Bartók Tibor

 

SZENTÍRÁS ÉS HAGYOMÁNY – KÁNONKÉPZŐDÉS*

 

A Szentírás évében Jézus arcvonásai közül talán a legbeszédesebb az a részlet, az emmauszi tanítványok esete, ahol maga Jézus a Szentírás magyarázója és értelmének feltárója (Lk 24,13–35). A szakasz legmélyebb mondanivalója ez: az Írások értelme maga Krisztus. A Szentírás olvasásának, magyarázásának csak akkor van igazán értelme, ha közelebb visz Jézus Krisztus misztériumához. Krisztus misztériumán keresztül sejtjük meg, hogy ki az Isten, s azt is, hogy ki az ember.

Szeretnék kiindulni ebben az előadásban a II. Vatikáni Zsinat egyik legfontosabb dokumentumából, a Dei verbum k. konstitúcióból, amelynek témája a Kinyilatkoztatás. Ez a dokumentum csak hosszas vajúdás után, a zsinat legvégére, 1965 novemberére született meg. A dokumentum leglényegesebb mondanivalója ez volt: keresztény élet – mind egyéni, mind közösségi – akkor tud megújulni és növekedni, ha állandóan kapcsolatban van Isten üzenetével és üzenethozójával, aki egy és ugyanaz a személy: Jézus Krisztus. Ő maga a Kinyilatkoztatás és a Kinyilatkoztató: „Az Istenről és az ember üdvösségéről így kinyilatkoztatott mélységes igazság Krisztusban ragyog föl, aki az egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége. (DV 2)

 

Az Egyház a Zsinat nyomán újra tudatosította magának, hogy Jézus Krisztus megismeréséhez nem elég a katekizmus igazságainak ismerete és ismétlése. Az egész keresztény életnek, gyakorlatnak és elméletnek közvetlen módon vissza kell térnie a Kinyilatkoztatáshoz. Ez csak úgy valósítható meg, ha erőteljesebb módon a Szentírás tanulmányozásából és értelmezéséből indul ki.

 

Az Írás értelmezése azonban minden kor számára kihívást jelentett, a miénk számára is. Ma egyre mélyebb belátásunk születik bennünk arról, hogy az Írás szerves kapcsolatban áll az Írást hordozó és értelmező Közösséggel, vagyis az Egyházzal és annak Hagyományával, amely tanúja annak, ahogyan a századok során a Szentírást értelmezték. Ebben az előadásban

 

1. Szentírás és Hagyomány

 

Banális a megállapítás, de ezzel kell kezdenünk. Az ősegyháznak nem volt Szentírása abban az értelemben, amit ma Szentíráson (szent könyvek gyűjteményén, a Biblián) értünk. Kezdetben nem voltak írásos evangéliumok sem, csak Izrael szent iratai, amelyekből később létrejött – keresztény szóhasználat szerint – az Ószövetség. Talán meglepő, de jó, ha tudjuk, hogy Krisztus idejében még az Ószövetség „könyvei” sem voltak teljesen lezárva, s az sem volt egészen világos, hogy mely írás számít sugalmazottnak, s melyik nem.

A zsidó szent iratoknak azért ekkorra már megkülönböztették három fő csoportját: a Törvény, vagyis a Tóra öt könyvét, a Prófétai írásokat (ezekhez sorolták a történeti könyveket is: pl. Józsue, Bírák, Királyok 1–2 stb.) és az ún. Többi Írásokat (Zsoltárok, Jób, Példabeszédek, Rut, Énekek éneke, Prédikátor, Krónikák 1–2 stb).

Alexandriában Kr. e. a IV–II. század között görögre fordították a héber szövegeket. Ezt a fordítást nevezték Septuagintának, vagyis Hetvenes fordításnak. Ehhez a fordításhoz olyan könyveket is csatoltak (pl. Makkabeusok 1–2, Tóbiás, Judit, Bölcsesség, Sirák Fia, Báruk) amelyeknek héber vagy arám eredetije elveszett, vagy egyenesen már görögül írták, mint pl. a Bölcsesség könyvét. Ezeket a könyveket a palesztinai zsidóság később nem fogadta el sugalmazottnak, a keresztények viszont igen. Ez azonban csak a Krisztus u. 1. század végére lett világossá. Jeruzsálem lerombolása (Kr. u. 70.) után ugyanis a rabbik a tengerparti Jabnéban (Jamnia) hoztak létre egy rabbinikus iskolát és egy ott tartott gyűlésük Kr. u. 95. körül határozta meg, hogy mely könyveket tekintenek szenteknek.

Jézus maga is Izrael szent iratain keresztül tanulta felfedezni, megismerni a Szövetség Istenét. Az evangéliumokból tudjuk, hogy működésének kezdetén Izajás próféta könyvében talál igazolást saját küldetésének felismerésére és megerősítésére (Lk 4,14kk.). A názáreti zsinagógában felolvasott szöveget saját magára, mint az Úr Felkentjére alkalmazza. A Hegyi Beszédből (Mt 5–7) világos, hogy ismeri a mózesi Törvényt („mondatott a régieknek … én pedig mondom nektek) és hogy új Mózesként, új törvényadóként egyszerre beteljesíti és felül is múlja a régi törvényt. Jézus tökéletes világossággal mutat rá a Tóra lényegére, amikor egy farizeus megkérdezi a legfőbb parancsról: ez az isten- és emberszeretet kettős-egy parancsa (Mt 22,34kk).

