írt. 1983-ban alapítója volt a Nemzetközi Filozófiai főiskolának. Több amerikai egyetemen vendégtanárként tanított. A számos kitüntetéssel elismert filozófust 1993-ban a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen „honoris causa” doktorrá avatták. Jacques Derrida 2004-ben Párizsban hunyt el. Halálát hasnyálmirigyrák okozta.

Az említett kerekasztal-beszélgetés során elmondja, hogyan született Szent Ágoston olvasása során a „Circonfession”. New York és a november 11-i merénylet többször visszatér vallomásában, amely – mint mondja – „a legkisebb és utolsó zsidó története”. New Yorkban kezdett szakítani a judaizmussal, már nem tartotta meg a jom kippurt. A viták során többször visszatért a 2001. szeptember 11-i merényletre, amely megrendítette. Az európai filozófia utolsó 15 éve alatt Isten visszatért az európai filozófusokhoz, és Istennel (aki az igazat mondva jól meg volt a filozófusok nélkül) visszatért a hippói Ágoston is, aki Nyugat legszenvedélyesebb Isten-keresője és Istentől áthatott gondolkodója. (Innen az ismertetett könyv bevezetőjének a címe: „Posztmodern Ágoston.”)

1989-ben Derrida megírta a „Circonfession” vallomásnaplóját, amikor anyja Nizzában haldoklott, mint Ágoston anyja, Mónika, Ostiában. Ez a párhuzam adott alkalmat Derridának arra, hogy a latin Vallomásokkal dialogizáljon. A villanovai egyetem tanácskozásainak témája ez volt: A vallás és a posztmodernizmus. Derrida Szent Ágostont idézi, akinek nyugtalan szíve csak Istenben nyugodott meg: „Mit szeretek, amikor Téged szeretlek, Istenem?” Derrida hozzáfűzi: „Mit tehetek mást, mint hogy magamévá teszem ezt a kérdést?” Derrida nem tett mást egész élete során, mint ezt a kérdést ismételte, olyan értelemben, hogy Isten neve életében különböző nevek alatt jelent meg, amelyeket vég nélkül lehetne variálni. „Sero te amavi”, „későn szerettelek meg”, vallotta Ágoston, ezt mondja Derrida is a maga rejtjeles szövegében. (Lyotard is ezt a szöveget kommentálja Ágoston-tanulmányában.) Derrida bevallja, hogy Ágostont olvasva eltér a szent szándékától, „félreolvassa” („mélecture”). Abban reménykedett, hogy valami váratlan esemény történik, és így „performatív” szöveg születik, a „dekonstrukció” aktusa. Derrida szerint a legradikálisabb esemény („perver-formatif”) olyan előre nem látható esemény, amely megragad, hatalmába kerít. Az eseménynek az alanyra kell szakadnia, csak így teszi – nem én – az igazságot: facere veritatem. Ez történt a „Circonfession” írásakor. A vallomás nem egy autonóm szerzőé, hanem egy másik énemé, aki hatalmába kerít, miként Ágostont Isten: Isten téríti meg Ágostont, aki válaszol neki. Mindig a másik vall énbennem. Derrida hangsúlyozza, hogy a „Circonfession” középpontjában az anya áll (haldokló anyja), ellentétben Heidegger olvasatával, ahol Mónika épp csak meg van említve. Derrida haldokló, siratott anyja meghal kevéssel a „Circonfession” francia szövegének közzététele után. De amikor írja vallomását, anyja még csak haldoklik, nem látható előre halála pillanata, meglepetés lesz. Az ő halálának, a filozófusénak, egyáltalán a halálnak előre-nem-láthatósága alkotja az eseményt. Ez a  „Circonfession” eseményének előre-nem-láthatósága.

A viták során megállapították, hogy a „Circonfession” sikerét az magyarázhatja, hogy benne valamennyien felismerjük a saját történetünket. Felvetették a judaizmus és a kereszténység, az ateizmus és a hit kérdéseit Derrida vallomására hivatkozva. Kearney ezt kérdezte: Miért mondja Derrida: „Joggal tartanak ateistának”, nem pedig ezt: „ateista vagyok”? Nem mondja egyszerűen: „ateista vagyok”, mert nem tudja. Mindnyájunkban van egy hívő és egy hitetlen, egyik nem hagyja soha nyugton a másikat. (Nb. J. Ratzinger 1968-as könyve, A hit alapjai elején ugyanezt magyarázza. Sz. F.) Az igazi hívő elismeri, mennyire áthatja a hitetlenség. Derrida ezt válaszolja Kearneynek: hogy azt mondhassuk: Isten létezik, elég, ha azt mondjuk, hogy az Istenbe vetett vallásos hit létezik: Isten neve ugyanis mindig is szerepet játszott, minthogy a vallásos tapasztalat, istenhit egyetemesen jelen van. Amikor Isten nevét segítségül hívják, biztosan megcéloznak valamit a különböző vallásos hagyományokban. A kérdés tehát nem az, hogy vajon Isten létezik-e, hanem az, hogy mit szeretünk, amikor Istenünket szeretjük, és mit jelent Istenünk, akit szeretünk, és hogyan fejeződik ki cselekedeteinkben. Lehet különbözőképpen értelmezni a vallásos tapasztalatokat, (pl. egyesek neurózisnak nevezik), de akkor azt kérdezzük, mi táplálja ezt a neurózist? Ha Isten nem létezik, milyen hatalmasnak kell lennie, hogy ilyen masszív hatást fejtsen ki!

Az esszék:
Ágoston a modern és posztmodern szerzőknél

Kötetünk második, jelentősen nagyobb része azoknak a filozófusoknak a „vallomásait” elemzik és vetik össze Derridáéval, akik Szent Ágoston vallomásait elemezték. Nem lehet itt szó részletes ismertetésről, inkább csak tallózok, hogy még világosabban lássuk Derrida „Circonfession”-ját. Mindjárt megemlítem, hogy Derrida algériai földije és kedvenc írója, Albert Camus doktori tézisében, amely a neoplatonizmust elemezte, egy fejezetet Szent Ágostonnak szentelt. Az utolsó munka, amelyen J.-F. Lyotard dolgozott, és amely befejezetlen maradt 1997-ben bekövetkezett halálakor, Szent Ágoston Vallomásairól szólt. 1995-ben tették közzé M. Heidegger összes műveit (Gesamtausgabe), ebben megjelent 1921-ben adott kurzusa: „Ágoston és a neoplatonizmus”. Nemrég megjelent angol fordításban Hannah Arendt 1929-ben Heidelbergben elkezdett, Szent Ágostonról szóló doktori értekezése, amelyet később átdolgozott és 1996-ban kiadott. Végül Paul Ricoeur is hosszú évek óta érdeklődött Szent Ágoston iránt, és Temps et récit c. esszéjében központi helyet szentelt Ágoston vallomásainak. Mindezek a szerzők szerepelnek az esszékben.

Lyotard is az esemény és az esemény idejének filozófusa. Követi Ágostont, amikor azt állítja, hogy az időt nem ismerjük, csak tematikusan. Az idő a most (jelen pillanat) struktúrájával rendelkezik, amelyet reflexió előtti állapotában nem ragadhatunk meg, tehát csak indirekt módon mutathatjuk be. Vagy a freudi meglátást alkalmazva (Nachträglichkeit): az eredeti tapasztalatot csak később tudatosítjuk, ismerjük fel. Ez az ágostoni „sero te amavi”. Ágoston a Vallomásokban később ismeri fel Isten korábbi látogatását. Isten látogatása az abszolút esemény. Distentio, távolság van itt, miként a vágás (coupe) Derridánál. Nála a körülmetélés azt jelenti, hogy el vagyunk vágva az igazságtól. (Nb. Derrida furcsa könyvcíme: „Circonfession” a körülmetélésre, circoncision-ra utal) Lyotard és Derrida mindketten a „vágás” vallomásait ajánlják fel. Hent Vries is hasonló témát tárgyal. A „pillanat” kérdését, amely lényeges az időbeliség vagy jelen pillanat elemzésénél vagy megtérésénél Ágoston Vallomásaiban, vagy Derrida „Circonfession”-jában, vagy Lyotard Ágoston-tanulmányában. D. Caputo, a konferencia szervezője, azt kérdezi: hogyan lehetséges az, hogy Derrida, aki az imádság embere (amint ez kiderül a Circonfession-ból) „jogosan ateista hírében áll” (ezt ő maga mondta)? Caputo szerint ez a kvázi-ateizmus az imádkozó filozófus lényege. Hivatkozva Jean-Louis Chrétien egyik imádságról szóló esszéjére, amely szerint az ima „megsebzett szó”, a Circonfession kiváló példája a „megsebzett és elvágott” szónak. Derrida vallomása mintegy eltévedt postai levelezőlap: eltévedt, mert nem volt igazi címzettje, elküldte a „titoknak”, amelyet nem kell azonosítani (az izajási) deus absconditusszal, ami valójában még biztos címzés és a docta ignorantia egy módja. Mert a rejtett titok nem a rejtett Igazság, hiszen el vagyunk vágva az Igazságtól és az abszolút tudástól. Így nem tudjuk, Derrida kihez imádkozik, mert nem-tudása radikálisabb a negatív teológusénál, aki a deus absconditushoz imádkozik. Mégis, igazában még intenzívebb imáról van szó.  Sebzett szavakkal imádkozik, bár nem tudja, hogy valaki meghallgatja. Ki könyöröghet intenzívebben: „Uram, hallgasd meg könyörgésünket”?

Catherine Malabou Derrida és Heidegger Ágoston-értelmezését hasonlítja össze, nevezetesen a Vallomások X,1-ben szereplő kifejezést, a facere veritatem értelmezését. Megállapítja, hogy Derrida – saját bevallása szerint – nem ismerte Heidegger szövegét. Egyébként szemléletük különbözik, ahogy maga Derrida kifejtette. Heidegger bizonyára megbotránkozott volna, ha Derrida szövegét olvasta volna a körülmetélésről. Richard Kearney Paul Ricoeur Ágoston-tanulmányát elemzi, a Temps et récit 1. kötetének első fejezetét, ahol a filozófus Ágoston Vallomásainak XI. könyvét értelmezi, továbbá Ricoeurnek egy 1985-ös tanulmányát a rosszról. A francia filozófus e témában elsősorban moralistát lát Ágostonban, aki azt állítja, hogy „minden rossz vagy bűn, vagy a bűn büntetése”. Ricoeur felvet még más problémákat is, így az ártatlan szenvedés problémáját.

A konferencia koordinálója, Michael Scanlon Hannah Arendt (1906–1975) tézisét elemzi, amely angolul 1996-ban jelent meg: „A szeretet fogalma Szent Ágostonnál”.  A német, zsidó származású, amerikaivá lett filozófusnő tézise szerint Ágoston az akarat első filozófusa. „Mi mások vagyunk, mint akaratok?” – írta Ágoston. Fiatalkori tanulmányában (De libero arbitrio), megvédi a szabad akaratot azzal a váddal szemben, hogy Isten valamiképpen a rossz okozója. Míg a szellemet Athén fedezte fel, Az akaratszabadságról szóló vita elvezeti Ágostont a személy fogalmához, és ezzel befolyásolja a nyugati filozófiát. Az akaratnak, a személy magvának a forrása Isten: Isten ajándéka és a Szentlélek kegyelme. E kegyelem adja a szabadságot, a képességet, hogy a jót tegyük és ez a képesség (szabadság) túl van az akaratszabadságon. (Ágoston kifejezései: libertas – liberum arbitrium.) A szeretet e szabadság „hogyanja”: Isten valóságos szeretete és a felebarát konkrét szeretete. Hannah Arendt a filozófia legfőbb Létezőjét helyettesíti a bibliai Teremtővel, aki a felebarát szeretetének Forrása, aki reménységünk alapja marad ebben a rettenetesen zavaros posztmodern korban, amint az volt Szent Ágoston korában, a Római Birodalom premodern „PAX”-a idején – következtet M. Scanlon.

Török Csaba

A TELJESSÉG KÖNTÖSÉBEN

120 éve hunyt el G. M. Hopkins angol jezsuita költő

Vannak írók, költők, akitől elég egyetlen sort elolvasnunk, s máris érezzük azt a mély közösséget, amely köztük s kései olvasójuk között a pillanat tört része alatt megszületik. Számunkra ilyen költő G. M. Hopkins (1844–1889). Amióta először olvashattuk a verseit, azóta kavarog bennünk megannyi gondolat, amelyek közül néhányat most papírra vetek, emlékezve arra, hogy idén 120 esztendeje, 1889. június 8-án tért vissza a Teremtőhöz.

Hopkins anglikán családban látta meg a napvilágot, s csak 22 éves korában tért katolikus hitre. Ezekben az években végezte oxfordi tanulmányait, amelyek után – 1868-ban – belépett a jezsuita noviciátusba. 1884-ben a dublini egyetemre nyert professzori kinevezést, ógörög nyelvet és irodalmat tanított. Nem szerette a tanárságot, bensejében, gondolataiban olyan erők munkáltak, amelyeket szinte teljesen agyonnyomott, elsorvasztott a professzori munka robotja. Belső érlelődéséről csak nagyon kevesen tudtak – miként arról is, hogy eme lelki-szellemi útja íróasztalfiókjában rejtező verseiben tükröződött vissza. Úgy halt meg, hogy egyetlen költeményét sem jelentették meg. Írásait barátja, Robert Bridges vette gondozásba. Első versei harminc évvel halála után jelentek meg, első gyűjteményes kötete pedig csak 1930-ban.

Mivel Hopkins soha nem vált az irodalmi élet tagjává, örökös kívülálló maradt, költészete valóban egyedülálló és karakteres lett. Nem sorolható be a vele egykorú angol későromantika szűk kategóriájába. Művének sajátosságát mutatja az is, hogy versei sokkal inkább az 1930-as években, az első teljes kötet publikálása idején alkotókkal állítják egy sorba, mintsem azokkal, akik élete idején verseltek. Ez az oka annak, hogy a hopkinsi versek első megjelenése 1918-ban sok irodalomtörténész szemében valódi mérföldkő. Nyelvi, mondattani sajátosságai alapján R. Jakobson¹ egyenesen úgy véli, hogy vele kezdődött meg a modern költészet². Verstani újítások is kapcsolódnak nevéhez. Egyfelől szakított a normann gyökerű ritmikával, s megalkotta a szökellő ritmust, amely a szöveget mint akusztikus valóságot kezelte, s ezért a költemény valóságos hömpölygéssé, fenséges ritmikai áradássá lett tolla alatt. Álljon itt példaként egyetlen sora: „No there’s none, there’s none, O no there’s none.”³ Másik sajátossága a rímáthajlás, ahol a rímképlet csakis az egyes sorok egybeolvasásakor tárja fel magát. Ezek a sajátosságok eredményezik azt, hogy művei – miként azt Halász Gábor a Nyugatban 1939-ben megjelent, angol kortárs líráról szóló ismertetésében fejtegeti⁴ – a „verselemek bacchanáliái”, olyan alkotások, amelyben a hang, a zengés, a ritmus elementáris erővel hat a (hangosan és angolul) olvasóra. Ő a versben élményt, egyfajta mély esztétikai és szellemi tapasztalást lát, és ennek okán szövegei olykor sokértelműek, homályosak vagy egyenesen értelmezhetetlenek – innen ered Hopkins magyarításának nehézsége. Nem elég (sőt, olykor a nyelvi tobzódás miatt eleve képtelenség) a szavak jelentését visszaadni, nála a zengésnek, a hangnak, a ritmusnak, a képnek jut központi szerep.

Milyen benső világot takar ez a sajátos formai nyelv? A verstani egyediségek mögött milyen költői lélek rejtezik?

