ÉLETKÉPES  MODELL-E  
A SZOCIÁLIS PIACGAZDASÁG?
[1]

 

                Csaba László[2]  


 

 

KIVONAT: Ez a tanulmány azt a kérdést vizsgálja, hogy az alapvetően német közgazdák által kiötlött, de mára az Európai Unió egészében elfogadottnak tekinthető szociális piacgazdaság eszméje a gyakorlatban és a globalizáció időszakában is működőképes modell maradt-e. Ennek érdekében negatív és pozitív meghatározásra kerül sor, majd körvonalazzuk azokat a feltételeket, amelyek a modell fenntarthatóságát hosszú távon általában és Magyarországon konkrétan megalapozhatják.   

 

         *       *            *           *            *                 *               *    

 

A világgazdaság, különösen a nemzetközi pénzügyi rendszer megrázkódtatásai, valamint a posztkommunista átalakult társadalmak elhúzódó nehézségei sokakban kételyeket fogalmaznak meg azzal kapcsolatban, hogy az európai szociális pacgazdasági modell fenntartható-e. Gyakorta hallhatjuk, hogy a műszaki fejlődés az Egyesült Államokban összpontosul, és a munkával töltött évek aránya, a munka termelékenysége, valamint a munkajövedelmek arányában is Európa lemaradóban van Amerika és Japán mögött. Érdemes tehát fölvázolni, miben is áll a szociális piacgazdasági modell, milyen tényezőkből építkezik, mely gyakorlati tapasztalatok indokolhatják e kétkedést, és végül a pozitív leírást követően megválaszolhatjuk, hogy életképes modell-e, vagy pedig ideje, hogy átadja helyét valami nálánál teljesítőképesebbnek.Mivel e gondolatokat a közjó kérdésével kapcsolatok  kérdések, közvetlenül pedig a vatikáni Kompendium/2004/2007/ magyar nyelvű kiadása alkalmából rendezett tanácskozás keretében foglaljuk össze, a jelen gondolatmenet nem  mindenben a szaktudományos kifejtés száraz és szigorú logikáját követi, hanem  az alapkérdés megválaszolását áttekinthető módon segítő néhány szempontot összegez, a teljesség igénye nélkül.

 

       A gazdasági növekedés, a fejlődés és az értékrend

 

A katolikus társadalmi tanítást összegző római Kompendium/2004/2007/ többhelyütt is utal arra, hogy műfajából adódóan a korábbi  tanítóhivatali megnyilatkozások összegzésével egyfajta teológiai és szemléleti iránytűt kíván nyújtani a gazdaság, a társadalom és a média kérdései iránt érdeklődő „valammennyi jóakaratú embernek”. Épp ezért  nem tartalmaz konkrét, gazdaságpolitikai programnak tekinthető útmutatást. Ez kézenfekvő is, hisz a inkulturáció és  az adott kontextus minden elméleti- köztük gazdaságelméleti- felimserés megvalósítását csak körültekintő és részletes tény- és tárgyismeret mellett teszi  alkalmazhatóvá.               

 

A Kompendium 564. pontja tartalmazza azt a felszólítást, ami szerint szükség van a gazdaságtudományok felismeréseinek újragondolására a növekedésnél tágabban értelmezett fejlődés és a nemzedékek közti, valamint a nemzetke közti szolidaritás szemponta szerint végezve ezt az átértelmezést. Ez a felvetés összhangban áll a nemzetközi fejlődésgazdaságtan új paradigmáját meghatározó legtöbb elmélettel. Ezek közül kiemelhető Amartya Sen/2003/ felismerése arról, hogy a szegény emberkenek is joguk van életkörülményeik megválasztásra és szabad választásaikon alapuló család- és életviteli modellek kimunkálására, vagyis elutasítandó a korábbi évtizedekben domináns államelvű, fejlesztési diktatúrákra épülő megközelítés. [3]  Bár a szórakoztató lapokban a londoni Economist-tól a pesti HVG-ig szokásban maradt, tudományos értelemben immár nem lehet többé a fejlődést pusztán mennyiségi mutatók alapján megítélni, legyen szó a kalóriabevitelről vagy épp az autógyártásról. Ezért aztán sem Kína, sem Oroszország elmúlt évekbeli gyors, de egyoldalúan iparközpontú és környezetromboló növekedése nem tölt el ájult csodálattal semmilyen  minimális  gazdasági képzettséggel felvértezett megfigyelőt.  

                                                                                                               Másfelől nem lehet az elért eredményeket az oda vezető út sajátosságaitól elválasztani, ezért nemcsak hatékonytalan, de elvetendő is a  szegényeket és általában az állampolgárokat puszta számnak és eszköznek tekintő, a diktatúrákat megengedhető, sőt szükséges rossznak vélő hangyományos felfogás. Az emberi személy középpontba állításának elvéből ez közvetlenül is adódó felismerés lehet.

 

Hasonlóképpen fontos a  fejlődésgazdaságtan ama felismerése is/Todaro-Smith, 2006/, ami szerint a fejlődés nem azonos a mennyiségi növekedéssel, hanem annak térbeli, környezeti, nemzedékek közti, valamint a települések közti egyesnúlyát, vagysis jó minőségét is folytonosan biztosítani szükséges. Ezért elvileg és történetileg sem támogathatók azok az iparosításra egyoldalúan összpontosító, a személyek szabdságát és az általuk választott életmódot egyszerűen felülíró elképzelések, amelyek az ipar erőltetett fejlesztésével és a mezőgazdaság valaint a természet és a lakosság túlnyomó többségét adó kisegzisztenciák kizsákmányolásával vélte megalapozni a jövőt.Mint ma már tudható - és a fentebb idézett vaskos kötet sokoldalúan igazolja is- ez a szebb jövő sosem jött el, mert nem is jöhetett el az elképzelt módon és eszkzökkel. Vagyis- mint annyi más területen- a cél nem szenetesítheti az eszközt. 

