KULTÚRA ÉS ÉLET
Szabó Ferenc ALEKSZANDR SZOLZSENYICIN HALÁLÁRA Moszkvában a Kreml katonai díszőrségének kíséretében vettek búcsút Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz írótól, aki augusztus 3-án, vasárnap hunyt el 89 éves korában. A szovjet rezsim kegyetlenségeit az elsők között leleplező Szolzsenyicint az orosz főváros monostorának Lajtorjás (Climacus) Szent János-templomában helyezték örök nyugalomra. Az oltárfal mögött lévő sírhelyet maga a mélyen vallásos orosz ortodox író választotta ki öt évvel ezelőtt, engedélyt kérve II. Alekszij pátriárkától. A temetési szertartást egész éjszaka tartó imavirrasztás előzte meg. A Szimandron magyar ortodox honlap tájékoztatása szerint az istentisztelet elején Alekszij érsek felolvasta II. Alekszij Moszkva és egész Oroszország pátriárkájának levelét, amelyben többek között ez áll: „Ahogy az elhunyt kívánta, áldásunkkal a búcsúzás és a temetés a Doni-monostorban történik, azon a helyen, ahol az egyház és a haza számos méltó fia talált örök nyugalmat.” (Itt említjük meg a Doni-monostor magyar vonatkozását: a XVI. század végén épült első templomában, közös sírban nyugodott az 1946-ban orosz fogságban, moszkvai rabkórházban elhunyt Bethlen István magyar miniszterelnök 1994-ig, magyarországi újratemetéséig). A mintegy másfél órás gyászszertartáson jelen volt számos egykori GULAG fogolytárs, a polgári hatóságokat Dmitrij Medvegyev orosz államfő képviselte. „A mai államhatalom Oroszország egy nagy fiától vesz most búcsút.” „Szolzsenyicin győztesként halt meg” – nyilatkozták neves emberjogi harcosok, egyetemi tanárok. Putyin miniszterelnök pedig arra szólította fel az oktatásügyi minisztert, hogy a tananyagban biztosítsanak nagyobb helyet a most elhunyt nagy író életművének. Szolzsenyicin, a világirodalom kiemelkedő alakja halála után remélhetőleg elfoglalja az őt megillető helyet a történelem nagyjai között: olyan író volt, aki műveivel hozzájárult a világ átalakulásához. Halála a nyugati baloldalnak azt a részét is önvizsgálatra készteti, amelyik még mindig nem képes arra, hogy a közelmúlt történelmét újból megírja, az igazságnak megfelelően. Rómában augusztus 4-én a totalitarizmus ellen küzdő író emlékére meggyújtották a Colosseum, a vértanúság jelképévé vált ókori műemlék fényeit. Gianni Alemanno római polgármester döntését ezekkel a szavakkal indokolta: „Alekszandr Szolzsenyicin halála súlyos veszteség nemcsak az egész világ kulturális élete, hanem a demokrácia számára is. A Nobel-díjas orosz kontesztáló író a XX. század egyik legfontosabb tanúja volt. Rendkívüli értéket képviselt, mivel bátran egész életét az emberi jogok védelmének szentelte a szovjet rezsim GULAG-jának szörnyűségeivel és általában véve minden totalitárius rendszerrel szemben. Modern hős volt, aki a gyengék, az elnyomottak oldalán harcolt, mindig azok mellé állt, akik nem hallathatták szavukat, akik gyakran magányosan küzdöttek, de soha nem adták meg magukat az elnyomás logikájának” – nyilatkozta Szolzsenyicinről az Örök Város polgármestere, Gianni Alemanno. (VM) * * * Amikor 1973-ban külföldön megjelent A GULAG szigetcsoport c. műve, és leleplezte a szovjet totalitarizmus elrettentő arcát, sokan, kommunisták is, kezdtek kiábrándulni a félreismert „valós szocializmusból”, bár sok baloldali értelmiségi igyekezett eltusolni vagy egyenesen tagadni a valóságot. Mert Szolzsenyicin, aki 1945 és 1956 között 11 évet töltött szovjet börtönökben és munkatáborokban, saját tapasztalatai alapján írta meg – 227 volt fogoly segítségével – regényszerű dokumentációját. 1970-ben korábbi műveiért (Ivan Gyeniszovics egy napja, A pokol tornáca, Rákosztály) megkapta az irodalmi Nobel-díjat. A GULAG miatt megfosztották szovjet állampolgárságától és kiutasították az országból. Két évtizedet az Egyesült Államokban töltött, nem mintha naiv módon lelkesedett volna a kapitalizmusért. Vidéken élt, alkotott. Éles kritikával illette az egész nyugati civilizációt. A Berlini fal leomlása, majd a bolsevizmus bukása után 1990-ben visszakapta állampolgárságát, és 1994-ben visszatért hazájába. Vonaton hosszú utazásokat tett Oroszországban. Bírálta az új orosz rendszert, amely Nyugatot utánozza, oligarchiája korrupt, működik a maffia, az ország elszakad a nemzeti hagyományoktól. A hívő ortodox keresztény, aki kicsit próféta is volt, mint Dosztojevszkij, Oroszország feltámasztásáról álmodott, a keresztény humanizmust akarta megvalósítani, amelyet Nyugat és hazája is elárult. 1993 őszén erről folytatott hosszú beszélgetést II. János Pállal. Utolsó nagy műve, amelyen hat évig dolgozott: Két évszázad együtt, amely magyarul két kötetben Együtt címmel jelent meg 2004–2005-ben. E hatalmas történelmi esszé az oroszok és a zsidók konfliktusokkal terhelt kapcsolatát dolgozza fel nagy tárgyilagossággal. Az első kötet a XVIII. század végétől 1917-ig a cári birodalom időszakát, a második 1917-től a Szovjetunió évtizedeit. Egyesek jogtalanul antiszemitizmussal vádolták, mások viszont azért bírálták, mivel olyan mértéktartó volt a zsidókérdésben. Putyin meglátogatta Moszkva melletti lakásán, és védelmébe vette, amikor ezeket mondta neki: „Ön nem fogadta el sohasem a kompromisszumot, mindig erőteljesen védte saját eszméit. Ön vitathatatlan erkölcsi tekintély és példaképe a nép és a haza önzetlen és szenvedélyes szolgálatának az állampolgárok több nemzedékén keresztül.” A bolsevizmus megbukott, de ma is emlékezhetünk Szolzsenyicin GULAG-jának egyik utolsó fejezetcímére: „A vezetők változtak, a GULAG szigetcsoport maradt.” Itt arról ír, hogy Sztálin 1953-ban meghalt, de a GULAG maradt, sőt bizonyos szempontból keményebb lett az élet a koncentrációs táborokban. Amikor 1976-ban a párizsi Seuil kiadónál megjelent A GULAG szigetvilág harmadik kötete, ezt a szöveget olvashattuk a hátsó borítón: „Íme harmadik és utolsó kötete annak a műnek, mely elpusztíthatatlan emlékművet