Hogy Hopkins sajátos szerző, azt mutatja a kutatók sokféle vélekedése. Halász Gábor véleménye szerint benne az elfeledett barokk áhítat és pompa élménye nyert új megfogalmazást (erős kontrasztban a kortársak későromantikából realizmusba hajló verselésével); mások nem ismerik el, hogy ő már a modern előfutára lenne, bezárják a késői romantikus sémák börtönébe; megint mások a felsőfokok nyelvén próbálják művét megragadni. „Hopkins nagy költő, aki a szenvedély rendkívüli, hol eksztatikus, hol reménytelen intenzitását a szépségre való olyan érzékenységgel ötvözi, amely keatsi finomságú és gazdagságú. (…) Legsikerültebb költeményeiben a mondatalkotás megdöbbentő és shakespeare-i boldogságára jut el.”⁵ Nem csoda, hogy mellette még az oly hatalmas alakok is, mint például T. S. Eliot olykor száraznak, ridegnek tűnnek. Ugyanakkor épp ez a sajátos költői erő teszi, hogy hatása a XX. századi angol lírára hatalmas volt – még olyanok is merítettek művészetéből, mint D. Thomas⁶.

Hopkins költészetének gyökerében a valóságra való fogékonyságot, mély és rendkívüli érzékenységet találjuk, amely által a felszín mögött döbbenetes mélységeket lát meg. Legyen szó az emberi világ, vagy a természet szépséges jelenéseiről, a költő a mindenség teljes valóságának mozdulását sejti meg mögötte.

Nézd az eget, nézd a sok csillagot!
Nézd a tűz népét, mely fent él a légben!
S mennyi nagy vár, hány csillagsánc van ott!
Gyémánt erek, tündér-szemek a sűrűségben.⁷

Hopkinsnak ez a sajátos érzékenysége megmutatkozik egy másik költeményében, amelyet az 1875-ben elsüllyedt Deutschland gőzös, s az azon meghalt öt apáca emlékére írt. A képek ereje, a szavak mélysége, a minden részletből sugárzó drámaiság már-már az emberi hangra, mint egyetlen instrumentumra hangszerelt monumentális oratóriummá teszik a költeményt.

Megőszült a reménység,
S magára gyászt rakott,
Könnyek kivájták s kínok kivésték,
Tizenkét órája halott.
S a kárhozat napjára rémek éje szállt.
Segély sehol, egy rossz tatlámpa pislogott csak
S az életek így rendre elmosódtak:
A kötelek között, a sivító szélben
testük hiába rúgkapált.⁸

Mindez, a szépség és a fájdalom, az élet és a halál, a mindenség minden pillanatban születő és pusztuló gazdagsága megállíthatatlan erővel Krisztus felé hajtják a költőt. Őt fedezi fel mindenhol és mindenben, legfőképpen pedig önmagában. Ezáltal megtapasztalása valójában Krisztus-élménnyé lesz⁹. Már-már misztikus mélységgel írja, számol be erről az Aranyló aratás című költeményében:

Járok, szívem, szemem a magasba, hogy ott
megpillanthassam Megváltónkat fennen ragyogvást;
és szem, szív, száj, tekintet tisztább feloldást,
szentebb, szerelem-teltebb választ valaha kaphatott?

És az azúrban barnálló bércek az ő méltóságteli válla,
a világ-változtató – mén-izmú, ibolya-illatnál ízesebb!

E dolgok, e dolgok váltig itt voltak, csak arra várva,
ki meglátja egyszer őket; s ha ketten egymásra leltenek:

a szívnek bátran, mind bátrabban bomlik a szárnya,
felkapja félig a földet, ó, és Feléje, Feléje lebeg!¹⁰

Ugyanezt találjuk a The Grandeur of God című költeményében is:

Isten ragyogása feltölti a világot,
Kivillan belőle, akárcsak a rázott aranylemezből a szikra,
Szétárad, akárcsak a kisajtolt bogyóból az olaj.¹¹

Bár sokan melankolikusnak, olykor kifejezetten sötét tónusúnak vélik Hopkins költészetét, a minden bizonnyal a késői romantika életérzése által is táplált hangulat mögött mégis felsejlik a több, a teljesebb – a sárból a lélek, a szivárvány csodájával felszálló emberi test képe.

Lelkünk húshoz kötve éli át legteljesebb pillanatát,
mégis szabad: könnyű s víg a rét, mert égve égre hág
a szép szivárvány, s zeng a lélek, mert a sárból felsuhan a test.¹²

Ez tehát Hopkins tapasztalata, Isten és ember valóságának egybeérése. Amikor ennek misztériuma feltárul, a hatalmas ívű, a szavak zengésében-bongásában tobzódó Hopkins is elcsöndesedik, s megszólal őszinte, alázatos és szegény költői hangja. Ez az a hang, amely a legteljesebben vissza tudja adni a Krisztusra való hagyatkozást, a beleöltözést a teljesség köntösébe:

Választott Csönd, zengj, éneked
fülkagylóimat járja át,
sípod idézzen réteket,
szeretem, ha szól muzsikád.

Fogd le, szótlan szeretet, ajkam,
s hol mindenről lemondanak:
ím, takarodó hangja harsan,
te úgy beszélsz, hogy néma vagy.

Borítson, szem, kettős sötét,
lássam a fényt, mely nem-teremtett,
a bolyt és nyüzsgést itt ne nézd,
csak gyötör, behálóz s nem enged.

Ínyem, bár ingerel sok íz,
ne kívánj borban ázni többet,
a kenyérhaj is friss, a víz
lesz édes itala a böjtnek.

Orrlyuk, csak azért lélegeztél,
hogy tápláld hiúságodat,
ám készülj, a templomi szentély
tömjén illatával fogad.

Ó kéz, ne szedj több kankalint,
láb, ne érj puha pázsitot,
az arany-utcát járjad itt,
az Úr házát te nyithatod.

Szegénység, légy menyasszonyom,
házasságot veled kötök,
és legyen fehér liliom
nem ember-szőtte köntösöd.¹³

Jegyzet:

¹ Ld. Jakobson, R., Nyelvészet és poétika, in Uő., Hang – Jel – Vers, Gondolat, Budapest 1972, 229–276; uő., A grammatika poétikája és a poétika grammatikája, uo., 277–296.

² Vö. Szegedy-Maszák, M., Tanító célzat és művészi érték József Attila költészetében, in Kortárs 49 (2005/4), 1–9, 2. Itt találkozunk – a József Attila-i költészet forrásairól való vita keretében – ezzel a mondattal: „Hopkins verseinek eredetisége szorosan összefügg a metonimikus jelleggel, illetve a névszói mondatok egymás mellé rendelésével.”

³ Jékely Zoltán magyar fordításában ez így hangzik: „Jaj semmi, semmi, semmi sincs” – érezzük a hopkinsi hullámzás visszaadásának képtelenségét, már csak a kimondott szavak akusztikai karakterének totális különbözősége okán is. A részlet a The Leaden Echo and the Golden Echo című költeményből való.

⁴ Ld. Halász, G., Az újabb angol líráról (II., befejező közlemény. A siker mérlege), in Nyugat 32 (1939/2), 103–111; ez az írása később egy gyűjteményes kötetben is megjelent: Halász, G., Tiltakozó nemzedék, Magvető, Budapest 1981, 879–908.

⁵ Art. Gerard Manley Hopkins, in Modern Verse in English. 1900–1950 (szerk. Cecil, D.–Tate, A.), Eyre & Spottiswoode, London 1958, 634.

⁶ Vö. Orbán, O., Dylan Thomas, in Valóság 10 (1967/3), 37–42.

⁷ The Starlight Night, a részlet Jékely Zoltán fordítása.

⁸ The Wreck of the Deutschland, a részlet Jékely Zoltán fordítása.

⁹ Római barátunk a Német–Magyar Kollégiumban, Stephan Lüttich írt egy értékes dolgozatot Hopkins költészetének Krisztus-központúságáról, amely már magyar nyelven is megjelent: Lüttich, S., „Az volt ő, mi én vagyok” Gerard Manley Hopkins krisztocentrikus költészete és gondolkodása, Sík Sándor Kiadó, Budapest 2007.

¹⁰ Jékely Zoltán fordítása.

¹¹ Nemeshegyi Péter fordítása.

¹² A kalitkába zárt pacsirta, Orbán Ottó fordítása.

¹³ A teljesség köntöse, Ferencz Győző fordítása.

Szőnyi Zsuzsa

MOLNÁR C. PÁL – a boldog lelkű festő

„Én a szépet szeretem, ezért élek, ez a rendeltetésem és a szép ellen elkövetett minden merénylet vérig sért.”

A művésznek ez a vallomása Csillag Éva Boldog lelkek című, Molnár C. Pál (1894–1981) istenes műveit bemutató könyvének első oldalán jelenik meg.* Magyarországon a vallásos irodalmat, és a szakrális művészeti alkotásokat évtizedeken át az uralkodó ateista szellemiség miatt csak kevesen ismerhették. Végre most a Kairosz kiadó gazdagon illusztrált albuma Molnár C. Pál életművének igazságot szolgáltat, és bemutatja a szelíd Madonnákat, Szent Családokat, szenteket, akiket a festő oly bensőséges természetességgel ábrázolt, mintha társaságukban élt volna.

Molnár C. Pál 1894-ben Battonyán szegény családból született, de már az elemi iskolában tanítói felfigyeltek a minden iránt érdeklődő fiú sokoldalú tehetségére, és egyengették kibontakozó művészi pályáját. Fiatalon Párizsba került, majd Itáliában találta meg mindazt a szépséget, ami a nagyszabású gazdag életmű ihletője lett. Molnár C. Pál az elsők között volt, Aba Novák Vilmossal, Szőnyi Istvánnal, Patkó Károllyal, Pátzayval együtt, akik elnyerték 1929-ben a Klebelsberg Kunó által létrehozott római Magyar Akadémia ösztöndíját. Gerevich Tibor műtörténész, az Intézet igazgatója az olasz–magyar kulturális kapcsolatok megerősítését tűzte ki céljául. Szerinte az akkori római magyar művészek érdeme, hogy Rómán keresztül bevezették azt az új európai stílust, amely a művészeti metafizika, az érthetetlen kiagyalt formulák helyett – újra az érthető formát, az egységes természetlátást teszi a művészet alapjává. Azt az új esztétikai érzést fejezi ki, amely a keresett rút helyett újra a művészeti szépet keresi, a maga korának és nemzedékének újszerű szépségét és életeszményét fejezi ki a saját eszközeivel. Molnár C. Pál úgy érezte, hogy rátalált arra az útra, amelyet követnie kell.

Ekkor ismerkedett meg a quattro- és cinquecento nagy mestereivel, mint ő maga írta egy vallomásában: „Itália kék ege alatt végre testközelbe kerültem velük. Angelico szelíd mennyei derűje, Giotto döbbenetes realizmusa, Piero della Francesca monumentalitása, Raffaello eleganciája végleg beleivódott szívembe. Michelangelótól azonban féltem. Mint mikor az ember egekbe nyúló hegyek lábánál attól tart, hogy azok maguk alá temetik.” Csillag Éva a szép képesalbum bevezetőjében Molnár C. Pál-t idézve megismerteti velünk a művész életfelfogását, hitvallását, amely a kereszténység értékeit mindennél fontosabbnak tartotta. Ezt érezzük, amikor végiglapozzuk a könyvet, és egymásután tűnnek szemünkbe a szárnyas oltárok, a freskók, a szentek, a Madonnák és a bibliai jelenetek csodálatos képei.

Szülővárosában, Battonya templomában 1935-ben festette meg a Szentháromság-főoltárt. A két oldalszárnyon az Angyali Üdvözlet jelenik meg. Mária imádságban elmerülve virraszt, amikor az Angyal, kezében a szüzesség liliomával, váratlanul belép a térbe. Mária eszményien szép szelíd arcát a művész Éva leányáról mintázta.

A kötet következő oldalain megismerkedünk a budapesti Batthyány téri Szent Anna-templom „Eucharisztia” mennyezeti freskójával. Molnár C. Pálnak – saját bevallása szerint – itt külön gondot okozott, hogy beleélje magát a barokk stílusba. De mint minden, ez is sikerült neki. Mikor a kupola alól az állványzatot lebontották, elébük tárult a nagy varázslat. Az egész mennyezet felnyílt az ég felé, a felhők úsztak, a figurák lebegtek, az illúzió oly tökéletes volt, hogy a néző azt hihette, a templomnak nincs teteje, besüt a nap, befúj a szél. Szent Anna ruhájának lebegő drapériája mintegy széltől védi fiatal leányát. A középpontban Krisztus trónol, kelyhet és szentostyát nyújtva felénk.

Továbblapozva az albumban, a Béke téri Szent László-templom szárnyas oltárán a szent király legendáját élhetjük át. A gazdag képzeletű művész minden új munkája előtt gondosan tanulmányozta a freskó adott témáját. A középkori lovagvilágban is otthonosan érezte magát. Így a Szent László-legenda egyes epizódjait mesterien elénk tudta varázsolni. Ezúttal a reneszánsz árnyalt, gazdag színvilága tárul elénk a Béke téri templom szárnyas oltárán. A húsvéti időszakban a szárnyak becsukásakor az oltár böjti oldala lesz látható. A nyolc képen visszafogottabb színezéssel a keresztút fájdalmas tematikája jelenik meg.

A Szent László-templomban egy másik csodálatos alkotást, a Rózsafüzér Királynője Mária oltárt 1930 és 37 között festette meg Molnár C. Pál.

Hihetetlen munkabírással, szorgalommal, tehetséggel és hittel tudta megvalósítani a Művész ezt a nagyszabású életművet. Hogy csak néhányat említsünk: a váci székesegyház, a budapesti Városmajori templom, a Kapisztrán Szent János-templom, és számos vidéki plébánia büszkélkedhet MCP műveivel. Szinte lehetetlen felsorolni mindazokat az oltárképeket, falképeket, freskókat, amelyek ma sok magyar templom díszei.

LELKISÉG

Kereszty Rókus

A KERESZT MISZTÉRIUMA
AZ EGYHÁZ ÉS MINDEN EMBER ÉLETÉBEN

A szenvedés és a halál ténye az emberi történelem kezdete óta minden korszaknak, népnek és egyénnek súlyos problémát okozott. Minél jobban előrehaladt a civilizáció, minél inkább elmélyült az ember önismerete, annál fokozottabban fájlalta a szenvedés és a halál látszólagos igazságtalanságát. Az ember szellemi természete végtelen örömre szomjas, értelme minden ismeretkorláton túl keresi a teljes igazságot, akarata örök és tökéletes szeretetre vágyik, ám a halál minden mélyebb vágyunk hiábavalóságát hirdeti.  A XXI. században sokan mélyen felháborodnak ezen a méltatlan „bánásmód”-on, amellyel a világegyetem látszólag minden halhatatlanságra és örök boldogságra való emberi törekvést meghiúsít. Hiszen a nagyszerű technikai fejlődés ellenére csak arra képes a mindenre elszánt agnosztikus, hogy holttestét mélyhűtőben tárolja addig az esetlegesen bekövetkező fölfedezésig, amely fagyasztott testét új életre kelti. Igaz ugyan, hogy sok testi szenvedést sikerült a tudománynak megszüntetni vagy enyhíteni, de a legyőzött betegségek helyett mindig újak támadnak, s a fizikai fájdalmak túlsúlyát felváltják a lelki, pszichikai szenvedés egyre szaporodó változatai.  Az információk és a megoldandó problémák hatványszerűen növekvő tömege még az erős idegzetű embert is kemény próbára teszi.  A szétesett családokból származó, a világvárosok tömegében elvesző egyén gyakran hiába keres személyes kapcsolatokat, egyedül marad, meghasonlik önmagával és az egész világgal.

A keresztény minden eszközzel segíteni akar a szenvedőkön, s tudja, hogy a segítő szeretet mindennél hatásosabb enyhítőszer.  Ugyanakkor azt is látja, hogy a magára maradt emberi elme nem adhat a szenvedésnek kielégítő értelmet és pozitív szerepet. Itt nem a szülés, növekedés, edzés és versenyzés átmeneti fájdalmairól beszélünk, amely új, vagy gazdagabb és erősebb életet eredményez. A romboló – végő soron a testi, illetve szellemi halálba torkolló – reménytelen szenvedésre gondolunk.

