SZEMLE




Szabó Ferenc

„SZELLEMI HONVÉDELEM”

Széljegyzetek a HITEL 2008. februári számához

Még a március 9-i népszavazás előtt jelent meg a Csoóri Sándor és Görömbei András által szerkesztett irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat, amelyben mintegy harminc nemzeti érzelmű író, szociológus és politológus elemzi a magyarországi gazdasági, társadalmi, kulturális helyzetet. Figyelemre méltó e magyar értelmiségiek, „írástudók” aggódása, kiútkeresése a mai szellemi-erkölcsi válságból. Másfél éve (Távlatok, 2006/4, 480) az „írástudók árulásáról” írtam jegyzetet; most örömmel olvastam a Hitel írásait, mert magyar értelmiségiek, főleg írók, felelősségtudatáról, a válság megoldásának lehetőségeiről töprengenek, mintegy a „szellemi honvédelem” megszervezésére serkentenek. (Vasy Géza, 89–90)

 

A cikkírók jó része (Fekete Gyula, Alföldy Jenő, Bertha Zoltán, Bogár László, Bábel Balázs. . .) aggodalommal említi a demográfiai problémát, azt, hogy hogyan „vénül és pusztul a magyarság”, mert egyre terjed a „halál kultúrája”, amelyet II. János Pál több ízben megbélyegzett világviszonylatban tekintve a súlyos helyzetet. A szociális viszonyok, a „családbarát” politika hiánya mellett, vagy amögött a „morális és pszichikai lumpesedés, a páriatömeggé, puszta ‘plaza-zombi’-masszává züllés irama eddig elképzelhetetlen sebességre váltott; a kulturális nemzeteszmétől az ‘emelkedő nemzet’ Németh László-i és 56-os eszményeitől való távolodás ugyancsak természetes napi valósággá fajult” – állapítja meg Bertha Zoltán (59). Ezután írókat és művészeket idéz, akik érezték a drámai sorshelyzet súlyosságát, és valami megoldást kerestek (pl. Adyra is hivatkozva Németh László, Illyés Gyula), akik „mégis-hitre és reményre” buzdítottak. A pesszimistákkal szemben „a megmaradásakarat érvényesítésének a stratégiája a magyarság régi és mai legjobbjainak a tanítása szerint döntően a keresztény gyökerű kulturális, szellemi, erkölcsi nemzetfogalomra és nemzetszervezési eszmékre építhető” (60). „A magyarság ma sem térhet ki a kollektív erkölcsi-szellemi és létigazságok együttesével hitelesített önvédelmi élethalálharc elől – és a számvető önvizsgálat elől sem.” (Bertha, 61) „’Szociálliberális’ szólamok hangoztatása mögött nemhogy a szociális, de még az úgynevezett liberális elveknek is a meghazudtolásáról” van szó. Az érték helyett az értéktelenség és az érdek a döntő. „Az állam és a nyerészkedő nagytőke, globalista monopoltőke, nemzetközi pénzhatalmasságok összeolvadása nemcsak a biztonságot igénylő, védelemre szoruló társadalmat, hanem a valódi szabad piacot is megfojtja. Az oktatás, az iskolakultúra, a humánszféra és általában az erkölcsi-szellemi minőség lesüllyesztése, az állam kivonulása kötelességei köréből, elzárkózása egészségügy, iskolák, egyházak megfelelő támogatásától: ez zajlik egyrészt. (. . .) Másrészt pedig folyik a szövetséges magántőke állami pártolása.” (Bertha, 63)

Az előbbi helyzetleírás megerősítése több szerzőnél visszatér: pl. Alföldy (53), Tőkéczki (147) és Bogár (221). A bajok gyökere Duray Miklós szerint a rendszerváltozásig megy vissza: nem a népnemzeti ellenzék, a nemzeti baloldal, hanem a hivatalos hatalom által támogatott „demokratikus ellenzék” került hatalomra: „A magyarországi rendszerváltozás és az utána eltelt tizenhét év nagy tragédiája, „hogy nem a nemzeti baloldal hajtott végre reformot a ‘baloldalon’, hanem a kádárista nómenklatúra”. (154–155)

Az államelnök és sokan mások joggal beszéltek morális válságról. Közben az áruló írástudók [lásd Szakolczay Lajos: „Bárdok cukormázzal” (91–96)] magasztalják a hazugságokat halmozó uralkodó csoportot. „Az elhíresült őszödi hazugságbeszédből így lett ‘retorikai csúcsteljesítmény’ és igazságbeszéd. Az ország gazdasági csődjéből eredményes konvergenciaprogram, az egészségügy kiárusítása pedig versengés a betegek kegyeiért. A megszüntetett iskolákból ésszerűsített összevonás a minőségi oktatás érdekében. Az imperialista háborúban való részvétel a terrorizmus elleni küzdelem okán hazánk védelme. És sorolhatnánk tovább.” (Bábel Balázs, 226).

