LELKISÉG




Bábel Balázs

„KERESSÉTEK ELSŐSORBAN
ISTEN ORSZÁGÁT ÉS AZ Ő IGAZSÁGÁT”

(Mt 6,33)


Szentatyánk, XVI. Benedek pápa A Názáreti Jézus című könyvének Isten Országáról szóló elmélkedése után merész vállalkozás erről írni, hiszen az a fejezet egyszerre alaposan biblikus és spirituális.

Talán a személyes kötődés íratja velem ezt a kis tanulmányt, mert saját életemnek is keretét alkotja. Primíciás jelmondatom a fenti cím volt, ebből alakítottam át püspöki jelmondatomat: „Pro Regno Dei” – Az Isten Országáért, és végrendeletben meghagytam, hogy gyászjelentésemen a jobb lator szavai álljanak: „Jézus, emlékezzél meg rólam országodban” (Lk 23,42). Az Isten Országáról szólva elmondhatjuk azt, hogy az exegéták sok bibliai kérdésben eltérnek egymástól, de abban nem, hogy a Biblia alapgondolata az üdvösséget hozó Isten Országa. Ez a gondolat vezetőeszméje az egész Szentírásnak. Kiemelten elmondhatjuk ezt a négy evangéliumról, különösen Máté és Lukács evangéliumáról, amelyben a hegyi beszéd két változata szerepel.  Lukácsnál 33-szor, Máténál 38-szor található ez a kifejezés. Természetesen a Mennyek Országa ugyanezt jelenti. A rabbiknak azt a törekvését, hogy lehetőleg ne ejtsék ki Isten nevét, Máté evangélista a zsidókból kereszténnyé lett emberek tanításakor is figyelembe vette. Mint ahogy minden fontos újszövetségi kinyilatkoztatásnak megvan az ószövetségi előzménye, így az Isten Országának is. A héber „malkut Jahve”, Isten királyságának a gondolata Kánaán elfoglalása után alakult ki. Isten király az égben, a teremtett világban, minden nemzet felett és különösen is választott népe körében. Erről tanúskodnak a zsoltárok. Ez a gondolat a későbbi zsidóság körében differenciálódott. Az egyik felfogás Isten királyságától a népek feletti ítéletet, s a világ jelen alakjának megsemmisülését, valamint új korszak beköszöntését várta, a másik a Messiással eljövő Isten földi országának megvalósulását. De mint a legtöbb Messiáshoz kapcsolódó elképzelés, az Isten Országának a gondolata is eltorzult Jézus korában. A Jézus-korabeli társadalomban a zelóták Isten Országán a dávidi nagy birodalom visszaállítását gondolták, és csak alkalmas pillanatra vártak, hogy a rómaiakat kiűzzék az országból. Mivel Jézus nem vált politikai vezérükké, csalódtak benne. A legjelentősebb befolyást gyakorló írástudó-farizeus réteg úgy hitte, hogy Isten Országa a törvényben van elrejtve. A törvényből szétsugárzik: amikor Izrael népe megtartja a törvényt. Egy akkori rabbi-mondás így hangzott: „Ha Izrael csak két szombaton megtartaná a törvényt, Isten Országa már itt is volna.”

Jézus kritikusan beszélt törvényértelmezésükről, s azzal vádolta őket, hogy azt önkényesen elferdítették. Nem kétséges, hogy ők is csalódtak Jézusban. A Jézus által meghirdetett Isten Országának örömhíre ellentétben állt minden korabeli felfogással. Jézus ezzel kezdte igehirdetését: „Betelt az idő, közel van az Isten Országa.” (Mk 1,15). A beteljesedett idő (kairosz) jelzi azt, hogy megvalósulnak a prófétai jövendölések, az Isten maga jött el, és nem adhat többet, mint magát. A beteljesedett időről egy-egy élményben ízelítőt kapunk. Mi még az idő egymásutániságában a kronoszban élünk, ami egyszerre nehézzé, fáradságossá és várakozástól terheltté teszi életünket.

Az irodalomtörténet úgy tartja, hogy Shakespeare volt az első drámaíró az újkorban, aki úgy tekintett szét a világban, hogy talán nem hitt Istenben. A kronoszban élő ember végső keserűségét költészetének hatalmával végleges, megközelíthetetlenül tökéletes szavakban adta vissza. „Holnap és holnap és holnap: tipegve / Vánszorog létünk a kimért idő / Végső szótagjáig, s tegnapjaink / Csak bolondok utilámpása voltak / A por halálba. Húnyj ki, kurta láng! / Az élet csak egy tűnő árny, csak egy / Szegény ripacs, aki egy óra hosszat / Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű / Meséje, zengő tombolás, de semmi / Értelme nincs.” (Macbeth. V. 5. Szabó Lőrinc fordítása)

Jézus nemcsak prófétaként előre mondta, hanem Ő hozta el Isten Országát. Ahol Ő van, ott van az Isten Országa. Szavával, tevékenységével, személyiségével maga az Isten Országa eljövetele, ahogy ezt Órigenész, a nagy egyházatya mondta. Jézus az Isten Országát sohasem definiálta, hanem számos hasonlatot, példabeszédet mondott, melyek bepillantást nyújtanak annak létmódjába. Isten Országát Jézus tettei és tanításai alapján dialektikus ellentétpárokban lehet felvázolni.