állít a szovjet totalitárius rendszer utolsó szakasza több millió áldozatának és utódainak. Azt mutatja be, hogy negyed századdal azután, hogy a forradalom eltörölte, visszaállították az orosz kényszermunkát, amelyet hamarosan összemostak a politikai foglyok ún. különleges táboraival, akiknek számokat kellett hordaniuk ruháikon, mint a náci táborok foglyainak. Igen, alig néhány évvel a Nürnbergi per után, amikor az emberiség fellélegzett: „Ez soha többé nem történik meg!”, tovább működött a vörös totalitárius rendszer. Ugyancsak a harmadik kötet vége felé írja: „Minden fontos eseménynek a sorsa a szovjet társadalomban egyike a következő kettőnek: vagy elhallgatják, vagy hazugságba burkolják. Így történt a GULAG-gal is. . .” Kicsit később ugyanott ezt olvassuk: „Ó, baloldali, nyugati gondolkodók, akik annyira szerelmesek vagytok a szabadságba! Ó, baloldali aktivisták! Ó, amerikai, német és francia haladó egyetemisták! Mindez még nem elég nektek. Mindazt, amit e könyvben írtam, semmibe sem veszitek. Csak akkor értitek meg, ha majd egy napon hirtelen kezeteket hátrakötve visznek benneteket is a mi GULAG-unkra.” Nyugati kommunisták és baloldali értelmiségiek jó része még az 1956-os magyar szabadságharc eltiprása után sem ébredt fel, és a GULAG-ot pamfletnek tartotta. Emlékezzünk csak A kommunizmus fekete könyvére. (Vö. Távlatok, 49, 443) Az eredeti francia kiadás alkalmával (1997), majd az olasz fordítás megjelenésekor (1998), végül a magyar fordítás kiadásakor (2000) egyaránt heves viták zajlottak: kommunisták és baloldali értelmiségiek még ekkor is tagadni vagy kendőzni akarták a világkommunizmus 100 millióra tehető áldozatainak számát, a kommunizmus rémuralmának és elnyomásának bűncselekményeit. Ez a cinkosság, az „írástudók” árulása nem tűnt el teljesen. Elsősorban 1956 utáni nyugati tapasztalataimra hivatkozom, amikor azt állítom, amit Szolzsenyicin is kiábrándultan élt meg nyugati számkivetése idején: „Nyugat” nem ismeri a kommunista rendszert, de még az ún. valós szocializmus igazi arcát sem. Szolzsenyicin írta a Homo sovieticus-ról: „A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. (. . .) A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret.” Egy kiváló szellemtörténész, aki a kommunista ateizmusból tért át az ortodox kereszténységre, Olivier Clément Szolzsenyicin szelleme című könyvében kifejti, hogy a totalitarizmusok után „Nyugat, de főleg Kelet evangéliumi hagyománya még eleven”. A koncentrációs táborok, a totalitárius rendszerek, a sok-sok barbárság ellenére „a szellem lázad, egyfajta földalatti misztika terjed, és a Feltámadott diadalmaskodik”. Kicsit optimistának tűnik ez az állítás, bár Clément példákat hoz fel a mai irodalomból. A modern racionalitás ellenhatásaként feltör az irracionalitás, a keleti vallások népszerűsége a fiatalság körében jelzi a szakrum iránti érdeklődést. Ráébredünk, hogy ha az „Isten halott”, ha nincs más, mint ez a világ, akkor Dosztojevszkij ateista hőse szerint minden megengedett, akkor igazolni lehet a totalitárius rendszereket is. „Ha nincs más, mint a gyönyör – írja Olivier Clément –, akkor ezt kell előállítani és fogyasztani egészen a végső eutanáziáig. Szolzsenyicin nem tréfált, amikor azt mondta, hogy az inflációnak nincs más oka, mint a bűn. . .”
A posztmodern szellemiség szétbomlasztja az ősi keresztény gyökerű kultúrákat,
amit Szolzsenyicin is felpanaszolt. Emberi jólétet és szabadságot akarnak
biztosítani a technikai haladással. De, kérdezhetjük Hitvalló Maximosszal, mi a
„jólét”, amely nem válhat „öröklétté”? Nyugat a végső kérdések elé állítja az
emberiséget. Egyesek, mint a volt kommunista zsidó filozófus, Bernhard-Henry
Lévy felfedezi, hogy Isten testamentuma (ez könyvének címe) az
Evangéliumban teljesedik be. Nekünk keresztényeknek legyen bátorságunk, hogy
önmagunk legyünk: a feltámadás, amelyet nemcsak remélünk, hiszen már
megkezdődött, megalapozza a szeretetközösség etikáját és azt keresztény
humanizmust, amelyről Szolzsenyicin is álmodott.
Kiss Ulrich A VALLÁSOK VALLÁSA? Gondolatok a szabadkőművességről A fény rejtőző fiai Kevés szervezet története burkolódzik akkora homályba, mint a szabadkőművességé, holott társadalmi és politikai jelentősége vitathatatlan. Konkrét ismereteink fordított arányban állnak az ismeretanyag jelentőségével. Feltűnő a történészek visszafogottsága, hisz többnyire csak lábjegyzetben emlékeznek meg a mozgalom tevékenységéről. Ami annál különösebb, mert a páholyok, ahogy a szabadkőművesek gyülekezési helyeiket nevezik, nem csak a zavaros összeesküvéselméletekben, hanem a szervezet saját irataiban is mint a társadalmi változások bölcsői és műhelyei szerepelnek, legkésőbb hivatalos alapításuktól, 1717-től kezdve. Egy vezető szabadkőműves, dr. Balassa József1 a rendszerváltás után kiadott könyvecskéjének előszavában érzékelteti az ellentmondást: „A szabadkőművességnek, noha munkásságát mindig csendben az első sorok hangos lármáját kerülve folytatta, mindenesetre figyelemre méltó szerepe volt az elmúlt két évszázad szellemi életének történetében. Mindig voltak fanatikus hívei és még fanatikusabb ellenségei” (Balassa, 6). Mi váltott ki fanatikus gyűlöletet, illetve szenvedélyeket? Balassa azt állítja, hogy „nem akar sem propaganda, sem védőirat lenni, egyedüli célja fáklyát gyújtani az éjszakában”. (Uo.) De honnan a sötétség, ha a szabadkőművesek a fény fiai?2 Az egység nagy álma Szólaltassuk meg még egyszer az egykori nagymestert, Balassát: „A szabadkőművesség igazi lényege, alapvető gondolata az egész emberi nem testvéri összetartozása” (7). Nemde, ez a kereszténységnek is lényege? S lám, Balassa – ha nem is idézi az ismert bibliai kifejezést: „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette” (Ter 1,27) – meglepően hasonló teológiát hirdet: „Azt vallja és hirdeti (ti. a szabadkőművesség), hogy a nemzeti, faji, nyelvi, vallási különbségek