Utat tévesztettünk, helyzetünk tragikus, ezt hangsúlyozza minden írás. De van-e kivezető út a válságból? Március 9-én a nép döntött: elege van a demokráciát megcsúfoló oligarchia országromboló uralmából. De mi a teendő addig is, míg nem lesz parlamenti választás? Most is érvényes az a néhány jelzés, amelyet a Hitel kérdéses számában olvashatunk. „A legfontosabb az, hogy Magyarországon a kommunizmus és a neoliberalizmus – minden különbözősége ellenére materialista-ateista ikerpár ez! – szinte minden erkölcsi elemet kiölt a politikából, éspedig azért, mivel mai uralmuk alapja még mindig a történelmi erőszak, amely évtizedeken át félelmet, közönyt, tájékozatlanságot, belenyugvást, erkölcsi deficitet, reménytelenséget stb. keltve lehetővé tette a gátlástalan hazugság immár közvetlen erőszak nélküli hatalomra kerülését és ott maradását.” „A bajok szellemi-lelki-erkölcsi természetűek, s pusztán a remélt jövendő anyagi emelkedéssel nem is orvosolhatók. Egy jövendő magyar nemzeti érdekképviseleti politikának és kormánynak ezért a leghatározottabb harcot kell folytatnia a szellemi és lelki rombolás lokalizálható erői ellen. Ha nem teszi, akkor a magyarság – európai társaival együtt persze – elvész. Csak magunk menthetjük meg e közösség jövőjét, egy többségileg más, régi, történelmi közszellemmel.” (Tőkéczki László, 149)

„Mit tegyünk? Mit tehetünk? Miként lehetne jobb Magyarországnak” – kérdezi Vasy Géza. Válasza: „Ma is szellemi honvédelemre van szükség a különböző nemzeti, szociális, szakmai érdekek érvényesítéséért. Őrizni kell határon belül és túl a magyarságot mind lélekszámban, mind nyelvben és kultúrájában. Ehhez nem kapkodó, hanem józan, nemzeti érdekeket érvényesítő reformpolitika szükséges, amelyet a szellemi élet segíthet megformálni, de végrehajtani csak kormány képes. Jó tendencia a civil szervezetek, a szakszervezetek, a kis közösségek megerősödése, érdekérvényesítési szándéka. A polgári társadalomnak ez a lényegéhez tartozik.” (. . .) Lényeges az anyanyelv ápolása. „Egészséges és jól képzett, művelt nemzedékek majd boldogabb országban élhetnek. Az ország lakosságának nagy része szegény. Nagy erő lehet a szegénység szolidaritása, abból támadó cselekvőkészsége. A bölcsek kövét egyikünk sem birtokolja. A jó szellemi élet eredménye éppen a sok kis bölcsesség összegződése lehetne.” (Vasy, 89–90)

És ehhez kapcsolódóan a már emlegetett erkölcsi megújulás, amelyet a lap vége felé (227) Bábel Balázs kalocsai érsek ismét hangsúlyoz: „Az igazi változás mindig belülről jöhet. A Biblia szavával, a megtéréssel, a metanoiával az értelem, az érzelem, az akarat jó útra terelésével. Abban látom a kivezető utat, ha a spirituális változás transzcendentális indíttatású lesz, és a kevés megmaradt igaz só és kovász módjára hat a többiekre.”

* * *

Egy jó évtizede tette közzé a magyar püspöki kar „Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevelét. Ennek szakszerű helyzetelemzése ma is érvényes, sőt – sajnos – az elmúlt években csak súlyosbodott az ország gazdasági-társadalmi-kulturális helyzete. A körlevél befejezéséből idézek jegyzetem végén.