Jézus tehát mélységesen ismeri Izrael szent iratait. Bizonyos, hogy ezek átimádkozása is hozzájárul ahhoz, hogy felismerje önazonosságát, istenfiúságát és messiási küldetését. János evangéliuma szerint szemére veti a zsidóknak: „Vizsgáljátok az Írásokat, hiszen azt gondoljátok, hogy azokban van örök élet számotokra. Éppen azok tesznek tanúságot rólam; ti azonban nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen.” (Jn 5,39–40). Jól ismeri az ószövetségi igazak, a próféták sorsát, és Izajás könyvéből a titokzatos szenvedő szolga alakját (Iz 50,4–9; 52,1–53,12). Bennük ismeri föl saját sorsát, mint aki beteljesíti ezeket az előképeket. Ezért mondja a bevezetőben idézett  emmauszi történet szerint: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt. (Lk 24,25kk.).

Az Ősegyház kezdetben – Jézushoz hasonlóan – ugyancsak Izrael szent irataiból élt, ezekkel imádkozott, ezekből érvelve igyekezett igazolni a zsidóság előtt, hogy Jézus Isten küldöttje, Fölkentje, Messiása. Mindaz a jó hír, euanglion, amit Jézus hozott – vagyis hogy Isten Atya, aki Jézuson keresztül mindenkit személyes szeretetére hív meg és egy új közösségben, az Egyházban gyűjt össze, amely Isten új és örök szövetségének népe – szervesen összekapcsolódott a régivel, az Izraellel kötött szövetséggel, hiszen ebből nőtt ki.

Az euangelion, vagyis az Evangélium maga Krisztus, aki Feltámadása után is jelen van a benne hívő közösség számára. Jézus üzenetének továbbadása – Jézus halála után jó pár évtizedig – élőszóban történt. Az első írások, amelyek később a keresztények szent iratai közé kerültek, Szent Pál levelei, amelyek a közösségekhez vagy egyes személyekhez szóló erkölcsi buzdításokon kívül helyenként komoly – teológiai – tanításokat is adtak Krisztus kilétéről, a kegyelemről, a bűnről, a keresztségről, az Eucharisztiáról stb. A legkorábbi levelet Pál a Tesszalonikiekhez írja Kr. u. kb. 51 körül.

Az evangélium évtizedekig szóban terjedt. A szóbeli hirdetése azonban az I. század 60–70-es éveire problémássá vált. Több okból: (1) Meghaltak az apostolok, s lassanként kihalt az a nemzedék is, amely még személyesen ismerte Jézust. (2) A kereszténység kilépett Palesztinából és elsősorban azok felé fordult, akik nem ismerték a zsidó vallási hagyományt. Ez mindenképp megkövetelte, hogy a pogányok számára is érthető módon, ugyanakkor a zsidó gyökereket megőrizve adják tovább Jézus üzenetét.

Az I. század második felére egyre inkább szükségessé vált, hogy a Krisztus-esemény továbbadása végett írásba foglalják mindazt, amit Jézus tett és tanított, s mindazt, ami vele történt. Lassanként megjelentek azok az írások, amelyeknek szerzői, ha nem is közvetlenül az apostolok, mégis az ő közvetlen környezetükből kerültek ki: ezek az evangéliumok. Röviden tekintsük át annak a négy evangéliumnak a sorrendjét és jellemző vonásait, amelyek bekerültek az Újszövetségbe.

Lényeges, hogy mind a négy evangélium (nemcsak a három szinoptikusé, hanem Jánosé is) alapvetően megegyezik Jézus szenvedésének és halálának elbeszélésében. Ugyanígy eléggé jól rekonstruálható belőlük az is, ahogyan a tanítványok és a hozzájuk közel állók megélték, megtapasztalták a Feltámadottal való találkozásokat, amely a keresztény hit születésének és továbbadásának alapja lett. A Húsvét-misztérium tehát középpontja minden evangéliumnak. Ehhez rendezték hozzá – minden evangélista más-más szempontok alapján – Jézus tanításának leglényegesebb pontjait és tetteinek leírását. Valahogy úgy lehetne elképzelni ezt, mint ahogyan a prizma több színre bontja az egyetlen, fehér színű fénysugarat. Minden evangélium ugyanazt a Krisztust mutatja be, de más-más „színt” emelve ki belőle.

 

2. Sugalmazás és kánon: a Szentírás létrejötte

 

Térjünk most vissza a Szentíráshoz. Hogyan is jött létre? A Szentírás – mondtuk – nem más, mint Isten igéjének, a Kinyilatkoztatásnak a Hagyományban, vagyis az élő továbbadásban kikristályosodott, írott mércéje. Ahhoz, hogy Izrael és a kereszténység szent iratai Szentírássá, vagyis egyetlen könyvvé váljanak, szükség volt az Egyház hitérzékére, amelyben a Szentlélek vezetése nyilvánult meg. Ugyanaz a Lélek, amely az egyes szent iratok születését inspirálta, vezette az Egyházat hitérzékén keresztül abban, hogy meg tudja határozni a szent, vagyis a sugalmazott könyvek listáját. A sugalmazásról sokféle felfogás született az idők során. Sokáig úgy képzelték, hogy a Lélek mintegy fülébe diktálta a szent könyvek szerzőinek, hogy mit is írjanak. Ma már sokkal szervesebben látjuk a szent könyvek keletkezésében az isteni és az emberi oldal kapcsolatát.

