KULTÚRA ÉS ÉLET




Vatikáni Rádió

XVI. BENEDEK
AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN

(2008. április 15–20.)

XVI. Benedek észak-amerikai látogatása a reménység üzenetének távlatában zajlott, minthogy az apostoli út mottója ez volt: „Reménységünk Krisztus” A pápa tulajdonképpen aprópénzre váltotta a szeretetről és a reménységről szóló két enciklikája tanítását különböző megnyilatkozásaiban. Washingtonban ünnepelte 81. születésnapját, és a látogatás idején emlékezett meg a katolikus világ pápává választásának harmadik évfordulójáról.

A nemzetközi médiumok részletesen beszámoltak Ratzinger pápa washingtoni és New York-i programjairól, bár leginkább a pápának azokra a kijelentéseire irányították a figyelmet, amelyekben, több ízben – kezdve az Amerikába tartó repülőúton az újságíróknak nyilatkozva – elítélte az amerikai pedofil papok gyermekeken elkövetett szexuális visszaéléseit. A washingtoni stadionban bemutatott szentmise során, amikor azt hangsúlyozta, hogy az amerikai társadalom morális válaszút előtt áll, és mindenekelőtt az amerikai egyháznak van szüksége a megújulásra, ezeket mondotta:

„Nincs szó, ami kifejezhetné, mekkora fájdalmat és mekkora kárt okoztak ezek a bántalmazások. Nagyon fontos, hogy az áldozatokat szeretetteljes lelkipásztori figyelem kísérje. Arra bátorítalak mindnyájatokat, hogy minden lehetséges eszközzel segítsétek elő a gyógyulást és a kiengesztelődést, és álljatok azok mellett, akiknek sérelmére ezeket a dolgokat elkövették. Arra is kérlek benneteket, hogy szeressétek papjaitokat, és erősítsétek meg őket abban a kiváló munkában, amit végeznek.”

Látogatás az ENSZ New York-i székházában

A pápa amerikai látogatásának csúcspontja április 18-án az ENSZ közgyűlése előtt mondott beszéde volt az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata közzétételének a 60. évfordulója alkalmából. A szentatya visszautalva a II. János Pál 1995-ös hasonló látogatására, amely a világszervezet alapításának 50. évfordulóján történt, idézte elődje szavait: „az Egyesült Nemzetek Szervezete morális központ, ahol a világ valamennyi nemzete otthon érzi magát, kifejlesztve annak közös tudatát, hogy mintegy a nemzetek egyetlen családját alkotják.” XVI. Benedek elődei, VI. Pál és II. János Pál szociális enciklikái szellemében azt hangsúlyozta, hogy a szervezetnek a szolidaritás elve szerint kell szabályoznia a nemzetközi életet, megoldania a konfliktusokat, éspedig a minél teljesebb többoldali konszenzus alapján, mert a jelenlegi válság oka az, hogy a nemzetközi problémákat egy kisebbség döntésével akarják rendezni.

Az alapvető emberi jogok 60 évvel ezelőtti deklarációja alkalmával a pápa emlékeztetett arra, hogy a Szentszék mindig is támogatta a szervezet működését, amelynek célja, hogy közösen biztosítsák a népek mindennapi életének harmonikus lefolyását. De mivel a szervezet állandóan válságban van, szükség lenne reformjára, a Biztonsági Tanács átalakítására, hogy ténylegesen segíthesse a világ sürgető problémái: a biztonság, a fejlődés, az egyenlőtlenségek csökkentése, a környezet, a természeti erőforrások és a klíma védelme közös cselekvést igénylő kérdéseinek megoldását. A szabadság és a közjó védelmét célozzák a szabályok és a struktúrák; „a szabadság nevében szükséges a jogok és a kötelességek megfelelése”. A tudományos vívmányok alkalmazásakor tiszteletben kell tartani a természet rendjét, az ember méltóságát, az élet és a család szentségét. Nem a tudomány és az etika között kell választani, hanem inkább „olyan tudományos módszert kell alkalmazni, ami ténylegesen tiszteletben tartja az etikai imperatívuszokat”. Az ENSZ feladata, hogy elősegítse a nemzetközi közösségben az egyetemes emberi jogok gyakorlati megvalósítását.

A pápa magáévá teszi az ún. ius gentium által cselekvési normának tekintett „védelmi felelősség” alapelvét, amely a kormányok hatalomgyakorlásának erkölcsi alapja kezd lenni, mióta az ENSZ közgyűlése 2005-ben határozatként elfogadta: minden állam tartozik megvédeni saját lakosságát az emberi jogok súlyos és ismételt megsértésétől (háborús bűncselekmények, etnikai tisztogatás, emberiség elleni bűncselekmények). Ha erre nem képes, akkor a nemzetközi közösség felelőssége az ENSZ Alkotmányában foglalt, illetve más nemzetközi egyezmények által előirányzott jogi eszközök alkalmazásával közbelépni.

XVI. Benedek a következőkben rávilágított arra, hogy az emberi jogok alapja a természetjog, tehát az Isten által az emberek szívébe írt természettörvényben gyökereznek. Tudatosítani kell, hogy az emberi jogok a személy transzcendens természetében (Isten képére teremtett és Istenhez rendelt lény!) gyökereznek. Így válik biztosíthatóvá az emberiség jobb jövője, a béke, a fejlődés és a jövő nemzedékek jogai.

A MAGYAR FŐPÁSZTOROK
AD LIMINA LÁTOGATÁSA

(2008. május 5–10.)

A hazai katolikus médiumok tájékoztattak a magyar főpásztorok ad limina látogatásáról, püspökeink római programjairól. A megyéspüspökök külön-külön találkoztak a pápával, ellátogattak az illetékes vatikáni kongregációhoz, hogy beszámoljanak egyházmegyéik helyzetéről. Végül XVI. Benedek együtt fogadta a testületet. Erdő Péter bíboros köszöntőjére válaszolva a Szentatya beszédében érintette a magyarországi egyház főbb problémáit és feladatait. Most majd részleteket idézünk a pápa beszédéből. Megjegyezzük: a rendszerváltozás után két alkalommal történt ilyen ad limina látogatás; 1993-ban és 2000-ben. A kettő között, 1996-ban II. János Pál másodszor látogatott el hazánkba; akkor rendezték az egyházmegyei határokat; sor került a Nagy Jubileumra és a Magyar Millennium ünnepségeire, ezek kapcsán egy nagy nemzeti zarándoklatra Rómába.

Részletek XVI. Benedek beszédéből

[. . .] A kommunista rendszer hosszú időszaka rendkívül nyomasztó örökséget hagyott a magyarság számára. Ennek még mindig érezzük következményeit: különösképpen azt, hogy sokak számára nehézséget okoz a mások iránti bizalom. Ez jellemző mindazokra, akik oly hosszú ideig a gyanakvás légkörében éltek. A bizonytalanság is hangsúlyozottan megtapasztalható a nehéz gazdasági helyzetben, s a fogyasztói társadalom felfokozott igényei közepette nem látunk jobbulást. Az emberek általában tudatában vannak annak, hogy korunk nem jeleskedik sem a gondolkodás, sem az akaraterősség területén. Amint azt ti is megjegyeztétek, manapság gyakorta nehézséget okoz a teológiai és lelki érdeklődés elmélyítése, mert nem ritka jelenség az a hiányosság, amely egyrészt a szellemi igényesség, másrészt a hitigazságok objektív megtapasztalásának területén jelentkezik. Ebben az összefüggésben az Egyház továbbra is tanítómesterünk, de mindig és elsősorban édesanyánk marad, hogy táplálja bennünk a kölcsönös bizalmat és a reményt.

