TANULMÁNYOK



Szabó Ferenc

EGYHÁZAK, ÚJ VALLÁSOK, SZEKTÁK

II. János Pál pápa Redemptoris missio kezdetû körlevelében (5. pont, hivatkozás a Dei verbum 5. pontjára) ezeket írta: „Isten kinyilatkoztatásának Igéje által végérvényesen, teljesen feltárta önmagát, közölte az emberi nemmel, hogy kicsoda Õ. Istennek ez a biztos és végérvényes önkinyilatkoztatása adja az Egyház missziós természetének legmélyebb indokát: nem mondhat le arról, hogy hirdesse az evangéliumot, az igazság teljességét, melyet Isten önmagáról közölt velünk.”

A II. vatikáni zsinat egyháztanához

Ismeretes, hogy a II. vatikáni zsinat egyháztana kiegészítette az 1870-ben félbeszakadt I. vatikáni zsinat tanítását, amely lényegében csak a pápai primátust és csalatkozhatatlanságot hirdette ki dogmának; most a püspöki kollegialitásról, az Isten újszövetségi népérõl, a világiak küldetésérõl, a nem katolikus keresztényekkel és nem keresztény vallásokkal való kapcsolatról stb. fontos tanítást fogalmazott meg a zsinat (Lumen gentium, Dei verbum, Unitatis redintegratio, Nostra aetate. . .) Néhány tétele valóban „forradalminak” nevezhetõ, ha tekintetbe vesszük az eredeti De Ecclesia-tervezetet, amelyet Montini bíboros, a jövendõ VI. Pál közbelépésére elvetettek. Y. Congar megmutatta,1 hogy Montini milánói bíboros érsek felszólalása (1962. december 5-én) döntõ volt: a leendõ pápa ugyanis bírálta az elõkészítõ bizottság szkémáját, amelyben a jogi szemlélet volt a meghatározó. Hangsúlyozta, hogy jobban ki kell domborítani az Egyház és Krisztus kapcsolatát, azt, hogy az Egyház semmit sem tehet a benne jelen levõ és mûködõ Krisztus nélkül. „Mert az Egyház nem csupán az Úr Krisztus által alapított társaság vagy közösség, hanem a benne titokzatosan jelen levõ Krisztus eszköze, hogy az emberi nem üdvösségét megszerezze tanítással, a szentségek megszentelõ erejével és lelkipásztori gondoskodással, a lelkek Jó Pásztorának szellemével táplálkozva.” Congar ezután (14) idézi a közben pápává választott Montini, VI. Pál híres megnyitó beszédét a zsinat második ülésszakán (1963. szeptember 29.): „Három alapvetõ, de végtelenül egyszerû kérdés merül fel, de a válasz egyetlen [. . .]:  Krisztus; Krisztus a kezdetünk, Krisztus az utunk és vezérünk, Krisztus a mi reményünk és végcélunk.” A Lumen gentium 3. pontja csaknem szó szerint átvette ezt: „Krisztus a világ világossága; tõle jövünk, általa élünk, feléje tartunk.”

Congar írja (17), hogy VI. Pálnak kedves volt az egyház = kommunió (szeretetközösség) gondolata, amelyrõl korábban a domonkos J. Hamer könyvet írt. Ez az eszme arra volt hivatva, hogy ellensúlyozza a korábbi egyoldalú jogi szemléletet, bár a zsinat teljesen nem fejtette ki ezt a misztériumot. Igaz, hogy az LG 4. pontja végén idézi Szent Cipriánt: „az egész egyház mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységébõl eggyé vált nép áll elõttünk.” Az Unitatis redintegratio 2. pontja végén pedig ezt olvassuk (ilyen kijelentés nehezen képzelhetõ el az I. vatikáni zsinaton!): „Ez az egyház egységének szent misztériuma Krisztusban és Krisztus által; míg a Szentléleknek köszönhetõ az adományok és szolgálatok különbözõsége. E misztériumnak végsõ mintaképe és létrehozó elve a személyek egysége a Szentháromság Egy Istenben: az Atya és a Fiú egysége a Szentlélekben.” E bekezdés elõtt és után a zsinat megalapozza az ökumenizmus katolikus elveit.

Congar szerint (18) a kommunió kulcsfogalom az ökumenizmus szempontjából. Segít ugyanis feloldani a Mystici Corporis (XII. Pius enciklikája) által megmerevített felfogást, amely szerint szoros azonosság van a Titokzatos Test tagjai és a római katolikus egyház keresztényei között. „Ezzel elkerüljük a minden és a semmi felfogását. Már kommunióban (szeretetközösségben) vagyunk a nem római katolikus keresztényekkel, bár ez a közösség még nem teljes. Az ortodoxokkal pedig ez a közösség már majdnem teljes.” Congar meglátása szerint (uo.) a Lumen gentium 8. pontjának híres (és sokat vitatott) kitétele: subsistit in, amelyet átvett az UR 3. pontja és a vallásszabadságról szóló nyilatkozat, NA 1. pontja, árnyalja a Mystici Corporis egyháztanát, bár nem hoz teljes megoldást, amint a késõbbi viták jelzik. LG 8. pontja hangsúlyozza, hogy az egyház látható gyülekezet és ugyanakkor kegyelmi közösség (a megtestesülés analógiájára), és hogy Krisztus egyetlen Egyházát egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak akarta, ahogy a hiszekegyben valljuk, továbbá, hogy Krisztus feltámadása után Péterre és az apostolokra bízta a pásztori, kormányzó feladatot, majd így folytatja: „Ez az egyház ebben a világban mint alkotmányos és rendezett (szervezett) társaság a katolikus egyházban létezik (subsistit in. . .), vagyis a Péter utóda meg a vele közösségben élõ püspökök által kormányzott egyházban (utalás: Trid. hitvallás és I. vat. zsinat, Const. dogm. de fide cath. Denz. 3001), bár szervezetén kívül is megtalálható az igazságnak és a megszentelõdésnek sok eleme; ezek, mint Krisztus egyházának tulajdonát képezõ adományok, a katolikus egységre sarkallnak.”

Jellemzõ, hogy az I. Vaticanum a jogi nyelvezetet, a „hatalmat” használta, míg a II. Vaticanum a küldetést, a szolgálatot. Igaz, a societas perfecta sohasem jelentette azt, hogy az Egyház hiba nélkül való, de a II. Vaticanum és VI. Pál elõtt hivatalosan, nyilvánosan sohasem mondták azt, hogy az Egyháznak állandó reformra van szüksége. Az LG 8-ban olvassuk: Krisztus szent és bûn nélkül volt, „az egyház viszont, mely bûnösöket foglal magában, egyszerre szent is, és folyton megtisztulásra is szorul, a bûnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelen”. Az Unitatis redintegratio 4. és 6. pontja is a szükséges reformokról beszél. „Az ökumenikus mozgalom sodrásában valamennyien megvizsgálják, hogy mennyire voltak hûségesek Krisztusnak az Egyházra vonatkozó akaratához, és kellõ buzgalommal hozzálátnak a belsõ megújuláshoz és a reformok munkájához.” (UR 4) – „Az egyház minden megújulása lényege szerint a hivatásához való fokozódó hûségben áll; kétségtelen tehát, hogy az egyház hivatása indokolja meg, miért irányul a megújulás az egység felé. A földi vándorútján járó egyházat Krisztus szüntelenül erre a folytonos megújulásra hívja. Mint emberi, földi intézmény, erre folytonosan rá is szorul. (. . .) Ökumenikus szempontból tehát igen jelentõs ez a megújulás.” (UR 6.)

Az Egyház „azok gyülekezetét jelöli, akiket Isten Szava összehív, hogy megalkossa Isten (újszövetségi) népét, és akik Krisztus Testével táplálva, õk maguk Krisztus testévé válnak”. (KEK 777.) A zsinat megfogalmazása szerint az egyház az üdvösség alapszentsége: „Az egyház Krisztusban mintegy sacramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensõséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének” (LG 1). Az egyház tehát az emberekért létezik, párbeszédet akar folytatni minden kategóriával, ahogy ezt VI. Pál elsõ, Ecclesiam suam kezdetû körlevelében kifejtette, és amint II. János Pál is hangoztatta a Redemptor hominis-ban. Krisztus minden emberért jött el, és az ember „az egyház útja”. A Gaudium et spes, az egyház és a világ kapcsolatával foglalkozó konstitúció 44. pontja elismeri, mily sokat kapott az egyház a történelemtõl és az emberi nem fejlõdésétõl, és hogy (26. és 38. pontok) „Isten Lelke, aki csodálatos elõrelátással irányítja az idõk folyását, aki megújítja a föld színét, ott van ebben a fejlõdésben. Az evangélium pedig mint kovász felébresztette és a jövõben is felébreszti a szívben az emberi méltóság kiolthatatlan igényét.”

Isten emberré lett Igéje „nyilatkoztatta ki nekünk, hogy „Isten szeretet” (1Jn 4,8), egyúttal arra tanít minket, hogy az ember tökéletesedésének, és következõleg a világ átalakulásának új parancsa: a szeretet.

Az ökumenizmus jövõje

Nem lehet itt szó arról, hogy a zsinati egyháztan minden szempontját részletezzük, csupán annak egyik „olvasatát” jeleztük. Yves Congar értelmezése világosan eltér pl. a konzervatív Journet bíboros értelmezésétõl, aki még a hagyományos jogi szemléletet követi, „hatalomról” beszél, és folyton visszautal az I. vatikáni zsinat tanítására. Egyébként – a konzervatívabb zsinati atyák állandó felszólalása következtében – ezt teszi a Lumen gentium is (pl. amikor a püspöki kollegialitásról szól). Vagyis a zsinati szövegek sokszor kompromisszumok eredményei: új és régi keverékei, ezért lehetséges, hogy ki-ki a saját szemléletének megfelelõen idézzen e szövegekbõl.

Ez történt a Dominus Iesus kezdetû nyilatkozat esetében is, amely a zsinat tanításából – sajnos – nem azt hangsúlyozza, ami összeköti a katolikus egyházat a nem katolikus keresztényekkel (egyházakkal és egyházi közösségekkel, vö. UR 3.), hanem – »pontosítás« céljából – azt, ami még szétválaszt: ,,A subsistit in (»létezik«) kifejezéssel a II. vatikáni zsinat (LG 8) két tantételt akart összhangba hozni: az egyik az, hogy Krisztus Egyháza a keresztények megoszlásai miatt a maga teljességében csak a katolikus egyházban létezik; a másik, hogy »a megszentelés és az igazság sok eleme létezik határain kívül«, vagyis azokban az egyházakban és egyházi közösségekben, melyek még nincsenek teljes közösségben a katolikus egyházzal.” (DJ 16)

A II. vatikáni zsinat dokumentumai nem „pontosították”, hogy melyek az általa egyházaknak, illetve egyházi közösségeknek tekintett elszakadt testvérek, a Dominus Iesus viszont a 17. pontjában kijelenti, hogy „azok az egyházi közösségek, amelyek nem õrizték meg az érvényes püspökséget és az Eucharisztia misztériumának eredeti és teljes valóságát, nem egyházak a szó sajátos értelmében”. (A dokumentum e „pontosításnál” az 56. jegyzetben utal a Hittani Kongregáció L. Boff Egyház: Karizma és hatalom c. könyvéhez fûzött megjegyzéseire.)

A 2000. augusztus 6-án közzétett nyilatkozatot a Hittani Kongregáció akkori prefektusa, Joseph Ratzinger bíboros írta alá, de a dokumentum végén azt olvashatjuk, hogy II. János Pál apostoli tekintélyével jóváhagyta és megerõsítette. Egyébként a pápa október 1-jén mondott beszédében a déli Angelus alkalmával hangsúlyozta, hogy a dokumentumot õ maga különleges formában jóváhagyta. „A dokumentum megvilágítja azokat a lényeges keresztény elemeket, amelyek nem akadályozzák a párbeszédet, de megmutatják annak alapjait, mert egy párbeszéd alapok nélkül arra lenne szánva, hogy üres szócséplés legyen. Ugyanez áll az ökumenikus kérdésre is. Ha a dokumentum a II. vatikáni zsinattal kijelenti, hogy »Krisztus egyetlen Egyháza a katolikus egyházban létezik«, ezzel nem akarja más egyházakkal és egyházi közösségekkel szembeni lebecsülését kifejezni. Ezt a meggyõzõdését az a tudatosítás kíséri, hogy ez nem emberi érdem, hanem az Isten hûségének a jele, amely erõsebb az emberi gyengeségeknél és bûnöknél, amelyeket mi magunk ünnepélyesen megvallottunk Isten és az emberek elõtt a nagyböjt kezdetén. (. . .) A dokumentum ismételten kifejezi ugyanazt az ökumenikus szenvedélyt, amely megtalálható Ut unum sint kezdetû enciklikám alapján.” Végül II. János Pál annak a reményének adott hangot, hogy ez a Nyilatkozat annyi téves értelmezés után a tisztázás és ugyanakkor a nyitás szerepét tölti be.

Egyesek, bizonyos hamis ökumenizmus, „irénizmus” szellemét követve – tehát a mindenáron való békülékenység és elsietett egyesülés vágyától vezetve –, elmossák a tiszta katolikus tanítást (UR 11). A zsinat ugyanebben a 11. pontban hangsúlyozza a katolikus tanítás igazságainak hierarchiáját (vagyis fontossági sorrendjét) is, amelynek figyelembevétele igen fontos a párbeszédben. Nyilvánvaló, hogy a tanítások rangsorára ügyelni kell aszerint, hogy miként kapcsolódnak a katolikus hit alapjához. (Pl. másként viszonyul a hit alapjához a búcsúkról szóló tanítás, mint a megigazulás tana vagy az apostoli folytonosság teológiája.)