A sugalmazás a Szentléleknek az a sajátos tevékenysége, amely áthatja a Szentírás keletkezésének egész folyamatát, nemcsak az egyes könyvek keletkezését, hanem azok egy gyűjteménybe, a mai Bibliába való rendeződését. A sugalmazás kiterjed nemcsak a szerzőkre, hanem a szerkesztőkre is, sőt a könyvek szerkesztésének teljes folyamatára. Maga a végleges forma az, ami sugalmazott. A Szentléleknek az emberi szerzőkön és munkájukon keresztül megmutatkozó tevékenysége – a sugalmazás – biztosítja, hogy a Szentírás hűen és tévedés nélkül adja tovább számunkra mindazt, amit Isten üdvösségünkre ki akart nyilatkoztatni.

A Szentlélek sugalmazó tevékenysége nem függeszti fel az emberi képességek teljes és tökéletes használatát, valamint a sugalmazott szerzők pszichológiai, szociológiai és egyéb meghatározottságait. Ugyanakkor a Szentléleknek nemcsak a Szentírás létrejöttében, hanem értelmezésében is szerepe van; a Szentlélek ugyanis nemcsak a sugalmazott szerzőkben, hanem az imádkozó-értelmező olvasókban is jelen van.

Felmerül a kérdés: honnan tudta megállapítani az Egyház, hogy mely könyv sugalmazott és melyik nem? Hogyan állt össze a sugalmazott könyvek listája, a kánon? Egyáltalán: mi a kánon? A görög ’kanon’ szó eredetileg mérőnádat jelent, talán már a héber qaneh(i) szóval is rokon, amely hasonlóképp mérőnádat jelentett. A görög szó átvitt értelemben ’norma’, ’mérték’ jelentést kapott. A keresztény Szentírás keletkezése történetében a kánon a keresztény közösség, az Egyház által sugalmazottnak, a hit szempontjából mértékadónak elismert könyvek jegyzéke. A Szentírás keresztény kánonja az Egyház közösségeinek általános elismeréséből fakad. Ez azt jelentette, hogy a II–III. század folyamán kialakult egy hitbeli meggyőződés és egy liturgikus konszenzus arról, hogy mely könyvek tekinthetők sugalmazottnak, vagyis a Szentírás (Ó- és Újszövetség) részének. Az a könyv számított kánoninak, amely a liturgiában felolvasásra került.

 

Ebből a szempontból a Szentlélek vezetése alatt álló egyház az, aki meghatározta a Szentírás kánonját, vagyis a Szentíráshoz tartozó könyveket. Másrészt viszont ezeknek a könyveknek az olvasása és értelmezése révén éri el Isten Igéje az embereket és formálja őket a szó szoros értelmében Egyházzá. Ecclesia, vagyis Egyház a világból Isten Igéje által kihívottak és összegyűjtöttek közössége. Az Egyház tehát megelőzi a Szentírást, ugyanakkor a Szentírás létrejötte visszahat az Egyház formálódására is.

 

Többféle kánonról beszélhetünk, mind az Ó-, mind az Újszövetség esetén. Az Ószövetség héber, katolikus, orthodox és protestáns kánonjáról, ill. az Újszövetség katolikus és protestáns kánonjáról.

 

Az Ószövetség héber kánonja a Kr. e. II. és Kr. u. II. század között formálódott, részben párhuzamosan a keresztény kánon létrejöttével. Kialakulásában nagy szerepet játszik a már említett jabnei zsinat Jochanan ben Zakkai rabbi vezetése alatt, Kr. u. 95-ben. A héber kánon végeredményben 22 könyvet tartalmaz (a 12 kispróféta egyetlen könyvnek számít).

 

Az Ószövetség keresztény kánonja a Septuaginta, vagyis a görög változat alapján jött létre, amely tartalmazta a deuterokanonikus könyveket, valamint Dániel és Eszter könyvének görög nyelvű részeit is. A reformáció egyházai később elutasították ezeket a másodkánoni írásokat. Az Ószövetség jelenlegi fordításai (katolikus és protestáns fordítások egyaránt) majdnem kizárólag a héber szöveget, illetve a főleg héber szöveg alapján készült latin fordítás szövegét (Vulgata, Neovulgata) követik, ami azért okoz problémát, mert a keresztény dogmafejlődés jórészt a Septuagintára épült, s a görög fordítás fogalmait használja. Helyesebb lenne a sugalmazás fogalmát a görög verzióra is kiterjeszteni.

Az Ószövetség katolikus kánonja 46 könyvet foglal magába; ezek sorrendje eltérő. Az orthodox egyházakban ez a lista még három további könyvvel bővül (Ezdrás II, Makkabeusok III–IV).

 

Az újszövetségi kánon kialakulása a Kr. u. II. század elején kezdődik, s a IV. században fejeződik be. A kialakulásban nagy szerepet játszott az a tény, hogy az I. század végétől egyre több olyan tanítás jelent meg, amely Jézus üzenetét szinkretista módon kombinálta össze keleti misztériumvallások és hellenista filozófiai irányzatok tanításával. Ezek az ún. gnosztikus tanítások jó része megegyezett abban, hogy elvetették az Ószövetséget, a Teremtő Isten képét, s vele együtt sokszor a világ anyagi dimenzióját is. Csak Jézus tanítására akartak hivatkozni, de ezt is sokszor megcsonkítva tették. Ennek oka lényegében az volt, hogy rejtve vagy nyíltan tagadták a Megtestesülés valóságát, vagyis azt, hogy Jézus valóságos emberi testben jött közénk. A Megtestesülés és a Húsvét két egymással szorosan összefüggő misztérium. Mindkettő a testhez, végső soron az anyaghoz kötött, ami a gnosztikusok számára mindig is botránykő maradt.