 

Harmadszor nem érdektelen a Kompendium 568.pontjának az a meglátása sem, hogy egy világnézetileg alapozott gazdaság- és társadalomstratégia bizonyára nem fér meg egyetlen párt vagy politikai irányzat keretében. Ez –a végső fokon a szubszidiaritás elvéből is levezethető- összefüggés véd mindnyájunkat attól, hogy egyes felismeréseinket, konkrét vagy általánosabb meglátásunkat, tudományos vagy erkölcsi választásunkat napi pártpolitikai érdekek mentén sajátíthassák ki. Másfelől ugyanez a felvetés arra int, hogy türelmesen és konstruktív módon célszerű meghallgatnunk a tőlünk eltérő állásponton levőket. Sőt,  saját magunktól is el kell várnunk a másik demokratikus törekvéseinek és jó szándékának elismerését, akkor is, ha konkrét megoldásait élesen ellenezzük. 

 

A  néhai Francois Xavier Nguyen van Thuan bíboros vezetésével létrehozott vatikáni dokumentum kétségtelen pozitívuma, hogy  az olvashatóságát nem könnyítő, ámde pontos megfogalmazásaival egyértelmű határt szab az elmúlt évtized  társadalmi diskurzusaiban megfogalmazott egyoldalúságoknak. Szó sincs arról, hogy a szabad társadalmat magántulajdon és verseny nélkül, sőt inkább azok ellenében tartanánk elképzelhetőnek. Eközben azok a hagyományos alapelvek, amelyek  gátolják az említett alapintézmények fetisizálását, eszköz jellegük elhomályosítását, nyilván csak megerősítést nyertek a  szovjet birodalom összeomlását követő fejlemények/Csaba,1994/ kapcsán. A Centessimus annus/1991/2005/enciklikából – a hazai viszonyok szédítő ütemű fordulatai mellett talán érthetően- azonban eleddig kizárólag a piacgazdaság korlátait kiemelő elemek maradtak ismertek. Eközben a hasonlóképp hangsúlyos másik oldal - az állam túlértékelésének- már a szubszidiaritás alapelvéből is adódó, valamint az állam és egyház elkülönüléséből is következő- szempontja mintha háttérbe szorult volna. Ebben a vatikáni írásban- a hazai és a nemzetközi közbeszédtől üdítően eltérve – nincs szó „kapitalizmusról”, „demokratikus szocializmusról” és más ideológikus fogalmakról, de annál inkább szó van a szabad piacgazdaságról, mint a szabad társadalom alapjáról. Ez akkor is fontos, ha nem gondoljuk, hogy a szabadpiac mindenható lenne, sőt, a szociális piacgazdaság eszméje eleve az e dokumentumban is kiemelt cél-eszköz kapcsolat kidomborításán alapult/Röpke,2000/.[4]    

 

          A szociális piacgazdaság modelljéről

 

Miképp határozhatjuk meg a szociális piacgazdaságot? Kézenfekvő, hogy e túlnyomórészt a  szovjet és a náci/olasz totális államok bírálatából, negatív programként és gyakorlati útmutatóként született modellnek kétirányú veszéllyel kell szembesülnie. Az egyik az, ha a  szociális elem túlteng benne, s – mint Németországban a 80as évek közepétől- az állami újraelosztás olyan formát és mértéket ölt, ami kioltja a lendületes fejlődés mozgatórugóit/Cassel, szerk,1998/. A másik pedig az, ha a  szociális elemre történő hivatkozás puszta fügefalevél marad, és emögött a korltátozatlan piacgazdaság – történelmileg mindíg instabil- törekvését megalapozó érdekek előtt nyílik parttalan tér. Kétségtelen például, hogy ha az állami újraelosztás mértéke a  nemzetközi elemzések szerint optimálisnak tekinthető 30 százalékos mérték/Tanzi, 2005/ alá zuhan, mint mondjuk Fekete Afrika, Latin Amerika és a posztszovjet térség  egyes államaiban, de Kínában és Indiában is, akkor a közfeladatok ellátására nem mara se pénz, se paripa, se fegyver. Sőt, mint az alább részletesebben is ismertetendő freiburgi iskola képviselői rendre hangsúlyozták is, a szabályozatlan magántulajdon nem pusztán a hatékonyságnak, hanem magának az emberi szabadságnak is ellenfele. Ez a náci gazdaság megfigyeléséből származó felismerés a Putyin korszak oligarchikus gazdaságában, Kínában és Latin Amerikában egyaránt ismételt igazolást nyert az elmúlt évtizedekben.  

 

Hogy tudjuk a piacgazdaságban a szociális jelzőt tartalommal megtölteni, anélkül, hogy mint oly gyakran, ez „menyétszóvá” válna/Hayek, 1992,123-126. old/ és a szó eredeti jelentését kiszívva azt élettelen tetemmé silányítaná? Nyilván etekintetben a közjó  fogalma igazíthat el. E kategóriát- épp a vele történt számtalan visszaélés és az ezt övező eredendő bizonytalanmság okán- érdemes  pozitív értelembe körbejárnunk.

 

Nyilvánvalóan igaz az a felismerés/Kis,1998/, hogy demokratikus társadalomban általánosságban nincs eleve és kívülről adott közjó, ami a szereplők érdekétől és  szabad választásától függetlenül tételeződhetne. Ez a felismerés nem más, mint a közgazdaságtan ősrégi, Arrow-féle tételének/1950/ alkalmazása, ami különösen a gazdaság vonatkozásában megkerülhetetlen. Ugyanakkor érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a Nobel díjas Kenneth Arrow tétele szigorúan a jólétre, és nem a társadalmi közbeszédben és az értékrend egésze szempontjából egyre fontosabbá váló jól-létre, azaz a humánus életkörülmények összességére vonatkozik, vagyis  bizonyára kiegészítésre szorul[5].

