LELKISÉG




Szabó Ferenc

XVI. BENEDEK MÁSODIK ENCIKLIKÁJA
A KERESZTÉNY REMÉNYRŐL

SPE SALVI facti sumus – „reményben lettünk megváltva” (Róm 8,24): így kezdődik XVI. Benedek második enciklikája. Az elsőben, a Deus caritas est kezdetűben az Isten- és emberszeretetről elmélkedett. Most a második ún. „isteni erényről”, a reménységről szól a hívőkhöz és minden jóakaratú emberhez. Szent Pál a Rómaiaknak írt levél 5. fejezetében (1–11) és a 8. fejezetben (18–25) összefoglalja a remény teológiáját: Már megigazultunk a Jézus Krisztusba vetett hit által, már dicsekedhetünk Isten gyermekei dicsőségének reménységével, és ez a remény nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe Szentlélek által. Meg vagyunk váltva, de még reménységben élünk; még sóhajtozva várjuk – a nyögő mindenséggel – a megváltás beteljesedését, a megdicsőülést, testünk feltámadását. Amit még nem látunk, azt reméljük, várjuk türelemmel.

Ebbe a szövegösszefüggésbe kell helyezünk XVI. Benedek körlevelének első pontját, amely szintén a már és a még nem dialektikáját hangsúlyozza: a keresztény hit szerint a megváltás (üdvösség) nem egyszerűen adott tény; bár objektíven megvalósult, de nekünk hittel be kell fogadnunk Isten ajándékát. Isten „reményt adott, megbízható reménységet, amelynek erejében szembe tudunk nézni a jelen viszontagságaival. Ez a jelen, még ha fáradságos is, élhető és elfogadható, ha olyan cél felé vezet, amelyben biztosak lehetünk, mivel olyan nagy, hogy igazolhatja az út fáradalmait.” A kérdés tehát az, hogy milyen az a remény, amely nem csal meg? Mi alapozza meg azt? Milyen bizonyossága lehet az embernek arról, hogy a vég nem megsemmisülés, hanem beteljesedés?

XVI. Benedek ezekre a kérdésekre keres választ körlevelében, felsorakoztatva a Szentírás, az egyházatyák és egyházi gondolkodók reményre vonatkozó tanítását, és egyben válaszol az újkori gondolkodók, főleg német filozófusok ellenvetéseire. Hangsúlyozza, hogy a keresztény üzenet nem pusztán „informatív”, tehát nem csupán tájékoztatás, hanem „performatív”, vagyis tettre hív, és megváltoztatja az életet. Akinek reménysége van, új életet él Isten kegyelméből. A pápa azt is kifejti (főleg Zsid 11,1-et elemezve), hogy a keresztény reménység szilárd alapja a hit: „Est autem fides sperandarum substantia rerum”: a hit a remélt dolgok ‘lényege’. (A körlevél hosszan elemzi a görög/latin hüposztaszisz /szubsztancia jelentését.)

Az egyházatyák és a középkori teológusok (pl. Szent Tamás) a görög hüposztasziszt a latin substantiával fordították. Szent Tamás szerint, aki a filozófia nyelvét alkalmazza, a hit habitus, vagyis a lélek állandó dispozíciója (készsége), amelynek köszönhetően az örök élet kezdetét veszi bennünk; a substantia tehát mintegy a lényegét, „csíráját” jelenti annak, amit remélünk, az igazi életet. Luther, aki nem nagyon kedvelte a Zsidóknak írt levelet, szubjektív értelmezést adott a versnek. Szerinte a hit nem valami adottság már bennünk, hanem szubjektív dispozíció, belső magatartás. (Az új magyar protestáns fordításban így hangzik: „A hit a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.”)

A körlevél 10–12. pontjai megvilágítják azt, ami a keresztségi hitvallásban ma is szerepel: „Mit ad neked a hit?” – „Az örök életet.” Mit is jelent az örök élet? Az egyház a szentségek által az örök élet kegyelmét közvetíti a hívőknek. A pápa idézi Szent Ambrusnak Satyrus testvére halálakor mondott gyászbeszédét, ahol az egyházatya a halálról és feltámadásról elmélkedik, majd kedves szerzőjét, Szent Ágostont, aki arról írt, hogy vágyakozunk az „igaz élet” után, amit igazán nem ismerünk. Ágoston pontosan leírja az ember igazi helyzetét, ahol jelen vannak az ellentmondások és a reménykedések. Vágyakozunk az igazi élet után, amelyet nem érhet a halál, ugyanakkor nem ismerjük azt, ami után sóhajtozva vágyódunk. Ennek az ismeretlen valóságnak a neve: örök élet. Rabjai vagyunk az időbeliségnek, de azért sejtjük, hogy az örökkévalóság nem egyszerű folytatása a kalendáriumi időnek, hanem valami olyasmi, amelyben a teljesség átkarol bennünket, és mi átkaroljuk a teljességet. „Az a pillanat lehet, amikor elmerülünk a szeretet végtelen óceánjában, amikor az idő – az »előtte« és »utána« többé már nem létezik.” (12)

Az enciklika ezután (13–15) válaszol azok ellenvetésére, akik azzal vádolták a keresztényeket, hogy elmenekülnek a világból, és reménységük individualista. Idézi a neves francia jezsuita, Henry de Lubac Katolicizmus című könyvét, ahol a teológus, az egyházatyákra is támaszkodva, kimutatta a katolikus dogma szociális jellegét, a hiteles hit közösségi mivoltát, a felebaráti szeretetben gyümölcsöző, a – testvérekért és a világért felelősséget vállaló hívő magatartást. (Egyébként a pápa első, Deus caritas est kezdetű enciklikájának második részét is a keresztény „karitásznak” szentelte, konkrét példákon mutatva be az egyház ez irányú elkötelezettségét.)

Külön figyelmet érdemel az enciklika központi része (16–31. pontok), ahol a pápa –áttekintve az újkori szellemtörténet alakulását – megmutatja, hogy a keresztény hit-reménység felfogása miként változik a modern korban, illetve válaszol a modernség képviselőinek kritikájára, ismét csak körvonalazva a keresztény reménység igazi mivoltát. Ratzinger pápa részben felhasználja korábbi írásait (pl. Bevezetés a keresztény hitbe) az újkori racionalizmus és egyoldalú természettudományos szemlélet, illetve az ateizmus és a „haladás”-hit kritikájában. Megfigyelhetjük, hogy főleg német gondolkodókat idéz (Kant, Engels és Marx, Theodor W. Adorno és a Frankfurti iskola).

