FEJLŐDÉS, IGAZSÁGOSSÁG ÉS ABSZOLÚT JÖVŐ


Múlt és jövő között feszül életünk. Ha a történelemben szétáradó rosszat, igazságtalanságot és szenvedést tekintetbe vesszük, az emberi történelmet mint szenvedéstörténetet is jellemezhetjük. „Semmi sem hasonlít jobban a Keresztúthoz, mint az emberi történelmi kaland”: ezzel a kijelentéssel zárta főműve függelékét az a tudós jezsuita, P. Teilhard de Chardin, akit pedig nemegyszer naiv optimizmussal szoktak jellemezni, mondván, hogy a „szent evolúcióra” hagyatkozik az emberi jelenség értelmezésekor.

A modern embert többek között az jellemzi, hogy felfedezte az evolúciót, írja Teilhard de Chardin Az emberi jelenség-ben. „Egy bizonyos elmélet, rendszer vagy hipotézis az Evolúció?. . . Korántsem: több ezeknél, általános feltétel, igazodni kell ezentúl minden elméletnek, minden rendszernek, minden hipotézisnek, eleget kell tenni neki mindegyiknek, hogy elgondolható és igaz legyen. Minden tényre rávilágító fényforrás, olyan görbe, amelyhez minden vonalnak igazodnia kell: íme, ez az Evolúció.” Teilhard Pekingben, a második világháború alatt írta meg régóta érlelődött munkáját, amelynek haladó víziója gyanús volt római körökben. XII. Pius Humani generis kezdetű körlevele (1950), amely az „új teológia” néhány szerzőjének nézeteit bírálta, Teilhard evolucionizmusát is érintette.

Közel fél évszázaddal később, 1996. október 22-én II. János Pál a Pápai Tudományos Akadémia teljes üléséhez szólva vázolta a katolikus egyház hivatalos felfogását az evolúcióról: „Új ismeretek arra késztetnek bennünket, hogy az evolúcióelméletben többet lássunk, mint hipotézist. Figyelemre méltó dolog, hogy ez az elmélet a kutatók szemében egyre meggyőzőbbnek bizonyult. . . Különböző, egymástól független kutatások ezen a téren egybehangzó eredményre jutottak, ami jelentős érv az elmélet helyessége mellett.”

Az evolúció tudományos, filozófiai és teológiai szempontjaival foglalkoznak mostani tanulmányaink. A kérdéskör időszerűségét az is jelzi, hogy március elején Rómában, a Kultúra Pápai Tanácsa védnöksége alatt, nemzetközi konferenciát rendeztek a biológiai evolúció kérdéseiről, megemlékezve Darwin A fajok eredete című műve megjelenésének 150. évfordulójáról. A tudományos és teológiai reflexiók felvetik a jövőre, a történelem értelmére vonatkozó szorongató kérdéseket is.

A világ felgyorsult fejlődése és a planétizáció (globalizáció) csak felerősíti a modern (vagy már posztmodern) ember szorongását a jövő előtt, amiről ugyancsak Teilhard eszmélődött fő művében, keresve az alapvető létszorongás gyökereit. Ki tudja számunkra biztosítani a holnapot? „Világunkat, amelyben élünk, az teszi sajátosan modernné, hogy benne és körülötte fedezzük fel az Evolúciót. A modern világ nyugtalanságának gyökere, most már bátran kimondhatom, a bizonytalanságban van, abban, hogy nem látja, miként lehetne biztos a kiútban – hogy van-e megfelelő kiútja ennek a fejlődésnek.” A szellem szférájában folytatódó fejlődés, az emberi nem egységesülésének feltételét végső soron a tudós jezsuita egy Transzcendens Ómega „amorizáló” hatásában látja biztosítottnak, vagyis a tudós gondolkodó posztulátumát keresztény hite szilárdítja meg: a feltámadt Krisztus, ez a már létező Ómega, aki Szentlelke által szeretettel hatja át átalakíthatja a neki megnyíló szíveket, és megvalósítja az új teremtést.