Itt hasznos lesz még emlékeztetnünk Y. Congar néhány reflexiójára, akit a katolikus ökumenizmus úttörõjének és a zsinati egyháztan egyik megfogalmazójának tekinthetünk.2  Miután emlékeztetett a zsinati egyháztan néhány jellegzetességére – üdvtörténeti távlat, a Szentírás és az egyházatyák tanításához való visszahajlás, decentralizálás az egyház struktúrájában, a kollegialitás és a részegyházak (helyi egyházak) szerepének kiemelése, a szeretetközösség (kommunió) és az Isten népe bibliai kép alkalmazása az egyházra . . . – arról ír, hogy a zsinat után elsõsorban (kezdetben) fõleg az egyházak „csúcsain”, tehát a vezetõk gyakorolták az ökumenizmust. Ilyen látványos gesztusokra utal: a nem katolikus megfigyelõk három évig jelen voltak a zsinati munkákban; VI. Pál és Athénagorász ökumenikus pátriárka találkozása 1964. jan. 6-án a Szentföldön, majd 1965. december 7-én az 1054-es kölcsönös kiközösítés visszavonása; több ortodox pátriárka vatikáni látogatása.

Jelentõs volt az elmúlt évtizedek során a vegyes teológiai bizottságok munkája, amelyek számos vitatott tanbeli kérdést tisztáztak. (Pl. az evangélikus–katolikus közös nyilatkozat a megigazulásról 2000. okt. 31-én.) (Vö. Távlatok, 1999/4, 544; 2000/2, 244.) Ezenkívül számos más alkalom adódott a találkozásokra és a párbeszédre.

Congar lényegesnek tartja az egyházak és a világ kapcsolatát, ugyanakkor túlzásnak azok álláspontját, akik – lebecsülve a teológiai párbeszédet és a közös imát – amolyan „világi ökumenizmust” („eocuménisme séculier!”) gyakorolnak, és visszautasítják a történelmi egyházak – és minden „establishment” – már meghatározott tanítását. Minden „program” nélkül keresik az egyesülést, belekeverve a politikát is állásfoglalásukba (legtöbbször baloldali csoportokról van szó). Súlyos veszély a mai ateista világban egyrészt a keresztények megosztottsága, másrészt minden teológiai-lelkiségi tanítás félretolása. Hála Istennek, a reformáció korának a hitvitái már elültek, a keresztények azt vizsgálják, ami összeköti õket (keresztség és más egyházi elemek). A közeledést segíti az a zsinati eszme, hogy az Egyház alapszentség, vagyis az üdvösség jele és eszköze. Ha ezt helyesen értik, a protestánsok sem ellenkeznek. A szegény és szolgáló egyház eszméje, a primátusnak mint szeretetszolgálatnak gyakorlása is kisebb ellenállásra talál, mint a hajdani pápai hatalom, a római centralizmus. Óvakodni kell attól is, hangsúlyozza Congar, hogy csupán a keresztények egységérõl beszéljünk, mellõzve az egyházak egységét, vagy hogy az ortodoxia (igaz hit tisztázása) elé helyezzük az ortopraxist (közös elkötelezettség a szeretetszolgálatban, a béke ügyéért stb.). Természetesen ez utóbbira szükség van. A Lumen gentium 13. pontja – Isten egyetlen népének katolicitásáról szólva – kitér az egyes részek és tagok kölcsönös önközlésére, az ajándékok és adományok cseréjére; de az egyes egyházakra is érvényesek az apostol szavai (1Pt 4,10) az ajándékok cseréjérõl: „Legyetek egymás szolgálatára.” Különbözõk a karizmák, együtt létezhetnek egymást kiegészítõ küldetések, de az ökumenizmus végsõ célja egyetlen Egyház organikus egysége. Ezt csak kisebb állomásokon, kanyargókon közelíthetjük meg a Lélek erejében. A részegyházaknak avagy helyi egyházaknak is az egy Egyházban kell egyesülniük, mert a keresztség Krisztus Testébe „testesít” (olt be), nem pedig egy helyi egyházba, ahol kiszolgáltatják.

Az ökumenizmus jövõjét nemigen láthatjuk elõre. Egy bizonyos, hogy ma a globalizáció (vagy planetizáció) korában az egyháznak új módon a népek egyházának kell lennie, párbeszédet folytatva a nagy kultúrákkal és vallásokkal, türelemmel, és összefogva folytatni az üdvözítõ Jézus örömhírének hirdetését.

Egyházak, új vallások, szekták

Az ateista, elkereszténytelenedõ és „szektásodó” mai világban a történelmi egyházaknak létkérdése az egység, a közös tanúságtétel Krisztus mellett, aki az egyetlen üdvözítõ. Az ökumenikus törekvések – párbeszéd, a már meglévõ egység hangsúlyozása, az értékek kicserélése – azt célozzák, hogy hiteles legyen a megkereszteltek igehirdetése és élete. „A lelkipásztoroknak õszintén szembe kell nézniük a kérdéssel, hogy vajon elegendõ figyelmet szenteltek-e annak a szomjúságnak, amely az emberi szívben áhítozik az »élõ víz« után, amit egyedül Krisztus, a Megváltó nyújthat (vö. Jn 4,7–13)?”3

Miért a vallásosság ébredése a szekularizált XXI. században? – J. Vernette4, a témakör egyik legjobb ismerõje, akire a vatikáni dokumentum is hivatkozik, a következõkben próbál válaszolni a kérdésre. A szekularizáció magával hozta a vallás visszaszorulását, és a mai ember tudatában ûrt hagyott maga után: a világ vallásos felfogása (a vallásos világnézet) helyébe profán víziót (világnézetet) állított. A „vallás” összekötötte az embert a valósággal, önmagával és Istennel, akit eredetének és végcéljának tekintett. Nyugaton ez a keresztény hithez és keresztény hagyományhoz kapcsolódott, és integrálódott az adott társadalomba!

A modern nyugati ember elvesztette abszolút támpontját (Istent), nem tud értelmet adni létezésének, eltévedt a csillagtalan éjszakában. A vallási tudat hiányában tehát nagy ûr keletkezett. Most feléledt a nyugtalan értelemkeresés, istenkeresés, új „mesterek” keresése: Buddha, Moon, Baghwan – Jézus után. Keresés mindenfelé, mivel nincsenek támpontok: az Evangéliumban vagy a Védákban, bencés kolostorokban vagy tibeti buddhistáknál. Nem Jézushoz imádkoznak, hanem „Hare Krisnához”! A kis csoport, szektás közösség melegségében feloldódik a céltalan magányosság, megnyílnak bizonyos jövõ távlatai. Mindenesetre ez volt a 60-as és 70-es évek vallási mozgalmainak jellemzõje. E társadalmi-kulturális változásokkal az újpogányság feltörése is erõsödött.

Terjed az a nézet, hogy a Názáreti Jézus „Krisztus Lelkének” egyik reinkarnációja, aki már „megtestesült” Rámában, Krisnában vagy Buddhában. Sokak szellemében a Biblia Istene összeolvad a Természettel, a kozmikus Erõkkel és Tudatokkal, vibráló Energiákkal. Mindezek az istenfelfogások a hindu brahmanról való nyugati beszéd módozatai. Távol vagyunk már az evangéliumok Jézusától és a keresztény hagyománytól.

A mai (nyugati) vallásosság irányzataiban megfigyelhetünk bizonyos állandókat. (Vernette, 33.) Ezek a mozgalmak általában az egyházakon kívül helyezkednek el, tehát távolabb vannak a Bibliától, Jézustól, mint a korábbi hagyományos szekták. Vernette szerint a következõ „törvényeket” vagy tendenciákat tapasztaljuk: a) A vallásnak mint központi kérdésnek a visszatérése. Az emberiség létérõl van szó: választani kell – az egyéni és a társadalmi életben – az evangéliumi erõszakmentesség vagy a kollektív öngyilkosság között (René Girard). – b) A vallások univerzalizálódása és a vallási nomádizmus. A buddhizmus, iszlám, a keresztény szekták, a keleti meditációs gyakorlatok terjednek mindenfelé. Ez a vallási „nomádizmus” az embereket a kereszténységtõl a hinduizmus, a rózsakeresztesektõl a („karizmatikus”) megújulás felé fordítja. Minden fordulónál Jézussal is találkoznak, de e „Jézusnak” sok arca van. – c) Bizonyos bevett vallások szerkezeti átalakulása. Az új vallásosság felébredése intézményes kereteken kívül, a történelmi egyházakon kívül terjed. Ezért egyes „egyházak” módosítják határaikat, hogy helyet csináljanak ezeknek az új irányzatoknak (A pünkösdista és adventista „egyházaknál” pl. megfigyelhetõ a nyitás.) Új bázisközösségek és karizmatikus közösségek születnek, amelyeket nem a jogi keret, hanem a lelkiség egyesít. Az ökumenikus mozgalom is átrendezi és kiszélesíti a múlttól örökölt demarkációs vonalakat. Amikor az intézmény központjától a periféria felé haladunk, a Jézusról szóló tanítás módosul: vagy szétfolyóbb lesz, vagy megmerevedik. Vernette szerint (35) a katolikusok (nyilván fõleg a franciákra gondol) fele nem hisz többé Jézus istenségében. A fundamentalisták viszont gyakran Jézus emberségét tagadják. – d) Így bizonyos értelemben a vallások vásárának; a szélsõséges vallási pluralizmusnak a tanúi lehetünk. A társadalmi mozgás (el- és bevándorlás) és a modern politikai helyzet (globalizáció) kedvez az eszmék szabad áramlásának, cseréjének. Az iskolákban, a társadalomban a fajok és vallások keveredése mindennapos már Európában is: keresztények, muzulmánok, buddhisták találkoznak és hatnak egymásra. Megvan annak a veszélye, hogy Jézus alakja szétfolyó lesz, beolvad ebbe a vallási szinkretizmusba. – e) Új vallások megjelenése. A „hivatalos” vallások eltûnésével párhuzamosan megjelennek új vallások. Nyugaton a „szekták inváziójáról” beszélnek. Másutt (Afrikában és Ázsiában) állandó az új helyi kultuszok és importált vallások burjánzása. A New Age szinte világvallás lesz. A mai új vallásosságot igazában a vallások és az ateizmus ütközésében kell mérlegelnünk. A. Malraux agnosztikus regényíró úgy látta, hogy a történelemben bizonyos ritmusban váltakoznak a vallások és a humanizmusok. Mások szerint az emberek elsõ, alapvetõ döntése határozza meg, hogy vallásosak vagy ateisták lesznek-e. Ismét mások megkülönböztetik az emberi lélek két arculatát, az éjjelit és a nappalit.

E vallási pluralizmusban és ugyanakkor a növekvõ ateizmusban (Isten-nélküliségben) kell hirdetniük az egyházaknak Jézus Krisztust, az egyetlen Üdvözítõt, aki nem csupán a názáreti rabbi, nem puszta szimbóluma az emberiség legmélyebb vágyakozásainak, hanem Mária Fia és Isten Fia – Istenember, az Atya Isten kinyilatkoztatója és a Szeretet Isten Irgalmának közlõje az igehirdetés és a szentségek révén.

Jegyzetek

1 Y. Congar: Le Concile de Vatican II, Beauchesne, 1984.

2 Y. Congar: Une passion: l’unité. Réflexions et souvenirs 1929–1973, Cerf 1974, 94kk.

3 A Kultúra Pápai Tanácsa és a Vallásközi Párbeszéd Tanácsa: Jézus Krisztus, az élõ víz hordozója. Keresztény reflexió a „New Age”-rõl. Szent István Társulat, Budapest. 2003, Bev. 6. o.

4 Jean Vernette: Jésus dans la nouvelle religiosité, Desclée, 1987, 27kk.


Egy évtizede jelent meg az MKPK körlevele

Igazságosabb és testvériesebb világot! címmel

1996 augusztusában jelent meg ez a szakemberek által kidolgozott püspökkari körlevél, amely az egyház társadalmi tanítása szellemében elemzi a magyarországi helyzetet, és eligazításokat, ajánlásokat fogalmaz meg a hívõknek az elkötelezettséghez, az igazságosabb és testvériesebb társadalom építéséhez. A körlevél helyzetelemzése ma is idõszerû, sõt, csak súlyosbodott a gazdasági, társadalmi, erkölcsi válság.

A magyar fõpásztorok többek között idézték II. János Pál 1991-es Centesimus annus kezdetû körlevelét (CA 56): „Különösen kívánom, hogy azokban az országokban ismertessék és alkalmazzák a társadalmi tanítást, amelyekben a létezõ szocializmus bukása után nagy az elbizonytalanodás az újjáépítés tekintetében.” A magyar fõpásztorok említést tesznek az 1989–90-es „békés átmenetrõl”; majd, miután jelezték a pozitívumokat, hangsúlyozták (65. pont): „A politikai átalakulás és a demokrácia nem hozta magával a sokak által remélt jólétet. Összegezve mai helyzetünket: sok jogos reményünk valósággá vált, sokat kell azonban még fáradoznunk azon, hogy az emberhez valóban méltó élet alakuljon ki a magyar  társadalomban.” A 66. pontban pedig így világítanak rá a politikai hatalom birtokosainak mulasztásaira: „A polgárok egy része úgy véli, hogy a politikusok, elsõsorban a választott képviselõk és a parlamenti pártok egy új (de gyakran a régi személyekbõl álló) elitet alkotnak, amely nem érzékeny a társadalom valódi helyzetére és problémáira. Bízunk azonban abban, hogy a politikusok nagyobb része õszintén törekszik hivatásának betöltésére.”

Sajnos, egy évtized után megállapíthatjuk, hogy ez a bizakodás hiúnak bizonyult; XXIII. János idézett Pacem in terris k. körlevelének figyelmeztetése (74. pont) idõszerûbb, mint valaha: „Semmi módon nem szabad megengedni, hogy az állami hatóság egyeseknek vagy keveseknek az érdekét szolgálja, mert mindenki közjava szolgálatára alapították.”

  Forrás: MKPK Sajtóiroda


Kránitz Mihály

A MAGYAR ÖKUMENIZMUS ÁLLOMÁSAI

1. Az egységtörekvés kezdetei

Magyarországon a XX. század az ökumenizmus százada volt. Az egységtörekvés nemzetközi kezdeményezései határokon átívelve a sok tekintetben tagolt magyarországi társadalomra és egyházakra is kifejtette hatását. Tulajdonképpen a hazai ökumené együtt mozdult a nagy európai és világtörekvésekkel, lebontva azokat a magyarországi egyházak szintjére, sõt bizonyos tekintetben meg is elõzte ezeket.