Az első a jelen és jövő feszültsége. Isten Országának jelenvalóságát mutatja Jézus működése és a különböző betegségekben szenvedők meggyógyulása, ahogy a próféták jövendölték. A halottfeltámasztás és egyéb csodák Isten Országának jelenlétét bizonyítják. Jézus is hivatkozott ezekre. Isten Országának jelenlétét még egy fontos eseménnyel is igazolta, hogy a Sátán uralma megtört (Lk 10,18). Jézus ördögűzései ezt tették érzékelhetővé. Korunkban, amikor a bűn a botrányig fokozódik, ebből a jézusi kijelentésből kell erőt merítenünk.

Ugyanakkor Jézus úgy beszélt Isten Országáról, mint később bekövetkező eseményről, melynek időpontját pontosan nem lehet megjelölni. Különösen figyelemreméltó, hogy a Miatyánk mindkét változatában az Ország eljövetelét kéri, pedig ezt az imádságot minden korok keresztényeinek szánta. A feszültséget a mustármagról és a kovászról mondott hasonlatával oldhatjuk fel. Amint a mustármag benne van a földben, a kovász a lisztben, úgy Isten Országa Jézussal megjelent a világban, de beteljesülni csak a parúzia eljövetelével fog (Jn 17,24–26).

A másik ellentétpár nem annyira kiütköző, de mégis feszültséget okozó szembenállás. Isten transzcendens királysága földi dimenziót kap. Az Ószövetség jobban érezte Isten transzcendenciáját, mint mi. Talán ezért is siklott ki az Isten Országára várók egyik csoportja abba az irányba, hogy ennek a világnak előbb meg kell szűnnie. Jézus az Atya akaratának földi megvalósulását kéri éppúgy, mint a mennyben. Pilátusnak kiemelte Jézus, hogy ez az ország nem földi hatalom: „Az én országom nem e világból való.” (Jn 18,36) Mégis földi rendeltetést is szánt neki, azért hozta el az emberek közé, hogy végleg nekik is adja. Az ősegyház egy kedves írásában, a Diognétoszhoz írt levélben a keresztényeket az ismeretlen szerző úgy jellemzi, hogy külsőleg olyanok, mint a többi ember: öltözködés, lakás, munkavégzés tekintetében, de mégis mások. „Bárhol idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen nekik. A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk.” Megvalósították Jézus búcsúimáját: „ebben a világban élnek, de nem ebből a világból valók” (Jn 17,14).

A harmadik ellentétpár: Isten Országa olyan ajándék, amelyért meg kell küzdeni. Ez a szempont különösen a keresztény erkölcs számára fontos. Jézus azt mondja a végítéletről szóló beszédében, hogy ez az Ország a világ kezdetén a választottaknak lett készítve (Mt 25,34). A szőlőmunkásokról szóló példabeszédben a gazdaember szabadon fogad fel munkásokat, és annak is, aki alig dolgozott, megadja az egy dénárt. Ez is azt érzékelteti, hogy az Isten Országa nem olyan, mint amiért bérért kell dolgozni. Isten szuverén ajándéka az. Ebbe az irányba mutat a Márk evangélistánál található hasonlat: „A földműves közreműködése nélkül a földbe vetett mag magától terem.”(Mk 4,28) Ez a hasonlat azonban átvezet az ellentétpár másik oldalára. Ha nem is sokat, mégis tett valamit a földműves, hogy a termés beérjen. Jézus más helyen mondott beszédeiből még jobban kitűnik, hogy Isten Országáért küzdeni kell. Jóllehet ajándék, de a bántalmakat és üldözést is el kell tűrni miatta. Ez a sokat vitatott mondat: „a mennyek országa erőszakot szenved, és erőszakosok ragadják el azt” (Mt 11,12) – szintén a küzdelmes keskeny út vállalását emeli ki. Azért is mondhatjuk, mert Jézustól mi sem áll távolabb, mint a másokkal való erőszakoskodás. Ez az erőszak csak az önfegyelem erőszakát jelentheti, a bűneinkkel való leszámolást, az erények nem mindig könnyű gyakorlását. Az Isten Országával kapcsolatban ugyanis egyszerre kell hangsúlyozni az ajándékjelleget és az érte való erkölcsi erőfeszítést. „Isten Országának örömhíre terjed, és senki se jut abba erőfeszítés nélkül” (Lk 16,16). Szabad legyen egy személyes emlékemet is elmondanom. Katonaságom idején az első alkalommal, amikor hazamehettem szabadságra, már nagyon ki voltam éhezve arra, hogy a Szentírást olvashassam, ugyanis a laktanyában nem tarthattunk Bibliát. Talán mondanom sem kell, hogy az akkori idők katonasága a papnövendékek számára kemény megpróbáltatást jelentett, jómagam is büntetett előéletűek között voltam egyedüli kispapként. Amikor kinyitottam a Szentírást, ezen akadt meg a szemem: „az apostolok erőt öntöttek a tanítványok lelkébe, buzdították őket, hogy tartsanak ki a hitben, mert sok viszontagságon át kell bemennünk az Isten Országába.” (ApCsel 14,22). Kicsit úgy vagyok ezzel a biztatással, mint Pascal a zsebébe bevarrt írással volt, amely egy nagy élményére emlékeztette őt.