szerint széttagolt emberiséget egy családban kell egyesíteni, és testvérnek kell tekinteni mindenkit, akit Isten embernek teremtett (Balassa, 7). Az egység gondolata az alapeszme, ennek megvalósítása a cél, ennek megfelelően: „A szabadkőművesé minden egyes nemzet körében önállóan, a nemzeti sajátságokhoz alkalmazkodva szervezkedett, tehát lényege nem nemzetközi, hanem egyetemes emberi” (kiemelés a szerzőtől, uo.). Egyértelmű a párhuzam az egyházzal, ami megmagyarázza, hogy szinte a kezdetektől fogva erős vetélkedés folyt a szabadkőművesség és az Egyház között. Egy másik szabadkőműves testvér, Sáry Gyula, odáig megy, hogy a szabadkőművességre oly jellemző titokzatosságot, titkolódzást is az egyház számlájára írja: „Azonban titkosságukat fokozniuk kellett, amikor a hivatalban lévő pápák sorozatosan egyházi átokkal sújtották a szövetséget.” (Sáry 23)3 XII. Kelemen bulláját 1738. április 28-án bocsátotta ki a szabadkőművesek ellen*, a szövetség alaptörvényét (Constitutions) viszont James Anderson lelkész állította össze 15 évvel korábban, 1723-ban, Montague herceg, akkori nagymester felkérésére (Sáry, 35). E döntő fontosságú alapokmány, melynek elismerése előfeltétele minden páholy szabályos voltának, 7. cikkelyében leszögezi: „Valakinek szabadkőmíves voltát, ha csak ő maga nem kívánja, vagy meg nem engedi, nem szabad nyilvánosságra hozni.” (Sáry, 38) Ha más titkuk nincs is, a tagságot körülvevő homály sok spekulációra ad okot. Egyúttal hatálytalanítja az ellenérvet, amelyet Sáry szinte bosszankodva említ: „Ugyanis tudni illik, az állami törvénykezés szabályai a szabadkőművességre is vonatkoznak, ami azt az elavult nézetet talán végleg eloszlatja, hogy a szabadkőművesség titkos szervezet.” (Sáry 39). A törvény azonban mindenkire vonatkozik, legalábbis demokratikus jogállamban: nincs kivétel. Miért lenne akkor a törvény egyetemessége érv a szabadkőművesség titkossága ellen? Van-e titkuk? Marad persze néhány kérdés: van-e titkolnivalójuk a testvéreknek? Ha lelkész írta az Alapszabályát, miért kerül a testvériség mai napig konfliktusba az egyházzal? S ha oly nemes célokért küzd a szövetség, miért veszíti el „szabadkőmívesség minőségét”, aki megszegi titoktartási fogadalmát, egy nyitott társadalomban, melynek megalkotása elvileg a testvérek célja kezdetektől fogva? 4 A válasz egyszerre egyszerű és összetett. A szabadkőművesség egy gnosztikus vallás, mely tagadja vallási voltát. A szabadkőművesség a történelem folyamán ismételten döntő befolyást gyakorolt a politikára, miközben „határozottan kizár gyülekezetéből minden vallási és politikai vitatkozást”. (2 §, lásd Sáry, 37) Hogyan lehet politizálni, ráadásul igen eredményesen, vita nélkül? Semmi esetre sem demokratikusan, csakis tekintélyelvű rendszerben! A páholyok belső élete azonban épp ilyen, a Mester tekintélye abszolút, miközben a közéletben a testvérek mindenütt a demokráciát szorgalmazzák. Újabb rejtély! Idézzük ismét Balassa testvért! „Bármely intézmény igazi lényegét, jelentőségét és fontosságát csakis történeti fejlődésének ismerete alapján érthetjük meg. Csakis akkor nézhetjük megértő szemmel, elfogulatlan megítéléssel az emberi intézmények igaz értékét, ha látjuk, milyen erők hozták létre és milyen viszontagságokon mentek keresztül a történelem évszázadainak folyamán.” (Balassa, 7) A baj az, hogy a szabadkőművesség vitathatatlan történelmi jelentősége dacára a történelemtudomány mostohagyereke, és inkább újságírók, pamfletírók és apologéták irogatnak lankadatlan szorgalommal a témáról, miközben írásaik ígéretes címük dacára, például „A leleplezett szabadkőműves”5, nem lebbentik el a leplet a leleplezendőről – ha van mit leleplezni. A múltat végképp eltörölni… A számtalan, a szövetség eredetét és ősiségét magyarázó eredetmonda többségét még a felvilágosodott szabadkőművesek is megmosolyogják. De az alaplegendát, mely szerint a szabadkőművesség a középkori építőcéhek szellemi örököse, és egyfajta folytonosság állna fenn velük, barát és ellenség egyaránt elfogadja. Nos, ez a monda a szabadkőművesség roppant eredményes PR-ének legnagyobb sikere, de szerintem éppúgy mese, mint a többi! A történészek faladata kideríteni, miért volt szükség ilyen mítoszra. Balassa, aki a templomos vagy rózsakeresztes családfát gyakorlatilag elveti, és csak „másik felfogásként” említi, sem adja fel ezt a mítoszt: „A szabadkőművesség igaz eredetét a kőművesek és kőfaragók céheiben (gild) kell keresnünk.” (Balassa 14) Miért tűnik jó ősnek a középkori céh? Válaszul idézzük Balassát: „Az a nagy tisztelet és megbecsülés, mellyel a középkor hatalmas székesegyházainak építőit az egész kereszténység körülvette, érthetővé teszi a templomépítő és kőfaragó mesterek és művészek titokzatossággal övezett társaságának megalakulását és felvirágzását.” (Uo.) Bármely PR-szakértő csak elismeréssel adózhat a korabeli PR-zseniknek, akik az építők hatalmas tekintélyére alapozták filozófiai társaságuk növekedési stratégiáját. És mindjárt választ kapunk arra is, hogy mire jó a titokzatosság: ez egy újabb zseniális PR-fogás, mely mai napig vonzza azokat, akiket a titok vonz. S ezért nem lehet feladni, azonosságvesztés nélkül. De mivel indokoljuk, hogy az állítólagos átmenet a dolgozó kőművesek (operative masons), azaz tisztes iparosok céheiből elmélkedő, filozofáló kőművesek társaságaiba, valójában a fantázia szülötte? Néhány megfigyelést tehetünk az 1717-es alapítás körülményeire vonatkozóan, ami valószínűtlenné tesz bármiféle folytonosságot a katedrálisépítők és a későbbi jótékonykodó forradalmárok között. Először: A hivatalos alapításra a Lúd és Rostély nevű kocsmában (sic!) került sor. Ha az alapítók a legkisebb kapcsolatban lettek volna a katedrálisépítőkkel, miért nem egy „igazi” műhelyben, szakszóval páholyban tartották alakuló ülésüket? Másodszor: semmi bizonyíték nincs arra, hogy a nagy építkezések megszűntével az