 

Épp ezért a történelem ismeretében az se kérdéses, hogy a közjó aligha szorítkozhat pusztán a közmegegyezésre, netán az 50 százalék plusz egy szavazat uralmára, ami közismerten/ a régi görögöktől tudhatóan/ a türannoszok uralmához vezetne.  Etekintetben a természetjog és a józan ész  a római Kompendium által többszörösen megidézett- szempontja egészíti ki a közösség mérlegelését. Bizonyára nem lehet  és nem célszerű mondjuk olyan szabályokat  közjóként bevezetni, amelyek a születendő személynek azt a jogát, hogy egyértelműen tudhassa, kik a felmenői és miképp kötődik hozzájuk, kiiktatná, a biotechnológia fejlődésére, vagy épp a nevelőszülők kényelmére való hivatkozással. Nem szükséges külön  eljárásokat és határozatokat hozni  mondjuk a nemzeti nyelv, mint kultúrált önkifejezési eszköz megvédésére/a helyesíráson túl/, a művészeti  divatok befolyásolására, vagy éppen  a valutaátváltás szabályozására.

 

Másfelől viszont  nem bízható a változó közmegítélésre a civilizáció érvszázados vívmányaként létrejött  értékek megőrzése, például az elesettek és az idősek emberhez méltó ellátásának kötelessége, annak hasznosságától függetlenül. Ez és sok más közismert  példa az erkölcsi rend jellegéből adódik. Vagyis a  köz,  nem pedig egy-egy választói csoport  javát célul tűző közpolitika  nem törekedhet az emberi együttélés és az élet továbbadásának bizonyítottan  időtálló kereteinek megbontására, a még kialakulatlan személyiségű/ezért teljes értelemben még biztosan nem szabad/ gyermekeknek a  beteges hajlamú, vagy épp csak gátlástalan nyereséghajhász felnőttek kénye-kedvének történő kiszolgáltatására.

 

Kézenfekvő, hogy a három terület mibenlétéről és mértékeiről hosszú vitákat lehet és érdemes is folytatni. Az azonban kétségtelennek tűnik, hogy a fenti sarokpontok alapján átlátható és számonkérhető módon  alakul ki az, hogy egy-egy időpontban konkrétan mi és miképp tekintendő közjónak. 

 

       A szociális piacgazdaság közgazdaságtana és gazdaságpolitikája

 

Ha e sarokpont gyakorlati értelemben kézzel foghatónak tekinthető, akkor eljutunk a szociális piacgazdaság  közgazdaságtani tartalmának pozitív kifejtéséhez is. Etekintetben a német közgazdászok játszottak úttörő szerepet, bár felismeréseik a mai közgazdaságtan amerikai művelőinél is megjelentek. Hangsúlyozzuk, hogy a későbbi - sok tekintetben önigazoló -  német nyelvű irodalommal szemben itt a modellről, és nem annyira  a Német Szövetségi Köztársaság különféle időszakában megfigyelt gazdasági gyakorlat általánosításáról lesz szó, mert a kettő csak igen közvetett módon fedi egymást. Az is lényeges, hogy a gazdasági rendszerelméletben bevett amerikai felosztástól /Szabó K., szerk, 2007/ eltérően ezt a modellt semmikép se tekintjük a neokorporatív/tárgyalásos  rendszer egyik alfajának, hanem a szabad társadalom önálló változatának. Pozitív kifejtésében a primer  közgazdasági irodalmak/szerzők álláspontja és nem az utólagos és külsődleges/politikatudományi eredetű/ átértelmezések alapján állunk[6]. Miben áll tehát a szociális piacgazdasági modell? Az eredeti, és egymásra sok tekintetben reflektáló szerzők nézeteit ehelyütt csak  erősen leegyszerűsítve ismertetjük.

 

1.      A már 1933-ban  marburgi katedráját elvi okból feladó, és évtizedeken át Genfben alkotó Wilhelm Röpke/1943, 2000/ munkáságában központi szerepet kap az elproletarizálódott és elidegenedett társadalom humanizálása. Ennek számos eszköze közül semmiképp se a munkaadók és a munkavállalók közti megállapodásos rendszer a lényeg, hanem a minél szélesebb körben terített tulajdon. Erre alapul és ehhez társul az élhető léptékü városok és gazdasági egységek létesítése és a széles értelemben vett – civil társadalmi és politikai részvétel. Ebből adódóan a rendszer sajátossága – a szubszidiaritási elvre és a munka alapú társadalomra való közvetlen hivatkozás révén is – a civil társadalom központi szerepe, a regionális sokféleség elismerése és a hagyományok ápolása/épp az ipari társadalom elszemélytelenedésének ellentételezésére/. A kultúra, különösen a magaskultúra és a nemzeti hagyományok őrzése és fejlesztése a közhatalomnak többféle szempontból is kiemelt feladata, etekintetben nem érvényes az állami semlegesség elve. Hasonlóképp az oktatási rendszerben a nevelési funkció, a szociológiában manapság social skills-nek nevezett együttélési készségek kifejlesztése, és természetesen a Kompendiumban többszörösen és joggal kiemelt kötelességtudat kialakítása meghatározó vonása. Annál is inkább, mert az alább részletezendő versenyelvű, teljesítményközpontú társadalom e vonásokat előföltételezi, vagyis azt a rendszer /ön/működőképessége érdekében kívülről be kell vinni. Ez ugyanis a  piacgazdaság hatásait tompító szociális háló, a sokat idézett soziale Flankierung érdemi tartalma, különösen ha a segélyből élők társadalmát el kívánjuk kerülni a „ki nem dolgozik, ne is egyék” páli tanítása nyomán.[7]