A magyarországi egyházak, s itt elsõsorban a református és evangélikus egyházra kell gondolnunk, közös együttmûködéssel 1943-ban – öt évvel megelõzve az Egyházak Világtanácsának létrejöttét (Amszterdam, 1948) – megalapították a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsát.1 Ehhez kis idõ múltán, 1956 nyarán csatlakozott a baptista és a metodista egyház, majd 1961-ben beléptek az ortodox egyházak is. Ugyancsak 1961-ben Új-Delhiben tartotta világtalálkozóját az Egyházak Ökumenikus Tanácsa, és ott szintén nagy nemzeti ortodox egyházak, fõleg Kelet-Európából, kapcsolódtak az ökumenikus világszövetségbe.2

Magyarország nagyon sok szempontból az ökumené gyakorlóiskolája. Az ország lakosságának több mint a felét kitevõ katolikusok3 mellett jelentõs létszámban élnek protestánsok, akik külön- külön egyházhoz tartozva meghatározó szereplõi a keresztény és a magyar társadalomnak.4

A katolikus és protestáns egyházak közeledésének, valamint a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa kialakulásának is megvoltak az elõzményei. Amint a világegyházban a hivatalos római direktívák mellett – amelyek inkább távol tartották a katolikus híveket a „pánkrisztianizmustól” – mégis találunk olyan kezdeményezéseket, mint például a malines-i megbeszélések (1920–1926), melyek katolikusok és anglikánok között történtek5, úgy Magyarországon is kiemelkedõ jelentõségû a „Szivárványhíd Pannonhalma és Debrecen között” elnevezésû ökumenikus vállalkozás6, amely a kort tekintve a maga nemében egyedülálló elindulása a magyar katolikus–protestáns párbeszédnek. Európai viszonylatban rendkívüli lépésnek hatott a chevetogne-i ökumenikus közösség megalapítása.7 Belgiumban a magyarországi ökumenikus „kéznyújtással” egyidõben bencés szerzetesek és ortodoxok hoztak létre szerzetesközösséget.8 Ezzel õk és a magyar keresztények is megmutatták Európának és a világnak, hogy – korábban el nem gondolható módon, ide számítva az 1054-es keleti–nyugati egyházszakadás hatásait is – mégis van lehetõség arra, hogy az azonos szentírást olvasó, a sok tekintetben azonos hagyományból táplálkozó, azonos szentségeket és tanításokat is valló, évszázadokon át külön élõ egyházak képviselõi, legyõzve az elõítéleteket és a megosztottság botrányát, együtt tudnak élni. Képesek közösen tanúságot tenni Jézus Krisztusról, az egyetlen Üdvözítõrõl, az egyetlen Evangéliumról, melyet a krisztusi parancs értelmében (Mt 28,19–20) valamennyi keresztény köteles hirdetni az egész világon a „viva vox evangelii9, vagyis az örömhír együttes, élõ hangján.

Világszinten és európai területen is a keresztények összefogásának a megtapasztalása, a közös imádság és szentírásolvasás, a közös ének és a Jézus Krisztusról, a világ Megváltójáról való tanúságtétel lassan-lassan életerõvel járta át a magyarországi egyházak összetartó tagjait. A korábban egymást „eretneknek” és „szakadárnak” vagy „bálványimádónak” nevezett egyházak felismerték, nem utolsósorban a Szentlélek titokzatos munkája során, hogy Krisztusnak az utolsó vacsorán adott parancsa rájuk is vonatkozik: „Legyenek mindnyájan egy!” (Jn 17,21)10

2. Az ellenõrzött, az irányított és a hûséges ökumenizmus

Ezek a kis elõrelépések nagyon fontos vonatkozási pontok lettek akkor, amikor a kommunista hatalom az egyházi vezetõket megfigyelés alatt tartotta, és törekedett a különbözõ egyházak mesterséges egységbetömörítésére, melynek egyetlen célja volt: a magyarországi egyházi élet teljes körû ellenõrzése.

A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa a reményt keltõ indulás után hamarosan megbéklyózva érezhette magát a fennálló hatalomtól, miközben a természetes közeledések az egyházak között elõször megosztássá, majd erõltetett békemozgalommá alakultak. Azonban emellett fontos szempont, hogy a karitatív tevékenységek gyógyszersegélyezés, illetve kölcsönök formájában tovább folytatódtak. Nem sikerült viszont az 1948-ban megalakult Ökumenikus Világtanács munkadokumentumait közreadni.

Az 1950-es évek egyházüldözése meggyengítette az ökumené intézményesített szervezeteit és általában az egyházakat. 1956-ban valamennyi egyház szabadságvágya látszott megvalósulni – sajnos csak tizenhárom napra –, és a nemzeti, de emellett a keresztény érzés is döntõ hatást gyakorolt az ország lakosságára. Mindszenty József bíborost a teljes magyar kereszténység tartotta a szabadságért való küzdelem emblematikus figurájának, és értékelte 56 elõtti és 56 utáni kálváriáját, függetlenül az egyházi hovatartozástól.11

Az 1960-as évek viszonylagos konszolidációja következtében a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa tagjain keresztül képviselhette a magyar ökumenét az ekkor létrejött Európai Egyházak Konferenciája keretén belül, valamint az Egyházak Világtanácsa harmadik, Új-Delhiben megrendezett nagygyûlésén. Evangélikus részrõl Vajta Vilmos hivatalos megfigyelõként volt jelen a II. vatikáni zsinaton. A katolikus–evangélikus párbeszédben a Lutheránus Világszövetség részérõl õ, késõbb pedig Hafenscher Károly és Harmati Béla vettek részt. Kiemelkedõ eseménye volt az ökumenizmust képviselõ egyházak közül a magyar Evangélikus Egyháznak, hogy 1984-ben Budapesten rendezték meg a Lutheránus Világszövetség hetedik nagygyûlését.12 Bár a „felszínen” mozgott valami ökumené tekintetében, de még ekkor is folytatódott a hitvalló papok, lelkészek, szerzetesek, világi hívek, hitoktatók letartóztatása és a kiemelkedõ egyházi személyek ellehetetlenítése.

Nagyon sok keresztény börtönviselt emlékezik vissza a „rácsok mögötti” ökumenére, mely a keresztények összefogásának eddig feltáratlan területe.13 II. János Pál pápa arra kérte a világ püspökeit, hogy a 2000. jubileumi évre írják össze a XX. század vértanúit.14 Magyar viszonylatban is el lehetne készíteni azt a martirológiumot, mely a közös hit melletti bátor kiállás példaképeit sorolná fel a XXI. század ökumenizmusát építõ új nemzedéknek.15

A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa – szoros felügyelet mellett – megjelentethette publikációit, angol, német (Hungarian Church Press, Ungarische Kirchliche Pressedienst) és magyar nyelvû kiadványait (Theologiai Szemle16). Bár állami segítséggel, de az egyes keresztény gyülekezetek egymás felé fordultak, és amolyan „irányított szabadidõ” módjára „kötetlen kapcsolatokat” létesítettek, mert a kommunista elképzelésben „megosztottságnak” nem volt helye. S ha nemzeti, hazafias egyházakat nem is tudtak kialakítani, azért mesterségesen gondoskodtak a „nyáj” egyben tartásáról.

A „hivatalos” ökumenikus találkozók egyik formája a januári imahetek szorgalmazása volt. Ez a nagyvilág ökumenikus életére annyiban jelentett kitekintést, hogy lefordították és közreadták a nemzetközi tematikus anyagot. A külföldi magyarság egységtörekvése is említést érdemel, és az a három Ökumenikus Találkozó, melyeket 1971–1984. között szerveztek Nyugat-Európában (Sion, Fuschl am See, Nassogne).17 A negyedik találkozót 1989-re tervezték, de a hazai események miatt 1990-ben még külföldön18, ám az ötödiket már a hazánkban is megalakult Magyar Pax Romana Fórum szervezésében Magyarországon, Gyulán bonyolították le.19

3. A rendszerváltás és az õszinte egységkeresés

A nagyon várt, de bizonyos értelemben véve „meglepetésszerû” 89-es rendszerváltás az egyházak életében is nagy változást hozott.20 Az 1975-ben magyar fordításban megjelent zsinati határozat az ökumenérõl (Unitatis redintegratio, 1964), már jelentõségszámba ment a katolikus-ökumenikus szellem kialakítására, és az õszinte egységkeresés magyar alapelveinek tisztázására és alkalmazására. Közben magyar és idegen nyelven is megjelentek a protestantizmus történetével foglalkozó írások, melyek az ismeretszerzés területét gazdagították.21

Komoly elõrelépést jelentett ezután a magyar teológiai fõiskolákon és a Hittudományi Akadémia Levelezõ Tagozatán az Ökumenizmus címû tantárgy bevezetése, és ezáltal az ökumenikus magatartás elsajátítása.22 Az ökumenikus képzés a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán is folytatódik, mivel 2003-ban bevezették az Ökumenizmus címû tantárgyat.23 Nem utolsósorban ennek is szerepe volt abban, hogy a rendszerváltást követõen volt mire építeni a magyarországi egyházak gyümölcsözõ együttmûködésében.24

1989-tõl új korszakot írhatunk a magyar ökumené történetében. 1992-tõl a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsában mint megfigyelõ tag jelen van a katolikus egyház is, és az együttes munka révén létrejöttek olyan közös megnyilatkozások és megállapodások, mint a miatyánk és a hiszekegy ökumenikus fordítása, az ökumenikus esketési szertartás kidolgozása, valamint a januári imahét nemzetközi anyagának magyar fordítása, illetve kiadása.

A XX. század utolsó éveiben Magyarországon az ökumenét képviselõ egyházak között addig soha nem tapasztalt közeledés, párbeszéd és kiengesztelõdés valósult meg. 1991. augusztus 20-án II. János Pál pápa magyarországi apostoli látogatása során felkereste és megkoszorúzta a debreceni gályarabok emlékhelyét.25 1993. január 20-án Esztergomban a kassai vértanúk egyikének, Körösi Márknak az oltáránál imádkoztak együtt az egyházak, majd 1996. január 6-án a csepregi Szent Miklós római katolikus templomban tartottak ökumenikus istentiszteletet az elhunyt evangélikus áldozatok emlékére.26 Magyarországon – úgy tûnik – megtörténtek azok a kiengesztelõdési és bocsánatkérési gesztusok, melyek nélkül nem folytatható õszinte és eredményes közeledés. II. János Pál pápa egyébként, akit a „bocsánatkérések pápájának” is neveznek, már a 2000. évi jubileumi szent évet meghirdetõ apostoli levelében azt sürgette, hogy „növekedjék az egység a különbözõ hitvallású keresztények között … és az egyes egyházak és közösségek ökumenikus kezdeményezései találkozzanak a jubileum megünneplésében”.27 2000. március 12-én Rómában II. János Pál pápa ünnepélyesen bocsánatot kért a Krisztus Testének egysége elleni bûnök miatt: „Irgalmas Atyánk, szenvedésének elõestéjén Fiad imádkozott a benne hívõk egységéért, õk azonban akaratával ellenkezve szembefordultak és megoszlottak egymás között, s kölcsönösen elítélték és támadták egymást. Nagyon kérjük bocsánatodat, és esedezünk a bûnbánó szív ajándékáért, hogy az összes keresztények Veled és egymással kiengesztelõdve egy testben és egy lélekben örömmel élhessék meg a teljes közösséget. Krisztus, a mi Urunk által.”28 Emellett II. János Pál pápa 1995-ben ökumenikus körlevélben fordult a katolikusokhoz, de minden jóakaratú keresztényhez is, amikor kinyilvánította, hogy a katolikus egyház a II. vatikáni zsinattal visszafordíthatatlanul elkötelezte magát arra, hogy az ökumenizmus útját járja.29 Magyarországon és a magyar egyházak között természetesen pozitív fogadtatásra lelt a pápa bocsánatkérése és a katolikus ökumenizmus irányának a folytatása. A rendszeressé váló ökumenikus megbeszélések és találkozók számos új gyümölcsöt teremtek, mint például 1995-ben a kecskeméti konferenciát a balkáni válság békés megoldására30, majd 1997-ben Grazban a II. Európai Ökumenikus Nagygyûlésen való magyar részvétel ökumenikus módon ment végbe,31 majd az 1999-es Közös Nyilatkozat aláírásának ünneplése, és ennek a nyilatkozatnak az ökumenikus fordítása.32

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Ökumenikus Bizottsága és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa együtt szorgalmazták megbeszélések, tanulmánynapok megtartását a Szentírásról (1998, Szentendre) és a hitoktatásról (1999, Gödöllõ).33 Két alkalommal (2005, 2006) pünkösd ünnepére a történelmi egyházak közös buzdító levelet adtak ki. A Bizottság tagjai emellett számos magyar és nemzetközi ökumenikus találkozó szervezésében is együtt dolgoznak.

Valamennyi magyarországi egyház együtt örült a szigetszentmiklósi baptista gyülekezettel, amikor 1996. augusztus 18-án meglátogatta õket Jimmy Carter, az Amerikai Egyesült Államok volt elnöke.34 Ám ugyanakkor nem mellõzhetõ az a tény, ahogy a sokszor „kis” egyházaknak nevezett keresztény egyházi közösségek kiszorulnak a „történelmi egyházak” kifejezéskörbõl, és más elbánásban részesülnek.35

A rendszerváltást követõen örvendetes módon nagyon sok ökumenikus kezdeményezés indult el, fõleg a fiatalok között, és kiemelkedõ az ökumenikus segélyszervek munkája és társadalmi megbecsülése.36

4. Magyar ökumenizmus a XXI. század kezdetén

Az ökumenikus együttmûködés szép jele volt öt évvel ezelõtt, 2002. október 1-jén a Charta Oecumenica magyarországi aláírása nyolc keresztény egyház részérõl.37 A 2001-ben Strasbourg-ban megfogalmazott ökumenikus okmányt Magyarország mellett Hollandia (2002. január) és Németország (2003. június) is aláírta.38

A sok változást hozó II. vatikáni zsinat megnyitásának negyvenedik évfordulójára kiadott tanulmánykötet, mely új magyarázatokkal látta el a zsinati dokumentumokat, ökumenikus szerzõpárossal elemzi az Unitatis redintegratio határozatot.39

2003. február 4-én a magyarországi történelmi keresztény egyházak vezetõi (Seregély István, Bölcskei Gusztáv és Szebik Imre) nyilatkozatukban hivatkoztak arra, hogy az Európai Unió alaptörvényei elismerik a nemzeti identitás megõrzésének fontosságát, ezért a határainkon kívül élõ magyarság érdekeinek képviseletében közösen léptek fel. Ez az együttmûködés is a korábbi ökumenikus kapcsolatok eredménye, mely rendszeres találkozások formájában azóta is folytatódik.