építőpáholyok, mint testvériségek fennmaradtak volna. Nem ismerünk egyetlen egy (!) jegyzőkönyvet sem, amely rögzítené, hogy egy konkrét operatív páholy egy nem operatív tagot vett volna fel, és ennek következtében megváltozott volna a páholy belső szabályzata az új igénynek és új tagságnak megfelelendő. Több száz katedrális épült Európában, miért épp és kizárólag Londonban történt meg ez a metamorfózis? Hogy lehet, hogy még a londoni „egyesülés” után, amikor futótűzszerűen alakultak szerte a kontinensen is a páholyok, nem létezett egyetlen élelmes vállalkozó sem, aki egy létező építő páholyból alakított volna új típusú szabadkőmíves páholyt? Harmadszor: Miért semmisítették meg a páholy levéltárát, iratait, alighogy elkészült a híres Anderson-féle „Alkotmány” – kérdezi Jean Baylot. „Mit gondoljunk egy ilyen hamvasztásról, semmint azt, hogy el kellett pusztítani bizonyos iratokat, és elrejteni a korábbi gyakorlat egyes elemeit.” (id. Henri Jullien, 67)6 Mi rejtegetnivalója volt Andersonnak, illetve a valódi szerzőnek, Désauguliers-nek (Uo.)? Jullien a korholás mellett dicsérően (!) megjegyzi, hogy a lelkész, „amennyiben elvetette a római vallás hagyományát, egyúttal megalapozta a vallási toleranciát, amely utólag egészen normálisan fejlődhetett és kiterjedhetett az agnoszticizmus későbbi megengedéséig” (Uo.) Jullien rátapintott a lényegre: a szárnyait bontogató szabadkőművesség valamilyen módon egy protestáns jelenség, akár ezoterikus protestantizmusnak is nevezhetnénk, ámde szédületes sebességgel ettől is eltávolodott egészen a hitehagyásig. Meglepő, ha a katolikus egyház 15 évvel a Constitutions után a katolikus hittel összeegyeztethetetlennek ítélte az új mozgalmat? A középkori céhek nemcsak abban különböztek a későbbi páholyoktól, hogy operatívak voltak, hanem abban is, hogy katolikusok voltak. A londoni páholy és követői szerte a világon épp a katolikus jelleget számolták fel. Amilyen szerény, de ígéretes a Szent János ünnepére időzített londoni alapulás, olyan tanulságos a tizenöt év tanulmányozása az alapítás és az Alkotmány között. Robert Ambelain, nagy tekintélyű francia nagymester, a martinistákról – amely egy bevallottan ezoterikus ágazata a szabadkőművességnek – írt könyvében egyenesen azt állítja, hogy az angol rózsakeresztesek vették át 1717-ben az angol szabadkőművesség irányítását (id. Jullien 66). Ambelain szerint az 1723-as reform alkalmából vezették be a mesteri fokot is – amely azonban a modern szabadkőművesség szíve, és melynek beavatási szertartásában, a „profán” jelképes halálában bontakozik ki igazán a rózsakeresztes befolyás, de benne mutatkozik meg az „ősrégi alexandriai gnózis túlélése” is (id. Jullien 66). Igaz, Jullien szerint a Mester fokot csak 1738-ban, újabb tizenöt év múlva vezették be (Jullien 67). Egy másik kőmíves szaktekintély szerint az unitarizmus volt döntő befolyással a kialakuló páholyokra. Mielőtt elvesznénk az ilyen-olyan izmusok útvesztőjében, kezdjük sejteni, hogy a szabadkőművesség egyetlen „szent” hagyományát sem fogadja el a mozgalom egésze, és szinte minden állítás ellenállítással találkozik. A szabadkőművesség megosztott, ami egyébként kétessé teszi a népszerű összeesküvés elméleteket. Hogyan lehetne ilyen ingoványos talajra világbirodalmat építeni? A szabadkőművesség Janus-arca Francis Viaud, a Nagykelet (Grand Orient de France) Nagymestere 1945-től 1956-ig, és egyúttal a rítusok nagytanácsának „szuverén” főparancsnoka – a testvérek kedvelik a hangzatos titulusokat – az ellentmondást úgy igyekszik feloldani, hogy különbséget tesz egyfelől a szabadkőművesség, azaz maszonikus rend (l’Ordre és másfelől a különböző országos fennhatóságok Obédiences) között. Míg a rend, egyetemes, hagyománytisztelő és beavatáson alapul (iniatique), a fennhatóságok kölcsönösen kiközösítik egymást (Viaud, in Jullien 7). Úgy tűnik azonban, hogy az egyetemes maszonéria inkább virtuális, a valóság jóval prózaibb. Nem csoda, ha Viaud szinte nosztalgikus hangon beszél a pápai kiközösítő bullákról, mivel azok árnyaltság nélkül a szabadkőművesség egészét érintik. Viaud gyanúja, hogy az 1720-as autodafé, ahol a frissen megalapított londoni Nagypáholy a lángok martalékául dobta az ősrégi iratokat, tudatos szakítás volt a múlttal. Sőt odáig megy, hogy a londoni Nagypáholy által elrendelt titoktartás valós motívuma a szóbeli hagyomány megsemmisítése lett volna, miután az írások már elpusztultak (in Jullien 11). Viaud hitvallása szerint a testvér, akit beavattak, maga kell, hogy a lelkiismeret színe előtt felismerje a Fennhatóságoktól független „szabadkőműves evangélium” (sic!) valós értékét. Viaud a páholy és ezen belül az egyes testvér szuverenitását hangsúlyozza, míg a Fennhatóság szerepe inkább reprezentatív, és a gyakran nem kis vagyon kezeléséért felelős (12). Ez egyfelől kiállás a ma elterjedt individualizmus mellett, szemben a közösséggel, de másfelől állásfoglalás egyfajta spiritualitás mellett, szemben az exoterikusnak (avatatlanoknak szánt) minősített szociális elkötelezettséggel szemben, mely Viaud szerint újabban mind a katolikus egyházra, mind a páholyokra jellemző. Ezt a Nagymester redukcionistának nevezi, mivel itt az evangéliumot, ott a beavatott testvér útkeresését politikai és társadalmi mozgalmi aktivizmussal kívánják helyettesíteni (12). Jullien és Viaud a spiritualitás újjáélesztése mellett törnek lándzsát, és Oswald Wirthet idézik: „A szabadkőművességnek újra a beavatáson kell alapulnia, hogy tagjai örömteljes (épanoui) emberekké váljanak, akik nyitottak mind a bennünk levő realitásaikra, mind a külvilágéra” (in Jullien 15). Amiből sejthetjük, hogy a jelen valóság nem egészen felel meg az eszménynek. Mindenesetre Jullien meggyőzően cáfolja az elterjedt tévhitet, mely szerint a szabályosnak mondott (értsd: magukat annak nyilvánító) páholyok tagsága teljességgel összeférhetetlen lenne a nem szabályosokéval.