A szekularizáció terjedése elsősorban a családokat sújtja. A család Magyarországon is súlyos válságban van. Erről tanúskodik a házasságkötések számának jelentős csökkenése és a válások, gyakran a túl korai válások számának feltűnő növekedése. Egyre gyakoribb jelenség a házasságkötés nélküli együttélés. Jogos volt kritikátok a homoszexuálisok együttélésének polgárjogi elismerésével kapcsolatosan, mert az nemcsak az Egyház tanításával ellentétes, hanem a magyar alkotmánnyal is. Ez a helyzet, amelyet súlyosbít a nagycsaládok támogatási rendszerének hiányossága, a születések számának drasztikus csökkenéséhez vezetett, s ezt még drámaibbá teszi az abortusz elterjedt gyakorlata. A család válsága ugyanakkor nagy kihívás az Egyház számára is. Megkérdőjeleződik a házassági hűség és még inkább mindazok az értékek, amelyek a társadalom alapját képezik. Világos, hogy e nehézséget nem csupán a családok érzik meg, hanem még inkább a fiatalok. A városokban a szórakozás új formái várnak rájuk, a falvakban pedig sokszor magukra vannak hagyatva. Ezért nagyra értékelem a számos kezdeményezést, amelyet az Egyház támogat, a rendelkezésre álló kevés eszközök szűkössége közepette: továbbképzésekkel és az irántuk érzett barátság kifejezésével neveli őket a felelősségvállalás fontosságának felismerésére. Gondolok például az egyházi kórusokra, amelyek dicséretes módon ápolják és terjesztik a szent zenét. Az új nemzedékek kapcsán továbbá igen pozitív a katolikus iskolák ügyének támogatása, különösen a Katolikus Egyetemé, amelynek azt kívánom, hogy őrizze meg és fejlessze tovább eredeti önazonosságát. Bátorítlak Benneteket abban, hogy folytassátok törekvéseiteket az iskolai és egyetemi lelkipásztorkodásban, s általában a kultúra világának evangelizálása területén. Manapság élünk a tömegkommunikáció eszközeivel is. Ezen a területen Egyházatok újabban jelentős előrelépést mutathat fel. [. . .]

A XX. század folyamán nem hiányoztak Nálatok sem a hit hősi tanúi: őrizzétek meg emléküket, hogy az általuk keresztény lélekkel viselt szenvedések továbbra is növeljék a hívek és minden igazság és igazságosság után vágyó ember bátorságát és hűségét. Van egy másik gond, amelyben osztozom veletek: a papok hiánya és ennek következtében az Egyház fölszentelt szolgáinak lelkipásztori munkával való túlterheltsége. Ez a probléma Európa számos országában tapasztalható. Mindenesetre arra kell odafigyelni, hogy a papok megfelelően alakítsák saját lelki életüket, hogy a nehézségek és a sürgető munka ellenére, ne veszítsék el életük és szolgálatuk középpontját. Ebből következően meg tudják különböztetni a lényegest a kevésbé lényegestől, és megtalálják a mindennapi munka helyes értékrendjét. Újra hangsúlyoznunk kell, hogy éppen a Krisztushoz való örömteli tartozás, amelynek a papok a tanúi híveik körében, hathatós ösztönzés arra, hogy a fiatalok nyitottak legyenek Isten hívásának felismerésére. Különösképpen fontos, hogy az Eucharisztia és a bűnbánat szentségével elsősorban maguk a papok éljenek, hűségben, kitartással, továbbá, hogy legyenek készségesek híveiknek e szentségekkel való ellátásában is. Az elmagányosodás veszélyét kerülendő elengedhetetlen továbbá a papi testvériség ápolása. Ugyancsak fontos a papok és a laikus hívek közti pozitív és tiszteletteljes kapcsolatokra való bátorítás, a Presbyterorum ordinis zsinati dekrétum tanítása szerint. A papok és a szerzetesek együttműködése is még tovább bővülhet. Ilyen szempontból felhívnám figyelmeteket a női szerzetesközösségekhez intézett bátorításomra. Arra, hogy továbbra is alázatosan folytassák értékes tevékenységüket a legszegényebbek szolgálatában. [. . .]





Szabó Ferenc

ÚJRAOLVASÓ: „PAPKÖLTŐK”

Kritika és vallomás

Közismert Illyés Gyula és Babits Mihály 1933-as Mécs-kritikája a Nyugatban és a körülötte kialakult vita a „papköltőkről”. Az elmúlt másfél évtized során, különböző alkalmakkor már elmondtam véleményemet1, nem akarom megismételni az elmondottakat, mégis emlékeztetni szeretnék arra, hogy miben értek egyet és mit tartok túlzásnak két nagy írónk kritikáiban. Puszta Sándor halálának 25. évfordulója, valamint Ányos Pál és Kocsis László verseinek új kiadásai2 alkalmul szolgáltak arra, hogy újraolvassam néhány papköltő verseit és méltatásait. Ma talán szigorúbb vagyok a költőtársakkal szemben, mint az elmúlt évtizedekben.

Huszonöt éve halt meg Puszta Sándor

Jelen olvasónaplóm időszerűségéhez tartozik, hogy most emlékeztünk Katona Puszta Sándor (1911–1983) halálának 25. évfordulójára. A mai napig talán legjobb tanulmány e papköltő költészetéről Tüskés Tiboré: „Csak belül aranylunk”, Puszta Sándor költői útja.3 Én ma kritikusabb vagyok Puszta költészetével szemben. Igaz, pályája második korszakában leegyszerűsödött, kevésbé volt „papos” és prédikáló, de most meg a végletekig fokozta a tömörséget; képei néha keresettek voltak, nem hiányzott a képzavar sem. Több képe valóságos telitalálat: a gondolati-érzelmi szemléletes elemek szuggesztív egysége és a látomás-életérzés remek kifejezése. Aztán hirtelen – talán a keresett modernségnek engedve – túlírja a verset, és képzavarok keletkeznek. Legyen példa az Eddig kerülgetett című vers.

Eddig kerülgetett
most már ideért ez már a Nagy Ősz
ideje a zsoltároknak
hósapkás járdaszél
nikkel pályaudvar
vadlúd-szerelvények csörömpölése
szavaim alatt megalvadó vér
mindenen rajt az ujjlenyomata
átitat vízjegyével
ezüstöt önt kétoldalt homlokom köré
csenddel havazza szemeim
szétmorzsolt szavaim bevéreznek


Az első két sor után következik ez a szakasz tele képzavarral. Viszont a folytatásában egységesebb: a „Nagy Ősz”-ről szóló ének:

tudom lesz még pacsirtaének
egy két dal lesz még tudom
de árnyékom s napjaim átrepülik a madarak
már dugdossa a délután a fényt
állnak a szobrok kicserélt fejekkel
megkövült csenddel
vértekben aluvó levelekkel
mindenen mérhető lába hossza
a földet hóval-bélelt fehér szél tapossa
ez az elmúlás anyanyelve s az emlékezésé

                           [. . .]