Isten Országának negyedik ellentétpárja az, hogy mindenkit meghívott az Atya országába, de nem mindenki válaszolt. A királyi menyegzőről szóló példabeszéd Isten egyetemes üdvözítő akaratát és az emberi szabadságot világítja meg, amely képes elutasítani Isten Országát. A király azt mondja: sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak. A példabeszéd arra céloz, hogy az ószövetségi nép egészében meghívott volt, és csak kevesen fogadták el a Messiást. A választottak kevés számából nem lehet következtetni az üdvözültek számára. Inkább úgy kell értelmeznünk, hogy a meghívás mindenkinek szól, de itt a földön mégis a külső kép olyan, mintha kevesen hinnének. A visszakozás csak saját akaratunkkal történhet meg. Az elveszett bárány, az elveszett drachma, vagy a tékozló fiú parabolája tovább mélyíti ezt a gondolatot. Isten egyetemes üdvözítő akarata és az azt megtagadó emberi szabadság feszültsége a legnagyobb dráma, a kegyelemtan körébe tartozik. Hasonlatokkal felfoghatóvá tehetjük, de igazában misztérium marad.

Még egy ötödik alapvonás is hozzátartozik az Isten Országához, mint sajátság. De ez már nem ellentétpár. Minden áldozatot vállalni kell érte, mert Isten Országának páratlan értéke van. Az elásott kincset találó ember is eladja mindenét, hogy a földet megvehesse. A kereskedő is, hogy az igazgyöngy az övé lehessen (Mt 13,43–46).

Ez azt jelenti, hogy Isten Országának ügye a legfontosabb az ember életében, és aki képes rá az Isten Országáért, a legértékesebb emberi kapcsolatról, a házasságról is mondjon le (Mt 19,12). A cölibátusnak legalapvetőbb megindokolása – Isten Országáért – ebben rejlik. A mai szekularizált világban, az egyházban élők is csupán egyházi parancsot látnak benne, amit esetleg meg is lehet változtatni. A bukások és elesések ellenére is mindig fel kell ragyognia ennek az eszménynek az erre vállalkozó emberek életében.

Természetesen ez az elásott kincs és igazgyöngy nem személytelen érték, hanem a szentháromságos Isten ismerete és szerető közössége. Aki megértette, hogy az ember az Isten Országával mindent megkap, és hogy Isten Országa mellett már semmi több nem kérhető, az meg fogja érteni, hogy ennek az örömhírnek a következménye az életvitel gyökeres megfordítása, a megtérés. A megtéréssel fokozatosan Isten uralma érvényesül az ember lelkében, szeretetében megtisztul, s halad a beteljesedés felé, amiről azt írja a patmoszi látnok: „Jézus Krisztus a hűséges tanú … Ő szeret minket, vérével megváltott bűneinktől, s Atyjának, az Istennek Országává és papjaivá tett bennünket.” (Jel 1,6–7)


Biblia-kiállítás Kalocsán

„Csodálatos!” „Gratulálok!” – ezt a két szót írtam a vendégkönyvbe, miután megtekintettem a Kalocsai Főszékesegyházi könyvtárban április 25-én megnyílt Biblia-kiállítást. Az érsekség páratlanul gazdag (150 000 kötetes) könyvtárából a legszebb, legérdekesebb darabokat válogatták ki; a gyűjtemény egyébként közel ezer Szentírás-kiadást őriz. Az ország egyik legszebb barokk könyvtártermében, amelyet a XVIII. században Patachich Ádám érsek rendezett be, kapott helyet a kiállítás. A XIII. századi pergamenkódexektől kezdve katolikus és protestáns kiadások változatos sorát tekinthetjük meg (pl. Petrus Lombardus kommentárjai Szent Pál leveleihez, Luther első német fordításai, az 1590-es római Vulgata szövege, többnyelvű bibliák a XVI–XVII. századból. . .) Az idegen nyelvek mellett természetesen szerepelnek a magyar bibliafordítások is, pl. a vizsolyi biblia és a Káldi György által fordított biblia 1626-os bécsi kiadása. A kalocsai kiállítás mottója a könyvtáralapító Patachich Ádám érsek olasz könyvtárosától származik: „Itt az ezer nyelven megnyíló Isteni Írás. . .”