Fontos szerepet játszik emellett protestáns részrõl a Magyar Bibliatanács (1949), mellyel együtt a Magyar Katolikus Egyház 2008-ban ökumenikus módon emlékezik a Biblia évére, és a Bibliatársulat tagegyházaival hangsúlyozza a Szentírás fontosságát. Az 1991-ben megalakult Ökumenikus Tanulmányi Központ pedig konferenciák és tanulmányi napok szervezésével foglalkozik, melyek a keresztények és a vallások közötti aktuális kérdéseket vetik fel.40

Evangélikus részrõl „Eszme-csere” címmel kiadványsorozatot indított a Magyar Tudományos Akadémia és az Evangélikus Hittudományi Egyetem Szociáletikai és Ökumenikus kutatócsoportja, melynek második kötete az Ausztriai Egyházak Ökumenikus Tanácsa szociális nyilatkozatának (Sozialwort, 2003) fordítása volt.41 A nyilatkozatot 2006. február 10-én, megjelenését követõen az ausztriai egyházak képviselõivel együtt ökumenikus konferencia vitatta meg.

A magyarországi egyházak közösen ünnepelték Dietrich Bonhoeffer (1906–1945) születésének századik évfordulóját, hangsúlyozva, hogy olyan vértanú teológusra tekinthetünk, aki jelentõs mértékben járult hozzá a mai teológiai irányzatok megfogalmazásához is.42

Katolikus részrõl a fennállásának huszonötéves évfordulóját 2008-ban ünneplõ Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság (KÖT) az Ökumené, a Fokoláre közösség pedig Az egység kultúrája címû lapot évi három-négy alkalommal adja ki.

2000-ben több ökumenikus rendezvényre is sor került, melyeken Krisztus Urunk születésének kétezredik és népünk megkeresztelésének ezredik évfordulójára emlékeztünk közösen.43 2000. augusztus 20-án került sor arra az ökumenikus cselekményre, melynek során I. Bartolomaiosz konstantinápolyi pátriárka a görög ortodox szentek közé felvette magyarországi Szent István királyt. Hasonló történt 2007. augusztus 20-án, amikor az orosz ortodox egyház fogadta szentjei közé elsõ szent királyunkat.

Nagyszebenben a harmadik európai ökumenikus nagygyûlésen jelentõs létszámban képviselték magukat a magyar ökumené egyházai, melyek az elõzõekhez hasonlóan erõsítették az ökumenikus összetartozást.44 A találkozót megelõzték nemzetközi45 és nemzeti elõkészítõ megbeszélések. Magyarországon: Gyulán és a MEÖT székházában voltak elõtalálkozók.46

Az ötödik országos evangélikus találkozón (Paks, 2007. június 22–23.) került megvitatásra elõször a keresztények egységére vonatkozó úgynevezett „Princetoni javaslatok”.47 Ekkor adták ki az ökumenizmus elõbbre vitelének amerikai gondolataira adott magyar válaszokat, melyekrõl a legszélesebb körû ökumenikus képviselettel konferenciát rendeztek 2007. október 4-én a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa központjában.48

2007. november 15–16. között a Sapientia szerzetesi fõiskolán „A péteri szolgálat a harmadik évezred küszöbén” címmel rendeztek nemzetközi konferenciát, melyet katolikus, protestáns és ortodox elõadók tartottak.49

Az elmúlt évtizedek során, összehasonlítva a korábbi évszázadokkal, mintegy „rohamléptekkel” haladt elõre a keresztény egység ügye Magyarországon. A közeledés, az egymástól való tanulás a szeretet és az igazság párbeszédje szintjén valósul meg. Emellett azonban Isten nagy ajándékának kell tekinteni a tényt, hogy a magyar keresztény egyházak párbeszédre törekszenek, mert ezzel hozzájárulnak Magyarország és a Kárpát-medencei térség egységéhez és békéjéhez is. Nem utolsósorban azonban a magyar ökumené még modell is lehet más országokban élõ keresztény egyházak kapcsolatkeresésében.

Jegyzetek

1 50 éves az Ökumenikus Tanács Magyarországon, MEÖT, Budapest 1993. A Faith and Order és a Life and Work ökumenikus bizottságok már 1937-ben egyesültek, és ezzel világszintre emelték a keresztények egységének ügyét, ám a II. világháború elõkészületei, majd az Európát és a világot is meghatározó háborús összecsapások 1939 és 1945 között, nem tették lehetõvé a keresztények világszintû, intézményes elindulást.

2 Art. WCC Assemblies, in Dictionary of Ecumenical Movement, WCC Publications, Geneva, 20022, 1233–1234.

3 Vö. A katolikus egyház Magyarországon 2007, MKPK–Szent István Társulat, Budapest 2007.

4 A protestantizmus magyarországi elterjedésérõl lásd: Csohány János, A magyar reformáció sajátosságai, in Reformátusok lapja (2007. október 28.), 10. o.

5 Ezeket a megbeszéléseket Malines érseke, Belgium prímása, Desiré Mercier bíboros négy alkalommal szervezte meg érseki palotájában. Kezdeményezõje anglikán részrõl Lord Halifax angol világi nemes, katolikus részrõl Abbé Fernand Portal volt. XI. Piusz pápa 1928-ban a Mortalium animos kezdetû enciklikában fejtette ki kétkedõ álláspontját az ökumenikus mozgalommal kapcsolatban, mégpedig vallási indifferentizmusra hivatkozva.

6 Vö. Szivárványhíd Pannonhalma és Debrecen között (válogatott dokumentumok a római katolikusok és a reformátusok párbeszéde történetébõl Magyarországon 1898–1943), Tiszántúli református egyházkerület, Debrecen 1991. A katolikus fél közeledését lásd még: Király Kelemen OFM, Katolikus-protestáns egységtörekvés története Magyarországon, Standard Press, New Brunswick, New Jersey 1965; König Kelemen, A keresztény egyházak egysége. Különös tekintettel a németországi protestantizmusra. Gyöngyösi ferences könyvek 2, Gyöngyös 1942.

7 1925-ben elõször Amay-Sur-Neuse-ben indult el Dom Lambert Beauduin bencés közössége, majd 1939-tõl a belgiumi Chevetogne-ban telepedett le. 1926-ban õk alapították az Irénikon címû ökumenikus folyóiratot.

8 Az 1990-es években Orosz Atanáz és Kocsis Fülöp személyében magyar (görög katolikus) tagjai is voltak a chevetogne-i ökumenikus közösségnek.

9 Vö. Dei verbum 8.

10 Bilkei Ferenc, Debreczentõl-Pannonhalmáig. Megértést keresõ írás protestáns testvéreinkhez, Székesfehérvár 1927.

11 Mindszenty bíboros 1956. november 3-án intézett rádiószózatot a magyar néphez és a katolikusokhoz, de mellette meg kell emlékezni a százhuszonöt évvel ezelõtt, 1882. szeptember 29-én született Ravasz László református püspökrõl (†1975), aki 1956. november 1-jén, és Ordass Lajos evangélikus püspökrõl (1901–1978), aki 1956. november 2-án szólalt meg a rádióban.

12 Vö.
http://www.lutheranworld.org/Who_We_Are/LWF-Assembly_History.html#1984_Budapest
(a kutatás ideje: 2007. október 28.)

13Lénárd Ödön, Rácsosztotta ég (versek), Héttorony könyvkiadó, é. n. Uõ., , Márton Áron kiadó, Budapest 1996. Errõl a korszakról lásd: Szabó Csaba–Soós Viktor Attila, „Világosság”. Az Állami Egyházügyi Hivatal és a hírszerzés tevékenysége a katolikus egyház ellen, Új Ember kiadó, Budapest 2006; Igazság és kiengesztelõdés. Az egyházi közelmúlt feldolgozásának teológiai, történeti, etikai és gyakorlati kérdései, Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület, Budapest 2006; Köpeczi Bócz Edit, Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége, Akadémia kiadó, Budapest 2004; Fazakas Sándor, Emlékezés és megbékélés. A múlttal való szembesülés egyházi és teológiai kritériumai, Kálvin kiadó, Budapest 2004.

14 Vö. II. János Pál pápa, Tertio millennio adveniente 37, apostoli levél a 2000. év jubileumának elõkészítésérõl, (1994), Szent István Társulat, Budapest 1995.

15 Katolikus részrõl a vértanúk felsorolására már történt kísérlet: Mészáros István, Ismeretlen vértanúk az Esztergom–budapesti Fõegyházmegye XX. századi történetében, Esztergom–budapesti Fõegyházmegye – Szent Gellért Kiadó, Budapest 2000. Lásd még: Szántó Konrád OFM, A meggyilkolt katolikus papok kálváriája, Mécses Kiadó, Budapest 1991; Az egyházakat ellenõrzõ rendszer mûködtetésérõl ld. uõ., Az egyházügyi hivatal titkai, Mécses Kiadó, 1990.

16 A rendszerváltást követõ Theologiai Szemle anyagát lásd az Ökumenikus Tanács által kiadott CD-n: Theologiai Szemle. Repertórium 1991–2004, Budapest 2005.

17 A sioni találkozón a keresztény egység magyar vonatkozásait is tárgyalták, melyen részt vett Rónay György és Pilinszky János is. Lásd még: A Lélek erõterében. Harmadik Magyar Ökumenikus Találkozó, Nassogne, Belgium, 1984. (szerk. Békés Gellért és Cseri Gyula), a Katolikus Szemle kiadása, Róma 1985.

18 Negyedik Magyar Ökumenikus Találkozó 1990, Borken-Gemen (Németország): Keresztény felelõsségünk Magyarországért. Lásd: Békés Gellért, Krisztusban mindnyájan egy, Bencés kiadó, Pannonhalma 1993.

19 Ötödik Magyar Ökumenikus Találkozó 1995, Gyula. Lásd: Az evangélium – közös szolgálatunk ma, a Katolikus Szemle kiadása, Pannonhalma 1995.

20 Lásd például a határokon túli egyházak bemutatkozását: Erdélyi egyházaink évszázadai, Transil Rt., Bukarest 1992.

21 Bucsay Mihály, A protestantizmus története Magyarországon 1521–1945, Gondolat kiadó, Budapest 1985. (A mû eredeti címe: Der Protestantismus in Ungarn 1521-1978, Verlag Herman Böhlaus, Wien–Köln–Graz, 1977–1979; Zoványi Jenõ, Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon, kiadja a Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest 19773; Késõbb: Evangélikus arcképcsarnok (szerk. Tóth-Szöllõs Mihály), Evangélikus Sajtóosztály, Budapest 2002.

22 Sólymos Szilveszter–Gál Ferenc, Ökumenizmus, Katolikus Teológiai Fõiskolai Jegyzetek, Budapest 1981.

23 A papság ökumenikus képzésérõl lásd: Kránitz Mihály, Papság és ökumené, in Teológia (2007/1–2), 34–42. o. A helyes ökumenikus magatartásról lásd: Kránitz Mihály, Különbözõség az egységben. Egymás elfogadása és értékeink õrzése az ökumenében, in Bioetika–Ökumené (szerk. Ullrich Zoltán), Széphalom könyvmûhely, Budapest 2003, 239–248. o.

24 A Rómában, majd késõbb a Szent István Társulatnál is (1983) kiadott, a jezsuiták által összeállított teológiai kiskönyvtárból lásd: Békés Gellért, Ökumenizmus. Törekvés a keresztény egységre, Teológiai Kiskönyvtár, Róma 1976.

25 A magyarországi gályarab prédikátorok emlékezete, Magyar Helikon, Budapest 1976; Az Ökumenikus Tanács nyilatkozata és köszöntése 1991. augusztus 18-án (szerk. Kocsis Elemér), Debrecen 1991.

26 Csepreg 1621–1996, Evangélikus Sajtóosztály, Budapest 1996.

27 Vö. II. János Pál pápa, Tertio millennio adveniente, 16 (1994) apostoli levél Szent István Társulat, Budapest 1995.

28 Bocsássunk meg és kérjünk bocsánatot! II. János Pál pápa Szentföldi zarándok útjainak beszédei és nagyböjt elsõ vasárnapi homíliája, Szent István Társulat, Budapest 2000, 15–16. o.

29 II. János Pál pápa, Ut unum sint, 3 (1995), Szent István Társulat, Budapest 1996.

30 Ökumenikus konferencia a Keresztény Hitrõl és az Emberi Ellenségeskedésrõl (Kecskemét, 1995. augusztus 21–27.). „Lépések a megbékélés felé” címmel dokumentumkötet jelent meg (MEÖT, Budapest 1996.) három nyelven errõl a konferenciáról. [Vö. Károly Tóth]; publ. by the Ecumenical Council of Churches in Hungary.

31 A II. Európai Ökumenikus Nagygyûlésrõl lásd: Reconciliation. Gift of God and Source of new Life. Documents from the Second European Ecumenical Assembly in Graz, Styria, Graz 1998.

32 Az evangélikus–római katolikus Közös Nyilatkozat a megigazulás tanításáról, és ünnepélyes aláírásának dokumentumai, 1999, (ford. Hafenscher, K., Kránitz, M., Puskás, A., Reuss, A.), Evangélikus Sajtóosztály–Szent István Társulat, Budapest 2000.

33 A hitoktatással kapcsolatos ökumenikus kérdésekrõl lásd: Szöllõssy Noémi, Hiszek – egy? Az egyházi iskolások és az ökumené az Apostoli Hitvallás használatának tükrében, in Confessio, (2007/2).