Puszta Sándor A fények rézsút esnek című válogatás (Ecclesia 1976) elején így vallott világnézetéről: „Lábam alatt a föld van, fejem fölött az ég, mindkettővel szemben tudom kötelességemet! Ez egyúttal a kitárt szív, a kitárt kéz mozdulata: az ember felé, hogy boldogabb, – a világ felé, hogy szebb – a föld felé, hogy otthonibb legyen!”

Igazában ezt a humanizmust hirdették modern papköltőink. Puszta, ahogy említett előszavában írta, a „tiszta költészet”-ről értekező Henri Bremond-nal vallotta, hogy minden költészet valamiképp ima. És azt is hangoztatta, hogy a költő, a művész, aki mindig valami szakrálist fejez ki, aki őszintén feltárja belső világát, küzd a kifejezésért, miként az idézett Ady: „Ezért minden önkínzás, ének – szeretném magam megmutatni.” Puszta Sándor prózájában is, verseiben is mindig maradt valami patetikus, teátrális, még akkor is, amikor – talán Pilinszky-hatás volt ez? – pár soros maximaszerű verseket írt:

egyéni
helyi
kicsi golgotákkal
teli a lét
mindnyájunknak meg kell halnia.

Vagy Poverello című háromsorosa:

két száraz ág
nem tellett többre
soha tündöklőbb dallamot!

Befejezésül álljon itt az Emberfia-ciklusból e csodaszép fohász:

Vissza kell adnom
mindent neked
      Uram

ím vissza is adok

nincs már semmim
és senkim sincs
      kagylóhéj-üres vagyok

Te zúgsz bennem
örök Óceán

„Katolikus költészet” – „papköltők”

Illyés Gyula híres Mécs-kritikájában joggal emelte ki bevezetésképpen, hogy a XX. század elején csodálatos módon felvirágzott Franciaországban a katolikus irodalom, főleg a számos konvertita író, költő és művész alkotásai miatt. (Megjegyzem: a század elején még a Párizsban tartózkodó Ady is felfigyelt a megtérések „tornádójára”, és sorra írta istenes verseit; Illyés is személyesen ismert néhányat a konvertiták közül.) Illyés szerint nálunk erősen „felekezeties”, pártos volt a katolikus irodalom. Ennek egyik oka, hogy a katolikusoknak nem volt szellemi vezére; Prohászka Ottokár, minden olvasottsága ellenére amatőr, középszerű, türelmetlen, demagóg, „nem az a varázsló, aki vizet fakaszt a sziklából” (336). Meglep Illyés felületes ítélete. Nem tudom, mit olvasott Prohászkától, akinek híre kétségkívül eljutott hozzá. (Még Ady is a „diadalmas világnézet” hirdetője hatására kezdett foglalkozni az akkor – a századelőn – divatos Nietzschével.) És azok a papköltők, akiket Illyés cikkében emleget: Sík Sándor, Mécs László, Harsányi Lajos, Kocsis László – valamennyien Prohászka sugárzó egyéniségének hatása alatt alkottak, főleg a fehérvári püspöktől vették az ihletet szociális érzékenységükhöz. Ezt az említett költők maguk is világosan vallották.4

Harsányi–Mécs–Sík

Illyés Gyula említett tanulmányában főleg Mécs Lászlót bírálja modorossága, papos pózolása, bőbeszédűsége miatt. „Mécs ima-patakjai, csókturbinái, álom-malterja, csend-lova és sors-küllői olvastán Ady egész sereg sorától is viszolyogni kezdtem.” (341–342) Itt csak utalok arra, hogy a század elején a fiatal Babits és Kosztolányi a pályakezdő Ady verseiről is vitriolos kritikát írt levelezésében.5 Igaz, Babits később változtatott – pozitív irányban – Ady-értékelésén, de Kosztolányi mindvégig kemény bírálattal illette az idősebb költőtársat.

Illyés jellemzése a papköltőkről többször találó, máskor melléfog. „Harsányi is, Sík is inkább irodalmi hitű, mint katolikus. Harsányi Babits-hatású szonetteket ír, és eszmevilágától, versei hangjától bátran elfért volna a Nyugat első csoportjában. Témáit kezdetben Heredia módjára dolgozza fel, külsőségesen; ez noha pompázó, dísszel és arannyal teli, csak a sznobok szemében jelent katolicizmust. Őreá is, Síkra is a korabeli költői áramlatok nagyobb befolyást gyakorolnak, mint az egyháziak.” (334) Újraolvasva Harsárnyi verseit, igazat kell adnunk Illyésnek, hogy „még egyházi tárgyú költeményeiből is hiányzik a belső élmény s ezzel együtt a meggyőzés ereje.” Valahogyan üresen konganak a formailag tökéletes versek. Emlékszem, 1950-ben, amikor Pécsről elküldtük (V. K. barátommal) zsengéinket Harsányi Lajosnak, nálam mindig a hiányzó formát bírálta; forma dat esse rei, hangoztatta, amikor pedig egyes verseimet nagyon dicsérte.

Sík Sándorral szemben igazságtalan Illyés. Nemcsak a már említett Prohászka-befolyást (főleg a szociális érzékenységet) ismerte félre, hanem Síknak a katolikus költészetről vallott kiegyensúlyozott véleményét is, amelyet saját költészetében is igyekezett megvalósítani, bár igaz, hogy kezdetben Sík is „prédikált”, a „diadalmas világnézet”-et hirdette, de őszintén. „A katolikus irodalom problémájához” c. 1935-ös tanulmánya (bár nem nevezi meg őket) válasz Illyés és Babits 1913-as kritikáira.6 Legyen a katolikus író/költő az irodalom/művészet, a minőség elkötelezettje; „legföljebb abban különbözik másoktól, hogy a maga élte hite és megalkuvást nem tűrő világnézete következtében még tisztábban és természetfölötti szankcióktól megszentelten kell látnia ezt a hivatást.” A katolikus írónak a tőle telhető legjobb művésznek kell lennie. Természetesen legyen katolikus, vagyis egyetemes, úgy, ahogy azt Babits vallotta a Sziget és tenger előszavában.

Illyés ronkonszenvvel szólt Kocsis László papköltőről, akinek versein néha érezni, hogy igazi élmény érinti, és nem szédül a szavak örvényébe, „mondatai építésében rajta lehet kapni, hogy mikor szól belőle az ember, s ez a jobbik rész, és mikor a pap, aki szintén érdekelne.” (340–341) Persze Illyés is látja, hogy a költő még pályája kezdetén van. Most Kocsis László (1891–1973) teljes életműve ismeretében Tüskés Tibor szép versválogatást tett közzé Aranyámplona címmel, értő bevezetéssel. Tüskés is említi, hogy Illyés Gyula 1933-ban Sík, Harsányi és Mécs mellett többször hivatkozik Kocsis költészetére. Azt is joggal kiemeli, hogy Prohászka Ottokár szociális szemlélete Kocsisra is döntő hatással volt. „A Mindennapi kenyerünk szociális ihletésű verseiben a népi írókra emlékeztető hang mellett észre kell venni azt a felszabadító hatást is, amelyet Prohászka írásai gyakoroltak erre a lírára: a keresztény gondolatot a modern világban, a mai ember számára kell közvetíteni!” (Tüskés, 16)