A Biblia évében országszerte rendezett kiállítások sorában kiemelkedő helyet foglal el a kalocsai, amely szeptember 25-ig tekinthető meg.

(Sz.F.)

 


CHIARA LUBICH, AZ EGYSÉG APOSTOLA

(1920–2008)

Chiara Lubich, keresztnevén Silvia, 1920. január 22-én született az észak-olasz Trentóban. A Silvia nevet Chiarára (Klárára) cserélte, amikor 1943-ban tagja lett a ferences harmadrendnek. Apja szocialista volt, édesanyja meggyőződéses keresztény. Testvére partizán volt, később pedig a L’Unità című kommunista újság szerkesztőségi tagja. Chiara 1943-ban indította el a Fokoláre Mozgalmat (focolare nyílt tűzhelyet jelent az észak-olasz paraszti házakban): célja az egyházon belüli egység, az ökumenizmus, a vallások, kultúrák közötti párbeszéd, a népek közötti testvériség előmozdítása volt. Ezt emelte ki XVI. Benedek pápa is a 2008. március 14-én Rocca di Papa-i otthonában elhunyt Chiara Lubich halálhíre után Don Oreste Basso társelnöknek küldött részvéttáviratában. Ugyanezt hangoztatták politikusok, egyházi és vallási vezetők, nem keresztények is. A Fokoláre Mozgalom alapítójának hihetetlen népszerűségéről és hírnevéről tanúskodik a világ minden részéről érkezett számtalan részvéttávirat és visszhang a mozgalom alapítója halálakor, illetve temetésekor. Nem véletlen ez, hiszen a mozgalom már 1960-ra nemzetközi lett. 1967-ben elindította az Új Családok mozgalmát; 1968-ban, a fiatalok lázadása idején létrehozta a GEN (új generáció) mozgalmát; 1970-ben megszületett a mozgalom harmadik generációja GEN3).

1977-ben Chiara Londonban megkapja a Templeton-díjat a vallási élet, a vallásközi párbeszéd előmozdításáért. Az alapítónő 1996-ban díszdoktori címet kap a lublini katolikus egyetemen; ugyanebben az évben Párizsban UNESCO-díjjal tüntetik ki a békére nevelésért. 1997–98-ban Grazban „Ökumenikus lelkiség” címmel előadást tart az egység lelkiségéről a II. Európai Ökumenikus Találkozó megnyitóján. Lelki tapasztalatáról beszél Thaiföldön 800 buddhista férfi és nő szerzetesnek, a harlemi mecsetben 3000 fekete muszlimnak, a Buenos Aires-i zsidó közösségnek. 1997-ben az ENSZ felkérésére a New York-i üvegpalotában a népek egységéről tart előadást. 1999-ben Speyerben 41 mozgalom és egyházi közösség alapítójával és vezetőjével találkozik. Augsburgban részt vesz a megigazulásról szóló lutheránus-katolikus közös nyilatkozat aláírásán. 2000-ben római, firenzei és további összesen 12 díszpolgársággal tüntetik ki. Washingtonban mintegy ötezer keresztény és afroamerikai muszlim előtt beszél a testvéri párbeszédről. 2001-ben Indiában „A béke védelmezője”-díjjal tüntetik ki; Prágában, Pozsonyban, Genfben beszél az egység lelkiségéről; 2003 és 2008 között a keresztény mozgalmak és közösségek „Együtt Európáért” nevű együttműködésének elindítója és szorgalmazója az egyetemes testvériség megvalósítása érdekében. A Fokoláre Mozgalom a világ 182 országában terjedt el, több mint kétmillió személy (egyének és családok) csatlakozott hozzá; az egység lelkiségét további ötmillió személy követi.


* * *


Szokoly György grafikus Chiara Lubichról
és a Città Nuova kiadóról

kérdezi Szabó Ferenc

Sz. F.: Kedves Gyuri barátom! Most érkeztél viasza Sümegre Rómából, ahol részt vettél Chiara Lubich temetésén. A magyar sajtó is beszámolt e rendkívüli eseményről. Hallhatnánk a te benyomásaidról?

Sz. Gy.: A Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában volt a gyászmise. Meglepően sok ismert személyiség: politikusok, különféle keresztény felekezetek vezetői, vallások képviselői vettek részt, kifejezve tiszteletüket és elismerésüket az immáron világméretűvé lett Fokoláre Mozgalom alapítója iránt. Különösen is megragadott a főcelebráns, Bertone bíboros államtikár homíliája, aki oly találóan jellemezte Chiara Lubichot, az egység apostolát.

Sz. F.: Kedves Gyuri! Te régóta közelről ismerhetted Chiarát. Mikor is találkoztál vele először?