34 Jubileumi Évkönyv, kiadja a Magyarországi Baptista Egyház Szigetszentmiklósi Gyülekezete, 1996.

35 Vö. Szebeni Olivér, A „történelmi egyházak”. Egy helytelen szóhasználat apropóján, in Jubileumi Évkönyv, kiadja a Magyarországi Baptista Egyház Szigetszentmiklósi Gyülekezete, 1996, 74–84. o.

36 Pl. a Békés Gellért Ökumenikus Intézet (BGÖI); az Ökumenikus Ifjúsági Alapítvány és Iroda (ÖKI); a Keresztény Ökumenikus Diákegyesület (KÖD); és a Közös Pont. 1991-ben alakult a nemzetközileg is elismert Magyar Ökumenikus Segélyszervezet. Alapítói között szerepelnek, a történelmi protestáns egyházakon kívül a metodista, unitárius és ortodox egyházak, valamint bel- és külföldi magánszemélyek.

37 Vö. Kránitz Mihály, Az új Ökumenikus Charta. Irányelvek az európai egyházak bõvülõ együttmûködéséhez, in Teológia (2001/3–4), 39–43. o. Az Ökumenikus Charta szövegét lásd: Theologiai Szemle (2001/3), 172–176. o., és a 2007-es imahét függelékében (MKPK–MEÖT kiadása), 47–55. o.; Az egyházi lapok reakciói: Új Ember, 2002. október 13, 1. és 8. o.; Reformátusok Lapja, 2002. október 13., 1. és 3. o.; Evangélikus Élet, 2002. október 13., 1. és 6. o.

38 Az Ökumenikus Charta tapasztalatairól lásd: Csonkáné Szabó Magda, Charta Oechumenica I–II., in Lelkipásztor. Evangélikus Lelkészi Szakfolyóirat 80 (2005/7–8–9), 245–249; 295–301. o.

39 Vö. Kránitz Mihály – Hafenscher Károly, Unitatis Redintegratio (1964) in, A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai negyven év távlatából 1962–2002 (szerk. Kránitz Mihály), Szent István Társulat, Budapest 2002, 135–159. o.

40 Lásd pl. „A vallásszabadság és új vallási mozgalmak” címû nemzetközi ökumenikus konferencia anyaga, (Harmati Béla, Seregély István stb.), Ökumenikus Tanulmányi Központ, Budapest 1997.

41 Vö. Meghívás egy közös útra. Az Ausztriai Egyházak Ökumenikus Tanácsának szociális nyilatkozata, Luther Kiadó, Budapest 2005.

42 Petri Gábor, Száz éve született Dietrich Bonhoeffer. Tudományos konferencia az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, in Evangélikus Élet (2006. február 26.), 8. o.

43 Lásd még: Magyarság és ortodoxia. Ezer esztendõ, II. Alekszij patriarcha köszöntésével, kiadja a Magyar Ortodox Egyházmegye és a Miskolci Ortodox Múzeumért Alapítvány a magyar kereszténység millenniumának esztendejében (szerk. Imrényi Tibor), 2000.

44 Zárónyilatkozat: Assembly Message – Saturday, 8th September 2007: http://www.eea3.org/ (a kutatás ideje: 2007. október 9.) A magyarországi egyházak megnyilatkozásait Nagyszebenrõl lásd: Ökumenikus nagygyûlés Nagyszebenben, in Reformátusok Lapja, 2007. szeptember 16, 1. o.; Bóna, Z., Isten áldja Európát! Európai ökumenikus nagygyûlés Krisztusi fények és emberi árnyak között, in Reformátusok Lapja, 2007. szeptember 23, 1. 4. o.; Cselovszkyné Tarr Klára, Sokszínû spiritualitás Nagyszebenben, in Evangélikus Élet, 2007. szeptember 16, 1. o.; Kránitz, M., A keresztény egység új állomása, in Új Ember, 2007. szeptember 16, 5. o. Uõ., A keresztény Európa életjele, in Familia-családi magazin, (2007. október), 22–23. o.

45 A wittenbergi megbeszélésrõl lásd: Kránitz, M., A wittenbergi ökumenikus találkozásról, in Életünk (2007. április), 3.

46 Kránitz, M., Ökumenikus találkozó Gyulán,

vö. http://www.magyarkurir.hu/?m_op=view&id=14499&rovat=60 (A kutatás ideje: 2007. október 18.).

47 Egy testben a kereszt által, princetoni javaslat a keresztények egységére, (ford. Tóth Sára), Hermeneutikai füzetek 28, (szerk. Carl E. Braaten és Robert W. Jenson) Hermeneutikai Kutatóközpont Budapest, 2005.

48 Egy házban élnek-e a keresztények? Magyar reflexiók a princetoni javaslatra, Hermeneutikai füzetek 30, (szerk. Fabiny Tibor), Hermeneutikai Kutatóközpont Budapest, 2007.

49 Az elõadók között a magyarok mellett szerepelt: Hermann Josef Pottmeyer, Gunther Wenz, Basilios Pseftongàs. 2007 októberében hasonló témakörben szervezett konferenciát a Hetednapi Adventista Egyház Kisegyház-Kutató Munkacsoportja „Egyházszervezeti modellek” címmel.

 


Hafenscher Károly

AZ ÖKUMENÉ HAZÁNKBAN MA

A reménység hangján kívánok foglalkozni írásomban az ökumené ügyével. Nem egészen természetes ez, talán nem is felel meg a közhangulatnak, hiszen ma többen „lerágott csontnak”, esetleg a múlt század jelentõs eseményének tartják, amely azonban ma már nem aktuális! Mégis a reménység hangját tartom alaphangnak, a reménység mondanivalóját keretnek, amely összefoglalhatja mindazt, ami a múltban történt, a jelen idõben kaotikus állapotúnak látszik, és a jövõben mégis lehetséges. Amikor kérdést intéztem néhány jó barátomhoz, akinek szívügye az ökumené témája és gyakorlata (Quo vadis oikumene?), volt, aki hosszan válaszolt, de volt, aki egyetlen mondatban foglalta össze e-mailen véleményét: „Az ökumené útja folytatódik!” – írta egy római katolikus professzor. Testvéri vigasz (consolatio fratrum) volt ez a rövid mondat, elûzte borúlátásomat.

A 20. század nyitánya idején megindult, nagy lendületû egységmozgalom (1910) a reménység jegyében született: ezért válhat még hitelessé a történelmi kereszténység a missziós területeken is, ha a keresztények nem egymás ellen, hanem egymással együtt szolgálják Krisztus evangéliumának ügyét. Aki ismeri a múlt évszázad ökumenikus történetét, az tudja, hogy a Pál apostol szeretethimnuszából való idézet így hangzik mai fordításban: „végül megmarad a hit, remény, szeretet, e három” – ez a hármas az elmúlt száz évben így realizálódott: volt, amikor minden a szeretet jegyében (in caritate) látszott valóságosnak. Féltek a dogmáktól, mert jelszóvá lett: „a dogma szétválaszt, a szeretet összeköt.” Volt periódus, amikor a hit prioritása került elõtérbe, in sacris kerestük az egységet, akár az igazság hierarchiája, akár a Krisztus-centricitás volt is a döntõ tárgyalásainkban, hiszen megállapítottuk: több, ami összeköt, mint ami elválaszt; összeköt pl. Jézus Krisztusban való hitünk, Szentháromság-tanításunk, a Szentírás elementáris elismerése, közös kincseink, a thesaurus ecclesiae – imádságos és énekkincsünk, valamint közös múltunk, az elsõ ezerötszáz év. Ma olyan korszakba érkeztünk, amikor reménység nélkül nem érdemes, nem is lehetséges igazán párbeszédet folytatni. A reménység nem jelent optimizmust, mert ez csupán a pesszimizmus ellentéte lenne, egyfajta világnézet. Reménységünk élõ reménység Péter elsõ levele szerint is, amit ajándékba kapunk, és amiben közösködünk, mint ahogy Isten ajándékaiban általában. Az egység nem a mi produktumunk, hanem Isten ajándéka, a Szentlélek gyümölcse. A mi dolgunk, hogy hitben, magatartásunkban, cselekedeteinkben elfogadjuk ezt és továbbadjuk. A diabolosz kísértésének tartom az egyházi, felekezeti erózió jelenségét, és drámai megállapításnak tekintem, amit a Kristet Perspektiv, finnországi svéd nyelvû negyedéves értelmiségi lap legutolsó számában (3/2007.) olvasunk: Nézzétek, milyenek a keresztények ma. Az elsõ évszázadokban a kívülállók így tekintettek Krisztus követõire: „Nézzétek, mennyire szeretik egymást!” Ma a kívülállók azt mondják: „Nézzétek, a keresztények mennyire gyûlölik egymást.” Ez elsõsorban a finn belsõ egyházi helyzetre vonatkozik, ahogyan hívõ ébredési mozgalmak, egyházkerületek, és a választások elõtt a jelöltek tudnak gyûlölködni, de a cikk kiterjeszti mondanivalóját Európára és a többi kontinensre is. Lehet, hogy túlságosan éles ez a beállítás, mégis – figyelmeztetésként –, drámai hangjában is megszívlelendõ.

Mi történt?

Reményem szerint az ökumené ügye nemcsak vágyálom, ahogy Szabó Ferenc SJ a hitvédelmi füzetek egyikében, az Igaz-e, hogy. . . sorozat keretében fogalmazott népszerûen: A keresztények egysége vágyálom? – utópia, seholország? A füzet arról szól, hogy ez nem a római egyház válasza. Ezután fejti ki a keresztény egységtörekvés fõbb állomásait, majd az Egyházak Világtanácsa és a Katolikus Egyház kapcsolatát, a keresztények kapcsolópontjait, a jelen helyzetet (1998) és a jövõ távlatait. Külön egy függelékben az eucharisztia értelmezésében felvetõdött egyetértési pontokat (az ún. dombes-i csoportot és annak1937-es megállapításait) közli. Jelentõs ez a mondat: „Krisztus az eucharisztiát fõleg keresztje és feltámadása emlékezetéül alapította (anamnézis) . . . nem ünnepeljük az eucharisztiát igehirdetés nélkül, mert az igeszolgálat az eucharisztiát célozza, ez viszont feltételezi és beteljesíti a hirdetett Igét.” Józanul megjegyzi: az intercommunio ideje még nem érkezett el, de nem zárja ki jövõbeni lehetõségét, megfelelõ dialógus után.

Ma világos, hogy a 21. század elsõ éveiben alapvetõ irányváltozás történt a keresztények egységmozgalmában. Ezt próbálom megérteni, és a magam módján, evangélikus teológusként, a helyzet felmérésében is megválaszolni.

A Vatikán – és élén XVI. Benedek pápa, az egykor a Hittani Kongregációt vezetõ bíboros – úgy érzékelteti, hogy eljutottunk a protestantizmussal való párbeszéd csúcsára (1999. Augsburg, CA-KNy), és most a keleti kereszténység, pontosabban az ortodoxia felé kell irányulnia az egységmozgalomnak. Ezt reálpolitikának tartom az egyházi diplomáciában, hiszen a protestantizmusban, különösen Észak-Amerikában, már alig megszámolhatók a magukat protestánsnak tartó felekezetek. Római szempontból a mai zavart elsõsorban az okozza, hogy nem tudják pontosan, kivel beszélgetnek, hogy a beszélõ partnereknek mi az álláspontjuk, mi a hitvallási alapjuk és az egyértelmû morális tanításuk. Ilyen értelemben reálisnak látszik, hogy az ortodoxiát és ortopraxist valló, ún. keleti kereszténységgel lépnek tudatosan dialógusba. Innen érthetõ, hogy Róma – Konstantinápoly, Moszkva és legutoljára a nagyszebeni ülés után – a román ortodox egyház felé fordul. A reménység jegyében teszi ezt, tudván, hogy a „testvéregyházban” minden különbség ellenére is könnyebb egységre lelni, még akkor is, ha szervezetileg tizenhat autokefál egyházzal kell számolni, és ezekben a római pápa primátusának elfogadása nem valószínûsíthetõ. Valamint a második évezredben keletkezett dogmák az ortodoxia számára nem érvényesek, beleértve a Tridentinum idejét, a két Mária-dogmát (1854, 1950), sõt a püspöki szinódus határozatai is kétségbe vonhatók. Eme ellentétek ellenére is reménységgel fordul Róma az ortodoxia világa felé. Egyházpolitikailag és az egyházi praxis terén is könnyebb partnerre talál, mint ha csak a protestánsokkal folytatna dialógust. Így valósul meg húsz évvel a szkizma megszüntetése után a „két tüdõvel való lélegzés”, ahogy ezt már II. János Pál pápa is elõrevetítette. A mai ökumenikus feszültséget és problémákat tekintve a reménység jegyében sincs jogom végsõ ítéletet mondani a római egyház egészérõl, és különösen XVI. Benedek pápa szolgálatáról, a kitûnõ teológus egyházfõ törekvésérõl. Amivel most kísérletezem, az a mindenáron való megértés szándéka.

– A pápaváltozás után mindenki elõtt világossá vált hamarosan, hogy õ halálosan-életesen szereti és menteni próbálja saját egyházát, és officiuma szerepe elsõdlegesen ebbõl áll. Ennek következtében kénytelen volt „összezárni” a római egyház sorait, hogy részekre ne hulljon ez a bámulatosan sokszínû, mégis a pápa vezetõ szerepe miatt egységesnek mondható világegyház (az összezárás kifejezést ma nemcsak sportban vagy a rendõrségi szaknyelvben, demonstrációkon használják, hanem lehet értelmes egyházi, sõt ökumenikus kifejezés is). XVI. Benedek pápa féltõn szereti egyházát, félti a szinkretizmustól (Latin-Amerika, India, Afrika területén). Félti az identitásvesztéstõl, félti attól, hogy túl a mediterrán övezeten, már nem természetes az Urbs Aeterna, Róma, a világegyház centruma felfogás sem. Félti a generációs probléma kiszélesedését, ami szerint a harminc éven aluli ifjúság, a középkorúak és az idõsek nemzedéke szinte külön világot jelent, és ahelyett, hogy felnõttnek tekintenék az idõsek a fiatalokat, és a fiatalok az idõseket, természetesnek tartják, hogy nincs antennájuk a másik generáció hangjának vételére.