Modern költők hite és istenkeresése

Van még egy szempont, ami Illyésnél is, Babitsnál is kiemelten szerepel a katolikus költészet, ill. papköltők bírálatánál. Ez a megélt, küzdelmes hit hangsúlyozása a „felekezeties”, akár „egyházias” hittel, „programmal” szemben. Illyés a francia katolikus szellemről, a francia irodalom katolikus vonásairól szólva – lelkendezve! (336–337) – Pascalt, valamint a „katolikus” Baudelaire-t, Verlaine-t és Rimbaud-t emlegeti, majd Jammes, Claudel és Mauriac katolicizmusát hozza fel a modern küzdelmes hit példájául. Majd már említett Mécs-kritikája elején Mécs László mellett említi még Kocsis Lászlót. „Mindkettő pap, egyelőre az egyetlen jelleg, ami közös bennük. Katolikussá mindkettőt láthatólag a hivatás teszi; papok, mint ahogy más hivatalnok, és verselnek – vajon így verselnének-e, ha nem volnának papok? Egyikben sem érezzük a hit olyan szükségletét vagy elemi bugyogását, mint némely franciánál láthatjuk. Nincsenek kételyeik, nincsenek problémáik, nem látom hitvallásuk eredetét, amit követhetnék. Kész világszemlélettel lépnek fel, költészetükben a vallás inkább mint versszerkezeti tényező szerepel, rendszerint azzal zárják le a verset. Kettejük közül Kocsis természete áll közelebb a katolicizmus világához.” (340)

Amit Illyés Mécs „keresztényszocializmusáról” mondott, azt már visszautasítottuk. De amit most Mécs és Kocsis hitéről (verseikben kifejeződő hitélményükről) állít, találónak tűnik. Ide vehetnénk Sík Sándort is, akinek hitélményéről Jelenits István Illyés Gyula tanulmányára hivatkozva hasonlókat állított, idézve J. Ratzingert is, aki a modern katolikus „megkísértett hitéről” írt.7 Ez a hit – írta Jelenits – kevésbé harsány a ‘diadalmas világnézet’ Prohászkás-Sík Sándoros hiténél, hitelesebb annál. [. . .] Ma a hívő hitetlenségnek, a nem hívő a hitnek kísértésében él.” Én nem mondanám, hogy Prohászka és Sík hite nem volt hiteles, hanem azt, hogy »tizenkilencedik századi örökség«, és a mai olvasó számára idegenszerű, idegen a mai ember hit-élményétől. Én osztom ezt a nézetet: Babits vagy József Attila, Szabó Lőrinc vagy Pilinszky »küzdelmes hitét« közelebbinek érzem magamhoz. Évtizedeken át modern írók, főleg magyarok és franciák istenkeresését tanulmányoztam. Legtöbbször velük együtt kerestem, vívódtam, abban a meggyőződésben, hogy írók, művészek sokszor mélyebben átélik a létezés drámáját, a hit gyötrelmeit és ugyanakkor örömét a Feltámadott Lelke erejében, mint a szobateológusok. Költészetem kritikusai is észrevették ezt. Amint Babits írta, »más a lírai vallomás, és más az egyházi hitvallás: (. . .) A mi hitünk nem olcsó és nyugodt, még maga Krisztus is elcsüggedt a keresztfán. Az egyház – oktató, nevelő szempontból – jónak láthatja titkolni kételyeit s csupán a hit boldog óráiról állít emléket. A költőnek mindent ki kell vallania: ez az ő létjoga és kálváriája.”8

Papköltők a szerelemről

Irodalomtörténészek megkérdőjelezhetik Illyés következő állítását:

„A század elején fellépő katolikus, illetve papköltők, Harsányi Lajos és Sík Sándor, ha visszanéztek, gyönyörű pusztaságon jártathatták szemüket, le egészen Faludiig. A múltból nincs mit meríteni. Harsányi is, Sík Sándor is inkább irodalmi hitű, mint katolikus.” (334) A „pusztaság” valójában nem volt olyan „gyönyörű”, mint Illyés állítja.

Itt most csupán Ányos Pál (1756–1784) költészetét említem, minthogy most jelent meg „Higgy, remélj, szeress!” Ányos Pál versei, szépprózai írásai és levelei.9 A kutató Jankovics József utószavában megvilágítja a fiatalon elhunyt pálos szerzetes gazdag életművét, hagyományőrzésében és váratlan újításaiban, magyar nyelvi programjában, szép magyarságú költészetét. Ányos barátságot kötött a kor neves íróival, akik nagyra értékelték írásait. Munkáit először Batsányi adta ki. Az irodalomtörténetből főleg szentimentális verseit ismertük. Kevésbé emlegették a női bájakról, a szerelem örömeiről szóló versciklusait (Érzékeny gondolatok, Érzékeny levelek).

Jankovics írja: „Szerelmi életéről a vágyakozáson, bizonyos tematikai vonatkozásokon és költői képeken túl nem sok konkrétumot tudunk. A kor költészetéhez hozzátartozott a klasszikus irodalmi vagy mitológiai utalásokkal – költői játék, szellemi vetélkedés is volt ez –, antik női nevekkel való fikciós játszadozás. Úgy tűnik, Ányos költészetének jelentős része is ilyen célzatú, még akkor is, ha van az életrajzból kiolvasható vagy abba beleolvasható valós szerelmi kapcsolatra és annak a papi vagy szerzetesi léthelyzettel való összeférhetetlenségére, illetve az ebből fakadó belső és külső konfliktusra történő utalás.” Később még Jankovics hozzáfűzi: „A korabeli szakirodalomban célzásokat találunk az érzékiségnek túlfokozott jelenlétére Ányosnál.” „A Batsányi által cenzurális okokból átírt vagy kiadásából kihagyott versszakokról – az Érzékeny gondolatok egyes darabjai –, melyeket még Kazinczy is ‘mocskosságnak’ ítélt, kiderült, hogy erotikájuk, ha szokatlan s a cenzor szerint állítólag papköltőhöz méltatlan is, ártatlannak tűnhet, különösen a korabeli költészet szerelmi képeihez, kifejezéseihez képest.” (Jankovics, 277–278)

Ányos Pál költészetéből csak egy szempontot (a földi szerelem motívumát) említettem. A korszellem miatt történhetett, hogy még a XX. század derekán is kéziratban maradtak a ciszterci szerzetes, Ágoston Julián szerelmi költeményei, amelyek egy részét Kilián István 2005-ben tette közzé.10 Tény az, hogy az ismert trió, Sík Sándor, Mécs László, Harsányi Lajos költészetében is alig van nyoma a szerelemnek, legfeljebb csak áttételesen utalnak az erotikus élményre.

A hagyományt aztán merészen Tűz Tamás töri meg, akinek utolsó korszakában fellobog a szerelem, hangot kap a be nem teljesülő szereleméhség; a testi szerelem gyötrő „keresztútját” járja az öregedő papköltő: Amoris via dolorosa.11

Szakolczay Lajos írja „Tűz Tamás költészete” című tanulmányában (i. m. 13): „A magánuniverzumnak nincs többé szüksége rejtélyes elhallgatásokra, szemérmes célzásokra: a ‘fölserdült angyalének’ is, mely mintha ama klasszikus Énekek énekéből szakadt volna ki, lassan átfordul hús-vér gyötrelemmé. (. . .) A szemünktől kék az égbolt (1982) című verseskötet szerelmi ciklust záró szonettkoszorúja, az Amoris via dolorosa már valódi férfi-nő viszonyról, az egymás húsába tépés állati birtoklásvágyától s nemkülönben a bűnbe esett emberpár maga akarta-szerezte gyönyöréről ad hírt. Ez is kereszthalál, még ha a stációk nincsenek is annyira pontosan kidolgozva, mint a Keresztút magánhasználatra című költeményben.”