 

2.     Walter Eucken/1940, 1952/, a freiburgi iskola[8] megalapítójának munkásságában a szociális piacgazdaság  konstituáló és kiegészítő elemeinek kidomborítása révén teljesen egyértelművé válik, hogy ebben a modellben nem a különféle társadalmi erők közti –jórészt zárt ajtók mögötti – alkuk, hanem a  közhatalom által őrzött és tisztességessé tett verseny a meghatározó elem. Ennek fontos alapeleme az árstabilitás és a kiegyensúlyozott államháztartás, amit a németek találóan a stabilitás kultúrájának is neveznek, hisz ez a szociálpolitika egyik leghatékonyabb eleme. Emellett  a területi egyenlőtlenségek mérséklésével, az élhető környezet fenntartásával, a  foglalkoztatás, különösen a produktív és innovatív önfoglalkoztatás- és nem a nagy állami hivatalokban történő öncélú lődörgés- támogatása is a közhatalom feladata. Igen lényeges, hogy a családi és a középvállalkozásokat mint az emberi alkotókészség és a vállalkozóvá válás iskoláit elvi és gyakorlati okokból támogatni célszerű, amiben a legjelentősebb talán a túlszabályozás kerülése. Szó sincs tehát „szektorsemlegességről” és a különféle tulajdoni formák egyenlőségéről, a közösségi és más nem magántulajdoni köztes formák kultuszáról, ami a szocialista és a zöld mozgalmak valamint a felszabadítási teológiai hívei nyomán vált  bizonyos körökben és időkben népszerűvé,mert ez egyértelműen személyes magántulajdonon alapuló gazdasági rend. 

 

3.     Az Angliában, az Egyesült Államokban, majd végül Freiburgban alkotó, 1974-ben közgazdasági Nobel díjjal is elismert Friedrich August von Hayek/1960, 1992/  munkásságában a témánk szempontjából legfontosabb két elem a  gazdasági és a társadalmi/politikai szabadság  kölcsönös tételezettsége, valamint az emberi tervezés és előrelátás korlátlanságába, a műszaki újítások végtelen megvalósíthatóságába és a természet leigázhatóságába vetett, valláspótlékszerű hit- Machbarkeistglaube – végleges cáfolata. Mindkettő közvetlen jelentőségő a szabad gazdaság és a szabad társadalom szempontjából. Bár az előző felismerés Euckennél is megjelenik – a társadalmi alrendszerek  összefüggésének tételében- a  szocializmussal és a tervezői mentalitással filozófiai szinten vitázó osztrák közgazdász nevéhez köti a nemzetközi irodalom e felismeréseket/annál is inkább, mert az Ő munkássága született meg eredendően angol nyelven, vagyis világszerte hozzáférhetően/.

 

 Egyfelől sokrétű igazolást nyer az az intuitíve is belátható tény, 

 hogy az emberi tevékenység sokoldalú, komplex volta miatt hossszabb távon nehezen választható el a gazdaság szabadsága a politikai szabadságtól, hisz a tevékenységi szférák elkülönülése jórészt csak gondolatainkban létezik. Másfelől az – a genetika és a biológia által azóta sokszorosan igazolt módon- a fejlődés útja, hogy a meglévő elemekből előre elvileg sem látható módon kombinálódva jönnek létre a fejlődés ugrópontjait jelentő áttörések, újítások/a műszaki, a gazdasági és a természeti létben egyaránt/. Ezért  nem pusztán ideológiája miatt  reménytelen a társadalom tervezése, hanem más, humanista érvek mentén sem lehet a bölcsőtől a sírig tartó biztonság vágyát a társadalomszervezés alapelvévé megtenni a gyakorlatban. A szociális állam ezért kiegészítője, nem alkotója a szzbad gazdaságnak és a szabad társadalomnak/freiheitliche Ordnung/. Az állam feladata ezért semmiképp se a gazdaság fokozatos „társadalmasítása” és az emberi viszonyok piaci jellegének kirtása- a szociológiában de-commodification néven ismert törekvések tartalommal való megtöltése- hanem a verseny tisztaságának és a társadalomban az információs és gazdasági önrendelkezés feltételeinek biztosítása. Ehhez pedig önkorlátozó    

államhatalomra van szükség, ami mind a rendszeres túlköltekezés, mind a folyamatok részletekbe menő irányítása, mind pedig a saját ideológia terjesztése kérdésében konkrétan is meg kell hogy nyilvánuljon. Utóbbiak tekintetében különösen a média- és a vallásszabadság összefüggésében kifejtett Kompendium-részek figyelemre méltóak, mert a totális rendszerek illetve a fogyasztói értékrend alapján monopolizált tömegmédia veszélyeire hívják fel a figyelmet, a hiteles és konstruktív tájékoztatás szempontját kiemelve.

 

        A szociális piacgazdaság kisiklásai és kiigazításuk

 

 A német közgazdasági gondolatok megszületése, majd a Szövetségi Köztársaságban történt alkotmányos bevezetése óta hat évtized tapasztalata segít abban, hogy el tudjuk választani az esetlegest a modellképző elemektől, s felismerjük a globalizáció és az európai integráció előrehaladtával végbement alapvető változások jelentőségét. Igen röviden arra kell emlékeztetni, hogy e  nagy jelentőségű átrendeződések után már nem beszélhetünk értelmesen egy-egy nemzeti közösség korlátlan szuverenitásáról, hiszen az részint a technológiai változás, részint a közösségi döntések következtében  uniós hatáskörbe került. Kézenfekvő, hogy a megbékélés elvén és a szubszidiaritáson felépülő Európai Unió, különösen a 2007.decemberi reformszerződése óta  a szociális piacgazdaság  elveit  elsőrendű módon előmozdító nemzetközi közegként létezik.