A pápa ezekben a pontokban sorra bírálja mindazokat, akik földi paradicsomot ígértek, akik a forradalomtól vagy a tudományos haladástól várták a „megváltást”. Kant a XVIII. században úgy gondolta, hogy ha az „egyházi hitet” felváltja a „vallásos hit”, elérkezik a földre az Isten Országa. Engels és Marx a kommunista forradalomtól várták az Új Jeruzsálem eljövetelét. Marx alapvető tévedése materializmusa volt. Azt hitte, ha közgazdaságot megreformálja, minden a helyén lesz. Valójában az ember szabad lény, szabadságával alakítja helyzetét, de ez a szabadság rosszra hajló is. A tudomány és a technika haladása is kétértelmű, ahogy Adorno kemény kritikája megmutatta, hiszen, ha közelebbről megfigyeljük, ez a „haladás” a pusztán parittyától a megabombáig vezető út lenne. Ami pedig az „ész” és a „szabadság” nagy témáit illeti, a következőket mondhatjuk. Az ész Isten nagy ajándéka, az értelem győzelme az irracionalitás felett, a keresztény hitnek is célja. De mikor uralkodik az ész valójában? Talán akkor, amikor elszakad Istentől, amikor vakká válik Istennel szemben? Ha a haladásnak szüksége van az emberiség morális növekedésére, akkor az észnek meg kell nyílnia az üdvöt hozó hitnek, a jó és a rossz megkülönböztetésének, hogy ne legyen fenyegetés az ember és a teremtés számára.

Az embernek szüksége van Istenre, különben reménysége csalfa. A modern fejlődést látva (a modern pogányságot figyelve) ma is érvényesnek tartjuk, amit az Efezusi levélben Pál intéz híveihez: „Abban az időben (megtéréstek előtt) Krisztus nélkül éltetek (...), remény híján és Isten nélkül éltetek a világban”. Vagyis a mai Isten nélkül élőknek sincs reménységük. Reménységünk alapja az a hit, hogy Isten örök életet ad Krisztus által a Szentlélekben. Az anyagi haladáson túl szükség van erkölcsre is; a világ erkölcsi jóléte nem biztosítható egyszerűen az érvényes struktúrák megvalósításával. Szabad és közös döntések szükségesek; és a törékeny szabadságot mindig újra meg kell hódítani. A tudomány hozzájárul a világ humanizálásához, de nem hozhat Üdvösséget. Az embert csak a szeretet válthatja meg, Isten, aki Szeretet, és Fiát adta értünk (Jn 3,3.16, vö. 13,1).

Az emberi lénynek szüksége van feltétlen szeretetre. Bármennyire is megtapasztalja itt a földön a szeretetet, ráébred, hogy ez a szeretet sem tudja megoldani önmagától az élet problémáját. A szeretet törékeny, lerombolhatja a halál, ezért feltétlen szeretetre és bizonyosságra van szüksége. Erről ír Szent Pál a Rómaiaknak (8,38–39): „Biztos vagyok abban, hogy sem halál, sem élet ... sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, mely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” Jézus azért jött, azért adta oda magát értünk, hogy életünk legyen, bőségesen legyen (Jn 10,10). A keresztségi hit az örök életet ígérte nekünk. Ez a hit a keresztény reménység szilárd alapja.

Az enciklika (28–29) még válaszol azokra az ellenvetésekre, amelyek az üdvösség individualista felfogásával vádolják a keresztényeket; ismételten hangsúlyozza a hit és a szeretet közösségi jellegét. Miként Krisztus mindenkiért meghalt, úgy a keresztény hívő is másokért élő ember, a maga üdvösségéért is csak úgy imádkozhat és tevékenykedhet, ha egyben másokat is szeretetébe foglal. Mindezt még bővebben illusztrálja a pápa a körlevél következő 32–48, pontjaiban, amikor azokról a helyekről, alkalmakról ír, ahol és amelyekben a hívők megtapasztalhatják vagy gyakorolhatják a keresztény reménységet.

1) Az imádság mint a remény iskolája. – Szent Ágoston az első János-levélhez írt kommentárjában úgy határozza meg az imát, mint a vágyakozás gyakorlását. Az ember Istenhez van teremtve, ki kell tágítania szívét, hogy Isten betölthesse.

A vágyakozás révén tágíthatja ki szívét. Az imában az ember megtanulhatja, mit kérhet, és mit nem kérhet Istentől. Nem imádkozhat a másik ellen, nem kérhet felszínes dolgokat, pillanatnyi kényelmeket, „kis reménykedéseket”, amelyek eltávolítják Istentől. Meg kell tisztítania vágyait és reménykedéseit, meg kell szabadulnia titkos hazugságaitól; be kell ismernie vétkét Isten előtt, és kérni bocsánatát. A pápa itt emlékeztetett Van Thuan vietnami bíboros vértanú alakjára, aki 13 évet töltött börtönben, ebből kilencet magánzárkában. E kétségbeesett helyzetben az ima, az Istennel folytatott beszélgetés a növekvő remény forrása lett számára.

2) A cselekvés és a szenvedés a reménység megtanulásának helyei.

Minden komoly és igaz cselekvés a remény gyakorlása; főleg akkor az, amikor tovább akarjuk növelni kis reménykedéseinket. Ha nem tudunk többet remélni, mint amit naponta felkínálnak a politikai és gazdasági tekintélyek, életünkből csakhamar elenyészik a reménység. Szermélyes életünk és a történelem minden nehézsége, csődje ellenére meg kell őriznünk a nagy reménységbizonyosságot, hogy a Szeretet lerombolhatatlan hatalma viseli gondunkat. Első az Isten országa, amelyet nem tudunk saját erőnkből építeni, ez az Ország Isten ajándéka, amit nem érdemelhetünk ki, de mivel „Isten munkatársai” vagyunk (1Kor 3,9; 1Tessz 3,2), hozzá kell járulnunk a világ üdvösségéhez, ahogy a szentek tették. Jó és rossz pillanatokban Isten ígéreteire támaszkodik reménységünk.