 

Az újszövetségi kánon kialakulását tehát befolyásolta a különféle eretnekségekkel (pl. markionizmussal, valentiniánusokkal, más gnosztikus szektákkal) való küzdelem, akik gyakran vagy csonkított szövegekre, vagy apokrif, vagyis rejtett-titkos írásokra hivatkoztak. Számos apokrif evangéliumról tudunk, amelyek közül legutoljára Júdás evangéliuma keltett feltűnést. Egy Egyiptomban 1978-ban felfedezett kódex tartalmazta ezt a gnosztikus írást, amelynek eredetije talán az I. század végén keletkezett, s tipikusan magán viseli a gnoszticizmus test- és anyagellenes felfogását.

 

Számunkra az a lényeges, hogy mi alapján döntött az egyház egyes könyvek kánoniságáról, sugalmazottságáról, vagyis arról, hogy Isten üzenetét tartalmazzák-e vagy sem. A kánoniság kritériumai végső soron a következő ismérvek voltak:

 

-         az apostoli eredet (egy apostol vagy közvetlen környezetében élő személy legyen a szerző; a szerzőség nem azonos a mai értelemben vett szerzőséggel!)

-         a Hagyományban, s még szorosabban a liturgiában való folyamatos jelenlét

-         az első hitvallásokban megfogalmazott hitszabályokkal (regula fidei) való összhang, amely két alapvető hittétellel való harmóniát jelent: a Megtestesülés és a Szentháromság hittételével.

 

Lényeges kérdés az is, hogy honnan tudunk ezekről a kánoni listákról, hol bukkannak fel? Alapvetően elismert keresztény írók (pl. Alexandriai Kelemen, Tertulliánusz, Órigenész, Cezáreai Euszébiosz stb.) írásaiban, amelyek valamilyen alkalom kapcsán felsorolják az egyház által elfogadott szent könyveket, vagy egyszerűen csak megadják a kánoninak tartott könyvek listáját. Igaz, olykor olyanokat is felsorolnak, amelyek később mégis kiszorulnak a kánoni könyvek jegyzékéből (pl. Hermász Pásztora, Szent Kelemen pápa Korintusiakhoz írt levelei, Didakhé, Barnabás-levél stb.). Másrészt a IV. századtól már többé-kevésbé épen maradt kódexek is tanúskodnak mind az Ó-, mind az Újszövetség kánonjáról. A legrégibb keresztény biblia-kódexek között tartjuk számon az alábbi hármat:

 

-         Vatikáni Kódex – 340 körül keletkezett Alexandriában. A XVIII. század közepétől a Vatikánban őrzik. Görög nyelven tartalmazza az Ó- és Újszövetséget a Zsidó levél 9-ig fejezetéig.

-         Sínai Kódex – IV. században keletkezett. A Sínai-félsziget Szent Katalin-kolostorában találtak rá a XIX. század közepén. Valószínűleg ez is Alexandriában keletkezett. A kódex lapjai négy különböző helyre kerültek (köztük a British Museumba), jelentős részük hiányzik.

-         Alexandriai Kódex – V. században keletkezett. Ma a British Museum-ban őrzik. A teljes Ó- és Újszövetséget tartalmazza. Ezen kívül Szent Kelemen pápa 2. Korintusiakhoz írt levelét is tartalmazza.

 

Noha e kódexek „csak” a IV. századból valók, már korábban is beszélhetünk a szó mai értelmében vett Szentírásról, vagyis azoknak a könyveknek az összességéről, amelyek ma a Bibliához tartoznak. Az Újszövetség esetében ez nagyjából a II. század végére már kialakult. A 180 körüli évekre vonatkozik a papiruszon fennmaradt ún. Muratori-kánon, amely a nevét megtalálójáról, Lodovico Antonio Muratoriról kapta. Ez a lista a II. század végén a római egyházban használt könyveket tartalmazta. Hiányzik még belőle a Zsidó- és a Jakab-levél. Órigenész, a III. századi nagy keresztény író több helyütt is felsorolja az Újszövetség szent könyveit. A mai Újszövetség első teljes listája 327-ből, Alexandriai Szent Atanáz egyik leveléből ismert. A 397-es karthágói zsinat (amely ugyan nem tekinthető egyetemesnek, de a kánon szempontjából mégis fontos) rögzíti az újszövetségi könyvek jegyzékét. Az Ó- és  Újszövetség végleges kánonját csak jóval később, a protestáns reform vitái nyomán a trentói zsinat határozza meg 1546-ban (46 ó-, és 27 újszövetségi könyv). 

 

3. A Szentírás értelmezése

 

Tegyünk újra egy banális megállapítást: minden irodalmi szövegnek többféle jelentéssíkja van. A szó szerinti jelentésen túl hordozza a szerző által szándékolt értelmet, s ezen túlmenően is újabb és újabb jelentésekkel, értelmezésekkel gazdagodik az idők során. Mennyivel inkább így van ez Isten igéjével, amelyet a Szentíráson keresztül ismerünk meg. Nagy Szent Gergely egyenesen kijelenti: „Isten szavai azzal együtt növekednek, aki olvassa azokat.” Nem mennyiségileg, de jelentésükben és értelmezésükben bizonyosan. Ennek az értelmezésnek azonban vannak kritériumai. A következőkben megpróbálunk rátekinteni arra, hogy milyen kritériumokat állított fel az Egyház hosszú időn át a Biblia értelmezésében.