– A pápa félti a kaotikusnak mondható zûrzavartól egyházát, a szélsõséges irányzatok megjelenésétõl, a vallási közönytõl, a sokat emlegetett indifferentizmustól, félti a számára szinte rejtélyes, több száz felekezetre szakadt protestantizmus bizonytalanságától (tanítási és morális szempontból). Mindezt nem csodálom, mert a Római Katolikus Egyházzal együtt kiadott Közös Nyilatkozatot ismerve és benne részt véve tudom, hogy már az is bizonytalanságot okozott évtizedeken keresztül, hogy a világ evangélikus közösségének (LVSZ) nem minden evangélikus egyház a tagja. Noha a recepció úgy hangzik, hogy legalább egy pontban, a megigazulástanításban már nincsen egyházszakadásra mutató tanítás, viszont a többi protestáns felekezettel, ha tárgyalás, dialógus folyt is, recepció nem született! Róma érzékelte, hogy az evangélikusokkal könnyebb szót érteni közös múltunk és egyértelmû hitvallásaink alapján, mint sok ún. kis- vagy szabadegyházzal. Rahner professzor úrral fejezve ki ugyanezt: „egymás sorsává lettünk . . . tövis adatott testünkbe, amely imádságunk ellenére sem vétetik el.” Ugyanez elmondható az Egyházak Világtanácsa kapcsán is. Dialógus ugyan folyt, de Róma nehezen tudott tájékozódni, hogy a Világtanács egy-egy tagegyháza milyen kapcsolatban lehet vele, és mi a helye az ökumenikus palettán.

– Ami az ökumené történetét és a római katolikus felfogást illeti, az bizonyosan ismerõs minden olvasó elõtt, hiszen a II. vatikáni zsinat dokumentumai a Szent István Társulat kiadásában magyarul is megjelentek, sõt a második kiadásban a dokumentumok új bevezetést is kaptak, ez érvényes mind a De oecumenismo (Keresztény Egységmozgalmak), mind a Nostra aetate kezdetû, világvallásokkal kapcsolatos álláspont bevezetéseire. A második kiadásban Kránitz Mihály professzor úrral együtt írtuk a magyarázatot. Megtiszteltetést jelentett számomra, hogy a protestáns véleményt változtatás nélkül hozták ebben a hivatalos kiadásban – evangélikus lelkész tollából talán elsõ ízben a két egyház történetében.

– Már eddig is érzékeltük, hogy kényes kérdésrõl van szó (delicate question). Valóban 2007-ben az ökumené kérdését elõvenni kényes és nem népszerû írást jelent. A Hittani Kongregáció Dominus Iesus k. nyilatkozatának a megjelenése (4. § subsistit ige) fájdalmat, szomorúságot jelentett evangélikus körökben, és a világsajtóban diszkriminációt emlegettek, a dialógus végét, hiszen Róma, úgy látszik, csak monológra hajlandó, de párbeszédre egyenlõ partnerek között már nem. A legutóbbi két pápai dokumentum szintén oly mértékben hangsúlyozta a kizárólagosságot, hogy ez félreérthetetlen üzenetnek is felfogható. Mivel jelentõs, széles körû, nemzetközi sajtóinformáció áll rendelkezésemre (tizennyolc egyházi sajtóorgánumot nézek át havonta, mint egyházunk ökumenikus tanácsadója), tudom, hogy a Nuevo Siglo címû argentin újság 2007. augusztusi száma nemzetközi aktualitásokat közlõ cikkében pl. ezt olvassuk: „a római ekkleziológia ma diszkriminatív jellegû. Amit a pápa mondott, az kizárja a protestánsok egyházi jelenlétét” (ecclesiologia romana est discriminatoria). Nem egyedüli megállapítás ez római katolikus sajtóban sem; különösen a brazíliai látogatás után hivatalos római katolikus körök igen erõs kritikát is gyakoroltak a pápa szavairól és magatartásáról. Nekem, kívülállónak, aki mégis a körön belül érzi magát, meglepõ, harcias, szinte durva kifejezéseket kellett olvasnom a római egyház fejérõl német, angol, amerikai, skandináv, francia, spanyol stb. sajtótermékekben. Az itthoni világi sajtóban is szinte gúnyolódó hangon, máskor a monarchia egyházi megjelenésével vádolták az új pápát – ezt nem részletezem és nem vállalom.

– Hangsúlyozni kívánom, hogy jelenlegi cikkemben nem szeretném az ún. gravámenek világába visszavezetni olvasóimat. Gravámeneknek nevezzük azokat a sérelmeket, amelyeket magyar protestáns õseink az országgyûlés elé terjesztettek az ellenreformáció korában. Mind a Pozsonyi Diéták alkalmával, mind a késõbbi pesti országgyûléseken a protestáns világi képviselõk rendszeresen azzal kezdték beszédüket, hogy felsorolták aktuális sérelmüket, és az országgyûléstõl várták ezeknek a sérelmeknek, személyi, gazdasági, jogi vonatkozásokban elkövetett igazságtalanságoknak a megoldását. Iskolapolitikában, kölcsönösség és viszonosság vonatkozásában éppen úgy érvényes volt a gravámeneknek ez az emlegetése, mint ahogy a városok vezetõi pozícióiba római katolikus nemesek vagy gazdagok kerültek, és ezt sérelmezték. Ez részben még a fõvárossal kapcsolatban is – a protestánsok Actio Catholica-ellenes felszólalásaiban újra – érvényesült az elsõ világháború után. Hivatalosan ugyan 1895 októberében az egyház és állam közötti viszony új rendezésével ez a sérelmi politika megszûnhetett volna, de a trianoni katasztrófa után újra kiélesedett a helyzet, az ún. keresztény kurzus idején. Mindezért nem beszélek most a mai protestáns sérelmekrõl, hanem megérteni és megértetni kívánom a mai magyar ökumené helyzetét egy evangélikus teológus szemszögébõl. Nem részletezem tehát a népi vallásosság túlhangsúlyozását, a katolikus magas szintû teológiával szemben. Ugyancsak nem szabad beszélnem a triumfalista, hatalomra törõ, a Nagy Konstantin-i korszakra jellemzõ törekvésekrõl. A latin mise újrahangsúlyozása a római egyház belügye. Azt nem hiszem azonban, hogy ma Európában, Afrikában, Ázsiában vagy akár Latin-Amerikában is tömegesen értenek latinul a hívõk, vagy esetleg a papi hivatásra készülõk. Értékelem az egyházi latinság sok kincsét, pl. a gregorián énekeket vagy a breviárium régi szövegét, de féltem attól az egyházat, hogy nyelve olyan szent nyelvvé válik, mint az ószláv vagy kopt szakrális nyelv, amely a gyülekezeti tagok számára érthetetlen. Nem érintem bizonyos protestáns értékek kisajátítását (pl. taizéi mozgalom, Roger atya élete és temetése).

– Ha 2000 elõtt érkezett volna a felkérés e cikk megírására, úgy egy-két napon belül kész szöveget kapott volna a szerkesztõ. Hiszen számtalan elõadást tartottam egyetemi, gyülekezeti szinten, sok-sok cikket írtam a római katolikus és protestáns médiának, többek között a Távlatoknak is, keresztény néplapoknak; a rádiók és televíziók rendszeresen kértek interjút. Ma többet töprengek a múlton és a jelenen ökumenikus vonatkozásban, mint bármikor eddig. Ez azonban nem a szeretet hiánya, hanem a féltõn szeretõ pontos eligazodás vágya és az igazság szeretetben való közlése. Szimpátiám titkok, rejtélyek elé került. Rengeteg jó tapasztalatom után veszélyben érzem az eddigi eredményeket, anélkül hogy bárkit elítélnék, kárhoztatnék vagy végleges véleményt, ítéletet mondanék.

– Végül álljon itt három megjegyzés a Lutheránus Világszövetség és a Római Katolikus Egyház Közös Bizottságának tizenegy évi munkája idejébõl (1973–1984): H. Schütte professzor, Ratzinger egykori titkára így magyarázta az 1980-as évek elején fõnöke jellemét: Ratzinger nem individualista teológus, írásait és magatartását mindig az officium határozta meg. Professzorkorában száz százalékig volt professzor, ugyanígy Münchenben püspökként és érsekként a püspöki ordo szabályai szerint gondolkodott és cselekedett. Amikor 1981-ben a római tanítóhivatal vezetésére rendelték, az officiumnak teljes mértékben képviselõje volt. A másik római katolikus tekintély Közös Bizottságunk társelnöke, Martensen koppenhágai római katolikus püspök, aki Párizsban doktorált Luther és a római egyház megújulása témából, hasonlót mondott, kiegészítve: Luther-szakértõként tekinthetjük Ratzingert, aki kb. Otto Pesch véleményét osztja a reformációt illetõen. Végül Pfnür professzor (Münster), laikus egyháztörténeti szakértõ, a reformációnak és hitvallási iratainknak az elképesztõen járatos tudósa becsülte Ratzinger ismereteit az egyházi megújulás korszakában, amelybe a reformációt és ellenreformációt egyaránt beleértette. A Közös Bizottság tagjai közül többen voltak a II. vatikáni zsinaton teológiai szakértõi vagy evangélikus megfigyelõi státusban, akik Ratzinger bíboros urat egyértelmûen a progresszív szárnyhoz tartozónak tekintették Bea bíboros oldalán és Ottavianival szemben. . . Ma az új officium a pápát arra kényszeríti, hogy egyháza egységéért kívülállók szerint hátra-hátra lépjen, és inkább konzervatív álláspontot képviseljen egyháza, és ezen belül a szekularizált Európa római katolikussága érdekében. „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, a mi dolgunk igazabbá lenni” – írta Reményik Sándor evangélikus költõ. Ez az én esetemben is jogos korlátot jelent bonyolult mai ökumenikus helyzetünkben.

Olvasóim megértését kérve szívesen vennék részt egy napjainkban tartandó, témánkról folyó kerekasztal-beszélgetésben, természetesen a remény atmoszférájában. Hadd idézzek néhány sort a Müncheni Kódex szövege szerint Szent Pál Szeretethimnuszából. Tudvalevõ, hogy a kódex szövege 1466-ban látott napvilágot, tehát évtizedekkel a Reformáció és Ellenreformáció elõtt (7–10. vers korabeli fordítás szerint): „Mindeneket el szenved, mindeneket hisz, mindeneket remél, mindeneket el tûr. – A szeretet soha el nem fogy: De az jövendõmondások is el töröltetnek, a különbözõ nyelvekis meg szünnec, az tanulásból való esméretis el töröltetic. – Mert rész szerint vagyon bennünc az tanúlás, rész szerint az prophétálás. – De minec utána el iövend az tökélletes tellyesség el töreltetic az mi rész szerint vagyon.”

Irodalom

Kránitz Mihály–Hafenscher Károly: Unitatis redintegratio – Határozat az ökumenizmusról. In A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai negyven év távlatából, 1962–2002, szerk. Kránitz Mihály, Szent István Társulat, Budapest 2002, 135–159, bõséges bibliográfiával. Ebben 145–152: Hafenscher Károly „evangélikus szemmel” értékeli a határozatot.

Hafenscher Károly cikkei a Távlatokban: Ökumené – ökumenizmus – még mindig? Távlatok 1999/2 (44), 249; Csak egy lépés – de jó irányba. Közös Nyilatkozat a Római Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség tagegyházai részérõl – Augsburg, 1999. október 31. Távlatok 2000/2 (48) 244.

Hafenscher Károly írásai a Római Katolikus Egyházzal kapcsolatban in Theológiai Szemle 2007/1. és 3. szám.

 


Török Péter

REFLEXIÓ AZ ÚJ VALLÁSI MOZGALMAK
HAZAI HELYZETÉRE

Megalapozott becslésem szerint az új vallási mozgalmak tagságának összlétszáma Magyarországon legfeljebb a lakosság egy százalékát, sõt valószínûleg kevesebb, mint 0,7 százalékát teszi ki.1 Jelentõségüket azonban nem szabad alábecsülni, mert megosztottságukat kihasználva a mindenkori kormányalakító politikai erõk elõszeretettel alkalmazzák ezeket a mozgalmakat a divide et impera elvére alapozott stratégiájukban.2 Ez részben azért lehetséges, mert a magyarság általában keveset tud ezekrõl a mozgalmakról, s azt is inkább a szenzációhajhászó, részigazságokat tálaló médiából. Ennek következtében hazai helyzetükrõl még nehezebb átfogó képet nyerni.

Bár a szakirodalom az új vallási mozgalmakat igen sokféleképpen definiálja, a hazai helyzet elemzéséhez a következõ meghatározás tûnik alkalmasnak. Magyarországon újnak tekinthetjük mindazon vallási entitásokat, amelyek vagy a második világháború után keletkeztek hazánkban, vagy pedig azután jelentek meg itt.3 Ahogy azt a cím jelzi is, a jelen tanulmány célja ezeknek az új vallási mozgalmaknak a hazai helyzetére való reflexió, mely három lépésben történik. Elõször tágabb perspektívába helyezve vizsgálom a mozgalmakat: összehasonlítom a „klasszikusnak” nevezhetõ új vallási mozgalmakat – ahogy azok a második világháború után körülbelül a hatvanas évek végéig Nyugaton megjelentek – a posztszocialista országokban a berlini fal leomlása után kialakult vallási entitásokkal. Jellemzõiket tekintve ugyanis jelentõs különbségek figyelhetõk meg, amelyek az õket „befogadó” társadalommal való interakcióikra is hatással vannak. Ezt követõen konkrétan a magyar helyzet néhány jelentõsebb mozaikkockáját villantom fel. Az összegzésben pedig a lehetõségekhez képest megpróbálom ezeket a „kockákat” összerendezni, képpé formálni.