 

Mindez konkrétan azt is jelenti, hogy a nemzeti sokarcúság megőrzésével a szociális piacgazdasági modell meghatározó alapelemei, így az árstabilitás, a felelős költségvetési politika, a környezettudatos gazdálkodás követelménye, vagy épp a szociális  minimumok- immár az Európai Bíróság ítéletei nyomán is kikényszeríthető- érvényesítése – legalábbis a követelmények szintjén -  az adottságok közé számítható, méghozzá az új tagállamokban is[9].

 

Ugyanakkor mind a  régi uniós tagállamok tapasztalatai/Cassel, szerk.1998/, mind pedig a rendszerváltozásra adott válaszok/Wünsche, szerk, 1993/ rámutattak a sok tekintetben rögtönzött modellünk kiegészítésének szükségességére is. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy  a szociális piacgazdaság eszméje – épp pártokon átívelő volta és általános elfogadottsága okán- némileg ellaposodott, és átfedésbe került az alapelveiből nem következő, vagy azokat kifejezetten kiürítő törekvésekkel is. Utóbbiakat az univerzális jóléti állam, a fogyasztói társadalom, a bölcsőtől sírig gondoskodó állam és a rejtett vagy nyílt korporativizmus hívószavai jeleníthetik meg.

 

Nincs hely és mód ehelyütt monografikus fejtegetésekbe bocsátkozni a nyugat-európai  modellek átalakulásáról és új fejleményeiről. E széleskörű irodalom/Genschel,2004, Sapir, 2006, Győrffy, 2007/ alapján nem kétséges, hogy a skandináv országok épp azáltal tudták megőrizni jóléti modelljüket, mert azt a  fenntarthatóan kiegyensúlyozott államháztartás és a nemzetközi versenyképesség szempontja szerint  alapjaiban átszabták. Ezzel szemben- mint valamennyi idézett forrás alátámasztja- a kontinentális Európában az elmeszesedés jelei mutatkoznak. Ez  nem utolsó sorban a  német, olasz és francia gazdasági növekedés lelassulásában és a stabilitási kritériumok rendszeres megsértésében, valamint a kettő egymást erősítő visszahúzó hatásában jelent meg. A skandináv országokban – a kontinentális európaiakétól eltérően- leépültek a neokorporativizmus elemei, megnőtt a szerződés szabadsága, a munka rugalmassága[10] és erőteljesebben jut érvényre a szociális piacgazdaság eredeti felfogásából következő versenyelv. Hasonlóképpen a támogatások – a német-francia gyakorlattól eltérően- nem a  munkapiacról való távolmaradást „édesítik meg”, hanem az oda való visszatérést ösztönzik, még akár az 55-75 éves korosztály tekintetében is[11]. Hasonló fordulatok mentek végbe a holland és a brit szociáldemokrácia uralma alatt is. Itt az aktív munkakeresés és a közmunka végzése például a  rendszeres segélyezés előfeltételévé  vált.

 

Ha már mindenáron a baloldali szociális ideológia nyomán az „újkapitalizmus” sikerületlen fogalmát akarjuk ráhúzni arra, ami a jól bevált régi elvek új formájú megjelenítése, akkor inkább a fentebb sorolt országokra érvényes ez, semmint a hazai viszonyokra, amire, ha néha próbálják is/Baritz, 2006/, ezt nehéz lenne ráhúzni. Hisz épp a 80-as évek átideologizált világához képest új, tartalmilag azonban a szociális piacgazdasági modell lényegéhez kötődő  régi elemek felélesztése a perdöntő, azaz a kiegyensúlyozott államháztatás, az árstabilitás, a munkából való megélés ösztönzése, a szabályozott verseny és a  mindennapi élet vonatkozásában illően tartózkodó állam  és sajtó a meghatározók ott, és a szembetűnően hiányzó vonások nálunk.

 

Szembeötlő, és a Kompendiumnak az emberi munkát  XIII.Leóra hivatkozva nagyra értékelő szövegeiből, a munkálkodó emberi személynek a termetés kibontakoztatói és társaikénti értelmezéséből egyértelműen következik, hogy ez a szemlélet mentes a  primitív népek életkörülményeinek  romantikus idealizálásától, ami különösen a zöldmozgalmak révén nyert új népszerűséget a jóléti államok -  többnyire nem dolgozó -  ifjúsága körében. Miközben a gazdasági javak eszközjellege kézenfekvő és mind a hagyományos erkölcsi, mind a mai gazdaságelméleti felfogás szerves része, az aligha képzelhető el, hogy a világ ma is jelentékeny- az emberiség harmadára kiterjedő, és a gazdag államokban is élő- szegényeivel való szolidaritás elve a gazdasági növekedés szándékos lenullázásával lenne kibontakoztatható.  Nincs se erkölcsi jogunk, se közgazdasági okunk elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy jelenleg is az emberiség  egyhatoda az 1 dollár napi/sic!/ jövedelem alatti mély szegénységben él/Collier, 2007/. Hasonló arányt mutatnak ki Magyarországra  a legutóbbi empirikus felmérések/Tóth-Szívos, szerk, 2008/ is.                                               

 

Mindezek alapján a szociális piacgazdaság elmélete semmiképp se hozható közös nevezőre a piacellenes törekvések egyikével sem, legyen szó  Mussolinit idéző államilag szervezett hivatásrendekről és központilag megszabott egyéni díjazásról, vagy épp ellenkezőleg, romantikus zöld piacellenességről. Mindez nem jelenti sem elvileg, sem gyakorlatilag a sok országban terjedő fogysztói idiotizmus  magasztalását, vagy épp a következő nemzedék és a természeti környezet tekintetében felelőtlen üzletviteli gyakorlat  pártolását. Az igazán izgalmas inkább az ellenkezője: a felelős és etikus gazdálkodás, mint idea  gyors terjedése  a vezető nemzetközi cégek körében. Hasonlóképpen a környezetbarát gazdálkodás elve, a munkatársak bevonásának gyakorlata mára a menedzsment tudományok színvonalas művelői számára az alapismeretek közé számíthatók. Ez fontos felismerés, épp azért, mert hazánkban a gyakorlat a nemzetközi trend ellenében a neo-fordizmus felé mozdult el, vagyis a katonai, hierarchikus szerveződés terjedt el a munkavállalók  érdemi bevonása helyett, s az élethosszig tartó tanulást inkább a „túlképzett” munkaválalótól- és persze állampolgártól- való félelem pótolja/Makó és tsai, 2008/.