Tűz Tamás (1916–1992) halálára írt megemlékezésemben hangsúlyoztam: Eljött az idő, hogy a hazai irodalomtörténet figyelembe vegye az „emigráns”, elhallgatott vagy félremagyarázott magyar írókat, köztük legmodernebb papköltőnket, Tűz Tamást is, mert alkotásaik a magyar kultúra egészéhez tartoznak. Hála Szakolczay Lajosnak és a Magvető kiadónak, Makó Lajos = Tűz Tamás versei is „hazatértek”, még mielőtt hamvait szülővárosába, Győrbe hazahozták volna.

Jegyzetek

1 Illyés Gyula: „Katolikus költészet”, 1933, in: Iránytűvel I, Bp. 1975, 329–347; A szövegben csak a lapszámra utalok. – Babits Mihály: „Papköltők”, 1933, in Könyvről könyvre, Bp. 1973 151–152; „Esztétikai katolicizmus”, uo. 172–175. – Szabó F.: „Kiadatlan Mécs-levelek”. Adalékok egy régi polémiához, in Távlatok, 2001/1, 107–115.

2 Ányos Pál: „Higgy, remélj, szeress!”. Ányos Pál versei, szépprózai írásai és levelei. Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket összeállította Jankovics József és Schiller Erzsébet, az utószót írta Jankovics József. Vár Ucca Műhely Könyvek 16, Veszprém, 2008. – Kocsis László: Aranyámpolna. Válogatott versek. Szerkesztette, válogatta és a bevezető tanulmányt írta Tüskés Tibor. Pro Pannonia Kiadó Alapítvány 2., bővített kiadás, 2008.

3 Tüskés Tibor: „Csak belül aranylunk”. Puszta Sándor költői útja. Vigilia, 1976. augusztus, 543–547. Lásd még Szabó F.: „A papköltők és Puszta Sándor”, in Távlatok 1999/2, 326–328.).

4 Erről bővebben Szabó F.: Prohászka Ottokár és műve, SZIT, Bp. 2007, 300–302.

5 Babits–Juhász–Kosztolányi levelezése. Szerk. Belia György. Akadémiai Kiadó, 1959, 111–115 és a hozzá kapcsolódó jegyzetek.

6 Sík Sándor: „A katolikus irodalom problémájához”, in Kereszténység és irodalom Válogatott írások. Vigilia, Bp. 1989, 205–238.

7 Jelenits István: Utószó Sík Sándor Összegyűjtött verseihez (SZIT, 1976), 927–931.

8 Babits M.: Könyvről könyvre, 173–174.

9 Lásd az 1. jegyzetet fent.

10 Vö. Távlatok, 2006/2, 227–228.

11 Lásd méltatásaimat in Távlatok, 1992/2, 250–252 és 1994/3–4, 460–462. – Szakolczay Lajos: „Tűz Tamás költészete”, Tűz Tamás: Hét sóhaj a hegyen c. versválogatás bevezető tanulmánya, Magvető, Bp. 1987.





Sasvári Szilárd

KERESZTÉNY ÉRTÉKEK MEGJELENÉSÉNEK
LEHETŐSÉGEI ÉS KORLÁTAI
A MAGYARORSZÁGI MÉDIÁBAN*

Az Egyház által hordozott értékek közül a mai kor emberének és egyházának a következő kihívásokkal kell szembenéznie:

A szentség iránti érzék elvesztésével; azon alapelv elutasításával, hogy az emberi személy méltósága sérthetetlen; a házasság és család elleni támadásokkal; a szabadság fogalmának hamis értelmezésével; az erkölcs relativizálásával és hagyomány elvetésével.

Az elemzés alapvetően az írott sajtó területét érinti. Ezen belül is a legnagyobb példányszámú országos napilapoknak a katolikus egyházat érintő témáira. Ebből a körből – bár rendkívül szükséges volna a „teljességhez” – hiányzik a megyei lapok értékelése.

Egyházi tanítás a hírvilágról, a kommunikációról

Az egyház tanítása szerint a társadalomnak joga van a megbízható tájékoztatáshoz, mely a közjót szolgálja és segíti a társadalmat a helyes ítélet kialakításában. A tájékoztatás legyen erkölcsileg helytálló, tartsa tiszteletben az ember jogait, de az emberi méltóságot is, mert nem minden tudás hasznos, hanem csak a szeretet az, ami épít.

Krisztus az egyházat arra alapította, hogy hirdesse minden embernek az üdvösséget, ami elválaszthatatlan az evangélium terjesztésétől. Ezért az egyház joga, hogy a tömegtájékoztatási eszközöket használja, és hogy ezeknek a helyes használatáról alapvető tanítást adjon.

„Sitz im Leben” – reflektált közösségi értelmezés

A médiabeli üzenetekhez személyes és tudatos értékválasztással kell viszonyulnunk. A magam és társaim „Sitz im Leben”-jében, tehát a „közösségi életbe ágyazottság”-ában kell reflektáltan értelmezni a médián keresztüli üzenetet.

Korlátok és/vagy lehetőségek

Az első ilyen korlát és/vagy lehetőség a befogadóvilág. Nemcsak egy-egy médiafogyasztó befogadóvilágát, hanem az egész magyar társadalom befogadóvilágát is ismerni kell. Ezt a magyar valóságot dolgozta föl a 90-es években a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, az Igazságosabb és testvériesebb világot c. dokumentumban. E feldolgozásból következtetni lehet arra, hogy milyen az a magyar „Sitz im Leben”, melyben elhangzik itt és most, magyar nyelven Krisztus üzenete. Szükségesnek látszik tíz-tizenöt évenként ezt a munkát elvégezni.

A második ilyen korlát és/vagy lehetőség a média tulajdonosainak az érdeke (akik pénzt akarnak keresni, eladni a termékeiket), személye és értékvilága. A reklámvezérelt médiatartalom feladata, hogy megfelelő nagyságú és összetételű célközönséget bírjon rá a fogyasztásra. A média tehát olyan gazdaság szolgálatában áll, amely a fogyasztás köré szervezi a társadalmat. Olyan szemléletet jelent, amelyben a fogyasztás az életmód, az életforma. Irányát, módját pedig a média által formált divat szabályozza. Ezzel az attitűddel jelen lenni a világban nyilván egészen más, mint az evangélium boldogságstratégiájával.

A harmadik ilyen korlát és/vagy lehetőség: maguk az újságírók. Nincsenek olyan speciális találkozók, ahol megtörténne azon ismeretek, szempontok ismertetése és érvényesítése, amelynek során elhangzik (személyesen) számukra Krisztus tanítása. Külön összehasonlító elemzést igényel, hogy a magyar felsőoktatási rendszerben, illetve azon kívüli helyeken zajló médiaképzés folyamán kapnak-e a diákok olyan információt, mely vallási alapismeretet, egyházi ismeretet közvetít, mutat be.

A negyedik korlát és/vagy lehetőség: a politika. Annak beavatkozó vagy támogató mivolta. A közösség jelenéhez és jövőjéhez kapcsolódik a múltja. A történelem, mint érettségi tantárgy eltörölésének kísérlete példája annak a törekvésnek, amely radikálisan azt állítja: nincs szükség a történelemhez való kapcsolódásra, nincs szerepe a hagyománynak, nem fontos a családi, illetve a közösségi múlt. Elveti a „valahonnan jöttünk, és valahová tartunk” eszmeiséget, és elvezet a „csak a mával törődj, az örökké tartó jelennel” gondolathoz.