Sz. Gy.: 1964 elején találkoztam először a Fokoláre Mozgalommal Párizsban, ahol akkor éltem. Nagyon megragadott e mozgalom lelkisége, amelynek mottója ez a jézusi mondat lehet: „Ahol ketten-hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” E lelkiségbe kapcsolódva megváltozott az életem. Röviddel utána, 1965-ben elkerültem Loppianóba, e Firenzétől nem messze eső toszkánai helységbe. Itt a „hegyre épült város” közösségében Isten szeretete szinte láthatóvá vált. Olyan város volt ez, ahol megélik az evangéliumi szeretetegységet, Jézus szavai szerint, aki azért imádkozott, hogy a Benne hívők mindnyájan egyek legyenek.

Sz. F.: Úgy tudom, itt találkoztál először Chiarával.

Sz. Gy.: Igen, itt találkoztunk először, és közelről megismerhettem karizmatikus egyéniségét. Ekkor már a világ minden tájáról jöttek fiatalok, akik Chiara példája nyomán igyekeztek Jézust követni. 1966-ban Magyarországról eljöttek rokonai. Egy héten keresztül én voltam a tolmácsuk; Chiarával háromszor találkoztunk hosszabb beszélgetésre, amikor problémájukat segített megoldani, mindig az isteni szeretet szellemében.

Sz. F.: Gyuri! Mi először 1967 elején Rómában találkoztunk. Mindketten kevéssel azelőtt érkeztünk Párizsból. Anélkül, hogy ismertük volna egymást, életutunk szinte párhuzamosan haladt: Belgium, Párizs, Róma. . . Egy fokoláre közösségben látogattalak meg. Tehát jó négy évtizeddel ezelőtt kezdted munkádat mint grafikus a Fokoláre Mozgalom 1959-ben alapított Città Nuova (Új Város) nevű könyvkiadójánál.

Sz. Gy.: Igen, mint grafikus könyvborítókat terveztem 2000-ig, amikor is nyugdíjba vonultam. A kiadó számtalan könyvének borítóját én terveztem, és többször tálátkoztam Chiarával, mert az ő saját könyveinek tábláját is én készítettem. Általában három változatot terveztem, és aztán Chiara választotta ki a neki legjobban tetszőt. Nagyon figyelmes, barátságos volt. Tudod, Nyugaton tapasztaltuk, hogy az idegenek nehezen tudják helyesen írni a magyar neveket. Chiara megjegyezte nevem helyesírását; nézd, itt van pl. ez a könyve, amelyet nekem dedikált: „A Gyuri Chiara” = Gyurinak Chiara. Tehát nem Jurit írt, mint általában az olaszok.

Sz. F.: Most még tovább kérdezlek a Città Nuova kiadóról, amelynek működése felmérhetetlen jelentőségű a keresztény kultúra terjesztésében. Egészen vázlatosan beszélj kiadványaitokról, minden példányon megtaláljuk kezed nyomát, a tervező grafikus nevét.

Sz. Gy.: 1998-ban összeállítottam egy füzetet kiadványainkról, a „nagy művekről”, itt van ez, meg egy néhány évvel későbbi is, sokkal díszesebb. Első helyen kell megemlítenünk a nagy egyházatyák és középkori szerzők összes műveinek latin, ill. görög és olasz nyelvű kritikai kiadását: Órigenész, Szent Ágoston, Szent Ambrus, Nagy Szent Gergely, Szent Bernát, Szent Bonaventura összes műveit, továbbá különböző patrisztikus szöveggyűjtemények, pl. az atyák szentíráskommentárjai. A modern gondolkodók közül megemlítem a nemrég boldoggá avatott Rosmini összes műveit (80 kötet!). Edith Stein összes művei, a XIX. és XX. századi nagyobb filozófusok, a pápák enciklopédiája, a szentek enciklopédiája (Bibliotheca Sanctorum) 15 kötetben mintegy 30 000 címszóval, a kereszténység története 14 kötetben, amelyet franciából fordítottak olaszra. És sorolhatnánk vég nélkül.

Sz. F.: A Te kezdeményezésednek köszönhető, hogy magyar kiadványok is megjelentek a fokoláre lelkiség hazai terjesztésére. Te tervezted nemcsak ezek címlapjait; hanem a szöveggyűjteményeket is, és Te intézted a hazaküldést.

Sz. Gy.: Felsorolok néhányat e kiadványokból: Ha tüzet gyújtanánk (1972): Chiara elmélkedései; ebből tízezret hazaküldtem, szinte minden magyar plébániára eljutott; Veled is megtörténhetett volna (1974): Sorsok és vallomások; Éljük az Igét (2 kötet, 1980): Chiara elmélkedései.