„Jelenünk fájdalmas problémái és a mélyreható változások cselekvésre s országos összefogásra szólítanak mindnyájunkat. Nemcsak jogrendünk, politikai rendszerünk, gazdasági életünk helyes működése forog kockán, hanem erkölcsi-kulturális-emberi életünk is. A mindnyájunkat sújtó terhek, a válságjelenségek, a feladatok nagysága sokakat elbátortalanít, vagy éppen türelmetlenné tesz. A katolikus egyház – sem vezetőiben, sem híveiben – nem vonhatja s nem is vonja ki magát e terhek alól, s a társadalom tagjaival és szervezeteivel kapcsolatot keresve vállalja a reá eső feladatokat is. Jelen körlevelünkkel is ennek kívántunk hangot adni. Bármilyen áttekinthetetlennek látszik is a kibontakozás útja, bizalmunkat nem adjuk fel. Jézus Krisztustól tudjuk, mire teremtette és hívta meg Isten az embert, hogyan tudja kibontakoztatni önmagát, jobbítani életkörülményeit, békét és boldogságot teremteni a társadalomban. A reményre hívott meg minket Krisztus, s bízunk benne, hogy a boldogabb jövőbe vetett reménység elszánást és erőt ad mindnyájunknak, hogy közös összefogással és felelősségvállalással építsük az ország jövőjét.”


Henri de Lubac: Carnets du Concile I–II. Cerf, Párizs, 2007, 566 és 567 o. (39 és 26 euró.) Bevezette és jegyzetekkel ellátta: Loïc Figoureux.

Henri de Lubac jezsuita teológus (1896–1991), az ún. „új teológia” vezéralakja, akinek a XX. század derekán a római cenzúrával nehézségei voltak (XII. Pius 1950-es Humani generis kezdetű körlevele jórészt az ő műveit célozta), a II. vatikáni zsinatot megelőzően és alatta is, jelentősen hozzájárult a zsinati teológia megfogalmazásához.

„Megdöbbentő hír”: ez volt első megjegyzése, amikor 1960 júliusában megtudta, hogy kinevezték a zsinat előkészítő bizottságába konzultornak. Amikor először olvasta a hírt a La Croix újságban, nem akarta elhinni a korábbi zaklatások és gyanúsítások miatt. De pár nappal utána megkapta a hivatalos kinevezést D. Tardini államtitkártól.

A naplójegyzetek bevezetőjében L. Figoureux röviden (XVI–XXIV) felidézi az említett gyanúsításokat és H. de Lubac félreállítását, akinek végleges „rehabilitálása” akkor történt meg, amikor Wojtyla pápa, akivel együtt dolgozott a zsinat alatt, 1983-ban kinevezte bíborosnak.

A naplójegyzetek 1960. július 26-ával kezdődnek, amikor H. de Lubac megérkezett Rómába, hogy teológus konzultorként részt vegyen a zsinati előkészületeken; ez 1962 márciusáig tart (I, 7–59); majd 1962–1965 között mint teológus szakértő (peritus) vesz részt a zsinat munkáiban, H. de Lubac „helyszíni” feljegyzései sokszor csak címszószerű emlékeztetőkből állnak, pár odavetett szóval rögzíti benyomásait, a szereplő személyek nevét, vagy a találkozások (leggyakrabban rendtársakkal), események fontosabb mozzanatait. Később letisztázta, kissé bővebben leírta a rögzítésre méltó történteket. Valójában Lubac nem szánta közlésre ezeket a naplójegyzeteket. De hosszas konzultációk után a francia tartományfőnök mégis beleegyezett, hogy H. de Lubac 50 kötetre tervezett Összes művei sorozatában a Cerf kiadó közzétegye a két kötetet bőséges jegyzetekkel. Loïc Figoureux Bevezetője hosszan ismerteti a Carnets genezisét, a keletkezéstörténetet és a nyomdai előkészítést (XXVI–XXX). A jegyzetek igen értékes források a zsinat történetéhez, a jelenkori egyház legfontosabb eseményéhez. Bő információkat kapunk arról, hogy a római kúria és a konzervatív római teológusok milyen légkört teremtettek az előkészületi évek során, és miként hagyták el – hosszú küzdelmek után – a túlságosan jogi tervezetet, hogy aztán – főleg a második ülésszaktól, VI. Pál vezetésével az egyház misztériumára, illetve annak Fejére, Krisztusra irányítsák a figyelmet.

Rögtön megjegyezhetjük, hogy a III. ülésszaktól kezdve Lubac aggodalommal kezdi figyelni a haladó irányzat sokszor merész kijelentéseit, miként majd a zsinat utáni egyházi válságot is bírálja. Ezzel már azt is jeleztük, hogy a Carnets révén jobban megismerjük magát H. de Lubacot is.