S hogy ez nemcsak a történeti indulás korszakára igaz, hanem a közelmúltra és a
jelenre is, arra a legjobb bizonyíték a XX. század leghírhedtebb „szabálytalan”
páholyának, a P2-nek esete. Ennek hírhedt nagymestere, Licio Gelli gróf, a
„La Verità”7
című önigazoló írásában, a lelkiismeret-furdalás legkisebb jele nélkül, magát
habozás nélkül Alfred Dreyfus-szel (!) összehasonlítva, fakszimilék sorozatával
bizonyítja, hogy ártatlan a neki tulajdonított bűncselekményekben, amely nem
csak az olasz, de a nemzetközi szabadkőművességet is kínosan érintette, és
bizalmi krízist gerjesztett (Gelli 13). Azt is dokumentálja, hogy a Grande
Oriente d’Italia bízta meg hivatalosan 1977. április 15-én a P2
páholy testvéreinek gondozásával (Gelli 39), mely megbízás kiterjed olyan
testvérekre, akik hivatalosan nem lehettek egyetlen páholy tagjai sem, mivel
vallási, társadalmi vagy politikai okok (sic!) akadályozták őket. A szupertitkos
páholy szupertitkossága tehát tudatos volt, és a Grande Oriente akarta,
és a taglistát is annak székhelyén őrizték (Gelli 40). A londoni Egyesült
Nagypáholy különben már 1972. szeptember 13-án szabályosnak ismerte el a
Grande Oriente d’Italia Nagypáholyt (Gelli 382). Jullien és más spirituális
vezetők hiába orrolnak a páholyok – nagyon is világias – politikai és pénzügyi
manőverei miatt.
Mégis vallás? Míg a külvilág könnyen lát a páholyokban önsegélyező úri klubot, addig a bennfentesek annak spirituális dimenzióit hangsúlyozzák. A szabadkőművesség mindent összevéve erősen vallási jelenség, kisebb fenntartásokkal új világvallásnak is nevezhető. Ez ellen a legtöbb testvér hevesen tiltakozik, holott az ősi kötelmek már így rendelkeztek: „Régebben a kőműveseknek abban a vallásban kellett hinniük, amelyet az ország népe, ahol működtek, magáénak vallott. Ma azonban úgy véljük, elégséges, ha csupán amellett a vallás mellett kötelezzük el magunkat, amelyben valamennyi ember egyetért”. (Kiszely 1999, 22) Mi lenne ez a vallás, ha nem a szabadkőművesség? Az persze más kérdés, hogyan fogadtatjuk el „valamennyi emberrel” az új vallást. Ez az egyetemesség szükségszerűen előrevetíti a konfliktust minden más egyetemes vallással, így a kereszténységgel és az iszlámmal szemben is. Ami megtévesztő és elbizonytalaníthat mind testvért, mind profánt, az a mód, ahogy a Désauguilers-Anderson kettős az új vallás meghirdetése után meghirdette a toleranciát is: „Úgy véljük, tiszteletben kell tartanunk tagjaink személyes meggyőződését (ami persze lehetne azonos az új vallással is, a szerk. megjegyzése). Más szóval: a kőművesek legyenek jó, hithű, becsületes és tisztességes férfiak, akik elfogadják egymás hitvallását és meggyőződését (Ez is kétértelmű: hisz „egymás hitvallása” lehet különböző, de azonos is!). Ily módon válik a páholy az egység színhelyévé s egyúttal annak eszközévé is, hogy hű barátságban összeforrassza azon embereket, kik máskülönben idegenek maradnának egymás számára” (uo.). Nos: ez jelenthet egyszerűen toleranciát, megkönnyítve a testvérek társadalmi beilleszkedését, de ahogy a beavatás fokozatosan halad előre, szükségszerűen az egység, azaz egyetlen vallás, a szabadkőművesség felé mutat. Az egység álom marad Az áhított egységet azonban nemcsak az emberiség, hanem a testvériség sem érte el. Ennek okait Róbert I. Péter a szegedi egyetemen bemutatott PhD.-disszertációjában8 tárta fel. Róbert alapos vizsgálatnak vetette alá az alapító idők iratait és liturgikus szövegeit is. Kimutatta, hogy a modern angol szabadkőművesség a felvilágosodás és az ellenfelvilágosodás küzdőterében alakult ki, és hogy ez utóbbi jóval nagyobb hatással volt rá, mint azt a szabadkőműves ideológiája láttatni szeretné velünk. A szekuláris és a vallási, a keresztény és a deista, racionalista áramlat szembeállítása jórészt XX. századi körülmények visszavetítése a XVIII. századba, amikor ezek nem különültek el élesen, hanem egymásba olvadtak. A szabadkőművesség tehát nem a felvilágosodás legitim gyermeke (és a felvilágosodás sem a szabadkőművesség hozománya az európai kultúrában), hanem legalább olyan mértékben az ellenmozgalomé is. Róbert gondosan dokumentált tézisei szerint a felső fokok: királyi boltív és a többiek, főleg a templomos fokok egyértelműen azt mutatják, hogy egyfajta rekatolizáció zajlott le. Sőt, Róbert szerint egyetlen radikális deista sem lett beavatva a szabadkőművességbe! (Róbert 7). Csupán a konstruktív vagy pozitív deisták eszméi hatoltak be a modern szabadkőművességbe, amelyet a Modernek képviseltek, míg az Antients, (régiek) többségükben írek és skótok, akiket Róbert az ellenfelvilágosodással azonosít, részben restaurálták a Désauguilers-Anderson kettős által kiiktatott katolikus elemeket. Róbert bemutatja azt is, hogy az Angol nagypáholy hátráltatta a brit nemzeti tudat kialakulását, megtagadva a skót és ír tagok felvételét. A felvilágosodás ideológiájának elvetése még inkább egyértelmű volt Németországban, ahol a rózsakeresztes áramlat erős maradt, és a skót Ramsay lovag Oration című (1737) elhíresült beszéde óta Franciaországban is.9 Andrew Michael Ramsay 1711-ben konvertitált Fénelon hatása alatt, aki a misztikus Madame Guyonhoz küldte, akinek Ramsay haláláig titkára volt. (Jungclausen 24)10 Junclausen nem említi, hogy Ramsay lovag később a magas skót fokok bevezetésével írta be magát a szabadkőművesség történetébe, inkább azon csodálkozik, hogy a francia misztika életének utolsó éveiben ökumenikus hatással volt tágabb környezetére, így Peter Poiret elzászi származású remetére, aki pietista körökben népszerűsítette őt. Poiret viszont Gerhard Tersteegenre (1697–1769) gyakorolt nagy befolyást, aki viszont maradandó hatással volt a protestáns lelkiségre. Egy katolikus misztika hatott tehát több hullámban a protestáns spiritualizmusra. A felekezeteket fölülmúló egység a misztikában nem maradt a páholyok előjoga, de még a szerzői jogok sem őket illetik meg: a korszellem szülte azt. Német viszonylatban ezt Heinrich Schneider, a Cornell Egyetem tanára mutatta ki a „Misztériumok keresése”11 című, jelentős, bár kevesek által ismert művében. A kötetecske érdekessége, hogy egy 1787-ben közzétett szabadkőműves írásból12 átvett reprodukció ékesíti, melyen három fa látható: az előtérben a legerőteljesebb az angol szabadkőművesség fája, melynek egyik főága a skót, az abból szétágazó francia, holland, svéd és a Hund-féle (a szabadkőműves szerzők többsége által „kiátkozott”) ágakkal, a másik főága a Zinnendorf-féle rítus. A skót főágból lekonyul egy háromfelé bomló ág: az alkímia, a mágikus és a martinista ágak. Az angol fa gyökereiből táplálkozik az illuminátusok félbetört törzse. A legérdekesebb azonban a kissé a háttérben elhelyezkedő második fa: a jezsuita törzsből nő ki a rózsakeresztes ág. Lám, 1787-ben, két évvel a francia forradalom előtt az ideológiai