Sz. F.: Végül, de nem utolsó sorban Te tervezted a Vatikáni Rádiónál kiadott könyveink: bibliai bevezetések, katekétikai segédkönyvek, Teológiai Kiskönyvtár füzetei borítóit, és az én saját könyveim tábláit is, amiért itt most külön köszönetet mondok. – Befejezésül kérlek: egészen röviden jellemezd Chiara Lubich művét:

Sz. Gy.: Isten szeretetét modern felfogásban tudta közvetíteni egyéniségével és az általa alapított mozgalom tagjainak tanúságtételével. A szeretetet hirdette és tanúsította, és azt, hogy Isten az első, Ő szeretett minket elsőnek, tehát nekünk is szeretnünk kell Őt legkisebb testvéreinkben, úgy, ahogy Szent János első levelében tanította (1Jn 4,7–17), és ahogy ezt visszhangozta XVI. Benedek első körlevelében.

Sz. F.: Kedves Gyuri! Köszönöm a beszélgetést.

 

A következőkben a Magyar Kurír és más források alapján közlünk még néhány magyar vallomást Chiara Lubich személyéről és művéről.

* * *

Erdő Péter bíboros, esztergom–budapesti érsek, a CCEE elnöke:

„Az egység karizmája a közösség és a fény új útját nyitotta meg az egyház és az emberiség számára” és „az európai püspökök számos alkalommal örülhettek ennek az ajándéknak” – írta Erdő Péter bíboros, esztergom–budapesti érsek, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnöke. A bíboros a CCEE nevében küldte részvéttáviratát Don Oreste Bassónak, a Fokoláre Mozgalom társelnökének. Erdő Péter hangsúlyozza: Az európai püspökök is egyesülnek imáikban a kereszténységhez és más vallásokhoz tartozó emberekkel, hogy hálát adjanak az Úrnak mindazért a kegyelemért, amelyet az Egyház és a világ kapott Chiara által.” Ezután felidézi Chiara Lubich beszédét, amelyet az 1997-es Európai Ökumenikus Nagygyűlésen, Grazban mondott, részvételét az Európáért tartott különleges szinóduson 1999-ben, illetve az Európáért rendezett stuttgarti találkozókat 2004-ben és 2007-ben. „Biztos vagyok abban, hogy Chiara továbbra is közbenjár a mi Európánkért. Chiara egész életében a keresztre feszített Krisztus hűséges tanítványa volt, és a vele való egység által értette meg a szeretet titkát. Most a Feltámadt Krisztus fogadja be őt Dicsőséges Országába. Ez adjon bizalmat és vigasztalást a Fokoláre egész nagy családjának!”

Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát:

1967-ben az akkor még Német Demokratikus Köztársaságban, Erfurtban és Lipcsében találkoztam először a Fokoláre Mozgalom közösségeivel. A létező szocializmus szürke sivatagában az oázist jelentették ezek a közösségek, akkor tudtam meg, hogy már itthon, magyar földön is jelen vannak az egység apostolai. Ez már akkor remény volt számomra mind a keresztény egységre törekvésben, mind pedig arra nézve, hogy a nemzetek határai, a bennünket elválasztó falak ledőlhetnek.

A vágyott új út, az egység útja, Isten gyermekeinek boldog szabadságának keresztény életstílusa fényként terjed Itáliában, Európában és hála Istennek hazánkban is. A fokoláre lelkiség ma már mindennapjainkban is jelen van elsősorban lelkiségét hordozó testvéreinkben, az ő tevékenységükben, igényes és szép, e lelkiséget hordozó és terjesztő kiadványaikban, és jelen van már a hierarchia tagjai között is. Miért fontos ez nekünk itt Magyarországon, a katolikus magyar egyházban? Vlk bíborosnak, Prága érsekének szavaival tudom a legjobban megadni a választ: „Húsz évvel a zsinat előtt tehát olyan lelki út nyílt meg, mely gondviselésszerűen megfelel a II. vatikáni zsinaton megfogalmazott új egyházi élet igényének, és amely segíteni tudja az egyházat, hogy képes legyen a mai világgal párbeszédbe lépni, és mindenkivel megismertesse az élő Jézust.”  

Tóth Ilona, a Fokoláre Mozgalom magyarországi társfelelőse:

„Chiara személye és Műve számomra és sokak számára Mária alakját hozza közel, őt jeleníti meg, Máriát, aki Istenhez vezeti az embert. Chiara karizmáját megélve ugyanis egy kicsit hasonlók lehetünk Máriához, hiszen az Evangéliumot élve, kölcsönös szeretetünk által a köztünk lelkileg megjelenő Jézust adhatjuk a világnak. Tulajdonképpen ez a fokolár. Ezenkívül hálás vagyok Chiarának a közösségi lelkiségért, mely karizmájának gyümölcse. Ugyanis korunkban, amikor az egyén és a közösség kapcsolata is válságban van, megtanít arra, hogy szeretetem által Jézus növekszik bennem, s akkor növekedhet közöttünk is, egyetlen Test tagjaiként összekötve minket.”