Talán a legalaposabban átgondolt immanens filozófiai és pszichológiai kísérlet a szenvedéstől való megszabadulásra a buddhizmus különböző változataiban él. Minden szenvedés oka – hirdeti a Buddha „Második Magasztos Igazsága” – a beteljesülhetetlen vágyódás. Szenvedek, ha bármihez vagy bárkihez ragaszkodom.  Ha életre, egészségre, viszontszeretetre, esetleg halhatatlanságra vágyom, egész létem csupa szenvedés lesz. Nincs más megoldás, mint hogy elfogadom: minden vágy öncsalás, lemondok minden beteljesülésről. Sőt azt is be kell látnom, hogy minden vágy végső gyökere az a tévhit, hogy az „én”, a vágyaim alanya, az emberi személy, valóban létezik. Ha megértem, hogy az „én” föltételezése a legalapvetőbb öncsalás, mivel az „én” a valóságban nem más, mint közös neve egy állandóan változó fenomén-csoportnak, akkor megszűnik vágyaim kiindulópontja és fenntartója.  Leegyszerűsítve: ha én nem létezem, akkor van ugyan fájdalom, de nincsen, akinek fájjon. Így mindenről, önmagamról is lemondva, elérem a békét, a nirvánát, amelyben minden vágy lángja kilobban.  Képes leszek arra is, hogy minden más élőlény felé megnyíljak és segítsem őket is a végső béke, a nirvána elérésére. Ám ha a tipikus Buddha-szobrokra nézek, merev mosolyuk elárulja, mekkora árat kell fizetni ezért a békéért: föladni a legalapvetőbb vágyat, saját létemet és annak a boldogságra való törekvését.¹

 A szenvedés, betegség és halál misztériumára egyedül a kereszt misztériuma ad reális feleletet. Már a második század közepén Jusztin, filozófus és vértanú megfogalmazta az egyházatyák meggyőződését: a kereszt a világegyetem alapstruktúrájába van beleágyazva, szimbólumát mindenütt megtaláljuk.² A kereszt valósága az egész történelmet átjárja, és az Úristen minden ember számára lehetővé teszi a benne való részesedést.³ A kereszt áldását pedig éppen a szenvedésen keresztül ajánlja fel nekünk Krisztus.  Mielőtt azonban megpróbálnánk megérteni a keresztben való részesedés célját és mikéntjét, két alapvető kérdésre kell feleletet találnunk: 1. Hogyan egyeztethető össze a szenvedés egy mindenható és jóságos Isten létével, aki meg tudta volna akadályozni a szenvedésünket? 2. Miért vállalta Krisztus a szenvedés teljességét értünk?

A keresztény hit tanítása szerint a halál és a szenvedés nem volt Isten kezdeti tervének része, hanem az eredeti bűn és a személyes bűnök szükségszerű következménye. A bűn ti. azért bűn, mert egy részleges, véges jót (pl. házasságtörő szerelmi kielégülést, anyagi javak vagy hatalom mások jogait sértő birtoklását) szabad elhatározással a valóság rendje és Isten akarata fölé helyezek. Ezzel a tettemmel pedig tudatosan vagy tudatalatti módon önmagamat nevezem ki Isten fölött álló Abszolútumnak. Ugyanakkor meghasonlok önmagammal, hiszen lelkiismeretem, jobbik énem ítélete ellen cselekszem. Szembekerülök embertársaimmal is, amennyiben saját érdekeimet a valóság rendje fölé helyező magatartásom embertársaimat is szükségképpen sérti.

Isten tiszteletben tartja szabad tettemet és következményeit. Bizonyos értelemben azzá leszek, amit választottam: saját magam istene, ellenmondásban önmagammal és embertársaimmal. Mivel függetlenítettem magamat minden élet forrásától, létem a halálba torkolló élet lesz. Mivel önmagamat jobbik énemmel és embertársaimmal szembeállítottam, elzártam magamat minden igazi közösségtől. Bűntársaimmal való közösségem csak fokozza az egyedüllétet, mivel sejtem, hogy a kapcsolat csak addig tart, ameddig az önérdek.

A fentiekben igyekeztem egy kisarkított, tipikus esetet fölvázolni, a konkrét valóság nyilván árnyaltabb és bonyolultabb. Aki csecsemő- vagy gyermekkorában hal meg, még nem tudott vétkezni, vagy nagyon kis fokban vétkezett. De minden Ádám-ivadékban megvan a bűnre való hajlam, és Isten mindegyiktől elvette a testi halhatatlanság ingyenes kiváltságát.⁴ Továbbá minden egyén nemcsak az ősbűn, hanem sok más, talán minden ember bűneinek következményétől is szenved, amint maga is hozzájárul mindenki más szenvedéséhez.

Amíg a bűnös meg nem hal, szenvedése nemcsak szükségszerű büntetés, hanem magában foglalja a gyógyulás és új élet lehetőségét is. A bűnös azonban ennek megvalósítására önmagától nem képes. Megsebzett, bálványimádásra hajló természetét csak a teremtő Isten tudja újjáteremteni. Elvesztett istenfiúságát csak az Atya adhatja vissza. Ebben az összefüggésben értjük meg a megváltás szükségességét és a Szentháromság-egy-Isten végtelen szeretetét, amely Krisztusban kifejeződött. Az emberré lett Fiú minden bűn következményét, a bűn evilági büntetését magára vette azért, hogy megmutassa és lehetővé tegye minden embernek az Atyához való visszatérés útját. A szenvedés és halál útján tért vissza Atyjához, ugyanazon a látszólag kilátástalan úton, amelyre a bűn sodort bennünket. Azért hogy teljes közösségre lépjen minden bűnössel, fokozatosan elidegenedett népétől s a kereszt alatt egyedül édesanyja, a szeretett tanítvány, a jobb lator és néhány asszony tartott ki mellette. Ő, a semmi bűnnel nem vádolható emberré lett Fiú, aki minden élet forrása, elszenvedte a legnagyobb bűnözőnek kijáró kínhalált, odaadta életét Atyjának. A Fiú, aki öröktől fogva Atyja keblén nyugszik, elszenvedte a bűnös ember Istentől való teljes elhagyatottságát. De lázadás, kétségbeesés, vagy cinikus egykedvűség helyett mindezt Atyja és irántunk való szeretetből tette, azért hogy a világ megtudja, szereti az Atyát, és amint az Atya meghagyta, úgy cselekedett. Halála pillanatában is teljes bizalommal ajánlotta lelkét Atyja kezébe.  Ezért a végtelen szeretetből való engedelmességéért lett a szenvedés és halál Krisztus számára az élet és megváltás útja.  Amitől az emberiség leginkább rettegett, egyszerre a bizalom, a szeretet legteljesebb kifejezése, az isteni élet bőségének, a Szentlélek kiáradásának forrása lett.

Az Egyház a Krisztus lándzsával megnyitott oldalából kiomló víz és vér, a keresztség és az Eucharisztia misztériuma révén születik meg. Mária az Egyház első és tökéletes megvalósulása, mivel egyedül Ő, a kegyelemmel teljes tudta egészen elfogadni Fia áldozatát (már amennyire ez egy teremtménynek lehetséges). Így lett a szeretett tanítvány és rajta keresztül minden hívő édesanyjává. Anyai támogatása az Egyház minden tagját segíteni akarja abban, hogy a szenvedés és halál útján elérjen a Krisztussal való végső egyesülésig, amikor majd nemcsak lelkünk, hanem testünk is a Fiú testének dicsőségében részesedik. Ezért az Egyház egész történelme csak a kereszt fényében érthető. Az üldözések megerősítik, a mustármag hatalmas bokorrá nő, majd letarolják, de mégis újra meg újra kiterebélyesedik. A maroknyi kovász megkeleszti egy egész kultúra tésztáját. Ám a kultúrák is csak egy ideig fejlődnek, majd elvirágoznak, de a kovász marad és új meg új kultúrát jár át. Gondoljunk csak a római birodalomra, a népvándorlások Európájára, Dél-Amerika latin gyarmatosítókkal keveredő bennszülött törzseire, vagy az életerős, napjainkban rohamosan növekvő afrikai kereszténységre. A Time hetilap több évet Kínában töltött riportere szerint nagy a valószínűsége annak, hogy a legújabb keresztény ország Kína lesz. Az Egyház minden növekedésének és megújulásának ára azonban a kereszt elfogadása. Kínában minden Rómához hű püspököt és papot többszörösen meghurcolt a kommunista diktatúra. Az afrikai országokban az erőszakos iszlámosítástól szenvednek a keresztények.  Az Egyház azonban legtöbbet szenved saját hűtlen tagjaitól, akik Krisztus egyházi testét sebzik meg. Azt a testet, amelyet, Szent Bernát szerint, Krisztus saját testénél jobban szeretett, hiszen az utóbbit feláldozta érte:

(Krisztus egyházi testének megsebzése) rettenetes szentségtörés, nagyobb gonosztettnek tűnik, mint amikor szentségtörő kezüket a fölséges Úrra emelték. Úgy látszott (egy ideig), hogy megszűnt az üldözések korszaka. Ám kiderült, hogy soha sincsen vége a keresztények és Krisztus üldözésének. Sőt, ami sokkal súlyosabb gonosztett, azok üldözik Krisztust, akik magukat Krisztusról kereszténynek nevezik.⁵

Az Egyházat bűnös tagjai, elsősorban bűnös papjai és főpapjai, megsebezhetik és beteggé tehetik, de meg nem ölhetik, mivel a benne élő feltámadt Krisztus Lelke halhatatlan isteni élettel tölti el. Legsúlyosabb válságai idején is folytatja megszentelő munkáját a szentségeken keresztül és az Isten szavának közvetítésével. Krisztus Lelke pedig újra meg újra bűnbánatra hívja és megfiatalítja Egyházát.

A mai Európa kereszténység utáni dekadens kultúrája ugyan sok keresztény vonást megőrzött, de tömegei közömbössé váltak az evangélium iránt. Ugyanakkor az Egyház mégis él és a hiteles keresztény élet apró szigetei reményt, erőt és új életet ígérnek a jövőjükről lemondó, megfáradt népeknek.

A húsvét misztériuma, a szeretetből a halált elszenvedő, örök életre támadó hit az Egyházban találja meg legvilágosabb kifejezésformáját.  Ugyanez a misztérium, többé-kevésbé tudatosan az egész emberi történelmet átjárja és a II. vatikáni zsinat szerint minden egyénnek alkalmat ad a benne való részesedésre.

Ha a húsvéti misztérium fényében vizsgáljuk meg az emberi történelmet, kezdettől fogva találunk olyan egyéneket, akik bizonyos fokig Krisztushoz hasonultak, mivel szeretetből éltek és haltak, bizalommal szenvedtek. Krisztus kegyelme életet formáló erővé vált bennük. Ilyen krisztusi vonásokat mutató pogány lehetett a kínai bölcs, Konfucius, akit a hagyomány szerint fejedelme elbocsátott hivatalából, mivel túlságosan is becsületes volt, s attól kezdve szegény tanítóként élt. Tanítványainak lelkére kötötte, hogy ha az erkölcsi jó, a jen szolgálata megkívánja, akkor életüket is fel kell áldozniuk. Ilyen ember lehetett a hindu Gandhi, akit békeszeretete miatt hindu honfitársa gyilkolt meg.

Még egy fontos tényt kell megemlítenem. A húsvéti misztérium egészében részesedünk már itt a földi életben azzal a különbséggel, hogy az örök életet itt még csak hitben és reményben birtokoljuk és testünket sem járták át véglegesen az isteni élet energiái. Ennek ellenére Szent Pál szerint az apostolok élete és tevékenysége tanúsítja nemcsak a Krisztus szenvedéseiben való részesedést, hanem a Föltámadott isteni erejének működését is. (1Kor 4,8–11)

Ám az Egyház látható határain túl is működik a halált elfogadó és legyőző kegyelem, a Feltámadt Krisztus energiájában való részesedés. Ezért azt gondoljuk, hogy a hindu és buddhista szent emberek, taoista remeték és szúfi szerzetesek között is vannak olyanok, akiket a megbocsátó, mindenkit átkaroló krisztusi szeretet energiái tartanak meg fiatalnak, egyszerű, alázatos gyermeki léleknek.

Mennyivel többet kaptunk mi, keresztények, akik nemcsak sejtjük és reméljük a kereszt életadó voltát, hanem ennek a keresztből fakadó életnek az Urát is ismerjük. Minél többet kaptunk, annál többet vár el tőlünk az Isten. Mégis kishitűen panaszkodunk, még a kereszt árnyékától is irtózunk. Ha valóban elhinnénk az evangéliumot, a jóhírt, hogy legnagyobb rettegésünk tárgya az igazi élethez vezető út, akkor megváltozna körülöttünk a világ.

Most talán világosabban látjuk a különbséget a buddhista és a keresztény szenvedésértelmezés között. A buddhista úgy reméli a szenvedéstől való megszabadulást, hogy kioltja minden vágyát. A tűz kialszik, mint ahogyan a láng szétfoszlik a levegőben. A keresztény azáltal, hogy szeretetből elfogadja a szenvedést és a halált, megtisztul önző, bűnös vágyaitól, de legmélyebb vágyai, az örök és végtelen igazság és szeretet birtoklása elérik a beteljesedést. A buddhista allegóriát továbbfejlesztve azt is mondhatnánk, a keresztény ideál nem a vágyak tüzének kioltása, hanem a tűz lángjának a megtisztítása. Az önző, rendetlen vágyak olyanok, mint a nedves fa füsttel kevert lángja. A cél, hogy a füstöt tápláló nedvek kiszáradjanak, és csak a szeretet tiszta lángja világítson és melegítsen.

Láttuk, hogy Isten a bűnös embert felnőttként kezelte, nem szüntette meg egy varázsütéssel bűnei szükségszerű következményeit, hanem olyan végtelen szeretettel tette a bűn következményeit az isteni élethez vezető úttá, amilyen szeretetet éppen a bűn, az ember bűne hozott napfényre az Atya szívéből. A legnagyobb bűntett, az Isten Fiának keresztre feszítése lett a Fiú engedelmes szeretete révén a legnagyobb jónak, megváltásunknak eszközévé.  „Ó boldog bűn, amely ilyen nagy Megváltót érdemelt” – énekli az Egyház húsvét éjszakáján, és ezt visszhangozzák az égben az angyalok és a szentek.

Jegyzetek:

¹ Mindez igaz azokra nézve, akik következetesen élik a buddhista filozófiát. A valóságban azonban sok buddhista a metafizikai éntelenséget (anatman) etikai önzetlenségnek fogja fel, és csak önző, testi vágyairól mond le. Ennek következtében igazi önzetlen együttérzést, önfeláldozó szeretetet fejleszt ki minden élőlény iránt, és ennek gyakorlatában talál boldog békességet. Így valamiképpen a kereszt misztériuma, Krisztus kegyelme dolgozik a lelkében, anélkül hogy ezt megnevezhetné, mintegy „anonim” módon.

² Apológia I, 55, 6O.

³ Szent Jusztin már a második században hangsúlyozta, hogy voltak keresztények Krisztus előtt is, minthogy mindaz, aki a lelkiismeretében működő Lógós spermatikos szerint élt, keresztény volt.  A mi korunkban pedig a II. vatikáni zsinat tanítja, hogy minden ember valamiképpen részesedik a húsvéti misztériumban.

⁴ Ha ősszüleink nem vétkeznek, valószínűleg akkor is lett volna valamilyen átmenet a próbatételi idő és az Isten boldog színelátása között, de a megsemmisüléstől való félelem (a heideggeri „Sein zum Tod” Angst-ja) és fájdalmak nélkül.

⁵ Csak latinul érthető ez az állítás: Christus – christianus: Krisztus – krisztuskövető. In conversione Sancti Pauli, 3.