helyzetet még egészen másképp látták a testvérek, mint ma, visszapillantva! Schneider eléggé világosan szemlélteti, hogy az Anderson-féle liberalizmust és a vele járó egalitariánizmust, francia földön mind a hatóságok, mind az Egyház gyanakodva szemlélték. Ezért a társadalmi hierarchia (újra) bevezetése a magasabb fokokon rokonszenvre talált, – és egy lappangó szociális krízist oldott meg. Másfelől Ramsay a középkori lovagrendek félig katonai, félig egyházi köntösébe bújtatta az addig mesteremberek műhelyeinek légkörét árasztó páholyokat. Mindenképp a keresztény elemet erősítették, amit későbbi szerzők, racionalizmusra hajló „ártalmas” befolyásnak minősítettek, például Ernst Deecke13. Schneider szerint azonban mindenekelőtt az egység létrehozására láttak esélyt. Minden jel arra mutat, hogy a vezető értelmiségiek többé-kevésbé tudatosan mind Angliában, mind a kontinensen az elveszett (középkori) keresztény egység reneszánszára törekedtek, és az egység lehetőségének felcsillantása lett a szabadkőművesség kezdeti sikereinek egyik rejtett oka. Hozzátehetnénk: ez volt már a rózsakeresztes Valentin Andreä álma is: az egész tágas világ általános reformja, amely 1614-ben közzétett könyvének is címe.14 Andreä befejezetlennek érezte a reformációt, és a fiktív rózsakeresztes testvériség hivatása lett volna azt befejezni. Andreä a kereszténység gyökereihez akart visszatérni, és egyetemes testvériséget szándékozott létrehozni e célból. Könyve mai szóval bestseller lett, eszméi önállósultak, főleg alkimistákat ihlettek újabb és újabb könyvekre – akkoriban a rózsakeresztes jelző éppolyan marketingkulcs volt a sikerre, mint manapság a New Age – és az egyetemes testvériség eszméjét végül a londoni nagypáholy sajátította ki. Schneider bemutatja, hogyan hatott az újplatonikus Kabala a reneszánsz – Pico della Mirandola és Reuchlin – által misztikusan átgyúrt változatában az újkori teozófiára és végül a szabadkőművességre. A szemlélet lényege, hogy az ember egy mikrokozmosz, a világegyetem kicsinyített mása, Ádám Kadmon Isten első „emanációja”, amolyan isteni kísérlet a bibliai Teremtés előtt, és Reuchlin szerint a János evangéliumból ismert megtestesült Ige – állítják Lennhoff és Posner szabadkőműves lexikonjukban (805). Szerintük a szabadkőműves Háromság, a Bölcsesség, a Szépség és az Erő is Reuchlinra vezethető vissza – ott Hatalom, Bölcsesség, Szeretet (808). Jellemző még a spekuláció Isten neveivel, ami a szabadkőműves felső fokokon ismét előretör. Nehezen szabadulunk meg a benyomástól, hogy ami nagy reformnak indult, végül mágikus, ezoterikus spekulációba fulladt, és Lennhoff és Posner is sóhajtozva panaszkodnak, hogy mozgalmuk csak nehezen szabadult meg egészséges racionalizmussal ezektől az állítólag rájuk telepedett kinövésektől (809). Mintha eltávolodtunk volna Balassa nagymester eszményeitől! A szabadkőművesség befejezetlen szimfónia. Jegyzetek 1 A szabadkőművesség története. Média. é. n. (1990) 2 Peyrefitte Roger, 1961. Les Fils de la Lumière. Flammarion. 3 Sáry Gyula, 2004. Szabadkőművesség, avagy a királyi művészet. Budapest: Dénes Natur Műhely. * Szabó Ferenc jegyzete Az egyház XII. Kelemen után – egészen XIII. Leó pápáig – még tíz alkalommal elítélte a szabadkőművességet: kiközösítette nemcsak a szabadkőműveseket, hanem azokat is, akik bármilyen módon segítették őket. A pápák körlevelei alapján az egyházi törvényhozás az 1917-es Kódexben, amely 1983-ig érvényben maradt, beiktatta a 2335. kánont, amely kiközösítéssel sújtotta azokat, akik a szabadkőműves „szektához” vagy hasonló egyházellenes „összeesküvést” szervező társuláshoz csatlakoznak. A II. vatikáni zsinat idején és utána kísérletek történtek a katolikusok és a szabadkőművesek párbeszédére. Egyes püspökkari konferenciák sürgetésére Seper bíboros, a Hittani Kongregáció akkori prefektusa 1974-ben egy levelében enyhítette a 2335. kánon értelmezését: csak azokra a társulásokra vonatkozik, amelyek kifejezetten az egyház ellen tevékenykednek. Az 1983-as új Kódex megjelenése után folytatódtak a viták, minthogy ennek 1374. kánonja a következőket mondja ki: „Aki belép olyan társulásba, mely az egyház ellen mesterkedik, megfelelő büntetéssel büntetendő; aki pedig ilyen társulást előmozdít vagy vezet, egyházi tilalommal büntetendő.” A Kódex érvénybe lépése, 1983. november 26. előtt egy nappal a Hittani Kongregáció nyilatkozata véget vetett a bizonytalanságoknak. Kifejezetten a szabadkőműveségről szólt, amelyet a kánon más társulások körébe vont. „Az egyház negatív ítélete a szabadkőművességről változatlan maradt, mivel alapelveit mindig összeegyeztethetetleneknek ítélte az egyház tanításával, tehát a csatlakozást e társulásokhoz tiltja az egyház. Azok a hívek, akik a szabadkőműves társulásokhoz tartoznak, súlyos bűn állapotában vannak, ezért nem járulhatnak a szentáldozáshoz.” (Vö. Luc Nefontaine: La Franc-maçonnerie, Cerf, 1990, 112) 4 „Esküszöm Istenre, a Világegyetem Nagy Építőmesterére, hogy a szabadkőművesség titkait soha fel nem fedem, s abból, amit a szabadkőművesek gyülekezetében hallani, látni vagy érezni fogok, senkivel semmit sem közlök, mielőtt jó eleve meg nem győződtem arról, hogy valódi testvér.” id. Kiszely, 166. Más szóval: a titkot csak annak fedhetjük fel, aki eleve ismeri a titkot! Véleményem szerint az eskü egyúttal szöges ellentétben áll a második paranccsal: „Uradnak, Istenednek nevét ne vedd hiába, mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki a nevét hiába veszi.” (Kiv 20,7) 5 Kiszely Gábor, 2000. A leleplezett szabadkőműves. Budapest: Korona Kiadó. 6 Jullien, Henri, 1973. Régularité exotérique et tradition ésotérique en franc-maçonnerie. Paris: Éditions du Prisme. 7 Gelli, Licio, 1989. La verità. Lugano: Demetra Edizioni. 8 Róbert, I. Péter, 2006. The Mysteries of English Freemasonry: Janus-Faced Masonic Ideology and Practice between 1696 and 1815. Szeged. A szerző elsősorban az 1723 és 1815 között közzétett alkotmányokon és rituális szövegeken keresztül rekonstruálta a fejlődést. 9 Róbert 9. 10 Jungclaus, Emmanuel, 19994. Suche Gott in dir: Der Weg des inneren Schweigens nach einer vergessenen Meisterin, Jeanne-Marie Guyon. Freiburg, Basel, Wien: Herder. 11 Schneider, Heinrich, 1947. Quest for Mysteries: The Masonic Background for Literature in Eighteenth-Century Germany. Ithaca, New York: Cornell University Press. 12 Aufklärung über wichtige Gegenstände in der Freymaurerey, besonders über die Entstehung derselben. Aus der Loge Puritas, 62. 13 Deecke, Ernst, 1844. Der schädliche Einfluss der sogenannten höheren Grade auf die wahre Freimaurerei. Archiv für Freimaurerei, II. 116–126. 14 Lásd Macoy, Robert, 1989. A Dictionary of Freemasonry: A Compendium of Masonic History, Symbolism, Rituals, Literature and Myth. New York: Bell Publishing Company. 330–331.