Miként a cselekvés, a szenvedés is az emberi létezés részét képezi. Mindent meg kell tennünk, hogy csökkentsük a szenvedést, segíteni az embereket a reménykedésben. Ez az igazságosság és a szeretet követelménye. Sokat haladt az orvostudomány az utóbbi évtizedekben; de az emberi végesség folytán nem tudjuk teljesen kiküszöbölni a világból szenvedést és a rosszat. Egyedül Isten hozhatja a szabadulást. Isten Fia emberré lett, és velünk együtt szenvedett; ő veszi el a világ bűnét (Jn 1,29). A hittel eljött a reménység a világba, de még csak reménység ez, nem beteljesedés. Csökkenthetjük a szenvedést, de teljesen nem tudjuk kiküszöbölni. A hívő ember a Krisztussal való egységben találja meg a szenvedés értelmét, aki végtelen szeretettel szenvedett. (A pápa itt a remény egy másik tanújára utal, Paul Le-Bac-Thin vietnami vértanúra, aki 1857-ben hunyt el. Hosszan idézi levelét, amelyből láthatjuk, hogy a hitből fakadó reménység ereje átalakította szenvedését.)

A következő pontokban (38–39) a pápa mély gondolatokkal eszmélődik a másokkal és a másokért vállalt szenvedésről (a latin con-passio és con-solatio jelzi a másokkal való szeretetközösséget). A pápa kiemeli: kegyetlen és embertelen az a társadalom, amely nem képes elfogadni a szenvedőket, nem képes az együttszenvedés révén hozzájárulni a szenvedés megosztásához. Ez a társadalom személyekből áll, az egyeseknek feladata a compassio. Az igazságosság és a szeretet arra késztet, hogy kilépjek önmagamból, kényelmemből; az önzés életemet hazugsággá változtatja. A szeretetnek mondott igen ugyan szenvedés forrása számomra, de „szenvedni a másikkal, másokért; szenvedni az igazság és az igazságosság szeretete miatt; szenvedni a szeretet miatt, hogy valóban szerető személyek legyünk– ezek az emberség alapvető elemei.” XVI. Benedek e pontban még idézi Szent Bernát csodálatos kifejezését, amely utal Isten együttszenvedésére: Impassibilis Deus, sed non incompassibilis =Isten nem tud szenvedni, de tud együttszenvedni, mivel emberré lett. Jézus szenvedésében valóban együttszenved az emberekkel. A szentek követték Krisztust és elhalmozta őket a reménység.

3) Az utolsó ítélet mint a reménység megtanulásának és gyakorlásának helye.

A körlevél itt a krédó utolsó ágazataival, a „végső dolgokkal” foglalkozik. XVI. Benedek itt gyakran hivatkozik a Katolikus Egyház Katekizmusára (988–1004; 1030–1037: Kitér a modern ateizmus és a Frankfurti Iskola (Horkheimer, Adorno) kritikájára, akik elvetették a „jó és igazságos” Isten képét, de megsejtették, hogy nem lehetséges igazságosság az utolsó ítélet és a halottak feltámadása nélkül. A keresztény hit vallja a test feltámadását, a keresztre feszített és feltámadt Krisztusba vetett hit alapozza meg reménységünket. Hisszük az örök életet.

XVI. Benedek a „végső dolgokról” írva (43–46) lényegében megismétli a. Katolikus

Egyház Katekizmusa idevonatkozó tanítását (utolsó ítélet, kárhozat, tisztítótűz). Figyelmet érdemel azonban a 47. pont: „Néhány újabb teológus azon a véleményen van (úgy tűnik, Ratzinger teológus is ezek közé sorolja magát!), hogy a tűz, amely egyszerre éget és üdvözít, maga Krisztus, az Ítélő Bíró és üdvözítő. A Vele való találkozás az ítélet döntő aktusa. Az ő tekintete előtt semmivé lesz minden hamisság. És a Vele való találkozás (ki)éget bennünket, átalakít és megszabadít, hogy igazán önmagunk legyünk. Az életünk során összerakott dolgok akkor száraz szalmának tűnnek, eltűnnek és összeomlanak. De e találkozás fájdalmában, amikor létünk tisztátalan és romlott részeire fény derül, megtörténik az üdvösség. Krisztus tekintete, szívének érintése meggyógyít bennünket a biztosan fájdalmas átalakítás révén, mintegy tűz révén (vö. 1Kor 3,12–15). De boldog fájdalom ez, amelyben az Ő szeretetének szent hatalma átjár bennünket, mint a tűzláng, és azt eredményezi, hogy teljesen önmagunk legyünk, és így teljesen Istenéi. [. . .] Végső soron szennyünk már kiégett Krisztus szenvedésében. Az ítélet pillanatában megtapasztaljuk és elfogadjuk szeretetének a világ és a saját rosszaságunk fölötti győzelmét. A szeretet szenvedése a mi üdvösségünk és a mi örömünk lesz. [. . .] A kegyelem segítségével valamennyien remélhetünk és teljes bizalommal mehetünk a Bíróval való találkozás felé, akit úgy ismerünk, mint „ügyvédünket”, paraklétoszt (vö. 1Jn 2,1).”

Az enciklika Máriához, a reménység csillagához (a Stella marishoz) intézett imával zárul.                           (2007. november 30.)




Nemes Ödön

FELTÁMADÁS

Azt szeretném megkísérelni ebben az írásban, hogy a csak hittel megtapasztalható feltámadás valóságát valamiképpen közelebb hozzam mindennapi életedhez. Az én tapasztalatom természetesen nem lesz mindig számodra mérvadó, de talán felhívja a figyelmedet arra, hogy neked is van esetleg hasonló tapasztalatod.

Kezdjük azzal, hogy mit jelentett számomra olyan kultúrában élni, ahol a legtöbb ember semmit sem tud a feltámadás lehetőségéről.  Hosszú évtizedeket töltöttem Japánban, ahol sok olyan emberrel találkoztam, akinek fogalmuk sem volt arról, hogy mi is lehet az a feltámadás. Talán Magyarországon te is találkozol sok ilyen emberrel. Ezzel kapcsolatban szeretném feltenni neked a kérdést:

Szeretnéd-e leélni életedet úgy, hogy nem tudod, mi vár rád a halálod után?

Számomra ez nagyon keserves lenne. Sok japán számára is nehézséget jelent ez, amit úgy enyhítenek, hogy hisznek abban, hogy őseik várják őket. A meghalt ősök továbbélésébe vetett hit valamilyen formában ott él a japánok szívében. Évente két „halottak napját” ünnepelnek, egyet, amikor az ősök visszajönnek hozzájuk látogatóba, és a másikat, amikor ők mennek el a temetőbe meglátogatni az ősöket. A japán számára nagyon fontos az ősökkel való kapcsolat. Ennek azonban nincs sok köze a feltámadáshoz. Hogy lehetne, hiszen a feltámadásban való hit különleges isteni ajándék.