Már a zsidóság is tisztában volt azzal, hogy a Szentírás értelmezést igényel, s hogy ennek az értelmezésnek többféle síkja van. Ez a felismerés különösen Alexandriában, a hellenizmussal való találkozás idején vált időszerűvé. A görög kultúrában már régóta gondolkodtak arról, hogy hogyan lehet egy régi irodalmi szöveget a megváltozott körülmények között aktualizálni, olvasni. Egy régi szöveg több síkon való értelmezése (poliszémia) megoldást jelentett azoknál az irodalmi alkotásoknál (pl. Iliász, Odüsszeia), amelyeknél a szó szerinti értelem nem szolgált pedagógiai célokat (erkölcsi nevelés stb.). Ezért jelenik meg, főleg hellén kultúrkörben a klasszikus irodalmi művek erőszakos, brutális és erotikus jeleneteinek allegorikus értelmezése, azaz az emberi lélekben végbemenő folyamatokra, lelki harcokra való értelemátvitel esete. Az alexandriai hellén környezetben élő zsidó szentírástudósok – pl. a Krisztus korabeli Philon – maguk is allegorizálni kezdik a szemita gondolkodásmódra, nyelvezetre és szimbólumokra épülő Szentírást, keresve a görög kultúrával való párbeszédet.

 

A keresztények számára a Szentírás értelmezése az első századok folyamán elsősorban az Ószövetség értelmezésére vonatkozott, hiszen az Újszövetség jórészt még kialakulóban volt. A keresztények az Ószövetség eseményeiben, szereplőiben és jövendöléseiben – mint előképekben – igyekeztek felfedezni egy-egy sajátos aspektust Jézus Krisztus életéből, halálából és feltámadásából, valamint az Egyház misztériumából. Ezt a fajta értelmezést nevezzük tipológiának. Az ószövetségi előképek az ún. tüposzok (ezek lehetnek események vagy személyek), amelyek felvillantanak s ugyanakkor meg is magyaráznak valamit Krisztus és az Egyház Misztériumából.

 

Szent Pál már maga is alkalmazza ezt a tipologikus értelmezést, pl. az 1. Korintusi levélben: a sziklát, amelyből Mózes vizet fakasztott a pusztai vándorlás idején (Szám 20,9–11) Krisztus előképeként értelmezi (“ittak ugyanis az őket követő lelki sziklából: a szikla pedig Krisztus volt” 10,4). A Sás-tengeren való átkelést pedig a keresztség előképeként érti (“mindnyájan megkeresztelkedtek Mózes által a felhőben és a tengerben” 10,2). Majd hozzáfűzi: “Ezek pedig számunkra előképekként történtek” (Taûta dè túpoi hémôn egenétheszan).

 

Az első századok folyamán kialkul néhány sajátos tipologikus értelmezés. Pl.: az özönvíz, mint a keresztség előképe lett. Noé bárkája, amely által megmenekült Noé és családja, az Egyház előképévé vált. A Józsue könyvében szereplő parázna asszony, Ráháb, aki befogadta Józsue kémjeit és megmentette őket a gonosz város, Jerikó királyának embereitől, ugyancsak az az Egyház előképe lett. Ábrahám fia, Izsák, aki hátán vitte az áldozati fát Mórija hegyére, ahol apja fel akarta áldozni, a keresztfát hordozó Krisztus előképévé vált. (cfr. Szent Jusztinosz).

 

Origenész, a nagy alexandriai keresztény író ezt a tipologikus értelmezést kiterjeszti az Ószevetség egészére. Az Ószövetség minden eseménye, személye mögött Krisztus és az Egyház misztériumát igyekszik felfedezni, sokszor erőltetett módon.

 

A Szentírás értelemsíkjainak azonban sajátos rendje van Origenésznél, melynek teóriáját ugyancsak A princípiumokról IV. könyvében fogalmazza meg. Eszerint a betű szerinti értelmet (vagy ahogy Origenész nevezi: a test szerinti értelmet) követi a morális értelem, ez utóbbit pedig a misztikus értelem. A “misztikus” kifejezés Krisztus Misztériumára vonatkozik, amelyhez gyakran az Egyház Misztériuma és a végidőkre vonatkozó értelem is társul. A morális és misztikus értelem együtt alkotja a lelki/spirituális értelmet: vagyis a három értmezési sík így épül egymásra: betű szerinti értelem (sensus litteralis) – morális értelem (sensus moralis) – misztikus/allegorikus értelem (sensus allegoricus, sensus mysticus). Origenész a gyakorlatban legtöbbször nem tartja magát ehhez az sorrendhez, hanem felcseréli a misztikus és morális értelmet: littera – allegoria – moralis. Ez azt jelenti, hogy egy-egy ószövetségi eseményt vagy személyt azonnal Krisztus Misztériumának erre vagy arra a szempontjára vonatkoztat, majd pedig ezután – vagyis a Krisztus-misztérium vonatkozási pontjának a megtalálása után – keresi meg ennek a keresztény életre és gyakorlatra vonatkozó értelmet (moralis).

 

Jézus Misztériuma így a mi életünknek is misztériumává válik. Végső soron a Szentírás – elsősorban az Ószövetség – értelmezésének kulcsa Krisztus Misztériuma: élete, tanítása, halála és feltámadása. Az Ószövetség ráírányul, Ő a régi Írások értelme. Az Ószövetség átszűrődik az Evangéliumba, de mintegy megtisztulva. Krisztus ugyanis – keresztje és feltámadása által – elveszi az ószövetségi betű mérgét (2Kor 3,6), s lélekké alakítja azt. A II. Vatikáni Zsinat idézi Szent Ágostont, aki szerint

 

Isten..., aki mindkét szövetség sugalmazója és szerzője, bölcsen úgy rendezte, hogy az új el legyen rejtve az óban, az ó viszont az új szövetségben táruljon föl.”