A jezsuita rend 35. általános rendgyűlése 3. határozatából. (15. és 16. pont) Ignác és első társai megértették, hogy milyen fontos viszonyba lépni azokkal az emberekkel, akik a társadalom peremén vagy közepén tartózkodnak, és megbékélést teremteni azokkal, akik bármi módon elidegenítést szenvedtek. A római központból k üldte Ignác a jezsuitákat a határokra, az új világra, „hogy hirdessék az Urat azoknak a népeknek és kultúráknak, akik még nem ismerik őt”. Xavért az Indiákba küldte. Jezsuiták ezrei következtek, sok kultúrának hirdették az evangéliumot, más emberekkel megosztották tudásukat, és tanultak tőlük. Ignác azt akarta, hogy a jezsuiták más típusú határokat is átlépjenek: a gazdagok és szegények között, a tanult és tanulatlan emberek között. Levelet írt a trentói zsinaton jelen levő jezsuitáknak arról, hogy a betegeknek szolgáljanak. A jezsuiták kollégiumokat nyitottak Rómában és Európa nagy városaiban, és tanították a gyermekeket világszerte a falvakban. Ahogy az Atya Ignácot és első társait küldte a La Storta kápolnánál, úgy küld bennünket is erre a misszióra. Krisztussal együtt, aki feltámadt és megdicsőült, de még mindig hordozza keresztjét, amint fáradozik a világban, amely még nem tapasztalta meg a kiengesztelődés teljességét. Az erőszak, viszály és megosztottság szaggatta világban mi arra kaptunk küldetést, hogy Istennel együttműködjünk, „aki megbékéltette magával a világot, úgy, hogy nem számította be bűneit”. Ez a megbékélés arra hív fel, hogy helyes viszonyokat megvalósító új világot építsünk, egy új Jóbel évet, amely meghalad minden megosztottságot, és helyreállítja Isten igazságosságát mindenki számára.
Szabó Ferenc CSONTVÁRY – A „MAGÁNYOS CÉDRUS” Száz évvel ezelőtt, 1908 novemberében nyílt meg Budapesten a városligeti Iparcsarnokban Csontváry képkiállítása. Előző évben párizsi kiállításával már híressé vált. Abban az évben festette meg „Magányos cédrus” című remekművét, amelyet amolyan „önarcképnek” is tekinthetünk. Csontváry művészetének utolsó szakasza 1907-től 1909-ig tart. Libanonban, a Szentföldön, Marokkóban és ismét Itáliában alkot ezekben az esztendőkben. A két cédrus, főleg a „Magányos cédrus” vallomás: kiemelkedik a tájból, ágai szertenyúlnak. A tomboló viharok megtépázták, de nem tudták megtörni erős törzsét. A szabálytalan formájú fa betölti az egész képteret; eltörpülnek mellette a háttérben látható hegyek. Hosszú utat tett meg idáig a „megszállott” azóta, hogy a Tátrában hallotta az égi hangot: „Te leszel a világ legnagyobb napút (plein air) festője, nagyobb Raffaelnél.” A Tátrától Rómáig, Taormináig, Görögországig és Libanonig kalandozva 1880-as sugallatát akarja megvalósítani. Belemerül a teremtő fejlődésbe, mintegy azonosul a teremtésben működő energiával; „Isten segítségével” ellesi a „napúttávlat” titkát. A megvilágítás szürrealisztikus kezelésével kifejezi a valóságfelettit, a természetfelettit. E kifejezés új teremtés: a valóság így alakul annak égi másává. Egyik kiváló kritikusa, M. Brion írja: „A Magányos cédrus elragadóan érzékelteti a fa magányosságát. Ez a művész egyéniségét fejezi ki, utal élete magányosságára. Ma is érezzük belőle fájdalmát; pedig rendületlenül hitt magában és zsenijének művészi teremtőerejében. Ez a festmény egy hatezer éves cédrus képének majdnem szürrealista ábrázolása, amint valószerűtlen magasságból tekint le a föld és a vizek végtelenségére.” (Csontváry-emlékkönyv, 1976, 287.) Másik kritikusa, Németh Lajos írta a cédrusokról: „Világszemlélete, megalomániás öntudata, borzongó magánya, szimbólumot felidéző és szimbólumot teremtő fantáziája, páratlan kompozíciós készsége és varázsos színlátása formálódott bennük lenyűgöző, kifinomult és ugyanakkor barbáran nyers művé. Művészi ereje miatt e kép a piktúra legnagyobb termékei közé tartozik.” Csontváry Kosztka Tivadar kicsit kusza önéletrajzi írásaiban a lángész titkát boncolgatja. A Pozitívumban ezt írja a művészi teremtésről: „Tehetséges művész az, aki az élő perspektívát meg tudja csinálni. És ez a minimum az, amit ma a mozgó képekkel szemben lehet követelni. . . A nagy művész az, aki Isten ihletésével újat képes teremteni, aki minden lépésnél Isten útját, a pozitívumot látja.” Később következik az a szakasz, amelyet Huszárik Zoltán Csontváry című filmje nyitányának szánt. (Huszárik e filmjét a tragikus sorsú Latinovits Zoltán emlékének ajánlotta, akit még korábban a főszerepre szánt.): „Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondtam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásomban, kényelemben és bőségben volt részem. De elhagytam hazámat, mert el kellett hagynom, és csak azért, hogy életem alkonyán gazdagnak és dicsőnek lássam. [. . .] Párisnak tartva 1907-ben milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével. [. . .] a kufárok sajtójával nem törődtem, hanem elvonultam a Libanon tetejére, s ott cédrusokat festettem. Így a magányban szép csendesen, ma már őszbe borult fejjel azon gondolkozom, mi célja volt ennek a nagy háborúságnak, mikor hatalommal, anyaggal terhelten a mennyországba úgysem juthat senki sem. Istentelenül pedig, kérdem, mi célja van az embernek a földön?”