Példák

Sajtófigyelők elemzése alapján öt csoportkép, állítás körvonala rajzolódik ki, amelyek az alábbi üzeneteket hordozzák:


1. „A Vatikán heves támadást intézett a homoszexuálisok ellen”, összeállítás készült arról, hogy különböző magas kultúrájú, régi demokráciával rendelkező országok mennyire toleránsak, haladók, sőt még állami kedvezményeket is adnak a »kisebbségnek«, pozitív diszkriminációban részesítik őket.” (N 2003. aug. 4.)

– „XXIII. János utasítása: eltussolni a papok szexuális ügyeit.” (N 2003. aug. 1.)

– „Terjedelmi okok miatt meg se kíséreljük listát a papokról, akik pedofilok voltak.” (Magyar Narancs. 2003. dec. 4.)

– „Orgia papneveldében, St. Pölten.” (Hvg 2004. júl. 31.)


2. „Az Egyház alapítójáról, Krisztusról, a tudomány hiteles cáfolata alapján bizton állítható, hogy nem az, akinek mondják, egyébként is történetileg sem biztos, hogy létezett, vagy ha mégis, egyike a sok tanítónak, (Buddha, Lao-Ce stb.), de leginkább, ha már volt is, semmiképpen sem úgy, ahogy erről az egyház beszél.”

– Hír: „Jézus testvérének csonttartó ládája (tehát testvére volt, tehát Mária házaséletet élt, tehát József akár vér szerinti apa is lehetne).”

– Tanulságos a másik cím: A hír igaz: hamis a Jézus-relikvia (a hír valós tartalma: bebizonyosodott, hogy a Jézus „fivére” csonttartóláda hamis. (origo 2003. júl. 30.)

– „Jézus, aki fattyú” – írja Eörsi István (a szerző ma már halott). (ÉS 2004. jan. 15.)


3. „Az egyház mindig is kacérkodott az antiszemitizmussal.”

– „Azt mondja a Vatikán, hogy a házasság célja a gyermeknemzés, ez az egyházi megnyilatkozás ráadásul (sic!) a magyar Soá idején történik.” (Manar 2004. aug. 14.)

– „A Passio film antiszemita” (Spectator 2004. aug. 27.)

– Vásárhelyi Mária „tudományos felmérést” végzett a Katolikus Egyetemen, amiből egyértelműen kiderült számára, hogy a diákság antiszemita és cigányellenes. (Hvg 2004. febr.27.)

– Március 19-én zajlik a Tomka-Vásárhelyi vita a katolikus diákság és az antiszemitizmus témáról, (mely nap 1944-ben egyúttal Magyarország német megszállásának időpontja volt, ekkor kezdődik a magyar zsidók elhurcolása [konnotációs szűrő]).

– Eörsi István szerint, ha az Európai Unió alkotmányában szerepelne a kereszténységre való utalás, azzal tulajdonképpen kirekesztik az ateistákat, zsidókat (tehát aki ezt akarja: antiszemita). (ÉS 2004. júl. 9.)


4. „Az Egyház tanítása nem más, mint »ellene«-tanítás, életidegen, a mindennapi életet nem ismerő, épp ezért nem beleérző, nem megértő, ebből következik életellenessége, családellenessége, a nő szabadságának semmibevétele és általános szabadságellenessége.”

– „Az »abortusz jogáért« küzdő egyesület képviselőinek holland hajójának kikötését éltes férfiak megakadályozták.” (ÉS 2003. aug. 8.)

– „A Vatikán a lombikbébik ellen” (a hír igaz valósága: a Vatikán tömeggyilkosságnak nevezi a megtermékenyített peték elpusztítását). (MH 2004. márc. 18.)

– (Egy eklatáns példa a teremtéstörténet új elnevezésére) a következő olvasói levélből: „kreacionista propaganda”. (N 2004. nov. 15.)

5. „Az Egyházat, mint ahogy a múltban is, a történelem folyamán igazán csak a hatalom, pénz érdekelte, érdekeli, tehát ebben kell őt korlátozni és egyébként is ne jelenjen meg mindenféle üzenetével a nyilvánosságban, vonuljon »be a templomba«.”

– Olvasói levél (mint a köz véleménye): „hatalom, pénz, kiváltság = szentegyház” (ÉS 2003. júl.4.)

– „Több mint 50 milliárd a katolikus bevétel” (N 2003. okt. 9.)

– Kósáné megvádolja a Vatikánt, hogy hatalmilag le akarja nyúlni egész Európát. (MN 2004. márc. 31.)

– „A pápa hatalmat, az MSZP önrendelkezést akar” (sic!) (N 2004. ápr. 8.)

– „Mennyei mani, a szent ember természetesen tagadja” (Hvg 2004. okt. 9.)

Összegezve: Az Egyház, mint kulturális jelenség, a múltnak része: örökség, poros, tehát semmiképpen sem korszerű. Ha erkölcsi tanítását fejti ki (szexualitás, házasság,) azt bűnösök (sokszor pedofilok) mondják el, azaz hiteltelen, tehát semmiképpen sem szent, bűn nélkül való. Ha erkölcsileg »ítél«, akkor az embert ítéli el, tehát nem a cselekedetet, azaz semmiképpen sem szeretethordozó. Ha szeretetet hirdet, akkor miért antiszemita, azaz semmiképpen sem szent. Ha szolgálatról beszél, akkor valójában a hatalom és a pénz érdekli, semmiképpen sem áldozatkész.”

Az elemzés rövid ismertetése után láthatóvá válik sűrített voltában az az „egyházkép”, melyet a magyarországi politikai napi- és hetilapok felrajzolnak az olvasók számára. Ha ismerjük az Egyházról itt készített teljesen torz portrét, talán a saját arcot fölmutató lehetőségünk (és korlátunk) mozgástere is láthatóvá válik.

Javaslatok

Válaszlehetőségünk az, hogy ébren tartjuk a műveltségünket, a hagyományokhoz való kapcsolódásainkat; az, hogy a szórakoztatás és a szórakozás hagyományos közösségi formáit megtartsuk, megvédjük és támogassuk, ilyenek a szüreti bál, a farsangi bál, a színielőadások stb.

A magyar valóságban érdemes tematizálni és differenciálni a mondanivalót, azaz másképp szólni a nyugdíjashoz, mint az egyetemistához. Meg kell előre tervezni, hogy mi az üzenet a városi munkásnak, és mi a vidéki gazdálkodónak. Kommunikációs szempontból tehát: komolyan venni a címzett „Sitz im Leben”-jét. A válaszlehetőségünk az, hogy alávetjük magunkat a kínálatnak, vagy szembeszállunk a kínálattal, de lehetőségünk az is, hogy szintetizáljuk a kínálatot a saját magunk értelmezésével, és természetesen közösségi értelmezéssel.

Speciális tervezésének és közérthető megfogalmazásának kell lennie a nyilvánosságnak szánt üzenetnek, kérdésnek éppúgy, mint válasznak. Azokat is megszólítva, akiket csak a nagy és szekuláris nyilvánosságban lehet elérni, azokat, akiket nem lehet a templomban elérni, mert nincsenek ott. Az evangéliumot nehéz egy evangéliumtól, egyháztól távol lévő közönséghez elvinni. Következtetés: azokon a helyeken kell differenciáltan megfogalmazni az evangéliumi üzenetet, ahol a célzott közönség jelen van, s használni kell a médiát, mint felületet.