Megkaptad-e már a feltámadás hitét? Ha nem, szeretnéd-e megkapni? Mit teszel azért, hogy befogadd Istennek ezt a nagy ajándékát?

Gondolom, a legtöbb keresztény tudja, hogy hitünk központjában a feltámadás valósága áll. Nekem mégis az a benyomásom, hogy sokak számára a feltámadás főleg értelmi meggyőződéssel vagy akarati elhatározással befogadott hitigazság.

Elegendő-e értelmeddel és akaratoddal elfogadni a feltámadás valóságát, vagy talán többre is szükséged lenne, hogy megélhesd hitünk legfontosabb igazságát?

Amikor a feltámadásról van szó, két valóságról beszélünk. Az egyik Krisztus feltámadása a halálból, valamint a mások és a saját feltámadásod valósága. Ez a kettő szorosan összefügg: a Krisztus feltámadásába vetett hit és a te egzisztenciális eljövendő valóságod.

A feltámadás ténye milyen mértékben élő valóság számodra, befolyásolja-e mindennapi életedet?

Erről szeretnék néhány dolgot megemlíteni.

A feltámadás valósága sok szempontból összeköttetésben van a halálról alkotott elgondolásoddal.

Tegyünk egy próbát! Amikor egy csoportban szó esik a halálról, meg szoktam kérni a jelenlevőket, hogy osszák meg azt a szimbólumot, amely bemutatja elgondolásukat a halálról. Mindig akadtak néhányan, akik a halálról még ilyen formában soha nem gondolkodtak. Vannak, akiknek igazi nehézséget jelent a halál valóságával foglalkozni. Nekik nehéz szimbólumot találni. Ha szívesen foglalkozol ezzel a kérdéssel, mielőtt tovább olvasod ezt az írást, válaszolj a következő kérdésekre:

Mit gondolsz a halálról?
Mit érzel, amikor meghallod a halál kifejezést?
Mi a te szimbólumod a halálról?
Mire vágyódsz leginkább a halállal kapcsolatban?

Én többször közel kerültem a halálhoz, így nekem nem okoz különösebb nehézséget szembenézni vele. Számomra a halál olyan, mint egy jó barát, aki elvezet oda, ahová én is el akarok jutni, az örök boldogságba. A vágyam pedig a halállal kapcsolatban az, hogy Isten kegyelmével a halál legyen a legszabadabb pillanata életemnek, amikor hálával, szabadon, örömmel és szeretettel mindent visszaadok Istennek, amivel ő megajándékozott életemben. Lehet, hogy lesz szenvedés is a halál tornácán, de hiszem, hogy megkapom azt az evangéliumi örömöt, amelyet meg lehet tapasztalni a szenvedések közepette is.

A halál a feltámadás felé vezető út bejárata. Olyan bejárat, amelyet még sohasem láttam, és olyan út, amelyről csak hittel tudok valamit. Az azonban biztos, hogy a jó Isten felé vezető út. Számomra most az a fontos, hogy vágyódni tudjak arra, hogy akkor induljak el az örökkévalóság felé, amikor Ő akarja, és örömmel induljak el azon az úton.

Nehéz elképzelni ezt az utat?

Meglehet, de engem segítenek azoknak a tapasztalatoknak a felújítása, amikor nagyon vágytam elindulni egy olyan úton, amire régóta készültem (pl. vállalni egy új munkaterületet, mélyen megnyitni a lelkemet egy kezdődő barátságban, elmenni egy idegen országba). Ha még soha nem is jártam azon az úton, nagyon tudtam vágyódni rá. Ez a mély, erős vágyam abban is segített, hogy azt az utat Isten akaratának megvalósítása felé vezető útnak tekintsem. Meg voltam győződve róla, hogy az én mély, erős és hiteles vágyaim egybeesnek Isten irántam való vágyaival.

Indultál-e már el olyan úton, amelyről nem tudtad, hová vezet, de amelyen nagyon vágytál járni?
Vágyódsz-e arra, hogy halálod pillanatában elindulhass a feltámadás felé?
A feltámadással kapcsolatban milyen érzéseket tapasztalsz magadban? Örömmel gondolsz-e az új, elképzelhetetlenül boldog feltámadott életre?

Ha nem tudsz erre igennel felelni, ne csüggedj el, mert a feltámadásban való hit sok ember életében is, és az egész emberiség történetében is lassan-lassan fejlődött ki. Az isteni kinyilatkoztatás ajándékát megkapta a választott nép, mégis hosszú évszázadok kellettek ahhoz, hogy valamit megsejtsenek a halál utáni életről. Először Isten népének feltámadásába vetett hitre vezetik el a próféták a választott népet, végül K. e. 100 körül a Makkabeusok történetében találkozunk az egyéni feltámadás reményével. A hét vértanú testvér közül az egyik ezt mondta halála előtt: „Te gonosz! A jelen életben ugyan elveszítesz minket. A világ Királya azonban a föltámadásban örök életre kelt minket.” (2Makk 7,9), a másik testvér pedig: „Vigasztalás azok számára, akik az emberek által halnak meg, hogy bízván bízhatnak Istenben, aki újra feltámasztja majd őket.” (uo.14) Így kezdődött a feltámadás hitének kibontakozása, de az, amiben a Makkabeus testvérek reméltek, és amit mi hiszünk a feltámadásról, nagyon különbözik. A mi hitünk azt mutatja meg, hogy feltámadásunkkal egy egészen új élet kezdődik, „ő, aki Krisztus Jézust halottaiból feltámasztotta, életre kelti a ti halandó testeteket is bennetek lakó Lelke által.” (Róm 8,11) Nem a földi életbe való visszatérésről van szó, sokkal magasabb rendű életre támadunk fel, testünk tökéletesen átalakul, „szellemivé” lesz, romolhatatlanná és halhatatlanná alakul. (1Kor 15,25–53)

Könnyen vagy nehezen hiszed el, hogy Isten örök életre kelt?
Tudsz-e bízván bízni abban, hogy Isten újra feltámaszt téged?