Tomka Ferenc káposztásmegyeri plébános, fokolarino pap:

Chiara Lubich halálakor kérdések merülnek fel az emberben. Vajon miben rejlik annak a titka, hogy a Chiara által az Egyháznak ajándékozott lelkiség 50 év alatt az egész világon el tudott terjedni: Istennek szentelt közösségeket, valamint élő plébániai és egyéb közösségeket tudott létrehozni, megtérések sokaságát tudta elindítani, és párbeszédet tudott teremteni muszlimokkal, buddhistákkal, zsidókkal és mindenféle világnézetű emberekkel.

A zsinat legnagyobb tette volt a „közösségi egyháztan”, mondta II. János Pál pápa: vagyis annak felfedezése, hogy az Egyháznak elsősorban jézusi-testvéri közösségnek kell lennie, amelyben megjelenik és a világ számára is láthatóvá válik Jézus. Chiara Lubich karizmája ennek a kegyelmi, evangéliumi tervnek egy megvalósulása.

Chiara karizmája rendkívüli gyümölcsöket termett a papság, a szerzetesség világában is. Mintegy 2500 azoknak a papoknak (és 100 körüli a püspököknek) száma, akik a Mozgalom tagjai közé léptek, és e karizma által találták meg az útját annak, hogy megvalósítsák a kor és a II. vatikáni zsinat egy másik álmát: olyan papi közösségeket, amelyekben a papok természetfeletti családra találnak.

 


Smohay András

„MÚZEUM-PASZTORÁCIÓ”

A Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum eredete az idén 150 éve született Prohászka Ottokár megyés püspök (1905–1927) szemináriumi reformjaihoz kapcsolódik. A szent életű püspök papnevelési céljaival összeegyeztethetőnek találta az értékes egyházművészeti alkotások összegyűjtését és bemutatását. Utóda, az idén 40 éve elhunyt Shvoy Lajos megyés püspök (1927–1968) 1938-ban nyilvánossá tette az akkorra már hosszú évek alatt tudatosan egyházmegyei gyűjteménnyé fejlesztett képző- és iparművészeti műtárgyegyüttest. A gyűjtés felelős vezetője és a múzeum első őre 1966-ig Kuthy István kanonok volt, aki szakértelmével, lelkes munkájával és nemes személyisége varázsával elévülhetetlen érdemeket szerzett az intézmény történetében. Az ötvenes években kezdődött korlátozott nyilvánosságú „katakomba”-korszak 1998-ban ért véget, amikor Takács Nándor megyés püspök (1992–2003) kezdeményezésére új helyre, Székesfehérvár Belvárosának kellős közepébe, a legforgalmasabb helyre, az egykori ferences rendházba költözött a felújított gyűjtemény.

A múzeum-pasztoráció kezdete az Egyházmegyei Múzeumban természetesen Prohászka Ottokárhoz köthető. Püspöki beiktatásának századik évfordulóján áttörés következett be: Spányi Antal megyés püspök kezdeményezésére megnyílt a „Prohászka – Püspök az emberért” című kiállítás. Amint Győrben az Apor-emlékhely és Esztergomban a Mindszenty-kiállítás, a székesfehérvári is felhasználta a modern installációs technikák és anyagok adta lehetőségeket a nagy püspök életének bemutatásához. A múzeum Városház téri homlokzatára kifüggesztett óriási Prohászka-molinó sok tisztelője szívét dobogtatta meg közel egy éven keresztül. A tárlatra kilenc hónap alatt ötezren voltak kíváncsiak. Ez a korábbi éves látogatottság duplájához közelített. Népszerűsége okán állandó kiállítás lett.

2007 folyamán aztán kifordult a világ a sarkaiból. Kihasználva a történelmi alkalmat – Szent Imre ezredik születésnapját, amelyet a hagyomány szerinti szülőhelyén álló múzeumban is ünnepelhettünk – Spányi Antal a múzeum történetének legjelentősebb beruházását valósította meg. Ennek következtében a volt ferences rendház egész emeletét kihasználó kiállítóhelyek alapterülete több mint duplájára, közel 800 m2-re növekedett. Az épület földszintjén a múzeumhoz funkciójában is szorosan kapcsolódó egyházmegyei könyvesbolt nyílt. Az egykori rendház teljes egészében kulturális funkciót kapott Székesfehérvár belvárosának szívében.