H. de Lubacot tehát peritusnak, teológus-szakértőnek nevezték ki a zsinatra. 1962 októberében érkezett Rómába, hogy részt vegyen az első ülésszakon, amelyről a legtöbb jegyzetet készítette: 90–522. oldalak. Az I. kötet végén olvasható néhány jegyzet az első és a második ülésszak közötti időszakról (1963. január–szeptember). A páter egészsége meggyöngült, kórházból figyelte a zsinati eseményeket. Közben a jezsuita generális kérésére megírta (1962) rendtársa és barátja, Pierre Teilhard de Chardin eszmevilágáról szóló monográfiáját, amelynek fontos szerepe volt abban, hogy Teilhard-ról (akkor még részben kiadatlan írásait is figyelembe véve) teljesebb és hitelesebb képet kaphassanak támadói és rajongói.

A Carnets II. jegyzetei a második ülésszakkal kezdődnek (1963 ősz). H. de Lubac csak 1963. október végén hagyhatja el a kórházat, és ekkor utazhat Rómába, tehát egy hónappal a második ülésszak megnyitása után. Gyengélkedése miatt ekkoriban kevésbé aktívan vesz részt a zsinati munkákban. Sokkal kevesebb jegyzet maradt ránk a második ülésszakról, mint az előzőről (az elsőről 270 lap, e másodikról csak 35!). A II. és III. ülésszak közötti időben részt vesz a XIII. szkéma, vagyis a Gaudium et spes konstitúció tervezete átdolgozásában, majd pedig újra intenzíven a harmadik ülésszakon (170 oldal jegyzet). A páternek jelentős szerepe volt az Egyházról (püspöki kollégialitásról) és a kinyilatkoztatásról szóló, valamint az egyház és a világ kapcsolatával (főleg az ateizmussal) foglalkozó dokumentum előkészítésében. Tevékeny szerepe folytatódik 1965-ben a negyedik ülésszak során. Naplójegyzeteiből kiderül, hogy a páter „két integrizmus” közé került: egyrészt az Ottaviani bíboros köré csoportosult római integristák, másrészt a szekularizált gondolkodás képviselői közé; ez utóbbiak helytelenül értették az egyház és a világ párbeszédét. H. de Lubac itt az emberről alkotott dualista felfogással került szembe, amely teljesen szétválasztotta a természetet és a természetfelettit. E kérdéssel bőven foglalkozott korábbi, vitatott Surnaturel című könyvében, amelyet átdolgozott az 1965-ben kiadott Le Mystère du surnaturel = A  természetfeletti Misztériuma című művében.

H. de Lubac szerényen nyilatkozott mindig (naplója „mérlegében” is) zsinati szerepléséről. Kétségtelen, hogy nemigen lehetne összeállítani egy listát, (ahogy Y. Congar tette a saját közreműködését összegezve) azokról a dokumentumokról, amelyek megfogalmazásába befolyt, sokszor csak közvetve, 1930 óta megjelent egyháztani és exegétikai munkái révén (De Ecclesia, De Revelatione).

1965. szeptember 14-én ünnepélyesen megnyitották a zsinat negyedik ülésszakát. Ettől kezdve (II, 400) egészen dec. 8-ig (II, 483) H. de Lubac csodálatos intenzitással vesz részt a zsinati munkákban: főleg a XIII. szkéma (= Gaudium et spes konstitúció, az egyház és a modern világ viszonyáról), valamint a kinyilatkoztatásról szóló konstitúció (= Dei verbum) hosszú megvitatásában a hivatalos összejöveteleken és számos kisebb csoportban, jeles zsinati teológusokkal tárgyalva. Közben számtalanszor szóba kerül Teilhard de Chardin neve – pozitív és negatív említésekkel. Lubac magánbeszélgetések során és előadásaiban, írásaiban sokszor megvédi, tisztázza Teilhard teológiáját, lelkiségét, imaéletét. Ez azért jelentős, mert Teilhard Krisztus-központú víziójából, a földi valóságok és az emberi erőfeszítés új megvilágításából sok gondolat beleszövődött a GS zsinati konstitúció szövegébe. (Lásd még fentebbi ismertetésemet Teilhard és Szent Pál kapcsolatáról, illetve az Oeuvres XXIV. kötetében közölt több kisebb írást Teilhard-ról, amelyek részben a zsinat utolsó ülésszaka idején születtek.) A Carnets II. kötete végén listákat találunk a zsinati bizottságok tagjairól, valamint azoknak a dokumentumtervezeteknek tartalmáról, amelyeket H. de Lubac naplójegyzeteiben említ, illetve amelyekhez hozzászólt. Ezenkívül a kötet átvette Y. Congar zsinati naplójából az események kronológiáját: az egyes dokumentumok megszületésének genezisét a pápa közbelépéseit. Pl. 1965. november 18: Nyilvános ülés. VI. Pál koncelebrált szentmisét mutat be 11 teológussal, köztük P. de Lubac-kal, és közzéteszi az isteni Kinyilatkoztatásról szóló dogmatikus konstitúciót, valamint a világiak apostolságáról szóló határozatot. Bejelenti XII. Pius és XXIII. János boldoggáavatási eljárásának megnyitását. – December 8-án VI. Pál ünnepélyesen bezárja a zsinatot a Szent Péter téren; felolvassák a zsinat üzenetét minden emberhez.