Isten soha nem fog senkit sem kényszeríteni arra, hogy higgyen a feltámadásban. Aki kéri ezt a hitet, aki vágyódik rá, hogy örök életet éljen, vágya be fog teljesedni. Miért? Mert az Atya átadta az élet és a halál feletti uralmat Jézus Krisztusnak. Jézus ezt az Atyától kapott hatalmát azzal nyilvánította ki, hogy néhány halottat feltámasztott (Mk 5,21–42; Lk 7,11–17; Jn 11), ami csak annyit jelentett, hogy azok az emberek visszatértek a halál előtti életükbe. Jézus Krisztus feltámadása egészen más volt. A feltámadásba vetett hitünk számára a legvilágosabb jel az, amit Jézus adott az ő feltámadásával, amit előre megmondott (Mk 8,31; 9,31; 10,34). Ez a jel elegendő mindenki számára, aki hinni akar a feltámadásban. Jézus az „elsőszülött a halottak közül” (Csel 26,23; Kol 1,18; Jel 1,5), elsőként belépett az új világba, hogy isteni hatalmával szent népet teremtsen magának, amely követi őt. (1Pt 2,9)

Az ősegyház híveinek is voltak nehézségei a feltámadással. Akkor az segítette őket, ami most minket is segít: bizalom abban, hogy Isten jó, mindig jót akar nekem, és nem hiába teremtett meg, örök életet akar nekem adni, részesíteni akar isteni életében, boldogságában. Az Isten szeretet, még hozzá ingyenes szeretet, tehát nem akarja, hogy bűneim miatt szorongjak, ingyenesen megajándékoz irgalmával. Csak azt akarja, hogy higgyek az ő szeretetében.

Jézus jelei megérintik-e a szívedet, és tudsz-e miattuk hinni a feltámadásban?

Lehet, hogy nem tudsz rögtön igennel felelni erre a kérdésre. Az apostoloknak is nehéz volt elfogadni Jézus feltámadásának tényét: „…örömükben … nem hittek, és csak csodálkoztak…”(Lk 24,41)

Érdekes, hogy ők örömük ellenére sem voltak képesek eleinte elfogadni a feltámadás valóságát. Lehet, hogy azt gondolták: „Túl szép, túl gyönyörű ez, hihetetlen!”

Ha nehézséged van a feltámadással, mi okozza a nehézséget?”

Talán az, hogy világosan szeretnéd látni: milyen is az az egészen más feltámadott test. Pál erre így válaszol: testünket „romlandóságban vetik el, romolhatatlanságban támad fel; szégyenben vetik el, dicsőségben támad fel; gyöngeségben vetik el, erőben támad fel; érzéki testet vetnek el, lelki test támad fel.” (1Kor 14,42–44). A „lelki” vagy szellemi test (soma pneumatikon) egészen más, mint a mostani, háromdimenziós térben kiterjedt testünk. Csak azért mondjuk testnek, mert a testiség lényegét képző önkifejezés és kommunikáció megmarad, illetve meglesz. Kérd a kegyelmet, hogy ilyen értelemben higgyél feltámadásodban. Ha megkapod, megtapasztalod már most a feltámadásnak elővételezett megvalósulását.

A szentírás szavai ezt így írják le:

– „Mi tudjuk, hogy a halálból átjutottunk az életre.” (1Jn 3,4)
– „Mindaz, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg.” (2Kor 5,17; Gal 6,15)
– „Belső emberünk napról napra megújul.” (2Kol 4,16)
– Magunkra öltjük Krisztust (vö. Róm 13,14).
– Ez az átalakulás mindenekelőtt a Lélek műve (vö. Róm 7; 8,1–16; Gal 5,16–25).
– Most már a Lélek mozgat (vö. Róm 8,14), beoltva magának Krisztusnak az életébe (vö. Róm 6,5).

Érdekes feltenni a kérdést:

Hogyan tapasztaltad meg azt, amit a szentírás mond, és hogyan láttad ezek megvalósulását másokban?

Azért fontos feltenni ezeket a kérdéseket magadnak, mert különben a szentírás leírása elérhetetlen ideál marad számodra, és a feltámadás valósága nem ver gyökeret mindennapi életedben.

 Japánban sok a jó ember, ezért feltűnő volt megtapasztalni a különbséget a jó és az új emberek között.1 Bemutatok néhány jelet, amelyek erre az új, isteni életre mutatnak:

A megbocsátás nehéz és alig látható Japánban, de öröm látni, hogy az újjászületettek meg tudnak bocsátani, és mi több, segítik is egymást a kapott lelki sebek gyógyulásában.

Te hogy vagy a megbocsátással? És a sebek kölcsönös gyógyításával?2

A halállal a legtöbb japán nem tud mit kezdeni, de a feltámadásban hívők örömmel készültek a „hazautazásra.”

Te milyen lélekkel készülsz a halálra?

A szenvedések, nehézségek és kudarcok nem törték le azokat, akik Jézusba vetett hittel éltek. Megtalálták az értékeket a keserves valóságokban, vállalták a gyógyíthatatlan betegségeket is, úgy ahogy Jézus vállalta a szenvedést. Egy súlyos rákbeteg mondta nekem: „Úgy érzem, hogy Jézus fogja a kezemet, nem esek kétségbe, tudom, hogy a feltámadás vár rám.” Ezt az embert szenvedései nem távolították el Jézustól, a hittől, hanem közelebb vitték hozzá. Szenvedéseiben nem Isten kegyetlenségét látta, hanem különleges üzenetét, amely hitre és reményre hívja.

Jézusba vetett hiteddel találtál-e értéket szenvedéseidben?

Találkoztam olyanokkal, akik képesek voltak valamibe belevágni, bár tudták, hogy maguktól képtelenek rá. Ám hittek a kegyelem erejében.

Isten erejét, kegyelmét mikor tapasztaltad meg?

Több japánt ismerek, akik feladták otthoni biztonságukat, és elmentek Kambodzsába és egyéb országok legszegényebbjei közé, hogy Jézus szeretetét vigyék el hozzájuk.

Másokért élő ember vagy-e?

Milyen öröm volt látni azokat, akik imáikban is, munkáikban is a Lélek vezetésére hagyatkoztak. Öröm sugárzott arcukról, arcuk merőben más volt, mint a megszokott japán arcok. Örömüket a feltámadt Jézus adta nekik, ezért minden körülmények között biztonságban érezték magukat.

Neked mi ad igazi, tartós örömöt és biztonságot életedben, halálodban?

1 A jó ember erkölcsös életet él, betartja a törvényt, nagylelkű és szeretetteljes. Az új ember éli az Istentől kapott új életet, mint Isten gyermeke. Tudja és megtapasztalja, hogy ő Isten családjába tartozik.