Bartók Tibor

A LÉLEKBEN ÉLT TÖRVÉNY

    Noha pünkösd ünnepe már mögöttünk van, talán nem hiábavaló dolog a pünkösdi misztériumot a Szentlélek és a Törvény kapcsolata szempontjából körüljárnunk. Pünkösd az Ószövetségben – többek között – a Tóra-adásra való emlékezés ünnepe (Kiv 19–24). A feltámadás utáni Lélek-áradás pontosan ezen a napon, a mózesi Törvényre való emlékezés jeruzsálemi zarándokünnepén történik. Nem véletlen, hogy a keresztények a Jézusban adott új Törvény mozgatórugóját szemlélik a Szentlélekben. A kereszténység nem egy normarendszernek – még csak nem is a Hegyibeszédnek – való engedelmességből, hanem a Lélek erejéből születik. Istennek a Lélek erejében megtapasztalt személyes szeretete azonban nem érvényteleníti, hanem bensővé teszi a törvénynek való engedelmességet. Szent Pál híres mondata – „a betű öl, a Lélek éltet” (2Kor 3,6) – nem a Törvényt állítja pellengérre, hanem a vele visszaélő, a lényegét félreismerő emberi magatartásmódot. Az alábbi elmélkedésben a Lélek, a Törvény, a szabadság és a szeretet kapcsolatát szeretnénk egy kicsit jobban megérteni.

Izrael hitének kezdetét Ábrahámtól kezdve egy érdemek nélkül kiválasztó, a szó legszorosabb értelmében „ok-talan” szeretet jelöli meg. A Második Törvénykönyv ebben a szeretetben szemléli a kivonulásélményben néppé formálódó Izrael identitásának gyökerét: „Nem azért hajolt le hozzátok és választott ki benneteket az Úr, mert számban fölötte álltok az összes népnek, hiszen a legkisebb vagytok minden nép között, hanem mert szeretett benneteket az Úr, és megtartja esküjét, amelyet atyáitoknak tett.” (7,7–8). Ez a szeretet áll a később Tízparancsolatként emlegetett életszabályok (Kiv 20,1–17; MTörv 5,6–21) mögött is, amelyek az Isten és Izrael közötti szövetség pecsétjét képezik. E parancsok az életre vezető út jelzőkövei. Nem korlátozni akarnak, hanem boldogságra nevelni. „Boldogok, akik az Úr törvénye szerint járnak. Boldogok, akik kutatják parancsolatait, s teljes szívvel keresik őt!” (Zsolt 119) Ezek a parancsok az ember kapcsolatrendszerét kanalizálják, mindenekelőtt az istenkapcsolatát, majd az emberekhez és a teremtett világhoz (munka, tulajdon stb.) fűződő kapcsolatait. Egy részük pozitív megfogalmazás, más részük tiltó. Nem korlátozódnak pusztán a külső tettek szintjére, hanem a benső hozzáállás és a vágyak szintjét is érintik: „Ne kívánd…”

A parancsok lényege a szeretet, amely elsődlegesen nem az ember nagylelkűségéből születik, hanem válasz szeretne lenni Isten szabadító, kiválasztó szeretetére. A főparancs ennek a szeretetnek a következménye: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből.” (MTörv 6,5) A Leviták könyvének egy eléggé elbújtatott helyén pedig összefoglalást nyernek az emberi kapcsolatokat szabályozó normák: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” (Lev 19,18) A két parancsot csak Jézus tudja majd szoros egységbe ötvözni kijelentve, hogy „ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták”. (Mt 22,34–40)

A választott nép tapasztalata azonban arról tanúskodik, hogy mégsem olyan könnyű megtartani ezeket a parancsokat. Bár a kivonulás után többször is megfogadja, hogy megtartja a törvényt, mégis, már a pusztai vándorlás során többször hűtlennek bizonyul, sőt az ígéret földjére érve is számtalanszor elbukik, megszegi a szövetséget. Ez a bukás leginkább abban nyilvánul meg, hogy elfeledkezik a Törvény lényegéről: az isten- és emberszeretet parancsáról. Más isteneknek hódol és elnyomja a rászorulókat. A következmény, hogy ellenségeinek kezébe kerül, vagyis azoknak a népeknek a fogságába vagy üldözésébe, akiknek az istenei után futott. Ilyenkor persze újra az Úrhoz kiált segítségért.

Lassanként mintha egy circulus vitiosus alakulna ki: a nép megszegi a törvényt, ellenségeinek kezébe kerül, nyomorúságában Istenhez kiált, Isten szabadítót küld, megújítja a szövetséget, aztán kezdődik minden elölről. Mindez időnként egészen paradox formát ölt: minél jobban megtapasztalják Isten szeretetét és hűségét, annál nagyobb bukásokra képesek. Ozeás prófétánál már egyenesen így panaszkodik Isten: „minél inkább hívtam őket, annál inkább távolodtak tőlem” (11,2). Ez a távolodás egészen addig tart, amíg a nép fogságba nem kerül. Ez a mélypont mégsem a pusztulás, hanem egy új korszak kezdete lesz. Az elhurcoltak egy része visszatér, felépítik Jeruzsálemet és felolvassák a Törvényt, ami attól kezdve egyre inkább átjárja a nép gondolkodását és életét.

A Törvény iránti hűségben azonban egyre inkább a betű megtartása, egyfajta legalista szemlélet parancsol. A Törvény egy adott ponton az élet és a szeretet akadályává válik. Pontosabban nem a Törvény, amelynek a lényege a szeretet, hanem az ember hozzáállása a Törvényhez. Jézust éppen a Törvény nevében ítélik halálra, mert fontosabbnak tartja a felebaráti szeretetet, mint a szombat megtartását és az Atyával való benső kapcsolatot, mint a külső, Templomhoz kötődő kultuszt.

Izrael alaptapasztalata korántsem olyan távoli, mint gondolnánk. Ha saját életünkre akarjuk lefordítani, megtalálhatjuk a párhuzamokat. Kettős tapasztalatról van szó. Életünknek vannak olyan szakaszai, amelyekben nehezen látjuk be, hogy egy-egy parancs megtartása hogyan is szolgálná bennünk az életet és a szeretetet. Ilyenkor vagy a lázadás állapotában vagyunk, vagy pedig folyamatos bűntudat gyötör, hogy nem vagyunk képesek az életre és szeretetre vezető úton járni. A másik tapasztalatunk az, hogy sikerül parancsokat megtartanunk, eleget teszünk a betűnek, mégis hiányzik ebből a megfelelésből a szabadság és szeretet, ami az igazi öröm és béke forrása.

Mindkét állapot abból fakad, hogy vagy nagyon az erőtlenségünkre, vagy a saját erőnkre koncentrálunk. Hiányzik valami, ami bensővé tenné számunkra ezeket a parancsokat és megszülné bennünk a Törvény megtartásából fakadó szabadságot és szeretetet. Vágyunk arra, hogy a Törvény benső és könnyű legyen. Az ígéret teljesedésére, amelyet Jeremiásnál így ígér az Úr: „…törvényemet a bensejükbe adom, és a szívükre írom. Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek. Nem fogja többé így tanítani egyik a másikat, senki a testvérét: »Ismerjétek meg az Urat!« Mert mindnyájan ismerni fognak engem, a legkisebbtől a legnagyobbig…” (Jer 31,31–34) Bensővé vált törvény és valódi istenismeret olyan valóságok, amelyekhez új szívre, új látásmódra van szükség. Ez pedig csak Isten ajándéka lehet, amelyről Ezekiel jövendöl: „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek; elveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom majd belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint járjatok, és törvényeimet megtartsátok és megcselekedjétek.” (Ez 36,25–27)

Törvény, parancs és előírás csak akkor válik bensővé, ha Isten Lelke, a pneuma hagion válik az emberi pneuma mozgatórugójává. Előbb azonban el kell jönnie Jézusnak, aki megmutatja, hogyan is élhet az ember igazán a Lélek vezetése alatt. Jézus nem törli el a Törvényt, sőt még radikálisabbá teszi. A Hegyi beszéd – amit újszövetségi Törvényként emlegetünk – alapján magának Jézusnak az arca rajzolódik ki előttünk. Jézus élete minden dimenzióját az Isten iránti bizalom égisze alá helyezi (Mt 6,25–32): Isten Országának terjedéséért munkálkodik (Mt 6,33–34), elutasítja a vallásosság minden képmutató megnyilvánulását (Mt 6,1–18), s lemond azokról a vágyakról, amelyek az emberi kapcsolatok rombolóivá válhatnak (Mt 5,21–48). A harag helyébe állítja a kiengesztelődést, a bosszú helyébe az ellenségszeretetet, a másik öncélú birtoklása vagy kényszerítése helyébe a tiszteletet.

A Hegyi beszéd képe és programja amennyire vonz, legalább annyira félelmet is kelt. Rádöbbenünk arra, hogy jóval többről van szó, mint begyakorolt jó szokásokról, együttélési szabályok vagy konvenciók tiszteletben tartásáról. A Hegyibeszéd radikális Te-központúságot követel. Az ember képes ugyan magát időnként felülmúlni, de hogy ez tartósan öntranszcendenciává váljon benne, ahhoz valóban a már Jeremiás és Ezekiel által is áhított új szívre, új benső erőre van szüksége, amely Isten Lelkétől ered. Szükségünk van a Lélek erejére, arra a kegyelemre, amely lassanként rávezet arra, hogy hogyan is válhat életté, örömmé és szabadsággá bennünk egy-egy parancs, végső soron a szeretet nagy és időnként nehéznek tűnő parancsa.

Aquinói Szent Tamás – Szent Pál nyomán – a Szentlélekre vezeti vissza annak a lehetőségét, hogy a törvénynek való engedelmességünk ne szolgai félelemből fakadjon, hanem szabad legyen, s szeretetből és benső meggyőződésből fakadjon: „Az a szabad ember, aki igazán önmagához tartozik. A szolga urához tartozik. Így mindaz, aki önként cselekszik, szabadon cselekszik. Aki azonban mástól kapja az ösztönzést, nem cselekszik szabadon. Aki tehát nem azért kerüli a rosszat, mert rossz, hanem az Úr valamely parancsa értelmében, az nem szabad. Ellenkezőleg, aki azért kerüli a rosszat, mert az rossz, az szabad. Nos, így működik a Szentlélek, aki bensőleg tökéletesíti lelkünket azáltal, hogy egy új dinamizmust közöl vele. Így lelkünk szeretetből kerüli a rosszat, mintha az isteni törvény parancsolná neki. Nem úgy szabad, mintha nem lenne alávetve az isteni törvénynek, hanem mert benső dinamizmusa vezeti rá, hogy megtegye azt, amit az isteni törvény előír.”¹

A Lélek erejének ilyesféle megtapasztalásáról valószínűleg mindnyájunknak van valamilyen élménye. A Lélek azonban képes arra, hogy nemcsak a hétköznapok szintjén, hanem szélsőséges helyzetekben is elvezessen embereket a szeretetre, minden parancs lényegére és foglalatára. Úgy tűnik, mindez nem lehetséges anélkül, hogy az ember ne szembesülne saját szegénységével, önkiüresedésével és gyengeségével. Ennek beismerése és elfogadása azonban lehetővé teszi, hogy egy új erő, a Lélek ereje töltse el az önmagától szabaddá vált embert. Megdöbbentő példa erre Alfred Delp, német jezsuita (1907–1945), akit náciellenes megnyilvánulásaiért börtönöztek be a háború utolsó szakaszában, majd pedig elítélték és 1945. febr. 2-án kivégezték. Börtönideje alatt a pünkösdi szekvenciáról elmélkedve a tapasztalat szintjén tanúskodik arról, amit Szent Pál a Római levélben hirdet: „A nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe Isten szeretete.” (5,5)

„Az az ember, aki elismeri szegénységét, aki elvet magától minden önelégültséget és gőgöt, még rongyainak gőgjét is, az az ember, aki mezítelenségében megáll Isten előtt, kendőzetlenül és nyomorultan, ez az ember a szeretet és az irgalom csodáját ismeri meg: kezdve a szív vigasztalásán és a lélek megvilágosodásán egészen az éhség és a szomjúság lecsillapodásáig.  Ezeknek az utóbbi hónapoknak a hevében és szenvedéseiben, az erőszak súlya alatt görnyedve, hirtelen megéreztem, hogy béke és lelki öröm önti el a lelkem a felkelő nap győzelmes erejével. A Szentlélek az a szenvedély, amellyel Isten szeret. Ehhez a szenvedélyhez kell az embernek alkalmazkodnia. Ezt a szenvedélyt kell jóváhagynia és betöltenie. Akkor a világ ismét képes lesz az igazi szeretetre. Csak akkor ismerhetjük és szerethetjük Istent, ha Isten maga ragad meg minket és tép ki saját egoizmusunkból. Arra van szükség, hogy bennünk és általunk Isten szerethesse önmagát, akkor igazságban fogunk élni és Isten szeretete újra a világ élő szíve lesz.”²

¹ In 2 Cor c. 3, lect. 3.

² A. Delp: Honneur et liberté du Chrétien. Témoignage présenté par le P. M. Rondet, Paris, 1958.

Könyvújdonságok

A májusi Szent István-Könyvhétre jelent meg a KAIROSZ kiadónál:

Nemeshegyi Péter: Fecskeszemmel. Tanulmányok.

A Távlatok főmunkatársa, a teológus Péter atya a Távlatokban, a Vigiliában, A Szívben és más lapokban megjelent újabb tanulmányait gyűjtötte össze ebben a 382 oldalas kötetben. Teológiai, bibliai és lelkiségi írások. A kötet cikkeinek közös vonása: „nem földhöz tapadt perspektívában íródtak, hanem, hogy úgy mondjam, fecskeszemmel nézik a világot. Így többet lehet látni, és jobban lehet látni az Isten szépnek teremtett világát.” (A szerző Előszavából.)

Szabó Ferenc: Mindennap hazajöttem. A Távlatok főszerkesztőjével beszélget Sághy Marianne. „Magyarnak lenni”-sorozat, LII.

A könyvecske vallomás arról, hogy a zalai gyökerekből táplálkozó, 36 évig külföldön élő, 25 évig a Vatikáni Rádiónál dolgozó jezsuita író, teológus miként maradt meg magyarnak. Az Illyést kiegészítő Kerkai páterrel vall a magyar hivatásról.

SZEMLE

A Magyar Katolikus Püspöki Kar tanácskozásai 1949–1965 között. Dokumentumok. I–II. kötet. †Borovi József gyűjtésének felhasználásával összeállította Balogh Margit. METEM, Budapest, 2008. 1474 o.

A METEM Kiadó mindig izgalmas olvasmányokkal lepi meg a katolikus múlt iránt érdeklődő olvasóközönséget. A tavalyi év végén megjelent új könyvük minden szempontból érdemes a figyelemre. Terjedelme, külleme, és a rendkívül fontos tartalom tudományos igényű feldolgozása és szerkesztése alapján is elsőrangú munka. A két kötetben kiadott 1474 oldal (kötetenként 702 és 772 oldal) nagy ívű vállalkozást sejtet már első ránézésre is. Kézbe véve a kiadványt azonnal szembeötlik az igényes technikai szerkesztés, nyomdai munka: szép tipográfia, világosan strukturált oldalképek, fűzött, keménytáblás kiadás.

A kötet témája is méltó a színvonalas megjelenéshez. A magyar katolikus egyház legfőbb testületének számító Püspöki Kar 1949 és 1965 közötti tanácskozásait gyűjtötték össze a szerkesztők. Munkájukhoz előképként felhasználhatták a már korábban kiadott jegyzőkönyveket is. Gergely Jenő egyháztörténész 1984-ben Magyarországon tette közzé a Magyar Püspöki Kar 1919 és 1944 közötti tanácskozásainak jegyzőkönyveit (A püspöki kar tanácskozásai. A magyar katolikus püspökök konferenciáinak jegyzőkönyveiből, 1919–1944. Szerkesztette Gergely Jenő. Gondolat, Budapest, 1984.). A szerkesztő és a kiadó sem rendelkezett egyházi engedéllyel, igaz, ezt nem is kérte számon rajtuk senki. A két világháború között keletkezett jegyzőkönyveket erősen kivonatoltan, ugyanakkor némi jegyzetapparátussal és mellékletekkel kiegészítve közölte Gergely Jenő. A teljes, csonkításoktól mentes kiadás igényével szervezte meg Adriányi Gábor bonni egyháztörténet-professzor a szövegek újragondozását. Az általa szerkesztett müncheni Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae sorozatban jelentek meg nyolc év múlva az 1919 és 1944 közötti „vágatlan” püspökkari jegyzőkönyvek az esztergomi Prímási Levéltár akkori igazgatójának, Beke Margitnak a szerkesztésében (A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1919–1944 között. I–II. kötet. Szerkesztette Beke Margit. München, Budapest, 1992.). További négy évet kellett várni a folytatásra (A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1945–1948 között. Szerkesztette Beke Margit. Argumentum, Köln, Budapest, 1996.).