Augusztus 11-én ötszáz ember jelenlétében megnyílt a Szent Imre 1000 éve című nemzetközi kiállítás. Három hónapig Szent Imre, Szent István és Szent László ötven négyzetméteres képe tekintett le a királyok városának főterére. A királyok láttak néptánc-fesztivált, kirakodóvásárt, viharos szelet és közel tizenötezer látogatót igyekezni a kiállításra. Bár néhányan fanyalogtak, mégis – ezt bizonyítja a kibővített vendégkönyv – a látogatók túlnyomó többségének életre szóló élményt szerzett a kiállítás megtekintése. A múzeum régi és új kiállítóterében az egykori ferences cellák sorában Szent Imréről szóló műalkotások és szimbolikus installációk változatos sora lepte meg a látogatókat. Leonardo egyetlen skicce sem elevenedett meg ötszörös életnagyságban, de eredeti műalkotásból annál többet láthattak az érdeklődők. Beszédtémává vált a kiállítás, egymásnak ajánlották az emberek város- és országszerte, s nem csak a katolikusok. Szent Imre életén és évezredes tiszteletén túl az evangélium tanításán alapuló örök érvényű erkölcsi példáját is megismerhették a kiállítás látogatói: mindezt családias légkörben, fáradhatatlan tárlatvezető kalauzolásában. Ez pedig a kultúrmisszión túl már pasztoráció. Aki itt járt, annak már biztosan nemcsak a Móricz Zsigmond körtéri szobor és a Tétényi úti kórház jut eszébe Szent Imréről. Nem beszélve a gyermekekről. Kétezerötszáznál is több általános és középiskolás tanuló járta végig a kiállítást – lelkes fiatal szakemberek vezetésével – csillogó szemmel fürkészve a műtárgyakat. A gondosan összeállított múzeumpedagógiai foglalkozások után több tanító jelezte, hogy a gyermekek a múzeumban szerzett élményeiket mesélik az osztályban, és versengés tárgya a foglalkoztató-füzet helyes kitöltése. A kiállításhoz kapcsolódó reklámkampány a tárlat hirdetésén túl arra is alkalmas volt, hogy olyanok is észrevegyék Szent Imrét, akik esetleg nem jöttek el Fehérvárra. A reklámokra szinte mindenki emlékszik, aki augusztusban Budapesten és a vidéki nagyvárosokban járt-kelt. Az üzenet célba ért.

Miért fontos a „múzeum-pasztoráció”, amikor a megyei és önkormányzati múzeumok után az egyházi gyűjtemények is „megkapják végre” a nekik „járó” költségvetési támogatásmegvonást, amikor jobban hangzik a „halálhörgés-siralom”, mint lázas építkezés közben a kulturális munkások teher alatti halk nyögése, amikor sápadt, beesett arcokat látni mindenfelé vidámság és mosoly helyett?

Azért,
– mert ez a kommunikáció hatékony és kipróbált formája, ami fajlagosan olcsóbb, mint a televízió vagy rádió, vagy akár egy napilap fenntartása;
– mert a médiumok személytelenségével szemben a múzeum közösségi tér, ahol az ismeretek megszerzésével együtt a halk beszélgetés is megengedett;
– mert a halk beszélgetés után egy-egy sikeres tárlat a látogatók közösségi emlékezetének részévé válhat;
– mert egy kiállítás okos marketingfogásokkal bekerülhet a – sokszor vélten-valósan elfogultsággal illethető – médiumokba. Míg egy-egy egyházi esemény, vagy akár jótékonysági akció „elkerüli” a sajtó figyelmét, a „semleges” kulturális szenzációra több érdeklődő jelentkezik;
– mert óriási pedagógiai potenciállal rendelkezik a múzeum. A történelmi, kulturális és vallási ismeretek átadásának természetes és bizonyítottan izgalmas – maradandó élmény, és ezért később is használható tudást nyújtó – környezete a múzeum, az Egyházmegyei Múzeum is.

A missziós parancs örök érvényű imperatívusza buzdít és kötelez az evangélium hirdetésére. Tény, hogy különböző történelmi események hatására ma már az európai társadalom kisebb fele igazítja életét az evangélium tanításához. Ugyanakkor különböző kulturális eseményekre milliók látogatnak el Európában és világszerte. A nagy múzeumok „sztárkiállításai” évtizedek óta évről évre menetrendszerűen újabb és újabb látogatószám-csúcsokat döntenek.

Az európai kultúra letéteményese szinte kizárólag az egyház volt másfélezer éven keresztül, s később is igen sok – a kultúra élvonalába tarozó – műalkotás született kebelén belül. Ennek a felbecsülhetetlen értékű szellemi-kulturális kincsnek őrzői az egyházi gyűjtemények. A kultúrán keresztül ma már széles tömegekhez lehet információkat eljuttatni. Ezért az igényes egyházi kulturális rendezvények – így a kiállítások is – a pasztoráció területévé válhatnak óvatosan, nem tolakodva, de a tanítás tisztaságához kompromisszumok nélkül következetesen ragaszkodva. Így a múzeum kulturális és tudományos funkcióján túl régi-új pasztorális szerepet kap.

A katolikus egyház mindig képes volt az adott korban jellemző tömegkommunikációs lehetőségek kiaknázására. Ma is az. Ezért tudja kihasználni a múzeumi kiállításokban rejlő kommunikációs lehetőséget pasztorális céljai megvalósítására. Kimeríthetetlen kincstárral rendelkezünk, amelynek a megtekintésére tömegek várakoznak.