2 Ha megkapod az Isten kegyelmét, és tudsz ingyenesen szeretni, akkor meg is tudsz bocsátani, mert függetleníteni tudod magad attól, amit felebarátod tett vagy elhanyagolt. A kegyelme erejével tudod gyógyítani a lelki sebeket, még értéket is tudsz találni bennük, sőt hálát adni értük, mert tudod, hogy a sebek fényleni is tudnak, mint a feltámadt Jézus sebei.




Nemeshegyi Péter köszöntése

A váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola vezetői és tanárai, Beer Miklós püspökkel az élen, 2008. február 5-én köszöntötték a 85 éves Nemeshegyi Pétert, aki másfél évtizede tanít teológiát a főiskolán, előbb Zsámbékon, majd most Vácott. A Japánból 1993-ban hazatért misszionárius, tudós teológus szolgálatáért Beer Miklós püspök mondott köszönetet, a váci püspökség emlékérmével fejezve ki háláját. Utána Jelenits István piarista professzor átnyújtotta a Boros István által szerkesztett ünnepi kötetet: A jóság íze című kis könyvben hét tanártárs tanulmánya olvasható, a végén pedig Nemeshegyi Péter életrajza és bibliográfiája, magyarul és japánul megjelent könyvei, írásai. A "Japánból érkezett mosoly" című előszóban Beer püspök személyes találkozásaira emlékezve írja: "Péter atya számomra (ezt) a japán mosolyt a lelkéből sugárzó keresztény derűként közvetítette. Az a lelki béke, amiről Jézus az utolsó vacsorán beszélt, amit senki el nem vehet tőlünk, ez a mi hiteles keresztény mosolyunk oka. Azóta sok-sok találkozásunk volt, de a mosolya mindig ugyanaz."

Most mi is nagy szeretettel és hálával köszöntjük folyóiratunk
főmunkatársát, a 85 éves Nemeshegyi Péter atyát.


Sofia Stril-Rever

A RONGYSZEDŐK ÉLETÉBE VITTE
KRISZTUS SZERETETÉT

Szerkesztette Eckhardt Ilona

Madeleine Cinquin – rendi nevén Emmanuelle nővér – 1908-ban született Brüsszelben, családja fehérnemű- és csipkekészítéssel valamint eladással foglalkozott.

1914-ben egy tragikus balesetben elveszti édesapját. 1918-ban belép a Sion Nővérek rendjébe, 1931-ben fogadalmat tesz Párizsban. Ezután Isztambulban, majd Tuniszban, végül Alexandriában tanít, előbb kicsiket, majd líceumi tanulókat. Igyekszik tanítványai figyelmét felhívni a szegények problémáira. Közben magas szintű egyetemi tanulmányokat végez.

62 évesen végre közvetlenül, személyesen szeretné segíteni a kisemmizetteket: sikertelenül próbálkozik a leprások közé költözni; végül letelepedhet Kairó rongyszedői közé, ahol teljesül élete nagy vágya: együtt élhet a szegény, megvetett emberekkel.

Húszévi, sok sikerrel és sok kudarccal végzett munka után fel kellett hagynia ezzel a tevékenységgel, és jelenleg testileg összetörve, de lélekben és szellemben mindig előbbre jutva egy idősnővérek otthonában él. Sofia Stril-Rever indiológus, aki családja révén már gyermekkorában jól ismerte és szerette Emmanuelle nővért, „Ezeregy boldogság” címmel adta ki 2007 novemberében a vele folytatott beszélgetéseit; a kötet alcíme:„Emmanuelle nővér meditációi”. A francia La Vie c. keresztény hetilap 2007. novemberi, 3245. száma részletesen ismerteti a könyvet; az alábbiakban ennek alapján idézünk belőle megkapó részeket.

Emmanuelle nővérről az Ecclesia „Krisztus mai tanúi” sorozatban 1990-ben már kiadott egy könyvet Paul Dreyfus francia újságíró tollából.

A boldogság forgandó

Már kiskoromban, hatévesen, megtapasztaltam ezt. Boldog kislány voltam, és 1914-ben történt, egy őszi vasárnapon. Röviddel előtte tört ki az első világháború. Bevonulása előtt azt kívánta apám, hogy a család töltsön együtt néhány napot Ostendében. Jó úszó lévén nagy merészen belevetette magát a háborgó Északi-tengerbe. Egy hatalmas hullám messzire elsodorta. Emlékszem, hogy üvöltöttünk a parton, a nővérem, meg a kisöcsém. Teljes erőből ordítottuk: „Papa, gyere vissza!” De ő már nem hallhatta meg. A hullámok másnap kivetették a holttestét. A boldogságot keserűség váltotta fel. Boldogtalansággá változott. A tenger vad szépsége fájdalmam tragikus álarca lett. A hullámok taraján csillogó szép fehér hab sósvízzé vált . . ., könnyeim vizévé. Nagyon sokáig hullattam könnyeimet.

Kislány koromban a legkisebb ellenkezésre zokogásba törtem ki. Minden semmiség ingerelt. Gyakran durván megvertem a kisöcsémet, így próbáltam levezetni túlcsorduló fájdalmamat. Fiatal leányként, amikor anyám ellenszegült számos szeszélyemnek, még mindig apám hiányát sirattam. Meg voltam győződve arról – pedig nem volt igazam –, hogy ha ő itt volna, legkisebb óhajomat is teljesítené. Életem erre a tragédiára épült fel.

Boldogságaink íze

Mindig is tudtam, milyen ingatagok itt a földön a mi boldogságaink. Életem minden boldogságát átfestette az apám halála miatti fájdalom. Ez a felejthetetlen gyermekkori tapasztalat megerősítést nyert az évek során. Az élet apró örömeit annál jobban tudtam élvezni, mivel soha nem ragaszkodtam hozzájuk. Mindig tudtam, hogy természetüknél fogva nem tarthatnak sokáig. Intenzíven gyönyörködtem bennük a pillanat teljességében, csodálatos kegyelmi mozzanatok voltak ezek, amelyek egy adott percben varázslatossá teszik az életet. Nem iparkodtam meghosszabbítani, vagy visszatartani a kínálkozó boldogságokat. Elfogadtam, hogy természetük múlékony, tajték a hullámokon.

A lét boldogságai megfoghatatlanok. Az ember azt hiszi, végre megfogta őket. Hiú ábránd. Elszaladnak, egyik a másik után. Boldogságaink mindig többé-kevésbé a végesség utóízét hagyják maguk után. Boldogságainknak halál íze van.