A „sorozat” továbblendítése, az 1949 januárjától tartott tanácskozások kiadása csak 12 év múlva következett be. Immár 1949-től 1965-ig egyben lehet látni a magyar katolikus püspökök helytállását a nehéz politikai szituációkban éppúgy, mint az egyház mindennapjait meghatározó egyházjogi, egyházkormányzati intézkedéseik meghozatalának hátterét.

Jelen kötet érdekes szerkesztői összedolgozás eredménye. A püspökkari jegyzőkönyvek tanulmányozását, összegyűjtését még Borovi József (†2005) egyházjogász kezdte meg, sőt az I. kötetben tőle olvasható bevezetőből kiderül, hogy már két évtizeddel a Gergely Jenő-féle első kiadás előtt hozzálátott Borovi atya a munkához. Erőfeszítései részben feleslegesnek bizonyultak, miután megjelentek Gergely Jenő és Beke Margit forrásközlései a témában. Borovi József is folytatta a gyűjtést; részben az általa feltárt dokumentumok képezik a most megjelent könyv alapját. Életében nem sikerült lezárnia a kéziratot, de szerencsére nem kallódott el a hagyaték, hanem Zombori Istvánhoz, a METEM kiadójához került. Ő kérte aztán fel Balogh Margitot, hogy rendezze sajtó alá a Borovi József után maradt iratokat. Az ismert egyháztörténész alapos felkészültséggel, kutatói alázattal és pontossággal átalakította, kiegészítette az örökölt anyagot. Feltűnt neki, hogy jelentős hiátusok maradtak a szövegben, és „nyomozásba kezdett”. Végiglátogatta az egyházmegyei levéltárakat, a pannonhalmi és a piarista levéltárat, engedélyt szerzett a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia irattárában történő kutatásra, átnézte a Magyar Országos Levéltárban őrzött egykori Állami Egyházügyi Hivatal iratait is, sőt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában fennmaradt jelentéseket is – a püspökkari tanácskozásokról. A Borovi-hagyaték mellett tucatnyi levéltárban és irattárban végzett kutatást. Mindebből kitűnik, hogy jelen kötetben a 16 év 127 jegyzőkönyvének egybegyűjtése komoly feladatot rótt Borovi József mellett Balogh Margitra is. A huszadik század második felének egyháztörténetében kicsit is járatos olvasó azonnal sejtheti, hogy még az iratőrzők legjobb szándéka és segítsége ellenére sem volt egyszerű a dokumentumok felkutatása. Már Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek elnöklete alatt (1945–1948) részben szokássá vált, hogy – tartva a kommunista párt éberségétől és az államvédelem füleitől – közvetlenül a püspöki kar gyűlése előtt hirtelen megváltoztatták az ülés helyszínét. A bíboros letartóztatása és elítélése után, majd az elnökként őt követő Grősz József kalocsai érsek letartóztatása és elítélése (1951) után még inkább hatott a félelem. Nem is rögzítettek minden alkalommal jegyzőkönyvet, legalábbis nem került minden megtárgyalt kérdés jegyzőkönyvezésre, hogy később ne lehessen bizonyítékként felhasználni azokat az egyház ellen.

Az alapos kutatás a lehető legszélesebb forrásbázist tárta fel, így alakult ki a kötet szerkezete: a részletes és hiteles jegyzőkönyvek mellett közlésre kerültek egyéb dokumentumok is (pl. a tanácskozásokon részt vett ordináriusok privát jegyzetei, feljegyzései, továbbá a püspökkari körlevelek, nyilatkozatok és néhány pápai dokumentum, valamint az államvédelem, állambiztonság jelentései). A két kötet segítségével megbízhatóan rekonstruálni lehet a vizsgált időszakban tartott valamennyi püspökkari tanácskozást. Megismerhetjük a tárgyalt témákat és a résztvevőket. Beke Margit korábbi kötete a Mindszenty József vezette katolikus egyház kitartását, küzdelmét mutatta be a korlátozott, folyamatosan „szűkülő demokrácia”, a „koalíciós évek”, „Magyarország szovjetizálásának” időszakában. Jelen kiadvány jelentős mértékben hozzájárul a Magyar Katolikus Egyház helyzetének megértéséhez a „létezett szocializmus” időszakában. Az egyház nemzetközi és hazai mozgástere ekkor teljességgel beszűkült. Korábbi nemzetközi kapcsolataitól, különösképpen a Szentszéktől hermetikusan elzárták. Idehaza szinte kizárólag a templomok falai közé kényszerítették. Ugyanakkor minduntalan azt várták tőle, hogy kiszolgálja az ateista pártállam igényeit. Az ötvenes években a nemzetközi békeharcba kapcsolták be az egyházat, a hatvanas évek elejétől, pedig a Kádár-rezsim használta fel a magyar katolicizmust a szocialista Magyar Népköztársaság nyugati kapcsolatainak normalizálásához. A korszak püspökkari jegyzőkönyvei pontosan bemutatják a megfélemlített, kihasznált, háttérbe szorított katolikus egyház küzdelmeit.

A kiadvány külön érdeme a forráskritikai szöveggondozás, a gazdag, 1500 tételt meghaladó jegyzetapparátus és a közel 200 oldalt kitevő függelék, amelyben az alapos és jól használható mutatók (annotált név- és tárgymutató, idegen szavak, kifejezések, intézménynevek magyarázata) mellett Borovi József két tanulmánya (a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1945 és 1976 közötti elnökeiről, továbbá a Magyar Katolikus Püspöki Kar konferenciáinak időpontjairól) és két jegyzék (a püspökkari körlevelek 1949–1965 és a püspökkari nyilatkozatok 1949–1965) is megkönnyítik a könyv használatát, értését. Meg kell említeni még Balogh Margit két segítőjének, Rosdy Pálnak és Gárdonyi Máténak a nevét is, akik szakértelmükkel, egyházjogi, egyháztörténeti ismereteikkel és az egyházi latinban való jártasságukkal nagymértékben segítették a szerkesztő munkáját.

Elsőrangú, precíz szakkönyvet vehet kézbe az olvasó. Meggyőződéssel állíthatom, hogy a történészek, egyetemi, főiskolai hallgatók és az egyházi közelmúlt iránt érdeklődő laikus olvasók is nagy haszonnal forgathatják a könyvet, és joggal elvárhatják a hasonlóan színvonalas folytatást.

Szabó Csaba

Lelkipásztori liturgikus lexikon (szerk.: Pákozdi István) Vigilia Kiadó, Budapest 2008, 524 o., 4300 Ft.

A Vigilia Könyvkiadó évek óta tudatosan törekszik arra, hogy a legjobb külföldi teológusok világszerte ismert kézikönyveit (pl. Kasper: Jézus, a Krisztus) és lexikonjait (W. Beinert: A katolikus dogmatika lexikona) magyar nyelven is hozzáférhetővé tegye. Ennek újabb konkrét megnyilvánulása, hogy a kiadó jóvoltából a közelmúltban magyar nyelven is megjelent Rupert Berger német liturgikus sok nyelvre lefordított liturgikus lexikonja. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy értékes kézikönyvet kapnak azok, akik meg akarják ismerni az Egyház liturgiáját, és tenni is akarnak azért, hogy a liturgia az Egyház életében valóban „csúcs és forrás legyen”.

A fordítás a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Gyakorlati Teológia Tanszéke kezdeményezésére készült. Pákozdi István tanszékvezető szervezte meg a fordítást, és vállalta a magyar kiadás szerkesztői munkálatait. Dicsérhető elgondolás volt a szerkesztő részéről, hogy az eredeti német lexikont kibővítette magyar vonatkozású liturgikus tudnivalókkal. A magyar jellegű címszavakat (pl. Radó Polikárp, Hozsanna énekeskönyv stb.) Füzes Ádám, Káposztássy Béla, Varga László és Verbényi István készítették. A lexikon magyar fordításában mellőzi a speciálisan a német nyelvterület liturgikus kiadványaira vonatkozó utalásokat, viszont hozza azok magyar változatát. A szerkesztő érdeme az is, hogy a legújabb liturgikus dokumentumok ismertetését is fontosnak tartotta (pl. Liturgiam Authenticam).

A lexikon ökumenikus szemléletmódban készült. Ezért nem meglepő, hogy megtalálhatjuk benne a „Lima-liturgia” bemutatását. Egy német földön keletkezett lexikon természetes sajátossága, hogy ismertesse a történelmi protestáns egyházak liturgiáját és a keleti liturgia alapfogalmait is. A fordításban is megmutatkozott az ökumenikus vonatkozás: a keleti jellegű cikkeket Ivancsó István, az evangélikus utalásokat Joób Máté gondozta.

A most megjelent lexikon interdiszciplinárisnak is tekinthető, mivel ismeretanyagában három teológiai tudományággal is találkozunk: dogmatika, liturgika és pasztorális. A szentségek liturgiájának kifejtése előtt megismerhetjük az egyes szentségek dogmatikus teológiáját, de a lexikon ismeretanyagának két fő területe mégis – ahogyan azt a könyv címe is jelzi – a liturgia és a pasztorális teológia. Az eredeti mű szerzője aktív plébános, ismert és elismert német liturgikus szakember, aki úgy magyarázza a liturgikus alapfogalmakat, hogy figyelembe veszi a konkrét egyházi gyakorlatot. Látszik, hogy a szerző nemcsak a liturgika tudományának jeles képviselője, hanem nagy tapasztalattal rendelkező lelkipásztor is. Főként a liturgiát végzőknek, a papoknak, diakónusoknak és lelkipásztori kisegítőknek ad ösztönzést a liturgia megújult szellemben való végzéséhez. Ezt a célt a lexikon elnevezése tudatosan is vállalja: Lelkipásztori liturgikus lexikon.

Szemléletmódja új, illetve összhangban van a II. vatikáni zsinat utáni szentségtannal és liturgikus teológiával. Például amikor a presbitérium fogalmát magyarázza, kiemeli, hogy ez a görög eredetű szó a felszentelt papok szentelésből következő testvéri egységét jelenti. Csak ezután említi a szó második (a papság és segédkezők számára fenntartott hely a szentélyben) és harmadik jelentését (a református egyházakban a presbiterek közössége).

A lexikon közel 850 címszót tartalmaz. A szócikkek minden esetben azonos tagolásban épülnek fel (fogalommagyarázat – történeti fejlődés – a mai liturgikus forma – esetleges lelkipásztori javaslatok), és az egyes fogalmak kifejtésében is látszik, hogy a szerző meggyőződése az, hogy a szépen végzett liturgia a hatékony lelkipásztorkodás egyik legjobb eszköze. Tudományos igényességét jelzi, hogy a főbb alapfogalmak esetében részletesen kifejti a történelmi fejlődés alakulását. Nagy értéke a lexikonnak az egyes szócikkek végén található bibliográfia, amely komoly segítséget jelent azoknak, akik még tovább szeretnék bővíteni ismereteiket.

A lexikon szerkesztőjének bevezetőjéből azt is megtudjuk, hogy a huszadik században két magyar nyelvű katolikus liturgikus lexikon (Kühár F.–Radó P, Liturgikus Lexikon, Komárom, 1933; Verbényi I.–Arató M., Liturgikus lexikon, Budapest Ecclesia 1988) jelent meg. Egy új lexikon megjelentetését nemcsak a hiány tette szükségessé, hanem az is, hogy helyi egyházunkban a liturgiában is szemléletváltozásra van szükség. Nem elegendő, ha csak „gépiesen” végezzük az egyház liturgiáját. A lexikon címe és tartalma is arra utalnak, hogy a lelkipásztoroknak és segítőiknek arra kell törekedni, hogy a megfelelő liturgikus oktatás és nevelés által bevezessék a rájuk bízottakat a hit misztériumaiba.

A lexikon egyik nagy értéke, hogy a magyarázat mellett konkrét javaslatokat is ad a liturgikus cselekmények végzéséhez. XVI. Benedek pápa szerint „az első feltétel, mellyel segíthetjük Isten népének a szent szertartásban való részvételét, magának a szertartásnak a megfelelő végzése” (A szeretet szentsége, 38. o.). A lexikon nem azért készült, hogy gyarapítsa a könyvtári szabadpolcos lexikonok számát, hanem azért, hogy segítse a lelkipásztorkodó papságokat és a lelkipásztorok segítőit, a hitoktatókat és világi munkatársakat. Nyilvánvaló, hogy a lexikon nemcsak a lelkipásztori munkát végzőknek készült, hanem mindenkinek, akik az Egyház egyik legfontosabb életmegnyilvánulását, a liturgiát ismerni és érteni akarják.

Dolhai Lajos

Szabó Ferenc

BIBLIA ÉS A TÖRTÉNELEM

– ACFEB: Comment la Bible saisit-elle l’histoire? A Bibliatanulmányok Francia Katolikus Szövetsége (= ACFEB) XVI. Kongresszusának (2005) aktái, Cerf, Párizs 2007.

– A 2005-ben Issy-les-Moulineaux-ban megtartott biblikus kongresszus ezzel a központi témával foglalkozott: „Hogyan ragadja meg a Biblia a történelmet?” Jeles szentírástudósok elemezték, vitatták e kérdéskör különböző szempontjait. Rögtön megjegyzem: bár kiadók a szakszerű, sokszor nagyon bonyolult anyag közzétételével szélesebb olvasóközönséget is megcéloztak, szerintem így csak szakembereknek ajánlható, még ha az időszerű kérdés lelkipásztorokat, bibliakörök résztvevőit is érdekli.

– Jean-Michel Poffet O.P. a bevezetőben megjegyzi: Szerencsére már túl vagyunk a modernizmuson, amikor (száz évvel ezelőtt) a történeti kritika alkalmazása az evangéliumok tanulmányozásában, vagy az ó- és újszövetségi könyvekben leírt események szimbolizálásáról beszélni szenvedélyes vitákat váltott ki, sőt eretnekgyanússá tette a tudósokat. A domonkos P. Lagrange, aki a XIX. század végén megalapította a Jeruzsálemi Bibliai Iskolát, szembenézett a kritikával, de nem apologetikus szándékkal, amely pl. az archeológiával igyekezett megerősíteni a Biblia igazságát, hanem ezt az elvet követte: „nem annyira megerősíteni kell, hanem inkább megérteni”. Ismeretes, mennyi nehézséggel, hivatalos egyházi cenzúrával kellett szembenéznie a domonkos tudósnak a XX. század elején, amikor X. Pius a betű szerinti bibliaértelmezést írta elő. A most bemutatott kötet szakembereinek a célja éppen ez volt: megérteni, értelmezni.

