Szerkesztőségi bevezető

Tekintettel a Biblia évére és a Szent Pál-évre ez évi harmadik számunkban is néhány írás még a Bibliával, az Isten Igéjét rögzítő könyvekkel foglalkozik. Az isteni kinyilatkoztatásról szóló zsinati dokumentum, a Dei verbum, „Isten Igéje” szavakkal kezdődik. Szakemberek szerint nem a véletlen, hogy e két szó a konstitúció élére került. H. de Lubac szerint pontosan összefoglalják az okmány tartalmát. Az Apokalipszisben (19,1–3) a fehér lovas, akinek szájából éles kard tör elő, Isten Igéje, az Atya egyetlen Szava, „élő Bölcsesség és Isten Fia”. (Órigenész)

A Dei verbum 1. fejezetében megvalósul az, amit K. Barth „krisztológiai koncentrációnak” nevezett. Az okmányban leírt kinyilatkoztatás valóban keresztény kinyilatkoztatás, nem filozófiai vagy gnosztikus jellegű, sőt mégcsak nem is egyszerűen bibliai kinyilatkoztatás. H. de Lubac Y. Congart idézi: „Krisztus maga a szerzője, Ő a Tárgya, a Középpontja, a Csúcsa, a Teljessége és a Jele. Krisztus ennek a csodálatos székesegyháznak záróköve, amelynek két boltíve a két Szövetség”, amint ezt az egész keresztény hagyomány hirdeti. „A teológia egyik szerencsétlensége az volt, hogy atomizálta a hitcikkelyeket, elszakítva azokat élő központjuktól”, Krisztus egyetlen Misztériumától.

De – fűzzük hozzá ugyancsak H. de Lubac atyával –, hogy a „krisztológiai koncentráció” nem puszta (tiszta) Krisztus-központúság, hiszen Jézus Krisztus, az Ige Teljessége, az Atya Igéje; nem önmagától beszél, az Atya küldte, neki engedelmeskedik. Küldetése azonosul szerepével: Ő az Atya kinyilatkoztatója, Ő az Atya „Megnyilvánulása” (Szent Iréneusz), vagy Alexandriai Kelemen szerint az Atya „Arca”. Mindig az Atyára utal, a láthatatlan és megérthetetlen Istenre, de akihez megnyílt utunk a Szentlélekben.

 

A Biblia keletkezése (kánonképződés) és értelmezése (Bartók Tibor), nevezetesen az ószövetségi Szentírás istenképének alakulása számos problémát vetett fel az első századokban (Nemeshegyi Péter). A II. században élt filozófus, Kelszosz és a gnosztikus keresztény Markion ellenvetései, az Ószövetség Istenének szembeállítása Jézus Istenével késztette az egyházi írókat arra, hogy az Ószövetséget értelmezve a tipológiát használják; e szerint az ószövetségi előképek (tüposzok), események vagy személyek már Jézus Krisztus életét, halálát és feltámadását jelzik előre. (Már Szent Pál is alkalmazza ezt a tipologikus értelmezést az 1. Korintusi levélben.) Ez az allegorikus vagy spirituális értelmezés segít valamiképpen megoldani azokat a nehézségeket, amelyekre a betű szerinti értelmezés nem tud válaszolni. Órigenész ezt a tipologikus értelmezést kiterjeszti az Ószövetség egészére.

Az egyházatyák megmutatták, hogy a Szentírás értelmezésének kulcsa Krisztus Misztériuma. (Ld. Szabó tanulmányát Szent Ambrus zsoltármagyarázatairól.) Az Ószövetség Krisztusra irányul, Ő a régi Írások értelme. A Dei verbum idézi Szent Ágostont, aki szerint Isten bölcsen úgy rendezte, hogy az Újszövetség el legyen rejtve az Óban, az Ó viszont az Újszövetségben táruljon föl. Ez a szemlélet valamiképpen segít bennünket, hogy az Óraliturgiában szereplő egyes zsoltárokat (bár az átokzsoltárok kimaradtak) itt és most magunkra alkalmazzuk. Amikor botránkozunk az ellenségeket elítélő, rájuk Isten büntetését kérő zsoltáros magatartásán, aki önmagát igaznak tartja, gondoljunk arra, hogy „a zsoltáros inkább hasonlít valóságos önmagunkhoz, mint ahhoz az emberhez, akinek megálmodjuk magunkat”. (Paul Beauchamp S.J.)

Az ószövetségi ember istenképe fokozatosan alakul ki, hosszú a fejlődés – főleg a nagy próféták működése folytán – a nomád vándorló nép törzsi istenétől a henoteizmuson vagy monolátrián keresztül a tiszta monoteizmusig. (Ezt a fejlődést szakszerűen elemzi G. von Rad: Az Ószövetségség teológiája I–II. Osiris Bp. 2007.) Egyébként az Isten kiengeszteléséhez, a bűnöktől való szabaduláshoz szükséges ószövetségi áldozatok eszméje és gyakorlata károsan befolyásolta az újszövetségi szótériológiát, megváltástant, ahogy ezt René Girard kemény kritikája megmutatta. E negatív szemlélet szerint Isten nemcsak új áldozatot követelt, hanem saját Fiának drága áldozatát. Ez a posztulátum kétségkívül a leginkább diszkreditálta a kereszténységet a jóakaratú modern emberek szemében.

A Távlatok mostani számában felvetett teológiai problémák tehát reálisak, a Biblia évében jó szembenézni velük. Nem osztjuk H. Vorgrimler véleményét, aki az Új teológiai szótárban („Isten” szócikk, 263. o.) kijelenti: „Csakis az antiszemitizmus képzeleghet a haragvó, bosszúvágyó ószövetségi Isten és a mindenkin megkönyörülő újszövetségi Isten közti különbségről.”