 

A két Szövetség tehát kölcsönösen átjárja egymást, nem lehet megérteni egyiket a másik nélkül.

 

Nézzünk erre egy példát. A franciaországi Chaise-Dieu kolostorában a szerzetesek kórusterében van egy faliszőnyeg sorozat, amely tizenegy faliszőnyegből áll, s mai napig látható. Mindegyik faliszőnyeg 2 méter magas (széles), a hosszúságuk azonban eltérő, 4,1 m-től egészen 8,4 m-ig terjed. A legtöbb faliszőnyeg három részre van osztva, azaz három jelenetet ábrázol:

 

-         a középső Jézus életének egy-egy epizódját, jelenetét dolgozza fel fogantatásától kezdve egészen haláláig és feltámadásáig

-         a középső képet két másik veszi körül, amelyek az Ószövetségből vett jeleneteket ábrázolnak, s amelyek valamiképpen kapcsolódnak a középső, Jézus életéből vett eseményhez

-         a három eseményen kívül még van négy prófétai alak és idézet a képen, kettő fent – kettő lent (ezek Jézus fogantatását jövendölik meg)

 

A régieknek úgy olvasták az Ó- és Újszövetséget, hogy az Ószövetségben keresték, mi az, ami előreutal Jézus életének történetére. Próbálták tehát felfedezni, hogyan készítette elő Isten Jézus eljövetelét, és az Ószövetség történetei hogyan vételezik elő már valamiképpen mindazt, ami Jézus születésével, életével, tanításával, halálával és feltámadásával valóra vált. De nemcsak így, előretekintve próbálták párhuzamba állítani az Ó- és Újszövetség eseményeit, hanem visszafelé is. Megértették ugyanis, hogy az Újszövetségből visszafelé tekintve mélyebben megértik mindazt, amit Isten értük tette már Izrael kiválasztásakor.

 

Az első faliszőnyeg három képe közül a középső az Angyali Üdvözletet, vagyis a Megtestesülés misztériumát ábrázolja. Ez a Misztérium két Ószövetségi jelenettel van párhuzamba állítva: a bűnbeesés történetével (Ter 3) és Gedeon meghívásának történetével (Bír 6).1 Ez a párhuzamba állítás nemcsak itt, hanem kódexekben is megfigyelhető. A régiek ugyanis mély intuícióval ráéreztek ennek a három történetnek az összefüggéseire. Mi lehetett ez az intuíció? Mindhárom jelenet egy-egy dialógust ábrázol az ember és egy szellemi lény között:

 

-         A bal oldali képen, a bűnbeesés történetében Éva a bukott angyallal áll szóba, aminek a következménye, hogy az ember kételkedni kezd Isten jóságában, elveszíti az Istenbe vetett bizalmat, s így megszakad az igazi dialógus, vagyis a bensőséges kapcsolat Isten és az ember között.

-         Ezt a kapcsolatot az ember nem tudja helyreállítani a saját erejéből; Isten lesz az, aki Izrael kiválasztásán keresztül kezdi újjáépíteni ezt a kapcsolatot; Izrael azonban újra és újra hűtlenné válik, ellenségeinek a kezébe kerül, s ilyenkor segítségért kiált; így választja ki Isten Gedeont (jobb oldali kép) a nép szabadítására, s küldi el hozzá az angyalt, hogy ezt a kiválasztást és a küldetést tudtul adja neki. Gedeon annak a példája, aki még nem tud teljesen bízni Isten szavában. Jelet kér: azt, hogy reggelre, a mellette látható birkagyapjú legyen teljesen harmatos, míg a föld körülötte maradjon száraz. Isten teljesíti a kérését: a gyapjút teljesen átitatja a harmat, ami a kegyelemnek a szimbóluma, de Gedeont még nem itatja át teljesen a bizalom. Újabb jelet kér, az előbbi fordítottját. Amikor megkapja, akkor tud csak elindulni, hogy küldetését teljesítse.

-         A középső kép, az Angyali Üdvözlet végül az a jelenet, ahol tökéletesen helyreáll a párbeszéd és a bizalom Isten és az ember között. Mária nem kételkedik Isten küldöttének a szavában. Elfogadja a meghívást, hogy Isten Fiának anyja legyen és bizalommal  ráhagyatkozik Istenre. Őt teljesen átjárja a kegyelem, mint Gedeon gyapjúfürtjét a harmat. Ő nem kér jelet, hanem tud hinni jelek nélkül is.

-         A három jelenet párhuzamos értelmezése tehát lényeges dolgokat tár föl számunkra:

 

o       Éva és a bukott angyal (kígyó) párbeszéde negatív előképe Mária és Gábriel angyal dialógusának. A bűnbeesés és a megváltás tehát egyaránt párbeszédhez kötött.

o       Mi a bűn? Lényegében az Istenbe vetett bizalom elvesztése, ami maga után vonja, hogy megszakad a bensőséges kapcsolat Isten és az ember között. A bukott angyalt szimbolizáló kígyó magába tekeredő farka egyben azt is jelzi, hogy mi a bűn következménye: az ember saját maga köré csavarodik, elveszíti a kontaktust nemcsak Istennel, hanem saját magával is (ezt jelzi a fügefalevél), a másik emberrel is.

o       Mi a megváltás? A bizalomteli kapcsolatnak a helyreállítása.