– A Biblia és történelem kapcsolata az újkortól lett egyre vitatottabb probléma. J.-L. Ska első tanulmánya a módszertani kérdések alakulását mutatja be. Tanulmánya elején jelzi, hogy az utóbbi időben az Izrael történetére vonatkozó művek nagy visszhangot keltettek a sajtó révén szélesebb körökben is. Itt példának említi a Finkenstein és Silberman szerzőpáros világhírű angol könyvét (The Bible Unearthed, 2001), amelyet magyarul is kiadtak: Biblia és régészet, az ókori Izrael történelmének két arca. (A Távlatok 2006/4. számában részletesen ismerteti Rózsa Huba professzor.) Főleg angol nyelvterületen folyik a heves vita a bibliai könyvek, illetve Izrael történetiségéről mintegy húsz év óta. Szélsőséges szerzők: B. Coote, Thomas-L. Thompson és Niels Peter Lemche, az ún. „koppenhágai iskola” fő képviselői, akik szerint az ősi Izrael írói kevéssé vagy egyáltalán nem ismerték Izrael eredetét, jóllehet a bibliai könyvek bizonyos támpontokat nyújtanak a történészeknek. A Genezis pátriárkái nem történeti alakok. „A bibliai történet kitalált történet, nagyon kevés hivatkozással a valóban megtörtént eseményekre.”(Lemche) – J.-L. Ska felvázolja az „Izrael történetére” vonatkozó kutatásokat, Gerhard von Rad és Martin Noth kutatásaitól egészen a „koppenhágai iskoláig”. Az amerikai történészek (G. E. Wright, J. Barr) bírálták a németek, így G. von Rad üdvösségtörténeti, illetve szellemtörténeti szemléletét. Számos „Izrael története” jelent meg A. Alt és M. Noth nyomán (pl. John Bright, W. F. Albright, Roland de Vaux), újabban pedig John Van Seters (1983) és Baruch Halpern (1988). Ska ezek ismertetése után szól a francia iskoláról (Annales de France: Marc Bloch, Fernand Braudel), majd a lingvisztikai és a strukturalista irányról (Haydn White, Paul Weyne, J. Derrida, M. Foucault), végül a „koppenhágai iskolát” vizsgálta kritikusan, felhasználva Paul Ricoeur megfontolásait a bibliai elbeszélések sajátos „igazságával” kapcsolatban. E recenzió nem térhet ki a vélemények és viták bonyolult bozótjára. Ska konklúziójában hangsúlyozza: a modern történetírás kritériumai szerinti történelmet keresni a bibliai könyvekben, pl. a pátriárkák történetében, olyasmi, mint sört keresni a borkereskedőnél. A bibliai elbeszélések jórészt művészek, legtöbbször a szakrumra érzékeny művészek írásai. Ezért mint műalkotásokat, költői műveket kell őket tanulmányozni (ahogy Paul Ricoeur meghatározta e „költői” alkotásokat), nem pedig mint modern értelemben vett történeti műveket, a mi kultúránk és előítéleteink szerint.

– A régi Izrael történetében a legkényesebb pont a pátriárkák kora Mózes „legendájával”, tehát a Genezis. Erről a kongresszuson Thomas Römer tartott érdekfeszítő előadást. Bemutatta, hogy a júdeai csoport miként rekonstruálhatta múltját Ábrahám alakja körül, a szamáriaiak csoportja Jákob alakja körül és a diaszpóra más csoportjai az egyiptomi Mózes-alakja körül. Arra kell figyelni, hogy a különböző csoportok miként írják le eredetüket, csak ezután következik a genealógiák összeállítása és a történelmi folytonosság megszerkesztése. Már a történeti–kritikai módszer az eredetet kutatta, amikor a történeti Jézus alakját igyekezett rekonstruálni. A XVIII. századtól kezdve mostanáig a Pentateuchus eredete az exegéták kutatásának középpontjában állt (Wellhausen, Gunkel, Albright, G. von Rad). Az eredetet, a bibliai alakok történetiségét vitatták a történettudomány és más bibliai segédtudományok, felfedezések fényében. Römer szerint lehetetlen a „pátriárkák kora” rekonstrukciója. Valószínűleg pontosan sohasem tudjuk rekonstruálni a Mózes és az exodus története mögött meghúzódó történelmi magot. Meg kell elégednünk azzal, hogy J. Assmann véleménye szerint a második évezred „emlékezetnyomairól” beszéljünk, amelyeket fellelhetünk az Egyiptomból való kivonulás elbeszélésében. De az exegéta elsődleges feladata nem az, hogy különböző spekulációkkal, hipotézisekkel foglalkozzék. Le kell mondanunk arról – következtet Römer –, hogy a Genezist és az Exodust történeti dátumokhoz kapcsoljuk.

– Megemlítem még a kötet tanulmányai közül J.-M. Carrière S.J. záró reflexióit. Többek között azt hangsúlyozza, hogy nagyon gyümölcsöző lehet az exegéták, történészek és teológusok párbeszéde a „Biblia és a történelem” téma megvitatásában. A történeti igazság kiderítésénél ma a bibliai történettudomány pluralitásával, a különböző megközelítések sokféleségével kell számolni. Ez pedig a „források” használatának a fejlődéséhez kapcsolódik. A bibliai könyveknél figyelembe kell venni két szempontot: a forrásokat és a tanúságtételeket. A történelem igazságának feltárása a bibliai könyvek estében csak hívő olvasással érhető el: ha az exegéta és a teológus hitvalló kutató.

Daniel Marguerat: Les Actes des Apôtres (1–12). Commentaire du Nouveau Testament. Labor et Fides, Genève, 2007.

– A szerző professzor a lausanne-i egyetemen, a Jézusra és a kereszténység eredetére vonatkozó kutatás nemzetközileg elismert szakembere. Az Apostolok cselekedetei az egyetlen régi dokumentum, amely elmondja a Jézust követő keresztények eredetét és Szent Pál apostoli útjait. A könyv első része (1–12. fejezet) tájékoztat a kezdeti apostoli igehirdetésről, az első keresztények életéről, a közösségek születéséről, a keresztények és a zsidók közötti szakadásról. Marguerat kommentárja kombinálja az elbeszélő elemzést és a történeti kritkát. Módszerében egyaránt függ Paul Ricoeurtől és a modern történeti–kritikai kommentároktól, miként az egyházatyáktól és mai amerikai biblikusoktól. Az ApCsel kommentárjának ez az első kötete 15 év kutatásának eredménye, megszövegezése 2001 és 2006 között történt. A szerző aprólékos, szakszerű elemzései, a felhasznált bőséges irodalom miatt inkább szakembereknek ajánljuk a vaskos kötetet, amely a kereszténység önazonosságát világítja meg. Az előszó végén Marguerat Nagy Szent Gergelyt idézi: „A Szentírás bizonyos módon azokkal növekszik, akik olvassák.” Bizonyára Szent Lukácsnak is tetszett volna ez a szentencia.

– Tudjuk, hogy Antiochiában nevezték először a tanítványokat keresztényeknek (ApCsel 11,26). Az antiochiai egyház alapításáról írt rész vége felé (418. o.) Margueret így összegez: „Az antiochiai keresztény közösség születése alapvető állomás a kereszténység eredetéről szóló lukácsi konstrukcióban. Antiochia a második »anyaegyház« lesz Jeruzsálem után, a pogányok evangelizálásának fővárosa, ahonnan elindulnak és ahova visszatérnek Pál missziós útjai… A keresztény elvándorlás Jeruzsálemből Antiochiába jelentős áthelyeződése a szent városnak a »görögök városába«, a palesztinai falusi környezetből a több vallású nagyváros életébe.” Az ApCsel 10,1–11,18 megmutatja, hogy milyen nehéz volt a zsidók és nem zsidók együttélése, és hogy Pál milyen keményen szembeszállt Péterrel a körülmetélés, a szombat és a tiltott ételek fogyasztása kérdésében. Pál levelei (1Kor és Gal) világosan tanúsítják, hogy ez volt az első keresztények legsúlyosabb problémája. Lukács főcélja az, hogy megmutassa: a Szentlélek ösztönzésére a keresztények öntudatosan elkötelezték magukat, hogy tanúskodjanak a Feltámadottról a föld végső határáig (ApCsel 1,8).

– Jean-Claude Barreau: Les Mémoires de Jésus. Fayard, Párizs 2007, 16 €.

– A szerző ateizmusban nevelkedett, húsz éves korában megtért, néhány évig pap volt, azután világi státusban számos állami hivatalt töltött be. 1968-tól 37 könyvet írt – jórészt a hit és a hitetlenség kérdéseiről –, amelyeket 16 nyelvre lefordítottak. Magyarul a bécsi OMC 1972-ben kiadta Az Örömhír c. könyvét. Most kiadott könyve 1978-ban már megjelent. Barreau magát Jézust beszélteti első személyben, aki itt és most hozzánk szól, bemutatva evangéliumi üzenetét. A szellemes cím – „Jézus emlékiratai” – és a sajátos módszer mintegy életre kelti a Mestert, aki persze nem írt, nem vezetett naplójegyzeteket. A szerző jól tájékozott az exegézisben, de fiataloknak szánt könyvében nem hoz semmiféle jegyzetet. Manapság a Da Vinci kód szenzációja, a Jézus életével kapcsolatos fantáziaszülemény talán „divatossá” teszi a szerző „fikcióját”. Csakhogy ő igaz történetet „dramatizál”, tiszteletben tartja az exegézist és a történelmet. A szaktudomány ma már történelmileg elhelyezi az ember Jézust. Ma inkább a Názáreti Jézus isteni mivolta, istenfiúsága lett kérdésessé a nem hívő kutatók szemében. De ezt az igazságot csak hittel vallhatjuk meg. A keresztény hívő és teológus vallja, hogy folytonosság van a történeti Jézus és a hit Krisztusa között. Barreau még 1977-ben „regénye” utószavában elnézést kért a specialistáktól, hogy beleártotta magát az ő dolgaikba; de egyetlen ambíciója az volt, hogy felfedeztesse Jézus ragyogó személyiségét, kiragadja az Őt múmiává lefokozó hamis tiszteletből.

– Jean Rigal: L’Église a l’épreuve de ce temps. Cerf, Párizs 2007, 15 €.

– A szerző egyházmegyés pap, a teológia doktora, egyháztant ad elő a toulouse-i teológiai fakultáson. Mintegy 15 könyv szerzője. A könyv címe szerint az egyház mai próbatételét vizsgálja. Korábban (1992) könyvet írt az Egyház misztériumáról, majd 1997-ben a kommunió egyháztanát fejtette ki. Mostani munkája e könyvek folytatása. Éleslátón és nyíltan szembenéz az egyház mai nehéz helyzetével, részben saját tapasztalataira hivatkozva. Mi lesz a helyi egyházi közösségekkel, amelyek felvirágoztak, de megvan a veszélye annak, hogy „önellátókként” élnek, elkülönülnek? Rigal egyháztani alapvetés és a II. vatikáni zsinat idevonatkozó tanításának ismertetése után a gyakorlati, lelkipásztori helyzetet vizsgálja a „missziós egyház” eszméjének távlatában. Segíteni kell, „kísérni” őket, hiszen e kulturális és egyházi kisközösségek a jövő ígéretei. A második fejezet az egyházkormányzás súlyos kérdését veszi szemügyre. Itt is a II. vatikáni zsinat egyháztanából indul ki, amely hangsúlyozta minden megkeresztelt alapvető egyenlőségét (LG 32). Isten népe mint testület felelős a hitért, annak tisztaságáért. Szól a tanító és tanuló egyházról, amelyeket nem kell egymással szembehelyezni. A Tanítóhivatal tekintélyét elemezve kitér a Szenírás és a Hagyomány kapcsolatára: „Az egyházi tanítóhivatal nincs fölötte Isten Szavának, hanem szolgál neki.” (DV 10) A Tradíció „az evangélium élő szava”. (DV 8) Az igazi hűség teremtő; a hithez való hűség nem a hierarchia monopóliuma, hordozója a megkereszteltek egésze. Egyébként ezt tanítja a Katolikus Egyház Katekizmusa: „Minden hívő részesedik a kinyilatkoztatott igazság megismerésében és átadásában. A Szentlélek kenetét kapták, aki oktatja őket és elvezeti a teljes igazságra.” (91) Rigal kitér a pápai primátus és a püspöki kollégialitás viszonyára (LG 22–23), és levonja ennek gyakorlati következményeit a tanítás és a kormányzás területén, sürgeti a helyi egyházak (egyházmegyék, egyházmegyei zsinatok) revalorizálását, bírálva a Római Kúria centralizáló törekvését. A közös egyházi felelősséget sürgetve megvitatja a zsinati szövegek értelmezését, a tanítóhivatal bizonyos okmányainak (pl. Humanae vitae) tekintélyét.

– A III. fejezet égető gyakorlati problémákat tárgyal: paphiány, papképzés, nős férfiak szentelése, nők pappá szentelése. Ez utóbbi kapcsán hosszan megvitatja a pró és kontra érveket. További kérdések: ki szolgáltathatja ki a betegek kenetét? Elvált és újra házasodott személy Eucharisztiához engedése.

– A IV. fejezet az új evangelizálás elvi és gyakorlati problémáit vitatja meg. Végül az utolsó felteszi a provokáló kérdést: „Van-e az Egyháznak jövője?” A szerző tisztázza az „egyház” fogalmát, rámutatva, hogy a riasztó szociológiai felmérések csak Krisztus Egyházának emberi, szociális, látható arcát mutatják, az intézményeket, szokásokat stb. Ez utóbbiak változnak, elavulnak, eltűnhetnek. Az Egyház „ősszentség”, Krisztus jele, Isten Országának csírája (nem azonos vele!), kegyelmi valóság. A Feltámadott vele marad a világ végezetéig, amint megígérte. Az egyháznak meg kell találnia helyét a modern társadalomban. Reménytkeltő jelek: lelki megújulás, lelkiségi mozgalmak, részesedés a közös felelősségben, a katekumenátus megújulása, a világi hívők „társulása” szerzetesi intézményekhez, párbeszéd a keresztények között és a nagy vallásokkal.

– Nyitás a jövő felé: Hirdetni az Evangéliumok Istenét, építeni a testvériséget, megteremteni a befogadás és az ünneplés helyeit. „Az Egyház jövője nem annyira az intézmény kiterjesztésétől függ, mint Isten Országa előkészítésétől, amely a keresztények küldetése Keresztelő Szent János példájára, aki előkészítette az Úr útját. A reménység lehetséges, ha tudatosítjuk, hogy a jelenlegi helyzet nem csupán veszély vagy kihívás, hanem kegyelmi idő (kairosz), kedvező alkalom arra, hogy kreatív módon válaszoljunk a Szentlélek ösztönzéseire.” (141. o.) A könyv végkövetkeztetésében Rigal – XVI. Benedeket is idézve – azt sürgeti, hogy újra meg kell találni a II. vatikáni zsinat evangéliumi ihletét, és konkretizálni annak dinamizmusát. Csakis így, nem pedig meddő görcsbe merevüléssel teljesíti küldetését az egyházi közösség.

Bikfalvi Géza: Jezsuita olvasókönyv. METEM. Bp., 2008. 161 o. 2200 Ft.

A szerző, a JTMR Levéltár és Rendtörténeti Könyvtárának munkatársa legújabb kötetében, egy újszerű, a tudományos szempontok megtartása mellett, egyszerűbb, világosan érthető nyelvezettel próbálta megírni a jezsuita rend történetének egyes, érdekesebb szakaszait, az egyes tanulmányokban felvillantva a jezsuita rend négy és félévszázados történetének legizgalmasabb fejezeteit, különösen a magyarországi és a budapesti jezsuita élet felemelő és szomorú napjait.

A kötet első, a Szent Ignác és társai részben a rendalapító Loyolai Szent Ignáchoz kötődő tanulmányok szerepelnek. A párizsi mustármag tanulmányban megismerkedhetünk a Jézus Társaság magját, kiindulási alapját képező párizsi diáktársasággal, amelyből a jezsuita rend kivirágzott. Ehhez csatlakozik időbeli rendben az első atyák tanácskozásairól szóló írás, amelyből kiviláglik az alapító atyák szándéka és ügyrendje, amelyek máig mintaként szolgálnak a rend életében. Majd pontos képet alkothatunk az oktatás történetében különösen fontos helyet betöltő jezsuita pedagógiáról A jezsuita oktatás gyakorlata, a Ratio studiorum szellemében című tanulmányban. Az első rész színes színfoltja Az Úti Boldogasszony jezsuita kegykép története című írás, amelyben történeti és művészeti szempontból egyaránt elemzi és ismerteti a neves kegykép római és magyarországi vonatkozásait. Talán az egész kötet legnagyobb meglepetése: A baszk Loyolai Szent Ignác című tanulmány: ebben a szakirodalomban még nagyon kevéssé kutatott, a rendalapító baszk gyökereit boncolgató és továbbgondolásra serkentő felvetések és megállapítások olvashatók. Ehhez a témához szorosan kapcsolódik a Loyolai Szent Ignác nevesebb rokonai című írás, amelyben a Loyola családnak a történelemben játszott szerepét ismerhetjük meg, az elsősorban a dél-amerikai gyarmatokon a közigazgatásban és az egyházi életben jelentős pozíciókat betöltő családtagok életén keresztül.