I. Új vallási mozgalmak Nyugaton
és a Közép-Kelet-Európai régióban

Az új vallási mozgalmaknak egy sajátos formája, pontosabban egy új hibridje alakult ki a volt szocialista országokban.4 Ezekben az országokban ugyanis most megtalálhatók az úgynevezett „külföldi” vallási mozgalmak, vagyis azok, amelyek Nyugatról kerültek ide, illetve a „belföldi” új vallási mozgalmak, amelyek az adott országban, „hazai talajból” fejlõdtek ki. Mindkét típus esetében tehetünk azonban egy további megkülönböztetést: nevezetesen, hogy a kommunizmus bukása elõtt alakultak-e, vagy már utána. A külföldiek esetében természetesen ott vannak azok, amelyek már a hatvanas-hetvenes évek óta léteznek, s tagságuk javában másod-, vagy akár harmadgenerációs is. Szociológiai összevetésben azonban ezeknek a „régi” külföldi vallási mozgalmaknak – pl. az Egyesítõ Egyház, Krisna-tudatúak, Szcientológia, a Család – a posztkommunista országokban megjelenõ, s ott mûködõ egységei nem hasonlítanak sem a belföldi új vallási mozgalmakra, sem pedig az „anyamozgalmukra”, azok Nyugaton lévõ mostani állapotában. Ezek alkotják az új vallási mozgalmak új hibridjét.

Ezekben a mozgalmakban ugyanis a tagság olyan fiatalokból áll, akik az adott posztkommunista országokban születtek, míg a vezetõség tapasztalt idõsebbekbõl, akik akár több évtizednyi tagsági múlttal is rendelkezhetnek, s hiányzik már belõlük a fiatalokra jellemzõ lelkesedés – és a túlkapásokra való hajlam. A tapasztaltsághoz hozzájárulhat az is, hogy az esetek többségében már olyan helyi származású vezetõk irányítják az itteni vallási entitásokat, akik vagy az adott országban voltak már – természetesen titokban, „föld alatt” tagjai –, vagy hosszabb külföldi tartózkodásuk, emigrációjuk során váltak tagjaivá a mozgalomnak.

Ez a tapasztaltság, illetve túlkapásoktól való mentesség több fontos következménnyel is jár. Az egyik ilyen az, hogy a posztkommunista országokban nagy valószínûséggel már nem azt követelik a megtérõktõl, hogy szakítsanak meg minden kapcsolatot a szülõkkel, rokonokkal, barátokkal, hanem éppen ellenkezõleg, valószínûleg bátorítják õket a velük való kapcsolattartásra. A tagok és nem tagok közti megkülönböztetés sem lesz olyan éles itt, mint amilyen az a „származási országban” volt, mondjuk harminc évvel ezelõtt. Ennek következtében a tagok könnyebben összeegyeztethetik korábbi tevékenységüket a mozgalomban való részvételükkel: a diákok folytathatják tanulmányaikat, a már munkában állóknak pedig nem kell állásukat feladniuk. Mindemellett, ha új tagokról, megtérõkrõl van szó, akkor a megtértekre jellemzõ radikális változás itt is jelentkezik, s természetesen az ilyen tagság sokkal lelkesebb lesz, mint a másodgenerációs tagság esetén, akik „beleszülettek” az adott új vallási mozgalomba.

A különbségek másik forrása a posztkommunista országokba importált mozgalmak szervezeti berendezkedésébõl származik. Ezek a mozgalmak – értelemszerûen – multinacionálisak, vagyis a központjuk akár több ezer kilométernyi távolságban lehet. A posztkommunista országokból újonnan megtértek igen nagy valószínûséggel nem ismerik az alapítót – aki adott esetben akár évek óta halott is lehet.5 A mozgalom mûködése, irányítása az elhunyt vezetõ karizmájának rutinizációja, valamint a távolság következtében is racionalizálódott, vagyis egyre inkább kiszámíthatóvá válik. A kommunikáció nem közvetlen, személyes érintkezés útján, hanem idegen nyelven – legtöbbször angolul – az elektronikus média segítségével történik. Az Internet pedig lehetõvé teszi az alaposabb, részletesebb információszerzést – akár a volt, kiábrándult tagoktól is.

Bár az új vallási mozgalmakat mind Nyugaton, mind pedig Közép-Kelet-Európában ellenségesen fogadták,6 ennek az érzületnek más és más volt a forrása. Nyugaton leginkább, bár nem kizárólagosan, az új vallási mozgalmak új(don)sága, illetve politika- és társadalomkritikája7 keltette fel a befogadó társadalmak ellenséges érzületét. A volt szocialista országokban viszont leginkább idegenségük váltott ki velük szemben fenntartásokat. Ezt az idegenséget a helybéliek úgy értelmezték, mint ami veszélyes az ország biztonságára, s leginkább a tradicionális, nemzeti vallásosságra.

A legnagyobb különbség azonban valószínûleg abból ered, hogy amíg a Nyugaton megtért fiatalok döntõ többségének nem volt része társadalmi, gazdasági, politikai hátrányokban, legfeljebb spirituális deprivációt tapasztalhattak meg, addig a posztkommunista országokban lévõ tagok nemcsak spirituális vákuumra hivatkozhattak, hanem viszonylag komoly gazdasági, politikai és társadalmi elnyomásra is. Ennek következtében pedig azt láthatjuk, hogy a Kelet-Közép-Európában az ilyen új vallási mozgalmakba lépett tagok pontosan és éppen azokért a kapitalista jutalmakért, elõnyökért (is) csatlakoztak az adott vallási entitáshoz, amelyektõl a nyugati tagság a mozgalom megalakulása idején meg akart szabadulni. Ezek figyelembevételével érdemes most már konkrétabban is hazánkra fókuszálni.

II. Új vallási mozgalmak hazánkban

A hazai helyzetet érdemes két lépésben vizsgálni. Az elsõ lépésben egyrészt meg kell említeni azokat a jelenségeket, amelyek összhangban vannak a Nyugaton észleltekkel, másrészt viszont rá kell mutatni a sajátosan magyar jelenségekre is. A második lépés pedig olyan események, példák mozaikkockaszerû felvillantásából áll, amely az új vallási mozgalmak sokszínûségét szemlélteti – hazánkban is. Ez azonban rámutat arra is, hogy milyen nehéz velük kapcsolatban egy úgynevezett általános képet – még ha csak mozaikképet is – felvázolni.

1. Hasonlóságok és eltérések
a nemzetközi tapasztalatoktól

A nemzetközi tapasztalatokkal megegyezõ hazai kutatási eredmények közt kell megemlíteni a 2001-es népszámlálási adatok8 elemzése alapján azt, hogy a magyarországi új vallási mozgalmak tagjai is inkább fiatalok, az átlagnál mûveltebbek, s nagyobb gyakorisággal találjuk õket városokban. Ezeken kívül még megállapíthatjuk, hogy a más vallási entitások tagjaihoz képest – fiatal korukból adódóan – gazdaságilag nagyobb mértékben függnek másoktól, szüleiktõl. Ugyanakkor az adatok szerint a magyar férfiak valamivel nagyobb arányban csatlakoznak ilyen vallási entitásokhoz, mint a nõk. Wright és D’Antonio (1993) közlésében arról is értesültünk, hogy a spiritualista csoportok vezetõségében a nõk alkotják a többséget. Ezzel szemben a jelen szerzõ által meginterjúvolt új vallási mozgalmak vezetõi kivétel nélkül mind férfiak voltak.9 A magyar adatok továbbá ellentmondanak bizonyos mértékig Wilson (1993) feltételezésének, miszerint az új vallási mozgalmak hívei vitatnák némely keresztény tan, elsõsorban az erkölcsi téren adott tanítás tarthatóságát. A magyar tapasztalat az elõbb említett interjúkra alapozva ugyanis – Wilson meglátásával ellentétben – azt mutatta, hogy az új vallási mozgalmak jelentõs része morális kérdésekben igen konzervatív.

Sajátosan magyar jelenség, illetve probléma az olyan megfelelõ, átfogó kifejezés hiánya, amely egyaránt vonatkozhat a köztudatban „egyházként” nyilvántartott, több évszázados múltra visszatekintõ, vagy „destruktív szektának” megbélyegzett új vallási mozgalomra. A pontos megnevezés bevezetése mellett szól többek közt az a feszültséget keltõ tény is, hogy a magyar jogi szabályozás viszonylag könnyen teljesíthetõ feltételek megléte esetén „egyháznak” nevez minden olyan társadalmi egységet, amely így kívánja magát nevezni. További keveredést okoz az a nyelvhasználati gyakorlat, amely összekeveri a „vallás”, „egyház” és „felekezet” kifejezéseket. A keveredések kiküszöbölésére, valamint a hiány pótlására javasoltam a vallási entitás kifejezés bevezetését, illetve használatát.

A sajátosan magyar jelenségek közt lehet megemlíteni azokat a hazai tényeket is, amelyek nemzetközi összehasonlításban mutatnak eltérést más országok gyakorlataitól, körülményeitõl. Richardson (é. n.) sajátosnak nevezte – legalábbis az orosz helyzettel összevetve – a Magyar Alkotmánybíróság 1990-es években hozott néhány olyan döntését, amelyek szavatolták a tradicionális egyházak prominens helyét a magyar társadalomban, ugyanakkor a kisebb vallási entitások védelmét is biztosították. Ez persze az éremnek csak az egyik oldala, pontosabban a magyar helyzetnek csak egyfajta szemlélete. Ugyanezt a helyzetet ugyanis mások, más szempontból – de a sajátosságát nem vitatva – roppant engedékenynek tekintik. A posztkommunista országokban az új vallási entitások alapításához szükséges feltételek törvényi szabályozását vizsgálva de Cordes azt találta, hogy hazánk – és Románia – „nagyon, talán túlságosan is nagylelkû volt.”10

2. A hazai példák tarkasága

A magyar példákat tekintve nyugodtan mondhatjuk, hogy az új vallási mozgalmak hazánkban legalább annyira sokszínû képet, vagy legalábbis mozaikot alkotnak, mint a nagyvilágban. Megtalálhatók itt ugyanis a „flirty fishing” néven ismertté vált szexuális „szolgáltatások” általi toborzást gyakorló Isten gyermekei, mai nevükön A Család11, illetve a Sri Chinmoy tanítását teljes mértékben követõk, akik nemcsak a vegetárius életformát próbálják a hosszútávfutással ötvözni, hanem a teljes szexuális absztinenciát is. Hazánk is „büszkélkedhet” ufókban hívõ mozgalmakkal. A némely millenarista mozgalom gyakorlatában megtalálható eksztázisra törekvés tipikus formáját, az úgynevezett torontói áldást pedig egy ideig a magyar Hit Gyülekezete is gyakorolta. Egy új vallási mozgalomból való deklaratív kilépésre – éppen a Hit Gyülekezetébõl – Bartus László (1999) szolgáltatott nyilvános példát könyve megírásával.

Az új vallási mozgalmak tagságának toborzásával kapcsolatban felmerülõ agymosás kérdéskörének magyar vonzataként említhetjük Mindszenty bíboros esetét, aki meg volt arról gyõzõdve, hogy vallatása alatt akaratgyengítõ szereket is kapott12 – többek között azért, hogy bûnvallomást tegyen. A bûnvallomások – nem a börtönökben, hanem az új vallási mozgalmakban – elméletileg azt a célt szolgálják, hogy az egyén megszabaduljon lelkiismereti terheitõl, valójában azonban az így nyert információkkal az illetõ újabb eszközöket adhat a vallási entitás kezébe, hogy az egyént még jobban integrálhassa, adott esetben akár zsarolással is. Magyarországon a Szcientológia Egyház ebbõl a szempontból potenciálisan veszélyes gyakorlatára hívta fel a figyelmet 2005 novemberében az adatvédelmi ombudsman, amikor rámutatott, hogy a jelentkezéskor a szexuális beállítottságra és gyakorlatokra, a pszichiátriai kezelésre, valamint a korábbi titkosszolgálati tevékenységre vonatkozó kérdések sértik az alapvetõ emberi jogokat.

A Szcientológia Egyházzal kapcsolatban kerülhet szóba a közös mûködésük elején a mentális egészségügyi koalícióra hazai példát szolgáltató Dr. Veér Anrás és Dr. Erõss László szerzõpáros.13 Ugyancsak a Szcientológia Egyház kapcsán került említésre az új vallási mozgalmak és a „szekularizált versenytársaik” közti konfliktus szemléltetésére az akkorra már „koalíciót váltó” Erõss László 2003-ban megjelentetett Pszichobiznisz kontra Szcientológia c. könyve, amelyben Hubbard tanainak méltatása mellett a pszichiáterek visszaéléseirõl festett sötét képet. Az egyház és állam szétválasztásának elve alapján az állam nem szólhat(na) bele az egyházak belsõ életébe, tevékenységébe. Ez a „hozzáállás” azonban érthetõ módon neheztelést vált ki egyrészt a feltehetõleg szabályozatlan mûködésû vallási entitások kárvallottjaiból, másrészt pedig az imént említett vallási entitások „szekuláris versenytársaiból”, hazai példánkban a pszichiáterekbõl. Hogyan viszonyul mindehhez az állam, pontosabban a magyar állam?

A magyar állam, részben a már említett engedékenynek minõsített vallásalapítási törvénykezésbõl kifolyólag, alapvetõen elnézõ, engedékeny politikát folytat az új vallási mozgalmakkal kapcsolatban. Hazai viszonylatban nincs olyan döntési jogkörrel felruházott, vagy legalábbis megbízott szervezet, amely elbírálná, hogy a regisztrálásra jelentkezõ entitás ténylegesen vallási-e. A vallási entitások gazdasági tevékenységét, adókötelezettségét is meglehetõs nagylelkûséggel és jóhiszemûséggel kezeli. A személyi jövedelemadó 1%-ának, és más állami támogatásoknak a felhasználását eddig még sosem ellenõrizték.14 Ezek következtében hazánkra is érvényes az a megállapítás, miszerint az adókedvezmények és a könnyû „egyházalapítási” feltételek is arra motiválják a vallási entitásokat, hogy minél hamarabb formálisan is megalakuljanak, jogilag intézményesüljenek. Csakhogy erre szervezetileg még nem „érettek”.15

Szólni kell a magyar média és az új vallási mozgalmak kapcsolatáról is, hisz a média természetesen beszámolt a hazai sátánista esetekrõl16, s jelentõs szerepet játszott a magyarországi anti-cult mozgalom ténykedésében is.17 A tisztességes tájékoztatásra törekvõ riporterek többsége mellett sem szabad véka alá rejteni, hogy a szenzációhajhászás a magyar médiában is jelen van, s valószínûleg részben ennek tudható be az, hogy már magyar sajtótermékben is megjelent olyan hír egy új vallási mozgalommal kapcsolatban, amelyrõl késõbb kiderült, hogy nélkülözött minden alapot. Ugyanakkor pedig néhány ilyen vallási entitással kapcsolatos tényleges eseményrõl szó sem esett.18 Úgy tûnhet tehát, hogy a magyar média (is) szelektál, de mintha inkább az új vallási mozgalmak érdekében tenné ezt.