 

§         A helyreállító maga Isten, aki egy pedagógus jóságával és okosságával közeledik az ember szívéhez (ezt mutatja Gedeon története), hogy újra bízni és hinni tudjon. Isten alkalmazkodik az ember felfogóképességéhez, gyerekes, csodaváró magatartásához.

§         A bensőséges kapcsolat Máriában lesz valósággá: Mária a szó szoros értelmében magába fogadja Isten Szavát, Igéjét, aki testté lesz benne. A megtestesült Ige az, akiben teljesen helyreáll a kommunikáció Isten és az ember között. A Jézussal való kapcsolat tud megnyitni minket is újra Istenre és egymásra is.

 

Ez a típusú bibliaértelmezés kb. 1500 éven keresztül jellemezte az Egyházat. Itt nincs most idő arra, hogy lássuk, hogyan is alakult utána a bibliaértelmezés sorsa. Meg kell azonban említeni, hogy a reneszánsztól, majd a felvilágosodás korától kezdve az érdeklődés egyre inkább a Szentírás egyes könyveinek keletkezése felé fordult: mikor és hogyan, milyen redakciós rétegekből jött létre egy-egy könyv? Ez az ún. történet-kritikai módszer, amely már nem az értelmezésre, hanem az analízisre helyezte a hangsúlyt. A történet-kritikai, szövegkritikai módszer a XX. század közepén elfogadottá vált katolikus körökben is, a Dei verbum dokumentum is jóváhagyta ennek alkalmazását. Ma azonban egyre jobban látjuk, hogy a Szentírás értelme nem merülhet ki abban, hogy feltárjuk a keletkezés minden apró részletét. A Szentírás – bizonyos értelemben – saját magát értelmezi. Az egyik részlet megvilágítja a másikat. Foglaljuk hát össze röviden, hogy melyek is lehetnek a szentírás-értelmezés kritériumai.

 

4. A szentírás-értelmezés kritériumai

 

1. Szinkronikus értelmezés a kánon alapján. Bibliaértelmezésünk – amennyiben hitünket és nemcsak reflexiónkat akarja táplálni – alapvetően szinkronikus: vagyis a Bibliát, mint egy egész könyvet értelmezzük, amelyben Ó- és Újszövetség között átjárhatóság létezik a kettő intertextuális viszonya miatt. A Biblia kánonja – amely egyetlen Könyvbe gyűjti számunkra a szent könyveket   kijelöli az értelmezés keretét. A Biblia egy könyve önmagában nem „szent könyv”, attól válik szentté, hogy a Biblia része, így értelmét is a Biblia egészének a fényében nyeri.

 

2. Az értelmezés kulcsa. Bibliaértelmezésünk végső kulcsa Krisztus Misztériuma: megtestesülése, élete, tanítása, halála és feltámadása. Az Ószövetség elsősorban erre a Misztériumra irányul. Ma sokkal nagyobb önállóságot adhatunk az Ószövetség egyes részeinek, anélkül hogy túl elhamarkodottan allegorizálnánk vagy spiritualizálnánk ezeket Krisztusra vagy keresztény életünkre értelmezve. Vagyis ma nyugodtan elfogadhatjuk, hogy az Ószövetség nem minden része rendelkezik többrétegű spirituális értelmi síkkal. Ez nem mond ellen annak, hogy az Ószövetség – a maga egészében – Krisztusra mutat, vagyis értelmezési kulcsa továbbra is a Krisztus-misztérium marad.

 

3. A hívő közösség szerepe. Bibliaértelmezésünk hívő olvasás és értelmezés. Ehhez hozzátartozik, hogy nemcsak egyénileg, hanem közösségileg is hallgatjuk, olvassuk és értelmezzük a Szentírást. A közösségi értelmezés sajátos helye az Eucharisztia, amelyben Krisztus hármas jelenlétével találkozunk: mint a Szentírás Igéjével, mint eucharisztikus Kenyérrel és Borral és mint Misztikus Testtel, vagyis az Egyház közösségével, amely az Ige hallgatásából és az Eucharisztiából születik, s amely Krisztus dicsőséges eljövetelét várja. Az első századok Egyháza számára a szentmise-homíliák voltak az exegézis kiváltságos helyei. Ez számunkra is meghatározó kell, hogy maradjon. Emellett – természetesen – nagy hangsúlyt kell fektetni a Szentírás személyes olvasására és elmélkedésére, a lectio divinára, amely nélkül keresztény életünk elcsökevényesedik.

 

4. Az értelmezés pluralitása. Bibliaértelmezésünk sokféle interpretációs lehetőséget megengedhet. Szem előtt kell azonban tartanunk a következőket:

-         Az értelmezésben mindenek előtt keresnünk kell a szó szerinti értelmet, amely általában a sugalmazott szerző által szándékolt értelem (aki mögött természetesen ott működik Isten, tehát a szó szerinti értelem Isten által szándékolt értelem is). A szó szerinti értelem keresésében fontos szerepet játszhatnak a tudományos exegézis eredményei is. A szó szerinti értelem sohasem lehet zárt további értelmezési szintek felé, inkább egy adott szöveg értelmezési irányát fejezi ki. (Pl.: Gedeon meghívásának és küldetésének értelme: Isten meg akarja menteni népét, de nem „Deus ex machina” módjára, hanem emberi közreműködéssel).