Értékhordozók és tanúságtevők kilépésére van szükség a belső nyilvánosságból a külső nyilvánosságra. Jézus és az apostolok ismerték azt a közeget, ahol beszélniük kell. Az apostolok azt is megtanulták Mesterüktől, hogy a példa, a példázat gyakran nagyobb hatású, mint a kinyilatkoztatás. Fel kell mutatni a „mindenféle élet sztárjai” – és a Krisztus szerinti élet „sztárjai” közti világ értelmes választhatóságát.

A hit tere is a nyilvánosság tere – értelmezési technikák

Ahol a hitünket nyilvánosan gyakoroljuk, az a hely, az a helyzet létrejötte okán alkalmas a körülöttünk lévő valóság értelmezésére. Ugyanakkor a világ történéseinek sokrétűségében való eligazodáshoz értelmezési technikák elsajátítására van szükség.

Ki kell alakítani a „média kritikai terét”, rámutatva a manipuláció technikáira, rávilágítva a mögötte meghúzódó érdekekre, irányított vagy szabadjára engedett folyamatokra.

Beszélni a szavak jelentésének, értelmének, eredetének fosztogatásáról, az új Bábelről. De arról is, hogy az is a szabad akarathoz köthető és felelős emberi magatartás, ha valaki engedelmes, ha őrizni akarja, új fényben megvilágítva, a hagyományt.

 A fogyasztói világ, a globalizmus, az Unió alkotmánya tárgyában tematikus konferencia szervezésére van szükség.

Saját fórum

A belső kommunikáció különlegesen fontos értékeink védelmében, az összetartozás megtapasztalásához. A kommunikációnak (közössé tétel) az is feltétele, hogy az Egyház minden szervezete, plébániai, szerzetesi közössége és intézménye érezze, hogy szüksége van a másikra.

Az, hogy felelősséggel tartozunk egymásnak, összetartozunk, csak úgy képzelhető el, hogy az Egyház minden kicsi része érzi azt a felelősséget, hogy a másikat informálja mindarról, ami nála történik (egy plébánián, egy gyülekezetben, egy eldugott falusi parókián, lelkészi hivatalban). Ha engem bántanak, minket bántanak, ha baj ér téged, segítünk neked.

 A kor technikáját alkalmas eszköznek tekintve létrejöhet a „Mintha Isten létezne” netes fórum, amely meghívó a világhálóra, hogy az ott chat-előknek a névtelenség „biztonságán” át el lehessen juttatni az Igét.

Perszonalitás – személyhez szólni; az emberiesség szigetei – közösséghez szólni

A házasság a férfi és a nő állandó kapcsolata, és a család alkotja az emberiesség első kicsiny szigetét. Minden egyes közösség, melyben elkötelezett emberi viszonyrendszer van jelen, újabb szigetet alkot, mely lépésről lépésre, embertől emberig, megértéstől megértésig, apránként, szívós munkával hozható létre.

„Mintha lenne Isten”– új játékszabályt!

A felvilágosodás azt mondta, hogy az emberi kapcsolatok hátterében közmegegyezéses normák vannak, melyeket mindenki elfogad: „etsi Deus non daretur”. Ha nem létezik Isten, attól még a lényeges erkölcsi normák érvényesek. Ratzinger azt írja, mi lenne, ha megfordítanók a gondolatot:– „veluti si Deus daretur”, követni úgy a normákat, mintha Isten létezne. Új közmegállapodás lehetősége ez a szekularizált világgal, amelyből már kibontató egymás tényleges tiszteletben tartása, s lehetne beszélni végre az emberi méltóság sérthetetlenségének forrásáról, a szentség iránti elveszett érzék újbóli megtalálásáról, az erkölcs és hagyomány rehabilitációjáról.

1 A jelen cikk egy 2005-ben készített hosszabb tanulmány jelentősen rövidített változata. A teljes tanulmány olvasható a Távlatok honlapján.

 


 SZABÓ FERENC KITÜNTETÉSE

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Pro Cultura Christiana díjat adományozott dr. Szabó Ferenc jezsuita teológusnak és írónak. A kitüntetéssel a konferencia nagyrabecsülését kívánja kifejezni azért a több évtizedes elkötelezett munkáért, amelyet a katolikus teológia, az irodalom és a rádiózás területén az üdvösség jó hírének továbbadásáért tett. Az elismerést Erdő Péter bíboros, a testület elnöke, március 5-én adta át.

Különlegesen is bensőséges ünneplésnek lehettek tanúi, akik a díjátadáson jelen voltak. Merthogy nem egyforma fontosságúak a különféle elismerések, és különfélék azok a körülmények is, melyek között az ünneplések folynak. Mindkét szempont szerint megkapó volt az, amelyen Szabó Ferenc, hetvenhét éves jezsuita szerzetes – keresztény életművéért kapott elismerést. Ez több mint egy műfordításokért járó figyelmesség, több mint egy költő, teológus, újságíró munkájának járó kitüntetés. Az életműért adott jutalom összegző elismerése mindazoknak a teljesítményeknek, melyek évtizedek lankadatlan erőfeszítésével keletkeztek, érlelődtek művekké: mintegy negyven könyvvé, megszámlálhatatlanul sok tanulmánnyá, verseskötetekké. És még ennél is nagyobb műnek szól az elismerés. A huszonöt év alatt elmondott beszédeknek, szerkesztői munkának, egyetemi, főiskolai tanítással megvalósított apostolkodásnak. Szól még arról is, hogy Szabó Ferenc több irányú kutatást szervezett és szervez mind a mai napig. Aki korábban Pázmány-kutató volt, az utóbbi évtizedekben Prohászka életművét kutatja, és segíti, irányítja a kutatócsoport munkáját.

Köszöntőjében Erdő Péter bíboros érsek kiemelte: „A konferencia nagyrabecsülését kívánja kifejezni azért a több évtizedes elkötelezett munkáért, amelyet Szabó Ferenc a katolikus teológia, az irodalom és a rádiózás területén az üdvösség jó hírének továbbadásáért tett.” A püspökkari testület elnöke  laudációját a jelenlévők kitörő tapssal nyugtázták.

Szabó Ferenc keresetlen szavakkal válaszolva többek között azt mondta: Igen megörült a kitüntetés hírének. Éspedig azért, mert a világi kitüntetések után most a püspöki kar méltatta elismerésre. Hozzáfűzte: az ötvenes években szerzetesi elöljárói kérésére távozott Nyugatra, mert a rend úgy látta, hogy onnan szolgálhatja teljesebben az egyházat.

Amikor lehetővé vált, sokan hazajöttek, hogy bekapcsolódjanak a magyar rendtartomány életébe. Szabó Ferenc még 1992-es hazatérését megelőzően főszerkesztője lett a Bécsben elindított Távlatok című folyóiratnak, mely Budapestre költözött, és mind a mai napig megjelenik – immár a 79. száma.

Az ünnepelt így summázta válaszbeszédét: „Szolgák vagyunk, én szolgáltam, és folytatom szolgálatomat Krisztusért, az egyházért továbbra is”.

Az elismerő oklevél és emlékplakett átadásakor a püspökökön kívül jelen voltak a magyarországi jezsuiták részéről Nemes Ödön házfőnök, rendtársak és több, Szabó Ferenc munkásságát tisztelő világi: korábbi és jelenlegi munkatársai.