A kötet második része a Jezsuiták Magyarországon címet viseli, ebben a kötet mintegy felét kitevő: A jezsuiták Budapesten című összefoglaló nagy tanulmányon kívül, a győri és az egri jezsuita életet leíró tanulmányok kaptak helyet.

A jezsuiták Budapesten című tanulmány felöleli a jezsuiták fővárosi történetét a kezdetektől napjainkig. Megismerhetjük a jezsuiták liturgikus, pasztorális tevékenységét, oktatási és építészeti munkáját a Társaság első időszakában, Buda osztrák vezetésű visszavételétől (1686) a Társaság Mária Terézia általi feloszlatásáig (1773). A sokszínű és változatos egyházi és kulturális munka mindmáig hatással van a magyar kulturális és oktatási életre, amelyet ugyan sokszor és sokan tagadtak az elnyomó kommunista rezsim alatt.

A tanulmány nagyobb részében megismerhetjük a magyarországi független jezsuita rendtartomány kialakulását, és a rend történetét és munkáját az egyes időszakokban, a rend magyarországi központjának a megalapítását, a különböző pasztorális és szociális munkák kiszélesedését. A pesti Jézus Szíve-templom története és művészettörténeti értékeinek leírása nagyban segít értékelni a rend fővárosi és magyarországi tevékenységének az értékelését. A különböző hitbuzgalmi mozgalmak, Mária-kongregációk és Jézus Szíve Társulatok működése elsősorban a jezsuiták szorgalmának volt köszönhető, a Jézus Szíve-körmenetek országos elismerést váltottak ki, a rádióközvetítésekkel pedig a jezsuiták központi temploma az egész, magyar nyelven értő hívőseregnek szolgált lelki vezetéssel. A budapesti rendház a II. világháború idején zsidók, más üldözöttek és menekültek végső menedékeként szolgált. A jezsuiták önfeláldozó hozzáállásának köszönhetően több százan menekültek meg a biztos pusztulástól. Azonban a véres megpróbáltatások után újabb kálvária várt a magyar jezsuitákra. Működésüket az ateista rendszer betiltotta, és negyven éven keresztül csak a szabad világban tevékenykedhettek korlátlanul a magyar jezsuiták. Az 1989. évi változások után visszatérhettek régi rendházaikba és templomaikba, ma megújult erővel végzik munkájukat. Szintén a fővárosban működött a háború előtt a Manréza lelkigyakorlatos ház, amely a főváros lelki életének az egyik motorja volt. A magyar jezsuiták a fővárosban még egy plébániát látnak el (kispesti Jézus Szíve-plébánia).

A magyar jezsuiták a Társaság első időszakában (1540–1773) számos vidéki városban működtek, ezek közül kiemelkedik a győri és az egri jezsuiták tevékenysége. Győrben 1626-tól működnek a jezsuiták, szokásuk szerint először iskolát nyitottak, majd felépítették a rendházukat és csodálatos szépségű, barokk templomukat. A győri jezsuita kollégium az egész Dunántúl északi részére és a felső-magyarországi vidékek egy részére kiterjedő kulturális hatással bírt. Egy ideig itt működött a magyar jezsuiták tanárképző intézete is. A városban az egészségügyi viszonyok emelésére gyógyszertárat alapítottak, amely ingyenesen vagy csekély térítés ellenében a polgárok rendelkezésére állt. Az egri jezsuita letelepedés, akárcsak Budán, a törökök kiűzése után történt, itt is először iskolát alapítottak, majd rendházat, templomot építettek, és szintén nyitottak gyógyszertárat, amelynek világszerte ismert portékája az „Egri víznek” nevezett, jezsuita gyógyszerészek által feltalált gyógyital volt. A kötet utolsó tanulmányában a magyar jezsuiták két világháború közti szociális munkájáról olvashatunk.

A könyv egyszerű, közvetlen, olvasmányos hangvétele és néhol a detektívregényeket megszégyenítő történetfűzése miatt minden, a jezsuita rend iránt érdeklődő olvasónak ajánlható, különösen a közép- és felsőoktatásban tanuló ifjúság számára nélkülözhetetlen alapismereteket tartalmaz. A kötet használhatóságát, az egyes tanulmányok végén közölt válogatott bibliográfiák teszik teljessé.

Nicole Hirschhausen*

* A szerző a bécsi Egyetem (Universität Wien) történész-doktorandusa.

JESUITICA

Molnár Antal: Lehetetlen küldetés? Jezsuiták Erdélyben és Felső-Magyarországon a 16–17. században. L’Harmattan, Bp. 2009.

– Uő.: Elfelejtett végvidék. Tanulmányok a hódoltsági katolikus művelődés történetéből. Balassi Kiadó, Bp. 2008.

Molnár Antal történészprofesszor nemrég megjelent két kötetében másfél évtizedes kutatómunkája eredményeit, különböző szaklapokban és ünnepi kötetekben már közzétett tanulmányait gyűjtötte össze. A 2009-es kötet dolgozatai a jezsuita rend történetével foglalkoznak: a túlnyomórészt erdélyi vonatkozású tanulmányok mellett olvashatunk a homonnai jezsuita kollégium történetéről is. A homonnai alapítás története számos ponton a jezsuita rend erdélyi működésének folytatását jelentette. A szerző első tanulmányát még  egyetemistaként készítette, az utolsót pedig már középkorú történészként. Molnár bevezetőjében kiemeli: a katolikus egyháztörténet, nevezetesen a könyv tematikájára vonatkozó kutatás a rendszerváltás utáni másfél évtizedben nagyon jelentékeny új eredményekkel gazdagodott. „Az 1989. utáni első esztendőkben – a  kevés kivételtől, példának okáért a római jezsuita történészektől eltekintve – az egyetlen viszonyítási alapot ezen a területen a két háború közötti egyházi történetírás képviselői, mondjuk Boros Fortunát, Bíró Vencel vagy Vanyó Tihamér és Galla Ferenc jelentették. A második évezred első évtizedének végén viszont már létszámát tekintve is jelentős, magasan képzett egyházi és világi történészgárda foglalkozik hivatásszerűen a koraújkori Magyarország, ezen belül az itt vizsgált régió egyház- és művelődéstörténetével.” (8. o.) Molnár Antal elsősorban a jezsuiták 17. századi történetét kutatta. Felhasználta római rendtörténészeink, Lukács László hatalmas dokumentum-anyagát és Szilas László Carillo-monográfiáját, valamint más újabb tanulmányokat. (A római magyar jezsuita történészekről alapos tanulmányt írt Molnár Antal a Szilas László Emlékkönyvbe, Historicus Societatis Iesu, METEM, Bp. 2007, 45–68.)

E könyvjelzőben csupán néhány tanulmányt emelek ki: A jezsuita rend a 16. századi Magyarországon – Pázmány Péter katolizálásának kérdéséhez – Dobokay Sándor SJ önéletrajzi feljegyzései (1620) – A jezsuita misszió Karánsebesen (1625–1642) – Az udvarhelyi „Missio Siculica” kezdetei az 1650-es években – Jezsuita tartományfőnöki vizitáció Erdélyben (1699). A szerző közli Dobokay latin önéletrajzi feljegyzéseit (84–93). Ezek autográf eredetijét Holovics Flórián SJ találta meg, átírta, majd kiküldte rendtársának, a Pázmány-kutató Őry Miklósnak, aki felhasználta azt Pázmány Péter tanulmányi éveiről írott monográfiájában. Hosszabb latin dokumentum a homonnai kollégiumról szóló beszámoló (116–146), ennek végén is Dobokay Sándor beszámolója található.

Molnár tanulmányai rávilágítanak arra, hogy Erdélyben – leszámítva a Báthory-fejedelmek időszakát – a katolikusok a sokféle vallás között mindig hátrányos megkülönböztetésben részesültek. Az ellenszenv és üldöztetés leginkább a jezsuitákat sújtotta, akik a 16. század végén túlságosan nagy lendülettel próbálták megvetni lábukat Erdély földjén, és leghatékonyabban képviselték a megújuló katolicizmus eszméit Európában s a tengeren túl. Bevezetőjében felsorolja a fontosabb, témába vágó irodalmat. A kötet végén pedig a kiadott források és irodalom bőséges jegyzéke, utána pedig a hely- és névmutató található.    

Molnár Antal 2008-ban megjelent tanulmánygyűjteménye, Elfelejtett végvidék, a török hódoltság idején meglévő egyházi intézményekkel és egyházi-művelődési kapcsolatokkal foglalkozik. Az elmúlt két évtized (Szakály Ferenc történész programja szerinti) intenzív forrásfeltárása lehetővé tette a katolikus művelődés súlyának és szerepének újragondolását. Molnár tanulmányait az a törekvés jellemzi, hogy egy elfeledett, vagy eredendően is alig ismert kulturális hagyományt felélesszen, a katolikus művelődés örökségét elhelyezze a kultúrtörténetben. A szerző egyes tanulmányai után bőséges irodalmat találunk; ez és a kötet végén közölt bőséges bibliográfia is jelzi a kutató alapos szakszerűségét. A kötetben szereplő A jezsuita „Missio turcica” c. tanulmány eredetileg A magyar jezsuiták küldetése a kezdetektől napjainkig (szerk. Szilágyi Csaba) c. gyűjtőkötetben jelent meg (Piliscsaba, 2006).

Tóth Sándor Attila. A szép-jó hatalma és a jezsuita szellem. Szerdahely György költészetelmélete és poézise. METEM, Bp. 2009.

Tóth Sándor Attila kutatási területe a 16–19. század magyar irodalom- és egyháztörténete. E könyve áttekinti Szerdahely György Alajos (1740–1808) gazdag életművét. A jezsuita rend feloszlatásáig (1773) jezsuita, majd az esztergomi egyházmegye papja; széptani egyetemi előadásokat tartott 1774 és 1784 között Nagyszombatban, majd Budán. Jeles képviselője volt a neolatin tudós költészetnek. Szerzőnk 2007-ben Szegeden már kiadta Szerdahely csillagászati tankölteményeiről szóló könyvét. Most a volt jezsuita elfeledett és mellőzött gazdag életművét mutatja be.

Kilián István: A piarista dráma és színjáték a XVII–XVIII. században. Universitas, 2002.

A szerző a magyarországi iskolai színjátszás kutatásának ismert szakembere. Kötete első fejezetében vázolja a kutatás történetét, bemutatja a XVII–XVIII. századi protestáns és katolikus iskolai színjátékokat, ezután egy reprezentatív mintát ismertet: a jezsuita iskolai színpadot (a nagyszombati, pozsonyi, sárospataki, egri, székesfehérvári jezsuiták színjátékait). A kötet nagyobbik, második része a piarista iskolaszínház és színjáték történetét térképezi fel, majd különféle szempontokból elemzi azokat (szerzők, típusok, hatások és ellenhatások). A jezsuiták 43, a piaristák 24 magyarországi városban tanítottak. Kilián valamennyi piarista iskola témaválasztását megvizsgálta. (A jezsuiták és a piaristák több világi tárgyú színdarabot alkottak, mint vallásit: magyar, görög és latin történeti darabokat, társadalmi kérdésekkel foglalkozó színdarabokat). Kilián István a drámatémák bemutatása előtt az egyes iskolák színpadának technikai állapotáról, jelmez- és kellékkészletéről is tájékoztat.

(R.)

Dr. Marx Gyula

MARX ÉS MARX

Reinhard Marx: Das Kapital. Ein Plädoyer für den Menschen. Pattloch Verlag/München 2008. 19.95 €.

„A katolikus egyház rendelkezik olyan társadalometikai üzenettel, mely magából az evangélumból fakad. Püspökként ilyen kérdésekben sokféle formában kellett megnyilatkoznom.”

Beveztés helyett: „Marx ír Marxnak. Kedves névrokon, Ön életében eltökélt ateista és az egyház harcos ellenfele volt. Talán kérdezi, miért is kívánok szót váltani Önnel. Nos, ez élettörténetemmel áll kapcsolatban: 2001-ben kineveztek Trier városának püspökévé; előzőleg pedig keresztény társadalomismeretet tanítottam. Ez a diszciplína egészen hasonló érdekeket követ, mint akkoriban Ön: szeretne társadalmi igazságtalanságokat felderíteni és leküzdeni. Szeretne a szegényeknek és kizsákmányoltaknak lobbistája, hangja és szószólója lenni,  őket jogaikba segíteni. Tulajdonképpen ugyanezt kívánta szolgálni az Ön kortársa és vitapartnere – nekem püspöktársam és példaképem – Wilhelm E. von Ketteler (1811–1877) is, akit a  katolikus társadalmi tanítás egyik megalapozójának tekintünk.

Önök a maguk idejében, a kialakulóban lévő kapitalizmus kritikájában egyetértettek; a problémák megoldását illetően azonban teljesen szembe kerültek egymással. Mi utódok, 150 évvel később, látjuk azt is, hogy a történelem mérlegre tette mindkettőjüknek a gondolatait, megoldási javaslatait. S az Önre hivatkozók csúfos kudarcot vallottak. Nem a kárörvendés mondatja ezt velem, az ilyesmi távol áll tőlem, sokkal inkább az, hogy a ketteleri eszmékre támaszkodó, azokhoz közelálló, sikeres szociális piacgazdaság is, megtorpanni látszik. A globalizált kapitalista világgazdaság a szociális piacgazdaságot olyan átfogó kihívásokkal szorongatja, hogy az igazságosság elvét valló, a társadalmi részesedésen nyugvó gazdasági rendszer napjainkban újabb válaszokra kényszerül.

A 20. század második felében ténylegesen úgy látszott, mintha Ön tévedett volna. A bérrendszer, a közkereseti polgári társadalommá átalakított kapitalista ipari társadalom a munkásokat – a kizsákmányolt áldozatokból – a piacgazdaság sikerének részesévé tette. A »Jólétet mindenkinek« jelszó lehetségesnek látszott.

A nemzeti jóléti államok otthonos korszaka, mióta a globalizáció kezdetét vette, végéhez ért, és soha nem is tér vissza. Az új jelszó: a szociális terhek csökkentése, a dereguláció. A szakszervezetek támadásokat intéznek ez ellen, de egyre inkább tehetetlenekké válnak. Manuel Castells szerint: a modern »hálózati társadalomban« az alábbi formula érvényesül: »A tőke lényegében globális, a munka pedig lokális.« A hálózati társadalomban a tőke globálisan koordinált, a munka meg individualizált.”

A telephelyek globális versenye révén s a versenyben alulmaradók miatt is: a munkavállalóknak arra is fel kell készülniük, hogy egyre kevesebbeknek lesz lehetőségük munkahelyüket egy életen át megőrizni, ezért folyamatosan tanulniuk kell. Egyre világosabban rajzolódik ki az is, hogy a világgazdasági fejlődés az országokat két alapvetően különböző csoportra osztja: egyrészt vannak olyanok, melyek a fejlődésből előnyökre tesznek szert, másrészt vannak, melyek egyre jobban leszakadnak. Ezen túlmenően pedig vannak ún. küszöbön állók. Így felerősödik a szegények és gazdagok közötti különbség és ellentét.

„Meglepetéssel állapítottam meg, hogy Ön, Marx úr, 150 évvel ezelőtt, megjósolta már azt, hogy »a föld minden népe beleszövődik a világkereskedelem hálójába, s ezzel a kapitalizmus nemzetközi jelleget ölt.« (MEW 23, 79O) Ha az ember a mai világgazdaság fejlődésére tekint, úgy tűnik, hogy Önnek igaza volt, a tőke szakadatlanul növekedésre törekszik, s ez a tendencia a szó szoros értelmében határtalan. Mondhatnánk azt is, hogy a gazdasági globalizmus, a kapitalizmus immanens tulajdonsága. – Igaz az is, hogy ebből a fejlődésből minden kapitalistának előnye származik. Igaz a tőke akkumulációja és koncentrációja. Mindez az üzemek, vállalkozások és az egyének jövedelmén is meglátszik. Az olló szétnyílik.”