Csakis a Másik, mások és a legfőbb Te, Isten felé megnyíló személyek alkothatnak olyan társadalmat, ahol kölcsönösen tisztelik az Isten képmására teremtett emberek jogait, ahol megvalósítják a szabadság, egyenlőség, testvériség végső elemzésben evangéliumi gyökerű eszményét, a szeretetközösséget. Ami persze a végső időkben teljesedik be, mert a menny nem fog a földre leszállni. A közelmúlt emberarcú barbársága igazolja a humanista lázadó, Albert Camus meglátását: „Hogyan élhetünk kegyelem nélkül, ez volt az uralkodó kérdés a XIX. században. Az igazságosság által, felelték azok (a forradalmárok), akik nem akarták elfogadni a teljes nihilizmust. A népnek, amely elvesztette hitét a mennyek országában, az ember földi országát ígérték. A földi paradicsom hirdetése egyre erősebb lett a XIX. század vége felé, egyre több prófétára talált az új messianizmus. A tudományt is az utópia szolgálatába állította. De az új ország nem közeledett. Nagyszerű háborúk dúlták fel a legrégibb földrészeket, a lázadók vére borította a városok falait, de a teljes igazságosság nem köszöntött be. A XX. század kérdése most már így fogalmazható meg: hogyan élhetünk kegyelem és igazságosság nélkül.” Camus a továbbiakban megmutatja, hogy következett az egyéni és állami terrorizmus: ez utóbbinak két fajtája pusztított: az irracionális náci terror és a racionális bolsevista terror. Ez utóbbi az „Isten halála” után meg akarta építeni az istenített emberek birodalmát. Camus A lázadó ember-ben már 1951-ben lerántotta a leplet a bolsevista diktatúra embertelenségéről, amikor még több nyugati baloldali értelmiségi falazott a sztálinizmusnak. Itt nem kell szólnunk a „valós szocializmus” enyhe diktatúrájáról, amelynek hatásai átnyúlnak a hazai ún. „rendszerváltás” utáni korszakba is. Mindegyik elnyomó rendszer „későbbre halasztja az igazságosságot”, Camus szavaival.

Hatvan évvel az ENSZ által kihirdetett Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata után is, ma is csakis a bibliai teremtéstörténet és a krisztusi megváltás alapján remélhetünk biztosított jövőt. Az évfordulóra emlékezve XVI. Benedek hangsúlyozta: „A természetjog, amelyet Isten vésett az ember lelkébe, közös alap minden ember és minden nép számára. Egyetemes vezérelv, amelyet mindenki megismerhet, és amellyel mindenki egyetérthet. Az ember jogai végső fokon a Teremtő Istenben gyökereznek, aki értelmet és szabadságot adott mindenkinek. Ha elvonatkoztatunk ettől a biztos etikai kiindulási ponttól, az emberi jogok törékenyek maradnak, mert nélkülözik a szilárd alapot.”

Húsz éve már, hogy Közép- és Kelet-Európában váratlanul bekövetkezett a nagy reménységekre jogosító fordulat: a diktatórikus elnyomás után termékeny átalakulás indult meg igazságosabb politikai formák irányába, írta II. János Pál Centesimus annus kezdetű (1991-es) enciklikájában, a III. fejezetben („Az 1989. év”.).

„Nagyon jelentős, sőt meghatározó hozzájárulást jelentett az egyház erőfeszítése az emberi jogok védelme és előmozdítása érdekében.” Wojtyla pápa az elnyomó rendszerek bukását előidéző számos tényező között első helyen említi mint legfőbb tényezőt, „a munkások jogainak megsértését”. A marxista uralom összeomlásának további tényezői: „az egész gazdasági rendszer hatékonyságának hiánya, a kezdeményezésre, a tulajdonra, a szabadságra vonatkozó emberi jogok megsértése gazdasági téren”; de az igazi ok: „az Isten tagadása miatt támadt lelki üresség, amely fiatal nemzedékeket fosztott meg a helyes tájékozódástól”. II. János Pál még ugyanebben a fejezetben hangsúlyozza: „Az 1989. év eseményei tanúsítják, hogy kitartó tárgyalási szándékkal és evangéliumi szellemben siker érhető el azzal az ellenféllel szemben, melynek eltökélt szándéka volt, hogy nem hagyja magát erkölcsi törvényektől megkötni. Ugyanakkor figyelmeztetés is ez mindazok számára, akik a politikai realizmus nevében a politika területéről a jogot és az erkölcsöt száműzni akarják.”