-         Ehhez az értelmezési irányhoz azonban a további – esetleg eléggé különböző – spirituális/lelki értelmeknek is igazodniuk kell. A spirituális értelem sohasem szakadhat el a szó szerinti értelemtől (esetenként lehet azonos is), megőrzi a vele való folytonos és homogén kapcsolatot, akkor is, ha a valóságnak egy magasabb vagy személyes szintjére lépünk át. (Pl. Gedeon meghívása előképe lehet Mária meghívásának: a kettő között van folytonosság: dialógus – szabadítás – szabad válasz; de van diszkontinuitás is: férfi – nő, Gedeon: tökéletlen szabadító, Mária: a tökéletes Szabadító anyja; a férfi vonakodva válaszol, a nő készséges igent mond. Az értelmezés tovább mehet egy személyes síkra: saját életem hivatása, igenjei és nemjei…).

-         A spirituális értelmet időnként korlátozza az ún. sensus plenior (teljesebb értelem). Ez egyfajta végleges spirituális értelem, amely jelentősen különbözik a szó szerinti értelemtől, s amely a szerző korában még homályos volt, csak később, az üdvtörténet további eseményei és ezek értelmezése során nyert olyan értelmet, amelyet az Egyház hivatalosan is megerősített. Pl. Iz 7,14: almah (fiatal lány) a Septuagintában parthenosz (szűz) fordítást kap. Máté evangelista ebben ismeri fel Jézus szűzi fogantatásának prófétai jövendölését (Mt 1,23), s ettől kezdve ebben az értelemben használjuk.

5. Exegetikai módszerek. Az egyes könyvek keletkezésének kutatása (történet-kritika stb.) fontos szempontokkal egészítheti ki bibliaértelmezésünket, de nem helyettesítheti soha a szinkronikus szemléletet. Ma sokat segíthetnek az irodalmi elemzés új módszerei2, a hagyományon alapuló megközelítés módszerei3, a humán tudományok4 és a filozófiai hermeneutika.

6. A teológia és a praxis alapja. Bibliaértelmezésünk nem pusztán egy „biblicizmus” kell, hogy legyen (vagyis a Szentírás alapos ismerete és moralizáló alkalmazása), hanem teológiai gondolkodásunk alapját kell, hogy képezze. A Szentírásra épülő teológia igyekszik Krisztus és az Egyház Misztériumát mélyebben megérteni (dogmatika), és a hívő megértésből eljutni a hívő hithirdetéshez (pasztorális) és alkalmazáshoz (morális és lelki élet).

 

Jegyzetek:

* Vezető tanulmányunk annak az előadásnak rövidített változata, amelyet Bartók Tibor SJ 2008. február 18-án tartott a Budapest-Rákospalota  MÁV-telepi Jézus Szíve-plébánián. A teljes előadást a Távlatok honlapján (www.tavlatok.hu) olvashatják az érdeklődők.

 

1 Baloldalt a bűnbeesés története; a kép fölött, a faliszőnyeg bal sarkában egy írás, amely értelmezi az Angyali Üdvözlet és a Bűnbeesés történetének a kapcsolatát: „Így szólt az Úr kígyóhoz az asszonyt illetőleg: Ő eltiporja fejedet. Ez az Angyali Üdvözletkor valósult meg, amikor Szűz Mária, Éva lánya, alázatosságában a Megváltó anyja lesz.”

Jobboldalt a Bírák könyvének egyik történetéből, Gedeon történetéből van egy részlet, amely ugyancsak egy találkozást mond el: azt, ahogyan az angyal meghívja Gedeont, hogy legyen a szorongattatásban lévő izraeliták megmentője. (Bír 6). A kép felett a jobb sarokban egy írás: „Gedeon gyapjára minden zaj nélkül hullott az égből a harmat isteni csodaképpen. Ugyanígy a Szűz méhébe, férfi érintése nélkül szállt le az égből az Isten Fia az ősi ígéret szerint.”

Fönt és lent két-két próféta és két-két idézet tőlük:

-          balra fönt Izajás és egy jövendölése: „Íme, a Szűz fogan, és fiat szül.”

-          jobbra Dávid király látható és mellette egy zsoltáridézet. A hagyomány neki tulajdonította a zsoltárokat, amelyekben sok jövendölés olvasható. A 71. Zsoltárból vett idézet így szól: „Leszáll, mint harmat a gyapjúra.”

-          Balra lent Ezekiel és egy jövendölése olvasható: „Ez a kapu zárva lesz és nem nyílik meg senkinek.”

-          Jobbra lent Jeremiás és egy jövendölése: „Az Úr új dolgot teremtett a földön: az asszony körülveszi a férfit.”

 

2 Az irodalmi elemzés módszerei: retorikai elemzés: a Kinyilatkoztatás nyelvének, mint a meggyőzést célzó vallásos nyelvnek a kutatása; narratív elemzés: a bibliai üzenet elbeszélő és tanúsító jellegének kutatása; szemiotikai elemzés: egy-egy szöveg belső egységeinek egymáshoz való viszonyát kutatja (a szöveg keletkezésének történetére nem ügyel).

3 A hagyományon alapuló megközelítések közé tartozik: kánonkritika: az értelmezésben a hit keretén belül a Biblia egészére támaszkodik egy-egy perikópa értelmezésében; zsidó értelmezési hagyomány figyelembevétele (midrások: rabbinikus szentírásmagyarázatok; targumok: arám fordítások, zsidó apokrifek és intertestamentárius irodalom stb.); az egyes szövegek hatástörténetének kutatása (pl. hogyan értelmezték az Énekek Énekét a történelem folyamán).

4 Például: szociológia, kulturális antropológia, pszichológia és pszichoanalitikus kutatások.