Végül jegyezzük meg a Carnets bevezetőjének szerzőjével, (XLVII), hogy mindjárt a zsinat befejezése után, H. de Lubac, bizonyos aggodalmai ellenére, derűvel és megelégedéssel értelmezi a szövegeket. De később egyre nagyobb nyugtalansággal éli meg a válságot, és a zsinat hamis értelmezéseit igyekszik helyreigazítani nyilatkozataiban, beszédeiben, írásaiban. (Lásd erről 1969-es megnyilatkozását: „Az egyház jelenlegi válsága” in Szabó Ferenc Henri de Lubac az egyházról, Róma, 1972, 246–263.)

* * *

A következőkben kis ízelítőt adok a zsinati feljegyzésekből, kiválasztva néhány fontosabb vagy jellegzetesebb eseményt, mozzanatot.

1963. november 8, péntek. – „Történelmi délelőtt. Frings bíboros udvarias, világos, sajátságos hangon – mindig nyugodt és mérsékelt kifejezéseiben – kertelés nélkül elkezd beszélni a Szent Officium reformjáról. Ottaviani bíboros heves, villámló, sértő válasza: ‘Altissime protestor. . .’ (Tiltakozom a leghangosabban. . .) Az összejövetel döbbenete. Ottavianit megtapsolják párthívei. A kettő között Lercaro bíboros felszólalása, amelyet feltehetőleg VI. Pál sugallt: felvázol egy tervet, amely szerint létre kellene hozni egy különleges bizottságot, a lényeges pont tanulmányozására. Így elhárítanák az Ottaviani Bizottság akadályát. – P. Martelet befejezi konferenciája (‘A halál botránya’) előkészítését a Párizsban megtartandó Katolikus Értelmiségiek Hetére. – Este Moeller kanonokkal, P. Congarral és Hans Künggel vacsora Mgr Emmanuele Clarizio nunciusnál (olasz, Dominikai Köztársaság), aki meghívta Mgr X-et [A. Travia] is, az olaszországi nunciatúra attaséját, valamint Mgr Lambruschinit, aki a morálteológia professzora a Lateráni Egyetemen. Küng és Moeller a zsinat nehézségeiről beszél, a doktrinális bizottság elnöke által szervezett obstrukcióról, a Szent Officium szükséges reformjáról stb. Congar és én hozzászólunk. A három olasz nagyon békülékeny. Az ő nézőpontjuk különböző. Egyikük szerint a Kúria baja az ügyintézés lassúsága, több munkatárs kellene. Clarizio intelligens, egyenes és meggondolt. Lambruschini élénk szellemű és hajlékony, meglehetősen liberális beállítottságú. Amikor Moeller azt mondja, hogy neki úgy tűnik: néhány kúriai meg akarja hiúsítani a zsinatot, Lambruschini mosolyogva válaszolja: ‘feltéve, hogy ezt nem az önök moderátorai teszik’. Ő maga örül, hogy nem hasonlít Mgr Piolantihoz. Azt mondja nekem, hogy egy ideig a Szent Officiumnál volt, és igyekezett, sikertelenül, megvédeni ügyemet.” (II, 15–16)

1965. ápr. 28–30. – „Újra Rómában a Nem keresztények Titkársága összejövetelén, Marella bíborossal (elnök) és P. HumbertClaude-dal (titkár). Az üléseket az államtitkárság egy termében tartottuk. A nem keresztények üdvösségéről beszéltünk, a vallás tényéről, a különféle vallások megértéséről stb. A pápa azt kérte, hogy komolyan tanulmányozzák ezeket a problémákat; nyugtalankodik egyes teológusok által bevetett teóriák miatt: pl. a kereszténység csak az üdvösség rendkívüli útja lenne stb. – Minden direkt vitát kerülni kell.” (394–395)