 

 

 

     Életképes lesz-e a szociális piacgazdaság a globalizációban?

 

Mit mondhatunk végső fokon modellünk életképességéről? Minél kevésbé követjük a vonatkozó szakirodalom fősodrát, és azonosítjuk a szociális piacgazdaságot Olaszország és Németország szklerotikus társadalmi  gyakorlatával, annál derűlátóbbak lehetünk a modell  általános – így hazai -  alkalmazhatósága és jövője tekintetében. Vázlatos áttekintésünkből kitűnhetett két-három olyan új elem, amit a szakirodalom nem szokott hangsúlyozni.

 

a/ A szociális piacgazdaság nem a smithi láthatatlan kéz, vagy a walrasi szociális gépezet/ az általa mécanique sociale-nak vélt közgazdaságtan/ önmozgásából adódó formában jött létre, hanem határozottan érték-tételezett rendszerként. Kialakításában – a hazai viták joggal bírált félreértelmezéseitől/Laki,1989, Lányi,1996/ most eltekintve - nem a fogyasztói társadalom, nem az életfogytig ellátó jóléti állam és a hasonló ígéreteivel megbukott államszocializmus köztött áll. Más szóval: ez bizony nem az - Ota Sik/1972/1976/cseh politikus és közgazdász [12]által körvonalazott, és gyakorlatilag eleve megvalósíthatatlan-  szocialista harmadik út eszméje munkált. Márpedig a rendszerváltozás óta az átlagosan informált választónak kínált és kínál szinte minden közszereplő[13]. Mint láttuk, valójában a  barna pogányság/XI.Piusz/ és a szovjet árnyékában gondolkodó, a keresztény szociális tanítást betéve tudó közgazdászok  normatív gondolkodásának szülötte. Mint a béke terve, az Európai Unió, ez is valósággá vált, sok tekintetben a várakozásoktól elütő módon és következményekkel.[14] 

 

b/ Épp ebből adódóan a felfogás és a gyakorlat meghatározó mozzanata a személyiség központi szerepe, ami  semmiféle fölérendelt instanciát – például a kommunitáriusok különféle közösségeit, a nemzetet, az államot vagy épp az államok közösségét, az EU-t - nem fogadhat el eleve, hanem csak a közjó és a szubszidiaritás keretében és céljai mentén. Vagyis se nem a neokorporatív tárgyalásos rendszer, se a fogyasztói társadalom, legkevésbé pedig a minden mértéken túlnyújtózkodó, és finaszírozhatatlan újraelosztó törekvéseket megjelenítő univerzális jóléti állam lehet vele fedésben. Hasonlóképp szegény országok és emberek vonatkozásában se nélkülözhető a szabadság  és az egyéni méltóság mozzanata, még átmeneti „fejlesztő diktatúrában” sem, és legkevésbé a családok legintimebb döntéseit  meghatározó módon.

 

c/ Az eddigi tapasztalatok alapján szükség van az alapelvekhez történő rendszeres visszatérésre, és a tipikusnak mondható kisiklások, így az állami túlelosztás, a közpénzekkel való nem körültekintő gazdálkodás, a  munkára való nevelés és a munkaalkalmak ezzel társuló, gyakori és tömeges hiánya, az önálló, felelős polgári mentalitás – politikában és gazdaságban nélkülözhetetlen- vonásainak elsorvadása elleni rendszeres fellépésre. A versenyelv megőrzése és a vállalkozókészség felkarolása állandó feladat, miközben a gyermekek, a fogyatékkal élők, az idősek, a betegek, sőt még a  bevándorlók iránti- Kompendium által külön kiemelt - szolidaritás intézményes és egyéni formáinak terjesztése és védelme közfeladat volt és marad a jövőben is.

 

d/ Bizonyára pótolhatatlan szükség van a közigazgatásnak, mint szűkös szaktudásnak kellő – személyes biztonságok és anyagi előmenetelt egyaránt szavatoló – intézményes elismerésére és az állam szerepét semmibe vevő ill fetisizáló, jellegzetes XX.századi tévedések meghaladására/Kádár, 2007/. Ebben az öszefüggésben különösen jelentős a közjó fogalmának föntebb kibontott  tárgyszerű, nem önérdekű és ideológikus, hanem pártatlan és  pontos értelmezésére, valamint a közhatalomhoz fűződő fékek, ellensúlyok és rendszeres elszámoltathatóság kialakítására. A különösen – bár messze nem kizárólag – az átalakult országokat sújtó korrupció ellen részben  a hivatalnokok illő díjazásával, a jelenleg  többnyire hiányzó átláthatóság megteremtésével és fenntartásával,  továbbá a tevékenységüket  szabályozó előírások és törvények előzetes és utólagos hatásvizsgálatával lehet tenni.                                                             

 

Sürgetően szükség van a társadalom, a gazdaság, és az állam egészségtelen egybefonódásának megszűntetésére és a közbizalmat helyreállító, gyakorlatias és számonkérhető kis lépések sorának megtételére/Sajó, 2008/. Ezzel szemben- mint az idézett kutatási összefoglaló igazolja- veszélyes illúzió az, ha korrupcióellenes és rendteremtési kampányokkal kísérelnének meg  évtizedes beidegződöttségeket felszámolni, akár a feketegazdaság elleni fellépés, akár a visszaélések leleplezése és a „bűnösök megbüntetése” mindíg népszerű jelszavait hangoztatva. 