Az ürességet a szeretet tölti be

Nagyon fiatalon megéreztem az ürességet. Szerettem szórakozni, táncolni, moziba járni. Mindez nem adott számomra semmit. Brüsszelben laktunk, átugrottam Londonba. Szórakoztam. Hazamentem. És aztán? Elutaztam Párizsba. Szórakoztam. Hazamentem. És aztán? Mindig ott volt az üresség. Ez az üresség elkaparintotta a fiatalságomat, Megpróbáltam betölteni ezt az ürességet. Nagyon korán Istenben kerestem egy olyan tartós és korlátlan szeretetet, amilyent az élet megtagadott tőlem. Könnyeimen túllépve, kutatni kezdtem az utat, amely majd lehetővé teszi számomra, hogy Jézushoz csatlakozzak a szeretet országában. Abszolútumot akartam. Ez az abszolútum Jézus szeretete lesz a szívemben, amelyet sok-sokezer magára hagyott gyereknek elviszek majd mindenfelé a világon. . .

Kislánykorom legnagyobb boldogsága

Kislánykorom legnagyobb öröme első szentáldozásom volt. Előzőleg anyám azt mondta nekem: „Te hamarosan a szívedben fogadod Jézust. Ezért meg kell dolgoznod. Tiszta fehérré kell válnia szívednek Jézus fogadására.” Ezek a szavak nagyon megragadtak. Annál is inkább, mert nagy szerencsémre a szentáldozásra a Páli Szent Vince-templom káplánja készített elő, nagyszerű pap, aki nagy lelkesedéssel tanított. Egy jóságos Istenről beszélt nekünk, aki szeret minket, s akit megtanulunk szeretni. Nagy hangsúlyt fektetett a szeretetre. Minden gyereknek meg kellett tanulnia kívülről egy részt az Evangéliumból. Nekem Krisztusnak a Getszemáni kertben töltött éjszakája jutott. Ez a Szentírás egyik legfájdalmasabb pillanata. . . Jézus szeretete, amely érezhetővé vált szívemben, kislánykori életem legszebb napjává varázsolta első áldozásom napját. Tíz éves voltam. Ma már közel száz, de Jézus szeretete még mindig megdobogtatja szívemet.

Huszonegy évesen: a megszabadulás boldogsága

Huszonegy éves koromban léptem be a zárdába. Mint posztuláns, nagy fekete ruhát és kis csipke főkötőt viseltem, melyet csokorra kötött szalag tartott a fejemen. Ennél nevetségesebb öltözéket el se lehet képzelni. Majdnem úgy néztem ki, mint egy özvegyasszony! Mégis, mikor felvettem ezt a ruhát, hihetetlen boldogság fogott el – öröm, hogy végre megszabadultam! Előzőleg sose volt elég pénzem a toalettemre. Mostantól kezdve nincs már rohanás a divatos kalap vagy cipő után! Eddig minden áron csinos akartam lenni. Igyekeztem tetszeni és csodáltatni magamat, rengeteg erőfeszítést tettem, hogy a férfiak rám nézzenek. Most egyszerre nem volt többé szükség rá. A teljesség kezdete volt ez. Végre kielégítést nyert a szívem. Szent Ágoston helyesen mondta: „Magadnak teremtettél minket, Isten, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned.”

A legigazibb boldogság

Egy felmérés kimutatta, hogy a legtöbb nő, nem különben férfi számára a legigazibb boldogság gyermekük megszületése. Oly sokszor láttam a nyomornegyedekben az anyává lett asszony örömét, meg az apáét, aki első ízben veszi karjára újszülött gyermekét! Együtt örültem a szülőkkel boldogságukban, hogy életet adtak. Kétségkívül nem tapasztaltam meg annak az asszonynak az örömét, aki testében érzi gyermeke növekedését. Mégis mondhatom, hogy gyermekeket hoztam világra abban az értelemben, amennyiben megváltoztattam az életüket.

Legnagyobb boldogságom a földön az volt, amikor felavattak egy leánylíceumot a nyomornegyedben. . . Azon a napon örömkönnyeket sírtam. Ez volt a koronája annak a temérdek erőfeszítésnek, amelyeket azért tettünk, hogy átalakítsuk az életét a rabszolgasorban élő, tíz-tizenegy éves korukban házasságba kényszerített kislányoknak. Náluk idősebb férjük a nászéjszakán durván elagyabugyálta őket, ily módon verte fejükbe a feltétel nélküli engedelmességet. Ezek a lányok most felszabadulnak egy más kor gyámsága alól. Kezükbe veszik a sorsukat. Tanulni fognak. Amikor anyák lesznek, modern nevelésben részesítik majd leányaikat. Sírtam a boldogságtól, ahogy elnéztem őket csinos egyenruhájukban. A Baszma-líceum megnyitása volt számomra a legnagyobb földi boldogság.

Szenvedésekkel vegyes örömök a nyomornegyedben

A bádogvárosban boldogságban éltem. Ott töltöttem életem legboldogabb éveit. Huszonkétévnyi igazságosságot kaptam! Huszonkétévnyi megosztást! Anyagilag nehéz volt. Mindenkinek segíteni szerettem volna, hogy jó egészségben éljen. Nem sikerült. Sokan halnak meg a nyomornegyedben. Élet és halál egymás mellett jár a bádogvárosban. Ottani boldogságomba mélységes szenvedés vegyült. Rájöttem korlátaimra egy Pierre atyával folytatott beszélgetés során. Örömmel mondtam el neki, hogy beiskolázási programunk szépen halad, hogy a leánylíceum jó úton jár, hogy hamarosan megnyílik egy szemétfeldolgozó üzem: a hulladékból termékenyítő komposzt lesz. Ez a szemét, amely mostanáig méreg volt, gazdaság forrásává fog átalakulni! Mikor befejeztem a mondanivalómat, Pierre atya csak hallgatott. Szomorúság fátyla vonult el a szeme előtt, amikor megkérdezte: „És a többiek, Emmanuelle nővér? A többiek? Azok, akiket nem tudott megmenteni?” Itt jutottam el korlátaimhoz. A boldogság megteremtése a földön korlátokba ütközik. Ez Jézus tanításának fájó pontja. Krisztus egész élete azt mondja nekünk, hogy a boldogság nem e világ sajátja. Ha az ember nem fogadja el ezt a tanítást, fellázad. Nincs más választás. . .