A fenti dátum alatt olvasható H. de Lubac Karl Rahnerhez írt levele (1965. május 24.) a Concilium c. folyóirattal kapcsolatban. Lubac aggodalommal figyelte az új folyóirat egyes szerzőinek merész nézeteit, ezért lemondott a szerkesztőbizottságban való részvételéről, amelyre Rahner kérte. Íme a levél lényeges mondatai:

„...Múlt ősszel már kifejeztem Önnek aggodalmaimat. Az első öt szám nem tudta megszüntetni aggályaimat. Valójában jól látom, hogy Ön nagyon elfoglalt mással, és így  Concilium szerkesztésében nem az Ön befolyása, hanem másoké érvényesül. Eddig a cikkek értéke általában gyenge (van néhány kivétel); de nem ez a fő kifogásom. Szerintem árulás az, hogy ezt a teológiai erőfeszítést úgy mutatják be, mintha a zsinat szellemében menne, valójában a folyóirat propagandaeszköz egy szélsőséges iskola szolgálatában. Nos ez a jelleg még határozottabb a most megkapott 5. számban. Szándékom tehát az, hogy visszavonulok a szerkesztőségi bizottságból. Nem akarok feltűnést. Ezért intézem Önhöz ezt a privát testvéri levelet. Megmagyarázhatja, hogy – és ez az igazság – nagyon öreg és fáradt vagyok ahhoz, hogy ezt a megbízatást, bármilyen csekély is, teljesítsem. . .” (II, 395–396)

A fent idézett naplójegyzeteket csak ízelítőnek szántam. A Carnets, sok hasznos magyarázó és kiegészítő jegyzettel valóságos kincsesbánya a II. vatikáni zsinat eseménye, genezise, tanítása megismeréséhez, természetesen úgy, ahogy a nagy teológus H. de Lubac megélte és látta.

Szabó Ferenc


Kránitz Mihály (szerk.): Istenkereső tudósok. Magyar katolikus teológusportrék a XX. század második feléből. Új Ember, Bp. 2007, 306 o.

Jó ötlet volt Kránitz Mihály professzortól, hogy többedmagával megszerkesztette és kiadta ezt a kötetet, 23 már elhunyt teológus portréját (közülük hat külföldi magyar). Az egyes portrék ABC-rendben következnek. Ezért is, meg műve jelentősége szempontjából is első helyen szerepel Alszeghy Zoltán S.J., a római Gergely egyetem jeles teológusa (1915–1991). Portréját Seszták István vázolta fel, aki már egy könyvet is megjelentetett: Bűn és kiengesztelődés Alszeghy Zoltán teológiájában, Nyíregyháza, 2005. (Vö. Távlatok 2005/386) Seszták megjegyzi (25), hogy Alszeghy Zoltán irányításával 1975-től Rómában megjelent a TKK (=Teológiai Kiskönyvtár) sorozat 34 füzete külföldön működő magyar teológusok közreműködésével, ebből Alszeghy maga írt öt füzetet. A TKK szerkesztőbizottságához tartozott Nagy Ferenc és e sorok írója, valamint a kötet végén szereplő Weissmahr Béla (1929–2005), akiről rendtársa, Patsch Ferenc írt életrajzot és méltatást. Ugyancsak szerepeltek a TKK-sorozatban Békés Gellért OSB (1915–1999), akiről most Somorjai Ádám OSB írt, valamint Mehrle Tamás O.P. (1912–2002), őt Fejérdy Áron matatja be.

A zsinat utáni magyar teológia kibontakozásában jelentős szerep jutott Gál Ferencnek (1915–1998), akiről Puskás Attila tájékoztat, továbbá Cserháti József püspöknek (1914–1994), akinek munkásságát Kránitz Mihály méltatja. Szerepel a kötetben Nyíri Tamás (1920–1994): Janka Ferenc vázolta portréját. Nyírit inkább filozófusként ismertük meg, de teológiai jellegű írásaira is felfigyeltünk. Ő volt a hazai gondolkodók közül a legmerészebb, a II. vatikáni zsinat haladó gondolkodóit követte. Egyik érdeme, hogy Karl Rahner gondolatait segített magyarul tolmácsolni Endreffy Zoltánnal együttműködve (pl. A hit alapjai, 1982.) Két jeles biblikusról is megemlékeznek, Mócsy Imre S.J.-ről (1907–1980) Székely János, Szörényi Andorról (1908–1969) pedig Tarjányi Béla.