(Elhangzott a Vatikáni Rádióban március 9-én)

Gyorgyovich Miklós


XVI. Benedek a jezsuitákhoz

2008. február 21-én XVI. Benedek kihallgatáson fogadta a 35. Általános Rendgyűlés tagjait. Az új rendfőnök, Adolfo Nicolás készöntőjére válaszolva többek között ezeket mondotta:

„Rendgyűléstek nagy társadalmi, gazdasági és politikai változások, súlyos erkölcsi, kulturális és környezeti problémák és mindenfelé jelentkező ellentétek idején zajlik, ugyanakkor a népek közötti intenzívebb kommunikáció, a kölcsönös megismerés és párbeszéd új lehetőségei, a békére való őszinte törekvés idején is. E jelenségek a katolikus egyházat is mélyen érintik, amikor kortársainknak hirdetni akarja a remény és az üdvösség igéjét. Kívánom, hogy Rendgyűléstek eredményeinek köszönhetően az egész Jézus Társasága megújult lendülettel és buzgalommal teljesítse küldetését, amelyre több mint négy évszázada a Lélek sugallta az egyházban, és e Lélek meg is őrizte termékeny apostolságában. . .”

„Az egyháznak sürgős szüksége van a szilárd és mély hit, az elmélyült kultúra, valamint az emberség és a társadalom iránti igazi fogékonyság embereire, szerzetesekre és papokra, akik életüket arra szentelik, hogy éppen e határterületeken tanúságot tegyenek, és megértessék azt, hogy a hit és az értelem, az evangéliumi lelkület, az igazságosság utáni szomj és a békéért való munkálkodás között igenis van összhang. Csak így válik lehetővé az Úr igazi arcának magismertetése sokakkal, akik számára Ő manapság rejtett és felismerhetetlen marad. Jézus Társaságának ennek kell szentelnie magát legjobb hagyományához hűen, gondosan kiképezve tagjait a tudományra és az erényes életre, túlhaladva a középszerűségen. . .”




Németh József

ÖTVEN ÉVE HALT MEG REINHOLD SCHNEIDER
KATOLIKUS ÍRÓ, A NÉMET NÉP LELKIISMERETE

Reinhold Schneider (1903–1958) előkelő Baden-Baden-i hoteltulajdonosok gondosan nevelt és szeretett gyermeke volt. Anyja katolikus, apja protestáns: hagyományosan katolikus nevelésben részesítették, de csak 35 éves korától lett gyakorló katolikus. Apja 1922-ben halt meg összetörve a vesztett háború, a boldogtalan házasélet, valamint az infláció miatt, amelynek következtében elveszítette vagyonát. Reinhold tőle örökölhette búskomorságát. Könyvkereskedésben, nyomdai irodában dolgozik, írni kezd, sokat utazik Európában. A legtöbb európai nyelvet beszéli. Európa történelmi eseményeit, nagyságait, gondolkodóit és szentjeit mutatja be könyveiben, tanulmányaiban.

R. Schneider elkötelezte magát a nemzetiszocializmus elleni küzdelemben. Amikor 1934-ben megtudja, hogy Dachauban internáló tábort létesítettek, és a nácik embertelenül bánnak az internáltakkal, többé nem tudja felejteni a borzalmakat. Egyik könyve, II. Fülöp nagy sikert arat, de 1935-től kezdve írásait titokban terjeszti, mert a cenzúrától nem kapna engedélyt kiadásukra. 1938-ban jelenik meg Las Casas V. Károly előtt című könyve, amelyet maga így jellemez: „Ezzel a témával lehetőségem nyílt arra, hogy tiltakozzam a zsidóüldözés és az emberi értékek lebecsülése ellen.” A nemzetiszocialista rendszer cenzora felismerte az áttételes, de világos tiltakozást, ám a Csehszlovákia szudétanémet területeire való német bevonulás megakadályozta a szerző elleni megtorló intézkedéseket. Schneider 1940-től nem kap engedélyt könyvei közzétételére. 1943-ban nemzetbomlasztással vádolják, 1945-ben pedig hazaárulás miatt beperelik. Betegsége és a háború vége menti meg a biztos haláltól.

A háborús időkben állandóan imádkozik. Híres szonettje első versszakát idézem:

Csupán az imádkozóknak sikerülhet
a vészes kardot elhárítani,
az ítélő erőket visszatartani
világunk védve szent életükkel.

Később Dachaura és Auschwitzra célozva ezt írta: „az imádkozóknak sem fog többé sikerülni.”

Életének utolsó szakaszában betegsége fokozta pesszimizmusát. Mégis az 1949 és 1953 közötti évek hihetetlenül termékenyek. Ezekben az években születtek meg drámái, amelyekben a tragikus, de a kereszt jegyében igazolható keresztény egzisztenciát ábrázolja. („Ince és Ferenc”, „A nagy lemondás”) Tanulmányokat írt jeles európai gondolkodókról (Pascal, Schopenhauer, Fichte) és költőkről, valamint Jézusról, Máriáról és a nagy szentekről. 1953 és 1958 között egymásután kapta a kitüntetéseket. 1955-ban neki ítélték oda a német könyvkiadás békedíját.

Utolsó életéveiben súlyos hitbeli kételyek gyötörték, de nem hagyott fel az imádsággal. Világnézet szempontjából hasonlított a „spanyol Kierkegaardhoz”, Miguel de Unamunóhoz, akinek küzdelmes hitét jelzik könyvcímei: „Tragikus életérzés” és „A kereszténység agóniája”. A szenvedés és a halál megjelölte R. Schneider egész életművét.

Írói, költői működését a keresztény világnézet sugallta. Két jellegzetes témája volt: a tragédia és a kereszt. „A tragédia nem zárt kör, hanem az örök érvényű rendbe való halálos áttérés. Az embernek meg kell halnia, le kell buknia, énjét oda kell adnia, ki kell szolgáltatnia, mielőtt találkozik a kegyelemmel. A tragikus író művészete abban áll, hogy minden földi dolgot megkérdőjelez, és szemlélhetővé teszi az idő hiábavalóságát. Abban a pillanatban lesz tudatossá előtte örök hazája, halhatatlansága, és emelkedik fel minden fölé, amikor minden összeomlik.

A földi élettel ellentmondásban lévő, örök, túlvilági jog hordozza a tragédiát.” A sötét korszakban megéli azt is, hogy a tragédia meghátrál az imádkozó kezek előtt. Aki „azért imádkozik, hogy Isten akarata teljesüljön, annak számára többé semmi sem tragikus; az ilyen elfogadja azt a keresztet, amelyet az Úr készít neki.”

Schneidert a német nép lelkiismeretének tartották. Elkötelezte magát a békéért, a keresztények egységéért. Lutherről elismerően írt. A párbeszéd embere volt, a nem hívőkkel is megértő dialógust folytatott. A szentek példája erősítette hitét. A katolikus egyház hű fia maradt, bár sokszor nagyon kritikus volt a látható egyházzal szemben, amelynek nagyon is emberi vonásait, hibáit kipellengérezte.

1958 húsvétvasárnapján (április 6-án) egy szerencsétlenség (elesés) következtében halt meg.

Halála után a freiburgi Münsterben ravatalozták fel; a hivatalos egyház saját halottjának tekintette. Szenvedéstől meggyötört, beesett arcán „az értő ember mosolygó boldogsága, a látó bizonyossága, a megkoronázott nemes nagysága játszott”.