1881 húsvétján jár Rómában. A Vatikáni Múzeumban Raffael alkotásait szemlélve is
ezt ismétli: „Nekem nagyobbnak kell lennem Raffaelnél!” A Szent
Péter-bazilikában megtalálja az egyik német gyóntatót, P. Bauert, akinek címét a
Felvidéken kapta meg. A Német–Magyar Kollégiumban pedig találkozik a teológia
utolsó évét végző, nyitrai származású Prohászka Ottokárral: „Meggyőződtem arról,
hogy ott egyetlen magyar Prohászka nevű kispap tanul, aki szívesen, de félénken
fogadott, és egy tányér supát belém is csúsztatott.” Különös találkozása ez a
két felvidéki magyarnak. Prohászka írásaiban nem találtam nyomát e
találkozásnak. Bizonyos szempontból rokonlelkek voltak. A természet rajongói, az
isteni szépséget csodálták a teremtésben, a természetben. Prohászka
természetmisztikájában, miként Csontváry művészi teremtésében egyaránt érezhető
a bergsoni evolucionista-misztikus szemlélet, de Prohászka túllendül a festő
panteisztikus színezetű felfogásán (az életenergia és a művészi energia
megragadása és teremtő kifejezése tekintetében). Pertorini Rezső a festő
világképéről írva beszél Csontváry panteisztikus istenhitéről, a bergsoni „élan
vital”-lal rokon szemléletéről. Ez jellemzi legalábbis akkor, amikor korai
elhivatottságáról vall a festő: „Bizonyos magasabb hatalommal avagy akaraterővel
állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal,
amit sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet
erejének véljük, ami egyre megy.”
(Csontváry-emlékkönyv, 25) – Prohászka viszont a fölséges, varázslatos
természet szemléléséből felemelkedik a Teremtőhöz, a szellemvilágba, „az életet
fejlesztő hatalmakhoz”, és a szépség alkotóját dicséri.
Nagy László: Seb a cédruson
Bella Lászlóné*
AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGBAN Nem kell ahhoz filozófusnak, teológusnak, pszichológusnak lenni, hogy életünk során megtapasztaljuk a férfi és női természet egymást segítő, kiegészítő, gazdagító különbözőségét, „másságát”. Nemiségünkből adódó adottságainkat nem járulékos jegyekként ismerjük fel, hanem személyiségünket, egyéniségünket meghatározó lényeges tulajdonságokként éljük meg. Ezeket a „talentumokat” feladatunk életünk során kibontakoztatni, nemcsak „önmegvalósításunk” céljából, hanem annak a közösségnek javára, amelyhez tartozunk. Ezekkel a talentumokkal pedig egyszer, az örökkévalóság küszöbén el kell számolnunk. Ennek alapján hitem és meggyőződésem, hogy az örökkévalóságban az Isten terve szerinti, sajátos egyéniségében kiteljesedett – „szentté érett” – nők és férfiak fognak Isten végtelen szeretetében elmerülve élni. Ebben a meggyőződésemben megerősít a Hittani Kongregáció katolikus püspöki karokhoz 2004-ben írt, nemrégiben kezembe került levele: „A férfi és női mivolt tehát a kinyilatkoztatás szerint ontológiailag tartozik a teremtéshez, és arra van rendelve, hogy a földi időn túl is megmaradjanak, nyilvánvalóan átalakult formában. Ily módon sajátos jelleget adnak a szeretetnek, „mely nem múlik el” (1Kor 13,8), jóllehet a szexualitás földi és időbeli dimenziója mulandó, mert a nemzéssel és a halállal megjelölt élet idejére van rendelve... Az egymástól különböző férfi és nő, miután beoltattak Krisztus húsvéti misztériumába, különbségüket – mely a teremtés kezdete óta fennáll és megmarad az örökkévalóságban is – már nem a széthúzás okának tekintik, melyet tagadással vagy kiegyenlítéssel kell legyőzni, hanem mint együttműködési lehetőséget, melyet a különbségek kölcsönös tiszteletben tartásával kell kimunkálni. Innen új távlatok nyílnak a nő méltóságának, valamint a társadalmon és Egyházon belüli szerepének mélyebb megértése számára.”1 A nemek természetének különbsége nem szűkíti a szellemi lélekkel teremtett ember – nő és férfi – emberi méltóságban és alapjogokban való egyenlőségét. Ez a Bibliára alapozott zsidó/keresztény hagyomány egyértelmű tanítása. A férfi/nő közötti, emberemlékezet óta tartó vetélkedés visszavezethető a Teremtő és az ember harmonikus kapcsolatának sérülésére, ami az ember-ember, s benne a férfi-nő kapcsolat harmóniájának sérülését hozta magával. Mára már, legalábbis a nyugati civilizáció társadalmaiban deklarált és elvileg elfogadott a nők egyenjogúsága. A nehézség nem is ebben a kérdésben van. Sokkal több gondot okoz az egyenjogúság értelmezése. Az egyenjogúság ugyanis nem jelent egyformaságot, a személyek uniformizálását. Ezt sokan nem veszik figyelembe. Különösen manapság megfigyelhető ez a tendencia. Egy agresszív irányzat a nőket abba a szemléletbe próbálja belekényszeríteni, hogy egyenjogúságuk akkor fog kiteljesedni, ha olyanok lesznek, mint a férfiak. Ennek érdekében adják fel sajátos női szellemi-lelki értékeiket, a társadalomban betöltött sajátos és semmivel nem pótolható feladatukat. Mégiscsak értékesebb, több lenne a „férfi” mint a „nő”? Tehát férfivé kellene formálódni a nőnek, hogy valóban egyenértékűvé, egyenjogúvá váljon? Nincs ebben valami ellentmondás? Itt valami, a teremtett világ rendjének alapvető szétrombolását célzó erő működik! Az első és azóta is működő kísértés: „...olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.”2 Ma a természettudományos megismerés, a technikai fejlődés a mindentudásnak és minden megcsinálhatóságának vízióját ébreszti az emberben. A technikai civilizáció új világot teremt, a földi paradicsomot teremti meg, nincs többé szükség Istenre. „A nemek egyenjogúságának köpenye alatt ez a férfias racionalitással jellemzett civilizáció mindennek elférfiasítását célozza. Miközben a nemiség is nyitottá vált a technikai manipulálás számára, a nemi különbség személyes nagysága és mélysége elveszti jelentőségét” – írja Hans Urs v. Balthasar.3 „Olyanok lesztek, mint az Isten”, „olyanok lesztek, mint a férfiak!” S közben a világ elveszti otthonosságát, melegségét, élhetőségét. Eltűnnek az édesanyák, kihűlnek az otthonok, szétesnek a családok, magányosan nőnek fel a gyermekek...! Ne hagyjuk magunkat újra rászedni, ne adjuk fel sajátos szellemi-lelki adományainkat a „totális racionális tervezhetőség és megcsinálhatóság” hamis kísértése miatt.
1 Hittani Kongregáció: Levél a Katolikus Egyház Püspökeihez a férfi és nő együttműködéséről az Egyházban és a világban. 2004. aug. (Magyar fordítás. Kézirat.) 2 Ter 3,4 3 H.U.v. Balthasar: Welches Gewicht hat die unuterbrochene Tradition der Kirche bezüglich der Zuordnung des Priestertums. In: Gerhard Ludwig Müller: Frauen in der Kirche. (Echter)
|