A patrisztika magyarországi megismertetésében elsőrendű munkát végzett Vanyó László (1942–2003), akiről Orosz Atanáz írt méltatást. Szerepel még a gyűjtőkötetben – Békés Gellérten kívül – öt bencés (Radó Polikárp, Rezek Román, Sólymos Szilveszter, Söveges Dávid, Tarnay Brúnó), egy piarista (Előd István), egy ferences (Szántó Konrád). A többi portrét is csak felsorolom: Csanád Béla, Félegyházy József, Ivánka Endre, Kecskés Pál, Kosztolányi István; végül Boros László (1927–1981) volt jezsuita, aki a svájci Orientierungnál dolgozott, és német nyelven írta nagysikerű teológiai és lelkiségi műveit, hazánkban is megismerték, mert több művét magyarra fordították.

Kránitz Mihály a Bevezetőben megjegyzi, hogy az 1960-as évek „nem tették lehetővé a magyar katolikus egyház számára, hogy közvetlenül bekapcsolódjon a zsinati munkába”; a zsinati, megújult teológia csak lassan érkezett el Magyarországra, részben a külföldi magyar gondolkodók/teológustanárok (TKK), részben a már említettek: Cserháti József, Gál Ferenc, Nyíri Tamás, Vanyó László írásai, könyvei, valamint a kötetben nem szereplő Szennay András OSB könyvei és az általa irányított Teológia c. folyóirat tanulmányai révén.

Szabó Ferenc


Kamarás István: Jézus-projektum. (Kutatási jelentés.) Pécs, Pannonia Kiadó, 2007. 173 o.

Este belépve a szobámba, egy érzés futott át rajtam: Kivel is beszélgettem itt utoljára olyan jót? Aztán bevillant: Persze, Kamarás Pista könyvét olvastam.

Finom (ön)iróniával átszőtt gyermeki hit sugárzik át egy élet összegyűjtött tapasztalatából, barátságaiból, tudományából, öröméből és szenvedéséből ezeken az oldalakon.

Az összegyűjt latin szava cumulare. Innen a „gyülevész” gomolyfelhő neve: cumulus, s a könyvecske alapeszméjének rejtett szimbóluma: sötét gomolyfelhő résein átsugárzó napfény, s az arcát a fény felé fordító főhős neve: Cumulus.

Dichtung und Wahrheit, költészet és valóság elemei szövődnek egybe ebben a Máté evangéliumának szövegére, a csodálatos kenyérszaporítás modern parafrázisára írt hatrészes „kantátában”: konkrét helyszínek, személyek, szakirodalmi hivatkozások tömegébe ágyazott meditáció Istenről, aki az igazság és a szeretet, Jézusról, akiben megtestesült, s az emberről, aki Jézus nyomán keresi az igazságot és a szeretetet, de csak akkor keresheti, ha már megtalálta a „meg nem ismerés felhőjében”.

A szépség biceg – mondja Plotinus és Aquinói Szent Tamás nyomán Jacques Maritain – és biceg az elmélkedés is, a meditáció, ahogy Jákob is bicegett az angyallal való küzdelem után, mert megtapasztalva Isten édességét, gyönge maradt azon a felén, amellyel a világra támaszkodik.

És biceg a tudomány is – tanítja Kamarás tanár úr – a fizika és a teológia, a pszichológia, sőt maga az (olvasás)szociológia is, mert a kereső Embert a csípőjén megérintette a Valóság, az Igazság, a Jóság, a Szépség és a Szentség angyala.

Brahms Akadémiai ünnepi nyitányát a Gaudeamus igitur diákdallal zárja. Kamarás kantátájának vezérmotívuma a János bácsi a csatában, feldíszítve Wolfné trilláival, közben-közben felcsendülő Bach- orgonamuzsikával.

Lin Yu Tang könyvének a címe jut eszünkbe: Bölcs mosoly, s egy fekete szemüveg mögül ránk kacsintó szempár. És ez elég, „hogy visszatérve éjszaka szobánkba elfogadjuk az elfogadhatatlant”.

Kuklay Antal

Knapp Éva: Libellus. Válogatott könyv- és könyvtártörténeti tanulmányok. Budapest 2007 Balassi Kiadó. 311 lap

A kötetben megjelent tizenhárom tanulmány bepillantást enged az irodalomtörténet művelődés- és oktatástörténeti szempontból is jelentős, közel százötven éve folyamatosan vizsgált területére, XVI–XIX. századi könyv- és könyvtárkultúra világába. Eredeti funkciójuk szerint van közöttük tanulmány, konferencia előadás, fakszimile-kiadáshoz készült kísérőtanulmány. A kötetté szerkesztés során a szerző időrendbe rendezte a tanulmányokat, ennek ellenére az értekezések sorozata tematikus monográfiaként is olvasható. Az első megjelenés bibliográfiai adatait a kötet végén található jegyzék tartalmazza.