II. János Pál éleslátó elemzései ma is figyelmeztetők a húsz évvel ezelőtt, 1989-ben elkezdődött magyar ún. „rendszerváltás” eredményei vizsgálatához. Vannak olyan politikai elemzők, akik 1989-et nem a győzelem, hanem a vereség évének tartják, mivel a politikai alkudozások a hatalmi pozíciók elosztásával téves pályára vitték a rendszerváltást. A mai súlyos gazdasági és erkölcsi válságból sem lehetséges a kiút erkölcsi megújulás nélkül, amelyre a keresztény és humanista nem hívők, politikusok és állampolgárok adhatnak példát: ez súlyos felelősségük. A bonyolult magyar helyzet elemzése elmélyült tanulmányokat igényel (terv szerint következő, nyári számunkban foglalkozunk vele). Most még annyit, hogy a magyar társadalom világnézeti és politikai megosztottsága, az egyre mélyülő szakadék a két fél között áthidalhatatlan, orvosolhatatlan a kihirdetett emberi jogok – végső soron a teremtő által adott törvények „szerződéssel” megpecsételt ígéretek – megtartása, illetve az ígéret sajátos formája: a megbocsátás nélkül.

Jean-François Collange professzor az emberi jogok teológiájáról szóló könyvében (Théologie des droits de l’homme, Párizs 1989, 139.) idézi a humanista H. Arendt szellemtörténészt, aki szerint ,,a megbocsátás nélkül minden csoport, minden közösség pusztulásra lenne ítélve, mert belesodródna a vég nélküli engesztelhetetlen harag és véres bosszúállás örvényébe”.

A megbocsátás és az ígéret(ek) tehát minden társadalmi-politikai tevékenység alapjául szolgálnak, és megnyitják a lehetőséget a szövetségnek, azt hordozzák és strukturálják. Az emberi jogok kommunikációs rendszere a Benedek pápa által említett „alapozás” sajátos kifejezései. A jogokat deklarálták, közzétették: ez a szó (kijelentés) aktusa; a kihirdetett jogokat terjeszteni kell, az átadás az ígéreteken alapul, a szó támasza pedig a Törvény. A Teremtés törvénye (Ter 2,4b–25): Isten rendelkezése és parancsa. Isten teremtő Szava az emberhez rendelkezés: parancs és tiltás. A Törvény az élet és az üdv feltétele. A Teremtő rendelkezése alapozza meg nemcsak a Törvényt, hanem a törvények rendszerét, amelyek az (isteni) Törvény alkalmazásai a konkrét helyzetekre. Az igaz törvény a másik törvénye: olyan törvény, amely helyet ad Istennek, a Teremtőnek, aki az emberiség létrehozója és védelmezője. És ugyanakkor helyet ad a másiknak, másoknak, hogy létrehozza a harmonikus és gyümölcsöző közösségi életet. A mózesi törvényt megerősíti Krisztus (Mt 5,17; 22,34kk), Szent Pál pedig a szeretet parancsában foglal össze mindent (Róm 13,8kk és Gal 5,14).

Az ígéret és a törvény szabadságot teremt.

Az igazi szabadságot az ember kapja, nem saját erejéből hódítja meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ember passzivitásra vagy fatalizmusra van kárhoztatva. A szabadság „munkát” kíván: figyelni a másikra, befogadni az ajándékot, és azt kamatoztatni, hogy az ígéretek beteljesedjenek. Megvalósítani az igazságot és az igazságosságot szeretetben, Isten kegyelmére hagyatkozva, de el nem hagyva magunkat. A keresztény nem halasztja az igazságosságot holnapra vagy a végítéletre. Az ítélő Krisztus a végső napon azt kéri számon tőlünk, hogy mit tettünk itt és most legkisebb testvéreinknek, akikkel Ő azonosította magát. (Mt 25,31–46).