Ezer apró földi boldogság

A fájdalom és kielégületlenség érzése felett tudni kell értékelni és élvezni azt az ezer egészen egyszerű, apró boldogságot, amelyek egy nap folyamán kínálkoznak nekünk, reggeltől estig. Úgy mutatkoznak, mint viharos égen a napsugarak, amelyek áttörnek a felhők között. Ránézünk egy mosolygó gyermekre, egy szeretett ember arcára, a fügefa érett gyümölcstől roskadozó ágaira. . . ízlelni való örömök, mint a pohár pezsgő vagy a csokis sütemény, amit kilencvennyolcadik születésnapomra kaptam ajándékba; megosztásra való örömök, mint egy mély értelmű beszélgetés, egy kellemes olvasmány vagy találkozás egy kedves baráttal. . . Azt nem hiszem, hogy ezer apró boldogságunk maradéktalanul ki tudná elégíteni boldogságszomjunkat, vágyunkat a teljességre. Ezer apró boldogságunkból mindig hiányzik valami. Semmi sem tökéletes ezen a földön. Ezer apró boldogságunkban benne van e világ törékeny volta. Ezer apró boldogságunk nem tartós, de erőt ad nekünk ahhoz, hogy vidáman szálljunk szembe az élet nehézségeivel. . .

Az öregség kifosztottsága

Az öregség a tökéletes kifosztottság. Naivul azt hittem, hogy sohase fogok megöregedni. Nem tudtam elképzelni azt a fáradtságot, amely tetőtől talpig eláraszt. A függőség növeli a másokra utaltságot, amikor az ember már képtelen megtenni a mindennapi mozdulatokat. Percről percre el kell fogadni akkor ezt a tehetetlenségi állapotot, amely a napok során egyre fokozódik. Tudom, hogy egy hónap múlva még nehezebb lesz, mint ma. Nagyon kemény dolog. Soha nem éltem át semmiféle ehhez hasonló megpróbáltatást. De ugyanakkor elismerem, mennyire üdvös ez – sőt, szükséges, az én esetemben – lelki szempontból. Az öregség megpróbáltatása megszabadít egy egész rakomány egótól, természetesen bizonyos morális szenvedéssel, amelyet el kell fogadni. Ráhagyatkozni Istenre, két keze közé – pillanatnyilag ez az én utam. Azelőtt sose hagyatkoztam rá ennyire. Szenvedélyesen szerettem, amit csináltam. A nyomornegyedben töltött évek csodálatosak voltak. Megadatott nekem, hogy a gyermekeket megmentettem a haláltól. Ez fantasztikus. Mégis, amit most hajtok végre a csendben és a bezártságban, nem kevésbé izgalmas. . .!

Elhasznált testemben megélem a szegénység szenvedését. Nem anyagi szegénységről van szó, mert minden lehető kényelmet megkapok a nővérek öregotthonában, ahol most lakom. Szegénységem most a nem cselekvés. A cselekvés mindig azt az érzést keltette bennem, hogy létezek. Minél inkább tettem valamit, annál inkább éreztem, hogy létezek. És ez mámorított. Persze, csak illúzió volt, de nem tudatosítottam, amíg benne éltem a cselekvésben. El kellett viselnem az aggkor tehetetlenségének megpróbáltatását, hogy felfedezzem ezt az alapvető igazságot. . .

Már nem tekinthetem magamat Emmanuelle nővérnek

Derűsen elismerni magamban a semmit reggeltől estig és estétől reggelig ebből áll az életem közel száz éves koromban. Ha sohase lettem volna kilencvenhét, aztán kilencvennyolc éves, ha előbb haltam volna meg, akkor elmentem volna a semminek e megtapasztalása mellett. Nem éltem volta át ezt a teljes ráhagyatkozást Istenre. Talán életem egyik legnagyobb kegyelme, hogy ebbe az agg állapotba kerültem, mert most a tiszta igazságban vagyok. Már nem tekinthetem magamat a minden fronton aktív Emmanuelle nővérnek. . .

Élni a fényben

. . . Mi az, ami szabadon engedi a fényt kilencvenkilenc éves korban, holott addig nem sugárzott annyira? Egyetlen válaszom van erre. Az imádság. A nyomornegyedben nem találtam elég időt a megállásra, a csendre, nem volt időm mélyebbre szállni lelkembe és a mások lelkébe, hogy ott megtaláljam Istent és a szeretetet. Nagyon kevés szabad időm maradt az imára. Mindig elkapott a cselekvés. Esténként megpróbáltam egy órát imára szentelni. Gyakran elaludtam, mert nagyon fáradt voltam. Az ima nem hiányzott nekem. Ott volt minden reggel a szentáldozás. Megpróbáltam szolgálni másokat, oly módon, hogy kinek-kinek szükséglete szerint segítettem: ez lelkileg termékennyé tette az életemet. Teljesen elégedett voltam. Most az imádság olyan mélységes szintet nyit meg előttem, amelyről nem is álmodtam. . .

Nem elviselni, hanem felajánlani

A halálra felkészültem, de az öregségre nem. Úgy képzeltem, hogy a halál egy teljes és aktív életre teszi rá a végső pontot. Olyan lesz, mint egy eszeveszett rohanás befejezése. Egy csapásra belezuhanok az Úr karjai közé, hagyom, hogy teljesen elárasszon az Ő élete, egy kölcsönös szeretet bensőségességében. Nem így van. Most tudom, hogy várnom kell erre a végső pillanatra. Át kell haladnom az aggkor megpróbáltatásán. El kell fogadnom a halál előzményeit, a fizikai gyengeséggel, a függőséggel együtt. Halálom közel van. Úgy készülök a halálra, hogy elsőbbséget adok annak, ami a leglényegesebb életem hátramaradó idejében. Fontos útszakasz ez, amely megadatott nekem egy belső rendrakásra, mielőtt megjelenek az Úr előtt. Ő nem azt fogja kérdezni tőlem: milyen helyet foglaltam el a felmérésekben, se azt, hogy hány könyvet adtam el. . .

Halálom napja lesz a legszebb nap életemben

A halál gondolatára énekel a szívem. Amikor közeledek a mindörökkön örökhöz, úgy látom, olyan a meghalás, mint amikor a gyermek apja karjai közé veti magát. Visszahelyezem magam az Úrba vetett hitemnek ebbe a lényeges valóságába. Én az Ő leánya vagyok. Megszülettem, és a halálba majd ezen a szerető gyermeki kapcsolaton keresztül lépek be, amely végigvonult egész életemen. Készülök arra, hogy megéljem ezt a gyermeki találkozást Urammal. A szeretetet, egy örökké tartó együttlétben. Végre.