 

e/ Az előadottakból kitűnik, hogy végkövetkeztetésünk derűlátó, a szociális piacgazdaság modellje életképes lesz- pontosabban azzá tehető lesz - a jövőben is. Ez természetesen nem adottság, hanem megteremtendő és célirányos, közösségi, emberi cselekvés révén létrehozható valóság. Lényege az, hogy az egy-egy ország esetlegességein és tévedésein túlmutató alapelveket időről-időre gyakorlatilag érvényesítsék. Ehhez pedig a történelmileg kialakult és fenntarthatatlannak bizonyult megoldások lenyesegetésére, vagyis folytonos megújulásra és öntisztulásra  van szükség. Idéztük, ahogy a Kompendium- a demokratikus, szabad társadalom igényeivel egybecsengően- alkotó, türelmes és  tárgyszerű vitára hív, valóban minden jóakaratú embert, az adott helyen és időben legjobb megoldások kimunkálására. Az 1993-2007 közti másfél évtizedes fellendülés kifulladásával és ennek máris érzékelhető társadalmi tehertételével  szembesülő Magyarországon aligha van szebb, időszerűbb és ha tetszik, közhasznúbb feladat.

 

                 H i v a t k o z á s o k 

 

1/ ARROW,K./1950/: A difficulty in the concept of social  welfare. Journal of Political Economy, 58.évf.4.sz., 328-346.o.

 

2/BARITZ Sára Laura/2006/: Az újkapitalizmus Magyarországon.Távlatok, 72 szám/nyár/. 

 

3/ CASSEL,D. Szerk/1998/: 50 Jahre Soziale Marktwirtschaft. München: Lucius&Lucius.

 

4/COLLIER,P/2007/: The Bottom Billion. Oxford- New York: Oxfod University Press.

 

5/ Centessimus annus/1991/2005/enciklika: in: DIÓS István, szerk: II.János Pál pápa megnyilatkozásai, 1978-2005. Budapest: Szent István Társulat/megjelent 1991-ben is külön füzetként/. 

 

6/ CSABA László/1994/: Az összeomlás forgatókönyvei. Budapest: Figyelő Kiadói Rt/újranyomva 1995-ben/. 

 

7/ EUCKEN,W./1940/: Die Grundlagen der Nationalökonomie. Jena: G.Fischer Verlag/9 kiadást ért meg/. 

 

8/ EUCKEN,W./1952/: Grundsaetze der Wirtschaftspolitik. Tübingen: Francke und Mohr Verlag/12 kiadást ért meg/. 

 

9/GENSCHEL,Ph./2004/: Globalization and the European welfare state: a retrospective. Journal of European Public Policy, 11.évf.4.szám, 613-636.o. 

 

10/GYŐRFFY Dóra/2007/: Democracy and Deficit. Budapest: Akadémiai Kiadó.

 

11/ HAYEK,F.A./1960/: The Constitution of Liberty. Chicago: University of Chicago Press. 

 

12/ HAYEK,F.A./1992/: A végzetes önhittség.As zocializmus tévedései. Budapest: Tankönyvkiadó.

 

13/KÁDÁR Béla/207/: Állam és államigazgatás a globalizáció feltételrendszerében. Magyar Szemle, új folyam, 16.évf./5-6/sz.

 

14/KIS János/1998/: Közjó és honpolgári erény. Világosság, 37.évf. 2.szám, 36-56.o.

 

15/Kompendium/2004/2007/: Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma. Budapest: Szent István Társulat/az eredeti 2004-ben jelent meg/.

 

16/ LAKI Mihály/1989/: Az ellenzéki pártok gazdasági programjai. Tervgazdasági Fórum, 5.évf.4.szám.

 

17/ LÁNYI Kamilla/1996/: Szociális piacgazdaság- nálunk, most? 2000, 4.sz., 4-16.o.

 

18/MAKÓ Csaba- CSIZMADIA Péter –ILLÉSSY Miklós- MOEREL,Hans//2008/: Working it Out? Budapest: Akadémiai Kiadó

 

19/RÖPKE,W./1943/ : A harmadik út.Korunk társadalmi válsága. Budapest: Auróra.

 

20/ RÖPKE,W./2000/: Emberséges társadalom – emberséges gazdaság. Budapest: Aula Kiadó.

 

21/ SAJÓ András/koord és szerk/: ’Az állam működési zavarainak társadalmi újratermelése’- kutatási zárójelentés, az MTA és a MeH közötti együttműködés keretében készült kutatás, Budapest, február/kézirat/.

 

22/SAPIR,A./2006/: Globalization and the reform of European social models. Journal of Common Market Studies, 44.évf.2.sz., 369-390.old.

 

23/ SEN,A./2003/: A fejlődés mint szabadság. Budapest: Európa Kiadó.

 

24/ SIK,O./1972/1976/: The Third Way. Marxist-Leninist Theory and Modern Industrial Society. Wildwood House/UK.

 

25/ SZABÓ Katalin, szerk./2007/: Összehasonlító Gazdaságtan. Budapest: Aula Kiadó.

 

26/ TANZI,V./2005/: The economic role of the state in the 21st century. CATO Journal, 25.évf.3.sz., 617-638.old.

 

27/ TODARO,M – SMITH,M/2006/: Economic Development-6-ik kiadás. Boston: Addison Wesley.