III. Összegzés

Milyen az új vallási mozgalmak helyzete hazánkban? A példák sokszínûsége, illetve a problémák összetettsége még egy mozaikkép alkotását is nehézzé teszi, ezért itt „kontúrok” felvázolására vállalkozhatom csak. Létszámukban jelentéktelennek tûnõ, ám a politikai „játszmákban” szerepet kapó vallási entitásokról van szó. Helyzetüket tekintve a jogi szabályozás inkább kedvezõ, engedékeny, ami idõ elõtti intézményesülésükhöz vezethet. A magyar társadalom összességében közömbös, toleráns velük szemben. Mindez az új vallási mozgalmak részérõl gazdasági és jogi jellegû visszaélésekhez vezethet, amire – szerencsére csak elvétve – már példát is szolgáltattak. Ugyanakkor ez a jogi és társadalmi miliõ ellenreakciókat is szül, amire szintén volt már – ebben az esetben is csak egy, s hosszú távon komolyabb következményekkel nem járó – példa.

„Farkas”-kiáltásra, pánikkeltésre tehát egyik oldalról sincs komoly indok. Figyelemre azonban annál inkább. Azért is, mert meglehetõsen nehéz megbízható információkat szerezni a vallási entitásokról, fõleg az újakról. A jelenlegi rendelkezések szerint ugyan igen könnyû „egyházat” alapítani, néhány formaság teljesítése után ezt hazánkban még bírósági bejegyzés is „szentesítheti”. Csakhogy ez az aktus gyakorlatilag semmiféle információértékkel nem szolgál. A hitelveket nem kéri be, a tagság létszámáról megbízható adatot nem állapít meg, a tényleges hitéletrõl pedig még annyit sem.19 Jelenlegi formájában a bejegyzés egy bürokratikus aktus, ráadásul a hozzá nem értés következtében olyan átgondolatlan aktus, amely változtatás hiányában hosszú távon teljesen el fog lehetetlenülni, vagy legalábbis a feleslegesség iskolapéldájává válik. A Fõvárosi Bíróságon 2005 decemberében nyilvántartott 345 „valaminek” gyakorlatilag a fele egy vallási entitás részét képezõ szervezeti egység volt.20 Más szóval az „átlagember” számára a bejegyzési nyilvántartás önmagában semmiféle iránymutatással sem szolgál.

Arra pedig végképp alkalmatlan, hogy egy adott vallási entitásról tudjon meg belõle valamit az ember. Pluralista demokráciában ez természetesen nem is az állami nyilvántartás feladata, hanem – jó esetben – a kutatói munka része. Egyházi részrõl is megfogalmazódott egy tájékoztató központ felállításának igénye, ugyanakkor egyetemi részrõl hazánkban már meg is jelent egy általános eligazító mû,21 melynek folytatását többen várnák. Megfelelõ finanszírozás hiányában azonban ennek kivitelezhetõsége kétséges. Erre lenne megoldás az a megosztott anyagi támogatás, melyet felerészben az állam érintett minisztériumai – belügy, oktatásügy stb. – felerészben pedig maguk a vallási entitások22 állnának. Az így nyert rendszeres információk birtokában már nemcsak kontúrvonalak felvillantására vállalkozhatna a jövõben egy hasonló írás, hanem talán egy kép – még ha csak mozaikkép – bemutatására is.

Irodalomjegyzék

Bartus László, 1999: Fesz van: A Hit Gyülekezet másik arca. Magánkiadás.

Borowik, I.–Babinski, G. (szerk.) 1997 New Religious Phenomena in Central and Eastern Europe. Kraków, Nomos.

Bromley, David G. és Shupe, Anson D. Jr.  1995: „Anti-Cultism in the United States: Origins, Ideology and Organizational Development” Social Compass 42 (2): 221–236. o.

De Cordes, Henri 2006: „Preventing Cultic/Sectarian Deviations in Europe: Policies That Differ” ECSA E-Newsletter Vol. 5. No. 1 (Feburary).

Greely, Andrew M., 2004: Priests. A Calling in Crisis. Chicago és London: The University of Chicago Press.

Kamarás István, 1997: „Devotees of Krishna in Hungary” 325–340. o. in Borowik, I.–Babinski, G. (szerk.), 1997: New Religious Phenomena in Central and Eastern Europe. Kraków, Nomos.

Mindszenty József, 1989: Emlékirataim. (negyedik kiadás) Budapest, Szent István Társulat.

Rajki Zoltán, 2007: „A karizmatikus jelenségek és a kommunista állam, avagy az egyháziasítás hatása a pünkösdi mozgalomra” 209–220. o. in Hegedûs, R.–Révay, E. (szerk.): Úton … Tanulmányok Tomka Miklós tiszteletére. Szeged.

Richardson, James T., 1997: „New Religions and Religious Freedom in Eastern and Central Europe” 257–282. o. In Borowik, I.–Babinski, G. (szerk.), 1997. Kézirat.

Richardson, James T., 1997: „New Religions and Religious Freedom in Eastern and Central Europe” 257–282. o. In Borowik, I.–Babinski, G. (szerk.), 1997: New Religious Phenomena in Central and Eastern Europe. Kraków, Nomos, é. n.

Constitutional Courts in Former Communist Societies: How Do They Treat Religion? Kézirat.

Sághy Erna, 2005: „Egyházak gazdálkodása” Figyelõ – Üzlet, gazdaság, társadalom 47 (november 24–30.): 28–31. o.

Singelenberg, Richard, 2006: „Divergent European Cult Policies: A Reply to Henri de Cordes” ECSA E-Newsletter Vol. 5. No. 1. (February).

Siskind, Amy, 2001: „Child-Rearing Issues in Totalist Groups” 415–451. o. in B. Zablocki and T. Robbins (szerk.), Misunderstanding Cults. Searching for objectivity in a controversial field. Toronto, Buffalo, London: University of Toronto Press.

Török Péter, 2005: „Unity in Future? The Role of New Religious Movements in Post-Communist Hungarian Church-State Relationships” 295–311. o. in Zostavila Silvia Jozefciaková (szerk.), Moderné Nábozenstvo. Modern Religion. Bratislava: Ústav pre vzt’ahy státu a cirkvi. 2004.

Magyarországi vallási kalauz 2004. Budapest, Akadémiai Kiadó. 2007.

És (a)mikor destruktívak? Az új vallási mozgalmak szociológiája és hazai helyzete. Budapest: Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet, Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány.

Veér András, dr. és Erõss László, dr., 1999: Bolondok (ûr)hajója – a szcientológia titkai. Pécs, Art Nouveau Kiadó 2000.

Magyarország a szcientológia (pók)hálójában. Pécs, Art Nouveau Kiadó 2001.

A szcientológia mocsarában (dokumentumok és következtetések) Pécs, Art Nouveau Kiadó.

Wilson, Bryan, 1993: „Historical Lessons in the Study of Sects and Cults” 53–73. o. in Bromley, David G. and Hadden, Jeffrey (szerk.): Religion and the Social Order, Volume 3A: The Handbook on Cults and Sects in America. Greenwich CT & London.

Wright, Stuart A. és D’Antonio, William V., 1993: „Families and New Religions” 219–238. o. in David G. Bromley and Jeffrey Hadden (szerk.): Religion and The Social Order: The Handbook on Cults and Sects in America. Greenwich CT & London.

Jegyzetek

1 A jelen tanulmány alapjául – elsõsorban a közölt adatokat tekintve –, ha másképp nem jelzem, Török (2007) könyve szolgál. Konkrétan a becsléshez lásd Török (2007: 227–231).

2 Ennek tárgyalásához lásd Török (2005).

3 A „vallási entitás” kifejezés alatt önálló, más vallási entitás részét nem képezõ egységet értek. Nem kizáró ok azonban az önálló entitás megnevezésre az érdekszövetségbõl vagy ökumenikus megfontolásokból vállalt csoportosulásokban való részvétel. Az elnevezés szükségességét, részletes tárgyalását, illetve az új vallási mozgalmak definiálásával kapcsolatos megfontolásokat lásd Török (2007: 16–27).

4 Ha másképp nem jelzem, az új vallási mozgalmak kelet-közép-európai összevetését a nyugati hasonló entitásokkal Barker (1997: 33–38) írására alapozom.

5 Prabhupada, az ISKCON, vagyis a Krisna-tudatúak Nemzetközi Társaságának alapítója 1977-ben, L. Ron Hubbard, a Szcientológia alapítója 1986-ban, David Berg, a Család (régebben az Isten gyermekei) alapítója 1994-ben hunyt el. Egyedül az Egyesítõ Egyház alapítója, Moon tiszteletes él még, de a mozgalomban már ott is megjelentek a bürokratizáció és tradícióalkotás elemei.

6 A nyugati reakciókhoz lásd Bromley és Shupe (1995) írását. A közép- és kelet-európai fogadtatáshoz ld. a Borowik–Babinski (1997) által szerkesztett kötetet, s abban is – a hazai példák végett – Kamarás (1997) és Richardson (1997) írásait.

7 Az új vallási mozgalmak a vietnami háborút, a kapitalista imperializmust, valamint az anyagiak hajszolását kritizálták leginkább. Közösségi – olykor vagyon- sõt szexuális partnerközösségi – életvitelük is ez ellen irányult.

8 Fontos azonban annak hangsúlyozása, hogy a vallási hovatartozást vizsgáló népszámlálási kérdésre nem volt kötelezõ válaszolni, s ezzel a lehetõséggel a magyar lakosság mintegy 10%-a élt.

9 Az interjúk leírásához, s az adatokhoz lásd Török (2007: 146–148 és 225–227).

10 De Cordes (2006), a jelen szerzõ fordításában. Vö. még Singelenberg (2006).

11 Ezt a gyakorlatot azonban mára már beszüntették.

12 Vö. Mindszenty (1989).

13 Könyveikben (1999, 2000, 2001) a Szcientológia Egyház általuk károsnak ítélt tevékenységét mutatták be.

14 Vö. Sághy (2005).

15 Jó leírást és példát találunk ehhez a kérdéskörhöz Rajki (2007) tanulmányában.

16 Mint ismeretes, 1990-ben a mezõkovácsházi Oncsó Krisztián 68 késszúrással végzett húgával, Krisztinával, majd feldarabolta áldozatának testét. Két héttel – a sajtó által is ismertetett – mezõkovácsházi tragédia után Gárdonyban a 15 éves F. J. baltával végzett édesanyjával, mely cselekedetét utólag azzal indokolta, hogy arra a sátán késztette. 1993-ban egy édesanya két gyermekét bántalmazta, állítása szerint a sátán parancsára. Egy évvel késõbb két 17 éves szécsényi fiatalember próbált meg öngyilkosságot elkövetni – ugyancsak a sátán késztetésére.

17 Ennek rövid leírását lásd Török (2007: 192–194).

18 Érdemes lenne megvizsgálni, hogy a magyar lapok – ha egyáltalán, akkor – milyen terjedelemben közölték a Krisna-tudatúak USA-beli pedofil botrányait akkor, amikor hosszú ideig a katolikus papok hasonló cselekedeteitõl volt hangos minden orgánum. A katolikus papokkal kapcsolatos megfontolásokhoz ld. Greely (2004) szókimondó, de alapos és sok félreértést tisztázó mûvét; az ISKCON pedofil botrányaihoz pedig Siskind (2001) és a http://surrealist.org/gurukula/ weboldalt. Érdekes volna továbbá feltárni, milyen érdekek miatt nem hangzott el semmi A Család – korábbi nevükön Isten gyermekei – egyik prominens tagjáról, a 29 éves „Davidito” Ricky Rodriguez, az alapító David Berg és egyik feleségének, Karen Zerbynek a fiáról, aki 2005 januárjában megölte anyja titkárnõjét és önmagával is végzett. A magyar sajtó hallgatása annál is inkább furcsa, mert ez a hír bejárta Amerikát és Nyugat-Európát (ld. Sunday Times, The Observer January 23, 2005; San Francisco Chronicle, January 20, 2005).

19 Természetesen a hitélet vizsgálata önmagában nem is kell, hogy feladata legyen a bejegyzést végzõ szervnek.

20 Csak kiragadott példaként említem meg, hogy bejegyzésre került ilymódon a Magyarországi Katolikus Egyház számos szerzetesrendje, egyházmegyéje, a Szekszárd-Újvárosi Római Katolikus Társaskör, vagy a Hit Gyülekezete által fenntartott Szent Pál Akadémia, a nemesbükki Református Öregotthon, illetve ugyanarra a címre több vallási entitás – A Szív Szeme Komtemplatív Rend, A Nap Szíve Lovagrend, A Lángoló Szív Nõi Rend, A Sophia Perennis Egyháza, és a Benefícium Egyház, ez utóbbiak mind (4245) Érpatak, Napfény-major 1. címre.

21 Vö. Török (2004).

22 A vallási entitások részét – legalábbis mindaddig, amíg állami költségvetésbõl támogatásban részesülnek – maga az állam vonhatná le a támogatás arányában az egyes vallási entitásoktól. Ez a megoldás kihúzná továbbá annak a kényes kérdésnek a méregfogát is, mellyel a kutató állandóan szembetalálja magát, nevezetesen, hogy az államnak, vagy valamelyik „egyháznak” dolgozik-e? Az említett megoldáshoz az alapötletet az angol INFORM finanszírozása szolgáltatta, melyet részben az Anglikán Egyház, részben pedig az ottani Belügyminisztérium (Home Office) támogat. Ez a megoldás lehetõvé teszi fórumok tartását is, ahol az összes érintett fél, tehát maguk a mozgalmak, azok jelenlegi és volt/kilépett tagjai, illetve a velük foglalkozó szakemberek – pszichológusok, szociológusok, tanárok, orvosok, rendõrök stb. – és intézmények képviseltethetik magukat, s elmondhatják véleményüket.