„A jóléti nyereségnek ez a szélsőségesen egyenlőtlen megosztása egyre nagyobb veszélyt jelent a politikai és társadalmi stabilitásra” (Horst Köhler).

„Tényleg felvetődik a kérdés, hogy a nyugati félteke szabadságra alapozott társadalmai, miként szeretnének létezni, ha egyrészt a demokráciát propagálják, mint olyat, mely mindenkire vonatkozik, másrészt olyan gazdasági szerkezetet teremtenek, mely az anyagi javak elosztásában növekvő egyenlőtlenségeket hoz létre, melyek az életesélyeket is meghatározhatják.

Ön, Marx úr, szólt arról, hogy a kapitalisztikus társadalom által biztosított szabadság csak formai, és egyszer majd visszaveszik az emberek azt, amit tőlük elvettek. Természetesen még nem tartunk ott, a proletariátus forradalmára még várnunk kell. De tekintettel az antiglobalizációs megmozdulásokra, melyben szakszervezetiek, értelmiségiek, szocialisták és keresztények, fiatalok, nyugdíjasok, diákok, parasztok egymással összefogva tiltakoznak, mindez 20 évvel a Szovjetunió felett aratott győzelem után, figyelemreméltó és elgondolkodtató!”

* * *

A levél írója, aki igen jelentős egyházi méltóságra emelkedett személy, de egyben a szociáletikai és társadalmi-gazdasági kérdéseknek jelentős szakértője, tesz egy rövid kitérőt a 2008-as amerikai bankbotrányokra és a következményes világválságra, majd így folytatja:

„A történelem menete, Marx doktor úr, végül is Önnek adna igazat? A kapitalizmus belső természetéből megy tönkre? Azt mondom Önnek: Ebben nem hiszek. Több okból sem.

Először: Nem látom, hogy a piacgazdaság rendszerén kívül, hogyan lehetne az emberek ilyen hatalmas tömegét a szükséges javakkal és szolgáltatásokkal ellátni. Az alternatív modell, a szovjet kommunizmus központi tervgazdasága, mindenesetre teljesen megbukott, ahogy azt már 30 évvel az 1917-es forradalom előtt XIII. Leó pápa megjövendölte a Rerum novarum kezdetű enciklikájában.

Az Ön gondolatainak következményei pusztító erejűeknek bizonyultak a »létező szocializmus« kelet-európai államaiban. Így, tisztelve az Ön éles eszű megfigyeléseit és gondolatait, hűséges maradok Ketteler örökségéhez. A szociális piacgazdaság és korlátozások nélküli kapitalizmus között kifejtett különbségekre alapozok.

A történelemnek érdekes iróniája, kedves névrokon, hogy azok, akik elméleteiket ma is érvényesíthetik, nemcsak marxisták, hanem kapitalisták is. Igaz, ők aggasztó módon elfelejtik, hogy a politika másként működik, mint a gazdaság, mert a polgárokat, a választókat nem lehet egyszerűen elbocsátani vagy leváltani, mint a munkavállalókat. Az Önnek írt levelemet Oswald von Nell-Breuning egy mondatával zárom. Ő éppenúgy fia volt Triernek, mint Ön, és a katolikus társadalomtudomány legjelentősebb 20. századi művelőjének számít: »A katolikus társadalmi tanítás Marxban nagy ellenfelet lát; kimutatva iránta minden elismerését.« (Nell-Breuning 1967, 374)”

Ismertetésem során Reinhard Marx, a trieri püspökből München-Freising érsekévé emelkedett szerző, könyvének bevezető fejezetét részletesen mutattam be. Ebben a szövegben, sok eredeti mondattal érzékeltettem az író elfogulatlanságra és szakszerűségre törekvő szándékát, valamint hozzáértésének széles spektrumát. A bevezető rész, az ismertetett fiktív levél, a könyvnek mintegy 10 százalékát öleli fel.

Ezt követően kilenc fejezetben, fejezetenként 30–35 oldalon fejti ki gondolatait a megadott kérdéskörben az alábbiak szerint: (A fejezetek tartalmára utaló témára döntéssel hívom fel az olvasó figyelmét!)

 – A szabadság, amiről szó van … – marxizmus, liberalizmus és kereszténység

 – Az ember (köz)gazdasága – piacgazdaság és etika

 – … és már kint is vagy! – szegénység a jóléti társadalomban

 – Az antik és modern rablóbandákról – miért van szükségünk
         az igazságosság elvére

 – A társadalmat újragondolni – egy igazságos és tartós
         reformpolitikáért

– A kártyákat újraosztani – munka, képzés, család

– Erkölcsöt a tőkének – a vállalkozások szociális felelőssége

– Az igazságosság globalizálása – védőbeszéd egy szolidáris
         világrendért

– Az ember igénye szerint – a globális szociális piacgazdaságért

– Irodalom

– név- és tárgymutató

A szerző mondanivalója szakszerű, naprakész, hiszen  a 2008-as esztendő második felében történtekre is reagál, s a kérdések megoldására törekszik. Szemléletmódja katolikus keresztény, és mindenben az egyetemes humánumot képviseli. Gondolatébresztő, s minden jóakaratú döntéshozónak ajánlható olvasmány.

Velenczei Katalin: A székesfehérvári Püspöki Könyvtár 1601 előtti nyomtatványainak katalógusa. OSZK–Székesfehérvári Püspöki Könyvtár. Bp., 2008. 582 o.

A szerző, Velenczei Katalin, az OSZK munkatársa jelen kötetében a Székesfehérvári Püspöki Könyvtár antikvagyűjteményét, a XV–XVI. századi nyomtatványait dolgozta fel. A katalógusban 1190 kiadvány, 1149 kötet részletes leírását adta közre, egyetlen betűrendbe sorolva az ősnyomtatványokat és a XVI. századi nyomtatványokat.

A Székesfehérvári Püspöki Könyvtár rendkívül gazdag ősnyomtatványokban. Itt őrzik az ország negyedik legnagyobb gyűjteményét, valamint a könyvtár magába foglalja az egykori Szemináriumi Könyvtár XV–XVI. századi nyomtatványait is.

  A Mária Terézia által alapított székesfehérvári püspökség tehát a viszonylag fiatalabb alapítású egyházmegyéink közé tartozik. A Püspöki Könyvtár alapjait, az első püspök, Sélyei Nagy Ignác saját gyűjteményével vetette meg. A gyűjtemény a következő időkben a mindenkori püspökök kisebb-nagyobb hagyatékaiból és ajándékozás révén gyarapodott. A könyvek általában a püspökök tudományos és irodalmi érdeklődését tükrözték.

A régi könyvek és írásos emlékek tudatos gyűjtése és rendszerezése, a tudós történész és könyvgyűjtő Pauer János (1814–1889) püspök nevéhez fűződik. Pauer püspök régi könyvek iránti érdeklődése már papnövendék korában megmutatkozott. Több XVI. századi könyvet szerzett meg. A püspökké való kinevezése után a több mint 11 ezer kötetes könyvtárát beolvasztotta a Püspöki Könyvtárba, de a XV–XVI. századi könyvei csak halála után kerültek a gyűjteménybe.  A könyvtár 611 kötetből álló antikvagyűjteményének 280 kötete a Pauer-gyűjteményből származik, elsősorban a teológiai és egyházjogi irodalom, a patrisztika és a klasszikus irodalom különböző kiadásai. Pauert nemcsak tartalmi, hanem bibliofil szempontok is vezették: nyomda- és kiadástörténeti értékként gyűjtötte antikváit. A könyvtár ősnyomtatványaiból 455 kötet szintén Pauer püspök szerzeménye, ezek között megtalálható a vételre vonatkozó bejegyzés is. Az ősnyomtatványokat főként 1879 és 1886 között gyűjtötte. A székesfehérvári könyvtár állományába kerültek megvételük útján 27 szerzetesrend mintegy 140 kolostorának, rendházi könyvtárának a kötetei is. Ezekkel a gyűjtemény tartalmi összetétele jelentősen gazdagodott, a teológiai irodalom magyar szerzők műveivel bővült, de megnőtt a humanista írók által kommentált ókori szerzők könyveinek a száma is.

A Pauer-gyűjteményből több példány kiemelkedő jelentőségű és könyvészeti értékű, mint pl. I. Gergely pápa Moralia sive expositio in Job, tollrajzos iniciálékkal díszített velencei kiadása 1480-ból, amelyet 1881-ben hozatott Torinóból.

Pauer után csak közvetlen utóda, Steiner Fülöp püspök gyűjtött tudatosan XV–XVI. századi kiadványokat. Szerzeményei közül kiemelkedik a Bázelban, 1516-ban kiadott Homiliae sive conciones populares kötet, amely fatáblás, budai reneszánsz kötésben került a gyűjteménybe.

A régi könyvek gyűjtésében még jelentős szerepet töltött be Shvoy Lajos püspök, aki tudatos könyvtárpolitikát folytatott. 1935-ben szakbizottságot nevezett ki arra a feladatra, hogy az egyházmegye összes plébániai könyvtárát vizsgálják át, és az ott található régi, ritka és értékes könyveket, kéziratokat a biztosabb megőrzés céljából a Püspöki Könyvtárba szállítsák be. Ennek a gyűjtőakciónak köszönhetően került a gyűjteménybe a könyvtár legrégibb magyar nyelvű nyomtatványa, Bornemisza Péter Első része az evangeliumokból valo tanulsagoknac című munkája, amelyet Semptén, 1573-ban nyomtattattak.

Az évtizedek óta húzódó könyvtárrendezés is Shvoy püspök érdeme, mert 1934-től kiválogatták és leltározták az ősnyomtatványokat és a XVI. századi nyomtatványokat, valamint a RMK köteteket, amelyeket ma is külön gyűjteményben kezelnek.

A kötet az OSZK-ban kidolgozott egységes, tudományos szempontok alapján tárja fel a gyűjteményt, így részletesen leírja az egyes példányok egyedi sajátosságait, megnevezi az egykori tulajdonosokat, külön figyelmet szentel a kötésnek és a kötetek mai állapotának, esetleges hiányaiknak, valamint megemlékezik a kötetek kézi díszítéseiről.

A könyv minden tudományos kutató, érdeklődő szakember, de ugyanakkor könyvszerető ember számára alapműként szolgálhat a magyarországi ősnyomtatvány- és antikvakutatáshoz, ezt a kötet végén található fekete-fehér képanyag is segíti.

Bikfalvi Géza

Alister McGrath: Az ateizmus alkonya. Szent István Társulat, Bp. 2008. Angolból fordította: Paulik Péter. 304 o. 2600 Ft.

A szerző az oxfordi egyetem protestáns történeti–teológiai professzora. Könyve amolyan szellemtörténeti munka: az ateizmus történetének vázolása során főleg a modern ateizmus főbb képviselőinek nézeteinél időzik: Feuerbach és Marx, Freud, Nietzsche, akiket Ricoeur a „gyanú mestereinek” nevezett, továbbá a természettudományokra hivatkozó szcientista ideológiával vitatkozik. A szerző elmondja (163kk), hogy ő maga ateista volt, főként a marxizmusnak köszönhetően: „mert azt hittem, hogy abban van a jövő kulcsa”. A természettudományos gondolkozás foglalkoztatta, majd Oxfordban kémiát tanult. De lassan rájött, hogy a vallásellenes szólamok alaptalanok. Hogy az ateizmus nem ad értelmet az életnek. Rájött arra – és itt tipikus protestáns fideizmusa nyilatkozik meg –, hogy „az, hogy nincs Isten, ugyanúgy hit kérdése, mint hogy van”. (…) „Az utóbbi években egyre inkább elismerik, hogy az elmúlt évszázadok nagy ateista filozófusainak okoskodása alapjában téves. Az isteneszme eredetére vonatkozó feuerbachi, marxi és freudi magyarázatnak van egy fontos vonása: eleve adottnak veszi az ateizmust.” (167) Az angol szerző érdekes megjegyzéseket tesz a vallás váratlan újjáéledéséről, majd az ateizmus és a posztmodern gondolkodás viszonyáról. A posztmodern sokszínűség és tolerancia szerinte kedvez a vallásos hitet vallóknak, szemben az ateizmus sokszor bántó türelmetlenségével.

McGrath angol protestáns professzor. Bibliográfiája túlnyomó részben a témákkal foglalkozó angol nyelvű szerzőket sorol fel. Ezt a könyv borítójának ajánlása pozitívumnak tekinti. E recenzió szerzője viszont hiányolja az ateizmust elemző és bíráló, immáron klasszikussá vált francia és német szerzők ismertetését, használatát. (Itt csak H. de Lubac S.J. munkáit említeném, aki szervesebben mutatta be a modern ateizmus genezisét, és kritikája is alaposabb volt. A katolikusok mindenképpen egyoldalúnak tartják McGrath fideizmusát.

(Sz. F.)

SOMMAIRE

Liminaire: Comment sortir de la crise globale?

Horisons

S. Laura Baritz O.P.: „Vous êtes le sel de la terre.”

L. Csaba: La nouvelle Europe dans le millénaire nouveau

G. Bittsánszky: Globalisme – „flexibilité” et ses conséquences

J. Koenot SJ: Le caleidoscope la culture postmoderne

Table ronde „virtuelle”

F. Szabó: Pardon et réconciliation (introduction)

I. Kamarás OJD: Aspects de la méthode de la réconciliation

Cs. Török: Une vie réconciliée

M. Gyorgyovich: De la réconciliation à  la collaboration

J. Róna: Pardon, réconciliation

P. Nemeshegyi: La paix sort du coeur de l’homme

Rome et l’église universelle

Radio Vaticana: Voyage du pape en Afrique et en Terre Sainte

F. Szabó: Le traditionalisme s’avance?

Card. P. Erdő: Le témoignage du Card. J. Mindszenty

F. Szabó: „Confesseurs et agents secrets” (À propos d’un film)

B. Bábel, archevêque: Notes sur le même film

M. Gyorgyovich: Commentaire sur le même sujet

Culture et vie

F. Szabó: Commémorations et anniversaires 70. Clément, – K. Rahner – S. Weil

P. Kálmán OFM: Le jubilé des franciscains

G. Sarbak: Le jubilé de l’ordre des pauliniens

F. Szabó: Saint Augustin – postmoderne (La Circonfession de Derrida)

Zs. Szőnyi: Un livre sur le peintre Pál Molnár C.

Spiritualité

R. Kereszty O.Cist.: Le mystère de la croix dans notre vie

T. Bartók: La Loi et L’Esprit

Revue des livres

A jelen számban közölt írások szerzői

Bábel Balázs, érsek (Kalocsa) – Baritz Sarolta Laura OP, közgazdász (Budakeszi) – Bartók Tibor SJ, lelkigyakorlat-kísérő (Budapest) – Bikfalvi Géza, könyvtáros (Budapest) – Bittsánszky Géza, közgazdász, egy. adjunktus (Budapest) – Csaba László, akadémikus, egy. tanár (Budapest) – Dolhai Lajos, teológiai tanár (Eger) – Erdő Péter, bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek (Budapest) – Gyorgyovich Miklós, társszerkesztő, publicista (Budapest) – Hirschhausen Nicole, történész doktorandusz (Bécs) – Kálmán Peregrin OFM, főiskolai tanár (Budapest) – Kamarás István,  egy. docens (Budapest) – Kereszty Rókus O.Cist, teológiatanár (Irving, TX, USA) – Koenot, Jan SJ, tartományfőnök (Belgium) – Marx Gyula,  ny. orvos (Zalaegerszeg) – Nemeshegyi Péter SJ, teológus, ny. egy. tanár (Budapest) – Róna Judit, irodalomtörténész (Budapest) – Sarbak Gábor, irodalomtörténész (Budapest) – Szabó Csaba, levéltári igazgatóhelyettes (Budapest) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író, főszerkesztő (Budapest) – Szőnyi Zsuzsa, író (Róma, Budapest) – Török Csaba lelkipásztor, tanár (Budapest)