A könyvek és a könyvtárak történetének kutatása kedvelt irányzattá vált az elmúlt évtizedekben, s az adatfeltárást és -feldolgozást napjainkban váltják fel a tematikus monográfiákban megfogalmazható eredmények. A kiadott könyvtárkatalógusok, könyvkultúrával érintkező források és a tudományos feldolgozások egyaránt tanúsítják, hogy a művelődéstörténeti és szociológiai szempontokat érvényesítő vizsgálatok alapvetően segítik az irodalomtörténet megoldatlan kérdéseinek tisztázását.

A kötet szorosan kapcsolódik az 1980-as évek elejétől egyre intenzívebbé váló könyv- és könyvtártörténeti kutatásokhoz. A tanulmányok jelentős részben a szerzetesrendekhez (jezsuita és pálos) és az egyházi könyvkultúrához kötődnek, s eddig ismeretlen nyomtatványokat, műveket, könyvtípusokat és művelődéstörténeti szempontból jelentős folyamatokat mutatnak be. A szövegek és szövegkörnyezetek kérdésköre, valamint a nyomtatványok jellegzetességei mellett a kötet foglalkozik a kevésbé kutatott irodalom- és művelődéselméleti vonatkozásokkal is. A ma már jól hozzáférhető, gazdag és rendezett forrásbázis vizsgálata mellett sor kerül újabb, eddig ismeretlen kéziratos és nyomtatott szövegek bemutatására. A következetesen érvényesített filológiai módszert minden esetben a feldolgozott források irodalomelméleti és -történeti értékelése egészíti ki. A kötet eredményei közé tartozik, hogy ráirányítja a figyelmet a könyvek, könyvtárak és használóik összetett kapcsolatrendszerére. További eredmény a kora újkor két népszerű kiadványtípusa, mirákulumos- és a társulati könyvek jellegzetességeinek és széles körű társadalmi hatásának kimutatása. A kötet használatát terjedelmes névmutató segíti.                                                                                                

(R)


                                SOMMAIRE

L’universalité paulinienne à l’époque de la planétisation

HORISONS

P. Nemeshegyi: Saint Paul et Saint Pierre

L. Gyürki: Saint Paul, l’apôtre des nations

I. Kocsis: L’Esprit Saint dans la théologie de Saint Paul

   F. Szabó: Teilhard disciple de Saint Paul (selon H. de Lubac)


É. Bárdosy: Saint Paul et les femmes

Card. P. Erdő: Sur le bien commun


L. Csaba: L’économie de marché sociale

F. Szabó: Révolte – avenir – espérence

Ch. Albini: Vers la „société de connaissance” (Aggiornamenti Sociali)

M. Gyorgyovich: Interview à l’évêque L. Bíró
  sur la situation des familles en Hongrie

CULTURE ET VIE

Benoît XVI aux États Unis

F. Szabó: Sur les poêtes-prêtres hongrois

Sz. Sasvári: Valeurs chrétiennes dans la presse en Hongrie

J. Németh: R. Schneider (†1958)

SPIRITUALITÉ

Mons. B. Bábel:  „Cherchez d’abord le Règne de Dieu”

Gy. Szokoly–F. Szabó: In memoriam Ch. Lubich

A. Smohay: Évangélisation par les musées et les expositions

COMPTE-RENDU DES LIVRES


Albini, Ch., Az Aggiornamenti Sociali munkatársa (Milánó) – Bábel Balázs, érsek (Kalocsa) – Bárdosy Éva, A Szív főmunkatárs (Budapest) – Csaba László, közgazdász, a CEU professzora (Budapest) – Erdő Péter, bíboros, prímás, eszergom-budapesti érsek (Budapest) – Gyorgyovich Miklós, publicista, társszerkesztő  (Budapest) – Gyürki László, ny. plébános (Körmend) – Kocsis Imre, főiskolai tanár (Vác) – Kuklay Antal, plébános (Köröm) – Nemeshegyi Péter SJ, teológus. ny. egy. tanár (Budapest) – Németh József SJ, ny. egy.tanár (Innsbruck) – Sasvári Szilárd, politikus (Budapest) – Smohay András, művészettörténész (Székesfehérvár) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író, főszerkesztő (Budapest) – Szokoly György, ny. grafikus (Róma–Sümeg)