 

28/ TÓTH István György – Szívós Péter, szerk/2008/: Köz, teher, viselés./ a 2008.évi Monitor jelentés/. Budapest: TÁRKI Intézet, március.

 

29/ WÜNSCHE,H-F.szerk/1994/: Grundtexte zur Sozialen Marktwirtschaft. Bonn: L.Erhard Stiftung. 

  



[1]  Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Konrad Adenauer Stiftung közös, a közjó témájában rendezett konferenciáján elhangzott előadás alapján, Budapest, 2008.febr.28. Az elhangzott előadások Berán ferenc szerkesztésében gyűjteményes kötetben jeklennek meg .

[2]Akadémikus, egyetemi tanár, /CEU ,Debreceni Egyetem, Corvinus/.

[3] Nyilván még egyértelműbben elutasítandó a kínai és néhány más vezetés szorgalmazta egye politika, valamint aí államilag kikényszerített és propagált családtervezés, a népesség tömegeinek kitelepítése és létfeltételeik megszűntetését eredményező megaprojektek sok évtizeden át kedvelt gyakorlata is.

[4] Bizarr lehet az 1940-es években keletkezett műveket a szerző halála után több évtizeddel keletkezett válogatás évszámával megjelölni, de sajnos ez a szemelvénygyűjtemény az, ami még a leginkább hozzáférhető a kérdés iránt érdeklődő hazai olvasó számára.

[5] Ezt a nemzetközi közgazdasági irodalomban az ember előrehaladási mutatók, a HDI révén mérik. Az eredetileg az ENSZ Kereskedelemfejlesztési Szervezetében, az UNCTAD-ban kidolgozott „ellen-GDP” tucatnyi részmutatót tartalmaz, az egészséges ivóvízhez való hozzájutástól  a nők középiskolai beiskolázási arányáig terjedő körben. Szó sincs tehát arról, hogy a mai közgazdaságtudomány - a bevásárlóközpont kontrolleréhez hasonlóan - csak a folyó nyereségmutatót figyelné.

[6] Utóbbiban a „kapitalizmus vltozatai” irodalmi áramlat a meghatározó. Mivel a kapitalizmus nem tudományos, hanem ideológiai kategória, ezért tudományos eszközökkel – a diskurzus-elemzést talán leszámítva- nem is értelmezhető, ami pedig mégis használható belőle, azt az összehasonlító közgazdaságtan bevett kategóriái szerint tesszük.

[7] A katolikus és protestáns  biblikusok által elismert hiteles fordítások egyikében sem az szerepel, hogy „ki nem akar dolgozni, ne is egyék”, mint némelyek állítják.

[8] A hagyományosan liberális felfogású baden-würtenbergi egyetemen  dolgozó, erős keresztény kötődésű közgazdászok csoportjáról van szó, akik utóbb nagy szerepet játszottak a demokratikus Németország berednezkedésének és eredetmítoszának létrehozásában. Kiemelhetjük közűlük Franz Böhm, Alfred Müller-Armack és Paul Hensel munkásságát akik végső fokon Ludwig Erhard köréhez kötődve fejtették ki gyakorlati hatásukat.

[9] Természetesen  fontos felismernünk azt, ha rendszeres eltérések jelentkeznek. Az a tény azonban, hogy a pályaudvarok környékén és a metróban gyakori a zsebtolvajlás Európa szerte, nem helyezi hatályon kívül a 7.parancsolatot a legtöbbünk szemében. És külön elemzés tárgya az, mennyiben rendőri, és mennyiben szociális lépsek révén lehet e jelenségeket felszámolni.

[10] Dániában a flex-security program keretében a kétezres években minden harmadik munkavállaló/!/ egy éven belül munkahelyet váltott.

[11] Magyarországon jelenleg a tényleges nyugdíjba vonulás átlagéletkora 53 év, ez 6 évvel magasabb a 15 évvel ezelőtti értéknél, és mintegy két évtizeddel elmarad a japán és amerikai értékek mögött.

[12] Ő és Zdenek Mlynar voltak a hatvanas években – a hruscsovi reformideológiát kiteljesítve-  az 1968.évi kommunista reformkísérlet, az un „prágai tavasz” kiötlői, nem utolsó sorban kiváló pártbéli beépültségükre építve. Utóbbi egyébként lényeges eltérés a túlnyomórészt nyíltan nem-marxisták, illetve a volt koalíciós pártok szakértői által lényegében már 1957-ben, a kisgazda Varga István által kiötlött magyar modell ellenében. Ez  mind célkitűzéseiben, mind hangszerelésében a geopolitikai adottságokkal való kiegyezés, egyfajta részleges finlandizálódás programja volt és maradt mindvégig/1988-ig/. A cseh reformerek ezel szemben őszintén hittek a marxizmus és az egypártrendszer megújíthatóságában. Épp ezért kevéssé meglepő, hogy amikor az 1989-es annus mirabilis eltörölte a szovjet birodalmi rendszert, az új demokráciákban sem ők, sem a hasonló irányvételű lengyel emigránsok nem jutottak érdemi szerepre, hisz már nen a pótlékot kívánták a közéletben sem.

[13] Ehhez képest már-már megmosolyogtató szépséghiba, hogy a tudományos tévedései miatt a természettudósok által sokszor  elmarasztalt Wikipedia – világhálós lexikon- Sik munkásságát - annak mélységesen eltérő elvi és gyakorlati tartalmát semmibe véve - az általunk idézett szerzőkkel együtt tárgyalja a „social market economy” címszó keretében, mint afféle harmadikutas törekvések egyikét.../letöltve: 2008.márc.19/.

[14] Ludwig Erhard sokat idézett mondása szerint „Nem gondoltam, hogy amikor megtömöm a németek zsebét, kiürítem a szívüket”.